Berze-Nagy Ilona

Lábuk nyomát elmosta a víz

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A SZÖVEGET GONDOZTA, ÁTDOLGOZTAKAMARÁS ISTVÁN

JÓZSA PÁL RAJZAIVAL

© Berze-Nagy Ilona, 1989

I.

ELINDULT A KŰTÜL

Ledobták a lápnál

A láp felett ezüstös fényben tükrözött a levegő. Hőségtől alélt bogarak bújtak a sáságak közé. Szellő nem rezzent, levél nem moccant. Varázslatos csöndben állt a hatalmas pusztaság, ahonnan kegyetlen hatalom űzte ki az életet. Pedig a jelek szerint élt itt valaha ember. Omladozó falmaradványok tompítják a mocsarak tükröződését, és néhol dombocskák emelkednek a könyörtelen síkság fölé. Dombocskák csontok felett. Valami mégis él a térben. Valami, amit még nem ölhetett meg a pusztítás ördöge. Pedig ahova az beteszi a lábát, lépte alatt megszárad a gyökér, kidől az erdő, eltűnik az ember.

Már a delelőn túl állt a nap, amikor Vass Mátyás, a kihalt síkság egyetlen emberlakója kilépett nádpalotájából. Szertenézett a vizek felett. Szeme megszokta már a természet játékait. Azt is, amikor a nádas árnyékos oldala merőben másként fest, mint a hajnali napsütésben. Apó – így hívta mindenki errefelé – ismerte a hatalmas füzek és mocsári tölgyek különböző alakjait a nap különböző állásaiban. Azok az ő órái. Dél akkor van, ha a nagy nyárfa teljes árnyékot ad. Virradatot a jegenyenyár orma jelez. Esteledést a tőle nyugatra eső fák elsötétedése. Most még napfényben ragyognak a kedves fák, pedig már múlik a nap. Pereg az órák levele. Másként nem változik semmi.

– Hová lettél, hollóm?! – méltatlankodott Apó. – Kár volt elengednem. De hát ő is unatkozik ebben a nagy kietlenségben. Hej, csavargó! Ide!

A madár fáradtan bukott le Apó vállára.– No? Hírt hoztál? Halljuk!... Hm... Üres a begyed. Menekültél? Bántottak?... No lám, véres a

szárnyad! Embert láttál!... Bántottak! Madarat csak ember bánt. Ugyan mibe ütötted már megint az öreg csőrödet?

A holló erős csőrével megkopogtatta Apó karját.– Jó, jó, no! Látom, hogy éhes vagy. De mitől vérzel? Hm... A szárnyad sérült meg? Portyát

lestél? Török bántott? Török! Megismerem a nyilát. De miért nem hoztál hírt? Ez a becsület? Miben egyeztünk meg, amikor felápoltalak? Törököt, magyart jelentesz! Messziről várod be, és jelented időben. Most miért engedted közeledbe?... No, mi volt az?

Ám a madár nem felelt. Mohón falta az eleséget, s egykedvűen hallgatta Apó duruzsolását, majd hirtelen felrepült. Néhányszor körözött a levegőben, majd magasabbra emelkedett, és harsányan károgott. Apó megértette.

– Úgy, hát jön valaki! Barát, jóakaró! Akkor hát készítek valami étket. Ide csak éhezők érkeznek.Gyantás szövétneket gyújtott, és leereszkedett a verembe. Jókora húsdarabot mosott meg,

lábasban tűzre tette. Köles is akad még, jó az a vadhúshoz. De még a cseber bor sem árt, ha valaki fáradt-aléltan ér ide. Mert ide pihenten senki sem jöhet. Nehéz út a lápok szövevénye. Csak az vágjon neki, aki ismeri. Jaj annak, aki csak úgy, a maga erejében bízva indul feléje.

Felkocogott a látódombra. Szeme elé tette a kezét, hogy a nap öldöklő ragyogását ellensúlyozza a parányi árnyékkal. Nézte a lápot. Rezeg-e valahol emberi akarattól? Nagy vihar volt a minap. Fákat

2

is döntött ki. Fákat, amelyek évtizedek óta jelzései, irányzékai a vándoroknak. Úszó szigeteket is öntött el az ár, s a felhőszakadás elnyelte a parányi szilárd lápi alapot, amelyeken átlábolhat a menekülő. Aggódó arcán megsokasodtak a ráncok, de hatalmas alakja szikárságában is mint valami ősi faragvány emelkedett a térség fölé.

– A holló embert jelzett – morogta –, a nád meg néma. Talán baj érte az utast. Sokszor gyilkolt már itt a hőség. Megreked a levegő. Hát még a víz tükrözése! Szemet kápráztat, szédülést gerjeszt. Elveszett ember, aki ezt nem bírja.

A vándor jött, jött, lassan küzdve, teherrel terhelten, éles szemmel, nagy tapasztalattal. Ölében gyermek, behunyt szemmel, halálsápadtan. Apó fellélegzett. Látta a nád rezgéséből, hogy a közelgő mestere a lápbújásnak, s hogy idetart hozzá. Tehát jó barát.

Jó barát. Futó magyar, beteg gyerekkel.Apó megismerte a mély hangot: a barát. A trinitárius barát volt, a foglyokat kiváltó szerzet tagja,

ki már sokszor megjárta a török főhelyeket is.A barát lihegve tette le a terhét. Apó megtapintotta a gyerek érverését, meghallgatta a szív

dobogását.– Él! Még él! De csak alig.– A törökök dobták le a kocsijukról. Szolnok felől jöttek rabokkal, kincsekkel. Csupa fiatal

legénykék, növendék fehérnép. Vitték őket délnek. Kell a pótlás, fogyóban a félhold fénye.Apó serényen munkába állt. Szénaágyra tette a testecskét, végigmosta a csapzott tagokat. Szép

növésű, jó csontú suttyó fiúcska volt. Eszméletlenül hanyatlott arrafelé, amerre fordították.– Sebe nincs – állapította meg Apó.– Nincs. Valami más baja lehet. Élve dobták le a szekérről, így szórják le most az elgyengülteket.

Rejtekemből néztem az elvonulást. Húsz-huszonöt szekérnyi gyereket, nőt vittek kocsin. Az erősebbek azokból is gyalog, rabszíjon. Amikoron ezt lerúgták, a másik kocsin egy asszony őrjöngött. „A fiam! A fiam!", sikoltotta, rázta a láncát.

– Segíts felemelni, folyadékot öntök belé. Már egészen kiszáradt a teste.Apó szakértelemmel emelte meg a fejet, derekat. Jó szagú, erős italt kanalazott a kifeszített szájba.

Fele mellére folyt ugyan, de valami le is mehetett. Apó ezt elégedetten állapította meg. Majd dörzsölgetni kezdte a kis kezet, bokát, vállakat, nyakcsigolyát. Hol hideg vizes, hol melegebb ruhát tett a hasára, mellére meg tarkójára. Kémlelte a hatást.

Kissé enyhülni kezdett a hőség. Jó is, mert a gyerek testét verni kezdte már a láz. Cserepes ajka gondolatnyit megrebbent. Apó felsóhajtott: megmarad! Ha láz van, élet is van. Hűs, vizes lapukat borogatott a kis testre. Hideg veremfölddel tetézte a borogatást. Csak kevéssel, hogy a szívét ne nyomja.

– Egyél – mondta a vándornak –, ami kell, minden ott van a tűz körül. Aztán elmondod: merről, hova, miért?

– Norinbergából* indultam, nagy kitérőkkel. Sokfelé vittem üzenetet, levelet, aranyat. Konstantinápolyba megyek. Volna rövidebb utam is, de baráti kitérőket tettem. Norinbergából a Fugger-ház pénzelt. Tőzséreit vezettem a csehek földjére. Sok ezer magyar marhájuk akadt ott fenn a tapasztalatlan botosok vezetése miatt. A tanult csempészek lassan kipusztulnak az öregség vagy a harmincadszedők golyói miatt. A fiatalok meg már nem a régiek. Cseh-földről a Garam felé igyekeztem. Szentkereszt puszta falujában meglátogattam rendtestvéremet, aki rabváltásból jövet a bánáti sáncoknál nyilat kapott. Bors földjéről Szolnok városába kellett mennem. Özvegy anyának vittem hírt holtnak vélt fiáról. Errefelé tartva találtam a gyerkőcöt. Úgy véltem, ha egyikért lemegyek Konstantinápolyba, ezt a másik vérembelit is megmentem.

3

* Nürnberg

Apó aggódva emelte a lankadt kezeket. Felhúzta a szemhéját.– Valamit evett a gyerek. Mérgezőt. Tán a bolond török adott neki az ő kedves kábítószeréből? De

lehet, hogy mocsárbaja van. Ez volna a szerencséje, annak már van gyógyítója. Magam is szedem.Visszaült a baráthoz.– Mit hallottál? Készül-e a pápa az ígért segítséggel?– A pápa? Már nem is ígéri! Mind a két keze a saját aranyfövegét szorítja a fejére. Nemhogy

katonát adna, hanem a maga seregibe édesgeti a harcjáratos magyarokat is.– Mert a szentek kezét arannyal vonják be – felsóhajtott. – A magunkbéliekről meg lekopik már a

bőr is! Milyen az élet kint, a nyugati népeknél?– Építenek! Várak, dómok emelkednek hivalkodóan az égig. Tornyaik elvesznek a fellegekben.

Fogadalomból, hálából, célok kizsarolásáért rakatják a köveket, hogy Isten védje meg őket a töröktől!

– Ha csak fele pénzt küldték volna nekünk fegyverre, élelemre, nem kellene nyugatnak félnie.– Képíróik festik be a dómok falait. Minden égbeli szent kap már egy-egy díszes helyet.

Kocsmákban kérkednek a pénzes kalmárok, kézművesek, tőzsérek, lovagok, hogy melyik egyházban, melyik falon, hány aranyért rendelték meg saját képmásukat a védőszentjük nevével. Valami új növényt is termesztenek most délen. A német talajt nem bírja el. Meleget kíván. Törökbúza a neve. Hoztam pár maréknyit. A Szolnok környéki Kürűben felét elosztottam. Ott a nádasok közti porongokon* próbálják ki.

Pár szemet átcsúsztatott az Apó markába, ki menten felállt, és gondosan elrejtette a kincset a lezárható tülöktartóba.

– Mi lehet a gyerek neve? Nem kiáltotta az anyja?– Nem! Nevet nem! Csak azt: a fiam! A vérem!A „vérem" még mindig eszméletlenül feküdt. Apó újra öntögetett a szagos folyadékból a kis

cserepes ajkak közé. Kicserélte a forró lapukat, új, hűvös földet terített a testecskére.– Magyar orvosság – mondta komoran. – Nyugaton balzsam is van a léha tőrvívók sebére.Mesélt tovább a barát: Lajos özvegyéről, aki szövétneket küldött vele, hogy gyújtsa meg azt a

dudvákkal benőtt, szenteletlen sírokon a mohácsi csatatéren.– Üresen kong az ország nagy része. Ahol hang van, az nem magyar. S ha mégis, az csak sírás és

jaj – fejezte be a barát.A beteg felnyöszörgött. Forró homloka lángolt, égett, és a száraz ajkak megmozdultak. Apó

orvosságot csepegtetett a szájába, a fejet kissé megemelte.– Ides! – suttogta a gyerek. – Ides! A sipkám a kűkípnél maradt!...–Kükíp... – szólt halkan a barát. – Nem tévedtem, Tisza-táji a gyerek. Szolnok felé mondják a

követ kűnek, a képet kípnek. A föveg neve is sipka. Kőképet emleget. Valami szobor lehet. A sipkája ottmaradt.

Elhallgatott, Aggódva nézte a pihegő arcocskát, a lilára vált szemhéjakat, a gyorsan emelkedő mellecskét.

– Ha mégis megél a gyerek, mi légyen vele? Mi légyen sorsa? – kérdezte. – Velem nem jöhet. Cikcakkban járom a hazát.

– Itt marad. Ha kilábol, nevelem – mondta Apó. – Csak egy aggaszt: mennyi van még nekem hátra?

Elhallgattak.

* zátonyokon

4

– Mozog – szólt a trinitárius. – Újra veri a hév kis testét. Apó szerint ez máris jó jel. A ravaszul lehűlő test a veszedelmes. Gyógyult már ilyen a keze alatt.

– Füstölni szokott-e kegyelmed? Van jóféle tabákom. Néha többre megyek vele, mint a csengő arannyal.

A barát előkotorta a dohányzacskót.Apó megszagolta, elégedetten bólintott, majd visszatolta.–Vidd csak! Ki tudja, hol használsz vele? Látom, könyv is van nálad!A barát jókora, kemény táblás, kézzel írott könyvet húzott elő. Odanyújtotta. Bőrbe kötött, vaskos

darab volt.– Nem hinné kelmed, mit írtak ebbe magyar kezek – mondta titkokat rejtő tekintettel. – Nézzen

csak bele! Lássa fel kegyelmed is, milyen a császári igazság.Apó a rőzse világánál mélyen elmerült a szépen rajzolt sorok olvasásában. Magyar várbirtokok

nevei sorjáztak idegen nevek mellett. A Zrínyi-, Frangepán-, Török Bálint-domíniumok új urak nevén. Igen! Ezek túlélték az immár majdnem fél évszázados vérzést, mert nyugati, csendes váraikig nem jutott el a veszély. Onnan figyelték a magyar bástyák elgazdátlanodását. Ahol kihullt a kard, a buzogány az utolsó férfi sarj kezéből, már kész okmány várta az új gazdát. Apó könnye a lapra esett. Ezzel az egy könnyel gyászolta el örökre hazája áldott rögeit, melyeket drága bajtársai vére szentelt meg.

– Ides! – sikoltott fel a gyerek. – A sipkám!Apó végigtörölte a testet, vászonba csavarta, megitatta. A gyerek hosszan, mohón ivott a

gyümölcsléből.– A sipkám – nyöszörögte. – Visszamegyek érte.– Hát hol van a sipkád? – kérdezte a barát.– A kűkípnél.– Az meg mi?– Hát az Illés-kű.– Merre van az?– A csordajárás felé.– Miért voltál ott?– Idest kerestem. Arrafelé vitték a törökök az elfogott népet. A kűnél láttam is a kocsikat

messziről. A kű magasan van. Onnan kiabáltam... Ides!Apó megsimogatta, lecsitította.– Majd megkeressük édesanyádat. Segítünk neked. Most egyél szépen. Galambtojáska!Elfogadta az ételt, de nyomban kihányta. Apó gondosan átnézte a hányadékot, aggódva csóválta

fejét.– Ettől tartottam. Valamivel elkábították a gyereket, de nem bírta a gyomra. Mérgezése van.– A kűkípnél kapott el! – sírt fel újra. – Felvágott a szekérre, a sipka meg ottmaradt. Török szűcs

csinálta. Az Illés-kűnél maradt.– Most meg Illés-kűnél mondod. Az a kűkép? Vagy az másik kű?– Dehogyis! Az Illés-kű a kűkép. Odajárnak az öregek már régen, Illés-iccakán. Amióta az a nagy

égitűz csapott oda. Ott dalikóznak*, imádkoznak hajnalhasadásig.– Tűz volt ott? Mi égett? – kérdezte Apó.

* dalolnak, énekelnek

5

– Semmi! Az égből gyütt le a nagy tüzes kű. Lecsapott a fődre. A közeles barmok* meg emberek mind elpusztultak.

– Te láttad?– Má' hogy láttam vóna? Még a dédem dédje sem élt akkor...– Neked ki mondta?– Senki! Tudja azt mindenki!– Kű nem esik az égbül! – szólt a barát.– Nem? Tán öregapám hazudós? Ki is ásták! Az lett az ótár! Két fa közt áll. Aztán eccer ott verték

szét a tatárt. Onnajd indútt el az Ászló király szekere is.– Helyben vagyunk! – csapott homlokára a barát. – Régi kedves legenda ez ott a Tisza mellett. És

éppen ama Kürű faluban, hol a törökbúzát elosztottam. S ímé, ez a gyerkőc ott esett rabul. Kifürkészhetetlen az emberi sors. Nekem kellett arra járnom, amerre a jász faluk embereit vitték a törökök. Nekem kellett felvennem az elhullt kis magszemet.

– Miféle legenda hát ama szekér? – kérdezte Apó.– Úgy jegyezték fel jámbor bencések** – mondta a barát –, hogy a nagy Szent Lászlónk tetemét

Somogyból némi kerülővel ama tiszai gázlónál vitték át Várad felé, hol nyugodni kívánt a szent király. De kísérői nagyon elfáradtak, és tovább aludtak a hajnalhasadásnál. Ím, a szekér magától megindult ama dombos porongról Várad felé. Kürű dombján lőn nagy rémület, mikor megláták a nagy szégyent. Mikor híre kelt az eseménynek, nagy sok jóakaró monostort rakatott a helyre. Eme monostort dúlta szét a tatár, s máig is romokban hever a Tisza rejtött mocsarainál.

Apó most a gyerek fölé hajolt.– Hogy hínak?– Nádas Jeremiás. Apám meg Joakim vót. Öregapám meg Ambrus. Anyámasszony neve Panna.

Marsi Panna, annak anyja meg Julcsa.– Ilyen okos vagy? így megtartod fejedben a sok nevet?– Hűha! Mindekiét tudjuk mink. Apó megértőén bólintott.Vendégei elszenderültek. Ő is nyugovóra tért. „Megél – gondolta megkönnyebbülve. – Egy

magyarral több a jövendő harcokba."Éjjel kisebb eső eshetett, a part vizes, de a fák alja száraz maradt. A magasra nyúlt vízszéli nádas

szabályos árnyékot rajzolt a homokos partra. Hosszú, nyugodt vonalakat. Mellettük zavaros barázdák mélyedtek a puha homokba. Édesvízi kagylók éjszakai kirándulásainak nyomai.

Apó az égre kémlelt, honnan ragyogó derültség terült a halott táj fölé. A verejtékező hajnali csendbe madár vijjogott. Ijedt hangját elnyelték a nádak. Apó mély, maga szerkesztette imába kezdett. Olyanba, amelyet aranyföveges főpapok nem áldanának meg. Amilyet szerte e honban százezrek kiáltanak az égre, kérvén az ismeretlen nagy mennybéli szultánt, hogy gebessze már meg e kis nép gyilkolóit, adjon utat a békéhez és szabadsághoz, kergesse vissza saját honába a sok dúvadat.

– Apó! – kiált feléje egy gyenge hang. – Mit áll ott kend? Mire vár? Hollója majd kiverte a szemem!

Apó felrezzent.– Megyek! – kiáltotta. – Megébredtél? Mit álmodtál az első éjszaka? Megolvastad-e a sarkokat?

Sok dolgod lehetett, mert sarok az én palotámban akad bőven. No, álmodtál?

* közelben lévő* Benedek–rendi (bencés) szerzetesek

6

– Úgy ám! Nagy vízen méne le sok bárka, csüggedt kontyosokkal; kettőt elsüllyeszténk közülük, honnan lyányokat szedtünk előbb ki. Partra ménének. Ott anyám megsimogatta fejemet. Mikor megyünk hát az ides keresésére? Már nem fáj a fejem, mehetünk!

Az utolsó szót már a földre omolva nyögte. Apó hozzásietett. Már a barát is fölötte állt.– Beteg ez még. Azt a kábítót akkor adja be a pogány a raboknak, ha kevés a fegyveres kíséret, s a

foglyokkal nem bírnak. Ám a gyerek meg ezt nem bírta, azt hitték halott, hát ledobták.Bevitték a vackára. Megismételték a tegnapi gyógymódot.– Nekem mennem kell! – mondta gondterhelten a barát. Apó elkísérte a látófáig.– Üzen-e kegyelmed valamit valahová? Földvárra megyek, a Duna mellé – mondta a barát.– Jártam ott, Mohácsra menendőben. Szép, partos hely az, tele szőlőkkel, gyümölcsösökkel. Ősi

hely az.– Ősi! Jóval a rómaiak előtt már erősített hely volt.– Asszonyaik híres kenyérsütögetők. Komlóval ömlesztett kovászukkal olyan ízt adnak, ami

örökre megmarad emlékezetünkben. Amikoron megpihentünk ott, Mohácsra menet királyunkkal, elárasztottak minket jóságos tálalásukkal. Talán Lajos királykánk is ott evett utoljára ízeset – emlékezett Apó.

– Ez menti meg most is a városka fennmaradását. A Dunán járó török hajók ott veszik fel a kenyérjárandóságot. Nem nagy erőd ma sem, de szükséges pihenője a hadaknak a Budától Eszékre tartó fő hadi úton. Asszonyait tilos elhurcolniuk a rabgyűjtőknek a hadak élelmezése miatt.

– Parancsot viszel? Kinek?– Mint kegyelmed itt, ott is van őrszem. Rejteke csak kevesek előtt ösmeretes. Ő figyeli a vizet.

Azokat a hajókat, amelyek Budáról Konstantinápolyba terhet visznek. Neki kell tudatnia a magyar várakat, hogy mikor mit visznek? Sok kincset mentett már meg szegény népünknek. Sok rabot szedett vissza. Éles* lélek. Vitéz a maga faragta fél lábával.

– Az, az, ugye, aki a falábára is meg az ép sarujára is madár meg vadak lábformáját csatolja fel, hogy a lábnyomok el ne árulják hollétét.

– Kegyelmed tud róla? – csodálkozott a barát.– Tudok. Mi hírt viszel neki?– Fontosat. Szolnokról hamarosan a Tiszán csúsztatják majd le számos dereglyéken a hazakészülő

bég egyik asszonyának a kincseit.Nagyrészt Buda várából összelopott dolgok. Ezek a dereglyék már avíttak, de Titelig kibírják.

Földvár magyarjai neves hajóácsok, onnan rendeltek vaskosabb edényeket**, amikbe majd Titelnél átrakodnak. Most hát hírt viszek az ácsoknak, hogy ama vaskos edények se bírjanak tovább a Duna szorosainál. Ott majd intézkednek a magyar halászok, őrszemek. Érti, ugye, kegyelmed?

– Értem. Az ácsok hát majd készítenek olyat, ami mégsem felel meg. Átrakodás, kapkodás, és a terű*** Konstantinápolyba nem érkezik meg.

– Nem! Magyar földön marad.– Földvárról hová mégy?– Onnan már egyenesen le a fogolyért, ha más új parancs nem érkezik Falábú Tamáshoz a

részemre. Télig tán le is érek Konstantinápolyba. Ha túl zord tél lenne, ott megvárom a kikeletet. A pénzt csak a Bács-földeken veszem át. Ott már mint török dervis haladok tovább. Török földön van jó rend barátcsuhám. Abban megyek a rabváltóba.

bátor, határozott** hajókat*** teher, szállítmány

7

– Elég a pénzed?– Ha nem futja a kért összeget, ott maradok barátom helyett. Neki asszonya és gyerekei vannak.

Nekem senkim.– Pár aranyat adhatok. Az hagyta itt, aki a fa alatt nyugszik.– Elfogadom.– Ha a gyerek sírna, hogy elmentem, mondja kegyelmed, hogy az anyját keresem. Aminthogy

keresem is egész utamon azt a Nádas Joakimné, Marsi Pannát. Bármi nehéz lesz, üzenetet is várhat kegyelmed tőlem, ha hallok róla. Ha pedig fogoly, tán ki is váltom őt.

Miután elváltak, Apó felhágott a vigyázófára, s aggódva figyelte a nád rezgését a barát nyomán, míg az el nem tűnt a messzeségben.

Borcsa és Márk

Jerem hamarosan olyan egészséges lett, mint a halcsík. Állandó gyötrelemben tartotta Apót, mert vakmerősége nem ismert határt. „Ne féltsen engem senki! Ismerem én a hínárt! Tudok én fára mászni! Nem félek én a vadállatoktól! Még az is valami, a réti farkas?!" Csak egy dologgal lehetett megfékezni, ha a Nagy Hősről mesélt neki Apó. Akkor szívesen kötélnek állt, nekigyürkőzött egy-egy új betű megismerésének. Egy vitéz, egy betű. Egy várostrom, egy sor írás a parti fövény finom homokjában. Tudta már a Dobó csodálatos helytállását, ökölbe szorult a kis keze Szondi két apródjának sorsán. Magánkívül futkosott, gyermekes szitkozódást kiabált a Zrínyi cserbenhagyásán.

De ha a nap ragyogása élővé tette a holt puszta minden pontját, s tettre serkentette a legnemesebb madarak seregét, s amikor az énekek énekei zendültek fel a lombok sűrűjéből, Jerem boldogan rohant fel a kis dombra, hogy beledalolja ő is a maga dalát. Máskor meg napokra elnémult, s ilyenkor hiába volt a holló sokféle mókája, hiába a mese a Fanyűvőről, s Konrád, a magához szelídített kis sündisznó is hiába szöszmötölt körülötte. Apó már tudta, hogy ilyenkor mi a szabály: hallgat ő is, és várja az idő múlását.

Azután újra özönlenek a kérdések és a kérések. Ilyenkor Apónak nincs nyugvása. Tanítsa gyorsan lőni, vívni, várat építeni. Mi a neve a lovas töröknek? Mi a gyalogosé? Mivel vívnak legjobban? Miben gyengék? Készíti a nyilakat százával, célpontot állít fel. Öt, tíz, húsz lépésre, majd messzebb. Apó tőrt faragott, buzogányt barkácsolt, mélyítette az árkot.

Többet! Többet! Ha elindul az anyjáért, nem vihet játékszert. Neki valóságos ellensége van, kitől vissza kell vívnia az anyját. Játékkal nem győz a magyar. Nagyjából már mehetne is, mondta mesterének, hiszen falevelet is talált már el nyilával, noha nem is éppen arra célzott, ám a nagy török pocakot mégis könnyebb eltalálni, mint a kis levelet.

– Jó, jó – mondta Apó –, de annak is van nyila, míg a falevélnek nincs.– Ez így igaz – komolyodik el Jerem. – Akkor hát tanuljunk még tovább.Tudja már mindennek a nevét: naszád, gálya, flinta, handzsár, lesvetés, várütés. Tudta, hogy a

kezdő harcos hamar begerjed, meg hirtelen kiijed a harcból. A megfutamodás nem mindig gyávaság, hanem fortély. A mezei munka nem szántás, hanem támadás, harc. Ismeri a rang különbségét a török sípos, a magyar lantos és a cigány hegedűsök között. Ő lantos lesz! Maga mondja a dallamhoz a szavakat is. Apó régi lantot keresett elő lomjai közül, Jerem már nótázgat vele.

Hej, magyar nép! Árva kis nép.Tüskébe hág, bármerre lép...De a császár bársonyon jár,

pedig töröké a határ...

8

Egyik nyár végi ragyogó napon Jerem ismét a határt kémlelte. Ismerte már a legtávolabbi jegenyét is, amint elhalványuló lombjával az égbe fúrt. Ismerte a messzi homokon táncoló délibábot, a hajdanvolt faluk toronymaradványát. Úgy olvasott már a felhők járásából, mint a homokba írt betűkből. Felfigyelt a madarak hangjára, és tudta, hogy a nádsusogás néha neki szól. Titkokat, óvást, biztatást súg. A napfényben a fák alatt összefutó árnyékok sötétedése vagy halványulása pontosan megmondta neki a várható esőt vagy szárazságot.

Ezen a napon az apró gyíkok elfutottak tőle, noha máskor rá sem fütyültek jöttére. Konrád is eltűnt hajnalban, fittyet hányva a kikészített reggelijére. Valami erősen megmarkolta a szívét. Ilyenkor csak egy használ, a kedves látófája. Az a hatalmas nyírfa az ingóláp szélén, a Fazékdombon. Erről kémlelte a lápot, s egyszer csak nagyot dobbant a szíve: ott messze, a Kócsagtanyán túl, mozgott a nád. Ott valaki jár. Török! Biztosan török! Fehérlik a feje... Hű! Ez turbán! Most, most nincs nála íj, husáng. Pedig ha addig él is, ezzel az eggyel leszámol. Vagy elfogja, hogy kiválthassa vele az anyját. Lihegve mászott feljebb a fán. Kémlelte, merre kerülhetne a betörő mögé. Egy lökés hátul, s máris elnyelné a hínár. Erre tart! Ismeri a csapást! Akkor pedig nem török! Talán bekötött fejű magyar vitéz? Segítséget vár? Kiáltson? Intsen? Ekkor asszonyi kiáltás hasított a levegőbe. Jerem arca lángba borult. Sikoltva futott a mozgó nád felé.

– Anyám!Apó csodálkozva nézett a jövevényekre. Borcsa asszony állt előtte, hátán batyu. A batyu mozog,

gyerek van benne. Jerem két lelki vihar közt csalódottan lángolt.

– Én tanáltam üket! – kiáltotta Jerem. – Már alig lihegtek!Apó segített kibontani a csomóra kötött vászonabrosz csücskét. Kiszedte a gyereket, aki

maszatosra sírt ábrázatát az anyja arcába törölte.

9

– No, mondd, ha bírsz beszélni – szólt Apó –, baj hozott, vagy jósors?– Mint afféle magamfajtát biz igencsak a baj. Elmérgült a fiam lábán a tályog. Semmi se használt.

Kegyelmed ért ehhez, gyógyítaná meg. Hoztam lisztet, sót, apró fűszerszámot, de otthagytam a nagyhalomnál, a kőrisfán. Ameddig kegyelmed elkísért a múltban. Nem vehettem a lelkemre, hogy velünk pusztuljon a kincs, ha mi lápkútba jutnánk. Jól felkötöztem egy magasabb ágra.

Apó már lebontotta a gyerek lábpólyáját, megszagolta a sebet.– Hamarább is jöhettél volna! Nem tréfa az ilyen.– Az én életem se tréfa. Hat napig mostam a török gyapját. Befogtak munkába a rab asszonyok

közé. Így is azért jöhettem hamarább, mert iccaka is mostam. Fermánt* is adott a defterdár,** mert hópatyolatra mostam a gyapját. Sziksóval kevert vízhordta homokkal kezdtem. Három nap tapostam. Nézze, milyen a lábam.

– Arra sem ártana a gyógyítás.– A kádi még törökmézet is adott a gyerekemnek. Birinben*** mind beszürkült a gyapjú a jász

asszonyok keze alatt. Nem bírták a munkát. Kimarta a lábukat térgyig a pác.Jerem felizzott.– Nem látott kend egy ilyen magafajta asszonyt, aki keresi a fiát? Az az én anyám!– Bár sohasem láttam vóna anyát, aki keresi a fiát – felelte a menyecske. – De hogy ippeg a tijedet

is láttam-e, azt honnajd tudnám? Egyik anya olyan, mint a másik. Agyonrítt a szeme, csontra aszott a teste, bánatos annak minden porcikája, ha elvitték a fiát, urát. De üzenetet is hozok – fordult Apóhoz. – Tudassa kegyelmed a nyugati várat, ahonnan hajóknak kell indulni a Dunán, hogy iparkodhatnak lefele, mert Szónokbú a gyüvő héten indul a bég feleségének a marhája a vízen.

– Titelre? – kérdezte Apó.– Igényest. Még ma izenjen kegyelmed, erőst a lelkemre kötötték. De nem az aga ám! Hanem

magyar. Tuggya azt kegyelmed, úgy mondták.Apó befejezte a lábmosást. Kötést tett rá.– Erre a tályogra nem útilapu kell – mondta. – Tanítottalak már ilyenekre. Egyhamar nem szalad a

gyereked, de a lába megmarad. Rezgelődés**** van-e a földeken?– De van ám! Elmúlt a rettentő hőség, kevesebb a szúnyog, csűrben a búza, készül a várnép a

kicsapásokra. Idejöttömben a Tápióknál tenger sok lógané vót napi járóföldön az új tiprásban. Ott lovashad ment el.

– Merre mutatott a patkónyom?– Délnek. Halas irányába mennek, mondták a fürkészők.Jerem a gyermeket a hátán vitte ki, majd subára ültette. Apó látta, hogy kis neveltje szemében

felragyogott az a boldogság, amit ő semmivel fel nem ébreszthetett. Az a boldogság a társat nyert emberé volt. Ott szuszogott már a kis vendég mellett a féltett kincs, Konrád, felborzolt tüskéivel. Ott az új buzogány, az aranynyelű kard, a lant és a legnagyobb halhólyagba gyúrt mézes, gyenge sásbél.

Amíg az asszony megmosakodott és evett, Apó felszerelte a hollót. Azzal ugyan csak a kalocsai láp öregének, sorstársának üzenhet, de az már tudja a többit. Eme holló csak a kalocsai ősmocsarakig hord hírt innen. Onnan azonban mesterien betanított galambok járják a magyar várakat.

a szultán írásos parancsát török közgazgatási terület pénzügyi vezetője Berényben (a mai Jászberényben)* mozgolódás

– Ma megkapják a hírt azok, akiket illet. Idejében ott lesznek az edények Titelen. Idejében merülnek a Duna fenekére, ha Isten velünk van. Nem jut a magyar kincs török földre.

10

Reggel Borcsa asszony ébredt elsőnek. Nem ült ő tétlenül Apónál sem. Összeszedte a fehér gúnyákat, kimosta halzsírból készült szappannal, amit tavaly főzött ittjártában. Apó mindig felkészül erre, hogy bőséges hamulúg legyen a munkához. Borcsa megfoltozza a ruhákat is, rendet teremt a vermekben. Nagyjából felfosztja az összegyűlt drága tollakat, megtisztítja a ragyogóan felfújt vadlibabegyeket, halhólyagokat, amiket aztán megtöltenek vadhúsból kolbásznak. Emberét félévekig nem látja, mert az meg magyar várakba jár. Hol itt, hol ott veszik hasznát. Senki se tud úgy átbújni a török táboron, mint Márk, az ő ura. Úgy áll azon a magyar gatya felett a török kaftán, mint a született kádin. Ha meg egyszer rákezd a török nótákra, minden kontyos abbahagyja az imádságát. Amikor elrezegteti, hogy: „Hej, Ibrahim, Ali, Murád! Mér úsztatod át a Dunát? Szebb lett vóna török fődbe kerülni a temetőbe."

Borcsa keze fürgén tépte a vadréce tollat. Tán asszonyi hűségből – ő is eldalolta az urától tanult nótát. Hangja szépen szállt a nádas felett, és meg-megakadt az összefutott füzek ágain. Ritka dolog ez itt! Asszonyi nótázás. Ilyen ez mind, gondolta Apó, tíz napig járja a pusztát, mikor megáll valahol, belesír a magos égbe, aztán dalba mártja bánatát. Azért bírja ki a lehetetlent is. Azért mondják Bécsben, hogy a hülye magyar sír meg danol egyszerre.

Jerem gyerek felfigyelt a dalra. Nénéhez ugrott.– Mongya kend! Mongya tovább! Ezt én is hallottam, nemrég a Kűnél. Vörös hajú ember danolta,

amikor átmenekült hozzánk a Tiszán. A vörös ember tudta, hogy a hajcsár utálja a disznót, mert a török hit tiltja a disznóhúsevést. Hát kiugrott a rabok közül, bele a kondába, oszt ott sorra ölelte, csókolta a kocákat. Akkor a török hajtójuk öklendezni kezdett az utálkozástól, amíg kiöklendezett, a vörös beugrott a nád közé. Onnan szökött át hozzánk. Egyik kezin hat ujja vót, a másikon meg három.

Borcsa keze megmeredt a munkában. Felkiáltott:– Úristen! Ez a gyerek az uramat látta! Ű az! Tulajdon ű! Veres a haja, oszt hibás a keze. Ippeg

úgy, mint mondod! Láttad? Mikor? Hun?– Hát mondom, hogy a Kűnél. Azt danúta, amit kend az elébb. Még ujjaspitykét* is adott. Holló

vót a pitykén. Mátyás sereginek a pitykegombjábul vót.– Igazat beszél ez a gyerek! Igazat! Én meg már el is sirattam, mert ilyen soká még nem maradt el

soha.Borcsa a tűzhöz ugrott. Levette a bográcsot, nagy, boldog mozdulattal tette a lyukas közepű

tálalószékre. A parázsnál megforgatta gyorsan a sorjában sülő halak nyársát, és egyformára fűrészelt, könnyű fatönköket rakott a tálaló köré.

– Gyertek! – kiáltotta zengő örvendezéssel. – Elégüljetek meg jó étekkel!– Ilyet ides is főzött – vidult fel Jerem, de közvetlen utána elöntötte szemét a könny. – Nem kell!

– sírt fel. –Nem eszek!Jó időbe került, míg a bánat felett az éhség győzött, vagy az a vágy, hogy a feneketlen gyomrú

Márkkal versenyezhessen. Márk ugyan már a nyárson sült halnál tartott, de a verseny kedvéért újra nekiült a levesnek. Borcsa a kis sünt is belecsempészte egy üres tálba, így az ebéd vége hangos kacajjal fejeződött be.

– Hát mondd, csakugyan veres vót a haja? Az ujja meg, ahogy mondod? No, akkor holnap lesz ám ebéd! Van még dió a tavalyiból, liszt is az acskóban. Készüljetek fel olyan vargabélesre, leveles rétesre, amilyet a király se kap. Mégis él az uram! Még csak nem is rab! Van annak olyan esze, hogy a püspök is megköszönné, ha adna belüle.

* ujjas ruhadarab fémgombját

11

Amikor elfogyott a béles, amit szép pirosra sütött a menyecske, Jerem zsíros ábrázattal felállt. Nagyot nyújtózott, elmondta az asztaláldást, majd Apóhoz fordult.

– Jó dolga lehet annak, igaz-e, Apó, akit Egyednek keresztelnek?– Jó-e? Aztán miért?– Miért ám! Ha tál béles van az asztalon, oszt bekiált az anyja, hogy: Egyed! Akkor azt hiszi, a

bélesre szól a parancs, oszt menten nekiesik.– Csakhogy akinek Egyed nevű fia van, ott meggondolják, hogy hova tegyék a bélest – mondta

Apó.– Tán kevesellted a részedet – kérdezte az asszony –, hogy ilyen gondolatod támadt?– Mást is kigondoltam: mi lenne, ha Borcsa nénémasszony itt maradna. Mert az ura úgyis a

várakat járja, nem mindegy, hogy kend hun ríjjon érte?– Nem! Nem mindegy! Ládd-e, most is parancsot hoztam. Járok én ki-be törökhöz, magyarhoz.

Ismer engem a fél ország. Fül vagyok én a végváriaknak meg a foglaltaiknak. Amíg a világra segítek egy török purdét, míg sikít az anyja, a fülem ébren figyel. Hát így nem dajkálhatlak én téged.

– Akkor vigyen kend magával. Ha sokfelé jár, ráakadhatok az anyámra. Itt ugyan nem tanálom meg soha.

– Magammal se vihetlek, de egyet tehetek. Amerre lábam visz, a szám nem marad tétlen. Ha valaki tud kutatni, az én vagyok! Szájképes Borcsa az én második nevem. Várj itt, elhozom én neked az anyádat, ha szandzsákbég cselédje lett is.

Jerem elszótlanodott. Nem tiszta ügy ez! A baráttal se mehetett tovább, az asszony sem vállalja. Tán Apó lefizeti őket?

Ötödnapra olyan szépen lelappadt a gyerek daganata, hogy az anyja útra készülődhetett. Jerem egyre szótlanabbá vált, egyre kevesebbet evett a mindennapos bélesből, noha töltelékét Borcsa a mesék csodatevőiként egyre változatosabbá tette. Volt már szedertöltésű, mézes-diós, sulyommal díszített, de még finom, gyenge nyári tökkel töltött remek is. Minden volt, csak a gyerek kedve tűnt el. Nagyszerű volt ez eddig. Együtt szökhettek a kis Márkkal. Volt kinek elmondania a törökön, császáron nyert diadalát, várvívásait, foglyok szerzését. Keserves könnyek szöktek a szemébe. Hogy legyen ő vitéz, ha keze-lába kötésben van? Az Apó kötésében. Jöjjön Apó is, menjenek együtt, Borcsa néne kifürkészi a titkokat a török asszonyoknál, ők meg hárman vívnak. De mit szipog gyámoltalanul, aki várakat vesz be? Egyszerű az egész! Elbújnak, és elő sem jönnek, míg a két zsarnok meg nem ígéri szabadulásukat. Lám, Konrád, a kis sün is hogy elbújt a minapában. Márk már tud mászni a gyógyult lábával. Felkúsznak a Jerem kedvelt mászófájára. Jöjjenek utánuk, ha tudnak. Ki figyel most rájuk? Borcsa a számtalan nyúlprémet rakja diólevelek közé, hogy meg ne mohosodjanak, míg valamely alkalommal elküldik a fagyoskodó magyar várbelieknek.

Rakja csak néne szépen, szorgalmasan, s míg keze fürgén jár, sorra eldalolja a divatos nótákat. Bennük van az egész év krónikája:

Üszőm, bikám elhajtották.Hajlékomat felgyújtották.Uram, fiam török rabja.Sorsomat a bánat szabja.

Felfigyelt az asszony a nagy csendre. Hol van a két betyár?– Hé! Márkus! Merre jársz? Csend.– Jerem! Tele van a verem! Gyertek csak! Mit adok! Csend. Apó is előjött.

12

– Elszöktek – hebegte az asszony. – Valami baj érhette őket. A lidércek szeretik a gyereket. Behúzzák magukhoz.

Apó megfogta a két vállát.– Semmi baj nincs. Jerem fellázadt. Két várat vív egyszerre. A te meg az én akaratomat. Ehhez

segítség kellett, a te fiad. Elbújtak. Ijeszteni akart. Ott lesznek a nagy fán, honnan néha napokig várja az anyját.

Ott voltak. Mozdulatlanul lapultak a sűrű lomb között, ám. az egyikük gatyája kifehérlett.– No – szólt fel Apó túlságosan is nyugodtan –, van-e ellenség a távolban? Jön-e török? Porzik-e a

gyep? Magos-e a por? Mert akkor lovascsapat jár! No, mi lesz? Megnémultál? Milyen fürkésző az, aki nyomot hagy maga után. Ím, itt a kereplőd a fűben. Így tanítottalak?

– Gyere le, édes egy magzatom! – rimánkodott az asszony. – Gyenge lábad nem bírja még az ágat. Hogy viszlek haza?

– Sehogy! – kiabált a kicsi. – Mink Budára megyünk apámurammal.– No, akkor ippen le kell gyünnötök. Budára senki se indul topolya nyárfárúl. Oda kard, föveg

meg puska kell. Az pedig csak nálam van – szólt fel Apó.– Ad-e hát kend?– Adok. Mondtam, hogy mindenem a tied lesz. Az én portyámon már nem kell fegyver.– De a Kűképig elkísér?– Tovább is.Hajnalban felkészültek a vendégek, néha a láp felett bizonytalanul, tétovázva lebegett a pára. Már

az éjszakai holdfény is gyanús volt, s a nádcímerek bizalmatlanul zörögtek. Most milyen jó is ebben a nagy ürességben a Borcsa áldott gondoskodása, szorgalma és segítsége. Apó jól megrakta a könnyű háncskosarat orvossággal, amit az asszony a hátára kötött. Márk a saját lábán is mehet, míg veszedelmes nem lesz az ösvény. Ott majd karba veszi az anyja. Jerem a harcostársát ellátta a legszükségesebb fegyverekkel. Maga is felkészülődött. Mondani sem kell, ha jön az ellenség, ők védik meg a két öreget.

– Köpj vissza – parancsolt Márkra –, hogy szerencséd legyen az úton! Köpj nagyot a lápba, hogy a Rossz visszamenjen!

Márk engedelmeskedett a vezérnek.– Mert olyan ellenség is van – súgta Jerem –, akit nem látunk. Kulloghat csendben utánad, oszt

úgy árt, hogy észre sem veszed. A vizek gőzölgéseiben bújik elő, oszt csak lecsap rád.Megindultak. Apó elöl, a két gyerek középen. Erős iszalagzsineg feszült ki közöttük, egy kézzel

valamennyien azt fogták. Apó rájuk parancsolt, ha ő csendet rendel, mindenki a lába alá nézzen.– Hát akkor hogy látom meg az ellenséget?! – bosszankodott Jerem.– Én magasabb vagyok – mondta az öreg –, amíg te meglátnád, én már le is lövöm.Mentek, mentek. Amíg csak készülődött a nap a feljebb emelkedésre, bírható volt a meleg. Pár

órai csendes menetelés után már egyre sűrűbb volt a kérdés, hogy messzi van-e még a nád széle? Nem nehéz-e nénének az az ételes kosár? Nem ülnének-e le egy kicsinyég? Apónak már sok ez egyszerre! Apó felemelte Jeremet.

– Ott az a nagy fa, az alatt megpihenünk.Jerem szörnyülködve állapította meg a nagy távolságot.A riadt náderdőcskék keményen verték vissza neszezésüket. Másutt puha gyepföld nyelte el

lépteik zaját. Ha meg felvijjogott egy nyugalmában megzavart madár, ők rezzentek össze. Itt egy nádkéve tömi el a tocsogót, egyenkint megbírja az embert. Ott egy elhajló fűz, megdőlt, hatalmas

13

törzsén lépegetnek át. Jerem bíbicfészekre lépett egy vakondtúráson. Jó mélyet huppant a behorpadt dombocskán. Márk élesen felkacagott. Valahonnan erősen áradt a korhadás szaga. Apó felfigyelt, elengedte a vezetőkötél végét, előrement, hosszú ággal belefúrt a talajba.

– Jól gondoltam. Kicsinyt visszalépünk a másik csapásra. Itt titkos semlyék* fakadt.Kevés kerülővel csaknem oda tértek vissza, hol előbb megálltak, de már túl a veszélyes helyen.

Nagy fák alatt nyirkos, homályos mezsgyét találtak, hova csak kevés fény jutott.– No, legények, pihenjünk-e? – kérdezte Apó. Széthajtotta a sűrű fűzfabokrokat.Nagy tisztás szárazföld tárult eléjük. Jerem boldogan nekiiramodott a hívó térségnek. Apó

csendben elmosolyodott: Dobó ide, Zrínyi oda, Jerem bizony már hősi elszántságának az utolsó cseppjeit nyelte. Borcsa kibontotta az elemózsiás tarisznyát. Nagy darab köleslepényt tört mindenkinek. Ragyogóra sült halakat meg vadrécehúst osztott hozzá. Majd a korsót középre tette. Ez a legdrágább kincs itt a vízországban. Az ivóvíz. Apó birodalmának egyetlen homokporongjának kútját ihatja az ember. Napi járóföldön a mocsár vize halált kínál.

– Nem mindig volt ennyi a mocsár – magyarázta Apó. – Azelőtt a folyókat a nép gondozta, irányította. Partjait töltögette, medrét tisztogatta. De mikor elnéptelenedett a táj, a folyók elvadultak. Nemes kertek, fák pusztultak bele, a gaz felburjánzott. Ahol most ültök, gazdag porta szántója volt. Ezt tette vele a török, a víz meg a pusztai tüzek. Negyven év előtt itt még tízivel, húszával szaladoztak a Jeremek, Márkok.

Nagy csend lett. Jerem elszántan, keményen kiköpött a porba.– Mehetnénk tovább?– Mehetünk – felelt Apó.Szélesebb és biztonságosabb csapásokon haladtak, és egyre több halom jelentkezett a láthatáron.– Vigyázódomb – mondta Jerem a mellette bukdácsoló Márknak olyan arccal, mintha öröktől

fogva tudná, holott Apó csak nemrég magyarázta el a kunhalmok, őrhalmok, vigyázódombok mivoltát.

Amikor kiértek a mocsár végére, Borcsa megmutatta a fát, ahova a hozott lisztet, fűszert felkötötte. Ott volt a lombok között bántatlanul. Nem jár erre ember. Messze kerüli az út is a halál eme birodalmát. Apó azt tanácsolta, ne menjen az asszony ma tovább.

– Soha jobbat nem mondott kend! – rikkantott Jerem. Borcsa még lihegett a cipekedéstől, de azért rászólt a gyerekre.

– Ugyan hagyd már el azt a kendezést! Más titulus jár az ilyen vitézlő nemes úrnak. Mondd rendesen, ahogy illik: kegyelmednek. Öregapád helyett tiszteld! Azt mondtad, előtted verték agyon a németek. Helyette adta neked az Isten.

– Helyette?Szigorú szemmel mérte fel a különbséget amaz és eme szikár agg között. Csendesen megjegyezte:– Az kövérebb vót, de azért mondhatom, hogy kegyelmed.Apó mosolygott: simul a kölyök, ha nem is könnyen. Tervei vannak, látszik minden mozdulatán.

Szökni akar.Alig telepedtek le a hamarjában összehordott száraz fűre, a két gyerek összecsuklott, s mély

álomba merült. Ott szorították még markukban az ígéretes bélest, de szemük már lezárult. Sok volt ez egyszerre a gyenge lábaknak.

– Aludj – mondta Apó az asszonynak –, figyelek én, ne félj semmitől!

* ingoványos rét

14

Még alig pitymallott, Borcsa már szedelőzködött. Sok, nagy hálarebegéssel búcsúzott a hátára kötözött gyerekkel. Apó ügyesen helyezte egyensúlyba a mellre kötött orvosságos kosarat, majd kezébe adta az élelmet tartalmazó kis batyut s a nagyobb vizeskorsót. Mintha árva hazánkat látná ebben a szegény asszonyban. Mellén, hátán, két kezében teher, előtte úttalan út, de reménységet is cipel: gyereket, folytatást.

– Öregapám! – kiált egy éles hang. – Hol van Márk?– Elment – mondta.Ebben a szóban benne volt mindaz, ami a gyereklélek minden örömét, erejét megöli.– Ríj, ríj! – mondta Apó, csak úgy maga elé. – Ríj, mint ahogy anyád rítt itt a széljárta pusztán,

mikor holtnak vélt testedet dobták le. Én is ríttam, aztán szívem acéllá vált. Erős akaratod nem nagy, hősi csodákra kell majd, hanem apró reménytelenségek gyógyítására. Karod ne a nagy várakat védje. Ott légy, ahol elhagyatottak rínak.

Megmosdatta a maszatos arcot a közeli tocsogónál. Megitatta a szederboros kis kulacsból. Csendesen szelte le neki a vadhússültet.

– Fiacskám – szólt azután –, most elmegyünk fegyvert keresni.Mindezt azért tervezte be a mai napra, hogy a nagy csalódást ellensúlyozza. Jó néhány éve takarta

el Apó a fényesen díszes török hullát nagy óvatossággal, mert minden jel arra vallott, hogy a keleti dögvészben pusztult el. Öt-hat év nagy idő. Ezalatt a nap kiszítta, a fagy beleölte a vészt a tetembe. Most megnézik. A kis halom, amit nádból, korhadt sásból akkor a testre hordott, most kissé szétcibáltan, de majdnem teljesen épen állt. Talán csak a téli szelek ártottak neki.

– Látod – szólt –, a legdicsőbbek sorsa is ez. De amíg ide érünk, tenni is kell!Erős botjával megbolygatta a nádat. Erős, ismeretlen szag terjedt szét, de nem a hullák

elviselhetetlen szaga, hanem valami titkos kotyvaléké. A test már bizony csak csont volt. Szárazon esett szét a bolygatásra. Erős fagyok voltak most telente. Megbír az mindennel. De a kard, a díszes kard, a turbánkő is fényes. Jerem nem bírt a kedvivel.

– Kardja van! – rikoltotta. – Húzzuk arrébb ezt a büdöset!Jerem a fogadkozások ellenére is megfeledkezett óvatossági szándékáról, felkapta a kardot, s

boldogságtól félaléltan száguldozott vele. Majd Apóhoz ugrott.– Öregapám! Most már míg engem lát, semmitül se féljen! Megvédem én töröktől, császártul! De

mi ez?Jerem férfiökölnyi gömböt emelt ki. Apó hosszas forgatás után megállapította, hogy méhviasz

gömb. Ilyenbe burkolják be török utazók a rájuk bízott írott parancsokat, hogy ha vízen úsztatnak át, se nedvesedjék meg a papír.

Lassan szétforgácsolta fövegébe a gömböt. Hártyára írt betűket és rajzolt ábrákat talált benne. Egy vár rajza volt azon. Apó belemerült a várrajz tanulmányozásába. Ágak-bogak indultak ki egyik közös pontból. Némelyik vonal cinóberrel festett, másik indigókék vagy paraszti szürke. Alul magyarázat mondja el, melyik vonal még római, melyik ismeretlen eredetű erősítés. Melyik omlatag, melyik erős kövezésű. Szögletes, nagy veremféle, jó távol a toronynak jelzett helytől, aranyszín apró jelzésekkel telt meg. Itt-ott bíboros kis csillagok, majd edényfélék sorakoztak a térben.

– Mátyás kincsei! – sóhajtott Apó. – Híres ötvösművek. A Corvinák! A fegyverek. Ősi feljegyzések eleinkről.

15

Felrezzent. Vitéz török állt előtte teljes díszben. Fején turbán, mellén fátyolvékony láncing. Lábán kackiás saru, oldalán kard. Apó elmosolyodott.

– A páncélinget fordítva vetted fel. De így is jól áll.– Hát ez mi, öregapám? Vizahólyag-göngyöleget, nehéz kis csomagot nyújtott át. Felkacagott,

amikor az öreg kéz a váratlan súlytól leesett.– Ez bizony arany. Ilyen kis helyen csak annak van ekkora súlya.– Arany? Az kelmedé lehet! Nekem elég a kard, meg ami rajtam van. Úgy vágom én le a törököt,

mint a répát.Szabályos kardvágásait Apó megdicsérte.– Ne is nézzük meg, mennyi aranyad van?Jerem Apóhoz lépett. Kardjában majd felbukott, de erősen tartotta magát.– Öregapám! Kegyelmed elmehetne a szultánhoz. Lába elé vetné a zacskót. Csak annyit mondana:

Nádas Joakim asszonyát, Marsi Pannát add ide! Osztán szépen elhozná. Élnénk itt, mint csízmadár a fészkin. Én mindennel ellátnám kegyelmedet.

– Hát a várakba ki menne ennyi szép felszereléssel? Vitéznek készültél. Vagy nem?– Attul még vitéz is lehetek. Dobó se vitte be Egerbe a családját, hogy ne nyavalyogjanak

mellette, ha potyog a golyó! Menjünk, öregapám, haza. Osztán induljunk Konstantinápolyba!– Hát eme törököt ki takarítja el? Ládd-e, előre megfizette a torát.– Azám! Hát ássuk el azt a néhány nyamvadt csontját. Ha ellenség volt is, de szépen hagyott rám.

16

Télvilág

Megjött már az első dér is. Igaz, hogy éppen csak besózta az Úr terített asztalát. Még most verik majd le a láp fiai a nagy diófa termését, amit egyszerre haza se bírnak. Baj is az? Felkötözik zsákkal az ágakra, majd hazakerül, ha befagy a láp. Jerem a felső ágakról lekiabál Apónak. Azt állítja, hogy az őszi levegő egészen más, mint a nyári. Még a nád is mást muzsikál.

– Nem muzsika az – mondja Apó –, hanem gyászdal. Temetési ének. Siratja a nyarat meg a sok virágot. A szél is sokfajta ám, mint a madár. Van irigy szél meg szomorú, van tehetetlen meg bolond. Néha simogat, máskor meg földhöz vág. Majd megismered itt mindet. Télen a szelek császárja is ellátogat. Bezsebel mindent, amit még itthagyott az ősz.

– No, hamarabb bezsebeltem én mindent! – kiált le a fiú. – Tele a verem répával, hagymával. Dugig káposztával, ímhol a tenger sok dió. Hát a behordott fa meg nád?

Mindezt úgy mondta el, olyan magabiztosan, mint a jó gazda, ha ellátta családját. Apó hagyta. A jó helyen levő büszkeség nem baj. Csakugyan tettenkedő a gyerek. Fúr, farag egész nap, ha már elvégezte a tanulást. Mert Apó abban nem ismer tréfát. Utolsó harci feladatának tekinti, hogy tudásának nagyját ráhagyja a gyerekre. Ír, olvas már szépen. Ismeri népe tarka történetét. Tudja: merre esik Verecke, hol az ősi ellenség nyugati fészke, Bécs. Elmondja már szépen a hét vezért meg Galambóc és Nándorfehérvár ostromát.

– No, öregapám – kiált le hevesen –, látott-e már kegyelmed betűt repülni az égen?– Láttam hát! Ott úszik most is az öreg V a fejed felett. A libák mintha megértették volna a játékot, ők is belegágogták mondanivalójukat. Aztán gyorsan

húztak északra.– Kelmed mindent kitalál – morgott a gyerek. Hirtelen elakadt a hangja. Ijedten integetett le. –

Valami gyün! Erősen mozog a nád. Hűha! Valami nagy jószág! Üstöllést másszék fel kegyelmed, hátha farkas?

Apó feljebb hágott a létrának használt ágasfán. Kémlelte az irányt.– Csakugyan mozog, de nem farkas. Az nem rázza így az ágat, inkább óvatosan surran.

Megismerem már én a jövevényeket a nád rezgéséből.– Öregapám! – sivít fel a gyerek. – Van olyan farkas, améknek szarva is van?– Bolond beszéd. Ha szarvat látsz, bak lehet. Kecskebak. Elkószált a nyájból, s a nagy pusztát

megjárva idetalált.Jerem már kúszik le. Mint a mókus, fürge. Nyílegyenesen a nádas felé tart. Jerem már hozza is a

fáradt állatot, azt a kecskét, amelyik úgy nézett fel a gyerekre, mint aki segítséget vár. Nyakán lószőr zsineg. Tán azon vezette valaki a vásárba. Apó megnézte az állatot. Éhezőnek nem látszott, de azt tudta, hogy ember után vágyott. Jerem öröme nem ismert határt. Azonnal feltört néhány diót, amit a kecske csak ímmel-ámmal fogadott el.

– No, nézd a gróf urat – dorgálta.– Nem úr ez, hanem asszonyság – nevetett Apó. – Nézd, a körme köze vérzik. Látod? Ahogyan

menés közben rá-rálépett a szőrmadzagra, oszt a körme közé szorult, kisebezte. No, ne búsulj jövevény, meggyógyulsz itt, mire kis gazdád bíró lesz a Kűnél.

Jerem letérdelt, ölelte a furcsa tekintetű jószágot, s kérdezte :– Hé, tán elvitték a te idesedet is, hogy ilyen bánatos vagy. No, ne félj! Gyüjj csak! Gyüjj velem,

nem éhezel te énmellettem.Hangjában annyi gyöngédség, szeretet lángolt, hogy Apó szeme majdnem megereszkedett.

17

– Öregapám – rikolt a gyerek –, most legyen kegyelmed észnél! Mondja hát meg, melyik város nevét viseli ez a jószág?

Apó felcsodálkozik.– Város? Nem értelek.Jerem felkacag. Elveti magát a gyepen. Kacag. Győzött a nagy tudású mesteren.– Kecske!* – kiáltja már majdnem fuldokolva.Apó megadja magát. Elismeréssel néz a feltápászkodó gyerekre. Csak a minap mesélt a pórul járt

kecskéi kádiról**, aki ittas fejjel a kútágast pofozta a szolgája helyett. „Kell-e még? Kell-e még egy pofon?" – kiabálta, míg a kezét ki nem törte. Jerem meg gondol egyet, s elnevezi a kecskét Kádinak.

Soha szebb akolban nem lakott kecske. Jerem napokig kereste a megfelelő anyagot, s olyan

gonddal osztotta szét a cölöpöt, karókat, ágasfákat, majd az oldalak befonásához szükséges hajlékony ágakat, mintha emberi hajlékot építene. Ha Apó egy kissé megállt a munkában, Jerem már futott gyűjteni a téli takarmányt. Lesz minden! Az ő kecskéje, a Kádi ne panaszkodhassék, mint a császár éhező katonái. Így mindenből előbb Kádi kapott. Ismert már a kecske köleskásás nyúlhúst, a káposztalevelet, a diós lepényt, amit Apó tíznaponként süt a gyereknek. Kádi bölcsen hallgat, míg gazdikája immár méhviaszos táblára rója a betűket...

Egyszer aztán megmutatta Apó a várrajzot is. Komoly előadást tartott az ilyen művekről, s elmondta, hogy sok vár vesztét okozta már az, ha az erődnek ilyen ábrázolása ellenség kezébe került. Az árulók ellopják, s drága pénzért eladják az ellenségnek. Ez a leggyalázatosabb bűn, mert egy vár eleste néha ezrek életébe kerül, s a vár környéke is a győzőé marad. A gyerek lángoló arccal hallgatta, hogy már magyarban is akadt ilyen bitangoló. Utálattal köpött ki.

– Ha ilyet látok – kiáltotta –, megforgatom benne a török késemet! Tanítson kegyelmed vívni, mert ahhoz is kell értenem, ugye? Az ilyen bitang árulók biztosan tudnak.

Most hát, mivel úgyis teljesen kész a Kádi palotája, kívül-belül betapasztva a fonott sövényfal, s mivel a viasztáblán a feladott lecke is gyorsabban kész, jut idő a vívásra. Apót már kétszer úgy oldalba találta, hogy aznap be is fejezték a vívást. Ehelyett elmentek fürkészőbe, határlátásra, ami abból állt, hogy Jerem a legmagasabb fa ágáról jelentéseket adott le: „Távoli pusztán: por. Magas por, tehát lovasportya. Villanó fegyverek keletnek. Nyugatra húzó hollócsapat." Sajnos, mindez csak a fantáziájában volt, s csupán a helyes jelentési módokat gyakorolta vele.

Egyik késő őszi este Apó kikémlelt az ablakon. Ámulva nézte a gyerek mozdulatait. A képzelt vár előtt állt őrt. Előbb szabályos léptekkel járt néhány lépést, mereven fordult. Oda-vissza. Oda-vissza. Később kémlelt, fegyvert ragadott, lőtt. Elégedett arca mutatta, hogy talált.

Ez aztán tél a javából. Senkinek sem hinné el Jerem, ha nem maga éli át, s nem saját fülével hallja, hogy a jég mérgében olyat roppant a lápra, mint az ágyú. Fa is hasadt szét, s nemegyszer alázatos szöszmötöléssel farkasok ólálkodtak kint. Apó még azt is tudja, hogy ha hívnák be a rusnya jószágot, illedelmesen be is jönne. Volt hát esemény bőven! De olyan öröme talán egyetlen gyereknek sem volt ebben a honban, mint neki magának, Nádas Jeremiásnak. Valódi élő, igazi kis vörösbegyek húzódtak be hozzá, és bizalmasan egyenesen az ő vállára szálltak. Apó hozzáértőén élelmet kavart nekik, és Jeremiás a mostanában tanult legúribb apródmozdulattal szolgálta fel az eleséget.

Kint süvöltött a szél, és ebbe a hangba belenyögtek az öreg fák. Amikor megremegtette a vihar dühe a ház oldalát, a gyerek harsányan nevetett fel: „Jöhetsz! Dudálhatsz! Fújhatod a pokol nótáját! Itt is van ész, nemcsak nálatok."

* mai neve: Tiszakécske ** török bíróról

18

Ám van az ilyen pusztai viharnak egy támadási fortélya, ami a leghetvenkedőbb pillanataiban is elnémítja a gyereket. Az a pillanat ez, amikor a kísérteties sikongás, bömbölés közben váratlanul elnémul a vihar szava, megáll a dübörgés, s a sírok csendje áll be. Félelmetes pillanat ez. Mert ez a csend a teljes elmúlás csendje. Ha nappal tör ki az ilyen vihar, Jerem zsámolyt visz az ablakhoz, és nézi az ég harcát a földdel. Ártatlan nádak milliói törnek, zúzódnak, földig tipródnak. Sírnak, sikoltanak a fákhoz védelemért, de megvan azoknak is a maguk baja. Robbanással törik legszebb águk, csavarja, hajlítja öreg derekukat a hatalom. Ágait űzi, sodorja messze földekre. Sohasem találnak többé anyjukra. Ilyeneket suttog Apónak.

Van olyan vihar is, ami nagyon tetszik a gyereknek. Amikor az egyenletes szél süvítő hangon hordja a havat. Ilyen volt most is. Már kétméteres takaró van a kunyhó tetején.

– Fúhatsz! – kiabált ki a szélnek, kit már majdnem személyes ismerősének tart, mert a hordott havon nagy szánkóutazásra készülnek.

Kész a remek díszszánkó, de Apó mindig aggódik előbb, s csak aztán tesz.– Még nem lehet – mondja –, méteres puha hóban elveszel.– Én mindig elveszek?! – morogja. – Akkor nem jól tanított eddig, öregapám. Azt mondta

kegyelmed, hogy az Isten gondot visel rám. Most meg egyszerre elveszek! Hát nem lesz ott az Isten, hogy kirántson, ha ippen olyan puhára lépek? Meg osztán hogy hagyhatja a kis nyulakat, meg a madarakat is éhezni, fázni? Szegényeknek nincs eszük, nem tudnak fűteni.

– Ne hidd, hogy magukra maradnak – feddi Apó –, nézz ide! Késő ősszel, már jó fagyban hoztam be ezt a csigát. Nézd meg jól, mit látsz rajta!

– Mit látnék? Csiga, oszt csiga!– Ha csak ennyit látsz, még nézheted.– Valamivel itt bedugult a nyílása.– Bontsd ki ügyesen! Csak ezt a hártyát vedd le!– Hűha! Másik is van, beljebb. Ippen olyan, csak vastagabb.– Na, látod. Amikor jön a hideg, a csiga vitéz bezárja a vára kapuját az ellenség elől. Ez az

ellenség a hideg. Ha látja, hogy még nagyobb sereg, nagyobb hideg jön, akkor még jobban összehúzza magát, újabb belső kaput épít. A kettő között levegő van. Ez is segít neki az ellenséget legyőzni.

Jerem a csigát az asztalra tette. Szólni akart még Apónak, de a holló megzavarta, bekapta a védtelen csigát.

– No – mondta megütközve Jerem –, csinálhatott volna ez három ajtót is, mégis ez lett a vége! Hát én miért legyek mindig okos, öregapám?

Az utóbbi napokban megenyhült az idő. Csak enyhült, de nem volt enyhe. Most is olyan

fenyegetően csúsztak a felhők gleccserei keletre, mint máskor. Csakhogy most fehér volt mindnek a köntöse. Jó órára mégis kimentek a házból. Leleményes módon alagutat építettek előbb a kecske óljáig, hogy Apónak sem kellett meghajolnia, míg odaértek. Kádi, a kecske vidám volt, és elégedett. Enni-, innivalója hetekre benn volt az óljában. Ha kisgazdája hangját hallotta, csodálatos bandzsi tekintete még nevetségesebbé tette. Ez a mostani bandzsítás török ellenfelének, a hollónak szólt, aki Apóék után szintén kijött a sétára.

– Kádi! Kádikám! – ujjongott a gyerek. – Te hízol. Apó! Nézze kegyelmed, milyen kövér a kecském! Ugye, ez az én érdemem?

Apó megnézte jobbról-balról.– No... jól van, Kádi! Jól!... Lesz itt öröm tavaszra!

19

A holló, mintha megszimatolt volna valamit, jókedvűen belecsípett a Kádi nyakába, és elsőnek repült ki. Jerem is felkelt, figyelt. Apó hangja titkokat rejt. Megsimogatta még egyszer a kecskét, aztán felállt. Benn Apó előbb felöltöztette a télen készült prémnadrágba, ugyanilyenből varrott csizmákba, majd jó bundás bekecset adott rá, kívül-belül prémes sipkával. Apó ugyan ezekért a művekért aligha kapta volna meg a felszabadító mesterleveleket a miskolci csizmadiáktól, a debreceni subacsinálóktól, de azért ruha volt az. Mind a legkönnyebb fajta prémekből, ami azonkívül meleg is. Felkötötték a talpakat, elindultak. Jerem lélegzete elállt attól, amit látott. Fehér lidércország ez. Elvarázsolt táj, túl a mennyeken.

– Apó! Mi ez?! – kiabált a gyerek, a karjával az egész mindenséget beleölelte az „ez" szócskába.– Ez, fiam, maga a természet, ünnepi köntösben. A mi lápunk,– Láp? Mit beszél kegyelmed? A láp az víz, nád, lombok meg madárnóta. Ez meg... Csoda! Ha

ezt ides látná!Elindultak. Sokféle lábnyom jelezte az állatok kóborlását, élethalálharcát. A csapdánál két nyúl is

meredt bele a ragyogásba. Apó megállapította, hogy a csaléteknek kitett káposztalevelet már mint foglyok fogyasztották el. A gyerek körültapogatta a két nyulat, erősen gondolkodott, aztán megszólalt:

– Azért ez nem a legbecsületesebb dolog, öregapám.– Micsoda, fiam?– Hát nekünk van eszünk, a nyulaknak meg nincs.– Hát ez bizony így van. Jól mondod. De minden más is így van. Dédelgetjük a káposztát, aztán

levágjuk a torzsájáról, a halat is horogra csaljuk. De ha nem tennénk, mi lenne belőlünk?Visszaindultak. Háttal a nagy ragyogásnak. Mögöttük sugárzott a világ, előttük saját árnyékuk.

Jerem ezt a kissé homályos foltot lépegette volna át, de hasztalan.– Az enyém – mondta –, az én árnyékom, mégsem bírok meg vele. Öregapám! Mondja meg

kegyelmed, miért nem lehet más helyett meghalni?– Talán azért, mert születnünk sem lehet más helyett.– Ha lehetne, én szívesen meghalnék ides helyett.– De akkor idesed már nem szeretne élni.– Ez igaz...A gyerek elszótlanodott.Otthon Jerem első gondja volt, hogy Kádit megnézze. Ha ilyen hideg van, Kádi is megfázhat.

Kérte Apót, adjon a sok régi nyúlbőrből egyet. Megkapta. Ügyesen rá is terítette kedvencére. Aztán felkacagott: kecske nyúlbőrben! Ezalatt benn Apó megterített. Volt abrosza. Hoztak ilyesmit a látogatói régebben.

– Mosakodj meg! – szólt Jeremhez. – Én is azt teszem.– Most? Még nem fekszünk!– Még nem. De ma ünnep van. Karácsony.Égett már az asztalon a Borcsa remeke, a kis viaszgyertya. Lobogott a diósméz csillag közepén a

gyenge kis fény. Kedves hangulatban fogyasztották el a vacsorát. Apó hihetetlen, de mégis szép meséket mondott utána. Egyetlen lövés, tűzvész, börtön, futás nem szerepelt benne. Azt állította, hogy volt idő, amikor ellenség nem járt a Kárpátok alján. Valódi magyar király szép magyar törvényeket hozott a népnek és ágyúzás helyett szelíd harangszó kondult, puhán, hívogatóan az éjben.

20

Csak nem múlt el a tél. Jerem már kinőtte az őszi ködmönkéjét, kinőtte a viasztábláját is, nagyobbat kért. Apó kedvében járt, és megcsinálta. Mire azonban készen lett, megbokrosodott, s még a legszigorúbb fenyegetésre sem írta meg a napi feladatát.

– Betűk? – mondta. – Mit érnek azok, ha a várat ostromolják. Inkább várakat rajzol. Előtte van a töröknél talált rajz, másolja. Majd külső várat is rajzol föléje bástyákkal, tornyokkal, félelmetes nagy kapukkal. Gyöngybetűivel aláírja: JIR HISSZARI. Rajzán is piros, ami a mintán az, és a kéket kékkel másolja. Van hozzá mindene. Szederlé, bodzaszín. Ha meg harmadikat is akar, a kettőt összekeveri. Minden jelzésre kész a festéke.

– Jir Hisszari – mondja tűnődve, amikor kész a rajz, majd hirtelen felfigyel. – Nem! Nem Jir Hisszari!... Földvár ! Ez az igazi! Ez az ősi. Átfestette a török szavakat, nagy piros betűkkel aláírta:

FÖLDVÁRApó ámulva figyeli a rajzot. Pontos minden. Elveszi a török papírt. Kötekedve kérdezi, vajon

fejből menne-e a munka? Jerem oldalra ejtett fejjel néz fel Apóra. Fölényes akar lenni. Így néz a holló néha Kádira, ha Jerem a kecskét nyúlnak öltözteti.

– Tudnám-e? – mondja. – Álmomban is!– Lássuk!Rajzol. Apó megnézi. Előbb a táblát, aztán a gyereket. Arcán elismerés, öröm. Aztán egy kis

jelecskén megakad a szeme.– Mi ez? – kérdezi. – Ez nincs itt a mintán.– Nincs ám, de itt itt van. Törje kegyelmed a fejét, hogy miért írtam oda!Apó nézi.– Biztosan azért, mert mindent másképp akarsz.– Eltanálta kegyelmed. Csak nézze meg! Minden vonal összeér egy másikkal, ha az csakugyan

föld alatti folyosó, mindből ki tudnék jutni itt, e! De ez az egy vonal nem tartozik semmihez, hát hogy mehet oda be ember, meg hogy jöhet ki?

– Nézzük a mintán hogy van? Igazad lehet, itt is hibás.– Játszottunk mink a télen kegyelmeddel búvóárkot. Én mindig kitanáltam a szabadba, de ebből itt

nem lehet.Apó most igazán örült, hogy a gyerek téli csüggedő napjaiban labirintust játszottak, amit ő is

egyik prágai veszteglésében tanult. Íme, itt a gyerek azt használta fel.– Ember vagy – mondta –, ezt én sem figyeltem meg. Mit gondolsz, mi célja lehet ennek a

magános folyosónak?– Azt nem tudom. De kegyelmed mondta, hogy azok a vonalak föld alatti járatok. Mint az

ürgevárak. Ástunk is fel ilyet a nyáron. Annak volt kijárata. Abbul tudtam, hogy ez hibás.Eltették a táblát. Majd gondolkoznak még a rejtélyen.Sajnos a tavasz nem sietett, hajdinakása meg egyre gyakrabban kellett. Jerem új meg újabb

nótákat szerkesztett, amiben a vesztes fél mindig a holló volt, a győztes meg a kecske. A holló ezt azzal viszonozta, hogy valahányszor kivitték a Kádit megillető adagot, mindig belecsípett a szegény állat nyakába.

Leckeíráskor a gyerek kintről, a kémény felől mocorgást hallott.– Öregapám, vadmacska!Apó fegyvert kap, a gyereket visszanyomja a szobába, kívül még rá is tolja a zárat. Sajnos, a

macska elillant, de maradt más a tetőn. Sérült postagalamb. Apó fellélegzett. Csakhogy már jön a hír a világból. Ilyen tél tán még nem is volt. Egyetlen lélek nem jött.

21

Apó izgatottan olvassa a török írást: „Készülj fel a nagy tűzre! Javítsátok a szerszámokat, jó erőben legyenek a lovak. Amikor elmegy a hó, mi jövünk. A gyaur császár egyre véteti vissza a várakat a hitetlen kutyákkal. Szultánunk mérges. Itt jelölöm azokat a várakat, amiket a gyaur tavaszra vissza szeretne kapni. Híreimet add tovább Gyula várának!" Apó szemléli a három különös jelt, amivel várat jelöl. Melyik lehet? Jerem Apóhoz bújt, szemlélte a rajzot. A betűket nem ismerte. Török írás ez.

– Öregapám – mondja –, írjunk mást a cédulára. Küldjük el! Írjunk olyant, ami a törököt téveszti meg. Írjuk, hogy Eger már gyönge.

– Sajnos, lehet, hogy az is. Dobó már nincs Egerben.– Írjuk Lévát!– Semmit sem írhatunk, mert nem ismerjük a galambpostajárást. Meg aztán beteg is.– Mondjon kegyelmed nekem olyan várakat, amiket még sohasem vett be ellenség. Leírnám a

neveket. Megérdemelnék !– Írd le inkább azokat a kis falukat, amiket letörült a föld színéről az ellenség! Ők is

megérdemelnék, hogy valaha felemlegessék a nevüket!– Kis faluk! – mondja a gyerek. – Én a nagy várakat akarom!– Kár! Te sem születtél várban. Elődeid is mind névtelen kis senkik voltak, mégis ők védték a

hazát. Tanuld meg, hogy a mi történelmünkben az volt a honvédő, aki szántott, vetett, harcolt, szült, és benépesítette a pusztát. A te fajtád.

– Mégis mondjon kegyelmed nagy várakat.– Kid van neked ott? Apád nem a Tisza-part síkján porlad? Bátyáid hol harcoltak? Nem a Forrás-

parton a gulyaőrzésben folyt el a vérük? Volt ott vár? Őseid hol verték le a tatárt? Nem az Illés-kűnél? Anyád hun nevelt téged? Nem a Berek szélén, a két gólyafészkes házban?

Elnémult a gyerek, majd csendben kiment. Leült a kecske mellé a félhomályban, a szénakötegre. Otthoni szénaszag csapta meg az orrát. Átölelte a Kádi nyakát. Megeredt a könnye. Soká, soká ült ott.

– Jól van hát! – mondta csendesen, amikor visszajött. –Mondjon kegyelmed eldúlt falvakat. De csak a Tisza mellől beszéljen, mert nekem máshoz semmi közöm. Írom.

Apó csendesen és lassan kezdte:– Írjad hát Szeged tája temetőit: Farka, Szántó, Szer, Szentpéter, Hegyes, Serge, Sövényháza,

Kovász, Dóci, Keresztös, Salgó, Bodiszló, Keneg...Jerem felugrott. Lángolt az arca.– Csak nem akarja azt mondani kegyelmed, hogy ez mind falu volt? Olyan, mint Kürű a Tisza

mellett? Oszt most már nincs? Olyan a helyük, mint itt a láp? Vagy mint ama sziksós puszta a hamvas dombjaival. Olyan?

– Olyan!– De hát ezt hogy engedhette az Isten?– Azt eddig még magam sem tudom.– Hát kegyelmed sem tud mindent?– Nem bizony.– Akkor hogyan tudja azt, hogy nekem itt jobb, nem mehetek haza? Hátha otthon van ides?– Azt majd megnézzük tavasszal. Addig tűrj, ha már végképp rám utálkoztál.Meghökkent. Apó hangja mélyről, fájó helyről jött. Meg kell követnie Apót, mert valahogy

szomorúbb lett, mint máskor. Csendesen szólt:– Mondjon kegyelmed még ilyen faluneveket! Van még hely a táblámon.

22

–Jól van. Írjad hát híres Jászország temetőit: Ágó, Bozsóhalma, Kerekudvar, Kizse, Kér, Rassang, Boldogháza. Ezek mind szép, népes falvak voltak. Látod, ezek a te véreid. Ezekről gondolkozzál, kisfiam, Jerem!

Jerem elszótlanodott. Apó hagyta elmélkedni. Kell ez. A búslakodás is egyik fajtája a szükséges időtöltésnek. Jó sokára Apó elé állt a gyerek. Hiba nélkül elsorolta valamennyit. Halkan hozzátette:

– Megfizetek én még ezért a töröknek. Az én szegény véreimért. A kis földházakért, a régi fákért, gulyákért, anyákért.

Most mondta először többes számban az anyát.Most már csakugyan elment a hó. Elment, s nyomában a láp szenvedélyesen cserélgette színeit.

Az első rőtbarna barátcsuhaszínből valami kopott szürkébe bújt, mint a fehérnép a tavaszi nagytakarításkor. Aztán rövid sárgaságba esett, ami később megyényi, ragyogó naptündöklésű árnyköntössé vált. Enyhe felhők alatt először a szerényebb köntösű seregélyek törtek be, amit a láp is csak ímmel-ámmal értékelt. Tapasztalt fővel másra várt. Pedig ezek a vándor szárnyasok már nagy híreket hoztak. Megérdemelnének egy szebb fogadóköntöst. Ám a láp még várt.

Jerem is egyre türelmetlenebbül ostromolta Apót, hogy tegyenek már határszemlét. Nézzék meg, mit rombolt a szelek császárja, mit végzett Jég fejedelem őfelsége? Apó nehezen tudta vele megértetni, hogy ez a láp legveszélyesebb ideje. Olyan, mint a fiókáit őrző lúd és gúnár. Sziszeg, vág! Várjon Jerem. Még most szabja csak a természet az ő birodalmuk legszebb ruháját. Ne féljen, nem késnek el. Ott lesznek ők azon a bevonuláson.

– Félni nem félek, de a bőrömbe se férek! – vágta ki a kissé bosszús rigmust.– „Te sem – gondolta Apó. – Lesz itt még más is, aki nem fér a bőrébe!"Apó már éjjel is kiszökött az ólba, figyelte a nyugtalan Kádit. Hajnalban aztán megtörtént a csoda.

Kádi alatt két gyámoltalan kis gida nézett a nagyvilágba, ami háromlépésnyi térséget jelentett itt. Hirtelen eltakarította Apó az almot. Előre elkészített abrakot adott az új anyának, aztán maga is átmosakodott, bement. Jerem a hollót dorgálta, mert ingerkedett a galambbal.

– Na, milyen lábbal keltél ma fel? – kérdezte Apó a gyereket.– Én csak úgy! De ez a Matuzsálem majma! Azt hiszi, ő a világ eleje. Csipdesi a tömött

vöcsökömet. Vannak ilyenek, akik belefeketednek a büszkeségbe.– Láttam már gyerekben is ilyet.– Láthatott kegyelmed, de az nem én voltam!– Jó, hát akkor gyere.Az első rémület, hogy olyan sovány a Kádi, szinte megfagyasztotta a gyermekarcot. Majd a

csodálkozás afölött, hogy egyből három lett, s végül az elbírhatatlan boldogságnak a felmérése, hogy ez valóság. Nem álom! Kézbe fogható, mozgó, mekegő valóság.

– Öregapám, vigyük be őket! Az ágyam még meleg. Takarjuk be az új kis szarvasbőr takaróval.– Nem örülnének, hidd el. Itt az ő helyük az anyjuk mellett. Hanem baj van. A nevivel. Kádi, azaz

bíró, csak férfi lehet. Láttál te már szoknyás bírót? Így hát a nevén változtatni kell. Ne hamarkodd el! Elég lesz akkorra, mikor kinyílnak a nefelejcsek, és Kádit kivezeted. Valami szép nevet keress. Megérdemli. Két ilyen szép gidát adott neked.

A garabonc

Nyíltak már féktelenül a vadvirágok. Tobzódott a lápmezők zsenge teteje, harsogott a part, s a fák ágain buzgó tülekedéssel vetélkedtek az új hajtások. Gyors irammal sietett valamilyen irányba a

23

fölös víz, ami á havas olvadás után a turjánt elöntötte. A láp lakóit is elkapta ez a sodrás. Apró állatkák surrantak el, sietős titkolódzással bújtak erre-arra. Lombok mozogtak, ágak rezdültek a fészekhelyet kereső gyors madárvendégek terhe alatt.

Apóék is kimozdultak. Naponta felfedezték egy-egy víz alól felszabaduló kedves ösvényüket. Megigazították a hibákat, eltömték az új csermelyeket, ha az útjukat szelte. Másutt megbolygatták az eltömődéseket, hol a tehetetlenül fennakadt kis folyócska ijedten terült széjjel. Utat engedtek a lefolyásnak, hogy maguk is szilárd talajhoz jussanak. Fejük sem volt ki a dologból. Hamarosan megkezdték a földművelést is. Jerem nagy gyakorlatot tanúsított. Otthon, az anyja mellett ő is mívelte a kis kertet.

Munka után Jerem felmászott a hatalmas diófára. Alig ért fel, éleset kiáltott:– Öregapám! Emberek!– Jönnek?– Dehogy is! Vonulnak! Sokan! Sokan! Lovon.– Magyarok?– Honnan tudhatnám!– Zászlót visznek, vagy lófarkat?– Nem látni!– Van-e utánuk nagy por?– Nemigen.– Mutasd, merre mennek? Jerem dél felé jelzett.

24

– Délen minden a töröké. Adóért mehetnek. Magyar falukat zargatni. Pedig ősszel beszedték már a követelésüket.

– Üzenjen kegyelmed a hollóval. Kalocsát hírülje meg. Úgy is lett. A holló elfogadta a halhártyába csavart cédulát, anélkül, hogy Jeremet s Kádit csak

egy tekintetre is méltatta volna, nagy biztonsággal repült délnek.Mióta Jerem látta a véghetetlen vonulást, biztonságérzete a semmivel lett határos. Kardot

fényesített, tört helyezett kézközeibe, majd fövegébe szorított be holmi kis fémlemezt. Megvizsgálta az acélháló ingét, töprengett, hogyan szabhatná kisebbre. Aztán boldogan felugrott: Nincs semmi baj! Kitömi az alsó ingét, s már nem lötyög rajta az értékes életmentő háló.

Néhány hét múlva visszatért a holló. Nagy híreket hozott. Ama délre vonuló portya hírét azonnal

galambok vitték szerte a délvidéken, s a nép idejében menekíthette barmait, lányait, mert ilyenekért ment a portya. A kis Jerem terepszemléje tehát máris százakat mentett meg. Apó meghatottan emelte meg a fövegét. Ezt akkor szokta, ha valami nagy eredményt ünnepelhetett meg. Benne volt még a kalocsai levélben az is, hogy a nagy Thury György esmég szétverte a támadó törököt. Császár őfelsége megrótta érte, mert bécsi engedély nélkül indult harcba. Megírta még a kalocsai öreg társ azt is, hogy a télen két halottja is volt. Egyik szökött asszony rab, másik beteg barát. Az asszonyt kurrentáltatták* is. Török rabja volt. Apó ezt a hírt eltitkolta. Valami balsejtelem azt súgta neki, hogy hallgassa el.

– Ébredj, Jeremiás próféta! – cibálta gyöngéden Apó a gyerek bokrosodó sötét haját. – Nagy

feladat előtt állunk, honunk legárvább táján új terményt teszünk a magyar rögbe. Nagy szó ez! Majd keresünk egy márványtáblát, s mint külhonban szokás, rávéssük, hogy:

E helyt lakott hazánkfi: Nádas Jeremiás,

aki, ha kell, korán felkel,s hol ültet, hol meg ás!Itt ültetett törökbúzát,

barát hozta meg a magját!Jerem felkacagott s már ugrott is. Nagy tökkobakból készült merítővel vizet locsolt az arcára, Apó

görbe vasfésűjével, mellyel hosszú ezüst haját szorítja le, megfésülködött. Néhányat harapott a tegnapról maradt sós lepényből, s már fogta is a kardját.

– Hohó! – kiáltott Apó. – Veteményezni megyünk, nem harcolni.A gyerek kissé lejjebb szállt hangulattal engedelmeskedett. Titkon Konrádot is bedugta a

tarisznyájába, elindultak.Odaértek a Nagy-tocsogó veszélyes széléhez. A nedves parton megállt a gyerek.– Öregapám, mi van Márkkal? Tavaly itt szedett nefelejcset. Most is tele a part. Miért nem

gyünnek?– Várom én is őket. Meglásd, egyszer csak itt lesznek.– Hoz-e hírt idesről?– Bízd Istenre, gyerek. Hidd el, rajtad a szeme.A nagy tisztáson, a földjükön szorgos munkába fogtak. Amott már zöldell a mák, amit az első

enyhe napon elvetettek. Szépecske a borsó is, a murok meg a répa is élesen mutatja a sorát. Vessék el hát ezt a sárga szemű csodát. Elkészítették a fészkeket, s szemenkint a földbe tették a magot. Tüskés, vékony gallyakat raktak rá, hogy a mohó madarak ne bánthassák. Még meg is locsolták.

25

Ebéd után lehevertek. Dolog már alig akadt, minek siessenek? Apó elaludt. Ezt a ritka alkalmat fel kell használnia Jeremnek. A földjükön túl, a kisebb mocsárban olyan jó, széles csapások vannak, egyedül is elindulhat rajta. A kis lápon túl van a nagy, szabad föld, amit a diófáról úgy áttekinthet.

* nyomoztak utána

Jó darabot bejárt már, a nap is erőszakosabban süt, mint délelőtt, a kis Konrád is izeg-mozog a szűrtarisznyában, pihenni kéne. Ott az a kidőlt fa, ott telepszik le. Kibontotta a tarisznyát, amiből előbb a ruhába csavart lepényt vette ki. Majd a falevelek alól Konrád gömbölyödött formája gurult elő.

– Együnk, Konrád! Te mit gondolsz, mit ettek őseink Munkácsnál? Fehér lovat vagy Ráró ökröt sütöttek? Én a szent lepénnyel kezdem, nesze a részed. No, nézd, hogy rázza az orrát. Talán bizony kevesled? Csak kezdd el, majd ezután jön a sült bivaly mája... Lám, erre már helyeselsz. Szép volna most meglépni, igaz, Konrád? Szabad az út le is, fel is. De Apót nem hagyhatjuk még egyedül. Hanem majd egyszer, igaz-e, Konrád, megyünk a szultánhoz. Beköszönünk:

Adjon Allah jó napot!Dombos hasat,

telt aklot, tele acskót,egészséget, száz asszonyból

feleséget.– Ki vagy, te gyerek?– Alássan jelentem: Nádas Jeremiás a Tisza mellől.– Hát az a rusnya jószág mit akar itt?– Nem rusnya az, felséges szultán, hanem tudós jövendőmondó.– Osztán mit jövendöl?– Mindenkinek a sorsát. Próbáld ki, fényes tekintetű szultán... Konrád, akarsz jósolni a legdicsőbb

török szultánnak?A kis állat az orrával igent intett.– Sokáig él a felséges szultán?– Soká!...Igaz ugyan, hogy Jerem kormányozza az orrot, de baj is az?– Megverik hadait az ellenségei?– Nem! Nem! Nem!– Hány német császárt él túl?– Hármat, hármat – bólint.– No, gyerek, mennyiért adod a jósodat?– Pénzért nem eladó, felség. Csak várakért.– Hányat adjak? Hármat bólint a sün.– Hármat?– Hármat.– Nem lesz sok?– Nem! Nem! – mondja a Konrád orra.– Osztán hun legyen az a három vár? Törökhonban?– Nem, nem!

26

– Magyari földön?– Ott, ott, ott!– Oszt melyik vár? Drégely?– Nem, nem.– Buda?– Az, az, az!– Szolnok?– Az, az, az!– Palánka? – Nem!– Jir Hisszari?– Az, az, az, az!– Na, jól van. Tied a három vár meg egy szekér sonka, kolbász, oldalas. Kalács is lesz. Konrád itt

marad!– Maradhat, de a szobát nem bírja. Szabad élethez van szokva.– Van az én portámnak száz kertje is. Válogathat.– De van még az alkumnak föle is.– Mondjad, no!– Van itt egy szegény parasztasszony. Adja vissza felséges kegyelmed! Nádas Joakim asszonya

volt, ama Tiszatáji Kürűből, Panna a neve.– Azt nem lehet! Asszonyt nem adok vissza.– Inkább elengedem a három várat, de az asszonyt követelem. Konrád csak úgy maradhat.– Majd adok én neked, kölyök! Még te diktálsz itt nekem?! Majd téged is fülön foglak!Jerem felrémült.Valaki nagy, csontos kézzel vállon ragadja. Hátranéz. Égig érő, hórihorgas, meszelőnyélforma,

zilált ember alakja feszül az égre. Hosszú, fölfelé hajló, vékony orra úgy döf bele a nyár eleji kékségbe, mint a gulipán* csőre. Az egész emberben van valami elhibázott madárszerűség. Hihetetlen hosszú, hústalan karok, lábak. Hajlékony karmoknak tetsző ujjai erősen fogják a gyerek vállát. A zsákmányt.

Hűha, villant át a rémület Jerem dobogó kis szívén, törököt fogott, de a török nem ereszti el. Mindegy, csak ijedtnek ne lássa!

– Hé – szólt fel a válla felé –, tán félsz, hogy így belém fogódzói?!Kacaj volt a válasz.„Mi a szösz! – gondolta Jerem. – Aki nevet, nem fél. No, majd én!"– Azt az orrot meg hun szerezted? Török raktárból? Be ne gyere a lápba, mert minden madár

elköltözik! No, mi lesz? Nem felelsz? Tán ami az orrodban sok, a nyelvedből került oda? Látom, kobzod is van. Török vagy? Az orroddal pengeted?

– Hát a bölcs sün minderre nem tud felelni? No, sünök gyöngye, felelj hát, mi vagyok? Török? Magyar?

– Az én jószágom nem áll akárkivel szóba.– Szultánon alul nem is adja?! – rikkantotta a hórihorgas.– Hát megnézi, ki áll útjába! – No, kiáll?– Valami elcsapott garabonc. Kevés kút lehet arrafelé, ahonnan gyütt. Rég látott vizet a gúnyája!

27

– Majd lesz itt még sok is, amit te víznek ismersz. Két napja kerülgetem a zsombékjaidat, de nem leltem a régi csapást.

* szikes vizek fölfelé hajló csőrű madara

– Két nap? Kettőt mondtál? Ezen a kis lápon sem igazodtál el? Miért nem marad az ilyen otthon? Te, ha félsz a láptól, akkor nem is vagy garabonc. Mert az csak a tenyerébe csap, oszt máris főd van a talpa alatt. Osztán mi járatban ténfereg itt nemes gulipánorrú felséged? Mit nézel úgy a tarisznyámra?

– Lepényed már nincs? Adnál?– Tán adnék, ha volna – nyelvelt Jerem.– Magad laksz itt? Jól ki vagy etetve.– Hát akad, akad beváló falat. Lovad nincs? – Kettő!– Hun?– Itt, e! – lábaira csapott.Jerem szánakozva néz a két babkaróra.– Ilyenre mondják nálunk, a Tisza mellett, hogy kettőnek van egy árnyéka.– Tisza–vidéki vagy? Onnan jöttél?– Tán pap vagy, hogy gyóntatsz?– Nem, de én is onnan jövék. Szolnokról.– Szolnokról? No, majd meglátjuk mingyán, hogy igaz-e a szavad? Mit tudsz onnajd?– Mit? Jó gulyák legelnek arrafelé. A berkekbe rejtik a gulyákat, valahányszor baj van törökkel,

némettel.– Hát mást nem tudsz? Mi volt az Illés–kűnél? Hogy lett az én nevem Nádas? A másé Köles,

Szilvás, Junas, Csordás? No? Le is ülhetsz, míg felmondod.Így faggatta, vizslatta, leckéztette Jerem a hórihorgas jövevényt, míg csak az nem kezdett

kérdezni:– Hát jól van vitéz Nádas, mondd meg, él-e még itt a vizek vadonában egy idős, nemes ember?

Nagy harcok veteránja, sok tudások birtokosa, honfoglalók származéka.– „Úgy? – gondolta Jerem. – Hát ez kéne! Az Apó élete, hogy kirabold, vagy töröknek szolgálj a

halálával. Jó helyen kereskedsz! Azt várhatja a budai basa, hogy Nádas Jerem áruló legyen."– Szóval él az én egyetlen istápolóm!Újabb nagy, felszabadult kacaj törte szét a csendet.– Nevess, csak nevess – morogta Jerem –, majd elhallgatsz, ha a húzófű* közé löklek a

semlyéknél!A vándor nem méltányolta ezt a fenyegetést, hanem óriás lábaival futásnak eredt. Mire Jerem

felocsúdott, Apó már a langaléta karjai közt nevetett.– Ne féljen kegyelmed – kiáltotta a meglepett gyerek –, megvédem én hat ilyentől is!Ám Apó nem látszott megfélemedettnek, barátságosan dorgálta az idegent, aki, mire ő odaért,

felkapta a magasba, és mint az orsót pergette. A gyerek vele kacagott ijedt élvezettel. Pillanatra magát érezte hínáros ölelésben.

– Hát megjöttél? – kérdezte Apó olyan hangon, mint aki már várta is. – Hol jártál ennyi idő óta, te Hórihorgas?

– Hajaj! Ahhoz erő kell, hogy elmondhassam. Erő, meg bendőbe való. Napok óta lósóskán, papsajton élek.

28

– Szamárkenyeret nem talált kend? – így a gyerek.

* hínár

– Gyerünk! – mondta Apó. – Szedd a lábad, Jerem! No, lesz mit hallgatnod a vendégünktől.– Ez itt marad?! – rémült fel Jerem. – El is csúfítjuk vele az egész lápot! Biztosan, amikor gyúrta

az Isten a sarat, hogy embert teremtsen, ami a többibül kimaradt, ebbe sűrítette össze. Erre már csak nem mondja, öregapám, hogy az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette?

– Ugyan, menj! – nevetett Hóri, akit Jerem magában már csak így titulált. – Velem, magammal egy hétig bíbelődött az Úr. Itt csiszolt, ott faragott, amott fényesített. Láttad volna, hogy szaladgáltak az angyalok, amikor készen lettem.

Jerem most megállt. Megállt, mert teljes erejéből neki is nevetnie kellett.– Elhiszem, hogy szaladtak – mondta fuldokolva –, elhiszem! Mikor így készen megláttak!Otthon még alkonyat előtt útnak indította Apó a hollót. Hóri pontosan bemondta a tudnivalókat.

Hol s merre haladnak majd a kátai adóharácsolók.Jerem szörnyülködve gondolt vissza arra a pusztításra, amit Hóri, ez a holdnyaló idegen

véghezvitt a tálak felett. Vadkacsa egészben, köleslepény hagymasalátával, madártojás nyersen, sütve, főve, puhán, keményen, sóval, mézzel, hagymával. Gomba: édesen, ecettel. Nyúlleves pogácsával. Neki a szava is elállt, főleg olyankor, mikor kanalazás közben a közelben kikötött kecskén is megakadt a Hóri szeme. „Még csak az hiányzik, hogy ezt is megedd!" Megkérdezte a jövevényt, látott-e szíjra fűzött, hajszolt magyarokat? Az ő anyját látta-e? Kék szoknya, magaszínű vászonkötény, ugyanilyenből szűk ingváll volt rajta. Panna a neve.

– Igen! Láttam foglyokat hurcolni Konstantinápolyba. Nőket is. Nagyon lecsappant már a török ereje. Kell otthon a szántó-vető, állattartó paraszt. Meg kell a pénz is, a foglyok ára. A franciáknak adták el a délceg magyarokat rabszolgának. Vitték még Afrika forróságaiba is a megvásárolt magyarokat.

Másnap Apó azt mondta Jeremnek, amikor együtt kimentek a hálókat megnézni, hogy nem bolond ez az ember. Most a szolnoki bégtől szökött meg. Egy évig volt rabja. Úgy ír, olvas törökül, mint magyarul. Átíratták vele török nyelvre a magyar adókönyvet, hogy ők is behajthassák a népen a követeléseket. A környék minden falujának, minden adózójának benne van a neve, lova, ökre, ekéje, csűrje, szekere, ólja, felesége. De ő úgy másolta le, hogy mindenkinek kevesebbet írt a vagyonából. Ne haragudjék hát Jerem, jó ember az idegen. Legyen kedvesebb hozzá. Neki, Apónak is nagy szívességeket tett.

– Csak ne nyerítene, mikor nevet.– Hadd el, az ilyen hosszú gégén másként jön ki a hang. Magad is tapasztalhattad ezt, amikor

olyan hosszú tilinkót faragtam neked.Bedobták még a varsát a vízbe. Volt már elég kiválogatott potyka a vödörben.– No, ehet bőven – súgta Jerem –, ennyit még sohasem vittünk be, öregapám! Főzzünk neki kitoló

kását a tavalyiból. Van még bőven.Apó az egyik halat a másik után gondosan megtisztogatta, kibelezte. Sohasem vitték haza

tisztítatlanul, hogy a halhulladék szaga ne szennyezze a levegőt. Itt belekaparták a tőzeges földbe.Apó még aznap elmesélte Hórinak a Kádi név történetét, ami bizony nem felel meg a

körülményeknek. Keressenek immár rendes asszonynevet a jámbor párának.– Legyen Fatime! – rikoltotta Hóri. – A szolnoki aga feleségének is két gidája, azaz kölyke,

vagyis két purdéja lett. Fatimének hívták az anyát.

29

– Nem! Nem engedem. Az én kecském nem rabló török származék. Gondos lesz a neve.Apó megengedte, hogy a két fiatal már nélküle is elkalandozhasson. Éltek is az engedéllyel, s

mindig a célnak megfelelően fegyverkeztek. Vagy csapdákat vittek ki és helyeztek el, vagy sörétes puskával vadásztak. Hóri a kobzát soha otthon nem hagyta. Egyre távolabb merészkedtek. Néha felmásztak egy-egy lesőfára. Ilyenkor Hóri lassú, álomszerű mozdulattal elővette a lantját. Lábát erősen nekivetette a nagy ágnak, amelyen állt, a hátát a másiknak. Hosszú ujjai előbb pihenőén nyugodtak a húrokon, majd néhány pöngető hang után maga is dalba fogott. Jerem lélegzetvisszafojtva hallgatta:

Kilőtték a lovam.Elvitték az apám.

Temetőn az anyám.Töröké az arám.

Szívverése csaknem megállt, észre sem vette, hogy a kobzos ajka is elnémult. Jerem lassan, észrevétlenül emelte tekintetét az idegenre. Ki hát ez a garabonciás? Honnan ért ide ezzel a tépázott külsővel? Talán maga az Úr angyala, akiről otthon a bencés barát olyan csodálatosakat beszélt. Talán ez ő, aki megkavarta ama vizet, és bénák gyógyultak meg tőle? Talán ő az, aki levágta azt a követ égi tüzekkel, otthon, a perjési partra?

– Hóri – szólt Jerem nagyon halkan –, nekem van egy acskó aranyam, felit vedd el.Hóri elmosolyodott, lemosolygott a gyerekre a magasabb ágról.– Jó – mondta tréfásan –, nem baj, ha zsákkal is van. Ez az, amit a szultán adott a három várral? S

még nem költötted el?– Ne csúfolj, Hóri. Csakugyan van. Apó mondta is, hogy előtted nem kell titkolnom, nem vagy

lopós. De én féltem tőled. Most már nem félek. Olyan volt a szemed, olyan, mint az Apó szombat esti mécse. Úgy gondoltam, hogy ha te keresnéd anyámat, és közben védened a hazát is akkor...

– Szép volna ez, te gyerek. Csak az a baj, hogy e kettőt egyszerre nem tehetem. Választanod kell.Most Jerem szótlanodott el.– Hát – mondta könnyeit nyelve –, hát akkor mégis a hazát védjed!Nagy sokára leszólt Hóri:– Ne menjünk még?– Ne! Ígérd meg előbb! '– Fogadom neked, te árvák árvája, hogy amit rám bíztál, megkísérlem! Keresem anyádat, és

szolgálom hazámat.– Várj, Hóri! Várj még! Mondd már meg, mi a neved? Nem hívhatlak már így. Mi volt apád

neve?– Berkesi Nagy Gáspár. Én is ezt a nevet viselem. Anyámat Pekry Krisztinának hívták.– Jól van. Menjünk hát haza, Berkesi Nagy Gáspár.A kérdezősködésre elküldött holló azzal a hírrel tért vissza a kalocsai mocsárból, hogy az ő lápjuk

táján rezgelődés lesz a nagy szikes hadi úton. Lefelé mennek majd Budáról a kiskunok földjén. Lent a Dunához kanyarodnak, s ott Szekcső táján átkelvén a vízen, a Zrínyi-birtokok dúlását tervezik. A Felső-Dunán nem ésszerű a levonulás a sok dunántúli vitéz miatt, azért mennek emerre, az alföldi török tereken. Hát ez az út most itt feléjük esik. Nem valószínű, hogy a lápot megközelítenék, attól fél a török. Ha tehát egy mód van rá, mind a kunhalmoknál, mind a pusztai árvafáknál, valamint a hadi kútnál helyezze el Apó a magyarokat értesítő titkos jeleket. Van ideje bőven, pünkösd után indul a török.

30

Jerem Gáspár nyakába ugrott. Köszörülje azonnal a kardját, tanítsa lőni, vívjon vele, menjenek lesre, mutassa meg a legügyesebb huszárvágást, mi a magyar portya füttyjele, jó-e az ő rigófüttye? Hol lehet a törököt a legkönnyebben megsebesíteni, van-e a turbánja alatt vaslemez? Gáspár hanyatt vágta magát a gyepen, s nyerítő nevetésével megrezegtette a nádat s a nyári pompájukban díszelgő réteket.

– Nevess, csak nevess! – sziszegte Jerem. – Majd jó lennék még, ha körülvesz a török, majd ha keresztülszúrják azt a röhögő gégédet!

Szorgosan magára rakta a kellékeket. Hosszú zsinegen nyakába tette a török kést, s a sisakja alá kis ruhát tett, hogy ne libegjen. Mikor készen volt, Apóhoz lépett.

– Készen vagyok. Kegyelmed meg én indulhatunk.– Nyughass, fiacskám! – simogatta meg Apó. – Az igazi vitéznek nemcsak sietnie kell, hanem

okosan várnia is. Ha te már most odaállsz, és csak két hét múlva jönnek, addig elfogy az erőd, az élelmed, elernyed a harci kedved. Ma elvetjük a hajdinát a tegnap megporhanyított földbe. Amíg mi vetünk, te őrt állsz a diófán.

– Öregapám – kiáltotta Jerem kétségbeesetten –, hát nem érti?! Hátha ezek viszik az anyámat? Oszt elkések!

Fegyverestül elvetette magát a füvön, keservesen sírt.– Igaza van vitéz Nádas Jeremnek – szólt Gáspár. – Holnap hajnalban indulunk a földre. Úgy

tarisznyázzunk, hogy már vissza sem jövünk ide. Elmegyünk lerakni a jeleket. Apó meg sózzon.Hat nap, hat éjjel voltak távol. Jerem, mintha égi harmaton járna, úgy lépkedett. Szokatlan volt ez

a nagy, biztonságos talaj a lába alatt, az, hogy nem kellett a lépéseket egyensúlyoznia. Jobbra-balra szilárd a terep. Egyszer megkérdezte:

– Mondd, Gáspár, nem vennél fel a válladra? Akkor messzebbre látnék.Gáspár felemelte. Vállára állt a gyerek. Kezét a szeme elé ernyőzte. Sajnos, ellenség sehol sem

mutatkozott.– Nem jönnek a gyávák – mondta szomorúan.Égett a szik, állt a légtenger. Sehol madár, sehol egy hang. Már a harmadik jelet tették le Apó

parancsa szerint a szikes földre. Itt egy kopott patkót arrafelé irányítva, amerre majd megy a török. Érti azt minden fürkésző, hogy mit olvasson ki belőle. Amott a láthatár szélén, a hadi kútnál, a vályú hasa alá tűzték a kis nyilat, mely mutatja az irányt. S az ezeréves tölgynél, amit tanúfának hívtak a népek, egyetlen szál lófarokszőrt húztak be a fa kérgébe.

Ott volt hát most már mindenütt a síksági népek titkos jele.Mentek egyenes vonalban a sivatagszerű pusztán. Éjjel szorosan összebújtak, mert bizony a

felkelő nap melegéből éjjelre semmi sem maradt.– No, ezt is megértem – szusszantott fel a gyerek, amikor ötödnap dél felé a láp széléhez értek. –

De még így is fél nap, míg Konrádomat meg a gidákat köszönthetem.Elérték a láp külső bozótját, amikor Jerem a boldogságtól sürgetve előrefutott. A bokornál üvöltve

megállt. Ugrált örömében, csapdosta a térdét, sürgette elmaradt társát. Ez az öröm túltett a várható viszontlátás boldogságán. Gáspár sejtette, hogy valami rendkívüli történt. Nyakába kapta a lábait, és beérte a gyereket, aki már a beszámíthatóság határait régen túllépte.

– Nézd! Nézd – kiabálta –, megjöttek! Márk meg Borcsa néne. Itt a lábnyomuk a homokban. Megismerem! Hazatalálsz magadban? Mert én nem sétálhatok ilyen lassan veled. Az eldugott elemózsiát megtalálod a diófán. Mind megeheted. A csipkebokor is a tied!

Azzal eltűnt a nádak tengerében.

31

Otthonrakás

Amikor csapzottan, lihegve s a fáradtságtól sápadtan hazaérkezett Jerem, a boldogság megnémította.

– Nézd – mondta Márk –, ezt hoztam neked.Cifrára festett fakereplőt nyújtott át neki, olyat, amelyik jobbra forgatva is más hangot ád, balra is,

a nyele meg egyben fütyülő. Kívánhat-e ennél többet valaki, ha mindjárt kardja is van már. Jerem is elnémult. Alaposan megszemlélte a furfangos játékot.

– Meg nézd, ezt is hoztam. Békateknő a Tiszától. Szögedében szedtem fel a parton.Édesvízi kagylóhéjat rakott elé. Jerem hangosan felnevetett. Hát hogyne! Ő is szedett ilyet a

régvolt időkben. Márk lajbigombjai is ebből voltak. Valami ügyes gombkötő újításaként kerülhetett divatba.

– Szép lajbid van – szólt Jerem –, ki vette?– Nahát, csak anyám van. Ű vette. Apám kószál valahol Melencében.– Velencében, te! – kiabált oda Borcsa; aztán nagy örvendezéssel egy másik kis mellényt hozott

oda, éppen olyat, mint a Márké. – Lásd, neked is hoztam!Jerem felugrott. Harsány örvendezéssel szedte fel a színes mellényt.– Rendben vagyunk – intett Apó felé az asszony szeme. Végezhette már Borcsa a munkáját, nem

gátolja a két gyerek. Van öröm meg dicsekvés maguk közt is. Már az ólban kiabálnak, nevetnek, mert a két kis gida kiszökött az anyjától, s az anyaállat bandzsítva fájlalja ezt a hűtlenséget. Persze, nem tudja, hogy a dologban Borcsa is ludas. Mivel dagasztaná most az asszony a finom búzalisztből a kalácsot, ha a gidák mind kitorkoskodják az anyatejet? Zeng a famozsár, puhul a mák, sistereg a nyúl a kemencében, hát csak menjenek is játszani most a gyerekek.

32

Jerem már a tizedik kalandjánál tart, amit Márk kissé tátott szájjal s fénylő orral hallgat. Most mondja el neki Jerem a puszta rémségeit. Azt, hogy mi lett volna, ha jön ezer török millió ágyúval, és ők ketten leverik őket.

– Dehogyis jön. Elmentek elfelé, arra ni – mondta Márk.– El – riadt fel Jerem –, azt mondod, hogy el? Nem is jönnek vissza?Futottak, ahogyan a lábuk bírta. A kényelemhez, a háton való utazáshoz szokott Márk lemaradt a

versenyben. Jerem már teljes harci díszében a tőkén állt, mire Márk megérkezett. Ordítva vezényelt: „Hozzá! Hozzá! Tűle! Tűle!"

– Így kell – mondta –, ha bekerítjük az ellenséget, akkor „Hozzá!", ha futni kell előle, akkor: „Tűle!" Ez a szabály! No, próbáld te is!

Márkra rakta hadi ékeit, ám Márk a sisak alatt ríva fakadt, anyja után kiáltozott. Jött is már Borcsa két paraszttenyérnyi bélessel.

– Így, la – mondta –, a várvitézeknek enniük is kell!– Hát a cserbenhagyottaknak? – mondta egy hang az asszony megett.– Úristen! – sikoltott fel a látványra Borcsa. – Miféle szerzet ez?Jerem előreugrott.– Ne féljen, Borcsa néni! Nem bánt! Csak hát... Csak hát ilyen ronda. Gáspár a neve.Aztán mégis nagyon jóba lettek, s Borcsa hamarosan már kegyelmedezte Gáspárt, hát még akkor,

amikor megtudta, hogy Gáspár nemrégen Borcsa falujában járt. Aztán az is kiderült, hogy Borcsa meg a Gáspáréban. És következtek a friss hírek meg a régi történetek. Hogy tréfálta meg a násznépnek öltözött falu a fosztogató kontyosokat, hogy aprították a turbánosokat a díszes pártát viselő koszorúslányok.

Amikor visszatért a holló, s meghozta a hírt, hogy a jelzett büntető hadjárat nem megy már arra,

mert még a kezdet kezdetén szétverték a magyarok, aznap az esti gyors vihar leverte a régi hajlék kéményét, Apó büszkeségét. Így megszületett a terv: új várat építenek. Miért tanította Gáspár egy teljes hónapig a várépítést, ha ennek hasznát nem veheti? Már most is szűken vannak. Mi lesz, ha a barát, aki Jeremet idehozta, errefelé jön újra a kiváltott társával. És mi lesz, ha még idest is magával hozza? Meg is mutatták az új telket, alig húsz vitézi lépésre az Apó öreg házától, ahol a nyolc hatalmas tölgy áll. „Ilyen könnyen senki sem jutott várhoz!" – kiabálta Jerem. Mert más ide nem is kell, csak a nyolc fa középsőit kivágni, annyit, hogy jókora szoba lehessen a helyükön. Esetleg egyet, a legközépsőt meg is tarthatják belső oszlopnak. Ugyanígy meg kell hagyni a sarkok és oldalak fáit, mert azok tartják majd a tetőt, meg a falat.

– Legyen hát – mondta Apó –, de addig, míg a másik ház teljesen el nem készül, emebből egy faszöget el nem engedek. Láttam én már félbemaradt várat, nem is egyet.

Fejsze, fűrész volt. Hoztak a hajdanjárt barátok eleget. A kedv meg túl is csapott a mércén. Kikeresték tehát azokat a fákat, amelyeknek a helyükön kell maradniok, s majd lecsonkolva a ház tartóoszlopai lesznek. Sajnos, az erdők és mocsarak fáit nem várépítők ültetik, így bizony érthető, hogy a tervezett szoba alakját sem rajzolhatták meg szabályos négyszögre vagy téglalapra. Még az is kétséges, hogy legalább két oldalfala egyforma méretű lesz-e?

– Nem baj – mondta Jerem nagyvonalúan legyintve –, láttam én már várrajzot. Ott sem szögletre álltak a sarkok. Ki így, ki úgy!

Mégis a hősök éltek benne.Apó másnap szabadságot kért, és rejtelmesen, csendben tűnt el. Megmondta, gyűjtsék addig a fal

befonására szükséges hajlékony ágakat. Szedjék ama Nagy-tó mellől, mert onnan vállon is

33

kihozhatják a kévéket. Rendes útja is van, nincs szédülési veszedelem a víz mellett. Borcsa megkérdezte, vele menjen-e vagy maradjon, s étket készítsen.

Soha ilyen egyhangú határozat nem született egyetlen várépítésnél sem, mint eme kérdésre!–Étket!Minden munka haladt, forrt. Vágták, kötötték és vitték a kévéket. Csak egy fúrta őket: Apó hova

ment? Fel is másztak a legmagasabb nyárfára, hátha megtalálják mozgó alakját a nádasban. De nem láttak semmi jelt ott. Este már nyugtalankodtak, amikor hazatérve az utolsó fordulattal, Apó még nem volt jelen. Borcsa betálalt nekik, s már elteltek a vacsorával, mikor Apó fáradtan megérkezett. Nem beszélt az útjáról, ők meg nem mertek kérdezgetni. Még az asztal körül ültek, amikor a kikémlelő Jerem lelkendezve rontott be.

– Ajtót hozott! Igazi ajtót! Meg egyebet.Bizony ajtó volt, szép, míves vasalással. Megmaradt ott minden abban a kőházban, ahová árvíz

sohase mehetett, és valahogy a török okozta nagy tűzvész sem érhetett el. Mindnyájan kirohantak, és megfeledkezve minden másról, hordták a ladikról a kincseket. Kisebb–nagyobb deszkák, ablak- és ajtóreteszek, kilincsek, javításra szoruló szerszámok. De minden nagy érték, nélkülözhetetlen, ha építeni akar az ember. Borcsa égzengésszerű kiáltásai annak a két vaslábosnak meg akós cserépfazékaknak szóltak, amit az ülés mögül húzott ki.

– Lakodalmi fazék! – kiabálta elismeréssel. – Ilyenben főzik a birkahúsos kását, amit tiszta deszkára fordítanak ki. A neve is az: kifordított kása. Jaj, jaj, mikor lesz ez tele?

– Még az ősszel – mondja Apó. – Jó lesz a szederszüretre. Két nap múlva mindnyájan megyünk a többiért. Lesz még ott egy s más szükséges anyag.

Azt nem árulta el Apó, hogy az egyik bebokrosodott helyen iszalaggal, vadszőlővel teljesen beborított és teljesen ép kerti házat látott. A ledűlt vertfal dombjain már öreg cserjék nőttek, s tán ő sem áll meg mellette, ha a gólyafészekre fel nem figyel. A fészek alatt kéményt fedezett fel. Összeomlott házon ép kémény. Megtalálta a hatalmas ácsolt ajtót, letépte a folyondárokat, és amikor a zár nem engedett, a sarokvasról emelte le az ajtót. Pár percre megszédült az ódon levegőben. Teljesen épségben maradt másfél öles családi szekrényt, ládákat, egymásra rakott bútorokat talált. Nagy tisztelettel lépett be a volt boldog otthon kis fülkéjébe. Az enyészet legkisebb jelét sem látta sehol. Kulcsok a zárban. Felnyitotta. Szép rendbe rakott asszonyi alsóságok vásznai, majd asztali fehérfélék és férfi alsóneműk felett a korabeli magyar kisnemesi felsőruhák. Hátul kis ládát lelt. Levélkötegek, erősen átkötött iratok beszéltek. Most már tudta Apó, hogy e tájnak derék ura soha vissza nem lép ősei földjére. Ama jó kardú Dormándy Gergelynek elég már az a köntös, amelyiket Mohácsnál viselt. Négy fiával maradt ott örökre. Negyvenegy éve volt zárva az az ajtó.

Otthon aztán belekerült minden a házba, ami hasznára vált. Újabb tíz nap erőfeszítése,

okoskodása kellett, amíg az utolsó kéve nád is felkerült a tetőre. Néma elismeréssel álltak meg előtte, s megállapították, hogy ilyen nincs még egy a világon.

– Ez nagyon lehetséges – mosolygott Apó –, mert ilyen alakú szobát még Taljániában sem láttam, noha ott néha a sziklapart belenő a szobába. Meg még ilyen gondolat! Két kemence! Egyik, a nagy, téli fűtésre, a kisebb, a benti-szájú, téli főzésekre.

Elismeréssel adózott Borcsának, mert ez a gondoskodás itt bizony elkel. Két-három télen már olyan hidegek jártak erre, hogy néha bundában is didergett. No, meg tágasabb és világosabb is ez a ház, s erősebb is a fala.

Hiába nóta, holdvilág, selyem széna a derekuk alatt, madarak krúgatása, szellők tánca, csillagok illegése, a gyerekeknek csak nem akaródzott lenyugodni. Végül aztán Apónak kellett előjönni azzal, hogy másnap nagy útra kelnek, erőt kell gyűjteni hozzá. Ők meg kiültek az új asztal mellett felállított padra, s Borcsa már bele is kezdett:

34

– Bizony, alig is látjuk mi egymást az emberemmel. Dehogy is harcol ő fegyverrel, noha nem ijed meg a maga árnyékától, ha éppen úgy gyün ki a lépés. Lappangó a lelkem. Ez a kenyere. Ő lépi be mindig az első fürkészőkkel az utakat. Meg a tőzsérekkel, göbölyösökkel* úton-útfélen. Viszi a gulyát. Ha tud, megüzeni, hol várjam be. Legutóbb a Tárnánál váltunk el. Most Velencébe mennek. Ott mondta el a Tárna partján, ama Kápolnafalu mellett, hogy Fődváron hogy szedték rá a magyarok a törököt. Vannak Fődvárott olyan mély utak, amiket a víz mosott ki a puha partokban. De lehet, hogy ember is segített a víznek. Néhol négy-öt öl magas part van az út két oldalán. Oszt a partba jó nagy pincéket, istállókat ástak a népek. No, amikor meghallották a fődvári emberek, hogy a budai pasának ott hozzák fel a várőrség zsoldját a szultántól, nagyot gondoltak. Lépre csalják a zsoldot szállító kontyosokat. Minden éjjel húsz-harminc férfiember nagy zsákokat cipelt be egy ilyen pincébe. Mondom, nem pince volt az, hanem térséges nagy verem. Lépcső nélkül, csak úgy simán mehettek bele. Olyikban laknak is emberek. Az aga titkos üzenetet küldött hát a közeledő török szekérőrségnek, hogy amikor Fődvárra érnek, és ez csak éjjel legyen, álljanak meg a hadi út kereszteződésén. Amikor a kuvik hatot kiált, támadják meg a pincében lévő gyaurokat, vágják le mind, amit pedig a veremben találnak, az vele feles. A szekérnél alig maradt ember, mindenki részesülni akart a kincsből. Nagy óvatosan beosontak a mutatott verembe, ott fáklyákkal mentek tovább. Már jó húsz lépésre jutottak, amikor a bejárat felett a part beszakadt. Ottvesztek mindahányan. Az aga, aki jóban volt a fődváriakkal is, mert sokszor együtt kereskedtek, marhákat küldött ő is százszámra a német földre, nem merte jelenteni a történteket. Hallgatott, mint a sült hal a tálban. No, ez is készen van – tette félre a kész méhkaptárt –, eltehetjük magunkat hónapra.

Lerázta szoknyájáról a gyékényhulladékot. Megindult a gyerekek betakargatására.Borcsa kissé nyomottabb kedvvel végezte a napi munkáját a szokottnál. Apó csendben figyelte, de

nem tette szóvá. Aggódott, hogy távozást tervez már az asszony, holott még nagy szükség volt rá. Mert Apó a bölcsek mérsékletével mélyen elhallgatta a legnagyobb titkát. Volt rá oka. Ha idő előtt felfedi, minden szürkébb munka dugába dől, s a talált téglaház ezernyi apró kincse nélkül hogy épült volna fel az új ház. Ma már áll a ház. Gáspár néhány célzást tett, hogy ne induljon-e már? Jerem meg naponta lázasabban követeli a beköltözést az új várba. Itt az ideje, hogy feltárja a titkát. Elmondta hát a nagy leletet.

– Teremtő Isten – kiáltotta az asszony –, a hitvány bútor, gúnya, fegyver megmarad, amit a gyarló ember mívelt, az Úristen alkotása: az ember meg elvész! A süvege túléli a viselőjét. Hát minden maradandóbb, mint az ember?

Apót meglepte ez a nyilatkozat. Két vászonszoknya, két alsónemű tulajdonosa, de nem vár harácsot a máséból. Szeme könnyes, míg keze a tésztát gyúrja, a lelke Mohácson jár.

– Erős tutajt kell készíteni – mondta Apó –, nem széleset és nem hosszút. Csak amivel keskeny semlyéken is eligazodhatunk. Nagy vállalkozásba kezdünk. Nehéz terhet kell elhoznunk nehéz terepen. Öten vagyunk a munkára, s bár mind ügyesek, de ehhez más is kell. Szerencse és ész.

Lerajzolta, hogy milyen alakú a terű, amit a tutajra tesznek. Baj lenne, ha a tutaj megbillenne, mert akkor oda a terű. Gondolkozzanak hát, miből legyen a tutaj.

Másnap Apó a ladikkal elvitte Gáspárt. Úgy vélte, hogy ahol keskenyebb a nádsikátor eddig járt útja, ott nádat vágnak. Ahol pedig a part szűkül össze, ott partot nyesnek. Hozott mérőmadzagot is. Úgy tervezte, a tutajt az ott talált nagy, ácsolt ajtóból készítik el, alá persze még gerenda is kell. A romházban Apó elővette a mérőzsinórt. Feljegyezték a méreteket. Hazafelé menet meg a vízi utak szélességeit méregették meg.

* ökörszállítókkal

35

Ezalatt az otthoniak kosarakat takarítottak ki, megsikálták a láp tiszta vizében, hogy a szőttesek elhozására alkalmas legyen. Evezőket faragtak, csáklyanyelet cseréltek újjal, Apó még a nagy vaslánc szemeit is egyenkint megvizsgálta.

– Mit néz kegyelmed olyan erősen? – kérdezte Jerem.– Hogy nincs-e hiba?– Ebben? Bécset idehúzhatnánk vele. Erős ez!– Tanuld meg, hogy minden lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb szeme!Végre felfénylett a nagy nap, amikor a tutaj elindult a hajnal első órájában. Gáspár megmutatta

nekik a partokat, ahol tegnap több helyen lefaragták a földet.– Az volt ám a munka – mondta –, de így most már szépen eljön a tutaj is, ami a ladiknál

szélesebb. Milyen jó némely embernek, csak beül a ladikba, és urasán utazik a más csatornáján.– Még ez is munka?! – kiáltott Jerem. – Ha kell, egy egész lápszigetet elhordok magam.Borcsa rászólt, hogy csendesebben is lehet ordítani, nem kell a világnak tudnia, hogy hol járt a

nyomleső. Apó alig figyelt az évődőkre. Valamit nagyon elkomolyodva szemlélt. Elő is vette a mérőzsineget, és lemérte a két part közti távolságot. A zsinór egyik végét Gáspár nyomta a parthoz, másikat Apó. Aztán továbbeveztek.

– Valami baj van? – kérdezte Gáspár a tekintetével. – Nem tévedtünk el?– Mi nem, de valami más lehet, hogy eltévedett. Nem érzed néha, hogy a csáklyád beljebb ér a

gyepbe?Itt már evezőkkel nem dolgozhattak, mert a két part közel volt egymáshoz. A horgos végű

csáklyákat csapták bele a gyepbe, azzal húzták magukat előre. Apó hiába csendesedett el, a két gyerek egyszerre üvöltött fel, amikor megismerték a szétszedett romház hatalmas fáját. Hát ide mennek? No, ott már nincs semmi néznivaló. Csak nem téglákat ásnak ki megint a földből? Erre kellett az a sok fejtörés? Még ez is esemény?

Volt ám aztán meglepetés, amikor beléptek a házba.– Apó, hát ez becsület? Így egyeztünk meg? Én soha el nem titkoltam kegyelmedtől semmit.

Kegyelmed meg...Borcsa mindent úgy intézett, hogy egy-egy nyaláb ruhaféle elrakására csak percek jussanak. Amíg

Borcsa erős kézzel vezette a szekrény kiürítését, Apó és Gáspár kinn töprengett, méregetett, lépegette a távolságot, és akadályokat egyengettek el a földön. De ki figyelne most oda, ha itt a világ minden öröme! Kackiás kis ködmönök, kordovánbőr csizmák, kerecsentollas fövegek, cifrára kihányt szűrök, de még ezüstpitykés kis rózsás mellények is párjával, hármasával. A szekrény kiürült, Borcsa az átrakott kosarakat avíttabb ruhával lekötözte, mert tilos a turkálás. Gáspár már nekifeszítette magas vállát a behemót bútornak, de nyomban be is vallotta tehetetlenségét. Ide más kell! Apó kötelet húzott körül a szekrényen, majd a tető mestergerendájának a hézagába fűzte, s a hosszú végét Borcsa kezébe adta. Szép nyugodtan elmondta, hogy mikor húzza, mikor eressze meg a kötelet és hogyan, hogy az eldöntött bútor szép lassan az alákészített két hengerre feküdjék. Csak akkor ismerték el a munka veszélyességét, amikor a remek bútordarab a tutajon feküdt. Aztán kitört az ujjongás, volt diadalmas büszkeség és a jól végzett munka fölött érzett boldogság.

– Most hordjuk a kosarakat! – kiáltott Jerem.– Hordjuk! Hordjuk! – üvöltött Márk.– Hohó! – intette le Apó őket. – Még mit nem. Holnap is lesz nap, hékás. Ma elégedjetek meg

ennyivel.– Csak nem azt akarja kegyelmed mondani, hogy a kis csatos szűr itt marad őrizetlen? Ajtó sincs!– De azt akartam. Elég lesz ezt ma hazavontatni. Majd elválik, hogyan vallód ezt is meg?

36

– Ezt? Mit gondol kegyelmed, hun nőttem fel? Tán Árokházán? Én Tisza-parti gyerek vagyok! Gulyákat vittünk át néha Tiszabőre. Úgy ám!

– Az ott volt – mondta Borcsa –, ez meg itt van! Amíg szélesebb vízen jártak, a két férfi evezett. Amikor elkeskenyedett a vízi út, csáklyázáshoz fogtak. Már többször váltottak szerszámot, aszerint, ahogyan az út alakult. Jerem kedve határtalanul víg lett. Márk, a visszhang, vele derült, csendesedett. Hol a rigó hangját utánozták, hol a sárgaliliom feléjük hajló nagy virágát tépték le. Amikor meg a partok befelé hajló bozótjának ágait kaphatták el, Jerem boldogan fedezte fel, hogy ezzel segítheti az Apóék munkáját. Ugyanis, ha maga felé húzza az ágat, a ladik a kellő irányban halad. Fent nagy sereg dankasirály lármázott, Jerem szívélyesen meghívta őket, de hangja elveszett a megzavart récefelhő vad hápogásában.

– Danojjunk! – kiáltotta.De Apó csendet parancsolt, és mozdulatlanságot. Felállt, és nézte a keskeny vízi sikátort. A két

part olyan közel volt, hogy csak tenyérnyi víz látszott a ladik két szélén.Aztán annyi se. Baltát vett élő, faragta a partot. Jókora darabok zuhantak a vízbe, de az út nem

szélesedett. Gáspár is szerszámot keresett. Faragtak szótlanul. Borcsa kezdett valamit érteni. Errefelé mentek reggel, akkor elfért a ladik. Most meg szorul a sikátor két széle közt. Történt valami! Csáklyákkal is tolták arrébb a szigetet, de nem mozdult. Gáspár azt mondta, hogy Apó és ő szálljanak ki, akkor könnyebb lesz az edény, felemelkedik, és mivel alul keskenyebb az edény medre, el is csúszik szépen a szűk helyen. Így majd arrébb haladhatnak.

– Mi igen – mondta Apó –, de a tutaj! Az szélesebb is a ladiknál, és nehezebb. Várj!Apó az ülődeszkákat a gyepre csúsztatta, arra térdelve kimentek. Onnan csapdosták le a gyep

szélét, hogy a vízi út szélesedjék. Jókora darabot haladtak már, úgy húsz férfilépésnyit, amikor Jerem megszólalt:

– Én már tudom, mi a baj! Úszó szigetet fogtunk ki. Ez alatt víz van. Reggel még arrébb volt, de most összecsúszott. Hűha! Úgy lehet, hogy a télig ittmaradunk.

– Jó, jó – mondta Borcsa –, inkább imádd Istent, mint itt jósolgass.– Apó, kimehetek? Segíteni! Mert, ugye, ez nagy baj?– Maradj csak nyugton! Még veled is gondom legyen?Elcsendesedtek. Gáspárék a deszkán már majdnem fekve dolgoztak, hogy ne egy helyre jusson a

testsúlyuk. Lehet, hogy ez a lápmező elég erős, állva is megbírná őket, de ezt most nem vizsgálgathatják. Az idő sürget. Nem lenne olyan aggasztó, ha még kora délelőtt lenne. De a madarak már az esthajnali útjukat kezdik. Hátra volt még vagy ötvenlépésnyi a nádsikátorig, amikor Gáspárnak most új gondolata támadt. Elmászik csúszva a csáklyáért, megkísérli a lehetetlent, arrébb csúsztatni az egész kis szigetet. Csak egy arasznyit engedjen, máris mehetnek. Nekifeszítette hát csáklyáját a ladiknak, Borcsa meg a két gyerek tenyerükkel tolták a partot, s mire Apó felfigyelt, már ötarasznyi víz volt a part és a ladik között.

– Vigyázz! – kiáltott fel Apó. – Azt nem lehet!De már késő volt. A sziget megindult, s fél perc alatt méternyi vízsáv bukkant elő. Jerem

boldogan rikoltott:– No, ugye, csak nekem kellett belefognom!– Csak neked! – dörmögött Apó tehetetlenül a már öles víz láttán.Úszik a kis sziget, úszik. Ők meg rajta állnak. Most aztán mi lesz? Odaevezni lehetetlen, mert ki

tudja, nem indul-e utánuk a másik kis sziget. Ha az is elmozdul, nem tudnak többé hozzáférkőzni a nádasba vágott sikátor szájához. Az az egyetlen járható út itt a sűrű nádasban, s ha á másik sziget eltorlaszolja a nádi utat, semmit sem tehetnek többet. Legalább kötelük volna. A tutajt lánccal

37

erősítették a ladikhoz. De ki is tudna nehéz vasláncot idedobni? A kötél meg a fán maradt, amikor a szekrényt ráeresztették a tutajra.

– Nincs nálatok madzag? – kérdezi az asszony.– Nincs! Nincs!– Ilyen sem fordult még elő! Jerem madzag nélkül! Attól nem kell félniök, hogy messzire elúszik

a sziget, nincs itt akkora szabad víz. Amott már a parton égeres van. Alig százlépésnyire. Mögötte persze ismét mocsár. Úszni? A ladikig elúszni? Az aztán végképp lehetetlen. Hínáros vízben nem úszhat ember. Ezt mindenki tudja. Apó határozottan intézkedett.

– Most már úgysem indulhatnánk a szürkületben, egykettőre sötét lesz. Ami itt ért, arrébb is érhet. Ehhez az úthoz világosság kell. Borcsa, add oda nekik a maradék ételt, teljenek el, aztán aludjanak.

Az asszony adott a gyerekeknek féltenyérnyi bodagot. Sírva rágcsálták ezt a lapos pogácsafélét, ami könnyüktől még sósabb lett. Bár ne tolta volna meg a szigetet, gondolta Jerem keserűen. De ki tudta azt, hogy neki akkora ereje van. S ha Apó ottvesz! Meg a derék Gáspár, akit ő pányvával szégyenített meg?

– Gáspárkám – kiált sírva –, én többet nem vetek rád pányvát! Bocsáss meg!Gáspár felnevetett.– Bár vetnél most! Azzal már vége is lenne a bajnak. Leszúrnánk a két fejszenyelet, rá a

kötélvéget, te meg visszahúznál minket. Látod, miért hagytál fel a pányvavetéssel?Apó nem szokta a fejét elveszteni. Bízott tehát, pedig nem volt megnyugtató a helyzet. Nedvezett

a moha a térde, a tenyere alatt, tehát ritka, szivacsos a talaj. Még nem kötődött eléggé össze. Az ilyen kis zsombékos játék sziget néha megnyílik, szép csendben szétmegy a teher alatt. Ami pedig alatta van, az maga a halál. Portyázók százait nyelte itt is el, eddig éppen ez volt az ő szerencséjük, azért élhettek háborítatlanul. Egyetlen reménye az volt, hogy ami megindult jobbra, tán visszaindul balra, ha úgy hozza a kedve. Gáspár visszasúgta a véleményét erre a feltevésre.

– Nem magától indult el akkor sem! Most sem teszi azt. Viszont az nem lenne baj, ha leszállna alattuk, akkor ők a lenyomott iszalagtól mentesülve a tiszta vízen átúsznának az edényig.

– Elfelejted, hogy az edényig már jó pár ölnyi szabad víz van. Ott nem úszkálhat az ember. Elég egyetlen ága a hínárnak, ami a lábadra csavarodik. Hallgass rám, ne kísérletezz! A hibát azzal követtük el, hogy kötelet nem hoztunk. Otthagytuk a fán a holnapra tervezett emeléshez. Most ha lefekszel, el ne aludj. Figyeld, hogy feltör-e a víz alattad! Akkor gördülj arrébb a deszkáddal. Reggel majd többet tudunk.

Hajnalban Apó felült, azaz feltenyerelt a deszkán. Körötte vékony rétegben felszivakodott a víz. Elég aggasztó a helyzet, most mégis máson törte a fejét. Miféle hang volt az az éjjel, ami állandóan fel-felsirrent, majd elhallgatott? Újra, szabályszerű időközben ismétlődött. Mindig ugyanaz a hang, ugyanannyi ideig, ugyanannyi szünettel. Azt hitte, ő már minden láphangot, neszt ismer. De ezt, amit fél éjjel hallgatott, ezt sohasem hallotta. Talán a mesék vízi szelleme ingerkedett vele, mint legyőzöttel?

Gáspár is megmozdult.– Virrad – mondta –, de kinek? Nekünk virrad-e? Apó azt felelte, hogy a láp sziget nem ment tovább velük.Áll, mint Sion hegye. Borcsa megérezte, hogy a férfiak felébredtek, halkan átszólt:– Nemzetes uram, van már kötél.Nagy gomolyag valamit mutatott fel, de a két férfi a pitymallat világánál csak valami emberfej

nagyságú gömböt látott. Kötelet nem.– Ha világosabb lesz, áthajítom. Ezzel idehúzhatjuk kegyelmeteket. Jó erősre sodortam, a

szoknyámból hasogattam.

38

– Hát ez volt az! Ez a hasogató neszezés.Gáspár felkacagott. Apó meg azt mondta, várják meg a teljes hajnalt, mert ez még csak pitymallat.

Ó nem lát szürkületben eléggé! Ehhez a megszabadító művelethez szem és ügyes kéz kell. Ha elvéti Borcsa a dobást, oda az egyetlen remény. Vártak. Valahol sirály kiáltott. A nagy csendben furcsán, szinte ünneprontóan hangzott. Utána hosszú, néma pillanat, majd a neszek özöne ömlött a lápra. Csirregés, surrogás, éles, követelő vijjogás, pittyegés vagy erőszakos dudálás, sivító, berregő hangok folytak össze. Közel, távol. Néhány nagy ragadozó már fenn kering, vezéri dölyffel csapkodva az eget. Jerem felébredt. Kibújt a gondosan rájuk takart pokróc alól. Csodálkozóan nézett szét, majd ő is mint a többi láp lakó madár, nagyon gyorsan hangjára lelt.

– Öregapám – sírta bele a hajnalba –, megvan még kegyelmed?!Erre Márk is felébredt. Enni kért. Mint a fészeklakók, előre jól kinyitotta a száját. Borcsa

megnyugtatta őket. Lesz minden, de még a csipát sem törölték ki a szemükből. A madarak már régen kitakarították a fészküket. Meg osztán a várvédők se ülnek üstöllést a bográcshoz, ha felébrednek. Márk sértődött tekintettel ledűlt s újra elaludt. Apó elmagyarázta Borcsának, hogyan kösse a gombolyag végét erősen az evezőtartó karikába, mennyit gombolyítson le a ladikba, és hogyan dobja át a gombolyagban maradt anyagot. Minden parancs szerint ment. Borcsa dobott, Apó elkapta. Jól megnézte a sodrást, kipróbálta szakítóbírását, és elismeréssel intett az asszonynak.

– Most aztán többet ésszel, mint erővel! – mondta Apó. Mivel a madzag kétszer is átéri a távolságot, ők középen megfogják, s a maradék végét visszadobják, azt is kösse meg Borcsa. Így kétszeresen erősebb a kötél, ha nehezen mozdulna a föld. De ne Borcsa húzza őket maga felé, baj lenne, ha elmozdul a ladik. Borcsa meg a két gyerek kapaszkodjék az ő partjuk behajló fűzágaiba, tartsák egy helyben a ladikot. Majd ők húzzák a kötelet, hogy ők mozduljanak meg, és ússzon vissza a kis sziget. Borcsa még a csákányt is belevágta a partba, kötényével erősítette a ladik füléhez. Apó átkiabált, hogy a két gyermek el ne engedje a fűzfa ágát, tartsák szorosan. Most a két férfi nekifeszült a kötélnek. Húzták. A kis lápmező, mint a jól nevelt kisleány, szelíden, csendben megindult.

– Lassíts! – kiáltott Apó a lápszigetnek.De a csáklyát is kézbe kapta, hogy a kellő távolságon megállítsa a szigetet. Beledöfte a ladik

oldalába, és csak annyi távolságot hagyott, hogy a deszkák segítségévek ők is átléphessenek. Átdobálták a fejszéket, maguk is beléptek a testes ladik biztonságos anyai öblébe. Apó levette fövegét. Jerem belekapaszkodott Apóba, és csak annyit bírt kinyögni: soha többet nem teszem.

Napok kellettek, míg Apóék sokszori fordulóval áthordtak mindent. Senki sem bánta már, hogy

vége az ünnepi örömöknek, és rátérhettek a hétköznapok mezsgyéjére. Borcsa sózta a halat, Gáspár nyúzta, pácolta a vadat, Apó szedte a két szorgalmas gyerekkel a vidrafüvet, amiből Borcsa most tízannyit rendelt, mert használ az mindenről. Ez a fű csak tiszta vízben él, gyógyítja az étvágytalanságot, ijedezést, epehányást, bélsárbajokat, álmatlanságot s szomorúságra, mérgelődésre való hajlamot, testi hajlandóságokat. Még a török asszonyok is vidrafűnek hívják már, és megadnak érte bármit.

Visszatértek a nótás esték. Gáspár rigmusokba szedte az úszó sziget veszedelmét, kobzával kísérte a szöveget. Hogy, hogy nem, a főhős Jerem lett az eseményekben. Ő húzta legbátrabban a parti füzet.

Mikor behordták a learatott rozsot, majdnem a markukban, hogy egyetlen szem se vesszen el, s a ház előtt kicsépelték a nagy ponyván, Borcsa célzást tett a távozásra.

– Előbb ruházkodj fel – mondta Apó –, a magadfajta fehérnép nem jár egy szál szoknyában!Gáspár csintalan célzást tett, mi is lenne, ha a város közepén, ahol majd jár, hirtelen zápor lepné

meg? Tudtával a magyar parasztasszony ilyenkor felkapja a felső szoknyája hátulját, azt teríti a fejére. Borcsa illően megfeddte Gáspár urat, de a szava elakadt, mert Apó két derék, erős szoknyát hozott ki.

39

– A kötéllé vált szoknyákért! – mondta. – Választhatsz még röpikét is.– Jézus ereje! – kiáltott Borcsa, és elpirult az örömtől.Mégis bekövetkezett a nagy nap. Borcsa útnak indult. Valamennyien elkísérték a két nagy láp

útvesztőjén, s a már bevett szokás szerint Apó útba eső birtokán meglocsolták a veteményeket, s a harminchárom szál törökbúzát, aminek félelmetes bajusza bújt ki a csőnek nevezett termésen. Borcsa elmondta, hogy már látott ilyet a Tisza-tájon, a török kertben. Majd, ha jó sárga lesz a szeme, ha kopog, amikor körömmel ütögetik, törjék le a csövet, fonják be koszorúba, oszt úgy aggassák fel az eresz alá. De hálót borítsanak rá, mert a vadmadarak mind ellopnák.

A puszta szélénél elbúcsúztak. Borcsa még hamarjában elsorolta a megbízatásokat: hol adja le a száz szál kócsagtollat, kinek vigye a kerecsentollakat, mit mondjon Gáspár barátjának, az újhitű papnak Katán, mit Szegeden a városi írnoknak, hol kérdezze meg az utat a szegedi nagy tóhoz, az öreg madarászhoz. Apó cédulát és magvakat küld oda. A ceglédi pap küldjön üzenetet a kalocsai erdőbe, ha portya készül. Mindezt most fejből felmondta az asszony, aztán érzékeny búcsúzkodás után nekivágott a szikes pusztaságnak. A kék rokolya még sokáig libegett a napfényes messzeségben.

Gáspár örömmel figyelte Jerem változását. Csupa érzés, mélység ez a gyerek. Mindent átél. Most

már nem azt mondja: „mi lesz velem?", hanem „mi lesz Apóval?". Ez már nem a gyerek szava. Ez már a felnőtté, aki vállal gondot, kötelességet. Olyan szép volt ez a hang, mint a szivárvány az esővel tisztára mosott rét felett. Mi mindenen kellett e léleknek átlépnie, hogy feledve játékot, örömet, egy idegen öregért most így elbúsuljon. Mert volt rá oka: Apó egyre gyengébb lett. Nem panaszkodott, nem is feküdt le, csak éppen nem bírt semmit. Taljánföldön ma az utca porában zsibonganak a gondtalan gyerekek, a francia tengerparton lebzselnek, dalolnak a felnőttek is. Itt? Bújnak, rínak, harcolnak, éheznek, vagy rabszíjon menetelnek. Tudja egész Európa, hogy ez a kis nép tépte meg az oszmán erejét, hatalmát. Azt az erőt, amelyik megbirkózott volna a nyugattal is, ha nincs közben ez a kis akadály. Tudják, hogy a vallásháborúkban legyengült nyugat menthetetlen, ha e kis nép a törökhöz áll. Mégsem jönnek. Nincs segítség! A legkeresztényibb francia üdvözleteket küld a szultánnak egy-egy magyarföldi diadala után. A keresztény összetartás eszméje megbukott ebben a kérdésben. A pápák aranytól terhes dómokat emelnek Krisztusnak, de Krisztus képmását, az embert, engedik elveszni. Egész nemzeteket. Ez rendítette őt meg. Így lett Gáspár is újhitű. Így lett kivetett szolga, hontalan, senki.

– Gáspár – szólalt meg a gyerek –, te most imádkoztál? Olyan szomorú lett a szemed.– Majdnem, de panaszba foglaltam a fohászt.– Te nem a mi hitünkben mondod az imát? Taníts meg rá.Gáspár elmondta a miatyánkot.– Hát ez ippen olyan, mint az enyém! Akkor miért ámítasz? Apónak a múltkor azt beszélted, hogy

a mi hitünkbeliek ölik kint a te hitedbelieket. Mink meg milyen szépen megvagyunk itt mind a hárman.

Gáspár felnevetett. De már nem a régi hangján.– Mi nem bántjuk egymást, mert nincs mit elvenni egymástól. De ott vannak koronák, birtokok,

felgyűlt kolostori kincsek, várak. Meg éhező tömegek. Nem elég ez a vérontásra? Aztán a szegény úgy gondolta, hogy az ő istene nem lehet az, aki a gazdagoké, hát otthagyta. Így lett ennek a harcnak vallásháború a neve.

A két fiatal most nagy egyetértésben uralkodott Apó felett. Tilos korán kelnie, minden ételnek a színe-java az övé, szederborban főtt nyúlpástétom a reggelije és ebédre fogoly sült... Nem lehet már Apó nagyon beteg, mert a két mesterlegény új remekművén hangosan nevetett. Bizony az a hordó minden volt, csak éppen káposztáshordó nem. Azért szépen beletaposta Jerem a csíkokra felvágott

40

káposztát, és megállapodtak abban, hogy bármilyen is a hordó alakja, a káposzta onnan úgyis fazékba kerül, és az lesz a döntő, amit majd a fazék mesél.

Hamarosan felszántották a káposztaföld helyét. A legnemesebb igavonót fogták az új vasekébe. Berkesi Nagy Gáspárt. Jerem kacagva adta fel a hámot barátjára, Apó tartotta az ekevasat, a holló meg mint valami császári adóellenőr, minden barázdát végigkutatott utánuk. Ebéd után letörték a kukoricát. Harminchárom beért cső lett a termés, meg négy éretlen. Jerem esküdött rá, hogy Borcsa néni neki parázstűzön sütött zsenge csőről beszélt, így engedje meg Apó, hogy kipróbálja. Fölséges volt. Még két csövet húztak nyársra, s közösen megállapították, hogy a törökbúza a legjobb őszi csemege. Mindjárt meg is lehetne olvasni, hány szem van a bevitt csöveken, s így megállapíthatnák, hogy jövőre hány éretlenre számíthatnak, javasolta Jerem. Apó azonban most jobbnak látta a szárak felszedését és a helyük felszántását is, ha már az eke kinn van, és Gáspár még bírja. Még egy nagy vitájuk maradt, mit hagyjanak kint, az ekét vagy a répát. A fogas kérdést a holló oldotta meg. Buzgón vagdalta a csőrét a gyenge gyökérbe, mire Jerem felkiáltott: az eke marad, mert ha a többi holló ezt meglátja, répa nem marad, ám ha ekére éheztek, tessék, itt marad.

Rezgelődés, elnyugvás

Megtelt már az erjedő szederrel a talált nagy fazék is. Sőt már három facsobolyó a kiforrott szederborral van tele. Kell az itt, a lapos helyen, akár vándor, akár beteg kerül a házhoz. Jerem azt állítja, hogy ő maga meginna egyszerre egy egész edénnyel, hát csak siessenek, szedjék, itt az ideje. A som is beérett, Apó szerint még jobb itala van, mint a szedernek. Jó, hát akkor azt is szedjenek. Azt a remek címeresre faragott kis hordót, amit legelőször hozott el az Apó barátja a Dormándy-portáról, töltsék meg somborral.

Ilyen ősz talán még sohasem volt. Úgy sütött a nap, mint a legszebb júniusban. Kék a láppart az égeres alatt a beért szedertől. Majdnemcsak bele kell rázniok az edénybe, annyi van. Most aztán hasznát veszik a bodoncsónaknak. Azon siklanak át a nádas között, ami mögött ott a magas homokos part, a szeder paradicsoma. Odaérve a gyerek első dolga volt, hogy a diófához futott. Ott lógott a ritka lomb közt a már zsákba szedett dió. Jerem a legkedvesebb ágra mászott fel, honnan beláthatta az egész lápon túli szikes pusztát. Amerre Borcsát szokta elnyelni a távolság, amerről Gáspár is érkezett. Alig helyezkedett el, rémülten felkiáltott:

– Gáspár! Gyere üstöllést! Gyere! Porfelhő van a hadi úton. Gyere!Gáspár a hangból azonnal megállapította a valóságot. Futott hosszú lábaival, és percek alatt fenn

volt a fán.– Portya! – mondta izgatottan. – Meleg, derült ősz, megindultak. Sajnos, olyan messzi vannak,

nem látni, hogy barát vagy ellenség jár-e ott? Tagadhatatlan, sokan vannak. Ez már nem fürkésző csapat, ez maga a csata. Délre mennek, de hát arra minden a töröké. Mit akarnak? Ott minden pusztult hamvadék.

– Nézd – kiáltott Jerem –, amarrul is jönnek! Délről. Hűha! De temérdeken! Ebből baj lesz. Meglásd, összecsapnak !

– Nem biztos, jöhetnek segítő szándékkal is. Majd egyesülnek.Mindkét csapat felett sűrű porfelhő szállt, sokszor eltakarta a sereget. Száguldva közeledtek

egymáshoz. A két figyelő elnémult. Izgalmuk tetőpontra hágott, amikor apró fények villantak fel a napsütésben. Kivont kardok azok! Lovasharc lesz. Csak tudnák hát, melyik a török, melyik a magyar! Mert hogy ezek egymásra mennek, az már minden kétséget kizárt.

– Úristen! Segítsd a magyart! – rebegte a gyerek. Már majdnem összeértek, vagy csak innen látszik? Most mégis történt valami. A délről jövők eleje kettévált, jó nagy kanyarral kétoldalt ölelte

41

át az ellenfél elején haladókat, s míg azok is jobbra-balra ugratva védekeztek, a déliek középrésze beléjük rontott.

– Jaj, jaj – kiabált Jerem –, vágják már egymást! Már látszik is az összecsapás. Nézd, nézd, Gáspár, hogy villannak a kardok! Most meg semmit se látni a portól. Már meg ott fut egy csapat! Visszafordulnak. Gáspár, ez igazi csata! Nézd, mi lehet ott?

A szeleken magányosan futó lovak. Némelyiken lóg valami.– Az már a levágott harcos – mondja Gáspár –, fennakadt a lába a kengyelben. Amaz meg már

gazdája nélkül rohan. Az meg visszafut a tömegbe.– Gáspár, te hallasz zajt is?– Nem, de errefelé, vagyis északra húzódnak. A déliek erősebbek. Nézd, már egészen

egybefolytak. Mi lehet ott? Ember ember ellen. Kézi harc.Gomolyog, ritkul, újra összefut az egész, mintha valami hatalmas két kéz dobálná, söprené őket.

Nézd, tán megfutottak? Dehogy! Kergetnek egy kisebb csoportot, míg amott megint összefolytak.– Forognak, mint az örvény a Tiszában – mondja Jerem. – Olyan, mintha egymástól mozdulni

sem tudnának.– Ezt csak mi látjuk innen. Mozognak azok nagyon is. Nézd ott a sűrűjét! Ott villan legjobban a

kard. Egyre többen válnak ki. De mindegyik után fut egy másik.Három-négy ló rohan errefelé! Még nem látni, üresen-e, vagy ráfeküdt a lovasa. No, egy

felfordult, ez már nem kel fel. De a többi jön.– Két törököt kerget egy magyar – üvölti Jerem –, megismerem! Kopja van nála! Gyere! Gyere,

vitéz! Üsd! Üsd őket! – De elnémult, mert az egyik török, bár leesett, a másik visszafordult, neki a magyarnak. Vívnak. A török leesett. – Hozzá! Hozzá! – üvölti a gyerek.

A középrész messzire eltolódott tőlük a harc hevében. Mozdulatukat már nem lehetett kivenni, csak az egész csapat északabbra nyomását. Ismét ló futott erre. Őrült vágtában közelített.

– Bújjunk el, Gáspár! – súgta Jerem.– Hogy képzeled? Ezt nekünk látni kell, és jelenteni Apónak. Mit gondolsz, miért él ő itt? Egy

szeme a láncnak. Nézd! Nézd! Két részre szakadtak. De külön mindkettő harcol. Az a ló meg még mindig erre fut. Egyenest hozzánk. Hátha utána jönnének? Mit tennél?

– Én? Én... Hát ekevasunk van. Talán azzal agyonüthetnénk? Te fel bírod emelni. De én félek.– Bátorság! A lovon nincs lovas – nyugtatta Jeremet Gáspár.– Meg aztán köztünk van a kis láp is. Az sem éppen járható csatatér. Lóval éppen nem!– Gyalog meg nem jön senki ilyen tájra.– Amott futnak! Elszakadt a két csapat. Verik a hátulját a nagyobbnak. Kiket vernek? Ki veszít?Most már félreismerhetetlenül szétváltak. A nagyobb csapat fut északnak, a kisebb lassabban

utána.– Meglásd – kiabál Gáspár –, törököt kerget a magyar!– Mibül véled?– A magyar mindig kevesebb. A török csak nagy haddal indul hosszú útra. Ezek Buda felől jöttek.

Az pedig jó távolság. De a kisebb magyar csapatot nem értem. Honnan termettek? Itt minden a töröké.

– Menjünk, keressük meg a lovat! – szólt aggódóan a gyerek. – Hátha magyar ló?Lecsúsztak a fáról. Elindultak a szikes pusztaság felé a láp bozótjai között. Jó órányi időt rabolt el,

míg a szélére értek. Innen már nem indulhattak el a csatatérre, mert rájuk esteledett. Apó nyugtalan lesz, de ezen már nem változtathatnak. Éjjel nem mehetnek haza a nagy láp rejtelmeiben. Jerem

42

megmutatta, hol háltak tavaly, amikor Borcsáékat elkísérték. Most is ott feküdtek le. Sokáig nézték a magasságos csillagos eget.

Hajnalban különös neszezésre ébredt Jerem.– De elaludtál – mondta –, hogy így a nyakamba lehelsz. Felült, körülnézett – vállát megbökte

valami. A ló állt felettük teljes nyergeléssel. Kérdően nézett rájuk. Török ló volt, török nyereggel.Most már hát van lovuk, de mit kezdjenek vele? Lovat a lápon nem vezethetnek el.– Ámbár – mondja Gáspár – a ló okos állat.– Jó, jó! De csak megnézzük tán előbb azt a csatateret? Ha magyar halott is van, el kell

temetnünk. Ez a bajtársi becsület.– Igaz, de mi lesz, ha a portya visszatér, és téged ott talál? Magammal édes-keveset törődnék, de

te Apónak kellesz.– De kellenék-e Apónak, ha megtudná, hogy cserbenhagytuk vitézeinket? Ha félsz, maradj,

Gáspár, én nem erőltetlek.– Éppen nem mondhatom, hogy nem félek. Van okom erre. Miattad. Tudod mit? Te menj szépen

haza, s ha én végeztem, utánad megyek. Beszámolsz Apónak, az meg üzen a hollóval.– Aztán mondd, miről számolok be? Azt se tudjuk, hogy kik kikkel verekedtek? Meg hogy

hagynálak magadra, mikor olyan balkezes vagy.Ketten ültek a lóra, és az szépen megindult a csatatér felé. Volt halott bőven. Két magyar meg

kilenc török. Volt sebesült is, mégpedig magyar. Ettül mindent megtudtak.

A kiskun gulyások portyája volt ez. Sok köztük a próbált vitéz, a volt várharcos meg mezei katonák. Ezek hol vitézi szolgálatban vannak, hol itthon őrzik a gulyát. Úgy esett, hogy a ceglédi híres gulyáslegény elkendőzött mátkáját elvitte a török. Felajándékozták Budára a basának, mert

43

világra való szép volt. Kérték vissza. Gulyákat, méneket ajánltak fel érte. Nem adták. Most a készülő halasi vásárra Budáról nagy török védőcsapatot kért a halasi bég, amit pecsétes levélben vitt el a halasi futár. A magyar bíróval is aláíratták, de az hamar hozzáírta, hogy feleúton majd eléjük mennek a halasi mesterek meg törökök, hogy támadás ne érje őket. Vitte a futár a levelet Budára, vitte a másikat a ceglédi gulyásnak. Az mindent megértett. Összefutott a puszták minden hadviseltje. Ki török, ki magyar gúnyában. Hát ez az egész. Itt csaptak össze. Ott, az az egyik magyar halott a mátka testvére. Most üldözik a ceglédiek még őket. Ha ölég fogoly lesz, visszatérnek.

– Sok véred veszett – mondta Gáspár –, nem mehetsz velük vissza. Mink itt lakunk a lápban, van jó gyógyítónk, eljöhetnél velünk. Segítünk neked. Épkézláb leszel egykettőre.

Hát errül majd a többi mondja ki a szót. Együtt megy itt minden. Élet-halál.Jerem csatakiáltással integetett.– Gáspár! Gyere! Ez is él! Török a tökkelütött fejű.– Menj! – mondta a magyar –, segítsd talpra. Annál jobb, minél több rabunk lesz.Elég csúful elpocsékolódott ember volt már az. Jobb füle, jobb szeme, néhány foga hiányzott.

Felnyöszörgött, amikor megmozdították.Jöttek is már a többiek, a ceglédiek. Nagy duhaj száguldással közeledtek. Lovon élő pusztázók

voltak valamennyien. Elcsudálkoztak a két idegenen, majd hahotával állták körül a félelmetes orrú Gáspárt.

– Nem elég neki a formája, de még be is festi szilvakékre a csőrét. Na, ilyen kell nekünk ippeng!Ujjongtak, csapkodtak a nyeregben.– Ne bántsátok a barátomat! – kiáltott rájuk Jerem. – Hős és tudós ember ez. A szeder levétől lett

ilyen az orra. Még sok hasznát veheti a haza az ő eszének. Tán tik is.Hangos ricsajjal feleltek, nem lehetett érteni a szavakat, de lecsendesedtek, amikor a sebesült

társuk megmondta, hogy a lápból jöttek a fiúk.– A lápbul gyüttetek?! – kiáltotta az egyik.– Onnan.– Úgy, hát miért nem ezzel kezdtetek? A láp, az más! Ott a mienket védik. Itt a kulacs, húzd meg!Hozzáfogtak a török ruhák összeszedéséhez. Dobálták a talált pénzt is egy kiskun süvegbe. A

török rabot nem bántották, emberséggel megitatták. Egyik gulyás azt állította, hogy ő a harc egy pillanatában úgy látta, hogy ez a rab egy másik törököt vágott le, azt, ott az út szélén. Megkérdezték, hogy igaz-e? Ha igaz, miért tette?

– Erre nem felelek – mondta a rab tökéletes magyarsággal.Gyors és ügyes tanácskozás következett. Kótyát* nem tarthatnak, mert a foglyokat hozó társak

még nincsenek itt. De nem is várhatnak azokra. A sebesült bajtárs kap két részt, meg ez a két idegen is részesülhet, mert bekötözték az ő emberüket, temetésben is segítenek. A ló a gyereké, mert a lápnál fogta el. Gáspár azonban ővelük megy. Nekik kell. Beteg társukat csakugyan jó lesz a lápba vinni a nagy Öreghez, kit Isten tartson meg. Jerem fejedelmi mozdulattal utasította vissza a nyújtott dénárokat. Adják az ő részét is barátjának, Gáspárnak, és úgy nézzenek arra az emberre, hogy elei már Muhinál is vérrel adóztak. Most meg az új hitiért tették ki a magyar iskolából, hol ifjakat tanított. A többit majd elmondja ő maga.

– Ki itt a fő? – kérdezte végül. – Attól hát elkérem a törököt. Ezt a sebesültet. Jó lesz nekünk a fél fülivel is.

Harsány kacajjal feleltek, hogy az övé lehet.Eltemették a holtakat, aztán felszedelőzködtek. A négy gulyás elvitte a lápig a sebesülteket.

Bizony, keserves volt a válás. Amikor Gáspár is megkapta a lovat, kezet fogtak. Jerem Zrínyiesen akarta megülni lovát, de felzokogott Hóri után. Senki sem nevette meg.

44

* a zsákmány szétosztását

Apó nem győzött csodálkozni, amikor a ferdére lőtt vállú idegennel a gyerek megérkezett.– Van másik is – mondta szelesen –, az a kis láp szélén maradt. Lefektettük. Nagyon beteg.

Török. Betakartuk, ételt-italt tettünk mellé, de lehet, hogy nem marad meg az én rabom.Ezalatt Apó már fel is nyitotta a sebesült kötését. Valósággal elrémült. Ezzel idáig gyalogolni!

Felér három ütközettel. Szénára fehér takarót tett, lefektette a beteget. Jerem már futott a kenőcsért, mosdótálért, puha kézkendőért. Apó altatóteát főzött, beadta a magyarnak. Csak aztán mondatta papírra az ütközetet. A gyerek felöltötte Thury György-ös kifejezésű arcát, és elsorolta az elejétől, tehát a diófán végzett éber fürkészésétől hazáig. Apó bölcs mértékkel kivonatolta: a félórás kimagasló esemény öt mondatban szépen megfért.

A sebesült törököt, kihez másnap ásóval a legrosszabbra elkészülve mentek, Apó és Jerem ülve találták. Éppen azon buzgólkodott, hogy hiányzó füle sebét a hajával hogyan takarhatná el? Haja ugyanis csak egyetlen fürt volt a tar koponyája közepén. Megnézték a sebeit, ami több helyen borította testét. Apó a lehetőség szerint segített rajta. Szép lassan megindultak.

Különös volt az is, hogy két nap múlva visszatérve, a lenyergelt lovat ugyanott találták meg, ahová szénát tettek neki. Víz volt a kis láp szélén is, a bátor állat megtalálta. Jerem nem győzött ógni-mógni*, hogy a két nagy sebesült embert könnyebben elvezette, mint az épkézláb lovat. De végre az is itt volt. Nyereggel, kapával, holmi dísztarsolyokkal és érthetetlen védő amulettekkel. Amíg Jerem ezeket a csodatévő talizmánokat tanulmányozta, a török felfejtette a nyereg tajtékfogó posztóját, s az alatt lévő aranyakat a gyerek elé öntötte a gyepre.

Jerem felrémült.– Mi ez?– Arany.Tudta ő jól, hogy hol keresse. Javított ő hámot, nyerget a táborokban, mivel tímármesterség az

övé. Jerem Apóhoz vitte az utolsóig, és azt mondta:– Erre Apó ügyeljen. Én meg ezennel felszabadítom a foglyom. Aki így beszámol az utolsó

garasig, abban bízhatunk.Most hát a fogoly nem rabszolga, hanem szabad szolga. Enni kap, hajlonghat keletre a gyepig is,

de Allah helyett Istent kell mondania. Azt csak elismeri Szélim, hogy itt, ezen a lápon csak magyar istennel boldogulhat. Allah nem járt itt soha. Szélim mindent elfogadott, amit kis ura javallt.

Három hét múlva talpra állt Szuromi Ambrus is. Bizony véletlenül került ő a ceglédi

gulyásharcba. Szökött jobbágy ő. Üzenetet vitt a Bükkből a Mecsekbe. Már visszatérőben lopódzott át a pusztaságon, amikor régi portyatársára ismert a száguldó gulyáshadban. Beállt közéjük. Nem, azért nem bánta meg! Így hozta a becsület. Ha nem utálkoznak rá, maradna a télre. Télen nincs mezei harc, tavasszal meg visszamegy a várba. Otthona nincs is. Még Egerben vesztek el anyja, felesége. Ha maradhat, a kapott dénárjait beadja a közösbe, meg minden munkát vállal. Apó a pénzt visszaadta. A maradási tervet helyeselte. Kell ő itt nagyon is. Élelem, hely van bőven. Ők csak nyernek az ilyen tiszta becsületű emberrel. A töröknek is örült. Tanuljon nyelvet a gyerek. Már ír, olvas anyanyelvén, ismeri népe kudarcait, örömeit. Bárhova sodorja az élet, jó, ha törökül is ért. Játék, munka közben könnyebben megy a tanulás, mintha nekiülnek.

Egyik csendes este megkérdezte Apó, hol látta meg Szélim először a napvilágot? Szándékosan használta ezeket a fellengzős szavakat, mert tudta, hogy a török beszéd tele van ilyenekkel.

Szélim hasonlóan felelt:

45

* dohogni, morogni

– Ott, ahol a felkelő nap csak délre ér fel a hegyre, a Kaukázus szent sziklái felett. Ahova Allah..., vagyis Isten először mosolygott le, amikor mindent megteremtett.

– Aztán miért jöttél el a sziklától? Budára gyüttél mingyán? Nem láttál ott egy asszonyt, akinek Panna volt a neve? Mert az az én anyám!

– Pannát százat is láthattam ebben az országban, de hogy ott volt-e a te anyád, azt nem tudhatom.– Kék rokolya volt rajta, meg babos kendő a fejin.– Olyan is akadhatott több is.– Szolnok felől vitték őket.– Szolnokon nem jártam, de hallottam a városról. Inkább a bégjirül. Azt csúfolták meg a titeli

dereglyések. Elszedték az asszonya minden göncét, kincsét.Apó meg Jerem összenéztek. Hát ilyen nagy port vert fel az az eset? Hallod, morcos holló? Még

most is emlegetik azt, amiben te is segítettél.Ambrus csak hallgatta az esti beszélgetéseket. Bele-beleköhécselt, de szava alig esett. Apó

figyelte. Talán a tüdőt is érte az a szúrás? Amilyen gyorsan talpra állt Szélim, olyan lassan javult Ambrus. Nem kellett attól félniök, hogy Szélim visszaszökik Budára, mert elégedettebb török közlegény aligha volt nála az országban. Elmondta a várbéli életet.

– Ott csak a basákért van minden. Az az élet és halál ura. Soha senki sem tudhatja, hogy mit hoz számára a holnap. A közlegény a tisztjétől retteg, a tiszt a bégtől, az a basától, a basa meg a szultántól. Mindenki retteg, csak azok nem, akik leszolgáltak, és valami ipart űznek, s már majdnem magyarok. Azok adót fizetnek. Az egész katonai élet a szerencsétől függ. Ha Allah akarja, gazdagon tér vissza hazájába. Ha meg nem akarja, hótig szegény marad. Ímhol én is két szemmel, két füllel és 30 foggal érkeztem ide.

Most nézzenek rám, mivé lettem. Ráadásul hitembéli török tett csúffá! Régi terve, mert tudtam a cselszövéseiről, hát útban voltam neki. Ráfizetett erre is. Én szúrtam le.

Ambrus megszólalt:– Hitet teszek melletted, mert láttam. Az a török vágott le előbb engem.Még mindig enyhe volt az ősz, de már korán esteledett. Amikor egyik délelőtt Apó elengedte a

gyereket Szélimmel, kitűnt, hogy a török nagy mestere az evezőknek. Ismeretlen részeken bolyongtak a bodoncsónakon, s a parti omlások egyikén szép világossárga földet találtak. Szélim odaevezett, morzsolgatta a sárga földet, nyállal kenegette az ujjain, aztán felnevetett.

– Olyanra meszelem én ezzel a két házat, mint a városi paloták. Nézd, milyen szépen megfestette a tenyerem!

Jerem felujjongott. Állandó vágy gyötörte, hogy költöznének már be az új házba, amit kis jóakarattal kastélynak is nevezhetnének. Sajnos, azt be kellett látnia, hogy a falak nem a legrangosabb színűek. Hej, otthon az idesanyja kis háza! Vakított annak a fehérsége!

– Vigyünk haza – tüsténkedett a gyerek –, vigyünk, amennyit elbír a bodonhajónk.– Nem ajánlom, mert ebből sok kell. Holnap eljövünk a ladikkal, egyszerre elviszünk, amennyit

bírunk. Most csak szakajtónyival teszek be, hogy Apónak megmutassam.Másfelé eveztek. Ki is szálltak, mert jókora, megbízható, magas partos részhez értek. Még most is

kéklett a szederinda a terméstől, amiből csipegettek is. Egyszer csak Szélim megállt, és örvendezve kiabált:

– Nézd, gyerek! Alma! Alma! De mennyi! Hogy került ez ide?

46

Jerem elmondta a táj történetét, felsorolt vagy tíz falut, mit a Szélim fajtájabeliek pusztítottak el. Megérdemelné Szélim is, hogy most a vízbe fojtsa.

– No, szépen vagyunk! Szélim haljon meg! A basa meg a szultán, akiknek kellett a pusztítás, azok éljenek?

Apó nagyon megörült a leletnek. Jó lesz az alma a téli egyhangú tálaláshoz a fejlődő gyereknek. Az alma jó emésztést okoz. No, meg a sárga föld is okos gondolat. Bizony akármilyen szépen is elsimította Borcsa, de a színe olyan, mint az epebajos betegeké. Borcsa is ezen óbégatott, hogy meszet honnan szerezzen? Szélim csendben mosolygott. Ő már beszélt a meszelésről Ambrus bajtárssal, az meg is kötött már vagy öt tippomfű meszelőt. Kisebbet, nagyobbat, de mit ért az mész nélkül? Most hát a legalkalmasabb napon elmentek a nagy ladikkal ketten. Jeremet az Apó segítségére hagyták a főzésben. Amikor Szélim feloldotta a sárgaföldet, és színpróbát meszelt az ól oldalán, Apó valami fűfőzet levét keverte hozzá, s ettől a meszelőlé tündéri világos színt nyert, ragyogó mosotthomok-színt, egy parányit zöldeskésben. Jerem ugrált örömében.

Még a fagyok előtt beköltöztek az új házba. Ambrus addig is szorgalmasan fűtött, de Szélim új módszert vezetett be ebben is, amitől még világosabb lett a fal. És szebb az élet. Mindenkinek megvolt a saját jó fekhelye a legfinomabb szénával töltve, mire a gondosan kévézett rozsszalmát borították. Jóféle vásznakkal takarták le a szalmát, és takarókban sem szűkölködtek. Az Apó sokévi téli gyűjtését, a vadak gereznáit Szélim, a tímárivadék, remekül kikészítette. Volt ahhoz minden. Hamuzsír, sziksó és növénypácok.

A régi házat berendezték raktárnak, műhelynek, az újat most már kímélték a szép bútorok miatt. Szélim bármennyire is neheztelt Allahra, amiért az urakhoz húz, mégis megépített egy kis fürdőkamrát, hogy a Korán* fürdési parancsait teljesíthesse. Tanulhatna tőlük a vallásvillongó nyugat. Jerem meg is szeppent, hogy nem lett-e ő is muzulmán, miután a kész csodában először is ő fürdött meg. De Apó megnyugtatta, hogy amint Szélim sem vétett hite ellen, amikor az üvegablakon női szenteket nézeget, s ezt tiltja a Korán, Jerem is ugrálhat akár egész nap is a fürdőben.

Szélim azt állította, hogy ő ama képeket azért nézi, mert rózsák is vannak rajta, s ha azok valódiak lennének, olyan rózsaolajat ütne belőlük, hogy lelépnének érte az ablakról azok a hurik.

Apó intette Ambrust, hogy nehéz munkát még ne végezzen. Bizony csonttörés is volt ott, meg tüdőt is ért a szurony hegye. Ebből Jerem azonnal tréfát kevert, hogy Ambrus bácsi nem csak Szuromi, hanem szuronyi sebesült is. Különösebb panasza nem volt Ambrusnak, de a tartása olyan volt, mintha mindent egy kicsit félvállról vett volna. Jerem jó darabig úgy érezte, mintha őt sem értékelné eléggé Ambrus bácsi, aztán lassan csak ő is átvette ezt a félvállú mozdulatot. Kedves, öreges, megfontolt arcot is öltött hozzá.

Mindent közösen beszélt meg a négy ember, csak egy titokba nem avatták be Szélimet, a holló szerepébe. Sohasem lehet tudni, hogy a nemzeti érzés mikor ébred fel újra benne. Most kétségtelenül magyarpárti.

Már a tél negyedén is túl voltak, amikor Szélim és Jerem fiatal vaddisznót fogott. A gyanútlan

állat, aki embert még nem látott, valósággal belesétált a csapdába. Maga sem hitte, hogy ebből baja is lehet, és csodálkozva nézett fel Szélimre, aki golyós puskájával képen lőtte.

– Disznótorunk van! – kiabált a gyerek. – Szélim, te ugye ebből nem eszel? A Korán tiltja a disznót.

Amikor azonban a kemencéből kivették a nagy cseréptepsiket a hordós káposztán pirosra sült hússzeletekkel, Apó megnyugtatta emberét, hogy Allah sohasem járt lápon, miért nézne most ide. Egyék

* a mohamedán vallású törökök szent könyve, bibliája

47

csak nyugodtan. Ambrus, talán az otthoni ízekre gondolva, elszótlanodott. Evett ugyan jóízűen, mert most már igazán begyógyult minden sebe, de sokszor valami nyomasztó bú kerítette hatalmába. Ilyenkor munkába menekült. Szélim kifogyhatatlan volt ötletekben. Az új jászol is kész a három kecskének, szénarácsot is ácsoltak a jászol fölé, most meg újabb vermeket ástak vadfogásra. A fagy késett, a föld engedelmesen omlott ásójuk alatt. A tél csak nem akart megkomolyodni Jerem mélységes bánatára. Mert az aztán szánkó, amit ők négyen a tél örömeire faragtak.

Mivel hó még nincs, Szélim szívesen tanítaná kis barátját céllövésre valódi puskával, de Apó ebben nem enged. Nyíllal lehet. A puska férfikézbe való. Mindent a maga idejében! Vívhat dárdával, kopjával, hegyetlen tőrrel, forgathat kardot, de golyót nem! Este a törökök nagyon kedvelt kockajátékával szórakoztak. Szélim előre megmondta, hogy ma csal egész este, és Jeremnek magának kell felfedeznie a csalás mibenlétét.

– Ezt azért kell tudnod – mondta Szélim –, hogy az életben túl ne járjanak az eszeden. Te itt csupa igaz ember közt élsz, nem látsz hitványságot. Nem is tudnál védekezni az ilyenek ellen, mert nem hinnél a bűnben. Hát így nem mehetsz ki a bitangok közé.

Apó ezt még kiegészítette azzal, hogy amikor megtanulja a csalást, tegyen nagy fogadalmat önmagának, hogy ő nem gyakorolja.

Jerem ez időben megint sokat beszélgetett Apóval.– A madarak, azt mondta kegyelmed, megelégszenek a maguk sorsával. Hát a királyok miért nem

elégszenek meg? Azok mennek egymás ellen.– Mert azoknak mindig több kellene, mint amijük van.– De öregapám, kegyelmed is vitézkedett. Mondta, hogy már őszült is, mégis forgatta a kardot.– Mentem bizony, meg mennék ma is, ha bírnék. De én csak védtem azt, ami a miénk. Azok meg

mennek azért, ami a másé.– Dehogy is mennek, küldik a katonákat! Ha én király lennék, mennék! Velük! – kiabálta Jerem.– Ha király lennél, eszedbe se jutna.– Hunyadi ment!– Mert nem volt király.– Mátyás is ment!– Mert nem királynak volt a fia. Ferdinánd ment? Miksa ment? Rudolf ment?Szélim lépett be.– Szulejmán ment! – mondta némi nemzeti büszkeséggel.– Ment, amikor már mindegy volt, hogy éri-e a golyó. Tán nem tudjuk, hogy Sziget ostrománál,

amikor nem bírtatok Zrínyivel, és már senki sem akart harcolni, hóttan kötözték a lóra a katonái. Szulejmán hóttan vezetett benneteket a halálba, de a mi Zrínyink élve lépett ki a várkapun – vitatkozott Jerem.

– Ezt mi magunk is megfövegeltük tiszti parancsra. A császárotok nevire viszont pöktünk, hogy vitézét veszni hagyta. A török becsüli a vitézséget, ha az a legutolsó dervis is.

Apó igazolta Szélimet. Szondit is szépen eltemettette Ali basa. Ambrus, aki ritkán szól, csendben megjegyezte:

– Dobót meg a nagy várvédelem után elszámoltatta a felséges király a hordókról, fazekakról. Holmi hiányzó felszereléseket keresett rajta. Bécsből jött ki a számvevő kutya. Ott voltam, hallottam mindent. Mondtuk is, hogy lőjük beléje az utolsó golyót, mit emlékbe tettünk el. A mi Dobónkon fazekakat kerestek ők, akik puskaport sem szagoltak, oszt országot herdáltak el.

– Mesélj, Ambrus, mondd el, hogy volt?

48

– Mit lehet errül mesélni? Gyütt a török, mint az árvíz. Körülfolyta a várat. Aztán lűttek, ordítottak, támadtak. Mink sem hagytuk magunkat. Dobó olyan vót, mint a legjobb apa. Velünk egy sorban harcolt. Futtában markolt a tálakbú' egy falást, mert baj volt a sáncon. Az asszonynép se bújt a pincébe. Az enyém is ott bukott el mellettem. Tizenhat éves vót, én tizenhét. Anyám akarta, hogy esküdjünk össze. Dobó állt megettem, míg a pap mondta az igéket. Utána rögvest a sáncra. Anyámat Rozika, a feleségem húzta el mellőlem, amikor lebukott. Majd egy óra múlván őt érte a golyó. Ennyi vót. Aki többet látott, mongya tovább.

Jerem most már érti, miért olyan szótlan ez a derék ember. Most Szélim szólalt meg:– Amikor Szigettül én is barmokat hajtottam fel Budára, megpihentünk az egyik városka alatt. Jött

egy siheder, tragacson hordót tolt. Zabszalmával rosszul letakart hordót. A siheder olyan félnótásszerű lehetett, szörnyen megijedt tőlünk. Kapkodja ám a szalmát, takargatja a hordót, kiabál, hogy nem bor van a hordóban, csak Duna-víz. Erre fogtunk gyanút. Megkóstoltuk, bor volt az a javából, az utolsó cseppig megittuk. Másnap arra ébredtünk, hogy se hordó, se gulya. Nagy hasfájással, görcsökkel szaladoztunk bokorból bokorba. Nem a gyerek volt a félnótás, hanem mink az egész hülyék. Jelentettük a vár török urának, az meg csak hümmög-hammog, ő nem segíthet, ő nem tehénpásztor, ő csak a kis Jir Hisszari török agája.

– Jir Hisszari? Úgy mondtad?! – kiabált izgatottan Jerem. – Voltál a várban? Láttad? Milyen?– Hát? Váracska. Lát a manó olyan hasfájással. Valami volt a borban. Nyögtünk egy hétig, oszt

emlegettük azt a Jir Hisszarit, hogy a török neviben benne van a magyar jelentése annak, amit mink ott tettünk.

Jerem szívből felkacagott. Lám, az egyetlen félnótás gyerek egész csordát vett el a sok okostól.– Apó, ugye, ez már hadicselekedet?

49

– Az bizony – felelt gyorsan Szélim. – Volt haddelhadd. Nehezebb lett Sziget ostrománál. Budán elvertek bennünket, elszedték a fegyverünket, utolsó kutyák lettünk. Én trágyát kapartam ki a beteg lovak alul.

– Azért érted hát úgy a lógondozást – mondta Apó –, noha te gyalogos voltál. Igazán ügyesen bánsz a Jeremével.

– Azt is magyartul tanultam. Magyar rab legénytől, aki a basa lovainak a sörényét fonogatja, göndörgeti.

– Magyar? Soha nem mondtad, hogy magyar barátod is van.– Van hát! Szilvás Károly. De nem magyar az, hanem jász.– Szilvás Károly! A csordagazda fia. A perjésháti gulyások közül. Akkor vitték el, amikor

anyámat. De előbb négy törököt ütött le a puszta öklével. Apó! Menjünk Budára! Ha Károly ott van, hun lenne másutt ides is? Öltözzünk! Nincs nagy hideg!

– Budára ne menj – mondta Szélim –, ott a te idesed nincs. Jártam be a konyhákra is mézespogácsáért a basa lovának. Ott csak mind fiatal van. A ceglédi gulyás mátkája is ott van, de nem cseléd. A fiatalját viszik le Konstantinápolyba, az öregebbjét elosztották nehezebb munkára a kisebb várakba. Mosni, meszelni, sütni, főzni rabokra. Csereberélik őket az agák, bégek. Olyan korúakat, mint a te anyád, nem viszik törökföldre. A te anyád itthon van. Ne félj, segítek megkeresni. De csak magyar ruhában. Török én többet nem leszek.

– Ambrus bátyám, holnap tanítson lovagolni. Én lovon megyek az anyámért. A zsebem tele lesz arannyal.

– Még csak az kéne! Török táborba magyar gyerek lovon nem mehet be. Lefognának lovastul-aranyostul. Azt bízd rám, hogy hogyan megyünk be – mondta Szélim.

Amikor Apó nagy gonddal hozzálátott a mézes-diós csillagú kása tálalásához, meg a kis

díszgyertyát is meglátta Jerem, ő is tenni kezdett. Papírt, kerecsen tollat, bodzalevet tett a Dormándy-féle szép asztalra, írni kezdett: „Én, Nádas Jeremiás ezennel felszabadítom Szélimet, aki Juszuf fia. Nem rab már, hanem társam a jóban, a bajban." Apónak még kissé mézes kézzel kellett aláírnia a nevét. Ambrus is szívesen odarótta a nevét némi hibával, mivel tanítója, eme nemes Nádas Jeremiás az m betűt a tanításból kifelejtette. Apó azt mondta, hogy látott ő már fél karral hőst is, hát az az egy bötűhiány sem zavar sokat. Szépen ott díszlett a Vass Mátyás alatt a Szuroi Ambrus név is.

Vacsorához ült a négy hontalan. Apó és Jerem a régi hiten. Ambrus az új hiten, mióta a szent Német-római Birodalom felkent császárja Dobót a fazekakról elszámoltatta. Szélim meg a három hit határain tévelygett igazi tévelygők módjára. Úgy vélte, az Apóék hite azért jó, mert a szegényeket is beengedi a Paradicsomba. De hát már mégis jászolban jönni a világra! Az Ambrus hite sem lehet rossz, ha eltöröli a pénzért való bűnbocsánatot, mert pénze csak az uraknak van, mit tegyen a magafajta? Ám a muzulmán hit sem kutya, ha megelégszik a háborúban való halállal is ahhoz, hogy bemehessen bárki harcos a szép hurikhoz a Paradicsom legszebb fái alá. Ezt minden rongyos elérheti. Még Ambrus is mosolyra derült a nagy okosságon. Apó szétosztotta a mézes csillagot a szabad jász, a Mátra-táji palóc és a kaukázusi török között.

Aztán egyszer csak megremegtek az ablakok, dudált a vihar a kemence kürtőjében, és éppen aznap, amire Apó azt mondta, hogy a következő év első napja, olyan hóvihar szakadt a lápra, hogy a kecskékhez is csak Szélim mehetett ki. Apó Ambrust nem engedte az újra fájó válla miatt, Jeremet meg fel is kapná az ilyen száguldó förgeteg. Csak most örültek annak az okos gondolatnak, hogy a fűteni való rozsét, nádat, tőzeget az enyhe téli napokban a ház tövéhez hordták. Az ablaktalan oldalak mellé magasra rakott tüzelőt most csak bekapkodta Szélim, és rakta a kemencét. Benn a nagy szobában, a Borcsa által kieszelt kis kemencében, amit bentről kellett fűteni, mint az úri kandallókat, egész nap pattogott a bükkfa. Ott meg is főzhettek a tűzpadkán, a kotorék parázson. Mikor már a

50

nagy kemence is ontotta a meleget, Szélim azzal jött be, hogy a reggeli fűtés parazsát a nagy vaskondérban bevitte a kecskeólba, azaz most már lóistállóba, mióta a paripát is odahozták, és a lóra még külön nagy takarót kötözött, mert kinn hasadoznak a fák a fagytól.

– Úgy látszik, most pótolja mulasztásait a tél – mondta Apó. – Ez a legveszedelmesebb. A sok bizakodó madár az enyhe telet ősznek véli, itt marad, s most aztán majd hullnak, mint az őszi levelek. Akárhogyan is lesz, muszáj lápkutat nyitni a jégen, hogy a felcsapódó halakat elkaphassák a madarak. A kecskéknek begyűjtött szénakazalhoz meg majd utat kell lapátolni az éhező őzeknek, szarvasoknak.

Lehetetlen az, amit ez a bolond Szélim mond, hogy itt a tavasz. Kinn jártak a bodonhajón,

mivelhogy az idei szánkóterv csaknem kárba veszett. Szélim dorgálja Jeremet, hiszen vannak óriási országok, ahol sohasem fehér a határ a hótól, és tüzet kemencében sem ismernek ott az emberek. Nem hazudik ő, ilyet ne mondjon Jerem. De most ne is veszekedjenek ezen, hanem evezzenek oda, ahol az a sok alma termett. Lesz ott majd csemete, és azt elhozzák, elültetik az új ház előtt. Milyen szép lesz, ha a Jerem gyerekei csak felnyúlnak az ágak közé, onnan eszik a gyümölcsöt.

– Bolond vagy! Az én gyerekeim nagy, tornyos várban eszik az asztalról az almát, mert én várakat vívok, és visszaveszem a töröktől.

– Úgy? De hátha idesed itt akar maradni? Azt mondtad, idehozod, ha megtalálod!Elcsendesedtek. Az más, ha ides így akarja. Azért nem mondta ezt se, noha Szélimnek egyre

többször van igaza. Csak ne hazudna akkorákat, hogy más országban ezerféle gyümölcs van, s mindegyiknek más az íze, szaga, színe, alakja. Meg hogy higgye el neki, hogy a vándormadarak olyan tájakat is látnak, ahol örökké nyílik a virág, süt a nap, király meg nincs!

– Most megfogtalak! – kiált a gyerek. – Ha olyan jó ott, miért jön vissza ide a sok madár? Látnád, mit csinálnak, amikor meglelik a tavalyi fészket. Majd megbolondulnak örömükben. No, felelj! Miért jönnek hát vissza?

Szélim várt, aztán csendesen, szorult torokkal beszélni kezdett:– Volt-e neked otthon fényes sifonérod? Kardod?– Nem.– Volt-e aranyad?– Nem volt.– Ettél-e tízféle jót is mindennap? Szolgált-e neked úgy ott valaki, mint én szolgálok neked?– Nem.– Volt-e paripád, magas házad, cifra ablakod, prémes bundád?– Nem.– Hát akkor miért vágyol vissza? Mit akarsz ott? Nagy-nagy csönd lett.– Hát ládd – szólt Szélim nagy sokára –, elmentek a madarak, hogy az anya, a szülőföldjük, a

fészekhonuk pihenhessen, alhasson. Elmentek, hogy itt csend meg béke legyen, míg az áldott anya szendereg. Ahogy te is letennéd a durrogós karikás ostorodat, ha otthon a küszöbön elszunnyadna anyád a sok munka után. De visszajönnek, mert hazája csak egy van állatnak, embernek.

Jó idő múlva Jerem is felvette az evezőit. Csendesen szólalt meg:– Te nagyon jó ember vagy, Szélim. Hogy lehet a török ilyen jó?– Nem is vagyok török, csak foglalt népe a töröknek. De minden emberfajta jó, míg el nem

rontják a hatalmasok.

51

Volt már fájuk is a ház előtt. Egyiket itt, a másikat ott ásták ki az elhalt kertek árvaságaiból. Szélim érti a módját, hogyan kell elvadult fából szelídíteni, nevelni. Majd meglátja Jerem, hogy lesz itt a vadzsályából is kerti virág, a hangafűből meg díszpázsit. Lesz még ott, a távolabbi volt portától bazsalikom, körmöske, menta meg levendula is. Csak idő kérdése, mert első mégis a veteményeskert, hová a mákot milyen szerencsésen még hóra szórták el. Az az igazi. A hólé bemossa a kis szemet a kellő mélységbe. Lesz itt a nyár végén olyan mákos béles, amilyet nem látott a világ. Az hát az első, az Apó földje. Ha Jerem idehozza az idest, míg a szabad jászok földje felszabadul a töröktől, hadd bővelkedhessen a jó lélek mindenben.

Jerem felfigyelt: Szélim már olyan magyar szavakat is tud, hogy „bővelkedhessen", és ilyeneket mond: „A lápban a hangok nyüzsögnek." Az ábécé sorrendjét sem mondja fel hibátlanabbul tanítójának, mint a madarak érkezési sorrendjét. A seregély után jó pár napra a szerkő, csíz, sirály, kanalasgém, gólyatöcs, vadliba s a récék sokfélesége. Jerem megmutatja, hogy tavaly hol találtak rengeteg vadrécetojást, de ő nem akarta megenni, mert azt hitte, hogy belül is olyan csúf szürkészöld, mint a héja. Mesélve tanít. A szürke gém magános fákon fészkel, egyedül, mert ő neheztel a többire. A kócsag szereti a társaságot, tán, hogy bámultassa szép tollak. Sokféle rokont, még idegeneket is befogad a tanyájára, főleg a bakcsót, ami pedig nem is olyan formás, mint a kócsag, de talán éppen azért, hogy a saját szépségét jobban megmutathassa. Vagy azért, mert a bakcsó mindjárt a hajnal elején beleneveti örömét a lápba.

Ambrus meg szívesen hallgatta a gyerek mondókáit. Olykor abbahagyja az evezést, és megnézi, csakugyan háttal megy-e ki a méhecske a parti virág kelyhéből? Jerem azt mondja, tiszteletből teszi, mint a király előtt az urak. Ambrus úgy véli, kénytelen vele a kis szorgos, mert a szűk helyen hogyan forduljon meg? De azért ráhagyja, minek rontsa el a kedvét. Bólint hát arra is, hogy a hatalmasan hosszú lábú és a nagy lapos papucsú molnárpók azért tud olyan fürgén futkozni a víz felszínén, mert egyezséget kötött a vízitündérrel. Próbáljon csak Szélim rálépni a vízre! Elmerül egyben. Vagy próbálja meg a szitakötő virtusát, az fejjel lefelé kapaszkodik a nádba, amikor felkúszik a nád címeréig. No, miért? Ambrus csodálkozik, hogy a tenger sok harc, vér és bajtársak utolsó jajkiáltása, temetése után ő még képes ilyeneken vidulni. Sőt már maga is figyel. A kákára felfutó kis folyóvirágokról Rozikára gondol, így kapaszkodott beléje a kis fehér Folyófű, amikor a golyó átfúrta a nyakát. A gyenge fehér kis nyakát. Kis fehér Folyófüvem, Rozikám!

A légben úszó gémre Szélim figyel fel. Az ősszel arrafelé szálltak, amerről ő jött az Iszter folyón. Arrafelé, ahova ő már minek menne? Kihez menne? És mégis! Mégis menne.

Aztán pár hétre, éppen úgy, mint tavaly, a Konrád érkezése után, a Borcsa is beköszöntött fiával,

Márkkal, meg egy morcos bakkecskével. Márk csak annyit változott, hogy a gatyája szára is feljebb esett a lába szárán, meg a keze is jobban kilógott az ujjasából, de a szája hagyományos módon nyitva volt. Borcsa legelső nyilatkozata a meszelésre szólt. Márpedig teljes elismeréssel. Majd a tavaly befogott méheket nézte meg, itt nagy sajnálkozással említette a Gáspár távozását. Fontos híreket hozott neki. Mehetne már vissza Szögedébe tanítani, ott most nem bántják az újhitűeket. Mindezek után úgy, ahogy a jobbágy lélekhez illik, előállt saját bajával. Bejelentette, hogy jaj, jaj, ő már özvegy. Messze idegenben halt meg az embere. Sírt-rítt az istenadta egész nap, de a bélest, az ebédet pontos napdelelőre betálalta. Fujtott őzhúst tejfelesen, ecetesen finom fűszerszámokkal főzte, sütötte. Tálalás közben még a Jerem fejére is cuppantott egy jóságos paraszti csókot, amiért ilyen gyönyörű nagyra nőtt.

Szélim napok alatt hódolója lett az asszonynak. Hordta a vizet neki, segített mosni, törte a mákot, fejte a kecskét, és törökös, színes jelzőkkel dicsérte a hozott bakkecskét, aminél esetlenebb és elvadultabb kecske még nem élt a világon. A kecskéről szavai finoman csúsztak át a Borcsa nemes szívére, mert az árva anyakecskének párt hozott. Lám, a madár is párjával ül a fészkén, csak némelyik ember kujtorog árván, egyedül. Borcsa hüppögve, szipogva gyúrta a tésztát a sokféle

52

madártojással, bólogatott is a török mondásaira, de a hús, béles, pite legszebb darabjai valahogyan mégis az Ambrus tányérjára kerültek. Sajnos, Ambrus ezt sem látta meg. Volt, aki látta, és öreg szíve befelé mosolyogva vidámult fel.

Elvetették a törökbúzát. Egészen szép nagy tábla lett a bevetett szemekkel. Jövőre már ehetik bőven. Borcsa elmondta, hogyan őrlik, keverik, főzik a kásáját. Megerősítette a Jerem őszi állítását, hogy az éretlen csöve sütve, főve ízes csemege, az érett szem meg tűz felett rostán rázva szétpattan fehéren, olyan mint a galagonyavirág. Nagy istenáldása lesz, ha már a népnek is jut belőle. Most még csak az urak, bégek, basák eszik. Az a kis facsemete meg, amit vizes mohában hozott, olyan gyümölcsöt terem, amit csak az angyalok érdemelnek. Barack a neve. Ő nem tudja, hogy jó-e, mert csak úgy lopta a birinyi török kertbül. Török földrül hozták ladikkal. Szélim mint a megigézett ugrált. Simogatta, szagolta, ültette. Már hogyne tudná, mi az? Mindjárt gyúrt is agyagból kis golyót, hosszúkásra hengergette, vadsáfránnyal befestette, s azt mondta Borcsának: ez az. Barack! Márk meg is kóstolta egy ellenőrizetlen percben, de Szélim felé köpte. Majd kihúzza ő a fácskát is! Kár volt cipelni az ilyet!

Múltak a napok a szokásos nyári munkákban. Járt a holló a szokásos üzenetekkel: portya nincs,

Borcsa jött, Szögedébe enyhült a vallási veszekedés. Jött a válasz: portya van, Fejérvár körzetben, Bakonyban, Sziget felé. A hontalan hajdúk tettenkednek. Sajnos rossz útra is térnek. Magyarokat is zargatnak.

Megkezdték a halak sózását, amihez a sót a szegény Borcsa cipelte. Na, nem a hátán és nem egészen idáig. Szokásos módon a kis láp szélén hagyta, a fa ágára kötve, honnan Szélim és Ambrus hozták ide. Ambrus csak megcsóválta a fejét, amikor a sós zsákot megemelte, Szélim azonban hazáig magasztalta az asszonyt. Főztét, kellemes nevetését, bátorságát és testi körvonalait a tavirózsákkal hozta valami összefüggésbe, amit a szótlan Ambrus egyáltalán nem értett meg. Még otthon is dicsérte a nagy erőfeszítését az asszonynak, hogy ezt a súlyt elbírta, és áradozása akkor sem szűnt meg, amikor az asszony megmondta, hogy annál több esze van, mintsem ennyit cipeljen. Elmondta, hogy a sík pusztáig segítették emberek, ott meg a száraz gyepen a síksági asszonyok szekerén, a nyírfából kötött seprőboronára tette, azon húzta a lápig. A fürdőkamrát nagyon megdicsérte az asszony. Ki sem lehet azt mondani, hogy mit érzett, amikor nyolcnapi megfeszített gyaloglás után abba a királyi kádba ült. Hamarabb bejut Szélim ilyenért a törökök mennyországába, mint száz gyaur levágásáért. Az Isten áldja meg a nemzetes urat is, azért a sok jó orvosságért, amit a fürdővízbe beletőtött. Hát még ez a harmatgyenge gyerek hogy újjászületett ott a gyógyfüvekben. A harmatgyenge gyerek éppen akkor birkózott a gyepen a már otthonosan viselkedő bakkecskével. Nagy dicséret hangzott még el az ügyes csőről is, amit a kúttól a fürdőkamráig vezettek. A kút vödreiből csak kifordítják a kiöntőbe a vizet, s már csobog is a kádba. Ambrusra Jerem rákiáltott:

– Ugyan szóljon már, hogy kend csinálta! Ambrus vállat vont.– Minek szólnék?Forró nyárba fordultak a hetek, futottak a napok, égett a munka a szorgos kezekben. Gyűlt az

élelem, Jerem mindennap elkészítette a feladatát, mert Apó ebből az egyből nem engedett. Valami ösztönös elégtétel-kereséssel a gyerek is mindennap befogta Márkot, és annak nagy lassú értelmét élesztgette. Borcsa mindennap újra elsírta a messzi földön eltemetett embert, aki eddig is mindig messzi járt tőle, hiszen a menés volt a kenyere. Ment a gulyákkal rendes úton, ment rejtekben, azaz útfélen. Ő meg ezalatt járta a világot, asszonyésszel cserélgetve az árukat, hát nem nagy változást jelentett neki az újfajta özvegysége. Azért a könnyeit nem kímélte.

Apó újra benyomott a Dormándy-hagyatékból két derék szoknyát a cseberbe, egy árnyalattal hát sötétebb színűre.

53

Borcsa újra tiltakozott: ne prédáljon a nemzetes úr, úgy lehet, el sem szaggatja már ő azt. Ám azért ezeket is jól kiáztatta a tiszta tóban, simára mángolta, sőt takaros lapos ráncba szedte. Félnedvesen az asztalra fektette, utána forró téglákat helyezett a ráncba szedett ékességére. Jöhet eső és nap heve, hogy azok a berakások valaha is simák legyenek. Búcsúzás előtt felvette a szoknyákat, hátrakötötte kontyát a kapott kendővel. Egészen takaros menyecske lett belőle. Minden rendben állt rajta, minden helyén volt a fejében. Ezt az izenetet ide, azt oda, amazt a messzi matyók földjére holmi vitéz Petők nemzetségének. Batyuban a kócsagtoll, a kerecsen, orvosságok, kenőcsök.

Apó úgy látta jónak, ha a nagy batyut Ambrus segíti el a láp széléig. Elég lesz annak onnan továbbra cipelni, noha a boronaseprő még megvan a bokor alatt. Szélim csodálatos kifejezéssel nézett a távoli felhőkre. Ambrus? Akinek a válla még most is fáj szeles időkben? Kiművelt gazdag szótárából egyetlen betű sem jött a nyelvére. Ambrus? És nem ő!

Másnap Jerem felfigyelt erre a folytatólagos felhőnézésre, a láp szemlélgetésére és a szótlanságára. Estefelé pedig megkérdezte Apót, hogy Ambrus mikor ér vissza? Vagy a földön marad? De hát a kapát nem vitte el.

– Ambrus nem jön vissza – mondta csendesen Apó.Furcsa! Apó nem mérges a hűtlenségért, nem szomorú. Hát őt szétvetné a méreg az ilyen

hálátlanságra. Apó meg nyugodt. Tán egy kicsit nagyon is. Jerem töprengő, Szélim alvajáró, Apó meg olyan rejtve kedvesen elégedett.

Őszre járt. Kezdték behordani a termést, mikor Apó a nagy diófa alatt Jeremnek elmondta:– Ambrusnak ez nem volt élet... Hát persze, igazad van, segített nekem, neked, dolgozott

szakadatlan. Ám a mai magyar férfiembernek nem ez a feladata. Tele az ország ellenséggel. Cibálja a magyart: török, német. Védekezni kell, ha meg akarunk maradni. Ha nem mutatjuk ki a még megmaradt kis erőnket, szétcibálja a kétféle farkas. Így meg talán mégis marad néhány megyére való magyar. Inkább elfogyunk, de ami marad Árpád földjéből, azt önként oda nem adjuk. Oda Ambrusok kellenek. Borcsa elsorolt vagy tíz helyet, hová várvédők kellenek. Vitte a behívásokat gulyásoknak, csikósoknak a hódolt területre. Üzentem én is a hollóval, gyűlt is a sereg. Kell a várakba a kar, a szív, a jóakarat, okos fő.

– Öregapám, kegyelmed Ambrust okosnak tartja? – kérdezte Jerem óvatosan. – A legkiválóbbak egyikének.– Hiszen beszélni sem tud. Uk meg fukk. Oszt kész.– De az uk meg a fukk egy egész életre való tanács.– Öregapám, ez mind rendben van, de Ambrus csak megmondhatta volna nekem, hogy itt hagy,

mint Szent Pál az oláhokat. Még a vándormadár is jelzi, ha menni akar!No, ezt az állítást hamarosan visszaszívhatta a gyerek, mert a pihés korban bekerített kis vadlibák

az őszi felhős napon köszönés nélkül távoztak.Ha a holló nem szálldos mostanában annyit, azt hihetnék, kihalt az egész világ, csak ők maradtak

hárman a nagy némaságban. Mivel ezt kevesellték, maguk közé vették a létszámba a négy kecskét, Lepke lovat, Konrádot és a tenger sok mehet. Esténként illatos gyertya mellett olvasgattak, írtak, vagy gyékényt szőttek. Ezeket a gyertyákat már nem faggyúból öntötte Borcsa, hanem a méhek viaszából, mit a lápban szedtek, és amihez az illatosítót Szélim virágokból szerezte. Még égetett kis agyagedényeket is készített az asszonynak ez a szegény török, amibe csak úgy belefagyasztották a viaszt valami okos kis béllel. Úgy égett az, mint csillag az égen. Borcsa a gyertyákat meg is festette cickafarkfűvel. Öröm volt nézni.

– Ez akkor volt! De hol van most Borcsa? Márk? Ambrus? Három egyszerre ment el! – fakadt ki Jerem.

54

Manó érti ezeket a gyerekeket, töprengett Apó. Most nem törte le úgy a Márk távozása. Talán már kinőtte kicsit azt az álmélkodó társat, akinek minden véleménynyilvánítása az ühüm volt. Jerem már vitézi történeteket mond el egyfolytában, sőt Apónak el is játssza a főszerepeket. Zrínyi kirohanását úgy átélte, hogy Apó megdöbbent. Mozdulata, ahogy megállt a várkapuban, és várta a halált. Ez már nem gyerektekintet volt. Ki tudja, sok évezredes őseinek melyike állt így valahol a halál elé? Van ilyen érthetetlen, megfejthetetlen titok elég. Ott van a Borcsa elpusztult embere, aki a legfurfangosabb megbízatását is tökéllyel végezte el. Idegen országokban úgy kószált, mint otthon a saját falujában. És leszármazója a melák Márk. Ezt már Jerem is megkérdezte tőle, hogy lehet az okos Borcsának ilyen alvó eszű gyereke. De más kérdései is vannak, ami azt jelenti, hogy Jerem már nemcsak magára gondol, hanem a körülötte történő természeti csodákra is. Megkérdezte, hogy lehet az, hogy a katángkóró mindig ugyanolyan színű virágot hoz, a formája is olyan, mint tavaly, a virágainak a száma is, az okos embernek meg buta fia legyen.

– Az úgy lehet, hogy te kétfélét hasonlítasz össze, a külsőt meg a belsőt. A katángnak a formáját, az embernek meg a belsejét, a természetét. Márk éppen olyan, mint az apja volt. Két szeme, két füle, egy orra, egy szája, két keze, két lába van. Éppen így van a katángoknál is. Minden porcikája olyan, mint a fiáé.

– No, most hibázott kegyelmed! Mert a katánggyerekeknek éppolyan a természete, mint az anyjáé. Ugyanazt a nyavalyát gyógyítja mind a kettő: öreg és fia.

– Ez igaz. De te mondtad azt a tavasszal, hogy az egyik som, amit Szélim a galagonyába oltott be, milyen bátran ugrott neki a világnak, a másik meg csak nyöszörög. Hát látod, azok sem egyformák. Lehet az is, hogy Márkban még csak nyöszörög az ész, de egyszer majd derék, honát védő lesz belőle.

– Öregapám, ugyan a barát él-e még? Visszajön-e?– Ha él, visszajön, vagy izen. Azt te is tudod, hogy az ilyennek bizonytalan a sorsa.– Megesküdött, hogy keresi idest.– Bízhatsz a szavában. Abban is, ha csak egy módja lesz, elhozza. Nem ismer lehetetlent. Éveket

ült más helyett rabfogságban. Aztán az váltotta ki, aki helyett ült. Ez olyan szerzet. Erre fogadta az életét. Csupa hős paraszti vér mind, csupa névtelen senki. Ha megkérdezed, hogy hívják? Feleli: barát. Ki volt apád? Jó magyar ember. Hová mész? Testvért kiváltani. Van pénzed? Kevés. Mit csinálsz akkor? Pótolom magammal. Némelyik török rááll az alkura, mert még egy sem csapta be. Odaadja a rabot jó szóra. Hallottál ilyet a mi királyainkról?

Így alakulgatott Jerem. Különös kérdései sokszor Apót is meglepik. Ilyenkor feldöbben a jó öreg, és azt mondja: hisz ez már felnőtt! Aztán csak sírva fakad valami bú miatt, és akkor fellélegzik Apó: gyerek még ez, még megbírok vele.

Az ősz beálltával olyan viharok törtek a lápra, amilyeneket Apó is ritkán élt meg. Parti égerek törtek derékba. Úszó kis lápszigetek egymásra csúsztak vagy felmorzsolódtak, ami Apó szerint a legnagyobb ritkaság. Szélim formás kis új nyári istállójának a teteje meg az új nyári szárnyék eltűntek a helyükről. Ám az Ambrus által harcok árán leszedett és újra felrakott nádtető az új kastély felett állta a vihart. Az is Ambrust igazolta, hogy a ház északi udvarán egyetlen hatalmas tölgyet sem engedett kivágni a Szélim kerti céljaira. Kell az szélfogónak, vihartörőnek. Állt a kútgém is rendületlenül, amit szintén harccal ástak le olyan mélyen. Az a kedves szélmalmocska meg, aminek vitorláit magas póznára szerelte Szélim, és ami olyan mulatságosán forgatta itt lenn a talált kis kéziőrlőt, szintén a vihar áldozata lett. Sok ez egyszerre! Borcsa elment, az óltetők valahol a lápon úsznak, és a múlandóságról énekelnek.

Sok hasznos őszi iparkodás, óljavítás, szénagyűjtés és a vermek megtöltése után Jerem az enyhén fűtött kemence padkáján kijelentette, hogy jöhet a tél. És ha már jön, jöjjön hóval, mert a tavalyi csodás szánkója is erre vár, de meg az új hótalp is nagyszerűt ígér. Megjött! Nem a szelid

55

hópilingélés, amit olyan jó a kemence mellől elnézni. Azok a kedvesen, alázatosan szálldozó kis pihék! Nem! Azok nem jöttek! Nem baj! Azért csak jöjjön a tél! Megjött! A hóvihar. A fehér pokol. Az észak felől feltartóztathatatlanul száguldó széllel. Az istállóba egyre több menekülő kéredzkedett be. A drága kis vörösbegyek már nem is szégyenlősködtek, egyszerűen elfoglalták a szénarács feletti jó kis zugokat. Némelyik már a Lepke sörényén is otthonosan motozott, pittyegett. Még szépnek is mondhatták volna ezt a nagy testvériséget, ha a farkasok éjszakai üvöltése meg nem tépázza a láp álmait. Egyre többször és egyre több ilyen hang vegyült a nád zúgásába.

Amikor meg még nappal is fokozódott a szél, és a kárhozottak hangján sikongott be a kürtőbe, Apó az ablakhoz állt. Szinte várni látszott, hogy ennek a hangnak teste is lesz, ami majd a pokolbéli kényúr módján ostromolja meg a házat. Jerem az írása mellől nézett fel Apóra. Felugrott, mert az agg arcon valami szokatlan iszonyodást látott. Pillanat alatt megértette, hogy Apó, aki a halállal ezerszer állt szemben, most megborzadt. Volt oka. A természetben oly ritkán tapasztalható formabontással a hó tetején a magyar bércek talán legnagyobb sasmadara most öli meg a láp leghatalmasabb farkasát.

– Hát ez hogy lehet? – súgta Jerem remegve.

– Van ilyen – mondta Apó.Szélim is odaugrott. Felmérte az őt illető részt a külső világ tragédiájából, és a puskáért ugrott.– Hagyd – szólt Apó. – Ez annak a sasnak a magánügye. Tetszene-e neked, ha győzelmed

befejezése előtt valaki közbelépne? Itt ez a vitézi bajvívás. A tolvaj ordas meg a szirtek ura között.– Öregapám! A sas Zrínyi, a farkas meg Rudolf!– Igaz – mondta Szélim –, de a farkasbőr jó lenne egy várvédőre. Hátha elviszi a sas.– Hallgass – kiáltott vissza Jerem –, nem viszi el! Zrínyinek nem kell dög.

56

Rémséges látvány volt. A farkas védelemért nézett az emberre, de a sas nem ismert kegyelmet. Aztán az igazi hatalom kérkedés nélküli tekintetével mérte fel a helyzetet, és méltóságteljesen felemelkedett.

– Mehetsz már érte – mondta Apó. – A harc eldőlt. – Zrínyi győzött! – ujjongott Jerem. – Megéreztem, hogy hol az igazság! Ez a sas tudott valamit a farkasról. Most fizetett meg érte.

Még mindig remegve az izgalomtól, az öreghez simult.– Győztünk, ugye, öregapám? Rudolf vérében fekszik. Szélim behúzta a dögöt a nagy kemence fűtési külső előterébe.– Csak azt nem értem – lépett be –, hogy ha már megölte a bestiát, miért nem falta be? Csak így,

minden haszon nélkül harcolni?Volt itt még sok más miért is: miért éppen ő előttük vívtak meg? Miért jött most ide ez a szirti sas,

akit eddig soha nem láttak? Miért éppen a legnagyobb vihar tombolását választották erre a bajviadalra? Miért éppen a magyarok elhagyatottságáról írta ő most a feladatát, amit Apó az este olyan szépen, olyan lelket csavaróan mondott el.

Hogyan múlik el egy év, két év, három év a lápok tengerében? Hogyan bírja a föld népe a halálnál nehezebb sorsot a nyomorúság óceánjában? Hogyan születhet a kidőlt hont védő helyén az új hajtás? Hogyan? Van mindenre felelet. Az idő múlása belenő az ember életébe. Dolgozik, tervez, vár, újra kezd, okoskodik, és megérti, hogy képzett elmével többre megy. Így tett Jerem is. Még! Még! Beszéljen még Apó! Miért jöttek el onnan a szép régi honból őseink? Igazuk volt-e? Hogyan került a mi Istvánunk koronája a Habsburg fejére? Jogos-e ez? Ki volt az oka, ha nem jogos? Lesz-e valaha béke a világon? Kik vívják azt ki? És ha ő idehozza az idest, jobbágy lesz-e? Ugye nem? Itt is szabad jász marad? Apó felelt.

– A népek megindultak Ázsia belsejéből, mert elszaporodván az ember, több gulya, nyáj és ehhez legelő kellett. Mentek, amerre füvet leltek. Őseink is így jöttek. Aztán egyszer ideértek. A korona pedig csalárdsággal szállt idegen főre. Ebben a cselvetésben volt igazi mester a nyugat. Csalárdságukkal szereztek koronát. Ehhez segítették a saját elromlott főuraink vagy az idegenből bejöttek. Lesz-e még béke? Lesz! Majd ha a Nádas Jeremnek kései utódai kerülnek feljebb. Majd ha ez a tengernyi fűszál is naphoz jut a népek életében, s felnővén sokaságukkal a tölgynél fontosabbak lesznek. Ezt a békét királyok nem hozhatják meg. Az ides? Ha idejön, ha másutt marad, bizony még jobbágy lesz. Itt a láp jobbágya, ami ölég nehéz törvényű úr, másutt meg a Werbőczy-törvények rabja marad. De fia, Jerem már nő az elpusztult apa helyén, mint a vihartört égerfák tövén az új sarj. És mivel majd ezernyi ezer Jeremiás sarjad az árva honban, eljön az idő, amikor a jobbágy szót csak könyvekből olvassák az emberek.

– Hát velünk mi lesz? – rökönyödött fel Szélim.– Ti, a megmaradottak: vagy hazamentek a nagy szultántok álmainak kopárságába, vagy itt

maradtok, és Szűcs, Tímár, Török, Basa, Kopasz néven belefolytok a magyar vér kis patakjaiba.– Akkor jó! Kopasz már nem leszek. Kegyelmednek sem lehetett szebb barna haja.Szélim már magyar. Jerem tervbe is vette, ha a barát visszakerül, megkeresztelteti, és magyar

nevet adományoz neki.Kihalt, néptelen lett minden. Portya már csak ott van, ahol harácsolni lehet. Jerem hát nem

vághatja le ellenfelét, pedig acélinget is vett fel, és nála volt a kardja, lándzsája. Ám hiába kutatott sasszeme a messzeség opáljában, egyetlen mozdulat, hang sem volt. Egy szín minden a láthatárig, az a bizonytalan szürkefehér, mint az otthoni, pillangós szarvú gulyák színe. Igen, a szín olyan volt, de hol volt az a mozgalmas élet, amit otthon úgy szeretett? Még a szellő sem lebbent. Mégis! Valahol az ég magasán parányi szeplőt látott. A szeplőcske talán mozog is? Mozog! Közeleg! S már itt is volt jó látóhatáron belül. Sas volt. Sas! Talán éppen az, amelyik a télen náluk vizitelt. Nem! Nem lövi le! Világért sem. Zrínyi lelke lebeg ott fenn. Kemény sisakját leemelte, magasra lobogtatta a jövevény

57

felé, s az mintha elfogadná, mélyebbre szállt, és egy kört rajzolt az égre. Jerem vitézi, mozdulatlan tisztelgéssel nézett az égre a nagy jelenetre. Ez elrepülhet, ő még nem, most nem, mert a kalocsai láp öregje nyomokra lelt: „A Szolnokról elhajtott rabok asszonyait a Duna melletti kis várakba osztották szét szolgai munkákra." Meg Szilvás Károly is izent Budáról a még egyszer hirtelen visszatért Borcsától, amikor az Ambrussal elment. Ez a kétnapos látogatás állítólag az itt maradt vidrafűorvosságért volt, de Jerem szerint túl sokat pusmogott az asszony Apónak. Titkos hírt hozhatott, ezt a vak is látta. Szilvás Károly szerint anyja egészséges volt, fiát siratta, és elvitték déli fekvésű várba.

Apó néha azt mondja, ez a helyzet biztató is, káros is. Nemakarásnak nyögés a vége, s ha a török legénység nem indul szívesen, az már az erőtlenedést jelzi.

– Te még megérheted, hogy az utolsó török is kimegy a földedről. De akkor állj rá, és ne tűrj ott idegen jelentkezőt. Üsd le! Üsd le helyettünk, apád helyett, üsd le minden magadfajta nevében. És ha győztél, majd emelhetsz kupát ezek emlékére, akikért tetted. Talán értem is emelsz egyet?

Jerem átfogta a hajlott vállat. Szólni akart. Szépet, gyönyörűt, mint Apó, ha a tavaszi szélben a réten megálltak. Amikor a felhőként fölemelkedő madárrajra azt mondta: ez a láp imája. Ilyen gondolat kellene most arra, ami a szívéből fölrebbent. De a szó elmerül valami rejtelmes mélyben. Olyanféleképpen mint a szellőtlen őszi napfényben libbenve lehulló kis falevél. Talán az ilyen erőtlen kis levél-szócska éppen olyan gyámoltalanul enyészne el, mint az őszi levél a gyepen.

Apó sok mindent másként mondott el, mint Gáspár. Mert Gáspár külhonban is tanult történelmet. Ott Attila véres briganti volt, a kalandozó magyarok nyershús-evő rablógyilkosok. Kifosztották a művelt nyugatot. Apó a hon öregeitől szájról hagyott történelmet mesélt.

– Ne hidd, hogy a vérengzés vitte őket. Akkor a népek úgy védekeztek a várható támadás ellen, hogy saját bátorságukat mutatták be. Erre csak egy mód volt, ha végigszáguldozták azokat az országokat, akiktől tartaniok kellett. De nézd meg a minket becsmérlő népek múltját. Rabló váraikból csaptak ki a saját vérbeliekre, utasokra, zarándokokra. Ők már akkor ölték véreiket, tőrvetéssel egymás fajtáját, amikor mi sátrainkba barátsággal fogadtuk a vándort. Voltak véres kalandjaik is őseinknek, de nyílt harcokban, az akkori erkölcsök szerint. És most a mi rágalmazóink fürödnek egymás vérében, csak azért, mert másutt kereszteltetik gyerekeiket. Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem. Volt Hunyadink, Szent Istvánunk, Lászlónk.

– Öregapám, hisz kegyelmed abban, hogy valaha lesz még egy Hunyadink?– Hiszek!Szélim akkor a bekecsvarrás mellől beleszólt:– A táborban, amikor azt hittük, hogy Szigetet sohasem vesszük be, sokat emlegették a

kegyelmedék nagy öregjét. Hunyadija csak egy volt a magyarnak, mondták a tisztjeink. Ha féltünk a harctól, azt kiabálták, nincsenek Hunyadiak, az csak egy volt, az is török elődöktől származott, azért nem bírtunk vele.

– Igaz ez, öregapám? Hunyadi török eredetű volt?– Éppen úgy állítja ezt az oláh, a szerb, a horvát. Mind a magáénak vallja, még a piszkos bécsi

urak is azt seppegik, hogy Zsigmond király balkezes fiaként született. Mink, akik ismerjük a környező népeket, ezt nem fogadjuk el. Hogy ők a magukénak tartják, az érthető. Amikor Hunyadi a törököt verte, őket is védte, az egész Balkánt. De mi tudjuk, hogy János urunk nagyapja Móduvábul* jött be. Móduva akkor is, most is tele van magyarral.

Apó egyik éjszaka halk szöszmötölést hallott az ajtón. Kinézett az üvegablak kis résén, de nem látott semmi változást. Tévedett talán? Ilyen öreg fővel az ilyesmi már gyakori dolog. Visszafeküdt az ágyára.

* Moldvából

58

Szélim ügyességét csodálta és mosolyogta Apó: Mohamed Paradicsomának hatalmas fája a csábos hurikkal foglalta el a középhelyet, jobboldalt Ádám és Éva állott, mellettük fenyegetően az a magyar vitéz, aki csalhatatlanul a másik szél turbános törökjét ijesztgette. Ebben a díszesen faragott ágyban gondolkodott most Apó. Jeremet mégis elküldi várapródnak. Minden rendben volna már. Jött a holló, ment a holló. Hely van bőven, válasszon Apó. Jerem csak azt szeretné, ha az ő szülőföldje táján, annak közelében, a hódoltsági részek magyar szomszédságában fogadnák be. És csak olyan kapitányhoz menne, aki nem császárpárti! Kalocsáról jött a hír: az Alföld körül nincs ilyen vár. Dunántúlon akad sok Rudolf-ellenes várúr, nézzen körül a kis vitézjelölt, mindenütt szívesen várják. Döntés már majdnem volt. Jerem elmegy a lován, Szélim marad Apónál, mert Apó már nem maradhat egyedül. Azonban az indulás előtt Jerem megint hallotta Apó éjszakai nyugtalan forgolódását, maradt. Ilyen állapotban ő nem hagyja egyetlen jóakaróját, a láp atyját egyedül. Szélim mégiscsak török. Majd megy, ha Apó erősebb lesz.

Hajnalban Jerem felébredt, mert a kecskenyáj egyik merész tagja megkocogtatta az ácsolt ajtót. Felugrott, kiment.

– Úristen! Mi ez?! – kiáltotta, mert a nagy fa alatt álló asztal fehérrel takartan, edényekkel megrakottan állott. Ez csak varázslat lehet, mint a Szélim meséinek valamennyiében. Jelenés! A jelenés már jön is: Borcsa, karján csecsemővel, szoknyájába kapaszkodó másik kis kölyökkel.

– Borcsa! – kiáltja elfulladt hangon –, Borcsa néne! Néne? Fiatalabb, menyecskésebb, mint valaha. Kontya piros keszkenős, szeme bizonytalansággal

könnyes–nevetős, mígnem mégis sírva fakad. Akkorra már Apó is az ajtóban áll nagy nyári köntösében. Örömtől rekedten kérdi:

– Meggyüttetek?– Meg a mind az öten!Mintha bizonyítani akarnának, Ambrus és Márk is megjelentek az öreg ház ajtajában. Percek alatt

megismerték Apóék a három év történetét.– Innen elmenet az első faluban összeadott münket a régi hiten lévő pap. A másikban az újhiten

tettünk esküt a hűségre. Átjutottunk a hódoltsági téren, Ambrus beállt várkatonának. Egyik kicsapásnál ott maradt a bal karja. Most itt vagyunk.

Márk ezalatt félszegebben, mint valaha, de a régi hűséges nyitott szájával Jeremre nevetett. Mostohája mellől el nem mozdult volna.

Borcsa folytatta:– Ez a nagyobbik gyerek Dobó emlékére István nevet nyert, ez a rosszkor gyütt meg – a karján

ülőre mutatott – Jeremiásra hallgat. Ha meg nem piszkollak vele, téged írtunk be keresztkomának is. Estván nevéhez meg Dobót írták be kománknak.

Apó rég elfelejtett, csendes hangon felnevetett. Ambrushoz lépett, megölelgette, leültette a fa alatti padra.

– No, mondd el! Mindent sorra. Hogy esett?– Nem sokbú' állt. Kicsaptunk a várbú', hogy visszavegyük a foglyul esett bajtársainkat. Má'

siettünk vissza a sikerrel, amikor egy magyar subában döcögő török hátulról lecsapta a karom.– Tedd hozzá – kiabálta a már tepsivel zörgő asszony –, hogy addig észre se vetted a bajod, amíg

a másik kezeddel a török fejét te nem csaptad le!– Hát jó van. E' már nem tartozik a harcra.Szélim, miután bánatos érdeklődése most már csak a tepsire irányulhatott, amiben majd a felséges

mákos béles sül hamarosan, csak annyit morgott: „Fél karral két gyerek! Nem veri le ezeket a mennybéli szultán serege sem."

59

Hajnalban elmentek a kisláp szélére, hogy a Borcsa batyuit a hagyományok szerint hazahozzák. Menjen a két férfi, rendelkezett néne. Húzni Ambrus nagyon tud, Szélim meg emeljen a lápon, ahol kell, mert kis szekérrel jöttek. Immár, hogy több lett a terű, kocsi is kellett. Márk meg az ember elboldogultak vele. Mondják, hogy az országban sokat látni ma ilyet. Emberszekér a neve. Ahun megfut a nép, ott már se ökör, se ló, még szamár sincs, csak a futó ember.

– Anyámrul, Borcsa néném! Anyámrul! – sürgette Jerem.– Anyádrul annyit tudok, amennyi hírrel akkor ide visszaszaladtam. Szolnokon maga a bég

asszonya mondta, hogy elvitték azokat az országba szanaszéjjel. Szilvás Károly fődid ma is Budán rab. Fonja a basa lovainak sörényét. Az beszélt is anyáddal, amikor hajtották őket. Vár téged. Megmondta, melyik házban szállj meg, ha felérkezel. Takaros kis feleséget vitt fel a Tiszátul, ezt a basa megengedte. Majzik Francika a neve.

Dologban megszentelt hetek, hónapok voltak ezek. A holló néha szomorú hírt hozott. Itt elfutott az egész falu, bemenekültek a hódoltságba, mert a török már kibírhatóbb, mint a német zsoldos. Máskor azt hozta hírül, hogy a hódoltságban a jöttment aga öt-hatszáz magyar férfit és nőt fűzött szíjra, és vitték őket a mórok országába. Most meg azt üzente a kalocsai öreg, hogy a magyar részen élő jobbágyoknak visszaadták az 1514-ben eltiltott csizmahasználati szabadságot, de adót kell érte fizetniök, így már a csizma miatt szökik több helyről a föld népe, mivel saját vetése alig marad. Inkább beáll éhező várvédőnek.

Kényes, könnyű léptekkel érkezett ez a nyár. Jerem mondta Apónak: ez a láp külön nyara. Ilyen

még nem volt. A legsötétebb színű virágfejecskék is parányi, sárga porzószemcséikkel tréfásan porozták be a látogató méhecskéket. Utána egymásra mosolyogtak, azután azon csodálkoztak, hogy a felettük himbálódzó bokor egyazon ágára teljesen idegen madarak telepedtek. Sohasem látták egymást, és máris együtt énekelnek. Ezzel a dallal száll fel a lelke annak, aki most ott egyedül, magánosán ül a nagy tölgyfa alatt. Akinek szeme simogatta nádasaidat, láprétjeidet, viharcibálta ős fáidat. Vigyétek, vigyétek. Nádi madarak, magasra azt az utolsó sóhajtást, amely most is gyöngéden, halkan hagyta el lelkét védelmezőtöknek!

Apót eltemették. Eltemették azt az embert, aki őseitől örökölt hazáját elődeitől örökölt becsülettel szolgálta, védte, szerette. Embertársait becsülte, oktatta, támogatta és megértette. Amikor az utolsó perceiben a térdinél totyogó pici Jeremiás fejére tette öreg, harcos kezét, már annak az útjait is fürkészte. Olyan volt a temetése is, mint az élete alkonya. Csendes, emberséges és méltósággal telt. A koporsóját eddigi fekvőhelyéből, a cifravégű ágyból az elnémult szolgája, a török Szélim ácsolta. S Apó, ahogyan nem tiltakozott az ágya díszítése ellen, éppúgy elfogadta most nyugvóhelynek. Persze a sírig való szállítás nagyon körülményes volt, de Apó már ezt is megmutatta egyszer, amikor a nagy Dormándy-ládát mozgatták meg. Most hát Szélim és Ambrus meg Borcsa megásták a szokatlanul nagyra parancsolt sírt, abba beleállították az ágyat, s illatos, legfinomabb szénával bélelték ki. A vitézi díszbe öltöztetett testet hengerre fektetett nagy ajtón csúsztatták a sírig, hova szép lassan hevederre kötött lepedőstül öten leengedték. Jerem az Apó régi dárdáját és pajzsát behelyezte a koporsóba. A tetőt ráigazították az ágyra, és behantolták. Jerem szúrta le a diófa keresztet. Három szó volt csak rajta: Nemes Vass Mátyás. Borcsa végigénekelte az összes saját hitű temetési éneket, aztán két újhitű zsoltárt, mit Szélim a törökös kobzán kísért, majd ő maga is elénekelte a kaukázusi népek bánatos szép dalát. Márk nyitott szájjal kísérte az érthetetlen esetet: nemzetes úr már nincs! Itt volt, védte őt az anyai dorgálások ellen. Most a földben van. Hát ez az egész? Nyitott szájjal nézett a lápra.

Jerem felett a világ elsötétedett. Apó nincs! Nincs! A láp él, ő is él. Pici keresztfia ráült a sírra, mert az olyan jó hűs. Kiabál, nevet, ha le akarják húzni onnan. Míg lapátolták a földet, ő is dobálta. Ad nagyapónak rögöt. Ő is ad. Míg anyja a legforróbb könnyeit sírta, ő dúdolt öregapónak. Este éppúgy esteledett be, mint tegnap, meg azelőtt mindennap. Pontosan úgy borította el az eget a

60

madárfelhő az alkonyat előtti órában. Felbúgta a bölömbika is riasztó áriáját, s a ragadozók elindultak esti kalandjaikra. Jerem dermedten nézi a telihold nevető arcát, a csillagok ledér illegését. Egyik csíz most ül fészkére a nagy part bokrai közt. Hát nem éreznek semmit? Hát nem tudják? Ilyen kicsi egy ember? Semmi sem némul el a múlásán? Apó nem ül a helyén, s a csillagok ragyognak.

Futnak a hetek. Beértek a magvak. Learatták a rozsot, még egyszer bekapálták a törökbúzát,

aminek most már Ambrus jövőre háromszor akkora helyet szánt.A nagy fa alatt az asztalnál már csak öten ülnek. Borcsa családja. Borcsa meríti a levest. Ambrus

szótlanul biccent, amikor elég az adag. Márk mélázó hangon, szinte sírva mondja: „Ugyan merre járnak már? Engem nem vittek el!"

61

II.

ELINDULT A LÁPBÓL

Kürűn és Budában

Megy a kis vitéz a fáradt nap alatt. Lépeget mellette a bőszen sodort bajuszú magyar, aki adófizetés nélkül is csizmát visel. Hord! Most ugyan csak a hátán, mert nyár van, puha a por a hadak útján. Meztéláb is lehet valaki olyan büszke, mint aki felhúzza a csizmát. Ő olyan. Minden mozdulata az Ambrustól ellesett várvitézé. Mennek már két hete.

– Szélim – mondja a gyereklegényke –, ha török jön veled szembe, és megállít, mégis töröknek valld magad.

– Soha! Még mit nem? Én többé nem leszek Szélim. Miska a nevem. Lápi Miska.Mennek a végtelen ürességben. Itt is falu volt. Ott is. Most hamvadék. Az utcák még valahogyan

kitetszenek, a felburjánzott gaz mutatja a körvonalakat. Ha meg lakott falut érnek, az emberek félnek tőlük. Idegenek megjelenése mindig rosszat hoz. Ez a gyereklegény meg tán úrfióka is? A ruháját mustrálgatják. Úr ez! Ha lehet, behúzódnak tőlük. Hátha szökött jobbágyaikat keresik? Ám Jereméknek van egy varázsigéjük. Ambrus és Borcsa javallta nekik. Miska odasúgja a bírónak, ahol jelentkeznie kell, hogy a lápból jöttek. Akkor megenyhülnek az elvadult parasztok.

„Hát az más! Akkor gyertek be. Tudunk a lápi Szentről is. Ó, Jézus ereje! Hát meghalt? Nem csuda, ha megutálta a siralomvölgyet." Másutt elpanaszolták, hogy hogyan kergették ki az egész falut a határba, amikor erre vonult vissza a portyán megvert török had. A falu népe papjukkal együtt takarodott ki a marhajárásra.

Így vallott minden falu bírája. Mentek hát Jeremék tovább, keletre. Amikor feltűnt a láthatár szélén a Tiszát jelző füzek sötét vonala, a gyerek szívét nagy hullámban öntötte el az emlékezés.

– A Tisza! – suttogta. – Ides! Hátha otthon van azóta? Hátha ő is megmenekedett? Hátha hazaengedték?... Hátha?... Hátha?...

Szélim okosan óvta a nagy reménykedéstől. Ismeri ő a fajtáját. Nem enged az rabot ingyen haza. Inkább az aranyaiba vesse Jerem a bizalmát. Ám abban is inti, hogy nem kell elárulni, hogy náluk a pénz. Akkor a gyerek is, pénz is ott marad rabnak.

Szolnok várát messziről meglátták. Jerem nem ismert fáradságot, vitte a vágya. Siettek. Közel a városhoz rongyos paraszt csatlakozott hozzájuk. Bevallotta nekik, hogy fél egyedül bemenni a városba. Szélim nagylelkűen elvállalta a védelmét, ő meg azzal hálálta meg, hogy a mellékúton, a gyalogmezsgyén vezette őket. Jó is volt, mert aznap a törökök magyar lótolvajokat kerestek. Elveszett a bég három arab csikaja. Zsongott az egész város, mert a töröknek nem az a fontos, hogy a bűnösön keresse a kárát, hanem hogy a kár megtérüljön. Így a három csikóért az egész város felelős. Szélim gyanút fogott.

– Ha nem bűnöztél, miért bújsz? – kérdezte.– Mert anélkül is elég van az én fejemen – mondta. – Ha te azt nézed, hogy ki tiszta itt a török

elleni vétségben, akkor csak térj vissza. Melkizedek atya mindenkit feloldoz a gyónásban, ha az a béget csalta meg.

62

– Vezess hozzá, Melkizedekhez! – szólalt meg Jerem.– Hm... hát... hm... Azt nem tehetem, arrafelé nem láthatnak engem, de a lányom elvezet.Így is lett. Átmosakodtak a paraszt udvarán, a rozzant kis vityilló fészerében, elindultak a szent

portára. Alkonyi imájukat duruzsolták a fráterok a sötétes templomban, amit csak azért nem vettek el a törökök, mert az öreg kertészfráter gyönyörű rózsákat szemezett a várkert vadoncaiba a bég legkedvesebb asszonyának. Bejáratos oda, mert a hernyóktól csak ő tudja megóvni a virágokat. Jerem beköszönt a gvárdiánhoz. Nagy öröm ömlött lelkére, mert ráismert arra a barátra, aki régen az ő falujában a búcsúnapi misét mondta. Felderült az öreg is. Ilyen értelmes, mívelt legényke vallomásait boldogan hallgatta. Hát hogyne tudna ő a láp emberéről! Élt ő maga is az orvosságaival, még most is van, ama Borcsa nőember gondosságából. Maradjon csak éjszakára a kedves Jeremiás és szolgája. Segít ő is, hogy anyja nyomdokait meglelje. S ha Isten végtelen titkos rendeltetése már magához vette volna a jó lelket, Jeremiás nem lesz árva, maradjon itt, a szent falak között, vegye fel a szerzet köntösét, és legyen Isten névtelen vitéze. Jeremiás azt felelte, hogy nem vezeti félre Melkizedek atyát, már most, az elején megmondja, nem készül papnak. Mást, nagyobbat akar.

– Hát nagyobbat talán nem, de mást, azt akarhatsz. Mindenhogyan segítek neked.Hajnali harangszó után az öreg fráter bement a várba. Szabad bejárata volt neki a török udvarba.

Már a hárem asszonyai sem takargatták előtte rózsás arcukat, hiszen ez is olyan szoknyás férfifajta, mint az ő háremőrük, akivel pedig még a magyar rabasszonyok is incselkedve, nevetve kötekednek. Egédius fráter az egész délelőttöt a várban töltötte. Nyesegette, tisztogatta a rózsatöveket, dohánylével fújta be a gyenge hajtásokat. Mindezt addig húzta–halasztotta, míg meg nem kapta a főasszony üzenetét.

Azzal a hírrel jött haza, hogy barna, kék szemű, szép magyar asszony, ha Panna is a neve, százával szolgál török rabságban. De neveket ők nem is írnak be, csak számokat a szállításnál. Így:

63

száz férfi, ötven asszony, hetven figyerek, húsz fejérnép gyerek. Így Jeremnek nem volt maradása. Azt még megvárta, hogy az agg gvárdián elmondja a gyászmisét öreg barátjáért, a láp bölcséért. Jeremet nyomta, szédítette a kopott templom sok fala, nyugtalanította a rozoga orgona csukladozó hangja. Apóért akkor kellene mise a láp szép tisztásán, amikor az ébredő madarak dala röppen a kristálytiszta napsugárba. Milyen más volt ott a Szélim kobza! De hát csak hadd mondja az öreg pap a magáét, szeretetből teszi, ezt látja, azért hajlong annyit az Apó emlékének, mint a török szolga a szultán előtt.

Átalvetőjüket jól megtömték azon a hatalmas konyhán, amire nagyon ráférne már a Borcsa meszelése. Még egyszer elmondták a barátok az intelmeket, tanácsokat, címeket diktáltak, hogy hol, kinél aludjanak. Arannyal soha, senkinek ne fizessenek, mert gyanút fognak. Már most felvált Melkizedek atya néhányat dinárra, poltúrára. Ez a szegények pénze. Csak az újhitűektől óvakodjanak! Rosszabbak a töröknél, mert ezek lelki halászok. Jerem most Ambrusra gondolt, a kedves, jóságos Dobó-katonára, az ő komájára mint lélekhalászra!

Megfogadták mindjárt az első tanácsot, nem a kátai kapun mentek ki a városból, hanem a Zagyván keltek át a föld legrozogább ladikján. Mentek, mentek mocsaras utakon, de nagyrészt kiszáradt tavaszi öntések földjén. Miska nem győzött szörnyülködni az araszos hasadásokon, amelyek a talajt ezer ránccal öregítették meg. Néhol lenyúlt a botjával a hasadékba, de feneket nem ért. Másutt a híres jászporban bokáig merültek, majd meg iszapos, szittyós talajon ugráltak. Amikor homokra leltek, Jerem azt hitte, mennyei szőnyegen jár. Mert ilyen homok van otthon is, ilyen homok vezet az anyja házához is. Újra meg újra elmondta: hátha otthon van ides? A legidesebb a világon. Hátha ügyesen megszökött?

Siettette Szélimet, kedveskedett neki, segítette a batyuját, csak hogy gyorsabban haladjanak. Jerem még nem járt Szolnokon, mikor elrabolták, így nem tudhatta, hogy Kürű és a nagy város között hatalmas öntés is van. Mentek hát a csapáson, ami letért a marhaterelő útról. Mentek, azután megakadtak. Újra nádas, kákás part, majd hasadozottra száradt földön véget ért a csapás. Jerem fölött elsötétült az ég. Hát most hová? Szélim azt tanácsolta, forduljanak vissza, hátha valahol eltévesztették a valódi gyalogösvényt. De a gyerek emlékezett, hogy a barát így magyarázta. Megmondta, hogy a száraz fűzfától balra térjenek. Ők úgy jöttek. Lelke mégis összeszorult a bánattól, lába erőtlen lett. Sírva fakadt.

– Hé! Emberek! – kiáltotta a nagy pusztaságba.A füzek visszaverték a gyermeksírást mélyebb, sötétebb hangban. De a füzeknek, nádaknak

ismerős ez a hang. Hallottak már ők ilyet sokat. Hallották síró emberek utolsó kiáltását. Sírnak itt régen öregek, gyerekek. Mégis megesett a szíve a néma parti tájnak, elküldte szolgáját segíteni. Mögöttük megzörrent a nád. Öreg halászféle állt ott, térdig iszaposán. Szeme fürkészően járt egyikről a másikra. Várt.

– Eltévedtünk – szólt a gyerek, s szeméből zavartan törölte ki a könnyet.– Merre akartok?– Kürűbe. Odavalósi vagyok. Elvittek a törökök, de megszabadultam. Felneveltek a Turjános-

lápban. Most meghalt a nevelőapám, hazakívánkoztam.– Vass Mátyás nevelt. Hát meghalt? – Kopott, nyeszlett fövegét megemelte.– Ösmerte kend?– Üzent nekem asszonnyal. Eljártam a parancsában. Anyád nem került még haza. Nádas

Joakimné, ugye? Panna a neve.Jerem nem felelt. Ajka ugyan mozgott, de lába remegett. Szívét megmarkolta a bizonyosság

fájdalma. Apó nyomoztatott, de eltitkolta, mert tudta a valóságot. Azért nem engedte Borcsával haza. Tán akkor hozta Borcsa ezt a gyilkos hírt, amikor egyszer két napra olyan riadt arccal visszatért a lápba, és Apóval titkolóztak.

64

– No, gyertek – mondta az öreg pákász –, átviszlek benneteket az éren. A nagy úton törökök járnak, csikókat keresnek. Fogdossák össze az utasokat.

Széthajtotta a nádat, kis csapást találtak, s a vízen rozoga bodoncsónakot.– Csak egy ülhet bele egyszerre velem. A másikért visszagyüvök. Iszapos az ér, kevés a víz

felette.Amikor mindketten a túlsó félen voltak, az öreg elmondta, hogy merre menjenek. Ha meg errefelé

jönnének vissza, megmutatta, hova tegyenek le jelet. Három sulymot háromszög alakban.Némán haladtak a cél felé. Jeremnek egyetlen szava sem esett. Mit is beszéljen? Vége mindennek.

Vége. Szélim csak most figyelt fel arra a különös folyamatra, ami a gyerek lelkében végigviharzott, és olyan furcsán jelentkezett a magatartásában. Már otthon, a lápon egészen érthetetlen lett. Magánosán szökdösött el a bodonhajón, elmulasztotta az étkezési időket, hazajövet is alig nyúlt kanálért. Csak a kis keresztfiát simogatta meg, és az Apó sírját nézte. Szavát csak akkor hallotta, amikor a vastag diófából új, erősebb keresztet rendelt Szélimtől: A nevet jó mélyen bevágni, föléje a kard, a név alá vándormadarak nagy V betű alakban szálljanak. Mást semmit. Most vándorlásukban nem csodálkozott semmin. Ugyan miért? Mert lelkét elöntötte az a másik hatalom.

Alkonyodott, amikor a Kűhöz értek. Szélim kis csalódással, de mégis mély meghatottsággal állt meg. Kis gazdája halkan mondta:

– Ez az.Hát ez a Kű, amiről mondák keringenek, ami mellett dalok születtek és haltak meg. Alatta csontok

porladtak. Szélimnek csak eléggé formátlan kövekből szépen összerakott, tégla alakú, asztalszerű építmény az egész, amit ott, a kaukázusi csodálatos ősi maradványok között senki észre sem venne. Sem egy oroszlán nincs ráfaragva, sem a griff-madár, de még egy kopott pogány istenarc sem. Hát jó, azok a sötét ciprusok mellette szépek. Valami ősi büszkeséggel emelik csúcsukat az égre. Csend van. Nincs tatár, nincs török, csak egyetlen gyereklegényke roskad le a Kű lábához. Csak egyetlenegy a régi, a sok közül. Suttog a Kűnek. A nyugatra bukó nap piros alkonyában olyan különös ez. Szélim vár, vár. Valahol már látott ilyet. Kisfiú kuporgott rebbent lélekkel a küszöbön. Valakit fegyveres emberek vittek el. Vitték fel a sziklák mögé. A gyereket ott hagyták a küszöbön. Honnan jött ez? Soha nem bukkant fel emlékezetében, s most tökéletes biztonsággal látja a rémséges történetet. Jerem és ő egyek. Közös sors, közös bánat. Elővette a kobzát, maga sem tudja hogyan, megpendítette a húrt. Aztán folytatta: „Hej, íjászok, szabad jászok, de nehéz sors szakadt rátok!" Jerem megmozdult. Fáradtan felállt. Szélim döbbenten szemléli. Ez Jerem? Az Apó kis Jeremje? Az ő kis gazdája? Nem! Nem! Ruhája, mozdulata a régi, de belülről valaki idegen tekint széjjel. Kemény, elszánt tekintettel. Szélim már tudja, hogy Jerem most itt hagyja a Kűnél a gyermekségét. Aki most megindult a falu felé, az már felnőtt. A lelke nőtt fel.

– Várj! – állítja meg egy percre a gyereket. Kobzához kap. Kemény, szilaj ujjal idegen, pattogó dallamot ver. Lázadás, láncszempattanás, diadalmas kiáltásszerű az egész. Otthoni, titkos, lázadó dal, a szegények imádsága. Szélim most tiporta szét a szultánok képét a lelkében.

Mentek. Haza. Haza? Homokos útba süppedt a lábuk. Ott volt a ház a két fészekkel. Ott volt a kulcs is a régi titkos helyen, a nádtetőbe szúrva. Nagyot léptek le a pitvar talajára. Asztal, ágy, pad a helyén. Valaki gondozza a házat. Ősi jász szokás ez. Aki elment, várják vissza. Némán ledűltek a nagy magányban álmodó öreg kemence padkájára.

Folyt, folydogált a Tisza a széles, kényelmes medrében. Vízmarasztaló meder ez. Nem sietteti a

hullámokat, mint a hegyek vizeinek meredek medre. Itt folyik a Jeremék kertje alján. Öreg füzek ugyanúgy hajolnak a szőke tükörre, mint régen. Szőke, kék szemű kislány libákat hajt le, és mondja hűségesen a libahajtó nótát. Dédanyjának a dédje is ezt dúdolta kiskorában. Éppúgy néz fel a könnyüket permetező fűzfákra, ahogyan anyja, öreg szüléje tette. Jerem nem ismeri a kislányt, hiszen

65

bölcsős lehetett, amikor ő elment. Mégis tudja, hogy kicsoda. Köles Julcsa lánya. Ippen olyan, mint az.

Megindult a falu. Jöttek a jó barátok, szomszédok, jöttek a berkekből a halászok, és este beköszöntöttek a gulyások, csikósok. Szeretettel tapogatták az elveszettnek siratott földit. Hallgatták Szélimet, vagyis Lápi Miskát, és bevallották, hogy Borcsa kétszer is volt tudakozódni. Kaptak orvosságot, és tudtak tőle Vass Mátyásról. Szép sorjában beszámoltak. Van az ő falujuknak is ölég névtelen hőse. Volt, aki nyíllal oldalában jött vissza meghalni. Ám amikor az öreg Halászi Balázs meggyógyította, szó nélkül visszament. Megkérdezték Jeremet, most mi a szándéka? Budára? Hát abban aztán segítenek! Menjenek csak, keressék fel érdemes földijüket, ama Szilvás Károlyt, hogy mit tud ő a vele egyben elfogott rabokról? Benke Tóth András elmondta, hogy hol keressék Budán. Ő is járt nála. Menjenek csak a Kelen-hegy nagy szerájába, amit a török előtt

Csonkaszarvú Ökörnek hívtak. El se téveszthetik. Előtte áll a szégyenfa meg a kaloda. Hívják ki Majzik Gergőt, a csapost. A többit bízzák rá. Gergő elviszi őket Károlyhoz, a basa istállójába. Valami rangos tetaiplom volt az azelőtt. Károly a sekrestyében lakozik ifjú feleségével, akit innen vitt fel neki az anyja, mert a Károly rabsága idején már elkendőzött mátkája volt a szép Majzik Francika.

Húszan is elkísérték őket. Ez megint táji szokás. Egy ember éppen úgy megtette volna, de ahogyan ősi hittel adja felszegett nagy kenyerét a belépő vendég kezébe a ragyogó szelőkéssel a jász asszony, ahogyan abból a vendég leszel egyetlen falatkát, jelezvén a szerződést: „ettem a kenyeredből, híved maradok", éppen olyan törvény ez is, hogy a sok kísérő a saját erejéből ad a nagy célra.

Még aznap elérkeztek Apátiba. Réz Miklós nevű jószívű szabadparasztnál helyezték el őket, aztán a kürűiek menten visszafordultak. Másnap ők is továbbállottak, s a házigazda tanácsára messzire kerülték Birinyt, hol most nagy törvényű, mérges úr az aga. Kísérőt adott a mellékutakhoz. Ez a Berente Istók Árokszállás falujába vitte őket. Árokszállás határában rövid pihenőt tartottak a messziről kígyózó, érthetetlen árokparton.

– Árok ez, víz nélkül – mondta Berente Istók. – Valami Csörsz királyfinak volt a kedvtelése ilyen árkot húzni kedvesének, akit hajón akart itt a jász szárazságon sátorába vinni.

Jerem felfigyelt. Napok óta tartó nyomorúságában most tért kissé magához. Csörsz árka!... Hej, Gáspár barátom és tanítóm! Hol vagy? Hol van az a felbuzdulás, ami azonnali indulásra gerjesztett, hogy eme árkot magunk szemével mérjük fel? Mennyi számolás, rajzolás, ábránd és harci fortély került sorra a tervek idején! Kiszámították a mérföldeket, mit oda-vissza tenniök kellett, és osztották az aranyakat a magyar várak között, mit Attila sírjában lelnek. Most már tudja, Gáspár mindezt a számolási tanítás érdekében tette. Kinek lett volna kedve nádkévék ezreit osztani, madarak százait szorozni? Most itt ül a Csörsz árka partján. Gyermekálmainak sírhalmán. Nem oszt ő soha aranyakat senkinek, csak majd megfogja a magafajtájúaknak feléje nyújtott kezét, és indul azokkal együtt a szűk ösvényen.

Faluról falura kaptak kíséretet, s amikor Budán Majzik Gergő felkarolta kis földijét, s megbiztatta,

hogy míg őt látja, ne féljen semmitől, mert jóban van ő minden törökkel, hiszen idejárnak inni még a nagyobbfejűek is, akkor Jerem remélni kezdett. Meghallgatta házigazdája közléseit, hogy itt kótyavetyélnek a törökök a kicsapásokban szerzett vagyonnal, itt kötözik be őket, ha magyar módra bicskával bíráskodnak egymáson. Jó helyre jöttek, mert a basa udvarkádija is járt ide gyakorta, ha málhás hajók mennek le a török földre. Ez a kádi szeret kockát vetni, úr létére leül minden hajórabbal, hajcsárral, gulyással, elnyeri a pénzüket. Ez a Gergő beváltotta szavát, elvitte őket Szilvás Károlyhoz, aki csakugyan éppen a basa lovát gondozta a templomban.

66

Ment a vár udvarain szájról szájra a hír: gyerek keresi az anyját. A tésztagyúró asszonyok átsúgták a sütőnépnek, azok a kopasztóknak, onnan repült a hír a mosóházakba, kertbe, fejőkhöz, meszelőkhöz. Még az ágyasok közt is megsuttogták a hírt, mert ebben összetartottak, ők is sokan anyák voltak. Ezek a magyar szolgarabok akármilyen láncban nyögtek, mindenkinek volt valami kis hatalma a rabőrök felett. Ez megvarrta a török kaftánját, az lepényt adott az éhes harcosnak, amaz kinyomta a gennyes sebét, bekötözte, vagy nem vallott ellene, ha vétett, és büntették. Így volt kiktől kérdezősködniök is. Segítettek hát, de Panna nem volt.

Elmúlt már a nyár is, az ősznek is közepén jártak. Hull a magyar gyümölcs, búza, bor a győztesek ölébe. Csak a Jerem szívébe nem esett parányi fény sem. Mégis várt. Barátai is erre intették. Majzik már felöltöztette török ruhába, hogy könnyebben járjon-keljen. Baj nem lehet, mert úgy beszélte a kontyosok nyelvét, mint a magáét. Sok tapasztalatra tett szert. Akadály nélkül mehet át a hajóhídon, ha büszkén keresztülnéz az örök tekintetén. Persze a szép kaftánban. Azt is tudja, hogy a magyarok mindjárt segítenek, ha tudják, hogy messziről jött. Papok szívesen szóba állnak vele, ha a lápi Mátyásról szól, vagy misét fizet. Ki-be járhat a vár kapuján, ha Murát pecsétjét mutatja. Murátot meg ráncban tartja az a szekszárdi rabmenyecske, aki megmentette az életét. Murát tudja azt, hogy a Paradicsomban ez a Klára egyszerre senki lenne a csodás hurik mellett, de hol van még az a Paradicsom? Klára meg itt van! Olyan feketelevest főz az neki azokból a darált apró magvakból, ha a kutyahitű gyaur barátok borától tántorogva ér haza, hogy akár azonnal mehet józanul a basa elé, ha azt megitta.

Jerem ezeket már mind tudja. Nemsokára indulnak le a Klára rokonaihoz dunai dereglyések, s a Klára drága kis kedvence, Jerem velük mehet. Klára oktatja Jeremet:

– Kikötnek majd a dereglyések Hároson, Ercsiben, Adonyban, Fődváron. Ha kérdeznek a partőrök, csak azt mondd, hogy a Klára asszony küld téged Szekszárdra.

– Fődvár? – ijed fel most utólag a gyerek. – Az a Fődvár ez, aminek a neve törökül Jir Hisszari?– Az, az! Törné ki a nyavalya a nyelvüket, ennék meg a nyüvek ükét, akik kitalálták ezt a csúf

szót arra a derék városra.– Vannak ott magyarok?– Vannak-e? Tiszta magyar hely volt az. Még most is több ott a magyar, mint ahogy a mi basánk

szeretné.– Jir Hisszarin szeretnék kiszállni.– Már mért akarnál ott? Szekszárdon rokonaim élnek. Felkarolnak téged is. Apa, anya nélkül mit

tehetne Fődváron az árva gyerek? Egyedül egy szem gyerek!– Nem vagyok egyedül. Barátom, szolgám van. Ne félts, Klára néném! Lemegyek én onnan

Szekszárdra is az üzeneteddel.Klára hajthatatlan maradt. Jerem sírt. Az anyjához nem engedi? Hátha ott van? A szálak oda

vezetnek. Klára a könnyeket nem bírta a más szemében. Megegyeztek.Jir Hisszari! A várrajz most is tisztán áll a fejében, s a szolnokiak azt mondták, az akkori rabokat

a Duna melletti várakban rakták le. Ráadásul a Majzik Gergő kocsmájában azt mesélte egy szpáhi tiszt, hogy Hisszari várában főzött a Panna olyan halászlét, ami a hóttat is feltámasztaná. Utána a magyarok étele volt, túrós csusza. Jeremnek sem kellett több: Hisszari, halászlé, csusza, Panna! De mi lesz Szélimmel? Klára arról hallani sem akar. Szélim itt nem maradhat. Ki sem mozdul Gergő kamrájából. Buda tele van bajtársaival. Velük meg papír nélkül nem mehet, de honnan kaphatna szökött török fermánt? Sehonnan! És mégis! A dereglyés bevert feje kellett ehhez. Lett is. A kockázó várbéli török tette ezt a véletlen szívességet, amikor a dereglyés nyíltan a szemébe vágta a tisztnek, hogy csalt. Persze ilyen sebbel nem indulhatott a nehéz munkára. Így Gergő a derék Lápi Miskát beajánlotta barátainak. Még a beteg hajós levele is ráillett Miskára, aki vállalta az evezést, virrasztást, zsákolást, főzést, gyógyítást és muzsikálást, ha úgy hozza a sora.

67

Lápi Miska órák alatt kedveltje lett a rideg, gyanakvó hajósoknak. Mindent vállalt, csak ki az

oroszlánketrecből, Budából. Rakodásnál a legnagyobb málhát vitte, evés után mosogatott, ha meg éppen semmi dolog nem akadt, javította a hálókat. Azonban egészen egyenrangúvá az tette a többivel, amikor Hárosnál jókora csobolyóval tért vissza a dereglyébe. Hát még mikor elmondta, hogy jutott hozzá. Két atyafi ment ökölre a csobolyó birtoklási jogáért. Mindkettő esküdött az égre, hogy az edény az övé. Amíg egymást püfölték, ő elemelte. Miért ne? Az egyik hamisan esküdött, hát a büntetést megérdemelte. A másik meg azt kiabálta, hogy inkább az ördögé lesz az a bor, de a követelősé soha. Ilyen ágrulszakadt paraszt ne kívánjon mindjárt egy ördögöt, elégedjék meg a szegény bárkással. Csak intelemből tette, amit tett. Ő nem lopott soha!

Este, holdvilágnál sok hasonló tréfát meséltek. Jerem már néha nevetett is. Különösen, ha törököt tettek lóvá. Elmés magyar virtusok voltak ezek. Apó tán nem dicsérné meg őket, de lehet, hogy ő is mosolyogna. Ha egyik-másik furfang nagyon jól sikerült, együtt örültek az ismeretlen sorstársukkal. Közös nagy haszonnak tartották a végvári vitézek sikereit. Szélim is elmesélte a földvári gulyaesetet, természetesen most magyarként szerepelt ott, s véletlenül került a földváriak közé. Dehogyis árulta el, hogy ő is egyike volt a hülyegyerek áldozatainak, s akkor lett a szigetvári harcos törökből lómosó rab.

Mindenki nagyot ivott Lápi Mihály ügyességére. Erre már a kobza is előkerült. Mélyen az éjszakában jártak már, s éppen azért valamennyien ébren virrasztottak. Dunai bárkás nappal alszik, amikor elég az őrszem is a sok apró sziget között. Zátony meg ellenséges támadás az éjszaka veszedelme. Szélim megpengette a húrokat, danolta a most tanult jászkesergőt, Dédesvárát, végül a kabai juhász tréfás dalát. Jerem megkérdezte, errefelé nem dalolnak? Ha igen, akkor mondjanak ők is. Az öreg kormányos nehezen, de mégis ráállt a többiek nógatására:

68

Lehullott a kereszt Fődvár nagy tornyárú'.Elszállt a galamb még aznap a várbú'.

Két holdsarló van már szegény Fődvár felett,egyik fönt az égen, másik kereszt helyett.

Megy a barát ríva. Térden kéri agát:„Tedd fel a keresztet, mert te vallód kárát!

Meglásd, amíg holdad ragyog a tornyunkon,nem alszol, nem eszel, éjt se leszel nyugton."

Lefejezi aga a három barátot.Temeti a falu, simítja az árkot.

Jaj, de éjjel rínak a három barátok,felhallik a hangjuk, megfogott az átok.

Megy a parancs : „Bíró, ásd ki a holtakat!Vidd ki a határbú', mert ha nem? Lesz lakat!"

Viszi ám a bíró! „De hun a három fej?"„Nem kell jelenteni", csak testet visznek el.

A három barátok most is sírnak-rínak.Nincs étke, nincs álma a török agának.

– Ez igaz? – kérdi megilletődve a gyerek.– Szórú' szóra – feleli a bárkagazda. – Már csont meg bőr a nagy volt pohos. Aznap kezdődött a

baja, amikor lecsapatta a barátok fejit. Van, aki esküvel állítja, hogy a felszökkent barátvér az aga szájába freccsent, amikor a hóhér lecsapta a fejet. Már estve öklendezett tüle. Attú' beteg. Van, aki állítja, hogy éjjel kijár a magas bástyára puskával, vagy bedugja a fülit, úgy jár-kel.

– Hát bástya is van?– Van hát. Olyan magas, mint a budai Kelen-hegy. Oszt a bástyán van a templom, a torony meg a

vár.– De ha kivitték a testeket a városból messzire, hogy rínak ott a barátok?– A fejek a várban maradtak. A vártemetőben. Ügyes rabasszonyok szent gyolcsba csavarták, ott

temették el titkon, ahol a régi barátok temetkeztek. Szentelt fődbe. Errefelé árokba csak a hitetleneket temetik, meg a honárulókat.

Jerem sokáig gondolkozott a hallottakon. A dallam teljes egészében a fülében maradt. Ha ott van az a Panna, aki úgy főzi a halászlét, s az az ő anyja, akkor, ha az életébe kerül is, Földváron marad. Alkudoznak ugyan már a dereglyések, hogy menjenek velük, ez biztos kereset. Jir Hisszariban semmi jó nem vár rájuk. Fődváron rajta van a budai basa haragja is, a fejérvárié is. Az aga meg kedvetlen, nyirjed,* mint a beteg kotló. Ők felfogadják Jeremet is fiuknak, Miskát társnak. De Jerem nem engedett. Megmondta, az anyját keresi. Így az öreg nótás leintette a többit. Aki anyát keres, az szent. Azt nem aggathatják útjában. Tud helyet is, ahol leadja őket. Nem benn a városban, hanem a túlsó félen. Falábú Tamásnál.

– Az az, aki néha madártalpat farag, oszt azon jár? Felriadt az egész banda. Hát ezt más is tudja? Akkor baj van.– Nincs baj! Ne féljenek tőlünk – mondta Jerem. – Mi mást is tudunk. Kalocsa öregjének a

galambjait is. Mi a lápbul jöttünk, Vass Mátyástul.– Hát akkor igaz úton jártok! Ne féljetek, lesz helyetek, gondviselőtök!

69

Lett is. Jerem csak a nagy sziget túlsó felén folyó Duna-ág partján lépett földre. Öreg, nótás barátjuk jelt füttyentett az éjszakába. Háromszor egymás után mély godamadárhangon. Fertályóra múlva Jerem meg Miska új apára lelt.

* kókadozik, gubbaszt

Tamás apó

Utolsót csobbant a távolodó bárka. Jerem addig nézett utána, míg a nagy füzek árnyában eltűnt. Aztán visszafordult új pártfogójához. Megemelte újra fövegét, felnőttesen megbiccentette fejét, ahogyan Gáspár tanította, és értelmesen, halkan mondta:

– Nevem Nádas Jeremiás. Születtem ama Tisza menti Kürűben...– Anyád: Nádas Joakimné Marsi Panna, kit elvittenek a szolnoki bég betyárjai most hat

esztendeje.Jerem felriadt. Ijedten kérdezte:– Kegyelmed bűbájos?! Varázsolni is tud? Honnan tudja, hogy ki vagyok?– Még többet is tudok rólad. Jóravaló, eszes, bátor legényke vagy. Öröme voltál ama nemes Vass

Mátyásnak. Paraszti Ambrus bátyádat írni-olvasni tanítottad. Török rabodat felszabadítottad, most anyádat keresed.

– Kegyelmed ugye éjbenlátó?Az árnyékban álló öreg kissé nevetős hangon felelt:– Bár volnék! Lenne kit elvarázsolni ebben a keserves honban, de én csak egészen egyszerű

szabadparaszti harcos voltam, közlegénységnél többre sohasem vittem. Ama nagy múltban együtt harcoltam Vass Mátyással, meg a kalocsai nagy öreggel. Íme most is együtt küzdünk még, ahogy tudunk. Vass Mátyásnak hollója volt, Kalocsay Menyhértnek félszáz galambja járja a hont, nekem meg már csak egyetlen kutyám áll helyt a szolgálatra. Az állatok ma jobban megértik a szegényt, mint a felkent–fent királyok.

Szélim felkapta a nehéz iszákját, és leírhatatlan izgalommal telt meg. Hát ez a hatalmas csontvázember tudja az ő titkát. Tudja, hogy török. Akkor azt is tudja, hogy az egyik füle hiányzik, a jobb szeme meg festett kavicsból van, amit Vass Mátyással két teljes évig mesterkedtek ilyenre. Vége neki!

Jerem csak annyit tudott megállapítani, hogy itt is nád, szittyó, porong húzódik mellettük, de lábuk alatt szilárd a talaj. Jó sokára értek a szállásukra. Ott nagyon sűrű bokorfüzek elhajtogatása után kis tisztásra értek, hol szintén az olyan ismerős iszalagok, folyónövények, bokrok, hatalmas fák védelmében valamiféle kunyhó, vagy ház, vagy putri előtt álltak meg. Az új apó most valami ferdén, felfelé nyíló csapóajtót nyitott fel. Olyanfélét, mint a lápi vermek ajtaja volt. Belülről világosság tört fel, és a fényben lépcsőket látott. Amikor leértek, még a lélegzetük is elállt. Szélim ijedten hőkölt vissza, kereste a menekülés útját, íme, ő csapdába került. Ez a föld alatti putri valóságos török paradicsom. Ott az imaszőnyegek gyöngye a falon, amott a díszes vízipipa, meg a sok selyem, bársonyvánkos az alacsony kereveteken. Az egész putri hosszúkás, sőt nagyon hosszú terem, tele a török főúri élet pompájával, gazdagságával, érthetetlen díszeivel, sőt valami beivakodott finom török illattal. Íme itt a mosakodás szent edénye, ott a Korán-betűs nagy falidísz és a sok díszfegyver – mind a török pompa hirdetője.

Jerem megingott: ez varázslat. Hiszen maga az új apó is a varázslók tökéletes megtestesítője. Hatalmas, csontos, sovány, arca mégsem halottszerű, mély nézésű, fekete szeme nagyon is kedves. De nem hív-e a lidérc, amikor kecsesen táncol kék lángszoknyájában a víz felett? Rejtély állt előtte.

70

Talán veszedelem is. Szélimre nézett, mert tudta, hogy annak a lelkében is viaskodnak az érzelmek. Egyszerre csak megakadt Jerem szeme azon az egyszerű, mázatlan köcsögön, ami a díszes, elefántcsont berakású, alacsony asztalon állt, és tele volt a lápok őszi virágaival. Ilyen köcsögök álltak otthon is a Tiszánál, a kis udvarok köcsögfáinak fogain, hogy a szellő egész nap érje. Nagyot, mélyet szusszant, és tisztelettel megkérdezte:

– A köcsög a kegyelmedé, ugye?– Úgy! Ne féljetek attól, amit itt láttok! Közületek való vagyok. Szegény és védtelen. Ez a bárka

Buda kirablásakor indult a többivel, 1541-ben. Hatalmas kincseket, vagyonokat loptak így el abból, amit Mátyás királyunk a nemzet dicsőségére összeszerzett. Eme bárka, így berendezve, török főúr részére indult a többivel. Mi sem természetesebb, az evezők magyar gályarabok voltak. Tapasztalt dunai hajósokból fogták be őket. Azok szép engedelmesen viselkedtek mindvégig, míg ideértek. Éjjel volt akkor is. Senki sem figyelte, hogy a bárka a Duna bal oldali ágára csúszott. Csak akkor ébredtek a veszedelemre, amikor zátonyra értek. Nosza, a magyar dereglyemester a nagy riadalomban azt tanácsolta az őröknek, bontsák fel a rabok láncait, s azt egybekötve kössék a hajó orrához, szálljanak le az őrök is, és segítsenek a raboknak lehúzni a gályát. Nem kell mérgesíteni a főtisztet, aludjék csak. Hajnalra már túl lesznek a bajon. Így is lett. Ahogy a láncba belekapaszkodtak a törökök, elővigyázatosságból felváltva egy őr, egy rab, egyszerre minden rab megmarkolta az őr nyakát. Amit ígértek, be is tartották. Hajnalra túl volt minden török őr minden bajon. Az életén is. A főtisztet is eltették útból, a dereglyét aztán énrám bízták a gatyások, ki szintén egyik gályarabja voltam a töröknek. Aztán évről évre jőve a nagy zöldár, ölében a tenger sok homokkal. Rakta, rakta. Néha fel is emelte az edényt, máskor körüliszapolta. Volt olyan áradás, hogy két nagyarasz magasságú homok maradt utána. Aztán bokrok, füvek, fák honosodtak melléje.

Jerem most más szemmel nézett körül. A templomi díszes függő gyertyatartó nagy kerékformájáról csillogó üvegcseppek lógtak le; a tündérrózsa virágjainak formájából meg szép kis pillangó tartotta fel a lángot.

– Mátyás templomából zsákmányolták ezt. Eme sok könyv közül is több onnan ered.– Erről tudok, tanítóm, Berkesi Nagy Gáspár beszélte.– Nekem is ő mondta el.– Kegyelmed ismerte? – csillant fel a legényke szeme.– Itt lakott nálam egy télen. Az ő helyét kapod te meg. Ő mondta, hogy adjunk a hazának belőle.

Ami tehát könnyen vihető meg eladható volt, abból vittek.– Kegyelmed nem fél, hogy itt, a vár tövében az a beteg aga egyszer csak eljön érte?– Nem jön el. Fél az még a maga árnyékától is. Beteg ember. Helybeli meg senki sem tud róla.– Mitőlünk se tartson kegyelmed. Mink nem beszélünk. Megtanított a láp minket.– Mindent tudok. Berkesi Nagy Gáspár sokat mesélt rólatok.– Gáspár bátyám! Hórikám! – mondta könnyes hanggal. Hol lehet? Kereste anyámat? Mit tud

erről kegyelmed?– Kereste, nem találta meg. Ő maga fogságba esett újra. Az a furcsa arca volt az árulója. Ama

szolnoki bég, akitől megszökött, vérdíjat tűzött a fejére. Meg is találták, ám az új török gazdája nem adta ki, mert Gáspár író ember. Neki is kell az ilyen. Adókönyvet másoltat vele, magyar könyvből törökre átírja, hogy könnyebb legyen a defterdároknak az adószedés. Kanizsán van, abban a gazdag szandzsákságban. Tolna meg Baranya is odatartozik adóra. De a Zrínyieknek is van arrafelé több szabad falujuk. Hát Gáspár úgy csal, ahogyan jobb a magyarnak. Itt is járt már vagy kétszer. Benn lakott a várban, de az aga megbotoztatta, mert a titkos folyosókra szökött. Járt-kelt a föld alatti zegzugban, mint a holdkóros. Falat kopogtatott. Ez lett a veszte. A rabok meghallották és visszakopogtak. Nagy zúdulás lőn, az aga figyeltette. Aztán nagy barátok lettek, mert Gáspár azt vallotta, hogy hallomásai vannak. Túlvilági hangokat hall. Erre az aga felrendelte maga mellé

71

Gáspárt, s ő azt vallotta, látta is a három fejet álmaiban, azt mondták neki a barátfejek, hogy az agából basa lesz, ha jól bánik a magyar foglyokkal.

Jerem boldogan felnevetett.– Ráismerek! Ráismerek – mondta kacagva.– Amíg ő itt volt, kaptak is mindent a rabok bőven. Akikről a három fej újra szólt Gáspárnak,

azokat haza is engedte az aga.– De hogyan tudta kegyelmed, hogy én ki vagyok, mikor a dereglyéstől átvett?– Tik most hat hete mentetek ki a lápbul. Ezt a hírt a holló megvitte Kalocsára. Alig mentetek el,

nagy portya folyt a láp közelében, a hadi kútnál. Az a ceglédi gulyáslegény nem kapta vissza mátkáját a budai basától, holott a legény a váltságdíjat beszolgáltatta. Vártak a bosszúra. Az alkalom meg is érkezett. Török menyasszonyt vittek Budáról Temesvárra. Ezt a ceglédi pusztázók megtudták. Ezt a harcot fáról nézte végig Borcsa meg a Márk nevű fia. Borcsa akkor rémséges bánatba esett, hogy nem kerültetek-e útjába a töröknek, Budára haladtotokban. Elindult utánad. Szolnokban a szent barátoktul megtudta, hogy elmentél a Kűhöz. Ott megtudta, hogy felértél Budára. Ezt hazaérkeztekor Ambrus a hollóval megüzente a kalocsai lápba. Nekem meghozta a hírt a kutyám. Most meg, amikor leadott a bárkagazda, aki velem harcolt Budán negyvenegyben, és megmondta, hogy Majzik Gergely küldött, már mindent tudtam.

Pompás heverőt mutatott a díszes bárkaszobában. Előbb még lemosakodtak a kis oldalfülkében, de arra már alig emlékezett Jerem másnap, hogy miként került rá a csodálatos finom teveszőr takaró, és ki tehette a feje alá a selyemvánkost?

Késő dél lehetett, amikor felébredt. Hosszúkás, négyszögletű nyíláson szikrázó fénysugár ömlött rá fentről. Ilyet még nem látott. Az égen van ez az ablak? Vagy ő fordult fel?

– Borcsa néne! – kiáltotta –, de el is némult nyomban. Szélim jött le a lépcsőn, nevetve csitította.– Gyere, ne ijedezz! Itt van a világ második legszebb lápi tája. Ha hínár meg úszósziget éppen

nincs is, de van víz, virág, fa, madár, nád, meg van Tamás apónk is. Most küldtük el a kutyát a kalocsai mocsárba. Borcsa már holnap nyugodtan alhat, tudja, hogy itt vagyunk.

Tamás apó falábának furcsa ütemű kopogása hallatszott. Jerem felugrott, hogy az öreget a lelépegetéstől megkímélje. Felkapta a felsőjét, s már ugrált is fel a fényben fekvő szabadba. Apó kedves melegséggel tekintett rá.

– Nagyobbnak látszol, mint az éjjel – mondta. – Csak pihenj most sokat. Tudom, mi nyugtalanít, mi hajszol. A legszebb érzés, ami emberszívben kelhet. Anyát keresel. De ezt nem teheted hebehurgyán. Ki kell a módját gondolni! Vannak rab asszonyok csakugyan a várban. Lehet, hogy Panna nevű is akad köztük. De teljes biztossággal bele ne győződj ebbe, hogy az a te idesed. Erősítsd a szíved harcokra, lemondásra. Magyarország gyerekeinek ma ez a sorsa.

– Bennem is megbízhat kegyelmed. Amit bírok, mindent vállalok.– Tudom, az első látásra tudtam. No, mosakodj, öltözz, körülviszlek új otthonodban.Jerem alig várta, hogy induljanak.– Látod, hát ez a Duna egyik ága, a keleti vagy hát solti ága – magyarázta Tamás apó. – Mink itt

lakunk ennek a partján. Ez a szélesebb. Nagy vízálláskor itt járnak a hajók, dereglyék. De amaz ág a tisztább. Az folyik a város mellett, a nagy part alatt, ölelik a szigetünket, ami tele van vaddal, madarakkal. Mindkét ágban hajóroncsok gátolják a járást nagy aszályokban. Úgy mesélik az öregek, hogy még római gálya iratos nagy bordáját is ásták ki valami rémséges száraz nyárban. A mi Duna-águnkat csak egy-két halász járja. Rossz hire van: a sziget faránál, ahol a két ág ölelkezik, halálörvények vannak. Emberéletet vár.

Átmentek a szigeten. Szederindák, iszalagok s Jerem előtt ismeretlen növények tették majdnem járhatatlanná. Tamás apó azért szépen eligazodott a falábával.

72

– Ez a mi Dunánk ikertestvére – mutatott vezetője a másik vízre. – Ez a nyugati vagy földvári ág.Jerem égő arccal nézte a túlsó oldal hirtelen emelkedő partján a várat.– Jir Hisszari – suttogta. – Fődvár!... Ides!Sokáig álltak szótlan. Nézte, nézte, tekintete fúrta ezt a kis távolságot, ami pillanatnyilag mégis

olyan nagy. Ott, az a túlsó bokros, lejtős part semmi azokhoz a bástyákhoz, amiket ő már képzelgésében megvívott. És Tamás apó mégis óvatosságról beszélt. Hol itt az a megvívhatatlan fal?

– Ládd, ott a torony a félholddal. A templomban drága lovak abrakolnak. Ama széles, szögletes nagy bástyatorony meg a váracska őse. Ágyúkra nem alkalmas, vékony a fala, nagy a lőrése. Úgy tartják, hogy még a jó IV. Béla királyunk parancsára húzták fel. Mivel itt kő nem terem, igen takarékoskodának az anyaggal. Buda felüli hegyek kövei ezek, dereglyékkel úsztatták le a bencés barátok. Gáspár többet tud erről is.

– Kegyelmed járt már amoda?– Nem. Soha. De téged átjuttatlak. Lápi Miskád is mehet. Látom, a vízhez jól ért, edény van. Ez

ne nyugtalanítson. Mehetsz majd. Lesznek pajtásaid. Megnézheted ama hármas vonalú sáncot, ami itt a vártul indul, és amoda, az északi partfoknál ér véget. Sokmérföldes munka az. Emberi kézzel, ki tudja, milyen szerszámokkal ásták. Senki sem tudja, mely népek munkája és mi célra, még a nagy tudású bencés atyák sem. Az az egy biztos, hogy védelmi vonal lehetett. Jártak itt bőven avarok is. Ott, látod innen is, az a távoli partfok, az még ma is csorbítatlan gyűrűváruk. Belső nagy sima körű gyűrűsáncuk megett voltak az öregek, gyerekek meg fejérnépek. Kívül volt a csillag alakú szépséges nagy gátsánc. Arrul várták az ellenséget. Azon belül voltak állataik, szekereik, harcosaik. Akik építek e várakat, már por, hamu, a gyűrűsáncok meg épségben állanak. Nekünk is tennünk kell, mert utódaink hasznát veszik, és mert ez teszi az embert különbbé, mint az állat.

– Ilyeneket mondott Vass Mátyás öregapám is. Mongya kegyelmed tovább!– Előbb valának itt hunok is, ama hírneves Attila fejedelmünkkel. A te alföldeden jó sok nyomot

hagyának. Imitt laktak rómaiak is. Mondják, hogy ez a vár az övékére épült. Épített itt minden nép, csak a török rombol. Beszél itt minden tenyérnyi hely. Véreid tiporták itt a földet. Ezt majd csak akkor érzed meg igazán, ha odahullt a te véred is. Szeresd, míg ver a szíved.

– Ama régit, a Tisza mellettit felejtsem el? Úgy érti kegyelmed?– Világért sem! Azzal együtt az egészet ölelje át a szíved. Együtt egész az. Ezt biztosan megérted.

Vass Mátyás azt üzente a kalocsai öregnek, hogy fürge elméd van. Ezt már én is felmértem kérdéseidből és idejöttödből. Lelked nagyot akar. Anyát menteni. Az, ki anyát szeret, hazát is szeret. Kemény földben nem terem virág. Hazát szeretni sokféleképpen lehet. Vérrel, szép halállal, karddal, ésszel, élettel. Lehet szeretni dicsőségét, múltját, hírnevét, jelenét. Én a népét szeretem, a senkit, a névtelent. Ezeket szolgálom, óvom, bújtatom. Meglásd, marad még annyi, amennyi felemelheti egyszer az öklét. Előbb majd bevetik a parlag földeket. Én hallom a hangjukat azoknak is, akik még meg sem születtek.

– Én is hallom. Már a lápban hallottam. Ha madár rikoltott, ha virág pattant ki előttem, mindig ilyet mondott, mint most kegyelmed. Ha meg felhő jött sötét vagy hímes köntösben, mindig nekem mesélt. Hívott, küldött, hogy tegyek!

– Írni, olvasni tudsz, mint egy fiatal tudós. Adj abból másnak! Volt itt oskola tudós pap mesterekkel. Tanult a paraszti nép is bötűt, szántást, kézmívességet, számvetést, csillagjárást. De ma nincs oskola, nincs népvédelem, pusztulunk, fogyunk. Ősi nevek szűnnek meg, noha a török vész előtt még római maradvány nép is élt itt nevében. Ismertek még Paulusz, Suplicz meg Minor nevűeket. Mert Árpád népe meghagyta maga mellett őket. Ma kiálthatsz be az üres hajlékokba. Senki sem felel.

– Igaz az, hogy az agának látásai, hallásai vannak?– Igaz. Beteg test, beteg lélek.

73

– De igazán hall?– Úgy, mint Gáspár – nevetett az öreg. – Az se hallott semmit, de az aga, ha iszik, meg fejgörcsök

gyötrik, akkor azt hiszi, hogy hall. Fél mindentől, ami nincs. De bátor és kegyetlen az élőkkel, a lévőkkel. Na, most nézd meg jól a várat. Majd elvezetnek oda is barátaid, ismerd meg e hont.

– Itt, eme Fődváron befogadnak-e engem? Lesz-e szem, aki barátként tekint rám? Ha kegyelmed nem jöhet velem, ki vezet át?

– Nyughass! Eljő mindennek az ideje. Ha meg lábod nem állná itt a homokot, mehetsz akárhová kedvedre, lenek-főnek. Én meg nem kötlek. Ha elmennél, neveket mondok, akik bevesznek vitéznek.

Visszafordultak.Jerem még egyszer visszanézett a titkokat rejtő várra. Szomorúan, fájdalmasan nyelt. Minden

igaz, amit Tamás apó mond. Minden igaz, éppen azért fájdalmas, mert mindig várni kell!Átvergődtek a néhol csaknem fél lábszárig érő, laza homokon, majd áteveztek a Kis-Duna sekély,

fáradt vizén, s a bejárt nagy történelmi út után Jerem szótlanul ült asztalhoz. Szélim ízletes étket tálalt vadhúsból és köleskásából. Apó nagy, kopogós léptekkel bort hozott.

– Ebben lehet részetek – mondta –, szereti ezt a tájat a szőlő. Mondják, hogy ma is római vesszők unokáiról szüretelnek. Ám én azt is tudom, hogy egyik rabkiváltó barát a Rajnától is hozott vesszőket.

– Kegyelmed azt is tudja, hogy a szláv nép Zemunynak hívta Fődvárt. Hát az avarok meg Attiláék minek nevezték?

– Azt nem tudom. Még azt sem hallottam a néha erre járó tudós barát utastól, hogy avar vagy hun nevű faluk, folyók lennének. De hát ki tudhatná azt, hogy mit jelent Madocsa, Decs, Paks, Gyapa? Talán kelta vagy avar családi nevet? Meg is érdemelnék. El se hiszed, hogy az az avar sánc, innen csak egy szaladásnyira, milyen rendes munka.

– Tán azt a hosszú lépcsősáncot is ők mívelték oda?– Nem! Az avar mindig gyűrűvárat emelt. Körben védekeztek, bárhonnan jött a támadás.– Annak, ki itt élt, mindig védekeznie kellett? Hát béke sohasem volt?– Te megtalálod ezt a földet, jó hazát látsz benne, felvered sátradat. Jő a másik. Neki is ez kell!

Azért hát te nem várod meg a támadást csak úgy, a sátradban heverve, hanem előre megépíted a védekezőhelyet. Ő támad, te védekezel. Ezért kellett a hosszú sánc, a gyűrűvár, a kűtorony meg a sok föld alatti futópince.

– Én nem mennék senki igaz földjére azt elvenni, de á magamét sem hagynám. Legyek csak harcos, majd megmutatom !

Megteltek a délebéd áldásaival, Tamás apó azt mondta, ha még látni akar, menjenek nézelődni.

Menjenek együtt, de el ne váljanak. A Duna nagy ágán át ne menjenek. Lápi ember nem ismeri az itteni víz parancsait. Itt, ezen a parton, a csalitosban csapdák vannak. Vigyázzanak, bele ne lépjenek! Ő most lepihen, pótolja az éjszakai mulasztást.

Útra keltek Szélimmel.– Minden más itt, Szélim! Van iszalag, bokor, hatalmas füzek, van pocsolya, folyóvíz, élelem, de

mind más, mint ott a mienk.– Ezt még majd sokszor érzed, sok más helyen. Amott mindig a Kűrül beszéltél, azt sirattad. Majd

sajnálod még te ezt is, mert ma ez a sors. Menni tovább!– Hátha itt nem is kellünk majd a népnek! Hátha szóba sem állnak velünk? Látod, ez a páfrány is

másmilyen itt.Leültek a Kis-Duna fehér csillogású homokján. Hosszú hallgatás után Jerem megszólalt:

74

– Abban igaza lehet Tamás apónak, hogy ezek is testvéreim mind. – Mégis olyan árván támolygok itt. Még a holló is hiányzik, pedig hányszor fejbe koppantott. Meg a kis gidák. A keresztfiam, Lepke lovam, a cifra ablak, a lesőfám! Apó sírja.

– Cifrát láthatsz itt is éppen eleget. Az a sok fényes, cirádás rézedény, tálak, billikomok, faltakaró perzsiai szőttek meg...

– Mégis úgy szorul a lelkem. Hiányzik itt valami. Most is...Fejét hirtelen felkapta. Mély, nagyon szomorú férfihanggal nóta verődött hozzájuk. Felugrottak,

óvatosan bújtak előbbre a hang felé. Már a szavakat is lehetett érteni. Kinéztek a leveles fűzágak közül. Jó negyvenes korú férfi evezett feléjük. Lassan, nagyon lassan. Látszott, hogy most csak a dal él benne. Talán hálót húz? Nem. Halászember nem dalol soha, míg hálóját húzza. Ám ez dalol. Szívből, mélyen:

Kis pej lovam, hej, hogy nézett vissza,amikor a Dunát általúszta.

Általúszta a török betyárral,nehéz könnyem elúszott az árral.

Jerem futni szeretett volna a ladikig. Mert most már tudta, hogy nincs egyedül. Az a halász éppen olyan terhet cipel, mint ő. Bánat a neve. Igaza van Tamás apónak, hogy eljön az ideje, amikor itt is otthon lesz. Tán ez az az óra? Mégsem mutatkozhatnak most, nem tudják, tetszenék-e ez Tamás apónak? Pedig már egészen közel a ladik. Jerem intett Szélimnek, hogy pisszenni sem merjen. Szélim igent intett. De hát ember tervez, Isten végez. Megcsúszott alattuk az omladékos homokpart, és Szélim a másik pillanatban hanyatt feküdt a víz szélén a ladik előtt.

– Hijnye! – kiáltott a halász, marokra kapva az evezőt, de Jerem is felkiáltott:– Ne bántsd! Magyar! Ne bántsa kend! – igazította ki magát.Bizonyosan nagyon meglepte a gyerek tájszólása meg a baráti helytállás, mert leengedte a kezét,

és majdnem nevetve kérdezte:– Hát titeket miféle szél hozott ide? – már nyújtotta is az evezőt, hogy Szélim

megkapaszkodhasson. – No? Tán kérdeztem valamit? Felelet nincs?– Nem szél hozott minket. Keresünk valakit, akit a török elvitt.– Ez ma nem ritkaság. De hát hun keresitek? Török itt a nádasban nincs! Az amoda él, a várban

meg városban, a másik Duna partján. Tamás bátyámnál vattok?– Nem tudjuk, kit emlegetsz – mondta megszeppenve a gyerek.Hátha Tamás apó itt titkon él. Nem árulhatja el.– Hát, aki itt él a nádban. Falábú Tamás a neve. Ezt viszem neki, röndölésre.– Ő véd minket is.– Akkor jó. Kenyér, liszt van itt. No, üljetek be!A két fiatal összenézett. Jó lesz-e ez? Nem viszi el valahová ez az ember őket? Amaz észrevette.– Ti ketten féltek egytül? Igaz járatban vagyok én. Úgy vélem, ti is. Hát igyekezzetek!Beültek. Negyedórai evezés után a Tamás apó nádkunyhója előtt kötöttek ki. Apó lenn aludt a

putripalotában.– Nem, ne kőcsd fel! Így szoktam máskor is. Lerakta a zsákot, a fehérbe takart kenyeret, jó

csobolyó bort is tett a verembe. Intett nekik, ha akarnak, még vele mehetnek.Így is lett. Jeremet hajtotta a vágy új ismeretségre, hátha segíthet céljaiban? Szélim meg nem

engedte egyedül a gyereket. Jó messzi kikötöttek, honnan gyalogút visz a nádszállásig. Azon hazatalálnak. Jeremék beszámoltak, hogy honnan indultak és merre jártak. Tiszától Dunáig. A lápról hallgattak. Sajnálta a halász a gyereket, de a vár rabasszonyairól alig tudott valamit. Ő maga is

75

bánatban él. Egyetlen fia maradt, Béni a neve. Asszonyát elvitte a török, anyja meghalt a búvóveremben. Apja Budánál esett el, ő nem is ösmerte, halála után pár hétre született. Mehetne ő most is várbélinek Csáktornyára, szolgált is ott eleget. Volt vitézi meg népi portyán is sokszor. Nem maradt adósa a töröknek. Bevasalt rajtuk mindent. Most mégis itthon van. Neveli a fiát, vigyázója a városbéli magyaroknak.

– Segítünk kegyelmednek – mondta Jerem. – Ez itt Lápi Miska, barátom. Jól lő nyíllal, puskával, ágyúval. Ért a jatagánhoz, cselvetéshez, beszél törökül, magyarul, bátor, ha kell. Muzsikál, főz, ködmönt varr, tímár is, ha van mit a csávázóba rakni. Próbált ember. Én meg tudok írni, olvasni. Már vívni is tanultam mestertől, bár paraszt szüléktől eredtem.

– Derék! Majd elhozom a fiamat, Bénit. Falábú Tamás kedveli a gyereket. Játszódjatok, nevelődjetek, s ha itt lesz az idő másra, majd szólunk nektek.

– Mikor hozza el kegyelmed a fiát, ama Bénit? Hangja sürgetett, kért, esengett.– Hónap reggel itt lesz. A kunyhónál várd.Amikor hazaértek, Tamás apó már elrendezett mindent. Látta a kunyhó előtti lábnyomokból, hogy

családja már megismerkedett Kiskelemen Benjamin halásszal. Hát ez hamar ment, gondolta örömmel. Helyes! Gyereknek gyerek a társa. Béni gyerek megfelel erre. Ügyes, vakmerő, eszes. Emez meg tud. Majd ellesik egymás titkát. Jó lesz ez! Jerem nem győzött beszélni. Ragyogott, készségesen ugrált, tevékenykedett. Teljesen kicserélődött az ismeretlen pajtás örömében. Szélim pedig elővette a kobozt. Apó felfigyelt.

– Nagyon szomorú lehet Benjamin halász, ha ezt a nótát dalolta. Csak bánatában teszi. Lám, te meg tüstént megtanultad. Szép lesz ez majd téli estéken! Öreg Béni sokat tud. Öregnek mondom, noha élete javaszépit éli. Fia is Béni, azért hívom így. Benjamin a végeken szolgált. Személy szerint ösmeri ama dicső Balassi Bálintot is. A nótást.

– Mink is tudunk – mondta Jerem –, de szeretnénk még megtanulni azt a síró-rívó barátokról szólót is. Kegyelmed tudná-e azt?

– Már mér ne tudnám? Na, halljad:Lehullott a kereszt Fődvár nagy tornyára'.Elszállott a galamb még aznap a várbú'...

Szélim pengette, Jerem danolta, míg két szeme le nem zárult. Tamás apó ott vetett neki ágyat a kunyhóban. Török szőnyegen, magyar szénán, selyempárnán feküdt, kiskun juhászbundával takarta be a jász gyereket.

– Jerem megérkezett – mondta Szélim –, most már itthon van.– A nóta hozta haza – jegyezte meg Tamás apó.

Előpróbák

Van már pajtás! Van öröm, terv, lelkesülés, kedv. Rettegjen minden basa, ha ők egyszer beöltöznek! Jerem megmutatja Béninek, hogyan kell tőrrel vívni. Béni bemutatja barátjának, mi az a „földvári pofon". Ez jár a töröknek. Béni bátor a folyóvízen, Jerem olvas, mint a vízfolyás. Béni parittyával vadgalambot lő, Jerem leírja Béni nevét négyfajta betűvel. Bámulják egymás tudását. Amikor Jerem első hallásra lepengeti a kobzon a Béni kedves törökcsúfoló nótáját, Béni bemutatja, hogy az őszi hideg vízben is meddig bírja víz alatt, nádszállal lélegezve, mozdulatlan. Tamás apó összenéz Szélimmel, amikor a nagy tál mellé ül a két gyerek. Féltékenyen méregetik szemmel a

76

másik adagját. Nem, nem azt, hogy ki kapott többet, hanem azt, hogy ki bír meg vele. Az a legény, aki bírja az ételt! Az aga a várban alig eszik. Csak jár-kel étlen, mert beteg.

– Voltál már benn a várban?– Ahányszor akartam! Főleg, ha fürjet vittem. Van benn magyar gyerek is. Gyurka a neve. Lopta

az aga, de majd kihozom én, csak még várok vele.– Asszonyt is láttál benn?– Annyira nem engednek be. Csak az alsó udvarra.– Akik ott vannak, azok se mehetnek beljebb?– Mit beszélsz? Ha az aga asszonyait meglesné valaki, annak kiszúratná a szemit. Te, ugye, Miska

bácsidnak nem igazi az egyik szeme?Jerem óvatosan körülnéz, nem hallják-e a beszédet.– Ha megígéred, hogy nem árulsz el, akkor mondok valamit.– Vitéz a vitézt nem árulja el, hacsak nem német zsoldos. Mit gondolsz te felőlem! Fődvári vitéz

meg különösen nem locsog. Tudod te, hogy vallatott itt az előbbi aga? Tüzes parazsat tett a gulyások fejére, hogy vallják ki, hova lett a gulya. De a gulya nem lett meg!

– Hát akkor megmondom. Miska a szemét nagy harcban vesztette el. Ami a helyén van, azt ő maga csiszolta vízparti kavicsból. De, ugye nem mondod el?

– Mondtam: vitéz nem locsogó nőember. Ki is próbálhatsz!

– Ha ellenkezés nélkül megtanulsz három betűt, akkor elhiszem.Nekiültek a homoknak. Jerem rajzolta.– Nem baj, ha négy betű lesz?– Lehet négyszáz is. Török is úgy jó a porban, ha sok van belőle – felelte Béni.

77

Jerem írta: B. – Ez bö! Na, mondd te is.– Bö!És következett az é, a nö, az i.– Na, most fülelj! Ez a java! A bö meg é, az bé! A nö meg i, az ni! Összvesen Béni! Ez itt a

porban Béni!– Bolond vagy! Én itt vagyok, nem a porban! – Magára mutatott meggyőződötten.– Az élő Béni, emez meg írott Béni. Mindkettő igaz! Na, írjad!Ez már gyorsan ment. Hát hogyne! Írnak ők jeleket sokszor a homokba, szikbe.– A kezed ügyes, a fejed nehéz!– Akkor jó! Nem esik le könnyen. Méghogy az is Béni, aki a porban van? Béni nem lesz a porban

soha!Tamás apó lépett oda. Igazságot tett. Leírta saját nevét is a homokba.– Látod, ez is Tamás, meg én is az vagyok. Én az álló, ez meg a fekvő. Tanulj csak, tanulj!Mire minden levél lehullott a Duna mellett, s az első gyenge kis hó is leszökött az égről, Béni

minden betűt ismert. Jerem meg úgy evezett az erős sodrú vízen is, mint aki ott született. Béni már pengette a kobzot, Jerem végigdanolta a Duna menti nótákat. Béni két tőrt tett tönkre, Jerem elpusztította társa összes parittyáit. Örök barátságot kötöttek hóttig meg azutánig. Szép lett az élet. Szép! Mert a hadigyakorlatok mind egy célt szolgáltak, a várvívással egybekötött anyaszabadítást. Két csodálatosan összefonódva nőtt fűzfatörzsre tett kézzel esküdtek hűséget egymásnak. Már a vár körül is kószáltak. Mászták a vízmosta meredek partot, hol az omlások helyén dúsan burjánzottak a vadbokrok, kúszónövények. Várvívást gyakoroltak. Most még csak ketten, de ettől függetlenül máris hadnagyok voltak. Egymást avatták fel, szintén a csavart törzsű fűzfánál.

Mentek a télbe beljebb, beljebb. Folytak a tervezések. Falábú Tamás egészen felvirult, mióta családja van. Szélim átvette a házi gondokat. Béni néha egy-egy pillanatra gyanakodva üti fel a fejét. Furcsa gondolata támad: nini, akárcsak egy török ez a Miska. Ám a pillanatnyi oktalan gyanú azonnal elalszik, ha Miska a bélest az asztalra tálalja. Béni fel is rikkantott egyszer, amikor a forró tésztadarabot Miska a kezébe adta.

– Nem asszony kend, hogy ilyen szörnyen jól tudja? – mondta a gyerek, s csodálkozva látta, hogy a dicséretnek szánt szavak bosszúságot okoztak.

– Egyél! – mondta ingerülten. – Az ízét vizsgáld az ételnek!Ez az eset akkor volt, még az őszben, amikor a kutya már harmadszor járta meg a kalocsai

mocsarat. Hej, volt öröm! Borcsa szerencsésen hazatért a Kűtől, hol a Jerem kis házában rendet teremtett. Falubeliekkel megigazították a nádtetőt is. Lehetett, a gólyák már útra keltek. Ambrus maga maradt a gyerekekkel, amíg az asszony kószált. Márk már nem jó gyerek. Morog, akaratos, Jeremet dicséri, hogy otthagyta a mocsarat. Alig bírnak vele a kijáró pofonok után is. Vitéznek készül, aki fát se akar vágni!

Falábú Tamás azt mondta, üzen majd Borcsáéknak utasokkal. Járnak errefelé még olyan népek is, akiknek a nevét egy hétig sem tanulnák meg. Amíg ide be nem ült a török e kis honba, népek útja volt Fődvár. Ama széles, rakott kő út, ami a városon keresztül Eszéktől Budáig, onnan Augsburgig vezet, kedves útja volt bolgárnak, macedónnak, illírnek, görögnek, töröknek, taljánnak. Járt azon: morva, lengyel, szaracén, örmény, oláh, német, pomerán, galli meg hispáni ember. Hozták, vitték az árut. Csereberélték. Pénzért, emberért, nyers meg vert aranyért, élelemért. Itt is kirakodának Budára menet vagy Bécsből jövet. Megrakták a hosszú nyakú marháik hátát. Teve volt a neve. Vezettek olyan tyúkot is, amelyik gyerekfej nagyságú tojást tojt. Ezt struccnak hívták. Aki látta, egy hétig nevetett tőle. Lehetett szépet is látni a vásárokon. Jöttek a nagy puszták kunjai, kis- és nagykunok.

78

Ruhájukról ismerték meg egymást. A kiskunét nem viselhette a nagykun, emezét meg a kiskun nem vehette fel.

– Mondja, öregapám! Mondja tovább a vásározókat!– Szép volt az, gyerekek! Külön rakodtak a mézesbábosok, akik nemcsak hasznot kerestek a

kirakodással, hanem szíveket is kötöttek össze. Jómagam is ilyen sátornál választottam szívet. Mézeset is, dobogót is. Akkor még erre is kellett a vásár! Legény a leánynak mézes szívet vett. Néha egy tinó árán. De akinek odaadta, annak a szíve a sírig üvé maradt.

– Most nem hoznak?– Most is hoznak, ha tiszta a határ. Debrecenből hozzák, Hanságig is eljut. Mert a szíven nemcsak

rózsák, de jelek is vannak. Cukorból. Csak az érti, akinek kell. Így alakul a mézeskalács szív sorsa. Most üzenethordóvá, máskor vallomássá.

– Öregapám, van kegyelmednek pányvája?– Nincs. Minek az?– Megmutatnám, hogy én mit tudok avval.– Ilyet is láttam, jó, hogy mondod. Pányvásokat. Arrul jöttek, ahonnan te. Úgy fogták ki a gulya

vagy ménes közepéből a csikót vagy tehenet, mint a leány a kertből a virágot. Belódították a kiválasztott jószágra a pányvát, az a nyakára esett, mint a hurok. Szépen kivezették a barmot a többi közül.

– Nohát, ez az! Szerezzen kegyelmed fonalat, Miska megcsinálja nekem pányvának. Úgy még nem fogtak el béget, ahogy én kifogom a magamét.

Tamás apó nevetett.– Erre mondják ám azt, hogy az sem áll kötélnek!– De csak mesélje tovább a vásárt. A régi életet.– Felőletek meg még asszonyok is jöttek rémséges nagy batyukkal. Nevettek is az itteni

fejérnépek rajtuk, mert itt a hátán senki sem hord terhet. Ezek itt mindent a fejükön visznek, délceg, szép, egyenes tartással. Gáspár azt mondta, hogy ez még mind a római népek szokásából maradt itt. A legények nagy sűrűn összefogóztak, danoltak. Szólt a síp, csimpolya, koboz, citera, cimbalom. Ropogott a csizmánk, csengett a sarkantyúnk, villogott a fokosunk, rikoltoztunk, hogy: „Azír vagyok ilyen víg, mert a rózsám nagyon szíp!" A lyányok meg kedvesen pirultak, bújtak egymás mögé a nagy karéjban, ahol álltak. Mikor már jól kikiabáltuk a kedvünket, a legénybíró táncnótát rendelt. Mink meg bekiáltottuk a kedvesünket a táncba. Az a lyány meg, aki már mézeskalács szívet fogadott el, csak azzal mehetett be a táncba, akitül a szívet kapta. De ha a lyány bement mással is hívásra, akkor azt a cserbenhagyott legény kitáncoltatta a szégyenközre, oszt a tisztáson a lyány magára maradt, egyedül. Várhatta, hogy valaha legény behívja.

– Ez nem volt szép, öregapám!– Nem! De a hűtlenség se szép. Mert a szívet nem kellett volna elfogadnia a sátorban. A magyar

embernek csak egy felesége van, nem úgy, mint a töröknek, meg kell azt nézni, hogy kit választ! Hűségeset, kitartót, nem pitypangbóbitát, amit a szellő is elcsalhat.

– Öregapám, hát itt hiba van! Abban, amit mond. Mert amit a király parancsol, az is törvény. Aztán mégis az a hős, aki kijátsszál Hős, aki ellépi a harmincadot, hős, aki vív a törökkel, pedig a császár tiltja, hát akkor amott hiba van!

– Nincs! A császár nélkülünk, ellenünk, magának hozza a törvényeket.– Hát ez igaz – bólintott Jerem.Ennek a minapi vitának, a becsületről meg hűségről tartott beszélgetésnek nagy hatása volt a

Jerem lelkére. Csalás-e az a baráti hűség ellen, ha Bénit nem avatja be a kalocsai öreggel váltott

79

üzenetek titkaiba? Ők teljes hűséget fogadtak. Mit tegyen? Sok küzdelmébe került apónak, amíg megértette, hogy ez nem az ö, hanem a haza titka. A haza nem fogadott ilyesmit barátjának, mert még gyerek. Igen, Jerem is gyerek, de ő már ebben a titkosszolgálatban nőtt fel. Majd ha Béni is beleerősödik az ilyen feladatokba, akkor elmondhatja. Nehéz napok voltak, míg Jerem a maga módján ezt felfogta. Ki tudja, hogy alakul a felfogása, ha nem jön a döbbenetes hír, hogy a nemzet ez idő szerinti legnagyobb hőse, Thury György a kanizsai mocsarakban magyar cselszövő segítségével elpusztult. Halászok, gulyások, parasztok otthonaikban összebújtak, a magyarok kétségbeesetten mérlegelték jövőjüket. Egyetlen reményük Thury volt. Volt suttogás a várban is. Szaladoztak a szomszédos erődök agái, bégjei, mert várhatták, hogy a nagy Thury barátai együttes bosszúra készülnek. Mert a mód, ahogyan a nagy ellenfelet halálba csalták, annak a neve hadigyalázatosság.

Jerem már majdnem sírt, hiszen ő a ragyogó álmaiban főszerepet szánt Thury Györgynek. Hányszor állt már képzeletében a hatalmas vitéz elé porosán, hajszolt lóról szállva, véresen: „Vitéz kapitány uramnak jelentem, Fődvár szabad! Bevettük Kiskelemen Bénivel meg a többi bajtársaimmal. Ágyú húsz, fegyver tíz szekérrel, fogoly száz fő, az aranyakat meg sem olvastam!"

Zajlik a Duna, Béni nem jöhet. Jerem nagy tanulásba fogott. Falábú Tamás nem volt mívelt fő,

mégis tanult vitézeknek volt benső barátja. Volt könyv a bárkájában, meg világrészeket ábrázoló földabroszok, amiken Jerem megkereste kicsiny hazáját, és más népekével összehasonlította. Máskor kiállt, és óraszám nézte a zajló Dunát, amíg sokfajta bánatával epedve várta barátját. Ki tudja, hova vezetett volna a gyerek csüggedése, ha Szélim bele nem avatja nagy titkába: Tamás apónak lábat farag. Tamás apó nem érti, hogy Miska miért ápolgatja esténként a csonka lábszárát? Puha ruhába takarja, nyomogatja, máskor szikfűteába áztatja, vagy a leszűrt szikfűvirágot teszi rá kis fátyolkendőben, utána olyan óvatosan szedi le, hogy az egész csonk formája rajta marad a szikkadt virágpépen. Úgy teszi félre ez a jótét lélek, mintha valami szent ereklye lenne. Máskor meg a falábát – ami jóformán csak némileg faragott fadarab – méricskéli, apót faggatja, nyom-e, fáj-e a viselet?

– Hadd el – mondja ilyenkor apó –, velem jön már ez a sírba. Jó barátom faragta, mielőtt ö is otthagyta a fogát Fejérvár alatt, mikor Velicsán béget Török Ferenc portyára csalta. Lassan magamra maradtam. Vass Mátyás is meghalt a lápban. Szén Balázs komám is kilehelte a lelkét. Én jártam el a halotti táncát a torban.

– Halotti táncát?! Milyen az?! – ütötte fel a fejét Jerem a porkolábbal való beszélgetési leckéjéből.– Ti már azt nem ösmeritek. Ha mátka leányzó hal meg, annak a kedves leánytársa járja el a

mátkatáncát. Katonának a legjobb bajtársa. Mindenki némán áll ott, ha rí is, csak némán, pisszenés se hallik, míg a bajtárs a lassút járja. Ez a meghalt helyett van, a meghótt el nem járt tánca ez. Ez a legvége a tornak, amit nagy gyászlakomával, csendben kezdenek. A pap elvégzi a sírnál, a siratóasszonyok még előbb a ravatalnál, mink meg a torát üljük meg, ha a harcok között akad rá idő. A táncoló a gyászolt bajtárs fövegét, fegyverét, s ha van, a mátkája keszkenőjét viseli, míg a táncot járja. A fegyvert a tánc végin lassan leteszi. Ez a legszomorúbb. Ezt mindenki megríja.

– Öregapám, ha én elesek a fődvári vívásban, engem már nem táncolnak el? Taníjja meg kegyelmed nekem is meg Béninek is, hogy egymást eltöröljük, ha meghalunk a harcban. Tartsuk meg mink is, amit elődeink ránk hagytak.

Apó mosolygott.– Ezzel a lábbal? Nevetnél rajtam, fiam!Nézte Jerem a hófehér tájat, a zúzmarába ékesen öltözött hatalmas fűzfákat. Elismerte, hogy ilyen

égre nyúlt füzek amott nem voltak. A Tiszánál sem. Ugyan mit akarnak ezek ezzel a termettel? Vass Mátyás mindent megmagyarázott. A füzek szelíd földre hajlását azzal, hogy az üldözött Krisztust betakargatták, s azóta hajlik olyan szépen az ága, mint a fátyol. Még az égboltozat színe is

80

barátságosabb volt a láp felett. Milyen hideg zöldessárgában olvad össze itt az alkonyaiban az ég pereme. Aztán ott, ha rikkantott egyet, azonnal feleltek vissza az égerek, nádak rengetegei. Itt nem felel semmi semmire.

Így szorult a szíve, ha egyedül volt. Megeredtek a könnyei, még ha szép szál legénykévé is surrant fel.

Falábú Tamás mindig tudta, ha Jerem sírt. Szóvá sohasem tette. Tudta, hogy most ért abba a korba, amikor már hős is lenne, ha alkalma volna, de sírni is tud még, és kell is, amíg ki nem fogy a gyermekkor bánata. Tamás apó már tudta, hogy a gyerek az anyját nem találja meg, de azt is, hogy nagy orvosság a remény a gyerekkorból a felnőttig járt utakon. Kedveskedett neki nagyszerű török fegyverekkel, bőrkötésű míves könyvekkel, sajnos, a török betűket még Jerem nem nagyon ismerte. Ha Gáspár itt volna, minden simábban menne.

– Hórikám! – sóhajtotta bele a fehér rengetegbe. Lepke lovam! Illés-kű a Tisza mellett! Ides! Ides!

Aztán egyszerre szép lett minden. Az égboltozat, a merev füzek s a téli fényben röpdöső madarak. Nini! Rászálltak a bárka tetejére, hol a felpárolgó melegtől elolvadt a hó, és vidáman csipegették a kiszórt eledelt. Lám, Szélim is bélest süt. Minden szebb ma! Minden! Mert beállt a Duna, és Béni megjelent. Mindenkin eláradt valami kedves, ünnepi érzés, ami a Szélim lelkét áraszthatta el legjobban, mert fütyörészett, és tréfás kedvében mindenkit méregetett a nevetséges kenderfonalával. Vállban, derékban, mellben. Esküdözik, hogy Jerem megint nőtt hüvelyknyit, Béni meg már egész ember mellben. Nézzük, Tamás apó nőtt-e? Nem? Hát ez furcsa! De csak nem állítja ez az abajgós Miska azt, hogy a feje is megdagadt mindenkinek? Mert most meg már azt méricskéli. Úgy látszik, elégedett lehet a méretekkel, mert most meg a kobzát pengeti, és daloltatja a két gyereket teljes tüdővel. Aztán Tamás apó eléjük rakta a kockajátéktáblát, melynek mívelésével Jerem egy óra alatt visszanyerte Veszprémet, Csókát, Fehérvárt, Szekszárdot a törökké kinevezett Bénitől. Ám a szerencse forgandó, s így most már Jerem aga veszti sorra el Lippát, Temesvárt, Szolnokot, Nógrád és Drégely várát.

Majd felkerekedtek, kimentek a vermeket, tőröket megvizsgálni. Diadallal jelentették, hogy a keleti parthatárok csapdájában farkast találtak. Azt hozza csak be Miska, mert nekik más, nemesebb céljuk van. Nézzen ki Tamás apó is oda, ha nem rest, ők már jó csapást törtek a hóban. Ott bizony valódi szarvasbika volt, mégpedig szép szarvval, amit a várban arannyal fizet az aga, s majd azt hazudja vendégeinek, hogy ő lőtte. Azt hát személyesen kell bevinniök, segítsen Miska is. Miska az első kérésre megtagadta, hogy a várba menjen. Ő! A várba? Oda, ahol ő már volt egyszer?

Szívrepeső nap volt. Jerem egész úton földvári szavakat gyakorolt. Közben remegett, ha meglátná

az anyját, mondjuk véletlenül őt küldik a csobolyókban, tömlőkben szállított vízért. Csak akkor rémült fel, amikor kinyílt a kapu előttük. Fejét szőrmesapka takarta, bekecse szépen feszült domború mellén, s a pécsi kordovánbőr csizma soha lábon nem állt jobban, mint a Jeremén. Az egyezség úgy szólt, hogy Szőke Lukács beszél, a két gyerek meg átveszi a jutalmat a hatalmas agancsért. De Béniben nem állhatott meg a szó, amikor a porkoláb lebecsülte a mennyei szarvakat.

– Kend is szívesen elhordaná, ha a fejihez nyőne! Tudom, többre becsülnék vele kendet, mint a veres orrával!

– Jó, jó! A fürjeket is feldicsérted, oszt csak csontja maradt, mire megkopasztotta az asszony.– Meg osztán – szólt bele félve Jerem –, ez a bűrivel van együtt. A bűr is drága, ha szűccsel van

kivarratva. Nyúzassa meg kelmed az asszonyokkal, készíttesse ki tímárral.– Még mit nem! Asszonyokkal! Adok érte öt dinárt, de ma csak felit. Többit egy hét múlva.– Honne! – kiáltott Béni. – Akkorra nem lesz hold. Holdtalan nap nem köti a törököt a holdas

napon adott szava. Fizet kend, vagy nem? Akkor visszük!

81

Jerem ijedten lökte meg társát. Ne hamarkodjon el semmit. Ő még körül sem nézett a külső nagy udvarban, ahol csak istállófélék, nagy falak, redves, nagy kút meg vasalt tölgyfa ajtók vannak. Egyetlen élőfa, bokor vagy kiszögellő kis zugot takaró szöglet sincs, ahova ő elbújhatna majd annak idején.

Egykedvű, lomha törökök járnak–kelnek unott mozdulattal. Viszik a vizet, szénát az istállókba. Béni már veszi el a dénárokat, s a belső udvar nagy vaspántos kapuja mégsem nyílik. Nem is moccan. Már kinn is állanak. Bénit elviselhetetlen büszkeség feszíti. Megalkudott a porkolábbal. Szőke Lukács kezébe olvassa a neki járót. Jerem meg baktat mellettük búsan, szótlan.

– Szerencsénk, hogy nem szóltál többet! – mondta Béni Jeremnek megkönnyebbülve. – Mikor először mondtad a baromnak, hogy kelmed, mindjárt felfigyelt. Nem jár ennek az. Otthon tevehajcsár volt. Azért beszéltem annyit, hogy te szóhoz ne juthass. No? Kihúztam a pokolfiból még néhány garast? Még több is lett volna, de láttam, hogy a szemed már majd átfúrja a belső udvar kapuját, hát hamar leengedtem a disznónak. Ü háromannyit kap érte az agátul. Nesze, ez a te részed.

Átnyújtotta majd az egész összeget. Jerem visszatolta.– Csak fele-fele! Én úgyis mást akartam.Falábú Tamás aggódva állt a bárkaház ajtajában, s felgyúlt a tekintete, amikor meglátta őket.– No, látod? – mondta a beköszönő gyereknek –, az első lépésed megvolt. Ne csüggedj! Elérsz te

a végére is az akaratodnak.Jerem a pénzt szó nélkül átnyújtotta.– Csak tedd el. Jó lesz az fokosra. Észre sem veszed, már megnőttél a darutollra. Fokos meg tollas

süveg jár nemsokára Nádas Jeremiásnak.A fokozódó tél sem tarthatta már vissza Jeremet az átjárásban. Apó már beleegyezett, hogy a Béni

apja, Benjamin halász is megismerje a bárka hollétét. Most már nem fél, van vele két élőlény, akik megvédenék, ha baj lenne. Idestova Béni is őt tekinti második apjának. Naponta jön, mert itt jobban tanulhatnak a bárkaterem kandallós melegében, szép gyertyalángnál. Megy az, mint a tavaszi olvadás. Olvad le a Béni eszéről a sok hibás elgondolás, s betűkkel, számjegyekkel telik meg a helyük. Hamar átesett a kezdet nehézségein. Valahogyan másként, mint Jerem. Nem is töprengett, nem alkudozott. Kell, hát kell! Ide vele! Meg fűtötte is a tudat, hogy művelt fővel könnyebben lehet majd kapitány a sorra visszafoglalt várak egyikében.

Béniék háza, az itteni jobbágyokéval egyformán, a löszpartba ásott pincelakás, azaz most már barlanglakásnak mondott ház volt. Jó széles szobával kezdődött mindjárt a belépésnél. Nem lejtősen vezetett be a talaj, hanem a már kint is vízszintesre faragott kis udvar barlangi folytatásaként szép asztalsimán. Béniéké különlegesen szép széles szobával dicsekedhetett, mivel itt a part anyaga elég kemény volt. Dongaboltozata, függőleges oldalfala is fehérre meszeken világított. A falakba nagy szakértelemmel oldalvájatokat készítettek ágyaknak. Letakarták gyékény szövettel, birkabőrrel, halinapokróccal, kinek hogyan tellett. Készen volt a nyoszolya. Boldogabb világban még nád és gyékény falvédőket is szögeztek be, mint hajdan a vértanúk sírfülkéit bélelték ki a hívők drága gyolcsokkal. Jerem elcsodálkozott ezen a házon, aminek sem tetejét, sem oldalát nem kellett felrakniok, csak a kész hegyből annyi üreget kivájni, amiben elfér a család. Tűz ezt a házat nem emészthette el, szél a tetejét nem cibálta. Ha repedést észleltek a mennyezeten, odébbálltak, s közös segítséggel másikat ástak. A telek ingyen volt, árát senki sem kérte. Béniék a Dunára néző partfal magasán laktak, honnan északra, keletre, délre beláthatták a vizet, és messzire látták a keleti alföldi réteket.

Jerem csodálatosnak s egyben nagyon otthonosnak találta barátja hajlékát. Örökké hasonlítgató elméje azonnal megállapította, hogy ezt a parti fecskétől leste el az ember. Hát még mikor megtudta,

82

hogy a lakópince belső végén kétágú titkos kijárat van, hol az üldözöttek már nemegyszer menekültek meg.

– Ilyen lehet a vár alatt is – súgta barátjának. – Ha majd egyszer már ott járunk, az lesz a nagy nap!

Közelgett a karácsony, azaz már a kertek alatt állt, mint ahogyan Béni mondta. Tamás apó meghívta erre a napra Jerem barátját. Jöjjön már előző este, mivel apja sem lesz itthon. Megy a simontornyaiakhoz, kik ellen ezen a napon valami gonoszát tervez az ottani aga.

Béni illemtudóan beállított Ádám-Éva napján még a déli órákban egy hatalmas harcsával.– No, itt a halak basája, bánjon el kend vele – mondta.– Ekkora vízibarom! – kiáltott fel Miska. – Ki eszi ezt meg? Van itt más is a lábosban.Jerem nagy örömmel fogadta Bénit. Nagy gondban volt, újfajta madárhurkokat szerkesztett, olyat,

hogy élve maradjon benne a foglya. Ha alkalmas madara lenne, betanítja hírvivőnek. Előbb csak a Béni házáig, meg a bárkáig küldöznék, aztán a Béni apja elvinné messzibbre is, tanuló útra, hogy mire váruk lesz, legyen postagalambjuk is.

Tamás apó meggyújtotta a bárka díszes, függő, többágú, kör alakú gyertyatartójában a mécseskéket, amikből imbolygó lángok lobogtak a tetőre. Béni felpislantott. Öreges bölcsességgel mondta:

– Mátyás jószágából való ez is!Fövegét a sarokba vágta, leült a kijelölt helyre, és olyan természetes egyszerűséggel fogadta el a

tányérjára tett hatalmas adagot, mintha ő is a Mátyás katonája lenne. Valamennyien felderültek, és nekiláttak a vacsorának. Tamás apó titkon aggódva nézett néha Jeremre, nem ötlik-e fel szívében a keresett anya képe? Nem hiányzik-e a karácsony hangulatából a kedves, áldott arc?

Amikor elteltek a sokféle jóval, Miska elszedte a dús tálakat, lecsippentette a gyertya hamvát, aztán eltűnt. Hamarosan visszajött nagy nyaláb málhával. Takarókból szedett ki valamit. Amikor visszafordult, karján gyönyörűen faragott emberi lábszár volt, formás lábfejjel. Rajta az apó által is kedvelt új saruval. Mindenki elnémult. Ez a csend inkább ijedtséget takart, mint meglepődést, de amikor Miska kedves esetlenséggel apóhoz vitte, mindenki észre tért. Legelőször a józan és semmin sem csodálkozó Béni vette kézbe a művet, és azonnal felfogta annak értelmét.

– Oldja le kegyelmed hamar azt, vegye fel ezt! – kiáltott buzgalommal. – Meglátja kelmed, ez jobb lesz!

Miska árnyékos sarokba vitte Tamás apót, s amikor visszajöttek, nehéz lett volna megállapítani, melyiknek ragyog jobban az arca.

– Lám! – mondta Tamás apó szokatlan színű hangon –, lám!Jerem hozzáfutott, leguggolt, tapogatta.– Lépjen kegyelmed! Lépjen!– Nem kopog! – üvöltött fel Béni. – Ez fontos!– Könnyű? – kérdezte Miska félve.– Könnyű, meg nem is nyom – nyögte ki végre apó. – Hogy csináltad? Hogy csináltad, mondd

már, no?– Éjjel – kurjantott Jerem. – Én tudom! Éjjel!De milyen volt az öröm még azután, amikor mindkét vitézjelölt valódi acélfokost kapott, faragott

cifra nyéllel. Valódi olyat, amilyet itt a legénysorba lépők kapnak. Forgatták, próbálgatták a fogását, a vele való utcai járást, amit Tamás apó most már az új lábával egészen kackiásan mutathatott be. Megtanította, hogyan kell ezzel járni, felcsapott, magabiztos fejtartással, mint búcsú napján szokták a legények. De az nem ám üresfejű kényeskedés, hanem jog a már kiérdemelt büszkeségre. Az ilyen legény már valami nagyot tett emberekért, termésért, üldözöttekért, szülőért, barátért.

83

– No, hogy teljes legyen a legényavatás – szólt Tamás apó –, íme itt a kiegészítés.Ládát nyitott fel. Mindkét legényke gyönyörű új kucsmát, vitézkötéses mentét kapott, nemes

prémből, amit Miska készített ki titokban, míg ők a várfalakon vívtak, vagy porkolábbal kufárkodtak, avagy barlangfolyosókat másztak.

A sokféle öröm, izgalom egészen kifárasztotta őket. Apónak még mesékkel kellett pótolnia süveg- és mente-hordási tudásukat. Már éjfélt mutatott a homokóra, amikor Miska behozta a nagy tál köleskását, rajta a mézes dióbélből ráöntött karácsonyi csillaggal s a középre szúrt égő gyertyácskával. Jerem elnémult. Levette drága új kucsmáját, messzire nézett a láp irányába. Ki tudja, mi villant előbb eszébe? A Kűnél hagyott sipka s az ott maradt gyermeksége? Vagy Apó a láp nagy fája alatt, a furcsa formájú koporsójában? Ajka hang nélkül mondta: – Apó! Öregapám!... Vass Mátyás apám...

Nyiladozó szívek

Rohantak a napok. Ha Jerem bement a városba, már több nagyobbacska gyerek szegődött hozzá. Eszükbe se jutott idegenkedniök tőle, mint régebben a faluk szülötteinek, akik még el is kergették a messziről jövőket, hátha garaboncok. Ma nem újság az idegen. Kavarodik a nép. Akikben segítőt vélnek, befogadják a közösségbe. Nem kell más, csak egy-két jótálló legyen mellette. Ilyen jótállója lett Béni Jeremnek. Béni nagy tekintélynek örvendett városkája ifjai között, mert tudták, hogy már segített a menekülőknek, meg járatos is volt a várba, és hasznos híreket vitt a gulyák, ménesek harcos népeinek.

Most meg, hogy először jelent meg Jerem a ragyogó fokosával, új ködmönében, s hozzá még kitudódott, hogy betűket is ösmer, egyszerre elfogadták maguk közt elsőnek. Béni barlangházában nagy terveket szövögettek, s egymásnak hűséget esküdtek. Jerem elmondta nekik, amit Ambrustól hallott, hogy Dobó hogy esküdtette fel várnépét. Amikor felüzent a török, hogy adják fel a kis juhaklot, akkor Dobó koporsót tétetett ki a várfalra. Ez volt a felelet: inkább a halál, mint török iga. Nagyon tetszett a legénykéknek ez a gondolat. Ők most még csak a barlangfal engedelmes oldalába vésték be a koporsó körvonalait, de éppen olyan izzó szívvel tettek rá esküt, hogy mihelyt lehet, megvívják várukat.

Hamarosan bizonyíthattak. Történt, hogy az aga új felesége, akit tavaly messzi földről hoztak barátai ajándékul, most gyereket várt. Nagy rettegéssel sugdosták a várban a cselédek, hogy beteg az új asszony, napok óta vajúdik, de az agának azt hazudjak, hogy minden rendben van. Török férj nem jár be az ilyen betegszobába, nem illene szép feleségét zilált köntösben meglátnia. Annál kevésbé mehet, mert gyaur tudós asszony is alszik benn, aki máskor is segített már ilyen esetben. Ez a Bibiána asszony valahonnan a Szerémségből került a városba naszádosokkal, és ittragadt. Hajós ura régen meghalt, így ő bábáskodással kereste kenyerét.

Egyik este Béni, ahogyan Jeremet kísérte volna haza, nagy jajgatást hallott a Búzás Flórisék pinceházából. Ugyanakkor a teljes árnyékban, a magas part mellett sötét alakot látott elsurranni. Béni Jeremmel azonnal a surranó alak után eredt, akit a búzapiac elején le is füleltek. Az akkor éppen Bénihez indult két társuknak is kiabáltak. Így négyen a sötét alakot leteperték. Bibiána volt, karján az újszülöttel. A bábaasszony rikácsolva, átkozódva védte terhét, de lefogták a vaderős asszonyt, s a pólyást elvették tőle.

Hallották már Béniék többször is asszonyok súgva közölt meséit, hogy ha török anyának halott vagy torzszülöttje jön a világra, hamar kicserélik magyar újszülöttel, mert jaj annak a bábának, akinek a keze alatt elvész a gyerek. Az ilyen becsempészettre mondja a magyar nép, hogy váltott gyerek. Mert néha váltságdíjat adnak érte. Búzás Janika nem lett váltott gyerek! Diadallal vitték a

84

pólyást a földön fekvő eszméletlen asszonyhoz. Jeremnek haza kellett mennie, hogy Tamás apó ne nyugtalankodjék.

Nagy nyugtalansággal várták. Eléje is indultak. Tamás apó most könnyebben jár az új lábával. Miska mégis jobban szerette volna, ha otthon marad. Gyorsabban halad egyedül. Amikor meghallották a gyerek nótáját a komádi juhászról, fellélegzettek.

– Hol jártál? – kérdezte korholó hangon Tamás apó.– Semmiség – felelt a gyerek közömbösséget erőltetve, de mégis diadaltól zengve –, majd otthon

elmondom.Nem is kérdeztek többet. Otthon, a nagy török tükör előtt, ami a falon a kerevet felett

aranyrámában függött, gyertyafénynél nézegette Jerem a hatalmas púpot, ami jobb szeme felett ékeskedett.

– Volt ilyen Szulimánnak Szigetnél? – kérdezte. – Mert ha volt, nem leszek rá büszke.Apó elámult az elbeszélt bitangságon.– Igaz! Nem mese! – kiabált Szélim. – Én is tudok ilyet. Ott, nálunk már előbb bevitték a

várandós asszonyt a palotába. Istállóba dugták el. Ott vették el tőle újszülöttjét a halva lett török gyerek helyébe. Töröknek nevelték azt az örmény fiút.

Reggel Jerem korán kelt. Már január vége, korábban virrad. Mi ez, nézett szét a havas nádas felett a bárka tetejéről. Ki járt itt? Tündérek? Milyen szép ez a nádas! Csodálatos! Amott az a büszke derekú, hatalmas fűz hogy bólogat! Hív! És milyen kedvesen köszön a nap. Nem sajnálja fényét a legkisebb bokortól sem. Ragyog a világ! Meg ez a jó szag! Mi lehet ez? Honnan jön? Ilyet csak a lápban érzett. Valamelyik fa tolja már a rügyeit. Annak a szaga ez! Széttárta karját. Vidámat, nagyot tüsszentett.

Jött a hír hamarosan. A várban pokol az élet. Meghalt a cserkesz asszony, a gyerek is halva jött a

világra. Most még több hangot hall az aga. Húsz lovast küldött ki portyára, hogy neki barátfejet hozzanak. Ezek a lovasok az Alsórévnél, Szőke révgazdánál mulatnak. A solti gulyások is együtt isznak velük. Három nap múlva kell visszaérniök a várba. Akkorra kialussza az aga a hangokat, és semmire sem emlékszik a parancsaiból. Nagy szerencséjük a várbelieknek a rab kis magyar Gyurka. Amikor senki sem bír az agával, ő valami csillapítót ád be. Akkor lepihenhet a várnép is, mert alszik a gazda. Gyurkát portyáról hozta a vén aga. Már négy éve rab. Ő az egyetlen öröme a vár asszonyainak. Dalol, mesél nekik. Néha a pince kulcsát elcseni, olyankor aztán van ám jó dolga szegény várkatonáknak. Ezeket beszélték most a solti gulyásoknak a várbéli törökök. Ne higgye azt egy gulyás sem, hogy ők dúslakodnak és boldogok a vén bakkecske mellett. Jobb lenne nekik otthon a távoli szép hazában, ahol a felhők is selyemfátyolból vannak. Anyjuk, kedvesük, rokonaik és a szép fuvolás lányok mind otthon maradtak. Rabok itt ők is, a szultán kutyái.

Másnap már az egész Fődvár ismerte a várbéli nagy titkokat. Béni átjött a szigetre. Jót mulatott a Jerem fennkölten hordott búbján. Közölte, hogy Bibiánának se híre, se hamva. Látták besántikálni este a várba, és láttak hajnalban két törököt, akik valamit bedobtak a Dunába...

Kimentek a csapdákat megnézni. Kint, a zúzmarás nádak között ilyeneket mondott Jerem:– Látod azt a fehér felhőt? Most jött ki az égi feredőből. Nyilván esküvőjére megy. Hallod azt a

madarat? Neki dalolja a nótát. Nézd ezt a fát! Ez ma jó hírt hallott valamelyik szellőtől. Látod, hogy illeg? Boldog!

Béni megállt. Fürkészve nézte barátját.– Hé! – mondta. – Barátot nem hallasz ríni? Mert az aga megint hall! Ha te is hallod, gyerünk

haza, feküdj le.Felkacagtak.

85

Eljött hát a várva várt nap is, amikor Jerem és hű társa, Béni, teljes díszben vonulhattak ki a világ szeme láttára. A városok, faluk népének lelkébe piros betűvel beírt nap ez, a vásár napja. Tamás apó azt mondta, legjobb lenne, ha illő távolban csak tanulgatná a vásári törvényeket. Annak is van ábécéje. Pitymallatkor jött érte Béni ladikkal. Azt mondta az ezer kérdésre, Jerem bízzon rá mindent, ő helybeli, ismeri a szokásokat.

– Látod-e itt a girhes kecskéket imitt a Kálvária-hegy partján? Már esznek. Hát itt lehet. Tele a part gazzal, bokorral. Madzagra köti a gazdája, ő meg hamar elszalad szétnézni a sokadalomban. Az az egy öreg kiskun vigyáz a jószágukra. A marhagulyások nem engedik közelükbe a kecskehajtókat. A marhavásár messze van ide. Majd meglátod a méteres ökörszarvakat. Azokat a nagy alföldről vezetik ide. Bikáik szarván nagy rézgombóc van. Jászkunok is jönnek.

– Vezess hozzájuk, Béni! Hátha atyámfiai is jöttek.– Ne félj, elmenünk mindenhová! Ostorra fáj a fogam. Ama pénzem még hiánytalanul itt van,

amit a szarvasért kaptunk.– Ha kevés, oda se neki! Adok! Tamás apó telerakta a zsebem poltúrával. Nidd-e!Béni felfigyelt. Jerem hibátlanul ejtette ki a földvári e-t.Már a baranyai szőtteseknél jártak, hol a cifra menyecskék megtanulták a maguk festette piros

meg fekete fonalak közé az aranyszálak beszövését. Ezeket a szálakat török asszonyoktól cserélték.– Lánynak való ajándék! Tessék, tessék! Vegyenek, lelkem szép kis vitézek.Béni fitymálóan nézett rájuk.– Lyánynak? Még mit nem! Kell is nekünk a lyány! Vegyenek maguknak!Büszkén húzta Jeremet odább. A zalaiak, vasiak szép vászonárui is hatástalanul hagyták őket.Tovább, tovább! – ösztönözte Jerem a társát. – A jászok felé vezess!Ostorszíjkészítők, hámos– és bőrmívesmesterek sátrai terjesztették a cserzőanyagok erős szagát.

Szép szál bőrkötényes, büszke mozdulatú mesterek néztek el a két legényke feje felett. Béniben felforrt a büszkeség, amikor látta a mesterek lenézését, csak úgy, csupa szórakozásból kimarkolt egy csomó garast a zsebéből, és hányavetien csörgette meg. Sajnos, a bőrkötényes mesterek füle sokkal képzettebb volt a pénzcsörgések zenéjére, hogysem az olcsó hangokat meghallják.

Kicsivel odébb a vásár új képe tárult eléjük. Komoly szűrszabók, gubacsapók, hatalmas, vállas bundaszűcsök rakták az erősen alkudozó gulyások, csikósok vállára portékájukat. A szemelgető gazda mellett izgatottan tapiskáló, számolgató feleségek aggodalmaskodtak. Csepülték az árut, magasztalták a régi jó szűcsmunkát. Lökdösték az urukat titokban, de úgy, hogy a szűcs is lássa, hogy nincsenek az árutól elragadtatva. A kövér, gazdag szűcsök ismerték már ezt a vásárlási módot ősidők óta, és tudták, hogy aki ócsárol, az vesz. Nagy türelemmel rakták fel a harmadik, tizedik darabot a válogatóra. Amikor aztán a feleség nagy sopánkodására mégis az elsőt kérte újra a vevő, már tudták, hogy az alkut megkötötték.

Jó órája járták már a sokadalmat, mígnem a marhavásárba értek. Jerem szava elakadt. Csupa szülőföldjebeli komor, villás szarvú jószág bámult a világba. Pásztorok, gulyások, gazdák hangoskodtak. Idegen beszédűek is csapkodtak a gulyások kezébe, alkudtak, csúfolódtak, nagy pocakú tőzsérek erőltetett egykedvűséggel és mégis szorgosan figyelve járkáltak. Béni bánatosan állapította meg, hogy karikás ostorra kevés a kettőjük pénze is, de ha arannyal fizetnének is, eladó karikás nincs!

– Mit gondolsz? – mondta az egyik gulyás –, mit ér az igazi karikás? Van olyan, amit egy évig készít a gazdája. Már a bőr megválasztása sem gyerekjáték. Aztán csóválni, puhítani, csíkra vágni, fonni, cifrázni, bepuhítani, szolgálatra szoktatni. Mit tudtok ti itt a Duna mellett?

Béni keményen megrántotta a vállát. Továbbmentek. Már a saját várbeli törökök meg a szomszédos kis erődök szpáhijai, janicsárjai is százával járták a vásárt. Hír jött, hogy a Pápa

86

környéki magyarok vásárt készülnek ütni. Nem küldi a császár a zsoldjukat, élni meg kell, ott szednek hát, ahol lehet. Ha pedig vásárütés nem lenne, a helybéliek se kezdjenek ilyet. Az aga is csak kockajátékot engedélyez a derék török katonáknak és csakis a nagy pénzűekkel. Simontornyáról, Szekszárdról, Budáról jöttek kontyosok. Áruval is jöttek török kereskedők és védeni fegyveresek is. Kiabáltak egymással magyarul, törökül, bosnyák nyelven. Néha azt sem lehetett tudni, ki az ellenség, ki a barát, mert a magyar kulacsból a török is ivott, de a török zacskóból a magyar is megtömte pipáját.

Csak percre álltak meg Jeremék. Mézeskalácsos sátrat kerestek. Sulyomcukrot akartak enni. Megnézik azt is, milyenek az idén a mézeskalács szívek. Ha a hortobágyi gulyások most is üzennének a cukros rózsákkal Hanságra, Jerem elolvashatná, és tudnák, mi hír a világban. Könnyű volt rátalálni a bábosok utcájára. Csupa nevető leányzó, csupa új szűrös, kivarrt bundás legény jár arra. Éppen kérdezni akartak egy meleg kendővel betakart vállú nénét, amikor az megfordult a válla gyöngéd megbökésére. Lám, nem is öreg. De mennyire nem! Pozsgai Borika az! Amoda lakik a kertes házak során. Téli rozmaring van a kezében.

– No, tám szólni is lehetne – mondja évődve –, vagy tik csak úgy tudtok, vállat lökdösve?

– Nem látám a nagykendőtől, hogy te vagy! Azt hittem, valamelyik pusztai boszorka a solti partrul – nyelvelt Béni.

– Nem látád? Hát ilyen öreg már a szemed? Penig most jársz ki első fokossal, először.Mellette a másik kislány felkacagott. Olyan volt a hangja, mint a gyöngyvirág hajnali csilingelése.

Jerem legalábbis úgy hallotta. Mikor meg a szemét ráemelte, Jerem megesküdött volna, hogy a szeme is csilingel.

– Mi vóna a neved? – szólalt meg nehezen.

87

Sajnos, a kislány csak pirult, és az a Jerem, aki a felhők járását elolvasta, az alkonypirt hallotta, most gyönyörrel állapította meg, hogy ezt a hallgatást a szíve látja.

Béni rá is pirított a lányra.– No, tán a nyelved elkélt a vásárba?Pozsgai Borika azonnal rendre utasította a legényt.– Tán tik megmondtátok a neveteket?– Úgy? Hát tik még most sem tudjátok, hogy mi nevem van?– Téged ismerünk, mint a lukas poltúrát, de a pajtásodat nem.– Ölég csúnyaság, hogy nem! Ű vala ama egyik, aki a Búzás Janikát megmentette Bibiánától.

Nádas Jerem a neve. Úgy ír, olvas, mint a pécsi püspök. Meg kobza is van. Ha meg danol, a madarak is elhallgatnak.

– Ijedtükben? – kérdezte ingerkedve Borika. Majd Jeremhez fordult. – Eme leányzó neve Gallai Julika.

Béni Julikához lépett, ugyanúgy ingerkedve vele, mint Borika ővele.– Kérhecc nyelvet kölcsön Borikától. Ha felit neked adja, akkor is kettő marad neki. No, gyerünk

a bábosokhoz ! Hátha maradt még szív a sátrakban.Nem tudni, hogyan, Jerem kissé lemaradt Julikával. Néhány vásáros atyafi közéjük türemlett.

Béni már ott évődött a halasi bábosnál. Ők minél jobban igyekeztek, annál több idegen került eléjük. Nini, a Borika rozmaringja már ott rezeg a Béni kucsmáján. Jeremnek elszorult a szíve. Így kellene! Neki is ezt kellene. Ilyen bátran. Egész idáig azon gyötrődött, mit szóljon már, mivel kezdje, mit kérdezzen? És most, amikor lehetne valami kedveset, szépet mondani ennek a földön járó kis tündérnek, egyetlen gondolata sincs. Ott van Béni! Ide hallik az alkudozása a bábossal. Ő meg áll, mint a villámvert fa a lápban. Béni már virágot kapott. Rozmaringot. Ő már beszélhet! Jerem nem is kérhetne, hiszen Julikánál nincs virág. Ő maga a virág. Májusi gyöngyvirág, amikor még harmat lepi el. Ezt megmondhatná neki. De hátha megint nevetne? Hátha rajta nevetne?

Nagy csoport török tartott erre. Jerem észrevette, hogy a szép kis fejkendőre meg a hímes melleskére gyorsan ráhúzta a kislány a nagy, fakó anyókendőt. Menten megértette, hogy mi célt szolgál hát ez a kopott ruhadarab. Már Borikán is ott van. Takaró az! Idegen szemek elől való bújás. Rejteni szépségüket, fiatalságukat, értéküket. Nem virulhat itt szabadon az élet. Jól megmarkolta a fokosát, szorosan Julika mellé állt. A kislány nem húzódott tőle, sőt, ahogyan közeledtek a szpáhik, vállával szinte összenőtt vele. Érezni lehetett a félelmét a fegyveresektől. Már csaknem mellettük voltak a törökök, amikor Julika remegve megszorította a fiú kezét. Védelemért bújt hozzá. Jeremben nagy, boldog hullámot vetett az élet. Soha nem érzett boldogság volt ez. Az a sokféle gyereköröm, ami eddig boldoggá tette, együttvéve is eltörpül mostani öröme mellett. Hatalmas erőt érzett két vállában. Jöjjön csak az a fegyveres ellenség! Jöjjön! Megvédi ő ezt a kincset, ezt a remegő kis virágot. Bár jönne hát! Hősi bizonyításra nem került sor. Elhaladtak a törökök mellettük. Messzire integettek azok a szomszédos várak katonáinak.

Borika már lehúzott nagykendő nélkül válogatott az eléje tartott két mézesszívben. Egyiken égőpiros rózsák nyílnak, a másikon gyenge fehérek. Melyiket válassza hát?

– Amelyiket te adod – mondta végül –, az kell.Béni a piros rózsásat választotta. Parancsoló mozdulattal nyomta a lány kezébe. Jerem Julikára

nézett. Kérőn, esdekelve nézett. Vehet-e ő is, és elfogadja-e? Julika szeme boldogan rebbent. Csakugyan csilingelt. Azt csengte, vegyél! Vegyél, halálig őrzöm. Szép, piros rózsásat vegyél! Én is olyat adok neked. Jerem hát körülnézett a sorban feltámasztott szíveken. Már nyúlt a legnagyobb, legszebb felé, mert húzta, húzta zsebét a sok pénz. Az a tenger sok aprópénzt. Kinek adná ő azt, ha nem ennek a kis fehér violának? Ám vissza is vonta kezét, s a Béni által választottnak a párját vette fel. Így bajtársias, így becsületes. Julika szeme ijedt boldogan rebbent meg. Hogyne! Elindult ő is a

88

vásárba egyetlen peták nélkül, még egy szál virág sem jutott a kezébe. Özvegy anyja azt mondta, kinek kellene még a te rozmaringod? És íme! Piros rózsás szív van a kezében. Szívéből a soha nem ismert boldog hála szökött a szemébe.

Lápi Miska hiába vallatta másnap a gyereket: látott-e jászokat? Úgy mondja Tamás apó, hogy

vetődnek azok is erre a tavaszi vásárra. Inkább csak elhurcolt rokont keresnek, vagy szökött jobbágyot.

Jerem nem látott jászt. Nem látott verekedést sem. Kótyát sem tettek a törökök, még csak nem is támadták a népet a gyáva férgek.

Béni is kérdez:

– Láttad-e a kalodában azt a bojnyik* tolvajt? Töröktül lopott volna a szerencsétlen. Töröktül! Portyavezértül! Lovat!

Nem látta a nagykun táncot se? Egyedül járta el az a fehér hajú, csavart bajszú öreg számadó. Nem tudott Jerem a makkoltató somogyiak verekedéséről sem. Apó szerint ezek kölcsönösen azért verik be egymás fejét, mert már a dédapáik is így verték be a zalai makkoltatók fejét.

Jerem álomban járt-kelt. Nekiindult a nádasnak, bejárta a porongokat, kidobta a hálót, aztán hazasietett. Mintha hívták volna. Otthon türelmetlen gyorsasággal bekapta az ételt, utána a bárka tetején állt mozdulatlanul fél órákat. Tamás apó azt mondta magában: íme, az egyedül nőtt gyerek sorsa. Nem volt társa a lelki fejlődés korában. Nem volt kis húga, hogy kiegészítse a fiúi természetét. Ilyen az a fiú, akinek kiskorában nem volt bámulója hősködéseiben. Akit nem csillapított a nagyobb testvérleány, akihez nem futott védelemért a kisebb. Szomorú a magános gyerek sorsa. Valami kimarad a lelkéből, senki sem tudja, mi annak a hiánynak a neve. Látott ilyet. Lám, a soktestvéres siheder minden lányban a húgát látja, bátran játszik, beszél vagy akár csúfolódik is vele. Nem lát bennük égi csudát. Kihasználja jószívűségüket, ugratja félelmükben, megvédi, bátorítja, tudta nélkül is nevelőjük lesz. Úgy bánik velük, mint vele az élet. Jerem virágot lát a lányban, féltve őrzi, vagy meg sem érti. Tamás apó sejtette, hogy Jerem életében most az ifjúság első nagy érzései jelentkeztek. Tán látott valakit a vásárban? Vagy csak a bánat fogta el, hogy a tenger nép között neki senkije sincsen? Ezen változtatni kell. Beszél majd öreg Benjáminnal, segítsen ebben.

– Öregapám! – kiabál Jerem –, gyűjjön kegyelmed, hazaért a Bodri! Hírt hoz a nyakában.Bár ne hozott volna! Kalocsa környékéről összefogták a közben megint felserdült és beérett

ifjúságot, a magabíró parasztokat, férfiakat. Gályákon vitték le őket Konstantinápolyba. Üresek a faluk, puszták. De lám, más is állt az írásban: „Ambrus a lápban beteget talált. Trinitárius barátot. Vass Mátyást kereste, és a nála nevelődő Jeremet, akit ő vitt oda. Még beszélt a barát, amikor a szállására vitték: évekig kutatott ama Panna asszony után jártában-keltében. Még a török rabtanyákon is. Sehol semmi nyoma. Jeremnek hozott kis páncélt. Berényben hagyta, a jász földön, a szűcsnél. Három napig küzdött Borcsa a barát életéért, de hasztalan. Vass Mátyás mellé temették. Nevet nem írhattak a keresztre, mert ezt nem mondta meg."

– Öregapám – jajdult fel Jerem a serdülők csuklós furcsa hangján –, hát mindenki meghal, aki törődött velem?!

Napokig szinte beteg volt. Béni elfoglalta, járt vele a nádasban, cserjésben. Aztán előállt mondókájával. Üzenik a társak, a Búzás Janika védői meg mások is, hogy menjen be a városba. Bötűt szeretnének tanulni, a leányok is tanulnának. Tamás apó kissé túl gyorsan kapott a szón, és biztatta a fiút:

– Hát bizony, ez szép volna. Mert ládd, velem barátkoztak a legszebb nevű hősfiak, soha senki le nem nézett tanulatlanságom miatt, de én magam sokszor hiányoltam a műveltséget. Eredj, fiam! Segíts! Adj!

89

Béniéknél gyűltek össze. Öreg Benjámin hosszú asztalt szerzett, s szépen felszerelték a sokágú függő mécsest, amit Tamás apó adott nekik. Minden gyerek elhozta a laposra simított viaszkos táblát a kis karmolófával. Senki sem ütközött meg, amikor a lányok is beóvakodtak. Inkább helyet szorítottak a nagy asztalnál, mígnem Benjámin másik hosszú padot is hozott Gurics bátyótól.

Tanultak, danoltak, majd meg nyilazni, birkózni, pányvát dobni próbálgattak. Pihent ésszel ment is a munka. Amikor mindenből kifogytak, Benjámin gazda kívánságára táncba kezdtek. Volt nagy nevetés, amikor a lány nélkül maradt legénykék egymásba karolva ugráltak.

Egyik este kiadták a diákoknak a másnapi szabadságot, Béni ugyanis már tervezte a várlesést, az első komoly falmászást. Ezt csak ketten tehetik, más nem is tudhat róla.

* szlovák betyár

Omló löszpart volt ez a várfal, dúsan telenőtt gizgazzal, lósóska, mély gyökerű lícium, bodzabokrok és másféle fák is felnőttek rajta. Levél még nem volt, de a gaz olyan sűrűn nőtte be, hogy tökéletesen takart. Vittek magukkal vékony kötelet, mindenre figyel a gondos ember. Már feleútján voltak a lejtős partnak, mikor valami a nyakukba hullt. Jól megnézték, hogy mi az? Úgy egy sapkányi pörkölt árpa volt. Felijedtek. Mozdulatlanul lapultak. Lélegzetüket is visszatartották. Mi lehet ez? Árulás? Vagy a fejetlen barátok figyelmeztetése? De fentről kedves kacagás hallatszott le.

– No, eddig tartott a mersz? Miért nem jöttök feljebb? Beijedtetek?– Be ám, az ángyod térgyekalácsa! – mondta Béni. – Mink az ijedést nem ösmérjük.– Hát akkor gyertek!– Te vagy ama Gyurka? Tudunk rólad.– Te meg a Béni vagy, aki a szarvast hozta. Láttalak benneteket a leshelyemről. Integettem is,

hogy többet kérj érte. Amaz is veled volt. No, gyertek! Alszik az aga.– Miért szórtál árpát?– Mindig ideszórom, amit a madarak meghagynak. Kalickákat takarítottam.Felmásztak egészen a bástyafalig. Ott, ahol kis lefolyórés nyílik a falban, amin a vár lejtős

udvarának az esővize leomlik. Megvetették a lábukat. Gyurka magasra felhúzódott a falra. Kihajolt. Neki sem volt kisebb jelentőségű a találkozás, mint a másik kettőnek. Örökké a sápítozó, veszekedő háremnők között van, vagy az abajgós agával. Mennyei élmény most a két új barát.

– Hát te vagy a Gyurka! Mondják, hogy ügyes meg okos vagy. Valami nagy úrtól raboltak el?– Fenét! Kunsági csikós az apám Halas határában. Anyámmal tarhonyát vittünk neki a pusztára.

Elfogott a bég, oszt vége. Azúta itt vagyok. El tudnék szökni, mikor alszik az aga. De célom is van. Sok magyar rab asszony van itt. Sírnak-rínak, ne menjek el, majd együtt szökünk. Az aga meg csak engem tűr. Hát ez az! Innen fúj a szél. Ha jönne a felmentő sereg, kellenek én itt! Úgy ám!

– Akkor te hozzánk húzol?– Hát már ugyan kihez máshoz? Nem lettem én török!– Ez itt szintén árva. Anyját keresi. Nincs itt valami Panna nevű asszony? Nádas Joakimné, Marsi

Panna?– Így nem tudom megmondani, mert ezek a bolond török némberek mindnek török nevet adnak.

Gyertek el máskor, addig megtudhatom.– Nem kívánom ingyen – szólt Jerem remegve a reménytől. – Van aranyom, megfizetek!– Tedd csak a ládádba! Van itt arany. Ha részeg az aga, lophatnék is tőle. De én vitéz leszek.

Majd úgy veszem el az egészet egyben, ha megvívok vele.– Mikor jöjjek, holnap? Reggel? Éles papagáj rikoltás hallatszott.

90

– Várjatok – szólt hirtelen Gyurka –, visszajövök. Hangos veszekedés hallatszott ki a fal mögül. Asszonyi hangok. Mélyek, érdesek, csengők, fiatalosak. Mintha a ház égne. Pedig csak a legöregebb néne madara tépázta meg a másik asszony macskájának a fejét. Gyurka nevetve tért vissza.

– Már nemcsak a papagáj meg a macska viaskodik, elkapták az asszonyok is. Azt mondtam, hogy felébred az aga, és panaszt teszek.

– Neked szót fogadnak?– Hát ez éppen nem szófogadásféle, de az aga ébrenlétitűl félnek.Béni szólalt meg.– Nálatok van ama Bibiána asszony, aki gyerekeket segít a világra?Gyurka előbb óvatosan körülnézett. Halkan mondta:– Volt, de úgy mondják, leereszkedett a Dunán, mert meghala a cserkesznő meg a gyerek. Én

örültem a boszorkány vesztinek, mert több magyar rab van itt miatta.– Mindenekről tudsz, csak Panna asszonyról nem? Szép termete vala, feketéskék szeme, fehér

foga, kemény tartása.– Itt mind derék asszony van. Aki gyenge, hitvány, azt nem hozzák be szolgálatra. Kemény

dolognak élnek. Mosnak, főznek, sikálják a padlót, libát tömnek.– Hát csak kérdezd őket! Kérdezd fel, melyik ama Kű táj árul való, a Tisza mellől? – mondta Béni

nagyon nyomatékosan ismételgetve a részleteket.Dicsérte barátja bajtársi természetét, kérte, legyen nagy gondja a keresésre. Meg mondja fel azt is,

van-e sok fegyver, ágyú, lőpor a várban? Nehéz lenne-e az ostrom? Van-e harci kedve a katonáknak? Érdemes-e magyar vért ontani érte? Ki a barátja az agának? Jönnének-e segíteni neki, ha a magyarok támadnának? Szövetséges lenne-e velük Gyurka?

Gyurka azt felelte, hogy ő még nem biztos a Béni meg a Jerem kilétében, így nem beszélhet ilyeneket. Hall ő idebent sok gyalázatos magyar árulást is, így ne haragudjanak. Majd ha már többet tud, akkor felel.

– Mink nem félünk tüled. Máris elmondjuk, hogy tanulunk bötűvetést, pányvadobást, nyilazást, eme gyerek meg vívni is tud. Igazi tőrrel. Puskánk is vagyon, meg golyó is elegendő. Tán fel is vethetné a várat, de nekünk nem rom kell, hanem vár.

– Jó, hát majd én is többet mondok, de halljátok, hívnak a kotlók. Zorinka asszony kiabál. Zorinka azt jelenti, hogy hajnal. Hát ez aztán a hajnalok ükanyja.

Leugrott a fal mögé. Hallani lehetett lábdobogását. Jerem vegyes érzelmekkel fülelt utána.– Legszívesebben itt hálnék a bozótba fogódzva, hogy reggel beszélhessek vele. Te szólnál Tamás

apónak, hogy ne várjon.– Még mit nem találsz ki? Álmodba lehengerednél, oszt vége mindennek. Gyere!Hazamentek a bárkába. Tamás apó komoly mérlegeléssel hallgatta őket. Jó is, rossz is van a

történtekben. Gyurka is gyerek még, kikottyanthatja titkukat. Már az is baj, hogy nappal kúsztak fel. Megláthatták volna őket a Dunáról. Sajnos, ez a tanács elfogadhatatlan. Tamás apó elfelejti a legfontosabbat: Jerem az anyját keresi.

Reggel már a bástya mögött kuporogtak, mire a nap a Kálvária-hegy fölé ért. Jött Gyurka. Mielőtt egyetlen szót váltottak volna, Jerem mákos rétest nyújtott át Gyurkának. Béni meg két lajbipitykét, ólomból volt, és Mátyás hollói díszítették.

– Sokára jöttél – súgta együtt a gombok átadásával.– Mert most is a konyhákat jártam. De mindent nem futhattam be. Nem lenne jó, ha

szimatolnának, hogy miért sürgős most nekem mindenütt járnom. Annyit már tudok, hogy a mosóházban, a foltozóknál meg a kenyérházban nincs a Kűtől Panna. Holnapra többet mondok.

91

Béniék kérdezték, hol gyenge a sánc.– Hát ez a keleti rész nem erős, mert az omladványos partnak nehéz a ráépített bástya. Délen meg

a monostor nevű ház reped, mert pince az alja. A déli sánc is hitvány, onnan is hiányzik a kű. Elég erős a nagy kút, vize is ihatós, de ostromnál csak arra a vízre számíthatnak, osztán, ha nagy az aszály, alacsony a Duna, abban is kevés a víz. Ez a legnagyobb hátránya a várnak.

Jerem újra az anyjára terelte a szót.– Ha itt lenne, mondd meg neki, hogy a kis ház még áll.Megvannak rajta a gólyafészkek. Ha kiszabadul, a fia elviszi oda, vagy a lápba, ahol ő

nevelkedett. Tanuld meg, Gyurka, ezt a nótát most, ha azt danolgatod, bármilyen messze dolgozik, meghallja. Halkan dúdolták Bénivel:

Hej, íjászok, szabad jászok!De nagy álom szakadt rátok.

Menni kéne a szekérrel,améken csak egy test fér el.

– De szép – mondta Gyurka. – Olyan, mintha ezren rínának benne. Bízd rám! Danolom én ezt még ma. Egész nap! Nekem szabad, az aga csak bennem bízik. Ám tik is tehetnétek nekem. Híröljétek el vásározóknak, botos hajcsároknak, futó gulyásoknak, hogy Halas határában ama híres Ostoros Györgynek mondják meg Pirtópusztán, hogy él a fia. Lesz még ő számadó gulyás vagy csikós a futóhomokos határban. Ne jöjjön utána, ezzel csak rontana. Majd megy ű. Lám, hol tik itt felgyüvétek, én is lemehetek ott.

Béni felnyújtotta kemény kis karját a falra.– Itt a kezem, nem disznóláb! Segítünk neked. Apám ösmeri földedet. Kis emberek kis harcát

teszi. Az se könnyű ám! Engem is arra nevel. Kis harcú embernek. Várvitéz csak Fődvárért leszek.– Fogd az én kezem is – nyújtotta az övét Jerem. – Én is ígérek. Van nekünk hírvivőnk, megviszi

az a te üzeneted.– Mondd, Gyurka, van itt a várban Mátyás-kincs? –kérdezte Béni.– Itt? Szögény vár ez! Csak azért tartják, mert főúton van, inkább csak a karavánok védelmére.

Mert ha el is néptelenedett a város, támadó itt mindig akad a zsombékok bujkálóiban meg barlangházakban.

– Mink is olyanban lakunk. Már segíténk is a támadásban. Mink lesünk partokról, fáról, szénakazlakból, aztán adjuk a jelt.

– Taníjjatok meg, majd én is úgy teszek.–Hát halljad! Ha leveles ágat rázunk a Kálváriahegyen, az délt jelent. Arrul jön a rossz. Ha puszta

karót, az észak. Ha tehénfarkasat, az nyugatra mutat. Ha meg evezőt, az a Dunát jelenti. No, mondd el!

Gyurka felmondta.– Jó fejed vagyon – dicsérte Jerem.– Írni tudsz-e? – kérdezte Béni.– Hát hunnan tudnék? Ki tanítna itt?– Majd mink. Mindennap. Szórjál homokot ide, a fallapra, abba irjuk bele a bötűt. Nem nagy

dolog. Ne félj! Jerem úgy tud, mint a pápa.– Látszik is rajta. Én mindjárt láttam. Nem azért hallgat ű, mert nem tud, hanem ilyen.– Mikor jöjjünk holnap?– A toronyordító reggeli üvöltése után. Örvendezve kúsztak vissza. Barátjuk van a várban.

Magukfajta.

92

Sietniük kellett a bötűvel, mert közelgett a tavaszi robot. Pozsgai Borika két másik leányt hozott, Tamási Marikát meg Piros Margitot, de Jerem csak egyet látott a sok kedves arcból: Gallai Julikát. Julika ül mindenütt, Julika ír minden táblára, az övé minden kis kéz a írófával. Julika danol tanulás után, otthon, a sziget fái mögül Julika vár rá, ő süt le a napsugárban. Julika szeme minden csillag. Julika mindenütt ott van, de legjobban a szívében, egyenesen a drága ides mellett. Azok ketten szépen összesimulnak. Julikával kezdődik és végződik minden.

Benjámin apa már tudja a tudnivalókat. Mindent lát. Látja a saját fia nyersebb szavai mögött is ugyanazt a vonzódást, okot Pozsgai Borika után, mint Jeremnél a nagy elszótlanodást. Béni hát már legény. Felébredt a szíve. Így kell. Ő is így kezdte, ebben a korban. Látja a Borika hirtelen vállrándításában is, hogy ha ellenkezik is Bénivel, nem akárkinek tartja. Béni keményen szól, ő meg büszke. Nem mutatnák ki mások előtt, hogy mit éreznek. Ő is így tette. Benjámin jelenti Falábú Tamásnak, hogy mit észlelt. Tamás apó felmosolyodik.

–Hát ez az! No, helyes. Hadd nyíljék az a kis virág ebben az árva szívben.Mert Tamás apó már tudja, hogy Jerem teljesen árva. Ott nyugszik anyja a Kalocsai Menyhért fája

alatt. Ama asszony vala a Jerem anyja, aki innen szökött meg, s az aga nagy díjat tűzött ki a megtalálójának, mert eme abajgós török szíve módfelett felgyulladt a kemény akaratú magyar asszony láttára. Szép termete, büszke nézése és bátor ellenállása szokatlan volt a kényúrnak, s mindent elkövetett meghódítására. Amikor eltűnt a menyecske, tombolni kezdett az aga. Hívatta a barátokat, hogy adják elő az asszonyt, biztosan ők varázsolták ki a várból. Nem adják? Jó! Le a kereszttel a toronyról. Akkor jöttek könyörögni a jó bencések, és így került a fejük az árokba. Azóta beteg az aga. Nem, nem mondhatja még meg. Nem bírná el Jerem érzékeny szíve. Majd ha más is

93

berepül oda, és erőt ad a további dobogásra, akkor megtudhatja. Két szív jobban elbírja a bánatot, mint egy. Az Úr angyala vezette Jerem elé Julikát abban a vásárban.

– Hírvivő ment át nálunk – szólalt meg Benjámin. – Sarkadrul ment Szombathelyre. Panasszal volt tele. Elmondta, hogy első dolga az volt a győző töröknek, behajtani a már magyarok által beszedett adót. Mivel keveset találtak, összeszedték a munkabírókat. Levitték őket az Al-Dunára, még ott elkeltek jó áron gályaraboknak. Új vevők is voltak. Franciák. Kipusztult a népük valami vallásdúlásban, és nincs földmívesük. A másik félék meg olyan bőrűek voltak, mint az öreg fák héja. Ezek meg forró világba viszik őket a nagy folyójukhoz, ott is kell a föld embere.

Benjámin elmondta, még miféle rémségeket látott útjában eme hírnök vándor. Gyomán egy asszony szült a kalodában. Kis magyar fiat. Úgy vevék fel a porbul a nyájas nőember társak a gyereket. Fülecskéje, szája, szeme tele maszatolódván porral.

– Magyar sors! – sóhajtott Falábú Tamás. – Császárokról írják, hogy bíborban fogják fel menten a születése pillanatában, és neve Bíborbanszületett király. Európa megmentőinek a porontya porba hull.

Felderülő titkok

Hamarabb jött a tavasz, mint ahogyan várták. Jerem megrészegedve nézett szét a bárka tetejéről a harsanó zöldekre, s szívta be a tavasz lelkét, a füzesek rügyeiből kifakadt illatot. Visszarikkantott az első érkező vándormadárra, és ismerősként kacagott a félve pislantó kis ibolyára. Hiszen ez a Láp! Hol volt a szeme, hogy eddig nem látta? Édes testvére ez annak! Kiáltani is akart Márknak, hogy nyergeljen, mennek a szikes pusztaságra.

Tamás apó nagy oldalfiókokat rendez napok óta. Van ott tenger sok érthetetlen holmi. Könyvek a múltból, ruhák a régebbi időkből, díszes, de használhatatlan fegyverek, edények, cipellők, faragott ábrázatok, szentek meg ördögfélék. Mind szánalmas semmiség azokhoz a csillogásokhoz képest, ami az ő szívéből tör elő. Tamás apó maga nevelte újfajta növényleveleket rak a gereznák közé, hogy a molytól védje. A levelek neve dohány. Benjámin hozta a magját, töröktől vette. Mások azt a levelet a pipájukba tömik, talán a lelküket rágó moly ellen égetik ott. Apó esküszik rá, hogy levele használ a kártevők ellen. De azt még senkitől sem hallotta, hogy a bánat magját megölte volna a füst, vagy a lélek rejtett kincseit megőrizte volna a dohány. Jerem nem is füstölné fel ezeket a kincseket a lelkében. Ott van minden együtt, az emlékekkel: Julika megvarrta az inge ujját, amikor birkózásban Révész Ferkó letépte. Julika várt rá a búzapiac sarkán, amikor jött át tanítani. Julika pattogatott búzát adott neki, Julika...

– Nézd! – mondta Tamás apó. – Keszkenőket találtam. Úri finomságok. Talán Beatrix királyné viselte? Vidd el a legjobban tanuló kislánynak.

Jerem arca fellángolt. Íme, nincs egy perce, hogy lenézte a sok úri limlomot, s most egyszerre kincset jelent. Kendőt visz Julikának! Ám meghökken. Lehet-e ez, hogy a legjobb barát, Béni lemaradjon mellette?

– Akadna még egy? – kérdezi megilletődve.– Akad, ha keresed. Nézd, emez meg köcöle.* Szép, úri köcöle.– De ez nem mindegy, öregapám. Csak egyformát adhatunk. Egyfélit. Keressen még keszkenőt

kegyelmed.Együtt kutattak. Valami várúrnő biztosan felsikongana a látott kincsekre, de Jeremnek ez most

mind értéktelen lom. Ám mégsem. Sok egyforma méretű keszkenő került elő égi illatárban.– Ez az! – rikkantott a gyerek. – Ez jó lesz! Elköszönt, leindult a vízre.

94

Bénivel már ott volt a kedves banda. Volt, aki már négy-öt bötűt összeolvasott. Révész Ferkó türelmetlenül rótta meg a tétovázókat, öccse, Pista meg csak kedvesen, okosan mosolygott az ilyeneken, s ha lehetett, segített.

Tómon Pista a hibás kezével küszködött, verejtékes arccal mondta Julika után: bö meg e, az be. Jerem mindenkihez odament. Mindenütt javított. Segített. Amikor Gallai Julika mögé ért, az éppen azt írta: sün. Jerem arca felgyulladt. Olvasta tovább: láp, nád, hód, kád, sír, apó. Mind azok a szavak, amiket ő múltjának meséléseiben annyiszor emlegetett. Szerette volna megsimogatni a drága kis szőke fejet, megfogni az ügyes kezecskét, de az itt nem illett. Fájt volna a többinek. Észrevétlenül odacsúsztatta a kendőt a kis jó tanulónak. Julika azt az első jutalomjegyet a kötényébe rejtette.

* összedolgozott szoknya és mellény

Már három hete jártak fel a várdombra. Ezalatt Gyurka a betűk öregjét mind megtanulta. Sajnos, a

belső udvarra nem mehetett, hogy a rab asszonyok között körülnézzen, mert az egyik anatóliai feleség súlyos beteg. Danolta ő a Jerem nótáját, de aligha jutott oda a hangja. Nem kiabálhatott, mert a betegudvar meg a torony közt van az aga pihenő kis udvara. Mindig ezen szorgoskodik, de néha semmi sem sikerül. Most meg, hogy ütközik a bajsza, noha ő még semmit sem lát magán, a vén Zorka már emlegette, hogy tiltsák ki tőlük is. Ez azóta van, mióta ő, Gyuri rajtakapta Zorkát, hogy kóstolgatja az aga borát.

Hajkurászták már a népet robotra. A defterdárok a házakat járták az elmaradt adóért. Vitték be a kis gabonát, ludat, récét a várba. Rimánkodtak az asszonyok, hogy a ludat ne vegyék le a tojásról, hogy költik ki a libákat? Akik jövőre többet ígértek, annak visszaadták a ludat. Mások báránnyal, hallal meg tyúkkal elégítették ki őket. Jöttek a karavánok délről. Nem volt már égi csuda a szerecsen sem, nem bújtak el a gyerekek a tevétől. Senki sem mondaná most, hogy háború van, és csak pár órára játszadozik itt két ellenséges ország népe. Csak a két jó barát van rémséges nagy gondban. Majd agyonnyomja lelkűket a titok, amit csak ketten tudnak. Mikor már olyan dús volt a parti bokrok lombja, hogy nehéz is volt a mászás miatta, a sásvágó késsel mentek fel. Akkor történt a nagy esemény. Jerem megcsúszott, megmarkolt egy bokrot, azzal együtt esett le. Vele kocsideréknyi föld is omlott. Kicsiben múlt, hogy el nem temette. Lábát bizony Béni ásta ki a földből. Mégis ez volt a kisebb ijedelem. A leomlott föld helyén lyuk tátongott, s belőle, mint a sírból, hideg levegő áramlott. Az áramlás ereje megrezegtette a behajló líciumágakat. Jerem bedugta a még remegő karját, érezte a levegőjárás erejét.

– Itt folyosó van – súgta rémülten.– Lehet, hogy csak titkos dézsmapince – mondta a helybeli védekezési szokásokat ismerő Béni. –

Tudod, a parasztot mindig nyúzták az urak, fizetni kellett szakadatlan adót, kilencedet, úrbért, pápai tizedet, hát dugta a nép, amit lehetett.

– Ez mégsem egyszerű verem, mert honnan jönne ez az erős légáram, ha zárt hely, mint a verem? Ennek más kijárata is van – súgta Jerem –, a várba vezet! Tán a Mátyás kincseihez? Meg aztán talán ideshez? Nézzük meg, Béni!

– Így mégsem lehet – mondta a jó barát. – Ezek a vajatok lehetnek régi római vagy még régebbi utak. Lehetnek benne buktatók, aknák az ellenségnek. Sötétben el sem indulhatunk. Ide istállólámpa kell, hogy a szél el ne fújja. Ma már nem járhatunk a végire.

Jerem a legnagyobb harcát vívta önmagával egész nap, hogy barátja szavát meg ne szegje. Rettenetes hosszú nap ez. Mégis elmúlt, és másnap remegve csiholt kovakövet, hogy a mécset meggyújthassa az első nagy kalandra. Kinn, az erős, nagy bokor tövéhez kötelet kötöttek, s a végét fogva indultak be. Nem kellett hajlaniok sem, fejük felett még maradt is hely. Száraz, sima, vízszintes talajon jártak, s a huzat erősen lobogtatta hajukat. Néha megálltak, hogy a hosszú karóval

95

előre tapogathassanak. Már majdnem azt hitték, ők is hangokat hallanak, mint a bolond aga. Jókora darabot mehettek már, amikor vastag hajópallóra léptek. Alapos szemle után látták, hogy a palló legalább nyolc-tíz lépés hosszú. Lassan, térdelve ment rajta Béni, s a végénél nagy mélységet látott. Inkább tapintotta a póznával.

– Kút! – szólt vissza a remegő Jeremnek. – A vár kútja, amiről Gyurka beszélt. Nagy kövekből van az oldala.

– Nem vezet ideshez?– Nem hinném! Felfelé, a kút szájához mehetsz rendes úton is. Láttuk is, amikor a szarvast vittük.

Lefelé meg mit keresnél? A halált?– Nem lehet az, Béni, hogy az Isten csak incselkedne két ilyen gyerekkel. Hidd el, ezt céllal

mutatta meg éppen kettőnknek. Mit akar itt ez a palló? Miért van itt?– Tán át lehet dugni? Nézzük meg.Küszködve nyomták át a nehéz deszkát. Megállt a másik vége a kútfal másik oldalán. Nyomták,

nyomták, jókora darab deszkavég fekhetett már a túlsó alagútban.– Ezen jártak ki meg be, hidd el. Leereszkedtek a vödörrel, innen meg kiszöktek. Ugyan kik?– Talán titkon itt jártak ki vízért a Dunára, ha ostromolták a várat?Fentről udvari lárma hallatszott le. Gyorsan visszahúzták a pallót. Hátha vízért jönnek, s mi lenne,

ha a vödör felakadna? Csendben kilopóztak.Titkokat hordó, nehéz lélekkel mentek az oskolabarlangba. Mi lenne most Jeremmel, hogy viselné

el a felfedezés titkát, ha nem volna társa a harmatos lelkű Julika. Ám Julika van. Ott írja a szép betűket: Jerem, kendő, búcsú, szív. Jerem a tanítás alatt lecsillapul, mert azt már tudja, hogy ennek a fiatal kis vállnak nagy teher lenne azt a titkot ismernie. Viszi ő maga azt a terhet. Julika lesz majd a kis mécses, melynek lángját semmilyen széljárás el nem fújja az ő kezéből. Védi ő azt a lángocskát a két tenyerével.

Nyár közepe volt már. Még mindig titkolták Gyurka előtt a kút bejáratát. Gyurka benn él, lehet,

hogy egyszer megharagszik rá a bolond aga, és valamiért vallatja. Azonban baráti érzésüket nagyon bántotta, hogy velük együtt érző és majdan együtt vívó társuk előtt titkolóznak. Mégis vártak valami alkalomra, amikor a vallomás szükséges lesz. Ez az ok hamarosan el is jött. Gyurka megtudta, hogy a beteg török asszony két magyar ápolója egyikének Magda, másiknak Krisztina a neve. Tehát nem Panna. Jeremet lesújtotta a hir. Oda minden remény. Akkor mondta meg Gyurka, mintegy mentegetőzve, hogy volt egy Panna, az aga élt-halt érte, de ma is megfejthetetlen úton elszökött egy szép nap. Azóta hiszi az aga, hogy a várban szellemek járnak, és Pannát is azok vitték el.

Tamás apó már mindent tud. Tudja a bejáratot, a kutat, a gyerekek reményeinek halálát. Miért hallgasson hát? Este, amikor egész napi tétlenség után Jerem elfogadta Tamás apó herbateáját, és ágyba dőlt, elmondta a kalocsai üzenetet a szökött asszony haláláról. Innen valahogyan kimenekült az elrabolt menyecske, kit tíz másikért vett az akkor Szolnokon vendégeskedő aga. Elhozta, édesgette, de az asszony rúgta, ütötte. Így volt ez fél évig, majd eltűnt a nő. Azt hitték, a kútba vetette magát. A valóság az, hogy valaki levitte délre ladikon az asszonyt. Ordason letette partra, barátja elvitte a kalocsai öreghez. Ott élt pár napot. Nem tudni, mi baja lehetett. Mindezt ő maga mondta el halála előtt védelmezőjének. Most ott álmodik kisfiáról az öreg sírkertjében.

Pár nap múlva Jerem kijelentette, hogy elmegy a kalocsai tölgyesbe. Látni akarja a kis halmot, ami mindent befed, amit ő eddig életnek hitt.

– A sírban sem marad semmi örökké. Nem elmúlás a halál, hanem csak változás. A test por lesz, azaz: föld. A földből fa, virág nő fel. A virágot megdézsmálja a méhecske, mézet visz haza. Tesz, alkot, folytat – mondta halkan Tamás apó.

96

– Ez mind szép, de nekem nem vigasz. Anyám sírjához megyek. Gyűjjön kegyelmed velem. Úgy lesz teljes. Ott búcsút veszek, megyek a Kűhöz.

Elindultak. Benjámin kéznél volt, mint minden bajban. Vitte a nehéz terűt, a legnagyobb fájdalmat, a szétzúzott reményeket. Hajnali derengésben indultak. Nem volt nehéz az evezés. Lefelé megy az ár is, amerre ők igyekeznek. Minden arrafelé folyik: bor, búza, arany, ember, remény.

A sírt megtalálták. Állt a legényke, mint templomi szobor. Némán, fájdalmasan. Senki sem

háborította bánatában. Amikor visszalépett a tölgyes öregéhez, csendesen elfogadta az ülőtőkék egyikét. Kenyeret szegett, s az eléje tolt tálból húst vett ki. Az italt is elfogadta.

– Most mongya el kegyelmed! – szólt a házigazdához. Kalocsa öregje elmondta:– Amikor idevezette az uszódi halász, láttam a halált rajta. Megmondta, nem kell a gyógyulás, ne

ápoljam. Egyetlen fiacskáját látta holtan a pusztára kidobva. Ura régen halott. Hazája sincs annak, aki szökött rab. Kis batyujából fehér inget, maga szőtte szoknyát vett elő. Felöltözött azokba, és lefeküde. Erős akarattal meghala. Ami maradt utána, itt van eme kis bugyorban.

Hímes ingváll, magaszínű* lenszoknya, pettyes konty kendő, szarufésű, vászonkötény és egy maréknyi száraz mentalevél volt az asszony hagyatéka. Egész dolgos életének megszerezhető vagyona.

– Nem mondta, hogy hogyan menekedett ki a várból?– Nem. Semmit sem szóla.Hosszú csend következett. Súlyos, nehéz percek. Aztán az öreg gazda elmondta még, hogy itt volt

a lápi holló a minap. Borcsának új fia született, meg vele egy kislánya. Márk sok karavánt lesett már meg a nagy fáról. Ott járnak most is a hadi úton. Verekedés is volt, sok törött kopja meg sír is marada. Jeremet várják mindig haza.

– Így legyen – mondta a gyerek. – Elmegyek, vissza. Kikérdezte a házigazdát, hogyan, merre induljon, kikhez forduljon?

– Tőletek, Fődvártól könnyebb az út oda. Csak Lacházát érd el, ott keresd Tóbiás fiát, Buzádot.– Visszamenni még egyszer Fődvárra? Már eljöttem onnan.Vacsora után Benjámin lassan odament a sírnál álló ifjúhoz. Állt ő is mozdulatlan, várt türelmesen

a mozdulásra. Mikor keményen, magaszántan elindult Jerem, Benjámin megszólalt:– Ezt még átadom. Kis darab vásznon két szó volt kivarrva: „gyere vissza".Jerem megnézte. Megrázkódott. Eddigi néma, benső sírása zokogásba csuklott. Most érezte meg

anyja sírjánál a gyásza mélységét. Leroskadt a vastag, időtálló nagy tölgyfa kereszt elé, és sírt hangtalan, forró könnyekkel. Aztán felállt. Visszafordult.

– Induljunk! – mondta Tamás apónak. – Induljunk még most, az esthajnalban.Kaptak kalitkában négy galambot, kettő még tanuló, kettő már tudós. Mielőtt útra keltek, Jerem

üzenetet írt a lápba, amit apó majd továbbít a hollóval.Hazafelé nehezebben ment az evezés. Szemben haladtak az árral. Jerem azonnal kézbe vette a

másik pár evezőt. Szótlanul merítette a vízbe, melyen hűségesen haladt a most későn kelő hold ezüst hídja. Ha ezen a hídon visszatérhetne hozzá régi reménye, és elmenne rajta új bánata! Jerem nézegette hol a holdfény vetette ragyogó szőnyeget a vízen, hol az eget, melyen a felhők most úgy látszottak, mint az országutakon lezajlott harcok elszórt rongyai. A csillagok is sebesült bujdosóként remegtek az ég pusztaságában. Vágták a vizet az evezők, járt a gondolat az elmékben, Tamás apó is felült.

– Arra feküdt Gyapa – mondta –, ott táncoltam végig a komám lakodalmát. Szép, erős nép lakta. Ma két kémény áll még az egész utcasorban.

97

Ő is nép, gondolta Jerem. Marad. Tesz, amit tud. Álmait szépen eltemeti. Elosztja mindazt, amit Vass Mátyástól, Gáspártól kapott a tudományokban. Amikor megérkeztek, ő ugrott elsőül a partra. Tamás apót kisegítette. Valami újszerűén szokatlan, mégis jogos volt ebben a mozdulatban. Mintha most ő érkezett volna saját földre, és ő fogadta volna be Tamást, az öreget.

A portya

Amikor a ladik a Kálvária-hegy alatt partot ért, öreg Benjámin azonnal megszólalt, mondván a fiának, hogy menjenek csak haza, neki másfelé visz az útja. Felindultak a kaptatón. Béni a sűrű bokrok közt hozzájuk vezető meredek kis csapásra irányította társát. Időnyereség is, jobb, mint a nagy kerülőn, a déli oldal rendes útján való járás.

* festetlen

Előrement a csapáson, hajtogatta maga és társa előtt az ágakat. Jerem szótlanul követte. Hirtelen megállt, mert úgy érezte, hogy valaki nézi. Széthajtotta a rekettyeágat. Szívverése pillanatra megállt. A hajnali fényektől csillogó ágak között két ijedt-boldog kis szem nézett rá. Ragyogón, könnyek között. Julika. Jerem belépett, háta mögött összecsapódtak az ágak. Karjaiba zárta a remegő, ijedt kisleányt. Megindult a sok visszaparancsolt könny. Összeolvadt a másikéval, és itt, a népek nagy útjának partján, a szegény embereket jelképező földbe kapaszkodó bokrok között felesküdtek egymásnak. Örökre. Sírig és síron túlra. Hang nélkül. Szó nélkül. Fenn a müezzin recsegő, durva hangja belekiáltott a reggelbe: „Allah akbár!"

Gyurka izgatottan várta őket a bástyán. Nagy esemény volt a várban. A legifjabb háremnő, aki

mindig Perzsiát siratja, és arról mesél, mérget akart inni. Ő látta meg, utánaszaladt, szépen kiütötte a kezéből az edényt, amiért jókora pofont kapott. Jerem meghatottan felelt:

– Te titkot árultál el nekünk. Ezzel bebizonyítottad, hogy bízol bennünk. Hát mi is mondunk neked titkot.

Elmondták a kúthoz vezető út titkát. Gyurka módfelett izgatott lett a hírre. Azt ajánlotta, menjenek most be az alagútba, ő meg a kúthoz megy. Majd ő, mintha csak dalikózna, elkurjantja ott magát. Ők meg halkan füttyentsenek fel. Akkor biztos, hogy az az a kút. Így is tettek. Fényesen bevált a bizonyítás.

– Jól hallottátok a dalom? A tietek kísértetiesen visszhangozva ért fel. Hullámosán. Nem is emberi, hanem túlvilági hang volt az!

– No, megállj – mondta Jerem –, majd rívunk mink fel a te agádnak! A szegény fejetlen barátok hadd pihenjenek immár! Szedjen csak az aga jogtalan adókat!

– Olyan bömbölést teszek – mondta Béni kuncogva –, hogy a barátok tanulni járnak hozzám a túlvilágrul.

Gyuri felkiáltott örömében:– Máris acskó aranyat ér a bömbölésed. Ríjatok be hamarosan a kútba, hogy a kis perzsa lányt

eressze ki az aga a napra. Szegény olyan már, mint a pincevirág.Hamarosan suttogni kezdtek a várban, hogy a kútban hangok vannak. A porkoláb, ki módfelett

tisztelte Gyurkát, a fiúnak a rémséget megsúgta. Gyurka szemtől szembe kikacagta a pohos vitézt, s megállapította, hogy a hasa korgását hallja. Rémségesen megsértődött a vénember, de pár nap múlva sápadtan futott a gyerek udvarába, s a kúthoz tolta. Gyurka gonoszul visszanevetett a sápadt alakra, majd sürgetve beleszólt a kútba:

98

– No, tisztelt nagy szakállú kísértetek, mi lesz? Hé! Sírjatok hát nekem is, a szegény kis rabnak! Ríjál már, fejetlen barátkám!

Akkorra már öten-hatan remegtek mellette rosszalló arccal. Hogy lehet így beszélni a túlvilágiakkal? De el is némultak, mert lentről feltört a sírás. Gyurka megjátszottá a csodálkozást és megdöbbenést. Egyben megvetéssel nézte a zöldre ijedt törököket, s a lelkűkre kötötte, hogy a fehérnépnek egyetlen szót se szóljanak. Félórán belül másról sem beszélt a vár népe, mint a fejetlen barátok immár nyílt fellépéséről. Jaj már itt mindenkinek. Jó pár napig hiába jártak a kúthoz, a barátok elnémultak. Vödröt is engedtek le, nem véres-e a víz, de az a világ legegyszerűbb kútvize volt.

Már zengtek a kaszák, aratott a nép. Megindultak a török defterdárok felnézni a mezőt. Írták fel a

learatott gabonát, számolták a búzakereszteket, olvasták a kévék számát. Rettegett a nép a számolástól, a beszolgáltatástól. Béniék oskolásai segítettek az öregeknek a nehéz munkában. Jerem és két erős társa, Szakács Áron meg Mészáros Jónás a Julikáék búzáját aratta, s bár nagy ügyesen minden keresztbe egy kévével többet raktak, az adóösszeíró török mégis jól járt, mert tíz kereszttel többet írt fel. Jerem ismerte egy kissé a török számjegyeket, tiltakozott a csalás ellen, de a török a korbácsát emlegette, így Julika esdő tekintetére Jerem a vitát abbahagyta.

Estére a kútból hangok jöttek. Teljesen szabályos török szavakkal hallatszott a panasz, az összeírok gonoszságát sírta, hogy csalják a szegény dolgozót, csalják az agát is, mert a felírt többletet ők isszák el. Ennek fekete halál lesz a vége. Késő éjfélig javítgatták az írnokok a jegyzeteiket a porkoláb szobájában.

Ez a kút most már a legerősebb fegyverüknek ígérkezett. Béni ék már tudják Gyurkától, hogy a porkoláb három icce* jó bort ígért annak, aki karddal leereszkedik a kútba, de vállalkozó három átalagért** sem akadt.

Haladt a nyár. Zúgtak a cséphadarók a szérűkön, beértek a dinnyék a mezőn. A nép figyelt. Nini, mi ez? Megelégelték a várban a törvényes beadást? Itt-ott, még el is engedtek. Nem volt korbácsolás, nem volt deres. Egész nyáron egyetlen embert sem vittek el Budára. Feltámadt a rég holtnak hitt remény a szívekben. Emlegették is a régi hajdani nagy aratásokat s az utána következő táncos hálaadást. Meg a remekbe font búzakoszorúkat, amit a határban őrködő nagy Krisztus-keresztre vittek ki. Emlegették a már régi, elfelejtett szokásokat, hogy még az ő gyerekkorukban a kereszt előtt néhány agg paraszt meggyújtott egy szálán szedett kéve búzát nagy titokban. A szent barátok mégis megtudták, és tiltották ezeket az áldozatokat.

Béni és Jerem elhatározták, hogy ők is gyújtanak kévetüzet a kőkereszt előtt, és felkérik a Magasságok Urát, hogy vigye fenébe a kontyosokat. Úgy is lett. Ám valahogyan ugyanakkor totyogott haza Torma anyó, a város gyalogpatikusa, hátán, karján nyári gyógyfüvekkel. Öreg szíve heves dobbanással súgta neki, hogy ez égi jel. Sok minden mutat most arra, hogy Fődvár életiben változás lesz. Erre már igazán meg kellett fonni a búzakoszorút, amit néhány öregasszony utasítása szerint a lányok kötöttek a keresztre. Mikor szépen elénekelték a Boldogasszony anyánk énekét, Torma anyó felsikoltott:

– Másfelé néz a Krisztus! Másfelé! Eddig nyugatra, Szentdomonkos falu felé nézett, most meg a városra, igényesen a várra! Mondjátok hát tik is, nincs-e igazam?

Pozsgai Borika nagy bátran azt mondta, ha most feléjük fordult Krisztus, abban nincs jajgatnivaló, anyó is csendesedjék hát. Biztosan azóta néz a városra, mióta jobb a török. Addig nem szenvedhette őket. Okos szavaira eltűnt a leányarcokról a rémület, s mint a vezérlúd szavára az égi libák, ők is hazaindultak. Katángvirágos gyalogúton mentek, s a szent foglalatosság után vidáman fogtak a pajzán dalba. A Paksi úti néhány lakott házból kijöttek az asszonyok az utcára, és érdeklődéssel hallgatták az új hírt a megfordult Krisztusról. Jerem azt mondta, ne avatkozzanak be az asszonyok

99

vélekedésébe. Ha ez megnyugtatja őket, máris jó. De a keményebb Béni mérgelődött az ilyen butaságon. Ő maga sem tudja, merrefelé faragta a kőműves azt a fejet. Pedig ott vele nevezetes dolog esett. Feledhetetlen. Ott sütötte meg az aga földjéről lopott élete első törökbúzáját Süveges Balázzsal. Hát az olyan jó volt, hogy akármerre nézett is a szent fej, ő nem figyelte.

Kel és nyugszik a nap. Jön és megy a hétfő, kedd, szerda, és íme itt a magyarok nagy napja. István első király tiszteletének ünnepe. Készülődnek rá a lányok új subrikált*** vállú ingekkel, hímes kis mellesekkel. Rakják az anyák apró ráncba a legénykék patyolatfehér gatyáit. Cserélgetik a legénykék a darutollakat, sietnek a mesterek az új csizmákkal, s a titkos fegyverkovács már fényesítgeti a rézsarkantyúkat. Szárad a komló a vesszőkosárban az új kenyérhez, ami István király napjára sül a kemencékben. Hozzák a hírt falukról, hogy az újhitűek is megmaradnak eme újkenyérünnep mellett, mert István az egész népé volt.

* 0,8 liter ** kb. 25 liter*** szálak kihúzásával és átszövésével mintásán díszített

Legények magas póznákat vernek le a csárdák előtt, azokra keresztben gerendákat, s majd ünnepnap befedik suhogó friss erdei lombokkal, hogy leveles színek alatt ropják el táncaikat. Nem akármilyen tánc lesz ám! Nem bizony! Aki ezen a fényes napon lányt hív be a sátor alá táncra, az már nyilvánosan mátkát választott, és az egész városnak ezzel hírül is adta.

Pár nappal az ünnep előtt felbérelt ijesztgetők jelentek meg a pusztában, a juhok, tehenek, csikók karámainál. Rejtelmes alakok hagytak ott bűnjeleket, lábnyomokat, mint akik rossz szándékkal settenkednek. Jött a hír Benjámin apóhoz. Üzentek csordások, juhászok, hogy nézzen körül, miféle idegen törökök járnak a környéken. Éjjel lövöldöznek is, és lovon száguldoznak. Béni megtudta apjától a veszedelmet. Mert lehet-e ennél most nagyobb baj, mint az, hogy az erős csikósok védelme nélkül megzavarják az új legénykék első táncát, a mátkatáncot a leveles szín alatt. Gyurka azt súgta le, hogy egyetlen idegen török nincs a várban, de az öveik rosszban sántikálnak, éjjente kijárnak a kapun, bár az aga nem küldte őket. Tisztán látták a helyzetet: ijesztgetés ez, hogy a pásztorok ott ne hagyják nyájaikat, s ők majd szabadon garázdálkodhatnak a gyaur összejövetelen, ünnepen, a szép új táncos lányokkal.

Este a várborbély remegve futott Gyurkához. Azonnal menjen a kúthoz, mert sírnak a fejek. Azt

mondták, magyarázta Gyurka, aki megzavarja a táncot, azok aznap még a Paradicsom kapuja előtt táncolnak, de beengedést nem kapnak. Gyurka lekiabált a kútba:

– És ugyan kinek szól ez a halálos fenyegetés, halljam!– Vááárbelieekneeeek! – sírt fel a hang.Mehetsz, Julika, ringó kis rokolyádban, karmazsin csizmácskádban, rojtos-bojtos vállkendődben a

templomba. Öltözz, Pozsgai Borika, Tamási Mari, Piros Margit, Bójás Teca, mert ott állnak már a téren: Nádas Jerem, Kiskelemen Béni, Bíró Balázs, Tornán Pista meg a két tüzes Révész gyerek, a Ferkó meg a Pista. Csillog a csizmájuk, villog a fokosuk, leng a darutolluk a kackiás föveg mellett. Szól már az öreg templomból a csikókért visszavett régi harang az erős haranglábon. Megy a nép, s majd elénekli árvaságát a szent királynak, ki erős törvényt írt népének, hogy az a sok ellenség között megmaradhasson.

Lezajlott a nagy nap. Egyetlen ember sem panaszkodhatott bántalomról. Megteltek a tányérok délharangszóra. Minden kucsma, föveg mellé akadt rozmaring. Szólt a cimbalom, síp, lant, duda. Repültek a szoknyácskák, ürült a csobolyó, és a nap is elégedetten ontotta sugarát. A törökök? Egyetlen illetlen szavuk nem volt. Szépen, fegyvertelenül sétálgattak, és kedvvel fogadták el a pásztorok kulacsát.

100

Jerem még nem tudja, hogy alkonytájt Tamás apó is bejött. Öreg Benjámin úgy ültette a híres nagy bodzafa alá, hogy őt ne lássák, de ő élvezhessen. Néhányan mellé szegődtek az öregebbek közül, megbámulták a remek új lábát. Tréfálkoztak, hogy tesz-e arra mályvaborogatást, ha jön azőszi köd? Mert ők már nyakra-főre rakják ezt a köszvényesek ingyen orvosságát. Nézte a táncosokat. Amikor Jerem a táncban arrafelé keveredett, honnan Tamás apó látta, titkon áldásra emelte a kezét. Éjjel hazament. Másnap két gerlét küldött Julikának.

– No, hogy volt? Mint volt? – faggatta Miska a mély álmából ébredt Jeremet.Jerem felnézett. Kedves, szokatlan, de nagyon meleg érzés öntötte el. Miska tekintete újra

kérdezett: szólt a duda? Táncoltál? Sokkal? Eggyel? Mindent mondjál!– Mindent? Hát a sóház-templomba nem fértünk be, mi, legények kint rekedtünk. Mondták a

lányok, hogy az öreg pap, ki messzi Pannon-hegyrül jött eme napra, nagy beszéddel szóla a néphez. Ama Szulpic atya bátorítá az embereket, s azt is felhozá, hogy ahogyan a leányzók ingvállán az a kivarrt minta már az Etelközben is nyílott, s máig megmarada, úgy marad meg a lelkekben a vágy a továbbélesre. Százéves könyvből neveket olvasa fel, kik a tatárdúlás után itt visszajöttek a nádakból, vadonokból. Mondta fennhangon: emeljétek karotokat, kiknek őseik nevét olvasom És kiabála neveket: Czobor, Kertész, Gál, Simon, Kun, Bodor, Kimlei, Ükös, Csordás, Horvát, Víg... Akkor összeolvasá a kezeket, és mondta: eme nevekből alig egy-egy marada meg a tatár után. Íme, itt ma öt–-at nyúlt fel egy névre. Bízzatok hát! ím, boruljunk most mind le, mert ami itt van, az örvendetes.

– Jó, jó! De én téged kérdeztelek. Mondd hát!– Aztán jövének ki a népek szép tekintettel a szabad napfényre, eloszlottak otthonaikba, és félve

nézték a várat, de nem lett semmi. Mikoron mink a leveles szín alatt megmozdulánk a Márkus öreg cimbalmára, akkor minden csikós, gulyás, juhász és bentiek párt választanak. Akkor a bíró kikiáltotta: első táncosok gyertek be! Bemenénk mind rozmaringgal. Aztán kikiáltá mind az ő párja nevét.

Attul fogvást én már semmit sem mondhatok, mert az már nem is a földön volt, amikor táncba kezdek Julikával.

– No, aztán mondtál szépeket?– Ippen ez az! Üres lett az eszem. Egyetlen szó nem jött a nyelvemre.– Nem mondtad, hogy hallja-e az égi dalosokat? A felhőszélek súrlódását? Nem beszéltél a lápi

tündérrózsákról?–Nem!– Hát mit tevél, te mulya?– Táncoltam, oszt behunyt szemmel néztem. – Hát ő?– Ő is...Hírt hozott a galamb. Portya készül. Lentről indulnak a törökök, látszólag békés célokkal.

Pécsváradi janicsárok látogatnak az adonyiakhoz. Valódi cél: a Földvárhoz szomszédos ménesmajori, előszállási gulyák, ménesek meghajtása. Megengedte a basa, mert unalom kezdte ki a tábort, s ez a harci erények hóhéra. Azonban errül a tervről még az útba eső török várak és kis erődök sem tudnak. Kalocsai Menyhért apónak a pécsváradi török postagalambok gondozója izente. Nincs ugyan szó Földvár bántalmáról, mert Földvár a szultán védelme alatt van. Ám ahol az ilyen kipihent csorda átalmegy, ott minden lehet.

Tamás apó éjszakákat töprengett, hogy közölje-e a hírt Jeremmel? Mikor ezt a dolgot mérlegre tette úgy, hogy a serpenyő párjára a gyerek jelleme került, teljes nyugalommal közölt mindent.

101

Jeremet a feladat óriási terhe előbb majd agyonnyomta, utána meg magasztos érzések emelték fel. A fiatalokat apó bízza rá. Ezzel a gonddal indult el már hajnalban.

Amikor a rekettyés titkos ösvényéről kilépett a szélesebb dűlőútra, lónyerítésre döbbent fel. Mivel a kelő nap a szemébe sütött, nem láthatta meg azonnal az útszél bokraitól is takart lovat. Ám a másik pillanatban olyat ugrott a szíve, hogy csaknem megtántorodott. Mert az előtte prüszkölő ló az ö Lepke lova volt. Mellette a másik ló, hátán rengeteg csomaggal, idegen jószág. Lepkét is idegen, solti süveges vezette fékszáron, de valaki még hátul is mozgott. A süveges távoli tájszólással megkérdezte, merről találná meg leghamarabb Falábú Tamást. Jerem ijedtsége a felsőfokra ugrott. Tehát tudják idegenek is, hogy itt él a Falábú öreg.

– Mit akarsz vele? – kérdezte olyan keményen, ahogyan csak tellett tőle.Erre az idegen előlépett az ágak és Lepke mögül. Márk volt. Ugyanúgy, mint ahogyan a láp szélén

hagyta.– Márk! – kiáltott Jerem rémült–boldogan. – A szád! Nyitva van!– Tudom – felelte szintén majdnem holtan –, én hagytam nyitva!Még nevettek, csapkodtak, sehogy sem értették meg a valóságot, hogy szemtől szemben állnak

egymással. Végül mégis Márk kérdezte:– Igazán te vónál, Jerem?– Nohát ha úgyis üsmerősök vagytok – mondta a kísérő –, én el is mehetek. Egy tabak nem vóna?Tabak még nem jár Jeremnek, de néhány dénár csörgött a zsebében, a behemót idegen markába

nyomta. Az megnézte, aztán elinalt vele, mint aki először lát ilyet.Megindultak a gyalogcsapáson. Elöl Jerem, utána a szélesre málházott lóval Márk.– Hát élsz? – szólalt meg Márk szuszogva nagy sokára. – Ha nem kellek, vissza is mehetek, vagy

várszolgálatot keresek.– Ne bomolj, kölyök! Hát már hogyne kellenél! Kell itt mindenki, aki magyar! Majd mingyán

beérünk a szállásra. De – ijedt fel hirtelen – ide figyelj! Szélim itt nem Szélim, hanem Lápi Miska.Szélim aztán igazán megnémult, mikor Jerem kihívta a nyári szállásuk konyhájából.– Nohát! – csak ennyire futotta az ereje.Volt aztán kérdezés, kiabálás. Sajnos, Márk visszazökkent az otthoni szokásába, és mindenre a

legtakarékosabban felelt.Jerem úgy vélte, Márk maradjon csak itt a nyári épületben, egyelőre ne is tudjon a bárkáról. Mert

ha ez a nagy nyitott száj nehezen is ad ki szót, de a jövőbe senki se lát. Lám, a csendes Süveges Matyi is, mióta rozmaringot kapott, be nem áll a szája. Tamás apó helybenhagyta Jerem intézkedését. Szélim meg a vendég elé rakta a tálakat.

Határtalan öröm talán nincs is, s ha van, akkor most ilyen a Jeremé. Előkerült a gyönyörű kardja, könnyű, mégis acélerős sisakja, láncinge, tőre, sok apró ingósága bomlott ki a rafináltán szegényesre álcázott csomagokból. Vitézi dolmány, csizma és láncing a Dormándy-hagyatékból. Ott a három nagy könyv a csodálatos kézzel írott betűkkel és ott volt az utolsó, a rongyokba csavart kincs: négy vadonatúj, legjobb rendszerű puska.

– Ez honnan?! – kiáltott Jerem.– Ambrus mostohám hozta. Ő nem használhatja a keze miatt, hát elküldte neked... Ez meg, fene a

dógát, majd lehúzta az ódalam, olyan nehéz. Nesze! Kukoricacipóba sütött madár.Jerem tudta, hogy azok az aranyak.Tamás apó intett Jeremnek, hogy menjen a dolgok rendezésére. Jerem átevezett. Béni ámulva

hallgatja a közlések özönét. Török portya itt? Neki meg lova lesz? Deres? A színe is? A neve is Deres? És hogy ők mit tesznek, ha jönnek a janicsárok? Hát akármit, de azt megemlegetik.

102

Lefutottak a partra, bár fentről látták, hogy a ladik nincs ott az ő cölöpjüknél, de legalább jelet hagynak. Már meg visszakúsztak a Kálvária-hegy bokrai között az ő kis titkos csapájukon a barlangházba. Tüzet raktak a szobányi udvaron, s a jól lobogó tűzre fonnyadtas füvet dobtak. Hadd szálljon a füst fúróformájúra, hogy az apja észrevegye, ha látóközeiben van.

– Órán belül itthon lesz, ha látja – mondta Béni magabiztosan.Benjámin apa mindent szó nélkül hallgatott meg.– Rendben – mondta. – Gyerekeknek még szót se! Én bejárom az én utaimat. Ti meg azt

okoskodjatok ki, hogy a magatok korú legények a határ egyazon részén dolgozzanak, hogy hívásra könnyen összeszaladhassanak.

Siettek Jeremék a bástyafalhoz. Jerem madárhangutánzása most már nélkülözhetetlen volt. Gyurka nem várhatta mindig őket, így csak akkor ment, amikor egy-egy honos madárfütty hívta.

– Rosszkor jön ez most – mondta Gyurka. – Az agán rajta van a bolond hete. Ilyenkor kiszámíthatatlan. Megint hangokat hall. Most harangok zúgnak a fülében Nándorfehérvár felől, és közben hallja az elhunyt feleségei jajgatását is. Ha most kér segítséget a pécsváradi bég, ez a hülye meg is adja.

– Figyelj, Gyurka! Még nem tudjuk, mikor jönnek a pécsváradiak. Benjámin apa már kinn van a fürkészőkkel. De addig ki kell találnunk valamit. A kutat is fel kell használnunk. Bevált a múltkor is.

– Helyes! Ti kinn, én meg benn fülelek. A kis perzsa lány mindent elmond nekem. Fene érti, de még az édes nyalni való cukrait is megfelezi velem.

– Hát ez most szerencsénk lehet. Arra vigyázz, hogy el ne áruljon. Hátha vele meg téged figyeltet az aga.

– Bízd rám! Ha beadom a fehér port, semmi már ő fertályóra múlva. Reggel gyertek, ha hír van. Be is szólhatnátok most a kútba. Mást ne, csak azt, hogy felhős a török ég.

Útjaik szétváltak. Jerem tudta, hogy Julika a kendert töri odahaza. Nagy kenderadójuk van az özvegyeknek, mert azokat nehezebb robotra nem hajthatják. Onnan így kárpótolja a török a férfikéz-veszteséget. Julika nagy sikoltással futott be a szabadkéményes pitvarba. Borzasztó szégyen lenne, ha Jerem ilyen felismerhetetlenül porosán látná meg. Pozdorjacsepű szálacskák, por, por az egész arca, ruhája, feje. A szemébe sem nézhet többé a mindig tiszta Jeremnek, ha most meglátja. Rokolyája alja feltűrve a derekába, röpikéje eleje behasadva, kis fehér ingeleje szürke a portól, mint a száradó rög.

Jula néni nem ijedezett a vendég előtt. Arrébb hívta a poros terepről a nagy a fa alá, a szépen faragott végű, hajóorrtőkés lócára. Ott szokott ő búslakodni mai sorsán. Mert nagy ács nemzetség volt az övé. De még az uráé is. Beszélt a jó anya, mert tudta, hogy a kislányának mosakodnia, fésülködnie kell. Már jött is. Senki sem mondaná, hogy ez futott az előbb ijedten. Jerem ugyan eddig errefelé csak leszállni látta a napot, de most megesküdne rá, hogy ott van kelet. Jön az ő fényes Napocskája lassan, méltósággal, ahogyan kell. Parasztlány nem fut kiabálva, szelesen a kedveséhez. Csak közeledik, mint a nap az égen. Meleg árnyék vetődik mellette.

– No, mulassatok – mondta Jula asszony –, nekem bizony sürgős ez a munka. Beadhatom akár az egészet, hogy teljesítsem a parancsot a kenderadómban.

Julika megállt Jerem előtt, kedves zavarral nézett a gyepre, hol egy csiga küzdött az akadályokkal.– Nem ülnél le? – kérdezte Jerem.– Mit gondolsz? Dolognap van ma. A kapu felett belátnak. Mindenki siet, csak a várba ülnek az

urak.– Azért leülhetsz, no, gyere! Ezen az oldalamon nem látnak meg.Nagy csend lett körülöttük. Pedig beszélni kellene. Oly ritka alkalom az ilyen. De mit is

mondjon? Mit? Végül mégis megszólalt:

103

– Kicsit fúj a szél!– Fúj – mondta a leány. .Újra csend. Hosszú boldog csend. Most Julika törte meg.– Van egy nagy ládánk. Bötűk vannak rajta. Idesanyám azt mondja, hogy az az ű dédjinek a neve.

De ű nem ösmer bötüt. Ezen olyikat én se. Úgy olvasom, hogy: „ajtónyi jó anna". Tán olyan testes volt, mint az ajtó?

– Nézzük meg!Bementek. A nagy ház egyik sarkában igazán szépen faragott, nehéz diófa láda állt. Betűk is

voltak rajta. Julika félrehúzta a kétaraszos ablakon a szőttes függönyt. Jerem olvasta:– Majthényi Johanna.A „M" már alig látszott, a „th" is mosódottan. Igazán nem csoda, ha Julika új nevet adott dédanyja

ükanyjának.– Ez a te ősöd volt?– Úgy mondja idesanyám. Nagy futás vala akkor is a tatárdúlásban. Mikor ménének, ki itt, ki ott

dűlt ki. Eme Johanna itt bújt meg a Somos-hegy melletti bozótban. Az akkori ükapám hozta ki a vész után, oszt együtt maradtak.

– Ha én kihozlak egyszer a vészből, eljössz-e velem?– Veled elmegyek akárhová.Szeme tele lett könnyel, lenézett a földre, ami csakugyan föld volt a talpuk alatt. Földpadló, az

itteni szokás szerint felhintve szitáit homokkal. Jerem gyöngéden átölelte a kis lilomot, a tatárvész, törökvész minden rémségét átvészelt Majtény virágát. Az üres örökségláda mellett megtelt a szívük a legfélelmetesebb kinccsel, a tiszta szerelemmel.

Benjámin bácsi délben hazaért. A gyerekek eléje tálalták a lebbencslevest, amit már Jerem tanított meg Béninek.

– Minden készen várja ükét – mondta –, a csikósok már nyargalásszák a lovakat, betörik a harcba az arravalókat. Összeáll három–négy csapat. Lármával, puffogással gyakorlatoznak. Sok lónak nem első portyája lesz ez. Így szokták ők ezt ötven esztendeje. Beszéltem a szabadságolt magyar várbéliekkel is. Mind örömmel vállalta a vezetést. Titeket is kioktatnak. Szedjétek össze az oskolátokat meg az idei összes első rozmaringosokat a szállásokról is. Mind kelletek. Még nem vívásra, de lesz dolgotok így is.

– Mit? Nem vívásra? – A két gyerek egyszerre ugrott fel. – Hát mire? Tán bélesevésre?– Lehet! De vagytok-e már olyanok, akik a szót megfogadjátok a tapasztaltaknak? Mert ez a

nehezebb.– Majd meglátja kend! – kiabált Béni. – Mindenütt ott leszünk, ahol lennünk kell!Mentek is most mindjárt útjukra, ahogyan az apja parancsolta.Gyurka izgatottan várta a madárfüttyöt. Most ő volt türelmetlen. Amikor megérkeztek társai,

azonnal elmondta, hogy az aga hírt kapott délről. Kiadta a parancsot, hogy fegyvert vizsgáljon minden tiszt, abrakolják jól a lovakat, meg maguk is legyenek készen arra, hogy bármely nap megfúvatja a riadót. Addig meg a szájukra vigyázzanak, hír ne jusson ki a várból. Ezt az aga mondta. Ő pedig azt, hogy szóljanak be ma este a kútba. Csak a múltkori dalt. Minden ment, mint a karikacsapás. Tamás apó ugyan azt mondta, hogy az első sima sikerek után mindig megjönnek a kemény, göcsörtös akadályok is. Túlságosan sokat ne várjanak, mert nagy erő az együtt! Pécsvárad, Koppány, Földvár. Bizonyosan Adony és Ercsi törökje sem ül otthon imádkozva. Béniék megígérték, hogy nem vesztik el a fejüket, hallgatnak az okos szóra. Vezérük az öt várvitéz lesz. Öreg Benjámin

104

már elvitte a Jerem drága felszereléseit nekik. Volt hallatlan öröm a négy új fegyvernek, amilyeneket már láttak Csáktornyán, és gyakorlatoztak is vele.

Megindultak délről a pihent törökök. Nagy játszi kedvvel meneteltek a gyalogok, díszes lovakon a lovasok. Utánuk a léhűtők elmaradhatatlan uszálya. Ezek csak a harácsnál válnak hősökké. A Pécsváradhoz közel eső falukat, mint saját adózó területüket, parancsra kímélniök kellett. Még kardot is lengettek a kapukba kiálló öregek, gyerekek felé. Azok csodálkozva viszonozták a kedveskedést. Ám Szentgyörgyön már benéztek a portákra, és ételt, húst, italt követeltek. A szentgyörgyi békés fosztogatásról Paksra, Bölcskére, Madocsára és Földvárra meghozta a galamb a hírt. Órák alatt tudták már a ménesek, gulyák emberei, és alig törölték meg szájukat, száz és száz nyíl repült a zsákos utóhadra. Mire azok felocsúdtak, a szentgyörgyiek eltűntek a Duna felé eső bozótban.

Pakson már előre megkapták a törökök az üdvlövéseket. Könnyű dolguk volt a városiaknak. Magas partokról, kitűnő leshelyekről lődözhettek a sűrű sorban menetelőkre, kik nem mászhattak most meg a partot lovaikkal. Bosszút lihegve mentek el. Majd lesz nemulass Paksnak visszatértükben ! A sebesültek hátrább maradtak, szekereken kértek helyet. Világért sem maradtak volna el a balul kezdődő, de Allah segedelmével fényesen záruló portyáról. Ők már így is jogosultak az osztozásra.

Madocsa kemény újhitű legényei nemcsak rejtekről, hanem szemtől szembe támadták a hátvédet. Jókora csetepatéban verték szét a rongyos hadi szemetet. Szekereiket összetörték, lovaikat szélnek eresztették, és véres sort vágtak a futó tömegben. A csürhének még eszébe sem jutott felvenni a harcot, mindenik a már összekapkodott limlom zsákmányt mentette. Ott is hagyták a madocsaiak ezt a hitvány bandát, és a dombok, bokrok védelme alatt előresiettek a földváriak segítségére.

A törökök, nem tudni, miért, egyre lassabban, óvatosabban haladtak. Zúgolódtak is a harcosok, miért haladnak ilyen temetésszerűen? Megmondták: azért, mert az erő a szállásokra kell. Gulya, ménes, nyáj a jelszó! Már elérték a Somos-heggyel egy vonalban lévő útszakaszt. Az első díszes fegyverzetű vezér lova éppen a római mérföldkő előtt állt meg, mikor a magyar fürkésző fellőtte a jelt a madocsai, bölcskei legényeknek. Azok kiugráltak a bokrok, árkok védelméből, és hátba támadták a menetelőket. Ők jobbra-balra nem ugorhattak szét, mert ott mély árkok, gödrök voltak, és így az egymásba ütköző törökök már majdnem harcképtelenek lettek. De aztán megindult az eleje gyors vágtában. A hátulsók megfordítva lovaikat, nekiláttak a lovas gyaur kutyáknak, akiket szintén nem galambok költöttek ki. A magyarok éppen ezt akarták, ami történt. A visszafordult csapat meg az előrefutók között jókora rés lett, két részre szakadt az ellenség. Percek alatt körülfogták őket a legények, és karddal, fokossal, pányvákkal olyan csapást mértek a nekik jutókra, hogy a megmaradtak ész nélkül menekültek, amerre lehetett. Kis részük a Somos-hegynek tartott, ahol öreg bikagulyások bújtak meg. Azok már lesből leszedtek néhány törököt nyíllal, golyóval, de a hatalmas komondorokat is rájuk uszították a menekülőkre. Bár az ő feladatuk nem ez volt. A valódira még nem kaptak parancsot. Azt majd a két Révész gyerek egyike hozza meg, Ferkó vagy Pista. Az öreg csordások hát vártak, és kényelmesen eresztgették nyilaikat a közeledőkre. Néha boldogan fordították öreg fülüket az országút felé. Ismerték már ők a harcok, portyák minden hangját. Tudták, hogy ott most a magyaroké a győzelem.

Miután szétverték a török teljes utóhadát, megindultak a pusztai szelekkel versenyző lovaikon a madocsaiak. Idejében érkeztek. Ott forog, kavarog már a török menet eleje, közepe a hirtelen égből pottyant lobogó ujjú csikósokkal, a bekötött ingujjú, zsíros kalapú gulyásokkal. Juhászok, földváriak, mint az égi vihar, ha fát tördel, úgy zsibonganak, forrnak, szorítanak, kergetnek, ütnek, vágnak az ellenség soraiban. Sor? Nem sor már az, hanem az égen megkavart hollócsordához hasonlóan forog, menekül, tehetetlenül egymásba akad, és minden tudásukat most egyedül a menekülésre használják. Mert ez, ami itt történik, minden, csak nem az a százszor megtanult, begyakorolt szabályos harc. A törökök egyszerűen nem tudják, mi ellen védekezzenek. Most az árokból ugrik fel egy csapat véreb, s belevágja a fogát a ló lábába. Amott pányva repül a kapitány nyakába, emitt fokosok verik be a

105

szélen harcolók fejét, ott hátukba ropognak a puskák. Hallani a hangjukon, hogy a legújabb rendszerűek. De ím, még vitézi sisakos ördög is termett közéjük. Egyenesen a dzsinnek hozhatták, mert képzett várkatona itt ugyan honnan lenne? Pedig van! Egész csoportot kerget, és egyetlen török nem menekül tőle. Mi ez? Kik ezek? Honnan ez a tenger legény, öreg, kamasz? Jaj, ott is egy gyaur kutya. Két kézzel harcol. Hull a török körülötte. Amott meg újabb csapatok az út hosszában elnyúlt törökök derekába. Micsoda harc ez? Ki vezeti? Hányféle parancsra indulnak? Mert az már biztos, hogy itt egy közös vezető nincsen. Vagy mégis? És éppen ebben a látszatrendetlenségben van a győzelem?

Összecsapott a két fél. Egy részük az országúton folytatja a kaszabolást, más részük keleti irányba fut. Jut mindre ellenfél. Ne reménykedjetek, unatkozó török ifjak! Ébren legyetek! Mert itt van már a szállások minden harcra született fia, itt van Földvár népe, amott hátul Madocsa, Bölcske, Paks, Szentgyörgy férfijava. Azok ott már néha kacagva ütnek, mert még a lefelé bukó nap is látja a győzelmüket. Megfutott szekerészek otthagyott szekerei árokba döntve, lovaik levágott hámmal a határban szerteszéjjel. A római kőnél húsz–harminc török összekötözve. Csupa jóképű janicsár. Talán volt kis magyarok ezek, ne bántsátok őket ifjú első harcosok, Bójás, Mráz, Süveges ivadékok. Hátha rokonok?

Már világosan látható, hogy az egész összecsapásnak itt a gyepes síkon, a kelet felé emelkedő legelőn dől el a sorsa. Jobbra vagy balra? Hogy most már mozoghattak a török lovak, könnyebb lett a szorongatottak helyzete. Az előbb már pányvahurokba került kapitány délcegen, bátran, képzett katonák módján vezeti a csapatát. Csaknem fölényben is van már, mert a lövőfegyverét is használhatja. Emberei remekül verik vissza a magyar gatyásokat, azok meg csaknem félve húzódnak a tér legmagasabb részén nőtt bokrok felé. Nyilvánvaló, hogy ott akarnak elbújni lovaikkal. Megérzi azt a vérbeli harcos, szorítja is őket legjobb vitézeivel. Majd elbánnak ők a csillogó sisakos hadistent

106

játszó ellenséggel. Már legalább ötven török nyomja egyre hátrább őket. Percek kellenek csak a bekerítésre. De van még egy kis ész itt is a gatyásokban. Hirtelen jobbra-balra megfutamodnak, félreállnak a közelgő pokolnak. Túlvilági bömböléssel gulya közeledik. Nem is gulya ez. Dehogyis! Csak tíz-tizenkét mesterségesen megvadított bika, őrjöngő kutyáktól irányítva egyenesen a part mellett megdermedt török díszcsapatra. Hatalmas szarvú bikák, véreres, forgó szemmel mit sem látva, egyenesen neki a kapitánynak. Nem! Nem vesztette el a fejét. Harcok embere a török. Kiugratva a többi közül, a sisakosra rohant. Jó helyre. Pillanatok alatt eldőlt a sorsa. Süveges Pongrác, a kis rabőrző Süveges apja, most döfte le a büszke vezért.

Fent a bikák a betanított kutyák csaholására megálltak.Véres habot fújtak ki. Ama kiöregedett avagy kivert bikák gyűjteménye volt ez, amit a kiöregedett

gulyásra, Bujdos Boldizsárra bíztak. Most ért ide Boldi bátyó nagy csontos lován. Leszegte a fejét.– Bika kellett? Bika? Hát most kaptatok.Egyetlen arcizma nem árult el sem örömet, sem büszkeséget. Az öröme ott maradt Budán, a

büszkesége Mohácsnál.Még űzték a szétdúlt törökök maradványát. Némelyik eszét vesztve menekült a Somos-hegy

irányába, mások az új, de néptelennek látszó, nagy, szürke épület felé. Még vakolatlan volt ez a nagy hodály. De ha mögé kerülnek, eltakarhatja őket a parton szedelőzködő gyaur kutyák elől. Voltak még vagy tízen. A legügyesebb intett társainak: irány a nagy ház. Csak ez kellett az ott nyüzsgő, letiltott harci kedvüktől lángoló legénykéknek.

– Ezt aztán nem! Ezt nem tilthatják meg nekünk! – kiáltott Jerem. – Legények! Hozzám! Élet vagy halál! De megadás nincs! Nyilat kézbe!

Felbukkantak a fal mögül. Persze más lenne süvegben és drótingben, de hát a magyar meztelenül is vitéz.

– Nyilazz!Repült a sok nyílhegy a menekülőkre. Két török lebukott, a többi futott tovább. Vissza a part felé.

Kár, nagyon kár meg nem álmotok! így a nemes lelkű ifjak mint foglyot adtak volna cserébe titeket. Most pedig a későn érkező öreg gyalogosok fütykösökkel, botokkal, régi Mátyás korabeli mordályokkal fogadnak benneteket.

Jeremék felhágtak a bérceket helyettesítő falra, feltűzték a győzelmi zászlót, az egyik töröktől nyert turbán gyolcsát, és egetverő ordítással hirdették ki, hogy megvédtek saját várukat a támadó disznóktól. Közülük egy sem halt meg, azoknak ötödrésze esett el. Nekik sebesültjük is csak egy: Jerem.

A határ elcsendesedett. A nap is lement. Az ötvenhatvan török már megkapta paradicsomi jutalmát. Jeremék a holtakat vizsgálták. Magyar egy sem. Legalábbis itt. Azaz mégis. Öreg Botos Jóska bácsi, kinek a foglalkozása is, neve is botos volt, nagy sebbel, de valami hetyke, kedves tekintettel hanyatt hever szülővárosa földjén.

– Ez a mi halottunk – mondja Jerem mély megrendüléssel. – Itt temetjük el a monostor szép kriptájában. Estére itt marad négy őr Botos bácsi mellett. Ki vállalja?

Mind előlépett. Még tartott a vita az őrség felett, amikor megjelent Bíró Balázs meg Tómon Pista szép szerszámos, cafrangos két lóval.

– Ezeket mink harácsoltuk – mondta Bíró Balázs. – így hát a mienk.– Keveset tudtok még – felelt rá Jerem. – A szerzemény nem a tálalóé, hanem a csapaté.Messziről még zajt hozott a szellő. Lónyerítés, dobogás meg riadozás hangjait. Ott futottak a

madocsai dűlők felé az üldözött iszpályák. Béni is utánuk lován, a lápból hozott Deresen.– Hát még nincs vége? – szólt csalódottan Tómon Pista. Haza kéne mennem etetnem. Idesanyám

beteg.

107

Idehallik a Béni egetverő hangja. Ordít:– Hozzá! Hozzá! Huszár Pétör bátyám! Huszár Pétör! Ide!– Mit kiabál ez? Huszár Péter? Hol van az? Valahol Pápán!– Zrínyi György apánk! Huszár Péter bátyánk ide! Ide! Van még itt török betyár! Zrínyi! Huszár!Látszott a kisebb csapat törökön, hogy páni félelemmel menekülnek. Hogyne! Huszár és Zrínyi

nevek. Mikor az ő vezetőjük lezuhant a mélységbe, itt meg Zrínyi és Huszár! És csakugyan itt kell lennie. Láttak fényes öltözetet, sisakot és remek fegyvereket néhány jobb vitézen. Meglátszott azokon még a rémület között is, hogy próbált vitézek. Az a kevés, aki hazakerült Pécsváradra a toporzékoló, szakállát tépő bég elé, mint egyetlen mentséget százszor elmondta, hogy saját szemükkel látták Zrínyit és Huszár Pétert. Betanított túlvilági bikákkal, farkasokkal meg rég elhalt magyar vitézek szellemeivel jött ellenük. Pécsváradra sötét napok következtek. Tombolt a bég. Nem úgy az öreg Zemogny Jir Hisszariban, a földből nőtt földi házakban élő vitézek. Zrínyi György négy katonája gyalog jött haza, de lovon megy vissza! Ki kell még adni a helybeli aga részét is. Kedveskednek majd neki valami ürüggyel.

Gyurka beszámolt. Nehéz napja volt aznap, amikor elváltak. Az aga érthetetlenül egészen

rendesen viselkedett. Felkészült a portyára, és jó baráthoz illően ötven emberével a pécsváradi bej üdvözlésére akart menni már Madocsáig, mert az a dűlőút most elég jó. Neki, Gyurkának, az utolsó pillanatban jött a mentő gondolata. Futott a porkolábhoz, hogy most sírt a kút. Azt, hogy ne menjen az aga Madocsára, csak Pentelére. Így is lett. A porkoláb futott az agához, hogy ők is hallanak hangokat, és tíz tanút hozott, hogy a nándorfehérvári dalt is sírták a fejek a kútba, így az aga fejvesztetten indította csapatát Pentelére. Másnap éjjel jöttek haza. Itt felzavarta a müezzint a toronyba hálaordításra, mert hallotta, hogy a pécsváradiakat baleset érte. Úgy mondták neki, hogy néhány idegen portyázó csapat jött át Huszár Pétörrel meg Zrínyi Gyúróval megütni a koppányiakat, mert azok meg felperzselték a Zrínyifalukat. De a magyarokkal túlvilági barmok meg tündérek is harcoltak. Szarvaikon mennyei fény villogott a barmoknak.

Jerem ekkor bevallotta, amit hősökhöz illően titkolni akart. Felhúzta inge ujját, megmutatta jókora sebét. Sötét, nagy daganatféle volt már, a szélén pedig gyanús sárga csipkézet. Nyíl tépte seb volt. Két társa előbb ijedten tapogatta a forró sebet, majd előbb elismeréssel, később kis irigységgel szólaltak meg. Béni azt mondta:

– Te már vitéz vagy. Első lettél köztünk. Gyurka szilaj dühe az aga ellen lángolt fel.– Mikor leszek én vitéz eme öreg kecske mellett?– Várj, ne lázadj – csitította Jerem. – Gondolkozz! Az egész siker a te érdemed. Ha az aga mégis

eljön Madocsa felé, megismeri a számadókat, csikósokat, hisz sokat már a városból személyesen ismer. Mi lett volna?

Napokig halálos csend volt az egész városkában. Egyetlen ünneplő, derűs arc, hetyke tekintet nem volt az augusztus végi nap alatt. Sebesültek bújtak otthon. Kíváncsiskodó sehol. Ám az aga nem firtatott. Lapult, hallgatott, és titkon hálaüvöltést rendelt a müezzinnél a legszokatlanabb órákban. Mert tagadhatatlan, ő megmenekült.

Márk tátott szájjal hallgatta Jeremet, amikor beszámolt. S mivel karja bedagadt a szűk ingujjba, sebét is megmutatta, Tamás apó azonnal a kezelésébe fogott. Nem mély, mondta, de piszok kerülhetett bele. Miska már hozta is a vizet, ruhát, tálat meg a nyírfakéreg dobozkában rejlő kenőcsöt. Jerem még kínjában is felkacagott, mert Márk az eddigieket is felülmúlva akkorára tátotta a száját, hogy az egész arca elváltozott.

– Hős vagy – mondta apó, amikor végzett. – De nem azért, mert harcban sebet kaptál, hanem amiért némán tűrtél most. Ez bizony fájdalmas volt, ugye?

– Hát nem szeretném elölről kezdeni.

108

Apó elrendezte a szerszámait. Felvette a ruhát, amit a sebről levett. Hímzett szélű kis keszkenő volt, amit még nem is régen, gyerekkorában ő is sebkendőnek hívott. A cakkolt sarokban két ügyesen kivarrott betű állt: G. J.

Most, hogy fájt a Jerem karja, volt ideje Márkot kikérdezni a láp életéről, lakóiról, a sírról...Ambrus kevesebbet beszél, mint valaha. Borcsának elöl kiesett egy foga. A Jerem

keresztgyerekében hat betyár rejlik, olyan, mint a tűz. Övé a Jerem volt kedves lesőfája, ő parancsol az ikreknek. Ezek nagyon kedvesek, egymás nélkül semmit sem kezdenek. Márk ezt kérdésekre mesélte el. Magától egyetlen gondolat sem jutott eszébe. Jerem elmerengett ezen. A kék virág utódai kéket virítanak. Az énekes rigó fia ugyanúgy dalol, mint anyja, dédanyja. Fenyő, nyír, szilfa önmagát ismétli meg az utódaiban. S ennek a világjárt eszes, bátor, csalafinta vörös embernek, kinek egyik kezén hat, másikon három ujja volt, s ezekkel az ismertetőjelekkel is kijátszott minden pandúrt, harmincadost, ilyen néma, ügyetlen fia lett. Még annak a százeszű Borcsának is fia Márk! Két ilyen embernek ez a fia! Érthetetlen, hogy Tamás apó milyen hamar megszerette a mulya nagy kamaszt. Szélim is kedveli. Béni észre sem vette a Márk fogyatékosságait. Azt mondja rá: egy karral több, ha ütni kell. Át is vitte Márkot hamarosan a Duna felett trónoló barlangpalotájába, amin a gyerek módfelett csodálkozott.

– Hegyódalba beásott ház! Oszt mégis száraz, senki sem fázik benne, nyáron meg hűs. Osztán meg még ami a fő, milyen messzire látni innen!

Egyszerre otthon volt. Csak a lányok közt némult el. Soha életében nem volt lányok között. Szembe velük szép almapiros, barna kisleány jött. Nagy szemet nyitott, mikor Bénit az idegennel meglátta. Fekete szemét picit összébbhúzta, mint aki mérlegelve fürkész valamit.

– Hová, Bori? – kérdezte Béni.– Malomba. Bevihetnél a ladikodon az öreg molnárhoz.– Bevihetlek. Ez a legényke a Jerem földije. Eljött utána.– Aki lovat hozott? Lám, no, milyen a jó barát.Márk sötétvörös lett, és mikor a Dunához értek, megkutyálta magát, nem ment be velük a

vízimalomba, pedig epekedő szívvel nézett utánuk, amikor azok a deszkaajtón beléptek a molnárhoz.Márk annyira elmerült a Duna-part jellegzetes kőbabáinak szemlélésében, hogy észre sem vette a

csikorgó lépteket.– Ugye különös küvek? – szólalt meg Jerem mögötte. – Én is sokat csudálkoztam eleinte. Tamás

apó azt mondja, azelőtt kűbabának hívta a nép, most meg török kölyöknek. Egészen török formája van. Turbán meg bugyogós pocak. Béni hova lett?

– Bement a malomba.– Régen?– Nem ippeg régen. Leányzóval ment.Jerem felemelt egy ökölnyi kőbabát, jó irányzékkal a malomdeszkához dobta. Béni azonnal

kinézett.– Gyövünk! – kiáltotta.– Siess! Dolog van!Falábú Tamás ugyanis rábeszélte a magyar bírót meg a csikósok öreg fejét, adjanak néhány török

rabot váltságul ama nagy orrú Gáspárért, aki már járt itt. Ösmerik, és jó lenne a gyerekek tanítására. Ezért sietett most a két legény a várba Gyurkához, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Jó lenne, ha a kút azt ríná, hogy írjon az aga a kanizsai basának, adja ide a nagy orrút, helyette visszakapja három kedves katonáját.

Így is lett, s két hét múlva Gáspár kipihenten, kimosakodva és tisztán öltözve tanította a fiatalokat mindarra, amit a törökvilág magyarjainak tudnia kell. Nem tartott sorrendet, de okosan nevelt. Ha a

109

számvetés nehéz órái után fáradságot észlelt, Kolumbus Kristófról mesélt, meg a kincsekről, amiktől megduzzadt a portugálok mája. Mármint az uraké. De a nép mindebből nem látott semmit.

Ilyenkor aztán sort ejt az országok állapotáról, s ezeket összeméri a magyar sorssal. Elmondja közben, hogy soha nem számíthatnak idegenek segítségére, csak a saját két kezükre, lelkükre.

Nyomkeresés

Eljött az ideje, amikor Jerem feltárta titkát várbéli barátja előtt. Megmutatta a vár alaprajzát, megmagyarázta a vonalak értelmét, jelentőségét, és felfedte titkos álmait, azt, hogy ő Mátyás király itt rejtőző kincseit sejti a vár kazamatáiban. Gyurka azzal járult a dologhoz, hogy ami bejárható a vár alatti alagutakban, azt vállalja. Könnyű dolga lesz. Azt mondja az agának, hogy keresi a fejetlen barátokat, és megbékíti őket. Gáspár gyerekesnek találta a kincsek feltételezését, de hasznosnak a vár alatti járatok ismeretét.

Kell-e nagyobb izgalom a két legénykének, akik már nyílt harcban vettek részt, hogy ők ketten akár a levegőbe is röpíthetnék az egész várat? Sajnos Gáspár egyelőre csak a tanítást tartja sürgősnek, mert mint mondja, ha hirtelen nekiindulnak tanítványai a házasodásnak, lőttek a betűknek. Márpedig manapság a tizennyolc éves legénynek házasodnia kell, különösen ott, ahol az anya kihalt. Jeremék addig ügyeskedtek-fondorkodtak, amíg csak rá nem vették, hogy jöjjön velük az alagsor megvizsgálására.

Alig várták, hogy Gyurkának is beszámoljanak Gáspár hajlandóságáról. Gyurka meg elmondta, hogy a kis perzsa lánnyal sokszor nevetnek az agán. Rémséges gyámoltalan, ha rájön a félelem. Az egész várban csak ők ketten nem félnek.

– Ha te egyszer kijössz hozzánk – mondta Béni –, hozd őt is magaddal. Mink befogadjuk. Elfér ő nálunk.

– Már megegyeztünk. Ő velem jön a halasi pusztára. Együtt száguldunk majd apám ménesének csikain. Aztán egyszer majd elmegyünk Perzsiába, ahol az ő szüleinek a kútja is márványból van. És a macskájuk is perzsiai szőnyegen sétál, mint itt az aga főasszonya. Mink ott körülnézünk, osztán visszajövünk Halasra, Pirtópusztára. Ott én átveszem a ménest, csikós leszek.

– De addig velünk maradsz tán, míg megvívjuk a várat?– Addig veletek leszek. Senki mással.– Most hát mit tegyünk? Ríjunk most a kútba? Mit mondjunk? Újhold lévén hamarosan, talán két

nap múlván. Kezdődik az őszi beszedés a gyümölcsökbül. Már írják fel a szőlők terméseit, meg szedik a kenderadót.

– Ríjatok arról, hogy ha sokat vesznek be, éhesek lesznek a rokonságok otthon. S akkor majd oda is mennek a fejetlen barátok, és tőlük szedik be az élelmet, ruhát. Meg azt is mondjátok, hogy akkor a születendő gyerekeik foggal jönnek a világra. Ez a legnagyobb rémületük.

Gáspárt is magukkal vitték az esti sírásukra. Meg kellett fogadnia, hogy nem nevet bele a kútba. Gáspár fáklyát és istállómécsest is vitt, meg rövid nyelű csákányt, kötelet és némi élelmet. Ha ő valamibe belekezd, a befejezésre is gondol. Hátha aknába esik, akkor sok minden kell. Benn jól megnézte a vastag pallót. Átvilágított a kút másik oldalán tátongó űrre. Látta, hogy ott ugyanolyan kiboltozott folyosó van, mint ez. Egyenesen ennek a folytatása. Lassan áttolták a pallót, s amikor teljes biztonsággal megfeküdte odaát is a talajt, átlépett a másik részbe. Jeremékre ráparancsolt, hogy maradjanak veszteg. Utána ne menjenek.

Izgalomtól verejtékezve állt a két legényke a sötétben, hova csak felülről, a kút szájából hullott némi fény. Jaj, csak baja ne legyen már ennek a nevető ágyúnak, remegett Jerem. Nagyszerű emberrel lenne kevesebb a nagy cél elérésében. Es sajnálná is nagyon, hiszen együtt voltak a lápban,

110

abban a rémséges első időkben. Most meg milyen jól tanítja őket minden szükségesre. Jó kínos félóra telt, és átvillant a fáklyafény. Majd maga Gáspár is megjelent.

– Hórikám! – ölelte meg Jerem a maszatos, földes óriást. – Nem vesztél ott?– Hát talán nem, ha hallod a hangom. Messzire mentem. Teljesen ép, nagy hosszú út ez. A végéig

nem jutottam, mert féltem, hogy utánam jöttök. Meg az is eszembe ötlött, hogy ha vizet húznának a várbeliek, és a pallóban megakad a vödör, minden kitudódna egyszerre. Kincsek azok nincsenek. Találtam ezt a vállkendőt. Majd kint megnézzük, magyar-e, török-e.

Fenn kürtszó hívta estebédre a vár népét. Béni erős, öblös hangon belerítt a kútba. Megtartotta a szokásos dallamot, s megismételte többször is. Fentről is jött hang. Gyurka szigorú hangja:

– Mit akartok már megint? Ki a nyű küldött ide benneteket? Mit akartok?– Sok az adóóóó! Éhes a nééép! Ha szeeediteeek, otthon ééééhezneeeek tööörööök

teeeestvééééreiteeeek!Fentről topogás, tanakodás hallatszott, meg a Gyurka dorgáló hangja. Már biztosan sokan állnak

körülötte, kezüket tördelő török férfiak, nőemberek. Azokat korholja, bátorítja:– Csak szedjetek be mindent, úgy mint tavaly meg régen! Mit árthatnak ezek a szellemek a ti

testvéreiteknek, anyátoknak? Biztosan nincsenek is.Fentről lárma hallatszott. Gyurkával feleselnek. Nagyon is lehet, hogy majd éheznek. Szárazság

volt török földön.Kiindultak. Gáspárt is húzták, s mondták neki, kúszva tűnjék el. A ladiknál találkoznak.

Szerencsésen kijutottak a késő alkonyati derengésben. Elrendezték a kijárat bozótját. A sziget fáit még megvilágította a lenyugvó nap, feléjök esett fénye. Szép őszi színekben sárgálltak a füzek, és gyönyörködtek a saját képmásukban a csendes víztükörben.

Jerem sápadt-dermedten állt meg a ladik előtt, a víz szélénél. Kezében kékre festett nagy vállkendőt tartott, amit Hóri a föld alatti folyosó felé talált. Nézte, nézte a házivászonból Szolnokon festetett kendőt. Nézte, mintha egy elveszett világ képét tartaná a kezében. Rászorította a kendőt az arcára. Az anyja kendője volt a kezében.

111

Jó ideje már, hogy ez sem történt meg a kis Duna menti városkában, ami most. Az utolsó évek

alatt felcseperedett ifjúság nem is tudott ezekről a régi szokásokról. Most hát annál nagyobb hévvel feküdtek bele a nagyobbak mozgolódásaiba. Szép volt az hajdan, amikor a még meleg őszi napok egyik vasárnapján a délutáni templomozás után egyenest kimentek a páskomba, s a betakarítások örömére ősi játékokkal mulattak. Ezek a játékok Jeremnek is merőben újak voltak. Amíg ő otthon élt a Tisza mellett, anyja mindig magával vitte dologba meg haza. A lápban sem volt alkalma ezekhez a kedves, lélekvidámító játékokhoz. Most hát valamennyi újság volt neki. Mindent egyszerre akart megtanulni, pótolni az elrepült gyermekörömöket. Járt is mindenik csoporthoz. Nevetett, segített a kicsinyeknek. Sőt beállt farkasnak, és érthetetlenül mindig ő vesztett a gyerekek hallatlan boldogságára. Sajnos ez sem tartott soká. Jött Béni, tanítsa meg a nagyobbakat pányvadobásra. Jerem megcsóválta feje felett a kötelet, és már röpült a hurok a kiszemelt nyakába. Óriási elismerés volt a jutalom. Még! Még! Jerem szívesen csinálta. Voltak merész próbálkozók, sajnos sikertelen dobásokkal. Már a sok öreg néne is ott óbégatott, olyik nagy elismeréssel, másik méltatlankodva.

Már mégis! – kiabált Torma anyó, a csodák gyakori látója, a kereszt arcának állandó figyelője, betegségek ráolvasással gyógyítója. – Már mégis, nohát, embert fogni pányvával! Ez már mégis!

De elnémult! El! Mert anyó feje pányvába került, s ő rémülten nézett az égre. De most nem jöttek az Úr angyalai méltón megbüntetni a gonoszokat, pedig ennél jobb alkalom sohasem volt. De hát az ilyen egyszerű falusi gyalogpatikus néne elégedjék meg a földi segítséggel, ama túlvilági orrú Gáspárral, aki Torma anyót táncba vitte. Nahát, furcsa egy táncospár volt ez! Gáspár a legszokatlanabb magasságig nőtt fel. Anyó töpörödött kis alma, gombaorrocskával, kerek

112

állacskával. De nézzétek, emberek! Nézzetek oda! Anyótól mi sincs távolabb, mint húzódzkodni, szabódni a felszólítás elől. Nem! Anyó még a régi világ neveltje. Táncot visszautasítani nem lehet. Ha vándorkódis kéri is fel, menni kell! Forognak az egyre gyorsuló ütemre, perdülnek, csalogatnak és anyó járja, járja méltóságos, szép, ősi tekintettel úgy, mint valaha. Mint Mohács veszte előtt itt a páskomon. Most már mindenki táncol. Ez nem az a szigorú táncmulatság, ahol régi népi törvények parancsolnak. Táncolhat mindenki mindenkivel. Ott forgatja már Jerem a Béni Borikáját, és egek! anyó mellette terem:

– Így! Így míveld! – mondja, és fejét, lábát igazgatja Jeremnek.Emlegetik is az öregek a hajdanvolt időket, amikor ők járhatták úgy, mint most ezek. Még a

jóságos öreg bencés pap se prédikálta ki őket. Már tízéves korban tanulgatták egymástól a lépéseket. Most meg íme, az unokája már tizenöt tavaszt tiport meg, oszt ma lát először ilyet. Azóta fordult ez is jóra, amióta a kereszt orcája errefelé néz. Mióta anyó látta ott a lángoló tüzet. Ezeket sorolták most fel nagy sóhajtozással az öregek, míg a fiatalok édeskeveset gondoltak a múltra, az elvitt kincsekre, amikor úgy ragyog a jelen. Teli kinccsel nevet feléjük a jövő abból a másik csillogó szempárból, a boldogság minden ígéretével. Borika kemény, segítő tekintettel nevet Bénire, Julika kérőén kedves félénkséggel Jeremre. Révész Ferkó rémeset kiált: Ihajla! Csuhajla! Szép az élet!

Hóri most csendet kér. Köré sereglett a fiatalság. Lantkísérettel tanítja a komádi juhász nótáját. Tanulják nagy kacagással. Torma anyó már ott van. A pillanatnyi beállt csendben megkérdezi Gáspárt, nem ő volt-e az a juhász? Mert akkor a lány is futhatott! Nesze, Hóri! Van újra nevetés. Ám Hóri sem rest, elmondja a nóta harmadik strófáját: Mindig is gavallér volt, most is jóval fizet.

Nem mind ifjú, aki táncos,nem mind öreg, aki ráncos.Torma anyó kicsit ráncos,

Fődváron a legjobb táncos...Hát csakugyan errefelé néz a kőarc a keresztről, gondolta Gallai Julika is. Látszik boldog, drága

kis pirosalmaarcán, égkék szemének csillogásán, hogy ennél nagyobb boldogságot el sem bírna. De minek is lenne és mi is lehetne? Jerem, ha mással táncol is, őrá nevet. Siet hozzá, megkérdezi százszor, hogy jó-e itt? Őérte meg Borikáért találták ki Bénivel ezt az egész napot. Hetek óta törték a fejüket. Nem kell félniök, hogy a várbeliek szétzavarják őket. Ott is vígan vannak ma. Még a bég is! Hangot hallott megint, most azt javalltak a fejetlen barátok, hogy egy kicsit többet engedjen a városnak is meg a saját katonáinak. Nagy kanállal esznek ma ott is. Reggel óta dínomdánom volt. Még a müezzin is eltévesztette a kiabálós imáját.

Tamás apó szomorú hírrel fogadta az örömtől bódultan érkező Jeremet: eltűnt a két ló, s velük Márk is. Jerem napokig búsongott.

– Nem volt nekem a sötétek sötétje az, hogy elvették az anyámat? – kérdezte Jerem. Nekem csak barátaim vannak, és azok tették ezt velem. Elvitték azt a két lovat, amivel az ő Fődvárukat akartam menteni, szolgálni. Barátaim vitték el. Tennék én ilyet? Nekem sem földem, sem anyám, az övékét akartam védeni. Most aztán mehetek! Márk is velük ment. Márk! Öcsémként szerettem.

– Így mond: Márk is eltűnt a két lóval. Így! Mert más eltűnni és más elmenni. Bízzál magadban és az emberekben. A magadfajtákban. Persze, valaki bűnös az ügyben. Ez biztos. Kérdés, ki lehet az? Lehet, hogy ellenség. Akkor meg mit akarsz?

Miska csendesen lopakodott a nagy fa alá. Hozta a gyógytálat. A napok óta alig evő Jerem elé tette a kedves emlékeket idéző édes köleskását, tetején a dióbél mézescsillaggal, rajta a gyönyörű fenyőtobozt utánzó kis viaszgyertyával. Jerem önkéntelenül elmosolyodott. Hát hogyne. A vakítóan tűző nap fényözönében alig érvényesült a meggyújtott parányi gyertya lángja. S a karácsonyok ünnepi háttere nélkül mit jelenthetett a csillagos csemege? Mégis! Ez az idegen vérből ideszakadt ember megkísérli a lehetetlent, hogy kis gazdáját felvidítsa. A jó barátok, a tanulótársak meg ellene

113

szövetkeztek. Nem akart még több gondot okozni Miskának, így csippentett a csemegéből keveset. Szélimnek már ez is öröm volt. Látszott az arcán, hogy többet nem is remélt. Jerem ezen kissé elszégyenkezett. Milyen nagy lélek ez az idegen.

– Jól van, öregapám. Igaza van kegyelmednek. Mit is kívánhat az ilyen senki fia porszem. Elvitték, hát elvitték. Jól mondta. Másnak sincs lova. De abból nem engedek, hogy ha közülünk való a tettes, azt kiverjük. Mink egymást nem lophatjuk. Amit portyán elszed a harcos, az nem lopás, csak visszaszerzés. De bajtárstól magyar ne lopjon! Gyalázat ez! Ebből nem engedek!

– Nem! – kiáltotta a nád közül előbukkanó Béni. – Köztünk tolvaj nem lehet. Bepiszkolna mindnyájunkat. Meg a tolvaj áruló is egyben. Pénzért eladja anyját-apját.

Leült a nagy fa alá, verejtékező homlokát inge ujjával törülte.– Solton jártam – mondta. – A szálak oda vezettek. Apám meg a fődvári oldalon, a szállásokon

járt. Nincs nyom arra. Csikós, gulyás, pusztázó emberek mind segítenek neked. Tudják, ki vagy, tisztelnek. Úgy mondják: ne félj, ha él a ló, előkerül. Meg Márk is meglesz, mert apám szerint azt is a lótolvajok vitték el. Kell a megszokott gondozója az ilyen kényes jószágnak. Most gyere, felmászunk a várba. Gyurka még semmit sem tud.

Tamás apó helyeselte a tervet. Minden megmozdulást helyeselt, mert a gyereknek ez a háromnapos némasága nem egészséges dolog. Miska azt sugdosta Tamás apónak, hogy Jeremnek hasznára lesz a bánat. Ilyet is kell kapnia. Mert ha igazán társai közt van a lator, legalább ezentúl vigyázatosabb lesz a barátok megválasztásában. Ha pedig téved, akkor a saját ítélő erejét fenyítheti meg. Majd máskor meggondoltabban gyanúsít. Így jut majd a valódi életbe.

Gyurka végighallgatta a történteket, s már indult is nyomot keresni. Jeremék pedig egyenesen az iskolaszobába mentek, amit az ősszel jó három méterrel beljebb ástak. Akkor esett le az a három anyányi cserépfazék a fejük fölül, a Kálvária-hegy csúcsrészéből, amiben hamut meg embercsontokat találtak. Gáspár azonnal megmagyarázta, hogy azok a fazekak régi népek temetkezési urnái. Nemzetek, népek jártak–keltek, az egyik így, a másik úgy temetkezett. Hát ezek a kelták a fazekat választották elégetett hamvaiknak. Akkor volt az első komoly összecsapás a tanulók között. Voltak, akik semmiért nem vállaltak közös szobát a holtakkal. Vagyis azt követelték, hogy az egész mennyből hullott fazekakat lakóikkal vágják azonnal a Dunába. Mások azt vallották, hogy tulajdonképpen azok az urnalakók itt a háziurak, hiszen évezredekkel hamarabb jöttek, mint ők, ha Gáspárnak hinni lehet. A társaság két részre szakadt. Az ellentábor két főkolomposa akkor ki is maradt az oskolából, s most is pontosan eme két fiú hiányzik a ló eltűnése óta. Így esett rájuk a gyanú. Sok rejtelmes esemény fokozta a bajt. Öreg Benjámin aznap reggel nem találta a ladikját a helyén. Az oszlopnál a nedves fövényen két suttyó legényke mezítelen lábnyomot hagyott. A solti úton is volt ilyen mezítlábnyom. Visszafelé nem vezetett semmi, mert akkor már lovon jártak a tolvajok. Jerem és Béni két lováról csak a pajtások tudtak, a szállásukat is csak sejtették, hogy hol van. Idegen ezt nem tudhatta. Az eltűntek egyike ama Bíró Balázs volt, a másik Tómon Pista, a szelíd és jó lelkű Tómon, aki más helyett derest vállalt, de a hóttak hamvaival nem akart közös szobában lakni. Pistát a keményebb Balázs máskor is befolyásolta tetteiben, világos, hogy most is ez történt.

Még nagyobb lett a riadalom, amikor a két legény anyja nagy sírással tőlük tudakolta fiuk hollétét. Otthonról elvitték kis göncüket, még az ünnepi darutollat is. Már senki sem csodálkozott a városban, amikor Torma anyó azt jelentette, hogy álmot látott.

Két siheder legényke őt lóháton elrabolta, és a Somoshegynél ledobta, pontosan a hosszú, keskeny hegy meredeken levágott végénél.

– Milyen lovuk volt a tolvajoknak? – kérdezte Pozsgai Borika szigorúan. Mert ő nem ítél szíre-szóra.

– Milyen is, lelkem? Olyan szürkés-barnás-pej-vasderes.

114

– Ez az! – kiabálták a beijedt kisebb leányok. – Deres! Még a neve is Deres az egyik lónak!Pezsgett az egész város. Két gyerek meg két ló! S azok az emberek, akik a töröktől elkötött lónak

akár a házuk ajtaját is megnyitják, és helyt adnak annak, most felháborodva tárgyalták a történteket. Semmi kétség, a két pernahajder tette. Ide be nem tehetik többet a lábukat. Aki barátját lopja, az a várost is eladja.

Ott volt még a legnagyobb rejtély: Gáspár. Hová lett Gáspár? Annak ugyan sem lábnyomát, sem gyanús előzményeit nem tudták említeni. Pár nap múlva Gyurka azt jelentette a két hős társnak, nagyon óvatosan súgva ki a bástyafalról, hogy idegen rabok vannak a kazamatában. Azonban erről a porkoláb mélyen hallgat, és kisebb szellemek haragját is kész magára venni, mint az agáét, aki személyesen vágja le a fejét, ha elárulja. Gyurka még nem tudja, mivel hat majd a részeges majomra, de bízik abban, hogy kikottyantja a titkot. Ha Gáspár volna az egyik rab, ő majd töri a fejét a kimentésére.

– Hogyan viselkedik az aga? – kérdezte Jerem.– Józan! Két nap óta nem iszik. Boldog! Valami titkos öröme van. Már ivótülökben is vittem neki

italt, mert a török csak a kupából, kulacsból tartja italozásnak a borfogyasztást. Az ivótülök nem borszerszám. Ha vallásos vendégei jöttek, abból korhelykedtek. Most az sem kell. Olykor mogorva is, majd meg minden ok nélkül felkacag, jár-kel mint az Orbán lelke. Velem elég rendes, de a kis perzsa leányt hajkurássza. Valami nincs itt rendben.

A két Révész gyerek, Ferkó meg Pista nagyszerű tervvel állt elő. Menjenek, ahányan tehetik, a környékre: Madocsára, Bölcskére, Alapra, Paksra, Simontornyára, Cecére, mintha valami vásárlási ügyben járnának, de sehol egy szóval se kérdezzenek elveszett lovak után. Válasszák meg a párjukat, akivel mennek, aztán kocsmákban az emberek közt füleljenek. Ki hogy tud, úgy fürkésszen. Még aznap elindultak tizenhatan nyolcfelé. Távolról sem a ló értékéért mentek. Tudni akarták az igazat. Van-e áruló köztük? Minden anya helyeselte a kutatás célját, mert nagy dolog az, ha a városban a saját szülöttjük tesz ilyet. Mind azt mondta, ha ezek a helybeliek tették, csakis török nyomásra tették.

Tamás apót is felkavarta az eset. Galambjai serényen szálltak Kalocsa mocsárerdejébe. Meg jöttek is vissza, de hír nincs a lovakról. Rezgelődés, portyaütés, várszállás sehol. Vásár csak Szögeden, az is csak kirakodó, baromfelhajtás nem volt. Üzentek már a kiskun csikósok is Benjáminnak, a lovaknak nincs híre. Senki sem jött még vissza a szétszéledt legényekből sem. Valami mégis történt. A már ritkábban küldött Bodri kutya is elveszett. Kalocsáról nem jött haza. Galambüzenetből megtudták, hogy nem is érkezett oda. Bodri indítási napja Gáspár és a két fiú eltűnési napjával pontosan egybe esett, s a fő dologgal is, a lovak és Márk eltűnésével. Talán egyazon kéz mesterkedett ezekben? Igaz, hogy Bodri már kiöregedett, el is pusztulhatott a loholásban. De Gáspár? Mi történt azzal, amikor a lovaknak a közelében sem volt. Hiszen aznap a Béniék pincelakásában, az egyenesen neki faragott, hosszú méretű padkafülkében helyezkedett el alvásra. Ezt sokszor megtette, ha rest volt átevezni a Dunán. S ha le tudott mondani a Miska igéző főztjeiről. A ménesmajori csikósoknál járt Jerem és Béni, amikor hazulról üzenet jött: nyomot találtak. Abból állt a nyom, hogy a pécsváradi bég két szökevény katonáját keresteti. Ezek egyike ama földvári csapathoz tartozott, akinek két suttyó legény elvette a lovát, amiről a török leesett. A hős török holtnak tette magát, így a magyar kölykök nem is bántották. Ez a török visszalopakodott Pécsváradra. Ám nem volt nyugta, sajnálta a lovát. Mindig azt beszélte: él vagy hal, de a lovát megkeresi. Most ez a török a földijével eltűnt Pécsváradról. Dunaszentgyörgyön látták őket. Magyar legényruhában italoztak a csapszékben. Darutolluk is volt. Magyar nótát is daloltak.

Jeremék azonnal hazaindultak. Otthon volt csak még az igazi ribillió. A két eltűnt legényke megkerült. Hazajöttek, de hogyan? Idegen ruhában, jól megviselt állapotban léptek be a Béniék lakására. Egyenesen oda. Ott a fiatalság izgatott hangulattal fogadta őket. Vádak, védelmek hangos zaja töltötte be a visszhangzó teret, amikor Jeremék beléptek. Béni nehéz sikerrel csendet teremtett. A két társnak, akik alig álltak a lábukon, enni adott. Majd szép férfimódra jól megválasztott hangon

115

kérdéseket tett fel. Egy-két felelet után megparancsolta a társaknak, hogy üljenek le. Ő sem bíró itt, csak baráti házigazda. Jerem arra kérte Bénit, hogy he kérdezzen. Bízza rá a két érkezettre, hogy maguktól mondjanak el mindent. Ő bízott! Bízott, és végtelen bánatot érzett. Mert most már tudja, hogy az a kint eléje villant szempár, amit a rejtelmes tekintetű csikók közt látott, és amiről nem tudta, hogy kié, az most itt néz rá tisztán, fáradtan; az a Tómon Pista két barna szeme. Hűség, igazság néz rá belüle.

Ez volt a történet sora, rendje: ők ketten kevesellték az itthoni lehetőségeket. Amikor az aratásra hazajött várvitézek elmondták a váréletet meg Zrínyi portyáit, a szívükben nagy vágy gerjedt. Ők is szerettek volna valamit tenni. Itt most nagyon is egyforma az élet. Beszéltek hát a négy csáktornyaival. Azok hívták is őket, de mikor azok indultak volna, ők még nem mehettek. Özvegy anyjuk van, még a dolog végezetlen a határban. Most aztán, amikor a kelta temetési fazekak miatt ők alulmaradtak, de megcsúfolták is őket, gyáva pondrónak, vénasszonyok katonájának, elszánták az életüket. Annyit tudtak, hogy a négy vitéz nem itt indult mindjárt nyugatnak, hanem előbb lementek Baranya felé, onnan a Dráva mocsaraiban szépen eligazodtak. Ők is ünnepibe öltöztek, hogy ne valami ágrulszakadt csavargót lássanak bennük a nagy Zrínyi fiak. Le is jutottak Tolnáig, onnan fordultak volna nyugatra, tudva azt, hogy a Balaton nádasai között mindig akad kalauz a jószándékú magyarnak. Abban bíztak. Tolnán a kocsmában melléjük ült egy magyar. Jóképű, rendes ember volt látszatra. Azt mondta nekik nagy titkon, hogy ő Zrínyi-katona. Most fürkésző útban van, megy vissza beszámolni. Elhitték. Vele mentek. Alig értek ki a városbul, két török állt eléjük: le a gúnyával! Ők előbb ellenálltak, de hamarosan úgy leteperték őket, hogy anyaszült meztelen maradtak.

A hallgatóság felkacagott. Mint a felrobbant puskapor, tört fel a nevetés. Távol állt tőlük minden káröröm vagy csúfolódás, csupán a helyzet fordulata késztette kacajra őket.

– Lettél volna ott – mondta szelíden Tómon Pista –, most nem nevetnél.– Mink – mondta tovább Bíró Balázs –, úgy, ahogy maradtunk a magunk nőtte bőrünkben,

elindultunk búvóhelyet keresni. Volt is jó messze egy régi avas búzaszalmakazal. Látszott rajta, hogy sokan megbújták már. Két napig ott vacogtunk étien, mert nem járt arra senki ember. Harmadnap menyecskeforma közeledett felénk. Kiabálni kezdtem, de előbb jó villányi szómábul elém sűrítettem valami takarófélét. Mikor megláti a felső meztelen testem, meg hallja az éktelen kiabálásom, eszeveszetten fordult, oszt szalad arrafelé, ahonnan gyütt.

– Szépek lehettetek, ha úgy megijedt.– Délután mégis jött egy anyóka. Ezeket a ruhákat hozta. Mink meg aznap éjjel a nehéz sötétben

hazaindultunk, igenyöst ide. Ennyi az egész!Megint kacaj vihar tört fel. A két gyerek maga elé nézett.– Mit akartok – feddi a kárvallottakat Révész Ferkó –, portyázni mentetek, nem?! Nahát volt

török, volt rajtaütés, volt tusa. Csak ippeg a győzelem maradt el. Ilyen a portya! Néha hozzám, néha tülem.

Béni megjegyezte, hogy azért indulás előtt szólni kellett volna. Ők már így együtt egészen szoros csapatba tartoznak, mindent közösen kell kitervelni. Apja el is kísérte volna őket addig, míg biztos kalauzt nem talál nekik. Most oda a ruha, csizma, darutoll, föveg.

– Nohát osztán néminemű lovakról nem tudtok semmit? – kérdezte Gelencsér Károly.– Lovakról? Miféle lovakról? – kérdi Tómon Pista. Nagy csend lett. Vártak valamire. Ez a valami

be is következett. Jerem felállt, és kijelentette, nem gyanakszik a két társra. Bíró Balázs felugrott, hadonászva követelte, miféle lovakról beszélnek? Tiszta képet akar. Szóljanak! Béni elmondta a történteket.

– Osztán ránk fogtátok? Ilyet tettetek? Nem beadtuk szó nélkül a fogott lovat is?Felvette az ütött-kopott fövegét, indulni akart. Jerem lefogta.

116

– Várj! – mondta. – Nem olyan egyszerű ez. Mi mindent közösen tettünk eddig. Még a kisebb terveket is. Ti ketten feloldottátok a szövetséget, ez nagy hiba volt. Aztán ha valaki egyben vétkes, ott könnyen jön a gyanú. Néha okkal, máskor ok nélkül. Most mégis kijelentem, hogy már nem gyanakszom, pedig gyanakodtam nagyon.

Mély, hosszú csend. Aztán a kis Tómon esetlen mozdulattal nyújtotta sérült kezét. Nagyon csendesen kezdte.

– Én megengedek neked. Te is lásd be, jót akaránk. Egész úton titeket emlegettünk, hogy majd jövünk értetek. Ama Süveges Pongrác bátyánk is, aki a török kapitányt levágta, mondta, hogy kell a harcos a várakba.

Bíró Balázs nagy keserűséggel kiáltott fel:– Hát ha aznap elvész a templom szentségládája, azt is ránk fogjátok?! Nem az én apám adta-e be

a talált hordó ezüstöt?! Nem azt vivék el a várvédőknek élelemre, fegyverre?!– Mi is tévedtünk, mint ti – mondja Béni –, most legyen béke!– Még állj! – szólt Jerem csendesen. – Ama két dalikozó török a szentgyörgyi csapszékben

gyanús nekem. Magyar ruhában bort ittak, és lórul daloltanak.– Lehet az olyan ifjonti kajlákodás is, mint a mohácsi busójárók, meg amikor mi legénykedünk –

vélte a Kun gyerek.– Lehet – bólintott Jerem –, de lehet más is. Szétszéledtek. Jerem meg Bójás a Julikáék háztetejét

segítették újra nádazni. Béni az apjával ment halászni, mert a bírótól halat követelt az aga. Sokat, szépeket. Egész éjjel vízen lesznek. Ha hír jönne, ez a két hazakerült most pihenjen itt, gyújtsanak jeltüzet az udvaron. Jó hírre fehér füsttel, rossz hírre fekete füsttel. Ott a száraz nád, itt az avas fű.

Gyurka a legnagyobb izgalommal várta őket. Mert már mindent tudott, de ez a tudás csak akkor kincs, ha barátaival közölheti. S lám, amikor most ég a talaj a lába alatt, nem jönnek. Ha meg nem jönnek, mi lesz a lovakkal? Márkkal meg ezzel a szerencsétlen, faragott orrú Gáspárral? Mert ezek mind itt vannak a várban. Ki-ki rangja szerint elhelyezve. A két ló a legszebb istálló legfinomabb szénáját kapja habtiszta almon. Gáspár meg valami kis használt szalmát kapott, mert a porkoláb régi kockajátékos társa. Márk örüljön, hogy Gáspárral egy cellában maradhat alom nélkül. Hiszen csak paraszt. Ezzel az égő izgalommal kell naponta órákat tölteni a vártorony legfelsőbb szobájában, hogy ama két török imposztor ne unatkozzék, s velük kell kacagnia a históriájukon, ahogyan azok idekerültek. Mert Gyurka, most már mintha csak olvasná, úgy tudja sorra az annyiszor elmondott eseményt. Íme: Tolnán magyarba öltözött a két török szökevény. Az elveszett lovakért indultak Fődvárra. Még Szekcsőn hallották az ottani hajcsároktól, hogy az egyik ott átkelő kiskun csikós úgy csúfolta a szekcsői csikós lovát, hogy az csak patanyalója lehetne annak, amit ő látott egyszer. Solt felé vitte egy gyerek. Erre a két török ifjonc összenézett. Ez csak az övéké lehetett. Elmondták Gyurkának kacagva a pucérra vetkeztetett két legényt, kiket az ő fizetett kémjük kerített kézre. Még aznap átkeltek Szentgyörgynél a Dunán az alföldi oldalra. Fele útján találtak egy félcédulás óriást, aki nyárson halat sütött, és mellette két gebe ló béklyóban legelt. Szóba ereszkedtek a hülyével. Hát persze szerencséjük volt ismét. Az atyafi Soltra ment az újhitű paphoz, akit elhagyott egyszer, de most újra megtér hozzá. Talán megenged neki, ha e két lovat odaajándékozza. Úgy fogta ő ezeket, gazdátlanul legeltek a bozótban. Akkor a két hős lefoglalta a két gebét, s magyar legényruhában, darutollal elindultak Soltra. Szegény félnótás kényszeredetten vezette őket. Solt előtt követelte vissza a lovait, amire ők korbáccsal feleltek. Addig ment ez így, mág a síró mameluk azt nem ordította, hogy az ilyen két legénynek nem gebe kell, hanem olyan, amilyent ő vezetett egyszer Fődvár felé, de ezen az oldalon. Irány: Fődvár. Korbács, ígérgetés, ijesztés. Ám a csodálatos két ló csakugyan ott volt a zsombékok megetti porong szép istállójában. Hogy ezek nem az övék? Hát aztán? Ide vele! A mélák lóápoló legény előbb úgy mellbe vágta az óriás vezetőt, majd szembeköpte, aki dűltében agyonnyomta a szelídített darut, aztán fültövön az egyik törököt, végül mégis ők kötözték meg.

117

Felszíjazták a lovászt az egyik gebére, másikra az óriási vezetőt, ők meg a két meseparipán, díszes nyereggel ékesen elindultak a fődvári rév felé. Hol majd átkelve a Dunán, egyenesen hazamennek Pécsváradra, a híres római úton. Át is keltek szépen és haza is érnek, ha a dzsinnek éppen fel nem ébredének. Ám amikor kiköti Szőke révész a hidast, négy lovas török ugrat eléjük. Igazolás, tanakodás, így, úgy. Törökök magyar ruhában? Na, majd meglátjuk a valóságot. Két lovas őr visszafordult velük föl a várba. A behemótot a révész jótállására visszaengedték a két gebével Soltra. Amikor az aga meglátta a két gyönyörű lovat, folyt a nyála. Kedves lett, nyájasan tessékelt beljebb, beljebb. Fel a toronyig. Lett íziben török ruha, élelem, kényelem, még nő is. A lovász Márkot börtönbe zárták, azt sem kérdezték tőle, ki fia-borja? Ők meg most itt ülnek, sakkoznak, kockáznak, várják az idő múlását. Ezeket szeretné Gyurka most közölni Jeremékkel, de nem mutatkoznak. Ugyan mi bajuk lehet? Naponta többször is megfutja a toronyszoba és a sáncoldal közötti utat, de sehol senki... Amikor megtudták Jeremék a valóságot, az érthetetlenségek egész sora elé kerültek. Gáspár együtt esett fogságba Márkkal! Ugyanaz a járőr fogta el Gáspárt, amelyik Márkot? Gáspárnál gyanús kötelek, csákány, többnapos eleség és sok fáklya volt. Sompolyogva illant volna el a lovasok mellett a sötétségben. Most aztán Márkkal bölcselkedhet–nek a dohos börtönben. Mátyás kincsei helyett két szürke rabot őriz a kazamata. Béniék így már világosabban láttak. Biztosan a befalazott hosszú alagutat akarta átvizsgálni Gáspár, mert ők már naponta rágták a fülét ezért. Őket azért nem vitte, mert félt a veszedelemtől. Földomlás vagy rajtakapás. Maga akarta megkeresni azt az oldalfolyosót, amiről az öreg börtönőr azt állította, hogy az avar sáncokig vezet. Most aztán mi lesz? Az első fogsága idején is az lett a veszte, hogy járta a börtönfolyosókat a föld alatt. Most meg csákány, fáklya! Éppen most, amikor az aga újra hangokat hall! Ráadásul megint nagyon izgatott, mert a másik nagyon kedves felesége a napokban gyereket vár.

– Mit tehetünk? – töprengtek.– Ha csakugyan bekövetkezik a szülés, lesz újra felfordulás, mert az agának egyetlen vágya, hogy

fia legyen. Akkor hazamegy Mekkába hálaútra.– Míg odalesz, talán tehetnénk valamit a várkutatással! – reménykedett Jerem. – Gáspár nélkül? Meg az a mafla Márk is! Ne ríjjunk be valamit a kútba?– Nem tudom. Most tán valami vigasztalót, biztatót kéne. Örömet vagy mit? – mondta Gyurka.– Jósoljunk fiút!– S ha leány lesz? Vagy fiú, de halva? Teljesen tanácstalanul váltak el Gyurkától.Hét sem telt bele, futkosás, izgalom, félelem verte fel a várat. Szekerek indultak Ercsibe,

Kalocsára, Soltra tudós asszonyokért, noha a fődvári Baglyas Ilona néne, az elismert bába már ott ült az asszony mellett. Mindezt Gyurkától hallják Jeremék. Nevetnek is, amikor elmondja, hogy minden jelből jót akar kiolvasni az aga.

– Te – szólt Jerem –, van nekem egy valóságos gyerek formájú homokkő babám. Még turbán is van a fején. Márk hozta haza a Duna-part kövei közül. Miska még igazított is rajta. Valódi török kölyöknek faragta. Mink ezt betennénk a vederbe, te meg hangokat hallasz, felhúzod a vedret, oszt jósolsz az agának fiút.

Így is lett. A szülőszobából egyre erősebb sírások hallatszottak, egyre nagyobb volt az izgalom. Zöldre rémült arcokkal futkostak a bábák nagy fontoskodással, míg a Baglyas Ilka néne mind ki nem dobta. Akkor ért oda Gyurka a kőfiúval a reszkető agához.

– A hang küldte – súgta az agának bizalmasan. – Ne félj, azt is mondta: lesz fiad!Az aga megmarkolta a babát, forgatta, emelgette, szagolgatta és felkacagott.– Fiú! Fiú! Hiszen turbánja van. Derék, erős fiú! Ha fiam lesz, olyan, de olyan ajándékot kapsz!...

118

– Minek nekem ajándék? Van itt mindenem! Én is azt szeretném, ha fiad lenne, fényességes aga. Meglásd lesz!

– Levesszük a félholdat! Fuss! Mondd meg a fejetlen barátoknak, hogy béküljünk ki! Ezentúl ne sírjanak! Levesszük a holdat! Levesszük, ha fiú lesz! Ha élő fiú lesz! Menj már!

Gyurka futott, az aga meg méltó helyet keresett a bábnak. Hová tegye? Hová? Égi jel ez! Valóságos kis Mohamed! Gyurka izgatottan visszaszaladt, és kis ijedtséggel súgta az agának:

– Lehet, hogy nem jól értem, azt mondják a hangok, hogy addig rínak, míg a várban ártatlan magyar rabok lesznek. Meg hogy a gazda jót vár Allahtól, de rosszat tesz az ártatlanokkal.

– Miféle ártatlanokkal?– Nem tudom! Kettőt is mondtak. Kettőt. Két új fogoly.– Fuss, mondd a porkolábnak, hogy azt a csőorrút meg a nyitott szájút azonnal engedje ki. Adjon

nekik egy-egy dénárt.Gyurka futott. A porkoláb írást követelt, ám kiáltott a legényke akkorát, hogy az ingadozó

hústorony menten fogta a kulcsot, és nyitotta a nagy tölgyajtót. Gyurka rejtekhelyéről megleste a két vaksin topogó szabadultat. Kacagnia kellett volna, amikor a vaskos Márk segélykérően nyúlt az árnyékféle Gáspár után. Előbb megvitte urának a hírt, aki nevetve mutatta, hogy milyen aranytalpazatra állította a kis Mohamedet. Aztán, mint az együgyű gyerek, segítséget esdő szemmel nézett a legénykére.

– Te! Fiú lesz? Mit gondolsz?– Ha ma igaz lélekkel adott szabadságot fényességed a két fogolynak, akkor fiú lesz. De ha csak

kényszerűségből engedte el, akkor leány lesz.– Miket beszélsz? Igaz lélekkel engedtem el őket!– Akkor minden jól van!Bekövetkezett a várt mennyei öröm. Fiú lett! Épkézláb, erős fiú ordította a világba szerencsés

megérkezését. Lobogtak a bográcstüzek a várban, szólt a síp, csattogtak a réztányérok, puffogott az ágyú, és sejtelmektől gyötörten suttogták a háremnők, hogy a nagy vígság mit hoz vajon az ő életükbe? Kösöntyűt, nyakéket vagy az égőn óhajtott honi hazalátogatást? Folytak az ünnepségek, kihíztak a nők, ittak a várbeliek, s a kádi megüzente a bírónak, hogy engedmény lesz az adók minéműségében. Szólhat lent is a muzsika, táncengedélyt is adnak fizetség nélkül, és az aznap szülő anyák, amikor a várbeli gyerek lett, az agától kaptak nagy lakomát.

– Hát a félhold a torony tetején? – kérdezte Gyurka szemtelenül pár nap múlva.– Hát, hm... hm... Szedesse le a bíró az egyik éjjel, aztán én egy napra bezárok néhány suhancot,

mintha nagyon haragudnék érte, aztán majd elmúlik a beszéd a várban.– És a kereszt? Az aranyozott kereszt?– Hm... hm... hát... hát... arról még majd beszélünk.Gyurka azt ajánlotta az agának, hogy az aranyozott félholdat vessék a kútba. Hátha ezzel örökre

elnémulnak a fejetlen barátok. Az aga egy pillanatig sem ellenkezett, inkább dicsérte a gyereket hűséges szolgálatáért.

Mindenki fellélegzett a városban. Mégis jó az Isten! Bolond agát adott az aránylag elég szerencsés Fődvárnak, mert íme Fődvár még áll, holott száz meg száz szép magyar falu, város helyén bozót nő. Azok a szegény fejetlen barátok még halálukban is szolgálták régi híveiket. Hogy nem restellnek a szép mennyországból lejárni a kút hidegébe! Áldott legyen minden lépésük! Hogy ki szedje le a holdat? Nahát, ugyan ki? Jerem és Gáspár. Szépen, simán ment minden a holdfényes éjszakán. Jerem saját kezűleg engedte le a hatalmas félholdat a szellemek kútjába, és szépen esengő szóval kérte a fejetleneket, hogy ne háborgassák többé a jóságos agát. Még sokáig hallgattak, de néma csend volt a kútban.

119

Másnap kihirdette az aga, hogy elfogtak két tolvajt, akik a várba részegen jöttek be, és lelopták a félholdat. Ez Jerem és Gáspár volt. Jerem és Gáspár maguk kérték a porkolábot, hogy a legnagyobb börtönbe zárja őket, hogy a várbeliek minden gyanúját eltereljék. Jó mélyre, nem baj, ha tíz ága van is. A porkoláb szeme már keresztbe állt, lába sem találta el a rendes irányt, és éjfél is rég elmúlott, hát minél hamarabb essenek át ezen is. Átadott vagy hat kulcsot azokhoz az ajtókhoz, amelyek a másik szárnyakba nyíltak át. Magukra maradtak, amikor rájuk fordította a kulcsot. Megindultak a zöldes fényű remek ünnepi fáklya segítségével. Hosszú, kővel kirakott folyosón haladtak egyre lejtősebben lefelé, de a folyosóból kisebb-nagyobb termek is nyíltak. Gáspár mindenütt jelt égetett, azaz füstölt fel a boltozatra, a talajra meg még a zsebében hozott apró Duna-kavicsból potyogtatott. Ezeket a szép apró kavicsokat addig markolta fel a porkoláb kis udvaráról, míg az a kulcsért ment.

– Ezt aligha látjuk meg – mondta Jerem. – Kicsik, és a földdel majdnem egyszínűek.– Tévedsz, nézz ide! – Lejjebb tartotta a fáklyát, a kavics egészen jól látható lett, sőt fénylett.Gondosan járták meg a sokfelé ágazó utakat. Gáspár pontosan tudta, mikor fordulnak keletnek,

délnek. Jól megjegyezte a lépéseket is. Aztán egyszer csakugyan gyanúsan elkent, kör alakú befalazott ajtót találtak. Jerem szíve megdobbant. Hátha a Mátyás kincse? De Gáspár kinevette.

– Itt? Mátyás kincse? Tán a töröknek nincs szeme? Ők is láthatták ezt a falazást, hisz ők kincseket is keresnek minden várban, és nem is sikertelenül. Most mégis megbontjuk mi is. Legalább annyit megtudunk, hogy vezet-e hát innen is valamerre út? Azt is berajzoljuk majd erre a papírra.

Nekilátott rendkívül ügyes kézzel, óvatosan, mintha drága ékszert bontogatna. Amikor két nagyméretű tégla kiesett, mögötte még faragott kőkockákat látott. Jerem titkon újra remélt. Mátyás-kincsek mégsem voltak. Gáspár bemászott a résen, és azt mondta, ha Jerem is bekívánkozik, még két téglát ki kell bontania. Jerem azonnal nekiállt, és be is mászott. Elámult a jókora kamra tartalmán. Ismeretlen vitézi felszerelések, minden elsőrendű, még így is, porfedetten is. Fejedelmi fegyverek, vértek, sisakok, lándzsák voltak. Némelyikét leporolva, még csillogott is. Rozsdának, korhadásnak semmi jele, s a levegő sem volt kriptaszerű, hanem mintha valahonnan állandóan friss áramlat jönne. Gáspár már a hatalmas kőládát méregette, tetejét nyomogatta, amikor felkiáltott. A kősírban megtermett harcos feküdt, teljes hadi felszerelésével. Minden ékes, minden drága rajta, de a legcsodálatosabb mégis az, hogy a testen az enyészet parányi nyoma sem látszott. Meztelenül hagyott jobb karján az izmok is kidudorodtak, s a szemöldökén olajosan csillogott az illatos hajkenőcs. Fején drága mívű sisak, köntösféléje nehéz, aranyszálas szőttes, saruja tiszta arany. Gáspár felegyenesedett.

– Római nagy vezér volt. Ide rejtették. Ha nem tévedek, talán vissza akartak jönni érte, mert a kőkoporsóra füleket is faragtak, és nézd, négy hengerre fektették. Még a betűt is félbehagyták. Sietős lehetett a dolguk. Talán menekültek.

Jerem már másik kis koporsót vizsgált. Tetejét szerette volna felemelni, de nem tudta. Gáspár segített. A virágfaragás kis bimbója volt a csap. Hamarosan feltárult a kép. Kisleány feküdt szépen. Szinte csak szenderegve. Feje, keze, lába, sőt a dereka is tele arany ékszerekkel, amiről Gáspár tüstént megállapította, hogy nem római ötvösök kezéből eredtek.

– Babilon vagy Egyiptom – mondta.Meg is magyarázta: lehet, hogy eme hős vezér onnan hozott feleséget, s ez, mint elsőszülött kis

leánygyermeke az idegen anyának, részesült a hozomány aranyaiból.– De ugye – mondta Jerem –, mi sem vesszük el semmijüket? Mert nekem nem kell.– Bolondság, amit mondasz, de nem vesszük el. Tudod, ha úgy tennék, ahogyan külföldön

tanultam, már raknám a javát zsebre. De a magyar nem sírrabló faj. Elhiheted, ha ezeket itt így meglátná bármelyik nagy francia vagy angol király vagy akár Róma, már szednék s vinnék. Mi meg, a két koldus magyar, szépen befalazzuk a rést újra, és továbbállunk szegényen a rab hazában.

120

– Nagyon szeretlek, Hórikám! – mondta Jerem mély meghatottsággal. – Szeretlek, hogy ilyen vagy.

Jerem még megsimogatta a kis ősmenyasszony arcát. Sokáig nézte még a gyerekvonásokat, és segített visszatolni a nehéz kőfedelet.

– Nincs bebalzsamozva – mondta Gáspár. – Itt a levegő védi a halottat. Van ilyen sok az országban. A pápai papok kriptája is tele van épségben maradt tetemekkel. Egyiptomban meg koporsó sem kell, maga a homok is megvéd az enyészettől. Gyerünk!

Befalazták szépen a rést, s hogy feltűnő ne legyen a kis új sérülés, még legalább 10-15 helyen hasonló karcolást mímeltek a római kövekből rakott falra.

– Azért jegyezd meg a rajzon ezt a fülkét külön – mondta Jerem.– Mi majd fejben tartjuk a leletet, aztán ha megérjük a török kitakarodását, majd elhelyezzük

szebb sorsba a koporsókat. Tán a templomban. Hadd lássák utódaink is, hogy nem akármilyen hely volt szülővárosuk. Meg tán majd gyünnek népek lakni, és újra tele lesz a város, mint Mátyás alatt. Azok is örüljenek, lássanak ilyet. Talán jönnek?

– Te attól ne félj! De magyarral soha tele nem lesz. Leírhatatlan az, ami népünkkel történt. És hol van még a vége?

Nagyon elfáradtak. Kinn talán már fel is kelt a nap, amikor az elülső börtönbe visszajutottak. Még bőségesen volt fáklyájuk. Olvasgatni kezdték a falba vésett neveket. Hajdani várrabok, futóbetyárok, gyanús idegenek nevei élték itt túl a viselőjüket.

– Bevéssem a neved? – kérdezte Gáspár. – Mi is ilyen földönfutók valánk mind a ketten, mint ezek voltak.

– Ne, ne vésd! Másként szeretném beleírni Fődvár történetébe az én kis semmi nevemet.– Jól van hát. Feküdjünk.– Hóri! Még most sem tudom azt sem, mert időnk sem volt még beszélni, úgy rohantak a bajok a

nyakunkba, hogy kerültél te Márkkal egyszerre a börtönbe?Hóri felkacagott. Sokáig nevetett.– Ez is történelmi kacaj? Az Istenért, ne riasztgass! Mondd el!– Azt tudod, hogy mindenáron fel akartam kutatni a kútból vezető folyosó mellékágát. Készültem

rá napok óta. Aztán azon az estén, amikor a ló, a két barátotok meg Márk és a Bodri eltűnt, ezekről mit sem tudva elindultam nagy felszereléssel a kutatókhoz. Ám akkor értem a búzapiacra, amikor a négy lovas is leért a Kálvária melletti mély útról oda. Se szó, se beszéd, fülön csíptek, vittek magukkal. Könnyű dolguk volt. Csak rám kellett hurkolniok a nálam levő kötelet. Ott osztán Márkkal egy verembe löktek, s ott rágtuk a körmünket, míg az agának fia nem lett. Jerem csendesen nevetett.

– Hát furcsa csillag alatt születtél. Lépten-nyomon hurokba dugod a nyakad! – Felkacagott. – Emlékszel a pányvadobásomra? A cinkefészek! Úristen! De büszke voltam! Hol van az már? Mire lehetek én még büszke?

– Hát büszke nem, de elégedett lehetsz. Már most többet értél el, mint sok más együtt. Segítettél nemes Vass Mátyás öregségén. Írni tanítottál, enyhítettél a nép baján, embereket mentettél meg, levertetek egy nagy portyát, levetted a félholdat a toronyról, és találtál egy fehér liliomot, aki neked nyílt.

– Meg elvesztettem az anyámat.– De a sírjánál voltál!– Még megyek is. Ha megesküdtünk, elviszem Julikát.– Én meg nem tudom, hol porlik apám, anyám. Hol a sírja?

121

– Amerre jársz, mindenütt. Egyetlen sírhant az egész haza. Ahova lépsz, lassan tegyed. Mindenüvé ültethetsz virágot, mindenütt magyar hamvak nyugszanak.

Mátkatánc

Ahogyan a legragyogóbb nyári napba belesüvíthet a vihar, a legszelídebb virágos rétbe belenyilazhat a villám, éppúgy múlhat el a legjogosabb remény is. Gyurka, mint a vihart kiáltó madár, megsúgta Jeremnek, hogy az agát Budára hívták. Holmi régi lopási gyanút feszegetnek most, azt tárgyalják. Az aga nem fél, nagy a rokonsága a konstantinápolyi várban. Ide valami Murád fia Hacsi jön arra az időre várparancsnoknak, amíg az aga távol lesz. A hárem életébe semmi beleszólása az újnak, közelébe sem mehet. A katonasággal teljesen szabad kezet kap. Ez a Hacsi sohasem volt még várparancsoló, de most nagy kegyben van, mert megmentette a budai basa fiát, aki a Dunába zuhant. Az aga azt mondta róla, tanulatlan, durva, nagy ökör. Az, aki a parancsot hozta le az agának, sokat beszélt a szultáni udvar meg az egész török haza helyzetéről. Sok a baj otthon. A földek vetetlenek. Akik megrokkanva hazakerültek, elégedetlenek. Éhesek, végkielégítést követelnek. Arra szerződtek. A török elesetteket sem tudják úgy pótolni, amilyen arányban elhaltak. Várakban, háremekben, főuraknál kevés a szolgaszemélyzet. Keveslik a hódoltságról beküldötteket. Intést kapott a három szandzsákság is: Buda, Kanizsa, Temesvár. Miért nem küldenek rabokat? Ez a Hacsi Budán nagy ígéreteket tett, de nem tudni, mire. Saját katonaságot is hoz. Mind szemenszedett durva csőcselék, sivatagi futóbetyárok, ilyenekből válogatnak hóhérokat a basák. Gyurka még azt is hozzátette, hogy ha szorul a kapca, ő és a kis perzsa számítanak Béniékre, ők bizony meglépnek. Jerem azt mondta, állandóan figyelnek a bástyára, és ha jelt kapnak, máris a kút alagútjánál lesznek. A többi az ő gondjuk. Bízzanak! Ők sem félnek.

Megérkezett Murád fia Hacsi, Hacsi Musztafa. Első dolga volt, hogy a várbörtönöket kiüríttette.

Tíz-tizenöt értéktelen idegen magyar meg rác fogoly került elő. Ezek is olyan siralmas állapotban, hogy menten szétküldte őket. Kenyeret adatott mindnek, meg néhány értéktelen aprópénzt. Vitték a szegények világgá áldott hírét az új agának. A népnek is nagyon tetszett ez az első cselekedete. Másnap néhány késlekedő adós is bevitte a szolgáltatási vajat, libát, halat. Ám az új aga barátságosan visszaküldte, mondván, hogy van a várban minden. Ő úgysem marad sokáig, minek nyúzza a szegényeket. Ha mégis majd adódik valami munka, akkor felkéri a derék földváriakat, segítségül. Neki adó nem kell. Boldogan tértek azok is haza. Ilyen még nem volt Noé óta! Hogy a bevitt járandóságot nem fogadták el. Jerem meg Béni összenéztek. Ők majd nyugtával dicsérik a napot.

A napok nyugtával is szépek, békések voltak. Megszántották az új földet, szorgoskodtak a vetéssel. Kikapták az öreg porkoláb felügyeletével a kölcsön vetőmagvakat. Szép ősz eleje volt, sokan dalolva vetettek. Új nóták is keletkeznek ilyenkor. Úgy bújik az is elő a lelkek talajából, mint a zsenge fű az első tavaszi hívó sugárra. Hacsi Musztafa még abban is különbözött az elődeitől, hogy néhány bizalmasával, csakis kedves tekintetű ifjú katonájával kilovagolt a határba, meg-megállt egy-két jó szóra, dicsérte a magyarok munkáját, és még csak tekintete sem érintette a derék hajadonokat.

– Igazi nemes katona ez – mondták a könnyen hívők.– Várjatok még! – mondták a tapasztaltabbak.Nem kellett sokáig várni. Egyik ragyogóan igézetes szép őszi nap néhány szelíd arcú,

fegyvertelen török apród lovon bejárta a várost, és a dobszóval kihívott emberekhez nagyon kedvesen úgy szóltak, mintha csak szívességre kérnék a népet: egy kis külön foglalkozásról lenne szó, de illő jutalom ellenében. Ugyanis a várban raktározott gabonát meg kell forgatni, átrostálni, zsákolni, mert felsőbb parancsra Budára szállítják. Azonban olyan polyvás és poros, ezt ő nem küldheti fel. Ha most jön Földvár népe, ő is visszasegíti a legnagyobb dologidőben. A leányok és

122

serdülő legények rostát hozzanak. Egyszerű kézirostát. Az asszonyok lapátot, vékákat, csöbröket, a férfiak majd zsákolnak. Gyerekágyas nők vagy a most szoptatók ne jöjjenek. Valamint azok sem, kiknek mulaszthatatlan dolguk volna. A szekerészek meg szekérácsok a szekereket hozzák rendbe, mert azokon viszik el a gabonát Budára.

Kezében volt már Hacsinak régen az egész város lakosságának névsora, születési évek szerint. Tudta már ő, hány emberre számíthat a gabonarakományban, hányra az esetleges ellenállásban, hányra a konstantinápolyi rabszállítmányra. Ott lapulnak már a díszes gályák az apostagi bozótos szigetecskék között. Lesőjük a helyén ültében várja a jeladást a földvári toronyból. Itt lesz idejében, nem kell félni semmi akadálytól.

Másnapra tele volt a várudvar a legerősebb zsákolókkal, asszonyok a magtárakban, leányok a Duna-part szellős kis halmain állva szórták magasra emelt rostáikból a rozsot, búzát, lencsét, borsót a kiterített ponyvákra. Derék tizennégy-tizennyolcasok már ezek. A fiatalabbjai gereblyékkel szellőztetik a kissé talán csakugyan dohos gabonát. Nem kell sietni, nincs hajsza, nincs korbács. Megy a munka magától is serényen, mert ma, ha készen lesznek, el is indul a sok szekér Budára. Ami a szekerekben nem fér, majd csak akad néhány rongyos dereglye kisegítőnek. Szórják a lányok vékony kis sugárban a magasról a búzát. Viszi a szél belőle serényen a polyvát, port, ocsút. Imitt–amott már nótáznak is a kisebbek. Hogyne, mikor milyen mókásak ezek a városukbeliek, a felvégi legénykék az alvégi leánykákkal incselkedtek.

Daloljatok csak szorgos kis leányok! Daloljatok! Majd elnémul nótás szátok, mire az esti csillagok elfoglalják őrhelyeiket. Amíg ti szórjátok a magot, vannak, akik járják a méneseket, szórják a védekezés magvait a bátor csikósok lelkébe. Jerem Madocsát futja, Béni Előszállást, Gáspár őrhelyén van, kémleli a határt, öreg Benjámin az alsó-révi bokrokat rakja meg hajóácsszerszámokkal. Mert valami nem egyezik a mézes-édes bánásmód meg az Apostagnál megbújt szép két gálya ágyúinak erre álló szája között.

Folyik a munka, már elfáradtak a dalosok. Szabad pihenni. Meg kell is, mert hozzák már a bográcsokat, ízletes magyar ételekkel, törökös édességekkel. Jó órai pihenő után egyre hordják még le a legények a búzát szelelésre, egyre rakják a férfiak a szekerekre, úgy alkonyaira majd elfogy a munka. Akkor a jóságos Hacsi a zsákolókat felküldi a várba, hogy eme idősebbek ott mulassanak, itt lenn a Duna-parton meg a legényeket választja külön harci tréfákra, a leánykákat meg a partra rendeli. Bírálják ők el, kik a legalkalmasabbak a versenydíjakra. Csodálatos, milyen nyugodtak ma az anyák. Egy sem jön leánya után. Az apák? Hát azok máskor sem kísérgetik gyerekeiket. Asszonymunka az. Biztosan elfáradtak az egész napi gabonaforgatásban. De meg minek is jönnének? Olyan békességesen ült már helyére az Esthajnalcsillag is. Olyan csendes, jó szagú a part, elhordta már a szél a sok pelyvát. Eltűntek a törökök is, talán estebédjük előtt mosakszanak. Csak Hacsi tréfálkozik még négy-öt társa között a birkózó legények láttára.

Ám ez sem sokáig tart, mert ki tudja, hogyan, honnan, csak két nagy gálya áll a part mellett, már ki is kötötték, a pallókat is partra tolták, s az új aga elé jött a vezetőjük. Mi sem biztosabb, mint az, hogy ilyenkor minden parton lévő az érkezőket nézi. Vagy önfeledten bámulják a tisztelgő idegent, a hajlongást, a kegyes fogadtatást, a levélátadást. Kell-e ennél több idő arra, hogy a bámulók háta mögött hatalmas hálót feszítsenek ki a várbeli új harcosok, és a fegyveres erők beszorítsák a rémült leányokat, legényeket a gályákra. Segítség? Sehol! Senki! Néma a vár, néma a part, lehull az este, lezárul a gályák teteje, bezárul a száz leány sikolya, a száz legényke öklöző dörömbölése.

Csak egy hang dong bele az éjszakába, a gályaparancsnok vezényszava.– Indulj! Irány: Konstantinápoly.Megy a hajó. Megy. Szépen, rangosan úszik le a Dunán, mint évezredek óta úszott büszkén,

rangosán a győztesek gályája. Fent van már a győzelem jele is az égen. A kérkedők kissé bárgyú mosolyával a telihold nevet le a földre. Talán nem is bárgyú? Talán csak zárkózott, mert sokat tapasztalt. És ha nevet is, ki tudja, kinek a vesztén nevet? Mert nem ért még az a bárka török vizekre.

123

Konstantinápoly előtt még van egy kis szigetecske a Dunában. Mindjárt ott a Jir Hisszári déli szélén, az Alsó-sziget, amit a pálos barátok tettek termővé, gyümölcsös paradicsommá, nagy majorságok kincsévé és remek kikötővé.

Úszik a hajó szép lassan. Megy a galambposta nyílsebesen. Ott bontják már Paksnál, Ordason, Kalocsán. Csak az Alsó-szigeten nem bont senki levelet. Minden dobogó szív egy-egy galamb. Minden kar egy-egy Kinizsi erejét érzi, mert a gályákon ott van Gallai Julika, Pozsgai Borika, Fődvár minden virága, reménye. Már itt a gálya. Nem rezdül egyetlen levélke sem, elnémultak a tücskök is, néma és baljós az éjszaka. De minden úgy történt, ahogyan Gyurka előre megmondta. A gályák az Alsó-szigetnél lehorgonyoztak, hogy az éj leple alatt a még a várban maradt mulató török tiszteket felvegye. Azokat, akik egy kis itókára fellátogattak hős társukhoz, Hacsi Musztafa béghez a várba. Akik majd hajnalban jönnek ide. Ott bújnak már a bozótok mélyén az oskolás pajtások, akik régen kinőttek Gáspár keze alól, de nem nőttek ki az élet iskolájából, és együtt maradtak. Béni hatalmas fúrót rejt, mellette áll Kókai Gábor apó, aki híres hajóácsként élte Fődvár legtörténelmibb éveit. Jerem fegyverrel, tőrrel és karddal figyel a néma égre. Révész Ferkó a két öklében bízik legjobban, s abban a célirányzó képességében, amely még sohasem tévedett. Tómon Pista Bíró Balázzsal szorong a fa mögött. Ők majd parancsra várnak. Kitűnő úszók, s ha kell a vízben is harcolnak. Czobor meg Kun fejszével, nyíllal állnak a Ferenczi ikrek mellett. Sűrű és Süveges most hamar kibékültek a múltkori tánc miatt történt haragból. Mindkettőnek Tamási lány a mátkája. Mindkét lány a hajón van. Ott van bizony Szőke Ilka is, Gál Brigitta is, hát hogyne állna itt a parton Faragó Péter meg Simon Imre. Még a szelíd nézésű Révész Pista is fegyvert szorongat, mert az ő szívét is a szerelem szorongatja, Agócs Zsuzsáért. A hajó megállt. Éles csikordulás jelezte a horgony leeresztését. Majd vezényszavak, mozgás és alig fertályóra alatt teljes elnémulás. Alvásra kaphattak parancsot a gályán, mert a legkisebb fény is kialudt. Csend volt a parancs. Hát legyen csend. Tudnak ők is hallgatni, akik a parton várnak. Kínos óra volt ez a harctól égőknek, de a parancs az parancs!

Aztán megkezdődött. Percek alatt dobták fel a horgas végű hágcsókat a gálya peremére, percek alatt álltak meg a széles ladikok a fekete hajók oldalán, és percek sem kellettek, hogy az izmos csikóslegények leteperjék az álmos, boros őröket. Nem első rajtaütésük ez nekik, nem most tanul birkózni a rideg gulyás, nem emberrel gyakorolták ők ezt, hanem éhes farkasokkal, szilaj gulyákkal, elszánt futóbetyárokkal. Még észre sem tértek az őrök, amikor a magyarok már leengedték a pallókat, és futva kergették ki a lányokat, legényeket a partra. Volt nagy rivalgás, öröm-ordítás a régi leláncolt gályarabok között, akik magyar foglyok voltak. Szívvel-lélekkel segítettek nemcsak az őrök leverésében, hanem a rejtett élelem kihordásában, az elalélt leányok felsegítésében. Irgalom nincs! Meg kell halnia minden török szemtanúnak, ha a lányokat meg akarják menteni. Viszi a víz őket, viszi, de nem messzire, mert öreg Kiskelemen Benjámin halásztársai Mohácsig figyelik a Dunát. Áruló hulla nem maradhat a felszínen. Hacsi agának azt kell hinnie, hogy a titokban leküldött drága zsákmány boldogan úszik a Dunán. Boldogan? Úszik? Öreg Kókai Gábor, a híres hajóács fúrja már az első edény erős oldalát. Kinn van már abból minden lány, gályarab, kincs, élelem. Ott birkózik az utolsó törökkel a kis sérült kezű Tómon Pista, ott fojtogatja már Bíró Balázs a hatalmas arabot, össze is nevet a két jó barát. De jaj! Pista megcsúszik, és az ellenséggel együtt zuhan a vízbe. Egymás nyakát szorítva sodorja az ár őket. Balázs még utolsót szorít az arab torkán, és rántja magával azt is. Mentenie kell a hű társat, a vele futó kis magyart, aki a Gallai Julika apja helyett huszonöt ütést vállalt. Forog Balázs, csapkod, keresi a társát, de nem látja sehol. Kétségbeesetten úszik mélyre, már a bárka alatt kalimpál. Pista sehol. Elkeseredetten kiált fel a már süllyedő gályára. Csend van ott, hiszen minden magyar a másik edényen van. Ott ismétlődik most az előbbi dráma. Ijedt kis legénykéket dobálnak a legényebbek a partra. Ott verődtek már össze a didergő lányokkal, azok meg törik szegény kis fejüket, hogy tulajdonképpen mi is történt velük? Szépen dolgoztak a jóságos új agának, aztán bárka fenekére zárták őket, s most itt állnak a rémségek éjszakájában. Még mindig hoznak ide újabb megmentetteket, még mindig hallani az üvöltést, még most sem jön Jerem meg

124

Kiskelemen Béni vezetni őket, haza meg nem mehetnek. Ez a legtilosabb. Béni olyan hangon tiltotta el őket, amit a sírig sem feledhetnek el.

Most aztán nincs csend a pálosok* szent berkeiben. Nincs éjszakai ájtatos zsolozsmázás, de felüvölt egy még rémségesebb hang, a Béniénél is erősebben. A vészkürt ez, amit szilaj lódobogás követ. Ott vágtat a négy tiszt italtól lángoló arccal, ott kurjongat a két kísérő jó barát, Murád fia, Hacsi Musztafa meg a defterdárja. Széles kedvükben hol magyar, hol török, arab piszkos szavakat üvöltenek. Hogyne örülnének? Hogyne rivalognának, minden fényesen sikerült. Egyenes úton vannak a legmagasabb kitüntetésekhez. Két gálya fiatal rab! De mi ez az éktelen ordítás? Ez bizony a hajótiszt beköszöntője a Paradicsomba. Hát így berúgott? Ilyen hang? Aztán a másik, harmadik ordítás. Olyan, mint a lenyilazottaké. Olyan? Az! Nyilazott haldoklóé. Megdermedtek a csillagok. Lehullanak a falevelek. Most ő, Hacsi üvölt fel. Kár volt megállnod, Hacsi, a barátod ordítására! Kár! Mert az a tátott szájú Márk, aki barátaidat sorra küldte a Paradicsomba az imént, minden különösebb ügyesség nélkül dobta a nyakadba a hurkot. Ott reszketett szegény gyerek a fejed felett az ágon. Amikor a vezető defterdárba belőtte az első nyilait, szinte önként jöttek sorba a többiek. Hősi elszántsággal várta a dolgok végét, saját halálát, míg meglátta alattad a Derest. De meglátta! A Derest, akit ő hozott ide a lápból! Deres a török alatt? Inkább egyszer életében becsukja a száját, sőt összeharapja erős, ritka fogait, de a Derest nem engedi, Deres már a Bénié, ő maga ajánlotta Jeremnek, mint az egyetlennek, aki Derest érdemel.

Márk, Márk, mi van veled?! Ne kérdezzük. Ő maga sem tudja. Köti már erős hurokra a hatalmas szilfaágon a kötelet. Köti. A szája csukva! Ott lóg a kötél másik végén a „jóságos" új aga. Murád fia Hacsi, Jir Hisszari helyettes agája. Deres meg nyihogva néz fel volt ápolójára, és csendben röhög rá, míg az a hurok teljesen kész az ágon. Aztán nyergére veszi Márkot, de most már a valódit, a tátott szájút. Így ér Deres és Márk a gályaharc színterére, hol éppen utolsót csobban a hullám a második gálya felett. Ott mászik ki Kókai bácsi is iszaposán. Szeretettel öleli élettársát, a hatalmas fúrót, még apja kapta Hunyaditól Nándorfehérvárnál. Ott sorakoznak már a lányok, legények, drága élelemmálhákkal a fejükön, ott vezényel Béni parancsszóval, intelemmel. Megmondja, hova viszi őket. Régi menedék ez, a Duna ősi elhagyott medrének hatalmas kiépített barlangja. Elférnek, s ott maradnak, míg biztosat nem tudnak a jövendők miatt. Halálfia, aki elárulja őket. Meg a búvóhelyüket. Mert ez a vérszívó aga mindenre képes. Egyenként nyúzatnák meg mindnyájukat.

Márk akkor ért oda. Hangosan felnevetett. Talán először életében.– Nyúzat a fenét! – mondta. – Lóg, mint a harang a szónoki toronyban.– Mi az? Nini! Deres! Dereském! – kiabált Béni összevissza.– Várj! – csendesítette Jerem. – Majd én! Mi történt, Márk?– Történni semmi. Csak pányvát vetettem az egyik főuratokra. A Deresen ült, hát ezt nem bírtam.– Hol van?– A szilfa ágán. Az út ott gyün el alatta. A barátjai meg szanaszét a fődön. A Lepkét fához

kötöttem. Azon is török ült.– A Szőke révészék nagy szilfája? Úgy mondod? Megnézem.Felugrott a deresre, Béni utána a másik lovon, amit az egyik hajóstiszt lovagolt, míg le nem bukott

halva. Ott lógott Hacsi bizony csendesen, reményeinek csúcsán, de halva. A két jó barát összenézett. Kacagniok illett volna, de nem lehetett. A két jó barát, a két várhősnek készült társ: Tómon Pista és Bíró Balázs sok mással elveszett a harcban. Elvitte őket az ár. Deres megvan, de Pista, Balázs, Marikák, Julikák nincsenek többé. Így ma nem nevethetnek. Jerem levette fövegét, a víz felé nézett. Megfizetünk értetek. Meg! Itt a négy hóhér a porban. Visszasiettek. Kun Ferkót meg Szántó Jóskát visszaküldte a hullákat elintézni, Bójás Károlyt előreindította őrszemnek. Ők is megindultak a megmentettekkel.

125

Amikor megérkeztek a barlanghoz, melynek közelében réti kút is volt, kiadta a parancsot, hogy

hol lesz a lányok helye, hol a fiúké. Legény csak itt portyázhat, és kémleli a határt, hogy jön-e török nyomozás? Eleimet mindenki egyformán kap. Van bogrács, van edény és szerszám. Birkát, tüzelőt majd küldenek. Árulónak számít, aki bármi okból elhagyja a helyét. Ők a falubelieket lecsitítják, de menekülésükről szót sem mondanak. Abból baj lenne. Mert elég nagy gyász ez, mert a másik elsüllyesztett hajón sokan maradtak. Tán ezt érezte meg Tómon Pista? Az ő Tamási Marikája is ottmaradt a bárkában, ahol az összeszorított tömeg gyengébbje elalélt. Ezek menthetetlenek voltak.

– Ott... – A lányok hangosan felsírtak. – Bíró Balázs is? Haragos ács is ottveszett? Kókay bácsi megmaradt?... Jaj! Jaj!... Jaj!... Hányan maradtak ott!

Béni a nagy sírásban Pozsgai Borihoz lépett:– Én most elmegyek, de te, leány, várj! – mondta. – Keszkenődet elviszem magammal. Élve vagy

halva tiéd maradok. Esthajnalban visszatérünk, mert már egy dolgunk van.Az öregeket szép köszönettel hazaküldte.– Mondanom sem kell ugye, hogy otthon egy szót se! Akinek megmarada a leánya, az a ragyogó

arcával lenne az árulónk, akinek meghótt a gyereke, annak szeméből kiáltana a gyász. Akarva-akaratlan, árulónk lehet.

Jerem már tudja Fődvár történelmének egyik legszomorúbb eseményét. Nagy óvatossággal ugyan,

de mégis vakmerőén megjelent a bástyán, s a hajnal első sugarai alatt befütyülte a legújabb madárjelhangot. Nem kellett sokat várnia, mert Gyurka állandó készenlétben, remegve figyelt. Gyászoló lélekkel nézett az égre, azt hivén, hogy barátai is áldozatul estek a gonosz tevehajcsárból lett új agának. Bár minden megállapodásukról tudott, ötleteket is adott az alsó-szigeti támadáshoz

126

meg a szekerezők gabona-eldugásához, most mégis úgy érezte, hogy egyedül maradt, és ez véget is vetett a menekülési reményeinek. Elképzelhető, micsoda boldogság volt az ismert fütty felhangzása. Mehetett bátran, senki sem ügyelt rá. A háremnők éjfélig tartó bizonytalansággal virrasztottak, így a hajnalt mély álommal aludtak el. A várbéli katonák meg a féktelen tivornya után itt-ott elfeküdve saját szennyükben eszméletlenül aludtak. Gyurka felizgatva az estében lefolyt kegyetlenkedéstől, sokszoros megszakítással sorrend nélkül beszámolt barátjának. Íme:

– Amikor a magtári munkát befejezték az anyák, vacsorát sem kívánva siettek volna haza. Ám a várkaput lezárták. Nem mehettek. Jó későn, halálsejtelmekkel, kimehettek mégis, de már a várárok mellett öregek, gyerekek vártak az asszonyokra. Azonnal elmondták, hogy a leányokat, legénykéket hajó vitte el. Azt tudja, hogy a zsákoló legényeket is el akarták rabolni, de Béni úgy irányította a zsákolókat, hogy azok az utolsó forduló zsákokkal elkanyarodtak. Az őrök nem vették észre, s a gályák nélkülük indultak el. Nosza rohantak vissza az agához az anyák, földre zuhantak, esdekelve sírtak, ígértek holtig tartó szolgálatot, a saját életüket, megmaradt rongy kis kincseiket, csak a lányukat adja vissza. Némelyik esedezett, másik átkozódott, harmadik letérdelt, és Istentől kért rettenetes büntetést az új agára. Az meg már a barátaival jól felöntött a garatra, és kacagva hallgatta a jajgatásukat. Amikor a kis Tamási Marika anyja letépte ingvállát, és felajánlotta a hátán lévő bőrt szíjostornak, mire a disznó aga korbácsával végigvágott rajta, és hahotázva jelentette ki, hogy már öreg a bőre díszkorbácsra. Majd egy óráig mulattak rajtuk a hóhérlelkűek, amikor az aga kijelentette, visszaadja a lányukat, ha a rajtuk lévő magaszinű fehér vászonkötények feketévé válnak. Erre mind megrémült és esdekelt, hogy ők csodát nem tehetnek. Akkor megszólalt özvegy Pozsgainé, a Borikátok anyja, aki eddig egy szót sem szólt, csak állt az ajtófélfához támaszkodva. „Fussatok haza! Minden udvar tele van érett bogyójú bodzával. Szedjétek hamar. Mozsárban, tekenyőben törjétek, zúzzátok, sajtoljátok, oszt bele a lébe a kötényt. Mire a Göncöl erre fordul, mind itt legyetek!"

Rohantak az anyák, segített mindenki. Gyerek, öreg, szomszéd, barát, haragos tépte a bodzát, nyomkodta a levét. Futottak vissza a várba. Amíg az asszonyok oda voltak, a háremnőket kihozták a nagy szálába, azokkal táncoltattak volna, de a kis perzsám szemébe köpött a durva hajcsárnak. No, berohannak az asszonyok. Mind előtt fekete kötény. Én megrendültem, mert csodát véltem. Egyik anya vég vásznat tett az aga elé, kérte, hogy használja kapcarongynak, ő a lányának szánta nászágyra. Másik egy pár gyöngyös tyúkocskát hozott kalitkába, a harmadik remek ezüstpitykés mellényt, Mátyás seregének gombjaival. Mind sírt, jajgatott, csak ama Pozsgainé Földi Katalin állt az előbbi helyén mozdulatlan. Meglátta az aga, nevetve parancsolta meg eme Kata asszonynak, hogy danoljon neki valami szép magyar nótát. Még a bizánci lány, a másik aga kedves asszonya is megfeddte, hogy milyen gyilkos. Vérző szívű asszonyt daloltat? De a hóhér nem engedett. Most már azt parancsolta, hogy a többiek daloljanak, Kata asszony meg táncoljon. Akkor visszaadja a lányokat. Pozsgainé elengedte az ajtófélfát, s mint Eger asszonyai, előlépett, és rászólt a társaira: Mondjátok! Az asszonyok rákezdték:

Hej, száraz a nádas, zörög a lépésre.Hova ment a babám? Hol van pihenése?

Keresi a basa, vér díj van a fején.Jaj, haza ne gyere, szegény jobbágy legény!

Hazajöttem, rózsám, ha vasra is vernek,nékem a virágok másutt nem teremnek.

– Már a harmadik szakasznál láttam, hogy alig áll a lábán, szegény, de végigtáncolta a hat verset. Ott, amikor azt dalolták:

Rőffel mérik meg a vásznat,rí a babám, ha nem láthat...

a disznó aga még gyorsabbra tapsolt, még frissebbet parancsolt.

127

Fújták szegény asszonyok, táncolt az áldozat, verejték verte ki homlokát. Kemény akarat ült az arcán, de behódolás, könyörgés nem. Nem parancsot teljesített, hanem alkut, szerződést.

Mikor azt lihegte már csak néhány fiatalabb anya, hogy:Félti a tyúk a csibéit,

nem maradok én soká itt...elvágódott a szegény asszony. Alig bírták elkapni a társai. Felkacagott az aga, csak úgy vágott a

hangja. Nem, nem vágott, tört: „– No, hát mégis lehulltál előttem, kényes rongy? No, hát nem bírta a derekad tovább a dölyfödet? Ugye, a földön fetrengsz te is. A lányaitokat meg ne várjátok, rég elvitte őket a gálya!"

Akkor én eléje álltam, és azt mondtam: „Ebben a várban már történtek csudák. Hangok hallatszottak. Én most is hallom! Meghalsz, aga, még ma, mert a magyarnak is van Istene!" Rám nézett, előbb a nevetéstől remegett az álla, aztán a méregtől, de a vendég súgott valamit. Kimentek, nyergeltettek. A Derest Hacsi nyergelte, a te Lepkédet kapta a másik főember, a másik két arab lovat a két alacsonyabb rangú. Nagy rivalgással elvágtattak.

Az asszonyok sorra elmondták átkaikat az agára. Borzalmas volt. Soha nem hallottam olyat. Minden anya minden bántódása benne volt a hangjukban. Aztán négyen-öten összekötötték erős fekete kötényüket, belefektették a holtra táncoltatott anyát, és elmentek az őszi lombhulláson a várudvarból. Ennyit tudok.

– Eleget tudsz. Nagyon-nagyon sokat. Én is elmondtam, amit tudtam. Most hátravan még, hogy te és a kis perzsa lány maradhatsz-e tovább ebben a várban? Nekünk nagy emberünk vagy, mindent általad tettünk. Kérdés, jó-e ez neked? Biztos-e az életed? Mondd meg, mit akarsz? Mi segítünk nektek.

– Maradok. Még nem jött el az időm. De néhány rab asszonyt ki kell vinnetek. Segítsetek.– Még életünk kockáztatásával is! Csak mondd meg, mikor és hányat?– Minél előbb, hogy a hazatérő aga már mint elhurcoltakat tartsa őket számon. Akkor nem

keresteti.– Így lesz!Így volt. *A nagy vész utáni második esthajnalban, amikor a leányok már a bánattól és a rettegéstől aléltan

várták az üzenetet, bekiáltott az őrszem.– Asszonyok gyünnek!Jerem fürgén kifutott, s a part bokraiból a távolba kémlelt. Ő is megdöbbent. Tudnák a titkot?

Áruló akadt? Hátha csak a kétségtől gyötörtén járkálnak, kutatják a határt? Lányaikat, fiaikat keresik. Azt tudják, hogy a gálya elvitte őket, de egyebet nem. Ám valami gyanút fogtak, mert a két csikóslegény vérzése nem akart elmúlni, kénytelenek voltak Torma anyóhoz betérni gyolcsért, vérállasztó kenőcsért. Anyónak feltűnt a legénykék iszapos, veres gatyája. De más is. Az egyik inge nyakában olyan fű akadt be, amelyik csak az Alsó-sziget partjain van. Ismeri ő a határt. Gyalogpatikus nemzetség sarja ő. Nem kérdezett semmit a futva érkezőktől és távozóktól, de megindult a nyom után. Néhányan utána óvakodtak. Ők jöttek. Jerem eléjük állt.

– Mit keresnek kendtek ilyen esti időben? Tán a liba kóborgott el?– Jaj, mondd meg! Mondd meg, hol a lányom? Hol a fiam? Hol az eggyem? Ha te itt vagy, tán

azok sincsenek nagyon messze!Jerem lelke elszorult. Némán állt, lelke remegett. Ismerte ő a keresés minden fájdalmát. Ismerte

lélektépő, halálos kínját, aminek a neve bizonytalanság. Szánta a síró, reszkető asszonyokat, mégsem

128

tehet semmit. Közös parancs a hallgatás, míg Béni nem jön. Egyik anya a meggyötörtek alázatával leomlott előtte, sírva kérte:

– Csak ints, ha szólnod nem lehet! Él a Veronikám? Akkor Jerem felemelte a szegényt. Megtörölte annak verejtékes homlokát. Halkan szólt:

– Asszonyanyák! Ha megmondom, hogy holt a lányotok, a gyászotok árul el mindent, ha azt mondom, hogy él, orcátok ragyogása lesz a vesztünk. Nyugodjatok most kicsinyég. Hamarost tudtok mindent. Mink, amit tudtunk, megtettünk. De ezt se nektek, csak a csillagoknak szóltam, mert azok nem beszélnek. Hordjátok a fekete kötőtöket! Le ne vessétek, míg egy él közületek! Bízzatok bennünk, de most menjetek.

– Mondd meg, fiam, mondd meg! – sírt újra az egyik.– Inkább legyen iszapsírban a lányom, mint a kontyos kapcarongya.– Menjetek! Menjetek! Én mást nem mondhatok. Átvette a kis csomagokat, meg se gondolta, hogy már maga ez is áruló jel. Szerencsére amazok is

úgy elgyötrődtek már, ilyesmit észre sem vettek.Elmentek. Jerem is visszafordult. Társa az őrszem mellé surrant.– Majd százan vesztek oda – mondta sötéten. – Több a leányzó halott, mint a férfigyerek. Gáspár

már megírta az emléküket. Szép versbe szedte, a húrja meg pengeti hozzá, ami kell. Úgy danolja, hogy a Leányvár fala sírásból van verve. Azt mondta, ő hallotta, mit szólt Béni Pozsgai Borcsának: „Én elmegyek, de te, leány, várj!" Ebből tette a nevit a pinceszállának Leányvárrá.

Visszaérkeztek a száraz mederhez. Ott találták Bénit. Fáradt, gyűrött lett, mint a tűzben megöregedett gyúratlan agyag. Beszámolt mindenről. Hullát partra nem vetett a víz. Apja meg a többiek erről tettek. A várporkoláb azt beszéli a várnépnek, hogy amíg ők részegen aludtak, az új aga, az agyarfogú barom, megszökött. Elvitte a gabonát, élelmet, meg a rab asszonyokat. Így, ha visszatér a régi aga, ők semmiért nem felelhetnek. Jerem felfigyelt. Ha ezt így elhiszi az aga, a leányok, legénykék hazamehetnek. Ám még van adósságuk nekik a visszatértekkel. Végtisztességet nem tettek. Jobb lenne itt, míg szét nem széledtek. Mátkakoszorút sem kaptak a leányok, legalább mátkatáncuk legyen.

Mindnyájan elhallgattak. Igaz lélekkel gyászoltak ők. Megmentették volna az összesét, ha fel nem harsán a távolból a tevehajcsár aga közeledő kürtje. Nem volt választás, így kellett tenni. Mélységes mély csendjükbe távolról madárcsapat rikoltása tört be. Béni megszólalt:

– Mosdózzatok meg a Dunán, hamarost gyűjjetek!A végtisztességet most adgyuk meg. A tánctevőt már megbeszéltük.A holdfénynél félkaréjba álltak a lányok. Előttük a négy, suttyónak sem számítható fiúgyerek.

Gáspár az őt láthatatlanná tevő árnyékban megpendítette kobzát. Zengő, mély hangján dalba kezdett. Előléptek a kijelölt társak. Egyenként kiáltva a holtak nevét, lassú méltósággal a középre léptek. Gáspár elmondta szép sorban, neveket kiáltva, hogy visszaadja a mátkakendőt, mert másfelé vagyon már az útja. Akkor a legények szép lendülettel a lányok közé dobták a láthatatlan kendőt. Így adták vissza a rozmaringot. Utoljára letették a fegyvert. Ezt siratta meg minden jelenlévő a legkeservesebben. Mert ezt nem adták, hanem kiejtették a táncosok a kezükből. Végigjárták a megrázó táncot az ifjak a kobozsírás kísérettel, és néma csenddel léptek hátra. Percekig pisszenés sem volt, ám a teljes árnyékból felsírt egy leányka. Senki nem nézett oda. Tudták ki az, kit sirat. Béni kiadta a parancsot. Halkan, majdnem kérőn.

– Hazamegyünk!Elindultak a löszparton a késő nyári éjszakában.

129

Folyt a nagy Duna csendesen a medrében. Tépte, rakta a partokat, szeszélyének nem volt gátja. Nőttek a gyerekek! Haltak az öregek. Itt sírt nyitottak, ott bölcsőt faragtak. De egyre több sír kellett, mint bölcső. Ha mégis gyereksírás verte fel a csendet, ezt a temetői csendet, egy-egy öregasszony megállt a hangra. Csodálkozóan nézett szét. Még van ilyen? Még van ez a hang? Öreg ujjain számolni kezdett: Mészáros, Molnár, Nagy, Csordás, Filep, Kiskelemen, Nádas, Nemes, Boglyas. Megrázta rezgő fejét. Nem, nem jön ki az összes ujjamra. Pedig az ittjárt öreg Szulpic atya a Pannon-hegyéről azt mondta, huszonhárom család maradt romvárosunkban! Újra kezdte: Széles, Seregi, Jákli, Joó, Györkös, Simon, Helyes, Haragos, Révész, Varga, Szántó, Kókai, Gál... Nem, most sem jó! Itt mégiscsak gyereksírás hallik. Kinek a hajléka is volt eme portán? Várjunk csak... Ez a nagy bodzafa... Azám! Úgy, úgy! Pozsgai-porta. Ama Pozsgainé sírján nőtt ez, kit halálra táncoltatott az aga. De sokszor elmondta anyám gyerekkoromban. Ezekről a fákról szedték a bodzát, avval festették be vászonkötényüket. Azóta hordjuk a feketét magunk előtt. Örök gyászul, emlékül a véres időknek... A vár még áll, noha sem teteje, sem kapuja. Tornya csonka, harangja nincs, a házak üresek, csak a bodzák virágzanak. Csak az marada meg, minek a gyökere a földben vagyon. A paraszt és a bodza. Mit is tudok ezekről a bodzákról? Mit is? Felejtek, már sokat felejtek. Azaz mégse. Már tudom. Evvel festették a kötényüket az anyák. Újhold vasárnap vala. Lám, most is az vagyon. Újhold. Mondta a szent barát, hányan haltak a Dunába, de az anyák hálát adtak Istennek, hogy leányuk nem lett a török kapcarongya. Mondta a barát, kik pusztulának... Kik is? Gál Brigitta, Tamási Marika, Sűrű Veronika, Tómon Istók, Bíró Balázs. Ki is még? Hiába, no. Nem fog már az eszem. Pedig anyám is ott volt a várban. Nem, nem a magos faluban, hanem kint a Leányvárban, ahova az a derék Kiskelemen Béni vitte ükét. Meg ama lápbul jött Jeremiás, a Gallai leányzó gyűrűse... Megint gyereksírás. Hát még vannak, akik gyereket ringatnak? Úgy mondta a szent pap, lesz még itt kikelet, lesz teteje a házaknak, mert a szegénység a pincelakásokban megmarada. Ha kevés is, de marad. Akkor mondta a szent ember, mikoron nagy kolompolással a harangszó helyett összehívtak. Elmondta, hogy itt százötven év előtt gyerekek játszottak, mesterek dolgoztak, parasztok arattak, szüreteltek. Zengett a kasza, pengett a sarkantyú... Teli a határ gulyákkal, csikókkal.

Ölték a disznót, szőtték a vásznat... Hát lehet, hogy nem is így volt. Messziről jött ember sokat mondhat... Én már bizony csak sírni–ríni láttam az anyámat. Magam is a töröknek arattam. Megyek, no... Megkapálgatom ama sírt, ama Béni sírját, aki megmentette a lányokat.

Szellő ölelte a nagy fát, az meg, mint a szégyenlős leány, kitért ágaival, karjaival jobbra-balra.

Még a felhők is csodálkoztak, és kis nehezteléssel továbbálltak. Minek rendezzenek ők nyári mulatságot, hol senki sincs, aki kacagva futna ki a nagy záporba. Sehol egy lélek, aki várná az áldást hozó esőt. Bezzeg nyugaton, az Alpokon túli népek énekelnek templomaikban, kérik az eget, küldené el felhőit mívelt földjeikre. Hol vannak itt mívelt földek? Szép sorban vezető szőlőtőkék? Burján, gaz, bozót! Kellünk mi ide? Nem. Nem kellünk. Sehol egy lélek. Sehol egy hang. Gyerünk tovább! De mégis. Ott, a Duna fölé emelkedő magas löszparton, magányos, viharcibálta szilfa alatt valaki áll. Bizony ember az. Magas, szikár, viharvert öreg férfi. Olyan, mintha a tőből eredő fa másik ága lenne. Körvonalai majdnem ugyanolyan szálfaegyenesen, szigorú dísztelenséggel emelkednek a táj fölé, mint a fa. Imitt-amott göcsörtös dudorodás, sebhely, forradás a fán, imitt-amott ugyanilyen viharjegyek az emberen. Ketten együtt meghaladják a kétszáz évet. Meghaladják, de állnak szálegyenesen, keményen. Élnek! Nekidűlt a fának. Nézte a végtelent. Amoda át az Árpád fia Zsolt földje romban. Emerről kis falvak sokaságát felszívta a szikes puszta. Hátra, nyugatnak minek is fordulna. Szomszédos falvak helyét már kő sem mutatja. Ám az ő kis udvara még áll. Itt, a talpa alatt áll még a fészke is, a szülőotthona. Apja, anyja életével megszentelt fészke, a hegyoldalba vésett egy szoba. Falában számtalan bevágott alvóhelyek, ormótlan nagy idegen edények, amikről azt tartják, régi kihalt népek koporsója. Már az apja ifjúkorában is ott álltak. Álljanak! Neki nincs útjában egy

130

sem. Hallgatnak azok is, mint a viaszkos táblára felirt sorok ott a legmagasabb oldalfülkében. Azt mondta a szent barát, ki rabokat váltogatott ki valaha, aztán idejőve neveket keresni, hogy azon a táblán rajta van az egész Fődvár sorsa. Neveket olvasott. Dédapám, öregszülém, apám, anyám. Dédem, ama első Benjámin, aki Mohácsot, Budát járta. Öregapám a második Béni, ki a vizeket járta. Apám, ama Kiskelemen Béni, ki a leányokat elvitte a Leányvárba. „Én elmegyek, de te, leány, várj!" És várt az anyám, Pozsgai Borcsa. Íme a tizenkettőből magam maradtam. Bátyáim, öcséim elhaltak harcban s fogságban, sebeikben. Fiaim ketten megmaradtának. De hol vannak? Császár seregében ontják vérüket. Másfajta a ruhájuk, más a fegyverük, más a nótájuk, mint a régieké. Nem mondjak már a búsongókat. Ni csak! Hajó a Dunán! Jön. Buda félő jön! Török hajó. Az utolsó! 1686. Hej! Viaszkos tábla ott fenn a pócon! Rajta van már a szám: 1686. Gálya ez! Török gálya. No lám, fekete zászló van rajta. Hóttat visz? Már itt is vannak. Lekiáltok, tán csak felelnek? Tudnak ezek mind magyarul. Itt születének.

– No, vitézek, ölig vót?– Ölig.– Érdemes vót?– A halálnak!– Visszagyüttök?– Soha többet!A hajó tovasuhant. A parti lábnyomokat elmosta a hullám.Vízre hajlott a nagy fűz. Éppen virágzott a Tisza. Apró kis szárnyas ördögök fehér

nászruhájukban libegnek, kavarognak, majdnem forrnak a víz felett. Rezegnek, mint a délibáb.– Siess, kislány, siess! Ne álmodozz soká, hajtsd a libáidat a vízre. Ma van a Tisza bőségnapja.

Ládd, ott habzsol már az egész falu libája, kacsája. Csak a tied maradjon éhesen?Leér a lányka a partra, beleszédülnek a lakoma örömébe. Van-e ennél jobb falat a föld ízeiben,

mint a virágzó Tisza millió bogarainak az íze?– No, legyütté, kedves? – szólalt meg a fűzfa lehajló lombja alól Tóth Polla néni. – Ippen olyan

vagy, mint a dédanyád vót. Még a szavad is olyan. Pedig ő már meglett asszony vót, mikor idekerült. Sokat nevettünk a beszédgyin. Azt mondta a kenyérsütéskor, hogy neki már be van dagaszttal. A lába meg dagaddal, a ruhája meg már ki van mossál.

– Azt mondja kend, nénémasszony, hogy hasonlítok rá? Szép vót-e hát legalább?– Szép-e? Mint a földre szállt angyal! Mint a vízparti nefelejcs májusi reggel. A neve is szokatlan

vót itt.– Tudom, hogy hittak! Gallai Juliska.– Úgy bizony. Ama Nádas Jeremiás, a dédapád hozta haza, akit a török rabolt el.– De lehajította a lápnál. Ezt is tudom, sokszor elmondattam idessel.– Ott temettük el a kűképnél, mert ott harcolt meg a janicsárral, amikor megen kitörtek Szónokbú',

hogy rabokat szedjenek.– Mongya már kend, nénémasszony, mér a kűképnél temették? Hászen van itt temető.– Ez vót a végakarata, hogy ott temessék el, ahun utójjára látta az anyját. Mert az még nyócvan

esztendejével is emlegette az anyját. Azt es a török vitte el. De megszökött egy nagy várbú'. Kúton keresztül szökött meg. Oszt meghalálozott hamarost. No, én megyek is haza. Vigyázhatnál az én falkámra is.

– Megtehetem.Leült a szürke homokkal ékes partra. Csodálkozása fokról fokra emelkedett. Honnan jön ez a

tenger sok repkedő bogárféle? Nem látni át a túlsó partra. Mint a felhő, úgy rajzanak... Nini, a

131

nénémék kacsái is itt vannak. Megismerem a gácsérukról... Tas–tas–tas!... Tasikám!... Hát menjetek, ha akartok. Danolni kéne nekik. Tas–tas!

A komádi juhászlegény...Elszegődött évre szegény.

Felállt. Végigsétált a parton. Lába nyoma ott maradt a homokban. Aztán megindultak a libák, sebes rajokban a partra álltak. Kis hullámokat vertek a vízen, és a felcsapó víz elmosta a lábnyomokat. Előbb ezt nézte méla tekintettel. Még egy hullám. Még egy, s lába nyoma belesimul a homokba.

132

ISBN 963 11 6537 XMóra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgatóFelelős szerkesztő: Dani ErzsébetMűszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Zigány EditMűszaki szerkesztő: Fazekas Attiláné

Terjedelem: 18 (A/5) ív. IF 6336

133