A vénkisasszony Hannah Pymre a munkaadója ötezer fontot hagy, ami lehetővé teszi, hogy ő lemondjon a háztartásvezetésről, és postakocsival kalandos útra induljon a vidéki Angliába. A kaland hamarosan rá is talál Miss Emily Freemantle, az elkényeztetett, búzavirágkék szemű szépség alakjában, aki egy megrendezett házasság elől menekül egy olyan élvhajhászhoz, amilyennel még nem találkozott. Amint a lány sötéten jóképű jegyese beszáll a postakocsiba, Miss Pym bizonyos benne, hogy Emily meggondolatlanul lépett meg az arisztokrata házasság elől! Úgyhogy amikor az utasok megállnak egy fogadónál, Miss Pym hozzálát a házasságközvetítéshez... és bár Lord Ranger Harley panaszosan közli, hogy ő nem fog elvenni egy hálátlan leányzót, Miss Pym gyanítja: amint rábírja a párt, hogy osztozzanak a háztartás meghitt feladatain, minden romantikus gubanc kibomlik!

Az utazó házasságközvetítő-sorozat köteteiben Miss Pym humoros kalandjait követhetjük nyomon a briliáns írónő, M.C. Beaton – az Agatha Raisin és a Hamish Macbeth-sorozatok szerzőjének – tollából.

M. C. BEATON

Miss Pym és a menekülő menyasszony

Az utazó házasságközvetítő 1.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: M. C. Beaton: Emily Goes to Exeter The Travelling Matchmaker 1.

Fordította SZŰR-SZABÓ KATALIN

Copyright © M. C. Beaton, 1990 Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2014

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-238-7

Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin

Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával

végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez,

digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Agatha Raisin és a spenótos halálpite Agatha Raisin és a parázna lódoktor Agatha Raisin és az elültetett kertész Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó

Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő Agatha Raisin és a tenyérbe mászó turista

Agatha Raisin és a vizes viszály Agatha Raisin és a boszorkányos borbély

Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka Agatha Raisin és a tünékeny tündérek Agatha Raisin és a sziszifuszi szerelem

Agatha Raisin és az áradás napja Agatha Raisin és a kívánatos káplán

Agatha Raisin és a kísértetház Hamish Macbeth és a nagy lazacfogás

Hamish Macbeth és az eljegyzési vendég Hamish Macbeth és a kannibál homárok

Hamish Macbeth és a tökéletes oldalborda Hamish Macbeth és a rosszéletű nagynéni

Hamish Macbeth és a gyilkos vakáció

Előkészületben: Agatha Raisin és a haláli tánc

Első fejezet

Kocsit, kocsiért kell kiáltani, S aki kiált, kiáltson, ha kiállt, S kiálljanak neki, ha csak annyit kiált is: „Kocsit, kocsit, kocsit! Az istenért!”1

Henry Carey

Hannah Pym Thornton Hall társalgójának ablakánál állt, és várta, hogy elhajtson a ház előtt a postakocsi.

Thornton Hall egy nagy kockaépület volt, ami inkább babaházra, mint urasági lakra emlékeztetett, és a felhajtója a Kensington Roadról nyílt. A ház előtt nem volt díszkert, csak gyep, amit a birkák rövidre legeltek, s a nyílegyenes felhajtót magas kovácsoltvas kerítés zárta le, amelyet kősasokkal díszített kő kapuoszlopok tartottak.

Téli reggel volt, hat óra, még sütött az alacsonyan kúszó hold. A szél az éjszaka folyamán csipkés mintába fújta a porhavat.

Hannah némi rángatás segítségével kinyitotta az egyik franciaablakot, amelyen át kovácsoltvas korláttal védett, keskeny erkélyre lehetett kilépni. Kiment és hallgatózott.

És akkor meghallotta a patadobogást. A korlátba kapaszkodott, és lekémlelt a felhajtóra.

– Már jön is – suttogta maga elé.És a Kensington Roadon sebesen gördült a Repülő Masina, a

postakocsi, amit hat erős ló húzott. Hannah-t elfogta az a lázas izgalom, amelyet a postakocsi láttán mindig érzett. Felemelte a kezét, és integetett. Az őr felemelte a postakocsi kürtjét, és vidám üdvözlést fújt.

A tetőn utazók a kalapjukat fogták. Milyen hangosan csattogott a lovak patája a keményre fagyott földön! Micsoda sebesség! Aztán a postakocsi már el is porzott, magával ragadta a sötétségbe az életet és a kalandot, és csak a sivár téli táj maradt.

Hannah aprót sóhajtott, visszament a házba, és becsukta maga mögött az ablakot.

1 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

Volt idő, gondolta, amikor elfoglaltabb és boldogabb volt, semhogy az elhaladó postakocsi izgalmára áhítozzon. Akkor még e falak közt lakott a csinos, könnyelmű Mrs. Clarence, aki estélyekkel, barátokkal, virágokkal, színnel és fénnyel töltötte meg a házat. De Mrs. Clarence megszökött egy inassal. Ez közvetlenül azután történt, hogy Hannah elérte vágyai netovábbját: házvezetőnővé léptették elő.

Mrs. Clarence távozása után sötétség borult rájuk, és Mr. Clarence egyre mélyülő melankóliába süppedt. A szobák felét lezárták, a személyzet felét elbocsátották, és szegény Hannah úgy érezte, mintha egy soha véget nem érő temetés levezetését bízták volna rá. Akkor kezdte el várni, hogy elhaladjon a ház előtt a postakocsi, mert a lelkiállapota javításához szüksége volt a mozgás és az élet látványára.

Abban az évben, vagyis 1800-ban a postakocsikat Repülő Masinaként hirdették. Hannah számára megtestesítették mindazt, ami mostanra borús és elsivárosodott életéből hiányzott: a kalandot, másféle világokat, reményt, életet és nevetést.

De még jól emlékezett a Mrs. Clarence szökése előtti boldog időkre, ami ó, de régen volt! Amikor az élet még pezsgett, és csupa izgalom volt. Hannah tizenkét éves korában hagyta el szülei hammersmith-i otthonát, és lépett szolgálatba Clarence-ék udvarházában, Thornton Hallban. Törte magát, hogy előbb konyhalány, majd második szobalány, aztán komorna, főkomorna lehessen, és végül felemelkedhessen a házvezetőnői posztra. Emlékezett rá, hogy főként karácsonykor a személyzet számára is rendeztek estélyt, amikor Mr. és Mrs. Clarence lejöttek a személyzeti bálterembe, és Mrs. Clarence a szolgákkal, Mr. Clarence pedig a szolgálólányokkal táncolt.

Hannah kilépett a társalgóból, és lement a konyhába, hogy teát főzzön. Mindig korán kelt, mivel azon ritka emberek közé tartozott, akiknek nagyon kevés alvásra van szükségük. Szeretett a személyzet többi tagja előtt felkelni, hogy egyedül élvezzen egy kis békességet és csendet.

Aggodalom kínozta. Negyvenöt éves volt, ami élemedett, sőt csaknem idős kornak volt tekinthető. Más házvezetőnői állást aligha találna. A temetés intézése és az, hogy kesztyűs kézzel kellett bánnia a dögkeselyűként lecsapó Clarence rokonsággal, lehetetlenné tette, hogy másik állás után nézzen. A félretett pénze is kevés volt. – És ez a te hibád – korholta magát hangosan Hannah Pym. Hannah ugyanis nem bírta megállni, hogy ne bonyolódjon bele mások életébe. Pénzt

adott a bajba jutott szolgálólányoknak, hogy elvonulhassanak valahova, amíg meg nem szülik a babájukat. Pénzt adott egy inasnak, hogy egyetemre mehessen, és új életet kezdjen, mert éles eszű, érzékeny fiú volt, lakájnak viszont csapnivaló. Pénzt adott annak a másodkomornyiknak – Hannah arca megvonaglott –, aki feleségül kérte. A férfi azt ígérte, hogy Hannah félretett pénzéből egy kis házat vesz, de aztán sosem jött vissza. De Hannah most már idősebb és bölcsebb volt, és gyakran átlátott a szitán, meg egyébként sem találta értelmét, hogy a múlt miatt keseregjen.

A rokonok, akik a temetés után szerencsére pár napra szétszéledtek, a végrendelet felolvasásakor készültek ismét megszállni a házat. Ezúttal Sir George Clarence, Mr. Clarence bátyja is jelen lesz, gondolta Hannah; lesz, aki a kezébe veszi az irányítást. Sir George hosszú időn át külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot, és csak mostanában tért vissza Angliába. Hannah-ban homályosan egy meglehetősen barátságtalan és rideg ember képe élt. Biztosra vette, hogy a gazdája nem emlékezett meg róla, a házvezetőnőjéről a végrendeletében, bár Hannah a régi személyzet utolsó tagja volt. Amióta Mrs. Clarence elment, ebben a nyomasztó házban már nem volt állandó személyzet, és nyugtalanító gyorsasággal váltották egymást a szobalányok és az inasok. Évek óta nem szolgált komornyik, és a látszólag nemtörődöm Mr. Clarence miatt ezt a feladatot is Hannah-nak kellett ellátnia.

A délelőtt a végrendelet felolvasása előtti előkészületekkel telt. Két óra körül könnyű hideg ebédet tálaltak fel az ebédlőben a rokonoknak. Úgy volt, hogy négy órakor gyűlnek össze a könyvtárban, ahol az Entwhistle, Barker és Timms ügyvédi irodától Mr. Entwhistle majd felolvassa a végrendeletet.

Kis időre szívfájdítóan tértek vissza a régi, szép idők: a szobákban, a kandallókban tűz égett, nagy volt a nyüzsgés és a kapkodás. Hannah a fekete ruhájában, a derekára tűzött kulcsokkal ide-oda sietett, végighúzta az ujját a párkányokon, hogy bizonyosan ne maradjon sehol por, felrázta a díszpárnákat, ellenőrizte a szeneskannákat, hogy mind tele legyen, forró vízzel töltötte meg a kancsókat, virágot rendezett, és még utoljára fényesre törölte a réz és vas kandallórácsokat. Azután a megmaradt inassal és a két szobalánnyal a hallban várta a rokonok érkezését.

Elsőnek Mrs. Jessop jelent meg, az elhunyt Mr. Clarence húga, egy kis termetű, kötekedő nő, a vékonydongájú, sopánkodó férjével és a három gyerekével, három tizenéves, elkényeztetett és Hannah

véleménye szerint menthetetlenül elrontott fiúval. Azután unokatestvérek, vénkisasszonyok izgatott, pletykálkodó és a hideg miatt siránkozó csoportja tűnt fel. Őket Mr. Clarence másik testvére, Peter, egy kövér és jó kedélyű, vad kacajú és sületlen tréfákat kedvelő férfiú követte, aki a feleségével, a szintén kövér, de bágyadt és hivatásszerűen betegeskedő Fredával, valamint a különböző korú hét gyermekével érkezett.

Végül megjelent Sir George Clarence is. Ötvenes éveiben járó magas, szikár férfi volt, a haja hófehér, az arca akár egy karvalyé, a szeme metszően kék. Kifogástalanul öltözött: kék, frakkszárnyú kabátot és sötétebb árnyalatú kék térdnadrágot viselt, hozzá csíkos harisnyát és csatos cipőt. Pompás öltözékére akkor derült fény, amikor az inas lesegítette róla sok körgalléros nagykabátját.

– Hogy van, Miss Pym? – kérdezte, és Hannah elpirult örömében,hogy Sir George emlékezett a nevére. Sosem vette át a legtöbb házvezetőnő és szakácsnő által udvariasságból a név elé ragasztott „Mrs.”-t, és Sir George erre is emlékezett.

Hannah felügyelte a hideg ebéd felszolgálását. Előkészítette a hálószobákat is – bár Sir George-on kívül senki sem óhajtotta ott tölteni az éjszakát –, mert tudta, hogy a vendégek szívesen visszavonulnának valahova.

Azután, amikor a hölgyek átmentek a szalonba, és a férfiak magukra maradtak a portóival, Hannah lement az előcsarnokba, hogy fogadja az ügyvédet, Mr. Entwhistle-t.

– Csontig hatol a hideg – dörzsölte a kezeit az ügyvéd. – Érzem,hogy még több hó esik majd.

– Bekészítettem egy tálcát a nappaliba, uram – jegyezte megHannah. – Gondoltam, nincs ellenére egy kis frissítő, mielőtt felolvassa a végrendeletet.

– Igen kedves öntől, felettébb kedves! De azt hiszem, a kötelességaz első. Ön Miss Pym, a házvezetőnő, igaz?

– Igen, uram.– Akkor önnek sem árt jelen lennie a végrendelet felolvasásánál.

Legyen kedves, mutassa az utat. Hannah a könyvtárba vezette, majd odahívta a rokonokat. Kezdeti

lelkesültsége hamar elszállt. Mr. Entwhistle egy hálós parókát viselő, kedves öregúr volt. Merő udvariasságból hívta meg a felolvasásra. Hiszen az utolsó éveiben szegény Mr. Clarence jóformán nem is vett tudomást Hannah jelenlétéről.

Miss Pym sürgött-forgott, megparancsolta a személyzetnek, hogy

készítsenek oda székeket a rokonoknak, gyújtsanak lámpákat, és tegyenek ki karos gyertyatartókat, mivel a könyvtár sötét helyiség volt, a borjúbőr kötéses könyvek tömött sorai mintha magukba szívtak volna minden fényt, ami csak volt.

Azután várakozásteljesen az ajtó mellé húzódott. Mr. Entwhistle elővette a szemüvegét a szemüvegtokjából, és

idegesítő lassússággal tisztogatni kezdte. Hannah érezte, ahogy nő a feszültség. Csak az ablaknál ülő Sir George tűnt közömbösnek a végrendelet tartalma iránt. De ő bizonyosan ismeri is, mi áll benne. Mr. Clarence valamikor rég elmondta Hannah-nak, hogy Sir George-ot nevezte meg a végrendelete végrehajtójaként.

Végül Mr. Entwhistle nekifogott. Thornton Hall, a körülötte elterülő birtok és a házban minden az ő kedves bátyjára, Sir George Clarence-re száll. E bejelentést követően a feszültség inkább nőtt, mint csillapodott, mintha mindenki azt kérdezte volna magában: – És a pénz? Mi lesz a pénzzel?

Ám hamarosan véget vetettek a kínjaiknak. Mr. Clarence jelentős vagyonának egészét egyenlően osztotta el két öccse és egyetlen húga között, valamint jelentős összeget kapott az összes többi rokon. Mindenki mosolygott, a vénkisasszony unokatestvérek néhány érzelgős könnyet morzsoltak el: – Milyen kedves, milyen végtelenül kedves tőle, hogy mindnyájunkról megemlékezett!

– És most következzen a személyzet – mondta Mr. Entwhistle.Ebben a pillanatban Hannah-ban feszültség támadt. – Minden alkalmazottamra, aki halálom idején négy évnél hosszabb ideje áll a szolgálatomban, fejenként kétszáz fontot hagyok.

Hannah elgyengült a megkönnyebbüléstől. Ebből az összegből sokáig és még annál is tovább megélhet, amíg nem talál munkát. Nem sok szolga vagy szolgáló maradt, elmélkedett, aki négy évig maradt a háznál. A ház olyan komor lett, hogy a szolgák jöttek-mentek, és egyikük sem töltött itt hosszú időt. De megmaradt a kocsis és a bakon ülő lakáj, és az egyik konyhalány, valamint az utolsó inas. Hannah ekkor meghallotta a saját nevét.

– Hűséges házvezetőnőmre, Miss Hannah Pymre ötezer fontothagyok, ami kizárólag az övé, és kedve szerint rendelkezhet vele.

Ingerült sugdolózás támadt, ami apránként egyre hangosabb lett, miközben Mr. Entwhistle levette a szemüvegét, majd ismét megtisztogatta, végül gondosan eltette a bőrtokba. Ötezer font! – Rengeteg pénz egy szolgálónak! – jelentette ki az egyik unokatestvér. – Csak el fogja inni! – sziszegte egy másik. De Hannah

boldog kábulatban állt az ajtó mellett. Soha többé nem kell majd dolgoznia! Gépiesen lement a lépcsőn a nappaliba, hogy ellenőrizze, mindent odakészítettek-e Mr. Entwhistle-nek. Végül odaállt az ajtó mellé, hogy felsegítse a köpenyeket és a pelerint a távozó rokonokra. Egyikük sem adott neki borravalót, miután több pénze volt, mint ami nézetük szerint hasznára válhatott volna.

Hannah visszatért a könyvtárba, hogy megnézze, kíván-e Sir George valamit, és azt a választ kapta, hogy nem. A szobalányokkal buzgón végigjárta a hálószobákat, és gondoskodott róla, hogy a rokonság hagyta rendetlenséget felszámolják. A hálószobákat csak azzal a céllal nyitották ki, hogy a rokonoknak legyen hol rendbe szedniük magukat, nekik mégis sikerült iszonyú felfordulást csinálniuk, kivált a gyerekek dobáltak szét mindent. Azután lesietett a földszintre, hogy kikísérje az ügyvédet. Vágyott rá, hogy megkérdezze, milyen hamar tud a pénzhez jutni, de nem volt hozzá elég mersze. Kezdeti lelkesültsége hamar elszállt. Homályosan úgy vélte, a végrendeletek hatálybalépése örökké tart, és az egész egy lassú jogi procedúra, amelynek végén kelletlenül guberálják ki a pénzt, amikor az örökös már maga is fél lábbal a sírban van.

Hannah a mellére tűzött órára pillantott. Kevés híján hat óra volt. Pillanatokon belül elmegy a ház előtt a postakocsi.

Sir George hangtalanul lépett be a társalgóba, aztán megállt, és a házvezetőnőt figyelte, aki az ablaknál állt, és egyik kezével félrevonta a függönyt. Az ablak nyitva volt, és Sir George patadobogást meg kürtszót hallott. A házvezetőnő integetett, aztán lassan megfordult. A tekintete álmodozó volt. Kissé összerezzent, amikor megpillantotta, aztán megfordult, és bezárta az ablakot.

– Barátot vagy rokont vár, aki postakocsival érkezik? – kérdezte Sir George.

– Nem, uram – válaszolta Hannah meg sem fordulva, miközben a nehéz ablaktáblákat csukta be. – Szeretem elnézni, ahogy a postakocsi elhalad.

Körbejárt a szobában, meggyújtotta a lámpákat, megpiszkálta a tüzet, és egy fahasábot dobott rá. A férfi odament, és letelepedett egy székbe a kandalló mellé. – Foglaljon helyet, Miss Pym – mondta.

Hannah meglepetten nézett rá. – Nem tartanám illendőnek – válaszolta.

– Ön most már egy örökösnő – válaszolta Sir George magában mulatva. – Kérem, foglaljon helyet.

Hannah óvatosan leereszkedett a szék szélére, Sir George-dzsal

szemben. A férfi pár pillanatig tanulmányozta. Hannah Pym karcsú asszony volt, a keményített főkötő alól sűrű,

vörösesszőke haj látszott ki. Sápadt arcában kicsit horgas, ívelt orra és széles, nevetésre kunkorodó szája mellett a szeme volt igazán különleges: hatalmas volt és ragyogó, és úgy tűnt, sokszínű – olykor aranyló, máskor kék vagy éppen zöld. Lovagláshoz alkalmas, szögletes válla volt, bár nem tudta, hogyan kell megülni egy lovat, a karja hosszú és vékony, és meglepően elegáns kézben végződött. Rendkívül formás volt a bokája. Hannah gépiesen felemelte a szoknyáját, amikor leült. Büszke volt a bokájára és a lábfejére, és túl sok pénzt költött cipőkre.

– Mihez kezd a vagyonával? – kérdezte Sir George. – Vesz egykis házat? Nyugalomba vonul?

Hannah szorosan összekulcsolta a kezét, és miközben a férfira nézett, csodálatos ötlete támadt.

– Nem, uram – válaszolta. – Utazni fogok. A postakocsival.– Hova?Hannah széttárta a karját, sápadt arca kipirult az izgalomtól,

különös szeme felragyogott. – Bárhova! – Á, szóval pusztán az utazás kedvéért! Milyen szokatlan!– Tudja, uram, sóvárgok a kalandra – vallotta be Hannah.– A postakocsin utazni, főképpen télen, valóban igen kalandos –

jegyezte meg a férfi szárazon. – Szakadt istráng, hótorlaszok, sár, haramiák, útonállók, és az út melletti fogadókban nyirkos ágyak.

– Semmi kétség, uram. – A házvezetőnő különös szeméből eltűntminden szín, és olyan fagyos lett, mint a kinti táj. – De ha ez a vágya... – sietett a férfi hozzátenni. – Sokat jelent önnek?

– De mennyire, uram! – Hannah szeme zölden villant. – A RepülőMasinák, az izgalom, a mozgás, a kisebb-nagyobb városok. A világ végére is elmegyek.

– Postakocsival nem lehet a világ végére eljutni – emlékeztette aférfi.

– Tudom. De Angliában igen. Bath, York, Exeter. Élet, kaland. ésremény, uram.

– Milyen lehangoló lehetett itt az élete – jegyezte meg Sir Georgeegyüttérzéssel. – Próbáljon ki egy postakocsis utazást, akkor meglátja majd, milyen is valójában.

– Nem szeretnék haszonlesőnek tűnni, de. – Hannah újbólnekifohászkodott – de mikorra juthatnék egy kis pénzhez?

– Amikor csak óhajtja. Kaphat Mr. Entwhistle-től előleget. Én

viszont azt tanácsolnám, hogy tegye be a bankba a vagyonát. Hannah arca megnyúlt. – Ugyan, ugyan – nyugtatta meg a férfi gyöngéden –, hisz nem

utazgathat széltében-hosszában az országban egy arany fontsterlingekkel teli zsákkal!

– Csakhogy – tördelte a kezét Hannah –, semmit sem tudok abankokról. – Az ajkába harapott, mert eszébe jutott a másodkomornyik galádsága, ahogy kicsalta a félretett pénzét, és megszökött vele. – És ha a bankár csalónak bizonyul, és elsikkasztja a pénzemet?

– A bankok nem ilyenek. Nézze, holnap elmehetünk együtt azügyvédhez – úgyis fel kell keresnem pár dolog miatt –, és elintézzük önnek az előleget. Utána elviszem a bankomba, és ott elmagyarázzák majd önnek, amit a csekkekről, váltókról és más hasonló komplikációkról tudni kell.

– Köszönöm, igazán nagyon kedves, uram.– Nem tesz semmit, Miss Pym. Most pedig nézzük a vacsorát.

Mondja meg, kérem, a szakácsnőnek, hogy egyszerű ételt főzzön. Tájékoztatták a négy évnél régebben itt levő személyzetet a kétszáz fontjukról?

– Igen, uram. Vagyis szóltam az inasnak, és feltételezem, hogy őszólt mindenkinek.

– Mivel bezárom a házat, azt hiszem, Mr. Entwhistle-nek mostkell átadnia az örökségüket, különben nagyon nehéz lesz megkeresni őket, ha egyszer eladták a birtokot, és szétszélednek Londonban.

– Igen, uram – válaszolta kötelességtudóan Hannah, bár biztosvolt benne, hogy egy szolga, aki kétszáz font várományosa, nem kerüli el sokáig az ügyvédet.

– Köszönöm, végeztem.Hannah felállt, pukedlizett, és kiment. A fejében izgatott

gondolatok és álmok kergették egymást. Hova menjen először? Exeterbe, döntötte el. Ahelyett, hogy az ablaknál állva figyeli, ahogy a Repülő Masina elszáguld az ablak alatt, végre ő is rajta lesz!

Másnap reggel tíz órakor Sir George magához hívatta, és arra kérte, készülődjön, mert indulnak az ügyvédi irodába. Félóra múlva találkoznak az előcsarnokban, tette hozzá.

Hannah a szobájába sietett, és lekapta a fekete ruháját és főkötőjét. Egy úr társaságában hagyja el a házat, tehát hölgyként kell festenie. Egyetlen, aranybarna selyemruhája volt. Régimódi volt a szabása, a derékvonala ott volt, ahol a deréknak lennie kell, s nem

fent a mell alatt, ahogy a legújabb divat diktálta. Metsző hideg volt kint. Hannah rövid tétovázás után felszaladt a lépcsőn, majd a hosszú folyosón Mrs. Clarence egykori szobáiba, amiket mostanáig zárva tartottak. Mrs. Clarence egy szál ruhában szökött el. A távozása óta érintetlen homijai két nagy szekrényben lógtak.

Hannah – aki e tette miatt nagyon merésznek érezte magát – kiválasztott egy sötétkék bársonyköpenyt, majd leemelt egy hódprém kalapot. Biztos volt benne, hogy Sir George valami jótékonysági egyletnek ajándékozza majd a ruhákat. Megkeresi a megfelelő pillanatot, és bevallja, hogy kölcsönkérte őket, azután megkérdezi, hogy kifizetheti-e.

A köpenyt és a kalapot levitte a szobájába, és felvette. Remélte, hogy hölgyként fest bennük. Ő mindenesetre annak érezte magát. De amikor odalent találkozott Sir George-dzsal, aki a sokgalléros köpenyében és a ragyogóan fényes, kemény szárú csizmájában maga volt az elegancia, Hannah csak egy kölcsönvett ruhába öltözött szolgálónak érezte magát.

Sir George pontosan úgy segítette fel a hintóba, mintha egy hölgy lenne, és Hannah önbizalma kezdett kicsit visszatérni.

A kiváló rugózású hintó végiggurult a felhajtón. Hannah kíváncsian nézett ki, a kesztyűjével törölte le a bepárásodott ablakot, és sasorrát az üveghez nyomta.

– Miss Pym – szólította meg Sir George. – Olyan, mintha egyrabot kísérnék ki a börtönből.

Sosem hagyta el a házat? – Jóformán soha, uram. Tudja, mindig sok volt a tennivaló.

Fiatalabb koromban néha színházba mentem, még akkoriban, amikor Mrs. Clarence itt élt, de régóta nem járok sehova.

– Nincsenek rokonai? Barátai?– A barátaim, ha voltak is, uram, a személyzet tagjai közül

kerültek ki, de apránként valamennyien más házakhoz szegődtek el. A családom meghalt a kilencvenkettes himlőjárvány idején.

– Régóta szolgált Clarence-éknél?– Tizenkét éves koromban konyhalányként kezdtem. Mr. és Mrs.

Clarence akkortájt házasodott össze. Egyre feljebb küzdöttem magam, és tizennyolc évvel később házvezetőnő lettem. De nem sokkal később Mrs. Clarence elszökött. Akkoriban harmincöt éves lehetett, uram, a lakáj pedig csak huszonöt volt. – Hirtelen zavartan lesütötte a szemét. Sir George bizonyára közönségesnek tartja, hogy ilyen pletykákkal szórakoztatja, gondolta.

Hannah inkább a kint elsuhanó látnivalók felé fordult. Pletykás volt, és ezt tudta is magáról. Újra meg újra igyekezett megfékezni a nyelvét, de a fecsegése mindig bajba sodorta. Ám régóta nem fordult már elő ilyesmi. Nem igazán tudott kivel beszélgetni.

Az ügyvédi iroda nagy csalódást okozott. Sötét és dohos volt. Nem ártana alaposan végigsúrolni, gondolta fintorogva. Úgy képzelte, hogy akárhol fordul is meg Sir George társaságában, az grandiózus és elegáns lesz. Mr. Entwhistle száz fontról adott váltót. – A bankomba szól – magyarázta Sir George. – Most oda is megyünk, Mr. Entwhistle, hogy számlát nyissunk Miss Pymnek. Most pedig lássuk az ügyeket, amiket szeretnék megbeszélni önnel.

Hannah az ablakhoz ment, ami Lincoln’s Inn Fieldsre nézett. Az ólomszürke égből finoman szitált a hó. És miközben kifelé nézett, a pelyhek sűrűbben, de a dévaj szélben mégis élénken, körbe-körbe forogva kezdtek hullani: felfelé kavarogtak az ablakig, aztán ismét lejjebb ereszkedtek. Ötezer font! Az örökség a maga teljes, dicsőséges nagyságában szakadt rá. A szegényház fenyegető réme eltávolodott. Anyagilag független hölgy lett. Csendes elégedettséggel simította végig a köpeny finom bársonyát.

Sir George hamar végzett az ügyeivel, és a Child’s Bankbe vitte Hannah-t. A bank Hannah elvárásainak megfelelően impozáns volt, de boldogság és magabiztosság helyett kezdte egyre jelentéktelenebbnek érezni magát. Míg a bankigazgatóra vártak, Sir George egyik barátja lépett oda hozzájuk. Hannah zavarba jött, amikor Sir George bemutatta ennek a bizonyos Mr. Cadmannek. Annyira hozzászokott, hogy láthatatlan az előkelőségek számára, hogy csak dadogott és pirult. – Mi újság a világban? – kérdezte Sir George. – Még mindig mindenre és bármire fogadsz?

– A legszörnyűbb sorozatos balszerencse ért White-nál – mesélteMr. Cadman. – Múlt éjjel tizenötezer aranyat vesztettem. De előbb-utóbb visszanyerem.

Hannah érezte, ahogy hirtelen összezsugorodik. Íme, egy olyan világ, gondolta, amelyben az urak ilyen hatalmas összeget veszítenek egyetlen éjszaka alatt. És ő még azt hitte, hogy ötezer font a nemesség rangjára emeli!

Egy banki alkalmazott jelent meg, és közölte, hogy az igazgató fogadja őket. Hannah hullámzó kedélye ismét magasba szökkent, mint egy gázzal töltött ballon. Az igazgató ugyanis mély tisztelettel bánt vele, és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy sejtelme sincs a bankügyekről. Hannah szabadkozott a tudatlansága miatt, de

az igazgató csak mosolyogva ennyit mondott: – Ó, a hölgyek, a hölgyek! Sose fájdítsák a csinos fejecskéjüket olyan közönséges dolgokkal, mint a pénz –, majd egyszerű szavakkal előadást tartott arról, hogyan vegyen fel pénzt, amikor szükségét érzi.

Ezek után csöngetett, és teát meg teasüteményt hozatott. Hannah feltett pár kérdést, és teát kortyolt. A hangja különösen és csúnyán csengett a fülében. Arra tanította magát, hogy ne ejtse a szó eleji h-kat, és nyelvtanilag szabatosan beszéljen, ám most mégis durvának hallotta a kiejtését Sir George hűvös és átható hangja, az igazgató udvarias, kulturált beszédstílusa mellett.

Csalódottságot érzett, amikor bankjegyekben és ezüstben kapta meg a száz fontot. Nem bízott a bankjegyekben, ezekben a vékony, semmi papírszeletkékben. Jobban szerette az arany kemény, biztos fogását.

Kiléptek a bankból, és beszálltak a hintóba. Sir George tétovázott, mielőtt kiadta a parancsot a kocsisának, hogy vigye vissza őket Kensingtonba. Volt valami igencsak szívmelengető ennek a különös házvezetőnőnek a társaságában. A tekintetéből szinte gyermeki ámulat sütött, ahogy a londoni utcák nyüzsgését figyelte. Hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a csapóajtót, és kiszólt: – Gunterhez.

Hannah egy pillantást lövellt feléje, aztán teljes mozdulatlanságba merevedett. Kimértség mögé rejtette túláradó izgalmát. A Gunter a Berkeley Square-en levő híres süteménybolt és cukrászda volt. Hannah arra gondolt, bárcsak a nyomorult és hitszegő másodkomornyik látná most őt, Hannah Pymet, ahogy egy úriember karján belép a hírneves Gunterbe, asztalhoz ül, és vérbeli arisztokrataként eszi a süteményt.

– Az öcsém bizonyára keményen próbára tette a türelmét az életevége felé, Miss Pym –

jegyezte meg Sir George. – Mr. Clarence sosem viselkedett ridegen vagy oktalanul, uram –

válaszolta Hannah. - Együtt éreztem vele. Megtört a szíve. El sem tudom képzelni,

hogy Mrs. Clarence, aki maga volt a megtestesült kedvesség, hogyan tudott így bánni vele.

– Szerintem egy szívet nem lehet összetörni – sóhajtott fel SirGeorge. – A testvérem fiatalon is mélabúra és komorságra hajlott. Letitia Renfrew, ahogy a sógornőmet a házassága előtt hívták, nagy rajongója volt a rémregényeknek. Az öcsémben romantikus hőst, borongó szenvedélyt látott. De súlyosan csalódnia kellett. Sokat

kellett tűrnie az öcsém mellett. – De uram! – nézett rá meglepetten Hannah, és a szeme olyan kék

lett, mint a köpenye. - Bizonyára nem helyesli az efféle viselkedést. Sir George vállat vont. – De megértem. Véleményem szerint

Letitia akár marad, akár sem, az öcsém akkor is remeteéletre született.

– Tudja talán, hol van most Mrs. Clarence? – kérdezte Hannah. Sir George a fejét rázta. – Milyen csinos és barátságos hölgy volt – merengett Hannah. –

Már bizonyára meghalt. – Miért mondja ezt? – Nem arra nevelték, hogy dolgozzon, vagy akár szűkösen éljen,

és félretegyen. Egy lakáj a béréből, még ha kapott is másik állást, nem tarthatta el, a lakájoknak pedig egyébként sem engedik, hogy megnősüljenek, vagy akár úgy tegyenek, mintha nősek lennének.

– Letitia a maga jogán is gazdag asszony volt. – De a vagyona bizonyára a férjére szállt, amikor hozzáment Mr.

Clarence-hez? – A házassági szerződés megóvta ettől. Volt annyija, amiből ő

maga és a lakája életük végéig kényelmesen eléldegélhettek. Ez talán megbotránkoztatja? – kérdezte a házvezetőnő döbbent tekintetét látva.

– Abban a meggyőződésben neveltek fel, hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését -

válaszolta Hannah kimérten. – Ebben a világban ritkán. És Letitia nem volt rossz, csak fiatal és

meggondolatlan, és egy olyan férfihoz kötötte az életét, aki mellett meddő magányra volt ítélve.

– De együtt kell élnie a bűntudattal – erősködött Hannah. – Meglehet. Egyen még egy süteményt. Hova szeretne először

utazni? – Exeterbe, uram. – Exeterbe?! Télvíz idején, hóesésben? Miért nem Brightonba?

Az közel van. – De én az exeteri Masinát láttam elhaladni – vetette ellen

Hannah. – Azon akarok ülni. Szeretném az útról látni a házat. Sir George elővette a névjegytartó tárcáját, és kivett egy

névjegyet. – Féltem önt, Miss Pym – mondta. – Tegye el a

névjegyemet, és amikor visszatér, keressen fel, és mesélje el a kalandjait.

– Ó, uram, igen nagy megtiszteltetés lenne! Mikor utazhatok el? – Lássuk csak. Mr. Entwhistle két nap múlva jön Thornton

Hallba, hogy kifizesse azt a néhány szolgát, aki jogosult a kétszáz fontra. Akár egy füst alatt az összes megkaphatja a járandóságát. Thornton Hallban majd csak egy gondnok és a felesége lakik, amíg úgy nem döntök, hogy eladom a házat. Ők majd szellőztetik és takarítják. Mindezt igen gyorsan el lehet intézni, és önnek igazán nem lesz sok dolga. Mondjuk, egy hét múlva szabad. Ugyan, ugyan, most meg mi nyugtalanítja? – kérdezte, amikor látta, hogy a házvezetőnő különös szeme elveszti a színét.

Hannah előkelően köhintett. – Be kell vallanom, uram, hogy ez a köpeny és kalap nem az

enyém, hanem Mrs. Clarence- é. Minden holmiját hátrahagyta, és. és nem voltam képes. nem

jelenhettem meg cselédruhában ezen a fontos napon. Szerettem volna megkérdezni, uram, hogy kifizethetem-e őket.

– Arra semmi szükség. Vigye csak el, amire szüksége van, bár kétségkívül minden siralmasan divatjamúlt. Az aggodalmai már a múlté, Miss Pym. Engedje el magát, élvezze a süteményt, és várja örömmel a Repülő Masinán tett első útját.

Hannah addigra már Sir George odaadó híve volt. Életében még soha senki nem bánt vele ilyen udvariasan. Sir George egy isten volt. De valami ösztönös érzékenység arra késztette, hogy leplezze az imádatát. Attól tartott, hogy a férfi félreérti a csodálatát, és úgy véli, hogy a régi családi bútordarab rangján felül mindenfélét képzel. Lopva körülnézett a jól táplált arcokon, az ijesztően drága ruhákon, az ólomüveg ablakokon túl kavargó havon, a halomba rakott mazsolás süteményeken, ananászon, csokoládén és gyümölcsökön, azután Sir George büszke, arrogáns arcára siklott a tekintete, és azt kérdezte magától, bele lehet-e halni a tökéletes boldogságba. Amikor távozásra emelkedtek, futó kis pillantásokat vetett körbe, hogy egy életre az emlékezetébe vésse ezt a fenséges délutánt.

Nagyon csalódott volt, amikor Sir George kijelentette, hogy nem marad Thornton Hallban. Két nap múlva tér vissza az ügyvéddel, közölte.

Hannah még aznap éjjel, amikor a többi cseléd már aludt, felment Mrs. Clarence szobáiba, és kabátokat, szőrmebéléses kiskabátokat, pelerineket, kalapokat és pókhálószerűen finom alsóneműt vett ki a

szekrényekből. Mrs. Clarence fiatal korában olyan karcsú és magas volt, mint Hannah. Hannah nem akarta, hogy a többi cseléd tudjon Mrs. Clarence ruháiról. Már így is kínzó féltékenységet tápláltak iránta a gazdag öröksége miatt, és a neki ajándékozott drága ruhák csak tovább szították volna a tüzet.

Úgy telt el a hét, mint ahogy a postakocsi haladt el a ház előtt: előbb lassan gurult, majd felgyorsult. Hannah borravalót adott Clarence-ék kocsisának, hogy vigye be a Citybe. Jegyet akart venni a postakocsi belsejébe az Exeterbe induló Masinára. Azután meggondolatlanul még több pénzt ígért neki, ha éjszaka felkel, és beviszi a Citybe, hogy felülhessen a postakocsira, ami hajnali ötkor indult. A kocsis felhívta rá a figyelmét, hogy a két lakájt és a kint ülő inast is meg kell fizetnie, mivel egyedül nem néz szembe a Knightsbridge-nél fenyegető veszélyekkel. Hannah a vagyonára gondolt, és félredobta a garasoskodást. Most csak az számított, hogy idejében felülhessen a postakocsira.

Nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent kellett intéznie. De olyan sokáig várt a kalandra, hogy az indulást is alig bírta kivárni. Szerény szállást bérelt Kensington Village-ben, aztán Mrs. Clarence ruháiból annyit, ahányat csak tudott, nagy ládákba csomagolt. A bakon ülő inas egy taligán elfuvarozta őket Hannah új szállására, egy pékség fölötti két szobába.

Már csak egy utazóláda maradt, amit majd magával akart vinni. Ahogy a lelke mélyén nevezte, a Nagy Kaland előtti éjszakán le

sem hunyta a szemét. Szobáról szobára járt, és minden sarokban önmagát látta. A fazekak fölé görnyedő mosogatólány Hannah-t, a tűzhelynél a konyhalány Hannah-t, a szobalány Hannah-t, ahogy az orrát fintorítva kiviszi az ürüléket, a főlépcsőn a tölgyfa lépcsőfokokat fényesítő második szobalány Hannah-t, aztán a szalonban gyorsan és könnyedén ide-oda cikázó főkomorna Hannah-t, majd utolsó alakját, a fekete ruhájára és keményített főkötőjére büszke házvezetőnő Hannah-t a derekára tűzött csilingelő kulcscsomóval.

Milyen boldog volt akkor! Milyen sok volt a tennivaló, mekkora büszkeséggel töltötte el új rangja! De miután Mrs. Clarence elszökött, és lecsökkent a személyzet, megszűntek az estélyek, nem jött több látogató, és vége lett a szórakozásnak, nehezen tudta kitölteni az időt, és a munkaadója búskomorsága mintha átjárt volna minden zugot. És mégis hűséges maradt Mr. Clarence-hez, és állandóan abban reménykedett, hogy egy nap Mrs. Clarence vidáman

és nevetve felbukkan az ajtóban, és azt mondja, csak a móka kedvéért ment el. De Mrs. Clarence soha többé nem tért vissza. Hannah eleinte szórakozottan pillantott ki a ház előtt elhajtó postakocsira. Aztán apránként elképzelte magát rajta, amíg oda nem jutott, hogy már el sem tudta kezdeni a napot úgy, hogy ne látta volna eldübörögni a postakocsit. A postakocsi látványa segített abban, hogy ne érezze magát annyira bezárva Thornton Hallba, ahol Mr.

Clarence arca egyre inkább elszürkült, és a szolgák olyan hangtalanul tettek-vettek, mintha gyász telepedett volna a házra.

Néha úgy érezte, hogy kiabálni és énekelni lenne kedve, hogy bármit megtenne, hogy megtörje a komor csendet, de a gazdája iránti tisztelet a vérében volt. Mrs. Clarence szökéséig is mindig gyakorlatias és szorgalmas volt, de utána kezdett fokozatosan ábrándokat kergetni, és arról álmodozott, hogy Anglia poros útjain zötyög, ahol mindig süt a nap, csicseregnek a madarak, ő pedig szabad, mint a madár. Az egyik Hannah gondoskodott róla, hogy szellőztessék a szobákat, port töröljenek, és időben felszolgálják az ételt. A másik, aki benne élt, Thornton Hall falain túl, messzire menekült, a véget nem érő utazás és mozgás álomországába.

Ahogy közeledett az idő, amikor a kocsisnak a ház elé kellett állnia a hintóval, úgy nőtt Hannah aggodalma. Mi lesz, ha a lusta öreg még az ágyában hortyog? Ha az inasok nem hajlandók elkísérni?

És már éppen az istállóba akart sietni, hogy a végére járjon a dolognak, amikor meghallotta a lovak horkantását és a kerekek robaját. Összébb húzta magán a kék köpenyt, és határozottabban a fejébe nyomta a hódprémes kalapot. Egy új évszázad, egy új élet, egy új Hannah várta.

Erőteljes mozdulattal felrántotta a bejárati ajtót, aztán egy pillanatra megtorpant, hogy tisztelegjen, búcsút intsen a múltjának, a régi cselédéletnek és annak, ahogy oly sokszor e házból intett oda a Kensington Roadon végigszáguldó Repülő Masinának.

Hannah elégedetten utoljára vágta be maga mögött az ajtót, feladta a ládáját a kocsisnak, és beszállt a hintóba.

Második fejezet

Rye-t római nem szállta meg, s Severnig nem vonult, Már angol korhely sok gurult, s görbült az angol út.2

G. K. Chesterton

Miss Hannah Pym sosem hitte volna el, hogy az arisztokrácia lassú halálnak tekintette a postakocsin való utazást, és sokkal jobban szeretett a saját lovai által húzott, jól rugózó, gyors hintóin utazni.

A londoni Cityben, az aldersgate-i Ökör és Kapu fogadó udvarán, egy dermesztően hideg napon hajnali háromnegyed ötkor kicsit tátott szájjal bámészkodó Hannah számára ugyanis a kerekeken guruló megtestesült romantika volt a postakocsi. A kocsit fénytelen fekete bőrrel vonták be, díszítésképpen széles, fekete fejű szögekkel verték ki sűrűn az egyes keretmezőket, amelyek fölött négy, tojásdad alakú, súlyos vörös fakeretes ablak volt, amelyeket bőrfüggöny takart. A kocsi tetején a „kintiek” ülései voltak, amiket magas vaskorlát vett körül. A kintiek előtt ült a kocsis és az őr, aki mindig készenlétben tartotta az ölébe fektetett, felhúzott ütőszegű karabélyát. Ők ketten egy nagyon hosszú és keskeny rekeszen vagy ládán ültek, amit nagy, szétterített huzattal takartak le. A huzat minden oldalról takarta a bakot, és pazar rojtok díszítették. A postakocsi mögött a hatalmas, a kocsin széltében-hosszában túllógó kosár volt, amit alulról hosszú vasrudakkal vagy támasztékokkal erősítettek a kocsihoz. A kosárban olcsón, de rendkívül kényelmetlenül lehetett utazni.

Egy hópehely telepedett Hannah orrára, aztán egy másik is. Hannah bemászott a kocsiba, és mivel ő volt az első, az ablak melletti helyre ült. A pelerines, vörös képű kocsis dülöngélve, lihegve jött elő, és felmászott a tetőre. Azután megjelent a többi utas, akiket Hannah kíváncsian méregetett, mialatt felkapaszkodtak, és elfoglalták a helyüket. Volt egy kecses, gyászruhás asszonyka, akit egy erősen pálinkaszagú, katonás külsejű férfi támogatott.

Hannah mellett foglaltak helyet. Vele szemben egy gyönyörű ifjú ült, aki a postakocsin való utazáshoz képest túl divatosan öltözött fel.

2 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

Amikor Hannah csodálatot tükröző pillantását észrevette, sietve lehunyta hosszú pilláit, hogy eltakarja ibolyakék szemét. A visszahajló peremű hódprémes kalap alól gesztenyebarna haj csillant elő, a karcsú, fiús alakot hatalmas köpeny takarta. A fiatalember mellett egy nagyon kövér asszonyság, majd egy száraz kórónak tűnő, fekete kabátos, lovaglónadrágos, régimódi parókát és nem valami tiszta harisnyát viselő férfi utazott.

A City órái kezdték elütni az ötöt. A tetőn ülő őr belefújt a kürtjébe. Aztán kiáltás harsant: - Kapaszkodjanak erősen! – Ekkor valaki hirtelen feltépte a Hannah melletti ajtót. Hannah-nak szemet szúrt, hogy a szemközt ülő fiatalember meglapul az ülésén, és a szemébe húzza a kalapját. Az arisztokratikus külsejű férfinak, aki felszakította az ajtót, kemény, mogorva vonásai és fekete szeme volt. – Nincs hely, mi? – kérdezte. – Akkor inkább fent utazom – vágta beismét az ajtót. A kocsi megbillent, és himbálódzni kezdett, ahogy felmászott a tetőre. Az őr belefújt a kürtjébe, és a postakocsi zötyögve megindult előre.

A fekete ruhás vézna férfi törte meg először a csendet. Körbeosztogatta a névjegyét, közölte, hogy ügyvéd, és Fletchernek hívják. – Ha az útonállók, a hófúvások, az egy méter mély keréknyomok ellenére mégis megtesszük a százhetvenkét mérföldes távolságot, és végre épségben megérkezünk az exeteri Hattyúba, szerencsecsillagainknak mondhatunk köszönetet.

– Mindenki egyetértően mormogott. A kövér asszonyság Mrs.Bradleyként mutatkozott be, és elmesélte, hogy a férjezett lányánál tett látogatás után tér haza Exeterbe. Az ölében tartott mély kosárban kotorászva egy összecsavart papírt vett elő, amiben rebarbaratabletták voltak, „az egyetlen orvosság a postakocsi ringása okozta betegségre”, mondta. Remélte, hogy nem mennek majd túl gyorsan, mert volt egy másod-unokatestvére, akinél a postakocsi sebessége szélütést váltott ki. De – ásott le ismét a kosár mélyére – Dr. Jameson pora a legjobb szélütés ellen, így ha a sebesség mégis elviselhetetlen lenne, a többi utast is rábeszéli e csodálatos orvosság bevételére.

A katonás férfiút Seaton kapitánynak nevezték. – Életembe’ még sosem volt szükségem pirulákra vagy porokra – hencegett. – Az én kis feleségem ezt jól tuggya, ugye, Lizzie? – Lizzie elpirult, és valami érthetetlent motyogott. Hannah csak röviden bemutatkozott. A kapitány a fiatalemberre szegezte a tekintetét. – És magát mi néven tisztelhetjük, ifjú uram? – kérdezte.

– Edward Smith vagyok – válaszolta az, aztán határozottan lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha elnyomta volna az álom.

A többiek mind azt mondták, hogy remélhetőleg az ígért három nap alatt meg is teszik az utat. Hannah mohó kíváncsisággal tanulmányozta őket.

A Hyde Park-i vámsorompónál az őr leugrott, hogy néhány szót váltson a vámszedővel, s közben erősen szorongatta a karabélyát. – Remélem, tudja is, hogyan kell használni – feszengett az ügyvéd. – Nagyobb biztonságban érzem majd magam, ha egyszer túljutunk Knightsbridge-en. – Ugyanis Knightsbridge csinos kis falva előtt mocsaras, útonállóktól hemzsegő vidék terült el. A Great Western Road itt keresztezett egy patakot, amelynek a medrében víz helyett mély sár volt.

Az őr visszamászott a tetőre, és a postakocsi maga mögött hagyta a Hyde Park Corner bálnazsírral töltött lámpáinak sorát, majd elnyelte őket a Knightsbridge-be vezető út sötétsége. Sajnálatos módon hamar elérték a patakot. Hannah néhány napja gond nélkül ment át rajta Sir George könnyű hintóján. Még a Thornton Hall-i hintó is beleragadt kicsit, ami ma reggel a Citybe vitte, de mivel könnyű terhet vitt, hamar kievickélt belőle.

Most azonban ebbe a járhatatlan sártengerbe ereszkedett le az exeteri Masina, és a keserves küszködést követően teljesen bele is ragadt.

– Ó, Istenem, Istenem! – sápogott Mrs. Bradley az értékes kosarát szorongatva. – Remélem, nem törnek ránk az útonállók! Asszem, meg is halnék félelmembe’, kedveseim!

Csak Hannah őrizte meg a nyugalmát. A postakocsikat bevehetetlen, mozgó erődöknek tekintette. Mely gazfickó merné megállítani az exeteri Masinát?

– Állj, és pénzt ide! – kiáltotta kint egy sztentori hang. A kövér asszonyság felsikoltott, a kapitány fakószürkére sápadt, a felesége a tenyerébe temette az arcát, az ügyvéd rémületes káromkodásba fogott, és Edward Smith, a karcsú ifjú ijedten felegyenesedett ültében, és eszelősen körbehordozta a tekintetét. – Értem jöttek? – kérdezte Hannah-tól.

Mielőtt azonban Hannah megkérdezhette volna, mire érti a kérdését, a hang ismét elbődült:

– Kifelé mindenki! Mind előkecmeregtek, s Hannah mindvégig csak a retiküljében

tartott pénzre tudott gondolni. A következő pillanatban már a

dermesztően hideg, fél lábszárig érő sárban álltak. Az útonálló lemászott a lováról, és egy pár pisztolyt lóbált.

– Rossz fogás – húzta a száját kedvetlenül a bent ülő utasokláttán. – Szegény társaság.

Fordítsák ki a zsebeiket. De csak eddig jutott. Hátulról hatalmas ütést mértek rá, amitől a

saras vízbe zuhant. A tetőn utazó arisztokrata, a kemény vonású, komor férfi tornyosult fölé. Kihúzta az útonállót a sárból és a vízből, lefektette az útra, aztán a háta mögött összekötötte a kezét. – Köszönöm, uram – hálálkodott Hannah. – Örökké a lekötelezettje leszek.

– Hát hogyne – hangoskodott rögtön Seaton kapitány. – Magam istámadásba akartam lendülni, de a kis hölgyem elájult, amint látják, és igazán nem hagyhattam magára.

A tetőn utazó arisztokrata nem válaszolt. Az őr kifogta az egyik ostorhegyest, hogy azon lovagoljon át a Kensington és Knightsbridge közti Félúton vendégfogadóba segítségért. Útközben felverte az őrséget, és a két őr bekísérte a közben eszméletére tért útonállót a legközelebbi fogdába. Az őr egy csapat férfi élén tért vissza. Az utasoknak, akik közben visszamásztak a postakocsi menedékébe, megparancsolták, hogy szálljanak ki. Az ostorhegyest ismét visszafogták a kocsi elé, és nagy húzás-vonás után kiszabadították, majd ismét az útra húzták az exeteri Masinát.

A benti utasok csak ekkor ébredtek a tudatára nedves, átfagyott lábuknak.

– Így nem mehetünk tovább – közölte Hannah határozottan akocsissal. – Átáztunk, és félő, hogy elkapjuk a lázat.

– Menjenek el a Félúton fogadóig, és vegyenek ki egy szobát ahölgyeknek, ahol száraz ruhába öltözhetnek – utasította a kocsist az arisztokrata.

– Oszt ki osztogatja itt a parancsokat? – érdeklődött maró gúnnyala kocsis.

– Az, aki mindegyik fickónak annyi rumot és forró vizet rendelmajd, amennyit csak meg bírnak inni – válaszolta a férfi hűvösen.

– Ammán más – mondta a kocsis. – Nagyon is.A Félúton vendégfogadóban Mrs. Seaton, Mrs. Bradley és

Hannah felvitették a ládáikat a fogadó emeletén levő sivár szobába, és száraz ruhát kezdtek keresgélni. Hannah hálát adott az égnek, hogy előrelátóan becsomagolta Mrs. Clarence egy másik köpenyét is a jókora ládájába. A köpeny vörös merinógyapjú szövetből készült,

és szőrmével szegélyezték. Hannah felvette a saját, fekete gyapjúruháját, egy flanel alsószoknyát, valamint a saját gyapjúharisnyáját és rövid szárú csizmáját, a hódprémes kalapot a fejébe nyomta, és a két társnőjét kezdte figyelni. Mrs. Seaton még több fekete holmit vett elő a ládájából, amiben szemmel láthatóan csak fekete ruhaneműk voltak. Idősebb lehetett, mint Hannah első látásra gondolta; a harmincas éveiben járhatott, talán a harmincas évei végén. Mrs. Bradley ládájában sok volt az ennivaló: egy összekötözött csirke, két üveg dzsem, egy sonka és egy nagy üveg savanyúság. Ennek ellenére az asszonyság a láda alján száraz ruhára akadt, vagy inkább egy váltás ruhára, mert a frissen felvett öltözékéből izzadtság, molyirtó és benzin nehéz szaga szállt fel.

Amikor lementek a kávémérésbe, már vidáman folyt a mulatság. Edward Smith és Seaton kapitány kemény szárú csizmát viseltek, és nem kellett átöltözniük, de az ügyvéd, aki csatos cipőben és harisnyában volt, és nem vette a fáradságot, hogy átöltözzön, most a kandallónál ült összekuporodva, az újságpapírral kitömött cipőjét a rácsra tette, a nedves harisnyája pedig a magas védőrács fölött lógott.

Egy forró vízzel hígított pohár rumot nyomtak Hannah kezébe. Habozva meredt rá. Ebben az erősen italozó korban a személyzet semmivel sem ivott kevesebbet, mint a rangban felette állók, Hannah azonban sosem élt vele. De még most is fázott, nem akart megbetegedni, és annak kitenni magát, hogy ne vállalkozhasson újabb kalandokra. Most, hogy túlestek az útonálló okozta izgalmakon, Hannah örömittas és boldog volt, és készen állt minden ijedségre, ami csak az utazással járt. De mégis tétovázott. Kávénál erősebbet még életében nem ivott. A kelleténél több szolgálólányt látott már amiatt bajba kerülni, hogy szerették az italt. Hunyorogva, az orrát fintorgatva bámult le a rumba, és beleszimatolt. Egy tekintetet érzett magán, és felpillantott. A magas arisztokrata a kandalló párkányának dőlt, és fekete szeme vidáman csillogott, miközben őt nézte. – Egészségére, asszonyom – emelte fel a poharát.

– Az ön egészségére, uram – viszonozta Hannah, és a szemétösszeszorítva egyszerre hajtotta fel az italt. Felhördült, és fuldokolni kezdett, mire Mrs. Bradley hátba vágta. A rum leért a gyomrába, és vékony testében melegség áradt szét. Az arisztokrata elfordult, és a fogadóssal elegyedett szóba. Hannah kíváncsian szemügyre vette. Talán nem is arisztokrata, csak egy kalandor, gondolta. De akkor is parancsoláshoz szokott férfi, tekintélyes ember, kék kabátja drága szabású, és a legfinomabb anyagból való. A kabát alatt csíkos

mellényt és fodros inget viselt. Az arisztokratát a fennhéjázás vagy csupán a bátorság vitte rá, hogy csuklónál kivillantsa az ingfodrokat. A francia forradalom óta, amit csak polgári forradalomként emlegettek, és az amerikai függetlenségi háború vagy más néven a gyarmati háború óta az urak nem kérkedtek a köznép előtt a rangjukkal. Bármily különös, de a londoni utcákon bajt kereső csőcseléket leginkább az sarkallta erőszakra, ha megpillantottak egy urat, akinek a csuklójánál kivillant egy fodor vagy egy fehér vászoncsík, mert ez a közszemlére tett vászondarab jelentette a különbséget az úr és a közember között. Ez az úriember nem a mostanában divatjamúlttá váló háromszögletű, hanem egy alacsony fejtetőjű, széles karimájú kalapot viselt.

Hannah Mrs. Seatont kezdte figyelni, aki a kandalló mellett ült a kapitányával. Milyen furcsa, gondolta Hannah, és a tekintete izgatottan járt ide-oda. Talpig feketében! Lehetséges persze, hogy az anyja vagy az apja, nem pedig az előző férje hunyt el, és a gyászév letelte előtt ment hozzá a kapitányhoz. És milyen furcsa férj a kapitány!, merengett Hannah: egy ilyen törékeny asszony mellett túl harsány, tagbaszakadt és hájas.

Aztán a kocsis nagy nehezen belebújt a vastag kabátjába, hosszú gyapjúkendőt terített a vállára, és hívta az utasokat, hogy foglalják el a helyüket. Mr. Fletcher, az ügyvéd leemelte a harisnyáját a védőrácsról, és a társaságnak illedelmesen hátat fordítva felhúzta a lila visszerekkel keresztül-kasul szabdalt pipaszár lábára. Hannah-t nagy izgalom fogta el, no nem azért, mintha vonzónak találta volna a szegény kis ügyvéd lábszárát, hanem mert az útitársai már a Nagy Kaland kezdetén kezdtek fittyet hányni az illemszabályoknak. Finom csuklás mellett úgy vélte, hogy valamennyien felfedezők, akiket odakint a nagy ismeretlen vár.

A postakocsiba friss szalmát terítettek, és lám, a fényűzés tetejeként még forró téglákat is tettek.

– Biztosan annak a nagyvonalú úrnak köszönhetjük, kedveskéim – súgta Mrs. Bradley. – A kocsis sosem venné a fáradságot, hogy a fogadóst arra nógassa, hogy a kényelmünkkel foglalkozzon!

– Még hogy nagyvonalú úriember! Még mit nem! – zsémbelt Seaton kapitány. – Ha engem kérdeznek, valami hibádzik vele. Kalandor, szélhámos vagy dezertőr. Úgy bizony. Majd meglátják, hogy nekem volt igazam.

Azzal elindultak. A postakocsi egyre gyorsabban ment, ahogy áthaladtak Kensington Village-en. Azután már a hosszú, egyenes

úton száguldottak, ami elhaladt Thornton Hall előtt. Hannah fütyült a felháborodott kiáltásokra, a bőrszíjat megragadva leeresztette az ablakot, és kihajolt. Meg is látta Thornton Hall kocka alakját. A kéményekből nem bodorodott füst. Már nem vagyok ott, gondolta Hannah, és a lusta kutyák valószínűleg mind az igazak álmát alusszák. – Isten veled! – kiáltotta Hannah, aztán felhúzta az ablakot, és a dühösen rábámuló utastársai szemébe mosolygott.

– Ezt meg mi az ördögnek csinálta? – esett neki Mrs. Bradley. –Meg is ölhetne minket ezzel a hideggel!

– Bocsássanak meg – szabadkozott Hannah. – Csak búcsútmondtam.

– Minek? – kérdezte váratlanul Edward.– A régi életemnek – felelte nagyvilágian Hannah, aztán –

reményei szerint titokzatosan – elmosolyodott. Hullani kezdett a hó, de nem erősen, inkább nagy, gyönyörű

pelyhekben. A postakocsi lassan haladt a téli tájon. Hannah el-elbóbiskolt. Bár sosem aludt sokat, előző éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Most nagyon különös álma volt. A cselédségi bálteremben egy táncmulatságon vett részt, és Mr. és Mrs. Clarence érkezésére várt, hogy a gazdái jelenlétükkel emeljék az esemény fényét. Amikor beléptek, Mr. Clarence szokott módon egy mélabús, jóképű férfiú volt, de Mrs. Clarence Shakespeare korabeli apródnak öltözött: testhezálló felsőrészt, harisnyát, az egyik válláról lelógó kis köpenyt viselt. – Botrányos! – kiabálta Mr. Clarence. – Hogyan merészelsz fiúnak öltözni!

A postakocsi átdöccent egy keréknyomon, és Hannah felriadt. Milyen különös álom! Olyan élénk volt. Pedig Mrs. Clarence sosem viselt fiúruhát. Hannah tekintete megállapodott Edward Smith-en, aki vele szemben aludt. Bizonyosan miatta álmodott ilyesmit, hiszen Edward akár fiúnak öltözött lány is lehetett volna, olyan szép volt.

Hannah ismét bóbiskolni kezdett. A postakocsi megállt a brentfordi Galamboknál, és az utasok

leszálltak reggelizni. A kocsis ostoba szóváltásba keveredett a kapitánnyal. A kapitány kijelentette, hogy Brentford nagyszerű város, mire a kocsis rávágta, hogy egy koszos porfészek. A kapitány erre azt mondta, hogy a legjobb postalovakról híres. – Nocsak, valóban? – gúnyolódott a kocsis. – Hát hadd meséljem el, uram, hogy vót itt két postaló, akiknek annyira elegük lett a borzalmas kockakövekből, amikkel ezt a várost kikövezték, hogy a Nagy Csatornába próbálták ölni magukat. És meg is tették vóna szegény

párák, ha nem jár arra egy lelkész, és fel nem világosítja őket, hogy az öngyilkosság gonosz dolog, és a lovak poklát üvegcseréppel kövezték ki. – A kapitány, akinek tudnia illett volna, hogy kevesen bírnak legyőzni vitában egy kocsist, komor hallgatásba süllyedt.

Közben sűrűbben kezdett esni a hó. Az utasok azonban nem a hóról beszélgettek, hanem Hounslow Heath veszélyeiről, ami még rájuk várt. A nantes-i pálinkától felbátorodott kapitány nagyzolva kijelentette, hogy földhöz teremt bármilyen útonállót, aki megpróbálja megállítani őket, és a bajsza alatt Hannah-t átkozta, amikor Hannah élesen felcsattant, hogy a legutóbbit sem állt készen földhöz vágni. Hannah kezdte igen ellenszenvesnek érezni a kapitányt.

Hounslow városában azt a tanácsot kapták a George fogadósától, hogy ne menjenek tovább, mert a bath-i Repülő Masina Colnbrookon túl elmerült a hóban, és kiszellőztette, bevetette számukra az ágyakat. A merészségtől se nem látó, se nem halló kocsis rendelt még pálinkát, és a kávémérésben csatlakozott a kapitányhoz.

A nagy mennyiségű pálinkától hajtott kocsis most Jéhunak, Nimsi fiának képzelte magát, és a Repülő jó tempóban, óránként hat mérföldes sebességgel elhagyta Hounslow-t.

A hírhedt Hounslow Heath-en az első, ami a szemükbe ötlött, a salisburyi postakocsi volt egy hatalmas hókupac alatt, amiből csak a kocsis kalapja, a két ló feje, a postakocsi teteje és a csomagjukon állva segítségért ordító két utas látszott ki. Az exeteri Repülő kocsisa csak határjelnek tekintette őket, és továbbhajtott.

A hó egyre sűrűbben és gyorsabban esett. A lovak meg egyre lassabban kocogtak. A kocsis legyezte, letörölte és csapkodta őket, más szóval erősebben, még erősebben és eszeveszetten verte őket. A hat ló már csak lépésben haladt, és csak fenyegetések és átkozódások hatására emelték a patájukat. A postakocsi csaknem három óra alatt tette meg a Hounslow-tól a stainesi Bokorig húzódó hét mérföldet. Aznapi véleményük szerint az utasok már felhagytak minden reménnyel. De amikor elérték a stainesi Bokrot, szétváltak a felhők, és kisütött a nap.

A fogadós pihenést és vacsorát javasolt, és az utasok, akik életükben először utaztak egy kivájt jéghegyben, hajlottak arra, hogy megfogadják a tanácsát. De az eddigi siker, a serkentőszer és a hóvihar pillanatnyi szünetelése merészségre sarkallta a kocsist. – Angol férfiú vagyok – dörmögte –, és ma éjjel Bagshotban tőtöm az éjszakát, maguk meg, gyáva kukacok, maradhatnak, ha akarnak! –

Hannah támogatást remélve az arisztokratára pillantott, de az a társaságtól félrehúzódva az ablaknál állt.

A társaság ezek után kiment az udvarra, és szavazott, hogy maradjanak-e, vagy menjenek tovább. Kint álltak a postakocsi mellett, a karjukkal veregették magukat, és a lábukkal dobogtak, hogy ne fázzanak, míg szavaznak. Csak Hannah illant el, hogy elintézze a salisburyi postakocsi kimentését. A Bokor tulajdonosa megígérte, hogy azonnal elindul az emberei élén, és örült a lehetőségnek, hogy az exeteri postakocsi távoztával mégis lesznek vendégei.

Az újabb kupicáktól még nagyobb bátorságra kapva a kapitány megragadta a lehetőséget, hogy kérkedjen a felesége és a társaság tagjai előtt: Istenre esküdözött, hogy ő is angol, és bátran szembenéz minden veszéllyel, amivel az utazás jár. A többieknek nem volt ínyére, hogy ott maradjanak, így az utasok ismét visszaszálltak a kocsiba, és a félig megfagyott postakocsisok elhaló éljenzése közepette nekivágtak az útnak. Eghamnél – egy mérfölddel és hatszáz méterrel odébb – ismét havazni kezdett.

A kocsis megállt a Katalin-keréknél, és egy újabb kupica szíverősítő után folytatta az útját.

Most már úgy havazott, mint karácsonykor szokott, amikor az emberek a kandallóban lobogó tűz mellett a szalonjukban kényelmesen üldögélnek, és nem merészkednek ki a Repülő Masinával az ítéletidőbe. A kocsis, aki a legrosszabbra számított, mert minden pillanattal sűrűbb lett a hóesés, megpróbálta vágtára ösztökélni a lovait a Bagshot Heath-re korán leszálló téli délután homályában. Az őr folyton a karabélyához nyúlkált, és idegesen nézett körbe, nincsenek-e útonállók a közelben, de a kocsis azt mondta, hogy egyetlen gazfickó sem olyan bolond, hogy ilyen időben a szabadban tartózkodjon. Az őr erre azt válaszolta, hogy a kocsis ostobaságának köszönhetik, hogy valamennyien a szabad ég alatt vannak, mire a kocsis azzal vágott vissza, hogy az őr mindig is egy nyámnyila alak volt, az őr pedig dühtől vörösen ordította: – Utállak, mint a bűnömet! –, és a levegőbe lőtt.

Seaton kapitány, akinél már a megivott pálinka hatása kezdett elmúlni, minden bokorban útonállót látott.

A tetőről eldördült lövés hallatán a kapitány feltépte az ajtót, és kiugrott egy hótorlaszba. A kocsis abban a minutumban belehajtott egy méter mély keréknyomba, és a postakocsi elakadt.

A kocsis szíjjal verte a rudas lovait, akik nagy keservesen az út

szélére vonszolták a postakocsit, ahol. az szépen beleborult egy kavicsbánya gödrébe.

A kocsiban teljes volt a káosz. A bent ülők egymásra csúsztak, kezek, lábak keveredtek össze. A fejük felett kinyílt az ajtó, és feltűnt a kocsis pirospozsgás képe, mögötte pedig az ég.

– Jobban teszik, ha kigyünnek onnét – mondta, és eltűnt. Az arisztokrata vette át a helyét, aki sorban kihúzta Hannah-t,

Mrs. Seatont, az ifjút, az ügyvédet, végül nagy erőfeszítéssel Mrs. Bradleyt.

– Ön egy igazi hős, uram – hálálkodott Hannah a megmentőjüknek. – Miss Hannah Pym vagyok.

A férfi elmosolyodott, és udvariasan meglengette a kalapját. – Én pedig, Miss Pym, Harley vagyok, Lord Ranger Harley.

Miss Pym mögött az ifjú halkan felnyögött, és ájultan esett össze. – Micsoda nyápic fickó! – jegyezte meg megvetően Lord Harley.

– Álljon félre, Miss Pym, hadd dörzsöljem meg az arcát hóval. Hannah-nak egy szemvillanás alatt eszébe jutott az álma Mrs.

Clarence-ről. – Ne – mondta sietve, maga sem tudva, miért. – Hagyja, majd én.

Lord Harley határozott léptekkel elment, kibogozta az istrángot, arrébb vezette az egyik ostorhegyest, felült rá, és elment segítségért. A lovak – csodák csodája – sértetlenek voltak. Míg Hannah letérdelt az ájult ifjú mellé, a többi utas, a kocsis és az őr félig fagyottan álldogált, Seaton kapitányt is beleértve, aki átkozódott, magában motyogott, és az életére esküdözött, hogy útonállót látott.

Hannah meglazította az ifjú ruháját, és megbizonyosodott róla, hogy halvány gyanúja nem volt alaptalan. „Edward” valójában nem egy gyönyörű ifjú volt, hanem egy csodaszép fiatal lány. Valami mégis arra késztette Hannah-t, hogy segítsen neki, és segítsen megőrizni az álcáját. Repülősót tartott az orra alá, és nézte, ahogy a lány ibolyakék szeme remegve felpattan, aztán kitágul a félelemtől. – Csitt! – suttogta Hannah. – Ne mondjon semmit. Úton van a segítség. – Talpra segítette a lányt, és maga mellett tartotta.

A kocsis most egy hóbuckán ült, és pálinkát ivott. Időnként letette a flaskát, és úgy tett, mintha képzeletbeli lovakat hajtana. Az őr egy mordállyal helyettesítette a karabélyt. A hóban látott hirtelen mozgásra felkiáltott: – Útonálló! –, és ráfogta a mordályt. A kíváncsi pásztor, aki egy bokor mögül bukkant elő, hogy megnézze a csávába került társaságot, későn fordult meg, hogy elmeneküljön, és söréttel lett tele a hátsója. Hannah nem szívesen mozdult el a lány mellől, de

valamit tennie kellett szegény emberért. Mrs. Bradley, akit a baleset felrázott félig fagyott, kétségbeesett zsibbadtságából, a kosarával buzgón Hannah után sietett, és mindenféle szerek után kutatott benne, amikkel a fájdalmat lehet enyhíteni. Az őr pálinkával itatta a pásztort, aztán a hölgyek a kocsis mellé fektették a sérültet.

Hannah visszatért a lányhoz, aki a felborult postakocsi mellett állt összegörnyedve a sekély gödör védelmében. – Ne aggódjon – biztatta Hannah –, Lord Harley már elment segítségért.

– A lány megborzongott, és elfordult. Amikor Hannah már azt hitte, hogy többé nem érzi majd a kezét

és a lábát, lámpásokat látott le-fel bukdácsolni a hó felett. A mentőcsapat megérkezett, és annak ellenére közelebb jött, hogy az őr felkiáltott: – Útonállók! –, és feléjük lőtt.

Lord Harley nem jött vissza, de a bagshoti Gebefő fogadó tulajdonosa, aki Lord Harleytól hallott szorult helyzetükről, szélesen mosolygott, hogy vendégek érkeztek, és a lovászfiúk kezébe fáklyákat, az istállószolgákéba rudakat adott, majd az élükön elindult. Bőven volt pálinka a fagyottaknak és postakocsi a sérültnek.

A felborult postakocsit talpra állították, a lovakat ismét befogták. A kapitány elrekvirálta az értük küldött postakocsit a maga és a felesége számára. A postakocsi belsejében a pásztor utazott az ügyvéddel, akit a kártérítésről faggatott. Az utasok átfagyva és fáradtan léptek be a bagshoti fogadóba, ahol a legszívesebb vendégfogadásban volt részük, amit csak egy hóviharban rekedt postakocsi utasainak egy angol fogadó felkínálhatott. A kandallóban lobogott a tűz, egy hosszú asztalon irizáló marhacomb, zsíreres disznóborda, kocsonyás borjúpástétom, hatalmas sonkák, kancsószám a régen érlelt világos sör, üvegszám a bor, rengeteg kelt tészta, gyümölcs, gyümölcskocsonya és sodó várta őket.

Hannah, míg élt, nem felejtette el ezt a fogadtatást. Még a nedves ruhát sem akarta senki levetni; fáradtabbak és éhesebbek voltak annál. Hannah nem emlékezett arra, hogy volt-e valaha is ilyen farkaséhes. Körülülték az asztalt. Lord Harley már ott ült, és elmondta, hogy miután elküldte értük a mentőcsapatot, nem látta értelmét, hogy ő is velük tartson. Két másik utas is csatlakozott hozzájuk: egy kerek képű gazda meg egy kellemes arcú, kopottas öltözékű úriember. A gazda Mr. Burridge-ként mutatkozott be, a szegényes úriember Mr. Hendryként.

Vidám volt a hangulat. Mrs. Bradley boldog-boldogtalannak azt mesélte, hogy van nála egy kis köcsög libazsír, ami a legjobb fagyás

ellen. De miután teleették és pityókásra itták magukat, valamiképpen

megkeseredett a kedvük. Az őr, aki még most is neheztelt a kocsis sértése miatt, zsörtölődni kezdett, hogy micsoda dőreség, hogy egy részeges tökfejjel van összekötve.

Seaton kapitány úgy érezte, hogy ez a Lord Harley kitolt vele, és komoran célozgatni kezdett bizonyos kalandorokra meg nincstelen másodszülöttekre, akik semmivel sem jobbak, mint lenniük kellene. A felesége megpróbálta csitítani, de Seaton kapitány dühösen rámordult, és az asszony elszörnyedt csodálkozással meredt rá. A kapitány rögtön összeszedte magát, megpaskolta az asszony kezét, és azzal mentegetődzött, hogy alávaló, komisz alak.

Lord Harley „Edward”-ot tanulmányozta, és Hannah-nak cseppet sem tetszett, hogy a lord fekete szeme egyre vidámabban csillog. Lord Harley Edwardra köszöntötte a poharát, és így szólt: – Igyon velem, Mr. Smith! –, amire a szokás azt követelte, hogy Edward felhajtsa vele együtt a bort, és egy újabb pohárnyit a lord egészségére köszöntsön.

A fogadós lépett be, hogy közölje, előkészítették a szobákat, és eljött az ideje, hogy eldöntsék, ki kivel alszik. – És okvetlen azonos neműt válasszanak – tréfálkozott –, mert ugyanabban az ágyban kell aludniuk.

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor Mrs. Seaton remegő hangon kijelentette: – Én Mrs. Bradleyvel alszom.

– Ugyan már, galambom – mímelt kedélyes nevetést a kapitány –,bizonyosan sokat ivott!

– Nem ittam sokat – csuklott el Lizzie hangja. – Nem Mrs.Seaton, hanem Mrs. Lizzie Bisley vagyok, özvegyasszony, és még nem házasodtunk össze, Seaton kapitány, addig pedig nem osztom meg magával az ágyamat.

A bejelentést döbbent csend fogadta. – Kis híján már házasok vagyunk – törte meg a csendet a

kapitány. – Exeterben lesz az esküvőnk. Szent ég, rándult meg izgatottan Hannah orra. Lizzie nem Mrs.

Seaton, Edward nem Edward. Mi lesz még itt? – Mi sem természetesebb, mint hogy együtt aludjunk, szívecském

– villámlott Mrs. Bradley szeme. – Pfuj, szégyellje magát, Seatonkapitány! Maguk, disznó férfiak, alig várják, hogy ágyba vigyenek egy nőt! Jöjjön csak, kedvesem. Készítek magának egy meleg aludttejet, attól majd úgy alszik, mint a bunda.

A kapitány bőszen bámult bele a poharába, mialatt Mrs. Bradley elvezette Lizzie-t. – Nagyszerű asszony, Seaton, igazán kiváló! – szólalt meg váratlan hévvel a kis ügyvéd, Mr. Fletcher. – És minden udvariasságot és kedvességet megérdemel!

– A maga javára akarja fordítani? – gúnyolódott Seaton.– Igen! – ugrott fel Mr. Fletcher félrebillent parókával. Sovány

ujjait ökölbe szorította, úgy lihegte: – Beverem az orrát! – Üljenek csak vissza – szólt rájuk Lord Harley. – Senki sem

verekszik. Nem álltunk még ki eleget? Ha lehet, foglalkozzunk megint azzal, hogy ki kivel alszik. – Furcsán csillogó szemmel pillantott Edwardra. – Úgy érzem, hogy Mr. Smith és én tűrhetően kijönnénk egymással.

Edward arcából kifutott a vér. Hannah felugrott, az asztalra támaszkodott, és dühösen a lordra meredt. – Ki van zárva, milord, és ezt ön is nagyon jól tudja.

– Csakugyan, Miss Pym? – kérdezte a lord mézesmázosan. – Ésmiért, ha szabad kérdeznem?

– Nem Edward Smith, hanem Miss Emily Freemantle vagyok –vallotta be a lány szánalmasan remegő hangon.

– Mindjárt gondoltam – mondta Lord Harley lakonikusan. – Nemvalami meggyőzően alakítja a férfit.

– Hé! – kiáltotta a fogadós. – Mi az ördög folyik itt?– A családom az akaratom ellenére eljegyzett egy szörnyeteggel –

magyarázta Emily. – Erre elszöktem. Exeterbe tartok a gyerekkori dadusomhoz, és nála leszek, míg meg nem gondolják magukat, és vissza nem vonják ezt a borzasztó házasságot.

– Eszemben sincs elvenni egy olyan ostoba kis tyúkot, mint maga– jegyezte meg fagyosan Lord Harley.

– Akkor miért követett? – fakadt ki hevesen a lány. Furcsánfestett, ahogy a hódprémes kalapban vacsorázott. Most végre levette, és a maga melletti székre tette, mire előbukkantak rövidre vágott, gesztenyebarna fürtjei.

– A szülei, kacér hölgyem, sejtették, hova szökött, én pedigfelajánlottam, hogy végignézem a postakocsi-fogadókat, és megkeresem magát – vágott vissza Lord Harley. – Egy percig sem gondolkodott el azon, mekkora aggodalmat állnak ki maga miatt?

– Ugyan miért? – kérdezte könnytől fátyolos hangon Emily. – Őksosem gondoltak rám.

Tudják, hogy Mr. Peregrine Williamsbe vagyok szerelmes, de odafigyeltek erre? Nem! „Lord Ranger Harley felesége leszel”,

mondták. Maga öreg, uram, és olyan rossz a híre, mint az ördögnek! – Miért nem ismerték meg egymást? – kérdezte kíváncsian

Hannah. – Mert még sosem találkoztunk személyesen – válaszolta Emily.

– A családom a vagyonára és a nemesi címére áhítozik. Nem voltakkíváncsiak, hogy szeretjük-e majd egymást.

– Nyugodjon meg, gyermekem – mondta Lord Harley unotthangon –, és ne adjon elő itt haymarketi drámákat a fogadó érdeklődő közönsége előtt. Engem úgy tájékoztattak, hogy ön óhajtja ezt a házasságot. Most, hogy láttam önt, én legalább annyira nem kívánom ezt a frigyet, mint ön. Visszakísérem Londonba, és ha ezt szeretné, menjen hozzá ahhoz a Mr. Williamshez.

Ismét hosszú csend támadt. A fogadós végül megköszörülte a torkát. – Micsoda kavarodás! –

foglalta össze. – Van még itt más is, aki nem kisasszony, vagy nem férfi, nem házas, és nem szökött el? Vagy a szobájukba kísérhetem végre önöket?

– Jöjjön velem – mondta határozottan Hannah Emilynek.Emily a nagy feszültségtől sírva fakadt. Hannah felsegítette, és

kivezette a teremből. – A kék szoba! – kiáltotta utána a fogadós. – A lépcső tetején jobbra.

Hannah Pym úgy érezte, rögtön belepusztul a kíváncsiságba. Mennyi bonyodalom! De mint az elrontott kötés esetében, elég, ha egy hozzáértő kéz visszabontja, és helyesen újraköti a szálakat.

Harmadik fejezet

Csodálattal teljes hódolattal hallottam arról a hölgyről, aki kijelentette, hogy a jólöltözöttség érzete olyan belső nyugalmat kölcsönöz neki, amit a vallás sosem tudna nyújtani.

Ralph Waldo Emerson

A kellemesen berendezett kék szoba kényelmes volt: alacsony szarufás mennyezete, az ablakon nyomott pamutszövet függönye és az ágyat rejtő vidám mintás kartonbaldachinja volt. A kis kandallóban vígan ropogott a tűz. A kandalló előtt két kényelmes szék állt, és Hannah az egyikre nyomta le Emilyt. Aztán levette a köpenyét, és felakasztotta a kalapjával együtt az ajtó mögötti pecekre, majd leült a lánnyal szemben.

– Nos, mi ez az egész? – kérdezte Hannah, és igyekezettmegfékezni közönséges, pletykás hevét. A lány hatalmas ibolyakék szemével és gesztenyebarna hajával igazán csodaszép volt. Tojásdad arca formás volt, az orra pici és egyenes.

– Ha előbb megtudhatnám, kihez van szerencsém! – Emilyszánalmas kísérletet tett a fennhéjázásra.

– Miss Hannah Pym vagyok, kensingtoni nemesasszony –mutatkozott be Hannah határozottan. A cselédmúltjának már búcsút intett, és úgy döntött, nem fog a bizalmas közlendőkről lemaradni, csak mert nem is olyan rég még szolgálatban állt.

– És rokonai vannak Exeterben, Miss Pym?– Nem. Pusztán azért utazom, mert élvezem.Emily a feldúltsága ellenére is akaratlanul felkacagott. Milyen

furcsa teremtés ez a Miss Pym a különös szemével és a horgas orrával! – El sem tudom képzelni, hogy bárki is szórakozásból utazzon egy postakocsin! – kiáltott fel.

– Hiszen már eddig is hány kalandban volt részem! – ragyogottfel aranylón Hannah szeme a tűzfényben. – Gondoljon csak bele. Egy igazi útonálló! Egy özvegyasszony, aki nem a kapitány felesége. És most ön, aki nem fiú, hanem egy csinos lány, aki elszökött a férfitól, aki mégsem tart magára igényt.

– Nem hiszek neki – ráncolta a homlokát Emily. – Ez csak csel!

– Ki ez a Lord Harley?– Lord Ranger Harley – közölte tisztán csengő hangon Emily –

egy kicsapongó és feslett erkölcsű férfi. – Hogyan?– Véletlenül tudom, mert a nevelőnőm mesélte, hogy kitart egy

operai táncosnőt. – Még nevelőnője van? – tért el egy pillanatra Miss Pym a

tárgytól. – Idősnek találnám ehhez. – Tizennyolc vagyok – jelentette ki rátartin Emily. – De Miss

Cudlipp, mert így hívják a nevelőnőmet, nagyon kedves a szívemnek. Afféle társalkodónőként mellettem maradt. Nagyon bölcs.

Hannah megvetően szipogott. Úgy vélte, Miss Cudlipp kifejezetten áruló módon viselkedett a munkaadóival szemben, amikor Emily jövendőbelijéről botrányos dolgokat suttogott a lány fülébe. – De ez az operai táncosnővel kapcsolatos dolog. Ez csak pletyka. Nem tudhatja biztosan.

– Miss Cudlipp mindent tud – közölte Emily. – Jaj, mit tegyek?Kényszerít majd, hogy menjek vissza vele, és legyek a felesége!

– Miss Freemantle, remélem, megbocsát, hogy ezt mondom, deLord Harley egyáltalán nem olyan férfinak látszik, akinek bárkit is kényszerítenie kell, hogy hozzámenjen. Nagyon jóképű, és egy lord. Gazdag?

– Nagyon – válaszolta Emily tompán.– Látja! Igazán nem akarhatja elvenni magát.– Nem szereti, ha keresztülhúzzák a terveit. Miss Cudlipp

mondta. Hannah a lelke mélyén a pokolba küldte Miss Cudlippot és a

kijelentéseit. – És ki ez a Peregrine Williams? Emily rózsásra pirult. – Bájos fiatalember, olyan szőke és

gyönyörű! A haja mint az arany, és még sosem láttam az övéhez fogható kék szemet! Verseket ír hozzám, amik Miss Cudlipp szerint felveszik a versenyt Mr. Wordsworth-ével.

– És a szülei mutatták be ennek az eszményi férfiúnak?– Ó, dehogy. Kiderült, hogy már régen vágytak arra, hogy Harley

legyen a férjem. Még nem is mutattak be az udvarnál. Mr. Williamsszel akkor ismerkedtem meg, amikor Miss Cudlipp-pal sétáltam a parkban. Észre sem vettem volna, de Miss Cudlipp egyszer csak így szólt: – Nézze csak azt a gyönyörű fiatalembert, aki le sem veszi magáról a szemét! – Odapillantottam, és Mr. Williams

egy fa alatt ált, könyvvel a kezében. Olyan áthatóan nézett rám, hogy beleremegtem. De Miss Cudlipp hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot, odament hozzá, hogy megkérdezze, miért bámul, mire Mr. Williams azt mondta. tudja, mit mondott?

– „A szépsége rabul ejtette a szívemet”, vagy valami hasonlót? –vetette fel Hannah.

– Nos. nem pontosan ezt, de a következőt: „Amott a gyönyörűleány egy csapásra meghódította a szívemet. Elvakított a szépsége.”

– Lárifári! – mormolta Miss Pym.– Hogy mondta?– Azt mondtam, „lárifári”, mert azt hittem, kialudt a tűz – sietett

megnyugtatni Hannah. – Folytassa csak, hogyan volt Mr. Williamsszel.

– Engedélyt kért, hogy meglátogathasson, én pedig megadtam acímemet. De amikor felkeresett, a szüleim nem engedték be. Azután körbekérdezősködtek a városban, és kiderült, hogy bár nemesi születésű, alig van pénze, ezért borzasztóan megbüntettek.

– Megverték?– Nem. Elkobozták a regényeimet.Nagyon helyesen tették, gondolta Hannah, de hangosan csak

ennyit mondott: – Így aztán nem is látta többé? – Dehogynem! Miss Cudlipp gondoskodott róla.– Mi sem természetesebb – mondta Hannah. – De higgye el, ha

pár napig nem mozdulhatunk ki ebből a vendégfogadóból, a legokosabban tenné, ha összebarátkozna ezzel a Lord Harleyval, és mindjárt rájönne, hogy nemcsak nem akarja feleségül venni, de esetleg igen tapintatosan közölné is ezt a szüleivel.

Emily gyönyörű arcára csökönyös kifejezés ült ki. – Nem fogja meggondolni magát.

– Miért nem?– Mert nagyon szép vagyok.Hannah mérhetetlenül megdöbbent. – De kedves Miss Freemantle, nem szabad ilyet mondania!– Miért nem?– Mert aki a saját szépségét dicséri, azt mások hiúnak és

hitványnak tartják. – De Miss Cudlipp azt mondta.– Nem érdekes, hogy mit mondott. A nevelőnő bátorította, hogy

szökjön el? – Hát persze! Olyan izgalmas volt! A hálószobaablakomból

másztam ki, és leengedte utánam az utazóládáimat. – És hol szerzett férfiruhákat?– A bátyámé. Tengerre szállt. Nálam sokkal idősebb, huszonöt

éves, és ezeket a ruhákat viselte, amikor annyi idős volt, mint én most. Nem dobta ki őket.

Emily nagyot ásított. – Most inkább bújjon ágyba – javasolta Hannah, és egymást

kergették a fejében a gondolatok. – Hozott magával női ruhát is? – Hogyne, a ládámban vannak. Csak ez az egy váltás férfiruha

van nálam, meg két tiszta ing, a nyakravaló, két feszes térdnadrág és intim ruhadarabok.

Nyílt az ajtó, és két szolga becipelte a ládákat. Emily két hatalmas utazóládát hozott, amelyek mellett Hannah célnak megfelelő kis ládája egészen eltörpült.

Hannah borravalót adott az embereknek, aztán felnyitotta a ládáját, és elővette a ruhákat, amik Knightsbridge-nél a patakban összepiszkolódtak. – Leviszem őket a konyhába, hátha ki tudják tisztítani és vasalni őket – jegyezte meg.

Emily felállt, ásított, aztán kicsit megtántorodott. – Becsíptem – kuncogott.

Hannah összeszedte a piszkos holmiját, és lement a konyhába. Mrs. Silvers, a fogadós felesége éppen a szakácsnak adott utasításokat. Elvette a piszkos ruhákat Hannah-tól, és azt mondta, gondoskodik róla, hogy az alsóruhát kimossák, és a többiből kikeféljék a sarat, amint megszáradtak, mivel az átázás után még mindig nyirkosak voltak. Hannah ezután a kalandjai színes leírásával szórakoztatta a fogadósnét. Mrs. Silvers elképedve hallgatta, aztán elszaladt a férjéért, és Hannah-nak újra el kellett mesélnie töviről hegyire mindent. A fogadós nagy érdeklődéssel hallgatta, majd azt mondta, ritka jó történettel traktálta. Elővett egy üveg francia konyakot, és töltött Hannah-nak. Hannah úgy érezte, kezd részegessé válni. Egy életen át megtartóztatta magát az italtól, de most mintha igen rövid idő alatt be akarta volna hozni a lemaradását.

A konyak, ahelyett, hogy elálmosította volna, csak még jobban feltüzelte amúgy is kergetőző gondolatait.

Visszament a kék szobába. Emily már ágyban volt, és aludt. Fiatalnak és védtelennek látszott. A szobában széthajigálta levetett ruháit.

Nem rossz gyerek, gondolta Hannah, csak rettenetesen elkényeztetett. Elképesztő, hogy mennyi kárt tud okozni egyetlen

ostoba nevelőnő! Bejárta a szobát, összeszedegette a szétdobált ruhákat. Emily ládái nyitva álltak. Az egyik tetején egy férfiing volt, és tiszta nyaksál. Hannah felvette az inget, és a kandallóhoz vitte, ahol még égett egy lámpa. Az ing a legfinomabb gyolcsból készült, és fodros volt. Hannah visszament a ládához, és szemernyi lelkifurdalás nélkül átkutatta. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Emily igazat beszélt. Csak néhány férfiöltözék volt benne, a többi gyönyörű ruhák és alsóneműk gazdag választéka volt. Emily két ládáján kívül volt még egy kalapos doboz: nyitva volt, a kalapok kiborultak belőle, és szétszóródtak. Hannah bosszúsan cöcögött, aztán odavitte őket a szekrényhez, és feltette a széles felső polcra. A kalapok között felfedezett egy férfiparókát is. Emily bizonyára az álruhája kiegészítéseként hozta magával, de aztán inkább rövidre vágta a haját. Hannah a parókatartóhoz vitte, és alaposabban szemügyre vette. Igazi hajból készült, finom paróka volt, fehér, göndörített, és hátul fekete selyemszalaggal kötötték össze.

Hannah visszament Emily ládáihoz, ruhákat, szőrmebéléses rövid kabátokat, pelerineket vett elő, és akasztott be a szekrénybe, majd az alsóneműket elrendezte a komód felső fiókjaiban. Aztán kinyitotta a maga szerény ládáját, és elrakta a saját holmiját is. A hajkeféjét és a csatos dobozát az öltözőasztalhoz vitte, de azon már alig maradt hely, ugyanis Emily már kicsomagolta az ezüstkupakos krémes és arcvizes üvegeit, a hajkeféit, fésűit és csontból faragott hajcsatjait. A törülközők nedvesek voltak, és Emily a padlóra dobta őket; mint kiderült, a két kanna forró vizet is elhasználta.

Hannah csengetett, és a szobalány kezébe nyomta az üres kannákat, a piszkos vízzel teli mosdótálat, a használt törülközőket, és megkérte, hogy hozzon mindenből tisztát, illetve forró vizet.

Addig rendezkedett, amíg mindent el nem rakott, és a ládákat meg a kalapdobozt be nem tolta az ágy alá. A szobalány meghozta a forró vizet és a tiszta törülközőket. Hannah tudta, hogy az efféle fényűzésért majd benyújtják a számlát, és eltökélte, hogy azt majd Emily fizeti ki.

A parókaállványon fehéren világító parókára esett a pillantása. Felkapta, aztán fogta a tiszta nyaksálat, a gyolcsinget, és lement a földszintre, ahol megérdeklődte, hol találja Mr.

Fletchert, az ügyvédet. Megtudta, hogy a piros szobában van – „A lépcső tetején forduljon balra” –, Lord Harley társaságában.

Hannah felment a piros szobába, és megfeledkezve arról, hogy már nem cseléd, hanem a fogadó vendége, elmulasztotta, hogy

kopogjon – egyszerűen lenyomta a kilincset, és benyitott a szobába. Mr. Fletcher felháborodottan hördült fel. Az ügyvéd anyaszült

meztelen volt, és egy ülőkádban ázott a kandalló előtt. Lord Harley a hátát szappanozta.

Hannah sietve kihátrált a szobából. Az ajtó előtt várakozott, majd pár pillanat múlva kilépett Lord

Harley, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mi a gond, Miss Pym? Maga sosem szokott kopogni?

A válasz erre az lett volna, hogy „Egy illemtudó cseléd sosem kopog”, de Hannah-nak nem állt szándékában Lord Harley vagy bárki más tudomására hozni, hogy valaha is szolgálatban állt.

– Igazán restellem, milord – válaszolta hát. – Álmos vagyok, éselfeledkeztem róla.

Lord Harley úgy látta, hogy Hannah bámulatosan éber, és még ennél is jobban meglepődött azon, hogy egy meztelen férfi látványa még csak pírt sem varázsolt a vénkisasszony arcára. Nem tudhatta, hogy alacsonyabb cselédsorban töltött ideje alatt Hannah hozzászokott az ádámkosztümös férfiak látványához.

Hannah a lord felé nyújtotta a parókát, az inget és a nyakravalót. – Miss Freemantle-nek ezekre már nem lesz szüksége. Gondoltam, Mr. Fletcher méltányolna egy váltás tiszta ruhát és esetleg egy új parókát. Mr. Fletcher sovány, Miss Freemantle pedig nyúlánk, és biztosra vettem, hogy az ing jó lesz Mr. Fletcherre.

Lord Harley derűsen elmosolyodott. Szegény Mr. Fletcher! Kétség sem fért hozzá, hogy rég

megérett egy alapos tisztálkodásra. Lord Harley hízelgéssel vette rá, hogy fürödjön meg, mert nem akart egy ágyban aludni egy bűzlő idegennel. – Adja csak ide ezeket – nyitotta ki ismét az ajtót, hogy visszamenjen a szobába. – Tapintatra van szükség. Maradjon itt.

– Tiszta ruhaneműt találtam – mondta Lord Harley, és az inget, aparókát és a nyaksálat a kád melletti székre helyezte. – Kérem, adja ide a használt ruháit, hogy levigyem a konyhába kimosatni.

– Rendben van – próbálta erényesen eltakarni magát egy nagydarab szappannal Mr. Fletcher. – De egy hónapja már mindent kimostam.

– Egy újabb mosás bizonyára nem tesz kárt bennük – vélte LordHarley. – Van tiszta alsóneműje?

– A ládámban – válaszolta Mr. Fletcher, aki úgy érezte magát,mint egy iskolás fiú.

Lord Harley átkutatta a ládát, és talált is néhány holmit, ami

valóban friss és tiszta volt. Felnyalábolta az ügyvéd levetett alsóneműjét és ingét. –

Nyugodtan feküdjön le aludni – utasította Mr. Fletchert. – Hagyja csak a kádat, majd felküldetek néhány szolgát, hogy elvigyék.

Mr. Fletcher némán bólintott. Nem sértődött meg. A fürdést az arisztokrácia ostoba gyarlóságának tekintette, de annyira lenyűgözte a tisztesség, hogy egy valódi, eleven lord szolgálja ki, hogy nem tiltakozott.

Lord Harley kiment a szobából, és odalépett Hannah-hoz, aki a lépcsőpihenőben várta. – Adja ide, kérem – mondta Hannah élénken.

– Magával tartok – hárította el Lord Harley. – Még korán van. Követte Hannah-t a konyhába, és figyelte, ahogy elrendeli, hogy

mossák ki a ruhákat, és néhány apró szakadásra is felhívta a figyelmet, hogy azokat öltsék össze.

– Írják a számlámhoz – mondta Lord Harley a fogadósnak, aki a konyhaasztalnál kései vacsoráját ette. Hannah elnyomta a kikívánkozó megkönnyebbült sóhajt. Takarékos természet volt, és a nemrégiben történt felkapaszkodása a középosztály tagjai közé ráébresztette arra, hogy az ötezer fontot nagy gonddal kell őriznie. – Tartózkodik valaki a kávémérésben? – kérdezte Lord Harley.

– Nem, méltóságos uram – válaszolta Mr. Silvers, a fogadós. – Valamennyien lefeküdtek.

– Akkor küldessen fel egy üveg konyakot. Miss Pymmel sok megbeszélnivalónk van. Hannah szeme zölden villogott az izgalomtól. A fejébe szállt a boldogság, hogy egy lorddal konyakozhat, de aggódott, hogy a túl sok alkohol megárt majd, és amikor helyet foglaltak a kávémérésben a kandalló előtt, csak keveset töltetett magának.

Kint vadul süvöltött a szél, a hó szaporán susogva verte a fogadó udvarára néző, kiöblösödő ablakot.

– Pocsék idő – jegyezte meg Lord Harley. – Attól tartok, néhány napig lehetetlen lesz továbbindulni.

– Milyen igaz! – vágta rá Hannah boldogan. Úgy érezte, mintha életében először a kulisszák mögül kilépve végre a színpadon találná magát. Oly sok minden érdekelte a többi vendéggel kapcsolatban.

– És most térjünk rá Miss Freemantle-re – mondta a lord, és a tűz felé nyújtotta hosszú, csizmás lábát. Formás lába feltűnt Hannah-nak, aki azon a határozott véleményen volt, hogy ha egy úriember formás lábbal születik, többé nincs gondja az életben. Amíg szép a lába, senki sem törődik azzal, milyen a fizimiskája.

– Említette önnek ezt a szomorú históriát? – érdeklődött a lord.– Ó, hogyne – mondta Hannah. – Mint kiderült, a nevelőnője, egy

bizonyos Miss Cudlipp beszélte tele a fejét mindenféle ostobasággal önről. Ez a Miss Cudlipp azt állította, hogy ön egy operai balett-táncosnőt tart ki.

– Mi a szösz! És ettől már szörnyeteg vagyok?– Egy befolyásolható fiatal lány szemében, akit még be sem

mutattak az udvarnál, és aki nem ura a saját gondolatainak, csak azt szajkózza, amit a regényekben olvasott, vagy egy zavaros elméjű nevelőnőtől hallott – igen.

– Micsoda gubanc – merengett a lord. – Meg akartam nősülni,meg akartam állapodni, tudja, hogy van ez. A nagynéném elküldte a Freemantle fruskáról festett miniatűrt egy hosszú történettel, hogy a lány látott a parkban, és azonnal belém szeretett. Miss Freemantle jó családból származik. Úgy gondoltam, ideje megnősülnöm. Nem köteleztem el magam érzelmileg senki mellett. Mr. és Mrs. Freemantle meglátogattak. Az ügyvédeim találkoztak az ügyvédeikkel. Mindent elrendeztünk. Gondoltam, ideje felkeresni ezt a leányzót, aki annyira szerelmes belém. A házban teljes volt a felfordulás. A leányzó megszökött. A nagynéni hazudott. A nevelőnőt kifaggatták. Valóban mérhetetlenül ostoba nőszemély. Végül a szülők kiderítették, hogy a lány Exeterbe szökött, hogy felkeresse régi dadusát. Úgy képzeltem, ha magam is felszállok a postakocsira, és útközben a postakocsi-fogadókban és vendégfogadókban kérdezősködöm, esetleg utolérhetem. Mi az ördögért gondolja úgy Miss Freemantle, hogy ezek után is el akarom venni?

– Mert olyan gyönyörű.– Ezt ő mondta?– Inkább Miss Cudlippet szajkózta.– Könyörgöm, Miss Pym, csepegtessen egy kis józanságot a

fejébe! Még a végén valami ostobaságot követ el, mondjuk, kiszalad a hóba.

– Megteszem, amit tudok – ígérte Hannah –, de a kárt, amit egybuta nevelőnő okozott, nehéz ilyen rövid idő alatt jóvátenni.

– Milyen ügy szólítja Exeterbe, Miss Pym?– Még sosem láttam a várost.– Ezt nem értem.– Utazni szeretnék – kulcsolta össze hosszú, karcsú ujjait Hannah.– Egy közönséges postakocsin?

– Számomra a postakocsik nem közönségesek – tiltakozottHannah. – Régebben elnéztem őket, ahogy végigszáguldottak a Kensington Roadon. Mennyi mozgás és kaland!

– Kensingtonban lakik?– Igen. Thornton Hallban.Lord Harley kíváncsian pillantott rá. – Bizonyára a Clarence

család tagja. – Távoli rokon, milord – sütötte le a szemét Hannah.– Valóban? És a család melyik ágához tartozik?Hannah-ba belehasított a rémület. Az arisztokrácia és a

köznemesség mindent tudott mindenkiről. Így biztosították, hogy felmagasztosított soraikba ne furakodjon be idegen vagy kalandor. Hannah tudta, hogy vannak hölgyek, akik másról sem beszélgetnek, mint családfákról és rokonokról.

Szerencsétlenül meredt bele a konyakospoharába, és a lelke mélyén ihletért rimánkodott.

– Csak nem szökött el maga is? – kérdezte élesen Lord Harley.Semmi válasz. – Ugyan már! Nézze, könnyen utánajárhatok. Clarence csak

mostanában hunyt el, és a testvére, Sir George a barátom. – Hazudtam – vallotta be elkeseredetten Hannah. – Hosszú

éveken át én voltam Thornton Hallban a házvezetőnő. Mr. Clarence ötezer fontot hagyott rám a végrendeletében. Mindig is az volt az álmom, hogy utazhassak, és lássam a világot.

– Szükségtelen volt hazudnia nekem.Hannah végre felpillantott. – De még mennyire, hogy szükség

volt rá – fakadt ki szenvedélyesen. – A személyzet, milord, a legmegvetettebb osztály Angliában. Hányszor hallottam a hölgyeket rólunk társalogni még akkoriban, amikor Mrs. Clarence vendégeket fogadott! Bármilyen szorgalmasan dolgozunk is, valamiféle parazitának tekintenek minket. A kereskedők és az iparosok is lenéznek. A cselédséget lustának és semmihez sem értőnek vélik. Arra kér, hogy csepegtessek józan észt Miss Freemantle fejébe. Ha az ifjú hölgy csak egy pillanatig is sejtené, hogy egy cseléddel beszélget, egyetlen szavamat sem hallgatná meg.

Lord Harley elgondolkodva nézett rá. – Bármilyen furcsán hangzik is, Miss Pym, de volt egy Pym a családomban, egy negyedfokú unokatestvér, a surreybeli Pymek közül, aki családja utolsó tagjaként nemrégiben hunyt el. Hadd kedveskedjem önnek egy ajándékkal. Beszéljen értelmesen Miss Freemantle-lel, és

rokonának mondhat bárki előtt, aki szívesen meghallgatja. – Semmi értelme – rázta a fejét Hannah. – A hangom.– Mi baj van a hangjával?– Bizonyos tekintetben durva az akcentusom.– Kedves Miss Pym, egy hölgynek az ön korában tudnia kellene,

hogy az előkelőségek csak az utóbbi időben kezdték el kíméletlenül levetkőzni a vidéki akcentusukat. Nemrégiben látogattam meg Edinburghban egy anyai nagynénémet, és egyetlen szavát sem értettem. Ön túlérzékeny a rang tekintetében. Felejtse el! Ha segít, ön mostantól a surreyi Miss Pym.

– Nagyon erkölcstelennek érzem az efféle hazudozást – rebegtehalkan Hannah. – Talán a legjobb igazat mondani, és ha valaki ér bármit is, nem fog emiatt lenézni. Sir George sem tette. Elvitt. Gunterhez.

– No, látja! De a világ gonosz és hiú hely, és sok benne a MissEmily Freemantle-hez hasonló megtévesztett ember. Töprengjen el rajta. Tetszése szerint használhatja a hozzám fűződő rokonságát. – Elbűvölően mosolygott. – Nemesi születésű hölgyhöz képest önnek erős a jelleme, és túl sokat foglalkozik másokkal. Példának okáért miért hozott tiszta inget és új parókát a szegény kis Mr. Fletchernek? Gondolom, Miss Freemantle-től szerezte őket, és biztosra veszem, hogy neki sosem jutott volna ez az eszébe.

Hannah elszörnyedve szorította a kezét az arcára. – Elloptam tőle – suttogta.

– Nincs rájuk szüksége. Mondja azt, hogy én parancsoltam önre,hogy keressen valamit. De nem válaszolt a kérdésemre.

– Ó, Istenem! – tette le a poharát Hannah. – Ez az átkozott,gonosz ital teszi, milord. Olyan magabiztosnak, határozottnak éreztem magam, hogy mostanáig nem is ébredtem rá, hogy loptam.

– Reggel első dolga legyen, hogy elmondja neki, és szóljonnekem, ha felháborodik, én pedig mindent visszaadok, még ha le kell is tépnem Mr. Fletcherről. De mi járt a fejében?

– Azt hiszem, Mr. Fletcher agglegény, és soha nem gondoskodottróla senki – kezdte lassan Hannah. – Nem kedvelem ezt a Seaton kapitányt. Kalandornak nézem, aki csak a kis Mrs.

Bisley pénzére feni a fogát. Szerintem Mrs. Bisley sokáig volt Mr. Bisley felesége, és valószínűleg nagyon szerette is az urát. Olyan hölgy, aki levegőt sem tud venni a férje nélkül. A kapitány élt a lehetőséggel, amikor Mr. Bisley halála után az özvegy támasz nélkül maradt. Mrs. Bisleynek több időt kellett volna hagynia a gyászra. Így

azonban az undorító kapitányban egy erős férfit látott, akinek a vállán kisírhatja magát. Mr. Fletcher elhanyagoltnak látszik, testben és lélekben is. Szerintem nincs sok pénze, és soha nem szerette senki. Arra gondoltam, ha tiszta ruhában, kitűnő parókában jelenne meg, akkor talán.

Lord Harley harsogva nevetett, fekete szeme jókedvűen csillogott. – Hitemre, Miss Pym, ön egy utazó házasságközvetítő!

– Az ital tette – mondta kongó hangon Hannah.– Szegény Mr. Fletcher – somolygott Lord Harley. – Micsoda

mesteri kezekbe került! Én lesúrolom a hátát, maga pedig átöltözteti. De tartsa magát távol az ügytől, Miss Pym, és fogadja meg a tanácsomat. Egy pillanatig se higgye, hogy megváltoztathatja az emberi érzéseket. És most igyunk egy kijózanító kávét, és feküdjünk le.

Csengetett, de a hívására senki sem jelentkezett. A kéményben süvöltő szélen kívül teljes csend honolt a fogadóban.

Végül megjelent a fogadós, az arca aggodalmas volt. – Bocsásson meg, milord – szabadkozott –, de a szolgálók hazamentek, ahogy szoktak, és a pincérek is, mivel itt nem tudtam elszállásolni őket. Elküldtem velük az istállószolgákat is, hogy a viharban segítsenek nekik. Senki sincs itt rajtam meg az asszonyon kívül, ő pedig rosszul érzi magát. Majd én hozok önöknek, amit csak tudok.

– Feküdjön le, fogadós uram – mondta csendesen Hannah, mielőttLord Harley válaszolhatott volna. – Majd én hozok kávét. Szüksége lesz holnap az erejére.

– Köszönöm, asszonyom, de nem lenne illendő.– Ilyen viharban bármi illendő. Kérem, feküdjön le – biztatta

Hannah –, és holnap majd megnézem a feleségét, hátha elkél a segítség.

Amikor a fogadós hajlongva, köszönetet rebegve távozott, Hannah így szólt: – Hozom a kávét, milord.

– Ön már nem cseléd, Miss Pym. Úgy látszik, saját magunkat kellkiszolgálnunk, ami nem válik a kárunkra. Mutassa, kérem, az utat!

A hosszú, keskeny folyosón Hannah nyomában átment egy zöld posztóval takart ajtón, s onnan a fogadó konyhájába, ami az épület végében volt. Itt még jobban lehetett hallani a vihar tombolását. Lord Harley az asztalnál ülve nézte, ahogy Hannah kávét darál, aztán főz egy bögrével belőle. Hannah már a csészéket rendezte el egy tálcán, amikor a férfi fáradtan megegyezte: – Ön sosem fárad el, Miss Pym?

– Szerencsémre igen kevés alvással is beérem – felelte Hannah. –

Ó, milord, micsoda gyönyörű napom volt ma! Isten nagyon jó hozzám.

– Meglep, Miss Pym. Szerintem olyan napot éltünk túl, ami ajózan gondolkodásúak többségében kételyt ébresztene a Teremtő létezését illetően.

– De ők nem éheztek úgy ki a kalandokra, mint én – válaszoltaHannah.

Barátságos csendben fogyasztották el a kávét. Lord Harley úgy érezte, sejti, miért döntött úgy Sir George, akinél kukacosabb embert még nem hordott a hátán a föld, hogy a házvezetőnőt elvigye a Gunterhez. Volt valami gyermeki ebben a Miss Pymben, az ártatlansága szeretetre méltóvá tette. Aztán a lord Emily Freemantle-re gondolt, és megkeményedtek a vonásai. Milyen ostoba volt, hogy belement egy előre elrendezett házasságba! Nem mintha nem hitt volna a szerelemben. Számos barátjára rámosolygott a szerencse, és meg is találták. De ő maga sosem volt szerelmes, és most már abban is biztos volt, hogy nem is lesz. Csak meg akart állapodni egy nyájas nőszemély mellett, és családra, gyerekekre vágyott. De amikor majd ismét nekilát feleséget keresni, a bevett szokás szerint jár el, és előbb udvarol, és megismeri a hölgyet.

Felhajtotta a kávéját, megköszönte Hannah-nak, felállt, és kinyújtózott. – El is felejtettem Mr. Fletcher fürdővizét! – kiáltott fel hirtelen. – És most senki sincs, aki lehozza.

– Majd én segítek – ajánlotta Hannah.Így is történt. Míg Mr. Fletcher a nagy ágyban összegömbölyödve

aludt, Lord Harley és Hannah kinyitotta a hálószoba ablakát, ami szerencsére a ház szélcsendes oldalára nézett, és kancsónként kiöntötték a piszkos fürdővizet a hóba. Aztán Lord Harley levonszolta az üres kádat a konyhába, ahol a hátsó ajtónak támasztotta.

Hannah a szobájába ment, megmosakodott a mostanra kihűlt vízben, bő hálóinget vett, az álla alatt megkötötte a főkötőjét, és bebújt az ágyba Emily mellé.

Lord Harleynak igaza van, gondolta álmosan. Szükségtelen közbeavatkozni. De Emily olyan gyönyörű, és Lord Harley olyan jóképű, és Emily szülei magukon kívül lennének örömükben, és az ostoba Miss Cudlipp megszégyenülne.

És tervezgetés közben Hannah szépen álomba szenderült.

Negyedik fejezet

Hó hömpölygött, hó és hó, Hó és jég, A csikorgó télben Akkor rég.3

Christina Rossetti

Hannah reggel hatkor ébredt, kikászálódott az ágyból, és elhúzta a függönyt. Semmit sem látott, csak valami vad, tomboló fehérséget. Megmosakodott, felöltözött, aztán kikotorta a kandallót, és tüzet rakott. Ha Emily meleg vizet szeretne a mosdáshoz, gondolta, kénytelen lesz maga felhozni a konyhából. Hannah biztosra vette, hogy egyetlen szolgáló sem gyalogol ide ebben az ítéletidőben.

Lement a konyhába. Mrs. Silvers hálóingben, vállkendőben és egy hatalmas piros hálófőkötőben ült az asztalnál, az orra vörös volt, a szeme könnyes.

– Jaj, Miss Pym! Halálosan rosszul érzem magam – panaszkodott.– Akkor rögtön le kell feküdnie – vágta rá szaporán Hannah. –

Hol van a férje? – Kint, az istállóban. A lovászfiúkat kelti fel. Az istállóba’

alszanak. – Helyes – könnyebbült meg Hannah, hogy valami segítség azért

csak lesz. Körülnézett: a piszkos ruha a sarokban, egy kosárban púposodott, de már nagy lánggal égett a tűz. – Kérem, bújjon vissza az ágyába, Mrs. Silvers – sürgette –, különben mind elkapjuk a nátháját. Valahogy majd csak elboldogulunk magunk is. – A szeme zölden villogott az izgalomtól. – Számomra ez felettébb kalandos!

Mrs. Silvers kelletlenül elvonult, és Hannah nekilátott a munkának. Egy nagy rézüstöt megtöltött vízzel a mosogatófülke szivattyús kútjánál, és egy kampóra akasztotta a tűz fölé. Talált egy darab mosószappant, amiből reszelt a vízbe. A mosogatófülkében egy edényben csirkeürülék is volt, amivel ki lehetett fehéríteni a megsárgult fehérneműt, de Hannah úgy érezte, ilyen kora reggel nem

3 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

bírná elviselni a szagát. Miután odatette főni a ruhát, főzött magának egy forró csokoládét, megitta, aztán felszaladt a lépcsőn, és felkeltette Emilyt.

– Még sötét van – nyögött fel Emily. – Mi a baj? – A személyzet tegnap este hazament, és ma nem tudnak a

szörnyű vihar miatt visszajönni. Fel kell kelnie, hogy segítsen nekem reggelit készíteni. – Hogy én?! – kiáltott fel döbbenten Emily. – Hogy én egy

közönséges fogadó konyhájában dolgozzam? Köszönöm, de ebből nem kérek. Inkább éhen halok – húzta a fejére a takarót.

– Akkor valóban éhen marad! – válaszolta Hannah. – Ha nem hajlandó dolgozni, akkor nem is ehet majd. – Kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.

Lord Harley hallotta, ahogy a hajthatatlan Hannah felkelti Mrs. Bradleyt és Mrs. Brisleyt. Hallotta, amikor azt mondta nekik, hogy nincsenek cselédek, és segítségre van szüksége. Felkapta az óráját, és a mécsvilágnál megnézte. Hét óra volt. Felnyögött. De Hannah-nak igaza volt, mindenkinek segítenie kellett. Kilendítette az ágyból hosszú lábát, aztán ültében hátrafordult, és az alvó Mr. Fletcherre pillantott. Az ügyvéd békésen szunnyadt. Álmában fiatalabbnak látszott, gyűrött vonásai kisimultak. Lord Harley úgy döntött, nem rázza fel. Amúgy sem vennék sok hasznát, gondolta.

Emily nem aludt el újra. Először a sírás környékezte. Itt van egy idegen fogadóban, a közelében van valahol az a szörnyeteg, és elvárják, hogy közönséges szolgálóként dolgozzon! Igazán borzasztó!

Azután Mrs. Bradley hangját hallotta a folyosóról. – Máris, kedvesem, Miss Pym! Csak magamra húzom a göncömet, és egy szempillantás alatt ott is vagyok. – Azután Mrs. Bisley hangja hallatszott. – Én is jövök, Miss Pym. Csak húsz percet kérek.

Emilybe belenyilallt ébredező lelkiismerete. Kiszállt az ágyból, és az öltözőasztalon hagyott kannákban maradt kis hideg vizet nézte. Csengetett, és várt. Hannah a konyhában felnézett az ide-oda lengő csengőre, és összeszorította a száját. Miss Freemantle egykettőre rájön majd, hogy senki sem szolgálja ki.

Emily megmosakodott, amennyire tudott, és addig kefélte rövid haját, míg gyönyörűen nem fénylett. Észrevette, hogy az összes holmiját elrakták, de úgy gondolta, a szobalány szorgoskodott, míg ő aludt. Kivett a szekrényből egy kék kasmírgyapjú ruhát. Magasra szabott volt a dereka, magas a nyaka, és hosszú az ujja. Két

alsószoknyát, gyapjúharisnyát vett fel, és magas szárú cipőt húzott, mielőtt a ruhába bújt.

Kinyitotta az ajtót, és átment az ebédlőbe, ami hideg volt és sötét. Innen átment a kávémérésbe. Ott a kandallóban lobogott a tűz. Emily megborzongott, aztán a tűz elé állt.

Nyílt a kávémérés ajtaja. Lord Ranger Harley lépett be, aztán egy pillanatig csak állt, és Emilyt nézte.

Emily elmerülten bámulta a táncoló lángokat, és egyik magas szárú cipős kis lábát feltette a kandallórácsra. Aztán, mintha csak megérezte volna a férfi pillantását, lassan megfordult, és ránézett. A szeme elkerekedett a félelemtől.

– Miss Freemantle – szólította meg Lord Harley fagyosan –,mielőtt sikoltozni kezdene, vagy más ostoba dolgot művelne, hadd mondjam meg világosan: miután megismertem, már akkor sem venném el, ha maga lenne az utolsó nő a földön.

A lány tekintetéből eltűnt a félelem, és komikus csodálkozással bámult rá.

– Biz. biztos ebben?– De még mennyire, maga kis liba. Hogy is akarhatna feleségnek

egy nagyvilági, jó nevelésű férfi egy buta kis iskolás lányt? – Az én koromban már nem járok iskolába, uram! – villogott

dühösen Emily tekintete. – De a viselkedése még iskolás. Hol van a kitűnő Miss Pym?– Azt hiszem, a konyhában.– És segítségre van szüksége?– Úgy hiszem. De nem látom be, miért kellene.– Akkor talán keressük meg.Emily már éppen azt akarta mondani, hogy nem látja be, miért

kellene elvárni egy olyan hölgytől, mint ő, hogy egy fogadó konyhájában dolgozzon, de valami azt súgta neki, hogy Lord Harley még jobban megvetné ezért a megjegyzésért. Rövid élete alatt soha senki nem vetette meg, nem utálta Emilyt. Születése óta csak dédelgették, ünnepelték és kényeztették.

– Nem tudom, hol van a konyha – mondta.– De én igen. Kövessen.Emily kelletlenül követte a konyháig. Hannah szalonnát szeletelt,

Mrs. Bisley kolbászt sütött. Mrs. Bradley a mosogatófülkében egy mosódeszkán súrolta a kifőzött szennyest.

– Újabb segítség érkezett – jelentette be Lord Harley. – Mittegyünk?

– Terítsenek meg – vágta rá gondolkodás nélkül Hannah –, aztán ébresszék fel a többi vendéget. Nem szállingózhatnak le más-más időben az étkezésekhez, amikor éppen a kedvük tartja.

– Hol van a tálca, amire a tányérokat tehetem? – nézett körül tehetetlenül Emily.

– A konyhaasztalnál eszünk – közölte Hannah. Abban a pillanatban Emily meggyűlölte Hannah Pymet. Ez az

asszony elhatározta, hogy megalázza! Hogy Emily Freemantle-t arra kérjék, hogy a konyhában egyen!

– Ne álmodozzon – szólt rá Lord Harley. – Segítsen kitenni a tányérokat.

Hannah Mrs. Bisleynek adta át a szalonnaszeleteket, hogy süsse meg őket a serpenyőben, és a szeme sarkából tapintatlan kíváncsisággal figyelte Lord Harleyt és Emilyt.

Emily duzzogva vagdosta le az asztalra a tányérokat, és Lord Harley egyáltalán nem törődött vele.

Hannah kinyitotta a sütő nehéz ajtaját, és kivett egy tálca forró zsemlét. – Ha megkérhetném, lenne szíves felkelteni a többi vendéget?

Lord Harley rámosolygott. – Seatonnal gondban leszek. Minél alantasabb születésű valaki, annál inkább elvárja, hogy kiszolgálják.

Emily elszörnyedve pirult el; azt hitte, a megjegyzés neki szól. Lassanként felbukkant a többi vendég; megjelent a kocsis és az

őr, akik még hálóruhában voltak, és ásítozva, morogva léptek be. Az egyetlen kivételt Mr. Fletcher képezte. Valósággal újjászületett, gondolta elégedetten Hannah. Finom és rendes volt a parókája, az inge és a nyakravalója szemkápráztatóan fehérlett. Fekete kabátja és térdnadrágja újnak látszott, mert miután Lord Harley kikefélte a magáét, könyörtelenül nekiesett Fletcherének is.

Hannah lenyomta egy székre Mrs. Bisleyt, és gondoskodott róla, hogy Mr. Fletcher mellé kerüljön. A hatalmas hálóingben, amit csicsás pamutcsipke fodrok díszítettek, és amire piszkos köntöst és kilmarnocki hálósipkát vett fel, Seaton kapitány dühösen fixírozta Mr. Fletchert az asztal túlsó végéről. A fogadós a hidegtől reszketve lépett be, és először meglepetten, majd örömmel nézett körül, amikor Hannah hellyel kínálta, és reggelit meg egy kis gyenge sört tett elé.

Lord Harley csodálattal figyelte Hannah-t, ahogy elképesztő gyorsasággal kiszolgált mindenkit, aztán maga is leült, és bámulatos sebességgel nagy mennyiségű szalonnás tojást evett meg, majd kezdett összekészíteni egy tálcányi ennivalót, amit felvihet Mrs.

Silvers hálókamrájába. A reggeli végeztére Hannah is visszatért, és azt mondta, hogy

mivel szokatlanok a körülmények, méltányolná, ha az urak felajánlanák a segítségüket, és segítenének leszedni az asztalt és elmosogatni a tányérokat. Emilynek már majdnem kicsúszott a száján, hogy ő már éppen eleget csinált, de Seaton kapitány hangoskodni kezdett, hogy ő úriember, és nem szennyezheti be a kezét a piszkos és alantas női munkával. Emily, aki nem szerette volna, ha a közvélemény gondolatban összekapcsolja a kapitánnyal, a többiek között álldogált, és abban reménykedett, hogy elég készségesnek látszik, és hogy Hannah nem bízza meg semmivel.

A kocsis, aki – mint elárulta – az Öreg Tom névre hallgatott, vagy inkább ezen a néven ismerte mindenki az úton, vidáman kijelentette, hogy ha Hannah összekészít egy kis ennivalót meg egy kis sört, akkor szívesen kiviszi a postakocsis istállófiúknak. Miután megnyugtatta Hannah-t, hogy a fiúk a vihartól védetten, a lószerszámos kamrában, a tűz előtt üldögélnek, Hannah nekilátott, hogy összekészítsen egy tálcányi ennivalót. A kapitány, akit így semmibe vettek, duzzogva mordult oda Mrs. Bisleynek: – Jöjjön, Mrs. Bisley. – A legnagyobb megaláztatására azonban Lizzie mintha meg sem hallotta volna. Az egyik pincérkötényt kötötte meg Mr. Fletcher derekán, mert a kis ügyvéd korábban azt mondta, hogy szívesen segít mosogatni. Mrs. Bradley elvonult az orvosságos kosaráért, hogy keressen valamit, amivel enyhítheti Mrs. Silvers panaszait.

Lord Harley összeszedte a többi férfit, és Hannah-nak nagy kő esett le a szívéről, amikor meghallotta, hogy utat kell ásniuk a hóban az udvari mellékhelyiséghez, mert „igazán senki sem várhatja el, hogy ezek a kiváló hölgyek éjjeliedényeket ürítgessenek, és ha bármelyikük használta az említett edényt az éjszaka folyamán, akkor azt tanácsolom, hogy hozza le, és ürítse ki maga”.

Emily pipacspiros lett. Már éppen fel akart osonni a hálószobába, hogy igénybe vegye az éjjeliedényt, de most már nem tehette, mert akkor a többiek szeme láttára kellene az undorító dolgot lehoznia. Senkit sem érdekelt a szorult helyzete, gondolta a könnyeivel küszködve, és teljesen elfelejtette, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla, mi baja.

Az őr, akit Jim Feathersnek hívtak, és a két kinti utas, Mr. Burridge és Mr. Hendry követte Lord Harleyt a szabadba, hogy ásót keressenek a munkához. Mr. Fletcher és Lizzie Bisley a

mosogatókonyhában dolgoztak. – És most lássunk az ebédhez – jelentette ki Hannah. – Itt egy

fazék húslé, és kezdetnek jó lenne egy leves. Ha lenne olyan kedves megtisztítani a zöldségeket, Miss Freemantle.

– Nem tudom, hogyan kell – feszengett Emily. – Először is itt a sárgarépa. Kapargassa le, így ni, aztán szeletelje

fel, és amikor ezzel végzett, adom a hagymát. Emilynek annyira inába szállt a bátorsága, hogy nem mert

tiltakozni. Lord Harley megjegyzése, hogy már nem akarja őt, annál jobban fájt, minél többet gondolt rá. Nem volt mellette Miss Cudlipp, hogy a fülébe súgja, hogy a lord nem is gondolta komolyan. És ha Lord Harley visszajön a konyhába, és azt látja, hogy lázadozik, Emily tudta, hogy szörnyű megvetéssel néz majd rá. Bizonyára nem arisztokrata, gondolta, miközben vadul aprította a répát. Biztos közönséges vér is csörgedezik a Harleyk ereiben. Egy arisztokrata sosem ásna utat az illemhelyhez. A nemesi születésűek még említeni sem szokták azt a helyet, és ha muszáj, csak „szükséges házként” emlegették.

De amikor Lord Harley bejött, és a csizmájáról dobogva verte le a havat, majd közölte, hogy szabad az út, Emily hálásan surrant ki a konyhából, és átküszködte magát a viharban a kerti illemhelyhez. Örült, hogy elkerülte az éjjeliedény lehozatalával járó megaláztatást. Amikor visszament a konyhába, lesöpörte a havat a ruhájáról. Az arcát pirosra csípte a hideg.

– Lássuk a hagymát, Miss Freemantle – mondta Hannah, és a visszataszító, undorító dolgot odatette elé. Emily látta, ahogy Lord Harley tekintetében nevetés bujkál, és nekilátott a munkának. De miközben hagymát vágott, és a kézfejével letörölte a szeméből patakzó könnyeket, hirtelen elégedettség fogta el. Igaz, hogy helytelenül viselkedett, amikor elszökött, de szerető szülei mindent megbocsátanak majd, ha hallják, hogyan használták ki.

És micsoda történetekkel traktálhatja majd Miss Cudlippet! Lelki szemeivel látta Miss Cudlipp kissé birkaszerű képét, ahogy elképedt csodálattal bámul rá. – Igyekezzen, Miss Freemantle – hallatszott a gyűlölt Miss Pym hangja –, különben ránk esteledik. – Lord Harley elvigyorodott, és távozott.

Mr. Fletcher edényeket törölgetett a mosogatófülkében, és Lizzie Bisley finom fehér nyakszirtjét csodálta, amikor az asszony a mosogató fölé hajolt. Lizzie megfordult, hogy odaadjon neki egy tálat, és Mr. Fletcher váratlan örömmel nyugtázta, hogy finom

nevetésráncok vannak az asszony szeme körül. Azt hitte, Lizzie sokkal fiatalabb nála.

– Akaratlanul is észrevettem, hogy gyászruhát visel, és említetteis, hogy nemrégiben gyász érte – jegyezte meg. – Mikor. hunyt el a férje?

– Nyolc hónapja – felelte Lizzie. – Nagyon hiányzik.– Mi volt a foglalkozása?– Ügyvédként dolgozott.– Nahát! – csodálkozott Mr. Fletcher, és a homlokát ráncolta.

Bisley. Aztán felderült az arca. – Csak nem John Bisley a Bisley, Rochester és Bisley ügyvédi irodától?

– Ő bizony – válaszolta Lizzie, és háttal a mosogató szélénektámaszkodott.

– Nagyon sikeres volt – mondta vágyakozva Mr. Fletcher. – Én isügyvéd vagyok, Mrs.

Bisley, de eddig nem volt sikerem. Ezért is megyek Exeterbe, hogy ott próbáljak szerencsét.

– Ismer ott valakit?– Igen, egy régi iskolatársam él ott. A városban van praxisa. Azt

mondta, hogy átad majd kisebb ügyeket. Lizzie a férfi fáradt, érzékeny arcát nézte. – Biztosan több

szerencsével jár Exeterben. És feltétlenül keressen fel minket, miután összeházasodtunk.

– Soha! – kiáltott fel szenvedélyesen Mr. Fletcher, aztánelvörösödött, és a konyharuhát csavargatta a kezében.

Lizzie visszafordult a mosogató felé, és úgy esett neki a tányéroknak, mintha a személyes ellenségei volnának, míg Mr. Fletcher nyomorultul bámulta karcsú hátát.

– Nem lett volna szabad ezt mondanom. Kérem, bocsásson meg.– Mr. Fletcher szorongva várta a választ.

Lizzie lassan megfordult. – Rendben van, minden meg van bocsátva.

– Mit gondol a mi Miss Pymünkről? – vetette fel Mr. Fletcher, akimost mindent elkövetett, hogy kerülje a kínos témákat.

– Megnevettet – mosolyodott el Lizzie –, ami ritkaság manapság.Olyan különös szeme van, és furcsán, felszegett állal pillant az emberre. Szerintem élete során valamikor nagy háztartást vezethetett. Hihetetlenül rátermett.

A társaság többi tagjára is rátértek, egyedül és figyelemre méltóan Seaton kapitányt hagyták ki. Hannah a konyhában fel is figyelt rá,

hogy a párocska igen hosszan mosogat, és örült a lelke. Hannah egyébként egy birkacombot húzott fel éppen a rugós

nyársra. Örült, hogy a nyársat óramű működtette, mert az állatok kedvesek voltak a szívének, és mindig is sajnálta a ketrecükből nyársat forgató kutyákat. Látta, hogy Emily a konyhaajtó felé araszol, és elhatározta, hogy nem hagyhatja el a konyhát. Egy férfi szívéhez némi konyhatündérkedésen át vezet az út, gondolta.

– Szeretném, ha most kis gyümölcskosarakat készítene ebédre,Miss Freemantle – szólította meg.

– Nem tudom, hogyan kell – jelentette ki gőgösen Emily. –Hozzászoktam, hogy a cselédség végezze helyettem az alantas munkákat!

– Ahogyan én is – válaszolta kedvesen Hannah –, de el kellismernie, hogy kivételes körülmények közé kerültünk. Itt a lekváros kosárka receptje – nyújtott át egy papírlapot. – Nagyon egyszerű. Csak az utasításokat kell követnie, és ki kell mérnie a hozzávalókat. Jöjjön. Megmutatom, mit csináljon.

Emily hangosan sóhajtott, de visszament a konyhaasztal mellé. Hannah eligazítása mellett összekeverte a tésztához szükséges hozzávalókat, és kis kosárkákat formált a tepsiben, amiket eperlekvárral töltött meg, és a tetejükre tésztából kis keresztet rakott.

Odakint tombolt a vihar. A konyhában vidáman ropogott a tűz. A levegőt megtöltötte az ételek finom illata. Emily életében először érezte a jól végzett munka feletti örömöt, amikor Hannah betolta a sütőbe a becses kosárkákat.

– És most? – kérdezte Emily.– Azt hiszem, most visszavonulhat a kávémérésbe – mosolyodott

el Hannah –, és pihenhet egy kicsit. Emilynek fonák módon nem volt kedve elhagyni a konyhát. A

mosogatófülkében félbemaradt a beszélgetés. Lizzie Bisley a Richmond Hill édes leánya című dalt énekelte dallamtalan szoprán hangján, amihez Mr. Fletcher vékony tenorja csatlakozott.

– Desszertnek nem elegendőek a gyümölcskosárkák – érveltEmily. – Megpróbálkozhatok valami mással is?

– Lehet még gyümölcstortát készíteni – mondta Hannah. – Azurak nagyon szeretik a gazdagon készített gyümölcstortát, de attól tartok, az meghaladja a képességeit.

– De meg tudná mutatni, hogyan kell?– Ó, hát persze!– Megpróbálhatjuk?

Milyen csinos, gondolta Hannah, amikor ilyen kipirult, boldog és természetes!

Együtt kerestek hozzá szárított gyümölcsöt, lisztet, vajat és tojást, tisztított borkövet és szódabikarbónát. Hannah Emilyvel felváltva keverte a tésztát, mert Emily nevetett, és kijelentette, hogy megfájdult a csuklója. Milyen izgatott lett Emily, amikor a dús keveréket végre áttöltötték egy kerek tortaformába! Meg is feledkezett Lord Harleyról és a viharról. Eszében sem volt elhagyni a konyhát, amíg a munkája gyümölcse ki nem kerül a sütőből!

Hannah hozzálátott kávébabot darálni, hogy kávét főzhessen. Mrs. Bisley és Mr. Fletcher bejött a konyhába, és azt mondták, hogy rendet tesznek a hálószobákban, Hannah pedig anyai melegséggel mosolygott rájuk. Lord Harley Mr. Hendryvel és Mr. Burridge-dzsel érkezett meg, de Hannah kihessegette őket, mondván, a hölgyek nagyon elfoglaltak, és Lord Harley árnyalatnyi meglepetéssel nézett Emilyre.

Lizzie és Mr. Fletcher útja a kávémérésen keresztül vezetett az emeleti hálószobákhoz. A kávémérésben lobogó tűz előtt a kapitány üldögélt egy pohár konyak társaságában.

– Ó, hát itt van! – kiáltott fel, amikor megpillantotta Lizzie-t, deelsötétült az arca, amikor meglátta mögötte a kis ügyvédet.

– Nem maradhatunk – sietett szabadulni Lizzie. – Rendet kellraknunk a hálókamrákban.

– Hogy hol.? Üljön csak le, Mrs. Bisley. Ideje, hogyelbeszélgessünk. Hagyja csak, hogy ez a szegény fickó szobalányt játsszon, ha ehhez van kedve.

– Vonja vissza! – kiáltotta Mr. Fletcher, és harciasan meglengetteaz öklét. Lizzie közéjük ugrott. – Menjen fel, kérem. a kedvemért – könyörgött az ügyvédnek. – Mindjárt maga után megyek.

Mr. Fletcher kelletlenül felvonult. – Üljön le, kedvesem – hízelgett a kapitány. – Eddig alig volt

időnk beszélgetni. – Sok volt a munka – válaszolta Lizzie. Milyen vaskosnak és

otrombának tetszett a kapitány! Hogy várhatott tőle valaha is támaszt? Egy hónapja ismerkedett meg vele véletlenül egy barátjuk otthonában. Akkor halk szavúnak és bárdolatlanul udvariasnak tűnt. Maga volt a megtestesült erő. Igazság szerint Lizzie bármennyire meg volt is győződve arról, hogy rajongásig szerette a néhai Mr. Bisleyt, valójában a férje egy zsarnok volt, aki nem engedte, hogy önálló ötlete legyen, és nem hagyott neki semmi szabadságot. A

halála után magányosnak és tehetetlennek érezte magát, és nem igazán tudta, ki is valójában. A kapitány olyan férfias és magabiztos volt, és készen állt, hogy kivegye a kezéből az apró-cseprő dolgokkal járó tennivalókat.

– Hadd csinálják a többiek – mondta a kapitány. – Ez a görbe orrúvénlány elég közönséges. Neki mindegy. De egy olyan hölgy, mint ön.

– Lord Harley is szívesen bepiszkolja a kezét – vetette ellenLizzie remegő hangon, mert nem szokott hozzá, hogy kiálljon önmagáért, vagy hogy egyáltalán bárkinek is ellentmondjon.

– Az más – kardoskodott a kapitány. – Neki ez pillanatnyiszórakozás. Holnap majd elvárja magától, hogy minden kívánságát lesse. Parancsolom, hogy üljön ide mellém.

Lizzie lassan előrement, aztán megtorpant. – Nem – mondta csendesen. – Mindnyájunknak segítenünk kell.

Nincs joga, uram, hogy nekem bármit is parancsoljon. – Ne feledje, a vőlegénye vagyok, asszonyom.– Hivatalosan sosem jegyzett el – emlékeztette szomorúan Lizzie.

Hogy jutottak idáig? A férfi javasolta, hogy utazzanak el Exeterbe; azt mondta, barátai és a családja is ott él. De megígértette vele, hogy nem szól az utazásukról a barátainak. Miért? És miért tett ilyen ostobaságot? „Mert ezt parancsolta”, mondta egy hang a fejében, „és világéletedben egyetlen szó ellenvetés nélkül engedelmeskedtél a parancsoknak.”

– Majd később beszélgetünk – mondta Lizzie, és a hangja kisséfélresiklott a félelemtől –, de most magára hagyom. – Azzal kisurrant a szobából.

Könnyű léptekkel felszaladt a lépcsőn. Mr. Fletchert az egyik szobában találta, ahol a hamut kaparta ki.

Habozott, mielőtt belépett volna. A férfi felállt, és őszinte szeretettel ránézett. Lizzie félt a kérdéseitől, de megacélozta a szívét.

A férfi azonban szelíden csak ennyit mondott: – Azt hiszem, most az egyszer megrakjuk a kandallókat, aztán az ebédnél bejelentjük, hogy mindenkinek magának kell a tűzről gondoskodnia, míg tart a vihar. Viszont nincs szükség rá, hogy mindketten bepiszkoljuk a kezünket. Ha esetleg megvetné az ágyakat.?

Lizzie lelkesen beleegyezett, és csalódottságot érzett, amikor Mrs. Bradley termetes alakja feltűnt a küszöbön, és az asszony felajánlotta a segítségét.

Seaton kapitány kivételével, aki semmit sem csinált,

valamennyien bátor kalandorokként ültek ebédhez délután négykor. A férfiak és Lord Harley fát vágtak, és utat ástak a hóban az istállóhoz és a fogadó elejéig. Kimerültek a fárasztó munkában. Emily a megégetett ujjait babusgatta. Annyira várta már, hogy ő maga vehesse ki a tortát a sütőből, hogy megégette a kezét, amikor megfogta a sütő gombját.

Egyszerű étkezés volt, mellékfogások, előételek nélkül. Levessel kezdtek, utána birkasült volt a főétel zöldségekkel és burgonyával, Emily kosárkái és a csodálatos cukormázas torta zárta a sort.

A férfiak leginkább Emilyt dicsérték, aki ezt természetesnek vette, és már el is felejtette, hogy Hannah végezte a munka oroszlánrészét. Ismét ott érezte magát, ahova tartozott: a figyelem középpontjában. Általában csak limonádét ivott volna, de mindenki más szíverősítővel feljavított bort ivott; az angol kereskedők konyakkal javították a francia bort. Mesélt a kalandjairól, hogy hogyan szökött el hazulról, aztán amikor a bor a fejébe szállt, hencegni kezdett.

Ez már sok volt Mr. Fletchernek. Emily éppen ahhoz a részhez ért az elbeszélésében, amikor egyedül átvette a fogadó vezetését. – No, no – rótta meg –, kicsit elveti a sulykot, Miss Freemantle. El kell ismernie, hogy Miss Pym szervezte meg a benti munkát, Lord Harley a kintit. Mrs. Bisley mosogatott és ágyazott, és valamennyiük helyett kitakarította a szobákat.

A szárnyalás közben megakasztott Emily becsiccsentve ránézett, aztán összeszűkült a szeme.

– Nagyon úgy fest, mint az én parókám – közölte. – Hogy tett rászert?

– Én adtam neki – átkozta magát némán Hannah. – Nincs márszüksége férfiruhákra, gyermekem.

– Segítünk a szegényeken – gúnyolódott Seaton kapitány.Mr. Fletcher talpra ugrott, az arca vérvörös lett. Letépte a parókát,

megkerülte az asztalt, és letette Emily elé, majd kivonult a szobából. Rövidre nyírt hajával úgy nézett ki, mint egy dühös madárfióka.

Emily Hannah-nak támadt. – Nem volt joga lopni tőlem – förmedt rá.

– Meg akartam beszélni önnel – állta a sarat Hannah –, de aztánmegfeledkeztem róla.

– Mi a véleménye most a koldusszegény ügyvédjéről, Mrs.Bisley? – hahotázott a kapitány.

– Még egy tisztességes parókát sem engedhet meg magának.

Lizzie könnyekre fakadt, és kirohant a szobából. Csend lett, majd Lord Harley szólalt meg. Jeges hangjából

sugárzott a megvetés. – Ostoba liba. Hogy merte ennyire megalázni szegény Mr.

Fletchert? Négyszemközt válthatott volna vele pár szót. De maga csak hencegett, kérkedett, felfújta magát, és ő joggal hívta fel a figyelmét, hogy mindenki más sokkal jobban törte magát. Megveszem magától azt a vacak parókát. Mit kér érte?

Emily sápadtan meredt rá. A megvetésével még megbirkózott volna, mert egy gazember szerepét osztotta rá, de Öreg Tom, a kocsis is szemrehányóan csóválta a fejét, a barátságos és terebélyes Mrs. Bradley pedig leplezetlen ellenszenvvel nézte. Egyetlen szövetségese a kapitány volt, de ugyan kinek kell ilyen szövetséges?

– Gyűlölöm magukat! – ordította. Hannah nézte, ahogy Emily dülöngélve feláll az asztal mellől, aztán kibotorkál a szobából.

– Bocsássanak meg – mondta Hannah. – Fogadós uram, kérem, töltse ki a portóit.

Felment Lizzie szobájához, és halkan bekopogott. Nem kapott választ. Egy kis habozás után benyitott. A szoba üres volt. Egy percig döbbenten álldogált, aztán átment ahhoz a szobához, amin Mr. Fletcher Lord Harleyval osztozott, és a fülét az ajtóra tapasztotta. Hallotta Lizzie sírását, és Mr. Fletcher halk hangját, ahogy vigasztalta.

Talán ez a legjobb, ami történhetett, gondolta Hannah. De milyen buta gyermek ez az Emily! Sosem leszek képes összehozni Lord Harleyval. Bárcsak Lord Harley akkor láthatta volna, amikor kettesben volt velem a konyhában. Milyen természetesen viselkedett! Milyen elbájoló volt! Nem megyek be hozzá. Megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen.

Visszament az ebédlőbe, és elszántan beszélt minden témáról, ami csak az eszébe jutott, hogy ne akadjon el a beszélgetés.

Emily a kék szobában felvett egy meleg köpenyt, egy nemezkalapot és a kesztyűjét. Bagshot város. Bizonyosan akad még egy fogadó, és azóta a vihar is alábbhagyhatott. Csak sétál egy keveset, keres egy másik vendégfogadót, aztán átviteti a ládáit.

Örült, hogy a többi utazó még a konyhában van, és már nem az ebédlőben. Halkan a fogadó főbejáratához sietett.

Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd halkan becsukta maga mögött. Hallotta, hogy süvölt a szél, de elállt a havazás, és a bejárattól a kapuig ellapátolták a havat.

Elhagyta a magas falú udvar védelmét, és jobbra fordult. Abban a pillanatban a szélfútta hó teljes erővel csapott le rá.

Mintha egy fehér szörnyeteg lesett volna Emilyre, hogy rávesse magát. Az udvar feletti boltíven lengedező lámpa fényénél csak azt látta, hogy a hó széltől tépázott ujjaival kinyúl felé, majd egy iszonyatos fehér örvény szippantotta magába.

Ötödik fejezet

Ki életében senyvedett, Míg bolygott földi téreken, Egyért sóhajt, ha vége lett: A csapszék látta szívesen.4

William Shenstone

Emily lélegzete elakadt. Megpördült, hogy a hátával fogja fel a süvöltő szelet és a havat, a kapucniját pedig a fejére húzta. A fejében egy gyáva hang azt suttogta, hogy forduljon vissza, de egy másik, harsányabb továbbindulásra ösztökélte. Bizonyosan akad más fogadó a közelben.

Megfordult, és a fejét leszegve, nagy nehezen elindult a tomboló feketeségben. Emilyt tipikus angol módra mindig meglepte az éghajlat időnkénti szeszélyes vadsága. Ez nem lehet Anglia, gondolta. Ez a sarkvidéki pusztaság, a purgatórium alsó köre nem az ő hazája. Biztos alábbhagy nemsokára a szél, és csillagok sziporkáznak majd odafent.

Egy hóbucka rémlett fel előtte az úton, és Emily egyenesen belegyalogolt. Hátrálva, nagy kínnal kiverekedte magát belőle, aztán a szemét a hótól védve körülnézett. Már bármilyen emberi lakhellyel beérte volna. De semmi sem volt, csak a szél éles, vérfagyasztó süvöltése, és az arcába vágódó, bőrét maró, szemét vakító hó. Egyetlen sárga gyertyaláng sem jelezte a leghitványabb kunyhót sem.

Rettenetesen fázott, és percről percre egyre jobban félt. Már éppen vissza akart fordulni oda, ahonnan jött, amikor fényt látott meg maga előtt: a fénypont cikcakkban pislákolt a sötétben.

Emily a fény felé vetette magát, és majdnem összeütközött a lámpást vivő férfival. – Jaj, uram! – kiáltott fel. – Hol a legközelebbi fogadó?

A férfi magasba tartotta a lámpást, és Emily egy durva, barbár arcot, a férfi szájában törött fogakat pillantott meg. – Nono, hát ki ez

4 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

itten? – kérdezte a férfi. – Senki, senki – rémült meg hirtelen Emily. Hátrált egy lépést.A férfi megragadta a köpenye elejét, és magához rántotta. –

Aggyál egy csókot – mondta. A borzalmas szájszag Emily arcába csapott. Az iszonyatos

ijedtségtől nyöszörögve sípcsonton rúgta a férfit, aki hátraesett, majd a lány elfutott mellette, hóbuckákon verekedte át magát, és egyre messzebb került a fogadótól.

Lizzie Bisley Mr. Fletcherrel a nyomában ment vissza a konyhába. Mr. Fletcher a régi parókáját viselte; Emilyé még mindig a terítéke mellett feküdt.

Hannah-nak feltűnt, hogy Lizzie szeme kivörösödött a sírástól, és eltöprengett azon, vajon Lizzie Mr. Fletcher megaláztatása vagy a saját szorult helyzete miatt hullatta-e a könnyeit. Valószínűleg mindkettő miatt, gondolta végül, és élesen rászólt Mr. Burridge-re, hogy adja tovább a portóit.

Seaton kapitány szólásra nyitotta a száját, de elkapta Lord Harley pillantását, és becsukta. Lizzie és Mr. Fletcher suttogva beszélgetett. Valamit tenni kell ez ellen az ügyvéd fickó ellen, szögezte le magában a kapitány. Amikor bemutatták Lizzie-nek, a kapitány úgy érezte, aranybányára bukkant. Íme, egy gazdag özvegy, aki törékeny, nőies, és erős férfit keres. Nem szándékozott egy ilyen zsákmányt kiengedni a markából.

Hannah felállt az asztal mellől. Váratlanul elfogta az aggodalom Emily iránt. A lány már elég régen felment, és volt ideje észhez térni. Hannah kimentette magát, és felment a hálószobába. Emilyt ugyan nem találta, de a ládái ott voltak. Hannah már majdnem lefelé indult, amikor eszébe jutott, hogy benéz a szekrénybe. Azonnal észrevette, hogy Emily köpenye hiányzik. Elsősorban azért szúrt szemet neki, mert előző este ő akasztotta be.

Vastag, prémmel szegett gyapjúköpeny volt. Kezdett megrémülni. Visszasietett a konyhába. – Attól tartok,

Miss Freemantle elment. – Elment? – csattant fel Lord Harley. – Nem gondolhatja, hogy

elhagyta a fogadót ebben a viharban! – Sajnos, mégis ez történt – mondta Hannah. – Nem ártana

mentőcsapatot szervezni. Lord Harley felállt. – Szükségtelen mindenki életét veszélybe

sodornunk. Én megyek, és ha segítségre lenne szükségem, visszajövök a postakocsis fiúkért és a többi férfiért.

A szobájába ment, felvette a nagykabátját és a kalapját, aztán visszatért, és kért egy lámpást a fogadóstól.

Látta Emily halvány lábnyomát a széltől védett belső udvart borító hóban. A kapuban, ahol a nagy boltív még védelmet nyújtott, észrevette, hogy a lábnyomok jobb felé térnek el.

Akkor hát Emily nem azért ment el, hogy másik fogadót keressen, mint ahogy először hitte. Ha valaki jobbra fordult, egyenesen a lakatlan vidékre jutott, mivel a Gebefő a város legszélén épült.

Káromkodott, amikor a szél ereje telibe kapta. Az aggodalma nőttön-nőtt. Zord hideg volt. Ha a lány belebotorkált egy buckába, reggelig biztosan nem találja meg.

– Miss Freemantle! – kiabálta. De az üvöltő szél elnyomta ahangját. Tovább kaptatott, a lámpást lengette, és teli torokból kiáltozott. Átvergődött egy hófúváson, ami a derekáig ért. Hogy az ördögben küzdötte át magát ezen az elkényeztetett Emily? Egy mérföldet mehetett, és már rekedtre ordibálta magát, amikor hirtelen alábbhagyott a szél, elsüvöltött a kies vidéken, és holdfényben fürdő tájat hagyott maga mögött, amin a sziporkázó havat kék és fekete árnyékok pettyeztek. Abban a pillanatban, messze maga előtt egy egyenes, hóborította útszakaszon mintha meglátott volna egy alakot. Meggyorsította a lépteit. Valami azt súgta, hogy maradjon csendben, mintha csak tudta volna, hogy Emily elrohan a földekre, mert azt hinné, üldözik.

Emily az ereje végén volt. Egy merő átázott, átfagyott, kimerült szerencsétlenségnek érezte magát. Csak a fogadóig rá váró hosszú gyaloglás és az ottani megaláztatás hajtotta tovább, bár a fáradtságtól már hamarabb botladozni kezdett. Aztán elült a szél, és egy pillanatra megállt, hogy remegve szemügyre vegye a fehér tájat. Most ébredt rá először, hogy rossz irányba indult. Ezért nem világított fény az út mellett! Fojtott zokogás tört fel a torkából. Nem volt mit tenni. Megfordult. Akkor pillantotta meg egy férfi sötét alakját: felé tartott, a kezében lámpás himbálódzott.

A haramia!, gondolta Emily. Visszajött érte! Emily letért az útról, egy kis erdőbe. Futott, meg-megbotlott,

elesett, aztán feltápászkodott, hogy toronyiránt rohanjon tovább. Aztán egy kéz ragadta meg a vállát. – Van pénzem! – sikoltotta. –

Ne bántson! Megkaphatja mind. Kérem, csak ne bántson! – Legszívesebben kitekerném a nyakát – hallatszott Lord Harley

hangja. Megfordította a lányt, és a lámpással az arcába világított.

– Ó, hát maga az! – kiáltott fel Emily, és könnyekre fakadt.A férfi türelmetlenül nézte, aztán átkarolta, és gyöngéden

megrázta. – Térjen magához, Miss Freemantle! Szedje össze magát. Attól

félek, csak ideiglenesen csillapodott a vihar. Vissza kell mennünk, amint csak lehet.

– Nem mehetek v.vissza – dadogta Emily. – Úgy szégyellemmagam.

– Pityókás volt és tapintatlan – mondta a férfi. – Semmiszokatlan. Jöjjön csak, Miss Freemantle. Nem akarok a lányuk helyett egy jégtömböt átadni a szüleinek. Londonig kívánt gyalogolni?

– Nem. Egy másik fogadót kerestem. De rossz irányba indultam,és jött egy útonálló, és ő megpróbált. szóval.

– Mit próbált?– Megpróbált megcsókolni.– Bagshot Heath-en van, és szerencséje volt, hogy életben maradt.

Jöjjön csak. Átkarolta a lány vállát, úgy vezette az út felé. Aztán szorosabban

fogta át a derekát, és a földről félig felemelve sietett vele előre. Lord Harleyt meglepte, hogy az érintés felkorbácsolta az érzékeit;

abszurdnak érezte, hogy akkor esik meg vele ilyesmi, amikor összefagyott és fáradt. De még közelebb vonta a lányt a teste melegéhez. A szél természetfeletti bömböléssel száguldott feléjük az úton, és örvénylő, fehér hóviharral terítette be őket. Most már nemcsak havat fújt, hanem a sűrű hóeséssel is meg kellett birkózniuk.

Elérték az úton levő egyik legnagyobb hótorlaszt. Lord Harley megállt, magasra emelte a lámpást, és az átjárót kereste, amit korábban taposott, amikor a fény Mrs. Bradley elgyötört arcára hullott. Már csak ennyit lehetett belőle látni, a teste többi részét betemette a hó.

Harley otthagyta Emilyt, és puszta kézzel kezdte kiásni Mrs. Bradleyt a buckából.

– Kijöttem az orvosságos kosarammal – motyogta Mrs. Bradley –, hogy megkeressem Miss Freemantle-t, de annyira megrémültem a hófúvásban, hogy moccanni sem mertem.

– Most már megmoccanhat – förmedt rá élesen Lord Harley. –Maguk, hölgyeim, jöjjenek közvetlenül és szorosan mögöttem. Már majdnem a fogadónál vagyunk.

Amikor Emily végre meglátta a fogadó udvara felett lengedező lámpás halvány fényét, akkora megkönnyebbülést érzett, ami csaknem felmelegítette. Befordultak az udvarra, ahol a felmentő sereggel találták szembe magukat: a fogadós, az őr, a kocsis, Mr. Fletcher és a két kinti utas, Mr. Hendry és Mr. Burridge igyekeztek utánuk karókkal és lámpásokkal.

Hannah Pym, aki a csapatain szemét legeltető tábornokként állt a lépcsőn, gyorsan betuszkolta Mrs. Bradleyt és Emilyt a kávémérésbe, ahol hatalmas tűz lobogott. Hannah éles szemmel fürkészte őket. Emily – a szörnyű élmények ellenére – fiatal, erős, és rendbe fog jönni, gondolta. Mrs. Bradley már más tészta. Kékesfehér volt a bőre, és szaggatottan kapkodta a levegőt.

– Menjen fel a szobájába, Miss Freemantle – parancsolta Hannah–, és öltözzön át száraz ruhába, aztán jöjjön le a konyhába. – Hozza le Mrs. Bradley hálóingét – fordult Lizzie-hez –, a köntösét meg tiszta törülközőket a konyhába. Mr. Burridge és Mr. Hendry, ha lennének olyan kedvesek, és segítenének nekem a konyhában megtölteni a kádat.

Mrs. Bradley leült a konyhaasztal mellé, és ivott egy pohár konyakot. Hannah kénytelen volt lefeszegetni a csuklójáról az értékes kosarat. A tűzön máris egy nagy rézserpenyőben és két kannában forrt a víz.

– Tegyék a kádat a padlóra a kandalló elé – utasította Hannah aférfiakat –, és segítsenek megtölteni vízzel.

Mrs. Bradley konyakot ivott, reszketett, és kíváncsian figyelte, hogy mit csinálnak; azt gondolta, valami elefántot akarnak megmosdatni a kádban.

Lizzie lépett be a hálóruhával és a törülközőkkel. Emily jelent meg, és konyakkal kínálták. Emilynek fogalma sem volt, Hannah miért rendelte a konyhába. Ilyen megpróbáltatás után csak elmehetne végre aludni, gondolta.

– Helyes – vágta csípőre a kezét Hannah. – Távozhatnak, uraim.Köszönöm, amit tettek. – Becsukta, majd be is zárta mögöttük az ajtót, aztán így szólt Mrs. Bradleyhez: – Vesse csak le az átnedvesedett ruháit, és gyerünk a kádba.

– Hogy én?! – Mrs. Bradley szeme gyermekien tágra nyílt acsodálkozástól. – Én nem szoktam fürödni!

– Tudom – húzta az orrát Hannah. – De ez nem valamihétköznapi fürdő, hanem gyógyhatású, Mrs. Bradley, amit maga Charlotte királynő udvari orvosa szokott elrendelni.

– De nem vetkőzhetek meztelenre a hölgyek előtt! – Magán tarthatja az alsóruháját – hagyta rá Hannah, bár jogosan

vélte, hogy arra is ráférne a mosás. Emilyre esett a tekintete, és a szeme zölden villant. – Javaslom, Miss Freemantle, hogy menjen, tegye azt, ami helyes, aztán jöjjön vissza, és segítsen nekem és Mrs. Bisleynek.

– Mi a helyes? – visszhangozta elhalóan Emily. – Találja csak ki. Vizsgálja meg a lelkiismeretét. Emily kimerülten hagyta el a konyhát. Mit akar tőle ez a démoni

asszony? Lassan felment a szobájába. Elhatározta, hogy bebújik a puha

ágyba, és az álommal járó feledést keresi. De az ágyon ott feküdt a parókája, ami az egész bajt okozta. A lelkifurdalás élesen és fájdalmasan hasított belé. A fáradtság miatt már a büszkeségével sem törődött. Lement a kávémérésbe. A férfiak – a kocsis és Seaton kapitány kivételével, aki a hordónál állt – a kandalló tüze körül csoportosultak. Lord Harley ott állt, és puncsot kevert. Éppen citromot reszelt, amikor felpillantott, és meglátta a terembe lépő Emilyt, mire abbahagyta a munkát, és kíváncsian figyelte. 1800-ban a női ruhákat nem hideg időre szánták. Emilynek csak egy gyapjúruhája volt. Az összes többi a divat előírásait követte, vagyis minden holmija lenge és pehelykönnyű volt, így akár össze lehetett tekerni és egy zsebben is elfért. Most mélyen kivágott fehér muszlinruhát viselt, aminek egyik végét a karjára hurkolta, így láttatni engedte lazacrózsaszín selyemharisnyás lábát. Szép, formás láb, merengett Lord Harley. Emily egy csodálatos, színes kendőt terített a vállára, és egyik kezében a parókát hozta. Egyenesen Mr. Fletcherhez lépett, és halkan így szólt:

– Végtelenül sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztam. Nincs szükségem erre a parókára, és eleve sem kellett volna elhoznom. Kérem, legyen olyan kedves ajándékként elfogadni, és hozzá a szívből jövő bocsánatkérésemet is.

– Én. nos. – Mr. Fletcher segítséget remélve nézett körül. – Ha megegyezhetem, igazán elbűvölő gesztus – mondta Lord

Harley. – Ó, igen – értett egyet Mr. Fletcher, és amilyen finom lelkű

ember volt, rögtön tudta, mekkora erőfeszítésébe került Emilynek a bocsánatkérés. – Örömmel fogadom el az ajándékát, Miss Freemantle – mondta, és mélyen meghajolt. – Ez nemcsak kiváló paróka, és sokkal finomabb, mint bármi, amit megengedhetnék

magamnak, de amikor felteszem majd, abban a különleges örömben is részem lesz, hogy felidézhetem az ön szép arcát.

Elvette a parókát. – Maradjon itt, és igyon velünk egy kis puncsot – invitálta Lord

Harley. – Köszönöm, de nem – felelte elhalóan Emily. – Miss Pymnek a

konyhában van rám szüksége. Miután távozott, Lord Harley befejezte a puncs készítését, a

többieknek meghagyta, hogy szolgálják ki magukat, majd hátrament a konyhába, és bekopogott az ajtón. Hannah résnyire nyitotta. – Lord Harley?

– Egy szóra, ha lehet – kérte a lord.Hannah egy kicsit szélesebbre nyitotta, és úgy surrant ki, mint

egy angolna, hogy őlordsága véletlenül se lássa meg a kádban fürdő Mrs. Bradleyt.

– Szeretnék Miss Freemantle-ről beszélni önnel – mondta a lord.– Kimerült, és nagy megpróbáltatásban volt része. Véleményemszerint fel kellene küldenie, hogy pihenjen.

– Fiatal, és kicsattan az egészségtől – közölte Hannah. – Tudja,sok fiatal szobalány megfordult a felügyeletem alatt.

– De itt egy hölgyről van szó!– Ó, persze – nézett rá fölényesen Hannah. – Nos, hadd áruljam

el, milord, és ez talán meglepi majd, hogy a szolgálók pontosan olyan törékenyek és érzékenyek, mint a felettük állók, és csak azért nem betegeskednek vagy idegeskednek, mert az élet nem engedi. Miss Freemantle-t éppen eleget babusgatták. Istenáldotta lehetőség adódott most, hogy helyrepofozzuk.

– Ha megbetegszik, önt teszem érte felelőssé – mondta komoran alord.

– Tegye azt – vágta rá Hannah, aztán hirtelen elvigyorodott, ésvisszasurrant a konyhába.

– És most, Mrs. Bradley, kifelé a kádból, és vegye fel a hálóingét– dirigálta Hannah.

Felkapott egy nagy pamutszövet törülközőt, és feltartotta. – Máris, kedvesem – mondta Mrs. Bradley. Dundi kezével

kétoldalt belekapaszkodott a kádba, és nekirugaszkodott. Semmi sem történt. Felbámult Hannah-ra, a szeme döbbenten kerekedett el. – Beragadtam! – nyögött fel.

– Butaság – legyintett Hannah. – Fogja meg az egyik kezét, MissFreemantle, én pedig megfogom a másikat, és egyszerre húzzuk!

Mindketten teljes erőből húzták, de csak a koszos fürdővíz löttyent ki a padlóra.

Lizzie is csatlakozott, de így sem sikerült kiemelni. – Be kell hívnom az egyik férfit – jelentette ki Hannah.Mrs. Bradley, akit a forró fürdő és a nagy mennyiségű konyak

magához térített, most olyan borzalmasan elsápadt-elkékült, mint amikor bejött a viharból. – Illendően fog festeni – nyugtatta meg Hannah. – Menjen fel az első lépcsőfordulóban található fehérneműs szekrényhez – mondta Emilynek –, és hozzon le, kérem, egy lepedőt, amivel betakarhatjuk. Emily úgy tett, ahogy mondta, és amikor visszatért, Lord Harley várakozott a konyhaajtó előtt. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte. – Miss Pym azt mondta, itt várjak, amíg nem hívnak.

– Szükségünk van a segítségére. Mrs. Bradley b.beragadt afürdőkádba – mondta, és a konyhaajtónak dőlve tehetetlenül kacagni kezdett. Lord Harley is elnevette magát.

Az ajtó résnyire nyílt, és Hannah hideg tekintettel mérte végig a nevető párt. – Szedjék össze magukat – szólt rájuk. – Olyan gyorsan és ügyesen járjon el, milord, amennyire csak tud, mert Mrs. Bradley nagyon nagy zavarban van.

Hannah nyomában bementek a konyhába. Mrs. Bradleynek nemcsak a testét, de a fejét is letakarták a lepedővel.

– Adja ide a kezét, Mrs. Bradley – parancsolta Lord Harley. Kétkéz nyúlt ki a lepedő alól. A férfi nekiveselkedett, és megrántotta. A kád megbillent, és még több fürdővíz loccsant ki a padlóra, de Mrs. Bradley továbbra sem mozdult.

– Elnézését kérem – hajolt a koporsó alakú bádogkád fölé a lord,hogy alaposabban szemügyre vegye a helyzetet. Aztán levette a kabátját, felgyűrte az ingujját, majd Mrs. Bradley feneke alá nyúlt, amit Mrs. Bradley részéről a mélységes felháborodás lármás rikoltása kísért. A férfi óriási rántással emelte ki a kádból, és állította talpra a padlón.

Mrs. Bradley lihegve és pirulva tekerte dús idomai köré a lepedőt. – Mint amikor Vénusz kiemelkedik a habokból – bókolt

gyöngéden Lord Harley, és csókot nyomott Mrs. Bradley pufók arcára.

– Jaj, ugyan mán, milord! – kuncogott a hirtelen kacérrá válóMrs. Bradley.

Lord Harley elvigyorodott, felkapta a kabátját, és nagy léptekkel távozott.

Mrs. Bradley készségesen átengedte magát, hogy Lizzie és Hannah végigtörölje; örült, hogy nemsokára vége a kínszenvedésének. Hamarosan már a hálóingében és a háziköntösében, rózsásan és kipirultan állt előttük.

– Na, várjanak csak – indult el az ajtó felé –, mit szó’nak majd azenyéim, amikó’

elmesélem, hogy egy lord keze vót a seggem alatt! Emily féktelenül kacagni kezdett, Hannah és Lizzie is együtt

nevetett vele, aztán még mindig nevetve öntötték ki a kádban levő vizet, és törölték fel a padlót.

Hannah ezek után fűszeres-sörös aludttejet főzött Mrs. Silversnek, és megkérte Emilyt, hogy vigye fel a fogadós feleségének.

Mrs. Silvers az ágyban ülve kötött. Amint meglátta Emilyt, hátradőlt a párnáira, és felnyögött. – Jaj, de rosszul vagyok – suttogta. Emily úgy látta, hogy Mrs. Silvers már rendbe jött, és felébredt benne a gyanú, hogy csak igyekszik a végsőkig kihasználni, hogy kiszolgálják, de nem szólt semmit, csak átnyújtotta a meleg italt, és szelíden megkérte, hogy igya meg.

Emily visszament a konyhába, ahol még el kellett mosogatni, és a fazekak is súrolásra vártak. De olyan fáradt volt, hogy nem is tiltakozott. Hannah egy félórán át hagyta, hadd dolgozzon, aztán így szólt: – Most már felmehet lefeküdni, Miss Freemantle.

– De biztos maguk is fáradtak – ellenkezett Emily.– Mi nem járkáltunk kint a hóviharban. Menjen csak – nógatta

Hannah. Emily felment a hálószobájukba. Az átázott holmiját a földön

hagyta. Most lassan felszedegette a ruhadarabjait, és kiterítette őket a tűz elé húzott székek kemény támlájára. Fáradtan átöltözött. Már csak egyre vágyott: aludni és aludni.

De amint a párnára hajtotta a fejét, hirtelen teljesen éber lett. Az este képei futottak át a fején: Lord Harley erős karja a derekán, ahogy együtt nevettek a konyhaajtó előtt, s milyen édes volt Mrs. Bradley, amikor Lord Harley megcsókolta. Az épületet hatalmas robaj rázta meg. Emily kimászott az ágyból, az ablakhoz ment, és elhúzta a függönyt. Csak fehérséget látott kint, semmi mást.

Visszafeküdt, és azon tűnődött, honnan tudta Miss Pym, hogy Mr. Fletcher elfogadja a parókát. Milyen különös asszony!, gondolta. Nem úrihölgy, annyi bizonyos, de tekintélyt parancsoló. És Mrs. Bisley! Nemcsak Mr. Fletcher, de a többi férfi is udvariasan és kedvesen bánik vele. Pedig milyen öreg! De Emilynek el kellett

ismernie, hogy a barna hajú, bársonyosan barna szemű Lizzie Bisley valahogy eléri, hogy védtelennek és törékenynek lássák, és ezzel a koránál fiatalabbnak tűnik. Milyen kár, hogy ahhoz a goromba kapitányhoz tartozik! Emily biztosra vette, hogy Mrs. Bisley jóvátehetetlen hibát követ el.

Nyugtalanul aludt, és felébredt, amikor Hannah Pym bebújt mellé.

– Bocsánatot kértem Mr. Fletchertől – mesélte álmosan Emily –,és nekiadtam ajándékba a parókát, amit méltóztatott elfogadni.

– Tudtam, hogy ezt teszi – mondta Hannah.– Honnan? – kérdezte Emily.– Onnan, hogy ma jöttem rá: bár önt rettenetesen elkényeztették,

alapjában véve találékony, bátor és humoros fiatal hölgy – jelentette ki határozottan Hannah.

– Csak nem! – csodálkozott el Emily, és átjárta az örömmelegsége.

Nem érkezett válasz. Megfordult, és alvótársára pillantott, de úgy tűnt, hogy Hannah csendesen álomba szenderült.

A folyosóról nyíló másik szobában Mrs. Bradley és Lizzie feküdt egymás mellett a nagy, baldachinos ágyban.

Lizzie oldalra fordult, és meghallotta Mrs. Bradley hangját a sötétben.

– Asszem, nagy hibát követett el azzal a kapitánnyalkapcsolatban, kedvesem.

Lizzie felsóhajtott, aztán elhalóan megszólalt. – Most már nincs mit tenni, a szavamat adtam. Jaj, Mrs. Bradley,

bárcsak havazna vég nélkül, hogy sose érjük el Exetert! – Csak egy kis bátorság kéne hozzá – vélekedett Mrs. Bradley. –

Nekem ugyan nem sok jutott, de ha a helyiben vónék, én bizony megkérném ezt a Miss Pymet, hogy segítsen. Napóleon egész hadseregivel szembe merne szállni!

– A néhai férjem erős ember volt – mesélte Lizzie. – Ő döntöttmindenben helyettem. Soha nem kellett a saját fejemmel gondolkodnom. De tudja, hogy van ez. A családom nagyon büszke volt rá. Mindig azt mondogatta mindenki, milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen remek, derék, erős ember a férjem, így aztán.

– Kifejezetten gonoszságnak érezte, hogy másként vélekedjenróla – bólintott Mrs. Bradley.

– Ha lettek vóna gyerekek, az segített vóna.– De hát vannak gyermekeim, két ikerfiú, akik már huszonkét

évesek. Ők is a családi mesterséget űzik, úgy értem, ők is ügyvédek. Mindenki azt mondja, kiköpött apja mindkettő.

– Ami magának nem valami vigasztaló. És mi a véleményük akapitányról?

– Nem ismerik – vallotta be halkan Lizzie. – Seaton kapitány aztmondta, hogy a kettőnk dolga nem rájuk tartozik, és talán haragudnak majd, hogy ilyen hamar újból férjhez megyek. A kapitány mindenről gondoskodott, én meg sodródtam az árral.

– Van valami csinos kis vagyona talán? – kérdezte Mrs. Bradley.– Igen. Szerencsémre jómódban élhetek.– Az meg hogy lehet? Azt hittem, a kedves megboldogult a

vagyon nagy részét a fiaira hagyta. – Házassági szerződést kötöttünk. Nekem különvagyonom van.– És jól jegyezze meg a szavaimat: a kapitánynak erre fáj a foga!

Az a Mr. Fletcher akkó’ is elvenné, ha egy fityingje sem vóna! – Úgy gondolja? – élénkült fel Lizzie. – Olyan jól érzem magam a

társaságában. Az én véleményemre kíváncsi. Ritkaság egy férfinál. – Vannak még rendes emberek. És most aludjék.Lizzie csaknem azonnal mély álomba zuhant, és azt álmodta,

hogy egy napsütéses, meleg napon a postakocsin utazik, Mr. Fletcher mellette ül, és fogja a kezét.

A piros szobában Mr. Fletcher óvatosan feltámaszkodott a könyökére.

– Ébren van, milord?– Éppen csak – felelte nyájasan a lord.– Úgy érzem, nemes és nagylelkű volt Miss Freemantle-től, hogy

megajándékozott azzal a drága parókával. – A legkevesebb, amit megtehetett – jegyezte meg Lord Harley

cinikusan. – Én nem így vélem. Kétségtelenül agyonkényeztették élete

során, és csodálatosan szép is, tapasztalataim szerint pedig a gyönyörű hölgyek úgy érzik, elég, ha a szépségüket kínálják fel a világnak. Mégis olyan őszintén és kedvesen kért tőlem bocsánatot.

– Higgyen nekem, Miss Freemantle még a viharban átéltmegpróbáltatásai hatása alatt volt.

Holnapra kétséget kizáróan ismét elkényeztetett önmaga lesz. Bárcsak ez a vihar végre kitombolná magát!

– Szerintem időváltozás közeledik. Érzem a bal lábamban –mondta Mr. Fletcher.

– Reméljük, a bal lába pontosan jósolja meg az időt. Micsoda

nap! Előbb azt az ostoba nőszemélyt kergettem, aztán ki kellett szabadítanom Mrs. Bradleyt a fürdőkádból.

– Hogyan? Mi történt?Lord Harley elmesélte a történteket, aztán nevetni kezdett, de nem

Mrs. Bradley szorult helyzetén, hanem mert eszébe jutott, hogy Emily nevetése a konyhaajtó előtt milyen ragadós volt.

Mr. Fletcher is nevetni kezdett, amíg a szomszéd szobából robaj nem hallatszott, és el nem bődült a kapitány: – Csendet! –, amivel hatásosan emlékeztette az aggodalmaira. Lassan elhalt a nevetése.

– Van valami visszataszító abban az emberben – jegyezte megLord Harley. – Vigyázzon vele.

– Úgy lesz. Tényleg vigyázni fogok. Micsoda undorító figura!– És ha nem tévedek, kegyetlen is – mondta elgondolkodva Lord

Harley. – Ne maradjon vele kettesben. – Ha bármivel próbálkozik, elagyabugyálom – kardoskodott Mr.

Fletcher. – Késsel a hátában senkit sem tud elverni – mondta Lord Harley.

Hatodik fejezet

Nincs rémitőbb hang, a kuvik maga Nem sír búsabbat, sem éjféli szél, Mintha barátod, multak látnoka, „Előre mondtam”! hozzád így beszél.5

Lord Byron

Mr. Fletcher lába rossz időjósnak bizonyult. Amikor az utazók másnap lementek a konyhába, a vihar még ugyanolyan vadul tombolt odakint. Emily visszafogottan viselkedett. Miután alaposan lekefélte, ismét a gyapjúruháját vette fel, mert még a jól befűtött angol fogadóban is fázott a muszlinruhában. Amikor urakat lehet elbűvölni, nyugodtan viselhet az ember muszlint és selymet, de ugyan kire akarna hatással lenni ebben a különös társaságban? Lord Ranger Harleyra semmiképpen sem, amilyen érzéketlen vadállat. Tisztában kell lennie azzal, milyen törékeny a szervezete. Látta, hogy már a neve említése elég volt, hogy elájuljon. Hannah ugyan felhívta rá Emily figyelmét, hogy az ájulás valószínűleg a túlzott izgalomnak és az üres gyomornak volt tulajdonítható, miután észrevette, hogy „Edward” egy falatot sem evett útközben, míg Bagshotba nem értek.

Emily mártírnak érezte magát, és ezt élvezte is. Nem kevés elégedettséggel pillantott rózsaszín, megégett ujjaira. A szülei összecsapnák a kezüket, ha látnák, hogy bánnak vele!

Egy percig sem erőltetnék, hogy a törékeny, gyönyörű lányuk egy ilyen emberevő szörnyeteghez menjen hozzá. De aztán a régi, kényelmetlen gondolat furakodott be az agyába. Lord Harley semmi jelét nem adta, hogy el akarná venni feleségül. Amikor nekifogott, hogy leszedje a piszkos tányérokat, a szeme sarkából rápillantott. A lord fesztelenül ült az asztalfőn. Fekete kabátot viselt ezüstgombokkal és fodros inggel. Fekete haja csillogott a lámpafényben, fekete szemét lustán, csendes derűvel hordozta körbe. Lizzie is segített leszedni az asztalt. Nehéz halomba rendezte a piszkos tányérokat. Lord Harley azonnal felugrott, és elvette őket az

5 Ábrányi Emil fordítása.

asszonytól. Eszébe sem jutna ilyesmit megtenni értem, duzzogott Emily, és sértetten kivonult a mosogatófülkébe.

– Úgy fest, ma reggel ránk osztották a mosogatási feladatot –szólalt meg mögötte Lord Harley. – Látom, megégette a kezét. Majd én mosogatok, és maga törölget.

– Semmiség az egész – mondta gyászosan Emily. – Kezdekhozzászokni a fájdalomhoz.

– Az önsanyargatás jót tesz a léleknek – jegyezte meg szívtelenüla férfi. – Amikor visszatér elkényeztetett életébe, minden eddiginél jobban élvezi majd a babusgatást.

Számtalanszor szórakoztatja majd a mostani utazás közben önnel megesett rettenetes kalandokkal a majdani férjét, mert több kaland nem fog megesni önnel.

– És ezt mégis miből gondolja? – csattant fel Emily, míg elnézte,hogy veszi le a lord a kabátját, és tűri fel az ingujját.

– Mert nem az típus, akinek kalandokban van része – válaszolta aférfi. – Túlságosan sokat foglalkozik önmagával. Azok, akik másokra gondolnak, kalandos életet alakítanak ki maguknak.

– De hiszen én gondolok másokra! – háborodott fel a vérig sértettEmily.

A férfi gyöngéden arrébb tolta, felemelte a földről a forró vizes kannát, és a tartalmát a mosogatóba öntötte. – És például kire?

– Szegény kis Mrs. Bisleyre – suttogta Emily. – Nem szabadhozzámennie ahhoz a kapitányhoz.

– És mit gondol, hogyan akadályozhatja meg ebben?Emily szeme harciasan villogott. – Kihívhatná párbajra a

kapitányt! – Nem szoktam olyanokkal párbajozni, mint Seaton kapitány.

Ami azt illeti, mindent elkövetek, hogy ne kelljen senkivel sem párbajoznom.

Odaadott Emilynek egy tányért, hogy törölje el. – Akkor ön fél, milord.– Micsoda botcsinálta hősök is a hölgyek! Ha egyméternyi hideg

acéltól vagy egy testükön áthatoló golyótól kellene rettegniük kora hajnalban, mindjárt más nótát fújnának. Mellesleg ne vegye hencegésnek, de kiválóan célzok, és tűrhetően forgatom a kardot. Noha sok csatában vettem részt, bármily különösnek tűnik is, nem élvezem az emberölést, sőt ami azt illeti, senkit nem ölnék meg párbajban, mert nem élvezném, hogy emiatt el kell hagynom az országot.

– Akkor találjon ki maga valamit – jegyezte meg ingerülten Emily.

– Az összezártságnak, Miss Freemantle, megvan a maga varázsa. Mr. Fletchert illetően nagy reményeket táplálok.

– De Mrs. Bisley odaígérte a kezét a kapitánynak. Nem lenne illendő útilaput kötnie a talpára.

– Ön igazán nincs abban a helyzetben, hogy az illendőséget emlegesse. Egy pillanatig sem törődött az én érzéseimmel.

Lord Harley elfordult a mosogatótól, és gúnyosan nézett Emilyre, akinek meglepetésében elkerekedett a szeme. – De hiszen nincsenek érzései!

– Csak azért, mert úgy határoztam, szerencsésen megmenekültem, Miss Freemantle, még nem vagyok érzések híján. Szegény szívem például vérzik Mrs. Bisleyért, aki olyan sebezhető, olyan elbájoló, olyan nőies.

– És olyan öreg – tette hozzá fullánkos nyelvvel Emily. A férfi magában mulatva nézett rá, majd folytatta a mosogatást.

Emily a lord elegáns hátára meredt, és a legszívesebben tányért vágott volna a fejéhez.

Komor hallgatásba burkolódzva folytatta a törölgetést, mégis majdnem bánta – maga sem tudta volna megmondani, miért –, amikor az összes tányért és fazekat elmosogatták és a helyére tették.

Hannah, Mrs. Bisley és Mrs. Bradley nekifogtak ebédet főzni. – Miért tartják magukat a városi időbeosztáshoz? – kérdezte

Emily. – Ebédelhetnénk későn, és akkor nem kellene rögtön reggeli után munkához látni.

– Nincs más tennivaló – felelte nyugodtan Hannah. – Segít nekünk itt, vagy rendet rak a hálószobákban?

– Rendet teszek odafent – válaszolta Emily. – Mindjárt felmegyek segíteni, amint végzek itt – ígérte Mrs.

Bradley. Emily felment az emeletre. A kék szobával kezdte. Hannah Pym

sosem hagyott elöl semmit, így Emilynek nem maradt más dolga, mint kiönteni a mosdóvizet; kinyitotta az ablakot, és kiloccsantotta a vizet a viharba. Kikaparta a hamut, és levitte a földszintre. Ott találkozott Mr. Fletcherrel, aki felajánlotta, hogy kiviszi a szabadba, és felszórja vele az utat, amit a férfiak megtakarítottak a hótól.

Emily visszament a kék szobába, bekészítette a kandallóba a tűzifát, hogy este majd begyújthassanak. Aztán átment a piros szobába. Itt csak port kellett törölnie. Lord Harley beakasztotta a

ruháit a szekrénybe. Két könyv hevert az ágy mellett. Emily felvette az egyiket. Ógörög nyelven írt mű volt, amit utálkozó kiáltással tett le, mert abban reménykedett, kölcsönkérhet egy regényt. Az ágy mellett egy miniatűrt látott. Felemelte. Egy nagyon csinos hölgy portréja volt. – Hát ez a balett-táncosnőd – jegyezte meg hangosan.

– Nem táncosnő – hallatszott egy derűs hang az ajtóból. – Hanem az anyám.

Emily elpirult, mert úgy érezte magát, mint egy leskelődésen kapott szobalány. A férfi az ajtófélfának támaszkodva figyelte. A lány hirtelen tudatára ébredt Lord Harley férfiasságának, ahogy kettejük között vibrálni kezdett a levegő, és a hátuk mögött ott volt a nagy ágy. Süket csend vette körül őket, amit a zajokat tompító hóesés teremtett.

– Szerencsére nagy itt a rend – mondta elakadó hangon. – Megnézem a többi szobát.

Az ajtóhoz közeledett. A férfihoz egészen közel kellett kimennie. Óvatos és bizalmatlan tekintettel hirtelen felpillantott Lord Harleyra, aki felemelte a kezét, mire Emily visszahőkölt.

– Ne féljen, Miss Freemantle – gúnyolódott a férfi. – Csak kibomlott a selyemszalagom. – Újból megkötötte a fekete selyemszalagot, amivel sűrű fekete haját fogta össze a tarkóján, aztán Emilyre mosolygott.

A lány elsurrant mellette, és bement a szomszédos keskeny szobába. Seaton kapitánynak abban a fényűzésben volt része, hogy egyedül aludhatott. A szobája olyan volt, mint egy disznóól: széthajigált ruhák, a kandallóból kiömlő hamu, padlóra kilöttyent víz és az ágyról félig lelógó takaró tárult Emily szeme elé.

– Hagyja csak – szólalt meg mögötte Lord Harley. – Hadd fetrengjen a disznó a saját mocskában.

– Lélekromboló lehet szobalányként dolgozni – jegyezte meg Emily.

– Szerintem egy helybeli lány szerencsésnek érezné magát, ha nem a mosogatókonyhában kellene dolgoznia.

– Meglehet. Nagyon lealacsonyító az egész. De ön mintha nem bánná.

– Idősebb vagyok magánál. Az én időmben. – Lord Harley elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy ettől vénnek hangzik. – Az én időmben – folytatta mégis határozottan – elvárták, hogy mindent elvégezzünk, amit egy szolga is, sőt nála is jobban. És ez a hölgyekre is vonatkozott. Kétlem, hogy manapság egy fiatal férjezett hölgy

valaha is járt volna a saját konyhájában. – Én voltam már a magaméban! Sokszor! – jelentette ki büszkén

Emily. – Hogy süteményt csenjen a szakácsnőtől? Az nem ugyanaz.

Segítek a többi szobában. Látta, hogy Emily egyre pirosabb lesz, és rádöbbent, hogy a lány nem akar kettesben maradni vele egyetlen hálószobában sem. A buta kis tyúk azt képzeli, hogy meg akarom erőszakolni, gondolta.

– És mialatt rendet rakunk, segít nekem megírni egy kis színdarabot a barátainknak – folytatta.

Emily figyelmét sikerült elterelnie. – Egy darabot? Miért? – Ha együtt ülünk az asztal körül, vagy később étkezés után,

akkor veszekedések robbanhatnak ki. Amatőr színjátszásra van szükségünk. Egy rövid darabra, amiben valamennyien játszhatunk. – Felvonta a szemöldökét. – Természetesen ön lesz a főszereplőnő, Miss Freemantle.

Emily szeme felcsillant. – Játszhatunk olyat, aminek a fogadó a színtere! Elszöktem az anyámmal, akit Mrs. Bisley alakíthatna, és az idős dadusommal, az lenne Mrs. Bradley, a gonosz bácsikámtól.

– Az lennék én? – Nem, dehogy! Szerintem Seaton kapitányra oszthatnánk a

szerepét. A bácsikám megjelenik a fogadóban, előveszi a pisztolyát, de a bátor udvarlóm, Jack kicsavarja a kezéből.

– És ki lesz Jack? – Ó, hát azt hiszem, az lehetne ön, milord, csak persze jobb lenne,

ha fiatalabb lenne, és aranyszőke hajú. – Mint Mr. Peregrine Williams? – Mint.? Ó, igen, azt hiszem. És a kocsis lenne a kocsis, az őr az

őr, és Mr. Burridge meg Mr. Hendry magukat alakíthatnák, vagyis utasok lennének.

– És Mr. Fletcher? Emily az ajkába harapott. Lord Harley derűsen figyelte Emily

kifejező arcát. Aztán Emily arca felderült. – Természetesen Mr. Fletcher lehet a

család ügyvédje, és. á, igen, már meg is van! Rájött, hogy a gonosz nagybácsi meghamisította Mrs. Bisley néhai férjének végrendeletét, és a bácsinak ezért már többé nem lehet hatalma Mrs. Bisley felett, mert az asszonyé az összes pénz. Mrs. Bisley ezért olyan hálás, hogy hozzámegy az ügyvédhez, és.

– Miss Emily az ő Jackjéhez?

– Igen, igen, de persze csak a darab kedvéért – mondta Emily. – Elfeledkezett Miss Pymről. – Úgy van. Ő lehetne a rendező, és jelmezeket kereshetne nekünk. – Szeretném, ha mindenki kapna szerepet – mondta Lord Harley. – Jaj, istenem, ki lehetne Miss Pym? – Egy tiszteletre méltó hölgy – válaszolta Lord Harley –, akinek

Seaton kapitány egykor házasságot ígért, de akit a félretett pénze elsikkasztásával tönkretett.

Emily le-fel ugrálva tapsolt. – Nagyszerű! Mikor kezdhetjük írni a darabot?

– Amint végeztünk a hálószobákkal. Utána lemegyünk a konyhába, és elmondjuk a többieknek.

Hannah különös szeme zölden ragyogott, amikor a javasolt színdarabról tudomást szerzett. Mrs. Bisleyvel el lehet felejtetni a szorult helyzete miatti aggodalmait egy kis szórakozással. Mellesleg hogyan áll a dolog Lord Harley és Miss Freemantle között? Emily szeme csillogott, Lord Harley pedig elnéző derűvel figyelte.

Amikor kéréssel fordultak hozzá, a fogadós papírt adott nekik. Emilyt felmentették a konyhai teendők alól, és Lord Harleyval visszavonultak a kávémérés kandallója elé. Az utazók, de még Seaton kapitány is repestek a darab hallatán.

Mr. Burridge-et és Mr. Hendryt bízták meg azzal, hogy a kávémérés végén színpadot ácsoljanak. Megbeszélték, hogy mindenki olyan ruhát viseljen, amit megfelelőnek talál a szerepéhez.

Emily buzgón, jól olvasható írással nekifogott a darab megírásának, míg Lord Harley külön lapokra másolta le, amit Emily papírra vetett. Úgy tervezték, hogy az egész darab vagy inkább darabocska mindössze húsz percig tart majd. Seaton kapitány azt mondta, hogy van pisztolya. Majd ráfogja, akire kell – természetesen nem tölti meg –, és a kulisszák mögött valaki elsüt egy másik fegyvert a kívánt hatás kedvéért. Miközben a szerepeket másolta, Lord Harley azon töprengett, Emily vajon észrevette-e, hogy milyen megható véget írt a darabnak; a bátor Jack ugyanis karjába zárja a hősnőt, és megcsókolja. Szomorkásan arra gondolt, hogy Emily bizonyosan azt a másik fickót, Peregrine-t képzelte a szerepbe.

Aztán felfedezték, hogy a kocsis nem tud olvasni, és még Mrs. Bradley is hadilábon állt a betűkkel, de ezt sikerült úgy megoldani, hogy majd a helyzethez illő mondatokat találnak ki maguknak.

Vidám hangulatban költötték el az ebédet, mindenki evett, és a szerepét tanulta, és arról beszélgettek, mit vesznek majd fel. Még

Mrs. Silvers is megjelent, és azt mondta, hogy rózsás arca és kicsattanó falusi egészsége ellenére is csak kínkeservesen tudott felkelni az ágyból, hogy megnézze a darabot.

Csak amikor a színjáték elkezdődött, akkor döbbent rá a kétségbeesett Emily – Lady Gwendoline szerepében –, hogy a színésztársai a maguk módján óhajtják játszani a szerepüket. Bátor Jacket negédes piperkőcként Lord Harley igen hatásosan alakította. A közönség – a fogadós és a neje – szívből jövően kacagtak. Aztán a világot jelentő deszkákon első alkalommal fellépő kocsis, akit ez a lehetőség fellelkesített, hosszú beszédet tartott a kocsisok életéről, majd az őr azt mondta, ne legyen már ilyen vén szófosó, mire a kocsis ökölbe szorította a kezét, és azt mondta az őrnek, hogy beveri az orrát, és a szerepéből egy pillanatra kieső Lord Harleynak kellett szétválasztania őket. Hannah Pym, akiben feléledtek a másodkomornyik árulásával kapcsolatos emlékek, igen meggyőzően kezdte szidalmazni Seaton kapitányt, a hév és a szenvedély úgy elragadta, hogy a fogadós felugrott, és így kiáltott: – Hurrá!

Mrs. Bradley ekkor ragadta magához a szót, és hosszan ecsetelte, hogyan dajkálta születésétől fogva Lady Gwendoline-t. A kurta darab kezdett olyan ijesztően hosszúra nyúlni, hogy tartani lehetett attól, hogy terjengősségében felveszi majd a versenyt bármelyik haymarketi tragédiával.

Seaton kapitány élethűen alakította a gazfickót. Az egyik szemére fekete tapaszt tett, szemtelenül fixírozott, és nagy elánnal káromkodott. – Visszajössz velem! – bömbölte a pisztolyával hadonászva. Mr. Burridge elosont a „kulisszák” mögé, hogy ártalmatlanul kilőjön a kávémérés ablakán, ami majd úgy tűnik, mintha a kapitány sütötte volna el a fegyverét.

Emily riadt csodálkozással bámulta a kapitányt. Miért nem tartja magát senki az eredeti darab cselekményéhez? A kapitány ugyanis ahelyett, hogy a pisztolyt rá és az „anyjára” fogta volna, egyenesen Mr. Fletcherre célzott.

– Megöllek mindnyájatokat! – acsarogta a kapitány. De Hannah is résen volt. Miközben a kapitány meghúzta a ravaszt, egy szempillantás alatt felkapott egy nehéz óntálcát, és Mr. Fletcher elé tartotta. Fülsiketítő durranás hallatszott, és Hannah keze megrándult, ahogy a golyó a tálcának ütközött, majd onnan visszapattanva, ártalmatlanul a kávémérés egyik mennyezeti gerendájába fúródott.

Lord Harley kikapta a pisztolyt Seaton kapitány kezéből, és odasúgta. – Menjen a szobájába.

Majd később beszélek magával. – De hiszen nem tudtam! – heveskedett a kapitány. – Valaki

csúnya tréfát űz velem. – Menjen! – dörrent rá Lord Harley, és a kapitány

engedelmeskedett. Lord Harley Hannah-hoz fordult: – Jól érzi magát?

Hannah szeme izgatottan csillogott. – Újabb kaland! – szűrte a szót a fogai között. – Folytassák!

A többieket úgy lenyűgözte a színpad varázsa, olyan odaadással akarták a szerepüket játszani, hogy Hannah biztosra vette, hogy kevesen figyeltek fel a lövésre. Mr. Fletcher elmondta a beszédét a hamisított végrendeletről. Lizzie pukedlizett, és meghatóan mondott köszönetet neki, majd Mr. Fletcher mindenkit meglepett azzal, hogy kiesve a szerepéből a keblére ölelte az asszonyt. Így álltak, mélyen egymás szemébe néztek, amíg Hannah hangosan meg nem köszörülte a torkát, és a pár szét nem rebbent.

Lizzie Bátor Jackhez fordult. – És önnek adom, uram – vezette oda Emilyt –, a lányomat! Lord Harley lemosolygott a hirtelen megrémült Emilyre. – Elfelejtette, mi, hogy én vagyok?

– suttogta, aztán átölelte Emilyt, és gyorsan, erősen szájoncsókolta. A szereplőgárda megtapsolta magát, a fogadós és a felesége a szereplőket. Emilyt megrendítette a csók, ami perzselt, beleégette magát az emlékezetébe, felkorbácsolta az érzékeit. Aztán eszébe jutott a lövés. Megragadta Lord Harley kabátujját. – Mit kezdjünk Seaton kapitánnyal? Megpróbálta megölni szegény Mr. Fletchert!

– Csendesebben! – suttogta vadul a lord. – Nem akarjukmegriasztani a többieket. Miss Pym tud róla, de ő hallgat majd.

Lord Harley felsietett a lépcsőn abba a szobába, ahol a vetetlen ágyon mogorván ült a kapitány.

– Nos, Seaton – szegezte neki a kérdést a lord –, mit tud felhoznia mentségére?

– Fogalmam sincs, mi történt, milord – jelentette ki durván akapitány –, és ez a színtiszta igazság. Ebéd előtt gyakoroltam a pisztollyal, és Mr. Burridge belement, hogy kilőjön a saját fegyverével a kávémérés ablakán. Esküszöm, hogy a pisztolyom nem volt megtöltve.

Lord Harley utálkozva nézett rá. – Saját magának köszönheti ezt az egészet. Hagyja békén Mrs. Bisleyt és Mr. Fletchert, megértette? Ha akár csak a közelükbe is merészkedik, én magam lövöm agyon.

Seaton kapitány felállt, és meglendítette az öklét. – Én meg

megtanítom kesztyűbe dudálni, maga csinos kis ficsúr! Odavágott Lord Harleynak, aki elhajolt az ökle elől, majd teljes

erőből, keményen állon vágta a kapitányt, aki hátrazuhant az ágyra. – Még egyszer nem mondom el – fenyegette meg Lord Harley. –

Ne menjen többé Fletcher vagy Mrs. Bisley közelébe, vagy még rosszabbra számíthat. – A fájó öklét tapogatva ment le a földszintre.

Hannah-t a konyhában találta. A többiek a kávémérésben a darab sikerét ünnepelték.

– Beszélt a kapitánnyal? – kérdezte Hannah. – Igen – dörzsölte az öklét a lord. – Micsoda megveszekedett

bolond! Hogyan remélhette, hogy megússza? – Nehezen lehetett volna bizonyítani, hogy gyilkosság történt –

mondta Hannah. – Csak meg kellett volna esküdnie, hogy nem tudott arról, hogy a fegyver töltve van.

– Egy percig se téveszthetjük szem elől. Mit csinál most? – Könnyű, hideg vacsorát készítek. – Úgy látszik, cserbenhagyták a segítőtársai. – Hagyjuk őket egy kicsit – mondta Hannah. – Úgy gondolom

azonban, hogy szórakozással kell lekötnünk őket. Ha mind csak üldögélnek a kávémérés kandallója előtt, és isznak, bizonyosan veszekedések robbannak ki. A lustaság az ördög párnája.

– Akkor hiúsítsuk meg a sátán terveit. Mit javasol? Hannah a homlokát ráncolva az orrát húzogatta. – A kitalálósdik

még nagyobb kalamajkát okozhatnak. Megvan! Játsszunk „Keresd a papucsot”.

– Nem hiszem, hogy eközben bárki is gyilkosságot próbálna elkövetni – vigyorodott el a lord.

Visszament a kávémérésbe, ahol az ötletet örömteli kiáltásokkal fogadták. – Mi lesz a díj? – kérdezte Öreg Tom, a kocsis.

– Holnapra felmentés a háztartási teendők alól – vágta rá azonnal Lord Harley.

– Az egyetlen, aki nem játszhat, az, aki elrejti a papucsot – emlékeztette őket Emily.

– Akkor hadd rejtsem el én – ajánlkozott a fogadós. – Eldugom valahol, ahol fogadok, senki se tanál rá!

Egyedül a közben a társasághoz csatlakozó Seaton kapitány morgott, hogy badarság az egész.

Megbeszélték, hogy az egyik hölgy papucsával játszanak, így Lizzie felszaladt a szobájába, és egy csinos kis piros, gyönggyel kivarrt bőrpapuccsal tért vissza, hogy átadja a fogadósnak. A fogadós

félórát kért, majd eltűnt. Seaton kapitány odasomfordált Lizzie-hez, amikor Lord Harley

hátat fordított neki. – Kerül engem – mondta. – Tudja, hogy nekem ígérte a kezét, és egy úrihölgy sosem szegi meg az adott szavát.

Lizzie arcáról lefagyott a mosoly. – Majd máskor megbeszéljük – mondta sietve, és arrébb ment, hogy Mr. Hendryvel, azzal a szegényes öltözékű férfival beszélgessen, aki az egyik kinti utas volt.

Emilynek feltűnt, hogy még Mr. Hendry arcán is gyöngédség jelenik meg, amikor Lizzie-vel beszélget. Mr. Hendry a maga módján rendes embernek látszott, jelentéktelen külsejű és becsületesnek tűnő férfi volt, aki kopottasan öltözködött, és fiatalabb volt, mint Mr. Fletcher, de Emily eldöntötte, hogy összeboronálja Lizzie-t és Mr. Fletchert.

A kapitány megvárta, míg a többiek elmélyülnek a beszélgetésben, majd odasúgta Mr. Fletchernek: – Majd meglátja, maga piperkőc! Mrs. Bisley hozzám jön feleségül, erre ígéretet is tett, úgyhogy ne sündörögjön többé körülötte, maga bugris!

– A kutyafáját! – paprikázódott fel Mr. Fletcher. – Hát nem veszi észre, hogy a hölgy akkor szeretné látni, amikor a háta közepét?

– Mi folyik ott? – kérdezte éles hangon a lord, mire a kapitány odébb sétált Mr. Fletchertől.

A fogadós jelent meg a kezét dörzsölgetve. – Sosem fogják megtanáni – közölte elégedetten. – Asszem, Miss

Pymnek holnap meglesz az összes segítsége! Mind elsiettek, hogy átkutassák a helyiségeket. Csak Lizzie

habozott. Szívesen játszott volna Mr. Fletcherrel, de úgy érezte, hogy ezzel a férfi életét tenné ki veszélynek. A kapitány olyan fenyegetően viselkedett, amikor Mr. Fletcherrel beszélt! Lizzie ezért a boldog Mr. Hendryvel ment el keresni a papucsot. Emily – ki tudja, miért – úgy gondolta, hogy Lord Harleyval alkotnak majd egy párt, de Lord Harley a kocsist választotta. Emily előbb kedvetlenül keresgélni kezdett, majd megnőtt a lelkesedése. Kicsi volt a papucs, bárhol lehetett. Még a kisméretű ónedényeket is levette a söntésben levő kampókról, hogy beléjük kukkanthasson. A keresés fárasztó munka volt. Számtalan zegzug akadt a fogadóban. Emilynek eszébe jutott, hogy megnézi a hálószobájában. Mindent felforgatott, benézett az ágy és a takaró alá, de a papucsnak nyoma sem volt. A fogadó különböző sarkaiból felcsattanó nevetés jelezte, hogy a többiek buzgalma még nem csökkent. Emily arra gondolt, ledől egy pillanatra. Elég tíz perc pihenés. Elnyúlt az ágytakarón, a szeme

szinte azonnal lecsukódott, és nemsokára mélyen aludt. Hannah egy negyedóra múlva lépett be, és az ajtóban

megtorpanva az alvó Emilyt nézte. Milyen gyönyörű és ártatlan álmában, gondolta. Még mindig dédelgette a reményt, hogy Lord Harleyt és Emilyt összeboronálhatja. Gyorsan sarkon fordult, lement a földszintre, és keresgélni kezdte, no, nem a papucsot, hanem Lord Harleyt. Rá is talált az ebédlőben, ahol a porcelán étkészletnek helyet adó szekrény tetején egy köcsögben kutatott.

– Milord – szólította meg. – Nem hagyhatom el sok időre akonyhát, mert süteményt és kenyeret tettem a sütőbe. Megkérhetném, hogy legyen olyan kedves, és hozza le a kék szobából a retikülömet? A kandalló melletti fotelban van.

– Hogyne, asszonyom – válaszolta a lord, és elgondolkodvaráfüggesztette a tekintetét. Vajon mit akarhat Miss Pym? Tudta, hogy Hannah-ban még munkálkodnak annyira a régi szokások, hogy lehozza a saját retiküljét.

Ennek ellenére felment a kék szobába, majd megállt az ajtóban, ahogy Hannah is tette percekkel korábban, és az alvó Emilyt nézte.

Hát erről van szó, vigyorodott el. Nincs eltökéltebb házasságközvetítő egy vénlánynál! De nem megy bele ebbe a játékba, döntötte el, bármilyen csodaszép és magával ragadó is az ifjú Miss Freemantle. A székhez ment, és felvette Hannah retikülj ét.

Emily aprót sóhajtott, és elmosolyodott álmában. A férfi az ágyhoz ment, és lenézett rá. A lány keble egyenletesen süllyedt és emelkedett. A bőre habfehér volt, vörösesbarna végű sötét pillái szétterültek az arcán.

A lord egy váratlan késztetésnek engedelmeskedve leült az ágy szélére, odahajolt, és gyöngéden szájon csókolta a lányt.

Emily éppen azt álmodta, hogy Lord Ranger Harley csókolja. Ruganyos teste megmozdult álmában, kígyózó mozdulattal a férfihoz simult, és karját Lord Harley nyaka köré fonta. Lord Harley meglepődött, és szenvedélyesebben kezdte csókolni, ajkát keményen rászorította a lány puha, elbűvölő szájára, és érezte, ahogy Emily kis keze hosszú fekete haja alatt a tarkóját simogatja.

Aztán Emily teste megmerevedett, a szeme kipattant. A férfi rögtön elengedte. Emily lángoló arccal ült fel, és a következő pillanatban már hangosan csattant a tenyere a lord arcán.

– Hogy merészelte! – sziszegte villámló tekintettel.– Ha nem élvezte a csókomat – kiabált vissza dühösen a lord –,

akkor miért karolta át a nyakamat, és miért csókolt vissza?

– Álmodtam – védekezett Emily. – Mr. Williamsről. – Ha így szokta csókolni – mondta Lord Harley, akit most

ugyanúgy elfutott a pulykaméreg, mint Emilyt –, ajánlom, hogy mielőbb menjen hozzá!

Azzal sarkon fordult, és Hannah retiküljével a kezében, nagy léptekkel kimasírozott. Haladéktalanul a konyhába ment. Hannah a tűz fölé hajolt, és valamit kavargatott egy fazékban.

– Miss Pym – nyújtotta át neki a retikült a lord –, kérem, ne próbálja meg elrendezni a házasságot köztem és Miss Freemantle között!

– Hogy én?! – tettette az ártatlant Hannah. – Igen, maga. Elragadóan festett, ahogy ott pihent, amint azt ön is

nagyon jól tudja. De nem fogom elvenni feleségül Miss Freemantle-t. Ostoba kislány, aki híján van minden vonzerőnek.

– Akkor viszont nem értem, miért zaklatja ez fel önt ennyire – válaszolta élesen Hannah. – Már a puszta látványa undorral kellett volna, hogy eltöltse.

– Piha! – kiáltott fel Lord Harley. Kiment a konyhából, és bevágta maga mögött az ajtót.

A piros szobában Lizzie így szólt Mr. Hendryhez: – Úgy elfáradtam. Azt hiszem, nem tudok tovább keresgélni.

– Egy ilyen törékeny hölgynek nem lenne szabad szolgálóként dolgoznia a fogadóban – válaszolta Mr. Hendry. – Bárcsak minden bajtól megóvhatnám!

Különös világosszürke szeme hirtelen áthatóan felragyogott. Lizzie ráébredt, hogy az ágynak háttal áll, és a férfi közeledik felé. – Nahát, Mrs. Bradley! – kiáltott fel, amikor megpillantotta a kövérkés alakot a folyosón. – Jöjjön, keressen együtt velünk.

– Gondolom, nem sokra mennek velem, kedveském – felelte Mrs. Bradley, és kíváncsian pillantott Lizzie-ről Mr. Hendryre. – A fogadós aszonta, csak egy utalást ejt el. Ott lóg, mondta, ahol a bőr szokott.

– A lószerszámos kamrában? – vetette fel Mr. Hendry. A fogadós ugyan határozottan kijelentette, hogy a papucs a

fogadóban van, de azért Mrs. Bradley így válaszolt: – Remek ötlet, Mr. Hendry! Menjen csak át az istállóba, és nézzen körül, Mrs. Bisley meg én addig pihenünk egyet.

Mr. Hendry láthatóan kelletlenül távozott. – Nem tudom, a pénze teszi-e, vagy az a kényes külseje, Mrs.

Bisley, de a férfiak úgy körüldöngik, mint darazsak a mézesbödönt.

Lehetne inkább olyan, mint a mi Emilynk. Abban aztán van keménység! Szép, mint a festett kép, de nem az a típus, aki romantikus szerelmet ébreszt egy férfiban.

Emily már éppen be akart lépni a szobába, mert hallotta a hangjukat, de visszahőkölt, amint Mrs. Bradley falusi logikájának lényegét meghallotta. Mennyire vágyott arra, hogy ismét otthon legyen a drága mamával és papával és az aranyos Miss Cudlipp-pel! Mennyire szerette volna, ha sürgölődnek körülötte, és agyondédelgetik!

Amikor arrébb ment, még hallotta Mrs. Bradleyt: – Ami meg azt a papucsot illeti, a fogadós uram aszonta, ott lóg, ahol a bőr szokott. Hun lehet, maga mit gondol?

Emily lement a lépcsőn, és a papucs feltalálási helyén törte a fejét, hogy ne kelljen másra gondolnia. Bement a konyhába, és leült az asztalhoz. – Mit csinál? – kérdezte Hannah-t.

– Főztem egy kis erőlevest a kamrában lógó ürünyaktőből. Hálaistennek, a kamrát jól feltöltötték hússal. Készítek egy tányérnyit, amit bevihet Mrs. Silversnek.

– Nem szeretem azt a hölgyet kiszolgálni – vetette fel a fejétgőgösen Emily. – Szerintem teljesen egészséges!

– Szerintem is – értett egyet Hannah.– Akkor meg miért.?– Mert kétlem, hogy évszámra akár egy napot is pihen –

válaszolta Hannah. – Járjon hát a kedvében. Emily hirtelen felugrott. – A bőr! – kiáltotta. – Ott lóg, ahol a bőr

szokott! Átszaladt a kamrába, és felnézett a mennyezet homályába, ahol

kampókon húsok lógtak. Visszafutott a konyhába, felkapott egy széket, bevitte a kamrába, és felállt rá. És ott, magasan a sonkák között volt Lizzie papucsa.

Emily fogott egy kampós farudat, és örömteli sikongatással leemelte. Hannah lépett be. – Megtaláltam! – örvendezett Emily. – Holnap nem dolgozom. Ágyban töltöm a napot. Bárcsak lenne egy regényem is, amit olvashatok!

– Nos, menjen, és mesélje el a többieknek, hogy megvan, aztánjöjjön vissza, és vigye át Mrs. Silversnek a levest – mondta Hannah.

Emily harsány bejelentését, miszerint rátalált a papucsra, langyos érdeklődés fogadta, mivel a társaság addigra már megunta a keresését.

A lány visszament a konyhába, és felvette a tálcát, amit Hannah

odakészített. Átvitte Mrs. Silversnek. – Tegye csak le az ágyam melletti asztalra – mondta elhaló

hangon az asszony. Emily így is tett, és ekkor pillantott meg egy kis halom könyvet

az ablakfülkében. – Könyvek! – kiáltott fel örömmel. – Regények is vannak

közöttük? – Azt hiszem – válaszolta Mrs. Silvers. – A vendégek időről időre

itt hagynak könyveket. Emily a padkához vitt egy gyertyát, és kíváncsian nézegette a címeket, aztán nagy örömmel sóhajtott fel. Volt egy háromkötetes regény, A romlás kastélya címmel. Belelapozott az egyik kötetbe. A kísérteties acélmetszetekhez foghatót még sosem látott. – Kölcsönkérhetem ezeket? – kérdezte.

– Természetesen – mondta Mrs. Silvers, aki közben már felült azágyban, és a levest szürcsölte.

Emily a melléhez szorította a becses könyveket, és a szobát elhagyva felszaladt a lépcsőn. Félúton találkozott a lefelé tartó Lord Harleyval. Felpillantott a férfira, és azonnal elöntötte a zavar és a forróság, amikor eszébe jutott az érzéki álom minden részlete. Furcsán leszegte a fejét, elosont a férfi mellett, és továbbszaladt a szobájába.

Lord Harley igyekezett elűzni a gondolataiból. Soha nem lett volna szabad a házasságot fontolgatnia egy ilyen fiatal teremtéssel. A kávémérésben ismét a kocsis és az őr civakodtak. „Kutya orrát” ittak, egy sörből és borókapálinkából pancsolt gyilkos italt, amit Londonban csak a „kurvák italaként” emlegettek, még a Stranden lévő Szenespince fogadóban is, ami híres volt erről a kotyvalékról. A kocsis és az őr megpróbált ölre menni, de olyan részeg volt mindkettő, hogy csak a levegőt kaszálták a karjukkal egymás felé. Lord Harley ellenállt a kísértésnek, hogy összekoccintsa a fejüket, inkább kiment a viharba, és benézett az istállóba, hogy lássa, rendesen gondoskodnak-e a lovakról. Igaz, csak postakocsilovak voltak, és semmi köze nem volt hozzájuk, mégis belenevelték, hogy ellenőrizze, mielőtt lefekszik, hogy melegben vannak-e a lovak, és megetették-e őket.

Lizzie és Mr. Fletcher elvonult a söntés egyik hideg sarkába, a kávémérésben folyó civakodástól távol.

– Nagyon óvatosnak kell lennie – tanácsolta csendesen Lizzie. –Seaton kapitány meg akarta magát ölni.

– Biztos benne?

– Igen, nagyon is. Miss Pym felkapott egy tálcát, és a golyó maga helyett annak vágódott.

Bárcsak véget érne ez a vihar, hogy elmehessünk innen, és biztonságban legyünk.

Mr. Fletcher megfogta Lizzie hideg kezét. Hannah Pym bekukkantott az ajtórésen. Látta, hogy egymás mellett ülnek, és fogják egymás kezét. Halkan becsukta az ajtót, aztán a hátát nekitámasztva őrt állt. Szépen haladtak a dolgok, és nem akarta, hogy bárki is bemenjen, és megzavarja a bimbózó szerelmet.

– Amikor azt mondja, bárcsak elmehetnénk innen – kezdte kissé remegő hangon Mr.

Fletcher –, a szívem mélyén azt kívánom, bár magára meg rám értené. hogy mi együtt. Lizzie elpirult, és lehajtotta a fejét. – Nem kérhetem meg a kezét – folytatta Mr. Fletcher –, mert nagyon kevés pénzem van csak, és mindenki azt mondaná, hogy a pénzéért udvarolok magának.

– Aki csak ismeri, nem mond ilyet – vetette ellen félénken Lizzie. A férfi még szorosabban fogta a kezét.

– Jaj, szegény szívem – sóhajtott fel kétségbeesetten Mr. Fletcher. – Annyira szeretném megcsókolni.

– Akkor hát tegye, átkozott bolond! – mormolta maga elé Hannah, aki az ajtónál hallgatódzott. Látta, hogy Mr. Hendry közeledik, és feltartotta a kezét. – Nem mehet be oda, Mr. Hendry! Most mostam fel.

– De mintha Mrs. Bisleyt láttam volna oda bemenni Mr. Fletcherrel.

– Téved – vágta rá Hannah, és harciasan megvillant a szeme. A söntésben Mr. Fletcher lehunyta a szemét, és Lizzie-hez hajolt.

Az első csókja az asszony szája sarkát érte, a második az orrát, amíg bátortalan kis nevetéssel Lizzie a két keze közé nem fogta Mr. Fletcher arcát, és a száját oda nem irányította az övéhez.

Amint Mr. Hendry eltűnt, Hannah az ajtóra szorította a fülét. Csend. Áldott csend, gondolta Hannah elégedetten.

Hetedik fejezet

Charlottéért mondhatatlan szerelem fűtötte Werthert. Mit gondoltok, hogy talált rá? A konyhában kenyeret szelt.6

William Makepeace Thackeray

Hannah pontosan ötkor kelt. Elsőnek a tökéletes csend tűnt fel neki. Akkor jött rá, mi is az. Elült a szél. Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és kinézett. Tiszta, csillagfényes, fagyos reggel volt. De a lehullott hó vastagon, magasra tornyozva, keményre és csillogóra fagyva sziporkázott. Aznap nem tudnak elindulni, gondolta.

Megfordult, és Emilyre pillantott. A lány hanyatt fekve aludt, a mellén hevert a regény, amit elalvás előtt olvasott. Hannah gyöngéden elvette. Rendíthetetlenül hitt abban, hogy a regényolvasás nagyon rosszat tesz egy érzékeny fiatal lánynak: túlzott romantikus képzeteket ültet el a fejében. Hannah szomorúan csóválta a fejét, és Mrs. Clarence jutott az eszébe.

Mennyi szerelem és szenvedély lobbant el, mint egy leégett gyertya, és ott maradt két ember, akikben nem volt semmi közös, és nem kötötte őket össze más, mint a házasság köteléke. Sokkal jobb olyasvalakit keresni, akit az ember kedvel, gondolta a konyha felé menet, aztán ha szerencsénk van, megjön hozzá a szerelem is.

Lelki szemei előtt megjelent az a nyomorult másodkomornyik. Mirabel Flannagannek hívták. A Mirabel úgy ötven éve nagyon divatos név volt az arisztokrácia köreiben, akárcsak a többi felkapott név is, aztán a felső körökből eltűnt, és egy kicsit még fennmaradt az alsóbbakban. Egy férfinak olyan neve kell, hogy legyen, mint George, John vagy Harry. A fejét Mirabel lába csavarta el: pompás vádlija volt, emlékezett vissza szomorkásan Hannah.

Ráadásul tavasz volt, amikor Mirabel felfigyelt Hannah-ra, az pedig veszélyes időszak. Emily azonban tökéletes feleség lenne Lord Harleynak. Gyönyörű, jó a csontozata, így a szépsége sokáig

6 Várady Szabolcs fordítása.

megmarad. Fiatal, és sokat változik, jellemben is erősödik majd, amint kikerül szerető szülei és nevelőnője hatása alól.

Hannah fejében meg sem fordult, hogy Lord Harley megfelelő férj lesz-e Emily számára.

Nem olyan volt, mint a kapitány, viszonylag kedves embernek tűnt, gazdag, csinos és lord. Hannah sok tekintetben kora gyermeke volt. A szolgálaton kívül egy nő számára csak egy pálya állt nyitva: a házasság. Cselédként szerencsés volt, ha állást talált, és csak abban bízhatott, hogy elviselhető lesz a gazdája. A házassággal is így állt a helyzet. Még jó, gondolta Hannah, és felsóhajtott, hogy mindenki tudja, hogy az élet csak egy nehéz és fájdalmas utazás a jövendő boldogság felé. De mi a helyzet akkor – prézsmitált a fejében egy álnok kis hang –, ha nincs túlvilág? Ha a mennyországot csak az emberiség találta ki, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a többség számára unalmas és gyötrelmes élet, ami az öregkor megaláztatásai és fájdalmai közepette ér véget, nem folytatódik semmiben?

Azonnal elhessegette a merengéseit, és nyugtalanul körbekémlelt, mintha attól tartott volna, hogy a végítélet egyik angyala röppen be a konyhába, és a hálátlan Hannah örökségét magával ragadja.

Nyílt a konyhaajtó, és Emily lépett be. – Mi végre kelt fel ilyen korán? – kiáltott fel Hannah.– Úgy éreztem, hogy segítenem kell – válaszolta Emily

erőltetetten, és nem említette, hogy a regény, amit az este olvasott, lidérces álmokkal lepte meg, és amikor a sötét szobában felébredt, minden árnyékban szörnyeket látott ólálkodni.

– Teát főztem – mondta Hannah. – Igyon a gyengébből, aztán márneki is foghat, bár a papucs megtalálásáért jutalmul ma mentesülne a munka alól.

Letett egy csészével a konyhaasztalra. Emily leült, felemelte, és a csésze karimája felett Hannah-ra nézett.

– Tényleg úgy gondolja – kockáztatta meg –, hogy Lord Harley alegcsekélyebb érdeklődést sem mutatja irántam?

– Szemernyit sem – mondta vígan Hannah, miközben a földöntérdelt, és nagy energiával a szenet piszkálta, hogy felszítsa a tüzet.

– Akkor hát ön szerint milyen asszonyt szeretne?– Éppen ez a baj a férfiakkal – elmélkedett Hannah. – Nem

gondolkodnak. Egy férfinak egyik nap eszébe jut, hogy gyerekeket akar, és úgy fog hozzá, mint egy üzleti vállalkozáshoz. Mármint ha arisztokrata. Kiválaszt egy megfelelő nőszemélyt, aztán az ügyvédei

rendezik el a többit. – Tehát nem létezik szerelem?– De igen – húzkodta az orrát Hannah –, de az általában csak

ámítás és csalás, és nem tart sokáig. Az alantasabb osztályoknak nehezebb, mert az ő esetükben a férj éjjel-nappal láb alatt van, de egy olyan ifjú hölgy esetében, mint ön, a férj rendszerint a klubjában tölti ideje javát, vagy a parlamentben, vagy vadászik. Férjezett asszonyként sok lesz a szabadsága. Kedves és csendesen elégedett férjet keressen.

– Milyen unalmas! – temetkezett a csészéjébe Emily. – SzóvalLord Harley valószínűleg nem lesz szerelmes?

– Minden bizonnyal már számtalanszor volt az – vágott visszacinikusan Hannah.

– Akkor hát miért nem vette el valamelyiküket?– Valószínűleg nem voltak partiképesek.– Nem tartja furcsának, Miss Pym, hogy a hozzám hasonlóknak

szeplőtelenül kell oltár elé állniuk, egy Lord Harleyhoz hasonló férfinak mégis rengeteg viszonya lehet úgy, hogy a hírnevét ezzel egyáltalán nem mocskolja be?

– A jó Teremtő így rendezte el a dolgokat – ütötte el a választHannah, aki szokatlan zajjal csapkodta a főzőedényeket, mert úgy gondolta, sok igazság van abban, amit Emily mond, ugyanakkor érezte, hogy egy fiatal hölgy fejében meg sem szabad fordulniuk ilyen gondolatoknak. Mi több, azt is elhatározta, hogy nem bátorítja Emilyt arra, hogy azt gondolja, Lord Harley esetleg bármi módon is érdeklődést mutat iránta. Ha Emily ezt képzeli, kielégül majd sértett hiúsága. Ha a férfi látszólagos közönye bizonytalanságban tartja és bántja, talán nagyobb erőfeszítést tesz, hogy lekösse a figyelmét.

Az udvarról lábdobogás és csoszogás hallatszott, majd az ajtó, amin keresztül a mosogatókonyha érintésével be lehetett jutni a konyhába, kinyílt, és három reszkető szolgálólány lépett be.

– Szóljon Mrs. Silversnek, hogy néhány cseléd visszatért – szóltoda Hannah Emilynek.

Emily átment Mrs. Silvers szobájába. Amikor benyitott, Mrs. Silvers mélyebbre süppedt a párnák közé, és elhalóan kérdezte: – Igen? Mi történt?

– Néhány szolgálólánynak sikerült elvergődnie a fogadóig –jelentette Emily.

– Akkor fel kell kelnem, és felügyelnem kell a lustazsákokat –mondta Mrs. Silvers.

– Biztos, hogy már annyira jól van? – kérdezte gonoszkodva Emily.

– Hát nagyon gyenge vagyok, de rossz lenne, ha a lányok az urakat találnák a konyhában – vélekedett Mrs. Silvers. – A rangjuknál többet képzelnének magukról, és az csak lustasághoz vezetne.

Emily visszament, és elmondta Hannah-nak, hogy Mrs. Silvers felkel. A konyhában most már a fogadó személyzete nyüzsgött. Úgy tűnt, mind visszatértek.

– Jöjjön csak – mondta Hannah Emilynek. – Ismét dologtalan uraságok lehetünk.

Emily nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy csalódottságot érez. Eltöprengett, vajon mihez kezdett volna, ha végig ott marad a cselédség. Könyvet olvasott volna, vagy ellenőrizte volna, nincs-e lyuk a ruháján, vagy harisnyát stoppolt volna, ha szükséges, és talán regényolvasással töltötte volna az időt. Milyen unalmasnak tűnt az előző napokhoz képest!

Az ebédlőben szolgálták fel a reggelit. A kocsis már korábban kint járt, és most komoran mesélte, hogy kizárt, hogy ma elinduljanak. A hótorlaszok magasak, és keményre fagytak.

Hannah reggeli után azt javasolta, hogy jót tenne, ha mind besétálnának a városba. Ha a cselédek el tudtak jönni a fogadóig, biztos ástak már gyalogutakat a hóban.

Csak Mrs. Bradley mondta, hogy a kandalló mellett szeretne melegedni.

Emilynek elege volt már a gyapjúruhájából, de nem akart muszlinban kimerészkedni, még a szőrmebéléses köpenye alatt sem. A szokottnál több időt fordított a frizurájára, a körme csiszolására, és parfümöt is feltett, így amikor lement, a többiek már türelmetlenül várták a fogadó ajtajában.

Lord Harley a karját nyújtotta, és Emily belekarolt, majd meglepetten pillantott fel rá.

– Nos, Mrs. Bisley – hallatszott a hátuk mögül Seaton kapitány erős hangja. – Mehetünk? – kérdezte, és a karját nyújtotta. Lizzie kissé hátrahőkölt. Mr. Fletcher határozottan a magáéba fűzte az özvegy karját.

– Na, de hát. – kezdte Seaton kapitány. Lord Harley hirtelen hátrafordult, mire a kapitány morgott valamit, és meghátrált.

Sütött a nap, és mindenfelé szikrázott a hó. – Milyen gyönyörű! – kiáltott fel Emily. Kipirult az arca, és

ragyogott a szeme. – Igen, csodálatosan szép – nézett le rá Lord Harley. Emily érezte a férfi karjának szorítását, amitől elakadt a lélegzete,

és úgy érezte, hogy szorosan összefonódó karjukon keresztül az érzések átáramlanak belőle a férfiba. Próbálta megakadályozni. Azt kívánta, bárcsak Lord Harley eleresztené, hogy megint kapjon levegőt.

– Nézze csak, nyitva a pékség! – kiáltotta, és a férfi karját elengedve előreszaladt.

– Csak nem akar máris enni, amikor most reggeliztünk! – tiltakozott Hannah.

Emily elmerülten tanulmányozta a pékség kirakatát, amíg meg nem hallotta, hogy a többiek továbbmennek.

Amikor azonban megfordult, Lord Harleyt pillantotta meg, aki előzékenyen várt rá.

– Nem szeretnék udvariatlan lenni, milord – kezdte Emily –, de inkább nem karolnék önbe.

Ön olyan magas, hogy fel kell nyúlnom, és. és. olyan kényelmetlen.

A férfi csak rejtélyesen mosolygott, és megvárta, míg Emily az övéhez igazítja a lépteit. Emily csak ekkor jött rá, hogy a magas szárú cipője talpa, amit otthon tükörfényesre suvickolt a cipőpucoló fiú, ide-oda csúszkál a magas hóbuckák között a főutcán kanyargó út bordázott, jeges felületén. Megcsúszott, aztán botladozott, majd Lord Harley karja fonódott a derekára. Az érintés érzések viharát ébresztette benne, amelyek úgy járták át a testét, hogy majdnem hangosan felkiáltott. Milyen kétségbeejtő volt ez a gyarló, sajgó és vágyakozó test, amikor a lord valószínűleg semmit sem érez.

Lord Harley arra gondolt, hogy ha ilyen hatással van rám, amikor csak könnyedén átkarolom a derekát, milyen lenne, ha most megcsókolnám? Csókoltam máskor is, de szeretném megtudni, hogy milyen érzés, amikor szívesen csókol vissza. Józanabb énje megrótta a dőreségéért. Tapasztalt vén róka már ahhoz, hogy egy csinos pofi kedvéért kössön házasságot.

Szinte futott a lánnyal, míg be nem érték a többieket, akik egy ház előtt álltak, és a tetőről lelógó hatalmas jégcsapokat csodálták. Amikor továbbindultak, Lord Harley ügyesen Hannah mellé szegődött. Mr. Fletcher odafordult, hogy ismét karon fogja Lizzie-t, de csalódottan tapasztalta, hogy Mr. Hendry már megelőzte, így aztán Emilynek nyújtotta a karját, és mindketten csalódott

hallgatásba burkolózva sétáltak tovább. Hannah kis idő múlva felvetette, hogy forduljanak vissza. Elbújt a

nap, az ég ismét szürke lett. Amikor beértek a fogadó udvarára, Emily – aki még mindig

zokon vette, ahogy Lord Harley keresztülnézett rajta – elengedte Mr. Fletcher karját, lehajolt, és felmarkolt egy csomó havat.

– Mit csinál? – kérdezte Mr. Fletcher.– Figyelje csak! – ujjongott Emily.Lord Harley már majdnem a fogadó ajtajánál járt. Emily hógolyót

gyúrt, és teljes erejéből eldobta. A tarkóján találta el a lordot. A férfi megperdült, és látta, hogy Emily nevet rajta.

– Kis huncut! – kiáltotta a férfi, és ő is nevetni kezdett. Hógolyótgyúrt, és eldobta.

Hamarosan mind hógolyócsatát vívtak. Kiabáltak és nevettek, mint a gyerekek. Mindenki dobálózott. Hannah Pym magasba emelt karral dobott, mint krikettmeccsen a labdavető, és Lizzie eldobott hógolyóinál még senki sem látott kisebbet.

Aztán Mr. Fletcher felkiáltott, a fejéhez kapott, és összeesett a hóban. Az arcán vér patakzott. Lizzie felsikoltott, és odarohant hozzá.

Lord Harley gyengéden félretolta, aztán meglazította az ügyvéd nyaksálát, és kitapogatta a pulzusát. Lenézett a földre: Mr. Fletcher mellett egy nagy hógolyó feküdt, amiből kiállt valami. Lord Harley alaposan megvizsgálta, aztán elkomorult az arca.

– Megmondtam, maga bugris – meredt a kapitányra –, hogy mitteszek, ha nem hagyja békén Mr. Fletchert!

– Miről beszél? – bömbölte a kapitány. – A közelébe semmentem.

– Nem is kellett – válaszolta Lord Harley. – Egy nagy, éles követtett az egyik hógolyóba, és azzal dobta meg.

– Istenverte hazugság! – üvöltötte a kapitány. – Maga zaklatengem! Mindannyian gyűlölnek!

És a társaság legnagyobb megdöbbenésére leült a hóba, és sírva fakadt.

– Segítsenek Mr. Fletchert bevinni – parancsolta undorral LordHarley. Mr. Burridge és Lord Harley bevitte Mr. Fletcher könnyű testét. Lizzie utánuk ment a lépcsőn, és ragaszkodott hozzá, hogy Mr. Fletcherrel maradjon, amíg orvost találnak.

Félórával később Hannah halkan bement a hálószobába. Mr. Fletcher magához tért. Lizzie az ágy mellett ült, és fogta a kezét.

– Szeretném maguktól megkérdezni, hogy össze akarnak-e házasodni – érdeklődött Hannah.

Mr. Fletcher erőtlenül tiltakozni próbált, mert attól félt, hogy hozományvadásznak nézik, de Lizzie dacosan válaszolt. – Igen.

– Sok boldogságot kívánok önöknek – mondta Hannah –, de arra kérem, Mrs. Bisley, hogy az ebédnél jelentse be az eljegyzésüket. Ha Seaton kapitány belátja, hogy nincs már miben reménykednie, akkor többé nem háborgatja majd Mr. Fletchert.

– Így teszek majd – ígérte eltökélten Lizzie. – Hol van most a kapitány?

– Lent Lord Harleyval, és még mindig az ártatlanságát hangoztatja. Észrevették azt a nagy horzsolást ma reggel az állán?

– Igen – felelte Lizzie. – Vajon mi történt? Hannah már éppen el akarta mondani, hogy szerinte egészen

biztosan Lord Harley vágta állon a kapitányt, de aztán meggondolta magát. Lizzie olyan lágyszívű, gondolta, még talán a kapitányhoz rohan, és mindent elront.

– Azt hiszem, részegen elesett – hazudta. – Akkor hát okvetlenül tegye meg ebédnél a bejelentést.

Hannah távozása után megérkezett az orvos, és miután bekötötte a fejét, azt tanácsolta Mr. Fletchernek, hogy maradjon ágyban.

A társaság többi tagja körülülte az ebédlőasztalt. Lizzie felállt, és remegő hangon, Seaton kapitányra rá sem pillantva bejelentette, hogy Mr. Fletcherrel eljegyezték egymást. Senki sem tudta, mit mondjon, mert kínos lett volna szívből jövően sok boldogságot kívánni nekik, amikor a visszautasított szerelmes ott ül az asztalnál. Mrs. Bradley megszorította Lizzie kezét.

– Ügyesen tette, kedvesem – mondta, és a többiek is valamiféle gratulációt mormoltak. A kapitány azonban dühösen meredt a borába. Az étkezés elején szótlanok voltak, mert mindenki Seaton kapitányra gondolt, miközben igyekeztek úgy tenni, mintha nem ülne ott. A kapitány haragos duzzogásba temetkezett. Emily visszakívánta a személyzet felbukkanása előtti időt, amikor még mind a konyha barátságosabb légkörét élvezhették.

De Öreg Tom, a kocsis nem bírta sokáig a hallgatást. – Hölgyeim és uraim, önök talán azt gondúják, hogy

ritkaságszámba megy az ilyen vihar, de mi, postakocsisok hozzászoktunk már a katasztrófákhoz és a kalandokhoz. Úgy bizony. Emlékszek, amikó’ verekedésbe bonyolódtunk. Mingyár el is mondom, hogy vót. Az Exeteri Szembeszegülést hajtottam akkoriba’,

ami Mrs. Anne Nelsoné vót. A hölgynek sok Repülő Masina vót a tulajdonába’, de a Szembeszegülésen én jártam Exeterbe. Mint tuggyák, a vámszedőknek minden hétfő reggel át kell adniuk a vámot, amit összeszednek. De az ilchesteri vámszedő szerencsejátékos vót, és elkockázta a pénzt. A vagyonkezelők erre figyelmeztették a postakocsik őreit, hogy ne fizessenek a vámszedőnek. A vámszedő azonban igencsak megszorút, ezért hogy bizonyosan hozzájusson a pénzhez, a postakocsi érkezése előtt lezárta a sorompót. Amint az ilchesteri vámhoz érkeztünk, az itt ülő Jim Feathers megfútta a rézkürtjét, de a kapu szépen zárva maradt. Most micsinájjunk? A postakocsinak át kellett jutnia. Fizettünk ennek a rablónak három shillinget. De összebeszélt a következő vámszedővel, gyorsan befogta a pónit a taligájába, és előrement, hogy szóljon neki, zárja le ő is a sorompót.

De én ezt nem tűrhettem. Betelt a pohár. Fogtam a szerszámosládámat, és lemásztam a bakról, hogy lefűrészeljem a reteszt a sorompóról. Erre a két vámszedő egy vasvillával közelítettek felém, mire a mi Jim Featherszünk mögém lépett a puskájával, és az agyával fejbe kólintotta a vasvillát lóbálót, én meg az öklömmel behúztam a másiknak. Az exeteri postakocsit nem lehet megállítani!

– Pedig most alaposan megállították – jegyezte meg Hannah, akocsis azonban rá sem hederített.

– Sosem hajtom veszettül a lovaimat – folytatta –, de van, akinem tud ellenállni a kísértésnek. Harry Lyndon például Anglia széltibe’-hosszába’ a legjobb kocsis vót, és a portsmouth-i vonalon járt. Híres vót arró’, hogy erős, biztos kézzel hajt. No, de aztán egy nap a liphooki Búzakalásznál bekövetkezett a szerencsétlenség. Lyndon világéletében nyugodt ember vót, és már szépen előrehaladt a korban is, ám amikó’ a lovait cserélte, két postakocsi ment el mellette: az egyik a Hős vót, a másik a Szabályozó, és ahogy elhaladtak éppen mellette, az egyik kocsis szamárfület mutatott a kocsisnak, a másik meg kiöltötte rá a nyelvit. Harry éppen pihent telivéreket fogott be, és úgy döntött, megmutatja a pimasz fiatal fickóknak – ahogy ő nevezte őket –, hogy mitől döglik a ló. Utánuk is vetette magát. A Szabályozót akkó’ érte utol, amikó’ a Rake Hillen kapaszkodott felfelé. Most már látta a másik versenytársát is, és még jobban hajszolta a lovakat, amíg a tetőn ülő szegény katona már úgy ugrált le-fel, mint egy tollaslabda játék közben, a hölgy meg a kocsiban visított, mint akit nyúznak, de Harry csak azt látta, akit

üldözött, és a Sheet Hill tetején be is érte. Jártak mán Astley cirkuszában? Láttak mán római harciszekér-

versenyt? Hát Harry szerint ez pontosan olyan vót. Fej fej mellett lefelé vágtattak a meredek domboldalon. A domb aljában egy kis postakocsi vót, és a halálra rémült fiú csak úgy tudta megmenteni az irháját, hogy belehajtott az árokba. Harry meglátott egy kanyart a szemközti emelkedőn, ahol biztonsággal meg tudta vóna előzni a Hőst. Már majdnem övé vót a győzelem. De tuggyák, mit tett az a fiatal, szemtelen lurkó, aki a Hőst hajtotta? Nekihajtotta a lovait az öreg kocsis ostorhegyeseinek, és azok egyenesen felrohantak egy töltés tetejére.

Szerencsére se szíj nem szakadt el, se abroncs nem görbűt el, de Harry képtelen vót közelebb kerülni a Hőshöz, és a következő állomásig a hátsóját kellett szagolgatnia! Az ifjú titán viszont elvesztette az állását, mert a Hős három lova sosem hagyta már el az istállót.

Öreg Harry meg – hát, ő többé nem versenyzett. – Mi lett vele? – kérdezte Hannah, és ragyogott a különös szeme. – Hogy úgy mondjam, munka közben érte a halál. Fent a bakon,

miután épségben visszahozta a kocsit meg a lovakat Londonba. Akkó’ lefordult a bakról, csak úgy, gyeplővel a keziben. Szét kellett az ujjait feszíteni, olyan görcsösen fogta a gyeplőt. Én is így szeretnék meghalni.

Általánosságokról kezdtek beszélgetni. Mindenki elmondta, hogy szeretne jobblétre szenderülni. Mrs. Bradley azt mondta, hogy azt szeretné, ha álmában érné a halál, Hannah nem bánta, hol, csak gyors legyen, Emily azt, hogy szeretne olyan öreg lenni, hogy a halált jó barátként fogadhassa, mire Lord Harley meglepetten pillantott rá, de azt mondta, egy csinos nő karjában szeretné visszaadni a lelkét a Teremtőjének. Kacérnak szánta a megjegyzését, de Emily egy balett-táncosnő karjába képzelte, és dühösen meredt rá. Seaton kapitány, akit lehetetlen volt letorkolni, azt mondta, hogy csatában szeretne meghalni. A többiek Emilynek adtak igazat.

Hannah kártyázást javasolt ebéd után azzal a kikötéssel, hogy senki sem fogadhat. A javaslatra tiltakozás volt a válasz, de végül abban maradtak, hogy ez is jobb a semminél, és átmentek a söntésben levő nagy, kerek asztalhoz, és addig játszottak, míg a fogadós – „a ház köszöneteképpen” – be nem hozott egy tál puncsot, és azt nem javasolta, hogy mindenki igyon egy pohárral lefekvés előtt.

– Meg is illik köszönnie – morogta Seaton kapitány –, mivelvalamennyien a szolgájaként dolgoztunk, fizetés nélkül.

– Magát kivéve mindenki – tette hozzá Hannah, de Seatonkapitány kivörösödött a bortól, és korábbi bánatát feledve nem is törődött vele.

Emily nem kért a puncsból. Hannah készített egy kancsó limonádét, és Emily csak ezt itta az ebédhez, és mindjárt jobban érezte magát tőle.

A társaság ásítozni kezdett, és javasolták, hogy korán feküdjenek le.

Mind felfelé igyekeztek, csak Lord Harley maradt lent. A fejét fogta, és szédelgett, pedig biztos volt benne, hogy nem ivott olyan sokat. Abban sem kételkedett, hogy reggel rettenetesen fogja érezni magát, ha nem tesz ellene valamit. Kiment az udvari mellékhelyiségbe, és kiokádott mindent. A kútnál hideg vizet locsolt az arcára, aztán elindult felfelé. Mr. Fletcher már mélyen aludt az ágyban.

Lord Harley még mindig szédült. Gyorsan levetkőzött, bebújt az ágyba, és szinte abban a pillanatban már mélyen aludt is.

Emily ébren volt, és olvasott. Be kellett támogatnia Miss Pymet az ágyba, azt a Miss Pymet, aki botladozva ment fel, és akadozó nyelvvel közölte, hogy soha többé nem iszik alkoholt.

A szörnyűséges románc késő éjszakába menően lekötötte Emily figyelmét. Aztán hirtelen letette a könyvet, és a szíve vadul kalapálni kezdett. Baljós dobajok hallatszottak a lépcső felől. Emily lassan felült az ágyban. Ide vezet, ha az ember rémregényeket olvas, gondolta. Még a legátlagosabb zajok is ijesztőnek tűnnek. Várt, és a fülét hegyezte. Lentről olyan hang hallatszott, mintha vonszolnának valamit, aztán nyílt és csukódott a bejárati ajtó.

Már éppen felvette ismét a könyvét, amikor mintha keréknyikorgást hallott volna az udvar felől.

Kimászott a magas ágyból, és az ablakhoz ment, ami a fogadó udvarára nézett. Félrehúzta a függönyt. Lenézett, aztán elfojtott egy sikolyt.

Az udvar ragyogó holdfényben fürdött. Egy férfi talicskát tolt, azon pedig egy test feküdt. Emily az ágyhoz rohant, és rázni kezdte Hannah-t.

– Ébredjen fel! – kiáltotta. – Jaj, kérem, ébredjen már fel! – Deakármennyire rázta is, Hannah-t lehetetlen volt felébreszteni.

Emily kapkodva felöltözött, és remegő kézzel kötötte meg a

ruhája szalagjait, közben pedig azon törte a fejét, mit tegyen. Aztán rájött, hogy mi sem egyszerűbb: felébreszti a férfiakat.

A piros szobába sietett, és bedörömbölt az ajtón. Síri csend volt a válasz.

Kinyitotta az ajtót, és belépett. A szobában koromsötétség volt. Félrehúzta a függönyt, és a holdfény beáradt a szobába. Emily félrevonta az ágy függönyét is.

Lord Harley mélyen aludt az ágyban, de Mr. Fletchernek nyoma sem volt. Emily abban a pillanatban megesküdött volna rá, hogy a talicskában Mr. Fletcher feküdt, és aki tolta, nem lehet más, mint Seaton kapitány.

– Ébredjen fel! – kiabálta Lord Harleynak.Nagy kő esett le a szívéről, amikor a férfi valóban felébredt, és

kótyagosan ránézett. – Keljen fel! – ordította Emily, és kínzó félelmében,

türelmetlenségében le-fel ugrált. – A kapitány megölte Mr. Fletchert, és most próbál megszabadulni a holttesttől!

Lord Harley a mellette levő üres helyre pillantott. – Verje fel a többieket – mondta Emilynek. – Mindjárt jövök én is.

Emily abba a szobába futott, ahol Lizzie aludt Mrs. Bradleyvel, de egyiküket sem tudta felébreszteni. Próbálkozott a kocsissal és az őrrel, de ugyanúgy nem járt sikerrel. Visszaszaladt a piros szobába, és lihegve beszámolt arról, hogy valami történhetett mindenkivel, mert meg sem mozdulnak.

– Elkábították őket – mondta keserűen Lord Harley. –Mindannyiunkat. A puncsba tehették.

– Én nem ittam belőle. Jaj, menjünk már! Lehet, hogy szegényMr. Fletcher nem is halt meg, csak elkábult.

– Nyugodjon meg – kérte Lord Harley. – Pontosan mit látott?– Egy férfit, aki egy talicskát tolt az udvaron, és azon egy test

feküdt. Lord Harley belebújt a télikabátjába, és felkapott egy lámpást. – Akkor keréknyomoknak kell lenniük a hóban.– Várjon csak. Magával megyek – mondta Emily.– Szó sem lehet róla. Ez nem magának való munka, ifjú hölgy. A

fogadóban nem kábíthattak el mindenkit. Biztos akad egy-két lovászfiú.

– Akkor addig maradok magával, amíg nem talál segítséget –kötötte az ebet a karóhoz Emily.

De a fogadó és az istálló olyan volt, mint Csipkerózsika kastélya.

A kapitány jó munkát végzett. – Úgy elkábítottak mindenkit, hogy isteni csoda, hogy nem haltak

meg – mondta Lord Harley. – Nem kellene benéznünk a kapitány szobájába? – vetette fel

Emily. – Lehet, hogy valaki más tette. – Ne butáskodjon – csattant fel Lord Harley. – Ki más lehetett

volna? A fogadó udvarán álltak. – Menjen vissza, és várjon meg –

parancsolt rá Lord Harley. – Magával tartok – jelentette ki Emily –, és ebben nem

akadályozhat meg! Nézze csak, tisztán látszanak a keréknyomok a hóban. És nem fogok fázni. Melegszik az idő.

És valóban könnyű, meleg fuvallat érződött, és a hátuk mögött tompán puffant a fogadó tetejéről lecsúszó hó.

Emily megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a már olvadó hóban könnyebb járni. Megszaporázta a lépteit, hogy ne maradjon le Lord Harleytól, aki hosszú léptekkel indult el. A keréknyomok mentén kijutottak a városból, és a Bagshot Heath-ként elhíresült fehér, sarkvidéki pusztaságban haladtak előre.

A városon kívül három mérföldnyire eltűntek a nyomok. Lord Harley halkan káromkodott.

– Ott! – kiáltott fel Emily. – Lekanyarodott az útról. A nyomokátvezetnek azon a mezőn. Emily nagy izgalmában most már nem félt az esetleges veszélytől, hanem bevetette magát a mély hóba.

– Nehezen vághatott utat magának – lihegte. – Nézze csak, holtolta előre a talicskát.

– Várjon! – parancsolt rá hirtelen Lord Harley. Ragyogóholdfényben fürdött a mező. – Azt hiszem, látom a talicskát. Bújjon mögém.

Óvatosan közelítették meg a kézikocsit, de amikor odaértek, nyoma sem volt se élőnek, se holtnak.

– Innen a hátán vitte Mr. Fletchert – suttogta Emily. – Látni alábnyomokat a hóban.

Addig taposták a havat, amíg a környező fehérségben fel nem rémlett előttük egy kis csűr alakja. – Könyörgöm, Miss Freemantle – mondta sürgetőn Lord Harley –, engedjen előre. Bárcsak eszembe jutott volna magammal hozni a pisztolyomat!

Hangtalanul a csűr ajtajához settenkedett. A nagy ajtóba egy kisebbet vágtak, azon át lehetett bejutni, és erre rátolták a reteszt. Lord Harley elhúzta, kinyitotta az ajtót, aztán belépett, és magasra

tartotta a lámpást. Mr. Fletcher a szénabálák között, a padlón feküdt. A csuklóját és

a bokáját összekötözték. Lord Harley letette a lámpást a földre, aztán letérdelt az ügyvéd

mellé, elővette a bicskáját, és elvágta Mr. Fletcher kötelékeit. Emily, aki remegve követte a csűrbe, letérdelt mellé, ahogy a férfi lehajtotta a fejét, és Mr. Fletcher mellkasára szorította a fülét.

– Meghalt? – suttogta Emily.– Istennek hála, nem, csak elkábították, mint a többieket. A

nekünk felszolgált bort küldték fel neki. Nézze, itt egy kézitáska. Lefogadom, hogy szegény Mr. Fletcher holmija van benne. A kapitány ezek után mindenkit abba a hitbe ringathat, hogy az ügyvéd elhagyta a fogadót, ne is keresse senki.

– Ő pedig visszatérhessen, és nyugodtan végezhessen vele – tettehozzá Emily, amint Lord Harley dörzsölgetni kezdte Mr. Fletcher csuklóját és bokáját.

– Szerintem nem számolt a melegebb idővel. Elég, ha kint hagyjaitt az áldozatát a dermesztő fagyban – vagy legalábbis így gondolta –, és az majd végez vele. Aztán leveszi róla a köteléket, és a kézitáska arról tanúskodik, hogy az ügyvéd a csűrben keresett menedéket. Majd azt feltételezik, hogy Mrs. Bisley erőszakolta ki az eljegyzést, és az ügyvéd elmenekült tőle. A kapitány majd azt mondja, hogy Mr. Fletcher könyörgött, hogy Seaton fogadja vissza az özvegyet, mert nem bír megbékülni a házasság gondolatával. Talán az a legjobb, ha elcipelem Mr. Fletchert a talicskáig, és visszatolom a fogadóba. Onnan majd riasztom a falubeli konstáblert.

– Én csak azt nem értem – töprengett Emily –, hogy az a fickó,akit láttam, és aki a kézikocsit tolta, vékony és kis termetű volt, nem olyan nagydarab és kövér, mint Seaton kapitány.

– A holdfény csalóka lehet. Mi volt ez?– Micsoda?– Pszt!Emily Lord Harleyba kapaszkodott, és mindketten mozdulatlanná

dermedtek. A felélénkülő szél süvöltött odakint a havas mező felett, és a távolban gyászosan huhogott egy bagoly.

– Semmi – mondta végül Lord Harley. – Vigyük ki azügyvédünket.

Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. Emily ijedten felsikoltott. – Csak a szél volt – nyugtatta meg Lord Harley. – És ha továbbra

is ilyen szorosan ölel, Miss Freemantle, kénytelen leszek belátni, hogy mégis szeret.

Emily gyorsan kibontakozott a karjából. A férfi az ajtóhoz ment, és benyomta. Semmi sem történt.

Erősebben nyomta, és a vállával is nekifeszült. Aztán megfordult, és Emilyre nézett. – Valaki ránk zárta az ajtót.Emily odaszaladt hozzá. – Próbálja meg még egyszer! Lehet,

hogy tényleg csak a szél csapta be. – Egy csudát! Biztos itt lődörgött, és hallotta a hangunkat.– Miért nem töri be az ajtót? – kérdezte remegő hangon Emily.– Mert angol tölgyfából van, és tömör. – A férfi visszament, és

felemelte a lámpást, aztán körülnézett. – Siessen már! – könyörgött Emily. – Vissza fog jönni, és

meggyilkol minket. – Lehet, hogy nem. Ha nem tévedek, talán abban reménykedik,

hogy az eltűnésünket szintén szökésnek tekintik. – Felnézett a mennyezetre. A fejük felett a magasban egy tetőablak volt.

– Lássuk csak – mormolta félig magában. – Ha egymásra rakom abálákat egy biztonságos magasságig, és maga feláll a vállamra, kikapaszkodhat a tetőre, lecsúszhat a földre, és kinyithatja az ajtót.

– Ne mondja, igazán? – felejtette el egy pillanatra Emily afélelmeit. – Hát hadd mondjak valamit, milord: nincs szándékomban két törött lábbal visszatérni Londonba!

– A szél torlaszokat emelt a hóból a csűr köré, és a buckák mostpuhák, egyébként pedig a törött csont összeforr. Nagyon szépen kérem, ne adja most elő nekem az ájuldozós fiatal lányt.

– Nem ájuldozom. De azt várja el tőlem, hogy férfi módraviselkedjek.

– Inkább azt, hogy bátor nőként. Istenem, miféle sorscsapás miattkerültem magával ebbe az átkozott csávába? Miss Pym egy percig sem habozna.

– A fene vigye Miss Pymet! – kiabálta Emily magából kikelve.Miss Pym említése volt az utolsó csepp a pohárban. – Csak juttasson ki innen!

A férfi bálákat kezdett egymásra halmozni. Az aljára tette a legtöbbet, hogy szilárd alapot képezzen. Levette a nagykabátját, a kabátját és a mellényét, és a batisztingében könnyedén és atletikusan mozgott.

Lassan egyre magasabbra tornyosult a bálahegy, s végül Lord

Harley leszólt. – És most kapaszkodjon fel. Csak óvatosan! Emily egyik báláról a másikra mászott, mint egy lépcsőn felfelé

óvakodó kismacska, aki előbb a mellső mancsát teszi fel, majd utánahúzza a hátsót. Végül felért a tetejére, és megállt Lord Harley előtt.

– És most – kezdte lágyan a lord – felemelem a hátamra. Nyissaki a tetőablak kallantyúját, aztán másszon ki. De előtte dugja ki a fejét, és bizonyosodjon meg arról, hogy a kapitány nem bujkál a környéken.

A lány felnézett rá, a szeme hatalmasra tágult. – Félek – suttogta.Lord Harley magához vonta, és átölelte. – Mindenki fél élete

során, de ez nem állít meg minket. Gyerünk, másszon, de előbb kússzon fel a hátamra.

Lehajolt, és Emily mögéje állt, aztán lassan kezdett felfelé evickélni a férfi hátán; a lelke mélyén valahol tisztában volt vele, milyen illetlen és nevetséges helyzetben van, kivált, amikor egyszer csak a férfi nyakában ült, és lepillantott a lámpásra, aminek a padlóra vetődő fényköre mintha mérföldekre lett volna.

– Igyekezzen – sürgette a lord tompán és ingerülten szűrődőhangja. – Semmit sem látok az arcomba lógó szoknyája miatt.

Emily felhúzta a lábát a lord meggörbített hátára, a lord pedig a kezével támasztotta meg. – Egyetlen gyors mozdulattal álljon fel – parancsolt rá Lord Harley –, és csimpaszkodjon bele a tetőablak kallantyújába, hogy ne dőljön el.

Emily lehunyta a szemét, Istenhez fohászkodott, aztán felállt, a keze vakon tapogatódzott a kallantyú után, majd végül rátalált, és erősen belekapaszkodott.

– És most nyissa ki a tetőablakot – utasította csendesen a férfi.Lord Harley azért imádkozott, nehogy a zár rozsdás legyen, és ne engedjen.

Emily felemelte a kallantyút, és egyik kezével teljesen kinyomta az ablakot, ami nagy csattanással a tetőre esett, miközben a másik kezével megkapaszkodott az ablak szélében.

– Jól fogódzkodjon – intette Lord Harley –, aztán lépjen fel avállamra, én pedig megpróbálok felegyenesedni. Nézzen most ki, lát-e valakit a környéken.

Emily így tett, és hamarosan kidugta a fejét a tetőablakon. A holdfényben figyelmesen körbenézett a minden irányban elnyúló, elhagyatott mezőkön. – Sehol senki – jelentette, és a nyakát

csavargatva lenézett a férfira. – De az eszterhéj alatt is rejtőzhet, ahova nem látok be.

– Ennyi kockázatot vállalnunk kell – hallatszott Lord Harleyhangja.

– Úgy érti, nekem kell vállalnom – vágott vissza Emily.– A vállamon állva akar reggelig vitatkozni, vagy folytatja?Emily szívesen fejbe rúgta volna, de uralkodott magán, és két

kézzel belecsimpaszkodott a tetőablak szélébe, majd így szólt: – Készen állok.

Lord Harley megfogta a bokáját, és felemelte, azzal Emily már kint is volt. Kigurult a lejtős tetőre, aztán előbb lassan, majd egyre gyorsabban kezdett csúszni, míg le nem repült, és fejjel egy hóbuckába nem fúródott. Csak a félelem, hogy Seaton kapitány még a közelben ólálkodik, tartotta vissza attól, hogy felháborodottan felsikoltson. Kiásta magát, a csűr ajtajához gyalogolt, lassan elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Lord Harley közben már lemászott, és felvette a kabátjait. – Ügyes lány – nézett le az ajtóban álló kis hóember Emilyre. – Nemsokára meleg és száraz helyen lesz.

Lord Harley olyan könnyen kapta a karjába Mr. Fletchert, mint egy gyereket, és kivitte a csűrből. Emily előtte ment azon az úton, amelyet korábban tapostak, míg a talicskához nem értek.

– Tolja, kérem, a kézikocsit – mondta Lord Harley. – Semmiértelme, hogy itt rátegyük. Nagyon puha a hó.

Emilynek hirtelen eszébe jutott, hogy gyerekkorában ő maga gyújtott be a gyerekszoba kandallójába, és az anyja elszörnyedve kiáltott fel, amikor ezt meglátta. Az a szegény, drága kis keze! Soha többé nem teheti tönkre a nehéz munkával, amikor ennyi cseléd van a ház körül! Emily eltökélten tolta a talicskát az útig, ahol a napközben jövő-menő emberek meg néhány könnyű kocsi és szekér valamennyire már ledöngölte a havat. Lord Harley gyöngéden lefektette Mr. Fletchert a talicskára, aztán tolni kezdte az úton.

– Remélem, nem hal meg – mondta Emily.– A mi kis ügyvédünket keményebb fából faragták, mint

amilyennek első látásra tűnik. Mellesleg a Mrs. Bisley iránti szerelme minden nehézségen

átsegíti. Maradjon szorosan mellettem, és akkor se mozduljon mellőlem, amikor a fogadóhoz érünk. A feltételezett gyilkosunk még a közelben lehet.

– Miss Pym ezt kalandnak nevezné – vélte Emily. Remegnikezdett, mert átnedvesedett, amikor a buckába pottyant, és most már

fázott is. – Semmi kétség – nevetett a lord. – Őt a sors arra szánta, hogy

sok kalandban legyen része. Vonzza őket. Maga viszont, kiscicám, hamarosan visszakerül

szerető szüleihez, és ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom. Emily szótlanul lépkedett. Próbálta maga elé képzelni kényelmes

otthonát, Miss Cudlippet, de az egész olyan unalmasnak tűnt. Elképzelte a gyönyörű Mr. Peregrine Williamst, de minden ízével a mellette sétáló Lord Harley férfiasságát, erejét és tekintélyét érezte.

Amikor a fogadóhoz értek, Lord Harley megkérte, hogy nyissa ki az ajtót, majd a karjába emelte Mr. Fletchert.

– Szeretném, ha velem jönne, míg Mr. Fletchert levetkőztetem éslefektetem – mondta Emilynek. – Nem akarom, hogy egyedül járjon-keljen a fogadóban.

Emily után indult a lépcsőn, aki kinyitotta a piros szoba ajtaját, gyertyát gyújtott, és megpiszkálta a tüzet. Amíg Lord Harley levetkőztette Mr. Fletchert, és hálóinget adott rá, Emily illedelmesen elfordult.

– Most már megfordulhat – mondta a lord. – Elfogadható azöltözéke.

– És most? – kérdezte Emily.– Üljön a tűz mellé. Egy kis időre magára zárom az ajtót, amíg

megnézem, hogy az a kutyaütő Seaton a szobájában van-e. Lehet, hogy visszajött, és most alvást színlel.

Kiment, és ráfordította a kulcsot. Emily az ágyhoz lépett, és megtapogatta az alvó Mr. Fletcher homlokát, ami megnyugtatóan hűvös volt. Az ügyvéd mélyen aludt. Emily ekkor vett észre egy levelet az éjjeliszekrényen, a borítékon ez állt: „Mrs. Bisleynek”. Emily feltörte a pecsétet.

Drága Mrs. Bisley! – olvasta. Sosem voltam bátor ember, és még nem állok készen a

házasságra. Úgy döntöttem, hogy most, hogy elállt a vihar, egyedül indulok útnak, s nem maradok tovább, hogy ne kelljen a szeme elé kerülnöm. Amíg csak élek, csodálatomról és tiszteletemről biztosíthatom. Alázatos és engedelmes szolgája:

Fletcher.

Emily a levéllel a kezében állt, amikor Lord Harley visszajött. – Én ezt nem értem – mondta a lord. – Seaton a szobájában van,

kábultan, mélyen alszik. Pofoztam, ráztam, azt hittem, csak színleli, még tűt is szúrtam

bele. Attól tartok, nem Seaton az emberünk. Mit tart a kezében? Emily odanyújtotta a levelet, és a lord elolvasta. – Igazán furcsa. Észrevette a nyelvtani helyességet és a szép

kézírást? Kétlem, hogy Seaton tisztában lenne a helyesírással. – Lehet, hogy bűntársa van.– Akkor megpróbálunk a végére járni. Átkísérem a szobájába,

hogy ne essen baja. – Nagyon éhes vagyok – siránkozott Emily.– Akkor előbb öltözzön át a nedves ruhájából szárazba. A levelet

magamnál tartom. De előbb zárjuk rá az ajtót Mr. Fletcherre, nehogy baja essék.

Emily előtt bement a kék szobába, de csak a mélyen, kábultan alvó Hannah Pymet találta bent. Aztán az ajtó előtt várt, amíg Emily átöltözött.

– Egy egész ruhatárat varratok gyapjúból és flanelből, aminthazaérek Londonba – fogadkozott Emily. Orgonalila muszlinruhát vett fel rövid kabátkával, a vállára horgolt gyapjúkendőt terített.

Együtt mentek le a konyhába. Lord Harley felemelt egy lámpást, és lement a pincébe egy üveg borért. Emily elővett egy cipót, egy darab vajat és egy kis cheddar sajtot.

Amikor a lord benyitott a konyhába, Emily az asztalnál állt, és ügyetlenül kenyeret vágott. Rövid, vörösesbarna fürtjein megcsillant a gyertyafény, hosszú szempilláját lesütötte. Lord Harley szívet tépő fájdalmat érzett. A lány olyan fiatal és bájos volt. A nőkre gondolt, akiket élete során ismert, és most először öregnek és kicsit mocskosnak érezte magát. Miss Emily Freemantle egy korban hozzáillő, tiszta fiatalembert érdemelt.

A lány felpillantott rá, aztán lehervadt a mosolya, amikor meglátta a férfi sötét tekintetét. A férfi mintha hirtelen eltávolodott volna tőle. Emily most ébredt rá, abban reménykedett, hogy a kalandjuk egymáshoz sodorja őket, és bebizonyosodik, hogy nem egy elkényeztetett kislány. Az arcára ugyanolyan komorság ült ki, mint a lordéra.

– Mit gondol, ki a feltételezett gyilkosunk? – kérdezte Emily, éselvette a felé nyújtott pohár bort.

– Talán megtaláltam a módját, hogyan tudjuk kideríteni.– És bevonja a hatóságokat? Idehívja a falusi konstáblert?– Akárki is a gonosztevőnk, nagyon okos. Mindenki a szobájában

volt, nem? Biztos, hogy mindenhova benéztünk, a kapitányt kivéve, mert meggyőződésünk volt, hogy ő az elkövető. Van egy tervem, de maga fáradtnak látszik, gyermekem. Egye meg a vajas kenyerét, és feküdjön le.

Nyolcadik fejezet

Ami engem illet, nem azért utazom, hogy bárhova is menjek, csupán az utazás érdekel. Az utazás kedvéért utazom. A legnagyobb kaland maga a helyváltoztatás.

Robert Louis Stevenson

Dél felé járt, mire az elkábított fogadóbeliek teljesen felébredtek. Akkor azonban hatalmas volt a felzúdulás.

A fogadóst azzal vádolták, hogy rossz italt szolgált fel. A puncsot kiáltották ki bűnösnek, mert a szolgák – szokás szerint – megitták a maradékot.

– Személy szerint úgy sejtem, elkábítottak – jelentette kihatározottan Hannah Pym Lord Harleynak.

– Úgy is történt – helyeselt a lord, és félrevonta, majd elmesélteaz éjszaka történteket, amelyeket azzal az örömteli hírrel zárt, hogy Mr. Fletcher felébredt, és egyáltalán nem emlékszik semmire. – De ha nem Seaton kapitány volt – folytatta Lord Harley –, akkor valaki a többiek közül. De hogy juthatnánk a nyomára? Hívjam össze őket, és mondjam el, mi történt, közben pedig figyeljem az arcukat, hátha valaki elárulja magát?

– Nem – mondta Hannah. – Hadd gondolkodjam – javasoltaaztán, és szörnyűséges grimaszt vágott. – Azt mondja, a gazfickó hagyott egy levelet, amit állítólag Mr. Fletcher írt?

– Igen.– És szépen írt levél volt?– Túlságosan is, hogy, mondjuk, a kocsis tollából származott

volna. A kávémérésben álltak a kandalló előtt. Bejött a kocsis, és

közölte, hogy kellemes, száraz szél van, és bár gyorsan olvad odakint, biztos volt abban, hogy az út eléggé felszikkad ahhoz, hogy másnap elindulhassanak, és ne kelljen áradástól tartaniuk.

– Mielőbb keresnem kell egy béristállót – tűnődött Lord Harley –,hogy kibéreljek egy hintót, amivel visszavihetem Miss Freemantle-t

Londonba. – Ön is elkíséri? – Igen. Lovat is bérelek, és lóháton kísérem odáig. Észrevette, hogy Hannah árgus szemmel figyeli, és élesen

megkérdezte: – Valami baj van? – Ó, dehogy – tiltakozott sietve Hannah. De titkon azt remélte,

hogy valami jelét látja annak, hogy az átélt kalandok nyomán Lord Harleyban felébredt az érdeklődés Emily iránt. – Hagyja csak rám a dolgot, milord. Majd én kiderítem, ki volt az a semmirekellő.

A vacsorától mind jobb kedvre derültek. Lizzie nem ült az asztalnál. Megkérték, hogy tálcán vigye fel az ebédet Mr. Fletchernek. Se Lizzie-nek, se Mr. Fletchernek nem mondták el, mi történt az éjszaka. Lord Harley nem akarta megijeszteni Mr. Fletchert, nehogy az állapota rosszabbra forduljon, és Lizzie-t sem szerette volna megijeszteni.

Az asztalnál vidáman folyt a beszélgetés. Már alig várták, hogy folytathassák az útjukat.

– Torkig vagyok azzal, hogy magával aludjak – fordult mosolyogva Mr. Burridge Mr. Hendryhez. – Mi a csudáér’ fektette múlt éjjel kettőnk közé a hengerpárnát?

– Mert álmában néha azt képzeli, a feleségével alszik, és egyik reggel úgy ébredtem, hogy átölelt!

A választ hatalmas hahota fogadta. – Tervezett valamit erre az utolsó estére, Miss Pym? – kérdezte

aztán Mr. Burridge. – Kitalálósdit vagy színdarabot? – Meg is van! – kiáltott fel Hannah. – Levélíró versenyt

rendezünk! – És én adom a díjat – sietett hozzáfűzni Lord Harley. – Nem erősségem a levélírás – morgott a kocsis. – És mi lenne a

díj? – Öt arany. Körben meglepett kiáltás harsant. – Hát annyiér’ csak összeütök valamit – mondta a kocsis. – Oszt

miről szóljon az a levél, Miss Pym? – Úgy hagyják el a fogadót, hogy nem egyenlítik ki a számlájukat

– mondta Hannah. – Olyan ürügyet kell kieszelniük, aminek hallatán a fogadós nem csukatja le magukat a következő állomáson.

– Ezzel megpróbálkozom – döntötte el Mrs. Bradley. – Öt arany! Abból vehetnék egy malacot meg egy ruhára való selymet. Mikor kezdjük?

– Közvetlenül vacsora után – közölte Hannah. – A múlt éjszakai élményeik után, uraim, bizonyosan örömmel csatlakoznak hozzánk, hölgyekhez, és tartózkodnak a portóitól.

Hamarosan mind összegyűltek a söntésbeli asztalnál. Kiosztották a papírlapokat és a lúdtollakat, az asztal közepére pedig egy nagy tintatartót tettek.

Emily – akibe hirtelen beléhasított, hogy mire is szolgál a levélíró verseny – kíváncsian méregette őket. Vajon melyiküknél fedezik majd fel azt a kézírást, amelyet az állítólag Mr. Fletcher által hagyott levélben láttak?

Emily gyorsan lefirkantotta a maga változatát, amiben a piszkos törülközőkre hivatkozott. Jóformán oda sem figyelt arra, mit ír. A többiek előtt végzett, aztán csak várt. Ekkor jutott eszébe, hogy a bűnösnek nem kell mást tennie, mint elváltoztatni az írását. A szíve gyorsabban kezdett verni. Alig hallhatóan kimentette magát, és távozott. Végigsietett a szobákon, és olyasmit keresett, amin az ott lakók írtak. Seaton kapitány szobáját és a piros szobát nem kellett átkutatnia. Így csak a kocsis és az őr, valamint Mr. Burridge és Mr. Hendry közös szobáiba ment be.

Hannah összegyűjtötte a leveleket, majd Lord Harleyval félrevonultak egy sarokba, hogy áttanulmányozzák őket.

– Semmi hasonló – kedvetlenedett el Hannah, amikor lopva összevetette a leveleket a Mr. Fletcher szobájából származóval.

– Én pedig annyira bíztam a terve sikerében, hogy elküldtem a fogadóst a konstáblerért – mondta Lord Harley.

Emily lépett be csendesen, és átnyújtott Hannah-nak egy elszakított papírlapot, amin írás volt, és odasúgta, kinek a szobájában találta.

– Igyekezzenek már! – kiabált a kocsis. – Ki nyert? – Míg Lord Harley meghozza a döntést, elmesélek egy történetet

– ajánlotta Hannah. – Ó, annak örülnék! – derült fel Mrs. Bradley. – A téli estéket egy

jó történettel lehet a legjobban elütni! – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csinos

özvegyasszony, aki egy katonaemberrel elszökött a postakocsin. A katona mindenképpen el akarta venni az özvegyet, mert mást megelőzve akarta megkaparintani a pénzét. – Az őr a kapitányra pillantott, és oldalba bökte a kocsist.

– De az özvegyasszony útközben megismerkedett egy ügyvéddel, egy derék, kedves emberrel, és beleszeretett. A postakocsi utasai egy

fogadóban rekedtek. Hogy elüssék valahogy az időt, színre vittek egy darabot. A darabban a katonának úgy kellett tennie, mintha rásütné a pisztolyát a hölgyekre, míg egy másik utas meg a saját pisztolyával kilőtt az ablakon, hogy a jelenet élethű legyen. De amikor a katona elsütötte a fegyverét, az tényleg elsült, és mivel a vetélytársára, az ügyvédre fogta éppen a fegyvert, gyilkossági kísérlettel gyanúsították, mert az ügyvédet bizonyosan megölte volna, ha egy másik utas gyorsan egy fémtálcát nem tartott volna elé, hogy eltérítse a golyót.

– Sosem töltöttem meg a pisztolyt! – protestált a kapitány, és felháborodásában lila lett az arca. Hannah eleresztette a tiltakozását a füle mellett, és folytatta.

– A színdarab napján a társaság úgy döntött, sétálni indul, mert elvonult a vihar. Az egyik ifjú hölgy hógolyózni kezdett, és valaki megpróbálta megsebesíteni az ügyvédet. Az ismeretlen a hógolyóba követ gyúrt, és azzal dobta meg, utána pedig mindenki a kapitányt gyanúsította.

– De nem volt igazuk – morogta a kapitány. – De nem volt igazuk – visszhangozta Hannah. Érezhető lett a feszültség. – A cselszövőnk ekkor újabb tervet eszelt ki. Altatót tett egy tál

puncsba, de vigyázott, hogy ő ne igyon belőle. Mialatt a többiek aludtak, ő is lefeküdt, hogy alvást színleljen, és amikor biztos volt benne, hogy a hálótársa nem ébred fel, felkelt, felöltözött, és átment az ügyvéd szobájába. Őt is felöltöztette, és egy levelet hagyott az ágya mellett, amit úgy állított be, mintha az ügyvéd írta volna, és amiben az állt, hogy nem akarja elvenni az özvegyet, hanem elutazik. Aztán lecipelte az ügyvéd testét, felrakta egy kézikocsira, és a városon kívülre, egy csűrbe tolta. Otthagyta összekötözött kézzel-lábbal, mert másnap, amikor a fagy már végzett a szerencsétlennel, le akarta venni róla a köteléket. Az ügyvéd kézitáskáját is az összekötözött férfi mellett hagyta.

Csakhogy valaki meglátta, amikor a gonosztevő elhagyta a fogadót: egy csinos, ifjú hölgy, aki felébresztette az egyik vendéget, a jóképű lordot. Együtt indultak útnak, és követték a hóban látható keréknyomot. Amikor azonban megtalálták az ügyvédet, a gazfickó rájuk zárta a csűrt; úgy gondolta, majd később nyugodtan kitalálja, hogyan szabaduljon meg tőlük. De a pár kiszabadult, és magukkal vitték az ügyvédet is, majd hozzáláttak, hogy kiderítsék, ki a gonosztevő. És ki is derítették. Megtudták, ki a feltételezett gyilkos a

körünkben. Riadt kiáltások hallatszottak. – Bizonyára körülnéztek a szobákban – vetette fel Mr. Hendry. –

Ha hiányzott valaki, csakis az lehetett a bűnös. – De senki sem hiányzott – válaszolta Hannah –, mert ön, Mr.

Hendry, a kerek párnát odafektette az ágy maga felé eső oldalára, mintha aludna ott valaki.

– Maga megőrült! Hazudik! – handabandázott Mr. Hendry. – Miss Freemantle talált egy cédulát a holmija közt, Mr. Hendry,

amin az ön kézírása és aláírása szerepel – közölte hajlíthatatlanul Hannah. – Összehasonlítottuk a Mr. Fletcher ágya mellett talált levéllel, és a két kézírás pontosan egyezik. Magának akarta az özvegyet. És ha az idő engedte volna, bizonyára olyan bizonyítékokat ültetett volna el, amelyek Seaton kapitány bűnösségére utalnak. A színdarab előtt minden bizonnyal maga töltötte meg a pisztolyt, de azt nem tudom, hogy a kapitány véletlenül miért éppen az ügyvédre fogta a fegyverét.

– De én tudom! – kiáltotta felugorva a kapitány. – Hendry mondta, hogy jó tréfa lenne megrémíteni! Ezért fogtam a fegyvert arra a mitugrász kis ügyvédre!

– Vigyázzanak! Fegyver van nála! – sikította Mrs. Bradley. Mr. Hendry az ajtó felé hátrált, s közben egy kis pisztolyt fogott a

társaságra. Az ajtó lassan kinyílt mögötte. A konstábler és két őr rontott be.

Mr. Hendry karját lefogták, és elvezették az ordítozó, kapálódzó férfit.

Döbbent csend támadt. – Jó munka volt! – mosolygott Lord Harley Emilyre. – Ha nem akad rá arra a papírfecnire, nehezen találtunk volna bizonyítékot ellene.

– Itt kell maradnunk a tárgyalásig? – kérdezte Emily. – Nem – válaszolta a lord. – Bizonyíték gyanánt magammal

viszem a cédulát és a levelet, és elküldöm a tárgyalásra az ügyvédemet.

– A levélírási verseny, gondolom, beugratás volt – vélte Mrs. Bradley.

– Sajnos, igen – ismerte be Lord Harley. – Ezért aztán egy aranyat adok önnek, egyet Mr. Burridge-nek, egyet a kocsisunknak és egyet az őrnek.

– Miss Freemantle semmit sem kap? – kérdezte Mrs. Bradley. – A nagyszerű ötletének köszönhetően sikerült fülön csípni azt a fickót!

– Azt hiszem, Miss Freemantle elég jutalomnak tekinti majd, hogy egy kényelmes postakocsin teheti meg a hazavezető utat – vélte Lord Harley.

Késő éjszakáig fennmaradtak, és meghányták-vetették a gyilkossági kísérletet. Lizzie és Mr. Fletcher is csatlakozott a társasághoz, és elölről el kellett mesélni az egész történetet.

– Biztonságos lesz a holnapi utazás? – érdeklődött Hannah a kocsistól. – A kedvező, latyakot felszárító szél ellenére is, amit említett, ennyi hó bizonyára áradást okoz.

– Egyet se féljen, nem akadunk el – válaszolta a kocsis, aki akkor volt a legboldogabb, ha a bakon ülhetett. A hosszúra nyúlt tétlenség kikezdte az idegeit.

– Mi nem tartunk magukkal – mondta csendesen Lizzie. – Nem látom értelmét, hogy Exeterbe utazzunk. Mr. Fletcherrel itt maradunk, amíg vissza nem nyeri teljesen az erejét, aztán a postakocsival visszautazunk Londonba.

– Nehéz lenyelni, amikor egy hozzám hasonló, tiszteletre méltó férfiút előbb ennek a fickónak a megtámadásával vádolnak, majd az eljegyzett menyasszonya éppen ezzel az alakkal távozik – jegyezte meg a kapitány.

– Mrs. Bisley választott, és azt tanácsolom, törődjön bele tisztességgel – ajánlotta Lord Harley.

– Még sosem bántak velem ilyen hitványul – morgolódott a kapitány. – És most, hogy ismét itt a cselédség, nem látom be, miért kellene egy olyan úrnak, mint én, egy asztalnál étkeznie egy kocsissal, egy őrrel meg egy kinti utassal.

– Nem kéne annyira felvágnia – rótta meg Mrs. Bradley, és a kosarát fürkészte, mintha azt remélné, van sznobságot gyógyító szer is benne. – Őlordsága például bármit elvállalt, hogy segítsen, maga meg csak a lábát lógatta. Tudom, hogy általában nem szoktunk a kintiekkel együtt étkezni, de ezúttal mások voltak a körülmények.

A kintieket, vagyis azokat, akik a tetőn utaztak, a bentiek megvetették, és a fogadósok sosem ültették őket egy asztalhoz. Mr. Burridge, aki Seaton kapitány mellett ült, arrébb húzta a székét. – Eszibe se jutna, hogy én is megválogatom a társaságomat.

– Úgy látom, csak mi ketten és a kapitány ülünk majd a postakocsiban – fordult Hannah Mrs. Bradleyhez. – Nem tenne kivételt most Mr. Burridge-dzsel? – kérdezte a kocsist. – Csak amíg új utasok szállnak fel.

De a kocsis megmakacsolta magát. A kinti utas olcsóbb jegyet

vett, és semmiképpen sem fogja megengedni, hogy Mr. Burridge a postakocsiban utazzon.

Máris szétválnak útjaik, tűnődött Hannah rosszkedvűen. Helyreálltak a rangbeli különbségek és a hierarchia. De mi lesz Emilyvel és Lord Harleyval? A férfi alig nézett Emilyre. Most, hogy a fogadó személyzete visszatért, nem volt már barátságos konyha, ahova bizalmas vallomásokra félre lehetett vonulni.

Lord Harley most felállt. – Átsétálok az istállóba, hogy gondoskodjam holnap reggelre a

bérkocsiról. – Egy kis friss levegőt szeretnék szívni – mondta gyorsan

Hannah. – Elkísérem – azzal felszaladt a főkötőjéért és a köpenyéért. De miközben a latyakban a béristálló felé gyalogolt, Hannah

távolságtartónak érezte Lord Harley viselkedését. Nem lehetett valami közlékenynek sem nevezni. Hannah ismét cselédnek érezte magát, és azt gondolta, hogy ha az Emilyvel kapcsolatos érzései felől érdeklődne, a lord ezt arroganciának tekintené.

Miután Lord Harley kibérelte a postakocsit, visszafelé sétáltak a fogadóba, és Hannah ekkor már nem bírta tovább.

– Azt hiszem, Miss Freemantle szüleinek igazuk volt – fakadt ki hirtelen. – Nagyon összeillő párt alkotnának.

– Túl nagy a kor- és élettapasztalatbeli különbség – válaszolta Lord Harley, és a hangja mintha nagy távolságból érkezett volna.

– De hát. – Miss Freemantle nem szeret, és én sem őt. Most pedig ne essék

erről több szó, Miss Pym. Hannah a köpenye drága anyagát simogatta, mintha meg akarná magát nyugtatni, hogy már nem áll szolgálatban. A férfi a fogadó ajtajában felé fordult.

– Hálás vagyok, Miss Pym, az öntől kapott segítségért, az ételekért, amiket főzött, valamint a bátorságáért és a hősiességéért.

Hannah megrökönyödve nézett fel rá a váratlan bók hallatán. A férfi lemosolygott rá, aztán lehajolt, és futó csókot nyomott az arcára.

Miközben a férfi előreengedte, Hannah azt gondolta: szégyen, gyalázat, hogy Lord Harley nem tudja vagy nem akarja elvenni Miss Emily Freemantle-t.

– Kérem, mondja meg Miss Freemantle-nek, hogy hajnali hatkor indulunk – mondta még a lord.

– Nem szeretné ön megmondani neki? – javasolta Hannah alig hallhatóan, de unszolón.

– Semmi szükség rá. Jó éjt, Miss Pym.

Emily lefekvéshez készülődött, amikor Hannah belépett a kék szobába.

– Lord Harley kibérelt egy postakocsit, és holnap reggel hatkor indulásra készen áll, hogy önt Londonba kísérje – adta át az üzenetet Hannah.

– Rendben van – válaszolta Emily gyönge kis hangon. – Mint látja, már be is csomagoltam.

Azt hiszem, talán jobb, ha megint a gyapjúruhát veszem fel. Pedig már rá sem bírok nézni.

– Nem baj – mondta Hannah. – Hamarosan ismét a szüleinél lesz. – Hát igen – felelte reményvesztetten Emily. Hannah öt órakor ébredt, aztán gyorsan felöltözött, és

felébresztette Emilyt. Emily is sietve összekészült, és Hannah azt is észrevette, hogy a lány nem fordít különösebb figyelmet a külsejére.

Hannah követte a lányt az ebédlőbe, de Lord Harleynak nyoma sem volt. A fogadós teát és pirítóst szolgált fel Emilynek, és közölte vele, hogy Lord Harley már kint várja.

Hannah szomorúan és igen lehangoltan kísérte ki Emilyt a fogadóból. Emily feltette egyik kis lábát a postakocsi lépcsőjére. Lord Harley egy nagy fekete kancán ült, és várt.

– El akarom kérni a londoni címét, Miss Pym – szólalt meg Emily. – Szeretnék írni önnek.

– Hogyne, egy pillanat. – Hannah visszaszaladt a fogadóba, aztán egy papírlappal és egy irónnal tért vissza. Félbetépte a lapot, és az egyik felére felírta a címét. – És az ön címe, Miss Freemantle? – kérdezte.

Miközben Emily leírta, Hannah felszólt Lord Harleynak: – És önt hol találom meg, milord?

Szorongva várta a választ, és félig-meddig nyers visszautasításra számított.

– A St. James téren – felelte a lord. – A huszonhetes szám alatt. Emily átnyújtotta a címét, és felkapaszkodott a kocsiba. Hannah

szomorúan integetett a távolodó postakocsi után, mert búcsúzáskor Emilynek könnyes volt a szeme.

A kocsis ballagott ki, hogy befogja a lovakat a postakocsijuk elé. Megkérte Hannah-t, hogy legyen szíves siettetni a reggelijükhöz még csak most letelepedő útitársait.

De Hannah újabb papírlapokkal, tollal és tintával szerelkezett fel a söntésben, ahol előző este hagyták. Átment a piros szobába, és finoman rázta Mr. Fletchert, amíg fel nem ébredt.

– Szükségem van a segítségére – mondta a meglepett ügyvédnek. – Leveleket kell írnom, de hiányzik a neveltetésem, és a kellő tapintat sincs meg bennem.

Mrs. Bradley csalódott Miss Pymben. A kapitány nem csatlakozott hozzájuk. Úgy határozott, marad a fogadóban, és megvárja a következő Londonba tartó postakocsit. Mrs. Bradley és Hannah így kettesben maradt a postakocsiban egészen Salisburyig, ahol újabb utasok szálltak fel, de Miss Hannah Pym elkeserítően szótlan útitársnak bizonyult. Még amikor egy elárasztott úton hajtottak át, és a víz egészen az ablakig ért, akkor is néma és mogorva maradt.

De Salisburyben Hannah megkérdezte a kocsist, hol találja a postafogatot, és amikor megtudta, hogy a St. Clement-i Angyal fogadó elől négykor indul, futásnak eredt.

Visszajövetele után Mrs. Bradley ismét beszédesnek találta Hannah-t, aki újból izgatottan várta az út hátralevő szakaszát. Falvakon és városokon – Shaftesburyn, Sherbourne-ön, Yeovilon, Crewkerne-ön és Chardon – haladtak át, és minden megtett mérfölddel jobbra fordult az idő, és szárazabb lett az út.

De mire az Exeteri Masina Devonba ért, és az utazás a vége felé közeledett, Hannah Pym ismét nyugtalan és ideges lett. Egyszer fel is kiáltott hangosan: – Mit tettem? Ó, Istenem, mit tettem?

– Mi a csuda bántja, kedvesem? – érdeklődött Mrs. Bradley, de Hannah csak a fejét rázta, és rejtélyesen annyit válaszolt, hogy bizonyára elment az esze.

És Mrs. Bradley, aki már éppen el akarta kérni Hannah címét, legott elhatározta, hogy Miss Pym bizonyosan megőrült, és a cím elkérése tekintetében meggondolta magát. Hannah ugyanis kijelentette, hogy postakocsi-fordultával visszatér Londonba, és csak az „élmény” kedvéért utazott Exeterbe.

Hannah a Régi London fogadó kávémérésének ablakánál ült, és azon töprengett, vajon mi lett Miss Emily Freemantle-lel, hozzámegy-e Mr. Peregrine Williamshez, és hogy a fogadóban átéltek hatással voltak-e a jellemére.

Míg Hannah Exeterben az ablaknál tépelődött, Emily éppen hazaért: Mr. Peregrine Williamsszel kocsizott ki a parkba. Nyugtalan volt, unatkozott, és úgy érezte, megfullad. A szülei tárt karokkal és lelkifurdalástól zokogva fogadták. Ha Mr. Williamszet szeretné, ő lesz a jövendőbelije. Lord Harley igen erőteljes szavakkal ecsetelte, miket kellett Emilynek kiállnia. És hogy ebbe éppen ők hajszolták

bele! Emilyt azonban mindvégig az az érzés gyötörte, hogy jobban érezte volna magát, ha megróják az önzéséért. Miss Cudlippnak beszámolt a kalandjairól, de bármit mondott, a nevelőnője csak elszörnyedve kiáltott fel, és nem fért a fejébe, amikor Emily azt próbálta elmagyarázni, hogy némelyik kalandja kifejezetten szórakoztató volt.

Újonnan támadt óvatossága arra intette, hogy azt felelje a szüleinek: előbb alaposabban meg kell ismernie Mr. Peregrine Williamst, mielőtt elkötelezné magát. A szülei örömmel beleegyeztek.

Így hát kezdte megismerni, de a gyönyörű arc mögött semmit sem talált, ami érdekelte volna. Úgy volt, hogy a következő báli szezonban vezetik majd be a társaságba. A legszebb ruhákat és kalapokat kapja. A szülei mindennel elhalmozták, és Emily nyomorúságosan arra gondolt, hogy ebből semmit sem érdemel meg. Néha Hannah Pymre gondolt, és irigyelte a szabadságát. Nem gondolt Lord Ranger Harleyra. Emberfeletti erővel zárta ki a lordot a gondolataiból. Az emlékezés túlságosan fájdalmas lett volna. A lord miatt csúnyának és nem kívánatosnak érezte magát, és bár a tükre meg az érte rajongó Miss Cudlipp azt súgta, hogy gyönyörű, többé semmi örömét nem lelte a külsejében.

– Mr. Freemantle odaadta a leveledet? – kérdezte az anyja, amikor Emily belépett a szalonba.

– Nem, mama. – Ott van, a konzolasztalon. Emily felkapta, és kíváncsian megnézte. Nagy, nehéz vörös

viaszpecsét volt rajta, de annyira szétroncsolódott, hogy nem lehetett kivenni, kinek a pecsétjét nyomták bele. Rossz minőségű papírra írták, így minden bizonnyal Hannah Pymtől érkezhetett, és nem Lord Harleytól. De Hannah jelentette az egyetlen kapcsolatot azokkal a nagyszerű kalandokkal. Emily felbontotta a levelet, és nagy izgalommal átfutotta. Az arca kipirult, aztán lassabban, már-már hitetlenkedve olvasta újra végig.

– Kitől érkezett, kedvesem? – kérdezte az anyja. – Egy hölgytől, akivel útközben ismerkedtem meg. Emily szinte repült az emeletre, ahol bezárkózott a szobájába.

Leült, és ismét elővette a becses levelet. Nem Hannah-tól érkezett. Csak azért mondta, hogy újra meg újra elolvashassa. A levél Lord Harleytól jött.

Kedves Miss Freemantle! Úgy éreztem, írnom kell Önnek, mert nincs bátorságom

meglátogatni. Örökösen Önre gondolok, a szépségére és a bájára. A kettőnk közti korkülönbség miatt nem mertem kifejezésre juttatni az Ön iránti érdeklődésemet. Harminckét éves vagyok, de az Ön jelenlétében vén szatírnak érzem magam. A szerelem azonban reményt adott. Ha csak egy keveset is érez irántam, hajlandó lenne-e pénteken, e hónap harmincegyedikén a St. James park északi végében, a csatornánál találkozni velem? Szeretnék Önnel négyszemközt beszélgetni. Ha mégsem tudna eljönni, kérem, tekintse tárgytalannak a levelemet, és legyen boldog a Mr. Williamsével, de addig is örökké tartó szerelmemről, tiszteletemről és csodálatomról biztosítom.

Harley

Emily leengedte a levelet. Olyan izzó boldogságot és ujjongást érzett, hogy hangosan fel akart kiáltani. De két teljes napot kell addig várnia! Hogy bír addig uralkodni magán?

Lord Harley ilyentájt tért vissza a parkból, ahova lovagolni ment. Abban a véletlen szerencsében lehetett része, hogy távolról megpillanthatta Emilyt és gavallérját. Szép pár, gondolta keserűen, és arra gondolt, hogy jól megúszta. A napjait jóformán csak azzal töltötte, hogy önmagát biztosította arról, milyen szerencsés, hogy kiszabadult a Freemantle család karmaiból. Fogta a reggeli postát – még nem vette a fáradságot, hogy átnézze –, és átvitte a könyvtárba. Átfutotta a leveleket, és csak egy olcsó papírra írtnál habozott. Ezt nyitotta fel először, aztán elképedve bámult rá.

Kedves Lord Harley! Alig van bátorságom papírra vetni e levelet. A bagshoti

fogadóban esett kalandjaink óta nagyon sokszor gondoltam Önre. Szerettem volna kimutatni Ön iránti forróbb érzelmeimet, de úgy féltem, hogy makrancos és önző viselkedésemmel ellenszenvet keltettem Önben. Ha érez valamit irántam, és a lelke mélyén még képes nekem megbocsátani, kérem, találkozzon velem a St. James parki csatorna északi végén e hó harmincegyedikén, pénteken, kilenc órakor. Az Ön alázatos és engedelmes szolgája:

Emily Freemantle

Emlékek és érzések zavarba ejtő örvénye ragadta magával: Emily csókja, Emily a csűrben, ahogy bátran felkapaszkodik a tetőablakhoz, az akaratos, a humoros Emily, Emily a hatalmas ibolyakék szemével és csillogó gesztenyebarna fürtjeivel. Egy rövid pillanatig egészen beleszédült az örömteli ujjongásba. De aztán lassabban is átolvasta a levelet, és a boldogsága kihunyt. Rögvest esküdni mert volna, hogy nem Emily írta a levelet. Megfordította, és megnézte a bérmentesítő jelzést. Salisbury. Salisbury, ami az Exeterbe vezető út mentén feküdt. És az utazó házasságközvetítő Exeterbe utazott. Lehajította a levelet, és hangosan elkáromkodta magát. Előkeríti azt a minden lében kanál vénkisasszonyt, és kitekeri a nyakát! Valószínűleg egy ugyanilyen levelet küldött Miss Freemantle-nek, és az a hiszékeny gyermek biztos a St. James parkban vár majd rá pénteken, vagy megmutatja a levelet a szüleinek, és megkéri őket, hogy szóljanak neki, hogy hagyja békén őt.

A következő két napban üzleti ügyeibe temetkezett, és igyekezett megfeledkezni a csaló leveléről. De pénteken reggel, amikor még mindig nem kapott értesítést Miss Freemantle-től, rádöbbent, hogy Emily hisz a levél valódiságában, és el akar menni a St. James parkbeli találkára.

Nem tehet mást, mint ő is odamegy, és kíméletesen közli vele, hogy becsapták őket. Emily szívéről bizonyosan nagy kő esik majd le.

Hideg, fagyos reggel volt, amikor elindult hazulról a kétfogatúján. A befagyott csatorna északi végénél állította meg a kocsit. A csatornát korhadó hársfák szegélyezték; Lord Harley itt állt, és semmit sem látó tekintetét a Buckingham Ház vörös téglás homlokzatára függesztette. Fagy szikrázott a napsütésben, zord hideg volt. Egy bérkocsi közeledett.

A kocsi megállt, Emily Freemantle leszállt, és kifizette a bérkocsist.

A kék köpenyét és egy nagyon divatos főkötőt viselt, a napfény megcsillant rövid fürtjein.

Amikor a bérkocsi elindult, Emily felé fordult, félénken elmosolyodott, és felé nyújtotta a két kezét.

Minden elhatározása, ami arra irányult, hogy a két levél hamisítvány volt, füstté vált.

Odament Emilyhez, megragadta a kezét, és lenézett a szemébe. A lány nevetve, pirulva állt előtte, és imádnivaló volt.

Lord Harley a karjába szorította, lehajolt, és megcsókolta, és Emily visszacsókolta, és minden pontosan olyan volt, ahogy a férfi elképzelte. Felkorbácsolt érzékekkel, az illemre fittyet hányva, a kíváncsian bámészkodó parkőrt észre sem véve, egymásba feledkező szenvedéllyel csókolóztak. A férfi végül felemelte a fejét, és lemosolygott Emilyre.

– Gyere hozzám feleségül – mondta. – Mihamarabb.– Milyen hamar? – kérdezte a lány.– Amilyen hamar csak lehet. Menjünk, közöljük a hírt a

szüleiddel. Mr. és Mrs. Freemantle repestek a boldogságtól. Miss Cudlipp

döbbenten bámult, és erélytelenül csak ezt ismételgette: – És Mr. Williams? Szegény Mr. Williams!

De Emily szülei kivonszolták a szobából. A boldog párnak szüksége van tíz percre, hogy megpecsételjék a fogalmukat.

Amint becsukódott az ajtó, Lord Harley átölelte Emilyt, és addig csókolta, míg a lánynak elakadt a lélegzete. – Elviseled, hogy egy ilyen öregember felesége légy? – kérdezte végül.

– Csak harminckettő vagy – vetette ellen Emily.– Annál több, gyermekem. Harminchárom.– De azt írtad a leveledben.Lord Harley egy csókkal beléfojtotta a szót. – Nálad van a levél? – kérdezte aztán.– Igen. A retikülömben.– Hadd nézzem.Emily elővette, és átnyújtotta. A férfi elolvasta, aztán nevetni

kezdett. – Az a ravasz vén szatyor!– Kiről beszélsz? Miről van szó?– Nem én írtam ezt a levelet, szerelmem, és rögtön tudtam,

amikor megérkezett a feltehetően általad megfogalmazott levél, hogy te nem írhattad. Ha nem tévedek, mindkettőt az orrát mindenbe beleütő Miss Hannah Pym írta.

– De hát. – habogta kétségbeesetten Emily. – Eljöttél, és aztmondtad, szeretsz. Csak tréfáltál?

– Dehogy, drágám. Áldom Miss Pymet és a közbeavatkozásait.Csókolj meg újra!

Emily bátortalanul pislogott fel rá. Idegennek látta abban a pillanatban, egy sűrű fekete hajú, fekete szemű, drága ruhákat viselő idegennek. Aztán Lord Harley rámosolygott, és Emily szíve

boldogan megdobbant. Szorosan a férfi nyaka köré fonta a karját, ahogy álmában is tette, és odatartotta a száját.

A szülei idegesen toporogtak az ajtó előtt, és a benti, hosszúra nyúló csendre füleltek.

Végül benyitottak. A pár annyira belefeledkezett egymásba, hogy észre sem vették őket.

– Tegyenek már valamit – sziszegte könnyeivel küszködve MissCudlipp. – Szegény, ártatlan Emily!

– Menjen a szobájába! – förmedt rá magából kikelve Mr.Freemantle. – A mi Emilynk felnőtt!

Kilencedik fejezet

A szerelem olyan, mint a kanyaró: minél később kapjuk el, annál rosszabb.

Douglas William Jerrold

Visszaérkezését követően Hannah Pym a kensingtoni pékség feletti két kis szobájában lakott. Szerette volna felkeresni Sir George Clarence-t, és elmesélni a kalandjait. De hogy élvezné élményei elbeszélését, amikor így kínozza a lelkiismeret?

Visszaemlékezett arra, hogyan vette rá szegény kis Mr. Fletchert a levelek megírására. Megfélemlítéssel rábírta, pedig Mr. Fletcher tiltakozott, hogy erkölcstelenség hamisításra vetemedni. Miss Pym most már napok óta izgatottan böngészte az újságok társasági híreit, mert azt remélte, hogy bejelentik Lord Harley és Miss Emily Freemantle esküvőjének időpontját. Ez a bejelentés megszabadítaná végre a borzalmas bűntudattól. És akkor végre meglátogathatná Sir George Clarence-t, és nekifoghatna a következő utazása megtervezéséhez.

Micsoda kalandokat élt át! És milyen elkeserítő, hogy még csak nem is időzhet el az emlékeinél, mert mindig ott a buktató, az elítélendő viselkedése hogy !

Megdorgálta magát. Mindig is kotnyeles volt, beleütötte az orrát mások ügyeibe. De soha többé nem teszi! Amikor a Repülő Masinán elindul a következő útjára, a tájat csodálja majd, és nem törődik a többi utassal.

A két kis szoba sivár volt és sötét, de nem akart addig házat keresni, amíg ki nem elégítette az utazás és a kaland utáni vágyát. De a kaland Hannah számára nemcsak a postakocsin való utazás volt, hanem a mások életébe való belekontárkodás is. Amikor még nagy személyzet volt Thornton Hallban, imádott a cselédség dolgaiba avatkozni. Megfordult a fejében, hogy visszamegy oda, de aztán elvetette az ötletet. Valami idegen gondnok meg a felesége lakik most ott. Senkivel sem beszélgethetne.

Dolgos életében először Hannah szenvedni kezdett a magánytól. Felvette a köpenyét és a kalapját, és kisétált Kensington falvába, ahol

túl sokat költött két csokor tavaszi virágra, ami nemrég érkezett a Csatorna-szigetekről, hátha így színesebbé teheti sivár szállását.

De amint elrendezte a virágokat a vázákban, kezdett felvidulni. És ekkor kopogás hallatszott. Vajon ki lehet?, gondolta. A péknek

előre kifizette a lakbért. Lesimította a szoknyáját, ajtót nyitott, és egy lépést hátrált. Lord Harley és Emily Freemantle állt a küszöbön. A bejárat előtt félhomály volt, és Hannah éles szeme

reménykedve fürkészte az arcukat, de mindketten ünnepélyes és szigorú arcot vágtak.

– Jöjjenek be, Miss Freemantle és milord – invitálta őket idegesen. Megpiszkálta a tüzet, míg vörösen nem izzott a parázs, és feltette a kannában a vizet. – Isznak egy teát?

– Irtózatosan dühösnek kellene lennünk magára, Miss Pym – kezdte Lord Harley –, és tudja is, hogy miért.

Felesleges volt az értetlent adni. – Honnan jött rá? – szontyolodott el Hannah. – Onnan, hogy sosem írnék ilyen dagályos levelet, ahogy Miss

Freemantle sem. Hannah szemét elfutották a könnyek. – Könyörgöm, bocsássanak meg! Olyan tökéletesen illettek

egymáshoz, és azt hittem. A hangja elcsuklott a szívfacsaró sírástól. – Ne gyötörd tovább! – kacagott fel Emily, és Hannah a lány

ragyogó arcára pillantott, az övén pedig felderengett a remény. – Úgy bizony, maga utazó házasságközvetítő! – folytatta Lord

Harley. – Bevált a terve. Azért jöttünk, hogy meghívjuk az esküvőnkre. – Jaj, milord! – csapta össze a kezét Hannah. – Ez több, mint amit

megérdemlek. Mikor lesz a nagy esemény? – Három hónap múlva – válaszolta Emily. – Rövid időn belül

megkapja a meghívót. Emily nagy megdöbbenésére Hannah hirtelen lehuppant a székre,

és istenigazából zokogni kezdett. – Olyan szörnyű bűntudatom volt – törölgette a szemét. –

Rettenetes volt. Kényszerítettem azt a szegény Mr. Fletchert, hogy megírja helyettem a leveleket, és amikor odamentem hozzá a fogadóban, hogy elbúcsúzzam, alig akart szóba állni velem.

– Szegény Miss Pym! – sajnálkozott Lord Harley. – És ha most kaphatnánk egy teát.

Hannah leforrázta a tealevelet a kancsóban, aztán leszaladt a pékhez teasüteményt venni.

Mire visszatért, Lord Harley és Emily már egymás karjában volt. Hannah visszaosont a folyosóra, aztán hangosan köhécselt, és újra belépett.

A pár már szétvált, és Emily a fogadóbeli kalandjaikra terelte a szót. Lord Harley elmesélte, hogy Mr. Hendry múltjára is fény derült. Londonban patikussegéd volt, és a főnöke lányának próbált udvarolni. A patikus útilaput kötött a talpára, de miután Mr. Hendry távozott, felfedezte, hogy pénzt és gyógyszereket lopott a patikából. – Felakasztják? – feszengett kínos zavarban Hannah. A tömeges akasztások korában, amelyeken sok volt a néző, meglepő volt, hogy akad olyan ember, aki a halálbüntetés puszta gondolatától is borzad.

– Nem tartom valószínűnek – válaszolta Lord Harley. – Bizonyára deportálják.

A pár ezek után általánosságban kezdett beszélgetni a kalandjaikról. Hannah is belefolyt a beszélgetésbe, de egy idő után Lord Harley és Emily mindig csak oda lyukadtak ki, hogy miként szerettek egymásba, és Hannah úgy érezte, kizárják a boldog párt körülvevő ragyogó körből.

Miután elmentek, Hannah-ra még erősebben tört rá a magány. Arra gondolt, hogy sosem lehetett igazán szerelmes a másodkomornyikba, mert Lord Harley és Emily sugárzottak és fellegekben jártak a szerelemtől. Hannah nem emlékezett ehhez hasonló érzésre.

De aztán eszébe jutott valami, amitől jobb kedvre derült. Most már meglátogathatja Sir George-ot! De előbb levelet kell írnia Mr. Fletchernek. A férfi megadta egy londoni barátja címét, ahol a Lizzie-vel kötendő házasságáig szándékozott lakni. Megírta, hogy a hamisítványai beváltak. Lepecsételte a levelet, kalapot és köpenyt vett, és elvitte a levelet a postára.

Aztán elolvasta a címet Sir George névjegyén, leintett egy bérkocsit, és útbaigazította a kocsist a mayfairi Green Streetre.

Hannah csak akkor döbbent rá két dologra, amikor becsengetett, és egy tekintélyt parancsoló főkomornyik tekintett le rá. Egy hölgy először is sosem látogat el egy úr városi házába, másodszor pedig névjegykártyája sem volt, amit átadhatott volna.

A köpenye és a kalapja a legfinomabb anyagból készült, de nagyon is jól tudta, hogy a cselédségnek veleszületett érzéke van ahhoz, hogy eldöntse, ki tartozik a felsőbb osztályokhoz, és ki nem.

– Sir George Clarence-hez jöttem – mondta Hannah. – Miss Hannah Pym vagyok.

A komornyik egy pillanatig sem habozott. – Sir George nem tartózkodik itthon – közölte, és Hannah orrára

csukta az ajtót. Sir George akkor lépett be a kesztyűjét húzogatva az

előcsarnokba, amikor becsapódott az ajtó. – Ki volt az? – érdeklődött. – Egy Miss Pym nevű személy. Még névjegye sem volt. – Pym? – ismételte egy pillanatig tanácstalanul Sir George, aztán

felderült az arca. – Ó, Miss Pym! Én kértem meg, hogy keressen fel. A komornyik az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta, Sir George pedig

kisietett, aztán jobbra-balra pillantott, amíg meg nem látta az utcasarkon éppen beforduló vékony, kedveszegetten igyekvő alakot. Utánasietett, és végül utolérte.

– Miss Pym! – kiáltotta. Hannah megfordult, és ránézett. El is felejtette, hogy Sir George

milyen jóképű és méltóságteljes az átható kék szemével és az ezüstös hajával.

Hannah zavartan húzkodta az orrát. – Nem lett volna szabad otthon felkeresnem, uram – mondta rekedtesen. – Úgy viselkedtem, mint egy cseléd, és elfelejtettem, hogy még névjegyem sincs.

– Nekem pedig említenem kellett volna, hogy írjon, és akkor megbeszélhettünk volna egy találkozást – sietett megnyugtatni Sir George. – Éppen a klubomba indultam, de szívesebben hallgatom az élménybeszámolóját. A Gunter nincs messze, és szép napunk van – nyújtotta a karját.

Hannah lopva körülnézett, hátha a Thornton Hall-i régi személyzet egyik-másik tagja arra jár, és látja, milyen előkelően vonul Sir George Clarence karján.

Hannah bele is fogott a történetbe, amint helyet foglaltak Gunternél. Sir George hátradőlt a székén, és a volt házvezetőnő különös szemét figyelte, ami kéken csillogott a boldogságtól, zölden villant az izgalomtól, vagy aranylott, ha komolyra fordult a szó. Lenyűgözve hallgatta az útonálló, a hóvihar, a fogadóban töltött idő és Mr. Hendry galádságának történetét, majd egyre derűsebben, ahogy Hannah elmesélte, hogyan vette rá hízelgéssel Mr. Fletchert a levelek megírására.

– Ez igazán nagyon csúnya és dévaj dolog volt öntől – korholta szelíden Sir George. – Még szerencse, hogy Lord Harley nem tudja a

címét, különben bíróság elé idézhette volna. – De a végén jól sült el minden! – mondta boldogan Hannah. –

Mert a mai napon Lord Harley és Miss Freemantle felkeresett, hogy meghívjanak az esküvőjükre.

Sir George csak nevetett és nevetett, majd így szólt: – Most, hogy bőven volt része kalandokban, bizonyára örömmel állapodik meg.

– Ó, dehogy – tiltakozott Hannah. – Még csak most kezdtem. – És hova utazik legközelebb? – Bath-ba – válaszolta Hannah. – Azt hiszem, oda utazom. – Biztos benne? Ha kalandokra vágyik, a bath-i úton aligha talál

majd. Könnyű, kellemes út, és szerintem a legkeményebb téli napokat már magunk mögött tudhatjuk. De hogy éppen Bath! Úri betegek és borzalmas ízű gyógyvíz.

– Mindig is szerettem volna Bath-ba menni. Tudja, uram, néha arról ábrándozom, hogy egy ilyen utazás alkalmával találkozom Mrs. Clarence-szel. Tudom, hogy nagyon rossz dolgot művelt, de szeretettel emlékszem vissza rá. Egyébként most már szabad, és férjhez is mehetne, amiről talán nem is tud.

– Az öcsém halálhíre benne volt az összes újságban – mondta Sir George. – Mrs. Clarence biztos olvasta valamelyiket, vagy egy barátja értesítette. Hol lakik most?

– Kibéreltem két kis szobát egy kensingtoni pékség fölött. – Nem talált jobb szállást? Ha bármiben a segítségére lehetek. – Igazán kedves öntől, uram. De előbb utazni szeretnék, aztán

keresnék valami kellemes lakhelyet. De ön már minden hírt hallott tőlem, én pedig még meg sem kérdeztem, hogy van, uram.

– Lefoglalt Thornton Hall. Lehet, hogy eladom. De olyan sivár, visszataszító hely, hogy úrrá lett rajtam a vágy, hogy lássam, hogyan festene csinos kertekkel körülvéve, egy kis díszítéssel. Ha Bath-ba megy, az útról majd láthatja, hogy a kertészek megkezdték a munkát. – Sorolni kezdte, milyen javításokat végeztetett a házon, és Hannah közben titkon tanulmányozta, s próbált minden kis részletet az emlékezetébe vésni: előkelő, nemes vonású arcát, ragyogó kék szemét, páratlanul hófehér és finom szálú haját, pompás öltözékét. Rövid derekú, szilvakék selyemmellényt viselt, magas, álló gallérral, hozzá világos szürkésbarna nankingi szövetből varrt térdnadrágot és arany-fehér csíkos harisnyát. Fehér nyakravalójában gyémánt csillant, és hosszú, fehér ujján gyémánt-zafírköves gyűrű szikrázott.

Hannah kicsit széthúzta a köpenyét, amikor leült, mert reménykedett, hogy Sir George észreveszi a finom, fényes batisztból

varrt ruháját, ami egykor Mrs. Clarence-é volt. Valamikori munkaadója mindig a legújabb divatot követte, és a ruhái szerencsére magasra szabott derekúak voltak, így Hannah-nak nem kellett sokat alakítania rajtuk.

Rettegett a pillanattól, amikor Sir George majd feláll, hogy távozzanak. Hannah keserédes örömét lelte a férfi társaságában. Sosem érzi fesztelenül magát Sir George mellett, mert mindig tudatában lesz alacsonyabb rangjának, sosem fogja a helyét találni, akárcsak egy szolga, aki egy olyan világba tévedt, amihez nemcsak nem tartozik, de soha nem is fog. Ám a férfi láthatóan nem sietett távozni, és nagy barátságban beszélgettek, míg odakint a Berkeley Square-re le nem szállt a kékes alkony, és a lámpagyújtogató meg nem jelent a hosszú létrájával, hogy bálnazsírral töltse meg, majd meggyújtsa a köztéri lámpákat.

Ekkor egy hölgy lépett az asztalukhoz. Hannah felpillantott. Sir George felállt, és Hannah az utolsó pillanatban lett úrrá magán, hogy ő is felálljon.

– Sir George! – csicseregte a hölgy. – Ezer éve nem láttam! – Jó estét, Mrs. Courtney – üdvözölte Sir George. – Hadd

mutassam be Mrs. Courtneyt, Miss Pym. Mrs. Courtney, a hölgy Miss Pym.

Mrs. Courtney invitálás nélkül kecsesen leereszkedett egy székre. Hannah szíve elfacsarodott. Ismerte Mrs. Courtneyt. Két éve látogatott el egyszer Mr. Clarence-hez, és akkor a személyzet egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy az özvegy férjvadászatra érkezett. Csinos, hervadt arcú, igen elegáns hölgy volt. Mályvaszínű krepdesin ruhát viselt, amit csokorba szedett pliszírozás díszített, és a csokrok között ugyanolyan színű selyemből egy-egy hajtás volt. A fején körülményesen hajtogatott mályvaszínű selyem fejfedő. Nagy, zöldes szeme kíváncsian guvadt ki, csakúgy, mint két éve, amikor kikérdezte a házvezetőnőt Mr. Clarence elmeállapotáról, s arról, hogy hajlandó-e végre elválni megtévelyedett feleségétől.

Sir George általánosságban az időjárásról beszélt, a nemrégiben látott színdarabokról és közös barátaikról. Mrs. Courtney felemelte a lornyonját, azon keresztül szemügyre vette Hannah-t. – Nem ismerjük egymást? – kérdezte Sir George szavába vágva.

– Kétleném – válaszolta Hannah. Ha egyedül lett volna, megmondja az igazat, de nem akart szégyent hozni Sir George-ra azzal, hogy bevallja, cseléd volt.

– Furcsa – jegyezte meg a hölgy, és zöld tekintete valósággal

perzselt a kíváncsiságtól. – Régi barátja Sir George-nak? – Nagyon régi – válaszolt Sir George. – Hosszú ideje nem

találkoztunk, és sok a mondanivalónk. – Bizonyára mindketten azt szeretnék, ha már távoznék – kacagott

erőltetetten Mrs. Courtney, de semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna menni.

– Sosem vetemednék arra, hogy ilyesmit mondjak. – Sir George hátradőlt a széken, és nyájasan a hölgyre mosolygott. – De attól tartok, hogy unalmasnak talál majd minket, mert olyan sok a megbeszélnivalónk.

Mrs. Courtney felhúzta az orrát. A célzás félreérthetetlen volt. Felállt.

– De biztos vagyok benne, hogy már láttam magát, Miss Pym. Egyet se féljen, vissza fogok emlékezni, hogy hol és mikor. Kiváló az emlékezőtehetségem.

– Ez fenyegetés volt – búslakodott Hannah, amikor Mrs. Courtney távozott a cukrászdából.

– Valóban találkoztunk Thornton Hallban. Azért jött, hogy kiderítse, Mr. Clarence el akar-e válni a feleségétől, és e tárgyban alaposan kifaggatott. El is mondtam volna neki, de nem akartam szégyent hozni önre azzal, hogy nyilvánosságra hozom, hogy egy szolgálóval uzsonnázik.

– Egy volt szolgálóval – helyesbített Sir George. – Miről is beszéltünk? Á, igen, Thornton Hall parkjáról. Ha legközebb visszaérkezik, írjon nekem, Miss Pym, és elviszem, hogy megmutassam önnek.

– Mindennél jobban örülnék neki – mondta Hannah félénken, mint egy fiatal lány.

A férfi rámosolygott, és arra gondolt, milyen kellemes egy ilyen hálás és szórakoztató hölgyet elkísérni.

Hannah nem akarta, hogy a férfi vesse fel elsőnek a távozás gondolatát, ezért kelletlenül összeszedte a kesztyűjét és a retikülj ét.

– Most hova készül? – kérdezte Sir George, amikor ismét a Berkeley Square-en álltak. – Kensingtonba?

– A citybeli Bell Savage-be, hogy jegyet vegyek a bath-i postakocsira.

– Hadd intsek le önnek egy bérkocsit. – Inkább sétálnék, uram – mondta Hannah, aki mostanra már

olyan boldog és izgatott volt, hogy attól félt, szétrobban, ha nem járja le az izgalmát.

– Ahogy óhajtja, Miss Pym. Sok sikert és jó szerencsét a következő útjához. – Megemelte a kalapját, mélyen meghajolt, Hannah pedig pukedlizett. Pár perc múlva azért visszafordult, és figyelte Sir George magas alakját, ahogy a férfi az alkonyatban átmegy a Berkeley Square-en. Hannah még jó darabig állt ott, és nézett utána, még akkor is, amikor már eltűnt szem elől.

Aztán elindult a City felé. Ugrálni, szökdécselni, kiabálni lett volna kedve. Sir George meghívta, hogy nézze meg a parkot! Átadhatja magát a következő utazása kalandjainak, és nem kell amiatt aggódnia, hogy a férfi emlékszik-e rá, vagy egyáltalán hajlandó-e találkozni vele.

Megállt egy utcai lámpa alatt, és elővett a retiküljéből egy összehajtogatott újságkivágást. A bath-i postakocsit hirdették benne:

Repülő Masina

Akik Londonból Bath-ba kívánnak utazni, vagy Útközben Bárhova, keressék fel a londoni Ludgate Hillen a Bell Savage fogadót, és Bath-ban a Fehér Oroszlánt. Mindkét Helyen Hétfőnként, Szerdánként és Péntekenként felszállhatnak a Posta Kocsira, amely – Isten Segedelmével – Három Nap alatt teszi meg az utat, és hajnali ötkor indul. Az utasok egy font öt shillinget kötelesek fizetni, és hét Kiló Súlyt vihetnek magukkal, amiért fél Kilónként három félpennyt kell fizetniük.

Hannah eltette a hirdetést, és megszaporázta lépteit a City felé. Már nem érezte magányosnak magát. Olyan sok mindenre

készülhetett! Lord Harley esküvőjére, Thornton Hall parkjának meglátogatására és a bath-i kalandos új útjára!

A postakocsiban az volt a csodálatos, hogy egyenlőséget teremtett. A felsőbb osztályok, bár úgy tettek, mintha megvetnék az efféle utazást, gyakran ereszkedtek le odáig, hogy postakocsin utazzanak, mert egy hölgyet elég volt, ha a komornája elkísért, és nem kellett felvennie öt embert arra, hogy az útközben leselkedő veszélyektől megóvják.

Hannah végül elért a Bell Savage-hez, és vett egy benti jegyet a bath-i postakocsira. Utána még álldogált kicsit, és a fogadó udvarán a sürgés-forgást figyelte. A postakocsi éppen ekkor érkezett meg Bath-ból, és magas, vörös kerekén begurult az udvarra. Hannah érezte a

szagát, a fa, a bőr és a lovak verítékének illatát. A szíve az izgalomtól gyorsabban kezdett verni. Még sokáig ott

maradt, mert a szeme-füle nem tudott betelni a látvánnyal és a hangokkal, és csak azután indult neki a hazafelé vezető hosszú útnak. Mire a Hyde Park Cornerre ért, rájött, hogy elfáradt, de egyetlen bérkocsis sem vállalta, hogy szembenézzen a Knightsbridge Road veszélyeivel a sötétben, így Hannah elszántan továbbment, és idegesen nézegetett jobbra és balra, mert minden pillanatban támadástól félt, és azon tűnődött, miért nem ment haza azonnal a Gunter után.

Végül aztán kimerülten kapaszkodott fel a pékség feletti szállásához vezető lépcsőn. Rakott a tűzre, majd fáradtan lerogyott egy kopott fotelba, és lerúgta a cipőjét.

A szeme kezdett lecsukódni, és megint úgy érezte, hogy a postakocsi ringatja, és mintha az őr hosszan belefújt volna a kürtjébe, mialatt a Repülő Masina Anglia széltében-hosszában száguldott vele.