BARBARA WOODMegszentelt föld

MAGYAR KÖNYVKLUB

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Barbara Wood: Sacred Ground Copyright © 2001 by Barbara Wood St. Martin Press, New York All rights reservedHungarian translation © Király Dezső, 2003 Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban.

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet férjemnek^ Georgi

Kiadja a Magyar Könyvklub Rt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a tagja.Felelős kiadó a Magyar Könyvklub vezérigazgatója Irodalmi vezető: Székely Krisztina Műszaki vezető: Mihalecz Pál A borítót tervezte: Papp Zoltán KöszönetnyilvánításNem mondom, hogy haszontalan volna múzeumokban, könyvekben kutatni. De messze nem olyan élmény, és nem nyújthat annyit, mint hús-vér emberekkel dolgozni. Jó néhány kitűnő segítőtársamnak kell köszönetet mondanom.Elmer De La Riva a cahuilla indiánok Aqua Caliente ágából elvitt a kísértetjárta Taquitz-kanyonba, és megosztotta velem a legendás sámán rémisztő történetét; dr. Michelle Anderson, az amerikai bennszülöttek kutatóprogramjának a professzora beavatott a rezervátumokban végzett terepmunkájának tapasztalataiba; dr. Raymond Wong bűnügyi patológus elmagyarázta, hogy a törvény szerint miként bánhatnak a csontvázakkal; Mike Smith odaengedett igen régi és ritka műtárgyakból álló, Dél-Kaliforniában levő bennszülött amerikai műgyűjteményéhez; Richard Martinez végigvezetett az indián földigénylések jogi ingoványán; Shana Dominquez életemben először vitt el powwow szertartásra, és szarvasbőrtáncra tanított; és végül köszönöm mindazoknak a missziós indiánoknak, a Pala, Pe-changa, Morongo és Santa Ynez ágba tartozó embereknek a segítségét, akik nyíltan megosztották velem családjuk történetét, és azt is, milyen reményeket táplálnak a bennszülött amerikaiak jövőjéről.Végül örök hálám Jennifer Enderlinnek, bölcs és kitartó szerkesztőmnek, és Harvey Klingernek, a világ legcsodálatosabb irodalmi ügynökének.Béke, testvéreim!

Első fejezet

Erica erősen markolta a kormánykereket. A terepjáró jókora kövek közt, kátyúkba zökkenve száguldott a földúton. Erica mellett Luké, az asszisztense ült falfehéren, aggódva. Luké az UCSB-n továbbképzős diákként a doktori disszertációján dolgozott. A húszas éveiben járt, hosszú, szőke haját lófarokba fogta, és A régészek buknak az idősebb nőkre feliratú pólót viselt.— Úgy tűnik, komoly zűr van — magyarázta a fiú. — Az úszómedencét egyik pillanatról a másikra csak úgy elnyelte a föld. — Elismerően csettintett, de dr. Erica Tyler nem törődött vele, csak száguldott felfelé a kanyargós, keskeny szolgálati úton. - A hírekben az állt, hogy az üreg az egész fennsík alatt végignyúlik. Filmcsillagok házai alatt, sőt lakik ott egy rockénekes is, aki szerepelt a hírekben, meg egy baseball játé kos, ő tavaly az év játékosa volt, aztán még valami híres plasztikai sebész is. Ott az a nagy üreg a házuk alatt. Tudod, mit jelent ez?Erica nem tudta, hogy mit jelent ez, nem is igen érdekelte. Mindössze egy dolog foglalkoztatta: az a fantasztikus felfedezés, ami a katasztrófával járt.A földrengés idején Erica északon volt, egy állami kutatási projekten dolgozott. A föld két napja mozdult meg, és a rengés 7,4-es erősségű volt. Északon egészen San Luis Obispóig, délen San Diegóig, keleten egészen Phoenixig érezték. Dél-Kaliforniában lakosok milliói riadtak fel álmukból. Emberemlékezet óta ez volt a legnagyobb földmozgás errefelé, és mindenki úgy vélte, ez okozta azt is, hogy a rá következő nap egy harminchárom méteres úszómedencét trambulinostul, csúszdástul elnyelt a föld.A következő csodálatos esemény rögtön ezután történt: amikor a medence megsüllyedt, és a lecsúszó föld foglalta el a helyét, emberi csontok és egy eddig ismeretlen barlang bejárata került napvilágra.— Az évszázad felfedezése lehet!Luké egy pillanatra levette szemét az útról, és a főnökére pillantott. Még sötét volt, és a hegyi utat nem világították meg lámpák, ezért Erica felkapcsolta a kocsiban a belső világítást. Jól látszott vállig érő, enyhén göndörödő, fényes, gesztenyeszín haja és az ásatásoktól napbarnított bőre. Dr. Erica Tyler, akivel Luké immár hat hónapja dolgozott együtt, a harmincas éveiben járt, és bár nem volt feltűnő szépség, Luké vonzónak tartotta, olyan nőnek, aki után ha nem fordulnak is meg az utcán, azért keresik a társaságát.— Jó kis skalp lesz valami mázlis régész számára — tette hozzá. A nő oldalvást ránézett.— Mit gondolsz, miért szegtünk meg minden létező közlekedési szabályt idefelé?Erica elmosolyodott, aztán épp időben fordította figyelmét ismét az útra, hogy kikerüljön egy rémült nyuszit.Felértek a fennsík tetejére. Innen már látni lehetett Malibu távoli fényeit. A kilátást — keletre Los Angeles, míg nyugatra a Csendes-óceán látszott - eltakarták a fák, a magasabb csúcsok és a milliomosok kastélyai. Erica tűzoltókocsik, rendőrautók, a megyei katasztrófavédelem teherautói, közvetítőkocsik és a helyszínt elkerítő sárga rendőrségi szalag mentén parkoló autók sora között manőverezett tovább. Bámészkodók söröztek autóik tetején vagy motorházán üldögélve, és elmélkedtek a katasztrófák természetrajzán, vagy csak jól érezték magukat, bár a hangszórók éppen azt harsogták, hogy a terület veszélyes.— Úgy hallottam, hogy a húszas években ez a fennsík a flúgos szellemidézők kedvenc helye volt — mondta Luké, mikor a kocsi végre megállt. - Ide jártak beszélgetni a szellemekkel.Ericának eszébe jutott néhány régi némafilmfelvétel Sarah nővérről. Sarah LA egyik legszínesebb figurája volt egykor, és Hollywood olyan kiválóságainak tartott szeánszokat, mint Rudolph Valentino és Charlie Chaplin. Színházakban, előadótermekben rendezett

tömeges szeánszokat, és végül, amikor már több ezer híve volt, felment a hegyekbe, és felépítette a Szellemek temploma nevű szentélyét.— Tudod, hogy hívták eredetileg ezt a helyet? — folytatta Luké, kicsatolva a biztonsági övét. - Mármint a szellemidézők előtt? Akkor, régen — tette hozzá, és viaszpecséttel lezárt pergamenek, hajnali párbajok korát idézte a hangja. - Canon de Fantasmasnak — ízlelgette a szavakat. — Vagyis Kísértetkanyonnak. Elég hátborzongató, nem? — És megborzongott.Erica felnevetett.— Luké, ha csakugyan régész akarsz lenni, amikor nagy leszel, nem ijedhetsz meg a kísértetektől.O is együtt élt a kísértetekkel, jelenésekkel, szellemekkel és koboldokkal. Jelen voltak az álmaiban és az ásatásain, megzavarták, kicsúfolták, bosszantották időnként, de soha nem voltak ijesztők a számára.Erica kiszállt a kocsiból, arcán végigsimított a hűvös éjszakai szél. Lenyűgözve nézett végig a szeme elé táruló hihetetlen látványon. Az újságban látott róla fényképet, és hallotta szemtanúk beszámolóját is, tudta, mint vált a talaj egyszeriben bizonytalanná az Emerald Hills lakópark kerítéssel óvott luxustelepén, amitől egy úszómedence alatt beszakadt a föld, és ez fenyegeti a többi házat is. De mindez nem készítette fel a rá váró látványra.Keleten már pirkadt, de amúgy sötét volt még az éjszaka, makacs fedélként borult Los Angelesre. Fényszórók, azaz ember készítette napok sorakoztak a helyszín határán, s világították meg élesen ennek a szuperelőkelő környéknek egy kis darabját, ahol a házak márványtemplomokként rajzolódtak ki a hold tejfehér fényében. A szürreális jelenet középpontjában egy kráter feketéllett - az ördög szája maga, amely elnyelte Hármon Zimmerman filmproducer házának úszómedencéjét. Helikopterek zúgtak a fejük fölött, s vakító fényköröket vetettek a műszereiket felállító földmérőkre, a fúróikkal és térképeikkel vonuló geológusokra, kezüket kávéspohárral melegítő, a nappalt váró, kobakot viselő férfiakra és a rendőrökre, akik a lakókat menekítették volna, ha azok hajlandók távozni.Erica felmutatta igazolványát, és mint a Kalifornia Állami Archeológiai Hivatal munkatársa, asszisztensével együtt átléphetett a tömeget kívül tartó sárga rendőrségi szalagon. Rögtön a kráterhez siettek, ahol éppen a Los Angeles megyei tűzoltóság emberei tanulmányozták az omlást. Erica a barlang bejáratát kereste.- Az volna? - mutatott Luké hosszú karjával a kráter másik oldala felé. Erica csak nehezen vette ki a kis nyílás körvonalait a sziklapart oldalában, vagy huszonöt méterrel a felszín alatt.- Csak nem akarsz bemenni? Elég veszélyesnek tűnik, dr. Tyler.- Jártam már barlangban.- Hát te mi a csudát keresel itt?!Erica megperdült. Nagydarab, őszes oroszlánsörényű férfi viharzott felé haragos arccal. Sam Carter volt az, a Műemlék¬felügyelet kaliforniai irodájának vezető régésze. Egy sztentori hangú férfi, aki kedvelte a színes nadrágtartót, viszont egyáltalán nem volt boldog, hogy Ericát itt látja.- Nagyon jól tudod, miért vagyok itt, Sam.Erica félresöpört egy hajtincset arcából, és körülnézett a káoszban. A veszélyeztetett házak lakói dühösen vitatkoztak a rendőrökkel, nem akarták elhagyni otthonukat.- Mesélj nekem a barlangról. Voltál már bent?Samnek két dolog is feltűnt: az egyik, hogy Erica szeme úgy csillog, mintha valami belső tűz hajtaná a lányt, a másik, hogy a kardigánját rosszul gombolta be. Nem nehéz kitalálni, hogy otthagyott csapot-papot, és úgy hajtott ide Santa Barbarából, mintha kergetnék.- Még nem - felelte. — Épp egy geológus és néhány barlangász van odabenn, hogy meghatározzák, mennyire stabil. Mihelyt engedélyezik, én is megnézem.

Elgondolkodva dörzsölte meg az állát. Most, hogy Erica itt van, nem lesz könnyű megszabadulni tőle. Ha ez a nő egyszer valamit a fejébe vesz, nemigen lehet kiverni onnan.- Na és mi a helyzet a Gaviota-projekttel? Feltételezem, hogy jó kezekben hagytad.De Erica meg sem hallotta. Le nem vette szemét a hegyoldalban tátongó nyílásról, és lelki szemeivel a barlang finom ökológiáját összetaposó nehéz csizmákat látott. Ki tudja, milyen felbecsülhetetlen értékű történelmi leleteket tettek máris tönkre! Itt, a hegyekben elég kevés régészeti munka folyt, pedig több mint tízezer éve él itt ember. Abban a néhány barlangban, amelyet feltártak, nem sokat találtak, mert a huszadik század elején buldózerekkel és dinamittal támadtak ezekre a vad hegyekre, hogy utakkal, hidakkal szelídítsék meg a tájat az emberi fejlődés számára. Az egykori temetkezési helyeknek nyoma sem maradt, elsimították a régi falusi temetkezési dombokat, mintha korábban nem is élt volna itt ember.- Erica - riasztotta fel Sam a gondolataiból.- Be kell mennem - mondta a lány.Sam tudta, hogy a fiatal nő a barlangra gondol.- Erica, már az is szabálytalan, hogy itt vagy.- Add ki nekem ezt a munkát, Sam! Itt ásatni kell. És a hírekben az állt, hogy csontokat találtak.- Erica...!- Kérlelj.Sam mérgesen sarkon fordult, és Zimmerman összetaposott kertjén át az utca vége felé tartott, ahol az ideiglenes parancsnoki központot állították fel. Mobiltelefonon beszélő, kezükben csiptetős írótömböt szorongató emberek nyüzsögtek az összecsukható fémasztalok és -székek között. Itt volt a rádió adó-vevő, a megfigyelőmonitorok és egy hirdetőtábla az üzeneteknek. A közelben mozgóbüfé parkolt, s körötte szinte minden egyenruha és jelvény megtalálható volt: a Dél-kaliforniai Gázművek, a Víz- és Energiaügyi Hivatal, a Los Angeles-i rendőrség, a katasztrófavédelem megyei irodája. Még az állatvédőktől is jött valaki, aki az evakuálandó körzetben levő állatokat próbálta begyűjteni.Erica utolérte a főnökét.- Mégis, mi történt, Sam? Mitől süllyedt el a medence?- A megyei mérnökök és az állami geológusok éjjel-nappal dolgoznak, hogy kiderítsék, Erica. Azok a srácok pedig megvizsgálják a talajt, hogy pontosan tudhassuk, minek a tetején is állnak ezek a házak - mutatott az utca egy távolibb pontja felé, ahol néhány férfi éppen egy fúróberendezést állított fel a fényszórók sugárkévéjében.Sam húsos kezével az asztalokon kiterített térképek és geológiai jelentések felé intett. A sarkokra kisebb köveket tettek nehezéknek, hogy le ne fújja őket a szél.- Ezeket néhány órája hozták a városházáról. 1908-ban volt itt egy geológiai vizsgálat. Aztán egy másik 1956-ban - erre a területre fejlesztési tervet készítettek, amely azonban soha nem valósult meg.Erica szeme a két térkép között cikázott.- A kettő nem egyforma.- Úgy tűnik, hogy aki felépítette ezt a lakóövezetet, nem vizsgálta meg minden ház alatt a talajt. Nem is volt kötelező. Vizsgálataik alapján stabil alap és felszín alatti kőzet van itt. De ez a fennsík északi és déli határára jellemző, amely voltaképp a kanyon két pereme. Emlékszel Sarah nővérre a húszas években? Ide vonult a követőivel, és a városháza engedélye nélkül töltötték fel a kanyont. A hivatalokat sem tájékoztatták. A munkát nem is szabályosan végezték, és sok szerves anyagot használtak — fát, növényt, szemetet —, amely végül elrohadt. — Sam álmos pillantása végigsiklott az utcán, a szökőkutakon, a szépen nyírt gyepeken, importált fákon. - Ezek az emberek időzített bombára építkeztek. Azon sem csodálkoznék, ha ez az egész környék a mélybe csúszna.

Beszéd közben a lányt figyelte. Erica csípőre tett kézzel állt, és úgy helyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát, mint a futó, aki alig várja, hogy elkezdődjön a verseny. Nem először látta már ilyennek, amikor valami magával ragadta. Soha életében nem látott még egy ilyen szenvedélyes tudóst, mint Erica Tyler, s féltette, hogy egyszer pont a lelkesedése lesz a veszte.- Tudom, miért jöttél ide, Erica, de nem bízhatom rád a munkát — mondta fáradtan.A lány gyorsan felé fordult. Két vörös folt világított az arcán.- Sam, az ég szerelmére, kagylóhéjakat számoltatsz velem! Sam maga is tisztában volt vele, hogy pazarlás egy ekkora tehetséggel, egy ilyen kiváló koponyával puhatestű állatok teteméből álló halmot vizsgáltatni. De a múlt évi hajóroncsos eset után úgy gondolta, nem árt, ha valami unalmasabb munkán egy kicsit lehiggad Erica. így aztán az utóbbi hat hónapban egy nemrég felfedezett halomnál ásatott, amelyről kiderült, hogy a négyszáz évvel ezelőtt a Santa Barbarától északra élő indiánok szemétlerakó helye, Ericának pedig az itt talált kagylóhéjak ezreit kellett kiválogatni, osztályozni, valamint radiokarbonos eljárással a korát megállapítani.Erica megmarkolta a férfi karját, a hangjából kétségbeesés érződött.- Sam, szükségem van rá! Meg kell mentenem a karrierem. El kell felejtetnem az emberekkel Chadwicket...- Erica, pontosan a Chadwick-ügy miatt nem bízhatom rád ezt a munkát. Nem vagy elég fegyelmezett hozzá. Túl hirtelen vagy, és hiányzik belőled a szükséges tudományos távolságtartás és objektivitás.- Tanultam az esetből, Sam - védekezett a nő. Legszívesebben sikított volna. Tudta jól, hogy hívják a bennfentesek a chadwicki kudarcot: „Erica Tyler roncsai". Hát egész életében lakolnia kell miatta? — Nagyon körültekintő leszek — ígérte.- Erica, mindenki rajtunk röhögött - korholta a főnöke.- Már vagy ezerszer bocsánatot kértem miatta! Sam, gondolkozz logikusan! Tudod, hogy a sziklaművészet minden egyes példáját tanulmányoztam a Rio Grandé innenső oldalán. Senki nem lehet nálam alkalmasabb erre a munkára. Amikor megláttam a híradóban azt a barlangfestményt, rögtön tudtam, hogy ez a feladat nekem való.Sam vastag ujjaival a sörényébe túrt. Mennyire jellemző Ericára, hogy mindent otthagyott. Egyáltalán vette a fáradságot, hogy valaki másra bízza a Gaviota-projektet?- Ugyan, Sam! Engedd, hogy azt csináljam, amire születtem!Sam a nő borostyánszín szemébe nézett, és látta benne a kétségbeesést. A férfi nem tudhatta, milyen érzés, amikor az ember hitelét veszti a hivatásában, és a kollégái kinevetik. Csak sejthette, milyen lehetett az elmúlt tizenkét hónap Erica számára.- Van egy javaslatom - sóhajtott. — Egy mentőcsapat bement a barlangba fényképeket készíteni. Bármelyik percben itt lehetnek. Megnézzük a képeket, és meglátjuk, mit veszel ki belőlük.- Mentőcsapat?- Miután a medence elsüllyedt, kiderült, hogy Zimmerman lánya eltűnt. A megyei seriff megszervezte a keresését. Így fedezték fel a barlangfestményt is.- És a lány?- Később előkerült. Kiderült, hogy Vegasban volt a barátjával. Nézd, Erica, semmi értelme, hogy itt töltsd az időd. Nem bízhatom rád a munkát. Menj vissza Gaviotába!Sam még ki sem adta az utasítást, máris tisztában volt vele, hogy beosztottja nem fog engedelmeskedni. Ha egyszer Erica Tyler a fejébe vesz valamit, lehetetlen kiverni onnan. Ez történt tavaly is, amikor Irving Chadwick felfedezett egy elsüllyedt hajóroncsot a kaliforniai partok közelében. Régi kínai hajónak tartotta, és úgy gondolta, ez is bizonyítja elméletét, miszerint Ázsiából nemcsak a Bering- szoroson át jöttek emberek, hanem hajókon is. Erica

már korábban beleszeretett Chadwick elméletébe, és amikor felkérték, hogy mondjon véleményt a roncson talált cserepek valódiságáról, magában már rég eldöntötte a kérdést.Pedig Sam figyelmeztette, hogy ne hamarkodja el, próbálta meggyőzni, hogy gondolja meg jobban, legyen óvatos. De Erica maga volt a lelkesedés. Nyilvánosan bejelentette, hogy a cserepek eredetiek, és Irving Chadwick meg ő egy ideig fürödtek a népszerűségben. Amikor később kiderült, hogy a hajóroncscsalás, és Chadwick bevallotta, hogy ő eszelte ki, Erica Tyler számára már késő volt. A hírneve romokban hevert.- A hírekben az is szerepelt, hogy csontokat is találtak — mondta most. - Mit tudtál meg róluk?Sam tisztában volt vele, hogy a nő időt akar nyerni. Felvette az egyik csiptetős táblát.- Mindössze apró darabkák vannak, de találtak mellettük nyílhegyeket is, ami elég volt ahhoz, hogy értesítsék az irodámat. Tessék, itt a halottkém jelentése.Amíg Erica átnézte az iratot, Sam folytatta.— Mint látod, a Kjeldahl-teszt szerint a csont nitrogéntartalma nem éri el a négy grammot. És a benzidin-ecet teszt nem mutatja ki fehérjetartalmú anyag jelenlétét.— Vagyis a csontok százévesnél idősebbek. A halottkém nem tudta megmondani, mennyivel?— Sajnos nem. És a talajanalízissel sem megyünk semmire, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, melyik földben pihentek a csontok. Hetven évvel ezelőtt feltöltötték ezt a kanyont, és tavaly is megbolygatták a földet, amikor kiásták a medencét. Amikor a talaj a földrengés miatt meglazult és engedett, majd a medence besüllyedt, kétoldalt beomlott a föld. Minden összekeveredett. Viszont találtunk nyílhegyeket és kezdetleges kovaszer¬számokat.— Ami indián temetkezési helyre utal. - Erica visszaadta főnökének a csiptetős táblát a jelentéssel. - Gondolom, értesítették a NAHC-t? — kérdezte, és körül is nézett, nem lát-e valakit, aki úgy néz ki, mint aki a Kalifornia állam Bennszülött Amerikai Örökség Bizottságától érkezett.— De mennyire, hogy értesítették — felelte Sam savanyú képpel. — Már itt is vannak. Pontosabban itt van.A lány pontosan tudta, kire gondol.— Jared Black?— Régi ellenséged, személyesen.Erica és Black már többször is összeakasztotta a bajszát bennszülöttügyi jogi kérdésekben, és a végkifejlet határozottan kellemetlen volt Erica számára.Koszos arcú, barlangászsisakos fiatalember érkezett sietve. Átadta a barlangban készített polaroidképeket, és közben mentegetőzött a minőségük miatt. Sam megköszönte, aztán ketté¬osztotta a képeket, és a felét Ericának adta.— Uramisten! — suttogta a lány. - Egyenként megnézte a fotókat, s alig tudta levenni a szemét róluk. — Ezek... ezek gyönyörűek. És ezek a jelképek... - A szava is elakadt.— Nos, mi a véleményed? Tudod azonosítani a törzset? — Sam összehúzott szemmel nézegette a képeket.Am amikor nem kapott választ, a lányra pillantott. Erica tátott szájjal meredt a kezében levő fényképekre. Sam egy pillanatra olyan sápadtnak látta, hogy már azt hitte, baja esett, aztán rájött, hogy a helyszínen felszerelt fénycső teszi.- Erica?!Erica pislogott, mint aki transzból ébred. Felnézett, és Samnek határozottan olyan érzése volt, hogy a lány néhány másodpercig azt sem tudta, ki szól hozzá. Aztán a szín visszatért Erica arcába.- Ez itt az évszázad lelete, Sam. A festmény hatalmas, és még nem találkoztam ilyen jó állapotban fennmaradt lelettel. Gondolj csak bele, mekkora rést tömhetünk be a bennszülött-

történelemben, miután megfejtették ezeket a rajzokat. Sam, kérlek, ne küldj vissza a kagylóhéjakhoz!A férfi sóhajtott.- Rendben, néhány napig itt maradhatsz. Kapok tőled egy előzetes analízist, de — a kezét felemelve hárította el a tiltakozást - utána irány vissza Gaviotába. Nem bízhatom rád ezt a projektet, Erica. Sajnálom. És ez már nem csak szakmai ügy.- De hát te vagy a főnök... - Erica hirtelen elhallgatott, szótlanul meredt maga elé.Sam követte a pillantását, és rögtön rájött, mi vonta el a lány figyelmét. Ezen a hűvös éjszakai órán, nem sokkal hajnal előtt, a borostás, táskás szemű, kávé, alvás és váltás ruha után sóvárgó emberek között Jared Black, a Bennszülött Örökség Bizottságának biztosa jólfésülten, mellényes öltönyben, hófehér kézelővel, selyem nyakkendővel és fényes mokaszinban vonult feléjük, mintha egy divatlapból lépett volna ki, vagy legalábbis a tárgyalóteremből jönne. A homlokát ráncolta, szeme sötéten csillogott.- Dr. Tyler. Dr. Carter.- Főbiztos úr.Jared Blackben, az indiánügyek harcos szószólójában angol vér folyt, pontosabban ír, s mint mondta, emiatt érti meg az elnyomott népek szenvedését. Most Sam Carterhez fordult.- Mikorra tudják azonosítani a törzset, amely a barlangfestményt készítette?A hangjából érződött, hogy minél hamarább kívánja a választ.— Majd megmondják az embereim, akiket megbízok a munkával.Jared rá sem nézett Ericára.— Természetesen meg akarom nézetni a saját szakértőimmel is.— Miután mi elvégeztük az előzetes elemzést — közölte Carter. — Gondolom, nem kell emlékeztetnem rá, hogy ez a szabályos eljárás.Jared sötét szeme parázslott. Az állam vezető régésze és ő nemigen szívlelték egymást. Carter nyíltan ellenezte Black kinevezését, azzal érvelt, hogy Jared előítéletekkel teli, ellenségesen viszonyul a tudományos világhoz.Erica négy évvel azelőtt tűzött össze Jared Blackkel, amikor egy Reddman nevű milliomos meghalt, és mivel örököse nem volt, házát és csodálatos indián műgyűjteményét az államra hagyta azzal, hogy alakítsák múzeummá. Ericát bízták meg, hogy mérje fel és katalogizálja a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt, és sikerült is egy kis helyi törzshöz kötnie őket. A törzs megbízta Jared Blacket, aki föld- és birtokjoggal foglalkozott, hogy indítson pert a műtárgyakért. Erica azt javasolta, hogy vállalják a pert, tekintettel arra, hogy a törzs történész-szakértői vizsgálat nélkül újra el akarja temetni a tárgyakat. — Ezek a csontok és műtárgyak nemcsak az indiánok öröksége immár, hanem minden amerikaié — érvelt. Szenvedélyeket ébresztő ügy volt, amelynél tömeg várakozott a bíróság előtt. Bennszülött amerikaiak tüntettek azért, hogy visszakapják földjeiket és emlékeiket; tanárok, történészek, régészek meg azért harcoltak, hogy létrejöhessen a Reddman Múzeum. Jared Black felesége maga is maidu törzsbeli indián volt, és szenvedélyes indián jogvédő, aki egyszer a buldózer elé vetette magát, hogy megakadályozza egy új autópálya építését indián területen. O volt a leghangosabb szószólója annak, hogy „a gyűjtemény ne kerüljön a fehér ember kezébe".Az ügy hónapokig húzódott. Aztán Jared előállt egy korábban nem ismert ténnyel: Reddman a saját birtokán, egy öthektáros földterületen ásta ki a tárgyakat, és engedély nélkül tartotta meg őket. Jared Black azzal érvelt, hogy a tárgyak temetkezési helyre utalnak, és Erica, bár a másik oldalon állt, kénytelen volt beismerni, hogy a birtok feltehetőleg egy ősi falu helyén fekszik. Black ebből azt a következtetést vonta le, hogy a birtok jogtalanul volt Mr. Reddman tulajdonában, és a falu egykori lakosainak leszármazottait illeti. A bíróság igazat adott neki, és az öt hektárt, akárcsak az ezernyi indián emléket - ritka edényeket, íjakat, nyílvesszőket, cserepeket — visszaszármaztatták a törzsnek, amely pontosan tizenhat tagot számlált. Reddman múzeuma nem nyílhatott meg, és a tárgyakat soha többé nem látták.

Ericának eszébe jutott, hogyan tálalta a média a Jareddel való bírósági csatáját. Egy immár híres fénykép, amelyen éppen a bíróság lépcsőjén vitatkoznak, „Titkos szeretők?" cím alatt jelent meg a bulvársajtóban, mert a világítás miatt, és mert a fényképezőgép pont egy szerencsétlen pillanatban kattant, a kép abban a tizedmásodpercben ábrázolta őket, amely épp az ellenkezőjét sugallta annak, ami csakugyan történt. Erica tágra nyílt szemmel néz fel a férfira, nyelve az ajkát érinti, teste ingerlőn hajol előre, Black pedig egy lépcsőfokkal feljebb, fölé tornyosulva áll, karját kinyújtva, mintha magához akarná ölelni. Mindketten felháborítónak találták a képet, és azt a hamis látszatot is, amelyet sugall, ám úgy döntöttek, nem öntenek olajat a tűzre, inkább nem vesznek róla tudomást.- Feltételezem, hogy nem kell emlékeztetnem magukat: árgus szemmel figyelek, és nem engedem, hogy megszentségtelenítsék ezt a helyet. Amint megtalálják a legvalószínűbb leszármazottat, személyesen vezetem el magukat, sírrablókat erről a helyről, és higgyék el, örömömre fog szolgálni — mondta Black.S ezzel otthagyta őket. Sam kezét zsebre vágva nézett utána.- Határozottan nem kedvelem ezt az alakot - morogta.- Hát legalább ennyi előnye van annak, hogy nem bízod rám ezt a munkát - mondta Erica. - Nem kell Jared Blackkel kínlódnom.Sam ránézett, és a mosoly árnyéka futott végig az arcán.- Nagyon akarod ezt a munkát, ugye?- Lehet, hogy nem voltam elég világos?- Hát... - A férfi a tarkóját dörzsölgette. - Lehet, hogy nagy ostobaságot csinálok, de azt hiszem, mást is elküldhetek Gaviotába.- Sam! - A lány örömében megölelte. - ígérem, nem fogod megbánni!- Luké - fordult oda az asszisztenséhez. Megragadta a fiú karját, hogy Luké kezéből kirepült a félig megevett szendvicse.- Gyere, cuccoljunk fel.

- Nagyon meglep, hogy Sam Carter magára bízta ezt a feladatot, dr. Tyler - jegyezte meg Jared Black hűvösen, amikor a szikla tetején találkoztak.- Tudok egyet-mást a sziklarajzokról.- Ha jól emlékszem, a kínai hajóroncsokról is tud egyet-mást. Mielőtt. Erica bármit is mondhatott volna, folytatta.- Remélem, tisztában van a bennszülött amerikai sírok megőrzésének és feltárásának legújabb szabályozásával. Eszerint amennyiben a történelmi emlékek eltávolítása és elemzése tudományosan indokolt, a munka során akkor sem rongálhatják meg a...Erica látványosan ügyet sem vetett rá. Jól ismerte ezt a hangszínt, tudta, hogy a férfi vitát akar provokálni. Utálta az ilyen célzásokat. Jared Black pontosan tudja, hogy ő a legóvatosabb régészek egyike, nagyon vigyáz a történelmi emlékekre, és soha nem rongálja meg őket.Igyekezett fékezni magát. Nincs más választása, meg kell engednie, hogy Jared Black a munka minden lépését ellenőrizze. Az ő feladata az, hogy meghatározza, melyik törzshöz tartoznak ezek a csontok és a barlangi festmények, Jaredé pedig, hogy megtalálja a törvényes leszármazottat - aki feltehetőleg szintén elhunyt -, és átadja neki azt, amit Erica kiásott.Magán érezte a férfi tekintetét. Kíváncsi volt, vajon Jared is emlékszik-e az első találkozásukra. A megyei bíróság épületében történt, és mindketten a Reddman-ügy első meghallgatásán jelentek meg. Akkor még nem ismerték egymást, idegenként álltak egymás mellett a liftben. Az egyik emeleten kinyílt az ajtó, és egy kismamaruhás nő szállt be. A következő alkalommal egy nő egy öt év körüli kisfiúval, aki elkerekedett szemmel bámulta a terhes nő hasát. Az elnézően mosolygott rá. - Tudod, gyereket várok. Lesz egy szép kislányom, vagy egy ilyen kisfiam, mint te.- A gyerek a homlokát ráncolva gondolkodott, aztán megszólalt.

- És becserélheted egy szamárra? - A terhes nő továbbra is csak mosolygott, a gyerek anyja vérvörös lett. A következő emeleten mindhárman kiszálltak, és az ajtó becsukódott. Erica és az idegen a liftben egy pillanatig csöndben állt, aztán mindkettejükből kitört a nevetés. Erica még most is emlékezett, milyen vonzónak találta a férfit a gödröcskés arcával. A férfi is elismerően mérte végig, úgy tűnt, tetszik neki a látvány. Aztán kinyílt az ajtó, és az emeleten már várták őket. Erica lába majd' földbe gyökerezett, amikor hallotta, hogy útitársát Mr. Blacknek szólítják. És amikor a Reddman-örökség ügyvédje őt Ericaként szólította, Jared is megtorpant. Összenéztek, ebben a pillanatban döbbentek rá, hogy kit is találtak szimpatikusnak. Az ellenségüket, a másik tábor egyik vezéralakját. Vele osztoztak egy kis tré¬fán, nevettek egy jót, sőt flörtöltek egy picit.Erica most már alig tudta elhinni, hogy még ha csak három percig is, de vonzódott ehhez a férfihoz. Sőt zavarba jött a gondolatára is.A barlang nyílása huszonöt méterrel a fennsík széle alatt volt a Zimmerman-birtok mögött. Erica megigazította sisakja szíját. Hajnalodott már, a Los Angeles-i medence friss, szmogmentes fényben fürdött. Mellette, szintén beöltözve, Luké állt. Izgatottnak látszott, a szeme ragyogott. Ez lesz az első komoly ásatása! Egy csatába induló ősi harcos eltökéltségével igazította meg barlangászhevederét és a hozzá tartozó karabinert.Jared Black is felvette a hevedert, és Erica látta, hogy át is öltözött egy kölcsönzött Elektromos Művek feliratos overallba. De az arcán nem látszott izgalom. Sőt inkább mogorvának tűnt. Mérges volna? - tűnődött a lány. Ugyan miért? Nem kívánta ezt a munkát? Úgy erőltették rá? Az ember azt hinné, hogy JaredBlack boldog egy ilyen lehetőségtől, hogy a NAHC* munkájára ismét ráirányul a figyelem, és folytathatja személyes keresztes hadjáratát a bennszülött amerikaiak jogaiért.Vagy valami személyes okból haragszik? Még mindig nem felejtette el, mit mondott ő a bíróságon aznap, amikor csapatával elvesztette a Reddman-ügyet: „Mr. Black szavai egyszerűen képmutatók, amikor azt állítja, hogy a kulturális emlékek megőrzése a célja, miközben fontos leleteket, történelmünk tárgyi bizonyítékait képes eltemetni, és ezzel a feledésre ítélni."— Elkészült, dr. Tyler? — kérdezte barlangász-hegymászó kísérőjük. Ellenőrizte, hogy Erica rákattintotta-e magát a kötélre, még egyszer megnézte a rögzítéseket és a hevedert.— Ennél készebb már nem is lehetnék — felelte a lány ideges nevetéssel. Még soha nem ereszkedett le sziklás hegyoldalon.— Oké. Csak tegyék, amit mondok, és nem lesz baj.A hegymászó megállt a szikla peremén, elfordult a mélységtől, és megmutatta nekik, hogyan kell hátradőlni, majd megkezdeni az ellenőrzött zuhanást. Elmagyarázta, hogyan futtassák a kötelet a nyolcason át a jobb kézen átfutó kötelek lazításával, miközben a másik kart kinyújtják a hátuk mögött. Lassan, óvatosan ereszkedett. Amikor végül valamennyien leértek, sorra besegítette őket a barlangba. Először Ericát, majd az őt követő Luke-ot és Jaredet.Mind a négyen megszabadultak köteleiktől, és a sötét mélység felé fordultak. A barlang, ha kicsi volt is, a sötétségben fenyegetően nagynak tűnt. A nyomasztó sötétséget csak sisaklámpáik gyenge fénye oldotta. Lábuk csoszogása halkan visszhangzott a homokkő falakon, majd elhalt a fénytelen távolban.* Bennszülött Amerikai Örökség Bizottsága.Ericát hajtotta a vágy, legszívesebben rohant volna, hogy lássa már a festményt. De a bejáratnál maradt, és módszeresen végigsöpört zseblámpája fényével a padlón, a falakon, a plafonon. Csak amikor már biztos volt benne, hogy nincs semmilyen felszíni régészeti anyag, amelyet akaratuk ellenére tönkretehetnének, szólalt meg. - Rendben, uraim, bemehetünk. De jól nézzék meg, hová lépnek. - A kőfalakra és boltíves mennyezetre világított. — Menet közben pedig mindössze annyit kell tennünk, hogy gondolatban visszamegyünk az időben, és

megpróbáljuk elképzelni, mit is csinálhattak itt az emberek, és vajon tevékenységük milyen nyomokat hagyott.Lassan lépkedtek előre, óvatosan mozogtak csizmás lábaikkal. Sisaklámpájuk és zseblámpáik nyolc fényköre fehér molylepkeként táncolt a homokkő alakzatokon.- Szerencse, hogy ez a barlang a hegység északi lejtőjén van, ami szárazabb, mint a déli. A déli kapja a csendes-óceáni viharokat - jegyezte meg Erica. - Nem érte az eső, így menekülhetett meg a festmény. És ki tudja, milyen műemlékek még.Csöndben haladtak tovább. A fénysugarak sziklák sima körvonalait világították meg, zuzmófoltok villantak a szemük elé. A négy behatoló feszülten, kihegyezett érzékekkel nyomult előre, míg végül el nem értek a barlang túlsó végébe.- Itt van — mutatott a hegymászó a festményre.Erica várakozásteljesen lépett közelebb, ám amikor a sisakján levő karbidlámpa fényében előtűntek a piktogramok, elállt a lélegzete. A körök ragyogó színei, az élénkvörösek és -sárgák, akár a naplemente. Gyönyörűek, fantasztikusak, élettel telik. Azonkívül...- Tudja, mit jelentenek ezek a szimbólumok, dr. Tyler? -kérdezte a hegymászó. Fejét oldalra biccentve nézett fel a képre, és próbált valami értelmet találni a vonalak, körök, formák és színek látszólag összefüggéstelen kavalkádjában.Erica nem válaszolt. Mint akit elvarázsoltak, mozdulatlanul állt a festmény előtt, még csak nem is pislogott. Mintha a falon ragyogó holdak és napok hipnotizálták volna.- Dr. Tyler? — ismételte a férfi. Jared és Luké összenéztek.- Dr. Tyler, jól vagy? - szólalt meg Luke. Óvatosan megérintette főnöknője vállát, és Erica összerezzent.- Tessék? - Erica egy pillanatig értetlenül nézett asszisztensére, aztán összeszedte magát. - Csak... nem vártam, hogy ilyen érintetlen festményt találunk. Semmi falfirka... - Alig vett levegőt. - És, hogy válaszoljak a kérdésre - némileg erőre kapott a hangja, ám egy kicsit mesterkélt volt, mintha akarattal kéne emlékeztetnie magát, hol is van -, ezen a vidéken a vallási hiedelmek alapja a sámánizmus volt. Ennek lényege a sámán és a természetfölötti személyes kapcsolata. A sámán csattanó maszlagot evett, vagy más módon került transzba, és így lépett a szellemvilágba. Ezt nevezték látomáskeresésnek. Amikor kijött a transzból, látomásait sziklákon örökítette meg. Ezt nevezik transzból származó művészetnek. Legalábbis ez a délnyugati sziklaművészet egyik magyarázata. A hegymászó közelebb hajolt hozzá.- De miből gondolja, hogy ez egy sámán műve? - kérdezte. - Nem lehet, hogy csak firkált valaki, és az égvilágon semmit nem jelent?Erica a legnagyobb kört nézte. Vérvörös volt, és különös pontok léptek ki belőle. De mennyire, hogy jelent valamit.- Laborkísérletekkel vizsgálták ezt a jelenséget. A megváltozott tudatállapot neuropszichológiájának hívják. És a kutatások szerint a különböző kultúrákban ugyanazokat az egyetemes képeket írják le. Ugyanazt látják a bennszülött amerikaiak, az ausztrál őslakók, a különböző afrikai kultúrák szülöttei. Ragyogó, geometriai formákat, amelyeket spontán teremt az optikai rendszer. Maga is kipróbálhatja. Egy kis időre nézzen fénybe, aztán gyorsan hunyja le a szemét. Ezeket a mintákat fogja látni maga is - pontokat, párhuzamos vonalakat, cikcakkokat és spirálokat. Ezeket nevezzük a transz metaforáinak.- De nem hasonlítanak semmire - ráncolta a férfi a homlokát.- Nem is az a dolguk. Ezek a szimbólumok egy érzés képei, vagy a szellemi síké, amelynek ebben a valóságban nincs anyagi struktúrája, vagyis igazán formája sem. Azonban... — Zseblámpája fénye egy azonosíthatatlan alak képére esett. Elnyújtott volt, és karok vagy tán csápok nyúltak ki belőle. — Más dolgok is zavarnak.Luke feléje fordult, s egy pillanatra elvakította a nő sisaklámpájának fénye.- Zavar valami? Mi az?

— Figyeljék meg, hogy egyes formák nem illenek az eddig ismert transzképek közé. Ott van az a jel. Még soha nem láttam, egyetlen általam tanulmányozott sziklaművészetben sem. Ezeknek a szimbólumoknak a többsége megtalálható a délnyugaton elterjedt más barlangrajzokon és sziklavéseteken is. Például itt vannak ezek a kézlenyomatok. A kézlenyomat egyetemes a sziklaművészetben, az egész világon megtalálható. Azt a hiedelmet tükrözi, hogy a szikla felülete átjárható határ a természetes és a természetfeletti világ között. Ez az ajtó, amelyen át a sámán beléphet a szellemekhez. De ezek a szimbólumok — mutatott rájuk, vigyázva, nehogy a falhoz érjen —, ezek teljesen újak a számomra. — Elhallgatott egy pillanatra, lélegzete enyhe szellőként hallatszott a barlangban. - Még valami zavar ezen a festményen.Társai feszülten várták a folytatást.— A festmény piktogramjainak egy része ennek a tájnak a népi kultúrájára jellemző. De vannak olyan motívumok is, amelyek a pueblo sziklaművészetre jellemzők. Hogy még pontosabb legyek, ez a műalkotás kultúrák keveredését tükrözi. Déli paiute, sóson. Valahonnan Dél-Nevadából.— Meg tudod határozni a festmény korát, dr. Tyler? — kérdezte Luké mély tisztelettel a hangjában.— Nagyjából annyit mondhatunk, hogy az időszámításunk utáni 500-nál korábban készült. Az atlatlokból állapítható meg. Ezeket a lándzsavetőket használták egészen addig az íjak és nyilak helyett. A pontosabb kormeghatározáshoz elektromikroszkópos elemzés és radiokarbonos vizsgálat kell. Egyelőre annyit mondanék, hogy ez a festmény úgy kétezer éves lehet.Jared Black most szólalt meg először.— Ha a művész Dél-Nevadából jött, komoly utat kellett megtennie. Át kellett kelnie a Death Valleyn, a Halál völgyén.— Még nagyobb kérdés, hogy miért tette? A sosonok és a paiuték soha nem merészkedtek túl törzsi területeiken. Elég sokat mozogtak ahhoz, hogy élelmet szerezzenek, de alapvetően ragaszkodtak a saját területükhöz, és mindig ősi földjük határain belül maradtak. Mi késztethette ezt az embert arra, hogy elszakadjon a klántól, és egészen idáig jöjjön? Miért vállalt egy ilyen kemény és veszélyes utat?A sisak beárnyékolta Jared szemét, de Erica így is érezte átható pillantását.— Tehát a kép feltehetően sóson? — kérdezte.— Ez még csak találgatás. Az aszály ciklusait tanulmányozva látjuk, hogy úgy ezerötszáz évvel ezelőtt komoly éghajlati változások álltak be a kelet-kaliforniai sivatagban. Ezek hozták a gabrielino indiánokat, egy sóson nyelven beszélő csoportot a mai Los Angeles vidékére. Az idők során feledésbe merült, milyen törzsi nevet használtak ezek az emberek.Jared tovább erősködött.— De ezt a képet az ő egyik ősük készítette?Erica igyekezett féken tartani magát. Jared Black olyan ember, aki azonnal választ akar kapni a kérdéseire.— Nem vagyok biztos benne, mert úgy gondolom, hogy ez a kép ezerötszáz évesnél régebbi. És azt se felejtsük el, hogy a gabrielino mindössze egy gyűjtőnév, amelyet a ferencesek adtak az ezen a vidéken élő törzseknek. — Jelentőségteljes pillantást vetett a férfira. — Úgyhogy elég óvatosan kell bánnunk a szavakkal.— Tehát biztos, hogy nem tudja?Erica bosszankodása kezdett haraggá nőni. Nagyon jól tudta, mire céloz Jared. A Reddman-ügyben is ezzel vádolta, amikor azt mondta, több időre van szüksége, hogy azonosítsa a csontok és műtárgyak törzsi kötődéseit. És akkor nem is tévedett: Erica az időt húzta. De most igazat mondott. Fogalma sincs, melyik törzs műve lehet ez a festmény.

Hátralépett, kicsit távolabb a festménytől. Feltűnt neki, hogy a kép alatt a barlang földje más, mint távolabb. Kissé megemelkedett, de valahogy nem természetes emelkedőnek tűnt. A lány felnézett a mennyezetre. Nyoma sem látszott, hogy beszakadt volna. Erica leguggolt, és ujjai közt morzsolgatni kezdte a talajt. Ugyanaz volt mindenütt, a barlangba befúvó szél terítette szét.— Mivel a festmény egyetlen törzsre sem utal határozottan, azt javaslom, hogy máshol keressünk bizonyítékot. Itt van például ez a különös halom — mondta.Luké szőke szemöldöke kíváncsian megemelkedett, szeme reménykedőén csillogott.- Gondolod, hogy valakit ide temettek, dr. Tyler?- Elképzelhető. A falon a koromnyomok jelzik, hogy tüzek vagy fáklyák égtek itt, ami azt jelentheti, hogy több száz évig lakták a barlangot. Fel akarom ásni ezt a magaslatot.- És jön a siserahad — morogta Jared.- Nincs siserahad, Mr. Black. Csak én. Egyedül fogok dolgozni, hogy a lehető legkisebb kárt okozzam.- Minden ásás rombol, dr. Tyler.- Akár hiszi, akár nem, Mr. Black, vannak olyan régészek, akik nem azért akarnak kiásni egy helyszínt, mert ott van. Azért nyúlnak hozzá, mert veszélyben van. Vagy, mint ez esetben, meg kell határozni, melyik törzshöz tartozott a barlangi művész. Lehet, hogy valódi kincsre bukkantunk, amely megváltoztatja mindazt, amit a múltunkról tudunk.- Vagy sírokra, amelyeket nem volna szabad háborgatni. Erica végigmérte a férfit. Jared arcát éles vonásokkal rajzolta ki a fény és árnyék játéka. Aztán Luke-hoz fordult.- Először a talaj geokémiai analízisét végezzük el, és megmérjük a foszfáttartalmát. Ez elárulja, hogy csakugyan lakott volt-e a barlang. Addig is megtisztíthatnád a falakat. Lehet, hogy további festmények vannak a korom alatt.Visszafordult, hogy mondjon valamit Jared Blacknek, de a férfi közben visszament a barlang bejáratához. A reggeli napfényben kirajzolódott magas, széles vállú alakja. Egyik kezével a falnak támaszkodott, másik kezében levetett kobakját tartotta. Úgy állt a sziklafal szélén, mintha repülni készülne.Volt valami valószínűtlen az egészben. A barlang sötétje, a föléjük magasodó hegy súlyának tudata, a homokkő falak közelsége, a békét árasztó csend, és mindezen túl a nyílás, a ragyogó napsütés, a Csendes-óceán és a munkások, rendőrök hangja, a fejük fölött keringő tévés helikopterek zúgása. Miért áll ott Jared Black? Mit néz?És egyáltalán: miért viselkedett ilyen ellenségesen? Jared Black körülbelül annyira hallgat az érvekre, mint egy, a kicsinyét védő grizzly medve. Hogyan lehetne meggyőzni arról, hogy nem kell ellenségeknek lenniük? Együttműködhetnének. De valami érthetetlen okból a férfi eldöntötte magában, hogy ők ketten ellenségek. Pedig a Reddman-ügy négy éve volt, és mégis, mintha még mindig annak a csatának a tüze, a felszökő adrenalin és az ott szerzett győzelem táplálná szenvedélyét. Jared Black olyan embernek tűnt, aki harcra készül, és Ericának fogalma sem volt róla, miért.Továbbpásztázta zseblámpájával a barlangot, aztán a fénysugár megvilágított valamit a padlón.— Luké, ez mi lehet?A fiú lenézett. A talaj egy helyen elmozdult, és valami szürkésfehér látszott a barlang földjén.— Friss - mondta. — Valószínűleg a földrengés mozgatta meg itt is a talajt.Erica letérdelt, és egy finom ecsettel óvatosan elsöpörgette a laza földet.— Uramisten! - Luké szeme elkerekedett.Jared visszament melléjük, és szótlanul állt. Erica tovább dolgozott az ecsettel. Az a tárgy, ami előbukkant a föld alól, mintha egy kő lett volna, rajta egy lyuk. Majd még egy lyuk. És aztán... fogak.Egy emberi koponya.

— Ez itt egy sír — suttogta Luké lenyűgözve.— Kié? - kérdezte a hegymászó idegesen.Erica egész testét elárasztotta az adrenalin és az izgalom hulláma. Nem válaszolt. Pedig tudta a választ. Még meg sem kezdték a munkát, még nem talált semmi bizonyítékot, ám ő biztos volt benne, hogy a napfestmény művészének maradványait találták meg.

Második fejezet

Marimi Kétezer évvel ezelőtt

Marimi elnézte a kör közepén táncolókat. A ma este a varázslat estéje lesz.Már most érezte a varázslatot az ujjaiban, amelyekkel ügyesen szőtte az ovális bölcsőt, egymásba fonta a zsenge fűzfavesszőket, amelyekre a gyermekét teszi; később majd szarvasbőrrel borítják, és fonott napellenzőt is tesznek a kicsi feje fölé. A méhében érezte a varázslatot, amelyben új élet mocorgott, első gyermeke, aki tavasszal születik. Látta a varázslatot ifjú férje hajlékony testében, aki most az éves fenyőmagaratást ünnepli táncával. Elnézte ezt a jóképű, erős vadászt, aki megismertette a férfi és nő közti testi szerelem gyönyörével. Marimi varázslatot hallott a férfiak nevetésében, amint táncoltak vagy játszottak, vagy agyagpipáikat szíva történeteket meséltek, hallotta a kilyukasztott madárcsontokon sípoló vagy fekete bodzafurulyákon játszó zenészek dallamaiban; varázslat volt a nők boldog pletykálkodásában, akik a tábortüzek fényénél szőtték kosaraikat; a bottal és karikával játszó vagy a nyirkos, erdei talajon birkózó gyerekek sikongatásában; és igen, varázslat volt az egymásba szerető fiatalok arcában, a kezük mögé rejtett mosolyukban, amely már tudta párválasztásukat. A „szellemek éjszakája". Anyja azt mondta, ilyenkor a fák és a kövek és a folyók szellemei előhívják az ősök kísértetek, hogy együtt ünnepeljék Minden Dolgok Egységét. Jó éjszaka ez, különleges, az öröm ideje, gondolta Marimi.Bár Marimi örömét ezen az ünnepi esten váratlan félelem árnyékolta be.A táncosokat néző családok nagy kört alkottak, s a túlsó oldalról egy fekete szempár meredt rá. Az öreg Opakának, a klán sámánasszonyának a tekintete. Opaka fenséges volt szarvasbőr ruhájában, fején gyöngysorral és értékes sastollakkal. Marimi megborzongott a sámán átható tekintetétől, és a félelemtől libabőrös lett. Opakától mindenki rettegett, még a vadászok és a törzsfőnökök is. Mélységes és rejtélyes tudással rendelkezett, varázsolt és az istenekkel társalgott, és az egész klánból csak ő tudta a titkot, miként kell a nappal és holddal meg a föld szellemeivel beszélgetni, hogyan lehet segítségükért fohászkodni.Átlagos ember nem tud istenekkel beszélni. Ha a klán bármelyik tagja valami kegyet kíván az istenektől, a sámán közbenjárására van szüksége: ha egy meddő asszony gyereket akar, a magányos szűz férjre áhítozik, egy öregedő vadász, akinek ügyessége kezd megkopni, nagyanyó, akinek ujja már nem engedelmeskedik, és nem képes kosarat fonni, terhes nő, aki a gonosz pillantásától félti gyermekét, apa, aki tudni szeretné, folyik-e még víz valaha is a család menedékhelye mellett a kiszáradt patakban... - illő tisztelettel mind a sámánt keresi fel, és alázatosan elé tárja a baját. Minden kérelmet fizetség kísér, s ez a magyarázata a sámán gazdagságának, annak, hogy kunyhója olyan díszes, és hogy a legpuhább, legfinomabb szarvasbőrből készült. A legszegényebb családok mindössze magvakat ajánlhatnak fel, a gazdagok juhszarvat és antilopbőrt. De mindnek jogában áll felkeresni a sámánt, és valamennyien választ kapnak az istenektől a sámán száján keresztül. Marimi klánjában Opaka volt a sámán, és nagy volt az ő hatalma. Marimi egyszer látta, hogy egy ember megbetegedett és meghalt, pusztán azért, mert a vénasszony rámutatott. Ilyen hatalma volt Opakának.De vajon miért nézi így most őt, pont őt, miért csillog fekete tűzként a szeme?Az ifjú feleség próbálta leplezni a félelmét és a fonásra figyelni, és örülni annak, hogy a mai éjszaka különleges lesz.Ez a nagy összejövetel ideje. Ilyenkor, egyszer egy évben a Nép összes családja összegyűlik - a Népé, akik topáknak nevezik magukat -, eljönnek a világ négy sarkából, olyan messziről, ahol az égbolt a földre támaszkodik, elhagyják nyári otthonukat, hogy a fenyőmagaratásra a hegyekben találkozzanak - vagy ötszáz család gyűlik össze, mind a maga kerek fűkunyhójával és tábortüzével. Hosszú rudakkal piszkálják le a tobozokat a fákról, megpirítják a magvakat, úgy eszik őket, vagy összemorzsolják, és szarvashúsba vagy zsírba keverik, és úgy teszik el a

téli hónapokra. Amíg a nők a magvakat gyűjtik, a férfiak együtt nyúlra vadásznak: hálóba hajtják őket, és agyonütnek annyit, amennyi tartalékra szükségük lesz a télre.Ilyenkor rendezik el a házasságokat. Ez sem könnyű dolog, hiszen bonyolult szabályok irányítják, hogy ki kit vehet el, gondosan meg kell vizsgálni és számba venni a leszármazást, meg kell hallgatni az isteneket, és olvasni az előjelekben. Bár a topák mind ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, különböző klánok tagjai, amelyek első és második családokra oszlanak. A klánoknak totemállatuk van: Puma, Sólyom, Teknős. A második család a nagyszülőkből, nagynénikből, nagybácsikból és unokatestvérekből áll, és az eredete szerint nevezi magát: A Hideg folyó mellől valók. A Sós sivatagból valók. Az első család az anyából, apából és gyermekeikből áll, és a család nevének alapja a helyi élelemforrás vagy az elfoglaltság, esetleg a földrajzi helyzet. „Bölénybogyóevők", „Völgylakók" vagy „Fehér kések", mert a helyi fehér kőfejtő kövéből készítettek vágóeszközöket. Marimi a Vörösfarkú sólyom klánból való volt, második családja a Fekete mesából való emberek, míg az első családja az Üreginyúl-vadász. A fiatal férfi, aki asszonyának választotta, a Teknős klánból való, Porvölgye emberek és Pipakészítők. Az elmúlt aratáskor végig udvarolt Mariminak, ott páváskodott, táncolt az ő hálóhelye előtt, fuvolán játszott, előadta, milyen jól dobja a lándzsát, de egy szót sem szólt hozzá, mert az tabu volt. Aztán, miután a lány kirakott egy édes gyökérrel teli kosarat, jelezve érdeklődését, a férfi apja beszélt az övével, ők ketten tanácskoztak klánjaik főnökével, és megkezdődtek a bonyolult tárgyalások az ajándékokról, arról, hogy az új asszony menjen-e a férje családjához, vagy fordítva. Ha a férj olyan családból való, ahol kevés a nő, asszonya költözik oda. Ha a feleség jött olyan családból, ahol özvegyek, hajadon lánytestvérek vannak, akkor a férj költözött oda. Marimi esetében apja volt az egyetlen férfi a családban nyolc nő között, és boldogan fogadta fiaként Marimi férjét.Aratáskor vésték ismét az emberek agyába a törzsi föld határait, és a gyerekek ilyenkor tanulták meg a folyókat, erdőket és hegyeket, amelyek elválasztják a topák földjét a szomszédos törzsekétől - északon sosonok, délen paiuték, akikkel a topák nem kereskedtek, nem házasodtak és nem háborúztak. A gyerekeknek meg kellett tanulni, hogy más törzs földjén szigorúan tabu vadászni, magvakat gyűjteni vagy vizet venni.A családok minden fenyőmagaratáskor menedékeket állítottak fel az ősi helyeken, ahol elődeik az idők kezdete óta találkoznak és aratnak. Az a hely, ahol Marimi leterítette szőnyegét, és ahol most jövendő gyermeke kosarát fonta, ugyanaz volt, ahol az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és őseik sora az idők kezdetétől leterítette szőnyegét, és megfonta babakosarát. És egy nap majd itt ül elsőszülött lánya is, és megfonja kosarát, nézi ugyanazokat a táncokat és ugyanazokat a játékokat. E szempontból az éves fenyőmagaratás nemcsak azt a célt szolgálta, hogy összegyűjtsék a téli ennivalót. Az emberek itt tanulhatták meg őseik történeteit, mert a topák életmódja a múlthoz kötődött, és gondoskodtak arról, hogy ami régen volt, az legyen ma is, és holnap, és az idők végeztéig. Az ember az éves összejövetelen tanulhatta meg, hol a helye a Teremtésben. Megmutatta neki, hogy része a Nagy Tervnek, hogy ők, a topák, a föld, az állatok, a növények, a szél és a víz mind összefügg, és úgy fonódik egymásba, akár a nők által szőtt bonyolult kosarak vesszői.A fenyőmagaratás után a klánok a hegyekben töltik a telet, és amikor az első zöld magvak kibújnak a földből, a hatalmas település felbomlik, a családok a következő aratásig szétszóródnak ősi otthonukba. Marimi, a férje, anyja, apja és hat nővére is visszatérnek a földjükre, ahol nyúlra vadásznak, és ahol a családjuk a Teremtés kezdete óta él. Ott szüli meg majd első gyermekét, ott lesz anya, s növeli majd ezzel klánja tekintélyét, hogy az eljövendő évben, amikor visszatérnek a fenyőerdőbe, az emberek új tisztelettel nézzenek rá.Marimi erre a boldog jövőre próbálta visszaterelni gondolatait, miközben libabőrös volt a háta a félelemtől, amiért Opaka ilyen megfejthetetlen pillantással nézi. Miért mered rá így a sámánasszony?

A klánok sámánjainak útja titokzatos és kiszámíthatatlan, és tabu még csak megpróbálni kitalálni is, nemhogy beszélni róla, mert egyedül a sámánok képesek mozogni a való világ és a természetfölötti között. Még az aratás kezdete előtt, mielőtt az első család felállítaná szálláshelyét, felépítik a sámánok istenkunyhóit. Mindenki részt vesz a munkában, még a gyerekek és az idősek is. A legjobb ágakat és gallyakat vágják le, a legfinomabb bőröket és szőrméket viszik oda, hogy az istenkunyhó illően fogadja az isteneket, és azok a sámánok látomásai révén áldást hozzanak az aratásra és a népre. A világ rémisztő, és teli van bizonytalansággal. Nagyon fontos hát, hogy még mielőtt az első tobozt levernék a fáról, a sámánok bevonuljanak az istenkunyhókba, és transzállapotukba révedve elutazzanak, tárgyaljanak a természetfölötti erőkkel, utasításokat, jóslatokat s néha új törvényeket kapjanak tőlük.Ezért öntötte el a félelem Marimit az ünnep éjszakáján. Opaka az istenek erejével rendelkezik, és Marimi immár bizonyos volt benne, hogy rosszindulat csillog a szemében. De miért? Marimi nem emlékezett semmi olyanra, amivel magára vonhatta volna az idősebb nő haragját. Ha a harag forrása egy másik törzsből eredne, Marimi egyenesen az ő klánja sámánjához menne, és neki könyörögne, kérje az istenek oltalmát. De ez esetben maga a sámán vet gyűlölködő pillantásokat őrá!Aztán hirtelen eszébe jutott Tika, és a fiatalasszony majd' megdermedt a rémülettől.Tika Marimi anyja testvérének volt az elsőszülött lánya, és Marimi meg ő már kiskoruk óta olyanok voltak, akár a testvérek. Együtt estek át a serdülőkori szent szertartásokon, és amikor a beavatáson a tizenkét lány versenyt futott, és Marimi nyert, ő ért elsőként a sámán kunyhójához, egyedül Tika tapsolta meg. A legutóbbi aratáskor pedig Tika hozta-vitte a titkos üzeneteket közte és az ifjú vadász között, hiszen amíg a házassági tárgyalások folytak, tilos volt beszélniük egymással. És az is Tika volt, aki egy olyan csodálatos kosarat ajándékozott neki és férjének, hogy egy ideig az egész klán a csodájára járt.Aztán Tikát üldözőbe vette a balsors. Beleszeretett egy fiúba, akit Opaka a testvére unokájának szánt. Ha bármelyik másik fiúval fekszik össze, Tikát nem vetették volna ki maguk közül, Marimi biztos volt benne. De amikor rajtakapták őket az egyik nagybácsi fűkunyhójában, a gyógyító férfiak és asszonyok összeültek megtárgyalni az esetet, elszívták bölcsességpipáikat, és úgy döntöttek, hogy a lányt ki kell vetni a klánból, de a fiút nem. Úgy okoskodtak, hogy a lány csábította el a fiút és vette rá, hogy megszegje a törzs törvényét. Mivel a törzs soha, egyik tagját sem végezte ki, még a legnagyobb bűnökért sem, mert féltek a kísértetek büntetésétől, a bűnöst élőhalálra ítélték. Elvették nevét, tulajdonát és ételét, és kivetették védő körükből. Ha egyszer valakit kitaszítottnak nyilvánítottak, többé nem térhetett vissza. Senki nem szólhatott hozzá, nem nézhetett rá, nem adhatott neki ételt, vizet vagy menedéket. A családtagok levágták hajukat, és úgy gyászolták, mintha csakugyan meghalt volna. Amikor Tika is névtelen lett, Marimi szíve majd' megszakadt. Iszonyú volt látni barátnőjét az erdő szélén, elveszett lélekként bolyongva. Iszonyú volt, hogy nem mehet oda hozzá, nem lépheti át a védő kört, nem vihet neki ételt és meleg takarót. De ezzel ő is kitaszítottá vált volna.A számkivetettek, mivel már amúgy is „halottak" voltak, nem éltek soká. Nemcsak azért, mert nehezen jutottak ételhez, ki voltak téve az elemek haragjának, hanem mert meghalt bennük a szellem, amikor kitaszították őket. Amikor az élet vágya elszáll, már közel a halál. S néhány nap múlva már csakugyan nem látták Tikát a tábor közelében.- Anya - szólt oda Marimi halkan az asszonynak, aki törökülésben ült mellette, és énekelve bonyolult mintájú kosarat font. Az éneklés életet, vagyis szellemet adott a kosárnak. A dal azt is lehetővé tette, hogy az ujjak egy mítoszt, varázslatos történetet szőjenek a mintába. Marimi anyja gyémántmintát használt, ugyanakkor kosarát átitatta annak történetével, hogyan születtek réges-rég a csillagok.— Anya — szólalt meg Marimi ismét, kicsit hangosabban. — Opaka figyel.

— Tudom, lányom. Vigyázz. Kerüld a tekintetét.Marimi pillantása idegesen cikázott a zajos táborban, ahol ötszáz tábortűz füstje szállt az ég felé. Nyári otthona a sivatagban volt, ahol leginkább zsályacserje nőtt, de itt, a hegyekben fenyő és boróka nő, és a fák közt mindenütt szellemek lakoznak, s ez halálra rémisztette volna Marimit, ha családjával együtt nem a kör védelmében vannak. Éjszakánként szőrmetakaróikon fekve hallgatták a fák közt nyögő szellemek hangját, és remélték, hogy a sámánok talizmánjai, amelyeket a kör szélén helyeztek el, elég erősek lesznek ahhoz, hogy távol tartsák a szellemeket. Ezért sem akart senki szűkmarkú lenni a sámánnal. Egy erős sámán azt jelentette, hogy a klán biztonságban van, és az istenek vigyáznak rá. Mindenki jól emlékezett a Bagoly klán rettenetes sorsára. A Baglyok sámánja lezuhant egy mély szakadékba és szörnyethalt. Harminchat család maradt védtelen, nem volt senki, aki képviselte volna őket a szellemvilágban, beszélt volna az érdekükben az istenekkel. Még a holdciklus vége előtt valamennyien megbetegedtek, a férfiak, nők, gyerekek mind meghaltak, és a Bagoly klán immár nem létezik.Marimi, bár egyre jobban rettegett, kényszerítette magát, hogy a baba kosarára koncentráljon. De ujjai immár mereven és fásultan dolgoztak, mert az asszony ráébredt, hogy a varázslat, amelyet egész este érzett, nem okvetlenül jó varázslat volt...

Opaka nézte a táncolók körén túl ülő Marimit, és arra az időre emlékezett, amikor még ő maga is ilyen kellemes látványt nyújtott. Most vastag bölénybőrön ül, ajándékok veszik körül, bőviben van ételnek, gyöngynek, tollaknak, amelyeket mind azért hoztak neki, hogy megszerezze az istenek kegyét és áldását. Mégis keserűen nézte Marimi kerek arcát, nevető szemét, érzéki ajkát és fénylő, fekete vízesésként lezúduló haját, amelyre sokan felfigyeltek, nemcsak az ifjú vadász, aki végül elvette feleségül. Valamikor ilyen volt ő is, mielőtt a kor és a sok lélek-utazás a testén kívülre el nem koptatták. Immár hajlott hátú, a haja ősz, s csaknem teljesen fogatlan. De nem emiatt gyűlölte ezt a lányt.Az Opaka koros ereiben áramló méreg hat téllel ezelőtt termett, a Nincs Fenyőtoboz Évszakában. A családok hiába érkeztek az erdőbe, hogy learassák a tobozokat. Azok már lehullottak, és a földön megrohadtak. Amikor rádöbbentek, hogy az istenek túl hamar hozták meg az évszakot, és így az embereknek éhezniük kell, nagy jajveszékelés lett, és a sámánok visszavonultak istenkunyhóikba, hogy szent meszkitófát égessenek, csattanó maszlagot egyenek, énekeljenek, varázsszavakat mondjanak, és imádkozzanak az istenek látogatásáért, amely megmutatná, hol vannak még fenyőtobozok. Ám az istenek nem válaszoltak a sámánok imáira, és úgy tűnt, hogy iszonyú éhínség vár a topákra.Aztán Marimi anyja hihetetlen mesével kereste fel Opakát.Lánya, aki még csak kilenc nyarat élt meg, megbetegedett. A fejét olyan fájdalom töltötte be, hogy megvakította, megsüketítette. Anyja hideg vízzel mosta a gyerek fejét, és a fák árnyékába tette, s amikor a betegség végre elmúlt, Marimi azt mondta, van egy másik fenyőerdő a folyó túlpartján. Csak álmodsz, felelte az anyja, éhes vagy, és ez a különös fejfájás megzavart. És figyelmeztette a lányt, hogy hallgasson erről a látomásról, mert Opakának kell elmondania a klánnak, hol talál élelmet. De Marimi makacskodott, állította, hogy látta a dús fenyőerdőt, túl a topák földjén, ahol nem lakik senki, és nem éltek senki ősei, tehát nem tabu odamenni és learatni a dús fenyőmagvakat.Így aztán, amikor a sámánok azzal bújtak elő kunyhóikból, hogy ebben az évszakban nem lesz fenyőmagtermés, és nem lesz nyúlvadászat sem, mert senki nem látott nyulat az erdőben, és hogy puszta lett az erdőség, mert az istenek hátat fordítottak nekik, Marimi anyja úgy gondolta, hogy Opaka tanácsát kéri a lánya látomásáról. A gyerek azt mondta, hogy az erdőség a felkelő nap irányában van, egy folyón túl, termékeny hegyoldal fölött.De Opaka azt felelte, hogy a föld, amelyről beszél, a törzsi határokon túl van, tehát tabu odamenniük. A gyerek viszont makacskodott, hogy nem tabu. Almában a szellem

megmondta. Opaka megtiltotta az asszonynak, hogy bárkinek is beszéljen erről, ő maga pedig titokban megtette az utat, és megbizonyosodott arról, hogy ott az erdő, teli fenyőmagvakkal. Miután visszatért a táborba, bevonult istenkunyhójába egy szellemutazásra, majd előbukkant, és bejelentette, hogy az istenek látomással ajándékozták meg. Egy helyet látott, ahol bőven van fenyőmag, egy helyet, ahol nem éltek az őseik.Négy bátor fiatal férfit választottak ki, és lándzsákat adtak nekik. Azt a parancsot kapták, hogy induljanak a nap felé, de ha tabu földre lépnek, térjenek vissza.Amíg ők távol voltak, az emberek táncoltak, és méhlárván meg mézen éltek, és olyan fenyőmagvakon, amelyek valahogy megmaradtak. S amikor a vadászok visszatértek, dús erdőségről meséltek a folyó túlpartján, ahol nem élnek emberek, sem senki ősei.Végül is jó évszak lett a Nincs Fenyőmag Évszak, amiről minden összejövetelen és minden tábortűznél meséltek. A törzs nem éhezett, és magvakkal teli kosarakkal tért vissza nyári otthonába. A gyerek szerepéről senki nem beszélt. Mindenki úgy tudta, hogy a sámán látomása vezette őket, azé, aki képes beszélni az istenekkel, s a dolog megerősítette a sámánok hatalmát, Opaka erejét.Opaka azóta is szemmel tartotta a lányt, és feljegyezte az alkalmakat, amikor Marimit fejfájás gyötörte, és látomásokról beszélt. Midőn a lány asszonysorba lépett, és a nőavatási szertartáson megnyerte a versenyt két nyárral korábban, az egész törzs előtt kellett őt megdicsérnie. Pedig Opaka azt remélte, hogy a nővére unokája lesz a győztes. Neki nem volt saját unokája. Opaka ettől kezdve még jobban figyelte a lányt. Amikor végül a lányoknak egy szertartási kunyhóba kellett elvonulniuk, ahol látomásaik támadtak, valamennyien azt mondták, hogy egy csörgőkígyó volt szellemkalauzuk. A kígyó erős férfiasságszimbólum, és jó szerencsét jelent a szüzek számára, akik termékeny anyák szeretnének lenni. Csak Marimi közölte, a hagyománnyal dacolva, hogy szellemkalauza egy holló volt.Opakát az rémisztette meg leginkább, hogy a lány képes volt csattanó maszlag nélkül is látomásokra. Mivé lesz a törzs hierarchiája, hová a tekintély, ha bárki képes társalogni az istenekkel? Káosz, durvaság, törvénytelenség lesz az eredménye. Csak azok társaloghatnak a Másik Világgal, akiket erre kiválasztanak, és beavatnak a titkos sámánrítusokba. így marad meg a Világegyetem egyensúlya, így őrzik meg a rendet. Opaka úgy látta, hogy ez a lány a törzs jövőjét fenyegeti. Főleg most, hogy terhes, és anyaként hamarosan megnő a tekintélye.Márpedig Opaka soha nem ismerhette meg ezt a kiváltságot.Már kisgyerekként kiválasztották, elvették anyjától, és a klán sámánjával kellett élnie. A vénasszony nevelte, és bevezette a rejtélyek és titkok, gyógynövények és gyógyítás világába, s megtanította, hogyan beszéljen az istenekkel. Fárasztó, gyötrő élet volt, kínzó magányossággal teli hónapok során szigorral, szeretet nélkül nevelték. Fel kellett áldoznia magát a törzs érdekében, vállalva, hogy férj, gyerek nélkül éljen, s még most, vénségére is szűz legyen. Opaka nem ismerte fel magában az irigységet, hiszen arra nevelték, hogy az egész klánban ő legyen a leggazdagabb és leghatalmasabb, tehát nincs kire irigykednie. A féltékenység puszta gondolata is idegen volt tőle, és most, hogy érezte, nem volt képes felismerni. S ha valaki azt mondja neki, hogy fél egy egyszerű lánytól, nem hitte volna el. Olyanok, akik az istenekkel társalognak, híján vannak a szánalmas kis emberi gyengéknek. Elvakította hát haragja és keserűsége, a bensejében lakozó félelem attól, hogy Marimi egyszer még képes lesz az ő hatalmával versengeni. így aztán Opaka azzal áltatta magát, hogy mikor titokban a lány ellen mesterkedik, csak a törzs javát szolgálja.* * *Néhány fiatalasszony gyűlt Marimi köré, a lány hajadon barátnői. Huncutul csúfolódtak vele, hogy ő bezzeg nem fázik, ha a téli hideg befú a szállásukra. Bezzeg őket csak a szőrök tartják melegen! Marimit viszont egy férfi melegíti.- Ha halljuk a kiáltásaidat, siessünk a segítségedre? - kérdezte az egyik lány, aki nemsokára hozzámegy egy vadászhoz a Sólyom klánból.

— De mi van, ha a férje kiáltásait halljuk? — csúfolódott egy másik. — Menjünk és szaladjunk el a férjeddel?Marimi elpirult, de együtt nevetett velük. Korholta őket, amiért ilyen ostoba kis szüzek, de azért élvezte a figyelmüket, és csakugyan alig várta férje vággyal teli ölelését.Épp egy kosár frissen szedett gyümölccsel akarta kínálni őket, amikor váratlanul egy sikító nő rohant a körbe, félrelökte a táncosokat. Egy eszméletlen gyerek volt a kezében. Opaka elé vetette magát, és könyörgött a gyógyító asszonynak, hogy mentse meg a fiát.Az egész tábor elcsendesedett, csak a tűz ropogott, és kisbabák sírtak fel a távolabbi kunyhókban.Marimi felismerte a fiút. Payat volt, a Hegyi oroszlán klánból, a második családja a Vörös kanyonból valók, az első családja pedig a Sós síkság mentén élők. A rémület csöndje telepedett a táborra. Opaka feltápászkodott, a fájdalomtól nyögő fiúhoz ment, és fölé hajolt. Megérintett néhány pontot a testén, a homlokára tette a kezét, lehunyta a szemét, lefelé fordított tenyérrel kinyújtotta karját, és a vonagló test fölött tartotta. S közben mindvégig valami rejtélyes mondókát dúdolt, amit senki sem értett.Végül kinyitotta a szemét, amennyire tudott, kiegyenesedett, és közölte, hogy a fiú megszegett egy tabut, és ezért gonosz szellem költözött belé.A tömeg egy emberként nyögött fel. Az egybegyűltek idegesen mocorogtak, néhányan hátrálni kezdtek. A havibajos nők meg a szoptató anyák kunyhóik menedékébe rohantak, a férfiak idegesen markolászták lándzsáikat. Egy gonosz szellem által megszállt személy igen veszélyes lehet, mert a szellem bármelyik pillanatban átszállhat valaki más testébe.Opaka érinthetetlennek nyilvánította a fiút, ami azt jelentette, hogy már az istenek sem segíthetnek rajta, akár halott is lehetne. Utána a főnökökkel és alfőnökökkel tanácskozott, mit tegyenek vele, elvégre nem maradhat az emberek között. Marimi lassan közelebb óvakodott.Payat anyja a gyerek fölé hajolt, és zokogva könyörgött a rossz szellemhez, hogy hagyja el a testet. Két vadászt utasítottak, hogy vigyék arrébb, mert Opaka tabunak nyilvánította, hogy Payathoz érjen bárki is. Miközben mindenki a hisztérikusan zokogó nőre figyelt, Marimi még közelebb húzódott. Kíváncsi volt, mi történik. Tudta, hogy távol kéne tartania magát, elvégre terhes, és nem kéne egy tabu személy közelében lennie, de még soha nem látott megszálltat azelőtt. Am amikor közelebb ért, mindössze egy fájdalomtól eltorzult arcú, ijesztően sápadt kisfiút látott. Miféle szörnyű bűnt követhetett el egy ilyen fiatal gyerek, hogy rászolgált vele egy gonosz szellem látogatására, tűnődött.Aztán észrevett valamit, amit a többiek nem. Összetört, sárga virágokat a gyerek kezében. És hirtelen világos lett előtte: a fiú boglárkát evett. Hát így költözött belé a gonosz szellem! Mindenki tudja, hogy a boglárkában gonosz szellem lakozik, és ha megeszik, betegséget és halált hoz. És most eszébe jutott az is, hogy ha a levelek még mindig a gyerek gyomrában vannak, esetleg ki lehetne űzni a szellemet.Gondolkodás nélkül odaugrott, és mielőtt bárki bármit tehetett volna, felemelte a gyereket, fejjel lefelé fordította, és lenyomta a torkán az ujját. Payat azonnal hányi kezdett.A bámészkodókból hangos kiáltás tört elő, amikor látták, hogy zöld folyadék lövell ki Payat gyomrából, és a földön összegyűlve egy fenevad képét rajzolja ki. A gonosz szellem elhagyta a gyereket!Azonnal férfiak rohantak oda, és hamuval szórták le a zöld ördögöt, változzon füstté, mielőtt új lakhelyet találna.Marimi gyengéden lefektette a fiút a földre, az pedig felnyögött, és az anyját hívta. A nő villámgyorsan a karjába kapta, nevetett és sírt egyszerre, a keblére szorította fiát. A nézelődők pedig a csodán elmélkedtek. Egyikük sem hallott még ilyesmiről.

Egészen új szemmel néztek Marimira. Egyesek csodálattal, mások kíváncsian, némelyek gyanakodva.

Amikor Payat köhögött, majd kinyitotta szemét, mindenki látta, hogy a szín visszatért arcába, és egyszeriben Marimi nevétől lett hangos az este.— Csöndet! - kiáltott föl hirtelen Opaka, és felkapta tollakkal és gyöngyökkel díszített gyógyító botját.A tömeg elhallgatott. Minden tekintet az ősz hajú gyógyító asszonyra meredt, aki bár kicsi és törékeny volt, mégis hatalmat sugárzott. A hirtelen beálló halálos csöndben a törzs minden tagja tudta, hogy a legsúlyosabb bűnt látták, amit topa elkövethet: ez a lány dacolt a sámán ítéletével.* * *

Összegyűltek a klánok sámánjai. Bevonultak az istenkunyhóba, s kisvártatva rejtélyes füst gomolygott felfelé a tetőn levő nyíláson át. A tábor elkomorodott. Marimi ijedten sírt anyja ölében, ifjú férje haragosan járt fel-alá kunyhójuk előtt. Mindenki az ítéletre várt.Aztán előbukkantak a sámánok. Opaka ünnepélyesen számkivetettnek nyilvánította Marimit és a fiút. Meghaltak a törzs számára.- Nem. Nem csináltunk semmi rosszat! — kiáltott fel Marimi. A férje leköpte, és elfordult tőle.Marimi anyja lába elé vetette magát, és könyörgött, hogy tegyen valamit. De az anyja is hátat fordított neki. Megkezdte az öt nap, öt éjjel tartó siratást.A törzs, hátat fordítva Mariminak és a fiúnak, körbeállta őket, Opaka pedig megfosztotta mindkettejüket nevüktől, ruháiktól, minden tulajdonuktól. Nem volt lándzsájuk, hogy vadat ejtsenek, kosaruk, hogy magvakat hordjanak, szőrméjük, hogy ne fázzanak. A táboron túl élhetnek csak, túl az övéik körén, kísértetekként saját testükben úgy, hogy senki nem néz rájuk, senki nem szól hozzájuk, s földi sorsuk az istenek kezében van.* * Haldokoltak.Marimi és a fiú szótlanul ültek a tábor szélén, túl a határon, amelyet Opaka talizmánjai és a fák törzsébe faragott misztikus jelek mutattak, lélektelenül figyelték a táncosokat a tisztáson, a kosaraikat fonó nőket, a szerencsejátékot játszó férfiakat. Marimi és Payat első és második családja egyaránt gyászolt. Levágták a hajukat, és sárral kenték be a mellüket meg az arcukat, s egy egész holdcikluson át nem esznek majd húst. A nagynéniknek és nő unokatestvéreknek tilos fonni, a nagybácsik és férfi unokatestvérek nem vehetnek részt a táncban, s Payat fivérei és Marimi özvegy férje egy holdfordulón át nem vadászhat. Továbbá a család egyetlen tagja sem élhet nemi életet, nem étkezhet olyannal, aki nem a család tagja, és nem lépheti át sem Opaka, sem más sámán árnyékát.A két számkivetett hét éjszakán át küzdött az életben maradásért. Gyomrukat mardosta az éhség. Éjszakára egy mélyedésben húzták meg magukat, amelyet Marimi levelekkel bélelt ki. Magához húzta Payatot, hogy melegítsék egymást, de a fiú egész éjjel didergett és sírt álmában. Marimi az első hosszú éjszakán a csillagokat nézte, és valami különös zsibbadtság kúszott fel a végtagjain. Nem saját életének elvesztése töltötte el kétségbeeséssel, hanem még meg sem született gyermekéé. A hasára tette a kezét, és érezte odabenn az egészséges életet. Hogyan táplálja magát, hogyan etesse a gyereket? Ha ő didereg a hidegtől, a baba talán nem? És amikor tavasszal eljön az idő, vajon nem holtan fog megszületni a kicsi Opaka átka miatt?Marimi soha életében nem tudta elképzelni, hogy ilyen vad hideg vegye körül, mint most, szarvasbőr szoknyája és nyúlszőr sapkája, a tábortűz melege és a kunyhó szőrmetakarói nélkül. Az ujjai kezén-lábán elzsibbadtak, mintha megfagyott volna a vére. Soha nem borzongott még így sem ő, sem a kis Payat, akinek az arcára fagyott a könny, úgy bújt hozzá, és sírt a mamája után.Marimi nem tudta volna megmondani, melyik volt rosszabb, a hideg vagy a félelem.

Minden reggel, amikor a nap felkelt, a klánok sámánjai elmondták a megfelelő imákat, és szent füst szállt az ég felé, négy irányba magvakat szórtak szét, hogy lecsillapítsák az isteneket, kimutassák tiszteletüket és hálájukat. A családok kunyhóinak ajtajában a sámánok által megáldott bűverejű talizmánok lógtak, hogy távol tartsák a gonoszt és a betegséget. Maguk a kunyhók kör alakúak, ami a legszentebb jelkép, és kört formálnak a nagy tánckörön túl is. A több száz családból álló telep is kört alkot, és biztonságban vannak azon belül.De Marimit és a gyereket kiűzték a körből, veszélyes és ellenséges földön kellett megküzdeniük az életben maradásért, a sámánok oltalma nélkül.Kísértetek voltak mindenütt ebben a különös, ijesztő vadonban — a termékeny földben éltek, a fenyegető árnyékokban, ott lapultak a szeder és vadrózsa tüskéiben, a fej fölé nyúló ágakon rejtőzködtek, lestek a védtelen embereket, készen rá, hogy leereszkedjenek, és birtokba vegyék testüket. Marimi még soha nem járt az erdőben egyedül, mindig a családja kíséretében csak, amikor a sámán ment elöl szent füstjével és csörgőivel, hogy biztosítsa az utat. De most mezítelen volt, egyedül a körön túl, egy sötét helyen, ahol hallotta a szellemek és kísértetek suttogását és mocorgását, amelyek csúfolódva, gúnyosan fenyegetőzve körbetáncolták.De talán még ennél is rosszabb volt, hogy a fiút és őt megfosztották a történetektől. A tábortüzek mellett elmondott mesék kötötték egyik topát a másikhoz; az esténként felidézett legendák és mítoszok fűzték egyik generációt a másikba, egészen az idők kezdetéig. Marimi apja, mint minden topa apa, továbbadta a történeteket, amelyeket ő hallott apja tábortüzénél, ahogyan az apjának az apja is ezeket hallgatta gyerekkorában, és így tovább egészen az első történetig, az első apáig, aki elmesélte a fiának. De Marimit és Payatot elvágták a történetektől, és ezzel a klánjuktól és a családjuktól; soha nem öleli ismét magához őket a törzs. Kísértetekként bolyonganak a tábor szélén túl, borókabogyókon és olyan fenyőmagvakon élnek, amelyek elkerülték az aratók figyelmét. De ez elég soványka étek volt, így hát Marimi és a fiú egyre gyengült az éhségtől. Teltek a napok és az éjszakák, míg végül már ahhoz sem maradt erejük, hogy bogyókat gyűjtsenek. Marimi tudta, hogy rá és Payatra immár a halál vár, és nem volt sámán, akit arra kérhettek volna, hogy közbenjárjon értük az isteneknél.A holdat nézte a fák ágain keresztül. Tabu volt a holdat nézni, a sámánok kiváltsága. A klán még mindig mesélt arról az unokatestvérről, aki olyan hosszan meredt a holdra, hogy végül rohamai lettek, habzott a szája, és a földhöz csapdosta magát. Ez volt a büntetése. De a hold nagyvonalú is tudott lenni. Amikor Tika nővére nem esett teherbe, ritka vörösvércse-tollakat vitt ajándékba Opakának, aki bevonult istenkunyhójába, és a holdhoz esedezett, hogy segítsen. Tika nővére pedig a rá következő tavasszal fiúnak adott életet.Marimi tudta, hogy le kéne sütnie tekintetét az égitest előtt, de nem volt képes rá. Legyengült az éhségtől, lelke, akár az utolsó kihunyó parázs a hideg hamu közt, túl volt azon, hogy bármitől is féljen, vagy törődjön valamivel. Feküdt a kis mélyedésben, az alvó gyerek csontos kis teste hozzásimult, és Marimi farkasszemet nézett az égből rávilágító körrel. Lélegzete lelassult, a szíve meg-megremegett. Gondolatai maguktól születtek, akarata ellenére, s halkan szólt a holdhoz:- Az én bűnöm volt. A fiú ártatlan, akárcsak a gyerek a méhemben. Csak engem büntess, őket hagyd élni. Csupán ennyit kérek, és mindent megteszek, amit csak akarsz.A hold fénye mintha felerősödött volna, de Marimi nem pislogott. Az ágak között nézett fel, s a ragyogás egyre fehérebb, egyre erőteljesebb lett, míg végül betöltötte az egész égboltot. Hirtelen éles fájdalom hasított a nő fejébe, és Marimi ijedten döbbent rá, hogy még ebben a kísértetállapotában is rátörhet az a kín, amely gyerekkora óta üldözi. A hold ezzel bünteti. Olyan szemtelen volt, hogy szólni merészelt az istenekhez, és emiatt haláláig fájdalom az osztályrésze. Hát legyen, gondolta Marimi, s átadta magát a fájdalom erejének. Alomba zuhant, és még soha ilyen mélyen nem aludt, mint most. A fájdalom hullámain tovasuhanó utolsó tudatos gondolata az volt: most meghalok.

De nem halt meg, s míg aludt, szellemkalauza, a holló tűnt fel álmában. Előrerepült, és intett, hogy kövesse. Marimi utánament, és egy kis patakhoz jutott a fák között, ahol egy dús tejelőcserje nőtt.Amikor hajnalban felébredt, már csakugyan alig volt benne élet, mégis különös, új erő töltötte el. Kikúszott levélágyából, és elindult arra, amerre álmában járt. Aztán megtalálta a patakot, ahol a bokor nőtt, farkasétvággyal evett a keményen ropogó gyökérből, amely keserű volt, de tápláló. Vitt Payatnak is, és rávette a gyereket, hogy egyen belőle.Azután ezeken a gyökereken éltek, és mikor megerősödtek, kis csapdákat készítettek, és mókus- meg nyúlhússal egészítették ki táplálékukat. Marimi gallyat gyűjtött, hogy tüzet rakjon, és hamarosan kerek kunyhót készített ágakból és levelekből. Az aratótábortól távol éltek, szellemek és kísértetek között a barátságtalan erdőben, de Marimi már nem félt annyira, mert a legreménytelenebb pillanatban, amikor a népe elhagyta, amikor a kisfiút és őt már csak egy lépés választotta el a haláltól, látomása volt: közvetlenül a holdhoz imádkozott sámán közbenjárása nélkül, és a hold válaszolt.* * *

Egy éjszaka, miután Marimi elaludt, ismét rátört a fejfájás, olyan gyötrő kín vájt a koponyájába, mintha a kísértetek lándzsákkal támadtak volna rá. És míg gyötrődött, ismét hallotta kalauzát, a hollót. Arra utasította, hogy kövesse Opakát. Marimi előbb megrémült, de kénytelen volt megtenni, amit szellemkalauza tanácsolt neki. És hirtelen rádöbbent, hogy nincs mitől tartania. Elvégre kísértet, és a kísértetek szabadon mennek bárhová, ahová kedvük tartja. így aztán nyugodtan kémkedhet Opaka után, amikor az a dolgait intézi.Marimi a levelektől pettyes napfényben állt, és nézte Opakát, aki málnát gyűjtött. Nem bujkált előle. Az egész törzs tudta különben, hogy a gyógyító emberek felhasználják a málnát és a levelét is vérzéscsillapításra, élénkítésre, tea vagy szirup formájában hasmenésre, üszkösödésre és torokfájásra is. Bárki gyűjthetett volna málnát, de senki nem tudta, mi a növény leszedésének helyes módja, melyik a legjobb időpont, melyek a megfelelő imák, amelyek nélkül a növénynek nincs ereje.Marimi pimaszul nézte Opakát, aki odalépett egy növényhez, tisztelettel megszólította, gyöngyeivel és tollaival a levegőbe rajzolta a szent jeleket. És mikor Opaka kihúzott egy növényt a földből, majd eldobta, Marimi azt is látta, hogy a gyökere törött, ami azt jelenti, hogy elveszítette varázserejét. Opaka különben többnyire éjszakánként gyűjtött növényeket. Marimi ezért megjegyezte a hold állását, a csillagok helyzetét, és azt, milyen vastagon áll a harmat a leveleken.Marimi azt is figyelte, hogyan tanítja Opaka a nővére unokáját a növényekre és a gyógyításra. Látta, amikor a sámán megmutatta a lánynak, hogyan kell az égerfa kérgét érlelni, mielőtt kiforrázzák, mert a zöld kéreg gyomorfájást és hányást okoz, és látta azt is, hogyan kell a párlatot három napig állni hagyni, mire visszatér sárgás színe. Opaka elmondta a nővére unokájának, hogy ha teliholdkor isszák, az égertea erősíti a gyomrot, serkenti az étvágyat. A bogyók jó féregűzők gyerekeknek.Opaka néha elindult kunyhójából, amely amúgy is odébb állt, mint a többieké, és visszavonult a táborból. Marimi ilyenkor belopózott, megnézte, mivel foglalkozik a gyógyító, mit csinál az összegyűjtött növényekkel. így tudta meg a sikamlós szil belső kérgének titkát. Marimi látta korábban, amikor Opaka begyűjtötte és kirakta száradni. A kéreg mellett egy szarvasbőrön mozsár volt és kő, a kéreg egy részét már finom porrá őrölték. Egy zsinóron síkosszil-golyócskák sorakoztak. Marimi tudta, hogy ezt a hüvelyben női panaszokra használják, a végbélben pedig bélpanaszokra.A hosszú tél során, miközben a baba szépen nőtt a szíve alatt, Marimi mindent megfigyelt és elraktározott az agyába. A vadon mindvégig fenyegetőn vette körül, szinte ránehezedett, állandóan résen volt a rosszindulatú kísértetek ellen, védve magát és Payatot, nehogy

megszállja őket a rossz szellem. De érezte, mint nő benne a belső erő, a tudás és a magabiztosság. A hold nem ok nélkül kímélte meg, és ő állta az alku ráeső részét. Ahányszor tavacskára bukkant, amelyet beleptek a levelek, és a hold tükörképe nem látszott benne, Marimi kimerte a leveleket, hogy a hold büszkén és teljes szépségében ragyoghasson a víz felszínén. És amikor olyan, éjszaka nyíló virágokra bukkant az erdőben, mint az esti kankalin, megritkította a fölötte levő ágakat, hogy a hold akadálytalanul gyönyörködhessen a számára nyíló csodás virágokban.Így élték túl a telet ők ketten, az erős lány és a bizalommal teli kisfiú. A tábor szélén túl úgy, hogy egyszer sem merészkedtek a többiek közé. Marimi soha nem tépelődött azon, mit hoz majd a jövő. A topákat nem érdekli a jövő. Van a ma, és voltak a tegnapok, de a holnap csak amolyan homályos, zavaros gondolat, mivel mindig ma lesz belőle. Bárcsak tanácsot kérhetne egy sámántól, mihez kezdjen, ha itt a tavasz, gondolta. Payat és ő maradjanak az erdőben, vagy keressenek nyári otthont maguknak a családjuk közelében? Mit tehet egy élőhalott? És hogyan tanul meg kísértetnek lenni? Amikor száműzték őket, senki nem várta őket a másik oldalon, hogy megtanítsa arra, amit tudniuk kell. Meg kellett volna halniuk, de imádkozott a holdhoz, és a hold megmutatta, hogyan maradjanak életben. Lehet, hogy újabb törzsi tabut szegett meg azzal, hogy nem halt meg?Marimi túl fiatal volt ahhoz, hogy sokáig tépelődjön ilyen bonyolult kérdéseken. Inkább félretolta őket, s minden hajnalban inkább arra koncentrált, hogy túléljék ezt a napot is. Az élet és halál rejtélyét a sámánokra hagyta.Aztán eljött a nap, amikor megtudta, mekkora erő lakozik benne. Hetek óta követte már Opakát, és a sámán egyre idegesebb lett. Már óvatosan bújt elő kunyhójából, vonakodva hatolt be a fák közé, egyre hátranézett, a lányt figyelte. Öreg keze remegni kezdett, mind türelmetlenebb lett, s napról napra rosszabbul érezte magát. Nem vehetett tudomást erről a lényről, de az árnyékként járt a nyomában, és a sámán korosodó idegei egyre feszültebbek lettek. Végül nem bírta tovább. Egy nap hirtelen megfordult, és Marimit meghökkentve kiabálni kezdett. Szent botját rázta, és olyan nyelven kántált, amit Marimi nem ismert.Marimi nem hátrált meg. Kihúzta magát, büszkén állt, domborodó pocakja mindennél jobban árulkodott életerejéről és erős akaratáról, amely nem hagyta meghalni. A vénasszony elhallgatott, és találkozott a tekintetük. Még az erdő is elcsendesedett, mintha a szellemek, a kísértetek, a madarak és kis állatok is mind tudatában volnának, micsoda fordulópont tanúi lehetnek. Végül Opaka lesütötte a szemét, elfordult a kísértetlánytól, aki nem volt hajlandó meghalni, és eltűnt a fák között.* * *Végül eljött a hajnal, amikor a napfény, akár egy kés, élesen, vakítón szúrta Marimi szemét. A lány mozdulatlan feküdt, gyötörte a fájdalom. De a kínon keresztül látomása volt - szellemkalauza, a holló ült egy ágon, és okos, fekete szemével lepislogott rá. És ez alkalommal Marimi hallotta suttogását.- Kövess!A lány összeszedte a növényeket, amelyeket a holtak földjén élve gyűjtött, fogta a nyúlszőr tarisznyákat, amelyeket ő készített, és megtöltötte magvakkal, levekkel, gyökerekkel. Aztán kézen fogta Payatot.- Itt hagyjuk ezt a helyet. - Különös, új eltökéltség töltötte el, s immár nem félt a törzs törvényeitől és tabuitól. A család kunyhójához ment, ahol még mindenki aludt, magához vette minden holmiját, amit anyja még nem temetett el. Leguggolt alvó anyja mellé. Megrémisztette, milyen öreg és elgyötört lett a hosszú gyász során. Közel hajolt hozzá, úgy suttogta.- Többé ne gyászolj. Elmegyek, követem a hollóm. Már nem köt ehhez a családhoz a sorsom. Talán soha nem jövök vissza, anyám, de a szívemben magammal viszlek. És

ahányszor csak hollót látsz, állj meg, és figyeld, mit mond, mert lehet, hogy tőlem hoz üzenetet. És így szól majd: Biztonságban vagyok. Elégedett vagyok. Megtaláltam a sorsom.A legjobb ruhájában távozott. Hosszú szarvasbőr szoknyában és nyúlszőr köpenyben, lábán fűszandállal. A hátára vetette alvómatracát, amelyet ő maga font gyékényből, egy nyúlbőr takarót, és a bölcsőt, amelyet a tavasszal születendő kicsinek font. Vitt egy kosarat, hogy legyen mibe magvakat gyűjteni, egy lándzsát és lándzsavetőt, tűzcsiholó eszközöket, meg egy gyógynövényekkel teli kis tarisznyát. Most már világos volt számára, miért utasította a holló arra, hogy kövesse Opakát, és figyelje meg, mit csinál. Fel kellett készülnie a nagy útra.A topák nagy utat bejártak, hiszen állandóan ennivalót kerestek, de voltak határok. Már kora gyermekkorban arra tanították őket, hogy a „föld, ami azon túl fekszik", már egy más törzs őseihez tartozik, tehát a topáknak tilos belépniük. De Marimi érezte, hogy most, mikor Payattal együtt a hollót követik, népe történetében először, tiltott területre fog lépni.Egész nap mentek, és amikor elérték a topák földjének déli határát, Marimi félelemmel, óvatosan közelített a meredélyhez, mert ez új föld volt, ahol topa még soha nem járt, teli ismeretlen kövekkel és növényekkel, vagyis idegen szellemekkel. Elnézte a láthatár felé elnyúló sivatagos völgyet. Itt nem ismeri a szabályokat, nem tudja, mi tabu. Minden lépésnél vigyáznia kell, nehogy véletlenül megsértse valamelyik szellemet. Mielőtt megtette volna az első lépést lefelé, a meredeken, megszólalt. — E hely szellemei, nem rossz szándékkal jöttünk, nem tiszteletlenül. Béke van a szívünkben. - Megfogta a fiú kezét, felemelte jobb lábát, és eltökélten rálépett a tiltott földre.Payat sírva fakadt. Marimi kezét rángatta, és közben a másikkal hátramutatott, ahonnan jöttek, az anyja után sírt.De Marimi megmarkolta a vállát, a szemébe nézett, és így szólt:— Nem mehetünk vissza, kicsim. Soha nem mehetünk vissza. Immár én vagyok az anyád. Én vagyok az anyád.Payat szipogva fogta meg újra Marimi kezét.— Hová megyünk? — kérdezte.A lány pedig a nap felé mutatott. Az óriási, vörös korong előtt világosan kirajzolódott kalauzuk, a holló alakja.* * *

Payat vette észre előbb a fejük fölött keringő keselyűket. — A holló miért nem vízhez vezet? — kérdezte. Kiszáradt, cserepes volt a szája.— Nem tudom - felelte Marimi. Zihált az erőlködéstől, hiszen a hátán cipelte a fiút, mert az túl gyenge volt már ahhoz, hogy járjon. — Talán vizet keres.— Azok a madarak meg akarnak enni minket. - Payat a keselyűkre gondolt.— Csak kíváncsiak. Idegenek vagyunk a földjükön. De nem akarnak bántani. — Kis hazugság volt, de elég ahhoz, hogy megnyugtassa vele a gyereket.Marimi és Payat nagy utat tettek meg, sok nap és sok éjjel mentek, éles sziklák mellett, mély kanyonokon át, igazi sziklamezőkön és sós homokon, amelyen a kaktuszok magasabbak voltak, mint egy ember, s mindig a hollót követték, amely nyugatnak repült, mindig nyugatnak.Amikor leszállt az este, a holló megpihent — egy sziklán vagy egy kaktuszon, vagy egy fán —, és Marimi és a fiú is tábort vert. Másnap reggel pedig ismét a holló röptét követték nyugat felé. Hová vezeti őket a holló? Más emberekkel fognak találkozni? Marimi aggódott, mert hamarosan megszüli gyermekét, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne legyen jelen a szülésnél sámán, aki az istenek áldását kérné. Hogyan kapna a gyermek védelmet, és miként néznének az istenek jóindulattal le rá, ha egy sámán nem szól az érdekében?

A hosszú út során Marimi és Payat a meszkitócserje babját ették, vad szilvát, datolyát és kaktuszbimbókat. Néha vadásztak, nyulat ettek vadhagymával és pisztáciamagvakkal. Amikor nem akadt forrás vagy patak, szúrós körte vastag szárát szívták ki, amely tele volt vízzel.Bármerre mentek is, illendően viselkedtek a földdel. Mindennel tisztelettel, szertartásosan bántak. Még ha egyszerű is, de szertartás előzte meg, ha leszakítottak valamit a fáról, megöltek egy állatot, ittak egy forrás vizéből, vagy beléptek egy barlangba. Kérelemmel fordultak hozzá, vagy megköszönték az ajándékát. — Ennek a forrásnak a szelleme — fohászkodott Marimi. — Bocsánatodat kérem, amiért veszünk vizedből. Alkossuk együtt az élet körét, amelyet Mindenek Teremtője adományozott nekünk. Hurokcsapdát csinált, és a fiúval együtt elbújt a sziklák mögé.Aztán megcsókolta a kézfejét, és a hang odavonzotta a madarakat. Amikor pedig elkapta a vergődő kis jószágot, bocsánatot kért az állattól, és arra kérte kísértetét, ne álljon bosszút rajtuk.Egyszer a föld morajlani kezdett alattuk, és úgy remegett, hogy ledöntötte őket a lábukról. Marimit elöntötte a félelem, de aztán visszaóvakodott, és rájött, mi okozta a földrengést. Véletlenül betaposta egy teknős odúját. Azonnal Teknőc nagyapó bocsánatát kérte, és megtisztította az otthonát.Soha nem feledkezett meg arról, mivel tartozik a holdnak. Amikor Payat és ő étkeztek, soha nem evett meg mindent, mindig hagyott hátra valamit, az istennőnek ajánlva, aki megmentette őket.Néha látták annak nyomait, hogy emberek jártak arra nemrég — megfeketedett köveket, állati csontokat, dióhéjat találtak. De a nyomok olykor nagyon régiek voltak, s láttak olyan sziklarajzokat is, amelyeket mintha az idők kezdetén véstek volna. Marimi ezen az idegen földön mindvégig érezte ezeknek az ősi embereknek a szellemét maguk körül. A forró homokon és a vastag datolyapálmák árnyékában egyaránt. Kíváncsi volt, vajon mit gondolhatnak ezek a szellemek az ősi földjükön átvonuló furcsa idegenekről, és mindig bocsánatot kért tőlük, amiért megzavarja őket, és biztosította a szellemeket, hogy Payat és ő illő tisztelettel közeledik.A hold ötször halt meg és született újjá az óta az éjszaka óta, hogy Marimi hozzá imádkozott, és a lány azóta is figyelte, és ámult hatalmán. Csak a hold képes meghalni és újjászületni a halál és születés végtelen ciklusában, és csak a hold képes fényt adni éjszaka, amikor szükség van rá, míg a nap olyankor világít, fényes nappal, amikor nem kellene. És amikor éjjel gyalogolt, holdfénynél, bár nagy terhet cipelt a hátán és a hasában is, érezte, hogy hosszabbak a léptei, a hold ereje lüktetett az ereiben. Minden egyes lépéssel erősebb lett.S míg a végtelen mezőkön gyalogolt nyugatnak, gondolatai a csillagok felé szálltak, ott időztek, majd új tudással tértek vissza. Marimi megtudott valamit, amit előtte még soha senki: azt, hogy az ember közvetlenül, a sámánok közreműködése nélkül is imádkozhat az istenekhez. Azt is megtudta, hogy a világ nem okvetlenül az a rosszindulatú hely, aminek a topák hiszik. Az igaz, hogy mindenütt vannak szellemek, de nem mind gonosz. Vannak köztük olyanok is, amelyek barátságosak, akikhez segítségért vagy tanácsért lehet fordulni, így a madarakhoz is, amelyek napnyugtakor az égen körözve jelzik, hol talál vizet. A sámánok arra tanították a topákat, hogy a túlélés alapja a félelem. Marimi viszont a hosszú út során megtanulta a néma sziklák és kaktuszok között, a lopakodó coyote-ok és döcögő teknősök között, hogy a kölcsönös tisztelet és bizalom is elég lehet.Látva, hogy a hold milyen gyönyörű, mikor megvilágítja a sivatagi tájat és ezzel az útjukat, Marimi egyszerűen nem értette, hogyan is hihetik a topák haragos és ijesztő istennőnek. Nemcsak tabu volt a holdra nézni, de az emberek féltek is tőle, mert hatalma volt a havibaj, a születés ciklusa és a nők sötét titkai fölött. A topák ugyanígy féltek a naptól is, mert égeti a bőrt, tüzeket és szárazságot csinál, mindig haragos, s csak a sámán imái tudják lecsillapítani. De Marimi és Payat megtanulták szeretni a nap melegét végtagjaikon reggelente, látták, hogy

fordulnak a virágok a fejükkel, s követik a nap útját az égen. Marimi megértette, hogy amitől az övéi féltek, azt szeretni is lehet, és kezdte a napot szigorú, de jóindulatú apának látni, a holdat pedig anyának, gyengédnek, szeretőnek.De most olyan földön jártak, amelyen nem volt víz, nem volt gyümölcs, sem magvak, és a kevéske növényzet is keserű, nincs benne víz. Még apró állatok sem bújtak elő vackukból. Marimi a hátán vitte a fiút, és mivel a szandálja már rég szétment, csupasz lába teli volt sebekkel, és vérzett. Kavicsokat szopogattak, hogy oltsák szomjukat. Megálltak kiszáradt patakmedrekben, amelyekben a felszín alatt víz lehet. Marimi megkereste a legalacsonyabb pontot a csatornában, amelyben kiszáradt a víz, és itt kezdett ásni. De itt sem talált vizet.Végül meg kellett állniuk. Marimi letette Payatot a homokra, és megvakarta a derekát. A baba állandóan mocorgott, mintha ő is szomjas lenne, és amikor Marimi a hollót kereste, őt sem látta.Lehet, hogy szellemkalauza magukra hagyta őket ebben a vad környezetben? Lehet, hogy valamelyikük véletlenül megbántott egy szellemet útközben, esetleg megzavarták egy kígyó fészkét, vagy nem mutattak elég hálát, amikor felvágta az utolsó tüskés körtét, amit találtak?Beárnyékolta szemét, úgy nézett végig a kietlen tájon, ahol csak satnya, ráncos növények nőttek, és száraz szél suttogott bánatosan a homok fölött. A távolban ezüst hullámok remegtek a szikkadt agyag felszínén, de a lány mostanra megtanulta, hogy ez nem víz, hanem a sivatag szellemeinek játéka. Végül feltekintett a mérges Nap apára. Rájött, hogy most hozzá kell imádkoznia, hiszen a hold alvó házában van.De amint felemelte karját, és a megfelelő szavakat keresgélte, már le is csapott rá a fejfájás, hogy térdre rogyott, és a szemére szorította kezét. A fájdalom elsöpörte. Egy elveszett gyermeket látott a sziklák közt bolyongani. A magasból látta, mintha egy madár szemével nézné. Aztán embereket látott, akik a gyereket keresik, de rossz helyen, az apja egyre távolodott tőle.Amikor a fájdalom alábbhagyott, gyorsan Payathoz fordult.— A holló egy elveszett gyerekhez vezetett. Meg kell találnunk, mielőtt a keselyűk martaléka lenne.Egy csupasz, sziklás vízfolyás ölelésében találták meg a fiút. Eszméletlen volt, kiszáradt, de még élt. — O, te szegény kisgyerek, szegény jószág — búgta Marimi, és mellé térdelt. — Látod, Payat, beszorult a lába. - A gyerek bokája csupa vér volt, és a horzsolások mutatták, hogy megpróbálta kiszabadítani magát.Marimi a sarkára ülve hallgatózott. Orrát fölemelve beleszagolt a levegőbe. Szemét lehunyva próbálta felidézni a képet, amelyet a holló a levegőből mutatott neki.- Arra van egy patak - mutatott a sziklákon túlra. Először Payat szomját oltotta, aztán a sajátját, végül vitt vizeta gyereknek is, és az ajkai közé csöpögtette. A parton gyűjtött borostyánt, és friss levelekkel tekerte be a fiú bokáját. A patakban akadt hal is. Payat halat fogott egy kosárral, és aznap este jót ettek ők hárman a tábortűz mellett, amely olyan fényesen világított, akár a telihold.Másnap a fiú, aki összeszedte magát a megpróbáltatás után, elmondta, hogy Wanchemnek hívják, de nem tudta sem a klán, sem a család nevét, és azt sem, melyik irányban laknak. Marimi azon tűnődött, hogyan vigye vissza az övéihez, de a holló már hívta is, türelmetlenül körözött az égen. Nem volt választása, követnie kellett. Ismét a vállára vette takaróját és kosarát, megmarkolta lándzsáját, a csípőjére emelte Wanchemet, s Payattal az oldalán elindult a lenyugvó nap felé.

* * *

Végül elérték a sivatag nyugati határát, ahol vad hegyek emelkedtek éles cikcakkokban. Marimi talált egy átjárót a hegyek között, és többnapnyi nehéz út után a másik oldalon

bukkantak ki. Hatalmas, buja síkság terült el előttük. Még soha életében nem látott ilyen zöldet; fák pettyezték, patakok és tavacskák, barátságos dombok. Leereszkedtek a völgybe, és egy régi állatösvényt találtak. Mivel vízhez és élelemhez vezethetett, követték. S csakugyan, gyümölcsöktől roskadozó fákhoz értek, halakkal teli patakokhoz, tiszta vízhez. Marimi legszívesebben megállt volna, azt kiáltva: - Ez lesz az otthonom! - De a holló továbbrepült nyugat felé, és Marimi habozás nélkül követte.Mentek tovább az ösvényen, tisztásokon és nyílt mezőkön, nagy tavak mentén és mocsarak mellett haladtak el, amelyekben fekete anyag bugyborékolt, és a bűz bántotta az ember orrát. Mentek tovább nyugat felé. Útközben találkoztak néhány emberrel is. Barátságosak voltak, de egy Marimi által nem ismert nyelven beszéltek. Kis, kerek kunyhókban éltek, és megosztották ételüket az utazókkal. Marimi néha megnézett egy beteg gyereket vagy öreget, és enyhítette bajukat a nála levő gyógyfüvekkel.Aztán a levegő megváltozott. Sem ő, sem Payat nem érzett még ilyet. Friss, hűvös és sós szagú volt. Aztán, midőn meglátta a zöld hegyeket a távolban, elöntötte az érzés, hogy megérkeztek. Biztosította róla Payatot és Wanchemet is, hogy a holló nemsokára megáll.* * *Ahogy a zöldellő hegyek lábához közeledtek, sötét felhők gyülekeztek az égen. Feltámadt a szél, heves lökésekkel támadt a hollóra, és lelassította reptet. De továbbra is ott körözött felettük. Marimi közelebb vonta a két fiút, és magukra terítette nyúlszőr takaróját. Amikor kitört a vihar, egy nagy tölgyfa menedékébe húzódtak, s onnan nézték rettegve a medrükből kicsapó patakokat, a vízmosásokon lezúduló vizet, amely azzal fenyegetett, hogy elsöpri ezt a három ijedt embert. Sziklák törtek ketté, és zuhantak hatalmas, sáros földomlásként a mélybe. A szél morajlott, a vihar a masszív tölgyet is ostromolta. Marimi elvesztette hollóját szem elől, és rémületében arra gondolt, hogy a fiúkkal netán megszegett valami tabut, és ez a büntetés érte. Ekkor tört rá a szülési fájdalom.A fiúkat a fa alatt hagyta, ő pedig kimerészkedett a zuhatagba, hogy menedéket keressen. Az esőtől vakon, tapogatózva bukdácsolt a kövek és bokrok között. A hegy köves alját akarta elérni, talán ott talál egy száraz helyet.Aztán egyszer csak fekete madársziluettet pillantott meg a záporon keresztül. A madár kecsesen siklott a szélben és esőben. Feltornyosuló kövek felé vezette őt. Leült egyikre, megrázta tollait, és rápislogott. Marimi az átázott földön csúszkálva körbejárta a sziklaképződményt. Észrevette, hogy egy szurdok bejáratát rejti. Beljebb hatolt a kis kanyonba, és csodálkozva látta egy barlang bejáratát. Itt védve lehetnek, melegben, szárazon vészelhetik át a vihart. Később, ha megszülte gyermekét, visszamegy majd ahhoz a sziklához, és két képet farag a kőbe: a hollója szimbólumát, hálából, amiért ide vezette, és a hold jelképét, amiért meghallgatta imáját.* * *

Marimit nem lepte meg, hogy két lánynak adott életet. Olyan nők hosszú sorából származott, akik csak lányokat szültek. Amikor visszatért az ereje, a holló felszállt a hegygerinc tetejére, Marimi pedig a babákkal, Wanchemmel és Payattal követte. Lenyűgözte őket a látvány.A világ végére jutottak. Hatalmas víztömeg nyúlt el előttük, Marimi még soha nem látott ekkorát. íme, a holtak földje, ahová a topák haláluk után jutnak, gondolta. Lélegzetelállítóan fölséges volt.A holló leszállt egy tölgyfára. Valamit tartott a csőrében. A földre ejtette, aztán örökre elrepült. Marimi felvette. Különös, gyönyörű kő volt. Tökéletesen kerek, sima és kékesfekete, akár a holló tollai. Marimi a tenyerében tartva érezte a hollószellem erejét benne.Ismét a halványkék víztömeg felé fordult. Valahol a parton vékony füstoszlopok szálltak az ég felé.

— Nem keressük meg azokat az embereket, mert megvannak a maguk szokásai, tabui és törvényei, amelyek különböznek a mieinktől - mondta a két fiúnak és a karjában tartott babáknak. - Mi számkivetettek vagyunk, de immár a saját magunk népe. Ez az új otthonunk. Úgy fogjuk hívni, hogy a Nép Helye. - A saját nyelvén rakta össze a szavakat: Topa azt jelenti, a nép, és ngna, hogy hely.* * *

Nem a Topangna-barlangban éltek, hanem kiköltöztek a lápos síkságra, valamivel távolabb a tengertől, nem messze a hegy lábától. Kerek kunyhókat építettek, apróvadra vadásztak, és évente egyszer felmentek a hegyekbe makkot aratni. Marimi, ahányszor csak a hollója vagy a hold tanácsára volt szüksége, ellátogatott a barlangba. Érezte, mint önti el a szellem ajándéka, vakon tapogatózott fölfelé a kis kanyonban, a fejét betöltötte a fájdalom, aztán a barlang sötétjében ülve várta a látomásokat. így adták át neki új családja törvényeit.Marimi tisztában volt vele, milyen életbevágóan fontos, hogy az ember ismerje klánját, második és első családját. Ha valaki nem tudja mindezt, tudtán kívül is megszeghet egy tabut. Megpróbálta felépíteni Wanchem eredetét. Mivel a holló vezette hozzá, úgy döntött, hogy a fiú a Holló klánból való. A második családja az Emberek, akik a kaktuszokkal élnek. Első családja pedig Marimi új családja volt: az Emberek, akik makkot esznek.A kis család virágzott és növekedett. A negyedik télen hó esett a hegyekben, belepett minden ágat és vízmosást. Egy medvevadász eltévedt, és Marimi barlangjában keresett menedéket. Itt bukkant rá a nő. A vadász egész tavaszig a családdal maradt, aztán folytatta útját. A nyáron Marimi megszülte a vadász gyermekeit, ismét két lányt.Ahogy a gyerekek növekedtek, és lassacskán felnőttsorba léptek, Marimi egyre inkább aggódott a tabuk és családi kötelékek miatt. Ezek nem az ő szabályai voltak, az istenek hirdették ki már az idők kezdetén: fivér nem házasodhat a húgával, első unokatestvér az anya oldaláról nem házasodhat első unokatestvérrel az anya ágáról. Ha megszegik ezeket a szabályokat, a törzs megbetegszik és meghal. De Marimi azt is tudta, hogy az első unokatestvér az anya oldaláról házasodhat az apa oldaláról való első unokatestvérrel, vagyis a családnak új vérre van szüksége. A barlangba vonult tanácsért, és a holló azt mondta neki, keressen férjet a szomszédos törzsnél, és hozza magával.Marimi fogta lándzsáját és egy kosár makkot, és keletnek indult a faluba, amelyen négy évszakkal azelőtt átutazott. Kagyló¬héjat kínált, amelynek itt nagy értéke volt, és azt ígérte, hogy új férje bőviben lesz makknak, és halászhat is. De, mint mondta, el kell fogadnia a topa szokásokat, és közéjük kell tartoznia. A férfi családja úgy vélte, bölcs dolog összekötni magukat egy parti törzzsel, amelyik bővelkedik vidraprémben és bálnahúsban. A kiválasztott férj Szarvas klán, a Nép, aki a remegő földön él, „a lápvidék lakói" volt. Most pedig csatlakozott a „néphez, akik makkot esznek".Amikor Marimi első lányai nővé értek, összeházasodtak Payattal és Wanchemmel. A vadász egyik lánya is Payat felesége lett, mert Marimi kis törzsük főnökévé tette, és a főnöknek nem csak egy felesége lehetett. A vadász második lánya egy keletről való utazót talált magának, aki vidraprémet keresett, és végül úgy döntött, itt marad. Mariminak a szarvas klánbeli férjétől három fia és négy lánya született, akik idővel megházasodtak, és a törzs tovább növekedett.Jöttek és mentek az évszakok. Marimi megtanította a lányait és az unokáit kosarat fonni, énekelni és kántálni a kosaraknak, hogy életet, s vele szellemet kapjanak. Megtanította a fiatalokat a topák szabályaira és tabuira: hogy amikor kevés a szöcske és a tücsök, nem szabad enni őket: makk aratásakor nem szabad minden makkot learatni, hanem valamit hagyni kell, hogy legközelebb is bőséggel arassanak: a férj nem hálhat a feleségével az asszony holdjának öt napja alatt; a vadász, aki húst hoz, nem eheti azt, csak egy másik vadász zsákmányát. Mert szabályok és tabuk nélkül az ember nem tudja, hogyan irányítsa életét. A

topák a természetből tudták, hogy vannak szabályok: macska nem házasodik kutyával, szarvas nem eszik húst, a bagoly csak éjszaka vadászik. Ahogyan az állatok is szabályok szerint élnek, úgy a topák is.Egy ősszel penész támadta meg a tölgyeket. A makk hamuként hullott a földre, az apróvad eltűnt a környékről, még egy mókust sem tűzhettek nyársra. A család éhezett. Mariminak eszébe jutott, hogy egyszer már imádkozott a holdhoz segítségért. Ismét imádkozott, tisztelettel, és mély hálát ígérve. És csoda történt: a rá következő éjjel a víz halakat mosott a partra, élve ficánkoltak a parton. Marimi és a többiek kosarakkal rohantak le az öbölbe, begyűjtötték az élő halakat. így bőven volt ételük tavaszig, amikor már termettek magvak és bogyók. Hálából, amikor a halak legközelebb partra vetődtek, Marimi és a gyerekei egy részét visszadobták, és megmondta nekik, hogy amit kapunk az istenektől, visszaadjuk az isteneknek.Marimi arra is megtanította családját, milyen fontosak a történetek, hogyan kell továbbadni őket, hogy a törzs megismerje a múltját, és ne feledjék az ősöket. A tábortűznél minden este elmesélte nekik, hogyan teremtették a világot, hogyan teremtették a topákat, mesélt nekik az istenekről, meséket mondott, amelyek tanítottak. Elmondta, hogy mély tisztelettel kell imádkozniuk Nap atyához és Hold anyához, hogy a topák az istenek gyermekei, és ezért nincs szükségük sámánra, hogy helyettük szóljon az istenekhez. A Nap és a Hold, mint minden szülő, szívesen hallja gyermekei hangját, de csak akkor, ha engedelmesek, tisztelettudók. Ha így viselkednek, akkor az istenek megvédik őket, és gondoskodnak róluk.De ahogy teltek az évek, Marimi időnként abbahagyta, amit éppen csinált, s elnézett kelet felé, ahol a kis, sárga nap feltűnt a csúcsok fölött, anyjára és klánjára gondolt, és fájdalom töltötte el szívét.* * *

Amikor Marimi haja már fehér volt, mint a hó, amely annyi évvel ezelőtt elhozta hozzá a medvevadászt, és tudta, hogy nemsokára elindul az úton az óceánon át nyugat felé, hogy csatlakozzon őseihez, minden napját a barlangban töltötte, és festékeket kevert: vöröset égerfa kérgéből, feketét fekete bodzából, sárgát boglárkából, bíbort napraforgóból. És a festékekkel gondosan feljegyezte útját a Nagy sivatagon át, hogy a barlang falát látva a jövő topái ismerjék törzsük történetét.Végül családja körében feküdt le meghalni. Bár immár kilenc család volt öt törzsből és négy klánból, az egyik csoportból való fiúk házasodtak a másikból származó lányokkal, és arra tévedő idegenek vették el a megmaradt lányokat, az új nemzedék alapvetően mégis Marimitól származott. Megtanította őket vadászni és magvakat gyűjteni, kosarat fonni és az őseikről szóló dalokat énekelni, tisztelni Hold anyát, harmóniában élni a szellemekkel, amelyek ott vannak minden állatban, kőben, fában. Megtanította őket, hogy soha ne feledjék, hogy topák.Payat, aki maga is immár nagyapa volt, szomorúan mosolygott, mikor Marimi áldón a fejére tette kezét.- Ne feledd. A mi családunkban soha nem lehet számkivetett, nem lehet élőhalott, amilyen egyszer te meg én voltunk. Arra tanítsd a népünket, hogy ne félelemben éljenek, mint mi egykor, hanem szeretetben és békében.És azt is mondta:— És meséld el a gyermekeknek a történetünket, azt, hogyan jöttünk ide keletről, hogyan remegett a föld, amikor véletlenül ráléptünk Teknőc nagyapó vackára, hogyan bukkantunk Wanchemre a varázspataknál, hogyan óvott minket Hold anya, és világította meg utunkat. Tanítsd meg a gyerekeket, hogy emlékezzenek ezekre a történetekre, és adják tovább az ő gyerekeiknek is, hogy a topák mindig tudják majd, honnan származnak.

Marimi aztán magához hívta azt az ükunokáját, akit már gyerekkora óta gyötrő fejfájás kínzott időnként, és látomások törtek rá, amelyet Marimi már rég nem csapásnak, hanem áldásnak tekintett, és a lány fejére tette a kezét.- Az istenek téged választottak ki, lányom - mondta. - Neked adták a szellemajándékot. Ezért most neked adom a nevem, mert én csatlakozom őseimhez, és azzal, hogy felveszed a nevem, te is én leszel. Marimi, a klán gyógyító asszonya.Nagy szertartással temették el a Topangna-barlangban, szellemét orvosságos zacskójával, lándzsavetőjével, hajtűivel és fülbevalóival együtt elküldték nyugat felé. De a szent holló szellemkövét megőrizték, a kiválasztott lány nyakába tették, akit immár Mariminak neveztek, s aki a klán gyógyító asszonya lett, és az ő kötelessége volt immár az is, hogy élete végéig gondozza az Első Anya barlangját.

Harmadik fejezet

- Vajon hogy hívhattak? Az, aki a nappal jár, volt a neved, és vadászni indultál; túl messzire mentél, eltévedtél, és végül itt telepedtél le, ez a hely lett az otthonod?Nem, gondolta Erica a barlangban levő csontvázról készült fotókat nézve. Ez a nő nem tévedt el.- Fókanő vagy, és északnyugatról hajóztál le hosszú kenudban szeretőddel együtt, akivel a törzsi tabuk elől szöktél, amelyek nem engedték, hogy egymáséi legyetek?- Vagy egy távoli, rég a tengerbe süllyedt szigetről jöttél, és egy istennő után neveztek el?Erica mutató- és hüvelykujja közé csípte az orrát, hátradőlt munkaasztala előtt, nyújtózkodott, a fejét forgatta és a vállát emelgette, hogy átmozgassa elmerevedett tagjait. Az órájára nézett. Hogy repül az idő!Kihűlt kávéja felé nyúlt, és végignézett rendetlen asztalán. Teli volt vizsgálatra, címkézésre és katalogizálásra váró tárgyakkal. A labornak berendezett, tudományos felszerelésekkel, mikroszkópokkal, magas zsámolyokkal teli lakókocsiban merengett. Az asztal fölött egy tábla, rátűzött rajzokkal és feljegyzésekkel. Kora este volt, s Erica az aznapi leleteket szortírozta. Egyedül maradt, a többiek vacsorázni mentek az étkezdesátorba, vagy a tábor környékén sétáltak.Miután Erica megtalálta a koponyát a barlangban, Sam Carter megbízta, hogy vezesse a feltárást. Megkapták az engedélyt a Környezetvédelmi Hivataltól is, és bár Sam volt hivatalosan az ásatás vezetője, Ericára ruházta e tisztét, így a gyakorlatban ő irányította a munkálatokat. Pedig éppen elegen támadták miattaSamet az Állami Régészeti Hivatalban és azon kívül is. Figyelmeztette is a lányt:- Légy tárgyilagos, Erica. A Chadwick-hajóroncs ügye elég kínos eset. Többen azt akarták, hogy kirúgjunk. De jó régész vagy, és nem akarom, hogy tönkretegyék a karriered, csak azért, mert hirtelen lelkesedésből elkövettél egy hibát.Erica megígérte, hogy körültekintő lesz. De azért a rá jellemző lelkesedéssel és kitörő örömmel fogott neki a munkának. Nem vesztegette az időt, rögtön cölöpökkel és zsinórokkal jelölte ki a talajt, aztán aprólékosan kapargatta a földet egy vakolókanál szélével. Nehéz volt visszafojtania türelmetlenségét, legszívesebben átfúrta volna magát a földrétegeken az alant fekvő gazdag történelmi leletekhez. A lekapart földet vödrökben felhúzták a szirttetőre, ahol önkéntesek vizsgálták át, nincs-e benne valami lelet.A barlangon kívül geológusok, mérnökök és talaj szakértők végezték zajosan a munkájukat az Emerald Hills Drive mentén.És persze Jared Blacknek is megvolt a maga dolga.Versenyt futottak. Jarednek az volt a feladata, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megtalálja a legvalószínűbb leszármazottakat, és az illetőnek vagy az illető törzsnek átadja a barlangot. Erica sejtette, hogy mihelyt ez megtörténik, az ő munkája befejeződött. O angolszász származású, a bennszülött amerikaiak pedig nyilván a saját embereiket akarják az ásatáson. Az is lehet, hogy teljesen leállítják a munkálatokat, és lezárják a barlangot. Ezért hát Erica hosszú órákon át keményen dolgozott, megállás nélkül, hogy megfejtse a barlang titkát, mielőtt még Jared Black elérné a célját.Az első látogató, akit Jared magával hozott, Antonio Rivera főnök volt, a gabrielino törzsből. A főnök azért jött, hogy ha lehet, azonosítsa a festményt, és Jared mozgásba hozhassa a jog gépezetét. Előrehaladott kora miatt egy székben eresztették le a barlangba, s míg Rivera főnök a barlangfestményt tanulmányozta, Erica abbahagyta a munkát, és elnézte az öreget. Milliónyi vonal, barázda és ránc hálózta be ezt a bronzszínű, viharvert arcot. Apró, óvatos szempár pillantása repdesett egyik szimbólumról a másikra. Az öreg megállt, hosszan nézte az egyik ábrát, magába szívta a látottakat, aztán továbbment. Csaknem egy óra hosszat ült

mozdulatlanul, szeme szinte itta a csodálatos falfestményt. A teste merev volt, erős, bütykös keze a térdén nyugodott, aztán végül nagyot sóhajtott, és felállt. - Nem az én törzsemé.Jared sorra hozta el a különböző törzsekbeli szakértőket. Tongva, diugenyo, csumas, luisenyo, kemája indiánok jártak a barlangban, némelyik fiatal, másik öreg, férfiak és nők, öltönyben és farmerben, rövid hajjal vagy hajfonattal, álltak vagy ültek, de mind ámultán nézték az ősi falfestményt. És végül mind a fejét rázta. - Ez nem az én törzsemé. - A látogatók némelyike leplezetlen ellenszenvvel tekintett Ericára, ősi tabukat emlegetett, amelyek szerint nőknek tilos szent helyekre lépni. Mások azért voltak zavarban, amiért ők ott vannak. Egy, a puriszima törzsből való nő kifejezetten izgatott lett, és távozott is, mondván, hogy megszegett egy tabut, elvégre nőknek nem szabad egy sámán látomásának szent szimbólumait megnéznie, és az egész törzs átkozott lesz, amiért ő itt járt. Más látogatók kedvezőbben ítélték meg Ericát és munkáját. Egy fiatalember a navajo törzsből, mellesleg a bennszülött amerikai történelem tanára az arizonai egyetemen, kezet fogott vele, és azt mondta, kíváncsian várja az eredményt.

Jared angolszász szakértőket is hozott, olyan nőket és férfiakat, akiket egyetemeken képeztek ki arra, hogy ismerjék az indiánok szokásait. Ezek a tudományos fokozataik és könyvekből szerzett tudásuk dacára szintén csak a fejüket ingatták.De nem a festmény volt az egyetlen rejtély a barlangban.Egyik nap egy 1814-es egycentes érmét találtak. 1814-ben a kaliforniaiaknak még tilos volt az amerikaiakkal kereskedni. Az amerikai hajók nem köthettek ki San Pedróban vagy San Franciscóban, és ha valaki megszökött egy hajóról és elfogták, azt deportálták. Hogyan került hát egy amerikai érme a barlangba? Erica tudta, hogy nem ejthették ott el évekkel később, amikor Kalifornia már az Egyesült Államok része volt, mert az érme metszete ahhoz túl éles volt. Tisztán látható volt rajta az egycentes felirat körötti koszorú, és a szöveg, hogy United States of America. Az érme másik oldalán is egészen élesen, tisztán kivehető volt a Szabadság-fej, göndör haján a koszorúval, körötte a tizenkét jól kirajzolódó csillag és az évszám: 1814. Egy olyan érme, amely éveken át forgalomban volt, sokkal kopottabb a használattól. Ez nem sokkal azután veszhetett el, hogy kikerült a pénzverdéből. Vagyis rejtélyes a dolog. És nem az egyetlen.Erica a táblára tűzött fekete-fehér fotókra nézett, amelyek figyelemre méltó felfedezést örökítettek meg. Luké, miközben a barlang falait tisztogatta, homokkőbe vésett feliratot talált: La Primera Madre -Az Első Anya.Ki az Első Anya? Elképzelhető, hogy a Hölgy személyazonosságához adnak kulcsot ezek a szavak?Ugyanis így nevezték el: a Hölgy. Az elmúlt hetek során Erica fokozatosan kiásta az egész csontvázat, mellette temetési tárgyakat, ruhafoszlányokat, sőt hosszú, fehér tincseket is talált.A nem meghatározása könnyű volt. A medence egyértelműen nőre utalt. Halála idején, Erica szerint, nyolcvan-kilencven éves lehetett. A fogak állapota alapján gondolta, amelyek szinte állkapocsig koptak az ételben levő durva só és föld miatt. A csontváz történelmi korának meghatározása már más kérdés volt, és karbonanalízist igényelt. A csontszövet ezerkilencszáz-kétezer-kétszáz éves volt, és az a tény, hogy lándzsát és lándzsavetőt is találtak az asszony mellé temetve íj és nyíl helyett, arról árulkodott, hogy a lelet ezerötszáz évesnél régebbi.Erica azt is kikövetkeztette, hogy a Hölgy gyógyító asszony volt. A csontváz mellé magvakat tartalmazó zacskót és füvekkel teli kis, fonott kosarat helyeztek. A java természetesen elbomlott, de a mikroszkópos analízis a többségüket gyógynövényként azonosította.Amit Erica nem tudott megfejteni, az a törzsi kötődés volt. Ez a nő magas volt, vagyis talán mojave, e törzs tagjai a legmagasabbak az egész észak-amerikai kontinensen. A temetési tárgyak nem lehetnek csumasok, s a csumasok nem is temették halottaikat a Malibu Creek

innenső oldalára. A Hölgy nem lehetett gabrielino sem, mert ők elégetik a halottaikat. A temetési tárgyak épek, és a Los Angeles-i medence indiánjai rituálisan eltörték az elhunyt tárgyait - a nyílvesszőt kettétörték, a lándzsát is -, hogy a tárgyak is meghaljanak, és szellemeik a túlvilágon csatlakozhassanak gazdáikéhoz.De bárki volt is a Hölgy, bármelyik törzsből való is, az biztos, hogy szeretettel, törődéssel és nagy gonddal temették el. Oldalán feküdt, két karja összekulcsolva, a térd kényelmesen felhúzva, mintha aludna. Nyúlszőr takaróba burkolták, amely időközben elbomlott, de kis foltokban azért még látható volt a csontvázon. A nyak körül több kagylógyöngy nyaklánc is volt, a csuklókon kagylógyöngy karkötők. A pollenanalízis szerint virágágyra fektették, és zsályára, voltak mellette kis ételajándékok, magvak, dió, gyümölcs a keze közelében. A test mellett elrendezték a nő személyes holmiját: tollas hajtűket, faragott csont fülbevalókat, egy madárcsontból készített furulyát és több olyan tárgyat is, amelyet Erica nem tudott azonosítani, de feltehetőleg rituális jelentéssel bírtak. Az okkernyomok arra mutattak, hogy a testet, mielőtt a földbe temették, pirosra festették.A nyitott ablakon át beszűrődtek a tábor hangjai - valaki gitáron játszott, többen kosaraztak —, Erica pedig visszaküldte magát az időben. A munkaasztal fölé függesztett fényképeket nézte, a fehér hajat és a törékeny csontokat, amelyek egykor egy élő, lélegző nőé voltak, és hirtelen elöntötte a kínzó vágy, hogy megismerje a Hölgy történetét.A történetétől lesz valaki valódi, az ad neki lelket. Erica nem felejtette el a napot, amikor először akarta megismerni emberek történetét, a napot, amely mindörökre meghatározta az ő életét. Tizenkét éves volt, és az iskolával múzeumba mentek. Az antropológiai termekben megnézték a diorámákat, a tanár pedig az üvegfal mögött rekonstruált indián falu életéről mesélt nekik. Ericát pedig egyszer csak elöntötte a tiszteletteljes ámulat. Ezek az emberek réges-rég meghaltak, és mégis itt vannak, megmutatják a mostaniaknak, hogyan éltek! Milyen csodálatos dolog nem hagyni, hogy igazán meghaljanak, hogy elfeledjék őket, hanem megőrizve emléküket életben tartani őket!Ki vagy, kérdezte némán Erica a finom arccsontokból és meghatóan sebezhető állból formált koponyát. Mi volt a neved? Ki szeretett? És te kit szerettél? Erica alighogy egyedül maradt a barlang csöndjében, az árnyékok között a Hölgy gyengéden oldalra fektetett csontvázával, váratlan érzelmek öntötték el. Mintha gyereket gondozna vagy kisbabát táplálna. Mintha valamitől oltalmaznia kellene az elfeledett, magányos csontokat, és a melléhez szorítva dédelgetni.Ekkor eltökélte, hogy megtudja, ki volt ez a nő, még mielőtt Jared Black megtalálná a barlang jogos tulajdonosát.Talán a legutolsó lelet, amely aznap délután bukkant elő a földből, segít a megfejtésben. A különös tárgy nagyjából akkora lehetett, mint egy kisebb futball-labda. Állati izmokkal összekötött és kagylóval-gyöngyökkel díszített nyúlszőr csomó volt. Erica az 1814-es érménél egy szinttel lejjebb találta, de a fölött a talajréteg fölött, amelyből cserépdarabkákat ásott ki. Mivel a Los Angeles-i indiánok nem égettek agyagot, hanem az arra járó pueblo indiánokkal kereskedtek, Erica átnézte a katalógusokban az azonosított délnyugati cserepeket. A máz ólomtartalmából és a homokkő összetételéből meg tudta határozni, hogy az edényeket Pecosban készítették, amely nagy indián pueblo volt a Rio Grandénál, úgy 1400 körül. Ez még mindig legalább négyszáz év eltérés. További analízisre van szükség, hogy pontosan meghatározzák az évet, amelyben a nyúlszőr batyut a barlangban hagyták.Erica biztosra vette, hogy van benne valami. Ajándék, amelyet egy leszármazott hozott, aki valamilyen csodáért imádkozni jött a barlangba — talán egy gyereket váró nő, vagy egy lányt megkívánó harcos.Erica ki akarta nyitni, de fájt már a szeme. Úgy döntött, jár egyet, szív egy kis levegőt. Az asztalon levő rendetlenségből kiemelt egy könyvet, és a hóna alá csapta.

* * *

A Zimmerman-birtok mögötti föld gyakorlatilag a kanyon északi pereme volt, míg a producer háza a déli peremen állt, a besüllyedt kerten túl. Itt, a tölgyek, törpefenyők és örökzöld bokrok között lakókocsikat és sátrakat állítottak föl a régészek és önkéntes segítőik számára, akik ástak, tisztogattak, katalogizáltak, fényképeztek, analizáltak és különböző teszteket végeztek mindenen, ami csak kikerült a barlangból és a Zimmerman medencéje helyén álló kráterből — főként emberi csontokon.Napközben nagy volt itt a nyüzsgés. Rendőrök, katasztrófaelhárítók, családgondozók tömegei foglalkoztak a háztulajdonosokkal, a kíváncsiskodókkal és az újságírókkal, földmérők térképezték fel a fennsík talajának állapotát, s hasonlították össze a történelmi térképekkel. Az egész környéken ott lehetett látni őket szintezőikkel, szögmérőikkel, fúróikkal, elektromos távolságmeghatározó műszereikkel. Voltak földrengésszakértők, akik mindenféle kis mintavevő szerkezetekkel gyűjtötték a földet a laboratóriumi analízishez. Egy másik kert egy része is besüllyedt, ott egy reneszánsz stílusú szökőkút repedt ketté és dőlt meg, színpadias látványt nyújtva.Nem a régészek voltak az egyetlenek, akik a helyszínre költöztek. Itt voltak a Földrengéskutató Intézet munkatársai is, akik a fennsíkon mindenfelé kirakott finom műszereikkel figyelték a mozgásokat; egyenruhás biztonsági őrök, akiket a háztulajdonosok fogadtak fel, hogy a fosztogatóktól megvédjék házaikat; és építőmunkások, akik azért jöttek, hogy aládúcolják a sziklafalat, a medence kráterét és a barlang belsejét. Kobakos férfiak udvaroltak az egyetemről jött hosszú combú régészhallgató lányoknak. A munkások egy része indián volt, akiket a Jared Black által kezdeményezett új szabályozás értelmében alkalmaztak. Jared úgy gondolta, hogy egy indián temetési helyen levő építkezés nemcsak munkalehetőséget biztosít az indiánoknak, hanem a törzs tagjainak kulturális öntudatát is fejleszti. Ráadásul forrásokat szerez a törzsi képzési programokhoz, és szakértőket biztosít, akikre az építési vállalkozóknak és a kormányügynökségeknek is szükségük van, hogy betarthassák a szigorú állami és szövetségi törvényeket a leletek és kegyhelyek tiszteletben tartásáról.De más indiánok is a helyszínre vonultak. A rendőrségi szalag túloldalán tiltakozók gyűltek össze, akik azt követelték, hogy az ásatásokat állítsák le, annak ellenére is, hogy senki nem tudta, melyik törzsé volt a barlang és a csontváz. Voltak indiánok, akik azt akarták, hogy folytatódjon a munka, és sikerüljön az azonosítás. Jared Blacket gyakorta lehetett látni a tiltakozók között, amint megpróbált közvetíteni a vitatkozó bennszülött amerikai csoportok között. Egy verekedés már kitört, a tiltakozókat bilincsben vitték el. Az érzelmek hőfoka magasra hágott. Az 1990-es törvény óta a csontvázakat elvitték a múzeumokból, és újra eltemették őket. A Smithsonian egyedül kétezer csontvázat adott át, és még tizennégyezret kellett visszaadnia. De az Emerald Hills-i nővel az volt a probléma, hogy még nem tudták kideríteni, melyik törzshöz tartozott, és néhány törzsben amiatt aggódtak, hogy egy rivális törzshöz kerülnek a csontok, amelyik így átkot hozhat rájuk és leszármazottaikra.Erica átvágott a zajos táboron, s közben Jared Black hivalkodó, hatalmas lakókocsija felé pillantott. Black távolabb állította le, odébb a szerényebb lakókocsiktól és sátraktól. Nem égett benn a villany. Erica kora reggel látta távozni, úgy száguldott el Porschéjával a parkolóból, mintha paprikát dugtak volna a fenekébe. Vélhetően még nem jött vissza.Jared nem tétlenkedik. Amellett, hogy az állam Bennszülött Amerikai Örökség Bizottságában dolgozik, megtartotta jogi magánpraxisát is egy tekintélyes San Franciscó-i cégnél. Most a stábját dolgoztatja itt, a helyi szerződéseket és a történelmi feljegyzéseket nézeti át velük, átfésülik a ferences szerzetesek levéltárát, városi, megyei és állami archívumokban kutakodnak, s próbálnak utánajárni, milyen indiánoknak lehetett erre földje, vagy említik-e egyáltalán valahol ezt a környéket.

Erica egyszer járt ebben a csodalakókocsiban, amikor Jared értekezletet szervezett. Ott volt ő, Sam és egy helyi törzs tagjai. A kocsi a legújabb elektronikai berendezésekkel volt tele; a kommunikáción kívül szórakoztató-központ volt benne, hatalmas ágy, fagyasztós hűtőgép, mosogatógép, mikrosütő, automata jégkockakészítő, vastag szőnyegek és egy üvegszekrénykében pohárkészletek. Az egész elegánsabb és jobban felszerelt volt, mint Erica lakása, vagy bármelyik lakás, amelyikben eddig lakott. Véleménye szerint Jared Black, ügyvéd és indiánjogi aktivista egyszerű magamutogató, aki élvezi a reflektorfényt. Az egyik helyi ügyvédi iroda jóvoltából volt itt egy kölcsöntitkárnője, aki minden reggel beállított, majd teli táskával távozott. Egész nap ki-be járkáltak az emberek — jogászok, politikusok, törzsi képviselők. Hivatásos élete nyitott könyv volt.De Jared Black, az ember rejtély maradt. A nap végeztével, amikor leállt a munka, a városban lakók hazamentek, Erica és csapata is elrakta szerszámait, és az étkezdébe vagy ki-ki a maga szállására vonult, Jared Black is bezárta a boltot. Nem jött több látogató, lakókocsijában kigyulladt a lámpa, és az ajtó csukva maradt. Jared egyszer sem vacsorázott a többiekkel. Nyolc óra körül távozott kis sportszatyrával, és két óra múlva tért vissza nyirkos hajjal. Nyilván edzeni ment valahová, gondolta Erica. Talán úszik, esetleg kosarazik, de nemcsak kétszer-háromszor egy héten, hanem minden áldott este, kivétel nélkül. Titokban magánedző. Profi bunyósodat vagy kung-fu sztárokat edz. Minden este megmássza kívülről a Bonaventura Hotelt, természetesen engedéllyel. Aligátorokkal birkózik, és a vesztesből Gucci erszényeket készítenek. Akármi legyen is, megmagyarázza, miért olyan jó felépítésű. Még a konzervatív öltönyben is egyértelmű, hogy karcsú, izmos a teste.Ahogy Erica elnézte, a férfinak nem volt társadalmi élete. Milyen lehet a felesége? Miért nem jött ide ő is? Jared néhány hete elutazott pár napra. Feltehetően északra ment, San Franciscó-ba, ahol lakott. Ahol a feleségével szenvedélyesen, szeretkeztek abba sem akarták hagyni. Mindenütt szeretkeztek, a hálószobában, a Golden Gate Parkban, a siklóvasúton. Kétségbeesetten szeretkeztek, hogy kárpótolják magukat az elvesztegetett időén, és feltöltsék magukat az eljövendő szerzetesi életre.Csakhogy nem álltak össze a darabkák egységes képpé, ahogyan általában. Erica nem ismerte meg Jared történetét. Hiába ismert felszínes tényeket róla, nem tudta kiásni a bonyolult rétegek alól az igazi leleteket.Egy dolgot azért tudott Jared Blackről. Azt, hogy nem bízik benne.Mély hang zavarta meg gondolataiban. - Hát itt vagy! - Sam Carter lépett ki az étkezdesátorból kávéfoltokkal a nyakkendőjén.- Épp meg akartalak kerestetni. - Nem jó hírt hozott. - Most beszéltem telefonon a katasztrófavédelmisekkel. A természet kegyelmén múlik minden. Ez a helyzet, Erica. A tegnapi utórezgésekben egy másik medence is megsüllyedt, és azt mondják, az egész kanyon egy pillanat alatt eltűnhet. Készen kell állnod, hogy ha szólnak, egy perc alatt itt hagyj mindent.— De még nem végeztem!- A Katasztrófavédelmi Hivatal nem vállalja a felelősséget a biztonságodért, ha netán egy újabb utórezgés lenne. Márpedig azt várják, hogy lesz.— Vállalom a felelősséget önmagamért.- Erica, a biztonságod az én felelősségem, és ha a katasztrófavédelem azt mondja, hogy pucolni kell innen, akkor mindannyian pucolunk.Észrevette a lány kezében levő könyvet. Kérdő pillantása láttán Erica átadta. Egy ritka médium: Sarah nővér különös élete. A címet a Los Angeles Times egy 1926-os számából kölcsönözték, amikor a lap bemutatta a médium tömeges szeánszait a Szentély auditóriumban. Több mint hatezer hisztérikus ember állította, hogy szellemeket látott, és beszélt velük. - Olvasgatsz egy kicsit lefekvés előtt?

- Tudni szeretném, mi vonzotta Sarah nővért erre a helyre. Miért ezt a kanyont választotta a Szellemek temploma helyszínéül?- Talán, mert olcsó volt. Akkoriban elég olcsó volt a föld ezen a tájon. Nem voltak utak, közművek. Azt hiszem, elég kényelmetlen lehetett itt az élet.Átlapozta a fekete-fehér fotókat, és megállt egy színpadias portrénál. Sarah fehér ruhában volt a képen, ondolált hajjal, csábító tekintettel. Inkább emlékeztetett egy némafilmes sztárra, mint egy szellemidézőre. Aztán Samnek eszébe jutott, hogy csakugyan így is kezdte pályáját. Felfedezték, vagy mi.Sam visszaadta a lánynak a könyvet, s Jared luxuslakókocsija felé pillantott. - A nagymenő barátunkat keresem. Nem láttad?— Azt hiszem, nincs otthon.— Szerinted hová mehet minden este?— Gitárleckéket vesz egy visszavonult dzsesszzenésztől.Sam csodálkozva nézett rá, aztán savanykásan elmosolyodott. — Egyszer még a képzelőerőd kever bajba, Erica.- Apukám kém, anyukám francia hercegnő, akit kitagadott a családja, mert hozzáment apámhoz.- Erica drágám, miért mondasz hazugságokat a gyerekeknek?- Ezek nem hazugságok, Miss Barnstable. Ezek történetek.

- Egész osztály, figyelem. Erica mondani akar nektek valamit. Rajta, Erica, mondd el az osztálynak, mennyire sajnálod, hogy hazugságokat mesélsz nekik.- Kibontottad már a szőrbatyut? - kérdezte Sam. Tudta, hogy a lányban már készen áll egy történet, még ha nem tudja is, mi van benne. Ez a vonása keverte akkora bajba a Chadwick-hajóroncsnál is: túl élénk a képzelete, és mohón tudni akarja az egész történetet. Ha a tények nem álltak össze, Erica agya kipótolta a hiányokat. Az ő szemében egy cserépdarab nem egyszerűen egy cserépdarab, hanem látja maga előtt, ahogy egy asszony dühösen dolgozik az agyaggal. Dühös, mert a férje szemet vetett a bátyja feleségére. A férj egy lusta csirkefogó, aki nem szeret vadászni, ezért a feleség egész nap az edények fölött görnyed, amelyekért halat és húst kap cserébe. A férje eközben épp egy törzsi tabut szándékozik megszegni, amivel mindannyiukat tönkreteszi. Hát ilyen volt Erica. Szenvedélyt vitt a munkájába. Nála aztán nincs tudósi távolságtartás. — Ezt nézd meg! - kiállt fel időnként boldogan, valami koszos, sáros leletet a magasba emelve. - Hát nem óriási? Hát nem látod mögötte a történetét?És a történet nem kellett hogy igaz legyen, mindössze lehetséges.Talán ezért is ilyen magányos ez a lány. Talán kielégítik a történetei. Sam ámultan nézte azt a könnyedséget, amellyel Erica beköltözött a táborba. Mint mindig, néhány holmi elég volt neki, és a lakókocsiját otthonná varázsolta velük. Nem is volt állandó lakása; a címe egy postafiók volt Santa Barbarában. Hihetetlenül mozgékony volt, mindig készen állt az útra, ha új megbízást kapott, és gyakran nevetett rajta, hogy milyen csavargó életet él. Volt idő, amikor Sam irigyelte, hogy ilyen gyökértelen. Főleg mert őt gúzsba kötötte a súlyos jelzálogokkal terhelt ház Sacramentóban, a felnőtt gyerekek és az apró unokák, akik néhány sarokkal odébb laktak, volt felesége, akivel jó viszonyban maradt, s aki szintén a környéken lakott, s nyomorék anyja, aki egy közeli otthonban élt. Élete derekán arról álmodott, milyen lehet, ha az ember csak úgy fogja magát, összepakol, és elindul, amikor és amerre kedve tartja. Nem kell magyarázkodni, ígérni, hogy siet haza. Ám azóta nem irigyli Ericát, amióta egyszer együtt ástak a Mojave-sivatagban. Eljött a karácsony, és Sam hazarepült, hogy a családjával töltse az ünnepet, míg Erica ott maradt katalogizálni a csontokat. Sam utólag tudta meg, hogy a lány a helyi sivatagi kamionparkolóban költötte el a karácsonyi vacsoráját. Három kamionossal, két autópálya-járőrrel, két fiatal stoppossal, egy helyi rangerrel és egy

Clyde nevű, megőszült, agg aranyásóval osztotta meg a mélyhűtött pulykát és a konzerv áfonyaszószt. Sam úgy vélte, ennél magányosabb már nem is lehetett volna.Néha eltűnődött, milyen lehet beosztottja szerelmi élete. Látott mellette egy-egy férfit időnként felbukkanni, de egyikük sem maradt soká. Hogyan értek véget ezek a kapcsolatok? Erica küldte el őket? Vagy nekik lett elegük abból, hogy a lány csak fizikailag engedi őket közel magához, és a szíve tiltott terület? Közös munkakapcsolatuk elején Sam kezdett belehabarodni, de a lány kedvesen közölte vele, hogy csodálja, tiszteli, és nem akarja mindenféle bonyodalmakkal tönkretenni a barátságukat. Sam akkoriban úgy gondolta, hogy Erica azért utasította vissza, mert ő húsz évvel idősebb nála, de azóta rájött, hogy Erica senkit nem enged lelkének gondosan őrzött falai közé. Gyanította, hogy a múltja miatt. Senki nem vádolhatja Erica Tylert azzal, hogy könnyű élete volt.- Nem értem, hogy Jaredet miért nem látogatja meg soha a felesége - jegyezte meg Erica, aki, akárcsak Sam, a sötét lakókocsi felé pillantott.A férfi riadtan fordult felé.- Jared felesége? Úgy érted, nem tudod?— Szervusz, fiam! Anyáddal épp rólad beszéltünk, és kíváncsi voltam, mi van veled.Jared az üzenetrögzítő felé indult, majd megtorpant.Az asztalra dobta az aktatáskáját és a kocsikulcsát, közben apja hangját hallgatta a kis hangszóróból.— Olvastunk rólad az újságban... a munkáról, amit Topangnában végzel. Nagyon büszkék vagyunk rád. — Szünet. — Hát, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Hívj fel minket, ha ráérsz. Legalább anyádat hívd, szeretné tudni, mi van veled.Jared egy gombnyomással elnémította az üzenetrögzítőt, és a telefonra meredt. Sajnálom, apa, szerette volna mondani. Sajnálom, de már mindent elmondtunk. Nincs több beszélnivalónk.Felkapcsolta a lámpát, kevert magának egy italt, és felvette a faxot, amely csak nemrégiben érkezhetett a Kongresszus Bennszülött Amerikai Bizottságától. De bármennyire próbált is a szavakra koncentrálni, le kellett tennie a levelet. Apja hívása felébresztette benne a fájdalmat és a haragot is.Fel-alá járkált lakókocsijában, a vezetőüléstől a hálófülkéig és vissza, közben öklével csapkodta a tenyerét. Le kell mennie a klubba. Erezte, hogy a harag úgy fortyog benne, mint a láva egy vulkán belsejében. Egy óra a klubban, s amikor eljut fizikai teljesítőképessége határáig, az elveszi haragja élét. De ma este karbantartás miatt zárva vannak, így aztán tigrisek kószálnak Los Angeles utcáin, és keresik az alkalmat, hogy energiáikat kiadják, frusztrációikat kiéljék. Akárcsak a klub legtöbb tagja, igazán Jared sem azért járt oda, hogy fitt legyen.Pillantása végigfutott iroda-otthona zsúfolt belsején. A számítógépen, amelyet soha nem kapcsolt ki, a telefonok során, amelyek mindig csöngtek, a faxgépen, amely állandóan ontotta magából a üzeneteket, a mindenhol szanaszét heverő papírokon, amelyeket mintha hóvihar söpört volna le, a több centi magas irathalmon, a feljegyzéseken, leveleken, szerződéseken, fogalmazványokon. Jared ráébredt, hogy ez a lakókocsi, bármilyen nagy is, kicsi ahhoz, hogy befogadja őt és a haragját. Fogta a zakóját, és kiszáguldott a hűvös estébe.* * *A fennsík szélén egy, a tengerre néző hegyfokon híres, régi viktoriánus kilátóhely állt. Sarah nővér Szellemek templomának maradéka, amelyet az Emerald Hills lakópark építtetője rendbe hozattatott, és a környékét parkosíttatta. Sajnos a hegyoldalt veszélyesnek nyilvánították, tiltó táblákkal rakták teli, így a kilátó elhagyatott volt. Ezért is szerette Erica.Amióta csak ideérkezett, néhány hete már, valami mély békességet érzett ezen a helyen. Talán azért, mert távol esik a tábortól, a munkájától, a lelkes önkéntesek és a hivatásos stáb energiájától és zajától. Vagy egyszerűen csak ennek a finom kis épületnek a hangulata teszi, amely egy békésebb múlt, egy egyszerűbb kor jelképeként áll itt?

A kezében levő könyvre pillantott. Mi vonzotta Sarah nővért erre a helyre? O is valami megmagyarázhatatlan békességet érzett ezen a hegycsúcson, vagy...Erica háta libabőrös lett a beléhasító gondolattól: akkoriban a kanyon még nem volt feltöltve, és a barlang hozzáférhető volt. Lehet, hogy Sarah járt odabenn, látta a festményt, és úgy gondolta, égi jel, itt kell felépítenie templomát? Sarah azt állította, azért emeltette szellemidéző templomát ezen a környéken, mert innen elérheti a másik világot. De hogy érthette ezt? Azért választotta ezt a helyet a paranormális jelenségek templomának, mert Kísértetkanyonnak nevezik? Az vonzotta ide, hogy állítólag amúgy is vannak itt szellemek? Erica még csak most kezdte el olvasni a húszas évek e rejtélyes alakjának életrajzát, egy nőét, akinek arcát valaha egész Amerika ismerte, akivel teli voltak az újságok, képeslapok, filmhíradók, e lángoló személyiségét, akinek színpadias gesztusai és hipnotikus erejű hangja a parodisták kedvenc témája volt, s akinek személyes életéről és hátteréről gyakorlatilag mégsem lehet tudni semmit. Sarah nővér a semmiből bukkant elő, egyik pillanatról a másikra szenzáció lett, aztán rejtélyes körülmények között, ugyanolyan gyorsan eltűnt. Temploma széthullott és megsemmisült.Erica belépett a kilátóba, amely születésnapi tortaként csillogott a holdfényben, s ahogy kezét a fára tette, érezte, mint lüktetnek benne a történetek. Lopott csókok és megszegett ígéretek, holdfényes találkák és halottidéző szeánszok. Zenét és szerelmet, csalódást és kapzsiságot, szellemi elmélkedést szíttak magukba ezek az öreg deszkák évtizedeken át; a kilátóban itt maradtak az egykori életek lenyomatai.Erica kinézett a vízre, és anyjára gondolt. Bárhol jár is a világban, a Champs-Élysées-n Párizsban, vagy egy öbölben a Karib-tengeren, érzi-e, hogy nem teljes, mert elhagyta a gyermekét? Épp a Central Parkban sétál, belekarol második férjé be, egy fogászba, és érzi, hogy egy darabka valami hiányzik belőle, s nem tudja, hogy ötezer kilométerrel odébb ez a hiányzó része jár, lélegzik, álmodozik.Hátravetette a haját, és hirtelen beléhasított, hogy nincs egyedül. Valaki van itt, a kilátó másik oldalán, a szirt legszélén. Jared Black! Széles terpeszben, kezét csípőre téve áll, mintha hevesen vitatkozna az óceánnal.A férfi megfordult, és Ericát megdöbbentette az arca. Mintha egy vihar szívébe pillantott volna.A pillanat úgy csüngött az éjszakában, mint váratlan szélcsend az orkánban, egy másodpercre minden megmerevedett. Még soha nem voltak kettesben. Az elmúlt hetekben, ahányszor csak találkoztak, mindig voltak ott mások is, meg kellett beszélniük dolgokat, elintézni az elintéznivalókat. De magánemberként az égvilágon semmi mondanivalójuk nem volt egymás számára. Erica kíváncsi volt, vajon melyikük távozik előbb.Meglepetésére Jared hátat fordított a meredélynek, és elindult felfelé a nyikorgó lépcsőkön, majd megállt a fonatokkal díszített, elegáns tető alatt.- Sarah nővér itt imádkozhatott. Ezt az építményt úgy tervezték, hogy jó akusztikája legyen.Erica felnézett a tetőre.- Honnan tudja?- Valaha építészetet tanultam. Még valamikor a jégkorszakban - tette hozzá mosolyogva.A mosoly megrázta Ericát, akárcsak a tréfa. Aztán rájött, hogy mindkettő erőltetett volt. El akar rejteni valamit, amit nem akar, hogy lássak rajta. Azt a pillantást az előbb, a dühét az óceánnal szemben.- Általában magam vagyok itt — jegyezte meg. Különös áramlatot érzett a levegőben, de nem tudta azonosítani. — A táblák elijesztik az embereket.- Az ilyen táblák néha pontosan az ellenkező hatást érik el. — A férfi elhallgatott, őt figyelte.

Erica próbálta kitalálni, mit is mondhatna. Volt egy különös érzése, hogy Jared csak nehezen fékezi magát, hogy ha egy kicsit enged a gyeplőn, kevéssé uralkodik az érzelmein, valami olyasmivé változik, amit nem akar, hogy lássanak.- Spanyol anyanyelvű érdekcsoportok hívogatnak - mondta végül Erica, mert nem jutott jobb az eszébe. Amióta híre ment a La Primera Madre feliratnak, sokan keresték fel, hogy látni akarják. Újságírók kérdezték róla a véleményét, mit jelenthet, mexikói amerikaiak úgy gondolták, a barlang az ő népüket illeti.- Divatba jöttünk — felelte a férfi egy újabb mosollyal. Ismét csönd vette körül őket, és Ericának vagy száz dolog futott át az agyán, amelyet meg kell beszélniük — többek között, hogy egyre gyengébben őrzik a barlangot -, de végül azt kellett kimondania, ami igazából az agyában járt.- Csak most tudtam meg Sam Cártértől, mi történt a feleségével. Akkoriban Londonban tartottam előadásokat, és nem követtem a helyi híreket. Nagyon sajnálom.A férfi ajka komor vonallá merevedett.- Olyan fiatal volt - folytatta Erica. - Sam nem mondta, hogyan.. .- A feleségem a szülésbe halt bele, dr. Tyler. Erica némán meredt rá.- Elvesztettük a babát is - tette hozzá a férfi halkan, és a sötét tenger felé fordult.Erica megdöbbent. Hirtelen úgy érezte, mintha egy vadidegennel állna itt. - Nagyon hiányozhat magának. — Ostobán hangzott, de ki kellett mondania.- Nagyon. Nem is tudom, hogyan bírtam ki az elmúlt három évet. Olyan igazságtalan. Necuja teli volt tervekkel, álmokkal, még minden előtte volt. Két évszázad balsorsát akarta jóvátenni, és visszaadni a törzsének a történelmét. - Ericára nézett. - Maidu indián volt. Magának nem kell mondanom, mekkora teljesítmény lett volna.Erica a kaliforniai bennszülöttekre szakosodott antropológus¬ként ismerte a maiduk történetét, amely végül is hasonlított a többi nyugati parti törzs történetére. A parti kultúrákra végzetet hozó spanyol missziókat sikerült átvészelniük a maiduknak. Az aranyláz idején teljesedett be végzetük, amikor az értékes sárga fémre vadászó fehér emberek mindent leromboltak, ami az útjukban állt, legyen az hegy vagy ember. Malária és himlő tizedel¬te a törzset, a bányászok elhajtották a vadat, tönkretették a halászóhelyeket, olyan bányásztechnikákat használtak, amelyek elpusztították a halak élőhelyét, ahová az ikráikat rakták. Az az élet, amelyet a maiduk évszázadok óta éltek, szinte percek alatt tűnt el.- Miután Necuja megszerezte a jogi diplomát, azt tervezte, hogy házakat építtet a törzsének, bevezeti az idősgondozást, egészségügyi ellátást, kulturális forrásokat teremt, javít a gazdasági helyzetükön, ösztöndíjakat jár ki a tehetséges diákoknak. De a nagy álma az volt, hogy egyszer egy bennszülött amerikai foglalja el Kalifornia kormányzójának irodáját.Jared beszéd közben mindvégig háttal állt neki. Erica hallgatta a szélben tovaröppenő szavakat, s amikor a férfi elhallgatott, de még mindig nem fordult visszafelé, megkérdezte.- A Necuja nagyon szép név. Mit jelent?Jared pillantása Ericára siklott. A lány próbálta kivenni szeme színét. Az acélszürke közel állt hozzá, de nem fedte teljesen. Az árnyékok és a rejtély színei, gondolta.- Nem is tudom - mondta a férfi. - A valódi neve... vagyis amire keresztelték, Janet volt. De amikor úgy döntött, hogy a népe ügyéért akar harcolni, felvette az ükanyja nevét.Még mindig Ericát nézte, és a lány nem tudott olvasni az arcában. Ott volt a haragé mint mindig a megérkezése óta, de voltak más érzelmek is, úgy torzították el a jóképű vonásokat, mint a szellő a sötét medence felszínét.Eszébe jutott, milyen nagy hanggal érkezett Jared. Már akkor elcsodálkozott, miért ilyen agresszív. Most úgy gondolta, talán a felesége miatt. Közismert volt, hogy Jared, mielőtt megismerkedett volna Necujával, birtokjogra szakosodott, nagy cégek, gazdag örökösök képviselője volt, földvitákban dolgozott, és csak miután elvett egy indiánjogi aktivistát, kezdett törődni ügyükkel. Most pedig szinte mást sem tesz. Erica úgy képzelte, afféle utolsó

kívánság lehetett ez, a felesége kérhette rá, hogy folytassa helyette a harcot. Egy kísértet erős motiváló erő.Jared a faragott oszlopnak dőlt, és összefonta a karját. Ericát meghatotta a gondolat, hogy próbál ellazulni, barátságos lenni. Aztán a férfi felnézett a csillagokra.- A maiduk úgy hiszik, hogy ha egy jó ember meghal, keletre utazik a Tejúton, amíg a Teremtőjéhez nem ér.De Erica továbbra is gyanakvó maradt vele szemben. Figyelmeztette magát, hogy változatlanul ellenfelek, és Jared abból a célból van itt, hogy elvegye tőle ezt a munkát. Az órájára nézett, és azt felelte.- Késő van, és még dolgoznom kell.A férfi pillantása otthagyta az eget, és a fekete, hullámos óceán egy pontjára szegeződött. Erica érezte, hogy valami fontos dologgal birkózik, valami rágja belül. De amikor ránézett, megacélozta magát. Ám a férfi ezt mondta: - Úgy hallottam, talált valami szokatlant ma a barlangban. - S Ericát elöntötte egy furcsa érzés, hogy Jared igazából nem is ezt akarta mondani.- Szívesen látom a laborban, amikor kinyitom. Elindultak a kilátóból, de alig tettek néhány lépést, amikorIszonyú dübörgés törte meg a csendet.- Hát ez meg mi? - kérdezte Jared.Felnéztek. Egy rendőrségi helikopter körözött az Emerald Hills Drive felett, erős reflektorának fénye egy pontra szegeződött.Futva indultak le az ösvényen, át a terepen, míg végül a Zimmerman-ház előtt az utcán összegyűlt tömeghez nem értek. Háztulajdonosok, férjek, feleségek, gyerekek, háziállatok tömörültek dobozokkal, bőröndökkel, hálózsákokkal és párnákkal felszerelkezve. Hármon Zimmerman Adidas szabadidőruhában üvöltözött a biztonsági őrrel, aki nyilván megijedt, mikor látta, hogy ennyi ember vonul be a biztonsági kapun, és hívta a rendőrséget.— Mi a fenének hívta a rendőröket, maga vadbarom?— Ez a munkám, uram, ezt kellett tennem.— Azért ez a munkája, mert mi felvettük, maga idióta. Mi fizetjük. Miért hívott rendőröket?Az őr zavarban volt, nem tudott mit mondani. Jared lépett közbe.— Most mondta magának. Azért hívta a rendőrséget, mert ezzel bízták meg. Mi baja van ezzel?Zimmerman felé fordult.— Na és maga, nagyokos ügyvéd, meg ez a nő - bökött ujjával Erica felé -, maguk húzzák a dolgot addig, míg a házainkat teljesen szét nem hordják, a kertjeink tönkremennek. Az egész kicseszett telep olyan már, mint egy kísértetváros.Erica végignézett a sötét, kihalt utcán. Csak az egyik oldalon voltak házak. A másik oldalon fák, majd finom lejtő a következő kanyon felé. Gyönyörű házak, de a gyepet már a gyom fojtogatja, a rózsák elvadultak. Az egész helyből süt az elhanyagoltság, Csipkerózsika-álmát alussza, gondolta Erica. A természet addig visszahódítja birodalmát. És nem elég egy jóképű herceg, hogy minden rendbe jöjjön. Az egész környéket veszélyesnek nyilvánították. A talajmérnökök végig az egész utcában fúrásokat végeztek, és arra az eredményre jutottak, hogy az egész kanyon, az északi zsákutcától a déli kijáratig porlad, és a lentebb fekvő kanyonokba süllyed. Mintha a kanyon helyre akarná állítani eredeti állapotát, felvenni azt az alakját, amelyet az ember megváltoztatott, gondolta Erica.Magas kerítéseket állítottak fel az Emerald Hills lakópark köré, és csak a kapukon át lehetett bejutni a telepre, amelyeket éjszakára bezártak. De az óvintézkedések, a felfogadott biztonsági őrök ellenére is a házak a fosztogatók célpontjai lettek. A bútorokat ugyan mind elszállították, de az értékes felszerelési tárgyak ott maradtak. A rendőrök már két embert is

elfogtak, akik az egyik házból az arany fürdőszoba-felszerelést akarták elvinni, s az egyik tulajdonos, amikor eljött megnézni a házát, látta, hogy a konyhából minden eltűnt, a fürdőszoba faláról lefeszítették az importált márványt, az elektromos vezetékek és csövek pucéran merednek ki a falból. Mindezt egy hang nélkül, nyoma nem volt, mikor és hogyan csinálták a tolvajok.Ezért aztán a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek a házaikba, még ha a hatóságok megtiltották is, arra hivatkozva, hogy a talaj nem stabil, a környék veszélyes, és nincsenek közművek. Zimmerman és a többiek azt követelték, hogy az eredeti építtető töltse fel a kanyont, acéllal és betonnal erősítse meg, és az egész telepet tegye ismét biztonságossá.— Azt hittük, hetekkel ezelőtt le lehet zárni az ügyet, és visszaköltözhetünk - folytatta Zimmerman, a haragos háztulajdonosok szószólója. — De a végtelenségig húzzák a vizsgálatokat. -Jared vállába bökött. - Maga meg az indiánjai! - Erica felé lendült az ujja. — És maga a csontjaival...A rendőrök, akik a kerítés előtt állították le járőrkocsijukat, futva közeledtek.— Nem megyünk el innen - kiáltozott egy újságtulajdonos, akinek kilencezer négyzetlábnyi Tudor-stílusú udvarháza volt itt. Nála a teniszpálya süllyedt egy méterrel lejjebb.Zimmerman összefonta mellén a karját.- Nem költözünk ki. Ez az otthonunk, és itt maradunk.- Az egész környék instabil. Nem biztonságos - mondta Jared.- Tudja, mennyibe került ez nekem? Hárommillióba. A medence és a drága rózsakert nélkül, amit teljesen összetapostak. A biztosító nem fizet, és azt is elhiheti, hogy nem tudom eladni. Gondolja, hogy egyszerűen odébbállok, és itt hagyom? Eleget hülyítettek már minket. Itt van maga, a nagymenő Sacramentóból, és az indiánok jogairól papol. De mi van a mi jogainkkal? Van, aki egy élet munkáját fektette bele a házába. Van, aki ide akart visszavonulni. Mi mit tegyünk? Mondja meg! Nem, uram, itt maradunk, és senki nem fog kiköltöztetni minket a saját birtokunkról.Erica lépett közbe.— Mr. Zimmerman, megígérem, hogy olyan gyorsan...— Hát én is megígérek valamit, hölgyem. Már ráállítottam az ügyvédeimet az ügyre. Lezáratjuk azt a barlangot, feltöltetjük a kanyont, és visszaszerezzük a tulajdonunkat. Maguk pedig feldughatják a seggükbe az indiánjaikat és a csontjaikat. Felfogták?

* * *

Fogászati csipeszt és szikét készítettek ki, hogy Erica felnyissa a rejtélyes nyúlszőr csomagot. Sam egy zsámolyra telepedett. Korgott a gyomra, mert fogyókúrázott - már megint. Luke a fényképezőgépét állítgatta, sebességet, fényt méregetett.— Uraim, készen állunk? — kérdezte Erica.Mielőtt bárki válaszolhatott volna, Jared lépett a lakókocsiba, becsukta az alumíniumajtót, kizárva a hideg, éjszakai szelet. O még maradt egy ideig, hogy minél több információt kiszedjen Zimmermanból.— Úgy van, ahogy vártam. A beruházó és a vállalkozók ellen indítanak keresetet, azon az alapon, hogy a beruházás nem jól volt besorolva. Ha a bíróság a javukra ítél, és úgy dönt, hogy be kell fejezni az építkezést, a vállalkozónak nincs más választása, mint feltölteni a kanyont.— Nem tudja leállítani őket?— Elhiheti, hogy mindent megteszek. — Jared a tálcára nézett, és a homlokát ráncolta. - Valami állat?— Nem. Valami, amit állatbőrbe csomagoltak.

— Régi?— Úgy háromszáz évesre becsülöm. Dr. Fredericks, aki a fák és növények korának a szakértője, mintákat vett a közeli őshonos fákról, és úgy találta, hogy háromszáz évvel ezelőtt szörnyű tűzvész pusztított ezen a területen. A barlang földjén levő hamu és salak mikroszkópos és vegyi elemzése azt mutatta ki, hogy egyezik az ezekben a magtokokban levő kéreganyaggal. A szőrbatyu ez alól a réteg alól került elő, ami azt jelenti, hogy legalább háromszáz éve hever ott. Lehet, hogy csumas. Ezek a gyöngyök hasonlók, mint amiket ők használtak pénznek.Közelebb húzta a lámpát, és úgy állította, hogy fénye pont a tárgyra essen. A finom csipesszel és a preparálópengével munkához látott a nyúlszőrt összefogó izmokon. Luké a munka min¬den fázisát lefényképezte.A lakókocsi vékonyka falán túl emberek jöttek-mentek, nevetgéltek, egymást szólongatták, de odabenn Jared, Sam és Luké a lélegzetét visszafojtva állt Erica mögött.A nő elnyisszantotta az izmokat, és óvatosan félretette. Aztán, mintha élő emberen dolgozna, vigyázva visszahajtotta a morzsolódó szőr széleit. Végül túl volt az utolsó rétegen is.Döbbenten meredtek az asztalra.- Mi a fene! — tört ki Luke. - Ez hogy került ide?- Uramisten! — mormolta Sam, és a sörényébe túrt.- Mit mondott, melyik rétegben találták ezt? - kérdezte Jared hitetlenkedve.Erica hangjából is sütött az ámulat. - Pont az ezerhatszázas év alatt. — Pislogott csodálkozásában. — Ezen a téren nem vagyok szakértő, konzultálnom kell egy történésszel, de az anyag és a kivitelezés alapján megkockáztatnám, hogy úgy négyszáz évvel ezelőtt készíthették. Azt hiszem, Hollandiában.- De hiszen ez lehetetlen — tiltakozott Luke. — Akkor még nem voltak Kaliforniában európaiak. Még kétszáz évig nem.- Így írják a történelemkönyvek, Luke, de kétség sem férhet a korához. Ahogyan ahhoz sem — s ezzel a fény felé emelte a tárgyat, csodálkozásuk tárgyát —, hogy ez egy szemüveg.

Negyedik fejezet

Marimi 1542

- Tengeri szörny! Egy tengeri szörny!Mindenki a partra rohant, hogy lássa, mit mutogat a fiú. És csakugyan, egy olyan állat lebegett a távolban a hullámokon, amilyet még senki nem látott.Elküldtek a gyógyító asszonyért. Kisvártatva meg is érkezett varázsfüstjével, napbotjával. Magas asszony volt, fűből szépen szőtt szoknyában és egy kis vidraprém köpönyegben, fülében fürjtollakkal díszített pelikáncsont csövecskékkel. Csupasz keblei közt több sor kagylógyöngy nyaklánc díszelgett, s köztük egy bőrszíj is volt, azon kis bőrzacskó lógott, és ebben volt a holló szellemköve, amely még az Első Anyától maradt rájuk. Mariminak hívták, mert ő volt a Topangnai szent barlang őrzője. Fiatalkorában még másként nevezték, de amikor kezdtek mutatkozni rajta a szellemajándék jelei, a fejfájás, a látomások és a révület, őt választották ki az öreg gyógyító asszony utódául, akit szintén Mariminak hívtak. A topák és az Első Anya szolgálatába állt. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhette a klán valamely tagját, és Marimi mindennap hálás volt azért, hogy az istenek megáldották ezzel az ajándékkal, bár az Első Anya szolgálatába állni azt is jelentette, hogy lemond a házasságról és a férfiakról. Ha időnként, éjszaka, kunyhója magányában, vagy amikor az időszaka jött el, rádöbbent is, hogy még fiatal, és szüzességben eltöltött élet vár rá, emlékeztette magát, hogy erre azért van szükség, hogy szelleme tiszta maradjon, és hogy ez kis áldozat azért, hogy az Első Anyát szolgálhatja.Szemét összehúzva nézett ki a vízre.— Nem tengeri szörny — jelentette ki. — Egy ember az.Hangok röppentek fel mindenfelől. - Egy ember? Valaki közülünk? Lehetetlen, senki nem hiányzik. Az összes hajó visszatért. Mindegyik tengeri vadász megvan. És mit keres egy ember a vízben? — Aztán suttogó találgatások. — Az északi törzs valamelyik tagja? A rettegett csumasok közül való? Azért jött, hogy átkot hozzon ránk! Zavarjuk vissza a tengerbe!Marimi felemelte a kezét, és körötte a tömeg elhallgatott. Fenséges látványt nyújtott a homokdűnén állva. A feje felett sirályok rikoltoztak a ragyogó kék égbolton, hosszú, fekete haját a tengeri szél borzolta fel. Nézte a víz színén lebegő élettelen alakot, és döntött. Csónakot kért, és azonnal mindenki rohant vissza a faluba, hogy vállára vegye az egyik nagy, tengerjáró vadászkenut, amelyet tutajfa deszkákból kötöttek össze, és szurokkal tömítettek. Ezek a tekintélyes hajók több mint egy tucat embert voltak képesek szállítani, és a topa vadászok ezeken mentek ki naponta a tengerre lándzsáikkal, hálóikkal és horgaikkal, hogy bálnára, barna delfinre, fókára és rajára vadásszanak. De most más zsákmány miatt vágtak neki kenujukkal a hullámoknak. Az evezők egyszerre merültek a vízbe, míg végül el nem érték a lebegő alakot, aztán a vadászok a bálnahoroggal elkapták és behúzták a csónakba.A dagály a partra sodorta a kenut, s a nedves homokon lelepleződött a rejtély. Csakugyan egy ember volt, aki egy fapalánkon hevert mozdulatlanul. A tömeg ismét felzúgott. — Nem csumas. Nézzétek a bőrét! És akkora a lába, mint egy medvének. — Félénken hátrébb húzódtak.A főnök Marimihoz lépett, hogy tanácskozzanak. Neki is megvolt a maga hatalma, de az övének más volt a természete, mint Marimié. Ketten eldöntik, hogyan oldják meg ezt a váratlan helyzetet.Az elmúlt hetekben többen is láttak különös teremtményeket a vízen, messze a tengeren. Hatalmas szárnyaik voltak, és dagadt testük. A vadászok kieveztek, és visszatérve azt jelentették, hogy nem is élőlények, hanem tengerjáró hajók, amilyeneket a topák még soha

nem láttak. A déli törzs átutazó tagjai, akik északra mentek a csumasokkal kereskedni, arról számoltak be, hogy fehér bőrű emberek szálltak partra a szigeteken a csatornában, és kereskedtek, együtt lakomáztak a törzs öregjeivel, aztán ismét vízre szálltak csodálatos kenuikkal.Barátságos látogatók, akiknek az ősei nagyon messze élnek, mondták.Lehet, hogy ez is ezeknek a látogatóknak az egyike? Marimi szemügyre vette a sótól kérges testet. Még soha nem látott olyan bőrt, mint ezé az emberé. A férfi a hasán feküdt a fapallón. Vajon miért rakták ki a kenujából?Kiadta az utasítást, és két férfi megfordította az idegent. Két pár szeme volt.- Szörnyeteg! Maga az ördög! Dobjuk vissza a tengerbe! - hallatszott mindenfelől.Marimi ismét csöndet teremtett, és az idegent tanulmányozta. Látta, hogy nagyon magas, az arca furcsán keskeny, az orra nagy, horgas, a bőre halovány. És azok a szemek. Lehet, hogy egy ős, hiszen arról érkezett, ahol a holtak szelleme lakozik, nyugaton, az óceán fölött. Talán halála után a szellem még egy szempárt kap?Marimi letérdelt, és ujja hegyét a hideg nyakhoz érintette. Ha haloványan is, de érezte az élet gyenge lüktetését. Legszívesebben visszavonult volna barlangjába, hogy az Első Anya tanácsát kérje, de az idegen a halál küszöbén volt, és sietnie kellett.Felállt, és utasított öt erős férfit, hogy vigyék az idegent az ő kunyhójába, a falu szélén.

Csöndes imát mondott. Az a második szempár! Varázsszemek volnának? Lehunyt szemhéjjal is lát velük? Vagy mégis valami szörny lenne?De nyugatról jött, ahol az őseink laknak...Barátságos látogatók, mondta az egyik déli kereskedő.Először is le kell vetkőztetni. Marimi a különleges kalappal kezdte, amely nem fűből készült, mint a topák kalapja, hanem valami idegen bőrből. Amikor gyengéden lehámozta róla, felkiáltott döbbenetében. Az ember feje lángolt. Marimi a homlokát ráncolva nézte. Hogyan lehet, hogy lángol a haja, és mégsem égeti meg a fejbőrét? Közelebb hajolt, aztán óvatosan megérintette a napnyugtaszínű fürtöket. Biztos nagyon távolra hajózott, és a feje súrolta a napot. Ez lehet az egyetlen magyarázat. A furcsa, lángoló haj azon kívül nagyon rövid is volt, viszont hosszú, hegyes és göndör szőr nőtt az állán és a felső ajkán. A topa férfiak haja hosszú, és az arcukon nincs szőr.Elnézte a több réteg bőrt, amely tetőtől talpig beborította a látogató testét, csak a keze és az arca maradt szabadon. Elképzelni sem tudta, mit talál alattuk. A törzsbeli férfiak mindössze egy kötelet viseltek a derekukon, erről lógtak le a náluk levő szerszámok, élelmiszer. Vajon ez a látogató ugyanolyan a bőrei alatt, mint ők?Marimi nem tudhatta, hogy ezeknek a bőröknek nevük is van, vagy hogy az Európában akkoriban készített legfinomabb anyagokat hámozza le a látogatóról. Azt sem tudhatta, hogy ezeket a rétegeket azzal a céllal készítették ilyenre, hogy hangsúlyozzák viselőjük gazdagságát és nemesi voltát. Először is az a fekete, bélelt zeke, amelynek hasított ujjain keresztül látszik az alatta levő fehér lenvászon ing; a zeke fölött egy vörös brokát, öves ujjas kabát, amely fodros szoknyaként ért le egész a térdig, s amelyen át kidudorodott a vörös bársony gatyapőc. A harisnya fehér volt, a térdnél megkötve, a vastagon bélelt nadrág fekete bársonyból készült. Kalapja, amelyet Marimi félretett, alacsony volt és széles karimájú, szőrökkel és gyöngyökkel díszített fekete bársony. Az ingek fodros kézelőben végződtek a csuklónál, a nyaknál pedig pliszírozás díszítette. Végül, mikor Marimi a lábakat is megszabadította különös tokjuktól, azt látta, hogy puhák, nincsenek rajtuk keményedések, ahogyan puha, sima a férfi keze is - pedig felnőtt ember.Amikor az összes bőrt levette, és az idegen teljesen meztelen volt, látszott, hogy az ágyékszőre is naptűz színű. Hogy érinthette meg a nap ott is? A bőre sápadt és finom, akár a

reggeli dagály hullámainak tajtékja. Aztán Marimi meglátta azt a dühös színt a lábán és a karján, s azt a kört a nyakán, mintha leforrázta volna. Rögtön tudta, mi a baja.De előbb a víz. Marimi erős karjával megtámasztotta a válla alatt, és egy kevés vizet erőltetett a repedezett ajkak közé. Amikor a férfi már képes volt köhögés nélkül nyelni, visszafektette, és odahozta gyógyítókészletét, a gyékényből készült ládát: benne egy kis, áttetsző kristálykőből készült mozsár és hozzávaló törő, kovakések, tűzcsiholó szerszám és különféle gyógyító talizmánok. Kivett egy követ, amelyről úgy vélték, él, mert hatalmas életerőt tartalmazó növényekkel kenték be, aztán kolibrivérrel és angolnaolajjal, végül puha, fehér tollakba csomagolták. Marimi az idegen homlokára tette ezt a követ. Aztán egy sas- és sólyomcsontokból készített nyakláncot helyezett a mellkasára. Látta, hogy az idegen amúgy is visel valami nyakláncot, sárga, fényes anyagból valót, amilyet még soha nem látott. Csaknem olyan volt a színe, mint a férfi hajáé, és az amuletten, ami a nyakláncon lógott, két bot volt keresztbe téve, és egy aprócska emberalak is látszott rajta.Sok kosara egyikéből kiválasztott egy marék szárított virágos hajtást. Forró vízbe szórta, hagyta kihűlni a teát, aztán lemosta vele a férfi kiütéses bőrét. Az idegen kis időre magához tért, kábulatában motyogni kezdett. - Himlő, himlő - nyögte, és próbálta eltolni Marimi kezét. A zúzódásokat, amelyeket a férfi akkor szerzett, amikor a fapalánkon zötykölődött a hullámok között, törpe, örökzöld tölgy leveleiből és ágaiból készített főzettél kezelte, nedves borogatást készített. A levelekből teát is csinált, és megitatta vele, hogy erősödjön tőle.Teljesen lenyűgözte az idegen hajának vonala. Nem egyenes volt végig a homlokán, mint Marimié is, hanem nyílhegy alakban nőtt a haja, s ettől Marimit egy sasra emlékeztette, amelyet akkor látott, amikor felment a hegyekbe meglátogatni az Első Anya barlangját. A férfi tüzes, arany szemöldöke még jobban kihangsúlyozta a hasonlóságot, de amikor az idegen delíriumában néha kinyitotta első pár szemét, Marimi nem madárszemeket látott. Hold anya, hiszen olyan a színe, mint az égbolté! Túl hosszan nézte az eget, és a szeme ott maradt?A második szempárhoz Marimi nem nyúlt, mert lehet, hogy tabu.Voltak percek, amikor az idegen erőre kapott annyira, hogy táplálni lehessen. Marimi ilyenkor egészséges makk-kásával és nyúlhússal etette. De amikor az idegen ránézett, nem fókuszált rá a tekintete. Olyan sokáig volt kinn a hullámokon, víz nélkül, hogy az érzékei még nem tértek vissza. De Marimi képes volt megetetni, vizet adni neki, lángoló végtagjait hűs gyógyteával mosdatta, míg végül jobb lett a színe, a férfi légzése kezdett megnyugodni, és Marimi tudta, hogy meg fog gyógyulni.

* •* *

Amikor magához tért, két dús, barna kebelre esett a pillantása. - A szentségit! - tört ki belőle. Aztán végignézett saját magán, és látta, hogy anyaszült meztelen. - Ördög és pokol! - harsogta, felpattant, és rögtön a fejéhez kapta a kezét. Majd' ledöntötte a szédülés.Miután a rosszullét elmúlt, és kitisztult a feje, végignézett a bronzszínű lányon, aki ölében egy kosár növénnyel ült a kunyhó közepén. Mindössze egy fűszoknyát viselt, semmi mást, és rémülten nézett fel rá.- Hol a ruhám! - kiáltott fel a férfi. Felkapta a szőrtakarót, és a dereka köré tekerte. - Hol a legénységem? - Aztán megdermedt. - Várjunk csak! Hiszen haldokoltam. - Megvizsgálta a karját és a lábát, amelyeken alig látszott halvány nyoma a kiütéseknek. - A himlő eltűnt. És nem haltam meg.Csodálkozására a lány kuncogni kezdett. A keze mögé rejtette ajkát, és úgy nevetett, de ez még jobban felbosszantotta a férfit.- Mi ütött beléd? Félkegyelmű volnál? És minden szentek meg angyalok nevére, hol vagyok?

A kunyhó bejáratához lépett, és kinézett a sűrű hajnalba. Ködfoltok kígyóztak a talaj fölött, és a levegőt betöltötte a tenger sós illata. A ködön át is idelátszott a többi kunyhó. Ugyanolyanok voltak, mint ez is, s a tábortüzek mellett emberek guggoltak

Érezte, hogy hátulról megveregetik a vállát. Megperdült. A lány szeme szinte egy vonalban volt az övével. Az Úr szakállára mondom, jó magas egy nőszemély! De már nem kuncogott. Megérintette a férfi karját, aztán odébb is, puhán, mintha pillangó szállna le itt, ott, amott a bőrére. És közben beszélt a maga vad nyelvén, magyarázott valamit, legalábbis próbált megértetni vele. Mutogatott. Eljátszotta, hogy valamit összezúz, forral, aztán az ő végtagjaira önti.- Mit mondasz, te lány? Hogy képes vagy gyógyítani a himlőt? -A férfi vörös-arany szemöldöke fölszaladt a homlokára. - Tudod, ezért tettek ki a hajóról. Amikor megbetegedtem, a kapitány és a legénység úgy gondolta, hogy a járvány mindegyiküket megöli miattam. Tudod, krónikás vagyok, Cabrillóval utazom. Azután jött ki rajtam a betegség, hogy megálltunk egy öbölnél innen délre, és partra szálltunk vízért. Amint a himlőkiütések megjelentek a bőrömön, a tengerészek, ezek a szifiliszes kurafiak, kiraktak a tengerre valamelyik átkozott kis szigeten túl, ahol olyanok élnek, mint te is. Egyikük sem szánt meg. Nem volt egy keresztény lélek közöttük.Kis szünetet tartott, az állát dörzsölgette.- Emlékszem, amikor kiraktak erre a kis tutajra. Imádkoztam magamban. A hajó felhúzta a horgonyt, és elvitorlázott, én pedig ott sodródtam a könyörtelen hullámokon, távol a szigetektől. A bőröm lángolt a himlőtől. Arra gondoltam, nincs is ennél rosszabb vég egy ember számára. Aztán... - pillantása befelé fordult, emlékezni próbált - a szomjúságtól elvesztettem az eszméletemet. Többre nem emlékszem.A lány tágra nyílt szemmel és egy apáca türelmével hallgatta, mintha minden egyes szót értene. Persze nem érthette.- Hogy csináltad, amikor még a hajó orvosa sem tudott segíteni?Gesztikulálva sikerült megértetnie a kérdést. A lány intett, hogy várjon, és kiszaladt a kunyhóból. O addig megkereste a harisnyáját és a nadrágját, és legalább félig megfelelő állapotba hozta magát, mire a lány visszatért, kezében egy kővel és azon egy ággal, s közben karattyolt a maga érthetetlen nyelvén.- Nem értem - mondta ő, és az ág után nyúlt.De a lány felkiáltott és hátraugrott. Aztán nevetve elmutogatta, hogy ez a növény okozta a betegséget a bőrén. A férfi, szemét összehúzva, tanulmányozta a leveleket a három kis, zöldes virággal. Tanult ember volt, büszke botanikai tudására. Biztos volt benne, hogy ez a faj ismeretlen Európában.Most már össze tudta rakni a történteket: ez a növény ezen a földön őshonos, bőven terem. A lány gesztusai alapján sűrűn előfordul, hogy megbetegíti az ittenieket, ezért is van rá orvosság. O idegenként nem tudhatta, hogy mérgező, ezért nyugodtan járt-kelt közte, amikor a legénységgel partra szállt abban a déli öbölben.A lány egy kosarat nyújtott felé, abban hosszú, kérges, vörösesbíbor virágszárak voltak sötétzöld levelekkel és számos barnássárga virággal. Rögvest megismerte. Fekete üröm volt, amelyet Mater Harbarumnak, a gyógynövények anyjának is neveznek, és egész Európában használják mindenféle baj ellen. Teát is főznek belőle, azonkívül ízletes fűszer.- Tehát csak közönséges kiütésem volt? — kérdezte végül. - Olyan, aminek a gyógyítására egy gyerek vagy öreg is képes? És azok a gazfickók ezért raktak ki a tengerre? - harsogta.A lány egy pillanatig rémülten nézett, aztán elmosolyodott, sőt felnevetett, felismerte egy olyan ember sértődöttségét és zavarodott dühét, aki azt hitte, meg fog halni, holott csak egy kis kiütése volt.

- Te félkegyelmű gyermek! - Dühödten keresgélte a fűkunyhóban a ruháit. - Mindent ilyen mulatságosnak találsz?Ám amikor kezdte fölhúzni ingét, a lány elkapta a karját, és hevesen rázta a fejét.- Miért ne? Az én ruhám, és nem szándékozom pucéran mászkálni, ahogyan te teszed.A lány ismét a fejét rázta, hogy hosszú haja repdesett, akár egy holló szárnya. Az ő karját dörzsölte, aztán a testére mutatott, majd a férfi legnagyobb megdöbbenésére egyik kezével a hónalja alá nyúlt, a másikkal befogta az orrát. — Ördög és pokol. Azt mondod, bűzlök? Hát persze, te asszony, ez egy derék férfi izzadságának szaga. Mit gondolsz, mire valók az illatszerek? Ti, vadak persze mit sem tudtok az illatszerekről, ezért bántjátok az embert a szagotokkal.Kiment a lány után a kunyhóból. Egész kis tömeg várta már.— Az isten szakállára! Hát itt mindenki pucér?A kitörést hallva néhányan hátrébb húzódtak, de miután a lány gyorsan magyarázott valamit a maga pergő nyelvén, elmosolyodtak, néhányan fel is nevettek. Aztán egy férfinak magyarázott, akinek hajában tollak voltak, s közben hevesen gesztikulált is. Egyáltalán nem emlékeztetett a jól nevelt spanyol hölgyekre, akiket ismert. A tollas férfi végül bólintott, hogy érti, aztán vigyorogva karon fogta a látogatót, hogy elvezesse.— Hová viszel? Az üsthöz, hogy megfőzzetek? Meg akartok enni, vademberek?De csak egy hosszú fűkunyhóhoz vezette, ahol iszonyú hőség volt, és meztelen férfiak ültek, izzadtak és lélegezték be a füstöt, majd lekaparták bőrükről a belső mérgeket.Megtisztulva, határozottan felfrissülve jött ki az izzasztókamrából. Addigra a gatyáját és az ingét is átfüstölték, melyek kellemes illatot árasztva várták.Most, hogy kitisztult a feje, jobban szemügyre vette a lányt. Belenézett az intelligens szempárba, és belegondolt, mit tett érte ez a lány. Elismerő hangon szólalt meg.— Az Űr szakállára, ti aztán ésszerű teremtmények vagytok. A kapitány azt mondta, vadak vagytok, híján agynak vagy gondolatnak. De a mindenségit, megmentetted az életemet. És még hálás sem voltam — tette hozzá. — Ezért bocsánatot kérek. Felébredtem a halálomból arra, hogy élek, és csak azokra a gazfickókra tudtam gondolni, akik kidobtak a hajóból. Don Godfredo de Alvarez vagyok, szolgálatodra. - Meghajolt. - Van bármi, amivel viszonozhatnám a szívességet?A lány értetlenül nézett vissza rá.— Hát ez érdekes lesz. Nincs közös nyelv, sem tolmács. Hogyan értessem meg veled, hogy a hálámat akartam kimutatni?

De hát mi ajándékot adhatnék neked, kivéve a rajtam levő ruhákat, amelyeket, hozzáteszem, egyszer már lehúztál rólam?Akkor vette észre, hogyan nézi őt a lány, s hogy a tömeg ismét köréjük gyűlt, és mutogatva morognak valamit. Hát persze. A szemüveg!Levette az orra hegyéről, és a nézelődők felhördültek. Még olyan is akadt, aki sarkon fordult és elinalt.- Várjatok. Nincs mitől félnetek - mondta. A lány felé nyújtotta a szemüveget, de az rémülten hátrahőkölt. Visszabiggyesztette hát az orrára.— Amszterdamban vettem egy lencsekészítőtől, aki valóságos tolvaj volt, annyit kért érte. De e nélkül nem tudnám vezetni tollam a pergamenen, sem az áldott könyveim nem olvashatnám.Az a férfi lépett közelebb, akinek tollak voltak a hajában. Godfredo feltételezte, hogy ő a főnök. Godfredo kezére mutatott, és kérdezett valamit. Godfredo a homlokát ráncolta, aztán megértette a kérdést. - Ezüstgyűrű - válaszolta. De amikor a főnök felé nyújtotta a gyűrűt, az hátralépett. Godfredo jól megnézett mindent, a fűszoknyákat, az állatbőröket, a

kagylógyöngyöket, madárcsontokat, a kőhegyű lándzsákat. — Nem ismeritek a fémet? - tűnődött hitetlenkedve. Új-Spanyolországból jött délre, ahol a meghódított aztékok ismerték a fémet, textilt szőttek, hatalmas kőpiramisokat építettek, papírt gyártottak, életüket bonyolult naptár irányította, írtak, iskoláik voltak. Hogy lehet, hogy szomszédaik, akik ilyen közel élnek hozzájuk, e modern vívmányok egyikét sem ismerik? Ugyan miért tagadta meg az Úr ezektől az emberektől ezt a tudást, értetlenkedett zavartan. Vagy inkább megkímélte őket? Áldás vagy átok, hogy megmaradtak a maguk ártatlanságában?Ismét elgondolkodott. A csupasz mellű indián lányt nézte, aki csillogó fekete szemével fogva tartotta. Az Úr szakállára, lehet, hogy álmodok?De a tenger szaga nagyon is valódi volt, akárcsak a sirályok rikoltozása és az emlék, hogy átdobták a fedélzeten, mert kiütései lettek.

95

- És minden holmim megtartották maguknak - átkozódott a fogait csikorgatva. — A ruháimat is csak azért hagyták rajtam, mert babonásak, úgy gondolják, balszerencsét hoz a hajóra, ha egy meztelen embert raknak ki a tengerre.Godfredo e percben magában megesküdött, hogy amikor a következő hajó megérkezik, felszáll rá, és amint visszaérkezett Új-Spanyolországba, gondoskodik arról, hogy Cabrillo és rühes legénysége még azt is megbánja, hogy az anyjuk világra pottyantotta őket.

Tömeg gyűlt össze a parton, s nézte az idegen különös viselkedését. A férfiak leguggoltak a homokban, és fogadásokat kötöttek, vajon mit csinál. Egyesek szerint kunyhót akart építeni, mások úgy vélték, inkább kenut. A gyerekek követték a látogatót, aki fel-alá járkált, és összeszedte a moszatot, a partra sodort fadarabokat, aztán beljebbről száraz tölgyfaágakat hozott. A nők is lejöttek, és kosaraikat fonva nézték a Godfredo nevű férfit, aki nyögve, morogva végzi különös munkáját. Marimi is figyelte. Egyedül ő tudta, mit csinál. Egyedül ő érezte át fájdalmát. A saját népe kiközösítette őt, ahogyan az Első Anyát is kiközösítették generációkkal ezelőtt. Hogy sajoghat a szíve, mennyire magányos lehet a lelke! Elvágták a törzsétől, a történetektől, az ősöktől. Imádkozott azért, hogy beváljon a máglyája, hogy az övéi meglássák, eljöjjenek érte, és hazavigyék.Godfredo minden áldott nap lement a partra, gondosan építgette a fából és fűből rakott dombot, bőrökkel és pálmalevelekkel takargatta, hogy száraz maradjon. Órákon át állt, és nézte a láthatárt, nem bukkan-e fel egy vitorla, hogy akkor rögtön meggyújtsa a tüzet, és füstjeleket küldjön az ég felé, ahogyan a hajótörött tengerészek századok óta teszik. És miután megmentették, bosszút áll. Mert amit Don Godfredo de Alvarez a szívében érzett, nem fájdalom, gyász vagy bánat volt, ahogyan Marimi gondolta, hanem harag, tiszta és erős gyűlölet, és eltökéltség, hogy ezek a fattyúk minden egyes óráért megfizetnek, amit ezen a helyen kell töltenie.Am addig nem volt más választása, mint a bennszülöttek közt élni.Kapott egy kunyhót, egy ágakból és fűből épített kerek kis építményt, középen lyukkal a füst számára. Így aztán, míg a megmentő hajót várta, Godfredo igyekezett mindent, amit csak lehet, megtudni ezekről az emberekről, elvégre ezért jött el Spanyolországból, hagyta ott felesége és gyermekei sírját, döntött úgy, hogy beutazza a földgolyót, és megnézi a nemrég felfedezett új földeket.Mutogattak egymásnak, a homokba rajzolgattak, s Marimi meg ő valahogy csak szót értettek egymással. Kis idő elteltével Godfredo felszedett néhány topa szót, ahogyan Marimi is

néhány spanyolt. A férfi megtudta, hogy Mariminak több címe is van: ő a Szent barlang őrzője, a Gyógyfüvek úrnője és a Mérgek őrzője; a Csillagokban olvasó - ezt olyankor csinálta, amikor gyerek született, hogy megjósolja a gyerek jövőjét, és nevet adjon neki. Azt is megtudta, hogy Marimi nem mehet férjhez, mert a szexuális kapcsolat gyengítené erején, s hogy nemcsak ő betegedne és halna meg, ha férfival hálna, hanem az egész törzs.Micsoda kár, gondolta Don Godfredo.Az emberek hamar befogadták maguk közé. A férfiak hívták, csatlakozzon hozzájuk a szerencsejátékban. A topák fanatikus játékosok voltak, akár napokig képesek voltak hódolni szenvedélyüknek. Godfredo hamar megtanulta, hogyan olvassa a botokat vagy a játszócsontokat, amelyeket a résztvevők dobtak, gurítottak, a levegőbe hajítottak. Megtanulta a stratégiát, hogyan érdemes kagylószem pénzbe fogadni, s azt is, hogy lenézik azt, aki nem tud veszíteni. Az agyagpipával való pöfékelés szokását is gyorsan átvette tőlük, és kiderült, kedveli a dohányt. De a bennszülöttek nem erjesztettek italt, s így nem ittak alkoholt, hogy jobb kedvre derüljenek. Amikor Godfredo egyszer vadszőlőből bort készített, és egy este felháborítóan részegre itta magát, a topák messze elkerülték. Senki nem akart inni vele olyan italból, amelytől megszállja a szellem, így attól fogva magányosan ivott. Határozottan megkedvelte az izzasztó fürdőket, alig várta már őket. Beült az izzasztókunyhóba a többi férfi közé, különböző fajta fák tüzének melegébe és füstjébe, tisztára kapargatta a bőrét, hogy aztán felfrissülve és megújult erővel bújjon elő. Sokkal jobban szerette, mint az évente egyszeri fürdőt, amelyet soha nem kedvelt.A topák más szokásai ezzel szemben zavarták. A nők a himbálózó mellükkel, és a férfiak is pucéran, mint Ádám! És nincs bennük semmi szégyenérzet. Godfredo úgy vélte, hogy zavaros törvényeik csak a szabad szerelmet segítik elő: ha egy férj hűtlenségen kapja a feleségét, jogában áll elválni tőle, és elvenni a másik férfi feleségét. A topák teliholdkor rituális termékenységi táncokat tartottak, aztán visszavonultak fűkunyhóikba, és nem volt titok, mivel foglalkoznak. A hajadon lányokat arra biztatták, válasszanak párt, és férjes nők nemegyszer fogadtak kegyükbe olyan férfiakat, akik nem az ő férjeik voltak. Marimi megpróbálta elmagyarázni Godfredónak — aki mindezt helytelenítette, és meg volt döbbenve tőle - az elvet, hogy a férfi és nő közti testi kapcsolat felébreszti a föld termékenységét, és gondoskodik arról, hogy a törzs ne szűkölködjön, hogy az ölelkezés ennél fogva szent dolog, ám a férfi makacsul ragaszkodott véleményéhez erkölcstelenségüket illetően.Egy este, amikor már jobban beszélték egymás nyelvét, Marimi elmesélte neki törzse történetét, egészen az Első Anyáig.- Honnan tudod mindezt? - kérdezte a férfi. - Semmi nincs leírva.- Minden este elmondjuk a történetünket. Az idősek továbbadják a fiataloknak. így marad fenn.- Nem hangzik valami megbízhatónak. A sok mesélés során nyilván változik.- De megbízhatónak kell lennie. Mi hiszünk a történet pontosságában. A gyerekek megtanulják nagyapjuktól, és amikor eljön az idő, ők ugyanazt a történetet adják tovább. Ti hogyan emlékeztek az őseitekre?- Vannak festményeink. Születési feljegyzések. Könyvek.Beszélgettek az isteneikről. Godfredo megmutatta a keresztjét, és Jézusról mesélt. A lány megpróbálta elmagyarázni neki Csiningcsinichet, a Teremtőt, és a hét óriást, akikkel az emberi faj kezdődött. Mesélt neki a Hold anyáról is, akihez a topák imádkoznak, amit Godfredo nagyon naivnak tartott. Elvégre mindenki tudja, hogy a hold egyszerűen egy égitest, akárcsak a nap és a bolygók.Az első néhány alkalommal, amikor a törzzsel étkezett, azt kellett tapasztalnia, hogy helytelenítően néznek rá. Don Godfredo maga is bevallotta, hogy jó étvágya van. Minden mentegetőzés nélkül falta az ételt és öntötte magába az italt, és még akkor sem kért elnézést, ha szellentenie kellett. Csakhogy úgy tűnt, ezek között az emberek között udvariatlanság

kedvvel enni. Minden este, amikor Godfredo leült makk-kását vagy nyúlgulyást, esetleg homárlevest enni, vágyakozva gondolt a hazai ételekre: a fogoly- és fácánlakomákra, kolbászokra és sonkákra, birsalmasajtra, firenzei sajtra, sienai marcipánra. Nagyon hiányzott a marha, a birka, a szárnyasok, a galamb, a kecske, a juh; a sütemények és kenyerek, húspástétomok, a kandírozott édességek és a cukrozott mandula; gombák és fokhagyma meg az olíva. Behunyta a szemét, és sajtról, tojásról, tejről és vajról álmodott. Ki gondolta volna, hogy az embernek ennyire hiányozzanak ilyen közönséges dolgok? Visszaemlékezett a szenvedélyes, ám baráti vitákra vacsora közben egy-egy sajt kiválóságáról - Brie, Gruyerie, parmezán. Szerette volna a topa főnöknek leírni egy jó rokfort vagy svájci sajt gyönyöreit. De úgysem értené. A topák nem fogyasztanak állati tejet. Kitűnő halászok, és a tenger bőven ad ennivalót — bár minden civilizált ember tudja, hogy a halhoz valami jó mártás dukál. De Don Godfredónak leginkább egy kancsó jó bordói bor hiányzott.Amikor nem evett, aludt vagy játszott, Godfredo tovább őrködött a parton. Hajnalban és naplementekor, napfényben és esőben, ködben és szélben ott állt magányos alakja a dűnéken. Néhanapján egy csoport gyerek is elkísérte, mert még mindig izgatta őket a közöttük élő idegen. Godfredo a maga idegen nyelvén beszélt magában, s közben szemét összehúzva fürkészte a tengert. Ha értették volna, amit mond, megtudják, hogy Don Godfredo tanult ember, tudós, akinek hiányoznak a könyvei, a számítóeszközei, a mozsarai és a kémcsövei csakúgy, mint a teleszkópja, a kvadránsa meg a térképei, a homok- és napórái, a tollak, a pergamen és a tinta — egyszóval éhes a betűre és a szóra. Azt is megtudták volna, hogy Don Godfredo gazdag ember, aki hozzászokott a fényűzéshez, és most nélkülözni kénytelen a kastélyát, a kényelmes székét, a tollas ágyat, a kandallót, a díszes tányért. Hiányzott neki a politika, az udvari intrikák, az, hogy tudja, ki élvezi az uralkodó kegyét, és ki lett kegyvesztett. Elmés vitákra vágyott. Szeretett volna lova hátára pattanni. Mindazok után, amiket valaha természetesnek vett, most szinte fizikai fájdalmat, sajgó vágyat érzett.Egy reggel, amikor szürke köd ülte meg a partot, a sirályok komoran gubbasztottak, és még a vadászkenuk sem futottak ki a tengerre, Don Godfredo nyomorultan állt a homokban, nyirkos ruháiban. Eszébe jutott egy regény, amely újabban nagyon divatos volt Spanyolországban, a címe Sergas de Esplandian. Egy Esplandian nevű lovagról szólt, aki Konstantinápoly ostromakor a város védelmét irányította a pogányok ellen. Az ostromlók közt váratlanul feltűnt egy királynő, aki egy mesés távoli szigetről származott „a Kelet-Indiáktól jobb felé, igen közel a földi Paradicsomhoz". Ezen a szigeten ébenfekete bőrű nők éltek, akiknek fegyverei aranyból készültek, a hegyekben pedig mesebeli griff-madarak tanyáztak. A történet szerint az amazonok elfogták a kicsiny griffeket, és fiúcsecsemőikkel és a foglyul ejtett férfiakkal táplálták őket. Később a regény során a királynő felveszi a kereszténységet, megtanulja tisztelni a férfiakat, nőül megy Esplandian unokatestvéréhez, és magával viszi csodás szigetére.Bárki, aki olvasta a könyvet, vagy hallotta a történetet, jóllehet tudta, hogy csak az író találta ki, azon tűnődött, vajon létezik-e ilyen mesebeli sziget. így aztán, amikor Cabrillo kihajózott Mexikóból, hogy felderítse az északi partot, embereivel együtt arra számított, hogy olyan földet talál, ahol az egyetlen fém, akárcsak a könyvben, az arany. De amikor partra szálltak, és látták, milyen egyszerűen élnek a bennszülöttek, hogy nincs sem arany sem gyönyörű amazonok, sem mesés griff madarak, csalódottságukban a sziget után gúnyosan Kaliforniának nevezték el a helyet.Don Godfredo most felidézte magában mindezt, és kijózanította a felismerés. Az itteni emberek semmi olyasmivel nem rendelkeznek, ami a Spanyol Korona hasznára lehetne. Évek telhetnek el mire hajó jön erre! És bár a vadak táplálják a testét, a szelleme, éhező lelke összezsugorodik és meghal, de előbb beleőrül.Kétségbeesett hangulatban nézett végig a parton, és megpillantotta Marimit. A lány őt figyelte. Magas alakját fókabőr fedte sötét szeme bánatos volt. Hogyan tudná megértetni vele,

micsoda pokolba került, hogy egy férfinak értelmes elfoglaltságra Van szüksége, hogy beleőrül, ha nincs más dolga, mint enni, játszani és pipázni? _ Tanult ember vagyok - kiáltotta a szélnek —, gondolkodó lény, akit hajt a kíváncsiság. És itt ragadtam, itt kellmegrohadnom!Marimi odament hozzá, megfogta a kezét, és úgy fordította, hogy lássa a tenyerét. Mondott valamit, de a férfi a fejét rázta. - Nem értelek.A lány a parton levő kenura mutatott, a hálókra és szigonyokra Halászod nevét sorolta, akiket Godfredo ismert. Annak az embernek a kunyhójára mutatott, aki a kovakéseket készítette, aztán a vénasszonyéra, aki a kagylódíszeket. Godfredo arca elé emelte a féri1 kezét, és kérdezett tőle valamit.- Hogy mit csinálok? Ezt kérdezed?A férfi hetek óta próbálta már elmagyarázni, mivel foglalkozik. De hogyan értesse meg egy olyan lánnyal, akinek sejtelme sincs az ábécéről és az írásról, hogy ő krónikás. Aztán beléhasított a felismerés.- Krisztus vérére! Értem már, mit akarsz mondani. Hiszen ezért vágtam neki a tengernek. Feljegyezni a felfedezők útját és mindazt mit találnak. Erre mit teszek? Ülök a fenekemen, és várom, hogy megmentsenek.Legszívesebben megcsókolta volna örömében, és talán meg is teszi, ha nincs az a hirtelen, ijedt pillantás a lány szemében, mintha kitalálta volna a szándékát. Marimi ijedten hátrébb húzódott.Godfredo lehangoltsága lázas izgalommá változott. Belekezdett a nagy vállalkozásba. Először is szép bársonykalapját elcserélte a főnök egy nagy maréknyi fejdísztollára, amelyekből író-tollat készített. Amikor egy vadász szarvast hozott a hegyekből, Godfredo bélelt kabátját cserélte el a bőréért, és míg a törzs szarvaspecsenyét lakomázott, ő napokig dolgozott a bőrön. Kapargatta, nyújtotta, krétával és habkővel dörzsölte mindaddig, mígnem az általa pergamennek nevezett anyagot nyert. Végül tintahal levéből tintát készített.Készen állt, hogy belekezdjen krónikájába. De legelébb is tudnia kellett, hol van.Midőn a spanyolok észak felé vitorlázva először megpillantották ezt a síkságot, a Füst völgyének nevezték el. Nemcsak a sok tábortűz miatt, hanem a szándékosan gyújtott bozóttüzek miatt is. Az indiánok rendszeresen felégették a bozótot. Marimi elmagyarázta, hogy ezzel megelőzik a nagy, katasztrofális tüzeket, és az új növények növekedését is serkentik. Godfredo tanúja volt egy ilyen emésztő tűznek, amely napokig dühöngött, olyan sűrű és száraz volt a régi aljnövényzet. De az indiánok tudták, hogy a nagy tüzek megelőzéséhez szükség van arra, hogy rendszeresen kisebb tüzeket gyújtsanak. Az eredmény mindenesetre az volt, hogy a hegyekkel övezett medencében állandóan füst gomolygott; voltak napok, amikor az ember még a hegyek csúcsáig sem látott el a barna ködön át.Godfredo elhatározta, hogy térképet készít.Marimi volt a kalauza. Előtte ment az ösvényeken, érzéki csípője a férfi előtt ringott, s időről időre, a fűszoknyán keresztül kivillant sima, bronzszín combja is. Megálltak egy-egy hegygerincen, s a lány megmutatta a csúcsokat és a völgyeket, megmondta nevüket. A Topangna-hegyek északi oldalán éltek a csumasok, akik Maliwunak nevezték falujukat, amelyet Godfredo tévesen Malibunak ejtett, s ettől Mariminek nevetnie kellett. A topák és a csumasok ellenségek voltak, nem keveredtek. A Maliwu-öböl volt a határ köztük, és Godfredo eleinte különösnek találta, hogy más nyelvet is beszélnek. - De hiszen itt élnek, a hegy másik oldalán - értetlenkedett, amíg eszébe nem jutott, hogy a franciákat is csak egy hegység választja el a spanyoloktól. Marimi más településeket is mutatott: Kawengna és Szimi. Felmásztak a csúcsra, ahonnan Godfredo egy tölggyel benőtt völgyre látott. Mivel ennek nem volt neve, Los Encinosnak keresztelte el.Felfedezőútjuk során más topa falvakon is átmentek, s más törzsek telepeit is meglátogatták. Don Godfredónak feltűnt a harcosok hiánya. A lándzsákat és nyilakat láthatóan vadászatra,

nem pedig háborúra tervezték. Marimi elmagyarázta, hogy a törzsek közt csak ritkán van vita, és azokat is általában hamar elrendezik. Úgy tűnt, hogy a Füst völgyének lakói alapvetően békések, nem vérszomjasak, ellentétben az aztékokkal, akiknek virágzó társadalma a spanyol hódítást megelőzően igencsak harcias volt. Aztán Godfredo belegondolt, hogy a saját népének és az európai népeknek a történetét is vérrel írták. És egy különös, új gondolat ébredt benne: lehet, hogy a tudás szüli az erőszakot?Godfredo figyelmét nem kerülte el, milyen tisztelettel viselte¬tik a lány a föld iránt. Mindenhez szertartásos udvariassággal közeledett. A legegyszerűbb tevékenységet is kis szertartásféle előzte meg: ha ittak egy forrásból, vagy leszakítottak egy gyümölcsöt a fáról. Godfredo azt is látta, hogy az indiánok bocsánatot kérnek a megölt állattól. - Nyúlnak szelleme, ne haragudj, amiért megeszem a húsodat. Együtt teljesítsük be az élet körét, amelyet Mindenek Teremtője adományozott nekünk. - Marimi elmagyarázta, hogy hitük szerint az állat, amelyre vadásznak, önként adja meg magát, ha kellő tisztelettel kérik rá.De rövidre kellett szabniuk a térképkészítő túrát. Marimi nem akart messzire utazni törzsétől, Godfredo sem az óceántól. S miután visszatértek, és elkészült a térkép, Godfredo lelkesen nekiállt megírni krónikáját. Úgy képzelte, hazatérte után erről beszél majd egész Spanyolország, egész Európa. A pergamen tetejére míves betűkkel rótta fel a címet: Imigyen kezdődig a kaliforniai vad ingyánok közti tartózkodásom igaz krónikája és története. Tintába mártotta a tollát, és egy olyan férfi eltökéltségével dolgozott, aki minden más gondolatot ki akar verni a fejéből. Godfredo abban a reményben tette mindezt, hogy megmentse magát valamitől, ami rosszabb, mint apró fatutajon hányódni a tengeren: arra vágyott, hogy elvegye egy lány esküvel vállalt szüzességét.

A tudománnyal szerette volna kezdeni, de hát ezen a helyen nem létezett tudomány, ezért az orvoslást választotta, ami mindig is közel állt hozzá. Feljegyezte a gyógymódokat és szertartásokat, amelyeknek tanúja lehetett. Amikor a kisbabák első fogai kibújtak, Marimi vadrózsaszirmot szárított, megfőzte, majd a főzetet a kicsinyek ínyére kente. Amikor sárgaságot kezelt, Marimi a haját fésülte a forró köveken fövő makkleves fölött, hogy tetvek potyogjanak a lébe. Godfredóra mély benyomást tett a látvány, mivel Spanyolországban is ismerték ezt a gyógymódot. Köztudomású volt, hogy a máj betegségeire a legjobb orvosság, ha tetvet tartalmazó vizet isznak.De tanúja volt olyan gyógyító eljárásoknak is, amelyek nem voltak ilyen egyértelműek vagy tudományosak: amikor a gyógynövények vagy főzetek kevésnek bizonyultak, és varázslathoz kellett folyamodni. Godfredo tudta, hogy nem a sastoll „ereje" segített, sem a coyotefog, netán a csörgőkígyó bőre. Sokkal inkább a beteg hite a javasasszonyban, és annak hite önmagában. Mindketten hitték, hogy Marimi kiűzi a kórságot, és ettől valahogy a beteg testben meg is indult a gyógyulás. Godfredo szinte irigykedve ámult. Jól jönne ez a hit Európában is, ahol az orvosok többsége sarlatán! És ha nem a beteg akarata, akkor a klán akarata segítette a gyógyulást. Godfredo a saját szemével láthatott ilyen csodát: egyik nap egy sebesült fókavadászt hoztak partra. A szerencsétlent felnyársalta egy lándzsa, és a sebe kezdett üszkösödni; a vadász lázban égett. Marimi szertartásosan tüzet gyújtott a haldokló mellett. A vadász első családja szorosan körbeállta őket, köröttük a második család állt, az unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik. Marimi csörgőket rázott a négy égtáj felé, bevonva erejüket. A holdhoz énekelt. Porított moszatot szórt a beteg testére, és fókazsírral és festékkel misztikus jeleket rajzolt égő bőrére. Aztán magasba emelt egy követ, amelyre százlábú képét karcolták. Felmutatta a holdnak, a négy szélnek, aztán egy adag forró szurkot löttyentett a kőre, eltörölve vele a képet, „megölve" a százlábút, a halál jelképét. S a férfi egyszer csak kezdett könnyebben lélegezni, a láz alábbhagyott, s mire a családja elénekelt még egynéhány dalt, kinyitotta szemét, és vizet kért.

Godfredo mindezt varázslásnak nevezte, míg Marimi azt mondta, egyszerűen a szellemek jótéteménye. És amit Marimi varázslásnak nevezett, arról Godfredo kijelentette, hogy nem más, mint tudomány. Amikor végre sikerült rávennie a lányt, hogy felpróbálja a szemüvegét, az felkiáltott. Ezzel a varázslattal egy másik világot látott. A férfi hiába próbálta elmagyarázni a lencsék működését, Marimi tudatáig nem jutott el. Főleg az nem, amikor Godfredo megmutatta, miként lehet tüzet gyújtani a szemüvegével úgy, hogy a nap sugarát a fadarabra irányítja, ahelyett hogy botot fúrnának belé.Godfredo feljegyezte a bennszülöttek vallásos életét. A téli napfordulón a topák a szent kanyonban gyülekeztek, és az egész törzs arra várt, hogy Marimi előbukkanjon a barlangból. Aztán a lány kijött, a napbotján levő kővel háromszor koppantott, aztán az ég felé emelte a botot, és „visszahúzta" a napot észak felé, így hangsúlyozták a tél végét és a nap visszatértének kezdetét. Mindenki éljenzett, Godfredo pedig leírta a látottakat.Feljegyezte társadalmi szokásaikat is. Látta, amint Marimi makk-kását főz egy kosárban. Forró köveket dob a folyékony ételbe, és vadul kevergeti, hogy a kosár fel ne gyulladjon.- Miért nem használsz inkább edényt? - kérdezte a férfi.Marimi értetlenül nézett vissza rá, és Godfredóba beléhasított, hogy hiszen nem is látott fazekakat a faluban. Mindössze néhány kőedényt, amelyet, mint Marimi elmagyarázta, a szigeten lakóktól kaptak szurokért cserében. De a topák nem készítettek semmiféle agyagfazekat. Kosarakban főzték ételeiket, tárolták a magvakat és hordták a vizet.Don Godfredo azt is feljegyezte krónikájában, hogy a topa öregek foga mind egészen fogínyig kopott. Nem kitört, nem hiányzik, hanem lekopott. Az étrendjükben találta meg az okát. A makk-kása nem volt tiszta, homok keveredett belé, a kőpor pedig utat talált a magvakba, és föld tapadt a nyersen megevett gyökerekre és gumókra is.Gondosan feljegyezte, hogy nem termesztenek növényeket, mindössze dohányt, kis kertekben. A dohányleveleket összegyűjtötték, meleg kövön kiszárították, aztán kis mozsarakban összetörték a pipába valót.De krónikája alapvetően Marimiról szólt, aki egyre inkább meghódította szívét. Megfigyelte, miként teljesíti az istenekkel szembeni kötelességét, hogyan viselkedik a törzzsel, a nevetését, élénk észjárását, s a minden hónapban eljövő rejtélyt, amikor öt napra visszavonult egy, a falu szélén levő kis kunyhóba, ahol magányosan töltötte napjait, senkihez nem szólt, senkivel nem találkozott, csak nő rokonai adtak be neki ételt és vizet. Godfredo megtudta, hogy a törzsben ez az asszonyok és lányok szokása havivérzésük idején; a vér túl sok holderőt tartalmaz, amit féken kell tartani. Ha egy nő a törzs valamelyik tagjával beszél ilyenkor, megérinti az ételét vagy átmegy az árnyékán, megbetegedhet, akár belé is halhat. Úgy vélték, a nők ilyenkor védtelenebbek a betegségekkel szemben, ezért ekkor tilos volt a hajukat megmosni, húst enni, munkában megerőltetni magukat, vagy a férjükkel hálni.Végül eljött a nap, amikor Godfredo nem bírta tovább magában tartani a kérdést, amely a szívében zakatolt. Megkérdezte Marimit, mi történne, ha férfival hálna.- Megbetegednék és meghalnék, és velem az egész törzs is.- És mi lenne a férfival?- A törzs halálra ítélné.* * *

Szorgoskodás zajára, füstszagra ébredt.Kilépett a kunyhójából. Látta, hogy az egész település lázas tevékenységben nyüzsög. Az emberek hallal rakják tele kosaraikat, vidraprémet csomagolnak. És felgyújtják kunyhóikat. Marimi elmagyarázta, hogy megkezdődik éves utazásuk a szárazföld belsejébe, hogy kereskedjenek a többi törzzsel. Ilyenkor felégetik lakhelyüket, hogy miután visszatértek, újat építsenek, friss talajon.

Godfredo látta, hogy a férfiak a hátukon cipelik a súlyos kosarakat, a homlokukon átvetett szíjak segítségével, úgyhogy megfogadta magában: megtanítom őket kereket és szekeret készíteni. Akár a közönséges parasztok, gyalog indultak el kelet felé, s közben az járt az eszében, vannak-e lovak ezen a földön, vagy legalább szamarak, bármilyen állat, amelyet teherhordásra lehetne használni. Az út két napig tartott, és Godfredo gondolatai szárnyra kaptak ezalatt.Amióta a topák között élt, megnőtt a haja. Nem volt mivel levágni, mivel a topáknak nem volt sem ollójuk, sem borotvájuk, sem fésűjük. Kovakéseikkel csak kínlódott volna. Mivel a szakálla is kezdett elvadulni, naponta éles kagylóhéjjal leborotválta. De most az úton kelet felé arról álmodozott, megtanítja a topákat, hogyan kell ércet nyerni a földből, és hasznos tárgyakat - kést, borotvát vagy főzőedényt — készíteni belőle.Sok mindenről ábrándozott az ősi, állatok taposta ösvényen gyalogolva, ebben a népvándorlásban, ahol a tömegben egyetlen teherhordó állatot sem látott. Más településeket is érintettek, némelyiket lakói szintén felgyújtották és elhagyták, mert felkerekedtek a nagy összejövetelre. Már egyre keletebbre jártak, tizenöt mérföldet tehettek meg a sziget belseje felé, és bár a törzsi szokások hasonlók voltak, a nyelvek ugyanúgy eltértek, mint Európában. Marimi elmagyarázta, hogy azon az ösvényen járnak, amelyen az Első Anya érkezett, amikor sok nemzedékkel ezelőtt erre a földre jött. Hitük szerint ez az ösvény megvan már az idők kezdte óta.Végül elérték úti céljukat, egy síkságot, ahol már hatalmas telep növekedett, különböző törzsek építették sátraikat. Marimi elmondta Godfredónak azt is, hogy itt szerzik be azt az anyagot, amellyel vízállóvá teszik kenuikat és vízhordó kosaraikat. - La brea — mondta Godfredo a spanyol nevét a telep közepén bugyogó fekete szuroknak.A lány tovább magyarázott. Itt üzletet köthetnek a keleti törzsek kereskedőivel, akik olyan messziről is eljönnek ide, mint Cucamonga, sőt messzebbről is. Amikor Godfredo látta, hogy az ősi ösvény továbbhalad kelet felé, megkérdezte, hová vezet.- Jang-na - felelte a lány, és bizonytalanul intett, amiből Godfredo azt a következtetést vonta le, hogy még soha nem járt arra.Marimi még soha nem járt a szuroktavakon túl.- Hát nem érdekel, mi van arra? - kérdezte Godfredo, mialatt összeeszkábálták kunyhóikat a magukkal hozott gallyakból és ágakból.- Miért érdekelne?- Hogy lásd, mi van ott.- Miért? - nézett rá a lány.Don Godfredo, aki sok ezer mérföldet utazott eddig a helyig, most először döbbent meg azon, hogy ennek a lánynak sejtelme sincs arról, milyen nagy a világ, nem tudja, hogy egy, a végtelenben keringő gömbön él, hogy a nagy víz túloldalán ember által emelt katedrálisok csúcsai nyúlnak az ég felé. Ezek a nyomorúságos, bűzlő szurokmedencék jelölik ki világának keleti határait. Északon egy hegyperem a határ, ahol szent tölgyek nőnek, és Marimi nem hajlandó átmenni ezen a ligeten, nyugatra és délre az óceán terül el, amely a lány hite szerint az eget tartja.Godfredo legszívesebben felkiáltott volna: de hiszen már ötven éve tudjuk, hogy a Föld nem lapos! És nem ám akkora, mint a te beszűkült kis világod, nem olyan, mint egy edény, hanem hatalmas, tiszteletet ébresztő és rémületes csodákkal teli. Megpróbálta elmagyarázni. Lerajzolta a Földet, kezével mutatta nagyságát, de hiába. Marimi csak nevetett különös viselkedésén, és mítosznak vélte, amit mondott.Godfredo pedig e pillanatban jött rá, mit is kell tennie. Míg Marimi népe javában üzletelt, makkot, szappankövet, tengeri ételeket, vidra- és fókabőröket cseréltek agyagedényekre, meszkitomagvakra és medvebőrre, nagyban csörgették az egyetemes pénz szerepét betöltő kagylógyöngyöket, ő titkos tervét csiszolgatta. Amikor a spanyol hajók visszatérnek — és

visszatérnek, ez nem lehet kétséges —, magával viszi a lányt, és megmutatja neki, milyen csodálatos a világ. Megszerzi neki a gyönyörteljes örömet, amit a barna bőréhez simuló selyem és a valódi gyöngy érzése kelt, megmutatja az ember által készített hatalmas építményeket, a műalkotásokat, a parfümöket és szőnyegeket, az aranyos ezüsttányérokat, lovagolni viszi, és elámítja azzal a sok remek dologgal, amelyről Marimi primitív agyával még csak nem is álmodhat.Este elnézte, amint a morzsolókőnél dolgozik, keblei csábítóan ringanak. Marimi vörös okkerfestékkel kente be magát, amitől teste ragyogott, s a festék kihangsúlyozta buja idomainak finom hegyeit és völgyeit. A puszta látványa egyre erősebb vággyal töltötte el a férfit. Ugyan mi vonzza ennyire egy ilyen vad teremtményben? Először is, megmentette az életét. Amikor a víz hónapokkal ezelőtt partra vetette, senki nem akarta megérinteni. De Marimiban volt hozzá bátorság. Am nem csak ez volt a vonzereje. Talán az, amilyen kecsesen járt-kelt az övéi közt. Godfredo látott hasonló státusú nőket a saját társadalmában is, apácákat, akik hatalommal bírtak, jó kapcsolatokkal rendelkező gazdag hölgyeket, de kevésben volt ilyen báj, és nem egy közülük visszaélt a rangjával, a kiváltságaival.Na és a sebezhetősége! A különös rohamok, amelyek időnként úrrá lesznek rajta. Bárhol, bármikor rátörhetnek. Godfredo, amikor először látta, megrémült. Marimi felkiáltott fájdalmában, és a földre rogyott. A férfiak hátrébb húzódtak, a nők rohantak oda, hogy felkapják és kunyhójába cipeljék. Godfredo a kunyhó ajtajából nézte végig, ahogyan csöndben, hánykolódva gyötrődik. Aztán a lány mély álomba merült, és később közölte, hogy látomásai voltak. A nők elmondták Godfredónak, hogy ez szent betegség, ez teszi lehetővé, hogy az istenekkel beszéljen. Látott Spanyolországban is ilyeneket, szent szerzeteseket és apácákat. Azok mind keresztények voltak, akik a szentekkel társalogtak, de Marimi pogány.És végül a magányossága! Mert bár Marimi a törzs szerves része, sőt hiedelmeik nagy részének középpontja, valahol mégis külön áll tőlük. Egyedül él. A többi kunyhóból esténként beszélgetés, nevetgélés, furulyaszó hallatszik ki, a botok csattogása, amelyekkel szerencsejátékot játszanak, és férfiak felharsanó kiáltásai, meg női nevetés, gyereksírás. De Marimi kunyhója mindig csöndes. A lány magányossága a sajátjára emlékeztette, amely elkísérte, bárhová ment is. Akárcsak a három sír emléke, amelyeket Spanyolországban hagyott. Felesége és két fia sírja, akik akkor hunytak el, amikor a járvány végigsöpört a városon.- O, te leányzó, mit tudhatod, micsoda vágy emészt utánad! — kiáltott fel magában gyötrődve...* * *

A szuroktavaknál töltött utolsó estén Godfredo végül összeszedte a bátorságát, és elmondta Mariminak, mi nyomja a szívét. Mesélt a világ csodáiról, s arról, mennyire szeretné megmutatni neki mindazt. Megdöbbenésére a lány sírva fakadt, és bevallotta, hogy hasonló vágy gyötri őt is. Semmit sem áhít jobban, mint hogy a felesége lehessen, és kövesse, bárhová megy is, ám ez soha nem következhet be. A népének áldozta magát, és meg kell tartania szüzességi fogadalmát.Godfredót megrészegítette ez a váratlan vallomás. A lány utáni sajgó vágy közben meg sem fordult a fejében, vajon Marimi mit érez iránta. Eszébe sem jutott, hogy Marimi is kívánhatja őt. Ám most, hogy a vallomás elhangzott, vágya szinte sütött bőréből, melege a csillagokig hatolt.— Nem mehetek el nélküled, de ha maradok, nem bírom ki nélküled — kiáltott fel. — Marimi, ha velem jössz, többé nem érvényesek rád a szabályok. Szabadon megházasodhatsz.A lány könnyes szemmel felelte, hogy nem mehet, és soha többé még csak nem is beszélhetnek erről, mert tabu, és balszerencsét hoznak az egész törzsre.

Valami vadság töltötte el aznap éjjel Godfredót, nem volt képes elaludni, nem volt képes megmaradni a kunyhójában. lument a szurokszagú éjszakába, és fel-alá járkált a bűzös szurok¬medence fekete partján. Mindössze néhány álmatlanságban szenvedő bennszülött látta. Csak járkált fel s alá, gesztikulálva magyarázott idegen nyelvén, amiből közönsége egy szót sem értett. A Cahuillából, Mojavéből, a pueblókból és még messzebbről jött indiánok tüzeik mellől figyelték a démonaival küzdő, kínlódó fehér embert.Ekkor támadt Godfredónak az az ötlete, hogy megtanítja a topákat a modern világ szokásaira. Megtanítja őket papírt készíteni és fémet bányászni, kereket használni és állatokat fogni szekereik elé, kőházat építeni, óra szerint élni. Ez felnyitja majd Marimi szemét, ettől rájön, micsoda tudatlanságban él, és másra sem vágyik majd, mint hogy vele mehessen.* •* *

Kudarcot vallott.Eleinte mindegyik vállalkozása érdeklődő közönséget vonzott, ám hamarosan elvesztette vonzerejét, és az emberek elszállingóztak. Don Godfredónak sikerült gyertyát öntenie. A topák ámulattal nézték, ám amikor a gyertyák leégtek, nem vágytak rá, hogy újabbakat készítsenek. Amikor durva szappant készített, boldogan szappanozták magukat a hullámok között, de amint a szappan elfogyott, többé nem érdekelte őket. Kis kertjében napraforgót ültetett, és megmutatta, hogy egész évben ellátja őket magvakkal. Am amikor a virágokkal nem törődtek eleget, és elszáradtak, az érdeklődés is elült. Ugyan miért változtassanak bármin, hiszen így élnek az idők kezdete óta, és a szokásaik mindig is megfeleltek nekik, kérdezték Godfredót. A változás fejlődés, próbálta megértetni velük a spanyol. De hiába. A haladás olyan fogalom volt, amely nem fért a fejükbe.Ismét felkereste Marimit a kunyhójában, és megkérdezte, nincs-e rá mód, hogy felmentsék fogadalma alól.- A te földeden nincsenek nők, akik az isteneknek szentelik magukat, és nekik ajánlják szüzességüket? - kezdte a lány.- De igen. Az apácák a kolostorokban.- És ha megkívánnád egyiküket, megpróbálnád rábeszélni, hogy szegje meg a fogadalmát?Godfredo megmarkolta a vállát.— Marimi, a cölibátus emberi törvény, nem az Istené.— Te beszélsz az isteneddel? A férfi keze lehullott a válláról.— Még csak nem is hiszek benne.A lány a Godfredo nyakában lógó aranykereszt után nyúlt.— És ez az ember, Jézus. Benne sem hiszel?— Jézus egy mítosz. Isten nem más, mint mítosz.Marimi fekete szeme szomorúsággal telt meg, hosszan, bánatosan nézte a férfit. Nem volt rejtély számára, milyen betegség emészti Godfredo becsületes lelkét. Arra van szüksége, hogy higgyen valamiben.

* * *

Két napba tellett, mire a szuroktavakból az ősi állatösvényen eljutottak Topangnába.A hegyek közé érve Godfredo és Marimi törpe örökzöldek és vadorgonák szegélyezte ösvényen haladtak tovább. Egy nagyobb tisztáson nőstény prérifarkast láttak különös táncot járni: egészen a földhöz lapult, orrát az égnek fordította, aztán hirtelen felfelé és oldalvást vetette magát, nagyot csattant a foga, majd lezuhant a földre, és vadul a porba ásta magát. Újra meg újra megismételte, és Godfredo hátrálni kezdett, mert attól tartott, hogy az állat megveszett. De Marimi kinevette, és elmagyarázta, hogy a prérifarkas egyszerűen bogárra

vadászik. A lány népe a prérifarkast Trükkösnek nevezte, mert közismert volt róla, hogy képes lefeküdni és halottnak tettetni magát, hogy odavonzza magához a keselyűket. így vadászik rájuk.Amikor egy kis kanyonban levő barlanghoz értek, Marimi megállt.— Rajtam kívül és más gyógyító embereken kívül tilos bárkinek belépni ebbe a barlangba. A törvény minden topára és más törzsek tagjaira is vonatkozik. De te más vagy, az őseid távoli helyen laknak, és azt hiszem, hogy a szemüvegeddel, amellyel olyasmiket is láthatsz, amiket mások nem, és képes vagy csodásan tüzet gyújtani, te is sámán lehetsz a saját világodban. Tehát nem tabu, hogy belépj ebbe a szent barlangba. Előrement, és a férfi követte.— Első Anyánk alszik itt - suttogta a lány mély tisztelettel. Godfredo látta, hogy a sír igen régi, tán már ezeréves is megvan. Marimi virágot helyezett rá.— Mindig hozunk ajándékot az Első Anyának - mondta. Azután megmutatta a festményt a falon, és elmesélte az első Marimi történetét.— Azért mondom el ezt neked, Godfredo, mert neked üresség van itt. - A férfi mellkasára tette a kezét. - Nem jó ez egy embernek, mert ha a hit nem tölti ki az ürességet, gonosz szellemek vernek tanyát. A szomorúság és keserűség, féltékenység és gyűlölet szellemei. Azért hoztalak el, hogy az Első Anya bölcsességével töltsük ki ezt az űrt.Godfredo lenézett az egykor fehér ingéhez érő bronzbarna kézre. Az indián lány ártatlan, s mégis bölcs szemébe nézett, érezte maga körül a hegy súlyát, különös suttogást hallott a sötétből, úgy érezte, árnyékok mozognak körötte, figyelik és várnak. A barlang arra a tengeri barlangra emlékeztette, amelyben még gyerekként járt, és ahol egy szent állítólag gyógyító vízre bukkant. Talán mégiscsak vannak varázslatos barlangok, gondolta. Talán Marimi Első Anyja csakugyan itt volt.Godfredo megtanulta topa férfiak módjára magával hordani a szükséges holmikat. A derekán levő bőrtarisznyából elővett egy fekete, fényes obszidiándarabot. Éles szélével belevéste a szikla falának egy tiszta, egyenletes szakaszába: La Primera Madre. Mosolyogva mondta: mostantól az eljövendő generációk mind tudni fogják, ki fekszik itt.Marimi ámultán nézte a különös alakokat. Godfredo, amikor térképét rajzolta és krónikáját írta, hiába próbálta megtanítani olvasni. A szimbólumok szimbólumok is maradtak De most, amikor a lány a frissen bevésett szavakra pillantott, fény gyúlt az agyában. Ujjai hegyével megérintette a vésett betűket, egyenként végighúzta rajtuk az ujját, és hirtelen megértéssel kimondta őket.Godfredo nézte a lányt, hallgatta a szavakat suttogó lágy hangját, és elérzékenyült. Itt volt a csoda, amire vágyott, valóra vált, amiről álmodott. Megtanította Marimit valamire az ő világából. És e pillanatban a fizikai vágy valami gyengédebb érzelemmé változott. Belészeretett.Megfogta a lány kezét, és az arcához emelte.- Az Első Anya miatt vagy szűz?- Igen.- Akárcsak Spanyolországban a nővérek, akik a Szentanyának ajánlották a szüzességüket. Nem vagyok képes rá, hogy jobban higgyek a te Első Anyádban, mint abban a Mária nevű anyában. De tiszteletben tartom a hitedet és az esküdet. Nem kérem többé, hogy gyere velem, mert már látom, hogy helytelen lenne. De arra sem vagyok képes, hogy továbbra is veled éljek, a tieid között. Ez a fájdalom nagyobb, mint amit halandó elviselhet. Elmegyek.Marimi sírva fakadt, Godfredo pedig a karjába vonta, magához ölelte. Megremegett a felismeréstől, hogy most látja utoljára. Hátrahúzódott, amíg volt ereje hozzá.- Azt mondtad, soha nem látogatjuk meg az Első Anyát anélkül, hogy ajándékot hoznánk.Levette a szemüvegét, és a lány felé nyújtotta.Ez az én ajándékom.

S hirtelen neki is látomása lett.- Emberek jönnek ide, és lerombolnak mindent — mondta szenvedélyesen. - Láttam már ilyet a déli birodalmakban. Jönnek az írásaikkal és papjaikkal, tanult emberekkel és katonákkal, elveszik azt a keveset is, ami van nektek, és semmit nem adnak cserébe, csak szolgaságot, ahogyan az aztékoknak és az inkáknak is, ahogyan mindenütt történt, ahol a civilizált ember megvetette a lábát. Elvándorolok Baja Californiáig, és elmondom mindenkinek, hogy nincs itt semmi, ami a hasznukra lehetne, és némi szerencsével legalább egy ideig békén hagyják a népedet.Miután elment, Marimi egy ideig még a barlangban maradt. Úgy érezte, megszakad a szíve. Életében először nem akart az Első Anya választott szolgálója lenni. Godfredót akarta.A kezében tartott szemüvegre nézett, erre a csodálatos szemre, amellyel más világot láthat. Felvette, és előbb az Első Anya nevét jelentő betűkre pillantott, aztán a festményre. Elakadt a lélegzete. A kép megnőtt. Betöltötte egész látómezejét, és olyan apró részletek, tökéletlenségek bukkantak elő, melyeket korábban nem látott. És amikor a fejét mozgatta, a jelképek is mozogni látszottak.Hirtelen fájdalom hasított a fejébe. Felkiáltott, lerogyott a földre, aztán az oldalára dőlt. Végigsöpört rajta az ismerős betegség. Sötétség öntötte el, mély öntudatlanság.Rövid álmában az Első Anya jött el hozzá. Remegő, nehezen kivehető látomás volt, s némán beszélt, inkább a szándékkal, mint a szavakkal tudatta, amit akart. Elmondta szolgájának, Mariminak, hogy a cölibátus az emberek törvénye, nem az isteneké. Az Első Anya azt akarja, hogy lányai termékenyek legyenek.Akkor Marimi felébredt, a fájdalom eltűnt a fejéből. Levette Godfredo varázsszemét, és izgatottan, mély tisztelettel nézte, mert lehetővé tette, hogy a természetfölötti világban járjon, ahol üzenetet kapott az Első Anyától. Kiszaladt a barlangból, le a kanyonba. Ott érte utol Godfredót, ahol a holló és a hold jelképei vannak a sziklára faragva.- A feleséged leszek - mondta.* * *

Mivel az Első Anya szólt Marimihez, és mivel Godfredo nem átlagos ember volt, hanem nyugatról jött, az óceánon túlról, ahol az ősök lakhelye is van, a főnökök, alfőnökök és sámánok úgy vélték, összeházasodhatnak. De mivel ez mégiscsak tabu, tanácskozni kellett a sámánvilággal. A sámánok öt teljes napig maradtak az izzasztókunyhóban, csattanó maszlagot ettek, látomásaikat taglalták. Marimi és Godfredo ezalatt böjtölt és imádkozott, hogy megtisztuljon. Aztán az öregek előjöttek, és Godfredót egy ős megtestesülésének nevezték, különleges embernek, akit az istenek küldtek hozzájuk, hogy elvegye gyógyító asszonyukat, és a vele való testi egyesülés növelni fogja Marimi, s ennélfogva a törzs erejét.A törzs öt napon át ünnepelte a nászt. Lakomáztak, táncoltak, játszottak, és az utolsó éjszaka termékenységrítusba torkollt a telihold alatt, amelyben a törzs minden tagja részt vett. Godfredo valamikor erkölcstelennek gondolta volna, de most Marimi karjában életében először igazán elégedett volt.* * *

S eljött a nap, amikor emberek jöttek futva a partról, és hírül adták, hogy vitorlák tűntek fel a láthatáron. Godfredo felkapta térképeit és krónikáját, és izgatottan rohant le a partra. A távolban a nagy kékség hátterében csakugyan kirajzolódtak a vitorlák körvonalai. Marimi is odajött, karján első gyermekükkel. Hamarosan az egész törzs ott állt velük a homokdűnéken, és Marimi előhozta a tűzgyújtót is, hogy meggyújtsák a máglyát. De amint elkezdte forgatni a botot, Godfredo megállította. A férfi hirtelen rádöbbent valamire, amire eddig még nem gondolt: ha magával viszi Marimit Spanyolországba, felesége ott egyszerű újdonság lesz, akárcsak Kolumbusz vadai voltak Izabella udvarában. Akire kíváncsian néznek, akit

kinevetnek. Megfosztanák a méltóságától és a lelkétől. És ő összemenne, elsorvadna, akár a virág, ha távol kerül megszokott környezetétől. S hirtelen élesen látta azt is, hogy ő sem mehet. Nem hagyhatja itt Marimit és a fiát.A meggyújtatlan máglyára vetette térképeit és krónikáját, ahol a pergament megeszi majd a nyirkosság, elrohad, és elviszi a dagály, aztán megfogta Marimi kezét, elfordult a távoli vitorláktól, és asszonyával együtt visszatért otthonába.Az ezt követő hetek, hónapok és végül évek során különös dolog történt Godfredóval: különös furcsa érzés töltötte el esténként a tábortűznél a történeteket hallgatva, a meséket, amelyeket egyik generáció a másiknak ad tovább, elbűvölve a hallgatóságot, amely sóhajtva, mosolyogva, örömmel tapsolva hallgatja felmenői bátor tetteit. Azt, hogyan csapta be a Teknőc a Prérifarkast, hogyan készült a világ, hogy a csillagokban a meghaltak lelke van, hogy így nézhessenek le fiaikra és lányaikra. Don Godfredo láthatatlan fonalat fedezett fel a mesélő szavaiban, fonalat, amely visszavezetett az időben, a jelent összefonta a múlttal, míg végül már bizonytalanná vált, hogy a mesélő valami olyanról beszél, ami réges-rég történt, vagy olyanról, ami csak tegnap. Nem számított. A történetek jók voltak. Elbűvölték. És felkeltették benne az érzést, hogy tartozik valahová, kötődik valakikhez. A többiekhez a hallgatóságban, és azokhoz, akik egykor itt éltek.Már képes volt meglátni európai ruhái haszontalanságát is. Azt, hogy nem teszik kiváltságossá a meztelen emberek között, sőt a bélelt bársonynak és sűrű szövésű vászonnak nem veszi hasznát olyan földön, ahol a nyár forró és száraz, a tél pedig enyhe. Godfredo ugyanolyan jól érezte már magát a puszta bőrében, mint a topa férfiak. Elrakta zekéjét és mellényét, elrakta nadrágját, és úgy járt-kelt, ahogyan Ádám is oly rég.Don Godfredo arra is rájött, hogy immár nem hiányzik neki az óra és a naptár, nem akarja tudni, melyik év melyik hetében járnak. Új ritmust kezdett érezni a csontjaiban. Immár nem keresett valami homokórát, hogy megállapíthassa, mennyi az idő, hanem magára a napra nézett, az égboltra. És a napok neve sem volt fontos, sem a hónapoké, egyedül az évszakok számítottak, amelyeket az ember, mint ráébredt, ösztönösen érez, mintha a teste valami különös összeköttetésben állna velük. A holddal növekszik és csökken, a dagállyal, apállyal együtt erősödik és gyengül. O, a tudós kezdte megérteni, milyen kapcsolatban állnak a topák a földdel és a természettel. Látta, hogy az emberiség nem különbözik annyira a vadaktól és a fáktól, mint azt ő és a barátai odahaza gondolták. Van egy egyetemes háló, amelyet a kozmikus takács szőtt, s ennek meghatározhatatlanul, de része minden férfi és nő, minden szarvas és sólyom, a puhatestű állatok, minden bokor és virág és fa.O, aki korábban egyedül érezte magát, elvágva mindentől, most egyre inkább úgy érezte, hogy még soha nem kötődött ennyire sehová. Kasztíliai otthona álom lett. Könyvei, berendezései, órái és tollai elveszítették jelentőségüket. És végül nem tanította meg a topákat a kerék és a fém használatára, nem adott nekik ábécét és matematikát. Ha az volt az Úr akarata, hogy olyan ártatlanok maradjanak, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, ugyan ki ő, Don Godfredo, hogy a tudás fájának gyümölcsét kínálja nekik?Don Godfredo de Alvarez huszonhárom éven át élt a topák közt Marimi férjeként. Tizenkét gyermeke született, és miután meghalt, eredeti ruhájába öltöztették, nyakába tették aranykeresztjét, és testét szertartásosan elhamvasztották. Aztán egy díszes kenuban hamvait kivitték a tengerre, és a vízbe szórták, hogy a hullámok elvigyék oda, ahonnan valaha jött. Második szemét, amelyen keresztül Marimi varázslattal láthatta a világot, és amelyet a férfi szerelme zálogául adott neki, Marimi az Első Anya mellé temette a barlangba. Annak a férfinak az ajándékaként, aki a tengerről érkezett.

Ötödik fejezet

Lépések. Zihálás. A földbe mélyedő ásók zaja. Erica szeme felpattant. Lélegzetét visszafojtva hallgatta az éjszaka neszeit.Földhöz érő fém. Kőnek csattanó csákány. Elfojtott káromkodás. Levegőért kapkod valaki. Egy... nem, két ember.- Uramisten! — Erica felkiáltott, kiugrott az ágyból, és a sötétben a ruhája után nyúlt. Aztán már futott is ki a lakókocsiból a telepnek arra a részére, ahol Luké aludt egy öreg, katonai álca színű hálóhelyen. Berontott, és csaknem átesett a hálózsákjában alvó Luke-on. Megrázta a fiú vállát.- Luké! Ébredj! Valaki van a barlangban. Valakik ásnak ott! Luké a szemét dörzsölte.- Tessék? Erica?- Riaszd a többieket. Siess! A fiú felült.- Erica?De a nő addigra eltűnt.* * *

- Várj! - suttogta az egyik férfi, és megfogta társa kezét. - Jön valaki.- Lehetetlen — morogta a másik. Az arca fénylett az izzadságtól. — Senki nem hallhatott meg minket. Áss csak tovább.De mielőtt a csákánya ismét kőnek ütődhetett volna, hirtelen fény öntötte el a barlangot.- Mit keresnek maguk itt! — kiabálta egy női hang.És mire észbe kaptak volna, a nő már nekik is esett egy ásóval, teli torokból kiabálva verte őket.Az egyik behatolónak sikerült elcsusszannia mellette, kijutott a barlangból, villámgyorsan lemászott az állványzaton, és már pucolt is, minél messzebb az ásatás felé közeledő léptek zajától. De a másik még mindig odabenn volt.- Hagyja abba! Uramisten! - kiáltotta, és próbálta elhárítani Erica ásójának ütését. Aztán, amikor a lány ismét felemelte a karját, leszegett fejjel nekirontott, ledöntötte a lábáról, megkerülte, és rohant a kijárat felé.- Állj! - Erica utánaindult. - Állítsa meg valaki! Kiáltozás hallatszott kintről, léptek zaja az állványokon.Amikor Erica futva kiért, egyenesen Jaredbe rohant, aki - a többiekhez hasonlóan - csak félig volt felöltözve, és elég kábának tűnt, hisz ő is álmából ébredt.- Az a két alak - Erica lihegve mutatott a kráter, Zimmerman medencéje felé. - Ne engedjék meglógni őket!Jared már indult is le az állványzaton.Bekapcsolták a biztonsági lámpákat, és alakok futottak a sötétség felé: a behatolókat üldözték.Luké száguldott le a létrán, hosszú, szőke haja kócos volt.- Hívtam a rendőrséget. Mi történt, Erica? Meglógtak?De a lány már ment is vissza a barlangba, zseblámpájának fénycsóvája végigsöpört a padlón és a falakon.Megtorpant. Hitetlenkedve meredt maga elé. A csontváz...Letérdelt, és remegő kézzel nyúlt felé. Bezúzott koponya. Széttört csontok. Tojáshéjként berepedt medence.- Szent szar! - suttogta Luke. - Mit műveltek?- Hívd Samet - mondta Erica rekedtes hangon.

A Hölgy koponyája. Darabokban. Az állcsontja kettétört.- Mélyen alszik. De ébreszd fel.- Erica...!- Menj!Remegő lábbal tápászkodott fel, és lámpáját a festmény felé fordította. Obszcén bevágások a sziklában. A behatolók többször is rácsaptak csákánnyal a festményre.Szinte el sem jutott a tudatáig, hogy nehéz léptek közelednek felfelé a létrán, és egy olyan ember lihegése hallatszik, aki nagyobb távolságot futott. Hallotta, hogy a férfi belép, érezte, amint megáll mögötte.- Eltűntek - mondta Jared.Erica behunyta szemét csöndes haragjában. Majd ő megtalálja őket. Valahogy megtalálja azt, aki felelni fog ezért.A férfi kis ideig némán állt a félhomályban, aztán megszólalt.- Remélem, most elégedett.Erica megperdült. Könnyáztatta szemmel is látta a férfi mellén az izzadságot, a rátapadt port. És látta a szemében a dühöt. Jared tajtékozva nézte a pusztítást a barlangban.- Hogy érti ezt? — kérdezte.- Kiásta ezt a nőt, akit békén kellett volna hagynia - mondta a férfi. - Biztonságban volt a sírjában, mielőtt maga idejött az ásóival és az ecsetjeivel, ott volt, ahol lennie kellett volna az idők végezetéig.A nő némán meredt rá. Még őt hibáztatja? Arcszíne vérvörösre váltott a barlang sötétjében.- Igen, nézze csak! - kiáltotta. - És nekem kellett megállítanom a pusztítást. Nem emlékszem, hogy maga bármit is tett volna, hogy gondoskodjon a barlang biztonságáról, pedig állítólag szentnek tartja. Én viszont tettem valamit. - Egy tárgyat húzott elő a zsebéből, és a férfi arca felé nyújtotta. - Egy egyszerű babafigyelő. Az adót a barlangba tettem, a vevőt az ágyam mellé. A behatolók hangja ébresztett. Én tettem valamit! És maga?Jared tátott szájjal meredt rá, mintha attól tartana, hogy Erica hozzávágja a készüléket. De a lány inkább zsebre tette, és a barlang bejáratához ment. Luke épp akkor ért vissza a táborból.- Igazad volt. Sam mélyen aludt - közölte. Erica alig tudott megszólalni a haragtól.- Luke, azt akarom, hogy mindent fotózz le a barlangban. Ne érj semmihez, mindent úgy fényképezz le, ahogy van.Remegni kezdett.- Senkit ne engedj be. Én megyek, és mielőtt nekilátnék rendet rakni, teljes jelentést írok.- Hé, jól vagy? - kérdezte a fiú.- El kell tűnnöm innen, mielőtt megölöm ezt az alakot - bökött hüvelykujjával hátra, a barlang belseje felé.Sammel a sziklaperem tetején találkozott. Főnöke haja úgy festett, mintha a villám csapott volna belé, egyik nadrágtartója a helyén volt, a másik lelógott.- Nem fogsz hinni a szemednek, Sam.- Luké már felkészített rá. A csontváz nagyon rossz állapotban van?Könny folyt végig a lány arcán, és Erica annyira remegett, hogy kénytelen volt átkulcsolni magát.- Elég rosszban. Bárcsak többet tettem volna!Sam olyan bánatosnak tűnt, mintha élő emberről volna szó.- Sok mindent vittek el?Erica szvettere ujjával megtörölte az arcát. Visszafojtotta a könnyeket. Ezután nézett csak Samre.- Mit is kérdeztél?- Hogy megállapítottad-e, mit vittek el.

A nő a homlokát ráncolva lelki szemei elé vetítette a barlang képét, a megrongált falat és a csontvázat. Aztán kiült az arcára a meglepetés.- Sam! Nem vittek el semmit. Amikor kirohantak, nem volt náluk táska vagy szatyor, és nem láttam, hogy bármit ott felejtettek volna.- Fura.- Egyáltalán nem - felelte Erica komoran. - Ezek nem leletvadászok voltak. Láttál te is elég kifosztott helyszínt. A tolvajok felkapják, amit akarnak, és már futnak is. Nem állnak neki tönkretenni az ásatást, ahogyan egy ékszertolvaj sem fogja lerombolni az áldozata otthonát. Ez szándékos vandalizmus volt.A vezető régész a közeledő fényszórók felé nézett, és összehúzta szemét. A rendőrség.- De miért? Mit érhetnek el vele?- Azt, hogy a régészek számára haszontalan lesz a barlang, és a bennszülött amerikaiak úgy érzik, meg lett szentségtelenítve, és lepecsételtetik, utána pedig a háztulajdonosok visszakapják a birtokaikat.A férfi szemöldöke megemelkedett.- Gondolod, hogy Zimmerman áll e mögött?- Bármibe lefogadom.A barlang felé fordult. Emberek ácsorogtak a sziklapart szélén, mászkáltak összevissza, akár a hangyák, akiknek a dombját lerombolták. Látta Jaredet a tömegben, a bennszülött amerikai építőmunkásokkal beszélt. Legtöbbjükön, akárcsak Jareden, nem volt ing, hosszú, fekete hajuk mezítelen hátukra lógott. Dühösek voltak, egyesek az öklüket rázták, mint a hadi ösvényre készülő harcosok.Ismét Samre irányította figyelmét.- A háztulajdonosok semmit nem akarnak annyira, mint hogy lezárjuk az ásatást. Az ásatás gátolja, hogy jogi lépéseket tegyenek az építési vállalkozók ellen. Ha a bíróság a javukra ítél, feltöltik a kanyont, és helyreállítják a birtokukat. De amíg egy kiemelt fontosságú régészeti ásatás folyik itt, semmi esélyük. Tudsz jobb megoldást az akadály elhárítására, mint tönkretenni a barlangot, hogy semmi hasznát ne lássuk? Óvintézkedéseket kell tennünk, Sam. Úgy érzem, nem ez volt az utolsó próbálkozás.

*■ *• *•

Jarednek úgy fájt a feje, hogy még az aszpirin sem volt képes elmulasztani.Tizenkét óra telt el a rongálás óta, de a hangulata legalább olyan sötét volt, mint a haja színe. Egy percet sem aludt, a történtek után senki nem ment vissza pihenni. A rendőrség kihallgatta őket, amennyire tudták, leírták a vandálokat, felmérték a kárt a barlangban, Sam Carter pedig beszámolt Erica elméletéről, miszerint a háztulajdonosok állnak a támadás mögött. Jared csak nehezen fogta vissza magát, hogy ne vonuljon egyenesen a háztulajdonosok táborához, és ne rángassa ki Zimmermant az Adidasánál fogva, hogy nyomban kivallassa.Mire visszatért lakókocsijába, szinte égtek a telefonok. Tévéhíradók, riporterek, bennszülött amerikai csoportok, amelyek felháborodtak egy szent indián temetési hely meggyalázása miatt. Hanyagsággal vádolták a fehér régészeket, bár Jared rámutatott, hogy pontosan dr. Tyler volt az, akinek eszébe jutott riasztót tenni a barlangba, és ő állította meg a vandálokat, mielőtt még több kárt okozhattak volna. Hiába. A helyet megszentségtelenítették. Rossz varázslat történt.Jared bekapott még egy aszpirint. Szíve szerint elment volna a klubba, de a szokásos edzésidő rég elmúlt. Gondolatban újra meg újra lepergette a jelenetet, amikor Erica könnyei megbénították.Mindig is kemény nőnek tartotta. Amikor Jared belépett a barlangba, a lány háttal állt neki. „Remélem, most elégedett", mondta neki. De amikor Erica megperdült, és ő meglátta a

könnycseppeket az ámbraszínű szempárban, a torkán akadt a szó. Erica belekezdett tirádájába, ő pedig csak állt, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Nem tudott másra gondolni, mint hogy milyen sebezhető és kiszolgáltatott most a lány. Nem ellenség, hanem áldozat, aki megmutatta védtelenségét. Egy pillanatra Jared szinte azt kívánta, bárcsak ne lenne része ebben az egészben, soha ne lépett volna a mozgalomba, ne találkozott volna Necujával. Bárcsak az irodájában ülne San Franciscóban, és apjával együtt gyártaná a szerződéseket, zálogleveleket, földdel kapcsolatos iratokat.Aztán a lány kiviharzott, és ő még mindig bénultan állt, még ahhoz sem volt ereje, hogy utánasiessen és visszavonja a szavait. Pedig nem akarta bántani. A harag mondatta vele mindazt, a harag, amely éjjel-nappal vele volt. Necuját a Bennszülött Amerikai Temetőbe temették. És amikor meglátta a gyógyító asszony bezúzott koponyáját és összetört csontjait...A napsütötte telepen át Erica lakókocsija felé pillantott. Egy közönséges babafigyelő. Nem a Radio Shackbe ment megvenni a legújabb high-tech megfigyelőrendszert, személytelen elektromos ellenőrző berendezést. Vett egy egyszerű babafigyelőt, mintha csak arra számított volna, hogy az ősi asszony halk sírása ébreszti fel majd éjszaka.- Black úr?Megfordult. Egy férfi állt a lakókocsi nyitott ajtajában. Napos, enyhe idő volt, és Jared nyitva hagyta az ajtót.- Igen? — mondta.Nem volt ismerős a látogató. A férfi felé nyújtotta a névjegyét.- Julián Xavier, ügyvéd. Bejöhetek? Meglehetősen bizalmas dolgot szeretnék megbeszélni önnel.A magas, vékony, aranykeretes szemüveget viselő alak kényelmesen elhelyezkedett az egyik bőr klubfotelban, angolnabőr aktatáskáját a térdére helyezte, és elmagyarázta, hogy egy különböző bennszülött amerikai csoportok gyógyító embereiből és sámánjaiból álló elit csoportot képvisel.- Attól tartanak, hogy ami most az Emerald Hillsen történik, az a világ betegségének a tünete. Úgy gondolják, hogy nagy katasztrófát hoz az emberiségre, ha a barlangot nem pecsételik le.Jared nem ült le. Várt.Xavier tökéletesen manikűrözött ujjait vizsgálgatta. Egy ember, aki megfontolja a szavait.- Tudom, hogy több bennszülött amerikai csoportot is képvisel, és nem kétséges, hogy mint az illetékes bizottság tagja, éppen elég dolga van. De az ügyfeleim szeretnék igénybe venni a szolgálatait.Jared összefonta a karját.- De hiszen ön már képviseli őket, Mr. Xavier. Mi szükségük rám?A látogató megigazította aranygombos kézelőjét.- Először is, ön sokkal jobban ismeri ezt a területet, mint én; közismert, hogy személyes ügyének is tekinti, ismeri a tényeket, jó kapcsolatai vannak Sacramentóban és így tovább. Csupa olyan előny, amely az ügyfeleim szerint segíti az ügyüket. Azt is méltányolják, ahogyan ön a régészek iránt érez, mivel ez egybecseng az ő érzéseikkel.- Na és, hogyan érzek én a régészek iránt?Xavier a torkát köszörülte.— Nos, úgy véli, hogy meggyaláznak egy szent földet, és azt akarja, hogy minél hamarább eltűnjenek. Soha nem rejtette véka alá a véleményét, Mr. Black.— És pontosan mit várnának tőlem az ügyfelei?— Mint mondtam, ön jól ismeri a terepet, és olyan előnyökkel rendelkezik, amelyekkel én, mint kívülálló nem. És sietve hozzáteszem, hogy az ügyfeleimnek van egy alapjuk az ilyen különleges esetekre, és bármennyit kér is, meg tudják fizetni.— Mit is mondott, kik ezek az emberek? - nézett rá Jared. Gyors, száraz mosoly.

— Nem áll módomban felfedni a személyüket. Hogy őszinte legyek, magam sem értem teljesen, miért. Törzsi törvények, tabuk meg ilyesmik.Jared lassan bólintott.— De ha úgy döntök, hogy elvállalom a megbízást, akkor megkapom a nevüket, ugye?— Sajnos akkor sem. Nem kockáztathatják, hogy kiderüljön, közük van ehhez az egészhez. Törzsi rivalizálás, eskük meg hasonlók. Higgye el nekem, elég bonyolult az egész. De biztosíthatom, hogy a pénz a helyén van, és amint maga igent mond, utalható.— Pontosan mit is várnának tőlem? Xavier pislogott.— Természetesen azt, hogy lezárják a barlangot. A fehér régészek ne szentségtelenítsék meg az oda temetett asszony testét és temetési tárgyait. Ez komoly dolog, Mr. Black. Az ügyfeleim a bennszülött amerikai ügyek legfelsőbb szintjét képviselik. Mondhatni, ők a bíborosi testület indián megfelelője.Jared gondolkodott egy pillanatig. A nyitott ablakon át beszűrődtek a tábor zajai.— Mr. Xavier - szólalt meg végül. - Elmondhatja az ügyfeleinek, hogy nincs szükségük a szolgálataimra. Az állam minden valószínűség szerint élni fog kisajátítási jogával. Ebben az esetben a háztulajdonosokat az ingatlanok piaci értékén fogják kártalanítani. A házakat lebontják, és a barlang a Környezetvédelmi Hivatal kezelésébe kerül, és végül átadják a törzs képviselőjének. Ha nem így történik, kérvényezni fogom, hogy a bíróság határozatban tiltsa meg a kanyon feltöltését, amely esetben a háztulajdonosok rosszul járnak. De a barlangot mindenképpen megóvjuk, Mr. Xavier. Gyors, ideges nevetés.- Szóval, tudja, az ügyfeleimnek nem elég, hogy megóvjuk a barlangot. Ok azt akarják, hogy lezárják. Végleg.Drága aktatáskájára tette mindkét kezét, mintha azt akarná sugallni így, hogy értékes dolgok vannak benne.- Hadd hangsúlyozzam, Mr. Black, hogy az ügyfeleim számára a pénz nem akadály, ha arról van szó, hogy a temetkezési helyük megszentségtelenítését kell megakadályozni. Túl sokszor fordult már elő ilyesmi. És persze tisztában vannak azzal is, hogy ez az ön személyes ügye is. A felesége...Nem fejezte be a mondatot.- Igen - mondta Jared. - A feleségem bennszülött amerikai volt, és többek között a temetkezési helyek megóvásáért is harcolt.Néhány pillanatig gondolkodott, alaposan felmérte látogatóját, az pedig az arcára ragasztott mosollyal várt.- Mr. Xavier, elkísérne valahová? - szólalt meg végül Jared újra.Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Xavier mosolya lehervadt.- Hogy kísérjem el? Hová?- Csak szeretnék néhány dolgot megvilágítani. Nem tart soká.

# # #

- A történelmi adatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a szemüveg tulajdonosa valószínűleg tengerész lehetett - diktálta Erica a diktafonjába. - Feltehetőleg Jüan Cabrillóval hajózott, aki 1542-ben valahol Santa Monica és Santa Barbara környékén vetett horgonyt, és rövid időre kapcsolatba került a csumas indiánokkal. De vajon miért temették el a barlangba a szemüvegét? Talán ő is ott nyugszik? Ha igen, miért temetnek egy európait az indiánok szent barlangjába?Erica lenyomta az állj gombot, lehunyta a szemét, és a homlokát masszírozta. Nem tudott koncentrálni. A csontvázat tönkretették! Hiába dicsérte meg Sam, hogy megelőzte az igazi katasztrófát, mégis felelősnek érezte magát. Hiszen kínozta valami rossz előérzet, hogy baj fog történni, és mégsem tett mást, mindössze egy babafigyelőt rakott a barlangba. Sam azt

mondta, okos húzás volt tőle. Luké és a többiek is gratuláltak, amiért ilyen előrelátó. Az Emerald Hills-i ásatáson hős volt mindenki szemében.Egy embert kivéve. „Remélem, most elégedett."Gondolatai ismét Jared felé kanyarodtak. Látta maga előtt, ahogyan az elmúlt éjszaka is, csupasz melle merő izzadság és rátapadt por. Karcsú, de izmos, s erről a lánynak ismét eszébe jutott a kérdés, vajon hová tűnhet minden este két órára, de úgy, hogy még telefonon vagy csipogón sem lehet elérni. És főleg látta maga előtt azt a pillantást a férfi arcán, amikor azt mondta: „Remélem, most elégedett." Először a düh sütött róla - ugyanaz a sötét harag, amelyet Erica akkor látott, amikor a férfi a kilátón állva némán perelt az óceánnal —, de a következőben leesett az álla. Talán attól, amit a fejéhez vágtam? - tűnődött Erica. Nemigen emlékezett a pontos szavakra, amelyek csak úgy ömlöttek belőle, amikor erre a szemtelenségre Jared Blacknek támadt. Olyan mérges lett, hogy csaknem hozzávágta a férfihoz a babafigyelőt. Jared pedig meglepő módon egy szót sem szólt. Mi ütött belé, hogy olyan jámboran állt, míg ő kiviharzott, miért nem akarta, hogy az övé legyen az utolsó szó?Erica még mindig haragudott rá. Ritkán volt hosszan dühös bárkire vagy bármire. A haraggal semmire nem megy, csak az energiáját és az idejét vesztegeti. De ez esetben a démon nem eresztette. „Remélem, most elégedett." Azért hibáztatta, amit egyedül ő próbált megelőzni. Bármit mondtam is akkor első haragomban, messze nem volt elég, gondolta Erica. Kedve lett volna a férfi lakókocsijához csörtetni és berontani.— És még valami, tisztelt uram...Amikor lépéseket hallott a lakókocsija felé közeledni, félrerakta a munkát. Azt hitte, Luké az, aki a barlangban esett kárról akar jelenteni. Erica már korábban vissza akart menni, hogy alaposan felmérje, mi mindent tettek tönkre a vandálok, de annyira úrrá lettek rajta az érzelmek, hogy képtelen volt rá. Inkább Luke-ra bízta a feladatot. Ugye nem azt akarod újságolni, hogy újabb összetört csontokat találtál?Megdöbbenésére Jared hangját hallotta. A férfi őt szólította.A bejárathoz ment, és kibandzsított a napfénybe. Feltűnt neki, hogy a férfi újabban lazábban öltözik, és átfutott az agyán, milyen jól áll neki a farmer és a rövid ujjú ing. És közben bosszantotta a dolog.— Dr. Tyler, zavarhatjuk egy percre? - kérdezte Jared. Erica Jared társára pillantott. Az idegen értetlen arccal ácsorgott, és idegesen húzogatta mandzsettáját. Nem hívta be őket.— Miről van szó?— Az úr Mr. Xavier. Ügyvéd, és egy bennszülött amerikai csoportot képvisel, amely igényt tart a szolgálataimra.Erica várt. Jared a férfira nézett.— Mr. Xavier, volna szíves elismételni dr. Tylernek, amit az előbb nekem mondott?Vörösség kezdett terjedni a férfi gallérjától egészen gyérülő hajáig.— Szóval...— Csak ismételje el, amit nekem mondott. Valami olyasmi volt, hogy a pénz nem számít, ugye?Xavier egy pillanatig idegesen állt, Erica már azt hitte, ott fog összeesni előtte. Aztán hirtelen sarkon fordult és elsietett. Erica Jaredre pillantott.— Mi ez az egész?— A háztulajdonosok küldönce volt. Meg akartak vesztegetni, hogy lezárathassák a barlangot.Erica fordult volna vissza a lakókocsijába, de Jared utánaszólt.— Dr. Tyler, szeretnék bocsánatot kérni azért, amit az elmúlt éjszaka mondtam. Nem voltam teljesen magamnál, és semmi jogom nem volt rá, hogy így beszéljek önnel. Nagyon felzaklatott, amikor megláttam, mit műveltek azok a vandálok.

A nő egy pillanat alatt végigmérte. Látta az őszinteséget a férfi füstszürke szemében, és eszébe jutottak Sam szavai: „Jared felesége? Úgy érted, hogy nem tudod?" így aztán barátságosan válaszolt.- Épp kávézni akartam. Van kedve csatlakozni? A férfi követte a lakókocsiba.- Engem is nagyon felzaklatott — mondta Erica.Kivett egy palack hideg Evian vizet a hűtőből, és a kávéfőzőbe öntötte.- Feltehetőleg én is mondtam néhány olyan dolgot, amit nem Kellett volna, bár nem igazán emlékszem, miket.A férfi elmosolyodott.- Jól helyre rakott.- Mr. Black, mindkettőnknek fontos az az asszony, akit a barlangba temettek. Magának és nekem nem volna szabad ellenségeknek lennünk.Jared a fejét csóválta.- Még mindig úgy vélem, hogy helytelen, amit tesz. Maga azt mondja, hogy a tudomány nevében ássa ki a sírokat. De az akkor is csak sírrablás. És miért? Hogy kiállítsák egy múzeumban?A nő csípőre tett kézzel fordult felé.- Hát akkor elmondom magának, mit is csinálok. Amikor 230 évvel ezelőtt a spanyolok idejöttek, és megnyitották misszióikat, az indiánokat beterelték ezekbe a missziókba a falvaikból. Pénzzel, erőszakkal rávették őket, hogy térjenek meg, legyenek keresztények. Nem gyakorolhatták tovább ősi vallásukat, nem folytathatták a hagyományaikat. És legtöbbjükkel végeztek a fehér ember betegségei. A hódítás olyan gyorsan ment végbe, hogy alig két generáció alatt elvesztek ezeknek a törzseknek a szokásai, történelme, még a nyelvei is. De most a régészet megpróbálja rekonstruálni ezeket az elveszett kultúrákat. Ha megtörténik, amit egyes bennszülött amerikaiak akarnak, és mindezeket a tárgyakat elveszik a múzeumoktól, és újra eltemetik őket, azzal megint tettünk egy lépést hátra. Amikor az iskolák csoportokat szerveznek a múzeumokba, megmutatjuk a gyerekeknek azt, kik is éltek itt előttünk. Ha nem tesszük, úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sem lesz, mi volt itt korábban.A szavai még a levegőben csengtek. Jared a szemébe nézett.Aztán Erica a kávéfőző felé fordult. A kávé kifolyt már, és a nő kitöltötte a nedűt két rajzfilmfigurákkal díszített csészébe.- Szégyentelenül drága amaretto - nyújtotta át a férfinak a Donald kacsás csészét. — Az egyetlen, amivel kényeztetem magam - tette hozzá mosolyogva. Szerette volna oldani a feszültséget.Jared most először járt a nő lakókocsijában. Próbált feltűnés nélkül körülnézni, hátha lát itt valamit, amiből jobban megismerheti ezt a nőt, aki továbbra is rejtély a számára. Egyik pillanatban kemény, a másikban sebezhető, ismét kőkemény, de mindig szenvedélyes. Meglepte a látvány. A lakókocsi úgy nézett ki, mintha évek óta laknának benne. Az biztos, hogy Erica rendelkezik azzal a képességgel, hogy bárhol legyen is, azonnal otthont teremtsen. Jared saját lakókocsijára gondolt, amelyet különben csak ideiglenesen bérelt. Teli van luxussal és modern felszereléssel, de hiányzik belőle minden, ami személyiséget kölcsönözne neki. Itt van egy harminc centi magas Szabadság-szobor, a gyomrában órával, miniatűr eszkimó totemoszlop, egy filmplakát a Salamon király bányája régi bemutatójáról, egy malibui életmentők naptár, aztán volt valami, ami leginkább virágzó kaktuszra emlékeztetett cserépben, pedig valójában gyertya volt, egy nyitott doboz aprósütemény, és végül egy Harrison Ford-fénykép autogrammal. „Kedvenc régészemnek." Az aláírás pedig: „Indiana Jones." Aztán a férfi Erica komputere felé nézett. Az egérpad egy spiritiszta ouija deszka volt. Amikor pedig végül egy kalapos babákkal teli polcra esett a tekintete, Erica megszólalt.- A kedvenceim. Mindenhová magammal viszem őket.A férfi most látta, hogy cédula van mindegyiken a nevével: Ethel, Lucy, Figgy.

- Jól kijönnek egymással — tette hozzá a lány mosolyogva. — Többnyire.De sehol egy családi fotó, szülők, testvérek, gyerekek képei.Az ágyon egy nagy halomban a nő postája — újságok, számlák, levelek —, mindegyik egy Santa Barbara-i postafiókba címezve.Enyhén elvörösödött, amikor megérezte, hogy a nő figyeli. Kavargatni kezdte a kávéját.- Santa Barbarában van az otthona?Erica munkaasztalának dőlve belekortyolt a frissen főzött kávéba.- Ideküldetem a postámat. Nincs állandó lakhelyem. — Széttárta a karját. - Igazából jelenleg ez az otthonom.A férfi is ivott egy kortyot, és a csésze pereme fölött nézte a lányt. Próbálta nem kimutatni csodálkozását. Ez az egész? Mindene elfér ezen a kis helyen?- Egyszer meglátogattam egy barátomat egy ásatáson Új-Mexikóban. A sátra teli volt műtárgyakkal. Az volt az ő kis magángyűjteménye. Mindenhová magával vitte. — Jared most ismét körülnézett a lakókocsiban. — Azt hiszem, valami ilyesmit vártam itt is.— Nem gyűjtök műtárgyakat. Nem hiszek a magángyűjteményekben.A férfi csodálkozva nézett rá.— De maga mondta az előbb, hogy...— A múzeumi gyűjteményekben hiszek, mert nyilvánosak, és mert a tudást, a dolgok jobb megértését szolgálják. Nem helyeslem a régészeti leletek magánjellegű gyűjtését. Csak a lopások száma szaporodik miattuk. Amíg vannak gyűjtők, akik hajlandók jól megfizetni, amit egy sírban találtak, addig lesznek sírrablók is. Az ilyen tárgyak kereskedelme pont azt a sírrablást bátorítja, ami ellen maga is harcol.Jared azon kapta magát, hogy hirtelen a saját, Marin megyei házában levő műtárgyaira gondol. Meglehetősen szép pénzt fizetett ezekért a Kolumbusz előtti emlékekért. Soha nem fordult meg a fejében, milyen kulturális töltettel rendelkeznek ezek a tárgyak.Inkább arról akart egy megjegyzést tenni, milyen kétségbeesett eszközökhöz folyamodnak már Zimmerman és a háztulajdonosok, és hogy a közeljövőben még elővigyázatosabbnak kell lenniük, amikor léptek közeledtek odakinn, és Luké rohant be a sátorba.— Erica, ezt látnod kell! A nő letette csészéjét.— Mi az?— A barlangban. Egy kicsit kezdtem rendbe tenni a dolgokat, ne aggódj, semmihez nem nyúltam, de... Erica, ezt látnod kell!Mindhárman a kanyon széléhez siettek, és lemásztak az állványzaton. A barlangba érve Erica letérdelt, és finoman lesöpörte a földet a frissen kiásott tárgyról.— Úgy tűnik, valamiféle ruhába van csomagolva - motyogta. — Elrohadt már, de a szálak mikroszkópos analízisével... Jóságos ég! — tört ki hirtelen. — Ez egy ereklyetartó!Jared közelebb hajolt.— Ereklyetartó?— Az ereklyék tartálya. Általában egy szent csontjai vagy szőrzete.Erica óvatosan tovább söpörgette a földet, és végül kibukkant egy ezüstből készült kéz és alkar.— Egyértelmű, hogy ereklyetartó. Hát, úgy tűnik, nem csak a Hölgyet temették ebbe a barlangba.— Melyik szent lehet, Erica? — Luké hangja szinte remegett az izgalomtól. — Kinek a csontjai ezek? Meg tudod mondani?— És hogy kerültek ide? — tűnődött hangosan Jared. Erica egy finomabb ecsetet választott.— 1542, Cabrillo után még 227 évig nem jöttek ide európaiak. Bárki hozta is ezt Amerikába, nem hiszem, hogy 1768 előtt tette.

Még jobban lepucolta a leletet, és közelebb húzta a lámpát. Elolvasta az ezüstre vésett nevet, és elállt a lélegzete. Hitetlenkedő ábrázattal nézett fel a többiekre.— Úgy tűnik, hogy a mi kis ásatásunk mostantól nemzetközi téma lesz.— Miért? — kérdezte Jared.— Mert amit most találtunk — mutatott a félig eltemetett ezüstkarra -, jelentenem kell a Vatikánnak.

Hatodik fejezet

Teresa 1775

Teresának két kívánsága volt: az egyik, hogy megtudja, mi bántja Felipe testvért, és a másik, hogy valami gyógyírt találjon rá.— Csak a gyűszűvirág levelét aratjuk le — mondta éppen Felipe, és a hangja, mint mindig, most is olybá tűnt a lánynak, mint a kanyonban suttogó szél: hűvösnek, megnyugtatónak.Felipe testvérben minden olyan megnyugtató volt. Az, ahogyan járt, minden kapkodás nélkül, akár az atyák némelyike, és a modora szerény, mint a kert, amelyben szorgoskodtak. Amikor evett, percek is elteltek két harapás közt, mert Felipe mintha teljesen ki akarta volna élvezni a föld nagylelkűségét. Amikor munka közben megpihent, kezét köntöse bő ujjába rejtve, borotvált koponyáját imádságos elmélkedésre hajtotta le. De a legmegnyugtatóbb mégis a szeme, gondolta Teresa. Olyan gyengéd őzikeszem, egy békés, távoli helyre nyíló kapu, egy helyre, ahol nincs harag és erőszak, sem fájdalom vagy halál. Amikor Teresa nem bírta tovább elviselni népe szenvedését — az emberek ijesztő gyorsasággal estek áldozatául a kórnak —, Felipe testvér párás, zöld szemébe nézett, és szelleme belé szállt, megfürdőzött ebben a ritka, értékes magányban.Legalábbis eddig így volt. De újabban valami ijesztő változás ment végbe Felipe testvérben. Egy olyan alig észrevehető változás, amit csak ő érzékelt, aki mindennap vele dolgozik a gyógynövénykertben. A viselkedésén és a beszédén nem látszott, de friss karikák voltak a szeme alatt, és valami különös, űzött volt a pillantása, amely három éve, amikor a misszióra érkezett, még nem volt rá jellemző.Teresa tiszta szívéből szerette a fiatal barátot, még ha nem is mondhatta el neki. Felipe testvér szent ember volt, aki életét az istenének és a lelkek megtisztításának szentelte. Akárcsak az atyák a misszión, ő sem törődött olyan dolgokkal, mint a férfi és nő kapcsolata, szerelem, szexualitás. Még ünnepélyes esküt is tett, hogy soha nem nősül meg. Teresa népénél nem volt cölibátus, de volt egy gyönyörű topa legenda, amelyben egy nap egy hős érkezett a tengerről, és beleszeretett a klán gyógyító asszonyába. Sok generációval ezelőtt történt mindez, amikor a gyógyító asszonyok még nem mehettek férjhez, szűzen kellett leélniük az életüket. De miután a hős mégis elvette őt, attól fogva a gyógyító asszonyok is kereshettek férjet maguknak. Ezért mehetett férjhez Teresa anyja is, és ezért reménykedhetett benne ő maga is, hogy egy nap férjhez megy, bár az a sorsa, hogy ő legyen a klán gyógyító asszonya. De az a férfi nem lehet akárki. A lány Felipét kívánta.— A gyűszűvirág — mondta épp a férfi, és Teresa valami új feszültséget érzett a hangjából, ami tegnap még nem volt ott. Talán honvágya van? Az ősei földje után vágyakozik? Teresa nem ismert senkit, legyen bár topa vagy idegen, aki sokáig boldogan élhetne a törzsétől távol. Igaz, az atyák már hat éve vannak itt, felépítették különös kunyhóikat, különös növényeket termesztenek, és fura állatokat nevelnek, és semmi jele, hogy hamarosan távoznának. De Felipe testvér nem olyan, mint az atyák, akiket láthatóan keményebb anyagból gyúrtak. Felipe gyengéd ember, szinte gyerek még, a bőre sápadt, és hamar elpirul, mosolya szégyenlős és édes. Volt idő, amikor Teresa úgy vélte, hogy Felipe testvér nem is igazi ember, hanem szellemkalauz, akit az ősei küldtek, hogy vigyázzon a topákra, amíg az atyák itt vannak.Teresa három évvel ezelőtt jött a misszióra, amikor a falubeli társait elcsábította az étel ígérete. Úgy tervezték, hogy Teresa és anyja utána visszatérnek tengerparti falujukba, de az anyja váratlanul megbetegedett, és bár a ferences atyák gyengéden ápolták, meghalt. Teresa akkor még csak tizennégy éves volt. A gyásztól lesújtva, fájdalommal telve készült a visszaútra, amikor Felipe testvér rábeszélte, hogy maradjon a misszión, ahogyan az atyák is odahívták a topákat, és szívesen láttak bárkit, aki velük óhajtott élni. Teresa a férfi gyengéd,

zöld szemébe nézett, amiről erdei tavak és párás tisztások jutottak az eszébe, és elfogadta az ajánlatot.És néhány hónap múlva Felipe testvér miatt engedte meg, hogy megkereszteljék.Teresa nemigen értette, mit jelent az a víz a fején, ahogyan a többi megkeresztelt topa sem értette, akik a misszión éltek, megtanultak növényt termeszteni, tehenet fejni, takarót szőni és fazekat készíteni. A misszión könnyebb volt az élet, mint a faluban, ahol, hogy meglegyen az élelmük, halászni kellett, vagy makkot gyűjteni a fák között, és bizony gyakran üres kézzel tértek haza. A misszión az atyák bőven adtak enni, volt fedél a fejük fölött, s mindössze annyit kellett mondani érte, hogy „Miatyánk, Jézus és ámen". A reggeli szertartáson utánozták a papot, álltak, ültek, térdeltek, megérintették a homlokukat, mellüket és vállukat, amikor a pap keresztet rajzolt a levegőbe, kis kenyérdarabkákat vettek a nyelvükre, és általuk nem értett szavakat mormoltak. Felipe testvér azt mondta, hogy akiket megkereszteltek, azok meg vannak mentve. De vajon mitől, tűnődött Teresa.És vajon azért nem hagyhatják el többé a missziót, mert meg vannak mentve? Bár szerették az életet a misszión, sokan mégis szerettek volna hazatérni a falujukba, de az atyák azt mondták, hogy miután megkeresztelték őket, nem mehetnek. Ezért is zárják be őket éjszakára, és ezért küldenek katonákat a szökevények után. Sokan mondták is, ha tudták volna, hogy az a fejükre öntött víz azt jelenti, hogy foglyok lesznek a misszión, hogy elvágják őket a hagyományaiktól, a vallásuktól, soha nem vetették volna alá magukat.Teresa arra is gondolt, hogy az övéi talán emiatt betegszenek és halnak meg.Anyja halála után Teresának kellett volna átvenni a Topangna-barlang gondozását. De a lány képzése nem fejeződött be, nem vezették be teljesen a titkok, mítoszok, varázslatok világába, nem ismerte a megfelelő imákat és szertartásokat. Lehet, hogy az Első Anya ezért is nem látogatta meg három nyáron át, amikor az emberek sorra meghaltak. De Teresa félt irányítás nélkül megpróbálni a barlang szertartásait. Némelyik tabu olyan erős, hogy a legkisebb tévedés is katasztrófához vezethet, földrengés vagy árvíz is bekövetkezhet.De hisz nem katasztrófa az is, hogy így pusztul a népe?— Csak óvatosan, nehogy eltörjük a levelet — mondta Felipe testvér mézédes hangján.Teresa próbálta tiszteletteljes figyelemmel hallgatni. Azért választották ki őt, hogy segítsen Felipének a gyógynövénykertben, mert maga is ismert ilyen növényeket. Sajnos sem ő, sem Felipe testvér nem talált semmilyen gyógyító füvet arra a betegségre, amely egyre több topa életét követelte.— Látod? - mondta Felipe testvér, és óvatosan levette a gyűszűvirág levelét.A saját nyelvén beszélt, kasztíliaiul. Teresa megtanulta az atyák nyelvét, ahogyan minden topának, tongvának és csumas-nak meg kellett tanulnia. A nyelv új volt, ahogyan a virág is, amelyet Felipe mutatott neki, s amelyben olyan szellem lakik, amely a szív betegségeit enyhíti. Ez a kert teli volt olyan új virágokkal, amelyeket egy Európa nevű helyről hoztak - szegfűvel, hunyorral, bazsarózsával. A kerítés mögött pedig új állatok — marhák, lovak, birkák — legelték a füvet, amelyeket ugyancsak a tengerentúlról hoztak. A mezőkön a népe és a többi törzsbeliek hajlongtak fáradságos munkával, ástak, gyomláltak, ültettek furcsa, új növényeket, búzát, árpát, kukoricát. Teresát némi rossz érzéssel töltötte el, hogy ennyi új dolgot hoztak a régiek helyére. Nem látta, hogy az atyák valaha is a föld engedélyét kérték volna ahhoz, hogy felszántsák, nehéz állatokkal tapostassanak rajta, megváltoztassák a folyó irányát azzal, hogy csatornát ásnak oda, ahol addig nem volt. Lehet, hogy megtört a rend, és káosz foglalta el a helyét?Teresa emlékezett még arra a napra, amikor az idegenek megjelentek. Tizennégy nyarat látott addig. A falvakban már elterjedt a híre, hogy dél felől utazók hatoltak be az ősi földre, és nem adják meg a kellő tiszteletet. A behatolók csak isznak, de előbb nem kérik a folyó engedélyét, letépik a fák gyümölcsét anélkül, hogy előbb a fa engedélyét kérnék, és a megfelelő,

tiszteletteljes szertartás nélkül, csak úgy levágják az ágakat, és tábortüzeket gyújtanak. Az összes törzs egyetértett vele, hogy az idegeneket meg kell tanítani a Nép szokásaira.De amikor a sokaság az újonnan jöttek felé közeledett, s a férfiak felemelték lándzsáikat, nyilaikat, hogy megmutassák nekik, megvédik a föld szellemét, az idegenek hirtelen egy nőt emeltek a levegőbe, és magasra tartották, hogy mindenki jól lássa. Az emberek azt hitték, gyógyító asszony, ezért elhallgattak, várták, hogy szóljon hozzájuk. De nem szólt. Nem is mozdult. Talán halott? - tanakodtak. De a nő szeme nyitva volt, és mosolygott is. A főnökök is azt hitték, hogy a behatolók egy szent asszonyt hoztak el hozzájuk. Tisztelettudóan letették íjaikat és nyilaikat, anyáik, húgaik pedig magvakat és gyöngyöket tettek elé ajándék gyanánt. A topák, a tongvák és a többiek mind letették elé ajándékaikat. Teresa akkor nem értette, hogy volt képes az asszony mindvégig mozdulatlan maradni. De azóta megismerte a festményeket, és azt is tudta, hogy nem igazi nő volt ott, hanem csak a képe, valamin, amit vászonnak neveznek. De egy dologban a népe és a behatolók egyetértettek: Hölgynek nevezték.Hat év telt el, de Teresa és a topák még mindig nem értették, mit keresnek itt a behatolók. Az biztos, hogy már nem maradhatnak soká, mert nincs ember, aki olyan hosszan kibírná az ősei nélkül, vélekedtek a főnökök, a gyógyító asszonyok és az emberek. Az atyák azt mondták, hogy nagyon nagy utat tettek meg. De volt valami ezekben a látogatókban, bármilyen adakozók voltak is, ami zavarta Teresát. Tavasszal az atyák főnöke jött látogatóba. Nagyon alacsony volt, a topák is fölé tornyosultak, Juniperónak nevezték el a törpefenyő spanyol neve után. Teresa hallotta, amikor az atyák arról beszélgettek, hogy indiánoknak nevezett emberek fellázadtak egy San Diego nevű helyen a misszióban, és ez nagyon nem tetszett az atyáknak. Aztán Junipero azt mondta az itteni atyáknak.- A szellemi atyáknak képesnek kell lenniük pálcával büntetni fiaikat, az indiánokat.Teresát sok minden zavarta az atyák gondolkodásában. Például mikor a papok megtudták, hogy a nők növények főzetével előzik meg a terhességet, szigorúan megbüntették őket. Pedig mindenki tudja, hogy a fogamzás ellenőrzése milyen fontos a törzs egészsége szempontjából. E nélkül a törzs túl nagyra nőne, akkorára, amekkorát a föld már nem tud eltartani. Az istenek tanították meg rá a topákat generációkkal ezelőtt: túl sok ember kevés ételt, vagyis éhínséget jelent. De az atyák megoldása nem ez volt, hanem az, hogy több ételt kell termelni. Megmutatták a topáknak, hogyan ültessenek magvakat, öntözzék, gondozzák őket, aztán arassák le a kukoricát és babot, tököt, amit távoli világukból hoztak magukkal. És most csakugyan volt elég étel, és a nőknek nem kellett védekezniük a terhesség ellen. De Teresa káoszt látott ebben, annak a mintának a felfejtését, amelyet az istenek szőttek a Teremtés kezdetekor. Egyre több ember és egyre több étel, míg végül annyi hely nem marad, hogy egy tűt leejtsenek.Az atyák terve amúgy sem vált be, mert nem termett elég gabona ahhoz, hogy etesse apresidók katonáit is, és a falvakban az emberek éhen haltak. Mindennap egyre több és több topa, tongva és csumas érkezett üres kosarakkal, ételért könyörögve a misszióra. Az atyák pedig akkor adtak ételt, ha az emberek itt maradtak, és keresztények lettek. Így aztán Teresa népe megtöltötte a gyomrát Jézussal és gabonával, és az emberek hagyták, hogy a nevüket Jüanra, Pedróra vagy Mariára változtassák.A lány gondolatai visszatértek Felipe testvérre, és arra, hogy egyre jobban aggódik miatta, attól fél, hogy valami betegség emészti a lelkét.Ha Teresa képes lett volna a fiatalember lelkébe látni, látta volna, hogy olyan erős vágyakozás van benne, amely tűzként pusztítja belsejét. Felipe egyetlen dologért jött az Újvilágba: hogy megtapasztalja az eksztázist. De eddig hiába.Akárcsak az áldott Quintavalle-i Bemard testvér, aki ötszáz évvel ezelőtt élt, gondolta Felipe. A kezében tartott harang alakú virágokra meredt, egy pillanatra azt is elfeledte, mit akart tenni velük. Miután Bemard felvette Szent Ferenc szokásait, gyakran élt át eksztázist, a mennyei dolgokon elmélkedve. O, Szűzanyám, milyen csodás lehet megtapasztalni az Úr magasztos

ajándékát! Felipe gyakran álmodozott erről, elképzelte, milyen lehetett Bemard testvérnek, amikor a templomban egy nap a misét hallgatva elméje egészen az Úrig szállt, s ettől megdermedt, az eksztázistól úgy maradt mozdulatlanul, reggeltől az esti órákig. S attól fogva még tizenöt évig élvezte ezt a mennyei ajándékot Bemard testvér, szíve és arca naponta az Úrig szállt. Agya annyira eltávolodott minden földi dologtól, hogy madárként lebegett a föld fölött, és harminc napig is mozdulatlan maradt egy magas hegy tetején, és az isteni dolgokról elmélkedett.Felipe arról is álmodozott, hogy úgy jár, mint Masseo testvér, Szent Ferenc társa, aki cellájába zárkózott, és imákkal, korbáccsal, böjttel gyötörte testét. Aztán az erdőbe menve könnyes szemmel kiáltott az Úrhoz, adjon neki isteni erényt. S Krisztus hangja szólt le hozzá a mennyből. „Mit adsz nekem cserébe az erényért, amelyre vágyói?" Masseo testvér pedig így felelt: „Uram, szívesen adom neked a két szemem az arcomból." Mire az Úr monda: „Megkapod tőlem az erényt, és parancsolom, hogy tartsd meg a te szemeid."Hogy Krisztus hangját hallani! Felipe a vastag gyapjúcsuhában is megborzongott. Ezért jött erre a vad földre - hogy isteni látomások lepjék meg, hogy felnézzen az O szent arcába. Amikor Isten misszionáriusi szolgálatra hívta, Felipe lelkesen vállalkozott rá. Hogy örvendezett mindenki a falujában, amikor bejelentették, hogy őt választották ki, csatlakozhat az Alta California-i misszióhoz! Milyen büszke volt az apja! Valóságos tömeg gyűlt össze kis templomukban, és mindenki azért imádkozott, hogy biztonságos legyen az útja, és küldetése sikerrel járjon. S az ő szíve hevesen vert, fűtötte a remény és a biztos tudat, hogy azon a távoli földön valósággá válik régi álma, hogy találkozik a Megváltóval.A hosszú út során, amikor a fél világot megkerülte a tengeren, Felipe elképzelte, milyen lehetett az az első találkozás hat évvel ezelőtt, amikor az atyák megérkeztek a Porciuncula folyóhoz, és lándzsás, íjas, nyilas vademberek fenyegető sokasága vette körül őket. Az atyák már attól tartottak, hogy megölik őket. Elővették a Miasszonyunk képét, és a magasba emelték, hogy a vadak is lássák. És az Úr csodát művelt. A pogányok azonnal felismerték, hogy a Szűz társaságában vannak, és letették fegyvereiket.Felipe biztos volt benne, hogy égi jel volt, miszerint az egyszerű ember is elnyerheti a kegyelmet.Kegyelem...Felipe teljesen megfeledkezett a kezében levő virágokról és a mellette álló indián lányról, felpillantott, és soká nézett a láthatár felé. Egy hang zúgott a fejében: Áldott Szent Ferenc, aki naponta beszélt az Úrral, mikor Itáliában, Porciunculában lefeküdt meghalni, azt kérte, hogy a bűnözők közé temessék. Én ugyanazt kívánom. Azt akarom, hogy testem a legszerényebb sírba tegyék a legmegvetettebb földdarabon.Szent Ferenc Isten leghitványabb teremtményének nevezte magát. Felipe arra vágyott, hogy képes legyen ugyanígy megaláznia magát, ahogyan az Áldott Szent tette. Azt akarta, hogy megköpdössék, porral borítsák, s ő majd örömmel fogadja a megaláztatást, mint Szent Ferenc és hittársai tették. De...És most új fájdalom szorította össze Felipe szívét, töltötte be lelkét, és lett erősebb minden egyes nappal. A kétely, bűntudat és öngyűlölet fájdalma. Mert egy éjjel, az istállóban, amikor a tehéntrágyába vetve magát az eksztázisért imádkozott, egy belső hang váratlanul azt súgta benne: Gőgös alak! Tán nem büszkeség így vágyni az alázat pillanatára? Hogy vagy képes alázatosnak és büszkének lenni egyszerre?Felipe legszívesebben sírva fakadt volna, itt és most, a kertben, ahol dolgozott, ennek a nemrégiben megtért, pogány lánynak a társaságában. Uram, nézz le rám, nyomorult szolgádra! Légy tanúja, milyen büntetést mérek erre a Felipének nevezett nyomorult porhüvelyre. Lásd, mennyire megvetem az ételt-italt. Lásd a sebhelyeket méltatlan testemen. És jutalmul csillantsd fel áldott és isteni orcád!

Lehorgadt a válla. Mindez nem volt elég. Három év megtartóztatás és kemény munka, megaláztatás kevés. Felipe nyomorultan kénytelen volt rájönni, hogy nem tett eleget. Többet kell tennie azért, hogy Krisztust láthassa. De mit? Ha legalább hazamehetnek, vissza Spanyolországba, térden kúsznék, végig Európán, hogy tiszteletem tegyem PorciuncuIában, ahol az áldott Szent Ferenc elhunyt.Teresa elképzelni sem tudta, mi ragadta meg annyira Felipe figyelmét. Arra nézett ő is, túl a kerten, a legelőkön és mezőkön, oda, ahol a folyó kanyargott a síkságon.— Mit látsz, Felipe testvér?— Porciunculát - felelte a másik, és különös volt a hangja. — így neveztük el az áldott Szent Ferenc emlékére.— Mit? Úgy érted, a folyót?A lány várt, de egyre jobban aggódott.— Testvér — szólalt meg, és finoman megérintette Felipe karját. Felipe hangja távoli volt, mintha olyan képet látna maga előtt, amelyet nem tud mással megosztani.— Assisi közelében van egy szerény kis templom. Porciunculának hívják, ami kicsi darabot jelent. Azért nevezték így, mert alacsony kis épület volt. Elhagyatottan, romokban állt. Egy nap arra járt az áldott Szent Ferenc, és amikor megtudta, hogy azoknak az angyaloknak emelték a templomot, akik felvitték Miasszonyunkat a mennybe a mennybemenetelekor, elhatározta, hogy rendbe hozza a templomot, és ott él egy ideig. Ekkor történt, mialatt Szent Ferenc a porciunculai templomban tartózkodott, a mi urunk 1209. évében, hogy isteni látomása volt, és feltárult előtte az élete. Évekkel később, amikor halálos beteg volt, azt kérte, vigyék Porciunculába, hogy ott halljon meg. És amikor mi, ötszáz évvel a halála után idejöttünk, arról a templomról neveztük el a folyót, amelyet Szent Ferenc annyira szeretett.Szemét lehunyva himbálta magát.— Felipe testvér?! — Teresa elkapta a karját, és megdöbbent, milyen vékonyka a gyapjúujj alatt. - Rosszul érzed magad?A férfi kinyitotta a szemét, és vissza kellett hoznia magát a földre. Lenézett a karját markoló erős, barna ujjakra. Már emlékezett: Teresa az. Gyűszűvirágot szedett Teresával. Fájdalommal teli szemmel nézett le rá, s valami különös megnyugvást lelt a lány derűs, kerek arcában, türelmes lelkében, amely századokat idézett fel Felipében. Volt valami ebben a lányban — első megtérítettjében. De nem tudta meghatározni, mi az. Nem is teljesen úgy nézett ki, mint a többi indián a misszión. Az orra nagyobb, más a hajának a vonala a homlokán, az övé csúcsban végződik, és áttetsző, fekete szempár várja az ő kérdéseit. A lány úgy állt ott, mint a testet öltött válasz, de olyan elérhetetlenül a számára, akár a csillagok, a nap és a hold.

* * *

A misszió négy hosszú, zsúpfedeles kunyhóból állt. Ezek négyszöget alkottak, és belső árkádsor kötötte össze a kápolnát, a műhelyeket, a konyhát és ebédlőt, a raktárakat, a papok szálláshelyét és egy monjuriónak, zárdának nevezett szobát, ahová a hatévesnél idősebb lányokat és nőket zárták éjszakára, és ki sem engedték reggelig. A bebörtönzött nők egyetlen kis ablakon át hallhatták a törzsbeli férfiakat, akik a csillagok alatt élvezték az életet, szívták pipáikat, és dobálták a levegőbe játszóbotjaikat. Az atyák nem sok sikerrel próbálták lebeszélni a férfiakat ezekről a szerencsejátékokról, és végül rájuk hagyták, mint a pihenés, egy módját, amennyiben szigorúan betartják a munka és az ima napi ritmusát. Minél több ima, annál több munka.

Későre járt már, és a zárda ajtaja zárva volt. Teresa a gyékényen elterülő nők között járkált. Mindegyiknek egy takaró jutott. Ma este még több volt a beteg. Köhögtek, tüsszögtek, láz égette őket. Egyikük sem volt képes enni, és csak néhányuk tudott inni. A hús leolvadt a csontjukról, tüdejük vért köpött. Teresa hiába próbálta megállítani a betegséget Felipe testvér teáival és főzeteivel és a saját topa orvosságaival is, az egyre csak terjedt. Az ő népe még nem ismert ilyen kórt. Teresa tudta, hogy a fehér emberek által idehozott szellemek teszik, olyan szellemek, amelyek nem ide tartoznak, hanem egy távoli világba. A fehér emberek nem haltak meg, ha ezek a szellemek a testükbe hatoltak. Némelyik még csak meg sem betegedett. De a topák és a többi törzs nem rendelkezett olyan erővel, amely legyőzte volna a szellemeket.A nők közül sokan azért jöttek el a misszióra, hogy az atyák megvédjék őket, mert féltek a katonáktól. Ezek törvényt nem ismerő alakok voltak, akik ittak, s lóháton vadásztak a védtelen bennszülött nőkre, hogy megerőszakolják, lasszóval fogták be őket, mint az állatokat. A nők férjei, testvérei a lándzsáikkal és nyilaikkal tehetetlenek voltak a katonák muskétái ellen. így aztán biztonságosabb volt elhagyni a falut, és a misszión keresni védelmet. De milyen áron? Teresa körülnézett a zsúfolt kunyhóban, hallgatta a dialektusok zagyvaságát, amikor tongva próbált szólni csumashoz, hallgatta a síró gyerekeiket csitítgató nőket, látta a fiatal lányokat, akik űzött tekintettel rágódtak azon, miként fognak így férjet találni, és ha igen, vajon ki tanulmányozza majd át a családi szálakat. Egy más korban, egy másik életben talán a „társadalmi rend szétbomlása" kifejezés ötlött volna Teresa agyába. De ezen az estén mindössze annyit értett meg, hogy a dolgok egyszeriben nem működnek jól a világban.A legtávolabbi fekhelyhez ért, és csöndesen letérdelt a nő mellé, aki ott feküdt az oldalán, a fal felé fordulva. A keresztségben a Benita nevet kapta. A katonák megerőszakolták, és csak később derült ki, hogy terhes. Amikor elvetélt, az atyák gyanították, hogy abortuszt követett el, mivel még hajadon. Ezért megbüntették: vasakat csatoltak a lábára, nyilvánosan megkorbácsolták, leborotválták a haját, arra kényszerítették, hogy zsákba öltözzön, hamut szórjon magára, és egy gyerek fából készült képét hordozza magával. Ezt vörösre festették az abortusz jelképeként, és így járt-kelt, végezte napi munkáját Benita. Vasárnap misekor a misszió temploma előtt kellett állnia, kitéve a templomba járók gúnyolódásának, gonosz megjegyzéseinek. A büntetés célja az lett volna, hogy az indián nőket rákényszerítsék, hogy megtartsák a nem kívánt gyermekeket is, mert az atyák szerint az abortusz bűn. Az atyák valamiért nem voltak képesek megérteni, hogy a betegség okozta azt a sok vetélést a topák között. Akárcsak az a gonosz szellem, amely lázzal és a tüdő vértódulásával kínozta a nőket — az atyák tüdőgyulladásnak hívták ezt a betegséget —, voltak olyan szellemek is, amelyek fekélyeket és kiütéseket okoztak. Teresa hallotta, hogy ezeket az atyák szifilisznek és gonorrhoeának nevezik. Ezek a szellemek a topák számára újdonságok voltak, akárcsak az újfajta növények és állatok, az új virágok. És nem is volt ellenálló képességük velük szemben.Benita haldoklott. Nem a teste, hanem a lelke volt igazán beteg. Nem ő tehetett arról, hogy meg nem született gyermeke elhagyta testét. De az atyák nem hittek neki. Példát akartak mutatni vele. Ahogyan példát mutattak azokkal a megkeresztelkedett férjekkel és fiútestvérekkel is, akik vissza akartak térni a régi életükbe: katonák vadásztak rájuk és hozták vissza erővel, aztán bezárták egy „raktár" nevű helyre, ahol csúfot űztek belőlük.Teresa a sarkára guggolt. A nőkre, fiatal lányokra gondolt, akik ebben a zsúfolt kunyhóban szorongtak, ahol nincs szellőzés, nincs meleg tűz, és nincs sámán sem, hogy távol tartsa a szellemeket, amelyek így az egyik testből át tudnak ugrani a másikba. Elég volt, ha csak egy nőt megszállt a kanyarószellem vagy a tífuszszellem, s mind megbetegedett miatta, mert a gonosz szellem sorra birtokába vette őket.Az atyák ezt sem értették. De olyan sok mindent nem képesek megérteni! Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a nyári hőségben is a szúrós gyapjúruháikban izzadjanak, amikor sokkal ésszerűbb volna mezítelen járni? Miért kell a nőknek eltakarni magukat, miért mondják, hogy a mellük szégyentelen? Miért nevezik az atyák őket indiánoknak? Olyan sok törzs van, és más

a nyelvük, mások a mítoszaik, az őseik. Az a nő ott, Yangna, gondolta Teresa. O és én más vérvonalból valók vagyunk. Én nem ismerem az ő szokásait, és ő sem az enyémeket. Azok a nők pedig ott tongvák, akik nem rokonai az én fajomnak. De az atyák nem értik ezt.Teresa próbálta megőrizni a hagyományokat. Történeteket mesélt esténként, azokat a meséket és mítoszokat, amelyek egészen az első ősökig összekötötték a generációkat. De az atyák megosztották a klánokat, sőt még a családokat is, a fivérek az egyik misszióra kerültek, a lányok egy másikra, nagyszülőket elválasztottak az unokáiktól, unokatestvéreket elválasztottak egymástól, és így, az esténként elmondott történetek nem is okvetlenül az ember saját törzséről szóltak. Teresa attól tartott, hogy ha ez így megy tovább, az idősek úgy halnak meg, hogy nem adták tovább ezt a tudást a fiataloknak. Ezért hát leült fogolytársai közé, és mesélt nekik az Első Anyáról, aki keletről érkezett, arról, hogyan okozott földrengést, amikor rálépett a Teknőc vackára. Mesélt nekik az idegenről, akit a tengertől kaptak, és varázsszemet hozott a topáknak. De Teresa legendái semmit nem jelentettek a nők nagy részének, hiszen nekik megvoltak a saját legendáik. És amikor elmondta a történetet a férfiról, aki a tengerről érkezett, az egyik kicsi megkérdezte: — Jézus volt? - A nép mítoszai a keresztény legendákkal keveredtek, és ami még rosszabb, a legkisebbek még azt is alig értették, amit Teresa mondott, mivel csak spanyolul beszéltek. Amikor megkeresztelték őket, valamennyien spanyol nevet kaptak, és a gyerekek már kezdték elfelejteni törzsi nevüket.Teresa a tenyerébe fogta a bőrzacskót, amely egy zsinóron lógott a nyakában. Ebben volt az ősi szellemkő, amely még az Első Anyától maradt rá.Ezért ez a sok betegség? A saját anyja is tüdőbajban halt meg, és immár mások is köhögnek, és a láz emészti őket. Az a baj, hogy nem mondják el a történeteiket? A beteg, rémült asszonyokra nézve Teresa magát hibáztatta. Nem kellett volna itt maradnom. Vissza kellett volna mennem a barlangot gondozni. Ki törődik most az Első Anyával? Senki, és ezért szakadt ránk ez az átok.Tudta, mit kell tennie. Ahhoz, hogy megmentse népét, el kell mennie a barlangba, még ha tilos is, és szigorú lesz a büntetés. Biztosnak kell lennie abban, hogy nem találnak rá a katonák, mert az nem is kérdéses, hogy keresni fogják; minden szökevény után hajsza indul. A lány nem is annyira a büntetéstől félt, mint attól, hogy akkor soha többé nem lesz esélye visszatérni a barlangba.Végül Felipére gondolt. A szívébe hasított a fajdalom a gondolatra, hogy el kell hagynia, hiszen ha egyszer elment, többé nem jöhet vissza. De a népe beteg és haldoklik. Csak akkor segíthet rajtuk, ha elhagyja szeretett Felipéjét, és soha többé nem látja.Az ablak nyílása elég széles volt. A barátai felsegítették, áldásokat, jókívánságokat súgtak neki topa nyelven és olyan nyelveken is, amelyeket Teresa nem is értett. Megígérte, hogy nem hagyja elfogni magát. Megígérte, hogy nem hagyja elfeledni az ősi szokásokat. Aztán leugrott, s nesztelenül, akár egy macska, elosont az éjszakába.* *

Először a gyógynövénykertbe ment. Árnyéktól árnyékig osont, sötétből a még sötétebbe, a hold és a csillagok világították meg útját. A kertbe érve virágokat és sötétzöld leveleket szedett. Aztán elsietett az istálló mellett kelet felé, ahol majd megkeresi a hegyekbe vezető ősi ösvényt.Valami különös hangot hallott, és megtorpant.Belesett az istállóajtó résén, és egy pillanatig fel sem fogta, mit lát. Aztán elakadt a lélegzete. A két istálló közti ólban Felipe testvér térdelt derékig meztelenül, és egy famarkolatra erősített bőrszíjjal verte magát, amelyre hat csomót kötöttek. Csupa vér volt már a háta.Teresa berontott, odarohant mellé, és letérdelt.— Felipe testvér! Mit művelsz?A férfi meg sem hallotta, csak ostorozta magát tovább.

— Elég! - kiáltotta a lány. Megmarkolta a karját, és kivette belőle az ostort. — Mit művelsz, testvér?Felipe üres kezére meredt, aztán körülnézett, és üveges tekintete megállapodott a lányon.— Teresa...A lány most látta csak, milyen iszonyúan sebes a háta, a régi sebek hegei látszanak az új sebek mellett. Sírva fakadt.— Miért csinálod ezt?— Azt... akarom, hogy az Úr méltónak találjon.— Nem értelek! Ha az Úr teremtett, akkor tán nem vagy méltó? Méltatlan lényeket teremt?Gyengéden megérintette a vörös csíkokat a férfi fehér bőrén.Legszívesebben a férfi hátára simult volna, hogy a könnyeivel gyógyítsa, hogy szerelme balzsamával tegye egészségessé.Felipe zokogni kezdett. Hogyan magyarázza el ennek a lánynak, hogy az elragadtatásra vágyik. Olyan stigmára, mint amilyen az áldott Szent Ferencé is. Szeretné megszelídíteni a vadgalambokat, és a tenger halainak imádkozni. Vízióra vágyott. Szent Ferencnek és társainak megjelent az Úr és Mária is. Akkor neki miért nem?Teresa vizet hozott a vályúból, és amennyire tudta, kimosta a sebeket. Letépte szoknyája alját, és felszárította a vért, finoman nyúlt oda, ahol a bőr felszakadt. S közben mindvégig sírt, könnyein keresztül látta Felipe testvér megkínzott testét.A férfi térdelt eközben, gyermekként vetette alá magát Teresa gondoskodásának, soványka melle rázkódott a keserű zokogástól.Végül, miután lemosta a vért, és a férfi bőre száraz volt, Teresa felsegítette, felhúzta karjára szürke ruháját, valamelyest helyreállította méltóságát. Aztán az otromba istálló sötétjében a férfi szemébe nézett.- Mondd el, mi az, amire vágysz, Felipe testvér. A férfi hangja száraz, reszelős volt.— A tökéletes örömöt keresem.— És mi az ?- Elmondom neked. Egy téli napon Szent Ferenc Leo testvérrel utazott Perugiából az Angyalos Boldogasszony templomához, és mindketten reszkettek a hidegtől. Szent Ferenc odakiáltott Leo testvérnek, aki előtte gyalogolt. — Ha az Úrnak az volna kedvére, hogy a ferencesek a földön mindenütt a tudás és a szentség valódi példaképei legyenek, az nem volna tökéletes öröm. - Megtettek egy újabb mérföldet, és Szent Ferenc másodszor is megszólalt. — Leo testvér, ha a ferencesek képesek volnának visszaadni a béna járását, a vak szeme világát, a süket hallását, a néma beszédét, az nem volna tökéletes öröm. — Aztán kisvártatva ismét felkiáltott. — Leo testvér, ha a ferencesek az összes nyelven beszélnének, járatosak volnának minden tudományban, ha el tudnák magyarázni az összes szent iratot, és képesek volnának megjósolni a jövőt, és megértenék a jövendő mellett minden lélek tudatának minden titkát, az nem volna tökéletes öröm. - Egy újabb mérföld teltével ismét hangosan felkiáltott. — Ha a ferencesek beszélnék az angyalok nyelvét, ha rendelkeznének a madarak, halak, az összes állat, ember, fa, kő és víz minden tulajdonságával, az nem volna tökéletes öröm. És rendelkeznének a képességgel, hogy úgy prédikáljanak, hogy azzal minden hitetlent Krisztus hitére térítenek, az sem volna tökéletes öröm.Leo testvér erre megállt, és a szenthez fordult. — Atyám, taníts hát meg rá, mi a tökéletes öröm. — Szent Ferenc pedig így felelt. - Majd ha a hidegtől reszketve és esőtől ázottan megérkezünk az Angyalos Boldogasszony templomába, csupa sár vagyunk és mardos az éhség, majd ha becsöngetünk hozzájuk, és kijön a kapus, mi pedig elmondjuk, hogy hittestvérek vagyunk, mire ő mérgesen azt feleli, hogy nem mondunk igazat, csalók vagyunk, be akarjuk csapni, hogy ellopjuk kevéske alamizsnájukat is, és odakinn hagy minket a hóban és esőben, éhesen, és amikor ismét kopogtatunk, a kapus ütésekkel kerget el minket, s ha a

hideg és az éhünk arra késztet, hogy újra kopogjuk, könnyes szemmel könyörgünk a kapusnak, hogy adjon menedéket, mire ő leüt minket, hogy elterülünk a hóban, és ő egy bottal ver... nos, ha mindezt a kegyetlenséget és fájdalmat és igazságtalanságot türelemmel és örömmel vagyunk képesek elfogadni, és a mi Urunk szenvedéseire gondolunk, amelyet puszta szeretetünkből megosztanánk vele, hát ez a tökéletes öröm, Leo testvér.Teresa szóhoz sem jutott.— Amikor Szent Ferenc meghalt, csaknem vak volt, oly sokat sírt élete során - tette hozzá Felipe szerencsétlenül.— Az istened azt várja tőled, hogy egész életedben csak sírj?— Szent Ferencre azt bízta az Úr, hogy a szívében viselje Krisztus keresztjét, ezt művelje életében, és hirdesse szavaival. Keresztre feszített ember legyen mind tetteiben, mind szavaiban. Szent Ferenc a Krisztus iránti szeretetből szégyenre és megvetésre vágyott. Örvendett, mikor megvetették, és gyászolt, amikor tisztelték. Zarándokként, idegenként járta a világot, nem vitt magával mást, csak a megkeresztelt Krisztust. Olyan szeretnék lenni, mint ő. S olyan, mint Bemard testvér, aki, mikor Bolognába érkezett, és a gyerekek az utcán meglátták furcsa, szegényes ruhájában, kinevették, kicsúfolták, őrültnek tartották. Ő pedig nagy türelemmel és nagy örömmel fogadta a gúnyolódásukat Krisztus iránti szeretetéből. De még több megvetésre vágyott, ezért elment a piactérre, ahol letelepedett. Sok gyerek és felnőtt gyűlt köré, rángatta a ruháját és bántalmazta, volt, aki kővel hajigálta meg. Bemard testvér csöndben vetette alá magát mindennek, arca tökéletes örömöt sugárzott, s napokon át visszatért ugyanarra a helyre, tűrni ugyanazokat a sértéseket, míg egy nap a városbeliek elgondolkodtak: ez az ember igazi szent kell legyen.— Ilyen szeretnék lenni én is - kiáltott fel Felipe. - De ahhoz, hogy igazi szent legyek, szerénységnek kell lennie a szívemben. Hogyan vágyhatok a nagyságra, és lehet-e közben szerénység a szívemben? Ez kínoz engem! A hiúságom és a büszkeségem megfoszt ettől a legnagyobb gyönyörtől, amire vágyom.Teresa rémülten ébredt tudatára: a betegség nemcsak az övéit kínozza, hanem a fehér embert is megtámadja. Tehát ott van a földben, a levegőben, a vízben és a növényekben, és valamit tenni kell ellene. Vissza kell állítani a világ egyensúlyát.Kinyújtotta a kezét.

Felipe engedelmesen ment vele. Elkötöttek egy öszvért, és kelet felé indultak a misszióról a holdvilágos ösvényen. Elhaladtak a szuroktavak és a láp mellett, és végül elérték a hegyek lábát, amelyeket az atyák Santa Monicának neveztek. Addig mentek a sötétben, amíg el nem érték a kiálló sziklákat, amelyeken a holló és a hold ősi szimbólumai voltak, és ahol Teresa azt mondta, innen gyalog mennek tovább. Felipe mintha egy, az övénél nagyobb erőnek adta volna meg magát, szó nélkül engedelmeskedett. Túlságosan is elmerült saját fájdalmában és nyomorúságában ahhoz, hogy megkérdezze, miért is teszi egyik lábát a másik elé.Amikor a kanyonban egy csörgőkígyóval találkoztak, Felipe hátrahőkölt, de Teresa határozottan azt mondta, menjen tovább, és a kígyó nem fogja bántani őket.- A testvérünk, és átenged minket, ha kellő tiszteletet mutatunk.Lábujjhegyen elmentek mellette, és a kígyó odébb tekergett. A barlanghoz közeledve Teresa halkan megszólalt.- Ez egy szent hely. Itt gyógyírt találsz.Először is virágot helyezett az ősi sírra, és elmagyarázta Felipének, hogy az ember mindig hoz valami ajándékot az Anyának. Aztán kis tüzet rakott, és tűzgyújtó készletével meggyújtotta. A lángokra szórta a sötétzöld leveleket, amelyeket a kertben szedett, s átható füst szállt fölfelé, megcsapta Felipe orrát a gyógyításra használt marihuána átható szaga. A tűz pedig

megvilágította a falon levő képeket. Teresa elmondta Felipének az Első Anya történetét, ahogyan az anyjától hallotta, az pedig az ő anyjától, egészen addig, amikor a történetet először elmesélték.Felipe szótlanul hallgatta, szemét nem vette le a falon levő különös jelképekről. Kisvártatva a fájdalom valamelyest alábbhagyott, s gyötrelme enyhült.A füst betöltötte a barlangot, a tér odabenn meleg, meghitt lett, és Teresa, aki immár Mariminak nevezte magát, halkan mondta tovább törzse történetét, felidézte a mítoszokat, ahogyan ő is hallotta, s közben lassan levette magáról az atyák által rákényszerített ruhákat: a blúzt és a szoknyát, az alsóruhákat, a cipőt, és végül a maga természetes állapotában állt az Első Anya előtt.Az ifjú ferences nem döbbent meg úgy, mint ahogy korábban tette volna. A füst megtöltötte orrlyukait, fejét, tüdejét, és a gyógyító erő működni kezdett; egyszer csak semmi furcsát nem látott abban, hogy egy ősi barlangban áll egy meztelen indián lánnyal, és olyan meséket hallgat, amelyeket azelőtt pogánynak, alávalónak nevezett volna.S egy idő után, hallgatva a lány hangjának ritmusát, kezdte érezni saját magában is a ritmust, mintha a pulzusa és lélegzetvétele, sőt idegei és izmai is Teresa egyenletes kántálására válaszolnának. Anélkül hogy felfogná, mit tesz, Felipe testvér kezdte levetni magáról a ruhát és a sarut, az ágyékkötőt, míg végül alázatos meztelenségében állt az Első Anya előtt.Ahogy lehámozta magáról a nehéz gyapjút, mintha ellenzőt vett volna le szeme elől, és béklyókat a lelkéről. Olyan könnyedség töltötte el, amelyet azelőtt elképzelhetetlennek tartott volna. Mosoly ömlött szét az arcán.Aztán valami a bőréhez ért, mintha szárnyak, mintha suttogás simítanák. Elbűvölten nézte a bőrét elcsúnyító régi hegeket cirógató bronzszínű ujjakat. Teresa szeme könnybe lábadt, látván, milyen szomorú állapotban van Felipe teste. Csupa csont és bőr, jelezve, hogy az elragadtatás iránti vágyában éheztette magát, megkínozta saját magát. Milyen csúnyán bánt ezekkel a szegény végtagokkal! Milyen durva volt törékeny bőrével!- Szegény Felipe - sírt fel a lány. - Mennyit szenvedtél!Átkarolta, és meleg keblére vonta. Felipe pedig a hajába temette arcát, s mindkét karjával magához szorította. Mellkasán érezte a lány könnyeit, a saját könnyei Teresa fejére hulltak. Együtt sírtak, és tartották egymást a titokzatos füst melegében.Aztán egyszer csak történt valami. Felipe emelkedni kezdett, ki a testéből. Mintha angyalok emelnék fel szárnyaikkal, míg végül a barlang tetejéről nézett le az Úr két teremtményére, akik a maguk természetes állapotukban ölelik egymást, és töltik meg egymás szívét szerelemmel. Látta, hogy a férfi a földre húzza a lányt, és virágokból meg egy szürke ferences csuhából készült fekhelyre fekteti. A lány hosszú, fekete haja szétterül körötte, arcát eksztázis önti el. Felipe látta a férfi heges, sebhelyes hátát, s azt, ahogyan a lány simogatja ezeket a sebeket. Hosszan, szerelmesen csókolták egymást, amitől Felipének mosolyognia kellett. Aztán meglepetésére nevetni kezdett. Éteri alakja nyirkos melegséget érzett, valami fennkölt érzést, amitől a szíve a torkába emelkedett, míg végül azt hitte már, belepusztul a gyönyörbe és elégedettségbe. Hallotta, hogy a férfi felkiált elragadtatásában, és látta a lány fekete szempilláin gyémántként ragyogó könnycseppeket.A barlangot hirtelen csodás fény öntötte el, és Felipe embereket látott mindenütt. Mintha a hegy köve köröttük megolvadt volna, Felipe egész a távoli láthatárig ellátott, emberek sokaságát látta, messze a végtelenben. Szinte elvakította a felismerés, hogy ezek azoknak a lelkei, akik korábban éltek, és akik immár az Isten fényének áldásában lakoznak. A sokaság élén Illés és Mózes próféták álltak ragyogó ruhákban. Köztük Jézus fényoszloppá válva. Mindannyiuk fölött az Áldott Anya lebegett, immár ragyogó galambként, majd gyönyörű nőként, fény sugárzott belőle, s vele szeretete és kegyelme.Felipe felkiáltott, és érezte, hogy teste kettéválik, és lelke szabadon szárnyal az ég felé.

Aztán az angyalok gyengéden visszahozták a földre, vissza a barlang melegébe, a lány mellé, és Felipe testvér olyan édes, mély álomba merült, amilyet még nem tapasztalt.

* * *

Amikor Felipe testvér felébredt, először meglepődött, hogy mezítelen. Aztán eszébe jutott minden, és tudta, hogy ez a természetes állapota, hogy az Úr így teremtette, ahogyan minden férfit és nőt, és nincsen benne szégyen. Az áldott Szent Ferenc tán nem vette le ruháját, mondván: Miatyánk, ki vagy a mennyekben.Az édesdeden alvó lányra nézett. Itt volt a válasz mindarra, amit keresett, a lány titka, amely azelőtt zavarta. Láthatta beszélni a növényekhez, suttogni a szélhez és énekelni az esőnek. Nem félt az állatoktól, hanem megértette őket, és a testvéreinek érezte őket, akárcsak Szent Ferenc, de amit ő, Felipe nem tudott megtenni. Ez a lány nem érezte úgy, hogy a természet fölött állna, ahogyan az emberek általában, hanem úgy, hogy egyenlő vele. Ez hát az alázat lényege! Mindvégig ott volt a szeme előtt, de ő vak volt, hogy meglássa.Örömében zokogni kezdett, könnyei olyan szabadon folytak, mint egykor Szent Ferencnek. Felipe testvér azért jött Kaliforniába, hogy megtalálja az eksztázist. És most meglelte.* * *Még hajnal előtt visszaértek a misszióba. Szótlanul, csodálattal eltelve, s tudván, hogy gyógyító varázslat történt az éjszaka. Teresa az ablakon át visszamászott a zárdába, Felipe pedig a cellájába ment.De nem maradt a misszión. Másnap, még mielőtt a nap delelőjére ért volna, már nyugat felé tartott az ösvényen. Nem vitt magával mást, mint egy nagy szelet kenyeret, és ruhája ujjában kis batyuját. Egész lényét betöltötte a tisztelet, dicsőség és öröm. Nem volt fájdalom, nem voltak kérdések. Hirtelen minden a helyére került, és Felipe megértette.Amikor Szent Ferenc 1226-ban meghalt Assisiban, a Szent György-templomban temették el. Négy évre rá testét titokban elvitték az Elias testvér által épített nagy székesegyházba. A nagy titokban végrehajtott újratemetés során egy testvér vallásos buzgalmában levágta a szent jobb kezének kisujj át, és elrejtette Spanyolországban, egy kis monostorban. Az évek során a relikvia mindig újabb tartóhelyet kapott, egyik értékesebb és drágább volt, mint a másik, míg végül a szent csontjai egy emberi kezet és alkart mintázó ezüst ereklyetartóba kerültek. Amikor az atyák Új-Spanyolországba készültek, hogy felállítsák Alta California-i missziójukat, titokban a gondjaikra bízták az ereklyetartót, hogy a szent jelenléte azon a távoli, vad földön biztosítsa missziójuk sikerét.Ez volt Felipe ajándéka az Első Anyának.A barlangba érve ágyékkötőre vetkőzött, és az ereklyetartót óvatosan csuhájába tekerte, aztán eltemette a barlang földjébe. Majd Szent Ferenc negyven nap és negyven éjjel tartó böjtjére emlékezve, amely során mindössze fél vekni kenyeret evett meg Áldott Urunk iránti tiszteletből, aki negyven nap, negyven éjen át böjtölt anélkül, hogy bármi ételt fogyasztott volna, Felipe kilépett a barlangból. Csak a rózsafüzére és a kenyér volt nála. Ahelyett, hogy a kanyon bejárata felé fordult volna, ahonnan az út a misszióba vezet, továbbhaladt a kanyonban fölfelé. Arcát a nap felé fordította, ajkán ragyogó mosoly játszott, így ment egyre följebb, míg végül el nem tűnt valahol a vadon és az ég között.

Hetedik fejezet

Ha Los Angelesnek szíve volna, csakis az Olvera Street lehetne az, gondolta Erica.Ennek a színes csempével kikövezett utcának a hosszú átjárójában, ahol utcai árusok babákat, bőrholmikat, csíkos serape-kendőket, sombrerókat, szentek szobrait és valódi mexikói ételeket kínáltak, ahol mariachizenészek épp a Guantanamera egy élénk változatát játszották, mindig magával ragadta az életkedv. Épp túl volt egy jó erős chilis rellenon, amit egy olyan étterem csöndes patiójában, vagyis a nyitott belső udvarán fogyasztott el, ahol az ember szinte el sem hitte, hogy egy ötmilliós világváros kellős közepén van.A San Gábriel-misszióról visszafelé jövet hirtelen ötlettel lekanyarodott az autópályáról. Maga sem tudta volna megmondani, miért, hacsak nem azért, hogy gondolkodhasson. Eredménytelen volt a látogatás a misszión. Bár a misszió egészen alapítása idejéig, 1771-ig visszamenően megőrizte a feljegyzéseket, az archívumban semmi nyomát nem találta, hogy akár az indiánok, akár az atyák valaha is olyasfajta tárgyat gyártottak volna, mint amilyet a barlangban talált. Pedig remélte, hogy a misszión megleli rá a magyarázatot. Most viszont, hála hirtelen ötletének, boldogan sétált a turisták és helybeliek tömegében, akik végigjárták az LA rejtett, romantikus lelkét adó történelmi emlékeket. Az Angyalos Boldogasszony templomát indián munkások építették 1818-ban, a San Gábriel-hegyről hozták hozzá a gerendákat. Szombat reggelente quincenarókax. rendeztek itt, amelyek a tizenöt éves lányok nagykorúvá válását ünnepelték. Ezek a jókedvű szertartások állítólag az ősi bennszülött amerikai rítusok leszármazottai, épp ezért a katolikus egyház igyekezett is visszaszorítani őket. Itt van a Sepulveda-ház, egy 1887-ben épített, szép, régi viktoriánus épület; a Pelanconi-ház, amely 1855-ben készült Los Angeles első téglaépületeként; és természetesen itt van az Avila Adobe, amely talán Los Angeles legrégebbi épülete. 1818-ban épült, harminchét évvel a város alapítása után. Erica úgy érezte, itt minden a múlt szenvedélyeitől és történeteitől lüktet.Kiért a napsütötte Piazára, a mexikói stílusú parkba, amelyet egy jókora fügefa uralt. Örült, hogy az utolsó pillanatban lekanyarodott az autópályáról. A magánynak megvannak a jó oldalai, de a lélek néha tömeg után szomjazik. Itt volt tömeg. A padok teli voltak a lábukat pihentető turistákkal, vagy a Los Angeles Timesba vagy a La Opinionba temetkező helybéliekkel.Aztán kísérteteket látott. Áttetsző embereket ódivatú ruhákban, lovakat és szekereket, kóbor kutyákat, rozoga kunyhókat és fajárdákat. Erica számára nem volt újdonság, hogy kísérteteket lát, akár Los Angeles közepén, fényes nappal is. A holtak nem távoznak el igazán. A régészet rá a bizonyíték. Napernyős nőket látott, seriffjelvényes, karikalábú férfit, csapdás prémvadászokat lovon, és kocsmát kereső, keménykötésű hombrékat. Az emberek azt hiszik, hogy Los Angeles ma vad. Látták volna 150 évvel ezelőtt. Maga volt a megtestesült Vadnyugat.Aztán fiatal, mai latin párt látott. Átkarolták egymást, összedugták a fejüket, s a szemükből sütött, hogy nászúton vannak. Erica mostanáig elképzelni sem tudta volna, hogy bárki is Los Angelesben töltse a mézesheteit, de most a Plaza, az ódon mexikói hangulatával, a virágokkal, a zenével, a jó ételekkel, a kosztümös emberekkel, ezzel a vidám hangulattal tökéletes helynek tűnt két szerelmes számára.Ezután megpillantott egy ázsiai szakácsot, aki foltos, fehér kötényében egy lámpaoszlopnak dőlve olvasta a Times aznapi számát, és ez visszabillentette a valóságba. Az Emerald Hills ismét címlapsztori volt. Ez alkalommal a „kísértetjárta" szóval a főcímben. A cikk előkaparta Sarah nővér történetét, és számos különös eseményt, amely a Kísértetkanyonhoz kötődött. MagaSarah nővér is azt nyilatkozta, hogy egy „palástot viselő nőt" látott egyik látomásában, és ő mondta, hogy ezen a helyen építse fel a Szellemek templomát. Erica úgy vélte, a történetnek

több köze van a színházhoz, mint a valósághoz, de így is beindította a kísértetlátások sorát. A helyszínen dolgozók sorra állították, hogy különös érzés fogja el őket ezen a helyen.Még egy nagy anyag volt a lapokban. Miután megtalálták a Szent Ferenc-ereklyét tartalmazó ereklyetartót, Erica felvette a kapcsolatot a Vatikánnal. Megtudta, hogy az ereklyetartót 1772-ben vitték Kaliforniába, és a missziós feljegyzések szerint 1775-ben tűnt el, egy bizonyos Felipe testvérrel együtt. A testvért talán grizzly medvék tépték szét. Erica elképzelni sem tudta, miért temetné el egy ferences szerzetes Szent Ferenc csontjait egy barlangban, ily távol az otthonától. Ráadásul egy indián barlangban.A Vatikán azonnal ideküldte megbízottját. Ericát nem lepte meg, hogy ilyen gyorsan cselekedtek. Nem amiatt persze, hogy az ereklyetartó olyan fontos lenne. Világszerte több ezer ilyen van. De az sem, hogy Szent Ferenc a fontosabb szentek közé tartozik. Mindez politika. Junípero Serrát boldoggá avatták ugyan, ami az első lépés a szentté avatás felé, de sokan ellenzik a dolgot. Összekötik egy igen kényes kérdéssel. Egyre több tény lát napvilágot arról, hogyan bántak a misszió ferences szerzetesei az indiánokkal, és egyre inkább bírálják miatta a katolikus egyházat. Az, hogy egy szent csontjait egy indián mellé temetve találták, komoly kérdéseket vet fel.Bár az ereklyetartó már úton volt Rómába, akkora sajtót kapott, hogy valóságos tömeg szorongott az Emerald Hillsen a biztonsági kerítés mellett, hátha beengedik, és azon a helyen imádkozhat, ahol az áldott Szent Ferenc csontjai hevertek. Elhozták beteg gyerekeiket, tolószékben ülő szeretteiket, és rózsafüzéreiket morzsolgatva várták, hogy bemehessenek. A spanyol anyanyelvűek azt állították, hogy a La Primera Madre felirat arra utal, hogy maga a Szűz Mária jelent meg a barlangban, amitől a média egyenesen Lourdes-hoz hasonlította a barlangot. Az újságban megjelent kép az áttetsző, műanyag védőréteggel borított csontvázról és a barlangbejáratot immár őrző erős vaskapuról, csakugyan valami rejtélyes, áhítatos légkört árasztott. A képen a barlang valóban csodák helyszínének látszott.Erica aznap reggel látta a legszebbet, amikor lehajtott a hegyről. Lent, ahol az út a Pacific Coast autópályába csatlakozik, a rendőrség éppen letartóztatott két fiatalembert, akik egy sorom¬pót állítottak fel az úton. A sorompón levő táblán ez állt: Emerald Hills Ásatási Terület - belépés személyenként 5 dollár. Erica elmosolyodott. Meg kell hagyni, a Los Angeles-iek vállalkozó szelleműek.Visszaterelte magát a körötte tűsarkú cipőben kavargó modern világba. A táskájába nyúlt, és kivett egy kis szövetzacskót. A tenyerébe ejtette tartalmát. Egy egyszerű kis bádogkereszt, rajta dátum: Anno Domini 1781.— Talán valamilyen különleges esemény emlékére — tűnődött a pap a misszión, amikor Erica elmagyarázta, hogy a keresztet mély tisztelettel és nagy gonddal, virágokkal körülvéve temették a földbe. — Talán egy születés — mondta a pap.— Igen, de kié?— Maga itt született, dr. Tyler? — kérdezte tőle Jared, amikor a véletlen ugyanahhoz az asztalhoz sodorta őket az étkezdében. Aztán gyorsan hozzátette. — Annyira szenvedélye a kaliforniai történelem?A lányt meglepte a kérdés. Az is, hogy a férfi ilyen jó megfigyelő, és egy pillanatig hízelgőnek találta, hogy Jared így érdeklődik iránta. Aztán elűzte a gondolatot: ne tévedj, ez nem baráti érdeklődés. Azért kérdezi, mert tanulmányoz, ahogyan én is tanulmányoztam őt. Elvégre mindig is ezt teszik az ellenfelek, kutatják egymás gyengéit és erős pontjait. A szokásos választ adta. — San Franciscó-i vagyok. — Legalábbis ez a hely szerepelt a születési bizonyítványában. Az igazságot kicsivel nehezebb elmagyarázni.Egy kedves szociális munkás hajol fölé.— Tehát Ericának hívnak? És a másik neved? Rendben, Erica, azt meg tudod mondani, hogy a bácsi, aki idehozott, az apukád?

Ő pedig azt mondja: nem hiszem. Még csak ötéves, de azért képes felismerni az értetlenkedést egy felnőtt arcán.- Hogy érted, hogy nem hiszed?- Sok apukám van.A szociális munkás ír valamit, és a kislány elbűvölten figyeli a szép, színesre lakkozott, hosszú körmöket és a kedves hölgy ujján ragyogó aranygyűrűt.- És az a nő, akit veled együtt hoztak be, az anyukád volt? - És rögtön kijavítja magát. - Az anyukád?Ericának még nem mondták el, hogy az a nő a kórházban meghalt.Aztán Jared tovább kérdezősködött.- A családja még San Franciscóban él?- Nincs családom - felelte. - Egyedül vagyok. Nem is igazán hazugság, hiszen nem tudhatja.Később, egy másik szobából hallatszott a kedves szociális munkás hangja.- Van valami?És a kopasz férfi válasza, aki nem is sejtette, hogy a kis Erica hallja őket.- Bejött, amit gyanítottam. Gondoltam, hogy a srác valamelyik hippikommunából kerülhetett ide. Kábszertúladagolásos nő, meg ahogy az a fickó fel volt öltözve, aki behozta... Hát megtaláltam a kommunát. De úgy tűnik, a gyereket elhagyták. Azt mondták, az anyja lelépett egy motoros pasival. Ami a biológiai apát illeti, nos, az anya már terhesen csatlakozott a kommunához, és ott szülte meg a gyereket. Soha nem beszélt az apáról. Nem hinném, hogy házasok voltak.- Megtudta az anya nevét?- Ott a Moonbeam, a Holdsugár nevet használta. Hát ez minden. Nem hiszem, hogy sikerülne megtalálni az apját. Nem hinném, hogy összeházasodtak volna a szülei. Valószínűleg még születési bizonyítványa sincs a gyereknek.- Már előkészítettem egyet. A születés helyének San Franciscoi írtam be.

- És most mi lesz?- Hát, nem hinném, hogy örökbe fogadnák. Már ötéves.— Gondolja? Vannak olyan párok, amelyek nagyobb gyereket akarnak, főleg egy ilyen szép kislányt.— Igen, de van benne valami furcsa...Úgy nőtt fel, azzal a tudattal, hogy az anyja elhagyta, hogy nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz költözött, a szociális munkások pedig ijesztő rendszerességgel váltották egymást, és Erica egyre inkább fantáziavilágba vonult. A történetek lettek a mentőöve, a kitaláció a valóság.Amikor negyedikes volt, arról ábrándozott, hogy egyszer csak egy jóképű, egyenruhás férfi ront be az osztályterembe, és parancsoló hangon megszólal. — Maclntyre tábornok vagyok, és egyenesen a harcmezőről jövök, hogy hazavigyem végre a lányomat. — Összeölelkeznek ott, mindenki, Ashley és Jessica meg Tiffany, a Campbell utcai általános iskola kis ragadozói előtt, és kéz a kézben távoznak. A másik keze pedig teli a most kapott játékokkal. Ötödikben látta maga előtt, hogy a kórházi ágyban fekszik agyműtét után. A halál szélén áll, és vérátömlesztésre van szüksége, amit csak egy rokontól kaphat. A szülei hirtelen megjelennek az ágya mellett. Kiderül, hogy már régóta keresik, de most meglátták a képét az újságban a szöveggel, hogy „Ki tud segíteni ennek a kislánynak?". Nagyon gazdagok, és alapítványt hoznak létre egy új kórházi szárnyra, amely majd a lányuk nevét viseli.Hatodikos korában Erica nekiállt családi albumot készíteni mások fotóiból. „Anya meg én a parton", írta az egyik kép alá. „Apa biciklizni tanít", ez volt egy másik kép felirata. Hetedikes korában, amikor a pubertástól mindent sürgetőbbnek érzett, rendszeresen hívogatta a gyerekgondozó szolgálatokat, a gyámügyeseket, és érdeklődött, nem kereste-e az anyja.

A szociális munkások jöttek és mentek, a nevelőotthonok váltakoztak, s velük az iskolák, a környékek is. Erica úgy érezte, mintha flippergépben élne, s golyóként pattogna fel és le. Rugalmas lett, képzelőerővel teli, udvarias. Némelyik árvaház dugig volt kemény kis bűnöző csajokkal. Azért maradt meg köztük, mert szerették a történeteit. Úgy tett, mintha képes volna tenyérből és tealevelekből olvasni, és mindig boldog jövőt jósolt.A tenyerében levő keresztet nézve most azon tűnődött: csakugyan valakinek a születésére emlékeztet? De kiére? Aztán körülnézett a szépen helyrehozott épületek során, és ismét eszébe ötlött a kérdés, hogy miért is jött valami hirtelen impulzus hatására Los Angeles egykori szívébe, s akkor egy bronztáblán akadt meg a szeme: Pueblo de Los Angeles - Műemlék - 1781. És egyszerre világos lett.A kereszt nem egy személy, hanem egy hely születésére emlékeztet...

Nyolcadik fejezet

Angéla 1781

Hogy lehet ilyen helyen felépíteni egy telepet, gondolta Lorenzo kapitány rosszkedvűen. A folyó mérföldekre innét, sehol egy kikötő, sem természetes védvonal a part mellett. A világ összes nagy városa folyó vagy védhető kikötő mellé épült. De ez a hely a semmi közepén van.Lorenzo tudta, hogy Neve kormányzó szándékosan választotta ezt a helyet, hogy itt állítsák fel az új pueblót. A kormányzót nem érdekelte, hogy itt nincs sem kikötő, sem hajózható folyó. A telepesek azért jöttek, hogy búzát termesszenek és szarvasmarhát neveljenek, és ez a lapos, füstös síkság tökéletesen megfelel a célnak. Lorenzo úgy látta, Neve igen elégedettnek tűnik. És lehet is, elvégezte a küldetését, felállította a két telepet Alta Californiában, az egyiket északon, a másikat délen, az egyiket Szent Ferencről nevezte el, a másikat Szűz Máriáról.Diós mio, filozofált magában Lorenzo. A várost a folyóról nevezik el, ami pedig egy, a távoli Itáliában levő kápolnáról kapta a nevét! Micsoda grandiózus név, az ember ki sem tudja monda¬ni, ha éppen a babadagját eszi közben. El Pueblo de Nuestra Senora la Reina de Los Angeles del Rio de Porciuncula. Az Angyalos Boldogasszony, a Porciuncula folyó angyalainak királynője városa. Mindenki csak röhög rajta. Azt mondják, a Porciuncula szó „részecskét" jelent, és a kormány talán úgy érti ezt, hogy mindössze ennyit ajánl a telepeseknek? És mi a helyzet az angyalokkal? Senki nem lát angyalokat erre, csak szedett-vedett telepeseket, vagy tizenegy családot: indiánokat, fekete afrikaiakat, mulattokat, meszticeket, még egy kínai is van a Fülöp- Szigetekről! Aztán Lorenzo mexikói katonái, a spanyol atyák a misszió indiánjaival, hát ők alkotják Neve kormányzó új városát. De angyalok nincsenek.Lorenzo a verbuválok közé tartozott, akiknek az volt a dolguk, hogy telepeseket csábítsanak át Mexikóból Alta Californiába. Mindenkinek egy házhelyet, két mező öntözhető és két mező száraz földet ígértek. Mind jogot kapott arra, hogy a közös pueblo földjén legeltessen és szedjen tűzifát. Mindegyik család három évig tíz peso fizetést kap havonta, ráadásul ruhát és szerszámokat, két tehenet és két ökröt, két anyajuhot, két lovat, három kancát és egy öszvért. A telepeseknek cserében minimum tíz évig kell művelniük a földet.Bár Lorenzo úgy vélte, igen nagyvonalúak a feltételek, sem ő, sem Rivera kapitány nem tudta összegyűjteni a kellő számú jelentkezőt. Minek menjenek oda, az isten háta mögé, kérdezték az emberek. Az biztos, hogy többé nem látják az otthoniakat. Végül a kelleténél kevesebben, mindössze huszonhárom felnőttel és huszonegy gyerekkel vágtak neki az északra vezető fárasztó útnak. Lorenzo lánya nem is élte túl.Hát itt volnánk, gondolta, és várta, hogy véget érjenek a beszédek. Szemét összehúzva nézte a távoli hegyeket és az óceánt, ahol állandóan füstös pára lebegett a levegőben. Magányos hely, elvágva a civilizációtól, ahol mindannyiukra ezer bennszülött jut. Lorenzo maga criollo volt, spanyol származású, de Mexikóban született. Mégsem nézte le az indiánokat, ahogyan sok társa. Sőt inkább csodálta a játék iránti szenvedélyüket és az ügyességüket. Ügy vélte, ez az egyetlen jó abban, hogy ígérete szerint ezen a vad helyen telepszik le. Azért fogadta el a megbízást, hogy gyarmatosítókat keressen, mert cserében elbocsátották a katonai szolgálatból. Lorenzo úgy tervezte, mihelyt kialakítja otthonát itt, kényelmes nyugalomban él. Állatot tenyészt, vadászik, játszik.Elkomorodott. De így most miféle élet vár rá? A felesége, Doňa Luisa még mindig a lányukat gyászolja, s ami még rosszabb, nem engedi őt az ágyába.Visszaterelte gondolatait a ragyogó napsütésben zajló ceremóniára. A fejük felett egy pár vörös farkú sólyom körözött. Már kijelölték az új főteret, cölöpök mutatták az épületek helyét. Alta California kormányzója, jókora Szűz Mária-zászlót cipelő missziós indiánok kíséretében,

ünnepélyesen körbejárta az eljövendő plazát, és a jang-na indiánok, akiknek földjén voltak, rezzenéstelen arccal figyelték mindezt a távolból.— Az Úr azért vezetett ide minket, hogy lelkeket mentsünk - mondta épp a padre a misszióról. Lelkeket, gondolta Lorenzo kapitány cinikusan. A Korona kizárólag amiatt aggódik, hogy egyre több orosz vadász özönlik Alta Californiába, és telepszik le északon. Azért aggódik, mert az angolok mohón lesik a kaliforniai partot, és szükségünk van tekintélyes spanyol jelenlétre ezen a helyen. Tán nem az a feladatunk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb spanyol katolikus állampolgárt állítsuk elő, hogy megtérítsük a pogányokat, és biztassuk őket arra, hogy bővelkedjenek a gyermekáldásban, hiszen minél több spanyol katolikus él itt, annál nehezebben állíthatják más hatalmak azt, hogy ez a föld az övék. Lorenzo kapitány Spanyolországban járt, az udvarnál, amikor az oroszországi spanyol követ jelentette, hogy az oroszok el akarják foglalni a Monterrey-öböl vidékét. A spanyol király azonnal cselekedett.És ennek a részei vagyunk mi is, gondolta Lorenzo kapitány, mialatt az atya megáldotta az új plazát. Lorenzót mit sem érdekelte, hogy elhozzák Jézust a pogányoknak. Öt a szarvasmarha és a lovak érdekelték. És itt, ameddig a szem ellát, a föld azé, aki elveszi. Az ember itt meggazdagodhat...Pillantása a feleségére siklott. Dona Luisa a kormányzó felesége és a többi tisztfeleség társaságában ült a négy póznára erősített zsúptető árnyékában. Gyönyörű asszony, gondolta némi fájdalommal. Rendelkezik belső erővel, amire szüksége is lesz ezen a vad határvidéken. Kreol, akárcsak ő maga, spanyol nemesek leszármazottja. Látszik is merev tartásán és visszafogott arckifejezésén. Egy olyan nő, aki csak szállásuk magányában engedheti meg magának a sírást. Legalább lenne még gyerekük. De Selena volt Luisa világegyetemének központja, és ez a központ most eltűnt, mintha gyertyalángot fújt volna el a szél. Mit tegyen itt egy nemes hölgy, ahol minden munkát indiánok végeznek? Nem mintha Luisa finom kezének való lenne a főzés és a varrás! Az ő szerepe az volna, hogy felnevelje a gyerekeket, tanítsa és irányítsa őket. De nincsenek gyerekek! És úgy tűnik, nem is lesznek.Lorenzo megpróbált kicsit odafigyelni a szertartásra, amely után lakomával ünneplik meg a pueblo alapítását. Ekkor fog ő eltávozni, remélhetőleg nem nagyon sérti meg ezzel a kormányzót és az atyákat.Az új főtér túloldalán, azon a helyen, ahol egy nap majd a vályogból épült templom áll, a missziós indiánok tisztelettudóan nézték a szertartást. Kenderkötélen bádogkeresztet viseltek, amelybe belenyomták az évet. Azért adták nekik, hogy nagyobb kedvvel vállalják a majd' tizenöt kilométeres menetet a misszióból arra a helyre, ahol majd az új pueblo épül. Teresa, bár beteg volt, és pihennie kellett volna, azért kért engedélyt, hogy eljöhessen, mert ez is egy lehetőség a szökésre.Magával hozta ötéves lányát, Angélát, akit azért nevezett így, mert egy szent lánya volt, és mert az Első Anya barlangjában fogant.Teresa gondolatai sokszor vándoroltak szeretettel Felipe testvér felé, aki csaknem hat évvel ezelőtt tűnt el, és aki, mint suttogták, ellopta Szent Ferenc csontjait a missziótól. Mindenki azt gondolta, hogy visszatért Spanyolországba. Hátat fordított az Úrnak, és hazament eladni az áldott ereklyéket, hogy gazdag ember legyen. De Teresa tudta, mi az igazság. Felipe testvér istenéhez ment.Próbált aprókat lélegezni, mert fájt a mellkasa a fehér ember betegsége miatt. A katonákra nézett, az új gyarmatosítókra, akik olyan büszkék, amiért a magukénak nyilvánítják ezt a földet, míg odébb a jang- nák értetlenül állnak, s nem fogják fel, hogy most veszik el tőlük ősi földjüket. Teresa elborzadt. És mi még azt hittük, hogy ezek az emberek a vendégeink. De most ide építik az otthonaikat, egy olyan földre, amely mások őseihez tartozik. Teresa éberen várta a lehetőséget a szökésre.

Attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, terhes, a missziós atyák szemmel tartották az eltévelyedett lányt. Egy kötelességtudó, megkeresztelt indián asszonyt bíztak meg vele, hogy figyelje. Azt tudták, hogy valahogy kiszökött a zárdából, ám nem tudták bizonyítani. Ha egy indián megússza, a többi is megpróbálja, és megindul a tömeges vándorlás vissza a falvakba, és az atyák magukra maradnak, nem dolgozik senki a földeken, nem építi senki a templomaikat. A hat év alatt, ami azóta telt el, hogy ő a barlangba látogatott, a szabályok szigorúbbak lettek, a büntetések egyre keményebbek. Kitört néhány vad lázadás is, amikor a missziós indiánok nem tűrték tovább az atyák zsarnokságát. Katonák jöttek puskákkal, és az indiánok tehetetlenek voltak a fegyvereik ellen. Ismét elnyomták őket.Teresa most úgy vélte, itt az alkalom, amikor az atyák figyelmét elvonják a katonák és a gyarmatosítók. Bár láz égette bőrét és fájdalom a tüdejét, Teresa eltökélte: ő és Angéla egyszer s mindenkorra megszöknek tőlük.* * *

Lorenzo kapitány a Spanyol Koronától kapott okirattal felfegyverkezve belovagolta a birtokot, amely egy nap az ő ranchója lesz. Délre a patak volt a határ, amelynek még nem is volt neve, és Lorenzo Ballonának nevezte el apja spanyolországi otthona után; keletre a láp, amely az okiraton la cienegaként szerepelt; északra a la brea, a szuroktavak, ahol egy ősrégi ösvény vezet kelet és nyugat felé a birtok északi határa mentén. Nem magát a birtokot kapta meg, hanem a legeltetési jogot azzal a feltétellel, hogy ha elfoglalta a birtokot és fejlesztette, kérvényezheti, hogy végérvényesen a nevére írják. Már most eldöntötte, hogy ha egyszer eljön ez a nap, Rancho Palomának nevezi el új otthonát.A birtok négyezer ár kiterjedésű volt, és máris indián munkások szorgoskodtak rajta. Vályogtéglákat vertek, egy csoport a jókora sárgödörben tapodta lábával az agyag és szalma keveréket, egy másik faformákba nyomta az anyagot, míg egy harmadik kivette a formákból a nap által kiszárított téglákat, és előkészítette az építkezéshez. Az indiánok olcsón dolgoztak, megelégedtek étellel és üveggyöngyökkel, amit eljátszhattak véget nem érő szerencsejátékaikon. Otthagyták falvaikat, és Lorenzo birtokainak határán építették fel kunyhóikat. Lorenzo kíváncsi volt, hogy ha majd az otthona készen áll, hazatérnek-e régi életükhöz. Remélte, nem. Szüksége lesz a munkáskezekre a szarvasmarhákhoz és a lovakhoz is.Micsoda remek rancho lesz! Nemsokára ház áll itt, istállókkal és egyéb melléképületekkel, azoknak a fáknak az árnyékában, amelyeket a kapitány Peruból hozott. Lelki szemeivel látta a rózsakerteket és szökőkutakat, a padlólappal kirakott kis utakat, szellős árkádsorokat. Odabenn csiszolt fapadló lesz, és Luisa nagy, nehéz bútorzata, amelyet szánon húztak ökrök Mexikóból, és jelenleg vízhatlan vászon alatt várja a pueblóban, hogy végső helyére kerüljön: díszesen faragott mennyezetes ágyak, szekrények, öltözőasztal, komódok. Luisa hozott magával ezüstöt és szőnyegeket, serlegeket és takarókat, gyertyatartókat a kandallóra, tányérokat a konyhába. Királynőnek való palota lesz, gondolta Lorenzo büszkén.Aztán eszébe jutott az a Luisa, akit a telepen hagyott, s aki éppen parancsokat osztogatott az indián szolgáknak, akik olajos rongyokkal ápolták és fényesítették az úrnő bútorát. Azóta, hogy kislányukat eltemették a Sonoran-sivatagban, Luisa fanatikusan gondozza a székeit és a komódjait. Ezek foglalták volna el a gyermek helyét? Lehet, hogy Luisa immár jobban aggódik drága íróasztala állapota, mint a férje jóléte miatt?Hirtelen komoran látta maga előtt a jövendőt: Dona Luisa, ez a gyermektelen és barátok nélküli asszony — a telepesek feleségei nem igazán egy nemes spanyol hölgynek való társaság -, az évek múltával egyre keserűbb lesz, némán jár-kel bútorai közt, nézi, nem porosak-e valahol, nem fakult-e meg a fényük, titokban gyűlöli indián cselédeit termékenységük miatt, és nem létező foltok, karcolások ürügyén áll bosszút rajtuk. Lorenzo látta magát, amint egy barna bőrű asszony karjaiban keres vigaszt, mert otthon nem törődnek

vele, elfelejtették, nem talál örömöt, amelyhez pedig Diós mio, minden férfinak joga van! Nem ezért jöttem Kaliforniába, gondolta.Kell egy új gyerek! De Dona Luisa elutasítja a közeledését, és Lorenzo, mint igazi úriember soha nem erőszakoskodott, s az sem vonzotta, hogy olyan nővel szerelmeskedjen, aki holttestként hever alatta.Odalett a jókedve. Úgy döntött, vadászni megy. A Santa Monica-hegység felé kormányozta lovát, és arra gondolt: valami nagy vad kell. Ma csak egy szarvas vagy egy grizzly elégíti ki.

* * * Amíg az atyák és a kormányzó ünnepeltek, és az új telepesek a földjüket keresték meg, és tervezgették, mit hová építenek és ültetnek, Teresa elkötött egy öszvért, és lányával együtt fellovagolt a hegyekbe vezető ősi ösvényen.Késő délután volt, mire elérték céljukat, leszálltak az öszvérről, és bár Teresának minden lélegzetvétel éles fájdalmat jelentett a mellkasában, a holló és a hold jelképei mellett gyalog indultak a kis kanyonba.A lenyugvó nap ferde sugarai pont megvilágították a festett falat. — íme, az Első Anya története - mondta Teresa. A történetek elvesztek. Egyre kevesebben élnek már a falvakban, s kisvártatva nem is lesznek már falvaik. A törzsek összekeveredtek a missziókon: tongvák a csumasokkal, kemáják a topákkal, és az atyák gabrielinóknak és fernandenyóknak nevezik őket a missziók nevei után. Esténként nem a megfelelő történeteket mondják, vagy egyáltalán nem is mondanak. Helyette Jézusról és Máriáról mesélnek, és a topák őseit hamarosan elfeledik. De Teresa eldöntötte, hogy megtanítja Angélának a történeteket, elmondja, hogy tovább kell adnia őket, nehogy feledésbe merüljenek.— Te nem fogsz a behatolók szokásai szerint élni — mondta, és levette nyakából a keresztet. — Ők nem értik a mi népünket.Az arc, amit az atyák vágtak, amikor elmondta nekik, hogy terhes, az órákon át tartó kihallgatás — ki az a férfi -, ahogyan ragaszkodtak hozzá, hogy bárki legyen is az apa, be kell hozni a misszióra és megkeresztelni. De Teresa büszkén hallgatott. Minden topa asszony tudja, hogy amit a saját testével tesz, csak rá tartozik. Ezek a férfiak, akik „atyáknak" hívatják magukat, bár cölibátusban élnek, és nem nemzhetnek gyermeket, meg akarják mondani a bennszülött nőknek, miként viselkedjenek, hogyan éljenek nemi életet! Egyetlen topa férfi sem vetemedne ilyen pimaszságra.Teresa elmagyarázta Angélának, hogy mindig illik ajándékot vinni az Első Anyának, és sziromágyban elásta a keresztet. Betegen, lázasan nem fogta fel, hogy jelképes, amit tett: új vallását a régi keblére temette.Levette nyakáról a szellemkövet, és Angéla nyakába tette. Aztán a gyerek elé térdelt, és megfogta a vállát.— A neved Marimi. Többé nem Angéla vagy. Elviszlek téged egy faluba, ahol az emberek nem hallottak a spanyol istenről, aki arra utasítja népét, hogy lopják el mások földjeit. A topák és az Első Anya szokásai szellemében nevelkedsz.Tenyerébe fogta a gyerek arcát, ezét az angyalét, akit egy szenttől kapott, és azt mondta:— Drága lányom, te különleges vagy, kiválasztott. A betegség, amelyet néha a fejedben érzel, nem átok, hanem áldás, egy nap majd megérted. De addig is...Hirtelen köhögni kezdett, és összegörnyedt a fájdalomtól.— Mama! — sírt fel a gyerek.Teresa visszatartotta lélegzetét, míg a fájdalom alább nem hagyott. A lovaglás elszívta erejét. Eddig fel sem fogta, mennyire beteg.

— Jól figyelj arra, amit most mondok, lányom. A te neved Marimi, megértetted? Többé nem Angéla vagy, mert ez a keresztény idegenek neve, akik nem tartoznak ide. Marimi vagy, és te leszel a barlang új őrzője. Megértetted?— Igen, anya.— Mondd, lányom. Mondd meg a neved.— Marimi vagyok, anya.- Helyes... És most indulunk. Nyugatra vannak falvak, ahol már nem járnak behatolók. Ott biztonságban leszel. A katonák nem találnak ránk.De ahogy a barlang bejárata felé fordult, a lábából elszállt minden erő, és a földre zuhant.- Nem megyek tovább - zihálta. - Marimi, jól figyelj rám. Segítségre van szükségem. Menj le a kanyonban, és fordulj a tenger felé. Képes vagy rá?A gyerek ünnepélyesen bólintott.- Van ott egy falu... néhányan még élnek ott a népünkből. Mondd meg nekik, hogy itt vagyok a barlangban, az Első Anya barlangjában, és beteg vagyok. Tedd meg, gyermekem. Ugye megértetted?Angéla elismételte az utasításokat, és Teresa a falnak dőlt.-A faluban lesz orvosság. Helyreállítják az egészségem. És a saját népem közt élek majd. Menj, gyermekem. A tengerhez. A faluba. És hozd ide őket. Várlak.A kislány teljesíteni akarta a feladatot. Sietett, amennyire bírt, de valahogy eltévedt. Bármerre fordult is, csak újabb és újabb kanyonokat, sziklákat látott. Sehol a tenger, sehol egy falu. Sírva fakadt.Egyszer csak egy félmeztelen férfi jelent meg előtte. A haja hosszú, ragacsos volt, bőrét vörösre égette a nap, a tekintete vad.Angéla sarkon fordult és futásnak eredt, de nem volt hová. A vadember közte és a kanyon bejárata közt volt.A férfi fölé tornyosult, zavart képpel nézett le rá. Koszos testét sebek és kelések borították, egyetlen ruhája egy viharvert ágyékkötő volt. De okos, zöld szeme volt, és kis idő múlva valami fény derengett bennük.- Miért sírsz, gyermekem?Meglepően gyengéd volt a hangja, és a kislány ettől abbahagyta a sírást.- Anyukám beteg, és én nem találom a falut. A férfi pislogott egyet. Aztán körülnézett.- Hol van?- A barlangban.A férfi lába a földbe gyökerezett. A barlang. Emlékezett a barlangra... évekkel ezelőtt történt, vagy tegnap lett volna? A barlang, ahol megtapasztalta az eksztázist, és ahol megérintette az Úr keze, és azóta jár-kel Jézussal ezek közt a hegyek között.A homlokát ráncolva alaposabban megnézte a lányt. A haja vonala, a szeme formája, a telt ajka. Teresa!És még valami. Egy kis anyajegy az álla jobb oldalán. A saját anyján... a férfi agya rég eltemetett emlékekkel kínlódott... és a nővérén. Ugyanez az anyajegy.- Ne sírj, kicsim - mondta. Elmosolyodott, kivillantva csorba fogait. - Tudom, hol van anyukád. Ismerem azt a barlangot. Segítünk neki. Meggyógyítjuk.Göcsörtös kezét a lány felé nyújtotta, és Angéla megfogta.- Állj - harsant egy hang hirtelen, és visszhangzott a kanyon falai közt.Angéla és a vadember arra fordult. Egy spanyol tiszt volt a kanyon alján.- Engedd el! — parancsolta.Felipe testvér előrelépett, kezét kinyújtotta, meg akarta magyarázni a helyzetet. De a ravasz gyorsabb volt, a muskéta golyója egyenesen szíven találta, és ledöntötte a lábáról.

Angéla sikítani kezdett. Lorenzo odarohant, felkapta, és gyorsan odébb vitte a halott közeléből. Csak akkor tette le a kislányt, amikor már kijutott a kanyonból, és odaért, ahová a lovát kötötte ki. Itt próbálta megvigasztalni.- Már nem bánthat, kicsim. A vadember elment. A gyerek némán meredt föl rá.- Habla espanol? — kérdezte Lorenzo.Angéla bólintott, és rögtön sírni is kezdett az anyja után.Gyönyörű gyermek, gondolta Lorenzo. Lenyűgözte, ahogy a haja a homlokára nő, bájos szívformát kölcsönözve arcának. Annyi idős nagyjából, mint az én lányom volna, ha élne.A ruhája alapján missziós indián. Szökevény?- Cómo te llamas? — kérdezte.- Anyukámhoz kell mennem. Beteg - felelte a gyerek spanyolul.- Beteg? - A férfi körülnézett a kanyonban. Sötétedett már, megnyúltak az árnyékok, és hűvös volt a levegő. Az anya nyilván a lányával együtt megszökött, és itt, a hegyekben akart elrejtőzni az atyák elől. És beteg. Ha leszáll az este, teljesen védtelen lesz a hegyekben élő hegyi oroszlánokkal és grizzly medvékkel szemben. Egy ötlet formálódott Lorenzo agyában.- Elviszlek anyukádhoz, ha megmondod a neved - mondta mosolyogva.A kislány öklével megdörzsölte szemét. A feje kezdett fájni. Anyja mondott valami új nevet, de nem emlékezett rá. Ezért hát azt mondta: Angéla.Feltette a gyereket a lóra, és a kislány egy ideig nyugodtan ült a karjában, de amikor látta, hogy távolodnak a hegyektől, sikítozni kezdett, és az anyja után sírt. Lorenzo végül a szájára tapasztotta a kezét, és megsarkantyúzta lovát. Tudta, hogy a kislány idővel elfelejti majd, elvégre olyan fiatal. Főleg, ha a felesége a lányává fogadja, és elhalmozza szeretetével.Miközben Lorenzo a síkságon száguldott, egyre távolodva a hegyektől és a tengertől, és a gyermek elnémítva és tehetetlenül pihent a karjában, arra gondolt, hogy Luisa végre leveti a gyászt, és ismét az ágyába fogadja. Ügy vélte, nagyon is sikeres volt ez a mai vadászat.

Kilencedik fejezet

— A felesége halála után teljesen begolyózott. Erica felriadt, és a hang felé fordult. Ginny Dimarco kemény tekintete alatt kemény mosoly játszott. Ginny kijött Erica után a medence mellé, távol a zajos vendégektől és a hatalmas hang¬szóróktól, amelyekből a Gipsy Kings énekelte a Hotel Californiát. Bár hideg volt az este, néhány vendég úszkált a fűtött medencében. De távolabb a part sötét és elhagyatott volt.Erica tudta, hogy Jared Blacket is meghívták a Dimarcóék parti házában rendezett koktélpartira, de ő lemondta. A lány gyanította, hogy ez a beszélgetés most a visszautasított háziasszony bosszúja: gonoszkodó pletykálkodás az őt megsértő vendég terhére — főleg, hogy ez vendég a Bennszülött Amerikai Örökség Bizottsága vezetője, a vendéglátó pedig egy közismerten gazdag művészetpártoló, aki valóságos keresztes hadjáratot folytat azért, hogy létrehozza a nevét viselő indián művészetek múzeumát.Alig öt perccel korábban Dimarcóék mesés Malibu Beach-i házában, amely a pueblo fazekasság, nyugati parti kosárfonás, zuni fétisek, kacsina babák, eszkimó totemoszlopok és kwakiutl maszkok valóságos kincsestára, Ginny izgatottan csillogó szemmel szorította sarokba Ericát.— Na és milyen ismét Jared Blackkel dolgozni?Erica sem akart eljönni erre a partira, de Sam ragaszkodott hozzá, mondván, hogy nem árt jóban lenni azokkal a gazdagokkal, akik az alapítványaikat finanszírozzák. így hát Erica felvette egyetlen koktélruháját, egy egyszerű, spagettiszerűen vékony pántos, fekete ruhát, aztán nagyjából elfogadható frizurát fésült magának. Fura érzés volt a magas sarkú cipő és a harisnya, most, hogy heteken át szinte le sem került róla a zokni és a bakancs.— Nem vele dolgozom.— Akkor vele harcolsz. — Éles kis nevetés. Ginny szeme végigvándorolt Ericán, mielőtt az asszony folytatta volna. — Milyen kár, hogy Mr. Black már elígérkezett ma estére. Vannak itt néhányan, akik szívesen találkoztak volna vele. Fontos emberek. — Erica némi ellenségességet látott Ginny szemében. - Pedig hetekkel ezelőtt kiment a meghívó — tette hozzá Mrs. Dimarco jelentőségteljesen.Erica rájött, hogy Ginny tőle várja a hiányzó információt az ürügyről, amelyre hivatkozva Jared elkövette a megbocsáthatatlan bűnt, és távol maradt. Az is lehet, hogy Ginny csaléteknek használta Jared nevét, és a vendégek közt lehetnek csakugyan páran, akik azzal a szándékkal jöttek, hogy ismeretségeket kössenek, és nem bántak volna egy jó kapcsolatot Sacramentóban. Erica visszafogta magát, nem vágta Ginny fejéhez, hogy Jared feltehetőleg épp a táborban nézi a tévén a Szeretem Lucyt ismétlését, amikor is egy vendég félbeszakította a beszélgetésüket, hogy kicsit hízelegjen Ginnynek, milyen mesés a parti. Erica pedig felhasználta az alkalmat, kimenekült a medence mellé, megtöltötte tüdejét friss, tengeri levegővel. Távol akart lenni a parti pletykáitól, fölösleges beszélgetéseitől, egyedüllétre vágyott, hogy megpróbáljon valami rendet teremteni összezavarodott érzelmeiben.Jared lassan-lassan befurakodott a gondolataiba és az álmaiba. Igazából nem olyan vagyok, amilyennek látsz, suttogta. Erica tisztázni akarta magában, milyen mély ez a növekvő hatás, meg akarta találni gyökereit, hogy megérthesse. De háziasszonya ragadozóként követte.— Ugye tudod, hogy teljesen bekattant a felesége halála után? — kérdezte, s mint egy ragadozó madár, úgy leste Ericát.Miért ez a könyörtelen támadás, tűnődött magában Erica. Aztán eszébe jutott, hogy Ginny abban bízik, hogy miután visszamegy a táborba, és beszélget a modortalan Jareddel, tudatja vele, milyen megbocsáthatatlan hibát követett el.— Rögtön a temetés után eltűnt - folytatta Ginny, mintha Erica biztatta volna rá. — A családja mindenütt kerestette, teljesen kétségbeestek. Talán nem hitték, hogy csakugyan öngyilkos lesz, de attól féltek.

Erica pislogott egyet.— Jared? Öngyilkos?— Nem tudtad?— Európában voltam.— Pedig akkoriban ez volt a legnagyobb sztori az újságokban. Jared eltűnt, és a rendőrség hiába kereste. Véletlenül bukkant rá egy csoport tengeri biológus négy hónappal később a Csatorna- szigetek egyikén. Jared bennszülöttnek állt. Pucéran halászott lándzsával egy lagúnában. Azt mondják, a haja hosszúra nőtt, szakállat is növesztett, és barna volt, akár egy dió.Sötét alakok bukkantak fel a dűnék közt. Sorra parkoltak le a családok az autópálya mentén, és jöttek le a partra zseblámpával és zsákokkal. Most volt az éves grunionrajzás ideje. De Erica agyát betöltötte a sárjáró libuc és a hínár, az uszadék fák közt egyedül kószáló szomorú alak képe, s szinte észre sem vette őket.— Elfutott előlük - mesélte Ginny. Látta, mennyire leköti vendégét, amit hall, és élvezte a dolgot. — Aztán elbújt egy barlangban. Úgy csalták tőrbe, mint valami állatot. Megvárták, míg este lesz, és elárulja a tábortüze fénye.Erica hosszan kortyolt a kezében levő pohárból. Pillantása a távoli láthatárra szegeződött, ahol a csillagok az óceánnal találkoznak. Hirtelen vad düh emésztette.— Persze ezen csámcsogott a sajtó, amikor a biológusok hazahozták — folytatta Ginny. - Az apja pszichológiai vizsgálatot követelt, sőt be akarta záratni a fiát egy intézetbe megfigyelésre. De Jared egyszerűen levágatta a haját, leborotválta a szakállát, és mintha mi sem történt volna, munkába állt. De hát akkor sem normális az ilyen, nem? Szép, ha egy férfi meggyászolja a felesége halálát, de ennyire? — Ginny felnevetett, és a holdfényben megcsillantak a nyakán viselt gyémántok. — Nem hinném, hogy az én Wade-em bennszülöttnek állna, ha meghalnék.Erica ujjai megfeszültek a pohár körül. Legszívesebben ennek a nőnek az arcába löttyintette volna a borát. Inkább a parton sorban gyúló tábortüzekre irányította figyelmét.A grunion egy, a part közelében élő halfajta. Úgy húsz centi hosszú, szája kicsi, fogai nincsenek. Március és augusztus között ívnak éjszakánként a dél-kaliforniai partszakaszon. Sok ezer grunion viteti ki magát a partra a hullámok hátán, a nőstények sietve beássák magukat a nedves homokba, lerakják ikráikat, a hímek pedig kört alkotnak és megtermékenyítik őket. Utána a hullámokkal visszavitetik magukat a tengerbe, egészen a következő alkalomig. Hacsak előbb az emberek meg nem fogják, akik a part mentén várnak a gyanútlan grunionokra, és csupasz kézzel dobálják őket zsákjaikba.Erica már volt grunionvadászaton, tartotta a zsákot vagy a lámpát, és üldögélt késő éjjel egy szerencsétlen ívni próbálkozót lakomázva. De ma este megmagyarázhatatlan szomorúsággal töltötte el a látvány.Bekattant. Erica elképzelte a szentélyt, amelyet Jared építhetett a feleségének lakókocsija hálószobájában. Nyilván van egy fénykép Necujáról, naponta friss virág, talán még gyertya is. Jared, mielőtt elaludna, minden este Necujához szól, és ő az első, akinek köszön reggel.Erica a mellkasára szorította kezét. Nem kapott levegőt. Méterekkel odébb habos hullámok csapódtak a partra, s két gyerek szaladt végig sirályként rikoltozva a parton, zseblámpával a kézben. A fénysugár fájón hasított Erica szemébe.A vakító napfény a vad, szélsöpörte Csatorna-szigetek fölött.A következő pillanatban valami a mellkasának csapódott, mintha láthatatlan lökéshullám érte volna. Felnyögött.— Ezt nézd meg. — Ginny reszelősen felnevetett. — A grunionnak esélye sincs. Hol máshol vetnék magukat partra a halak, mint Dél-Kaliforniában. Az embernek még horgászbotra sincs szüksége. Nem csoda, hogy a mi indiánjaink annyira nem értettek a hadakozáshoz - csóválta a fejét.

Erica némán meredt rá. Aztán letette poharát a patio asztalára, kimentette magát, és bement a házba.Áttülekedett a jól öltözött vendégeken és a tálcáról pezsgőt, harapnivalót kínáló vörös zakós pincéreken, de alig látta őket, a nyomás egyre erősödött a szíve körül. Végül megtalálta Samet, meggyőzte, hogy el kell mennie, főnöke pedig odaadta a kocsija kulcsát, mondván, hogy valaki majdcsak visszaviszi a táborba. Aztán Erica már menekült is a Dimarco-házból, gyorsabban száguldott a Pacific Coast sztrádán, még az elátkozott halakat partra repítő hullámoknál is.* * *

Miután leállította a motort, és lekapcsolta a fényszórót, sokáig ült mozdulatlanul. Izzadó homlokát a kormányra támasztotta, lehunyta a szemét, és próbálta belülről megvizsgálni magát.Mi történt az előbb Dimarcóék medencéje mellett? Szívroham? Pánikroham? A fájdalom még ott volt a mellcsontja mögött, most is sajgott, alig kapott levegőt tőle. „A Csatorna-szigetek egyikén találtak rá pucéran, lándzsával a kezében..."Mindent elsöprő vágy tört rá, hogy sírjon. De nem jöttek a könnyek. Lassan lélegzett, próbálta összeszedni magát, de az a súly a mellén csak nem enyhült. Sötét és nyomasztó érzés volt, mintha valami madár fészkelt volna be oda, dohos szárnyait behúzva a hosszú út előtt.Nagy nehezen kikászálódott a kocsiból, és a kivilágított tábor felé indult. Csupasz karja libabőrös volt. A hold átkukucskált a feje fölé nyúló ágak közt, egy szem leste őt, akár a kísértetek szemei, amelyek képzeletében benépesítik a Topangna erdőt. Jared lakókocsija felé pillantott. Sötét volt. Isten tudja, hová menekül innen esténként, de még nem tért vissza. Na és ha itt lenne, mit mondhatna neki?A lakókocsijához érve látta, hogy az ajtószárny nem úgy van rögzítve, mint ahogyan ő hagyta.Óvatosan lépett be, felkapcsolta a villanyt, és körülnézett. Első pillantásával a leletet kereste, amelyet délután találtak a negyedik szinten. De a tárgy ott volt, ahol hagyta, a munkaasztalon. Megnézte fém iratszekrényét, és zárva találta. Mivel sem pénzt, sem ékszereket nem tartott a lakókocsiban, elképzelni sem tudta, miért tört volna be bárki is. És mégis, biztos volt benne, hogy valaki járt itt.Aztán meglátta. A párnáján.Szabványszekerce volt, amilyent bármelyik szerszámboltban vehet az ember, kivéve, hogy ezt cserzetlen bőrcsíkokkal vonták be, és tollakkal díszítették, amitől úgy nézett ki, mint egy indián tomahawk. Erica tudta, mit jelent ez.Hadüzenet.Remegni kezdett. Valaki megsértette a magánszféráját, ahogyan Ginny Dimarco is Jaredét. Egy pillanatig a szó szoros értelmében vöröset látott. Aztán kirontott a hűvös estébe, és mit sem törődve azzal, hogy még mindig koktélruhában és magas sarkú cipőben van, a tomahawkkal a kezében átviharzott a telepen az étkezdesátorhoz. Az indiánok nem szokásos sarkukban dartsoztak, mintha előre tudták volna, hogy felkeresi őket. Visszafelé indulva pillantotta meg őket. A tábor szélén, tűz lényénél kör alakban álló harcosok dobáltak dartsot egy fára erősített táblára.Közelebb érve megpillantott egy valóságos óriást. Őszülő haját hosszú indián copfba fonva viselte, és láthatóan ő irányította a játékot. Erica nem találta ismerősnek. Nejlon pilótadzsekit viselt, a hátán hímzett, vad ázsiai tigrissel, s alatta bíbor és sárga betűkkel ez állt: Vietnam, 1966. június. Amikor megfordult, Erica látta a lángoló lándzsás katonai jelvényt az egyik vállán, 199-edik gyalogezred. Sűrű szemöldöke volt, erőteljes álla, a tartása agresszív, mosolya megvető vicsorgás.- Nahát, nahát, csak nem a mi antropológus barátunk?

— Ki maga? - kérdezte Erica, és odalépett hozzá. Bár magas sarkú cipőben volt, a férfi vagy egy fejjel így is fölé tornyosult. — Nem tartozik a munkásaink közé.A férfi ajkához emelte sörös dobozát, hosszan kortyolt, és összehúzott szemmel nézte őt. Erica felemelte a tomahawkot.- A magáé?Az óriás lapátkezével megtörölte száját.— Tudja, emlékszem, gyerekkoromban a rezervátumban, a közeli egyetemről odajöttek maguk, fehér ribancok, és egész nyáron át tanulmányoztak minket. Erica magasabbra emelte a fegyvert.- Azt kérdeztem, a magáé?- Ott járkáltak közöttünk a fényképezőgépeikkel és jegyzetfüzeteikkel, rövid sortokban, hogy a hosszú lábaikkal őrületbe kergessék a kanos indián srácokat, de azért a biztonság kedvéért mindig ott lógtak a köcsög, tésztaképű egyetemista fiúik nyakán, akik a menő bozótjáró cuccukban villogtak.Azt hitték, mind magukról álmodozunk, mi? Pedig csak röhögtünk magukon, amikor írták a dolgozataikat a történeteinkből, nagy lelkesen, mert fogalmuk sem volt, hogy mi találtuk ki őket, mert eszünkbe sem volt kiadni maguknak az igazi, szent történeteket.

Erica kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a férfi fenyegetően lépett közelebb.- Hallottuk, hogy DNS-vizsgálatnak akarja alávetni a csontvázat. Hát ne is gondoljon ilyesmire. Nem fog sejteket lekapargatni az ősömről, hogy mikroszkóp alá tegye. Nincs szükségünk laboratóriumokra, hogy megmondjuk, kik voltak az őseink.Még egy lépést közeledett, és amikor Erica hátralesett a fák közt idelátszó tábor felé, felnevetett.- Hát nem kínos, hogy amikor szükség volna rá, sehol a lovasság - mondta. Csak éppen ló-vasságnak hangzott.Aztán váratlanul lépések közeledtek, recsegtek a gallyak, és egy férfi lépett a tábortűz fényébe. Jared volt az, sportszatyorral a kezében.- Charlie, mi a fenét keresel te itt? Az óriás szeme elsötétült.- Coyote a nevem, haver.- Nincs itt semmi dolgod. Ez birtokháborítás.- Ez szabad ország. Indián ország. Tengertől fénylő tengerig. Jared kérdő pillantást vetett Ericára, ő pedig a kezébe nyomta a tomahawkot.- A lakókocsimban találtam. Ismerős valakinek?De a férfiak ügyet sem vetettek rá, játszottak tovább. Jared felemelte a tomahawkot, hátradőlt, majd olyan erővel hajította el a fejszét, hogy amikor célba csapódott, kettétörte a dartstáblát. Aztán Jared Coyote-hoz fordult.— A betörés, az illetéktelen behatolás bűncselekmény, ha nem tudnád. Jó lesz észben tartanod.— A fehér ember törvénye nem a miénk. — Coyote vaskos ujjával felé bökött. — Ti, anglók, mindent megtettetek, hogy megfosszatok minket, kaliforniai indiánokat a földünktől és az öntudatunktól. Az 1850-es szerződést nem ratifikálta a szenátus, és nem tarthattuk meg a területeinket. Az indián ügyek hivatala szisztematikusan alábecsüli a kaliforniai indiánok számát, s emiatt az összes területen minálunk a legkisebb az egy főre jutó támogatás. A francba, haver, a törzsek felét el sem ismeri a szövetségi kormányzat, és ezért nem kapnak pénzt, mint a többi indián. A kaliforniai indiánokat gazdasági hátrány éri, és kevesebb szövetségi segély jut nekik a földjeik egykori eltulajdonítása miatt — ami a legkomiszabb volt ebben az országban. Úgyhogy dugd fel magadnak a bűncselekményedet.Jared az ingénél fogva megmarkolta a nagydarab férfit. Halkan szólalt meg.— Bármiben is mesterkedsz, azt javaslom, szedd össze a motyód, és tűnj el, de rögtön.

Coyote hátrébb húzódott, lesimította ingét.— Hát jól jegyezd meg, haver! Többé nem törölheti belénk senki a cipőjét. Szervezettek vagyunk, képesek mozdulni. Ha azt hiszed, hogy csak néhány buta indiánnal van dolgod, hát meg fogsz lepődni. Hagyjátok, hogy azok az emberek idejöjjenek, és itt imádkozzanak — intett vaskos karjával az Emerald Hills Drive másik oldalán levő biztonsági kerítés felé, ahol egy csoport New Age-hívő egymás kezét fogva mantrát énekelt. — Ez sért minket. Idejönnek ezek a keresztények a hamis új vallásukkal, itt imádkoznak, és úgy tesznek, mintha kegyesek volnának. Hogy tetszene nektek, ha felvennénk a tollainkat, gyöngyeinket, és esőtáncot járnánk a Szent Péter-székesegyház közepén? Változnak az idők, haver. Bepereltünk könyvkiadókat azért, mert olyan szótárakat adtak ki, amelyben a squaw szó szerepel az indián nő meghatározására. Ez a szó sérti az asszonyainkat. A botanikusokkal megváltoztattatjuk a növények nevét, amelyeket ti, anglók ilyen virágnak, olyan bokornak neveztetek el. A zoológusoknak megmondjuk, hogy keressenek más neveket. Még az indián szót sem tűrjük tovább, mert nem Indiából jöttünk, haver. És nem bennszülött amerikaiak vagyunk, hanem mi vagyunk az első amerikaiak. Úgyhogy csak tartsd nyitva a szemed, Mr. Fehér ügyvéd, és meglátod, milyen erősek Ülő Bika és Vad-ló utódai.Jared megfogta Erica könyökét, és sietve elvezette a lányt.— Jó lesz, ha vigyázunk — mondta halkan. — Coyote nem szórakozni jött, hanem azért, hogy agitáljon. Ezek a fiúk általában nem politizálnak, nem harciasak, csak az érdekli őket, hogy megkapják a fizetésüket, de Coyote nagyon meggyőző tud lenni. A Vörös Párducok egyik vezetője.Erica úgy érezte, mintha áramütés érte volna, amikor Jared a meztelen bőréhez ért. Ebben a pillanatban nem érdekelte sem Coyote, sem a tomahawk vagy az indiánok, de még a barlang sem. Jared itt volt mellette, megérintette, és ismét rátört, amit Ginny Dimarco története hallatán érzett. - Vörös Párducok? - hallotta saját hangját. Pedig szíve szerint a Csatorna-szigetekről kérdezett volna. Hogy megtalálta-e ott a férfi, amit keresett.— Az amerikai indiánok mozgalmának egyik radikális kinövése, és Alcatraz és a Wounded Knee óta keresnek valami új helyet, ami okot adna nekik a siránkozásra. Szemet vetettek a barlangunkra.Erica mellkasában erősödött a nyomás.— Ki ez a Coyote nevű alak?— Az igazi neve Charlie Braddock. Minden létező törzzsel megpróbálta kapcsolatba hozni magát, a washingtoni szuqua-misoktól egészen a floridai szeminolékig. De egyik sem fogadta be, mert nem tudta bizonyítani a származását. Ezért aztán úgy döntött, hogy egy szövetségileg el nem ismert törzs tagja lesz, mert akkor nem kell bizonyítania, hogy csakugyan oda tartozik.— Úgy érti, nem is igazán bennszülött amerikai?— Ha Charlie-ban van indián vér, akkor vérátömlesztéssel szerezte. Mielőtt csatlakozott volna az indián mozgalomhoz, rövid ideig zsoldosként próbálkozott Afrikában, azelőtt pedig mentőautót vezetett, amíg le nem tartóztatták, mert orvosnak adta ki magát. Az a nagy szöveg a rezervátumban való életről mind kamu. Charlie a San Fernando-völgyben született és nevelkedett, és rendes, fehér középiskolába járt. Ami pedig a dzsekijét illeti, soha nem szolgált Vietnamban. Amikor megkezdődtek a sorozások, gyorsan átslisszant a határon Kanadába, és ott várta ki a veszély elmúltát. Amilyen mázlija van, nem került rá sor. De ne becsülje le. Veszélyes mind a fehérekre, mind az indiánokra.Amikor elérték a tábor fényeit, Jared másik kezébe tette át sportszatyrát. Hirtelen az oldalához kapott, és eltorzult az arca. Erica rémülten nézett rá.— Jól van?— Minden rendben.De nem úgy látszott. Ericának feltűnt, mennyire sápadt, és a hideg este ellenére is izzadt.

— Tényleg semmi baj. Csak egy kis sérülés. Egy ostoba sérülés.— Mi történt?A férfi mosolyogni próbált.— Cikket csináltam, amikor cakkot kellett volna.— Keressem meg a nővért? Jared a fejét rázta.— Mindössze egy italra van szükségem. Hosszú nap volt. — Pillantása végigfutott Erica haján, amelyet a fiatal nő csatokkal tűzött fel, és elidőzött csupasz vállán. — Szép ruha — jegyezte meg.A lány szíve összeszorult.— Dimarcóék partijáról jövök.Jared pedig csak állt a tölgyek és sátrak közt az úton, ahol emberek járkáltak köröttük, mintha Erica meg ő egyedül volna a világon, és senki nem létezne, csak ők ketten.- Akkor is szép ruha — mondta halkan.Erica szíve kihagyott egy ütemet. Bekattant a felesége halála után.- Bátor dolog volt így kiállni Charlie-val és a bandájával szemben.- Megtanultam, hogyan bánjak a fajtájával. - Semmi nem olyan hatásos, mint ha a szemébe nézel. Jól jegyezd meg, Erica! Amikor meg akar félemlíteni valaki, nézz vele farkasszemet. Ha többen vannak, válassz ki valakit, és nézz azzal farkasszemet. Bírd te tovább. Meghátrál majd, és a többiek követik. És ha bíróság előtt állsz, nézz a bíró szemébe. Ne máshová. Ne nézz az ügyvédedre vagy a törvényszolgára, sem a bírósági riporterre. Meg fogsz lepődni, micsoda erő van a szemedben!A múltjából suttogó hang persze nem férfiakról beszélt, mert azok, akik Ericát meg akarták felemlíteni, az intézetis kemény csajok voltak, akik a haját húzták, és „szegényházi szemétnek" nevezték.- Szólok a biztonságiaknak, hogy tartsák szemmel Coyote-ot és a maga lakókocsiját is — mondta Jared. — Jöjjön, meghívom egy italra, és elmeséli nekem, miről maradtam le a partin.

* *

Erica eddig egyszer járt Jared lakókocsijában, a munka kezdetén. Emlékezett a „nappali" részre a sofőr és az utasülés mögött. Bőrszófa és két bőr klubszék, köztük tévé-video berendezés. Volt egy tekintélyes „business center", fax, telefonok, komputer, jogi iratok, levelek, törvénykönyvek, és mögöttük kis konyha, benne hűtő, mosogatógép, sütő és főzőlapok, mikrosütő és egy szupermodernnek tűnő cappuccino-kávéfőző. A hálószoba ajtaján bepillantva Erica akkor egy dupla ágyat pillantott meg.De most, amikor követte Jaredet a lakókocsiba, és a férfi felkapcsolta a lámpát, látta, hogy minden gyökeresen megváltozott.Az íróasztal helyén most rajztábla volt. A kitűzőtáblán pedig az Emerald Hillsszel kapcsolatos jogi feljegyzéseket és sajtóki-vágatokat lakóházakról és irodaépületekről való vázlatok takarták el. Ahol korábban tollak és jegyzettömbök voltak, most ceruzák és rajzeszközök. De a legmeglepőbb a kis étkezőasztal volt, amelyet arra terveztek, hogy amikor nincs használatban, összehajtsák és elrakják. Most nyitva volt, és egy mesés ház modellje állt rajta, a hozzá tartozó táj és medence modelljével együtt.- Megrendelésre készítette? — kérdezte Erica döbbenten.- Ez csak amolyan hobbi — felelte a férfi, de büszkeség érződött a hangjában, és láthatóan tetszett neki a lány reakciója. Jared sok késő esti óráját szentelte ennek a kartonból és balsafából készült modellnek, amelyet gondos munkával készített el, még az ajtók apró réz kilincsgombjait is megcsinálta.Erica látta, hogy még bútor is van a modellházban, és apró emberek.

- Ok kicsodák? — kérdezte.- Az emberek? Csak a méret miatt vannak.Erica egy pillanatig gondolkodott, pillantása bejárta a tágas kis szobákat, és felépítette a bennük zajló életet. - Pedig ők az Arbogast család - mondta. - Sophie és Hermán Arbogast és a két gyerek, Billy meg Muffin. Sophie nem dolgozik, önkéntesként tölti az idejét a Szent János Kórházban, és docensként csoportokat vezet a Getty Múzeumban. - Bekukucskált a levágott felső szobákba, ahonnan lépcső vezetett a semmibe. - Hermán szívsebész, aki kapuzárási pánik miatt válságban van. Azt tervezi, hogy szerelmi viszonyt kezd a nővérrel a rendelőjében. Azt hiszi, Sophie nem tudja, pedig tudja, és reméli, hogy összejön a dolog, mert neki is viszonya van egy éve Hermán társával. - Lehajolt, hogy belessen a tágas konyhába és az abból nyíló nappaliba. — Billy izgatott, mert eggyel feljebb léphet a cserkészeknél a ranglétrán, Muffin pedig szinte lebeg a boldogságtól, mert a ragyák végre eltűntek az arcáról, és úgy gondolja, hogy tetszik egy bizonyos fiúnak, akivel együtt járnak történelemre. — Erica kiegyenesedett, és Jaredre nézett. - Gyönyörű otthon. Aztán látta, milyen arccal mered rá a férfi, és elvörösödött.- Tudom, hogy randa szokás, de mindig történeteket találok ki. A férfi mosolyogva csóválta fejét. Aztán elhúzta a tolóajtót, és eltűnt a hálószobában.Erica pedig elnézte, milyen különös átváltozás ment végbe a jelek szerint Jared magánvilágában. A törvénykönyvek rajzceruzáknak adták át a helyüket, a feljegyzések tervrajzoknak. Mintha az építész kezdené elnyomni az ügyvédet, visszakövetelve korábbi életét. Mintha valami Jaredben próbálna kiszabadulni, formát és jelentést találni magának.Aztán a férfi előbukkant a hálószobából. Az oldalára szorítva kezét a fürdőszobához ment, ahol óvatosan levette az ingét, és szemügyre vette a bordáit. Erica a tükörből látta: csúnya zúzódás volt az oldalán.— A tomahawkdobó tanfolyamon sérült meg? - kérdezte Erica.A férfi feje felbukkant az ajtónyílásban.— Tessék?— Nem tomahawkhajító tanfolyamra jár minden este? Jared zavart pillantást vetett rá, aztán felnevetett, és fel isszisszent hozzá.— Vívás - közölte, és kezében az elsősegélydobozzal kijött. Erica rosszul értette.— Ki ás? Ás esténként?- Vívok. Kard, tőr, szablya. Tudja. - Jared széles, vágó mozdulatot tett, amitől arca összerándult a fájdalomtól. - Nem koncentráltam, és kitűnő ellenfelem eltalált.Erica már látta is maga előtt en garde állásban, amint felkiált, hogy Franciaországért és a királynőért, aztán véd, cselez, fürgén csusszan egyik helyről a másikra, a fényes penge suhogva szeli a levegőt. - Touché - hangzik a kiáltás. Nemesek sportja. Halálos sport.Jared kivett egy fáslit a dobozból, levette róla a műanyag borítót és a fémkapcsokat. Erica immár nagyon is tudatában volt, milyen szűkös a hely Jared lakókocsijában, hogy alig egyméternyire vannak egymástól, és mindketten félig öltözöttek csupán, vagy félmeztelenek, ahogy egy optimista mondaná, gondolta vidáman. Jareden nincs ing, az ő koktélruhája sem sokat rejt. Jared közben hiába próbálta a mellkasára tekerni a kötést. Nehezen mozgott, és minduntalan kicsúszott a kezéből.- Hadd segítsek! - lépett oda Erica.Jared szegycsontjához nyomta a fásli egyik végét, és szólt a férfinak, hogy tartsa, ő pedig a bordái köré tekerte a pólyát. Jared igyekezett, hogy ne mutassa ki a fájdalmat, de Erica látta rajta, mit áll ki.Miközben kitekerte a pólyát, előbb a férfi mellkasán, aztán szinte átölelve, a hátán tekerte végig, közben megérezte az enyhe Irish Spring illatát, és látta azt is, hogy a férfi fekete haja még nyirkos a zuhanytól. De a bőre meleg és száraz volt, s alatta acélos izmok remegtek.

Jared Black minden áldott este kemény, fizikailag megerőltető sportot űz. Miért? Hogy megőrizze a kondícióját? Vagy mélyebb okok késztetik arra, hogy kardot rántson más férfiak ellen?Amikor a férfi váratlanul felszisszent, Erica hátralépett.- Bocs. Gondolja, hogy eltört?- Nem. Nem olyan veszélyes, mint látszik. Csak akkor fáj, amikor levegőt veszek. - Erica folytatta a munkát, Jared pedig kérdezett valamit. - Hol tanulta ezt a finom érintést?- Sokat dolgozom törékeny tárgyakkal. Találkozott a pillantásuk.- Én nem vagyok törékeny.Erica nem hitt neki. Van valami ebben a férfiban, ami nagyon is törékeny, ezért tesz meg mindent, hogy megóvja. Szerette volna megtudni, mi az, de az ember mégsem mondhatja valakinek, hogy „azt mondják, egyszer bekattantál". Inkább elterelte a szót.- Hiányoltuk a partin.- Inkább mennék fogorvoshoz.

- Azt hittem, kedveli Dimarcóékat. Sokat tesznek a bennszülöttek ügyéért.- Álintellektuális liberálisok, akik olyan filmekbe teszik a pénzüket, mint a Farkasokkal táncoló, de eszükbe sem jutna meghívni egy bennszülött amerikait vacsorára. Vagy voltak indiánok a partin?- Egy volt, azt hiszem, az egyik Coachella-völgybeli törzs főnöke.- Lefogadom, hogy Armani öltönyt viselt, és Porschén érkezett. Ezek a kaszinófőnökök nagyon gazdagok. A játék hasznából nagyon kevés csordogál csak le a rezervátumokban élőknek. Előadta Ginny a rezervátumokban-nincs-szappan beszédét? Ez a kedvenc szövege, amellyel felrázza a hölgyeket a jótékonysági vacsorákon. Garantáltan megnyitja a csekkfüzeteket. Szegény indiánok, nincs szappan a rezervátumokban.Erica közben szorosan a férfi mellkasára tekerte a pólyát, aztán megint hátravitte, és a másik kezével is hátranyúlt, így kis időre átkarolta. Arcuk egy pillanatig egymás mellett volt.- Ezt nem hallottam, de Ginny előadta elméletét, miszerint a grunion tehet arról, hogy a spanyolok olyan könnyen meghódították Kaliforniát.Tovább tekerte a rugalmas pólyát, elöl és hátul, átkarolta Jaredet, de nem ért hozzá.- Tetszik így a haja - szólalt meg Jared halkan. - Várjon, egy tincs elszabadult. - Felemelte a huncut tincset a lány nyakáról, és visszadugta a csat alá.Ericát pedig elöntötte a vágy, hogy hozzásimuljon, fejét a vállára hajtsa, magához szorítsa, és végre gyenge lehessen. De dolgozott tovább, míg végül a fásli vége volt már a kezében. Rögzítette, Jared pedig zavarba ejtőn meredt rá.- Az isten szerelmére, ezt nem lehet! - mormolta.- Tessék?- A szeme színe, akár az amontillado sherry. - Elmosolyodott. — És az arcáé most olyan, mint egy szép, érett almáé.- Utálom, amikor elpirulok. Úgy irigylem azokat a nőket, akik mindig olyan higgadtan képesek leplezni a reakcióikat. - Hátralépett. - Kész. Javaslom, hogy a jövőben ne játsszon késekkel.- Kardok.- Akármi. - Erica leplezte mosolyát.- Nem szeretem azokat a nőket, akik higgadtan leplezik a reakcióikat. Jól áll, amikor elpirul. Akárcsak ez a ruha.Erica arca még vörösebb lett. Pillantása egy szívverésnyi időre a férfiéba mélyedt, aztán Jared elfordult, feltépte a száraz tisztítós dobozát, kivett egy tiszta inget, amely vasaltan, összehajtva lapult egy műanyag zacskóban.— Mit iszik? Bort vagy scotchot?

Erica csak egy tizedmásodpercig habozott.— Bort. Fehéret, ha van.Nézte, ahogy a férfi felveszi az ingét. Selyem volt, drágának, méretre készültnek látszott, és remekül állt széles vállán. Jared a legfelső kivételével begombolta az összes gombot, de a gallért nyitva hagyta, s azután dugta az ing alját a nadrágjába.Kitöltötte az italokat, s hirtelenjében halk, suttogó hang ütötte meg fülüket. Esőcseppek doboltak finoman a lakókocsi tetején. Mindketten felnéztek, mintha a tető átlátszó volna, és láthatnák a váratlan esőfelhőket az esti égbolton. A szűk kis tér még intimebb lett. Erica a torkát köszörülte.— Csakugyan van miért tartanunk a Vörös Párducoktól?— Úgy gondolják, hogy már rég le kellett volna állíttatnom az ásatást. — Jared felé nyújtotta a poharát. — Tudta, hogy már kilenc törzs is igényt tart a barlangra?A lány szemöldöke megemelkedett.— Azt sem tudtam, hogy egy is igényt tart rá.— Nyolc kaliforniai törzs harcol azért, hogy elismerje a szövetségi kormány. Csak az a probléma, hogy nem tudják bizonyítani történelmileg a vérvonalukat. Egy olyan törzs, amelyik azt állíthatja, hogy köze van a barlanghoz, és így a csontvázhoz is, jobb eséllyel indul a szövetségi indián törzsek regiszterénél, vagyis kérhet támogatást. - Jared jeget pottyantott a whiskyjébe. - Sajnos a többi törzs nem akarja, hogy új törzseket ismerjenek el, mert akkor kevesebb szövetségi dollárt lehet szétosztani. Hát így kerültünk, maga meg én, egy igen ronda csatározás közepébe.Csöndben kortyoltak italaikból.— És miért a vívás?Jared a konyhapultnak dőlt. Láthatóan egyikük sem akart leülni.— Levezeti a haragot. Egy szelep. Ha nem küzdenek meg karddal valakivel, félek, olyat tennék, amit magam is megbánok.— Kire haragszik?— Magamra. Erica várt.A férfi az italába pillantott, és egy pillanatig az esőt hallgatta, mérlegelte gondolatait, végül döntött.— Még soha azelőtt nem találkoztam olyan nővel, mint Necuja. — A hangja lágy volt, akár az eső. — Egzotikus volt, szenvedélyes, haragos. De nem volt könnyű vele élni. Nem szerette az angolszászokat, és nemigen tudta összeegyeztetni az irántam érzett szerelmét a szent céllal. Gyakran ment olyan gyűlésekre, amelyekre engem nem engedtek be.Mély lélegzetet vett, amitől eltorzult az arca, aztán ismét ivott egy kortyot. Erica érezte, hogy most nagyon bizalmas ajtót fog megnyitni.— Amikor Necuja sejtette, hogy terhes, nem ment orvoshoz - mondta Jared. - A baráti körében volt egy pomo asszony, egy bába. Necuja otthon akarta megszülni a gyereket, amibe beleegyeztem, de csak később tudtam meg, hogy én nem lehetek jelen a szülésnél. Valami titkos női rituálé miatt, amelyen férfiak nem vehetnek részt. Tiszteletben kellett tartanom.Ivott még egy korty whiskyt, de nem lazult el tőle. Erica kihallotta a feszültséget a hangjából.- El akartam vinni rendes orvoshoz is, de nem volt hajlandó. Azt mondta, a fehér férfiak kétszáz évvel ezelőtt azért kezdték el a nőgyógyászatot, mert féltékenyek voltak a fehér nőkre, és inkább kivették a kezükből a dolgot. Azt mondta, hogy az ő népe fehér férfi orvosok nélkül is több ezer éven át meg tudta szülni a gyerekét. Akkor is elutasított, amikor egy nőnemű orvost javasoltam. Vitatkoztunk. Azt mondtam, hogy az én gyerekem is, és nekem is van némi jogom. De Necuja azzal hárított el, hogy az ő teste, és így végül az övé volt az utolsó szó.Jared ivott egy kicsit, tekintete végigsiklott a modellház tetején, mintha csak azon tűnődne, vajon Arbogasték hogyan fogadták Muffin és Billy születését.

- Amikor megkezdődtek a fájdalmak, Necuja hívta a bábát, aki meg is jött az asszisztensével, egy másik telivér indiánnal. A három nő bement a hálószobába, és bezárta az ajtót maga mögött.Jared elhallgatott annyi időre, amennyi ahhoz kellett, hogy egy újabb adag scotchot és jégkockákat löttyintsen poharába.— Órákon át vajúdott. Néha beengedtek, akkor leülhettem Necuja mellé, amíg a bába gyógyteát főzött, a segédje pedig valami szent füsttel töltötte meg a szobát, és bennszülött nyelven imádkozott. Amikor jött a baba, megint kiküldtek, mert a jelenlétem tabu volt. így aztán odakinn vártam az ajtó előtt. Necuja sikított, aztán csönd lett. Vártam a baba sírását. És amikor csend volt, bementem.A jégkockák csörömpöltek a poharában. Kinn erősödött az eső.— Odabenn... — Jared a kristálypoharat markolta, és úgy nézett bele, mint aki mindjárt elesik. Feszültebb lett a hangja. — Mindenütt vér. És a bába... soha nem fogom elfelejteni az arcát. Rémült volt. Pokrócokba tekertem Necuját, és rohantam vele le a hegyről a kórházba. Nem emlékszem az útra. Azt tudom, hogy le nem vettem a kezem a dudáról, és piros lámpákon hajtottam át. Az orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék a feleségem és a fiam életét, de már késő volt.Csönd feszült a szavai mögött, Erica pedig mozdulatlanná merevedve állt.— Nagyon sajnálom — mondta végül.Egy ér lüktetett Jared homlokán. Fojtogatták a szavak.— Azóta egy nap nem telik el, hogy ne gondoljak a fiamra, hogy milyen lenne most. Hároméves volna. Nem tudom megbocsátani Necujának, amit tett. És magamnak sem.— De nem a maga hibája, senki sem tehet róla. Ilyesmi előfordul.— Ilyesmi nem fordul elő. A férfi dühösen fordult felé.— Meg lehetett volna előzni. Az orvos mondta utólag, amikor megkérdezte, hogy szedett-e valamilyen gyógyszert Necuja a terhessége során. Megmondtam, hogy még egy aszpirint sem. Azt sem engedte, hogy dohányozzanak a társaságában. Annyira törődött az egészségével, hogy csak gyógyteákat ivott, és gyógynövényeket használt. Aztán az orvos a gyógynövényekről kérdezett. Emlékeztem, hogy Necuja rendszeresen ment a bábához, és hozott tőle gingko bilóbát, fokhagymát és gyömbért, mert a bába ezt írta elő a vérömlenyek ellen. Mint kiderült, ezek a gyógynövények mellesleg alvadásgátló hatásúak. Az orvos szerint valószínűleg ez okozhatta a vérzést.Jared űzött pillantással nézett Ericára.— Azt mondta, az emberek azt hiszik, ha gyógynövényeket fogyasztanak, valami egészségeset csinálnak, pedig valójában ártanak maguknak. Azt is mondta, hogy egyre nagyobb probléma, hogy rengetegen vesznek gyógynövényeket, és most már a sebészeknél műtét előtt ez is rutinkérdés, mert bizonyos növények vérzékenységet okoznak, és ha Necuja rendes orvoshoz ment volna, figyelmeztette volna rá. És ő meg a gyerek... — Elfordult, s Erica egy pillanatig azt hitte, a falhoz vágja a poharát.Erica immár értette, miért kellenek ennek a férfinak a találkozók a kardokkal minden este, miért akar szembenézni éles kardokkal, tőrökkel. Igaz, védőfelszerelést és sisakot viselnek, és a fegyverek is tompák, de nem ez számít. Jarednek harcra van szüksége, dühében, gyászában szabdalja a levegőt, újra meg újra darabokra vágja démonait a düh, a bűntudat és az önvád ismétlődő táncában.— Édes istenem! - a férfi hangja elcsuklott. - Én öltem meg őket.Erica közelebb lépett hozzá.— Nem igaz. Jared, nem tehet róla. A férfi megperdült.— De igen! Közbe kellett volna lépnem. Az én gyermekem is volt. Megérdemelte volna a legjobb gondoskodást. Orvosokat. Én viszont tudatlanságra és babonára bíztam.Erica kereste a szavakat. Segíteni akart, mindenáron.

— Necuja művelt nő volt, ismerte a tényeket, és ő ezt választotta. Helyesen cselekedett, amikor tiszteletben tartotta az óhaját.Jared az italába nézett. Úgy markolta a poharat, mintha össze akarná roppantani.— Lidércnyomásos álmaim vannak - szólalt meg halkan. — Futok, sietek valahová, de mindig elkések. Hideg verítékkel ébredek.Csönd telepedett rájuk, hallgatták az eső hangját. Erica úgy érezte, mintha érzelmeit valami erő lecsupaszította volna védőrétegükről, kitéve az elemeknek. Nem tudta, mit érezzen. Itt volt Jared a fájdalmával és a bűntudatával. És a saját démona, amely rosszindulatúan várja az alkalmat a szíve egy szegletében. Szerette volna megvigasztalni Jaredet, vágyott rá, hogy a férfi átölelje, szája az övére tapadjon.- Három éve egy árva lélekkel nem beszéltem erről. Maga az első - mondta a férfi.Erica vigasztalni akarta, de fogalma sem volt arról, hogyan. A nevelőanyák, akik gondozták, mindig azt mondták, ne sírjon, nem ő az egyetlen, aki bajban van, a tanárok azzal biztatták, hogy ha kiáll magáért, a többi gyerek nem fogja csúfolni, a szociális munkások azzal vádolták, hogy csak nyafog és panaszkodik. Ha valaha is vigasztalta valaki, hát nem emlékezett rá. Talán a hippikommunában, amikor az anyja még szerette. A gyerekeket arra is meg kéne tanítani, hogyan nyújtsanak vigaszt, ahogyan megtanulják a szeretet és a gyűlöletet is. Be kéne vezetni őket ennek a tudománynak a titkaiba.- Hát... - Jared hirtelen ráébredt, hogy kiürült a pohara. - Sokáig feltartottam. - Fájdalmasat sóhajtott. - Nem terveztem, hogy elmondom az élettörténetemet.Erica rémülten döbbent rá, mit is tett. Habozott. Ez volna a vigasznyújtás titka? Az ember gondolkodás nélkül megteszi, s nem azon rágódik közben, mit tegyen? Szeretett volna még egy esélyt. Szerette volna néhány perccel visszatekerni az órát, arra a pillanatra, amikor Jared azt mondta, maga az első, és akkor odalépni hozzá, átkarolni, hogy érezze a melegét, és azt, hogy valaki törődik vele.De nem így történt. A pillanat túl hosszúra nyúlt, kihűlt és elszállt. Jared ismét hátat fordított, és a whiskysüveg felé nyúlt.- Jobb lesz, ha megyek - tette le Erica a poharát. - Nyitva hagytam az ablakomat.Várt.Aztán kiment az esőbe.* * *Mire levetette az estélyi ruhát, és kényelmes tréningruhába bújt, már dühöngött a vihar, valósággal morajlott a lakókocsiban. Erica látta maga előtt a kocsijuk felé futó grunionvadászokat és a hullámokat meglovagló halakat, amelyeket most nem fenyegeti a veszély, hogy zsákba dobják őket. Aztán figyelme a munkaasztalán levő tárgy felé fordult, a megdöbbentő lelet felé, amelyet a négyes szinten találtak ma délután.Akkor, amikor megtalálta, teljesen lenyűgözte ez a tárgy, másra sem tudott gondolni, agya el nem engedte volna, mint kutya a csontot. De most szinte értetlenül nézte, miért is tulajdonított ilyen fontosságot neki. Csak Jaredre tudott gondolni.Erőt kellett vennie magán, hogy a feladatára koncentráljon. Igaz, egész életében ezt tette, ez védte meg attól, hogy saját fájdalmába fulladjon. Ne gondolj a démonra, amely üldöz, és akkor nem is létezik majd. — A haj fekete, nincsenek ősz szálak — sorolta a diktafonba, s egy kicsit túl harsánynak érezte a hangját. — Húszcentis copfba van fonva, amelyet feltehetően a nyakszirtnél vágtak le. Feltételezem, hogy női copf — Csipesszel kis, rózsaszín pihét vett ki belőle. - A copfot láthatóan virágszirmokkal temették el - folytatta a diktálást, és a fény felé fordítva a törékeny szirmot, nagyítóval megvizsgálta. — Bougainvillea - döntötte el néhány pillanat múltán.Nagyot nyelt. A mellkasában még mindig ott volt az a súly, gonosz, fekete tollú madárként várt Dimarcóék medencéjén túl, leste a gyengeség pillanatát, amikor Erica nem ügyel, és akkor rárepül, és a bordájából lakomázik.

— Mivel a bougainvilleát csak 1769 után hozták be Kaliforniába, s mivel a copf mélyebb rétegben volt, mint ahol az amerikai egycentest találtuk, de magasabb rétegben, mint amelyben a bádogkeresztet, bármilyen különös szertartás zajlott is a barlangban, amelynek keretében levágták ezt a copfot, 1781 és 1814 között esett meg. — Elhallgatott, a semmibe révedt, keze megdermedt a lelet fölött. Közeledünk az időben, gondolta.Két kezébe fogta a copfot, ujjai közt érezte a nehéz hajfonatot, a fürtöket, amelyek valaha egy fiatal nő fejét koronázták, és elöntötte a vágy, hogy megtudja, mi oka volt ennek a brutális cselekedetnek. Lekopasztani egy nő fejét egy olyan évszázadban, amelyben a nők hosszú hajat hordtak, büntetés lehetett, fegyelmezés vagy megalázás céljából. Az áldozat nem amerikai volt, Erica ezt biztosra vette. Nem lehetett azon a szinten, amelyen a hajfonatot találták. Spanyol hölgy volt, akit felháborodott fivérei ráncigálhattak be a barlangba, s vágták le a haját, amiért bemocskolta a család becsületét. Vagy egy ifjú férfi mexikói nővérei, akik azért tették ezt, mert a fiatalember reménytelen szerelmében öngyilkos lett? Vagy egy elfeledett indián áldozat mártírja volt?Erica lehunyta szemét, és könnyek csorogtak végig az arcán. Ez a haj egykor élettel telve libegett egy nő hátán, röpködött a szélben, amikor az futott, kefélték, mosták, törődtek vele, talán csókolták is. És végül szeretettel befonták, bougainvilleaszirmokkal díszítették, hogy aztán durván lenyessék.A mellkasához szorította a hajfonatot. Arra gondolt, ahogyan Jared megfogta azt a kis tincset a nyakán, és visszatette a csat alá. Egy ilyen intim gesztus nagyon erőteljes reakciót képes kelteni. A fájdalom hirtelen a hideg, kemény gyász hullámaként ömlött végig rajta. Zokogni kezdett. Mellkasában a súly robbant. Látta maga előtt Jaredet egyedül azon a szigeten, látta menekülni megmentői elől, mert egyedül akart lenni. És látta, ahogyan korábban őrültként száguld a korházba, s a bűntudat meg a félelem tőrként hasít belé. Meg lehetett volna előzni.És hirtelen tudta, mi ez az egész, mi ez, ami rosszindulatú koboldként rejtőzik a szíve mögött. A valóság. Jaredé és az övé. És immár tudta azt is, miért gondol olyan sokat rá újabban. Mert a férfi magányos.Mindannyiunknak szükségünk van valakire, aki törődik velünk, de nem mindenki olyan szerencsés, hogy legyen is valakije. Én. Jared. A Hölgy a barlangban. Egyedül vagyunk, és kiszolgáltatottak, ha valaki megtámad minket.Szerette volna megóvni Jaredet a világ Ginny Dimarcótól, ahogyan a Hölgyet védi a vandáloktól. De sejtelme sem volt, hogyan kezdhetne hozzá.

Tizedik fejezet

Luisa 1792

Megszöknek innen. Ő, Dona Luisa és a lánya, Angéla. Igaz, Angéla ezt nem tudta még. Ahogyan Lorenzo kapitány sem, Luisa férje. Sem a padrék a misszión, sem a többi gyarmatosító, aki itt él Los Angeles falu körül. Luisa megőrizte magának a titkot, és meg is akarta őrizni, amíg ő és Angéla Spanyolországba, Madridba nem érnek. De ha már oda eljutottak, ott is maradnak, és soha többé nem térnek vissza Alta Californiába és ebbe a bezárt életbe.Luisa agyában persze megfordult, hogy sokan bűnnek mondanák, amit tervez, hiszen ezzel elhagyja a férjét. De ő nem így gondolta. Úgy tervezte, hogy amint Spanyolországba érnek, ír neki, hogy jöjjön utánuk. Ha Lorenzo nem hajlandó rá, ő követ el bűnt, ő hagyja el feleségét és gyermekét.Egyébként is, a Szent Anya, aki mindenki szívébe belelát, tudja, hogy azt teszi, ami helyes. És csak ez számít.A kertjében volt, és gyógynövényeket szedett, mert hosszú, gyötrelmes lesz az út a tengeren, és a szokásosnál több ópiumra lesz szükség. Angélának kellett a gyógyszer.Az immár tizenhat éves lányt kínzó fejfájások gyötörték, attól a naptól, hogy Lorenzo hazahozta szegény árvát a hegyek közül. Sokszor elájul. Az ópium nem is arra szolgált, hogy enyhítse a fájdalmat a rohamok során, hanem hogy Angéla ne beszéljen. Az első alkalommal, amikor Angéla hirtelen felkiáltott, a fejéhez kapott és elájult, valami különös delíriumban, amellyel megrémisztette új szüleit, felsikoltott: — Lángok. Minden ég! – Aztán hisztérikus sírásra fakadt. Amikor később felébredt, semmire nem emlékezett, és Luisa elintézte annyival, hogy rosszat álmodott. De amikor aznap este tűz ütött ki a Szent Monica-hegyen, és hét pokoli napon keresztül dühöngött, míg végül egy nyári vihar elfojtotta - mint később kiderült, több indio család veszett oda ebben a pokolban —, Luisa rémülten figyelte fogadott gyermekét. Mivel missziós ruhát viselt, amikor Lorenzo rátalált, és beszélt spanyolul, az asszony feltételezte, hogy meg van keresztelve. De tudta azt is, hogy nincs annyi szenteltvíz a világon, ami elmosná valaki származását. Ha a gyerek indio, nem vádolják-e boszorkánysággal, ha kiderül, hogy jövőbe lát? Bár Spanyolországban immár nem égetik meg a boszorkányokat, ki tudja, mit találnának ki a missziós atyák, akik hajlamosak szigorúan büntetni az indiánjaikat. Ezért hát Luisa komoly készletet halmozott fel ópiumból, hogy elbódítsa vele a lányt, amikor rohama van. így aztán, bár a fejfájások továbbra is rá-rátörtek, szerencsére nem volt több látomása.Luisa megpihent az élénk rózsaszín mákvirágok között, és kezét a derekára téve nyújtózkodott. Merevek már az ízületei, nem is csoda, hiszen nemrégiben ünnepelte negyvenedik születésnapját. Tizenkilenc éve van távol Spanyolországtól. Luisa 1773-ban ment a családjával együtt Mexikó városba, huszonegy éves korában. Apját a mexikói egyetem professzorának nevezték ki, ami tekintélyes hivatal, és mivel a nagybátyja mellesleg Új-Spanyolország alkirálya volt, egy másik pedig Guadalajara alcadéja, Luisa a felső osztály kiváltságos életét élhette. Alig egy év múlva megismerkedett a jóképű és vonzó Lorenzo kapitánnyal, hozzáment, és megszülte első gyermeküket. Úgy érezte, az élete tökéletes.Aztán elindultak Új-Spanyolországból, északra jöttek valami őrült álmot követve, és útközben eltemették a lányukat. Luisa ekkor kezdte el tervezgetni, hogy elmenekül erről az átkozott gyarmatról. És most, tizenegy évvel később, az álma végre valóra válik.

Meg kellett szereznie Lorenzo engedélyét az úthoz, aki eleinte vonakodott. Ki irányítaná a háztartást, amíg ő távol van? Ki felügyeli az indián asszonyokat, gondoskodik arról, hogy neki és embereinek legyen mit enniük? Luisa azt felelte, hogy válasszon valakit a nők közül,

akiben megbízik, még arra is célzott, hogy beviheti a házba magához, mert tudta, hogy a férjének indián szeretői vannak. Végül pedig megszerezte Xavier atya támogatását, azt ígérve neki, hogy rózsafüzéreket és imakönyveket hoz magával Spanyolországból, és hogy szívesen magával visz tárgyakat a misszióról, hogy megáldja őket Compostela püspöke, a városé, ahol az áldott Szent Jakab van eltemetve. De Lorenzo csak akkor adta meg magát, amikor azt ígérte neki, hogy a fivéreitől és a kuzinjaitól kér pénzt, amit a ranchóba fektethet. A következő probléma az volt, hogy találjon egy hajóskapitányt, aki két hölgy utast a fedélzetére enged. Az Estrella kapitánya is csak akkor lágyult meg, amikor meghallotta, micsoda árat hajlandó Luisa fizetni az útért. Így hát immár írásos engedélye volt arról, hogy lányával együtt elutazhat, kifizette az átkelést, és holnap az Estrella, amely jelenleg a Pálos Verdes-félszigetnél horgonyoz, vitorlát bont.Luisa a következő mákgubóból álló sor felé fordulva megpillantotta Angélát. A lány Siroccón, ezüstszürke arab lován vágtatott át a mezőn, fekete haja mögötte lebegett. Felhasított szoknyát viselt, hogy férfi módra ülhesse meg a lovat, ne oldalvást, női nyeregben; két karjával átkarolta a mén nyakát, fekete haja összekeveredett Sirocco ezüst sörényével. Angéla és Sirocco elválaszthatatlanok voltak. Angéla minden hajnalban, még a reggeli csokoládéja előtt felnyergelte lovát, és kilovagolt a felkelő nap felé. Ló és leány együtt vágtáztak vagy egy órát, aztán zihálva, lelkesen tértek vissza. Sirocco az istállóba, Angéla pedig reggelijéhez és a magántanárhoz. Amikor a lány megtudta, hogy Spanyolországba mennek, rögtön azt kérdezte, magával viheti-e Siroccót. Luisa elmagyarázta, hogy fárasztó út lesz, talán ártana is a lónak, és megnyugtatta, hogy jól gondját viselik, amíg ők távol lesznek. Luisát bántotta, hogy lánya soha többé nem láthatja imádott lovát, de úgy vélte, ennyi áldozatot megér a szabadságuk. Madridban bármely lovat megvehet Angélának, és remélhetőleg idővel elfeledi Siroccót.197

Elnézte a lányt, aki leszállt a lóról, és átadta a kantárt egy lovásznak. Angéla magas, karcsú lány volt, mozgása méltóságteljes és kecses. Milyen gyönyörű lány, gondolta Luisa. És művelt is, tud írni, olvasni, ismeri a történelmet, még valamennyire a matematikát is. De nagyon is ártatlan a világ dolgaiban. Talán túl ártatlan, gondolta Luisa aggódva. A gyarmaton túl erős a missziós atyák befolyása, és a legtöbb család aláveti magát az akaratuknak, miszerint a nők helye a tűzhely mellett van, és a férfi az úr. Ez az oka, hogy Angéla csak ritkán merészkedik túl apja birtokán. Leszámítva azt, hogy ünnepnapokon a misszióra megy misére, és néha ellovagol Angelesbe, a közeli kis faluba, Angéla mindössze négyezer árt ismer az egész világból.Luisa többet akart a lányának. Az Angeles pueblo mindössze harminc, fallal körülvett vályogépületből áll. Angéla soha életében nem látott várost vagy székesegyházat, nem látott palotákat, egyetemeket, kórházakat, szökőkutat és műemlékeket, sem zsúfolt kis utcákat, amelyekből váratlanul napsütötte tér nyílik. És mindenütt emberek, a piacokon és az utakon egyaránt. Itt az ember mérföldökön át egy lelket nem lát. Persze, indiánokat igen, de az nem ugyanaz.Luisa azt akarta, hogy Angéla tapasztalatokat szerezzen, megismerje a kultúrát, önálló és független legyen, tudatában saját erejének, és ne férje hatalmának alávetve éljen. De ez lehetetlen egy ilyen eldugott gyarmaton, ahol a padréknak túlságosan is nagy hatalmuk van.Meg lehet nézni, mi történt Eulalia Callissal, Fages kormányzó feleségével, aki nyilvánosan hűtlenséggel vádolta a férjét. Fages tagadta a vádat, és amikor Callis a papja tanácsa ellenére is fenntartotta a vádat, letartóztatták, és bezárták a San Carlos-misszió egyik szobájába, s csak hónapok múlva engedték el. Amíg ott raboskodott, Noriega atya a szószékről ítélte el,

kiátkozással, megkorbácsolással és bilinccsel fenyegette. Bár a telepesek többsége egyetértett vele, mondván, hogy ez a nő bemocskolta a férje jó hírét, Luisa úgy vélte, hogy Callis az életéért küzdött, amikor válásért folyamodott. Eulalia hat év alatt négyszer esett teherbe. Előbb fiút szült, a rá következő évben elvetélt, terhesen tette meg a fárasztó utat Kaliforniába, a lánya születése után komolyan megbetegedett, egy évre rá pedig eltemetett egy mindössze nyolcnapos kisbabát. Luisa tudta, mi vette rá őt erre a drasztikus lépésre: Eulalia Callis abban reménykedett, hogy visszatérhet Mexikóba, s ezzel saját magát és két megmaradt gyermekét is biztonságban tudhatja.Alta Californiában egy asszony nem dönthet a saját életéről. A polgári és egyházi törvények egyaránt a család férfi tagjait ruházzák fel hatalommal a nő teste fölött is. Apolinaria del Carmen özvegyasszony volt, aki a szomszédos ranchón élt. A fia csaknem halálra verte, amikor rajtakapta az ágyban egyik indián cabellerójával. Apolinariát kiközösítették a telepesek, az egyház kiátkozta; amikor egy évre rá meghalt, a fia örökölte a ranchót.Aztán ott volt Maria Teresa de Vana szomorú története. Már a születése napján elígérték egy Dominguez nevű férfinak, egy katonának, aki a San Luis-missziónál látott el kísérő szolgálatot. Azon a napon, amikor Maria tizennégy éves lett, hozzákényszerítették Dominguezhez, egy csaknem ötvenéves, fogatlan férfihoz. A pueblóban közbeszéd tárgya volt, hogy szegény lány háromszor is elfutott, míg végül a sok veréstől meg nem adta ma¬gát sorsának, és immár negyedik gyerekével terhes.Luisa megfogadta, hogy Angélára nem ilyen élet vár. A Szűzanya nem szánhatja az ő lányának azt a sorsot, hogy eladják és birtokolják, mint valami barmot.Angéla belépett a kertbe. Fekete haja a vállára és a hátára hullott, szeme csillogott az izgalomtól, hogy Siroccóval vágtathatott.— Jó reggelt, anya! Nézd csak!Egy kosár jicamát hozott. O termesztette ezt a virágot, és ez volt az első termés. Gumós növény volt, a formája, akár a krumplié, az íze, mint az édes gesztenyéé, a nagy, répa formájú növény a föld alatt venyigéket növesztett, és szép fehér vagy bíbor virágot hozott. Angéla hat hónappal ezelőtt ültette el a magvakat, és láthatóan büszke volt az eredményre. Luisa átvette tőle a kosarat, és úgy határozott, hogy nyersen, citrommal, chiliporral és sóval szolgálja majd fel a jicamát. Mexikóban így népszerű harapnivaló.- És találtam egy tökéletes helyet a gyümölcsösömnek, anya. Remélem, apa megengedi. Csak néhány árnyi területet foglalna el a láp mellett.Luisának sejtelme sem volt, honnan ez az ötlet, hogy Angéla gyümölcsfákat ültessen a ranchón. A missziós atyák megismertették Alta Californiával a narancsot, és Angéla a fejébe vette, hogy gyümölcsfákkal rakja teli a Rancho Palomát. Sok minden volt a lányában, titokzatos dolgok, amelyeket Luisa nem értett. Például a megmagyarázhatatlan nyugtalanság, amely minden ősszel elfogta. Órákon át lovagolt ilyenkor Sirocco hátán, egy lélekhez nem szólt, csak vágtatott, mintha el akarna repülni a földről. Aztán hirtelen megállt, és mozdulatlanul meredt a hegyek felé. Ez a különös viselkedés valahogy mindig egybeesett az indiánok éves makkgyűjtésének időszakával. Az indiánok napokon át gyalogoltak a régi úton, távoli falvakból is eljöttek, kisgyerekekkel, összes földi javukat cipelve. Különös, vad felvonulás volt ez.- Ja, és találkoztam Ignacio atyával. Megkérdezte, hoznánk-e papírt neki. És könyvet, hogy írjon bele.Mindenki kért valamit hazulról. Ezen a távoli vidéken, ahol egy évbe is beletelt, mire megérkezett az ellátmány, az emberek maguk próbálták előállítani az olyan alapvető dolgokat, mint a gyertya, cipő, takaró, bor. De papírt nem tudtak gyártani. Vagy selymet. Ezüst- és aranytárgyakat. Volt gyarmatos, aki levelet küldött haza, vagy ajándékot a családnak.Angéla köszönettel átvette reggeli forró csokoládéját az indián szolgálótól, ivott egy kortyot, majd azt mondta.

- És mama, képzeld, egyszer csak egy csapat sirály tűnt fel az égen a semmiből. A fejem felett köröztek, nagy zajt csaptak. Néztem őket egy ideig, aztán az egész csapat megfordult, és nyugatnak repült az óceán felé. Jó ómen, azt jelenti, hogy az utunk biztonságos lesz. Biztos vagyok benne.Luisát hirtelen elfogta a félelem. Ha Lorenzo rájön, hogy mit tervez, bezárja, és soha többé nem engedi ki. Imádkozott, hogyAngéla sirályai csakugyan jó ómen legyen. De azért nem bízta magát teljesen az égi jelekre, imádkozott is a szentek és az Szűzanya közbenjárásáért.Angéla besietett a házba, hogy befejezze reggelijét, Luisa pedig folytatta munkáját. A kaliforniai napsütés jóságosan melengette a hátát. Ezek itt különleges mákgubók voltak, importált magvakból nőttek, mivel az Alta Californiában őshonos mák nem termett ópiumot. Luisa nagy gonddal termesztette, mindig az őszi napéjegyenlőség után ültette el, bőségesen locsolta és trágyázta a fiatal palántákat, és lemetszette az első virágzó szárakat, hogy sok bimbó virágozzon egy helyett. Aztán naponta ellenőrizte őket, mert létfontosságú volt, hogy pontosan akkor csapolják meg a maghüvelyeket, amikor szürkére váltott a szirmok sötét része. Luisa mindig reggel csapolta meg a növényeket, éles késsel egy vágást ejtett a hüvelyeken, másnap pedig lekaparta a fehér, kiszivárgott anyagot, és a napon kiszárította.A bőséges ópiumaratás titka a bevágás pontosságában rejlik. Ha az ember túl mélyen metsz, a növény hamar elpusztul, ám ha csak a kellő mértékben, a növény még két hónapig termeli tejét. Mindenki tudta, hogy Dona Luisának a Paloma Ranchón van a legfinomabb keze ehhez Los Angeles pueblóban. Laudanumját - alkohol és ópium keveréke - nagy becsben tartották.Óvatosan lekaparta a ragacsos, fehér anyagot a magházakról, és kis bőrtáskába tette. Közben az járt a fejében, hogy odahaza, Madridban, ha az embernek fáj valamije, egyszerűen elmegy a legközelebbi gyógyszerészhez. De a spanyol birodalom ezen távoli csücskében nem voltak gyógyszertárak. Egy ideig a Sonorá-ból vezető szárazföldi útvonalon hozták a gyógyszereket Mexikóból, de a yuma indiánok véres felkelése a Colorado folyón tizenegy évvel ezelőtt elvágta ezt az útvonalat. S mivel külföldi hajók nem közelíthettek a kaliforniai partokhoz, a gyarmatosok csak a Mexikóból rendszertelenül érkező, ellátást hozó hajókra számíthattak. Ezért hát saját kertjükhöz fordultak orvosságokért. Egyesek titokban indián sámánokat és gyógyítókat látogattak, de sokan jöttek Dona Luisához is, akinél mindig volt bőven friss gyógynövény, kenőcsök, tinktúrák, balzsamok.Reggeli munkája a végéhez közeledett. Leszedte a köldökfű-szárakat is, amelyek a sebkenőcshöz kellenek, és beléndekleveleket a reuma elleni dunsztkötéshez. Mikor felnézett, lovasokat látott közeledni a Régi út felől. Egy felhő haladt el a nap előtt, kis időre árnyékot vetve a tájra, és Luisa a csontjaiban érezte a félelmet. Tudta, mit akarnak ezek az emberek.Lorenzo nem sokat dolgozott a ranchón. A marhákat indiók terelték, akiket vaqueróknak képeztek ki, Lorenzo és a cimborái pedig egész nap mást sem tettek, mint játszottak, vadásztak és a napon lődörögtek. De ezek az emberek most nem azért jönnek, hogy kockázzanak vagy szarvasra vadásszanak. A lánya birtoklásáért fognak alkudozni Lorenzóval.Angéla olyan díj volt, amelyért érdemes harcolni.Los Angeles híre kezdett elterjedni az alsó-mexikói tartományokban, és egyre több telepes jött a pueblóba a jobb élet reményében. Csak az volt ezzel a probléma, hogy az újonnan jöttek többsége nőtlen férfi volt. A kormányzó, akinek az volt a célja, hogy megszelídítse ezt a vad határvidéket, feleséget akart szerezni a férfiaknak. Több kétségbeesett levélben kérte a mexikói alkirályt, hogy küldjön doncellákat, „egészséges fehércselédeket" Kaliforniába, de hiába. Aztán egyszerűen „száz asszonyt" kért. Amikor ennek sem volt eredménye, a kormányzó azzal is megelégedett, hogy Mexikóban összeszedték az árva lányokat, és Kaliforniába hozták, aztán szétosztották a családok között.Ezek a férfiak, akiket Lorenzo üdvrivalgással és borral fogadott, nem is azért kívánták Angélát olyan nagyon, mert elérhető, vagy mert gyönyörű lány, hanem azért, mert hispana.

Ha egy kevert vérű férfi egy tiszta spanyol vérű lányt vesz el, kérvényezheti gyermekei számára a legitimidad y llimpieza de sangre - „törvényes születést és tiszta vért" tanúsító hivatalos okmányt, amely igazolja, hogy a gyermek vérvonalát nem szennyezi sem zsidó, sem afrikai vagy más, nem keresztény vér. Ez pedig magasabb helyet biztosít a számára a gyarmat társadalmi ranglétráján.Senki nem tudta, mi az igazság: Angéla egyáltalán nem hispana, hanem indián. Az Úr ajándéka.Luisa nem felejtette el a napot, az órát, amikor Lorenzo hazahozta ezt az angyalt. Luisa térde már kisebesedett, annyit imádkozott a Szűzanyához. Gyermekét eltemették a Sonora-sivatagban, de a szeretet megmaradt benne. Szüksége volt valakire, akin kiélheti anyai szeretetét. Még az a vigasz sem jutott neki, hogy ellátogathasson leánya sírjához, ápolja, kigyomlálja, virágot tegyen a fejfára, nem volt egy kis zöld halom, ahová elmehetett volna, ha lelkében vigaszra volt szüksége. Lorenzónak férfi létére ott volt a szolgálat, munkával töltötte az idejét. De neki, Luisának nem volt semmi, csak Selena ruhácskái, amelyeket többé nem vesz fel senki. Fogadalmat suttogott a Szűzanyának- segíts nekem, adj még egy gyermeket, és jótékonykodásnak szentelem magam a Te nevedben -, és egyszer csak ott volt Lorenzo a gyermekkel a karjában. A kislány sírt. - Anya! Anya!- Luisa pedig magához ölelte a gyermeket, és szívében úgy szakadt fel az eddig visszafojtott szeretet, akár egy hegyi patak. Szűz Mária meghallgatta imáit, és bár mindig is gyászolni fogja a sivatagban eltemetett kicsinyét, tiszta szívéből szeretni fogja ezt az angyalt, és ahogy ígérte, a jótékonyságnak szenteli életét.Senki nem tett fel kérdéseket, honnan került egy gyermek hirtelen Lorenzo kapitány kis vályogházába. A gyarmaton mindenkinek elég tennivalót adott a túlélés ahhoz, hogy mások magánügyeivel törődjenek. Ha bárki megjegyzést tett Angéla sötétebb bőrére - Luisa világos bőrű volt -, csak annyit mondott, hogy a gyermek Lorenzo anyjára ütött. Nem is tartotta igazán hazugságnak, mert úgy vélte, van benne valami igazság. Luisa titokban úgy vélte, hogy Angéla nem tiszta vérű indio. Bár hasonlított a misszión élő bennszülöttekre, a bőre világosabb volt, mint az övéké, és az arca sem olyan kerek. Talán egy spanyol katona leszármazottja, vélte az asszony.A szél kihozta a kertbe Lorenzo látogatóinak hangját, és az ott keringett a dolgozó asszony körül. Megvetette ezeket a férfiakat. Nagyszájú hetvenkedők, pedig egy csepp tiszta vér sincs az ereikben.Luisa előkelő származású spanyol hölgy volt, aki olyan országban nevelkedett, ahol világosan meg voltak szabva az egyes társadalmi rétegek közti határok: voltak nemesek, a gazdag kereskedőosztály, és voltak a parasztok. Ritkán keveredtek. A vérvonal volt a legfontosabb. Még Új-Spanyolországban is fennmaradtak a szigorú faji korlátok, ahol a spanyolok immár kétszáz éve uralkodtak, amióta leigázták a bennszülötteket. Mexikó új arisztokráciája a peninsularék voltak - Spanyolországban született fehérek -, amit elég rossz néven is vettek a Mexikóban született fehérek, a criollók. Csak a peninsularéknak járt a Don és Dona megszólítás, és nem is házasodtak az osztályukon kívül. Utánuk jöttek a mestizók, a spanyol és indián keverékek. Nagy, arctalan tömeg volt ez, boltosok, kézművesek, szolgák. A társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokán az indígenák, a bennszülött indiánok álltak. Nekik többnyire csak kemény munka jutott. Olyan szigorúak voltak a fajokat és társadalmi osztályokat korlátozó szabályok, hogy korbáccsal büntették azt az indígenát, akit azon kaptak, hogy európai ruhát visel. Luisának, aki peninsulara volt, nagyon is megfelelt a mexikói kasztrendszer.De Alta Californiában nem voltak világosan meghúzott társadalmi korlátok. Itt csaknem mindenki valamilyen faji keveredés eredménye volt, s csak kevesen voltak fehér európaiak. Nehéz volt eldönteni bárki helyzetét. Bár Dona Luisa és Lorenzo társadalmi állása ebben a

határvidéki társadalomban is egyértelmű volt, akadtak olyan gazdag, indián és spanyol keveredésből született rancherók, akik Mexikóban parasztok voltak! Olyan volt az egész, mint valami óriási leves, amelyben minden összekeveredik. Mindez zavarta Luisát. Lorenzónak, akinek vagy ötszáz marhából álló tenyészete van, a spanyol arisztokrácia tagja és nyugalomba vonult katonatiszt, kijárt a tisztelet. De a határvidék őrült elméje szerint ugyanolyan tisztelettel bántak Antonio Castillóval, aki mexikói és afrikai vérből származott, és helyi indián asszonyt vett feleségül, pusztán azért, mert ő volt a pueblo kovácsa! Itt többet számított, mivel foglalkozik az ember, mint a származása, ami Dona Luisa szerint visszamaradott gondolkodásra utal, és nem egészséges egy fiatal társadalomban.Ismét beléhasított a félelem Lorenzo látogatói láttán. Nem egészen húsz óra múlva menekülnek csak el innen. Luisa bement a kertből hűvös napos teraszára, ahol a gyógyszereit és gyógyfüvek tárolta.Otthona nem lett olyan nagyszerű, mint Lorenzo egy évtizeddel ezelőtt ígérte, de elég volt ahhoz, hogy tükrözze magasabb társadalmi helyzetüket. Vályogból készült, és zsúpfedele volt. Négy hálószoba volt benne, ebédlő, egy, a látogatók fogadására alkalmas nappali, és jókora konyha, amelyben nemcsak a kapitányra, a feleségére és a lányára főztek, hanem az indián nőkre, akik mostak, varrtak, főztek, gyertyát öntöttek, és férjeikre, a vaquerókra és caballerókra is.Férfiak és az ő üres ígéreteik, gondolta Luisa megvetőn, s nekilátott letépdesni a leveleket a virágszárakról. Nemcsak Lorenzótól nem kapta meg a fényűző házat, amelyet ígért, de a küszködő pueblo sem lett olyan kényelmes, mint amilyennek Neve kormányzó megálmodta. - Itt a nagy lehetőség, hogy olyan várost tervezzünk, amilyen még Európában sincs - jelentette ki az alapító ünnepségen tizenegy évvel ezelőtt. Hiszen ezt megtervezik már azelőtt, hogy az első lakók beköltöznének. Elővette a pueblo tervrajzát, megmutatta, hol lesz a főtér, a mezők, a legelők, a királyi földek. Los Angeles Pueblo nem fog béklyó nélkül, összevissza növekedni, ígérte Neve. És tessék, az újonnan jöttek oda építkeznek, ahová a kedvük hozza! Luisa már látta, hogy ez az igénytelen város mennyire megnő majd!Kiterítette az ópiumot száradni - később majd ragacsos, fekete golyókat sodor belőle, és így tárolja egy bőrtáskában -, s közben újra megvizsgálta lelkiismeretét. És ismét nem talált semmi okot arra, hogy bűntudatot érezzen. Elvégre a Szent Szűznek tett fogadalmát teljesítette.Luisa büszke volt arra, milyen sok indián asszonyt sikerült kereszténységre térítenie. Minden vasárnap megjelentek a kápolnában, szerényen öltözködtek, és ha bármelyikük férjhez akart menni, jövendőbelijének is meg kellett keresztelkednie. Luisa nagyvonalú és tisztességes úrnő volt, és szolgái hűségesek voltak hozzá. Sőt sokan utánozták is. Dona Luisa hosszú, fekete haját copfba fonva viselte, a copfot összetekerte a feje búbján, és kis fekete, spanyol csipkemantillával fedte, amelyet csak lefekvéskor vett le. A szolgái is rászoktak arra, hogy kendővel takarják hajukat. Rózsafüzért morzsolgattak, és lányaikat Mariának és Luisának nevezték. Csak ritkán fordult elő, hogy valaki megszökött, vissza indián falujába, a régi élethez. A ranchókon egyre több és több indián tábor nőtt ki a földből. Olyan indiók építették őket, akik otthagyták a bennszülött életet, hogy a gyarmatosítóknál dolgozzanak. Kiváló lovasok, ökörhajcsárok, ezüstművesek és ácsok lettek belőlük. Most, hogy bőven akadt marhahús vacsorára, nem látták értelmét az éves menetelésnek a hegyek közé makkot szedni. Néhányan elmentek ugyan, meghallgatni a történeteket, házasságokat elrendezni, de az erdei összejövetelek minden évben egyre kisebbek lettek. Az ötnapos ünnepséget, amelyet generációk óta Chinigchinich, a Teremtő tiszteletére rendeztek, a keresztény ünnepek váltották fel, és Szent Jakabnak, Spanyolország védőszentjének az ünnepe.Luisa napos terasza teli volt az indián asszonyok által font kosarakkal. Némelyik valóságos remekmű, s állítólag történetek voltak belefonva. A nők, akik a kosarakat készítették, vidáman elmesélték ezeket a mítoszokat úrnőjüknek. Elmagyarázták a senorának, hogyan

keletkezett a világ, és hogyan okozott Teknőc nagyapó földrengést. Eleinte a kis Angéla is hasonló történeteket mesélt, prérifarkasokról és teknősbékákról, és az Első Anyáról, aki keletről jött új törzset alapítani, de Dona Luisa a pogány meséket keresztény történetekre és spanyol tündérmesékre cserélte: a két testvér, Elena és Rosa történetére, akik Zafír királyságban éltek, és akiket keresztanyjuk, a Boldogságtündér úgy megváltoztatott; az ifjú Gonzalito történetét, aki varázslatos állatok segítségével megmentett egy hercegnőt és annak birodalmát a gonosz törpétől; a négy herceg kalandos történetét, akik mind Auróra hercegnő kegyéért versenyeztek. Azokat a meséket, amelyeken maga is felnőtt, és immár Angéla is.Luisa kinézett a nyitott ablakon, és látta, hogy Lorenzo és vendégei még mindig a rózsalugas árnyékában iszogatnak Egyikük, aki egy fejjel a többiek fölé magasodott, magára vonta figyelmét: Juan Navarro. Luisa nem kedvelte ezt a férfit. Volt valami különös a pillantásában. Minden melegség hiányzott belőle, az asszonyt valami hideg, tengeri lény szemére emlékeztette. A mosolya sem igazán természetes mosoly volt, csupán felhúzta ajkát, és kivillantotta fogait. A pletyka szerint Navarro az inkvizíció elől menekült Alta Californiába. Tiltott könyvek olvasásával vádolták. A holtakból élt. Kifosztotta az azték síremlékeket, és vagyont gyűjtött aranyból, ezüstből, jade-ból és türkizből. Valamennyi sír pogány temetkezési hely volt, vagyis nem szentségtelenítette meg őket, de Luisa akkor is hátborzongatónak találta, hogy az ember olyan gyűrűt viseljen, amelyet egy holttestről húzott le. Tudta, milyen ambíció fűti a férfit: Navarro alacsony sorban született, és be akart házasodni az arisztokráciába.Ismét beléhasított a félelem, de gyorsan elfojtotta. Kérje csak meg Navarro Lorenzótól Angéla kezét! Emiatt kár aggódni, gondolta Luisa. O is készséggel beleegyezik a jegyességbe — azzal a feltétellel, hogy akkor tartják az esküvőt, miután ők visszatértek Spanyolországból.Kiment a napos teraszról, átvonult a házon, ahol asszonyok fényesítették a bútorokat és sikálták a padlót, és belépett magánlakosztályába, ahol jókora utazóládák sorakoztak. Ez volt Luisa saját kis barlangja, ahová Lorenzo be nem tette a lábát, amióta a ház felépült. A férfi saját lakrészében töltötte az éjszakát, és csak az esti étkezésnél találkozott feleségével és lányával. Luisa biztos volt benne, hogy nem fog sokáig hiányozni neki. Először talán dühbe gurul, amikor rájön, hogy felesége nem tér vissza, aztán a cimborái átjönnek egy kicsit kockázni, bőven locsolják a torkukat, és végül el is feledkezik a két nőszemélyről, akik azelőtt ebben a házban laktak. Luisa nemcsak férje indián szeretőiről, hanem indián fattyairól is tudott.Leült öltözőasztalához, kinyitott egy kis fadobozt, és felhajtotta a bársonybélést. Egy fémkulcs lapult alatta. Az asszony a tenyerébe vette a kulcsot, ujjai közé fogta, és a fémből új remény áradt szét a testében. A kulcs egy ladikot nyitott, amelyre jelenleg Xavier atya vigyázott.A titkos ládikó véletlenül keletkezett, tíz évvel ezelőtt. Antonio Castillo, a kovács egy nap kétségbeesetten lovagolt ki a pueblóból. A gyereke beteg, lázas, és a señora segítségére van szükség! Luisa gyógyfüveivel visszahozta a gyermeket a sír széléről. Señora Castillo olyan boldog volt, hogy ragaszkodott hozzá, Luisa fogadjon el tőle egy aranygyűrűt a család hálája jeléül. Luisa próbálta visszautasítani, de végül ráerőltették. Valósággal boldoggá tette vele a señorát, hogy elfogadta. Aztán egyszer egy nehéz szülésnél segített egy fiatalasszonyon gyógyitalaival, amelyek titkát egy öreg indián asszonytól tanulta, s a hálás férj szerényen egy kis ezüstbrosst nyújtott át. Luisa egy idő múltán már meg sem próbálta visszautasítani. Miért ne tehetne valaki jót a Szent Anya nevében, és fogadhatna el érte fizetséget? A miszsziós atyák tán nem küldik körbe a perselyt a misén?Lorenzo nem tudott Luisa titkos ládikájáról. Amikor az asszony az első értékesebb darabokat kapta, attól tartott, hogy férje rájuk bukkan, és eljátssza őket. A gyarmatosokkal és a katonákkal Lorenzo kártyázott és kockázott. Az indiánokkal azt kellett eltalálni, ki hány ujját nyújtja ki a háta mögött, volt, hogy a ranchero a cimboráival heverészett egy fa alatt, nézték

az El Camino Viejót, és arra fogadtak, milyen színű lesz a következő ló, amely előbukkan. Ezért hát Luisa a kincseit rejtő ládikát elvitte Xavier atyához a misszióra, és a gondjaira bízta. A rá következő évek során, ahányszor csak Lorenzo vadászat vagy a játék miatt távol volt, Luisa ellátogatott a misszióra, és elhelyezte legújabb szerzeményeit, mintha az atyánál bank széfje működne.Voltak pénzérmék is a ládikában: mexikói pesók, spanyol reálok, sőt aranydublonok is. Királyi kincs.És mindez a lányáé lesz. Angela független lesz, még ha férjhez megy is. Ha neki már akkor lett volna saját pénze, amikor a lánya a Sonora-sivatagban meghalt, azonnal megfordul és visszamegy Mexikóba. De akkor még Lorenzótól függött. Angela nem járhat így. Mindent neki ad, de csak Madridban, ahol olyan jogi iratot is készíttet, hogy Angela majdani férje, bárki legyen is, nem nyúlhat ehhez a pénzhez.Kopogtattak az ajtón, és az asszony gyorsan rejtekhelyére dugta a kulcsot, és visszatette a dobozt a fiókba. Aztán szólalt csak meg, hogy szabad.Meglepetésére Lorenzo állt az ajtóban. Bár a szoba másik végében volt, így is látszott, hogy ivott. Luisa összeszorította két kezét. Nem egész egy nap van hátra az indulásig, nem akarta kockáztatni tervei sikerét. De amikor meglátta, férje milyen tekintettel néz végig a ruhákkal és ajándékokkal teli utazóládákon, összeszorult a szíve. Meggondolta magát!Kihúzta magát. Az sem számít, ha Lorenzo rájött, hogy Spanyolországban akar maradni. Lorenzo sosem ébred dél előtt. O és Angéla már hajnal előtt kisurrannak a házból, és elindulnak a part felé...— .. .Talán nem minden volt rendben köztünk, nem úgy, mint férj és feleség között lennie kellett volna — kezdte rekedtes hangon, mintha elszokott volna attól, hogy hozzá szóljon. — De szeretlek, Luisa. Diós mio, mindig is szerettelek.Bár már őszült a haja, és a bőrét megcserzette a nap, Lorenzo még mindig katonás tartású, jóképű férfi volt. De nem tudta meghatni Luisát úgy, mint egykor, Mexikóban, amikor még fiatalok, szerelmesek voltak. Aznap, amikor eltemették a lányukat, Luisa elzárta testét a férje elől. És akkor, amikor tizenegy évvel ezelőtt egy újabb gyermekért fohászkodott a Szűzhöz, csodáért imádkozott, mert nem engedte Lorenzót az ágyába, még azért sem, hogy újra megfoganhasson. A Szűz egy nagyobb gyermekkel ajándékozta meg őt, megkímélve attól, hogy egy férfi intim ölelését és a szülés fájdalmait elszenvedje.Az asszony hallgatott. Lorenzo úgy beszélt, mint aki gyónni akar. Próbálta felkészíteni magát.— Nem mehettek el Spanyolországba. Luisa megőrizte nyugalmát.— Az Estrella nem fut ki?— Az Estrella kifut, de nélkületek.— Nem értem.— Nincs pénzünk az útra.— De már kifizettem Rodriguez kapitányt.— Visszavettem a pénzt. Luisa lehunyta szemét.— Visszavetted?— Azzal a pénzzel másoknak tartoztam. Sőt jóval többel is. Lorenzo zavartan fészkelődött, nem érezte jól magát ebben a virágokkal, színes szőnyegekkel és szentek kis képeivel teli szobában.— Üldözött a balszerencse. Adósságaim lettek. És nagyon sok pénzt fektettem egy hajóba. Szőrrel megrakva indult Kínába fűszerekért, de a Fülöp-szigeteknél elsüllyedt.Elhallgatott, mindenhová nézett, csak a feleségére nem.— Minden pénzünk elveszett? - kérdezte az asszony, és igyekezett haragját nem éreztetni a hangjában. Ilyen ostoba alakot! Milyen jogon tékozolta el a vagyonukat? De Luisa nem akarta elveszíteni a fejét. Nem mutathatja ki a dühét. Tégy úgy, mintha elnéznéd neki. Húzd az időt. Bármit, amíg Angélával együtt az Estrelián nem vagy.

— Akkor eladunk valamit.— Nincs mit eladnunk - horgasztotta le a fejét a férfi.

— De hiszen oly sok mindenünk van, Lorenzo — mondta Luisa lágyan, és széttárta kezét, mintegy mutatva a gyönyörű bútorokat, az ágyneműt, az ezüstöket és faliszőnyegeket.— Asszony, még a ruhád gombja sem a tiéd. - Nem volt sem rosszindulat, sem türelmetlenség vagy harag a férfi hangjában. Pusztán közölte a tényt, mintha csak az időjárásra tenne megjegyzést.Luisa lenézett ingvállának gyöngygombjaira. Zavartan pillantott fel.— Hogy veszthettél el mindent?— Megtettem, és már csak ez számít. Mindent megpróbáltam. Luisa látta a vereséget a férje szemében, az értetlenséget, a kiábrándultságot. Hová tűnt az a bátor kapitány, aki oly sokat ígért hajdanán? Eljátszotta tán a büszkeségét is?— Még... a ranchót is elvesztettük? — suttogta. A férfi arca felderült.— Éppen ez a szép benne, Luisa! Megállapodtam egy tehetős emberrel, hogy kifizeti az adósságomat. Cserében ő lesz a rancho és benne minden jogos tulajdonosa, de mi továbbra is itt élhetünk.— Hogyhogy? — ráncolta Luisa a homlokát. - Kifizeti az adósságunkat, és te neki adod az otthonunkat? Miért engedné meg, hogy itt maradjunk?— Mert... nekiadtam Angélát is. Elveszi feleségül. Luisa mozdulatlanul ült.— Később még hálásak lesztek nekem ezért - tette hozzá Lorenzo sietve. — Európában nagyon zavaros idők járják, bozót-tűzként terjednek a forradalmak. A parasztok levágják a királyok fejét. Jobb is, ha itt maradtok, ahol biztonságban vagytok.— Ki... — kezdte a kérdést Luisa, pedig a szíve mélyén már tudta a választ, magában rettegve kimondta annak a férfinak a nevét, mert egész Angeles pueblóban csak egy embernek volt ennyi pénze. - Ki veszi el a lányomat?— Navarro.Luisa lehunyta a szemét, és keresztet vetett.— Santa Maria - suttogta. - Aki kifosztotta a halottakat.— Sajnálom, de akkor is így van.Luisa elgondolkodott, majd lassan bólintott.— Hát legyen. Angéla hozzámegy Navarróhoz. Miután visszajöttünk Spanyolországból.— De hiszen elmagyaráztam már, hogy nem mehetsz. Nincs pénzünk az útra.— Van saját pénzem — közölte Luisa, és némi diadalérzés töltötte el. Várta, hogy a férfi meglepődjön. De hiába, sőt volt valami Lorenzo szemében, amitől hirtelen elöntötte a pánik.— Mi az? - csattant fel.A férfi nehezen sóhajtott. Hirtelen élete ötvenöt évének minden egyes napja ránehezedett.— Az a pénz is oda. Luisa felszegte az állát.— Nem is tudod, miféle pénzről beszélek.— De istenemre, tudom — mondta Lorenzo, és némi büszkeség költözött a hangjába, arca sértetten vöröslött. — Xavier atya már aznap felkeresett és beavatott, amikor te rábíztad a kis titkodat. Tizenegy éve tudok róla.Az asszony döbbent tekintettel meredt rá. A ládika.- De hisz nem volt joga elmondani.- De mennyire, hogy volt joga — harsogta a férje. — Isten előtt a feleségem vagy, és mindened az enyém is. És minden elveszett — tette hozzá halkabban, s igencsak feszengve felesége tekintetétől. — Rég elvettem azt az aranyat, asszony, és ezzel vége. Ne is beszéljünk róla.Luisa felpattant.- Nem adom Angélát!

- Talán elfelejtetted? - tört ki Lorenzo. - Angéla az enyém. Én találtam. Így hát azt teszek vele, amit jónak látok!Kiviharzott, és becsapta az ajtót maga mögött. Luisa agya pánikba esve próbált megoldást keresni. Meg kell szökniük. De nincs pénzük! Nincs az a hajóskapitány, aki e nélkül segítene nekik. Ha egy másik városba mennek, megtalálják és visszahozzák őket.Hirtelen Angéla frissen leszedett jicamája jutott eszébe, s az, milyen mérgezők ezek a magvak. Milyen egyszerű volna! Vízbe áztatni a magvakat, hogy kivonja a mérget, aztán belekeverni Lorenzo esti borába. Reggelre szabad lenne.Ugyanolyan gyorsan el is tűnt a bűnös gondolat. Nem gyilkolhatja meg Lorenzót.Lehorgasztotta a fejét. Most látta csak, mennyire erőtlen. Aztán a következő pillanatban arra is rádöbbent, milyen szörnyű hibát követett el, amikor elzárta magát Lorenzo elől, ezzel büntetve a férfit azért, hogy erre a távoli helyre hozta. Szeme előtt lepergett az elmúlt tizenegy év, és tudta, hogy ha valamiképp visszamehetne az időben, megbocsátana a férfinak, a karjai közé engedné, és újabb gyermekekkel ajándékozná meg. Lorenzo pedig boldog férj és apa lenne, akinek a családja boldogsága volna az első, és nem a szerencsejátékok, vagy hogy hajókba fektesse a pénzét, amelyek aztán elsüllyednek.De Luisa tudta, hogy nincs visszaút. Nincs menekvés. Hiába imádkozik a Szűzhöz, az sem fogja megmenteni. És csak magát hibáztathatja.Merev mozdulatokkal ismét kivette a kis dobozt a fiókjából, de ez alkalommal nem a bélés és az alatta rejlő haszontalan kulcs érdekelte. Most azt a tárgyat vette ki, amelyet tizenegy évvel ezelőtt tett ebbe a dobozba.Angéla nyakában volt, amikor Lorenzo a hegyekben a kislányra bukkant. Egy puha szarvasbőrbe csomagolt, kis, fekete kő. Luisa nem tudta rászánni magát, hogy eldobja. Talán a szíve mélyén tudta, hogy egy nap majd az igazságra emlékezteti. Arra, hogy Angéla nem az ő lánya, egy másik asszonyhoz tartozik.Luisának az évek során valahogy sikerült kivernie a fejéből, hogy Angéla missziós indián. De a kő most nagyon is emlékeztette rá. És kellett, hogy legyen valami jelentősége, valami fontossága, ha az anya a lánya nyakába tette. Ennek a földnek, amelyet Luisa nem tanult meg szeretni, és nem érzett a magáénak, a déli forróságában most először tűnődött el azon, milyen anyja lehetett a gyermeknek. Mit keresett a hegyek között? Miért nem ment vissza a misszióra, hogy megkeresse a lányát? Meghalt, vagy talán tizenegy éve gyászolja a lányát, ahogyan ő is gyászolja a sivatagban eltemetett gyermekét?Luisa megpróbálta elképzelni, milyen lehetett az asszony, aki életet adott Angélának. Bár sok indián nő dolgozott a Rancho Palomán, egyszer sem nézte meg őket igazán. És amikor kilovagolt, és néha meg nem keresztelkedett indiók kis faluira bukkant, és látta a fura pipáikat szívó meztelen alakokat, arra gondolt, hogy ezek a lények alig egy lépéssel vannak csak az állatok fölött.De állatok nem akasztanak szerencsét hozó amuletteket a lányuk nyakába.Összeszorult a szíve. Isten Szent Anyja! Lehet, hogy nagy bűnt követtem el, amikor elvettem egy másik asszony gyerekét? Lorenzo akkor hozta a kislányt, amikor félig elvesztettem az eszem a gyásztól, és a térdem véresre térdeltem, annyit imádkoztam. A Te ajándékodnak tartottam a gyermeket. De csakugyan az volt-e? Lehet, hogy próbára tetted vele az erőm és tisztességem, és én elbuktam?Az Úr bocsássa meg, amit tettem! Megszegtem a házassági fogadalmamat, és magam ellen fordítottam a férjemet. Elloptam egy másik asszony gyerekét. Ez a büntetésem érte. Angélának hozzá kell mennie Navarróhoz, és én soha többé nem láthatom Spanyolországot.

* *- *

Lorenzo kapitány az El Camino Viejón vágtatott. Minél messzebb akart kerülni Luisa vádló pillantásától. Mit gondol ez az asszony, olyan könnyű a pusztaságból virágzó ranchót teremteni? Rengeteg, átkozottul kemény munka. Nem törődni a kínzó nyári meleggel, a patakokból folyókat csináló esőkkel, a fékeveszetten dühöngő tüzekkel, a nyájat megtizedelő járványokkal és a lerohadó terméssel. Csak folytatni. És akkor még nem is beszéltünk a vad indiánokról. Kezdve azzal a hagyományukkal, hogy minden évben összegyűlnek a szurokgödröknél. Lorenzónak már az első évben meggyűlt velük a baja. Hatalmas tábort vertek pont azon a helyen, ahová Lorenzo kukoricát ültetett. Olyan dühbe gurult, amiért tönkretették a termést, hogy szíve szerint az egész vad csürhét eltörölte volna a föld színéről. Kerítéseket állíttatott, amelyeket az indiók ledöntötték. Kilométeres sorokban jöttek a birtoka északi határán futó régi úton, az ő fáiról letört ágakból építették a kunyhóikat, és az ő nyájaiból leölt bárányokat és kecskéket ették. Nem voltak képesek felfogni, hogy ez most az ő földje, és az állatok, amelyeket leöltek, nem vadak, hanem az övéi.Aztán rendszeresen rajtaütöttek éjszakánként a nyájon, de nem ételért, hanem lázadásból. A padrék nem tudták elég gyorsan megtéríteni a bennszülötteket; az ellenállás lángja ott pislákolt a meg nem keresztelt indiók között. Erős vezetők időről időre megpróbáltak nagy felkelést szervezni a megszállók ellen. Az egyiket ráadásul egy nő vezette! Méghozzá egy gabrielino törzsből való fiatal nő, aki hat falu főnökét és harcosait lázította fel a katonák és a missziós atyák ellen. Lorenzo és a többi földbirtokos kénytelen volt fegyveres őrökkel őriztetni birtoka határait. Elege volt már belőle.Luisa mindezt nem látja. A háza menedékében, ahol szolgák lesik a parancsait, kényelmes életet él. És rejtegeti a pénzét előle, hogy elutazhasson Spanyolországba szórakozni. Semmi joga bűntudatot ébreszteni a férjében, amiért az megpróbált meggazdagodni. Tehet ő arról, hogy nem volt szerencséje?! Inkább hálás lenne Navarrónak, amiért kell neki a rancho és a lányuk. így élhetik tovább az eddigi életüket, és nem kell szegénységben tengődniük.Nők, gondolta Lorenzo elcsigázottan. Aztán lassított a vágtán, lova kényelmesen baktatott az immár kétszáz lelket számláló Los Angeles falu felé, és a nap kellemesen melegítette csontjait, érezte az út porát, hallgatta a bogarak zümmögését, és kezdett megenyhülni. Örült, hogy Navarro átveszi a ranchót. Mostantól nyomasszák őt a gondok!Kellemes délután vár rá Francisco Reyes, a pueblo alcaldéja társaságában. Kockáznak, jó madeirabort isznak, a rancho gondjai pedig csak aggasszák Jüan Navarrót. Lorenzo kapitány úgy érezte, néha valóságos áldás, ha az ember csődbe megy.

#• # #

- A házastársi kötelezettség nem kellemes, de szerencsére nem is tart soká — magyarázta Luisa komolyan lányának. — A férjed hamar végez vele, aztán már alszik is. - Luisa azt hitte, minden férfi közös tulajdonságát írja le így, és meg sem fordult a fejében, hogy szűz volt, amikor Lorenzo elvette, és azóta sem került intim közelségbe más férfival.A friss házasok számára előkészített hálószobában voltak. A pap előtt örök hűséget fogadtak, a házasságot bejegyezték a hivatalos anyakönyvbe, majd az illendő idő eltelte után Luisa kézen fogta lányát, és kivezette a lakodalomból. Egy indián nővel lesegítették Angéláról az esküvői ruhát. Odakint, a meleg nyárestében folytatódott a mulatság.Angéla nem a nászágyra gondolt, nem a párnára szórt bougainvilleaszirmokra. Gondolatait a citrom- és narancsligetek töltötték be, amelyeket ültetni szándékozott.— Elmondtam Senor Navarrónak az ötleteimet, és tetszettek neki. Sőt még szőlőlugast is szeretne.Aznap, három hónappal korábban, amikor az Estrella két hölgy utasa nélkül kifutott a tengerre, Navarro egy gardedám figyelő tekintete előtt udvarolni kezdett Angélának. Minden áldott nap eljött, és együtt üldögéltek a palackmosófa árnyékában, amelyet Lorenzo

Ausztráliából hozatott drága pénzért. Beszélgettek az időjárásról, Xavier atya legutóbbi miséjéről, lótenyésztésről, s mindvégig senornak, senoritának szólították egymást. Néha csak csöndben üldögéltek. Három hónap után is udvarias idegenek maradtak.Luisa bánatosan sóhajtott, és félretette Angéla alsószoknyáját.— Szerencséd van. Navarro igen nagyvonalú.Próbált nem gondolni a hosszú arany fülbevalóra, amelyet viselt. Navarro ajándéka volt újdonsült anyósának. Mint mondta, egy azték hercegnő múmiájáról szedte le. Ez az alak kísérteteket hoz a házba, gondolta Luisa. Nem kétséges, hogy a mexikói indiánok szelleme visszatér majd a tőlük ellopott kincsekért.Az öltözőasztalon heverő, rézzel kivert dobozra pillantott. Ebben volt Navarro jegyajándéka Angélának. Sem ő, sem a lánya nem tudta, mi van benne, csak később nyitják ki a dobozt, amikor az új házasok kettesben maradnak.Egyetlen apró vigasz jutott Luisa eszébe: Navarro mindig is hűséges lesz Angélához. Ezt a férfit nem a hódítás, hanem a birtoklás érdekli. Szívtelen, csak az agya vezérli. Nincs benne tűz, az agya hideg és számító. Ha a feleségétől megkapja a testi kielégülést, soha nem lesz szüksége más nőkre.Angéla megfogta anyja kezét.- Minden rendben lesz, anya.Luisa átérezte a helyzet iróniáját. A lánya vigasztalja őt, pedig fordítva kellene hogy legyen. Angéla nyugodt szemébe nézett, és arra gondolt, hogy talán egyszerűen csak türelem, amit néha mély bölcsességnek látott benne.— Talán idővel majd megszereted Navarrót, kicsim.- Csak az számít, mama, hogy megtarthatjuk a ranchót. Ide tartozom, itt akarok meghalni is.Luisa megdöbbent. Hogy egy tizenhat éves lány a nászéjszakán a halált emlegesse! De talán az indián vér beszél belőle.Angéla pedig szerette volna megosztani anyjával azt a mély örömöt, amelyet ezen a helyen érez. Megértetni vele, mennyire szereti Alta Californiát és Rancho Palomát. A szíve ide tartozik. Néha, amikor kilovagol, egy fához köti Siroccót, és lefekszik a fűre, elnézi az eget. És szinte úgy érzi, hogy a föld átöleli. Olyan, mintha a része volna ennek a földnek, pedig Mexikóban született. De hát nem emlékszik sem Mexikóra, sem a hosszú útra, amit a szüleivel és a többi telepessel tett meg az új pueblo helyéig. Mintha ötéves korában kezdődött volna az élete. Ami korábban történt, arra egyszerűen nem emlékezett.Igaz néha - álmában, vagy amikor valamilyen illatot vagy hangot sodort hozzá a szél — különös képek villantak az agyába, és egy pillanatra elöntötte az érzés, hogy igazából valaki más.Mivel ez az esküvő és a lakodalom nagy esemény volt, a misszióról indián nőket küldtek segíteni. Egyikük most éppen gondosan összehajtogatta Angéla esküvői ruháját. Angéla látta az asszony nyakában zsinóron függő egyszerű bádogkeresztet, és hirtelen különös képek villantak az agyába, mintha emlékek jönnének elő. Egy barlang. Egy nő, aki arra kéri, hogy emlékezzen történetekre. Mama elvitte volna egy barlangba, amikor még kicsi volt? De mi célból?Miután levette az esküvői ruhát, az apró, hímzett rózsákkal díszített fehér selyemszoknyát és a rózsaszín selyem alsószoknyát is, Angéla hosszú pamutköntösbe bújt, és leült, hogy anyja kikefélje hosszú, sűrű haját. Szomorúság volt minden mozdulatában, és szomorúság volt anyja távoli tekintetében is.Végül Luisa és az indián nő távoztak, és Angéla egyedül várta Navarrót.A férfi kopogtatott, ahogyan az anyja megjósolta, de ahelyett, hogy lekapcsolta volna a lámpát, hogy sötétben vetkőzzön le, meglepetésére égve hagyta a fényt, és úgy vette le kabátját, csizmáját. Angéla szemérmesen ült az ágy szélén, kezét ölében összefonva, hevesen

dobogó szívvel, Navarro pedig töltött magának egy kis brandyt, és kényelmesen letelepedett a tűz mellé, hogy a lángok különösen sápadtra festették bőrét.A férfi kinyújtotta a kezét.— Mit csinálsz ott? Gyere ide, hadd lássalak!Az eljegyzési ajándékot rejtő dobozt a székek közt álló kis asztalra tette. Angéla odament, és zavartan állt. Navarro felemelte a doboz tetejét, és a lány szeme előtt arany csillant. A férfi Angélára nézett, pillantása hosszan legelészett rajta, tekintete fel-alá vándorolt a lány testén, de leghosszabban a haján időzött.— Leveheted ezt a dolgot — szólalt meg végül.— Milyen dolgot, senor?— Azt, amit viselsz. - Egy türelmetlen legyintés. - Vedd márle!Angéla a homlokát ráncolta.— Nem értem.— Hát anyád semmire nem tanított meg? - tört ki ingerülten Navarro. Felállt a székből. - Immár házasok vagyunk. Férj és feleség. Semmi szükséged a köntösre.Angéla arca vérvörös lett. Elfordult, és kezdte kigombolni köntösét.— Nem így. Fordulj felém!Leült a székbe, és brandyjét kóstolgatva nézte Angélát, aki sután birkózott a gombokkal. Aztán lecsúsztatta válláról a köntöst, s habozott. Most először tűnt fel neki az a különös hidegség a férfi szemében. Lassan kihúzta karját az ujjakból. A szíve vadul vert. Végül teljesen kibújt a köntösből, de szemérmesen maga elé tartotta.Navarro felemelkedett a székből, és kikapta a kezéből a ruhát.— Erre mostantól nincs szükséged.Bár a tűz meleget árasztott, Angéla hevesen megborzongott. Két karját védekezőn fonta össze a keble előtt, de Navarro éles pillantására leeresztette kezét. A férfi majd' felfalta éhes tekintetével, szeméremnek nem hagyott teret. Végül kinyitotta a ládikát, és kivett egy pár fülbevalót. Ez még remekebb volt, mint amelyet Luisának adott.— Amikor Peruban jártam, rábukkantam az Andokban egy ősi városra, amelyről senki nem tudott - mesélte, miközben finoman Angéla fülcimpájába rakta az ékszert. - Az embereimmel hónapokig ástunk, míg végül sírokat találtunk, amelyekben sok száz múmia volt. Különös mód mind nők, és a velük eltemetett kincsek alapján csupa nemes vagy királyi vér.Angéla kővé meredten állt. A férfi smaragdokkal díszített ezüst karkötőket vett elő a ládikából, és Angéla csuklójára tette őket.- A múmiák ülő helyzetben voltak, és szalma borította a testeket, erre húzták rá a csodás ruhákat, s aggatták az aranyakat, ezüstöket, ékköveket.Végül egy lélegzetelállító platina nyakláncot vett elő. Arany-, jade- és türkizberakások díszítették. Navarro akkor szólalt meg újra, amikor Angéla haja alá nyúlva összekapcsolta a nyakéket felesége nyakán.- Elmondom neked, ki vagyok. Amikor Cortez 240 évvel ezelőtt meghódította az aztékokat, az emberei közt volt egy Navarro, aki segített neki porig égetni a városokat. Ennek a Navarrónak a fia, majd az unokája tanúja volt annak, miként irtja ki Új-Spanyolország bennszülött lakosságának nagy részét a himlő, a láz és az influenza. Indiók milliói haltak meg, egész falvak, városok váltak üressé.Hosszú, elvékonyodó ujjaival elrendezte a nyakéket Angéla mellén, és a lány legalább annyira borzongott az érintésétől, mint a bőréhez érő fém hidegétől.A férfi ujja hegyével végigsimított a telt kebleken.- Az őseim megszerezték az elnéptelenedett földeket, és gazdagok lettünk. Bányáink és rabszolgáink voltak, uralkodtunk Új-Spanyolország fölött. Ez van a véremben, Angéla. Az az

örökségem, hogy az erős legyőzi a gyengét, az élő kifosztja a holtat. Ez a végzetem, ahogyan ez lesz a végzete a fiaimnak, akiket majd te szülsz nekem. Hatalom és uralkodás mások fölött.Hátralépett, hogy szemügyre vegye művét. Angéla mezítelen állt előtte, fiatal teste ragyogott a tűz fényénél, barna bőre csábító háttér volt az értékes fémnek és drágaköveknek, amelyekkel a férfi beborította.- Én nem vagyok képes szerelemre, Angéla. Ne várj tőlem gyengéd érzelmeket. Tőlem azt kaphatod, hogy Alta California legirigyeltebb asszonya leszel.Odalépett a lányhoz, belemarkolt sűrű hajába, és úgy rendezgette a dús tincseket, mint az előbb az ékszereket.- Anyám nagyon szép volt. A férfiak mind megkívánták. Egy nap megszökött a szeretőjével. Apámnak öt évébe tellett, mire megtalálta őket. Hispaniola szigetén rejtőzködtek. Mindkettejüket megölte, és jól tette, velem ilyen nem fordulhat elő.Angéla mellére simította hosszú haját, megérintette a bimbókat, s közben a lány arcát leste.- Nagyon szép vagy, Angéla, és a szépséged az enyém. Ez a haj, ez a test az enyém.Szaporábban lélegzett. Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.- Ez a haj! Ez tűnt fel először rajtad. Dúsan selymes, akár a legfinomabb bársony, és kivételes, akár az igazán fekete opál. Már akkor eltökéltem, hogy megszerzem magamnak.Végigfolyatta a tincseket az ujjai közt, és visszaterítette a hajzuhatagot Angéla vállára.- Most, hogy asszony vagy, kontyba kötöd. De ha egyedül vagy velem, mindig így kell hordanod. Kiengedve.Mögé lépett, és olyan közel állt hozzá, hogy Angéla a nyakán érezte a leheletét.- Hajolj le - súgta rekedten. A lány szava elállt.- Senor?Durva kezeket érzett a vállán.- Csináld!Engedelmeskedett. Navarro váratlanul megmarkolta a haját és hátrahúzta.- Ne mozogj! - szólt rá.Angéla védekezni akart, és amikor váratlanul fájdalmas döfést érzett, felkiáltott. A férfi ráparancsolt, hogy hallgasson, elvégre odakinn vannak még a vendégek az udvarban, erre Angéla a nyelvébe harapott, hogy csöndben maradjon. A férfi még erősebben húzta a haját, mintha a lova gyeplője lenne, és annyira hátrafeszítette Angéla fejét, hogy a lány alig kapott levegőt.Angéla szorosan behunyta a szemét, összeszorította a száját, a férje pedig tovább döfködte. A fájdalom és megaláztatás hulláma söprött végig újra meg újra Angélán. Amikor nyöszörögni kezdett, Navarro olyan erővel húzta hátra a fejét, hogy a lány már azt hitte, eltörik a nyaka. Vörös foltok táncoltak a szeme előtt. Levegőért kapkodott. A férfi döfései durvák voltak, mintha késsel szabdalta volna. Forró könnycseppek áztatták a lány szemét.Amikor Navarro végre elengedte, levegőért kapkodva rogyott a földre.Navarro begombolta a nadrágját, és töltött magának még egy pohár brandyt.- És elfelejtheted az ostoba terveidet a gyümölcsösről és a szőlőlugasról. Most már az enyém ez a föld, és egyedül én mondom meg, mi legyen rajta. Hozatok még marhákat és birkákat is, és hely kell, ahol legelhetnek. A te birodalmad a hálószoba és a konyha, asszony.Angela vakon markolászta az ágy szélét, hogy feltápászkodjon, de Navarro ráparancsolt, hogy maradjon, ahol van, térdelve.- És nincs több lovaglás. Nem illik egy Navarro feleségéhez, hogy caballero módjára vágtázzon a földeken. Már van vevőm Siroccóra. Holnap reggel itt lesz a lóért.- Jaj, azt ne, señor...A férfi újra a brandysüveg felé indult.- Most már nem kell senornak nevezned. Házasok vagyunk. Nem helyénvaló. Mások előtt Navarrónak hívhatsz. Amikor kettesben vagyunk, ebben a szobában, gazdának szólítasz.

Angela döbbenten nézett rá. A hideg szempárban meglátta a jövőjét, azt, hogy micsoda kiszolgáltatottság vár rá. Az agya kapkodva dolgozott.- Mindent megteszek, señor - kezdte kiszáradt szájjal. - Mindenben a kedvében járok, akarata szerint, ha egy dolgot megtesz nekem. Küldje el anyámat Spanyolországba.A férfi a fejét rázta.- Anyád a garancia, hogy engedelmes maradsz. O és a megvetendő, semmirekellő apád addig élhetnek itt, ameddig én engedem.A lány sírva fakadt.- De hiszen akkor meg fogom gyűlölni - suttogta keserű könnyek közepette.Navarro vállat vont.- Már most gyűlölhetsz, engem nem érdekel. Nem tartok igényt a szeretetedre. Csak azt akarom, hogy szüljél nekem fiúkat, és hogy őrizd meg a szépségedet. Ehhez ragaszkodom: nem vesztheted el a szépségedet. Most pedig szólíts gazdának.A lány hallgatott.- Hát jó. Már ma este elzavarom innen a szüléidet. Kíváncsi vagyok, meddig húzzák egy fillér nélkül.- Ne. Kérem! Könyörgök!- Akkor tedd, amit mondtam, én pedig továbbra is adok járandóságot apádnak, amiből fogadhat, és anyád is kényelmesen élhet. Megértettél?Angéla elfojtotta a zokogást.- Igen... gazda.Navarro végigsimított az előtte térdelő lány haján.- Nagyon helyes. És most, drágám, fiatal még az éjszaka. Mivel üssük agyon az időt?

* *

Az ágyban ébredt. Mezítelen feküdt a takaró alatt, és fájdalmai voltak. Navarro mélyen aludt mellette, hortyogott álmában. Angéla sokáig feküdt mozdulatlanul, és próbált nem gondolni arra, miféle megalázó dolgokra kényszerítette a férfi. Látta a rá váró gyötrelmes éveket és sötét éjszakákat. Kitört belőle a sírás, de gyorsan elfojtotta a hangot, és aggódva nézett Navarro felé. De a férfi tovább aludt.Akkor sem mocorgott, amikor Angéla óvatosan kikelt az ágyból, és átlopakodott a szomszéd szobába. Megmosakodott, tudván, hogy soha többé nem lesz igazán tiszta, és amikor felöltözött, nem a hálóingét vette fel, hanem a lovaglóruháját. Most, utoljára. Gépiesen, érzelmek nélkül mozgott. Befonta a haját, észre sem vette, hogy törékeny bougainvilleaszirmok tapadtak rá.Aztán nesztelenül kiment az alvó házból, és fölnyergelte Siroccót. Kivezette az istállóból, majd a kertből, ki a mezőkre, ahol felült rá, és nyugatnak, El Camino Viejo, a Régi út felé lovagolt. Elhaladt a szurokgödrök mellett, el a láp mentén, arra, ahol az alacsony, csipkés hegyek emelkedtek a csillagok felé. Nem tudta, hová megy és miért. Az ösztönei, a félelem és a megaláztatás hajtotta. Soha senkinek nem mondhatja el, ami az éjjel történt. Csak lovagolt, pedig fájdalmat okozott, sőt talán éppen azért tette, mert minden mozdulat arra emlékeztette, amit Navarro tett vele, és nem kétséges, hogy tesz is majd egész házaséletük folyamán. Angéla tehetetlensége kezdett haragra váltani. Úgy lovagolt, mintha ki akarna lovagolni szeretett Siroccó-jával a világból.Elért a hegylábhoz, megkerülte a falut, ahol meg nem keresztelt indiók éltek a régi szokásaik szerint, s fölfelé haladt egy ösvényen, amíg furcsa sziklaalakzathoz nem ért. Különös faragványokat látott a kövön, és valahonnan tudta, hogy egy hollót és a holdat jelképezik. Megtalálta egy keskeny kanyon bejáratát, és bár nem tudta, mi vonzotta erre a helyre, fölfelé kormányozta lovát a köves emelkedőn.

Anélkül, hogy tudta volna, ott van, rábukkant a barlangra, és amikor belépett, elöntötte valami ismerős érzés. Jártam már itt.Csak azért jött, hogy megpihenjen. Tudta, hogy el kell szöknie, hogy addig kell lovagolnia, míg nem talál egy biztonságos helyet a vadonban, távol Navarrótól és kegyetlenségétől.Végül kitört belőle az eddig visszafojtott zokogás, patakokban folytak a könnyei. Lerogyott a földre, és úgy sírt, mintha a szíve szakadna meg, s Szűz Máriához imádkozott, amikor egy hang azt suttogta benne. Nem futhatsz el, lányom. A kötelességeid elől nem menekülhetsz el. De van benned bátorság, mindazok bátorsága, akik előtted jártak-Felült, könnyei alábbhagytak. Elgondolkodott. És rájött, hogy csakugyan nem hagyhatja magára az anyját. Nemcsak fájdalmat okozna vele, de szégyent is hozna a családra. Navarro valószínűleg elzavarná a birtokról Lorenzót és Luisát.A barlang csöndjében és magányában Angéla gondolatai és érzelmei hirtelen lecsillapodtak, ahogyan az izgatott madarak pihennek meg a hosszú, sötét éjszaka előtt. Különös és váratlanul tiszta gondolat töltötte el. Tudta, mit kell tennie.Visszament a barlang bejáratánál legelésző Siroccóhoz, és a nyeregtáskából kivette a kését. Majd visszament a csöndes sötétbe, megmarkolta hosszú copfját, és tőből levágta a lehető legközelebb a koponyájához. A hajfonat alvó kígyóként hevert a kezében. Csupasz nyakán érezte a hideg levegő fuvallatát. Elvettem az erejét, gondolta Angéla.A barlang hideg földjébe temette hajfonatát. Nem érzett közben diadalt, nem érezte győztesnek magát, mert tudta, hogy Navarro megbünteti majd azért, amit tett. De meg kellett tennie, egyszer dacolnia kellett, hogy megőrizze lelkét, mert tudta, ez lesz az utolsó alkalom, hogy ellenkezett a férjével. Ennek a pillanatnak az emléke még sokáig erőt kell hogy adjon neki.

Tizenegyedik fejezet

Laza magabiztosságot sugárzó férfiak gyülekeztek ezen a friss reggelen az elegáns tanácsteremben. Drága öltönyöket viseltek, golfpályákról beszélgettek. Önbizalmat adott nekik a hatalom és annak a tudata, hogy ők irányítják a dolgokat. Hárman mobil¬telefonon beszéltek, ketten tőzsdei tanácsokat adtak, Sam Carter annak a nőnek adott még néhány utasítást, aki a jegyzőkönyvet készíti majd az értekezletről, míg a hetedik, aki hosszú, ősz haját indián copfba fonta, egykedvűen üldögélt és nézett ki az ablakon a tekintélyes Century City fölött harmincemeletnyi magasságban levő konferenciateremből. Oldalt egy mahagóniasztalon ezüstszínű kávékiöntő volt, mellette porceláncsészék és -tányérok. Kristálypoharak, víz, citromszeletkék, péksütemények, apró szendvicsek, friss gyümölcs. A szalvéták természetesen vászonból voltak, az evőeszközök ezüstből. A gazdagság és egy előke¬lő klub hangulatát árasztotta minden. Sam Carter az órájára pillantott, és nyugtázta, hogy mindenki jelen van. Határozottan elégedett volt magával. Elvégre ő hívta össze ezt az értekezletet, és nem volt kétséges számára a végkifejlete. A kézfogások és nem hivatalos ígéretek garantálták.— Rendben, uraim, azt hiszem, kezdhetünk. Gondolom, valamennyiünknek van más dolga délutánra.Wade Dimarco, aki azért jött, hogy ismertesse a javaslatát, miszerint múzeumot építene a Topangna-ásatás helyszínére, Sam mellett ült. Halkan megszólalt.— Dr. Tyler részéről nem várható semmilyen zűr, ugye?— Erica az én alkalmazottam, Wade, és azt teszi, amit mondok neki. Különben is, Sam biztos volt benne, hogy Erica nem tud erről a mai értekezletről. És mire megtudja, már késő lesz.— Ne aggódj — tette még hozzá, és vállon veregette a másikat. - Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog a megegyezés.Helyet foglaltak, Sam javasolta a jelenlevőknek, hogy tekintsenek bele az előttük levő kinyomtatott napirendbe, amikor valaki kopogtatott. A konferenciaasztal körül ülő hét férfi döbbenten látta, hogy egy nő lép a terembe. A modora, a viselkedése üzletasszonyra vallott. Sam és Wade Dimarco összenéztek, Hármon Zimmerman határozottan rosszalló pillantást vetett rá, hárman pedig közönyösen figyelték az idegent. Jared Black mosolygott.Erica ügyet sem vetett a mosolyára.— Remélem, nem sokat késtem, uraim - mondta, és becsukta maga mögött az ajtót. - Csak nemrég szereztem tudomást erről a megbeszélésről.Tengerészkék kosztümöt viselt, a blézer remekül ment fehér selyemblúzához, a szoknya a térdéig ért, lábán klasszikus körömcipő. Ragyogó, gesztenyebarna haját apródfrizurába fésülte.Nem várta meg, hogy hellyel kínálják, az egyetlen szabad székhez lépett, Sammel szemközt, az ovális asztal túloldalán. A férfiak közül néhányan udvariasan felálltak. Sam haragos pillantást vetett rá.— Dr. Tyler, az asszisztensem. Megfigyelőként van jelen. Erica az asztalra tette a kezét, és összefonta ujjait. Igyekezettleplezni haragját. Hármon Zimmerman pedig belekezdett az előadásába. Erica nem is nézett Samre, mert attól tartott, hogy a fejébe száll a vér, és valami olyasmit mond, amit megbán később. Ugyanez okból nem nézett Jaredre sem.Hármon Zimmerman a háztulajdonosokat képviselte. A helyzetelemzését grafikonokkal és táblázatokkal illusztrálta, amelyeket körbeadott a jelenlévőknek. De Ericához egyik sem jutott el. Egyik előadó sem készült arra, hogy nyolcan lesznek. Az Erica jobbján ülő ősz, indián frizurás öreg osztotta meg vele az anyagokat.

Erica olyan mérges volt, hogy szinte alig hallotta Zimmerman hangját. Sam és Jared összeesküdtek ellene. Eltitkolták ezt az értekezletet.A Dimarcóék koktélpartija utáni nap Erica csodálkozva látta, hogy Sam körbevezeti Ginnyt és Wade-et a táborban. Többen is kísérték őket. Egy alak fényképeket készített, egy másik jegyzetelgetett. Amikor megkérdezte Samtől, mi ez az egész, főnöke azt mondta. — Kíváncsiak, mint mindenki más. - Nem Dimarcóék voltak az egyedüli ismert emberek, akiket Sam körbevezetett az ásatáson. Valóságos megtiszteltetés volt bejutni társaságában a köz elől elzárt ásatási területre. Dimarcóék látogatása azért volt más, mint a többi, mert egyszer sem mentek be a barlangba. De hisz a barlang a lényeg, nem? Erica gondolkodóba esett, és amikor felidézte a koktélpartit, ahonnan olyan hirtelen távozott, feltűnt valami, amit akkor nem vett észre. Az, hogy Sam és Wade Dimarco összeesküvők módjára hosszan sutyorognak, fejüket összedugva.Ekkor kezdett gyanakodni. Sam készül valamire. A rá következő napokban főnöke egy kicsit túlságosan is kedélyes volt, túl jókedvű, mintha idegességét akarná leplezni. Aztán ma reggel Erica látta, hogy Sam a legjobb öltönyében, vidáman fütyörészve távozik. És néhány perc múlva Jared is, sötét öltönyben, aktatáskával. Szerencsére a kisegítő titkárnő még Jared lakókocsijában volt. Erica beadta neki, hogy elvesztette a címet, hová kell mennie, pedig már késésben van, így tudta meg, hogy Jared és Sam a Century Citybe mennek. A kisegítő titkárnőt küldő jogi cég adta át konferenciatermét a mai értekezletre.Zimmerman körvonalazta, mekkora jövedelemtől esnek el a háztulajdonosok, mert az ásatás miatt nem tudják beperelni sem az építtetőt, sem a biztosítókat. Erica végül Jared felé nézett. És egy kérdés foglalkoztatta: Vajon Dimarcóék partijának estéjén, amikor a férfi sérült bordáját kötözte, és Jared elmesélte neki felesége tragikus halálát, tudott-e már erről a titkos megbeszélésről? Lehet, hogy amikor hamis magabiztosságba ringatta őt, már titokban megegyezett ezekkel az emberekkel? Erica élt a gyanúperrel, hogy ezért jöttek össze ma délelőtt.Barney Voorhees, az Emerald Hills lakópark építtetője következett. Diavetítőn mutatta be a térképeket, felméréseket, engedélyeket, jogi határozatokat, amelyek mind azt bizonyították, hogy törvényesen és minden előírást betartva építette fel a telepet, és nem ő tehet arról, ha a városházán nincsenek megfelelő geológiai és talajvizsgálati anyagok. O is azt állította, hogy a további ásatások a pénzügyileg minden érintett számára megfelelő megoldás útjában állnak. Kerek perec kijelentette, hogy a régészek csődbe viszik.Utána az állami földhivatal képviselője lépett egy állványhoz, és tartott jól előkészített bemutatót. Grafikonok és táblázatok sorát vonultatta fel, és akárcsak Zimmerman és Voorhees, dollárokban és centetkben gondolkodott, aszerint érvelt. O is azt javasolta, hogy Kalifornia állam fejezze be a topangnai régészeti ásatásokat, s helyette dolgozza ki az Emerald Hills Canyon állagmegőrzési és fejlesztési tervét.Amikor Wade Dimarco következett, meglepetésükre leoltotta a villanyt. Az asztal közepe megemelkedett, és valamennyiükkel szemben egy monitor állt. Wade tízperces videója a komputermodellezés és a különleges effektek mesterdarabja volt. A közönséget virtuális látogatásra vitte a múzeumba, amelyet Emerald Hillsen szándékozik felépíteni. A narrátor nem is egyszer használta a „bevétel a kaliforniai adófizetők számára" kifejezést. És ebben is ott volt a ki nem mondott üzenet: minél előbb befejeződik az ásatás a barlangban, annál hamarább hozhat pénzt az államkincstár részére az új indián múzeum.Utána Antonio Rivera főnök szólalt fel a gabrielino törzsből. Erica megismerte, őt hozta el Jared a barlangba az első nap, abban a reményben, hogy sikerül azonosítani, melyik törzs készítette a festményt. Koros ember volt már, rézszínű arcát milliónyi ránc és barázda szabdalta, apró szemében óvatosság csillant. Halkan, ünnepélyesen beszélt az amerikai indiánok szent helyeiről. A Los Angeles-i barriók fura hibrid tájszólásában beszélt, a spanyol anyanyelvű otthon és környék, illetve az amerikai mozi és tévé együttes hatásának

eredményeképpen. Rivera főnök dossziékat osztott szét, bennük színes fotókkal a délnyugat szent helyeiről. Valamennyi elhanyagolt állapotban volt.Pusztult, vandálok rongálták. — Senki nem óvja őket — mondta ünnepélyesen. — A népem szegény, és kevesen vagyunk. De ezek a mi templomaink. — Remegő kézzel emelt magasba egy fényképet. Misztikus sziklarajzokkal vésett sziklák látszottak rajtuk, amelyeket obszcén graffitik rondítottak el. — A topangnai barlang a mi templomunk volt. A kőfalak, a föld, a ráfestett jelképek mind szentek a számunkra. Szeretnénk visszakapni a templomunkat.Majd Jared emelkedett szólásra. Az általa képviselt indiánok azért akarják leállíttatni az ásatásokat, hogy kellően és illő tisztelettel eltemethessék őseiket a Bennszülött Amerikai Temetőben. O is adott körbe anyagokat, köztük olyan petíciót is, amelyet több ezren írtak alá, valamint törzsi vezetők leveleit, amelyekben minden vallásos ember, „fehérek és indiánok egyaránt", jó lelkiismeretére hivatkoznak.Megható beszéd volt.- Mint önök közül többen tudják, a Bennszülött Amerikai Örökség Bizottságát 1976-ban hozták létre a kaliforniai bennszülött amerikaiak kérésére, hogy védjük meg temetkezési helyeiket. Az építkezések és útépítések során napvilágra került ősi emberi maradványokra a munkások ügyet sem vetettek, ott rohadhattak el. Régészek és amatőr gyűjtők jöttek és szedték össze az emberi maradványokat, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is törődtek volna azzal, mit éreznek a bennszülöttek, és miben hittek ezek az emberek. A temetkezési helyek nagybani rombolása mellett a régészek Kalifornia-szerte emberi maradványokat tárolnak további kutatások számára.Sötét szemének pillantása végigsöpört hallgatóságán, és a többieknél egy pillanattal tovább időzött Ericán.— A maradványok eme szabad rablása volt a megszokott viselkedés a bennszülött amerikaiakkal szemben 1850 és 1900 között. Ez idő alatt a kaliforniai indián népesség kilencven százaléka éhségtől, járványtól, mérgektől vagy puskagolyóktól gyötrődött. A kaliforniai bennszülöttekkel sem életükben, sem halálukban nem bántak kellő tisztelettel, emberséggel. Azért vagyok itt, hogy az Emerald Hills-i Hölgy esetében ne történhessen így. Azt akarjuk, hogy azonnal szállítsák át a barlangból egy kijelölt bennszülött temetőbe.Míg Jared beszélt, Erica szíve és teste nem volt közömbös a férfi látványa és hangja iránt. Nőként kívánta. De az agya elvetette. Érzelmi hullámvasúton ült, pedig valamikor rég megesküdött, hogy ez többé nem fordulhat elő vele. A nevelőanya, akit Erica annyira megszeretett, s aki azt mondta: „Szeretnénk adoptálni téged, Erica. Mr. Gordon és én azt szeretnénk, na a lányunk lennél." Ölelések és csókok, & könnyes ígéretek- és a tizenegy éves Erica kavargó álmai és fantáziái, a remények, amelyek szárnyra kaptak a tudattól, hogy egy valódi családban él végre, kistestvérrel és kutyával és saját szobával. Nincs több látogatás a gyámügyi bíróságon, nem kell újabb és újabb szociális munkásokat megszokni, akik általában egy évszakot sem maradtak- Aztán: „Sajnálom, Erica, mégsem megy a dolog. És tekintve, hogy nem tudunk adoptálni, Mr. Gordon és én úgy gondoljuk, az lesz a legjobb, ha egy másik nevelőcsaládhoz kerülsz."A nagy remények, mondjuk, hogy szerelmes legyen, nem érik meg a rá következő csalódást, döntött.Sam volt az utolsó felszólaló a maga grafikonjaival és számoszlopaival. Azt bizonyította, mekkora anyagi áldozat az adófizetők számára a további ásatás, és a pénzügyi veszteséget összevetette a várható történelmi nyereséggel. — Csak nyeli a pénzt — mondta, és egyenként végignézett a többieken. — Csak nyeli - ismételte, mintha végre megtalálta volna a régóta keresett kifejezést.Tehát igazolódott a gyanú. Ez volt ennek a titkolt összejövetelnek a célja. Ebben a szobában valamely okból mindenki azt kívánja, hogy az Emerald Hills-i munkát állítsák le. A háztulajdonosok jókora kártérítést akarnak, az építtető elkerülni a csődöt, az indiánok azt,

hogy az övék legyen a barlang és vele a várható bevétel a turistáktól, Dimarcóék pedig megépíteni a nevüket viselő múzeumot. Erica azt nem tudta, mi lehet Jared személyes célja; talán nincs is hátsó motívuma. De nem érdekelte. Egy okból van itt, és arra kell koncentrálnia.- Uraim! - Sam az ülés befejezéséhez közeledett. - Valamennyien hallottuk a tényeket, és úgy tűnik, egyetértünk. Szavazásra bocsátanám a kérdést. Egyetértenek?Zimmerman felemelte kezét, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Erica közbeszólt.- Még nincs vége az előző napirendi pontnak. Hét arc fordult felé.- Miről beszél, dr. Tyler? - ráncolta homlokát Sam.- Még nem volt alkalmam elmondani az én érveimet. Sam bozontos szemöldöke megemelkedett.- Ön állami alkalmazott, dr. Tyler, és az állam álláspontját már kifejtettem. Minden érintett felet meghallgattunk. A szavazás következik.- Szabad megkérdeznem, hol lett közzétéve ez a napirend? A férfi pislogott egyet, és kezdett elvörösödni.Erica tovább ütötte a vasat.- Nyilván ön is tisztában van vele, dr. Carter, hogy Kalifornia államban, ha egy bizottság vagy egy állami ügynökség valamilyen lépést elhatároz, előre közzé kell tenni a napirendet. Nem találtam ilyen hirdetést sem a helyi újságokban, sem lenn, az előcsarnokban. Rossz helyen kerestem?Főnöke kihúzta magát.- Nem tettük közzé. Ez csak egy megbeszélés. Nem kell közzétenni a napirendjét.- Akkor a szavazás sem kötelez semmire, és nem hozhatnak döntéseket. Igazam van?Az asztal két oldaláról néztek farkasszemet, míg a többiek csöndben várták a párbaj eredményét.- Igen — mondta végül Sam.- Ez esetben nekem is van mondanivalóm.Erica méltóságteljesen felállt, és erős, tiszta hangon szólalt meg.- Ma délelőtt sok számot és statisztikát hallhattam. Beszéltünk ökológiáról és a bennszülöttek jogairól, hatástanulmányokról, pénzügyi veszteségekről és nyereségekről. Hallhattuk a nép és a környezet képviselőit is. Valaki - tisztelettudón biccentett Rivera főnök felé - még a barlang érdekében is szólt. Én azért jöttem, hogy olyasvalaki nevében szóljak, aki maga nem tud. Az Emerald Hills-i Hölgy nevében.- Micsoda! - tört ki Zimmerman. - Hölgyem, talán nem hallotta, mit mondott előbb a haverja - intett Jared felé. - Ő maga mondta, hogy az indiánok vissza akarják kapni a csontokat. El akarják temetni egy rendes temetőben.- Ez nem elég. Azt a nőt, akit a barlangba temettek, valaha ismerte a népe és a leszármazottai. Joga van hozzá, hogy visszakapja a nevét. Ez az, amit...- Az ég szerelmére, ez csak egy halom csont. Erica hideg tekintettel mérte végig.- Uram, én sem szakítottam félbe önt, amikor előadást tartott. Nem várhatom el ugyanezt az udvariasságot?Zimmerman Samhez fordult.- Azt hittem, már végeztünk. Vagy bárki bejöhet és fecsérelheti az időnket?Mielőtt Sam válaszolhatott volna, egy másik hang szólalt meg. Halkan, udvariasan.- Én szeretném hallani, mit akar mondani az ifjú hölgy. Erica az indián vezetőre pillantott.- Köszönöm, Rivera főnök.

- Én is szeretném meghallgatni dr. Tyler mondandóját — mondta Jared mosolyogva. Erica nem viszonozta a mosolyt.

- Hát jó, dr. Tyler. - Sam egyáltalán nem tűnt boldognak. - Folytassa, de kérem, fogja rövidre. - Jelentőségteljesen az órájára nézett.Erica pedig kihúzta magát.- Uraim, nekem nincsenek táblázataim, grafikonjaim, nem vetítek projektorral, videofilmet sem hoztam, és nagy szavakkal teli előszerződést sem készíttettem. Mindössze ezt tudom megmutatni. — Táskájába nyúlt, és egy közepes méretű, barna papírborítékot vett elő. Átnyújtotta Mr. Voorheesnek, aki a balján ült. — Megkérhetem, hogy nézze meg, és adja tovább?A többiek - ki türelmetlenül, ki érdeklődéssel - vártak, Voorhees pedig kinyitotta a borítékot, és kivette, ami benne volt.- Jóságos ég! - tört ki, és döbbenten meredt a fekete-fehér fényképekre. - Ez valami tréfa?- Kérem, adja tovább a képeket, Mr. Voorhees.Voorhees gyorsan továbbadta a képeket a földhivatalból érkezett férfinak. Az egy pillantást vetett rá, és megszólalt.- Mi a fene ez?- Erica? Mit mutogatsz? Mi ez az egész? — kérdezte Sam. Kinyújtotta kezét, de a képet előbb Jared kapta, aki hasonlóan reagált, mint az elődei.- A fénykép, amelyet látnak, uraim, a városi halottasházban készült. A hátán láthatják a hivatalos pecsétet. A tárgy egy, a húszas évei közepén járó fehér nő, akinek holttestét három nappal ezelőtt találták meg a mezőn. Feltehetően bűntény áldozata lett. Személyazonossága ismeretlen. Jelen pillanatban a 38 51 l-es ismeretlen női holttest névre hallgat. A rendőrség próbálja kideríteni kilétét.Erica eredetileg azt tervezte, hogy másolatokat készít a fényképről, minden jelenlévő számára egyet, de végül úgy döntött, hogy egyetlen kép sokkal hatásosabb lesz. A jelenlevőknek egyenként kell szembenézniük vele. Egy magányos áldozatot adnak körbe az asztal körül, klónozott testvérei nélkül. A fénykép brutális, rémisztő volt. A fiatalasszony szeme zárva volt, de nem tűnt úgy, mintha aludna. Látszott az is, hogy nem békésen távozott az életből; az elszenvedett élethalálharc ott kísértett az egykor szép arcon. Vad domborműként emelkedtek ki torkán a fojtogatási nyomok.Jared Samnek adta át a képet, aki alig vetett rá egy pillantást, és máris Zimmerman kezébe nyomta.- Jézusom! - tört ki a filmproducerből, és úgy ugrott arrébb, mintha Sam kígyót nyomott volna a kezébe.Erica folytatta.- Ez a fiatal nő jelenleg meztelenül, kiszolgáltatottan hever a boncasztalon. Pedig valakinek a lánya volt. Talán valaki imádott testvére vagy felesége. Megérdemli, hogy gyászolják, emlékezzenek rá.- Akkor is azt mondom, mindössze egy rakás csont — morogta Zimmerman.- Ez alatt a hús alatt - mutatott Erica a hullaházi fényképre - ugyancsak egy rakás csont van, hogy az ön szavaival éljek. Ez a nő három napja halott. Az Emerald Hills-i Hölgy kétezer éve. Nem látok a kettő közt különbséget. Azt javaslom, hogy az Emerald Hills-i maradványokat vessük alá DNS-vizsgálatnak, hogy a törzsi...- DNS-vizsgálat - tört ki Wade Dimarcóból a kiáltás. - Tudja maga, mibe kerül ez? Az adófizetőknek, teszem hozzá.- És mennyi ideig tart? - morogta Voorhees, az építész. Dimarco viharos arccal folytatta:- Sam, magad mondtad, hogy a projekt csak nyeli a pénzt. Mennyi pénzt és mennyi időt kell még elvesztegetnünk? -Jaredhez fordult. - Maga is azt mondta, hogy már előkészítette a csontváz újratemetését, nem?

Jared bólintott.- A Dél-kaliforniai Törzsek Szövetsége a saját oltalma alá szeretné vonni a maradványokat.- Nincs jogunk néhány dollár miatt a bürokrácia szőnyege alá söpörni ezt a nőt - vágott vissza Erica. - A barlangban levő történelmi bizonyítékok mutatják, hogy leszármazottai meg akarták őrizni emlékét. - Jared felé fordult, és egy papírlapot húzott elő a táskájából. - Szeretnék valamit felolvasni.A többiek türelmetlenül morogtak, de Jared intett, hogy folytassa.Erica pedig hangosan olvasni kezdett.- A Bennszülött Amerikai Örökség Bizottságának célja, hogy védelmet biztosítson a bennszülött amerikai temetkezési helyeknek, megóvja a vandáloktól és a nem szándékos károkozóktól; gondoskodjon a lehető legvalószínűbb leszármazottak felkutatásáról a bennszülött amerikai emberi maradványok és a hozzájuk tartozó sírtárgyak esetében; jogi lépésekkel előzze meg, hogy a szent helyekben, szertartási területeken, temetőkben és közterületen álló imádkozási helyekben komoly, visszafordíthatatlan károk keletkezzenek; s végül felleltározza a szent helyeket. - Ez az ön bizottságának alapszabályában van, Mr. Black.- Ismerem a szöveget.- Gondoltam, nem árt emlékeztetnem rá, hogy a fő célja a legvalószínűbb leszármazott felkutatása. Nem gondolja, hogy a csontváz azonnali újratemetése ellentmond ennek a célnak?Felemelte a halottasházban készült fotót, amely időközben visszakerült hozzá.- Hadd tegyem így fel a kérdést, uraim. Elvárnák-e a hatóságoktól, hogy mindent elkövessenek azért, hogy kiderítsék, ki volt ez a nő? - Erica sorban az asztal mellett ülő férfiak szemébe nézett. - Ha az ön felesége volna, Mr. Zimmerman, vagy a maga lánya, Mr. Dimarco, esetleg a te testvéred, Sam, nem várnák-e el, hogy a hatóságok kellő tisztelettel, a méltóságát nem csorbítva bánjanak a maradványaival, és minden tőlük telhetőt elkövessenek, hogy a családját megtalálják?Erica az asztalra tenyerelve előrehajolt.- Hadd fejezzem be a munkámat a barlangban! Már nem tart soká. Mihelyt jóváhagyták a DNS-vizsgálatot, legalább a csont¬váz törzsi azonosítása meglesz. És ennek a törzsnek, akármelyik legyen is, talán van olyan története a mitológiájában, amely egy nőről szól, aki átkelt a sivatagon. Tán még a nevét is tudják.Small Carter apró, átható szeme Erica arcára tapadt. Látta rajta az ismerős szenvedélyt és hevességet. Már bánta, hogy nem küldte vissza Gaviotába a kagylóhéjakhoz.- Nem fogja megkapni a hozzájárulást, dr. Tyler. A javaslata egy vagyonba kerül az adófizetőknek, ráadásul olyan célból, amelyet a közvélemény nagy része csak idő- és pénzpocsékolásnak tartana.- De én szeretném megszerezni az adófizetők támogatását. — Erica a táskájába nyúlt, és egy újságkivágást vett elő. - Ez a nő már megígérte, hogy segít.Ezt is körbeadta, és végül eljutott Samhez. Főnöke mogorva arccal ismerte fel, mi az. Sam ismerte a Los Angeles Times rovatvezetőjét. Ő volt az „Állítsuk meg a nők elleni erőszakot" ligájának alapítója és elnöke is mellesleg. Tudott volt róla, hogy időről időre közzétesz egy azonosítatlan, halott nőt ábrázoló képet azzal a felirattal, hogy: Ismer engem?- Beleegyezett, hogy közzéteszi az Emerald Hills-i Hölgy képét is - mondta Erica.

* * *

Jared az előcsarnokban érte utol.- Igencsak meggyőző előadás volt, dr. Tyler.Erica hűvös pillantással fordult felé.- Csakugyan azt hitte, hogy ezt megússza? A férfi szája tátva maradt.

- Tessék?- Maga és a cimborái meg a titkos kis értekezletük.-A cimboráim? Miről beszél? Az értekezlet sem volt titkos.- Akkor nekem miért nem említette senki? Jared értetlenül nézett vissza rá.- Azt hittem, tud róla. Sam azt mondta, szólt magának, csak nem tud eljönni.A liftajtó kinyílt. Sam Carter lépett ki Zimmerman és Dimarco társaságában. Erica elállta az útját.- Mi ez az egész, Sam?A férfi intett társainak, hogy menjenek előre.- Én hívtam össze a megbeszélést minden érintett érdekében, nem mintha magyarázkodnom kéne neked.- A fenébe, Sam! Ez nem előzetes megbeszélés volt. Ma szavazni akartatok, nem? Megsértetted a Kis Hoover Bizottság előírásait. Zárt ajtók mögött találkoztatok, hogy megszavazzatok egy olyan döntést, amely a közösséget érinti, anélkül hogy a közvéleményt informáltátok volna.Sam el akart nyomulni mellette, de Erica nem engedte.- Dimarcóék vannak mögötte, ugye? Mit ígértek neked? Te leszel az új múzeum kurátora?A férfi összevonta szemöldökét.— Mire célzói ezzel?— Már akkor sejtettem, hogy készültök valamire, amikor láttalak Dimarcóval sutyorogni. Annyiban hagytam volna, ha egy reggel nem megyek be a lakókocsidba pont akkor, amikor egy fax jön ki a gépedből. Nem szoktam más dolgába kukucskálni, de amikor megláttam a levélen Kalifornia állam hivatalos fejlécét, tudtam, hogy nem személyes ügy, vagyis jogom volt elolvasni. De, tudod, elég zavarosnak találtam azt az emlékeztetőt. A pénzügyminiszter írta alá, és alapvetően engedélyezte, hogy a javasolt lépeseket megtegyed. Természetesen kíváncsi voltam, milyen lépések ezek. Talán, amit máris csinálunk, a barlang feltárása nem hivatalos? Mi mást akarhatnál?— Akkor eszembe jutott, amit egyszer mondtál. Hogy amikor visszavonulsz a terepmunkától, szeretnél egy kellemes múzeumi munkát találni. Micsoda véletlen egybeesés, hogy Dimarcóék éppen most akarnak létrehozni egy, a nevüket viselő múzeumot.— Úgyhogy elmentél a hullaházba, és kértél egy olyan képet, ami mindenkit megdöbbent.— Mondd meg, másként hogyan küzdhetnek ellenetek? Az újság főcíme leszünk, Sam. És lefogadom, hogy a közvélemény az én oldalamon fog állni.— Miért jelent ez olyan sokat neked, hogy képes vagy kockára tenni érte a munkádat, a karrieredet?— Mert valaha, évekkel ezelőtt ugyanolyan kiszolgáltatott voltam, mint az Emerald Hills-i Hölgy. Ugyanúgy dobált a sors egyik helyről a másikra. Egy szám voltam, Sam, még csak nem is a nevemen emlegettek. Már csaknem keresztülzuhantam a szívtelen és lélektelen gyámügyi rendszer repedésein, amikor egy idegen közbelépett, és kiállt a jogaimért. Megfogadtam, hogy egy nap visszafizetem a szívességet, és ugyanezt megteszem valaki másért. Így vagy úgy, de végigviszem, Sam. Ha Washingtonba kell mennem, hogy az Egyesült Államok Kongresszusában lobbizzak, akkor azt teszem. De sikerrel járok.

- A szövetségi kormány a helyi indián törzsek tiltakozása ellenére is úgy döntött, hogy az Emerald Hills-i csontvázat DNS-vizsgálatnak veti alá — hallatszott a bemondó hangja az autórádióból. — A döntést napokon át tartó vita előzte meg, melyben a dél-kaliforniai törzsek

képviselőin kívül a belügyminisztérium, az igazságügy-minisztérium, valamint a Bennszülött Amerikai Örökség kaliforniai állami bizottsága vett részt. A régi leletek DNS-analízisének szakértői rámutattak, hogy az eljárás bonyolult, időigényes, és nem biztos, hogy döntő bizonyítékot szolgáltat a csontváz törzsi hovatartozásának meghatározásához. A Dél-kaliforniai Törzsek Szövetsége bírálta a döntést, és követelte a csontok azonnali újratemetését.Jared egy gombnyomással elhallgattatta a rádiót. Visszafelé tartott Topangnába, miután öt napot töltött Sacramentóban. Részt vett a Bennszülött Amerikai Örökség Bizottságának válságértekezletén. A tanácskozást az tette szükségessé, hogy Coyote és Vörös Párducai a barlangban folyó ásatások ellen tiltakozva „emberi földcsuszamlást" szerveztek a Pacific Coast sztrádán, s emiatt többmérföldes dugó keletkezett. A párducok megesküdtek, hogy addig folytatják a harcot, amíg ősük sírját le nem zárják. Sam Carter is részt vett az értekezleten. Sam időközben taktikát változtatott, ahogyan Dimarcóék is. Most amellett érvelt, hogy lehetővé kell tenni a régészek munkáját, amíg meg nem találják a legvalószínűbb leszármazottat. Dimarcóék váltig állították, hogy nem a rossz sajtó vagy a feminista csoportok tiltakozása miatt változott meg a véleményük. Ezeket a csoportokat Erica keresztes hadjárata mozgatta meg. A hullaházban készült fotó, amelyet a Los Angeles Times az Emerald Hills-i csontvázzal együtt hozott le, megtette a magáét.Amikor kiszállt a kocsiból, valami megütötte a szemét. Mintha valami bíbor és sárga foltot látott volna egy pillanatra a fák között. Egy dzsekire hímzett ázsiai tigrist.A homlokát ráncolta. Mit keres itt Coyote? Bírósági végzés tartja távol innét őt és a csoportját is. Jared tovább figyelte, és rájött, hogy Charlie furán viselkedik. Az óriás újra meg újra a barlang felé les. Aztán valamit behajít egy pickup hátuljába.— Hé! — szólt rá Jared.De Charlie már a volán mögött ült, és porfelhőt kavarva száguldott ki a parkolóból.Jared a barlang felé indult. Egyre gyorsabban lépkedett, végül már rohant. Az ösztöne azt súgta, hogy Charlie rosszban sántikált, és bárki legyen is a barlangban, veszélyben van.* * *

— Ez itt szent fétisre emlékeztet, amilyet a gyógyító emberek és asszonyok hordtak. Nagyon erőteljes tárgy - magyarázta Erica Luke-nak az ásatási gödörben a kis, fekete kőről, amelyet egy bőrerszénykében találtak.— Nagyon réginek tűnik. Két-háromszáz éves lehet — vélte Luke.— Igen, de mégis ugyanazon a szinten találtuk, amelyiken az amerikai egycentest, ez azt jelenti, hogy ezt a szellemkövet 1814-ben vagy még később hagyták itt. - Felpillantott, és Luke szemébe nézett. - Amivel azt is mondjuk, hogy Los Angeles alapítása után, vagyis ez a törzs még a tizenkilencedik század elején is gyakorolta rítusait.— Erica? Erica!Erica felpattant, és leporolta farmernadrágjáról a földet. Jared visszatért Sacramentóból. Azóta, hogy a férfinak sikerült meggyőznie arról, csakugyan nem esküdött össze Sammel, és őszintén azt hitte, ő is tud a Century City-beli megbeszélésről, Erica ismét érzelmi hullámvasúton ült. Luke-kal együtt megindult a barlang kijárata felé. Alig várta már, hogy hallja Jared híreit, lássa a férfi mosolyát, a közelében lehessen, élvezze azt a titkos izgalmat, amelyet a férfi társasága kelt benne. Aztán hirtelen fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt. Egy lökéshullám ledöntötte a lábáról. Fenyegető morajlás hallatszott, a barlang rázkódott és remegett, kövek hullottak alá.— Luke! - sikoltotta Erica.Kialudt a világítás, túlvilági sötétség ülte meg a barlangot.

239

A levegő porral telítődött. Erica négykézláb, vakon mászott a sötétben.— Luké? Luké?! — kérdezgette köhögve.Hiába nyitotta tágra a szemét, gombostűfejnyi fényt sem látott. Soha nem tapasztalt még ilyen tökéletes feketeséget. Óvatosan kúszott előre, egyik kezét kinyújtva markolta a levegőt. Végül kőfalhoz ért ott, ahol nem lett volna szabad lennie. Vakon tapogatta ki az akadályt, miközben újabb kövek zuhantak alá.— Luké? — szólította ismét. — Luké?De csak saját reszelős lélegzetét hallotta, és a hirtelen csöndet, amely egy sírt juttatott az eszébe.

Tizenkettedik fejezet

Marina 1830

Kérlek, Uram, tedd, hogy holnap minden simán menjen — imádkozott Angéla Navarro magában. — Semmi baj ne történjen az esküvőn.Kedvenc lánya szerelemből házasodik, ami valóságos csoda. De Navarro ezt is elronthatja. Még az utolsó pillanatban is képes mindent tönkretenni.Angéla örökké résen volt. A gyerekei és ő csak így bírták elviselni az életet. Ravaszsággal és azzal, hogy egy pillanatra sem lankadt az ébersége. Angéla olvasott a férje hangulataiban, figyelte a jeleket, és aszerint cselekedett. Navarro belekóstolt a levesbe, és szemöldöke megemelkedett. Angéla pedig már szólította is a cselédlányt, hogy vigye innen ezt a szörnyű levest, bár ő maga titokban finomnak találta. Vagy valamelyik fia sarat hordott be a lakkozott padlóra, és Navarro morogni kezdett, Angéla máris bocsánatot kért, amiért olyan gondatlan volt, és nem törölt lábat, így aztán Navarro kézháta az ő arcán csattant, nem a gyerekén. Szerencsére Navarro többnyire nem vette észre, hogy manipulálják. De ehhez az kellett, hogy Angéla ébersége egy pillanatra se lanyhuljon. Sokba került neki és gyermekeinek is az a néhány hiba, amit elkövettek. Elég volt egy rossz szó, egy pillantás, amely nem tetszett Navarrónak, és már nyúlt is a szíj után, záporoztak az ütések feleségre, gyerekekre, szolgákra egyaránt.Így aztán az évek során Angéla megtanulta felismerni, mikor tüntesse el férje szeme elől a gyerekeket, mikor korholja őket, megelőzve Navarrót, mikor csillapítson egy dühkitörést, kritizálva magát, mielőtt Navarro megtehetné, hogyan vállalja a felelősséget mindenért, hogy a gyerekeket és a szolgálókat megmentse férje dühétől. Tudta, mikor csillapítja le Navarrót a megalázkodása, és mikor bosszantja fel még jobban; megtanult gyorsan alkalmazkodni a férfi hangulataihoz. Mintha valami bonyolult játszma folyt volna köztük, csak épp Navarro nem tudott róla. De azért fárasztó volt az évek során mindig megvédeni a gyerekeket a férfi erőszakosságától, elkerülni a katasztrófát, hogy soha ne lehessen önmaga, mindig csak Navarro szeszélyére reagáljon. De most, ha Marina elment a házból, végre megnyugodhat. Bár elképzelni sem tudta, mihez kezdjen az idejével, miután nincs több gyermeke, akivel törődhet. Rég feladta álmát, hogy narancsligetet ültessen és kertészkedjen a ranchón. Mindig a gyermekei voltak az elsők, hogy ne essen bajuk.Aggódva nézett végig a konyhában levő káoszon. Jóval nagyobb volt a konyha, mint Dona Luisa idején, forró és füstös; húst sütöttek óriási nyársakon, kenyér sült, gulyás rotyogott a nagy, zsúfolt tűzhelyen. Angéla egy pillanatra kinézett az ablakon. Mennyi tennivaló van még a holnapi esküvőig! Arra alig volt ideje, hogy megigya reggeli csokoládéját, de most végre tartott egy kis szünetet, lassan, élvezettel kortyolgatta a kakaóból, cukorból, tejből, kukoricakeményítőből, tojásból és vaníliából készített sűrű italt. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy minden rendben lesz.Kinézett az ablakon, és szelleme ott szállt a mezők és legelők fölött, mint oly sokszor az évek során, felidézve azoknak a napoknak az emlékét, amikor még boldogan, szabadon vágtázott Sirocco hátán. Immár jóval kevesebb volt a fa ezen a tájon, kevesebb a cowboy és az ember. El Camino Viejo immár forgalmas út, teli szekerekkel, lovakkal, öszvérekkel. Angéla emlékezett még az indiánok különös, évente visszatérő vándorlására nyugatnak a régi úton. Minden ősszel a hegyekbe mentek makkot szedni. Több ezer bennszülött vándorolt minden földi javával, mintha valami ősi hívásnak engedelmeskedne. Angéla rég látott utoljára ősszel nyugatnak tartó indiánokat. Talán már máshol gyűjtik a makkot.Pillantása a hatalmas csordára esett. Marhák, ameddig a szem ellát, patáik alatt porzik a föld. Angéla békés gondolatai tovaszálltak.

Navarro túllegeltet. Nem hagyja a földet pihenni, megújulni. Arról is megfeledkezik, hogy a szarvasmarha nem őshonos itt, a tenger túlpartjáról hozták, és így különös gondot kell fordítani a természet egyensúlyára. De Angéla nem merte javasolni, hogy férje kevesebb állatot tartson, hagyjon némi földet érintetlenül, mert csak egy kemény pofon lett volna az eredménye.De elsöpörte ezt a gondolatot is. A mai nap örömteli kell hogy legyen. A lánya felé fordult. Marina még mindig a konyha délkeleti falának ablakánál állt lesben.A lány tizennyolc éves volt, és megőrült a szerelemtől. Feszülten figyelte az El Camino Viejót, ahol szekerek és lovak sora vonult Los Angeles falu felől a Santa Monica-i öböl felé, útközben megállva a szuroktavaknál. Angéla tudta, hogy legifjabb lánya a jegyesét, Pablo Quinonest lesi. Pablo ékszerész volt, a szülei mexikóiak, de ő Kaliforniában született.Angéla még soha nem látott ennyire szerelmes lányt. Marina úgy hajolt ki a nyitott ablakon, akár a virág hajlik a nap felé, karcsú teste szinte remegett a várakozástól. És az arca! A szeme tágra nyílt, ajka szétvált, mégis szinte lélegzetét visszafojtva várta, hogy imádott Pablója felbukkanjon az úton. Hányszor szaladt be a házba Marina pirulva, csillogó szemmel azután, hogy Pablóval üldögélt a borsfa árnyékában! Órákat töltöttek ott a gardedám figyelő tekintete előtt, beszélgettek, nevettek, csupa fiatalos életkedv volt mindkettő. Mennyire más volt ez, mint Navarro kurta udvarlása, miközben csöndben ültek.- Anya, képzeld, Pablo olyan sok helyen járt. Még San Diegóban is! Képzeld el!De Angéla nem tudta elképzelni. Egy város, amely kétszáz mérföldnyire van tőle, lehetne akár kétezerre is. Mi vonzót talál ebben egy tizennyolc éves lány, amikor itt az otthona, és minden, amit ismer?Persze Angéla nem tudhatta, milyen, amikor szerelmes az ember. Volt idő, amikor képes lett volna beleszeretni Navarróba, de az régen volt, amikor ő még egy másik Angéla volt.A gyerekek visításának hangjára riadt fel. A karámokra, istállókra és juhistállókra nyíló ablakhoz lépett. Az unokái mind a kerítésen lógtak, hogy lássák a lovasokat, akik egy vad grizzly medvét terelnek a karámba.A vaquerók fogták a vadállatot a Santa Monica-hegységben, és vonszolták el ide, élve, a Rancho Palomára, hogy holnap este a mulatság egyik fénypontjaként összeeresszék egy bikával. A grizzly vadul küzdött, fogait vicsorgatta, fenyegetően morogva csapkodott a lovasok felé, de azok erősen tartották a köteleket. A lovak nyerítve hátráltak, porfelhőt vert a patájuk, a gyerekek pedig tapsoltak és sikítottak örömükben.Angéla elnézte unokái sorát a kerítésen. Egészséges kis banda, nem vitás. Tizenhat évestől a kisbabáig, minden korosztály felsorakozott. A gondolatai újra Marina felé fordultak, szomorúsággal elegy öröm fogta el. Szomorúság, mert legifjabb lánya is férjhez megy holnap, és távozik a szülői házból, s öröm, mert a ház, ahová költözik, nincs messze.Ez lesz az utolsó esküvő ebben a házban. Az övé volt az első, harmincnyolc évvel ezelőtt, amikor hozzákényszerítették egy hidegen számító agyú és még hidegebb szívű férfihoz. Csaknem négy évtized telt el azóta, hogy Angéla lemetszette copfját a hegyi barlangban, de még mindig érezte testén a zúzódásokat, sebeket — Navarro úgy megverte másnap reggel, amikor meglátta, hogy levágta a haját. De nem elégedett meg ezzel a büntetéssel. Navarro egyre újabb módjait eszelte ki annak, hogy emlékeztesse rá Angélát, ki is az úr a házban. Levétette vele ruháit, aztán egy székhez kötözte, és egész éjjel ott hagyta. Szemérmetlen, megalázó dolgokat műveltetett vele. Angéla csak azért volt képes némán tűrni, mert mindez éjszaka történt, amikor kettesben voltak. Amikor reggel felkelt a nap, akár azt is hihette, hogy Navarro kegyetlenkedése pusztán rossz álom volt. A férfi vigyázott rá, hogy durvasága ne hagyjon nyomot az asszonyon, és még Angéla cselédlánya, aki reggelente segített neki felöltözni, sem vett észre semmit. És amikor Angéla úgy érezte, hogy most már nem bírja tovább, mindig eszébe jutottak a gyerekei, az, hogy Navarro milyen jól gondoskodik róluk, és milyen szép házat épített nekik.

Angéla nem gyűlölte Navarrót. Inkább szánta, amiért nincs benne szeretet, tehát öröm sem lehet. És senki nem is szereti, még a saját gyerekei sem. Valami megmagyarázhatatlan módon még hálás is volt neki — a gyerekekért, akikkel megajándékozták egymást, amiért betartotta ígéretét, és a szülei halálukig itt élhettek a házban, és amiért ezt a neki oly drága ranchót egész Alta California legszebb, legvirágzóbb birtokává tette. Cserében ő is betartotta az alku ráeső részét: bár már ötvennégy éves volt, megőrizte szépségét.A jókora konyha zaja zökkentette ki gondolataiból. Asszonyok őrölték a lisztet, tortillákat készítettek, zöldséget pucoltak, dagasztották a fánkot, közben nevettek, beszélgettek. S mennyi munka van még hátra! Az hacienda hetek óta készülődik. Először a nagy esküvői menet jön, a vőlegény és a menyasszony lóháton, legjobb ruhájában vezeti a parádét át Los Angeles falun, és onnan vissza ide. Marina széles karimájú, tollas kalapban, fényes bársonyszoknyában, Pablo hímzett kabátban és nadrágban, ezüsttel kivert lószerszámmal. Aztán jöhet a lakoma, amelyet az importált jacaranda-, palackmosó- és borsfák között tartanak. Lesz mariachizenekar, táncosok, tűzijáték.Az egész Navarro család összegyűlt ez alkalomból. Marina bátyjai, nővérei, akik mind megházasodtak már, férjeikkel és feleségeikkel, gyermekeikkel jöttek. Még Marina Carlotta nővére is, aki tizennyolc évvel idősebb nála, megtette a hosszú utat Mexikóvárosból, második férjével, D'Arcy herceggel és hatéves lányukkal, Angelique-kal.Angéla ellenőrizte a nagy serpenyőben készülő vörös chiliszószt. A szakács lisztet, hagymát, fokhagymát, chilipépet és oregánót futtatott át sistergő zsíron. Az asszony belekóstolt, és a homlokát ráncolta. Kiválasztott egy kis friss paradicsomot, gyorsan felszeletelte, és a darabkákat a serpenyőbe kanalazta. Most már tökéletes lesz a szósz. Elfordult a tűzhelytől. Az ablakon át egy magas, szenvedélyes arcú férfit pillantott meg. Határozott léptekkel tartott a karám felé, és levette az egyik kislányt a korlátról. Jacques D'Arcy volt az, Carlotta második férje. Jacques imádta a lányát. Most sietve elvitte ettől a kegyetlen látványtól az árnyas rózsakertbe, ahol a térdére ültette, és egy szirmot tűzött a kislány hajába.Angéla ismét elkomorodott. Navarro megvetette Carlotta második férjét. Amikor a lányuk első férje, egy californio, akit Navarro választott a számára, meghalt Mexikóvárosban, a férfi elvárta, hogy legidősebb lánya azonnal visszatérjen Alta Californiába, és hozzámenjen egy helyi rancheróhoz. Am a lány megismerkedett egy férfival, akinek a családja a francia forradalom elől menekült Mexikóba, és beleszeretett. Navarro gyűlölte a franciát, és nem volt hajlandó szóba állni vele. D'Arcy sértődötten közölte, hogy csak Carlotta kedvéért hajlandó itt maradni.Bár meleg volt, Angéla megborzongott. Pillantásával Navarrót kereste. Nem kell sok hozzá - elég néhány pohár bor, egy képzelt sértés —, hogy úgy döntsön, kihívja D'Arcyt párbajra. Történt már ilyen, és akkor az ellenfele vesztett.Angéla elnézte a kislányát kényeztető D'Arcyt, és gyanította, hogy a férfi igazából nem azért jött el az esküvőre, hogy Carlotta a családjával lehessen, hanem hogy az ő kis „hercegnőjét" szórakoztassa. A gyerek Angéla nagymama után kapta a nevét, és egy szigorú tekintetű azteca felügyelt rá. Nemcsak dada volt, hanem curandera, gyógyító is, ősi azték orvosi titkok tudója. Ez a szigorú arcú asszony különös ruhákat viselt: hosszú, színes szoknyát és ujjatlan, hasonlóan színes anyagból készült felsőt, amely egész a combjáig ért. Hosszú haját két, szövetbe tekert nyalábba fésülte, mintha két szarv volna a homlokán. Arany fülbevalók nyújtották hosszúra fülcimpáját. Carlotta elmesélte, hogy ez az asszony egy olyan faluból való, ahol az emberek még mindig úgy élnek, ahogyan az őseik Cortez előtt, és megőrizték a gyógyítás titkait, amelyeket soha nem osztottak meg a hódítókkal. Carlotta és D'Arcy azért fogadták fel, mert Angeliqueot ugyanolyan váratlan rohamok gyötörték, mint Angélát. És Marinát.Gyermekei közül egyedül Marina örökölte ezt az átkot. Szegény kis Marina! Amikor először volt rohama, rémisztő látomásai voltak. Hogy sírt, hogy tapadt az anyjához! Ez volt a

különleges kötelék kettejük között. Senki más nem értette, milyen is ez. Pablo Quiñones biztosította Angélát, hogy ő majd Marina gondját viseli akkor is, ha rohama lesz. De Angela érezte, hogy ő az egyetlen, aki ilyenkor segíthet. És ezért is örült annyira, hogy a lány egy helyi fiúba szeretett bele, és nem kerül távol az otthontól.Egy anyának nem volna szabad, hogy kedvence legyen, de Angela szíve nem törődött az ilyesmivel. Itt volt az a két lánya, akit a legjobban szeretett. A legidősebb és a legfiatalabb. Carlotta volt az első, amikor született, Angela még csak tizennyolc éves volt. És hányan voltak kettejük között! Többen nem maradtak meg, és most a kis, családi temetőben nyugszanak a borsfa alatt. Jöttek erős, zömök fiúk - immár felnőtt férfiak, három ugyan¬olyan arrogáns, mint Navarro, egy szégyenlős, egy, aki mindig nevet, és jöttek újabb lányok, immár két komoly nő, akik jó házasságot kötöttek. Kilenc gyermeke maradt meg tizennégy terhességből. Marina a legfiatalabb, Angela harminchat éves korában szülte. Háromszor is megfogant utána, de két gyerek nem élte meg az első születésnapját, a harmadikkal pedig elvetélt. Attól fogva nem esett többé teherbe, és így Marina maradt az ő „kislánya", főleg hogy a többiek felnőttek, megházasodtak és elköltöztek.A Marina név álmában jött, amikor még terhes volt, és igazából azt sem tudhatta, hogy a gyerek lány lesz. Egy különleges név. Almában nem hallotta tisztán. Valami ijesztő, sötét helyet látott, s a falon egy különös festményt, kezeket, amelyek lázas igyekezettel egy keresztet temetnek a földbe, és egy fojtott hangot, amely őt szólongatta. Marimit mondott talán? Mamirit? Nem lehetett tisztán érteni. Marina? Igen, csak ez lehetett az a név az álmában. Szép név.Nem bírta tovább elviselni a medve rémült és dühödt visítását. Elfordult a kellemetlen látványtól. A szerencsétlen állat most a hátán fekve próbált megszabadulni a kötelektől. Egyszerre váratlan gondolat hasított Angela agyába: a medve nem adott engedélyt rá, hogy meglasszózzák és idevonszolják a szórakoztatásunkra.Honnan jött ez a gondolat? A legváratlanabb pillanatokban törnek rá ilyen különös gondolatok. Egy villanás, mint amikor egy hal veti ki magát a vízből, és egy pillanatra felvillan, majd újra eltűnik a víz alatt. Ezek a futó gondolatok néha olyan gyorsak, hogy nem is képes emlékezni rájuk, nem tudja megfogni őket. Néha pusztán szavak, máskor képek.Lerázta magáról a furcsa gondolatot. Megvan a maga dolga: rengeteg vendéget és munkást kell etetnie ezen az ünnepi eseményen.A Rancho Paloma immár hatalmas hacienda: gazdaságilag változatos birtok, amely komoly munkássereget foglalkoztat a mezőgazdaságban, legeltetésben és más termékek előállításában is. Navarro betartotta a nászéjszakájukon tett ígéretét, és gazdag lett. Los Angeles falu is virágzott. Immár farmok voltak mindenütt, gyümölcsöskertek, szőlők, ligetek. A Rancho Palomának már voltak szomszédai: La Brea, La Ciénegas, San Vicente y Santa Monica. Távolabb pedig az olyan nagyobb ranchóle, mint a Los Palos Verdes, San Pedro, Loz Feliz — több százezer holdnyi föld olyan illusztris családok birtokában, mint a Dominguez, Sepúlveda, Verdugo. A pueblo népessége immár nyolcszáz főre duzzadt.Angela látta, hogy Marina hirtelen, gyors, ideges mozdulattal az ablakkeretre teszi a kezét. Kinézett, hogy lássa, mi vonta magára a lánya figyelmét. Talán megjött Pablo? De nem, a kapun belovagló alak nem Quiñones, hanem az amerikai volt, akivel Navarro újabban üzletelt.Dániel Goodside, egy hajóskapitány, akitől Angela, valami érthetetlen okból, zavarban érezte magát.Navarro azelőtt is üzletelt a yanquikkal, amikor az még illegális volt. Lopva találkozott az amerikai kereskedőkkel a Santa Barbara-i partszakasz kis öbleiben, hogy marhabőrt aranyra cseréljen. De immár mindez törvényes, nyíltan kereskedhetett. A helyzet iróniája volt, hogy Navarro az americanókat még jobban megvetette, mint a franciákat, de őket szükséges rossznak tartotta, akik alig jobbak az élősködőknél, mégis kereskedelmi partnerek, jó jövedelemforrást jelentenek. Angéla különös népségnek tartotta az americanókat. Amikor az

első Los Angelesbe jött, tizenkét évvel ezelőtt, Kalifornia még spanyol fennhatóság alatt állt. „Kalóz Joe-t" egy rajtaütés során fogták el a Monterey-öbölben. Amikor kiderült, hogy ügyes ács, megmenekült a börtöntől. Helyette inkább Los Angelesbe küldték, hogy felügyelje az új templom építését. Angéla negyvenkét éves volt akkor, és életében először látott szőke hajat. Mindenki az építkezés köré gyűlt, ahol indiók cipelték a hegyekből hozott szálfákat, és a magas, szőke idegen parancsokat osztogatott. Miután a templom felépült, Joseph Chapmen elvett egy mexikói senoritát, és Los Angelesben telepedett le. Hét évre rá, miután a spanyolok lemondtak kaliforniai birtokaikról, egy Jeddediah Smith nevű hegyi ember jelent meg a San Gábriel-misszión. De nem tartóztatták le, mert immár nem volt tilos idegeneknek Kalifornia földjére lépni.Nyolc évvel ezelőtt, amikor a kaliforniaiak megtudták, hogy Mexikó felszabadult a spanyol uralom alól, hűségesküt tettek a mexikói kormánynak, és az azonnal megnyitotta a tartományt a nemzetközi kereskedelem, az angol és amerikai hajók előtt. A gazdagság alapja a bőr és faggyú lett. A Rancho Paloma-i marhák bőrét hajón Új-Angliába szállították, ahol nyergeket, hámokat és cipőket készítettek belőle, míg a Rancho Paloma-i faggyúból végső átalakulása során faggyút olvasztottak. A virágzó kereskedelem egyre több americanót csábított Kaliforniába, s manapság egyáltalán nem volt szokatlan látvány egy americano Los Angeles utcáin.Angéla kíváncsi volt, vajon a családi temetőben nyugvó Dona Luisa mit gondolna ezekről a változásokról. Luisa abban az esztendőben hunyt el, amikor Mexikó elszakadt a spanyoloktól. Mintha nem kívánna tovább élni, miután elszakadtak a szeretett szülőföldjéhez fűződő kötelékek. Luisa hatvankilenc éves volt akkor. Lorenzót, akit egy szerencsejáték utáni vitában öltek meg, szintén ide temették.Goodside kapitány leszállt a lóról, és levette a kalapját. Akárcsak Kalóz Joe-nak, neki is érett búza színű haja volt.- Ne félj, Pablo is nemsoká jön - szólt oda Angéla lányának, látva Marina arcát.Szegény lány egész délelőtt a jegyesét várja, de csupa idegen lép be a kapun.- O, anya! - Marina sóhajtott, elfordult az ablaktól, és kiszaladt a szobából.Angéla összenézett Carlottával, aki a dulce de calabaza - kandírozott tök - készítésére felügyelt, és aki még nem felejtette el, milyen is volt tizennyolc évesnek lenni, aztán kiment a konyhából. A külső oszlopsorba ment, amely kecses ívben nyílt a virágokkal, bokrokkal, alacsonyra lógó ágú fűzfákkal és borsfákkal pompázó kertre. Védőtakaró alatt egy sor szék rejtőzött itt.Ajándék és meglepetés Marinának és Pablónak. Négy kárpitozott antik szék, amelyeket 1736-ban készítettek a madridi királyi palota székeinek mintájára. A francia XV Lajos-stílus szellemében a székek rózsafából készültek, ébenfa berakásokkal, és a kárpitja bíborszínű selyem volt, benne aranyszálakkal és a szélén bojtos aranyszegéllyel. Dona Luisa 1773-ban, Mexikóban vette ezeket a székeket, és a többi bútorával együtt ezeket is ökrös szekéren szállították Alta Californiába, miután hozzáment Don Lorenzóhoz. Az egész tartomány legpompásabb bútordarabjainak számítottak, s immár nemsokára Marina tulajdonába kerülnek.Angéla továbbsétált az árkádsor alatt. Három férfit pillantott meg az istállónál. Egy lovat csodáltak éppen, amelyet Navarro nemrégiben szerzett. Navarro, bár már a hatvanas éveiben járt, és a haja is ezüstös színűre váltott, még mindig erős volt, mint egy bika. Jövendő veje volt vele, a fiús arcú, alacsony és hízásra hajlamos Pablo. Angéla kíváncsi volt, vajon Marina tudja-e, hogy megérkezett. Aztán látta, hogy ki a harmadik. Goodside kapitány volt az. Valamivel még Navarrónál is magasabb, vonásait beárnyékolta különös, széles karimájú szalmakalapja.A három férfit elnézve, Angéla próbálta felmérni Navarro hangulatát. A férfi egy esküvőt már lemondott, amikor az utolsó percben olyan kedve támadt. Fia füstölgött a visszafojtott

haragtól, a menyasszony családja erőszakkal fenyegetőzött. De Angela most nem érzett sötét áramlatokat férje viselkedése mögött. Sőt Pablo Quiñones megnevettette.Aztán megpillantotta Marinát. A lány egy tuja mögül leste a férfiakat. Angela megmerevedett. Tudta, hogy hirtelen természetű lánya legszívesebben odarohanna Pablóhoz, pedig bőven lesz még rá alkalma az esküvő után. Légy óvatos, gyermekem, intette magában. Apád ne vegyen észre!Navarróban volt valami, ami miatt nem bírta elviselni mások boldogságát, még a saját gyermekeiét sem. A túl nagy öröm elvette a kedvét.Angela látta, hogy a jenkinél most is ott van az a vékony, szögletes doboz, amelyet rendre magával cipel. Majd' mindig nála volt, bőrszíjon lógott le a válláról. Mi lehet olyan fontos, hogy nem tud megválni tőle? Bár már beengedték az amerikaiakat Kaliforniába, Angela még mindig nem bízott bennük. Az ember nem lehet egyik napról a másikra tisztességes, azután, hogy éveken át törvénytelenül kereskedett.Épp befelé indult volna a házba, amikor a szeme sarkából egy közeledő alakot pillantott meg a régi út felől. Könnyen fel lehetett ismerni szürke ferences csuhájáról. A misszió egyik padréja érkezik öszvérén. S amikor Angela látta azt is, hogy az atya lelassítja az állatot, és a vaquerók arcát nézegeti, már azt is tudta, miért jött. Valamelyik indiójuk már megint elszökött.Nem volt nehéz munkáskezeket találni a Rancho Paloma négyezer acre földjére. Az indiók sokkal jobban szerették az életet a ranchókon, mint a missziókon, sőt sokan azért hagyták el a missziókat, hogy a városba menjenek. Los Angeles pueblónak immár több ezer lakosa volt, és köztük sokan kerestek szolgát vagy munkásokat. Kalifornia kormányzója, hogy a missziós atyák ne veszítsék el indióikat — elvégre akkor ki gondozná az egyház jószágát és szőlejét, szőné meg a ruhákat, és készítené a gyertyákat az atyáknak —, azt a rendeletet hozta, hogy tíz korbácsütés jár minden megkeresztelt indiánnak, akit az atyák engedélye nélkül a városban találnak.Angéla elnézte, hogy csuhás látogatójuk lekászálódik öszvéréről, s közben az járt a fejében, hogy az atyák vesztes csatát vívnak. Mindenki azt mondja, hogy a mexikóiak el akarják törölni a missziós rendszert, amelyet a spanyolok vezettek be, és eladják a földeket. De mihez kezdenek akkor az indiók? Többségük a missziókon töltötte egész életét, és nem ismer más életformát. Igaz, Angéla nem igazán értette az indiókat. A táj részei voltak a számára, sombrerót és ponchót viselő férfiak, a nők hosszú szoknyákban és sálakkal jártak. De még mindig kemény harc dúlt a californiók és az indiánok között a föld birtoklásáért. Legutóbb San Diegóban támadtak meg egy ranchót, a birtokos lányait elrabolták, és soha többé nem kerültek elő; Santa Barbarában csumas felkelés volt, San Bernardinóban pedig temecula indiánok fosztogattak.Abból, ahogy a padre minden egyes indio arcába nézett, egyértelmű volt, hogy egy bizonyos személyt keres.Kezével árnyékot vetve szemére, Angéla végignézett a kerten. Férfiak gyomláltak, trágyázták a földet. Aztán az asszony végignézett a karámokon és az állattelepen, a tehenészeten és a csűrökön, az épületeken, ahol a bőrt mossák és készítik ki. Mindenütt nyüzsgött az élet. Amikor az olajsajtolóhoz ért a tekintete, egy öreget látott, aki türelmesen biztatta a csacsit, hogy menjen körbe-körbe, s a nagy kő az olívát péppé és olajjá zúzta. Nem volt ismerős a számára ez a hajlott, ősz alak. És amikor az árnyékból a napvilágra ért, látta a jellegzetes indián vonásokat.Mielőtt bármit is tehetett volna, az öreg felnézett, és meglátta a padrét. Megdermedt. Aztán futásnak eredt.A pap felemelte csuhája alját, hogy kilátszott szandálba bújtatott mezítelen lába, és űzőbe vette. Közben teli torokból kiabált, hogy álljon meg, és pillanatokon belül egész kis tömeg, munkások és családtagok, látogatók rohantak oda, hogy lássák, mi baja a padrénak.

Angéla ért oda elsőként. A pap a lavanderia felé vezető árkádsor alatt szorította sarokba az indiánt. Az öreg térdre rogyott, és összetett kézzel könyörgött.- Kérem, atyám - zihált Angela. - Ne bánjon túl szigorúan vele.— Ez az ember meg van keresztelve, señora. A misszióhoz tartozik. — A padre hangja lágyabbra váltott. — Olyanok, akár a gyerekek, señora, kénytelenek vagyunk nevelni okét. Ön talán nem büntette meg a fiait és a lányait, amikor megérdemelték?— De ez az ember idős már, atyám, és fél. Meghökkent, amikor az öreg kétségbeesetten a szoknyájába kapaszkodott, és a spanyol meg az anyanyelve keverékén könyörögni kezdett, hogy segítsen rajta. Egyértelmű volt, hogy retteg.— Talán visszamehetne a falujába, atyám. A pap szomorúan rázta a fejét.- Amikor a Sepúlveda család megkapta a San Vicente y Santa Monica föld birtokjogát, megtisztították a földet, hogy legeltessenek. Ezt az embert egy elhagyott falu romjainál találták a hegyek alatt. Meztelen volt, señora, az éhhalál szélén. Ami maradékot még talált, azt ette. Elhozták hozzánk, hogy tápláljuk, ruházzuk és vezessük Krisztushoz.Nem is rossz ember, nézett végig Angela a papon.Aztán lenézett az öregre, és a következőt gondolta. Ö pedig csak szabad akar lenni.És aztán eszébe jutott az is, hogy a hatalmában áll megmenteni. Ha azt mondja a padrénak, szeretné, hogy az öreg itt maradjon, nem fogja ellenezni. Elvégre Juan Navarro felesége kéri.Ám a következő pillanatban magát Navarrót pillantotta meg. Dühödten, sietős léptekkel közeledett. Már felmérte a helyzetet, és benne Angela szerepét. Engedélyezte, hogy a padre elvigye az öreg indiánt, majd rárivallt a tömegre, hogy mindenki menjen a dolgára. Aztán, amikor kettesben maradtak az árkádsor alatt - Pablo Marinához ment, az amerikai pedig tapintatosan visszatért az istállóhoz -, Navarro olyan erővel markolta meg Angela karját, hogy az fájt.- Ezen a ranchón én hozom a döntéseket, nem te - mondta halkan. - Szégyent hoztál rám.Marina nesztelenül haladt át a birtokon. Karcsú alakja hosszú árnyékot vetett a holdfényben. A lány csendben lopakodott el a kőfalak mellett. Ügyelt rá, hogy meg ne botoljon az egyenetlen talajon, vagy bukjon fel egy szerszámban. A gondolatától is rettegett, mi lesz a büntetése, ha az apja megtudja, miben mesterkedik. De Marina nem az eszével gondolkodott. A szíve hajtotta, hogy ezen a kései órán kilopakodjon a házból. Ifjú teste égett a szerelem lázában, gondolatai a másnap esti szertartás és az utána következő nászéjszaka körül kavarogtak.Megkerülte a mészárszéket, ahol napközben a marhákat vágják és nyúzzák meg, a bőrről lekaparnak minden húst, majd kirakják száradni a napra. Éjszaka nem volt olyan szörnyű bűz, és a legyek is aludtak. A nappali véres vállalkozás egyetlen tanújele a nagy rakás merev bőr volt. Arra várnak, hogy a jenki dollárokért cserébe a kereskedőhajók raktáraiba kerüljenek. A faggyúszoba mellett hatalmas vasedények álltak. Ezekben olvasztják meg a zsírt, hogy aztán szappant és gyertyát készítsenek belőle. Addig is faggyúként, nagy bőrzsákokban tárolják, és így szállítják az idegen hajókra. Marina besurrant a faggyúraktárba, ahol a mennyezetről és a falak mentén százával lógtak le a hosszú, vékony gyertyák. A helyiség közepén a taszító külsejű gyertyamártógép állt. A fakarokon különböző vastagságú faggyúréteggel borított kanócok. A szerkezet most csöndes volt ugyan, de nappal egy percig sem hallgat el a nyikorgása. Egy indián kezeli, aki fordul és márt, fordul és márt, százával készíti a gyertyákat.Marina elmosolyodott. Hogy lehet ilyen sötét egy szobában, ahol ennyi gyertya van.- Itt vagy? — suttogta a sötétben. - Eljöttél, szerelmem?Csizmasarok csikordult a kőpadlón. A következő pillanatban gyufa sercent, majd egy viharlámpa szórta rájuk puha fényét.Marina lélegzete elakadt, látva, ki áll ott. Az americano, Dániel Goodside. Egy kis időre teljesen megdermedt a férfi láttán. A sápadt fény dicsfényt vetített Dániel szőke haja köré,

szeme olyan kék volt, akár a déli égbolt, ajka, mintha meglepődne, kinyílt. Aztán a lány szinte átrepült a kettejüket elválasztó néhány méteren, és a férfi karjába vetette magát. Boldogan fogadta csókját, és kétségbeesetten kapaszkodott belé, mintha soha nem akarná elengedni.Soha nem felejti el azt a napot, amikor három hónappal azelőtt kilovagolt, és a birtok határán találkozott egy idegennel. A férfi egy zsámolyon ülve egy nagy füzetbe rajzolt. Kabátja szépen összehajtva hevert mellette a fűben, inge fehéren ragyogott a napsütésben, vonásait széles szalmakalap takarta el, amíg a közeledő lépteket hallva meg nem fordult és lassan felállt, aztán levette kalapját, és kibukkant a haja, amelynek színe, akár az érett búzáé, és a lány meglátta búzavirágkék szemét. És a szakálla! Akár a nyírt gyapjú, s keretében valami rejtett mosoly. Nyakkendőjét meglazította, amely így láttatta napbarnított nyakát, s nadrágja erős, izmos lábakon feszült. Olyan volt, akár egy ifjú isten.Aztán spanyolul köszönt! Marina addig azt hitte, hogy a jenkik csak angolul beszélnek és milyen jól beszélte a nyelvét ez az idegen, szinte akcentus nélkül. Nem is isten, inkább varázsló, mágus. Varázslatos csend telepedett rájuk aznap, egy pillanat, amikor nem beszéltek, s a nyári szellő felborzolta a férfi napsugárszín haját, Marina úgy érezte, a szíve úgy tölti ki mellkasát, ahogyan a reggeli szivárvány nyílik ki a nap felé. Aztán az idegen megszólalt.— Bocsásson meg, hogy így nézem, señorita, de amikor meglátogattam az angyalokról elnevezett falut, nem értettem, miféle angyalokra gondolnak. De most már tudom.Most hozzásimult, beszívta illatát, érezte a férfi erős kezét a testén, hallotta hangja mély rezgését, ahogy fülét Dániel mellkasához szorította.— Mit tegyünk? - kérdezte a férfi.Marina pedig érezte, hogy zokogás készülődik a torkában, és fojtogatja, nem kap levegőt. Ez alatt a három hónap alatt megismerte az örömöt és a nyomorúságot, a bizonytalanságot és az álmokat. Mielőtt megismerte volna Dánielt, azt hitte, szerelmes Pablóba. Megígérte, hogy hozzámegy, és a csoda, amiért éjszakánként imádkozott, hogy valami felmentse ígérete alól, nem jött. És Dániel most elmegy. A holnapi dagállyal felvonja a horgonyt.- Meghalok. Nem tudok nélküled élni - suttogta a férfi mellkasába.- Én sem nélküled, drága Marinam. - A férfi végigsimított a lány haján, és ismét elcsodálkozott, micsoda angyalt vezetett útjába a sors. - Szólított az Úr, hogy vigyem el szavát távoli földekre, és szükségem van az erődre és gyengédségedre, hogy az vezessen ezen a rögös úton. Mielőtt megismertelek, tudtam, mi a félelem. A tengerre néztem, és a lelkem megremegett a gondolatra, hogy barbárok kezére kerülök. Aztán eljöttél az életembe te, te finom, gyengéd lélek, és megnyugtattál. Minden egyes nap az Úr kegyelmére emlékeztetsz, s arra, hogy soha nem vagyunk egyedül. Látom a rám váró megpróbáltatásokat, és félek, hogy nélküled elbukom.Három arany hónapon át szövögették közös álmukat, mialatt kéz a kézben sétáltak a lápon, ahol senki nem láthatta őket. Dániel a világ csodáiról mesélt, és Marina látta mindezt maga előtt. Amikor a férfi elmondta, mi mindent fog megmutatni neki, a lány elhitte. Egy ideig álomvilágban éltek. De a valóság ott tornyosult előttük, akárcsak a házassága. És most eljött a nap, amikor az álom véget ér.Marina visszafojtotta lélegzetét. Tudta, mi következik. A tiltott s eddig kimondatlan szavak, amelyeket Dániel most nem fog magába fojtani.- Szökj el velem. Légy a feleségem — mondta a férfi.Az óceán hullámaként öntötte el őket a szerelem, de a fájdalom, a félelem és a bánat is. Semmi nem volt a világon, amit Marina jobban szeretett volna, mint hogy Dániel felesége legyen, és vele utazza be a világot. De tudta, mekkora árat fizetne ezért az önzésért.Hátrébb húzódott, bár nem szívesen hagyta ott a férfi karjának menedékét. De tudta, hogy szüksége van erre a kis távolságra ahhoz, hogy kimondja.

- Nem mehetek veled, Danielem. Apám büszke, haragos ember. S a haragja nem ismerne korlátokat, ha dacolnék vele, és szégyent hoznék a családra.- De hiszen távol lennél tőle, Marina.- Nem is magam miatt félek. Apám anyámat büntetné az én bűnömért. Szigorúan büntetné, az élete végéig. Hogy lehetnék boldog veled, én Danielem, ezzel a tudattal?A férfi a kezébe vette a lány arcát.- A szerelem rejtély, és senkitől nem kér engedélyt — mormolta.Ismét megcsókolta Marinát, és a lány teste válaszolt csókjára.- Isten a mennyekben! - tört ki a férfi rekedten. Tudta, hogy a szakadék széléhez értek. Olyan könnyű lenne. A padlót széna borítja. És senki nem tudná meg.- Nem tehetem - suttogta a lány fülébe. - Nem engedem, hogy ilyenek legyünk. Ha nem tehetjük mint férj és feleség, akkor megelégszem a csókoddal.Ismét egymáshoz simultak. Az éjszaka csendjében elhallatszott hozzájuk a karámba zárt grizzly medve bánatos morgása és a lánc csörgése.Marina halkan sírdogált még egy kicsit, aztán ismét hátrahúzódott, ez alkalommal teljesen eltávolodva. Még egyszer, utoljára magába szívta a férfi látványát.- Mennem kell. Apám rajtakaphat. De Dániel megmarkolta a vállát.- Holnap éjfélig Francisco Marquez házában leszek, akkor ki kell futnom a dagállyal — mondta szenvedélyesen. — Teljes szívemből és lelkemből imádkozom, szerelmem, hogy megtaláld az erőt magadban, és elgyere hozzám. De ha nem hallok felőled, úgy veszem, mint az Úr akaratát, hogy nem egymásnak szánt minket. Ha hozzámész Quinoneshez, hosszú, boldog életet kívánok vele. Soha nem foglak elfelejteni, és soha nem fogok más nőt úgy szeretni, mint ahogy téged szeretlek, drága, drága Marinam.

♦

- Mama, gyere gyorsan. Marinának valami baja van. Azt hiszem, megint rájött a rohama.Carlottának nem is kellett mást mondania, Angéla már rohant is ki a konyhából, ahol a szorgos cselédek éppen bort töltöttek a kupákba az érkező vendégek számára. Egy órán belül kezdődik az esküvő.Benyitott Marina szobájába. Lánya az ágyon keresztben feküdt, és keservesen zokogott. És még fel sem vette a menyasszonyi ruhát! Angéla mindenkit elküldött, még Carlottát is, aki azért jött, hogy segítsen Marinának felöltözni, aztán a vállánál fogva fölemelte lányát.- Beteg vagy, gyermekem? - kérdezte gyengédem. - Hozassam a laudanumot?- Nem vagyok beteg, mama. Boldogtalan vagyok! Angéla letörölte a könnycseppeket Marina arcáról.- Ez kéne, hogy életed legboldogabb napja legyen. Hogy sírhatsz ilyenkor? Mondd el, mi bánt!Marina pedig anyja keblére vetette magát, és ömlöttek belőle a szavak. Angéla döbbenten hallgatta a történetet. Marina az americanóba szerelmes? Mikor volt rá idejük, lehetőségük, hogy egymásba szeressenek?- Marina — mondta szigorúan. Maga felé fordította lánya arcát, és hosszan nézte, nem csapja-e be. — Mondd meg, de őszintén, voltál vele kettesben?Marina lehajtotta fejét.- Szieszta idején, amikor mindenki aludt.- Te kettesben voltál egy amerikaival?- De ő igazi úriember, mama! Csak beszélgettünk. És milyen csodálatosakat beszélgettünk! - A szavak gyors egymásutánban hagyták el ajkát. Angéla szóhoz sem jutott. - Dániel nem olyan kereskedő, mint a többi jenki, mama. O felfedező. Bejárja a világot, és különös, új helyeket lát, mesés csodákat. Aztán lefesti őket, mama, azoknak az embereknek az

emlékére, akikkel találkozott. Mesélt nekem egy helyről, ahol az emberek nagy, púpos állatokon lovagolnak, és egy másikról, ahol hóból készülnek a házak.- Micsoda ostobaság, Marina.- Nem az, mama. Ezeket nem ő találja ki, mind létezik. És én látni szeretném ezeket a helyeket. Mennyire szeretnék eljutni Kínába, Indiába és Bostonba. Szeretnék teát és kávét inni, hosszú köpönyeget és turbánt viselni, tábortűz mellett táncolni, szánkón utazni. Te meg én csak távolról láttunk havat, mama, a hegycsúcsokon. De Dániel járt a hóban, aludt benne. Marina lázas kezébe fogta anyja kezét.- Dániel mesélt házakról, amelyek olyan magasak, hogy a tetejük eltűnik a felhők között. Templomokról, amelyek akkorák, akár egy város, és több száz szobás palotákról. Járt kétezer éves utakon, mama, és van egy Nílus nevű folyó, ahol hatalmas kőoroszlánok állnak, amelyeket az idők mitikus kezdetén készítettek.Angéla a felét sem értette annak, amit a lánya mondott, de a szavak nem is voltak fontosak. A Marina szemében égő fény döbbentette meg, a fiatalság és a bizakodás ragyogása, a tudás és a kaland utáni vágy. Angéla a maga szemében soha nem látta ezt a fényt, amikor a tükörbe nézett, de nem látta a többi gyermekében sem.Aztán beléhasított a kegyetlen igazság. Az amerikai el akarja vinni tőle Marinát. Messze, távol.- Mi van ezeken a helyeken, amit itt nem találsz meg?- Mama, amikor a láthatár felé nézel, soha nem tűnődsz el azon, mi van mögötte?Angélát hirtelen elöntötte a harag, amiért Goodside ilyen agyrémekkel tömte tele Marina fejét.- Semmi nincs a láthatár mögött. Csak az van, ami itt van, ez a világ, a mi világunk. Ami ezen túl van, az másoké, nem a miénk. Ide tartozik a szívünk, ide vágyik a lelkünk.- A te lelked, mama, nem az enyém.Szíven ütötték Marina szavai. Én volnék az egyetlen, aki költészetet hall a fákból, amikor a szél suttog a lombok között? Én volnék az egyetlen, akinek szíve válaszol az odafönn lebegő vörös farkú sólyom kiáltására? Én volnék az egyetlen, aki nem fél a földrengésektől, s úgy képzeli, mindössze egy álmos, öreg óriás forgolódik álmában?- Nézd, mama! - Marina letérdelt, és egy dobozt húzott elő az ágya alól. Nagy, vastag papírlapokat vett ki belőle, s azokon Angéla színes képeket látott. — Ezeket nevezik akvarellnek, mama. Nézd, micsoda szépséget teremt Dániel!Angéla elámult. Az amerikai nemcsak azt mutatta meg képein, hogyan néz ki Kalifornia, hanem azt is, milyen érzés ott élni. Az asszony valósággal érezte a nyári hőség illatát, hallotta a bogarak zümmögését, szájában érezte a levegő szárazságát. Az egyik képen két fürj volt, bóbitatollaik egymás felé fordítva. És milyen békés a Csendes-óceán azokkal a fehér vitorlákkal a láthatáron. Lélekkel teli képek, amelyeket egy szerető szív festett, gondolta.— Dániel azt mondja, sehol a világon nem olyan a napfény, mint Kaliforniában. Azt mondja, itt élesebb és tisztább, a színek élénkebbek. Az én Danielem művész — tette hozzá lágyan.Angéla riadtan nézett rá. Az én Danielem? Odakinn hangolni kezdtek a zenészek, és kedélyes hangok fogadták az érkező vendégeket. Rettenetes előérzet fogta el Angélát.— De gondolj Pablóra. Rendes fiú. Jó életed lesz vele. Maga is kihallotta a pánikot a hangjából, és rádöbbent, hogya szíve zakatol. Ha ez Navarro tudomására jut... Marina lehorgasztotta fejét.— Igen, mama. Tudom. Hozzámegyek Pablóhoz.— Képes vagy rá? Ezek után?A lány könnyben úszó szemmel nézett fel rá.— Hozzámegyek Pablóhoz, mert megígértem. Nem hozok szégyent rád, mama.— De... nem leszel boldog vele. Marina lehajtotta fejét.

— A szívem mindig Dánielé marad. De Pablo derék ember, és igyekszem majd, hogy jó felesége legyek.Angéla magához vonta lánya lehajtott fejét. Hihetetlennek érezte, hogy ez a gyönyörű, erős lélek tőle és Navarrótól származik.— Ez esetben öltöznöd kell, mielőtt az emberek gyanakodni kezdenek.Angéla odébb húzódott, a varródoboz mellé, amelyet azért hozott, hátha az utolsó pillanatban alakítani kell még valamit az esküvői ruhán. Hirtelen régi emlékek merültek fel agyában. Anyja, aki a spanyolországi útra csomagol, s mennyire összetört, amikor nem mehetett. Most visszagondolva rájött, hogy az út talán nem is csak Dona Luisa érdekét szolgálta volna. Akkoriban, tizenhat évesen, a maga világában elmerülve azt hitte, ez az út csak az anyjának jelent valamit. De hiszen az anyja meg is mondta: - Azt akarom, hogy neked jobb életed legyen. - S utána Luisa egyre csöndesebb és csöndesebb lett, mintha a lelke összezsugorodott volna, ahogyan a gyertya lángja lesz egyre kisebb, mielőtt végleg elaludna.Angéla döbbenten fogta fel, hogy anyja úgy tervezte, soha nem térnek vissza Spanyolországból. De hisz' a törvények és az egyház ellen való, hogy egy asszony elhagyja a férjét! Kiközösítették volna! Egy ilyen hívő asszonyt, mint ő! Talán börtönbe is zárták volna. Értem tette volna.Aztán egy újabb emlék: Navarro, ahogy morgott, amiért ezt a nevet választotta a kislányának.— Marina? Egy hajórajról nevezted el a lányunkat?De Angéla számára a Marina nem csak a flottát jelentő spanyol szó volt. Az óceánhoz kötődött, a tengerhez, és szabadon úszó tengeri lények képzetét keltette. És nem különös, hogy Marina épp egy hajóskapitányba szeretett bele?! Talán az álma prófécia volt.Elnézte lánya lehajtott fejét, a lehorgasztott vállat, a belőle sugárzó beletörődést. Így nézett az öreg indián, amikor a padre elvezette. És a nyitott redőnyön át, a zenén és a nevetésen túl is hallotta a grizzly medve sírását, amely nem kérte, hogy idehozzák. Szánalmasan morgott ketrecében, hogy engedjék szabadon.— Ez a Dániel protestáns? - kérdezte, s a szíve majd' megszakadt közben.Marina felemelte fejét, s szemében ismét fény gyúlt.— Jó ember, mama. Jámbor. El akarja vinni az Úr szavát azokhoz, akik soha nem hallottak Jézus Krisztusról. De... miért kérdezed ? - A homlokát ráncolta.Angéla hallgatta a nyitott redőnyön át beszűrődő zajokat, a vidám mulatozást. Érezte a meleg, bársonyos, édes estét, és tudta, hogy az elkövetkezendő években ennek a pillanatnak minden apró részletére emlékezni fog: arra, ahogyan a zenész fals hangot üt meg, egy petárda robban, Pablo apja dörgő hangon nevet, s Szent Teréz a kis festményen a falon mintha kacsintana a gyertyafényben.- Nem mehetsz be a városba — szólalt meg végül. — Máshol kell találkoznod Dániellel.Marina értetlenül nézett rá.- Miről beszélsz?- Hol van Dániel Goodside? Tudsz üzenni neki, mielőtt felvonja a horgonyt?- Nem megyek - mondta Marina határozottan, bár könnybe lábadt a szeme, s végül patakzott a könnye, és a hangja is elcsuklott.Angéla megmarkolta a vállát.- Gyermekem, valami ritka és értékes adományt kaptál a sorstól. Olyan kevesen találjuk meg a szerelmet életünkben. Nem engedheted meg, hogy kicsússzon az ujjaid közül.Angéla sejtette, hogy a szenvedély zsarátnoka tán még az ő szívében is ott parázslik valahol, csak épp nem jött el a férfi, aki lángra lobbantotta volna, s talán nem is fog. De Marinától nem szabad elvenni a lehetőséget, hogy megismerje a mély, időtálló szerelmet.A lány lesütötte a szemét.- Nem megyek — mondta halkan.

- De miért? Nyomorultul fogod érezni magad, ha most hagyod elmenni.Marina a szemébe nézett, és Angéla látta a félelmet és a sajnálkozást a tekintetében.- Mi az, gyermekem? Mit nem mondtál el nekem?- Nem hagyhatlak itt, mama. Angéla zavartan nézett rá.- Apa - mondta a lány. — Nem hagyhatlak egyedül vele. Angéla a szájához kapta kezét.- Hogy érted ezt, lányom?- Mama, én tudom. Tudom, hogyan bánik veled. Látom, mi van köztetek.- Fogalmad sincs, mit beszélsz!Olyan fájdalom hasított belé, mintha kettészakították volna testét. Édes istenem, ne engedd, hogy így legyen! Hisz a titkom biztonságban volt ennyi éven át!De lánya szeméből a rettenetes igazság nézett vissza rá. Marina tudja, hogy bánik vele Navarro. Talán tudják a többiek is. A hirtelen rátörő szégyentől és megalázottságtól görcsbe rándult a gyomra. Elfordult.- Mama! - kapott utána Marina.Angéla sápadt, halovány arccal fordult vissza a lánya felé. De felszegte fejét, és elnyomta a szeméből sütő fájdalmat, ahogyan annyi éven át mindig is.- Eggyel több ok arra, hogy elmenj - mondta, visszafojtva könnyeit. - Mindaz a boldogtalanság, amelyet apád mellett tapasztaltam azóta, hogy hozzámentem, ezerszer rosszabb lesz, ha most itt maradsz. Csak az ad erőt, hogy tovább éljek, ha elmész a férfival, akit szeretsz.Marina anyja karjába vetette magát, és mindketten fojtottan zokogtak, bár a majd' egy méter vastag falakon át úgysem hallotta volna meg senki. Egymás vállára hajtva fejüket hullatták könnyüket, és úgy kapaszkodtak egymásba, mint akik tudják, ez az utolsó alkalom. Aztán Angéla hátrébb húzódott.- Tudsz üzenni Dánielnek, hogy hol találkozzatok?- Francisco Marquez házában van. Azt mondta, ott vár, de éjfélkor ki kell hajóznia.Angéla bólintott.- Akkor nincs sok időnk, gyorsan kell cselekedni.A külső árkádsorra nyíló ajtóhoz lépett, és kinézett. Úgy volt, mint remélte, Carlotta odakinn várt, idegesen járkált fel-alá. Intett, hogy jöjjön be, aztán bezárta mögötte az ajtót, és gyorsan elmagyarázta neki, hogy alakultak a dolgok.- Santa Maria! - suttogta Carlotta, és valami újfajta elismeréssel nézett kishúgára.- Kell valaki, aki hajlandó elvinni egy üzenetet Francisco Marquez házába. - Angéla lánya kis íróasztalához lépett, papírt és írótollat vett elő. - Fontos, hogy ez az üzenet még éjfél előtt eljusson Dánielhez. - Összehajtotta, lepecsételte a levelet, majd Carlotta kezébe adta. - Kiben bízhatunk?Idősebbik lányát magával ragadta a pillanat romantikája és az összeesküvés hangulata. Lelkes mosollyal felelt.— Ki volna jobb, mint az én drága férjem, Jacques! D'Arcy az a férfi, aki boldogan vállalja, hogy szerelmes levéllel száguldjon a tiltott szeretőhöz, és a végsőkig megőrzi a titkot.— Akkor siess, de senki ne lásson. Miután D'Arcy elment, mondd mindenkinek azt, hogy Marinának megfájdult a feje, és a szertartást el kell halasztani.Azután, hogy Carlotta távozott, Angéla visszament az íróasztalhoz.— Ismerek egy barlangot, ahol nyugodtan találkozhattok. — Egy másik papírlapra gyorsan felvázolta a térképet. — A barlang egy kanyonban van, ahol egy sziklaalakzaton ilyen rajzokat találsz. - Átadta a papírlapot Marinának.A lány csodálattal nézett rá.— Honnan tudsz erről a helyről, anya?— Én is oda mentem évekkel ezelőtt, amikor féltem. És... azt hiszem, már korábban is jártam ott, bár nem emlékszem rá. — A hosszú ruhája redői közt megbúvó zsebbe nyúlt. -

Nagyanyád, nyugodjon békében, adta ezt oda a halála előtt. Azt mondta, különleges, szerencsét hoz.Angéla elhallgatott. Azon az éjszakán, amikor meghalt, Dona Luisa különös dolgokat mondott neki. Bánatosnak látszott, sőt bűnbánónak valami miatt, amit Angéla nem igazán értett. Talán azokhoz a furcsa álmokhoz volt köze mindennek, amelyek egész életében elkísérték? A barlanghoz, ahol a titokzatos festmények vannak, a hegyekből jövő vademberhez, akit egy puskalövés ölt meg? Csakugyan megtörténtek ezek a dolgok, vagy csak egy gyermek fantáziájának szüleményei, olyan történetek, amelyeket hallott valahol?A szellemkő köré kulcsolta Marina ujjait.— Menj hát! Ott biztonságban leszel, míg Dániel oda nem ér. Sietve megölelték egymást, letörölték könnyeiket. De mikorMarina már felvette köpönyegét, és a kesztyűjét húzta, az ajtó felpattant. Navarro állt előttük haragvó istenségként.— Mi ez az egész? Hallottam, amikor Carlotta azt mondta D'Arcynak, hogy Marinának valami baja van. - Most pillantotta csak meg a köpönyeget és az útitáskát. — Elment az eszed? — dördült.— Nem megy hozzá Quinoneshez - mondta Angéla.— Fogd be a szád, asszony! Veled majd később számolok. — A férfi Marinához fordult. - Vedd fel az esküvői ruhát.— Nem tehetem, papa.— Diós mio, hát erre neveltelek?— Nem te nevelted - szólalt meg Angéla. — Én neveltem, és én azt mondom, elmehet.A férfi keze olyan gyorsan vágódott ki, hogy Angéla nem is látta, de olyan erővel ütötte meg, hogy az asszony csaknem átrepült a szobán. Navarro Marina felé nyúlt.Angéla feltápászkodott, a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Pillantása az öltözőasztalra, a varrónő ollójára esett. Az asszony gyorsan mozdult. Megmarkolta az ollót, magasra emelte, majd mélyen Navarro hátába mártotta.A férfi úgy hörgött, akár egy grizzly medve. Lassan megfordult, és Angéla őszinte meglepetést látott a szemében. Aztán előredőlt. Végigvágódott a padlón, és nem mozdult többet.A két nő egy pillanatig szótlanul meredt rá, majd Marina letérdelt mellé, és az apja nyakára tette a kezét. Tágra nyílt, rémült szemmel nézett fel anyjára.— Halott — suttogta.Angéla letérdelt mellé. Szótlanul átkutatta Navarro zsebeinek tartalmát. Talált néhány pénzdarabot, ezeket Marina táskájába dobta. Aztán lánya kezébe nyomta a táskát.— Menj már! Siess! Vigyázz, észre ne vegyenek! Ha Quinone-sék ezt megtudják, biztos üldözőbe vesznek!— De mama...Angéla a belső udvarra vezető ajtóhoz húzta lányát. Erre észrevétlen menekülhet.— Menj, és nagyon vigyázz, hogy meg ne találjanak. Könnyes szemmel tette hozzá:— Soha nem térhetsz vissza. Ha az ember erre az útra tér, végig is kell mennie rajta. A fivéreid és nyilván Quinonesék is azt fogják mondani, hogy szégyent hoztál mindkét családra. De én azt mondom, rosszabb, ha a saját szívedre hozol szégyent. Ha biztonságban vagy, üzenj Carlottának Mexikóba, ő majd tudatja velem valahogy. De hogy hol vagy, még nagyon sokáig ne áruld el. Menj! Az Úr és az én szeretetem kísér.Marina visszanézett anyjára, aki odahúzott egy széket Navarro holtteste mellé.— Mihez kezdesz?— Itt várok, amíg meg nem győződtem róla, hogy biztonságban vagy - felelte anyja.Aztán leült, ölébe tette kezét, és várt.* * *

Marina úgy vágtatott, akár a szélvész. A telihold világította meg az útját. Szíve együtt vert a vágtázó ló patáival, s a lány magában kétségbeesetten imádkozott, hogy Dániel megkapja az üzenetet és eljöjjön érte.Apja holtan fekszik a padlón. Mama pedig csak ül, és komoran várja végzetét.Az El Camino Viejo végéhez közeledve anyja utasításait követve megtalálta a kis kanyont, és a sziklák mögött megbúvó barlangot is. Leült a bejárat mellett a kísérteties holdfényben, és míg várta Dánielt, az ölébe szórta pénzét, és megszámolta az apja zsebéből kivett érmékkel együtt - pesók, reálok és egy amerikai egycentes is. A lány ujja remegett a félelemtől, a szíve minden neszre összeszorult. Hideg szél süvített át a kanyonon, és egy szellem jeges leheleteként áramlott be a barlangba.Egyre telt az idő, és Marina félelme fokozódott. Hány óra lehet? D'Arcy eljutott Marquez házához? Vagy feltartóztatták?Hirtelen patadobogás hallatszott.Marina visszafojtotta a lélegzetétA lovas leszállt a lóról.A lány kapkodva visszaszórta erszényébe az érméket, s észre sem vette, hogy mikor felállt, egy közülük a szellemkővel együtt a földre hullott.— Dániel. Te vagy az? - szólalt meg.

Tizenharmadik fejezet

Sötétség.Erica azt sem tudta megmondani, nyitva-e a szeme vagy csukva. És hol van? Próbált visszaemlékezni, felmérni a helyzetét. Olyan furán zsongott a feje, és nyomást érzett a mellkasán, hogy alig kapott levegőt. A keze sajgott.Aztán rádöbbent, hogy a földön fekszik. Majd arra is emlékezett, hogy a barlangban. Volt egy robbanás. Luke-ot maga alá temette a törmelék. O pedig kétségbeesetten ásott, hogy kijusson. Ezért fáj a keze. Megsebezte az ujjait, felszakadt a bőre. Vajon mennyi ideig feküdt eszméletlenül? A levegő veszélyesen kevésnek tűnt. Mennyi ideig elég? És milyen közel vannak a mentők, akik nyilván most a beszakadt bejárat másik oldalán ásnak?Próbált felülni, de ijesztően gyengének bizonyult. Így hát a padlón maradt. Por és kavargó föld töltötte meg az orrát. - Segítség - suttogta, de alig volt levegő a tüdejében.Hirtelen meglátott valakit. Egy alak hajolt fölé ajkát lebiggyesztve, ujjával feddőn intve. Mrs. Manion. A negyedikes osztályfőnöke. Mit keres itt a barlangban? Nyilván hallucinálok. -Vagy az életem pereg le a szemem előtt? De ez nem csak a fuldoklóknál van így? Újabb arcok csatlakoztak a tanárhoz, Erica múltjának szereplői, valódi vagy kitalált személyek. És mind próbált mondani neki valamit.Aztán elájult.* * *Amikor visszanyerte öntudatát, feszülten figyelt. De halálos csend volt körötte. Lehet, hogy nem próbálják kiásni? Feladták volna már a reményt?Újabb arcok jelentek meg előtte. Kísértetarcok hívták. - Nem - suttogta Erica. Nyilván azért jöttek, hogy elkísérjék a holtak birodalmába. Vagy valahová máshová vezetnék? Vissza az időben...?Chip Mastersnek hívták, és ő volt a Reseda gimi rossz fiúinak egyike. Hogy lehetett volna nemet mondani neki, amikor meghívta őt és a barátnőjét, hogy menjen vele meg a srácokkal kocsikázni? Erica akkor tizenhat éves volt, és lázadozott a leányotthon szigorú szabályai ellen, ahol élt. Chip csupa rejtély és kaland volt.Sörrel kínálták. Nem ízlett, de Erica ivott néhány kortyot, hogy ne lógjon ki a sorból. Felváltva vezettek - Ventura, White Oak, Sherman Way. Ki az autópályára. Le Studio Citynél. És pont akkor húzott eléjük egy járőrkocsi harsogó szirénákkal és állította meg őket, amikor Erica ült a volánnál. Hirtelen megrémült. Nem is volt jogosítványa. A többiek egy szempillantás alatt kiugráltak a kocsiból és szétspricceltek, csak ő maradt ott zavartan és kővé dermedten.A rendőrségen próbálta meggyőzni a zsarukat, fogalma sem volt arról, hogy a kocsi lopott. Honnan szerezte a kulcsokat, kérdezték. Mégis, mit gondolt, kinek a kocsija ez? Kik szaladtak el, amikor leállt az út szélére? De a bandában és az árvaházakban Erica megtanulta a tinédzseretika alapját, hogy soha ne árulkodjon a barátaira.Autólopással vádolták, és a fiatalkorúak bíróságára küldték. Ott aztán találkozott néhány kemény sráccal, akik valóságos rémregényeket meséltek neki a fiatalkorúak kaliforniai nevelőintézetéről. - Fehér vagy és csinos. Jól lesz, ha vigyázol, amikor zuhanyozni mész.Maga a bíróság nem volt nagy újdonság a számára. Mivel az állam nevelte, ahányszor változott a státusa, minden alkalommal bíró elé kellett állnia a gyámügyi bíróságon. Csak éppen ez büntetőbíróság volt, és ha bűnösnek találják és a FKN-be küldik, akkor „lehúzhatja a rolót", ahogy a javítós srácok mondták.Szeptember volt, ez a legrosszabb hónap a San Fernando-völgyben. Ilyenkor a legnagyobb a meleg és a szmog. Erica soha életében nem félt még ennyire, nem volt ennyire maga alatt. Nem elég, hogy Chip Masters és a többiek nem vállalták a felelősséget, hogy kimentsék, de a nő, aki az árvaházat vezette, kijelentette, hogy nem tűri a rossz viselkedést, és nem volt

hajlandó jó jellemzést adni róla. Soha életében nem volt még ennyire egyedül, és kemény büntetésre számíthatott zárak és szögesdrótkerítés mögött.

A bíróság folyosóján várta, hogy sorra kerüljön. Ez a meghallgatás volt, amelyen azt döntik el, hogy fiatalkorúként vagy felnőttként álljon bíróság elé. Egyszer csak egy srác futott el egy idős hölgy mellett, és kiverte a táskáját a kezéből. Többen is a hölgyhöz siettek. Felsegítették, és a lifthez kísérték. Erica, aki egy padon ült, látta, hogy a pénztárcája becsúszott egy szék alá. Felkapta, látta, hogy pénz van benne, aztán a hölgy után futott. Épphogy elérte, mielőtt a liftajtó becsukódott volna.A meghallgatás katasztrofálisan sikerült. A bíró úgy ítélte, hogy Erica elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy felnőttként tárgyalják az ügyét. Amikor a szociális munkás kikísérte a tárgyalóteremből, Erica hirtelen rosszul lett. Bement a mosdóba, a szociális munkás pedig kinn várt rá. Itt, ebben a fertőtlenítőszagú, fehér csempés mosdóban, a szemét dörzsölgetve úgy érezte, vége az életének. Senki nem hisz neki, és biztosan börtönbe zárják, mint bűnözőt. Ekkor lépett be egy aktatáskás, jól öltözött hölgy, és megkérdezte, mi a baj. Ericából kibukott az egész történet, és meglepetésére a hölgy azt mondta, majd ő segít.- Láttam, amikor reggel visszaadtad annak a nőnek a pénztárcáját. Pedig megtarthattad volna. Senki nem figyelt rád. Engem nem láthattál, mert az újságosbódé másik oldalán álltam. Ez sok mindent elárul a jellemedről. Egy lány, aki visszaad egy tömött pénztárcát, nem autótolvaj.Mint kiderült, a hölgy ügyvéd volt, és jó kapcsolatot ápolt a bíróval. Egyenesen visszavitte Ericát a tárgyalóterembe, és közölte, hogy a kiskorúnak hivatalból kirendelt védője volt, és nem kapott megfelelő jogi képviseletet. Kérte, hogy jelöljék ki őt jogi képviselőnek, és rögtön azonnali újbóli meghallgatásért is folyamodott. A bíró Ericára nézett.— Az ügyvédnő törődik veled. Nem bánod?— Nem.— Ez esetben törlöm korábbi határozatomat, és kinevezem ezt a hölgyet ügygondnokoddá, s visszautalom az ügyet a fiatalkorúak bíróságához. Kapsz még egy esélyt, kislány. Remélem, felfogod, micsoda szerencséd van.

Amikor Erica újra magához tért, hallgatta a kísérteties csöndet. Feladták volna a mentőcsapatok? Azt hiszik, hogy meghalt, amikor beszakadt a nyílás? Érzett valamit a kezében. Kemény, kőszerű valamit. Hogy került oda, és miért markolja így? Aztán: hangok! Puffanások Ásás. Fojtott beszéd.— Igen... — suttogta kiszáradt torokkal. — Itt vagyok Ne hagyjátok abba...!* * *

- Gyerünk, siessünk már! — sürgette Jared a többieket. — El fog fogyni a levegője. - Erica csaknem nyolc órája volt már a barlangban.Vadul hányták el a törmeléket és a földet, amely eltorlaszolta a barlang bejáratát. Ástak ásóval, vödrökkel, vakolókanalakkal, volt, aki puszta kézzel. A közelben mentősök várakoztak.— Állj! - Jared felemelte a kezét, hogy csöndet kér. - Mintha hallottam volna valamit.S hallotta ismét, egészen halkan a beomlott nyílás túloldaláról. - Hahó! Hall engem valaki?— Ő az. Életben van. Ássunk tovább!S végül: egy kis nyílás a föld- és a sziklafalban. Majd Erica gyenge hangja.- Láttok? Jared, maga az?

A férfi újra nekitámadt az akadálynak, és nem pihent, míg végül akkora nem lett a nyílás, amin már képes volt benyúlni és kisegíteni a lányt. Por és föld borította, egész testében remegett.- Luké! Megtalálták?- Jól van. Sikerült kiugrania az utolsó pillanatban. De mi van magával? Jól van, Erica?- Igen. Igen - felelte Erica erőtlenül.Ujjai kinyíltak, és a lány csodálkozva meredt a kezében tartott tárgyra. Egy kis rózsaszín szobor.- Kiástam magam... nem is tudom, melyik szint volt ez... az azték? Hogy jutottak el az aztékok ilyen messze északra?Jared szája hirtelen az övére tapadt, vad, lélegzetelállító csókkal.Erica csak egy pillanatig állt ellen, aztán elernyedt a teste. —jól vagy? — ismételte a férfi.- Igen. Remekül.S azzal elvesztette az eszméletét.

Tizennegyedik fejezet

Angelique 1850

Ismét nőket árvereztek. Már megint.Seth Hopkins undorító gyakorlatnak tartotta. A rabszolgatartás ugyan tilos Kaliforniában, de a San Franciscó-i hatóságok tehetetlenek voltak, mert a hajók kapitányainak joguk volt a viteldíjra. Még akkor is, ha csak úgy kaphatták meg, ha a női utasokat eladták annak, aki a legtöbbet ígérte értük.Sethnek úgy tűnt, megsokszorozódott az elhagyott hajók száma az öbölben azóta, hogy utoljára itt járt. Amint egy hajó partot ér, a kapitány és a legénysége már rohan is a szárazföldre, és irány az aranymezők. Vállalkozó kedvű emberek a partra vontattak néhány klippert, és berendezték őket szállodának, de a vagy ötszáz elhagyott hajó árbocerdeje csaknem a San Francisco-öböl közepéig terjedt. Ezért is kellett a Betsy Lainnek ilyen távol lehorgonyoznia, majd kisebb hajókkal partra szállítani az utasokat és a rakományt. Seth abbahagyta szekere rakodását, és elnézte a Betsy Lain partra szálló helyénél tolongó férfiak tömegét. Obszcén egy látvány. Híre ment, hogy a bostoni klipper nőkéit hoz.Seth tudta, hogy a nők egy része, amint átjutott a vámkunyhón, a férjét keresi, aki otthagyta a családját, mert elkapta az aranyláz. A többit, mivel nem tudta kifizetni a viteldíjat, felkínálják annak, aki kifizeti a tartozást, így jogilag magához köti a szerencsétlen nőt.A világ minden tájáról jöttek asszonyok Kaliforniába az új élet reményében, ahogyan férfiak is. Némelyek a férjük elől bujkáltak, mások abban bíztak, hogy itt majd sikerül férjet fogniuk.Egyesek elveszteni, mások megtalálni akarták önmagukat. Kaliforniában minden lehetséges. A föld és erőforrásai végtelenek voltak, és az embernek csak ki kell nyújtania a kezét az aranyért. S ami a legfontosabb, egyetlen törvény sem biztosította az embernek a helyét a társadalmi ranglétrán. Itt egy paraszt ugyanannyit ért, mint egy király, ha volt pénze. És senki nem tett fel kérdéseket. Az ember még a börtön stigmájától is megmenekülhet, gondolta Seth komoran.Undorodva nézte, ahogy a Lain nő utasait, akár a barmokat, egy kötéllel elzárt területre vezetik, s ebbe a karámba zárják őket a ládák, bőröndök, rakománnyal teli zsákok közé. A tömeg ott tolongott a kötélkordonon kívül, alig várták, hogy kezdődjön az árverés. Sokan közülük bordélyok vagy fandangoházak, játék- és tánctermek tulajdonosai voltak. Ezek a legfiatalabbakat, legcsinosabbakat válogatják ki, és prostitúcióra kényszerítik őket, amíg ki nem fizetik adósságukat. De voltak a tömegben keményen dolgozó, becsületes emberek is, bányászok, trapperek, akik magányosan éltek, és gyengéd női társaságra vágytak. Ezek az emberek tisztességes házasságot kínáltak.Seth Hopkins harminckét éves korára még nőtlen volt, és nem is vágyott másra. A tapasztalat megtanította rá, hogy a házasság is csak lebéklyózza az embert. A magányos lét vonzotta, fák és zöld mezők, olyan messze Virginia szénbányáitól, amilyen messze csak lehet.Elfordult, és meghúzta a szekéren a rakományt rögzítő köteleket. Nem szerette a San Franciscó-i kikötő zűrzavarát. Visító disznókat tereltek ki, marhák bőgtek, kutyák ugattak, szekerek zörögtek mindenfelé, az emberek kiabáltak, vitatkoztak, alkudoztak, s a hangosan dobogó patájú lovak mindenfelé elhullatták citromjukat. Füst terjengett a levegőben, s az állott víz és rothadó hal bűze érződött, ami most, a nyári melegben még elviselhetetlenebb volt. Seth alig várta, hogy visszaérjen a hegyek közé, az aranyásók táborába, ahol a levegő tiszta, és az ember magában lehet a gondolataival.A klipper kapitánya, egy alacsony, zömök, kék tengerészegyenruhát viselő férfi, felkapaszkodott egy emelvényre, és megkezdte az aukciót. A sorban elöl álló, vaskos, negyvenes nőre mutatott. Az asszony dühödtnek és rémültnek látszott. - Ez itt ötven dollár. Ki ad érte ötven dollárt?

Mrs. Armitage, a Markét Street-i Armitage Hotel tulajdonosa, akit Seth megismert, felkiáltott. - Tud főzni? Szakácsnő kell!- Van köztük varrónő? - kiabált be egy másik asszony. - Jól megfizetem, ha valaki tud bánni a tűvel.Ló vontatta, jókora targonca gördült oda, és vagy tizenkettő, színesen öltözött nő, akik az elkerített rész szélén álltak, vidáman felkapaszkodott rá. Seth tudta, hogy Finch Fandangoklubjába és az emeletén működő bordélyba tartanak.Egy aranyásó külsejű, zord alak tülekedett át a tömegen. — Mennyi az a szőke? Feleség kell, de gyorsan! - A közönség fetrengett a nevetéstől.Gyorsan fogytak a nők. A pénz gazdát cserélt, a férfiak pedig előreléptek a szerzeményeikért. Volt asszony, aki önként ment, mások vonakodtak, és olyan is akadt, aki zokogott. Seth épp fel akart mászni szekerére, amikor a szeme megakadt egy nőn, aki valahogy más volt, mint a többiek. Nem volt hajlandó beállni a sorba, merev háttal, kezét ölében összefonva ült utazóládáján. Arcára árnyékot vetett nagy, tollas kalapja, amelyet masnival kötött meg az álla alatt. De Seth figyelmét leginkább a ruhája keltette fel. Még soha nem látott ilyen színű selymet - vagy inkább ilyen színkombinációt. A ruha remegett, változott, ahogy a hölgy mozdult, vagy csak egy fuvallat megmozdította az anyagot. Amikor a nő levegőt vett, az ingválla zöldből türkizbe váltott, és amikor felállt, a szoknya akvamarinból zafírkékbe ment át. Sethnek a páva tollait vagy a pillangó szárnyát juttatta eszébe, netán a tenger vizét dagálykor egy nyári napon. Nem tudta levenni róla a szemét.Rájött, hogy a nő próbál nyugodtan magyarázni valamit a hajó pénztárosának, és amikor a szél felé fújt, a szavakat is hallotta. Erezhető spanyol kiejtéssel beszélt:- Mint mondtam, Senor Boggs kifizeti a viteldíjat.A pénztáros, egy vörös képű alak, akin látszott, hogy rossz az emésztése, végigpillantott a tömegen.- Nem látom Boggsot. Nyilván nincs a városban. Sajnálom, hölgyem, de nekem kell a viteldíj. Át kell adnom valamelyik férfinak.- Hogy érti, hogy át kell adnia?- Aki kifizeti a viteldíját, elviheti. Az ő tulajdona lesz, amíg le nem dolgozza az adósságát.A nő felszegte az állát, és Seth villogó, sötét szempárt pillantott meg.- Nem afféle hölgy vagyok, senor, és ha a férjem élne, ezért párbajra hívná magát a becsületem védelmében.A pénztárosra nem tett mély benyomást.- Ezek a hajótársaság szabályai, hölgyem. Minden utastól be kell hajtanom a teljes viteldíjat. Hogy miből fizetik, nem rám tartozik. De be kell vezetnem ebbe a főkönyvbe.- Akkor majd apám fizet! A pénztáros fintorgott.- És ő hol lehet?- Hát... nem tudom, hogy most hol van. De valahol itt.- Hol?- Hát Kaliforniában. A férfi fáradtan sóhajtott.- Nézze, Boggs nincs itt, úgyhogy majd ezek közül a férfiak közül fizet valaki. Ez a szabály. - Megmarkolta a nő karját.- De ezt nem teheti, senor.- Nézze, Boggsot sehol nem látom, és nincs időm. Délre le kell adnom az elismervényeket az irodában.- Vegye le rólam a kezét. A pénztáros az utaslistát tanulmányozta.- A maga neve D'Arcy, ugye? Jól figyeljenek, uraim. Ez itt igazi francia. Az a neve, hogy An-zse-li. Ki kezdi a licitet?- Erre vártam - szólalt meg egy férfi. - Hé, kislány, emeld mán fel a szoknyád, és mutass egy kicsit a bokádból - kiáltott oda.

Seth felmászott a szekerére, és a gyeplő után nyúlt. Egy dologra megtanította a börtön. Az élet nem tisztességes. Na és azt is megtanulta, hogy okos ember csak a saját dolgával törődik. Azonkívül a nő különben Boggsé lenne. A nő tudhatta, mi vár rá.

De amikor elindította volna a lovát, valami megállította. Visszanézett a nőre. A pénztáros egy pillanatra elengedte, hogy szétválasszon két összeverekedő kuncsaftot. Boggs, gondolta Seth. Ismerte őt. Cyrus Boggs prédikátorként bukkant fel két évvel ezelőtt, aztán jövedelmezőbb vállalkozásba kezdett. Jelenleg a Clay Streeten üzemeltetett egy jól menő bordélyházat. Közismert volt, hogy újsághirdetésekkel csal San Franciscóba gyanútlan nőket, akik tanárnak vagy ápolónőnek jelentkeznek, vállalja, hogy kifizeti a viteldíjat, majd miután megérkeztek, valóságos cellákba zárja őket. Apró, ablaktalan szobákba, ahol a védtelen nőknek akár harminc férfit is ki kell szolgálni naponta.Seth felsóhajtott. Ledobta a gyeplőt, leugrott a földre, és visszament a kötelekhez.— Elnézést, hölgyem, jól hallottam, hogy Boggsot mondott?— Sí - felelte a nő, és a táskájába nyúlt. A keze apró volt, a kesztyűje puha glaszékesztyű. - Amikor a férjem meghalt, az állam elvette a farmot adó gyanánt. Nem sok maradt. Aztán látom ezt. — Egy újságkivágatot nyújtott felé.— Sajnálom, nem tudok spanyolul. Mi áll benne?— Ez egy, hogy is mondják, anuncio. Azt mondja, hogy ez az ember fiatal hölgyeket keres tanárnak. Itt a neve és a címe. Írtam neki egy levelet.Összehajtogatott papírlapot húzott elő. Seth elolvasta a rajta levő hazug ígéreteket. Visszaadta mindkettőt.— Ez a levél és a hirdetés is csalás. Boggs hazugságokkal csábította ide magát.A nő zavartan nézett rá. Sötét szemét sötét pillák árnyalták, fekete fürtök szabadultak ki a kalap alól.Seth a torkát köszörülte. Nem tudta, hogyan mondhatná meg finoman.— Boggs bűnöző. Nem fog segíteni magán. Jól hallottam, hogy az apja itt van?— Sí. Ezért is jöttem ide. Ö gazdag ember. Kifizeti a viteldíjamat Seth látta, milyen tekintettel méricskélik az emberek. Az is eszébe jutott, hogy a múlt héten egy félkatonai csoport, javarészt leszerelt amerikai katonák, akik most, hogy a Mexikó elleni háborúnak vége, nem tudják, mihez kezdjenek, lerohantak egy Kis Chile nevű sátortábort a Telegraph Hillen. Egy anyát és a lányát megerőszakolták és meggyilkolták. Olyan nők, akikben spanyol vér folyik, mostanság nincsenek biztonságban San Franciscóban, főleg ha egyedül vannak. Ha ennek a nőnek az apja nem bukkan fel hamarosan, Boggs, vagy ha nem ő, akkor ezek közül a férfiak közül valaki kifizeti a viteldíját, és ki tudja, hol veti rabszolgaságba.- Hé, te! - üvöltötte a pénztáros, aki visszajött. - Tűnj onnét! Seth bármennyire is aranyszabályává tette, hogy ne keveredjen bele semmibe, nem állta az igazságtalanságot.Felajánlotta, hogy kifizeti a viteldíjat, és a zsebébe nyúlt a bankókért. Am egy másik férfi rögtön rálicitált, és a pénztáros elfogadta. Seth megmarkolta a karját, és az arcába hajolt.- Nézze, barátom, én nem akarok zűrt. De maga a hölgy viteldíját kérte, én pedig felajánlottam, hogy kifizetem.A pénztáros a karjába mélyedő erős ujjakra nézett, majd a magas idegen szemébe, amely pislogás nélkül meredt rá. Elhúzódott.- Tőlem! Intézze el a kapitánnyal.- Köszönöm, senor - mondta Angelique, Seth pedig kihúzta útiládáját a kötél mögül. - Az adósa vagyok. Hogyan fogom visszafizetni?Seth a nap felé bandzsított. Alig várta, hogy indulhasson.

- Devil's Bárban leszek, Sacramentótól északra. Majd ha megtalálta az apját, megadja az adósságot.Megérintette a kalapját, és a szekere felé indult.Már épp felmászott volna, aztán visszanézett. A nő a ládája mellett állt, és nagyon elveszettnek tűnt. A férfiak kezdtek köré gyűlni.- Maga csakugyan francia? Van hol laknia? Garantálom, hogy itt sok pénzt kereshet.Seth visszament, áttörte magát a tiltakozó alakokon.- Csakugyan nincs hová mennie?- Csak Senor Boggs...- Nézze, nálam... - kezdte valaki.- És sejtelme sincs, hol lehet az apja?- Jöttem keresni. Ezért válaszolok Mr. Boggs anunciójára. Jöttem Kaliforniába keresni apámat. És amíg keresem, dolgozok mint tanár, érti?- Az apja aranyásó?A férfiak, látva, hogy ez az idegen szinte tulajdonosként beszél a nővel, lassan elszéledtek, visszamentek az árveréshez, ahol egy nőt a kisgyerekével harminc dollárért kínáltak.- Ne, nem - magyarázta Angelique Seth Hopkinsnak. — Miután anyám meghal, apám New Orleansba megy a bátyjához. Aztán Kaliforniába jönnek, szőrme vadászni, írja egy levélben.Egy másik összehajtogatott papírt vett elő. Seth vetett rá egy pillantást, majd visszaadta.- Franciául sem tudok. Azt mondja, az apja trapper? Akkor fenn van, északon. Hacsak nem ment aranyat keresni. Ez esetben az ezernyi bányásztábor egyikében van. - Megdörzsölte az állát. - Nézze, valószínűleg nagyobb esélye van rá, hogy megtalálja, ha Sacramentóba jön - sóhajtott. Maga sem értette, miért vállalja ezt. Nyilván a hőség ment az agyára. - Elvihetem.- O, már úgyis olyan sokat tett értem, senor. Ezek az urak segítenek.- Ezek az emberek - kezdte Seth. - Nem érdekes. Higgye el, hogy Sacramentóba kell mennie, mert az közelebb van az aranyvidékhez. Ott hírt kaphat az apjáról. A táborok közt állandóan úton vannak prédikátorok, vándorbírók, csepűrágók, trapperek, bányászok, mindenfajta népek. A szóbeszéd hamar bejárja a táborokat. Az apja hamar megtudja, hogy keresi. Hogy hívják?- Jacques D'Arcy. Herceg - tette hozzá büszkén.Seth szeretett volna annyi huszonöt centest, ahány herceg, báró és gróf él San Franciscóban, persze majd' mind csaló. Gyanította, hogy ezeknek az embereknek a javát valójában egész másként is hívják.— Ó — mondta a nő, látva a szekeret. — Sacramento messze van?— Nem szekérrel megyünk Sacramentóba. Csak az állomásig, ahol felszállunk a folyón fölfelé haladó gőzhajóra.

* * *

Seth Sacramento utcáit járta a szekerével. Próbált valami tisztességes helyet találni, ahol Miss D'Arcy megszállhatna. Angelique megkönnyebbült, hogy leszálltak a gőzösről. Amikor Mr. Hopkins azt mondta, hogy a gőzhajón töltik az éjszakát a folyón felfelé, lelki szemei előtt egy kabin képe jelent meg, felrémlett előtte a lehetőség, hogy meglazíthatja a fűzőjét, netán fürödhet, teát hoznak. Az út Mexikóból rettenetes volt. Acapulcóban szállt fel a Bostonba tartó hajóra, a Betsy Lainre, amely, mint kiderült, teli volt utasokkal. De ez az éjszakai utazás a gőzhajón még borzasztóbbnak bizonyult. Az összes kabin foglalt volt már, ezért Mr. Hopkinsnak és neki a fedélzeten kellett aludnia a holmiján több száz más ember között - akik javarészt férfiak voltak, s köröttük lovak, szamarak, disznók! Az a gondolat tartotta benne a

lelket, hogy megtalálja az apját. Papa mindent rendbe hoz. Mindig is vigyázott rá, és újra vigyázni fog.Sacramento új város volt, két folyó találkozásánál nőtt ki a földből. Angelique, aki egy olyan háromszáz éves városban született, amely egy jóval öregebb város romjaira épült, csodálatosnak tartotta, hogy alig egy évvel ezelőtt Sacramento még sátorváros volt, s még korábban indián falu. Most pedig téglaépületek, fából készült házak, templomtornyok és rendesen lerakott utcák jellemezték. Csakhogy lehetetlen vállalkozásnak tűnt egy hotelt vagy panziót találni, ahol megszállhatna.Miután vagy egy órája járta a várost a bérelt szekérrel, és minden egyes hotelban vagy panzióban talált kivetnivalót, Seth kezdett rájönni, hogy ugyanúgy nem hagyhatja Miss D'Arcyt itt, ahogyan San Franciscóban sem hagyhatta. Az ablakokon mindenfelé olyan táblákat látott, hogy MEXIKÓIAKAT VAGY IDEGENEKET NEM ALKALMAZUNK. Amúgy is sokszor elég barátságtalanul méregetik okét. Elég össze nem illő pár. Ö, farmernadrágban és háziszőttes ingében, a hölgy mellette pedig ebben a ragyogó, kékeszöld ruhában, amely nem képes eldönteni, milyen színű legyen. Nagyon is ki tudta találni, mit gondolnak az emberek, és sejtette, hogy Angélique tisztességében akkor is kételkednének, ha egyedül volna. Egy csinos, fiatal nő egyedül! Ugyanúgy nem hagyhatja magára, mint San Franciscóban. Bár a nő tartozott neki, mégis felelősséget érzett iránta. Egy megoldás volt. Angélique nagyobb biztonságban lesz Devil's Bárban, s még közelebb az aranyásók, trapperek jövés- menéséhez, amelynek révén megtalálhatja az apját.- Van néhány tisztességes hölgy a táborban. Biztos vagyok benne, hogy valamelyikük szívesen befogadja — javasolta.Angélique kegyesen beleegyezett, és kimérten ült Seth Hopkins oldalán. Alig várta, hogy egy forró fürdőhöz vagy legalább rendes ételhez jusson, s egy jót aludhasson tiszta ágyneműben. Reménykedve nézett minden férfi arcába, szinte látta maga előtt, ahogy boldogan apja karjába veti magát. A születésnapi mulatságok jutottak eszébe, amikor még kicsi volt, és papa koronát készített neki, és trónszéket is. Aztán, amikor felnőtt, segített férjet választani, mert akárki nem felelt meg neki. Egy D'Arcyt, egy távoli unokatestvért, akinek meg kellett ígérnie, hogy úgy bánik vele, ahogyan eddig az apja. Amihez a lány hozzászokott. Pierre be is tartotta, egész addig a napig, amíg életét nem vesztette az amerikai katonák fegyverétől.— A családjához megy, Los Angelesbe? — kérdezte Gomez atya, amikor elindult Mexikóvárosból.De Angelique-nak nem állt szándékában felkeresni anyja családját. Kiskorában olyan sokat hallott arról, milyen sértőn bánt Navarro nagyapa az apjával, hogy úgy érezte, semmi köze hozzájuk. De amikor a Betsy Lain kikötött Los Angelesben, furcsa érzés volt arra gondolni a füstös fennsíkot pásztázva, hogy a családja talán itt van. Halványan emlékezett arra, amikor utoljára járt a Rancho Palomán, húsz évvel ezelőtt, hatéves korában. Esküvőre mentek, aztán valami történt - Marina nagynénje eltűnt, és mindenkit hazaküldtek. Meg is szakadt a kapcsolat anyja családjával ezután.Sík, parkszerű, tölgyekkel tarkított tájon gördült velük a szekér. Angelique lopva szemügyre vette a mellette ülő férfit. Mr. Hopkinsnak érdekes arca van, gondolta. Napbarnított és barázdált, az orra hosszú, egyenes, és mélyen ülő, elgondolkodó a szeme. Amikor levette a kalapját, hogy megtörölje a homlokát, látszott, hogy sűrű, hullámos haját aranybarnára szítta a nap. És Angelique kellemesnek találta a hangját is. Volt benne valami melegség, s mindig megválogatta a szavait, mint aki meggondolja, mit beszél. Volt benne valami őszinteség és megbízhatóság. Angelique úgy érezte, biztonságban van mellette.Seth gondolatai ezzel szemben egész más ösvényen haladtak. Hallgatagon utaztak a napfényes tájban. Maguk mögött hagyták a lakott vidéket, és fokozatosan eltűnt az út. Seth nem akart nyíltan és kihívóan meredni váratlan útitársára. A nő királynőként ült a szekéren, egyenes háttal, napernyőjét kecsesen tartva, tökéletes szögben a nap sugarai ellen. A férfi

élete harminckét éve során még egyszer sem látott ilyen egzotikus lényt. És nem értette ezt a nőt. Nehéz volt elhinni, hogy olyan naiv lehet, mint amilyennek a San Franciscó-i kikötőben mutatkozott. Seth úgy huszonöt évesre becsülte a korát, és már férjnél is volt. Nem lehet teljesen járatlan a világ dolgaiban. És mégis, szinte gyerekesen viselkedett abban a helyzetben.Pedig ez a nő nem gyerek, az nagyon is látszott. Seth igyekezett nem túlságosan hosszan elidőzni pillantásával a nőies csípőbe átmenő karcsú derékon és a zöldeskék selymet kitöltő kebleken. Legalább száz alsószoknya lehet ez alatt a fodros szoknya alatt. Vékony izzadságréteg jelent meg a nő homlokán és rózsaszín ajkán. És enyhe rózsaillatot árasztott. A férfi próbálta azonosítani a színét. Nem angol, nem olyan fehér a bőre. De nem is barna vagy feketés képű, mint egy cigány. Mézszínű, döntötte el végül, és feltolult az epe a torkába a gondolatra, hogyan akarta kihasználni Cyrus Boggs „tiszteletes" ezt a nőt.Aztán a nő kis gyógyszeres fiolát vett elő a táskájából, és belekortyolt. Seth kérdő pillantást vetett rá. Angelique, mielőtt válaszolt volna, visszacsúsztatta a táskába a fiolát.- Ez a gyógyszer a nagymamám receptje szerint készül. Mexikóvárosban keveri nekem egy gyógyszerész az útra. Amikor jön a fejfájás, iszom belőle, és jól vagyok.- És ha nem inná?- Ne aggódjon, señor, jól vagyok.Nem óhajtott beszámolni a férfinak a látomásokról és a hangokról, amelyek a rohamok során rátörnek. Még holdkórosnak vagy valami még rosszabbnak gondolná.- Nézze. - A férfi leeresztette hangját, bár kihalt úton mentek, ahol legfeljebb a lovak hallhatták őket. - Jobb lesz, ha elhagyja a senort. - Errefelé nem nagyon bírják az emberek a mexikóiakat. Még nagyon is élénken él bennük a háború emléke.Nagyon élénken élt Angelique-ban is. A férje a chepultepeci csatában esett el, és Angelique nem felejtette el azt sem, mennyire rettegett, amikor az amerikai csapatok diadalmasan bevonultak Mexikóvárosba.- De hiszen én spanyol vagyok - mondta. - A családom anyai ágon californio. Az elsők között jöttek Los Angelesbe. - A táskájába nyúlt, és ovális keretben lévő dagerrotípiát vett elő. - Anyám gyönyörű hölgy volt, látja.Seth elnézte Carlotta Navarro D'Arcy arcának ívét, a levél formájú szemet, az érzéki ajkakat és olívaszínű bőrt. Nemcsak spanyol vér van itt, még a vak is látja. És a lánya az anyjára ütött. Seth szótlanul visszaadta a képet. Most már értette ezeket az egzotikus vonásokat, rájött valamire, amiről a lánynak talán fogalma sincs, és aminek ahhoz van köze, hogy a családja akkor jött Kaliforniába, amikor itt még csak indiánok éltek.Végül már égbe nyúló fenyők, mély vízmosások közt haladtak. Oldalvást hegyek törtek az ég felé, a levegő éles és tiszta volt. Éjfél előtt értek Devil's Barba.Angelique előrehajolt az ülésen, alig várta már, hogy megpillantsa a várost a hegyek között. A hosszú úton gondolatban felépítette, milyen lehet. Téglaházak és boltok, macskaköves utcák, a főtéren templom, s a tér közepén szökőkút. Kövezett járdák és árnyas fákkal teli kertek. Mivel itt gazdag emberek élnek - aranyásók -, talán még ragyogóbb, mint amilyennek elképzeli.A szekér kifordult egy kanyarból, és az erdő egy tisztásnak adta át helyét. És a hegyoldalban mindenütt...Angelique-nak leesett az álla.Sátrak.Vászonsátrak sorai, csak itt-ott áll egy faház vagy rönkkunyhó. Az utcák, már ha annak lehet nevezni őket, földutak, amelyeken kutyák rohangálnak, minden csupa szemét, és legyek döngenek a forróságban. Járdák nincsenek. Sem szökőkút vagy templom. Sem árnyas kertek, ahová egy hölgy visszavonulhatna teázni. És sehol egy tégla- vagy vályogépület.

Na és az emberek! Poros munkaruhát viselő, kalapjukat a szemükbe húzó férfiak, és a porban vánszorgó, egyszerű pamutruhás nők. És mintha mindenki, még a nők is, cipelne valamit. Nehéz zsákokat vagy ásókat, csákányokat, vödörben vizet, a karjában tűzifát. Ha gazdagok, miért élnek ilyen szegényesen? Néhány férfi deszkákból épp koporsót szögelt. És az egyik lejtőn, amelyet megtisztítottak a fáktól, fakeresztek és sírhantok sorakoztak.Angelique elnézte ezt a szürke és barna tónusban festett képet, a csupasz hegyoldalban a fák csonkjait, a sárgás fűfoltokat és az aszott vadvirágokat. Összeszorult a szíve. A bűz csaknem olyan rémes volt, mint a hőség. Sűrű füst ült a kis völgy fölött. Angelique elővett egy parfümözött zsebkendőt a táskájából, és az orra elé tette.Néhány lovas tűnt fel váratlanul. - Heuréka! - kiáltásokkal vágtattak feléjük, pisztolyaikkal a levegőbe lőttek, lovaik patái alatt porzott a föld. Egy földcsomó pont Angelique ölébe pottyant.— O - tört ki a nő ijedten. - Banditok? Seth felnevetett.- Csak néhány aranyásó, akiknek szerencséje volt. Ma éjjel mindenki a vendégük a szalonban.A táborba gördülő szekér zajára mindenfelől emberek léptek ki a sátrakból, hogy lássák, ki érkezett.- Nahát, Seth Hopkins! Hát visszajöttél?Seth megállt egy fából készült, emeletes épület előtt, amelynek tábláján ez állt: DEVIES BAR HOTEL, TULAJDONOS ELIZA GIBBONS. Addigra valóságos tömeg gyűlt köréjük, el¬kerekedett szemmel bámulták a fiatal nőt Seth oldalán. Angélique ülve maradt, míg a férfi lerakodott. Sorra jöttek az emberek a holmikért, amelyeket San Franciscóból hozattak Sethtel. Boldogan szorongatták őket, és Seth kezét is, mondván, mennyire örülnek, hogy ismét látják. Angelique-hoz egy szót sem szóltak, csak tátott szájjal bámulták.Egy nő bukkant elő a kis hotelből. Szélesen mosolygott, s a kezét törölgette kötényébe. Sethhez lépett, és mondott neki valamit, amit Angélique nem hallott. A férfi felnevetett, és Angélique jól látta, hogy az asszony képe felragyog. A nő közepes testalkatú volt. Harmincas éveiben járhatott, haját középen elválasztotta, és szigorú kontyba fogta össze. A ruhája egyszerű volt, és a csizmája mintha férficsizma lett volna. Volt valami családias abban, ahogyan megérintette Seth karját.Amikor már mindenki megkapta a holmiját, Seth odavezette a nőt Angelique-hoz, és bemutatta. O Eliza Gibbons, a hotel tulajdonosa. Eliza biccentett, és bár mosolygott, amikor ránézett, Angélique látta a tekintetében a keménységet.- Azt reméltem, hogy... - kezdte Seth, majd elhallgatott. Most vette észre, milyen tekintettel méricskélik a férfiak Miss D'Arcyt. Ugyanúgy, ahogyan San Franciscóban is. Rájött, hogy itt sem lenne nagyobb biztonságban. Sacramentóban, amikor eldöntötte, hogy magával hozza Devil's Bárba, erre nem gondolt. Úgy képzelte, valamelyik nő majd befogadja, de most felfogta, hogy nem gondolta eléggé végig. Egyik asszony sem fogadná otthonába annak tudatában, hogy bámulják a férfiak, köztük a férje is. És magára sem lehet hagyni. Az emberek majd' felfalják a tekintetükkel. Maradtak a hajadonok. De itt nincsenek más hajadonok, mint akik a szalon fölött laknak, és Eliza Gibbons, a négyszobás hotel tulajdonosa. Elizának pedig elég egyetlen pillantás Miss D'Arcy drága ruhájára, és a szokásos ár háromszorosát kéri. Amit neki, Sethnek kellene megfizetni, amíg Miss D'Arcy meg nem találja az apját. Kezdte felfogni, hogy egy bajban lévő hölgy megmentése nem is olyan egyszerű, mint gondolta.Mindössze egyetlen hely akadt egész Devil's Bárban, ahol a hölgy biztonságban lenne — a saját kunyhója. Seth búcsút intett a barátainak, felkászálódott az ülésre, fogta a gyeplőt, és Angelique-hoz fordult. - Nézze, én reggeltől késő estig dolgozom, és nincs időm rendben tartani a házat. Egy asszonyt fogadtam segítségül. Gondolja, hogy rendben tarthatná a

házamat? Ugyan¬azt fizetném magának is, mint Eliza Gibbonsnak, amiért az egyik cselédlányát átküldi.A nő arca felderült.- Senor Hopkins, Mexikóban én nagy haciendát irányítok, amíg a férjem távol van, háborúban harcol. Értek hozzá.Elindultak a hotel elől, otthagyták a kíváncsian sutyorgó embereket és Eliza Gibbonst, aki kiismerhetetlen pillantással nézett a távolodó szekér után.Seth rönkkunyhója valamivel távolabb volt a vízmosásban, az egyik legutolsó ház a poros úton. A férfi lesegítette Angelique-ot, majd elhúzta az ajtóul szolgáló vászonlapot, és beléptek. A kunyhó egyetlen szobából állt. Angélique szótlanul állt a szoba közepén, elnézte a durva rönkfalakat, a megfeketedett tűzhelyet, a földes padlót, a kormos, hasas kályhát, a keskeny ágyat és az asztalt, amelyet láthatóan azóta nem tisztítottak meg, hogy a fát kivágták. Ablak nem volt, mindössze egy másik ajtó hátul.- Itt maradhat éjszakára. Én majd megalszom Charlie Bigelownál. Holnap megbeszéljük, hogy legyen. — A férfi ezzel az ajtó felé indult.- Elmegy?- A szekér és a ló nem az enyém. Bérlem őket. Szolgálja ki magát. Az étel ott van a kamrában. A kút hátul, a mögött az ajtó mögött. — Seth elhallgatott, zavartan köszörülte a torkát. — És az... ő... izé, az ágy alatt. A pataknál tudja üríteni.A nő megfordult. Az ágy alól fehér zománcbili kandikált ki. Angélique zavarban volt, meg sem tudott szólalni.Seth kiment, becsukta maga mögött a vászonajtót, és Angelique-ot körülölelte a sötét. Csak állt, meredt maga elé, és hallgatta a kintről beszűrődő hangokat.- Tisztes úrihölgy - magyarázta odakinn Seth annak a jó néhány embernek, akik egészen idáig követték őket. - Az édesapját keresi. Ismer valaki egy Jack D'Arcyt? Francia prémvadász. Adjátok tovább, hogy keressük, meg kéne találni.- Nem is tudod, miből maradtál ki, Seth! Johnston's Creekből jött erre egy csapat. Ingyánokat üldöztek, akik rajtaütöttek a táborukon. Egy hét múlva jöttek vissza. Azt mondják, Randolph Islanden sarokba szorították a tolvaj csürhét, és azt mondják, mintha a disznókat lőttek volna a karámban. Azok az ingyánok aztán nem fognak többé kifosztani senkit.A léptek távolodtak, a hangok egyre halkabbak lettek, míg végül Angelique egyedül maradt a kunyhóban. A fal résein át még beszűrődött a nap utolsó sugarainak fénye.* * *

Angelique kimerült volt, és valósággal elzsibbasztotta a döbbenet. Összegömbölyödött az ágyon, magára húzta az egyetlen takarót, és elaludt. Almok és rémálmok töltötték be éjszakáját, míg eljött a hajnal és vele Seth, aki odakintről, az ajtó túloldaláról jelezte, hogy megérkezett.Beletelt néhány másodpercbe, mire Angelique felfogta, hol is van. Első gondolata, mielőtt kinyitotta volna a szemét, az volt, hogy szól a cselédlányoknak: az egész haciendan cseréljenek ágyneműt, mert penészszaga van a takarónak. Azonkívül rendesen kiszellőztet, és olajos ruhákkal átfényezteti a bútorokat. Majd friss virág kerül minden szobába, az is segít eloszlatni ezt az áporodottságot. És mi ez a zaj odakinn? Emberek angolul kiabálnak egymással, és olyan közel lovagolnak el a háztól? És hová tűntek a madarak, amelyek minden reggel az ablak előtt növő palackmosófáról üdvözlik?- Miss D'Arcy? Ébren van?A valóság puskagolyóként ütötte szíven. Gyorsan felkelt, és lesimította a haját. Kétségbeesetten nézett végig a ruháján. Ruhástul aludt, és a szénamatracon töltött éjszaka után egész testében viszketett.- Jöjjön be, senor.

Seth félretolta a vászonajtót, és a kis kunyhót betöltötte a férfi magas, férfias lénye. Bágyadt hajnali fény türemkedett be vele együtt. Zavartan Angelique-ra mosolygott, majd homlokát ráncolta a hideg tűzhely és az asztal láttán.- Reggelizni jöttem, de gondolom, még nem tudta, mikorra is kell. És azt sem, hogy mit szeretek. Amint a nap felkel, indulok a folyóhoz. Reggelire tojást, kétszersültet és kávét szoktam elkölteni. Sonkát, ha van. Ma reggel Elizánál reggelizek Majd holnaptól minden mehet a maga útján.Mielőtt elsietett volna, megmutatta hátul a patakot, a kutat, és azt is, hogyan kell használni. Rámutatott a faraktárra, ahol krumplit, hagymát, fehér- és sárgarépát talál. Makkot is, a múlt ősszel szedték — mondta. Visszatérve a kunyhóba, megmutatta a két lámpát, figyelmeztette a nőt, hogy meg kell kurtítani a kanócot, és naponta tölteni a lámpásokat. Azonkívül ki kell szedni a hamut a tűzhelyből, reggel kávét főzni, mosni, vasalni. Angelique szótlanul követte mindenhová. Attól fogva, hogy fel¬kelt, rádöbbent, hogy a szolgák nem hoznak meleg vizet a fürdőjéhez, sem a reggeli csokoládéját, és neki magának kell kiönteni az éjjeliedényt is.Seth most egy kis főkönyvet vett elő, és új oldalt nyitott. „Angelique" írta a tetejére.- Az ingmosás és - vasalás ára darabonként egy dollár — mondta, és a sarokban halomban álló koszos ruhákra mutatott.— Ma akartam elvinni Elizához, de most már magáé a munka. Én tisztességes ember vagyok, Miss D'Arcy. Egy pennyvel sem fogom becsapni. — Becsukta a főkönyvet, és visszatette a fiókba.- Mennem kell, rég láttam a területemet. Amíg elvoltam, Charlie Bigelow tartotta szemmel helyettem. Vacsorára megjövök. Bármit főz is, nekem megfelel.És már ott sem volt.Angélique úgy állt, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Amikor a férfi megkérdezte, rendet tud-e tartani egy házban, úgy értette, képes-e irányítani a cselédséget.Sötét volt az ablaktalan kunyhóban. Angélique félrehúzta a két ajtót takaró vásznat, de még így sem ömlött be elég reggeli fény. Úgy döntött, lámpát gyújt. De elnézve a két lámpást, rádöbbent, hogy még soha életében nem kellett neki magának meggyújtania őket, és fogalma sincs, hogyan csinálja. Mégiscsak elég lesz az a napfény, amely az ajtókon át jön be — döntött.Az étel kérdése volt a következő. Angélique farkaséhes volt.Hosszan nézegette a nem túl tisztán ragyogó serpenyőt, amelyet Seth az előbb mutatott. Mit csináljon vele? A szekrényben talált rizst, lisztet, sót és fűszereket, olívaolajat, kávébabot, szódabikarbónát, cukrot, egy bödönben marhazsírt, néhány konzervet és üvegben félretett gyümölcsöt is, s egy nagy cserépedényben besózott halat. Sejtelme sem volt, mihez kezdjen bármelyikkel is. Letört egy darab kenyeret, és vágott a kemény sajtból. Csak úgy falta, és közben a sarokban álló ruhahalmot nézte. Ez az alak csakugyan elvárná tőle, hogy kimossa ezeket? Otthon csak az volt a feladata, hogy felügyelje a szennyes összeszedését és később a kimosott ruha elrakását. De hogy a kettő között mi történik, arról fogalma sem volt. Falta a kenyeret és a sajtot, s vágyott a reggeli csokoládéjára. Idehallatszottak az ébredező tábor hangjai. Különös, durva, rideg, idegen hangok. Egészen mások, mint az ő Mexikóváros melletti haciendájának lágy hangjai. Ismét eltűnődött, miért nem hall madárcsicsergést, és eszébe jutottak a kis völgyet körülvevő lecsupaszított hegyoldalak, a facsonkok szomorú látványával.A madarak elmenekültek. Ahogyan nekem is kellene.A koszos kis kunyhóban álldogálva, amely egy olyan férfié, akit nem is ismer, itt az isten háta mögött a vadonban, ezen a nyomorúságos bányásztáborban, Angélique kezdett rájönni, hogy hatalmas hibát követett el. Azonban nem azzal, hogy Kaliforniába jött. Nem volt más választása. A férje halála után a mexikói kormány elkobozta a birtokot — az haciendát, a

földeket, az élő jószágot, mindent — az elmaradt adók fejében. Angelique-nak nem maradt más, mint egy ruhákkal teli útiláda. Az volt a hiba, hogy Devil's Bárba jött.Első gondolata az volt, hogy valahogy vissza kellene jutnia Sacramentóba, találni egy hotelt, és ott várni, míg az apja előkerül. Aztán eszébe jutott, hogy tartozik Seth Hopkinsnak. Nemcsak a száz dollárral, hanem le is kötelezte, amikor megmentette egy bűnöző karmaiból, legalábbis ő azt mondta, ez történt.Kihúzta magát, és felszegte az állát. Egy D'Arcy nem marad adós. Csak nem lehet olyan nehéz, gondolta.Először is vizet hozott a patakból, hogy megfürödhessen. Fogalma sem volt eddig, hogy ilyen nehéz a víz. Tiszta ruhát vett elő a ládájából, gondosan kiválasztva a megfelelő viseletet. Az is beletellett némi időbe, mire kiválasztotta a ruha vöröses árnyalatához leginkább illő fülbevalókat. Maga az öltözködés sem volt egyszerű. Még soha nem kellett egyedül megbirkóznia vele. Hogyan fogja megfeszíteni a fűzőt? A hajával is sokat kínlódott. Kikefélte, aztán fésűkkel rögzítette a fején. Bekrémezte az arcát, kezét, kifényesítette a cipőjét, kikefélte útiruháját, felakasztotta, kimosta alsóneműjét, majd kitette száradni.Mire végzett személyes dolgaival, már dél volt, és a kis kunyhó még mindig sötét. Addig próbálkozott a gyufával és a lámpással, míg rá nem jött, hogyan kell meggyújtani, és attól fogva egész nap égett a lámpa. De amint világos lett, látta azt is, milyen piszkos a padló. Seprőt keresett, és kisöpörte a szemetet a földes padlóról. Közben valami különös dolgot talált a tűzhely melletti falnál. Kúp alakú, meghatározhatatlan állagú halom emelkedett úgy tíz centi magasra. Angélique lehajolt, hogy jobban lássa, aztán pillantása fölfelé kalandozott, és végül a kampóra esett, amelyen a serpenyő lógott.— Santo cielol — tört ki belőle. Ezek szerint Seth Hopkins soha nem vette a fáradságot, hogy eltörölje használat után a serpenyőt, hanem egyszerűen felakasztotta a kampóra, és az elhasznált zsír a földre csöpögött.Nem sok személyes holmit talált a kunyhóban. Borotválkozótálka, - kefe és borotva, aztán egy dagerrotípia egy asszonyról, akire Seth enyhén hasonlított, és négy, sokat forgatott könyv.Angélique kezébe vette. A költészet kincsestárát. Burns és Keats, Shakespeare és Coleridge között lapozgatott, míg a könyv magától ki nem nyílt Shelleynél, mintha Seth már sokszor lapozott volna ide: „Első álmom rólad volt, / első álmom elröpült."* /* Babits Mihály fordítása/. A másik három könyv az Állattenyésztés, a Napóleon élete és Washington Irving Vázlatkönyve. Benne egy papírfecni az Álmosvölgy legendájánál.Angélique csípőre tett kézzel vette szemügyre ezt a lakóhelyet, amely szerinte disznóólnak sem lenne alkalmas. Valamit tennie kell vele! Vagy egy órát dolgozott, és amikor már kissé lakhatóbbnak érezte a kunyhót, új feladat várt rá: a vacsora.Amikor Seth Hopkins nem sokkal napnyugta után hazaérkezett, bekiáltott, mielőtt belépett volna. Aztán bejött, megtorpant, és leesett az álla. Színek mindenütt. Az ágyon egy ragyogó színekkel hímzett spanyol sál, szentek festett kis szobrai, a Szűz Mária és Krisztus aranykeretben levő kis festménye. A falon egy nyitott legyező, rajta nagy, sárga virágok. Egy kampón halványkék női kalap, vidám rózsaszín szalagokkal és flamingótollakkal. A felfordított lőporos hordón, amely éjjeliszekrényként szolgál, rózsaszín jade-ból faragott azték szobrocska, egy, a lehető legmélyebb kék azuritkristály, egy rózsákkal díszített kis váza. A hordót teljesen eltakarta egy csillámló, smaragdzöld selyem női sál. Az ágy lábának támasztva türkizkék napernyő, halványzöld fodrokkal. Egy pohárban vérvörös jácintok, amilyeneket a patakparton látott nőni.Seth néhányszor pislogott, hogy jól lát-e. Mit csinált ez a nő ebből a helyből?Aztán látta a tűzhelyből felszálló füstkarikákat.- Mi történt? Hol a vacsorám?A nő tehetetlenül tárta szét kezét.- Próbálom, senor. De nem tudom, hogyan. Seth hitetlenkedve meredt rá.

- Mit nem tud azon, hogyan kell elkészíteni egy egyszerű vacsorát?— Honnan tudnám?— Onnan, hogy nő, és... jóságos ég, majdnem elhasználta az összes petróleumot!— Ez itt egy calabozo. Mint egy barlang! Kellett egy kis fény.— Tartsa nyitva az ajtókat.— Akkor bejönnek a legyek!A férfi tetőtől talpig végig mérte.— Miért csupa korom?Angelique elmagyarázta, hogy megpróbált tüzet rakni a tűzhelyben, de csak füst lett, és Seth megmutatta, hogy előbb ki kell hamuzni egy vödörbe, és azt is, hogyan tud állítani a szellőzésen.— Nincs köténye?Angelique tehetetlenül vonta meg vállát.— Kell kávé a vacsorához - sóhajtott Seth, és elmagyarázta, hogyan kell használni a főzőt. Aztán begyújtotta a tűzhelyet, és távozott. Néhány perc múlva húspástétommal és sült krumplival tért vissza. - Eliza konyhájáról - tette az asztalra az ételt. - Négy dolláromba került.— Az sok pénz? — Angelique-nak sejtelme nem volt, mi mennyibe kerül.A férfi leült, anélkül hogy megvárta volna, előbb a hölgy üljön le.— Rengeteg. Nem az aranybányászok gazdagodnak itt meg, hanem azok, akiknek van mit eladniuk. Odahaza Virginiában öt cent egy zsebkendő. Itt ötven.Előbb a saját, majd Angelique csészéjébe töltött a kávéból. Ajkához emelte az italt, a homlokát ráncolta. Majd bele is kóstolt. Elfintorodva tette le a csészét.— Mit csinált a kávéval?— Úgy csináltam, ahogyan mondta, senor. Kávét tettem a tartályba, aztán felraktam a főzőt a tűzhelyre.Seth felemelte a fedőt. Hitetlenkedve meredt a látványra.— Egész kávébabokat használt! Előbb meg kellett volna őrölnie. Nem érdekes. Mindenki tévedhet. Mostantól ezt is tudja.Alighogy enni kezdtek, iszonyú zaj hasított az estébe. Angelique felpattant, de Seth nyugodtan evett tovább. Odakinn, a félhomályban egy alak skót dudán játszott.— Rupert MacDougal az — magyarázta Seth, amikor a nő visszaült mellé. — Szereti egy kis dudajátékkal jelezni a munkanap végét. Sajnos csak egy dalt ismer.Seth meglehetősen különösen evett, legalábbis Angélique szerint. Az asztalra könyökölt, és úgy fogta a villáját, mintha lapát lenne. Angélique hiába keresett szalvétát vagy asztalkendőt, feltehetően nincs is itt, mert a férfi otthonos mozdulattal törülte kézhátába a száját.Angélique beleharapott egy krumpliba, és az meglepően finomnak bizonyult.— Merre van az aranybányája, Senor Hopkins? - kérdezte.— Igazából nincs bányám. Amit én csinálok, aranymosásnak nevezik. Átszitálom a folyómeder üledékét, és ami aranyat találok, az enyém. Nincs kedvem lyukakat vájni a földbe, és ott kutatni az aranyér után, mint egyesek. Elegem volt ebből odahaza Virginiában, ahol a szénbányák meggyilkolják a tájat és az embereket egyaránt. Úgy gondolom, hogy ha a természet jóvoltából az arany ott hever a földön, miért ne vegyem fel. De nem akarom felszaggatni a tájat, amelyet az Úr teremtett.Angélique megnézte a kis üvegtartályt, amit a férfi hazahozott. Vízben lebegő aranypelyhek voltak benne.— Mihez kezd az arannyal?A férfi ujjaival megtörölte száját, és már nyúlt is a második húspástétomért.— Egy farmot szeretnék. De állatokat nem. Azt hiszem, azt nem szeretném. Csak valami békés, zöld helyet. Talán termeszthetek valamit.

— Van valami gyakorlata benne?— Szénbányász családból származom. De csak megtanulom azt is.— Mexikóban avokádót termeltünk — szólalt meg Angélique bánatosan. — De az avokádó nagyon érzékeny. Túl sok szél vagy túl erős nap árt neki. Talán narancs? A citrom is jó. Attól függ, hol lesz a farmja. A mandarin és a grapefruit jól nő a hőségben, de a citrom szereti a ködöt. És az a narancs, amit a parttól távolabb ültetnek, édesebb.— Honnan tudja mindezt? — nézett rá a férfi. Angelique vállat vont.— Egyszerűen csak tudom.Vacsora után Seth kinyitotta a főkönyvet, tintát, tollat és papírdarabkákat rejtő bádogdobozt. Egy cirkuszt hirdető röplap hátára egy ceruzacsonkkal írni kezdett.— Reggel vigye el ezt Bili Ostlernek. Mondja meg neki, hogy ezek kellenek, és írjon mindent a számlámra. Ma éjjel is Charlie Bigelownál alszom. Valószínűleg mindvégig, amíg maga itt van.Amikor másnap reggel megjelent reggelizni — tojás és pirítós volt, de Angelique felismerhetetlenül elrontotta -, a fejét csóválta.— Átmegyek Elizához kávéra és kétszersültre. Vacsorára csináljon rizst és sonkát. A rizst csak nem rontja el. Vízben kell főznie a tűz fölött. - A tűzhely felé mutatott, ahol nagy, fekete edény lógott egy horogról. — A sonkát pedig ott találja, abban a hordóban. Korpába van téve, hogy ne romoljon meg a melegtől. — Elhallgatott egy pillanatra. — Kenyeret tud sütni? Ha igen, szóljon Ostlernek, mindent ad, amire szüksége lesz.Ostler vegyesboltja följebb volt a poros út mentén, kunyhók, sátrak és a száradni kiakasztott ruhák során túl. Négy gerendafalból állt, a teteje vászon volt. Zsúfolásig telt polcokra rakott konzervekkel, üvegekkel, dobozokkal, szerszámokkal, edényekkel, orvosságokkal, sőt még szövet is volt. Angelique galambszürke selyemruhát választott az alkalomra, rózsaszín csipkével. Amikor belépett a boltba, ahol éppen három nő azokat a gombokat és cérnákat tanulmányozta, amelyeket Seth Hopkins hozott San Franciscóból, megállt, várt, hogy szeme hozzászokjon a benti sötéthez.Bili Ostlert nem volt nehéz felismerni vörös hajáról és a pocakjáról.— O, istenem! — szakadt ki belőle, és úgy szaladt elé a pult mögül, hogy csaknem feldöntötte közben az uborkás hordót. — Miss D'Arcy! Micsoda kellemes meglepetés. Mit tehetek önért?Angelique magán érezve a három nő tekintetét, átadta Ostler listáját. Amikor pedig megkérdezte a férfit, hogyan kell kenyeret sütni, hallotta egyikük suttogását.— Nahát, egy nő ne tudja, hogyan kell kenyeret sütni! Mielőtt távozott volna, még megakadt a szeme egy vég kalikóvásznon. Megmutatta, mennyit szeretne.A kunyhóban felszabdalta a vásznat, és felszögezte a falra, hogy végül minden centijét beborította. A maradékot az asztalra terítette.Úgy döntött, jöhet a rizsfőzés. Megtöltötte vízzel az edényt, és a bádogcsészével, amelynek oldalán a mértékegységek látszottak, rizst mért bele. Egy csésze kevésnek tűnt. Négy elég lesz már neki és Mr. Hopkisnak. Aztán lefedte az edényt, a tűz fölé akasztotta, és otthagyta. Sikerült begyújtania, és beerőltette a sonkadarabot a serpenyőbe, amikor az edényről a fedő jókora csattanással lerepült, egyenesen a kőtűzhelyre. Rémülten nézte az edényt. A rizs csak úgy ömlött belőle, egyenest a tűzbe.— Santa Maria! - kiáltotta, és a kezében tartott késsel úgy rontott az edényre, mintha meg akarná ölni. Püfölni kezdte az oldalát.Mire Seth hazaért, a kunyhóban odakapott rizs és elégetett sonka bűze terjengett. Angelique a hátsó ajtóban állt, és új kötényével igyekezett kiterelni a füstöt.— Gyűlölöm! — kiáltotta, és belerúgott a tűzhelybe. A férfi a serpenyőben levő maradványokra pillantott.

— Elhasználta az egész sonkát? Csak egy vagy két szeletet kellett volna levágnia. - Aztán pillantása a falra siklott. - Hát ez meg mi?— Függöny — mondta Angelique duzzogva. Megtörölte orrát, némi kormot kenve rá.

— De hiszen itt nincs is ablak?— Sí, de most úgy néz ki, mintha lenne.Seth pillantása a kalikó asztalterítőre tévedt, rajta a friss virágra.— És honnan szerezte az almát? A kereskedők csak szombaton jönnek legközelebb.— Senor Ostlertől veszem.— Micsoda? O a gyümölcs- és zöldségárustól vásárolja, aztán megháromszorozza az árat. Senki nem vesz már ilyesmit Ostlertől. Megvárják, míg a termelő erre jön szombaton a szekéren. A kamrába ment, kétszersültet és jerkyt hozott elő.- Semmi baj — mondta a nő kétségbeesett tekintete láttán. — Voltam már rosszabb helyzetben is.Angelique körülnézett a kunyhóban.- Mi lehetett rosszabb ennél?Seth rászegezte a pillantását. Bárki más szájából a kérdés sértésnek hangzott volna. De ez a nő nem akarta megbántani.- A börtön - mondta, és leült. Angelique szeme elkerekedett.- Maga börtönben volt?Seth meghámozta az egyik almát, és a felét neki kínálta.- Egyszer láttam, hogy egy alak egy nőt ver. Rászóltam, hogy hagyja abba, de valósággal tombolt. Tudtam, hogy megöli azt a nőt, ha nem fékezem meg. Megfékeztem.- Meg... megölte? Seth a fejét rázta.- Eltörtem a hátát. Azóta nem tud járni. És nem is ver meg senkit.A férfi rágott. Nyelt.- Gyilkossági kísérlettel vádoltak. Egy évet ültem az Eastern State Fegyházban. Nem dolgozhattam. Magánzárkába dugtak. Az ételt az ajtó alatt csúsztatták be. Egy éven át nem láttam egy lelket sem, és nem beszéltem senkivel.Csöndben fejezték be a vacsorát, és mikor végeztek vele, felállt, és felemelte a terítő sarkát.- Ezt vissza kell vinnie Bili Ostlernek.- De felvágtam. Így nem fogja visszavenni.

- Ez esetben az árát hozzáadom ahhoz, amivel tartozik. Látta, hogy a nő álla remegni kezd.- Valóságos csodát művelt ezzel a hellyel.Meglátta a kis azték szobrot a felfordított lőporos hordón. Felvette és alaposan megnézte.- Ez rózsaszín jade. Nagyon ritka és nagyon értékes.- Még annál is értékesebb, Senor Hopkins. Ez a talizmán valaha Montezuma királynőjéé volt. A jó szerencse istennőjét ábrázolja. Az azték dadámtól kaptam, hogy szerencsét hozzon. Nagy erő lakik benne.- Gondolja, hogy szerencsét hoz magának?- Elvezet apámhoz — mondta Angélique önbizalommal teli hangon.- Inkább megkérhetné, hogy tanítsa meg főzni.Bár mosolyogva mondta, és Angélique látta rajta, hogy nem akarta megbántani, a nő mégis érezte, hogy kezd dühbe gurulni. Ez az alak egyszerűen túl sokat vár tőle. Ez az egész megalázó helyzet nem éri meg azt a száz dollárt, amivel tartozik neki.Seth az ajtó felé indult, hogy távozzon éjszakára, de Angelique-nak eszébe jutott valami.- Egy pillanat. Tudni szeretnék valamit.- Igen?

- Senor Boggs.- Igen.Angélique látta, hogy a férfi álla megfeszül.- Azt mondta, rossz ember.- Igen - mondta a férfi, és Angélique várt. Seth végül sóhajtott. - Nem bírta volna sokáig nála. Nem ilyen nőnek való az.- Dolgoztatott volna?A férfi Angélique ártatlan szemébe nézett. Hogyan fogalmazza meg ezt finoman?- A hölgyek, akik a szalon fölött laknak - mondta végül. - Ezt csináltatta volna magával Cyrus Boggs.Egy szívverésnyi időre mindketten hallgattak. Angélique hirtelen vérvörös lett, aztán falfehér.- Holnap nem égetem oda a rizst - szólalt meg végül.

Seth továbbra is Charlie Bigelow sátrában aludt, de minden reggel megjelent a saját kunyhójában reggelizni, tiszta inget venni, és az ebédes kosárért, amelyet Miss D'Arcy készített ki a számára.Minthogy kiderült, Angelique-nak sejtelme sincs, hogyan kell ruhát mosni, Sethnek csillagászati áron kellett megvennie Ostlernél első tiszta ingét Miss D'Arcy érkezése után. Aztán megmutatta, miként kell tüzet rakni, vizet forralni, megtölteni a kinti fakádat, pihéket faragni a szappanrúdból, és jól átforgatni a ruhákat a kád vizében. Sikerült megtanítani Angelique-ot reggelit készíteni, de a kenyér valahogy mindig vagy elégett, vagy csak félig sült meg, és a kávé is hol túl gyenge lett, hol túlságosan erős. A kosárban vitt elemózsia rendre füstölt kolbász volt, a kenyér leginkább ehető részei és a héten arra járó kereskedőtől vásárolt alma. És a nap végén a vacsora többnyire tönkrement, s neki Elizától kellett vacsorát hozni. Aztán míg Angelique mosogatott, Seth leült az aznapi munkája eredményét tartalmazó üveggel. Megtisztította, megszárította a vízben lebegő aranyport, aranyszemeket, aranypelyheket, és kis mérlegen lemérte. Végül egy kis bőrerszénybe szórt mindent, és azt egy zárható dobozba tette. Amikor eljött a lefekvés ideje, távozott, átment Charlie-hoz. Ezt leszámítva élete Devil's Bárban úgy zajlott, mintha nem is lett volna ilyen szokatlan vendége. Minden hétvégén belovagolt American Forkba, hogy felbecsültesse és betegye a bankba az aranyát. Szombat éjszakánként levette nagy, fa mosdókádját, megtöltötte a tűzhelyen felmelegített vízzel, és lesikálta magáról a heti piszkot. Utána tiszta ruhát öltött, és elment a szalonba, ahol whiskyt ivott, és Llewellynnel, Ostlerrel és Bigelowval kártyázott. Ezután átment a hotelba, ahol, miután az étterem bezárt, „kicsit jól érezte magát" Eliza Gibbonsszal, ahogy ő mondta. Fogalma sem volt, Miss D'Arcy mihez kezd a szabad idejével. De gyanította, hogy nem főzni tanul.Mikor a folyóparton térdelt, a hátán érezte a nap tűző melegét, a szitájába merte a fold és kavics keverékét, majd az egészet megmerítette a patakban, azért imádkozott, hogy találjon egy akkora aranyrögöt, amely fedezi a költségeket. Miss D'Arcy érkezése nagyon megemelte a kiadásait. Tudta, hogy a nő nem tehet róla. Nagyon igyekszik, és nem panaszkodik, de tönkreteszi az ételt, vasaláskor elégeti az ingét, és túl sok olajat használ a lámpához. Seth nagyon remélte, hogy előbb-utóbb sikerül megtalálni az apját, és Jack D'Arcy elég pénzt összeszedett a prémvadászattal.Ismét bemártotta a patakba a szitát, majd kivette a vízből, jól megrázta, tenyere aljával megütögette, hogy a másik oldalán egy kis sóder kilöttyent belőle, és közben a franciára gondolt. Ahányszor csak valaki a táborba érkezett, Seth mindig megérdeklődte, nem ismer-e egy D'Arcy nevű trappért. És már kezdett aggódni. Egyre többször hallott olyasmit, hogy

indiánok rajtaütöttek trappereken, mert a prémvadászok az ő élelmiszer-tartalékukat gyilkolják le. Északon véres összecsapások voltak, amelyben sok fehér meghalt.Újra meg újra bemártotta a szita szélét, minden alkalommal élesebb szögben, míg végül már nem maradt benne szinte semmi sóder, csak fekete homok és arany. Finoman megforgatta. Seth pillantása a patakágyban heverő, s a napfényben felvillanó kövekre esett. Angélique szemére emlékeztették, főleg, amikor a nőt hirtelen elönti a harag. - Santa Maria! - suttogja, és dühödten beleüt a tésztába, amely nem duzzadt meg, vagy az odaégetett kásába. Aztán az is feltűnt, hogy a víz csobogása a köveken Angélique nevetésére emlékezteti. És mindig ilyen nevetés követi a dühkitöréseket, amikor Angélique megfeddi magát, és közben elsimít egy fekete tincset az arcából. Amikor a patak fölé nyúló ágon jégmadár jelent meg és halat keresett, bár itt már rég nincs, Seth arra gondolt, hogy a madár kékesszürke tollainak olyan a színe, mint Angélique egyik ruhájának, annak, amelyre zsír fröccsent, és amelyet utána a nő órákig tisztogatott.Megcsóválta a fejét. Angélique úgy befészkelte magát a gondolataiba, mintha utánajött volna ide, a munkába is.Próbálta más irányba terelni gondolatait: milyen változásokat hozhat, ha Kalifornia önálló állam lesz; hol kéne farmot néznie; vajon idén korán eljön-e a tél. De agyának megvolt a saját akarata, és gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak Angélique D'Arcyhoz. Például a múlt vasárnaphoz, amikor a vándor prédikátor körútján Devil's Bárba ért, és a szalont arra az alkalomra templomnak rendezték be. Miss D'Arcy későn érkezett. Amikor megjelent az ajtóban, hirtelen csönd lett, és minden fej felé fordult. Egyik gyönyörű ruháját viselte, fején, vállán csodálatos spanyol csipkefátyollal, kesztyűs kezében imakönyv és rózsafüzér. Hosszúra nyúlt a csönd. A katolikusokra némi gyanakvással néztek ebben a többnyire protestánsokból álló gyülekezetben. S Miss D'Arcy ahelyett, hogy előrement volna, hátul foglalt helyet a prostituáltak mellett.Mivel az arany nehezebb a homoknál, a szita közepén maradt, míg a homok a szélére csorgott. így Seth csipesszel kivehette az aranypelyheket és a kis darabkákat. Utána elővigyázatosan kiöntötte a maradék vizet, és tiszta, száraz ujjheggyel nyúlt az alján lapuló kis aranyszemcsékért. Ezeket is kiemelte, és az üvegbe ejtette. Kemény, időigényes és derekat kínzó munka volt. Néha egész nap hiába kínlódott, nem talált aranyat. Máskor akkora rögökre bukkant, amelyek fényesen ragyogtak, akár a nap.Megvolt ezzel az adaggal. Visszaguggolt a sarkára, és zsebkendőjével megtörölte homlokát. A patak túloldalára, az elhagyott indián falu romjaira nézett. Amikor idejött, a falu még virágzott. Indiánok ácsorogtak a túlparton, és nézték a porban ásó őrült fehéreket. Aztán további fehér emberek érkeztek ásókkal és csákányokkal, és zsilipeket építettek, nagy, fa tartályokat, hogy kiemeljék a sódert a patakágyból. A halak hamarosan eltűntek a patakból, és eltűntek innét a más élelmiszert kereső indiánok is.Némelyikükből éppenséggel aranyásó lett, nem mintha szükségük lett volna a fémre, de rájöttek, hogy takarókat és ételt kapnak érte. Egyesek a fehérek farmjain vagy olyan helyeken dolgoztak, mint Sutter fűrészüzeme. Amikor Sacramentóból jövet ő és Miss D'Arcy megálltak Sutter Millnél megitatni a lovakat, több száz indiánt láttak a déli napsütésben guggolni. Amint meghozták az ételt, és kiborították a földre, az indiánok rávetették magukat, térden kúszva, vadul lapátolták szájukba, mint akik tudják, hogy úgysem lesz elég.De a legtöbb indián a hegyek közé vonult. Voltak fehérek, akik úgy érezték, hogy az indiánoknak többé nincs itt helyük, és puskákkal mentek utánuk. A szövetségi kormány ezzel szemben össze akarta terelni és rezervátumokba zárni a bennszülötteket. Már csak olyan falvak maradtak, amelyekben egyedül nők laktak, és ezek is kezdtek eltűnni az emberrablások miatt. Amikor híre ment az aranynak, Kaliforniában mindenki abbahagyta, amit addig csinált, és rohant az aranymezők felé. A farmok és ranchók hirtelen munkások nélkül maradtak, a

gazdagoknak nem maradt szolgájuk. így aztán virágzó üzletté vált az indián nők és gyerekek rablása. Délre vitték őket, és eladták dolgozni.Seth tartott egy kis pihenőt a napsütésben. Elnézte a vadvirágok színét, az ég kékjét. Évek óta észre sem vette mindezt. Még mindig kínozta az Eastern State Fegyház emléke. Ebben a börtönben egy kísérleti program alapján elszigetelték a rabokat büntetésük idejére. Mindössze azt nem tudhatták, hogy Seth Hopkins számára az elzártság nem különbözött olyan nagyon apja kunyhójának csendjétől vagy a szénbányák sötétjétől. Aznap, amikor szabadon bocsátották, a börtönőr így búcsúzott. — Remélem, tanult itt valamit. - De Seth mindössze annyit tanult, hogy ezen a világon mindenki egyedül van. Mindenki egyedül születik, és egyedül kell túlélnie, ami utána jön. És nem szabad közben senki segítségére számítani.A szitája után nyúlt, és újabb egyórányi derékkínzó munkára készült, amikor váratlanul egy kép ugrott az agyába: Miss Angelique D'Arcy, ahogy az ő ágyában alszik, és dús, fekete haja szétterül a párnán.

* * *

Devil's Bar lakosait egyszerűen elvarázsolták. Eliza Gibbons biztos volt benne. Miss D'Arcy, a szép francia özvegy szőtte a varázslat hálóját köréjük, akit Seth a San Franciscó-i kikötőben talált, és hazahozott, mint egy kóbor macskát. Eliza nem volt bolond és vak sem, s talán ezért volt ő az egyetlen, aki immúnis maradt ennek a nőszemélynek a varázserejére. Mintha valamiféle tömeghisztéria söpört volna végig Devil's Báron.Eliza először akkor gyanította, hogy valami baj van, amikor egy szombat délelőtt, mikor Seth American Forkban volt, hogy megtegye heti látogatását a bankban, a nő felbukkant Eliza hoteljében. A kis előcsarnok és az étterem tömve volt. A Devil'sBar-i lakosok Eliza finom kávéját kortyolgatták, vagy a reggeli postakocsival érkező postájukat és az újságokat vették át. A hotel volt az a hely, ahol találkoztak és összegyűltek, ahol megosztották egymással a híreket és a pletykákat, és megszabadultak az aranymezőn töltött hét fáradtságától. Seth francia özvegye hirtelen felbukkant a kapuban, és hirtelen néma csend ülte meg a helyiséget.Eliza azóta sem feledte el, ahogy minden tekintet egyszeriben arrafelé fordult, az emberek tátott szájjal bámultak. Aztán, a következő percben a férfiak valami olyasmit tettek, amitől Eliza álla leesett: felálltak, és levették a kalapjukat! A táborban még egyetlen nőnek sem adták meg ezt a tiszteletet. Legkevésbé Elizának, akinek határozott meggyőződése volt, hogy ha van asszony, aki megérdemli ezt a bánásmódot, akkor az ő, Eliza Gibbons. Talán nem nekem jutott eszembe, hogy felvegyem a kapcsolatot a postakocsi-társasággal, és így idehozzák a postát és az újságodat a hotelbe? Talán nem nekem jutott eszembe, hogy hideg tárolóhelyet építsek, amelyben az emberek a sonkát és a vajat tarthatják a különleges alkalmakra félretett vadat, sőt Bili Ostler is itt tartja a rejtek pezsgőjét? Nem az én pitém híre jutott el egész Nevadáig? És mi a hála érte? Csak morognak, hogy túl magasak az áraim.Elizát megriasztotta a férfiak viselkedése ezen a szombaton. Főleg, hogy utána Mrs. Ostler hangos „Jó reggelt!" köszönt ennek a nőszemélynek, és a többi hölgy követte a példáját.Miss D'Arcy elmagyarázta, hogy szeretne venni valamit Mr. Hopkinsnak vacsorára, és rántott csirkét rendelt, tört krumplival és szárnyaszsírral. Eliza legszívesebben közölte volna vele, hogy étel csak a hotel vendégeinek jár, de hogy mondhatta volna, ha egyszer nem igaz, és mindenki ott állt körben, és hallotta volna a hazugságot. Nem volt más választása, a nőszemély az ő remek konyhájának főztjével távozott. Nem vitás, hogy azt fogja mondani, ő főzte.És ez nem minden. Ott volt a szombat este, amikor hegedűsök érkeztek a táborba, és afféle régi vágású pajtamulatságot rendeztek, csak éppen nem pajtában, és az egész nagy bunyóval végződött, mert az összes férfi Angelique-kal akart táncolni. Na és az a nap, amikor hegyi

emberek érkeztek a hotelbe indián asszonyaikkal, és Eliza épp fel akarta szólítani őket, hogy távozzanak, amikor Angelique futva megjelent, mert hallotta, hogy jöttek, és meg akarta kérdezni, tudnak-e valamit az apjáról. Kiderült, hogy franciák, és nagy karattyolásba is kezdtek. Utána Llewellyn, ez az őrült walesi megkérte a nőt, hogy tanítsa franciára! Ingvar Swenson egy tucat friss tojást küldött Miss D'Arcynak, amolyan üdvözletül; Mrs. Ostler Miss D'Arcy véleményét kérte egy fonal színéről, amikor új sálat akart; Cora Holmsby pedig a parfümökről kérte ki a véleményét.De az utolsó csepp a pohárban a barackos eset volt.Eliza titokban vette fel a kapcsolatot a völgyben termelő farmerral, hogy hozzon egy szekér barackot a táborba. Eliza garantálta, hogy mindenki vesz majd, és cserében százalékot kap az üzletből. Nem véletlenül ígérte. A barack ritkaságnak számított, és mindenki odasereglett, bankjegyeket, aranyporral teli zacskókat nyújtottak a kereskedő felé. Aztán egyszer csak Seth nőszemélye átfurakodott a tömegen, motyogott valamit, hogy a gyümölcs rossz, és mindenki súlyos beteg lesz, aki eszik belőle.Nagy veszekedés kezdődött. A farmer dühösen ordítozott, hadonászott, Miss D'Arcy pedig próbálta visszatartani az embereket, hogy ne vásároljanak, míg végül Seth Hopkins odaért, és nagy nehezen lecsillapította a kedélyeket. Amikor megkérdezte, miből gondolja, hogy a gyümölcs rossz, az a nőszemély nem volt képes megmagyarázni. Csak nézett Sethre azzal a csodálatos szemével, és azt mondta: — Ha megeszi, beteg lesz.És Eliza csodálkozására Seth így szólt: — Hát akkor jobb, ha nem veszünk belőle — és mindenki visszatette, amit elvett.Az emberek tanácstalanul álldogáltak, nem tudták, mit tegyenek, a paraszt sértéseket harsogott valamilyen nyelven, amit senki nem ismert, Eliza pedig odament a szekérhez, és egy egész kosár barackot vásárolt. A többiek azonnal követték a példáját, és végül a paraszt szekere csaknem kiürült. A farmer vigyorogva távozott.Az eset mégis inkább azért vésődött Eliza agyába, mert utána Seth némán tűrte, hogy a nőszemély megfeddje, mintha megfosztották volna az akaratától. Eliza ekkor döbbent rá, hogy ideje a kezébe venni a dolgokat.Ezért aztán ezen a késő nyári szombat estén, amikor tücskök ciripeltek, és az ősz már érződött a levegőben, másodszor is jó nagy adaggal tett a barackos pitéből Seth Hopkins tányérjára.— Angelique előre tud dolgokat — magyarázta Seth, és hideg tejjel öblítette le az édes, zaftos pitét. — Nem tudom, hogyan, miért, de Miss D'Arcy valahogy tud dolgokat. Azt mondta, látta, hogy a tábor megbetegszik, ha eszik a barackból. Amolyan látomás. - Kikanalazta a szirup maradékát is. — Tudod, egyesek meglátnak dolgokat. Főleg nők.Eliza nem értett a látomásokhoz meg a víziókhoz, de felismerte a ravasz és számító nőszemélyeket. Miután a barackárus elment, Eliza pitét készített a barackból, hogy azok is lakmározhassanak, akik lemaradtak a vásárról. Sőt még Seth kunyhójába is küldött belőle. S másnap azt kellett hallania, hogy az a nőszemély kidobta. A táborban mindenki imádta Eliza barackos pitéjét, és esküdött rá, hogy messze földön ő készíti a legjobban. Mit képzel ez a nő, ki ő, hogy csak úgy kidobja? De Eliza tisztában volt az igazsággal. Nem arról van szó, hogy az a nőszemély így aggódik a gyümölcs miatt! Seth Hopkinsra fáj a foga. Eliza nagyon jól tudja, mit akar ez a nő, még ha Seth nem is.Újabban, amikor a hotel verandáján üldögéltek szombat esténként, Seth viselkedése egyre zavarosabb lett. Az egyik percben arról mesélt, hogy elfogyott a türelme, elege van Miss D'Arcyból, ezt a nőt nem lehet pénzzel bírni, aztán a következőben már Miss D'Arcy parfümjéért lelkendezett, vagy azért, milyen elbűvölő, amikor nevet. Eliza látta, amit Seth maga nem vett észre: kezd a nőszemély bűvkörébe kerülni.Eliza mostanáig nem gondolta, hogy vetélytársa akad. Többek közt éppen ezért is jött keletről Kaliforniába. Itt tízszer annyi a férfi, mint a nő. Még egy ilyen nő is, „aki fölött eljárt az idő", aki harmincéves korára vénlány, jó eséllyel foghatott ki egy olyan remek példányt, mint Seth

Hopkins. Eliza nyolc hónapja próbálta a hálójába csalni. Lekváros piskótával és húspástétommal kedveskedett, ámuldozott, milyen erős, amikor Seth valamit megjavított a hotelben. Soha nem bírálta, még akkor sem, amikor az asztalterítőbe törölte a száját az ingujja helyett, vagy amikor böffentett, és nem kért elnézést. Soha nem említette, hogy igényt kéne tartania Charlie Bigelow helyére is, mivel Charlie nem aknázza ki százszázalékosan. Nem nyaggatta, hogy törjön magasabbra, hogy a szita helyett építsen ő is gátat. Seth úgyis azt mondta volna, hogy a patak felső szakaszán levőknek nem szabad túl mohóknak lenni, mert akkor semmi nem marad a lentieknek. Eliza a nyelvébe harapva hallgatott akkor is, amikor Seth közölte, mindössze annyit akar, amennyiből kényelmesen élhet, amikor Devil's Bárban rajta kívül mindenki gazdagabb akart lenni Krőzusnál. Eliza úgy érezte, közeledik az idő, amikor elültetheti a férfi agyában a magvat, hogy ők ketten jó barátok, és mindenben segítik egymást, ahogyan az jó szomszédhoz illik, de Sethnek szüksége van egy asszonyra a háznál, és neki is jól jönne egy férfi maga mellett, amiből logikus a következtetés. Erre itt ez a Miss D'Arcy, és színes ruháival, női tehetetlenségével elcsábítja.— Nem kell már sokat várnunk rá, és Kalifornia állam lesz — tömte meg a férfi a pipáját.— Remélem, akkor csinálnak valamit, hogy ne tóduljon ide az a sok idegen. Azt hallottam, hogy American Forknál már kínaiak is vannak.Seth ránézett:— Mi talán nem vagyunk idegenek, Eliza? Elizának az arcára merevedett a mosoly.— Dehogynem. Csak vicceltem.A férfi bólintott, és nekiállt meggyújtani a pipát.— Ide mindenki valahonnan máshonnan jött. Kivéve az indiánokat. Gondolom, őket egyenesen ide teremtette az Úr.Eliza hallgatott. Gyűlölte a kaliforniai bennszülötteket, és úgy vélte, minél hamarabb megszabadulnak tőlük, annál jobb. Hála az égnek, hogy vannak olyan férfiak is, mint Taffy Llewellyn és Rupert MacDougal, akik időnként vadásztak rájuk. Ha Seth Hopkinson múlna, Devil's Bar teli volna vademberekkel.— Miss D'Arcy valamivel ügyesebb lett? — kérdezte, mert a vadakról eszébe jutott, hogy őt is gyűlöli.— Benne vagyok a slamasztikában, Eliza. Tudom, hogy jót akar, de semmi hasznát nem veszem. Próbáltam megtanítani néhány dologra, de mintha félne a tűzhelytől. Amikor a sonka pattogni kezd, rögtön hátraugrik. Nem akarja, hogy a szép ruhája zsíros legyen. A környék összes mosómedvéje és rókája a kunyhómnál randevúzik, annyi ételt dob ki. A minap arra értem haza, hogy Miss D'Arcy lángoló serpenyővel rohan ki a házból. Ügy, ahogy volt, bevágta a patakba. Vennem kellett egy új serpenyőt Bili Ostlertől. Tudod, mibe került ez nekem!Kinyújtotta lábát, egyik sarkát átvetette a másikon.— Eletemben nem láttam még olyan nőt, aki ne tudott volna főzni és varrni. Hát, nem olyan, mint te, Eliza. Te nagyon is a földön jársz. Nem az jár a fejedben, hogy csinosan nézzél ki, és mit vegyél fel. És megbecsülöd a pénzt.Eliza összeszorította az ajkát.— Talán már nem tart soká, rövidesen megszabadulsz tőle.— Nem úgy néz ki. Le kell dolgoznia az adósságát, amivel tartozik nekem. És az apját keresi. Nem küldhetem el. Annyira tehetetlen szegény!Elizának lett volna néhány megjegyzése Miss D'Arcy tehetetlenségével kapcsolatban.— Biztos vagy benne, hogy létezik az a híres papa? — kérdezte inkább.Seth őszinte meglepetéssel nézett rá.— Miért hazudna?

Eliza nem felelt. Hogy érhette meg Seth a harminckettedik évét úgy, hogy nem tűnt fel neki: vannak nők, akik bármit mondanának, csak hogy behálózzanak egy férfit, aki a gondjukat viseli majd.-Addig is, úgy tűnik, ki kell bírnom Charlie Bigelow horkolását és az égettkrumpli-vacsorákat - mondta Seth.— Ide bármikor eljöhetsz egy jó vacsorára. Rántott csirke, kétszersült és zsír. A kedvenced.- Drága vagy, Eliza. A szó szoros értelmében — nevetett a férfi.- Nagyon jó tudod, hogy neked kedvezményt adnék.- Ugyan már. Nem lenne tisztességes a többiekkel szemben, akik ugyanolyan keményen dolgoznak, mint én. Ragaszkodom hozzá, hogy én is a teljes árat fizessem, mint mindenki más.Eliza megtartotta magának a gondolatait. Néha nagyon bosszantónak találta Seth Hopkins túlzott tisztességét.- Hát, akkor minden elismerésem a tiéd, amiért keresztényi kötelességből megmented azt a szegény nőt.- Ennek semmi köze a kereszténységhez. Nem hagyhattam ott olyan alakok kényére-kedvére, mint Boggs. És minden más férfi ugyanúgy kihasználta volna.Minden más férfi hazahozta volna, hogy aranyozott kalitkába zárja és ábrándozzon róla, gondolta Eliza. De nem Seth Hopkins. Ha nőkről van szó, mintha megvakulna. Egyszer mesélt egy régi kedveséről, még odahaza, aki végül máshoz ment férjhez. De közben mindvégig ki nem ejtette azt a szót, hogy szerelem. Eliza már kezdett arra gondolni, netán Seth is azok közé a férfiak közé tartozik, akik képtelenek szeretni. A legtöbb, amire egy nő számíthat nála, a hűsége és a megbízhatósága. És ő, Eliza nem is várt el mást egy férfitól. Nem volt meggyőződve róla, hogy a romantikus szerelem, amilyenről a költők szólnak, létezik. Az biztos, hogy a férfiak nyelve ezüstösen szól, amikor úgy gondolják, hogy egy nőre örökség vár, aztán eltűnnek, mihelyt kiderül, hogy a nőnek egy fillérje sincs - emlékezett szomorkásán. Elizának nagyon is megfelelt Seth egyenessége. Nála legalább tudja az ember, hányadán állnak. És ha összeházasodnak, nagyon jól meglesznek szerelem nélkül.- Akarod, hogy segítsek? Megtanítsam a főzés alapjaira Miss D'Arcyt?Sethen látszott a megkönnyebbülés.- Ó, Eliza, nagyon leköteleznél vele. Angelique sokat tanulhatna egy idősebb asszonytól.Eliza Gibbons mindössze öt évvel volt idősebb Miss D'Arcy-nál, és két évvel fiatalabb Sethnél. Megmerevedett az arca, és a szeme úgy villant, akár a fekete szén. De sikerült mosolyt erőltetnie az ajkára.- Bízd csak rám! Majd én segítek, hogy szegény Miss D'Arcy eligazodjon a konyhában.* * *

Hát ez lehetetlen, gondolta Angelique! Már megint elrontotta a krumplit.Elnézte az edényben levő odaégetett valamit, és könnyek fojtogatták. Hogyan csinálja ezt a többi nő? Vagy túl forró a tűzhely, vagy nem elég meleg. Ha a húsra ügyel, akkor a zöldséget égeti oda. Ha kavargatja a pörköltet, akkor a kukoricakenyér kezd lángolni. Hogyan csinálhatna mindent egyszerre? Kidobta a hátsó ajtón a megfeketedett ételt, tudva, hogy a mosómedvéknek és rókáknak jó lakoma lesz, s közben nagyon is jól el tudta képzelni, hogyan reagál majd Mr. Hopkins. Soha nem haragudott, nem is gúnyolódott, amikor ő elrontott egy ételt, vagy lyukat égetett a vasalóval az ingébe. Mindössze annyit mondott olyankor: - Majd belejön, és legközelebb jobban megy. - Soha életében nem látott ilyen nyugodt embert. El sem tudta képzelni róla, hogy kis híján megölt egy embert. Pedig ő maga mondta, hogy ezért került börtönbe. Pedig nem olyannak látszik, mint akiben ilyen harag ég. Talán szerette azt a

nőt, akit megvédett. Talán mélyen elrejtve parázslik benne a szenvedély, és csak a megfelelő nő kell, hogy lángra lobbanjon. Egy olyan nő, mint ő is, aki tudja, mi a szenvedély?Megfeddte magát, amiért már megint ilyen gondolatai támadtak. Pedig újabban egyre többet álmodozott Seth Hopkinsról. A magassága, az ereje, a vonzó arca... vajon milyen lehet megcsókolni? Aztán visszatért a sötét, dohos, magányos kunyhóba. Szögeket vert a falba, és rájuk akasztotta a ruháit, így könnyebben eltüntette a foltokat és a kis szakadásokat. Az, hogy lehetőleg tökéletes állapotban maradjanak a ruhái, szinte minden idejét igénybe vette. És ez segített megőrizni a józan eszét.Angélique soha nem gondolta volna, hogy ilyen kemény lehet az élet. A tenyere kezdett kérgesedni, bütykösödni, és állandóan sajogtak az izmai. Csak munka, munka és munka, közben semmi pihenés vagy szórakozás. Még a vándorcirkusz sem állt meg Devil's Bárban, mert a tábor túl kicsi, csak az időt pazarolták volna. És az egyetlen zongora a szalonban van, ahová nőket nem engednek. Semmi nem történik, kivéve a szombat esti bunyókat, néha egy-egy utcai verekedést, vagy amikor az egész tábort felébresztette, hogy Llewellyn, a walesi pálinkafőzője felrobbant. No meg az este, amikor Charlie Bigelow már nem bírta tovább Rupert MacDougal dudakoncertjét, puskát ragadott, a sípokra célzott, és azt mondta. — Ha nem tanulsz meg még egy dalt, a pokolra küldelek ezzel az ördögi szerkentyűddel együtt.Egyetlen jó esemény történt csak, amikor Swensonéknál megszületett a kicsi. Ritkaság ezen a vidéken a gyerek. A bányászok mindenfelől eljöttek, ajándékokat hoztak, és minden jót kívántak. Még indiánok is jöttek, gyöngyöket és tollakat hoztak. Felnőtt férfiak sírtak a baba láttán, és annyi áhítat volt a pillanatban, hogy Angelique-ot Jézus születésére emlékeztette (bár később a férfiak berúgtak, és verekedés meg fegyverropogás verte fel a tábor csendjét).De leginkább honvágya volt. Chilipaprikára és tortillára vágyott. A szíve sajgott a spanyol gitár hangja után. Milyen jó lenne a mexikóvárosi hatalmas, szabadtéri piacon kószálni, nézegetni az edényeket, szöveteket, egyedülálló fafaragásokat. És milyen jó volna valakivel spanyolul beszélni.Felvette az azték szobrocskát, és a tenyerébe fogta. Az ismerős kis alak az otthonára emlékeztette. Gondolatban imádkozott, hogy a kis istennő adjon erőt, aztán megcsókolta a hűvös jade-ot, és visszatette az ágya mellé a szobrocskát.-Hahó! Miss D'Arcy?Angélique megfordult. Eliza Gibbons állt a nyitott ajtóban.- O, Miss Gibbons! - Angélique sietve előhúzott egy széket, és leporolta. — Micsoda megtiszteltetés. Fáradjon be.Eliza elnézte a fiatalabb nő zöld szaténszoknyáját a számos alsószoknya fölött, a fülében csillogó akvamarinköveket. Mintha bálba készülne, gondolta Eliza megvetően. De lisztes volt az arca és a haja, közelről látszott, hogy nincs az a szappan, amely kivenné a foltokat ebből a ruhából. Nem csoda, hogy ez a nőszemély nem tud főzni. Sokkal jobban izgatja a ruhái állapota, mint az, hogy rendesen etesse Seth Hopkinst.— Bevallom, már rég meg kellett volna látogatnom - kezdte Eliza, és állva maradt. — De Mr. Hopkins szavaiból arra következtettem, hogy csak ideiglenesen marad közöttünk.— Azt hittem, apám hamarább megtalál.— És most közeledik a tél. Ha megkezdődik az esőzés, nehéz az utazás, és lassabban terjednek a hírek.Tél! Angelique elkomorodott. Nem bírja ki a telet ezen a helyen.— De megzavartam a főzésben — mondta Eliza.— Reménytelen eset vagyok. Több kárt okoztam szegény Mr. Hopkinsnak, mint amennyit segítettem neki.— Ha jól látom, levest főz.— Már próbáltam néhányszor. De Mr. Hopkins szerint íztelenek a leveseim.Eliza levette főkötőjét.

— Hogyan fűszerezi?— Señora Ostler azt mondta, tegyek hozzá két csipet sót. És így is csináltam.— Két csipettel? Az egész lábashoz? -Sí.— Hát ez a baj. Mrs. Ostler úgy értette, hogy minden adagra két csipet jusson. Ez egy nagy fazék, úgyhogy legalább tíz csipet só kell bele. Öntsön egy kis sót a tenyerébe. Tessék. Öntse bele a fazékba.Angelique szeme elkerekedett.— Ezt mind?Eliza elmosolyodott.— Ettől lesz íze. Elárulom a konyhám egyik kis titkát, amelyről Mr. Hopkins úgy nyilatkozott, hogy nincs párja - mondta, és a melasz után nyúlt...Angélique lelkesen várta, hogy Seth hazaérjen. Aztán a férfi leült az asztalhoz, és gyanakodva pislogott az elé tett tányérra. Angélique tálalt, és közben rákacsintott. Seth a tányérra meredt. Aztán felemelte és megszagolta.- Valami baj van? - kérdezte Angélique.- Ez a szaft a krumplin... nem így szokott kinézni. A szaga is más.Angélique elmosolyodott.- Beletettem a titkos alkotóanyagot.Seth a levessel kezdte. Jókora adagot lapátolt éhes szájába. Am a következő pillanatban vissza is köpte az egészet az asztalra. Gyorsan ivott egy pohár vizet, majd kezével megtörölte száját.- Mit tett ebbe levesbe? Angélique döbbenten nézett rá.- Valami baja van?- Rémes.Csönd telepedett rájuk, mindössze a legyek döngtek a levegőben. Eltelt vagy egy perc, aztán Angélique sápadtan, láthatóan minden erejét összeszedve az asztalra tenyerelt, és lassan felállt.- Mr. Hopkins, ön megmentett attól az iszonyú sorstól, ami rám várt, és örökre hálás leszek érte. De ez a helyzet egyikünknek sem jó. Azt hiszem, el kell mennem.Seth riadtan nézett föl rá.- Hogy elmegy? Hiszen csak azt akartam tudni, hogy mit csinált a levessel. Az íze...- Az íze rossz. Minden rossz, amit csinálok. És soha nem leszek jobb. — Méltóságteljesen, egyenes háttal az ágy mellett álló felfordított hordóhoz lépett, felvette a rózsaszín jade istennőt, és egy hosszú percen át nézte. Aztán visszament az asztalhoz, és gyengéden letette a szobrocskát... - Ezzel visszafizetem, amivel tartozom. Ez a szobor többet ér, mint az adósságom. De önnek adom, és nem tartozunk egymásnak. Amikor három nap múlva megjön a postakocsi, Sacramentóba megyek.* * *Egy olyan ruhája nem akadt, amelyen nem éktelenkedett legalább egy kis folt. Pedig annyira próbálta rendben tartani őket! De lehetetlen volt megóvni a drága ruhákat a zsírtól, szafttól, kávétól, portól és piszoktól. A kötény sem segített, és Bili Ostler boltjában nem akadt megfelelő folteltávolító. Úgy tervezte, hogy ha Sacramentóba ér, energiáit arra fordítja, hogy rendbe hozza gyönyörű ruháit.Gondosan útiládájába tette a ruhákat, s közben próbált nem is gondolni a férfira, akit itt hagy. Seth beférkőzött már az álmaiba és a gondolataiba, ott volt vele éjjel-nappal, hol gyengéd megmentőként, hol szenvedélyes szeretőként. Vajon mikor foglalta el a szívét ily lopva? Hogyhogy nem vettem észre belőle semmit, gondolta Angélique.Seth nem jött haza az utóbbi három napon, és amikor lépéseket hallott odakintről, Angélique szíve nagyot dobbant. De csak Bili Ostler nézett be.— Hallottam, hogy elmegy, kisasszony. Korábban jöttem volna, de az asszonyt ledöntötte a nátha. Egész nap fönn voltam vele. — Angélique már látta, milyen karikás a férfi szeme,

hogy tüzel az arca. — Kár, hogy elmegy, Miss D'Arcy. Maga főnyeremény Sethnek. És ráférne egy kis szerencse. Mondta magának, hogy börtönben volt?- Elmesélte. Kis híján megölt egy embert, aki egy nőt vert.— És azt is elmondta, hogy az az ember a saját apja volt, és az asszony az édesanyja? Az öreg Hopkins úgy megütötte szegény nőt, hogy majdnem megvakult. Seth ekkor döntött úgy, hogy ideje véget vetni apja rémuralmának. És nem mutatott utána bűnbánatot. Ezért is kapott szigorítottat. Kérhetek egy kis vizet? Nagyon kiszáradt a torkom.Angélique töltött egy pohárral.- Hát, akkor viszontlátásra, Miss D'Arcy. Örülök, hogy megismerhettem.Angélique már a főkötőjét kötötte meg az álla alatt, amikor Seth végre megjelent az ajtóban. Úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem aludt.Vetett egy pillantást az útiruhára, a főkötőre, kesztyűre, az ajtó mellett álló útiládára, amely már csak a postakocsira várt.— Elgondolkodtam a dolgokon az elmúlt három nap során — szólalt meg végül fáradt hangon. Megfogta Angélique kezét, a lány tenyerébe tette a jade-talizmánt, és a kis azték istennő köré zárta az ujjakat. Aztán elővette a főkönyvet, és kitépte az Angelique- oldalt. - Hibát követtem el, amikor idehoztam magát. Nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz itt magának. Nem tudhattam, hogy ennyire más világból érkezett. Nos, tudja, hogy hol talál. Ha előkerül az apja, ő visszafizetheti az adósságot. De maga nem tartozik semmivel. - Körülnézett. A kunyhó kopárnak tűnt. Angélique eltüntetett minden színt, még a nem létező ablakokon virító kalikófüggönyöket is. - Elkísérem Sacramentóba, és gondoskodom arról, hogy rendes helyen szálljon meg. - A homlokára tapasztotta a kezét.— Jól van, Mr. Hopkins? - kérdezte Angélique. Eszébe jutott Bili Ostler, és hirtelen aggódni kezdett.— Az igazat megvallva, voltam már jobban is. Charlie Bigelow nagyon bekapott valami náthát, és talán elkaptam tőle. Leülök egy percre...Angélique odahúzott egy széket, és vizet töltött.— Mióta érzi így magát?— Két-három napja. Gondoltam, majd elmúlik, de egyre rosszabb lesz. És most már a fejem is...— Le kéne feküdnie.A férfi nem vitatkozott, és amikor felállt a székről, megtántorodott, hogy Angelique-nak kellett megtámasztania.— Rendben leszek — mondta Seth, amikor végre a párnán volt a feje. - Csak le kell hunynom a szemem néhány percre. Menjen csak. A postakocsi nemsokára itt lesz. Szóljon, hogy két utas van.Seth becsukta a szemét, Angélique pedig levette a kesztyűjét, és a férfi homlokára tette kezét. Seth valósággal tüzelt.Angélique Bill Ostlerre és a feleségére gondolt. Majd a barackot áruló farmerre nyolc nappal azelőtt, és a látomására, miszerint az egész tábor megbetegszik.Az ajtó felé pillantott. Néhány perc múlva itt a postakocsi. Seth felnyögött. Fájdalmas hang volt.Angélique levette a főkötőjét, odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült. Tizenöt perc múlva már hallotta is a postakocsi zörgését az úton. De nem mozdult Seth mellől.Seth napnyugta után ébredt, és Angélique beleerőltetett egy kis langyos kávét. De gyümölccsel, kétszersülttel már hiába kínálta. A férfi próbált kikászálódni az ágyból, mondván, hogy át kell mennie Charlie-hoz, de nem volt hozzá ereje. Angélique kényelembe helyezte, aztán átment Ostlerhez, vett takarókat és még egy párnát, aztán visszajött, és megágyazott magának a padlón.Másnap reggelre Seth még rosszabbul volt.

Angélique előbb a férfi izzó homlokát tapintotta meg, majd a pulzusát kereste. Abnormálisan alacsony volt ehhez a magas lázhoz képest. Angelique-ot hirtelen elöntötte a pánik. Eszébe jutott a Mexikóvároson tíz évvel azelőtt végigsöprő járvány. A magas láz és alacsony pulzus megrémisztette az orvosokat. A rettegett betegség, a febre tifoidea, a tífuszos láz jele.Félelmében lehunyta a szemét. Igaza volt a barackárussal kapcsolatban. Mexikóban szállítónak nevezik az ilyet a curanderák. Betegséget hozott Devil's Barba. A lányt valósággal megbénította a félelem és a tehetetlenség. A tífuszba sokan belehalnak, még erős, egészséges, fiatal emberek is.Kétségbeesetten gondolkodott, mihez kezdjen, kitől kérjen segítséget. Seth közben felébredt, és láztól csillogó szemmel nézett rá. - Még itt van? - suttogta. - Hozna egy kis vizet? — Hirtelen a padló fölé hajolva hányni kezdett. - Istenem, nagyon sajnálom — nyögte, és visszahanyatlott az ágyra. Angélique rémülten látta, hogy a férfi magát is összepiszkolta.És hirtelen minden, ami az elmúlt hetekben történt - az utazás a Betsy Lainen, a nőárverés, Devil's Bar -, újra előjött benne, amolyan rosszindulatú, fekete dagályként söpört végig rajta, és Angélique egyszerűen nem bírta tovább. Sírva szaladt ki a kunyhóból. Az apja után vágyott. Gyűlölte ezt a helyet. Gyűlölte Seth Hopkinst.Vakon menekült a táborból. Átgázolt a patakon, és felfelé mászott a facsonkokkal borított emelkedőn.Végül elérte az erdőt. Ott lerogyott a földre, és keserűen zokogott. Benne volt ebben a sírásban minden magányossága, tehetetlensége és honvágya. Aztán fájdalom szorította abroncsként a fejét, és nem volt a keze ügyében a gyógyszer. Nem volt más választása, mint átadni magát a rohamnak, ennek az átkozott betegségnek, amelyet Angéla nagymamától örökölt.A fájdalom valósággal megbénította. Feküdt a földön, és képek töltötték meg az agyát. Nem jóslatok vagy hallucinációk, hanem régi emlékképek. Hatéves volt: az a fura eset a Rancho Palomán, amikor az esküvőre érkeztek, de valami történt, és hirtelen távozniuk kellett. Angelique nem tudta, mi lehetett az, de aztán eszébe jutott, milyen ideges, szinte hisztérikus volt akkor az anyja. Carlotta, akire Angelique mindig is erős, gyakorlatias nőként emlékezett, csak hisztériázott. Ahhoz volt köze, hogy Marina nénje rejtélyes módon eltűnt. És valami történt Navarro nagyapával is. De ami most élesen kirajzolódott Angelique agyában, akár körötte a hegyek csúcsai, az Angéla nagymama sápadt, tiszta, gyönyörű arca volt. És a hangja, amely ugyanolyan tisztán csengett, mint itt a fák közt a madarak éneke. - Megtettem, amit tennem kellett. Mondhatjátok, hogy rosszat tettem, és talán igazatok is van, de akkor is ezt kellett tennem. - Aztán Carlotta pánikba esett. - El fognak vinni, anya. Felakasztanak. Menekülnöd kell. El kell rejtőznöd. - És nagymama nyugodtan, erőt sugárzón válaszolt: - Nem menekülök, és nem fogok bujkálni. Bármit ró is ki rám az Úr, szembenézek vele. A Navarro asszonyok nem gyávák.D'Arcy másnap elvitte onnét a feleségét és a lányát, és az eset emléke lassan elhalványodott Angelique agyában. Most a beteges fejfájás közepette azon tűnődött, mi történhetett azon a végzetes estén, és miért gondolta anyja, hogy Angéla nagymamát letartóztatják és felakasztják. És hová tűnt Marina nénje, vajon megtalálták-e valaha is?Ki lovagolt el az éjszakába, hogy csak úgy dobogtak a ló patái?Végül kezdett elmúlni a roham. A fejfájás alábbhagyott, a hangok és képek elhalványultak, akár az álmok hajnaltájt. Amikor Angelique kinyitotta szemét, mintha most először látta, szagolta és hallotta volna az erdőt. Milyen fenséges! Milyen szép! Mélyen beszívta a levegőt, és mintha erőt szívott volna magába vele. „A Navarro asszonyok nem gyávák" Körülnézett ebben az erdei Paradicsomban, amelyben hirtelen találta magát. A fák közt idelátszott az egyszerű kis bányásztábor, amelyet nem is oly rég még megvetett. Megteszem, amit tennem kell, gondolta.

Amikor visszaért a kunyhóba, Seth éppen próbált levetkőzni. A férfi már töltött vizet a lavórba, de aztán összeesett. A takaró és az ágynemű csupa hányadék volt. Angelique újraágyazott egyetlen tartalék ágyneműjével, lefektette a férfit, betakarta a takaróval, amelyet a férfi a télre gondolva tett félre, aztán átment Eliza hoteljébe. A szobalánytól megtudta, hogy Miss Gibbons beteg, s vele együtt a hotel négy vendége is. De a szakácsnő a konyhában volt, és tőle kaphatott kenyeret és levest, sodót és kolbászt. Szerzett tiszta ágyneműt a szobalánytól, majd átment Bili Ostlerhez, aki ugyan lázas volt, de makacskodott, hogy semmi baja. Mégis figyelmeztette Angelique-ot.— Az ilyen magas láz veszélyes, ha nem viszik le gyorsan. Végleges agykárosodást okozhat, és bele is lehet halni. Tartsa Seth bőrét nedvesen, és sokat legyezze. Sokat itassa hideg vízzel. És ne próbálja kimosni az ágyneműjét. Mindent el kell égetni. Ruhákat, ágyneműt, mindent.Végül kölcsönkért egy priccset Llewellyntől, a walesitől, hogy legyen min aludnia.Mikor visszatért a kunyhóba, Seth a hasát markolva nyögött. Angelique megmelegítette az ételt, amelyet a hotelből hozott, de a férfi nem volt képes lenyelni.Seth hőmérséklete három napon át fokozatosan emelkedett, aztán megállapodott. A hányásrohamokat hasmenés követte. Angelique kénytelen volt újabb lepedőkért visszamenni a hotelbe. A használtakat elégette a kunyhó mögött. A férfi erőtlenül hevert az ágyon, és igyekezett nem kimutatni a fájdalmát, de Angelique Bili Ostlertől tudta, mit tesz az emberrel a tífusz, hogyan hat a belekre, milyen gyötrelmet okoz.Meg is kellett fürdetnie Sethet, így aztán Angelique félretette szégyenlősségét. Elvégre volt már férjnél! Meleg vízzel végigmosdatta, de a férfi méltóságának megőrzése végett mindvégig Seth ágyékán hagyta a takarót. Látva a sebhelyeket a férfi hátán, közelebb hozta a lámpást, és szemügyre vette őket. Olyan sok sebhely keresztezte egymást a bőrén, hogy meg sem tudta számolni. Többévesek lehettek. Nyilván a börtönben korbácsolták meg. A bokáján és csuklóján levő sebeket a lánc és a béklyó okozhatta. Angelique sírva fakadt. — Szűzanyám! — suttogta, és keresztet vetett. Könnyek csorogtak a sebhelyekre. - Szegény ember.A láz magas maradt, Seth vadul reszketett delíriumában. A mellén és a hasán vöröses kiütés jelent meg, és úgy aludt, mintha kómába esett volna. Angelique-on úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten próbálta nedves ruhákkal levinni a lázat. Éjjel-nappal ott volt mellette. Nedves borogatást tett rá, legyezgette, próbálta hideg vízzel itatni. Időnként elszunnyadt, aztán hirtelen felriadt, és dolgozott tovább. Eszébe jutott, hogy Mexikóban a nyár hevében a hölgyek be szokták kölnizni a csuklójukat és a halántékukat, így saját illatszereiben fürdette Sehtet, hátha a párolgó alkohol segít lehűlnie egy kicsit. Amikor kifogyott belőle, elment a szalonba. Egy lelket sem talált, így aztán elvette az utolsó üveg whiskyt, és azzal mosdatta a férfit.Amikor elégette az utolsó lepedőt is, újra elment a hotelbe, de nekik sem volt már, ahogyan Bili Ostlernek sem. Devil's Bar fölött orrfacsaró füst terjengett a sok tűztől, amelyekben mind ruhák és ágyneműk égtek. így aztán visszament a kunyhóba, kinyitotta a ládáját, és kivette az alsószoknyáit. Beborították az ágyat a finom vászonból készült kelmék. Amikor elfogytak az alsószoknyák, a ruháit tépte darabokra. Az oldalára görgette Sethet, alá terítette a smaragdszínű selymet vagy rózsaszín szatént, összetekerte a piszkosat, és kidobta a hátul füstölgő halomra. Gyufát gyújtott, és selymeit, szaténjait elemésztették a lángok.Mivel az ő ruhái ágyneműnek kellettek, kinyitotta a ládát, amelyben Seth tartotta a maga ruháit. Talált egy különös nadrágot, amelyet valami blue jean nevű anyagból készítettek. A zsebeket fémszegecsek rögzítették rajta. Hozzá a férfi egyik háziszőttes ingét vette fel. Betűrte, és egy kötéllel összehúzta a derekán a nadrágot, hogy le ne essen. A hajával sem volt ideje vesződnie. Kifésülte, és két hosszú copfba fonta. Bili Ostler megdöbbent a láttán. - Azt hittem, egy indián nőt látok.

Seth nem volt képes tömény ételt legyűrni, így aztán Angelique úrrá lett a tűzhelytől való félelmén. Elvégre a főzés most élet-halál kérdés lett. Rájött, hogyan kell a rizst pont megfelelő állagúra főzni, tett hozzá sót és cukrot is, hogy ezzel erősítse fel Sethet. Zabkása. Leves marhahúsból és zöldségekből. Hideg tea.Amikor az étel elfogyott, ismét elment a hotelbe, de senkit nem talált. Az ebédlő és a konyha kihalt volt. Nyögéseket hallott odafentről, valaki öklendezett. Hátul bűzlő ágyneműk füstölögtek. Elment hát Bili Ostlerhez. A férfi már komolyan beteg volt, alig tudott elvánszorogni az ajtóig.— Segíthetek valamit? — kérdezte Angelique.— Minden az Úr kezében van, Miss D'Arcy. Tífusznál nem lehet megmondani, ki marad életben, és ki hal meg. A Mindenhatóé a döntés.Ezzel összeesett. Angelique az ágyához támogatta. Most látta csak, milyen rossz bőrben van Mrs. Ostler. Mintha a halál küszöbén lenne. Kiszolgálta magát a boltban, és otthagyott egy aranyporos zacskót.Innen Swensonékhoz ment, hogy tojást vegyen. Itt Ingvar ápolta a feleségét. Angelique benézett Mrs. Swensonhoz, és látta, hogy a baba a karjában alszik. Jobban megnézte. Aztán keresztet vetett.— Mr. Swenson, a baba...— Tudom. De nem engedi eltemetni szegény apróságot.Elhagyatott volt a tábor, csak kóbor kutyákat látott. És új sírokat a hegyoldalban. Nem tudta, kit temettek oda, és kinek volt annyi ereje, hogy sírt ásson. A betegség bűze lengte be a telepet. Emlékezett erre a bűzre évekkel azelőttről, amikor Mexikón söpört végig a kór. És emlékezett a temetésekre. Temetések éjjel-nappal. Lesz még jó néhány áldozat Devil's Bárban is, mire a járvány véget ér.Minden percben Seth mellett maradt. Amikor a férfi delíriumában és fájdalmában hánykolódott, a karjába fogta. És amikor felemelte, hogy megetesse, amikor végigsimított az arcán, olyan gyengédség fogta el, amilyet még soha nem érzett. Minden este kimerülten zuhant ágyba.Tizenhét nappal azután, hogy távoznia kellett volna a délutáni postakocsival, este Angelique végignézett Seth sovány arcán és kimerült testén, amelyen alig maradt némi hús. A férfi szeme beesett volt, haja szétterült a párnán. Napok óta nem nyitotta ki a szemét. Angelique tudta, hogy nem maradhat életben valaki, akit két héten át éget egy ilyen láz. De semmi mást nem tehetett. Kimerült volt, legyengítette az éhség, és úgy érezte, beleőrül az álmatlanságba. Nézte az ágyban fekvő férfit, szeme nem láztól, hanem a szellem zavarodottságától csillogott.Devil's Bar csöndes volt. Többé nem hallatszott ide a szalonból zongoraszó, a lovak, szekerek állandó jövés-menése az útról, nem hallatszott be emberek hangja. Angelique már nem is emlékezett, mikor beszélt utoljára valakivel. Amikor elment meglátogatni Charlie Bigelow-t, holtan találta a saját ürülékében heverve. Senki nem ápolta, senki nem törődött vele. Többé nem jöttek látogatók Devil's Barba. Napokkal ezelőtt járt erre utoljára postakocsi. A világ magukra hagyta őket. Meghalni.Éjfél közeledett, és a lámpásban már alig pislákolt a maradék olaj lángja. Angelique Seth ágya mellett ülve úgy érezte, mintha árnyak gyűlnének köré. Először azt hitte, Charlie Bigelow, a Swenson baba és Eliza Gibbons két szobalányának kísértetei. Aztán rádöbbent, hogy nem kísértetek látogatják, hanem emlékek törnek elő. Rég elnyomott emlékek, dolgok, amelyeket anyja mesélt neki gyermekkorában kaliforniai családjáról. Angelique, aki rajongott apjáért, a Navarrók ellen fordult, amiért azok csúnyán bántak vele. De most már emlékezett rá, hogy Angela nagymama fiaként fogadta Jacques D'Arcyt. Emlékezett arra is, amikor egy tiszt jelent meg az haciendan, és tudatta vele, hogy a férje meghalt a chepultepeci csatában. Angelique soha életében nem érezte olyan egyedül magát. Apja már elment, és anyja halott volt. Senkije nem maradt. De most hirtelen eszébe jutott a sok kuzin. Valami karámba zárt medve, és hogy

egy csomó gyerek van körötte, aki mind a rokona. Még soha nem gondolt rá, de nagy családja van. És ilyen időkben milyen megnyugtató a család gondolata.S csakugyan itt voltak vele az emlékeiben, és megnyugvást hoztak. És valami mást is: segítséget a bajban.Angéla nagymama a konyhaasztalnál, amelyet a hatéves Angelique épphogy elér. Valamit készít egy pohárban, s türelmesen magyarázza a gyereknek, mint csillapítja a lázat a fa kérge.Angelique gondolkodás nélkül kirohant a kunyhóból, lefutott a patakpartra, és a víz mentén szaladt a holdfényben, míg talált egy fűzfát. Rávetette magát, és ujjaival tépte a kérgét. Aztán visszasietett a kunyhóba, vizet forralt, beletette a fűzfakérget, hagyta lehűlni, és egy keveset Seth ajkai közé erőltetett. A férfi köhögött, és kiköpte. Angelique ismét a szájához emelte a poharat. De Seth már nem tudott inni. Angelique belemártott egy zsebkendőt a teába, és arról csavarta az italt a férfi ajkai közé. Teltek az órák, és a főzet fokozatosan elfogyott.Végül rózsafüzérét markolva az ágy mellé térdelt, Seth mellkasára hajtotta a fejét, és tiszta szívéből imádkozott. így aludt el, és arra ébredt, hogy a férfi keze ott van a fején.A láz megtört, a krízis elmúlt.* * *

Bár Seth még beteg volt, Angelique már ott hagyhatta annyi időre, amíg elment a többieknek is segíteni. Etette és fürdette a betegeket, rengeteg babot főzött azoknak, akik jobban voltak, segédkezett temetni, elégetni a ruhákat és ágyneműket, és megosztotta a többiekkel a fűzfatea titkát. Esténként Seth ágya mellett ült, és felolvasott a férfinak az Állattenyésztésből. A férfi bágyadtan elmosolyodott, amikor azt hallotta a szájából: „Ha az ember tojót akar tenyészteni, a fehér Leghorn a legjobb", és később, amikor már jobban erőre kapott, hangosan felnevetett, mikor Angelique komoly hangon olvasta, hogy „A Holstein tehén négyszer annyi tejet ad, mint a hagyományos hústehén..." S végül Devil's Bárban elmúlt a járvány. Már napok óta nem volt temetés, az emberek kezdtek visszatérni korábbi életükhöz. A szörnyűségeket maguk mögött tudva szemügyre vették a lelőhelyeiket. Seth már képes volt kiülni a székbe, és a tekintete tiszta volt, a betegség árnyéka is eltűnt belőle. - Éhen halok - mondta.Angelique főzött valami táplálót. Seth megdöbbent, milyen tökéletes krumplis palacsinta lett, puha volt a belseje és finoman ropogós a széle, kellően fűszerezve. Evés közben megkérdezte, mi van a többiekkel. - Ingvar Swenson elvesztette a feleségét és a babát. Mrs. Ostler is meghalt. - Nehéz volt erről beszélni. Harminckét friss sír volt a hegyoldalban.- Eliza? - kérdezte a férfi.- Mrs. Gibbons még mindig nagyon beteg.- Meglátogatom, ha már lábra tudok állni. Mondtam valamit lázálmomban?Angelique elmosolyodott.- Bocsánatot kell kérnem?- Egyszer felébredt, végignézett rajtam, és azt mondta, nem is tudta, hogy vannak angyalok a pokolban. Beszélt az anyjáról is. Hazamegy?- Nem mehetek haza. Nem akarják.- Az apjáról elhiszem. Nagyon haragudhat. De az édesanyja biztosan örülne, ha látná.- Aznap, amikor kiengedtek a börtönből, hazamentem. Anyám azt mondta, menjek onnét, és többé ne is térjek vissza. Azt mondta, most miattam van a nyakán egy nyomorék. Öltem volna meg, vagy ne is avatkoztam volna bele. Azt mondta, az élete miattam százszor rosszabb lett, mint volt.- Meg fogja gondolni magát. Mégiscsak az anyja.- Tavaly elküldtem neki az összes aranyat, amit az első hónapban gyűjtöttem, több mint ötszáz dollárt. Visszaírt, hogy tartsam csak meg a pénzem, apám úgyis csak italt verne rajta. -A fejét csóválta. — Nem akarnak. Egyedül vagyok. Mostanra belenyugodtam.

Angelique éles fájdalmat érzett a szívében. Legszívesebben a karjába vette volna, hogy sírva értesse meg vele, nincs egyedül, van, aki szereti. De nem volt képes megmozdulni, sem kimondani e szavakat.- Most pihenjen — mondta inkább. — Nemsokára elég erős lesz ahhoz, hogy lemenjen a patakhoz, és dolgozzon a helyén.- Hogy lehet, hogy én megbetegedtem és maga nem?- Én nem ettem a barackból.

- Én sem eszem többé, az biztos. Honnan tudta, hogy nem szabad ennünk a gyümölcsből?- Mexikóban a curanderáink szerint vannak olyan emberek, akik hordozzák a betegséget, de maguk nem betegszenek meg tőle. Ha valaki olyan ételt eszik, amelyet ők főznek, olyan vizet iszik, amelyet ők töltenek, ledönti a láz. Én pedig éreztem, hogy ez az öreg ilyen hordozó.A férfi pillantása végigsiklott Angelique testén.- A copfot leszámítva olyan, mint egy fiú.- Nincs több ruhám — mondta a lány mosolyogva, aztán arcára tapasztva a kezét sírva fakadt.

* *

Amikor Seth már elég erős volt hozzá, elment meglátogatni Eliza Gibbonst, aki addigra már teljesen felépült, aztán megnézte helyét a pataknál.Arra tért vissza, hogy Angelique csomagol. Most már nem volt szüksége az útiládára. Egyetlen kis táskába befért minden holmija.- Amikor San Franciscóba érkeztem, az a remény éltetett, hogy találok valakit, aki a gondomat viseli. Mr. Boggs. Az apám. Vagy valaki, aki elvesz feleségül. Soha nem álmodtam volna, hogy képes lehetek magam boldogulni. De most már tudok mosni, főzni, rendben tartani egy házat. Még beszélni is megtanultam úgy, mint egy amerikai. Táborból táborba, bányásztelepről bányásztelepre fogok járni, főzök és vasalok, és ellátom magam, amíg rá nem bukkanok apámra.- De nem mehet el!Angelique álla megremegett, és a lány elfordult.- Innentől elválnak az útjaink, Mr. Hopkins. Csak bányásszon tovább, és törődjön Eliza Gibbonsszal, aki szerelmes magába. Én pedig megtalálom az apám.Megriadt, amikor a férfi megmarkolta a vállát.- Szükségem van rád, Angelique. Mielőtt beléptél volna az életembe, színek nélküli világban éltem. Minden csak barna, szürke és fekete volt. De te elhoztad a szivárványt és a napnyugtákat, és a világ minden virágát. Úristen, hát elment az eszem korábban? Sötét kunyhóban tartottalak, ahogyan engem sötét szénbányában tartottak, majd később a börtöncellában. Te arra születtél, hogy napsütésben élj, Angelique. Minden reggel lementem a patakhoz, ahol sziklák és fák, madarak és napvilág volt, és itt hagytalak a sötétben. Ahelyett hogy sétálni vittelek volna a fák közé. Még azt a helyet sem mutattam meg, ahol dolgozom. Börtönbe zártalak, ahogyan egykor engem is.Két kezébe fogta a lány arcát, és szenvedélyesen folytatta.- Hallgass meg, Angelique. Elegem van az aranyásásból. Van még arany a patakban, de nem vagyok mohó, van annyim, amennyire szükségem van. A többi legyen azé, aki utánam jön. Különben is, gazdag ember vagyok. American Fork bankjában van a vagyonom, és kell egy asszony, akivel megoszthatom. Egy asszony, akibe szerelmes vagyok, akire szükségem van, és életem végéig magam mellett akarom. Kérlek, mondd, hogy a feleségem leszel.

Különben is, hogyan indíthatnék be egy farmot a segítséged nélkül? Úgy, hogy nem vagy ott, és nem hallgatod a szél hangját, amely megmondja, mit tegyünk?És hogyan válaszolhatott volna, ha egyszer a férfi hirtelen szájon csókolta?- Hahó! Van itt valaki?Mire megfordultak, egy idegen állt az ajtóban. Egy szarvasbőr ruhát és szőrmekalapot viselő fehér férfi.- Aszongyák, hogy maguk egy D'Arcy nevű franciját keresnek. Ha akarják, odavezethetem magukat.* * Hosszú útnak ígérkezett. Öszvéreket és téli ruhákat vettek, csak azután indultak a hegyekbe. De előbb megálltak American Forkban, és a békebíró előtt hűséget esküdtek egymásnak. Mire D'Arcy sírjához értek messzi északon, már friss hó fedte a földet.Angelique letérdelt, és elmondott egy imát. Aztán rózsafüzérét a fakeresztre akasztotta. Apjától kapta ezt a füzért, amikor elsőáldozó volt.A nyomkereső, aki idevezette őket, Angelique-hoz fordult.— Ott van ni, a sqaw, akivel az apja élt.Angelique arrafelé nézett. A fák között egy indián nőt pillantott meg. Szarvasbőr ruhát viselt ő is, hosszú, ősz haját összefonta.— Nem házasodtak rendesen össze, de Jack rajongott érte — mesélte a nyomkereső. Bicegett, és a fejét csóválta. — Nehéz élet vár most rá. Nincs mellette férfi, aki megvédené. - Aztán vállat vont. - De hát mit tegyünk? Amúgy is csaknem eltűnt a fajtája.Csak nézték egymást az erdő csendjében, az erdei asszony és a városból való nő, mindkettőnek hosszú a copfja, sötét, mandulavágású a szeme. Egy varázslatos pillanatra a téli csend magához ölelte őket. Aztán az idősebb nő megfordult, és eltűnt a fák között.Angelique Seth kezébe csúsztatta a kezét.— Szeretnék visszamenni Los Angelesbe. Látni akarom, hogy megvan-e még az hacienda, él-e még Angéla nagymama.— Egyenesen odamegyünk, édesem. És ott veszünk farmot. A fényben és napsütésben. Soha többé nem ismerjük a sötétet.

Tizenötödik fejezet

Erica egyre csak Jared csókjára gondolt.Olyan váratlan volt, és valósággal áramütésként érte. Egy pillanatra úgy érezte, rögvest lángra lobban tőle. Aztán elájult. Az oxigénhiánytól, mondta a mentős. Attól, hogy olyan sok időt töltött a barlangba zárva.Egyre csak ez járt az eszében, még az után a döbbenetes lelet után is, amit reggel találtak, miután a maradék törmeléket is eltakarították a bejáratnál. Még azután is, hogy kinyitotta a titokzatos, olajjal impregnált szövettáskát, és rádöbbent, mit tart a kezében, még azután is, hogy elvitte Jaredhez, és látta, milyen izgatott lett a férfi, és még azután is, hogy kellően végiggondolta az új lelet jelentőségét, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, ahogyan Jared megcsókolta, amikor kihúzta a barlangból.A rendőrség letartóztatta Charlie „Coyote" Braddockot, aki bevallotta, hogy ő tett robbanóanyagot a barlang bejáratához, hogy véget vessen a további ásatásoknak. És mivel az eset még jobban elmérgesítette a vitákat azok közt, akik le akarták pecsételtetni a barlangot, és azok között, akik turistaattrakciót csináltak volna belőle, Erica és Jared úgy érezték, még jobban kell sietniük, ha meg akarják találni a csontváz legvalószínűbb leszármazottját. Az impregnált, vízhatlan zacskó, amelyet Erica reggel talált, váratlan kulccsal szolgálhatott hozzá.A zacskóban egy pergamen volt. Penészes, de még olvasható birtokadományozó levél egy bizonyos Navarro számára egy Rancho Paloma nevű birtokról. A birtok határai: la cienagas (a láp), le brea (szuroktó), El Camino Viejo (a régi út). Az egykori Los Angeles-i birtok holléte ma is egyértelmű volt. El CaminoViejo neve sokszor változott a spanyol uralom óta — Orange Street, Sixth Street, Los Angeles Avenue és Nevada Avenue, míg végül meg nem kapta mai nevét: Wilshire Boulevard.Így aztán Erica és Jared a Los Angeles-i levéltárba mentek. Egész délelőtt a nyilvános feljegyzéseket tanulmányozták 1827-ig visszamenően. Az asztalon halomban álltak előttük az iratok, jelentések, jókora kötetek, térképek, fényképek, komputerlemezek és videokazetták. Jared a földhivatali bejegyzéseket, adásvételeket kereste, Erica pedig a családneveket kutatta.Végül hátradőlt, nyújtózkodott, és egy pillanatig elnézte Jaredet, aki feszült figyelemmel ült a régi feljegyzések előtt. Az a csók gyengéd és mégis sürgető volt, és amikor Erica ajka ki¬nyílt, a férfi nyelve az övét kereste. Alig egy pillanat volt az egész, de több izgalom volt benne, mint ezerévnyi kézfogásban és lopott pillantásban. Jared olyan lángot gyújtott benne, amely még most is égett, és amikor a férfi a kávéjáért nyúlt, Erica úgy gondolta, még soha életében nem látott ilyen szexi mozdulatot.— Van valami? — kérdezte.Jared megdörzsölte a tarkóját, és ránézett. Erica megesküdött volna, hogy mintha elektromos áram vibrált volna a két szempár között. Azok a sötét íriszek valósággal izzottak.— Amennyire meg tudom állapítani, a Rancho Palomát 1866-ban felparcellázták, és eladták az újonnan jött amerikaiaknak — mondta, és a hangja elárulta, hogy szívesebben beszélne intimebb dolgokról, mint a régi feljegyzésekről.Legalábbis Erica így képzelte. Valójában fogalma sem lehetett, mi jár Jared eszében. Az után a pillanat hatása alatt született csók után nem volt több.— Vagyis ekkor temették az oklevelet a barlangba? — tűnődött hangosan. - 1866-ban? A robbanás és a földomlás, majd az ezt követő mentés után nem lehetett pontosan meghatározni, melyik rétegbe ásták el az oklevelet.— Talán. Lehet, hogy valaki meg akarta akadályozni az eladást, és úgy gondolta, hogy ha elássa az oklevelet, eléri a célját.— De miért a mi barlangunkba? Miért temette el a birtoklevelet pont az Első Anya barlangjába.

Jared szórakozottan dörzsölgette az állát.— Csaknem olyan - morogta -, mintha valaki azzal, hogy a barlangba temette az oklevelet, jelképes módon visszaadta volna a földet az Első Anyának.- Valaki, akinek valami köze volt hozzá? Talán egy leszármazott?Találkozott a pillantásuk, és ugyanabban a pillanatban ugyanaz a gondolat ötlött mindkettejük agyába.— Ha így van, és ha megtaláljuk ezeknek az eredeti Navarrók-nak a mai leszármazottait, arra is van esély, hogy azonosíthatjuk a csontvázunkat — tört ki Erica izgatottan.Jared hátratolta a székét, és felállt, nyújtózkodott. Erica a kemény izmokon feszülő ingen legeltette a szemét.— Na és te, mit találtál a Navarrókról? - kérdezte a férfi. Jarednek is nehezére esett a feladatára koncentrálni. Még mindig az a hihetetlen történet járt a fejében, amelyet Erica azután mesélt el neki, hogy kihúzta a barlangból.Jared akkor leültette a lányt, nyugtatgatta, Erica pedig elmondta ezt a fantasztikus történetet. Most tudta meg róla, hogy ötéves volt, amikor elhagyták a szülei, és nevelőotthonokban élt, míg végül megmentette egy ügyvédnő, akit nem is ismert. És hogy azért harcol olyan keményen az Emerald Hills-i Hölgyért, mert más senki. Jared most már megértette, mi hajtja. A jog szerint a tizenhat éves Ericának elvileg az államnak kellett volna a gondját viselnie. És mégis, elég volt annyi, hogy az ügyében komolyan félreértsék a tényeket, és az igazságszolgáltatás tévedése máris egy olyan büntetőintézménybe vetette volna a fiatal lányt, ahonnan feltehetőleg nem jött volna ki. Az az ügyvédnő viszont észrevette az ügy személyes oldalát. Erica a számára nem puszta szám volt egy ügyiraton, hanem ember, akinek jogai vannak. Akárcsak az Emerald Hills-i Hölgynek, akinek ugyancsak az államnak kéne a gondját viselnie, s mégis újratemetnék, hogy aztán örökre elfeledjék.Kár, hogy nem ismertem Lucy Tylert, gondolta a férfi. Miután őt nevezték ki Erica gondnokául, talált számára egy jobb otthont, ahol rendszeresen látogatta. — O lett a mentorom - magyarázta Erica. - A jó ég tudja, mit látott bennem, ami miatt érdemes megmentenie, de én örömöt akartam szerezni neki, azt akartam, hogy büszke legyen rám. Azt hiszem, hogy a szívem mélyén semmi önbecsülésem nem volt. Igazából nem azért akartam kezdeni magammal valamit, mert hittem magamban, hanem mert hittem benne. Miután leérettségiztem, felvettem a nevét. Azon a héten halt meg, amikor megszereztem a PhD-met. Lymphoma. Titokban tartotta, hogy ne vonja el a figyelmemet a tanulástól.— Nem sokat — felelte most Erica Jared kérdésére a Navarrók-ról. Mostanáig egy jókora könyvet tanulmányozott, a Kalifornia alapító családjait. — Mindössze annyit ír, hogy a Navarro család a Rancho Palomán élt. De semmi további információt nem ad róluk. És most több ezer Navarro lakik LA megyében. Még ha úgy döntenénk is, hogy mindegyiket felkeressük, akkor sem biztos, hogy a Rancho Paloma-i Navarrók egyáltalán LA-ben maradtak.A férfi bólintott.— Éhen veszek. Van lenn egy burritobüfé. Marhásat vagy babosat kérsz?— Csirkéset — felelte Erica. — És bármilyen diétás üdítőt.A férfi után nézett, élete ezen váratlan és hirtelen fordulatán tűnődött. Ki gondolta volna, hogy az összes férfi közül, aki megpróbált áttörni a szívét körülölelő páncélon, pont Jared Black, régi ellensége lesz a győztes? És most mi legyen? Most nekem kell lépnem? De hogy lehetek biztos benne, hogy az a csók valami kezdetét jelentette? Mi van, ha Jared megbánta már, és legszívesebben elfelejtené? A jövő, titkaival és meglepetéseivel, egyszerre izgatta és megrémisztette.Kényszerítette agyát, hogy visszatérjen a valósághoz: hogyan kötődhet az okirat a barlanghoz?

Hatalmas tömeg történelmi tényanyag várja a kutatót: újságarchívumok, születési és halálozási, házassági anyakönyvek; adófeljegyzések, rendőrségi akták. Ezernyi évkönyv, krónika, emlékkönyv, napló, feljegyzés, regiszter, statisztika, lista, főkönyv, hirdetmény és bírósági irat.Hol kezdje?Úgy döntött, hogy a statisztikákkal kezdi - talál-e olyan Navarrót, aki 1865 és 1885 között halt meg. Leült az egyik komputerterminál mellé, és kiválasztotta az adatbázist. Ezek a régi feljegyzések nem voltak pontosak, és sok név után állt kérdőjel. Amikor Jared megjött az ebédjükkel, leült mellé, és kicsomagolta az illatos burritót, Erica megszólalt.- Mi lenne, ha feladnánk egy hirdetést az újságban? Kérjük, hogy akinek információja van Mr. vagy Mrs. Navarro hollétéről 1866 táján...A férfi a fejét csóválva nevetett. Erica kinyitotta diétás kóláját.— Olyan, mintha eltűnt személyt jelentenék be.Csöndben ettek, és nézték a jövés-menést. Tanárok, történészek, írók, a családfájukat kutató emberek — míg végül Erica azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét egy vörös hajú fiatalasszonyról, aki arra kérte a levéltárost, hogy segítsen neki megtalálni egy bizonyos McPherson család felmenőit. Valamikor a századfordulón jöttek Los Angelesbe. — Az anyám családja — hallotta Erica a fiatalasszony hangját.És hirtelen nagyot dobbant a szíve.Azonnal letette a burritót, visszament a számítógép-terminálhoz, lezárta a statisztikai adatbázist, és kinyitotta a Los Angeles-i rendőrség adatbázisát a lezárt és nem folyamatban lévő ügyekről. Körzet, ügyosztály és dátum alapján lehetett keresni. Erica kiválasztotta az eltűnt személyeket, és hosszan meredt a képernyőre. Most kezdett csak igazán szavakat ölteni benne az ötlete. Lehet, hogy anyám eltűnését bejelentették?Igaz, évekkel azelőtt próbálta felkutatni a családját, de akkor még nem létezett ilyen számítógépes adatbázis. A kutatáshoz hatalmas irattömegen kellett átrágnia magát az embernek, időrabló és végül eredménytelen vállalkozás. De most hirtelen elöntötte a remény, és ahelyett, hogy Navarrókat keresett volna, az 1965-ös évet gépelte be, azt az évet, amikor anyja a hippiközösségbe érkezett. A további rovatokba beírta, hogy nő, fehér, terhes, és harminc év alatti. Csak játék, nyugtatgatta magát, de azért ujjaival idegesen dobolva várta az eredményt. Ugyan mik az esélyek? Az is csak találgatás, hogy az anyja megszökött otthonról, hogy hippi legyen. Lehet, hogy szülői engedéllyel távozott. Talán még örültek is, hogy megszabadultak tőle, és senki nem jelentette be a rendőrségen, hogy eltűnt.Amikor bejött az eredmény, Erica idegesen futott át az eltűnt lányok nevein. Rengeteg tinédzser lány szökött meg otthonról abban az évben, és jó néhányan terhesen. Bármelyikük lehetett az anyám.Újra elolvasta a listát, most már gondosabban, magában kimondva a neveket, hátha valamelyikről beugrik valami.Aztán: Monica Dockstader. Tizenhét éves. Haja barna. 173 centi, 60 kiló, négy hónapos terhes. Utoljára a Palm Springs-i Greyhound buszállomáson látták-Dockstader. Valami megmozdult a tudatalattijában. És a dátum. Június. Ami azt jelenti, hogy Monica Dockstader gyereke novemberben volt esedékes. Amikor ő született.Visszament a kiszolgálópulthoz. Az 1965-ös újságok mikrofilmjeit kérte. A Los Angeles Timesra és a Herald Examinerre szűkítette a keresést. Egy nézőhöz vitte a filmeket, és remegő ujjakkal töltötte be az első filmet.Nem egész öt percbe tellett.- Uramisten! Jared felnézett.- Találtál valamit?- Azt hiszem, megtaláltam... - A férfi felé fordult. A szeme kitágult, hangja elhalkult. - Megtaláltam az anyámat.

A férfi mögé lépett, és homlokát ráncolva nézte a mikrofilmolvasón az újságfőcímet. „Eltűnt a Palm Springs-i datolyabirodalom örökösnője. Folyik a kutatás. A család jutalmat ajánlott fel." A harmincöt éves újságcikk rövid volt. Megszólaltak benne a lány szülei is, kérték, hogy jöjjön haza. - Jelenleg a Moonbeam, Holdsugár nevet használja - mondta Kathleen Dockstader, Monica édesanyja.- Moonbeam... - suttogta Erica. - Az a kopasz férfi harminc évvel ezelőtt, ahogy a szociális munkásnak magyaráz. - Moonbeamnek szólítják.- Úgy tűnik, nem elrabolták - mondta Jared. - Megszökött otthonról. Ennyi nyilvánosságot is csak azért kapott a dolog, mert a család gazdag. Itt az áll, hogy a Dockstaderek az Egyesült Államok legrégibb, legnagyobb datolyaexportőrjei. Kíváncsi vagyok, még működnek-e.Erica megérintette a monitort. Lehet, hogy ez a két aggódó, középkorú ember a fényképen a nagyszülei? Jared közelebb hajolt.- Jóságos ég! Nézd meg a fényképet a lap alján az eltűnt lányról. Mintha csak te lennél néhány évvel fiatalabban!

- Nem ismerős a környék? - kérdezte Jared. Porschéjával lekanyarodott a 11 l-es autópályáról a Dockstader Roadra.Erica elnézte a méltóságteljes datolyapálmák sorát. Mérföldeken át sorakoztak, s mögöttük a sivatag sárgállott. A sivatagon túl pedig a hegyek karéja látszott, a hófödte csúcsokat rózsaszínre festette a lenyugvó nap.- Nem. De én egy kommunában születtem északon, és tudomásom szerint ott is éltem, amíg be nem vittek abba a San Franciscó-i kórházba. Ötéves voltam, és attól kezdve csak árvaházakat ismertem. Nem hiszem, hogy valaha is jártam itt.Az interneten megtalálták a Dockstader Farm website-ját. Több mint hatszáz hektár datolyapálma Palm Springs közelében a Coachella Valleyben, s hozzá étterem, ajándékbolt, vezetett túrák és ingyenminta a látogatóknak. A website-on volt egy „Családunkról" elágazás is. Erica azt várta, innen megismeri a Dockstaderek történetét. Ehelyett a cégcsaláddal ismerkedhetett meg, az alelnöktől a datolyaszedőkig.Erica a levéltárból felhívta őket, de azt a választ kapta, hogy Mrs. Dockstader nem ér rá, és csak fél év múlva lehet időpontot kérni, amikor visszatér a vakációjáról. Erica agyán átfutott, hogy elmondja a titkárnőnek, ki is ő - rég elveszett unokájának talán csak ráér Mrs. Dockstader -, aztán úgy döntött, egyszerűbb odamenni. Ilyen hírt nem telefonon kell kapni, és nem a titkárnőn keresztül. És nem várhat vele, hiszen Mrs. Dockstader holnap utazik.Elhaladtak egy tábla mellett, amelyen az állt, hogy „Alapítva 1890-ben", elhaladtak a látogatóknak fenntartott parkoló mellett, és keskeny, kövezett úton mentek jókora tölgyek és fűzfák között. Majd újabb táblához értek, amely szerint ez magánterület, tilos a behajtás, de Jared nyugodtan tovább vezetett. Erica lehunyta a szemét, a szíve zakatolt. Tudta, mit találnak a bekötőút végén: jókora viktoriánus villát a múlt század végéről. Csupa aranyozás, antik holmi és családi történelem, és benne Kathleen Dockstader, egy kedves, nagymamás, hetvenkét éves özvegy. Ősz a haja, a keze reumás. Szinte érezte a hölgy levendulaillatát, milyen lesz, amikor azt mondja könnyes szemmel, hogy „Igen, én vagyok a nagyanyád", és a keblére öleli őt.Az út egy kanyar után felhajtóban végződött. A tölgyeket és fűzfákat gyönyörű, zöld gyep, elegáns szökőkutak váltották fel, és felbukkant a ház, amelyet mintha a jövőben építettek volna. Részben vakítón fehér műmárványból, részben üvegből épült. Földszintes, feltűnést kerülő ház volt. Letisztult, hűvös vonalakkal, semmi zsúfoltság, fölösleges díszek. Részben Santa Fé-i stílus, részben egy botanikus kert üvegháza, gondolta Erica. Rolls-Royce parkolt a

ház előtt, és egy inasruhás férfi egymáshoz illő bőröndöket és golfütőket pakolt a csomagtartóba.Jared leállította a kocsit, és Ericára pillantott.- Készen állsz?- Ideges vagyok. — Ösztönösen megfogta a férfi kezét. — Köszönöm, hogy elkísértél.- Nincs az a pénz, amiért lemaradnék róla - mondta Jared, és megszorította Erica kezét. - Ez a nő harmincöt éve keres téged. Sőt komoly jutalmat ajánlott annak, aki megtalál. - A mosoly szétterült arcán. - Remélem, kéznél tartja a repülősót.Erica Jared szemébe nézett. Rájött, hogy nem is homályos a tekintete, hanem kifejező szürke szeme van, és nyíltság, őszinteség sugárzik belőle.- Van valami, ami egész életemben foglalkoztatott... anyám vajon visszament a kommunába, hogy megkeressen ? Talán nem is tudta, hogy az az ember elvitt engem, és hogy az a nő belehalt a túladagolásba abban a kórházban San Franciscóban. És ha anyám azóta is engem keres?— Talán hazajött, talán most is itt van.Jared pillantása végigfutott az üveg- és műmárvány épületen, amely úgy állt a tökéletes fák és bokrok közt, mint egy makett. Az inas állította meg őket a bejáratnál.— Közölje Mrs. Dockstaderrel, hogy a lányával kapcsolatban keressük. Sürgős — mondta Erica.Lágy, sivatagi színárnyalatokkal festett előcsarnokba vezették őket. A mészkő padló üvegként csillogott, és a tetőablakon át láthatták a felhődén, sivatagi égboltot. Majdnem harminc percig vártak. Odakinn kezdett szürkülni, és benn halvány világítás gyulladt.Az asszony, aki végül megjelent, nem volt sem nagymamás, sem szívélyes.— Kathleen Dockstader vagyok — közölte nyersen Jareddel. — Mi ez az egész a lányommal kapcsolatban?Erica egyszerűen szóhoz sem jutott. Ez a nő napbarnított volt, rózsaszín bermudasortot és fehér golfinget viselt, szőke haját Dinah Shore Golf Classic feliratú golfsapka takarta el. Kathleen Dockstader kisportolt, a koránál jóval fiatalabbnak látszó nő volt.Végül összeszedte magát.— Erica Tyler vagyok, és jó okom van azt hinni, Mrs. Dockstader, hogy én vagyok az unokája.A nő most először nézett rá. Megmerevedett az arca. Pislogott egyet. — Miért? - szólalt meg végül. Hideg volt a hangja.Bárcsak bemehetnék, leülhetnék, gondolta Erica. Megkínálnának, mondjuk, jeges teával, hogy könnyebben jöjjenek belőlem a megfelelő szavak. Elmondta Mrs. Dockstadernek az egész történetet, befejezve az eltűnt személyek listájával és a régi újságcikkel.— Miss Tyler - vágott közbe Kathleen türelmetlenül. - Egy világ körüli golfkörútra készülök. Ma este indul a gépem. Nincs időm arra, hogy találgassak. Mutasson bizonyítékot. — Kinyújtotta a kezét. Ez a kéz, a ráncos bőrrel, kidudorodó erekkel volt az egyetlen, amely elárulta korát. - Születési bizonyítvány? Levelek? Fényképek?— Semmim nincs.A nő lebiggyesztette ajkát.— Csak egy történet. És én higgyem el. — Megfordult, hogy távozzon. — Csak az időmet vesztegetik.— Mrs. Dockstader — tört ki Ericából. Kétségbeesés csengett a hangjából. — Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, a fák közt éltem egy csomó ember között. Azt hiszem, hippikommuna lehetett. Emlékszem, hogy kocsival vittek az erdőből a városba, és az embernek, aki vezetett, hosszú haja volt és szakálla. Egy kórházba vitt engem, meg egy nőt. Nem maradt ott soká. Azt mondta, nem ő a nő férje, és én nem az ő gyereke vagyok, és igazából azt sem tudja, hogy hívják azt a nőt. Halványan emlékszem egy kedves nőre, egy

szociális munkásra, aki kérdezgetett. A nevem, azt, hogy mikor születtem, meg ilyeneket. Megmondtam neki, hogy Ericának hívnak, és soha nem volt másik nevem. De azt tudtam, hány éves vagyok, és azt is, mikor születtem, így kaptam születési anyakönyvi kivonatot. Nyomoztak a kommunában. Hallottam, amikor jelentették, hogy az anyám, aki Moonbeamnek hívatta magát, lelépett egy motorossal, és engem ott hagyott a hippikkel. Ekkor lettem állami gondozott. Mindössze ennyit tudok. Csak ennyit mondhatok önnek is.Kathleen ajka savanykás mosolyra húzódott.— Gondolja, hogy nem tudom, miben mesterkedik? Ismerem a maga fajtáját. Könnyű zsákmánynak tartja a gazdag, öreg özvegyeket.— Már elnézést, asszonyom, de nemigen nevezném önt öregnek — szólt közbe Jared.Az asszony pillantása jeges volt.— Ne higgye, hogy ezzel meghat. Öreg és gazdag vagyok, nincs örökösöm, vagyis remek célpont vagyok minden szélhámos számára. Nem maga az első, aki azt állítja, hogy az unokám. Anastasia Romanovot nem személyesítették meg annyian, mint őt. Közismert, hogy a lányom 1965-ben eltűnt, ahogyan az is, hogy terhes volt. Az országban mindenütt hirdetéseket adtam fel. Jutalmat kínáltam, ha valaki megtalálja. Meglepődne, hány unokám került elő a semmiből. Meg kell adnom, a maga története, hogy egy hippikommunában nevelkedett, új, bár egy kicsit érzelgős. És most, ha megbocsátanak.- Nekem nem kell pénz. Nem azért jöttem, hogy bármire is igényt tartsak. Mindössze tudni szeretném, honnan származom, ki a családom. Ki vagyok én.- Az én reményeimet már annyiszor feltüzelték, és annyiszor csalódtam, hogy engem már nem érdekel az ilyesmi, ifjú hölgy. Bármit talált is ki, itt nem működik.- De... nem hasonlítok a lányára? Egy perce, amikor bejött, láttam az arcán...- Nem maga lenne az első, akinek feltűnik, hogy hasonlít egy gazdag örökösre, és ki akarja használni. És a lányomnak nem voltak jellegzetes vonásai. Egyszerűen csinos volt, ahogyan maga is.- Ki volt az apám?Az arisztokratikus szemöldök fölemelkedett.- Honnan tudjam, ki volt az apja?- Úgy értem, ki ejtette teherbe a lányát? Kathleen türelmetlenül vállat vont.- Kérem, távozzanak.- Mrs. Dockstader, ugye a lányának voltak rohamszerű fejfájásai? Olyan, mint a migrén, csak éppen látomásai voltak, hangokat hallott közben. Vagy önnek?Kathleen a falhoz lépett, és megnyomta a házi telefon gombját. - Lenne szíves bejönni hozzám egy biztonsági ember? Szeretném, ha kikísérnének néhány látogatót. — S ezzel kiment a szobából.Erica utánasietett. - Mrs. Dockstader! Higgye el, mindaz, amit mondtam, igaz. - Aztán megtorpant.A fehér szőnyeggel borított és fehér szobrokkal díszített nappali túloldalán, a világos, mészkő kandalló fölött hatalmas festmény lógott. Két nap, az egyik vakító vörös, a másik ragyogón sárga.Jared megmarkolta Erica karját.- Jobb, ha megyünk, különben letartóztathatnak minket. -Aztán neki is a földbe gyökerezett a lába. - Uramisten! Ez a festmény a barlangból!Erica Kathleen Dockstadert kereste, de az idős asszony eltűnt, és a következő pillanatban egy zakót viselő, nagydarab férfi bukkant elő. A jelvényén az állt: Dockstader Farm Biztonsági Szolgálata. Erica és Jared szótlanul távoztak, beszálltak a Porschéba, és a férfi gázt adott.Miután besoroltak a hegy alján az autópálya forgalmába, Jared levette a szemét az útról, és Ericára pillantott. A lány egyenesen maga elé meredt. Feszült volt az arca, a szemében könnyek csillogtak. Jared legszívesebben megállította volna a kocsit, hogy a karjába kapja és

megcsókolja úgy, ahogyan akkor, amikor kihúzta a barlangból. Vagy visszafordult volna, hogy újra beszéljen Mrs. Dockstaderrel, és közölje vele, micsoda szívtelen nőszemély. Sárkányokat akart, akiknek levághatná a fejét.- Jól vagy? - szólalt meg inkább.A lány némán bólintott. Összeszorította az ajkát.Megálltak a pirosnál, és Jared jobbra pillantott. A golfpályák és a drága szállodák fényárban úsztak, mintha az égen lassacskán feltűnő csillagokat akarnák elhomályosítani. Aztán előre, ahol a forgalom éttermek, boltok, benzinkutak közt folyt, féklámpák villogó vörös pontjai játszottak előtte. Majd balra, ahol az út meredeken emelkedett a sziklákkal, bokrokkal és vadvirágokkal borított hegyoldalon. Amikor a lámpa zöldre váltott, ő balra fordult. Erica nem tiltakozott.Az eget már csillagok pettyezték, és a hold is felkelőben volt, amikor a csúcsra értek. Hallgatag fenyők vették körül őket. Erica egyeden szót sem szólt azóta, hogy eljöttek a Dockstader-házból, és akkor is némán ült, amikor Jared végül megállította kocsiját az erdőszélen, és lekapcsolta a fényszórót. A csillagok rögtön világosabbak lettek, az ég közelebb jött hozzájuk. Hűvös volt a levegő.Várakozásteljesen fordult Erica felé.

— Ő a nagyanyám - szólalt meg a lány halkan. - És ő is tudja. - A férfi felé fordult. Ijesztően sápadt volt. - Láttad, milyen arcot vágott, amikor meglátott? Felismert. De miért lökött el magától, miután annyi pénzt és energiát ölt bele, hogy megtaláljon? - Erica lenézett a kezére. - Az eltűntek listáján az állt, hogy Monica négy hónapos terhes volt, ami azt jelenti, hogy a babának 1965 novemberében kellett születnie. Én 1965 novemberében születtem. Miért lök el magától a nagyanyám?- Nem lehet belelátni senki szívébe. - Jared kinyújtotta a karját, ujjai a lány haját érintették. Az erdő sötétje az autó köré zárult, hogy az utasok teljesen egyedül érezhették magukat. Vagy tán azért, hogy a fák is hallják, mit mondanak egymásnak? - Necuja halála után elmenekültem a világ elől - mondta Jared halkan. - Tengerkutató biológusok bukkantak rám. Apám pedig csak annyit tudott mondani, amikor hazavittek, hogy szégyent hoztam a családra. Később bocsánatot kért, és próbálta visszavonni, amit mondott, de ha az ember egyszer kimondott valamit, nem lehet semmivé tenni. Semmi nem olyan köztünk, mint azelőtt volt.Megérintette a tincset a lány nyaka fölött. Erica megremegett. Az este sötétebb lett, a csillagok világosabbak. Arany szempár pislogott rájuk a bozótból. A közelben egy éjjeli madár magányos, bánatos hangja szólt.- Amikor felnőttem, arról álmodtam, hogy építész leszek - folytatta Jared. - De apám azt akarta, hogy ügyvéd legyek, így aztán ügyvéd lettem. Mindig is csodáltam és tiszteltem, de abban a pillanatban, amikor azt mondta, hogy szégyent hoztam a családra, egy idegen embert láttam magam előtt. Egy idegent, aki nem volt szimpatikus. És úgy gondoltam, soha nem fogok megbocsátani neki. De most... - Sóhajtott, és maga elé nézett a fák közé. - Hallottam a történetedet, és láttam, hogyan fogadott Mrs. Dockstader, és arra gondolok, hogy apám és a nagyszüleim, a testvéreim egyszerűen emberek, és nem tökéletesek. Adj neki időt, Erica. Tudod, hogy most ő is erre gondol.A lány csak most nézett rá. Borostyánszínű volt a szeme, mint az őket leső erdőlakóknak.- De az a festmény, Jared! Ott kellett legyen, ahol láttam azt a képet, amely gyerekkorom óta üldöz álmomban.A férfi a homlokát ráncolta.- Kép az álmodban? Miről beszélsz?Erica kinyitotta az ajtót és kiszállt, s Jared követte. Innen, a magasból belátták az egész Coachella Valleyt, csillagokkal teli, fekete tengerként nyúlt el a látóhatár felé. Belélegezték a

hideg, hegyi levegőt, magukba szívták a fenyők és a termékeny föld illatát. Aztán Erica elindult a holdvilágban úszó ösvényen.Jared lépést tartott vele.- Az a festmény a barlangban. Egész kiskorom óta megjelenik álmomban. Ezért is kértem annyira Samet, hogy bízza rám ezt a munkát, amikor megláttam a híradóban. Sammel elhitettem, azért kell nekem olyan nagyon ez a feladat, hogy feledtessem a Chadwick-hajóroncs körüli kudarcot, hogy helyre akarom hozni a hírnevemet. De nem ez volt az oka. Egész életemben előjött álmomban ez a festmény, és arra gondoltam, hogy a barlangban megtalálom a választ. Helyette itt egy újabb rejtély.Patakhoz értek. Mintha titkokat súgott volna a csobogása. Erica megborzongott, Jared pedig levette a zakóját, és a vállára terítette.- Miért kérdezted Mrs. Dockstadert a fejfájásokról?- Mindig is voltak ilyen rohamszerű fejfájásaim, amennyire csak vissza tudok emlékezni. Nem normális fejfájás, olyasmi, mint a migrén. Erős, nagyon erős. A tanáraim mindig azt hitték, hogy csak tettetem. Azt mondták, azért csinálom, hogy rám figyeljenek, vagy ne kelljen dolgozatot írni. Az iskolában az egyik nővér hitt nekem, és megnézetett egy orvossal. De nem fizető beteg voltam, így aztán az orvos megelégedett azzal, hogy be¬lenézett a fülembe, meg a számba, amikor azt mondtam, áááá. Csak amikor az egyetemen a campusban összeestem, akkor vették komolyan. Mindenféle vizsgálatot végeztek, voltam fejfájás-specialistánál, ideggyógyásznál, még pszichológusnál is. Senki nem tudja, mi okozza ezeket a fejfájásokat, és ami igazán izgatta őket, azok a rohamokat néha kísérő hang- és képjelenségek voltak.Holdfényben fürdött a tisztás, amelyen a patak áthaladt, a kövek és a barkák, a csordogáló víz ezüstösen csillogott. Mintha a világból minden színt kimostak volna, és csak a kísértetszínek maradtak volna meg.- Milyen jelenségek? - kérdezte Jared, elnézve, ahogyan a holdfény elefántcsontszínűvé változtatja Erica napbarnított bőrét.- Látok dolgokat. Néha hallok is.- Miért nem beszéltél erről soha?- Mert azt hittem, kinevetsz.- Nem nevetlek ki.Pillantásuk találkozott a holdfényben.- Tudom.- Milyenek ezek a látomások? Erica megdörzsölte a karját.- Az első roham, amire emlékszem, kínzó fejfájással kezdődött. Nem tudom, elaludtam-e vagy elájultam, de hirtelen több ezer pillangót láttam az osztályteremben. Mindenütt gyönyörű pillangók repkedtek, szédítően kavarogtak. Az orvosi rendelőben tértem magamhoz. - Hová tűntek a pillangók? — kérdeztem. — Miféle pillangók? - mondta a nővér. - Hát ezért nem fogadtak engem örökbe. Ezek miatt a fejfájások miatt. Senkinek nem kell egy beteg gyerek.Erica pillantása végigsiklott a közeli csúcsokon, amelyek sötéten rajzolódtak ki a csillagok előtt. Olyan kutató volt a tekintete, mintha azt várná, megpillant valakit odafönn a magasban.- Volt egy időszak, amikor állandóan össze voltam csomagolva, készen álltam, hogy bármikor indulhassak, amikor értem jönnek a szüleim. Ahányszor új nevelőotthonba vittek át, mindig szóltam a szociális munkásnak, hogy megadhassa anyámnak az új címemet. Néha pedig azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, nem keresett-e anyám. De soha nem keresett. - Erica hangja megkeményedett. - Egyszerűen nem akart.Jared megérintette a könyökét.- Ezt nem tudhatod.- És mi van azzal a motorossal, akivel lelépett? — mondta a lány kihívón.

- Hallottad, hogy valaki ezt mondta, és az is csak idézett másvalakit. Talán csak a hétvégére akart elmenni. Talán azt tervezte, hogy hazamegy, de valami közbejött. Erica, nem tudhatod, mi történt az anyáddal.A lány a fejét rázta. Keserűség sugárzott a mozdulatból. Aztán letérdelt a patak mellé, és a vízbe merítette a kezét. Jared közben a környezetet nézegette, és próbálta felidézni, mit is olvasott, vannak-e pumák ezen a környéken. Aztán az is eszébe ötlött, hogy bár csak rövid utat tettek meg a kocsitól, nem látja a fáktól, ahogyan Palm Springs fényeit sem. Elnézte, hogy Erica iszik a friss, hegyi vízből, majd feláll, és lesimítja a szoknyáját.- Ugye van még valami? - kérdezte a férfi. - Valamit még nem mondtál el?Erica a fejét rázta, de kerülte a tekintetét.- Erica, én majd' megőrültem, amikor bennrekedtél a barlangban. Azt sem tudhattam, hogy élsz-e még. Necuja halála óta először volt nekem fontos valaki. Azt hiszem, akkor kezdődött a dolog, amikor szembeszálltál Charlie Braddockkal azzal a tomahawkkal. Ott álltál magas sarkú cipőben, estélyi ruhában, egy fejszével a kezedben a föléd tornyosuló óriás előtt. Aztán Sam titkos értekezlete a Century Cityben, s ahogyan ott szembeszálltál vele és a többiekkel, ahogyan harcoltál egy kétezer éve halott asszony jogaiért. Nagy harcos vagy, Erica, igazi harcos. És ahogyan elnéztelek, arra gondoltam, hogy valaha az voltam én is, Necuja halála előtt.A lány elfordult, és tett néhány lépést. Aztán a holdfényben megpillantotta a sziklára faragott képeket, pálcikaemberkéket, akik íjjal és nyílvesszővel vadásztak nagy állatokra. Ujjaival végigsimított a képeken.- Milyen öregek. - Könnyes szemmel fordult a férfi felé. - Minden olyan öreg, olyan halott körülöttem. Életet akarok, Jared.A férfi megfogta a vállát.- Akkor engedj be az életedbe. Mondd el, amit eddig elhallgattál.Erica sírva fakadt.- Jared, anyám a betegségem miatt hagyott el? A férfi döbbenten nézett rá.- Hogy gondolhatsz ilyet?- A fejfájásaim miatt. Mert nehéz volt a gondomat viselni. Ezért nem fogadtak örökbe. Egy család egyszer magához vett...Gordonék. Nagyon kedvesek voltak, és igyekeztek, de Mrs. Gordon nem bírta elviselni a rohamaimat. így aztán visszaküldték az otthonba.— Erica, nem hibáztathatod magad azért, mert anyád otthagyott. Gyerek voltál. Hát ezért nem mentél férjhez, ezért nincs komoly kapcsolatod? A fejfájások és ájulások miatt? Hetek óta együtt dolgozunk Topangnán, és egyszer sem láttam.— Nagyon vigyázok — mondta a lány, és a könnycseppek végigfolytak arcán. — Ismerem már a jeleket. — Amikor érzek egy bizonyos nyomást a nyakamban, vagy morajlást hallok, tudom, hogy mi közeledik. Gyorsan a lakókocsimba megyek, és ott maradok, amíg el nem múlik. Senkire nem rakhatok akkora terhet, hogy vigyáznia kelljen rám. És rettegek attól, hogy gyerekem legyen, mert örökölheti.- Én vigyázok rád.Jared hirtelen magához vonta és megcsókolta. Erica karja a férfi nyakára fonódott. Egy hosszú, lélegzetelállító pillanatig összetapadtak.Aztán a férfi hátrébb húzódott.- Erica, én mostanáig alvajáróként mozogtam. A szívem nem volt benne az Emerald Hills-i barlangban folytatott küzdelemben. Te komolyan harcoltál. Én már négy évvel ezelőtt is csodáltalak, amikor ellenfelek voltunk a Reddman-ügyben. És tavaly is, a Chadwick-ügyben. Nem a te hibád volt, nem tehettél róla, hogy a roncs szélhámosságnak bizonyult. Chadwick a világ legismertebb víz alatti régészeit tette lóvá. Te egy voltál a sok közül. Az volt a feladatod, hogy megállapítsd, valódi volt-e a roncson talált kínai váza. És remek

munkát végeztél, mert az csakugyan nem volt hamisítvány. És csodálatra méltó volt az is, ahogyan vállaltad a dolgot, ahogyan nyilvánosan bocsánatot kértél azért a szerepért, amit az ügyben játszottál. De én semmit nem tettem azóta, hogy Necuja meghalt. Maszk mögé rejtőztem, és üres szavakat mondtam. Te felidézted bennem, milyen élni és jó ügyért küzdeni.A kezébe vette a lány arcát.— Soha nem gondoltam, hogy ismét szerelmes leszek, s erre itt vagy te, harcos lány, aki erős vagy, jó és okos.Ismét megcsókolta, ez alkalommal lassan, gyengéden, míg végül a csók sürgetőbbé vált, és mindkettejükön úrrá lett a szenvedély és a vágy. Jared a hűvös, édes fűre fektette Ericát, és az öreg csillagok hirtelen ifjúnak látszottak.

Tizenhatodik fejezet

Angela 1866

Szellemek kísértették.Nemcsak emberek kísértetei, hanem elmúlt évek és emlékek szellemei; a fák és naplementék, szerelem és szomorúság, haragban, sötétben kimondott szavak kísértetei. Még ő maga is egyike volt a szellemeknek, amelyek kilencvenedik születésnapjának reggelén követték, és rég elmúlt időkről suttogtak.Ma, amikor az haciendan sétált, amely túlélte nyolc évtized minden árvizét, tüzét, hogy most már ez volt egész Los Angeles legöregebb háza, Angela nyolcvanöt éve először emlékezett vissza bizonyos dolgokra. Az elveszett évekre, ahogyan őket nevezte, hiszen semmi emléke nem volt erről a házról a hatodik születésnapja előtti időkből. Megőszült haja mostanra fehér, akár télen a San Gábriel-hegységet borító hó, de a háta még egyenes, és bot nélkül jár, az agya pedig éles, akár a borotva. De amikor ma hajnalban, a kilencvenedik születésnapján felébredt, zavaros, rég elfeledett emlékek tolultak elő.A több évtizeddel ezelőtt történt események emlékei színes, zajos kaleidoszkópként pörögtek, váratlan vendégekként töltötték meg agyát. Nézte a napkeltét, a hálószobába beszivárgó fényt. Valami megmagyarázhatatlan módon az indián nők által font kosarak jutottak eszébe, s az, hogy a minta egy történetet is elmond. Aztán hallotta nyolcéves önmagát, ahogy Doña Luisá-tól kérdezi: - Mami, a falut miért angyalokról nevezték el? — És Luisa válaszát: - Mert megszentelt földre építették. Mi más oka lehetett? - Történetek villantak elő benne, történetek a trükkös prérifarkasról, és Teknőc nagyapóról, aki földrengést csinált. Aztán eszébe jutott az a réges-régi meleg délután, amikor Neve kormányzó felavatta az új főteret, és mindenki kapott egy kis bádogkeresztet. O is ott állt a szüleivel... vagy csak az anyjával? A Mexikóból érkezett telepesek mindössze negyvennégyen voltak aznap, nyolcvanöt évvel ezelőtt. Milyen kevesen... A homlokát ráncolta. De nem, voltak ott mások is, valamivel távolabb álltak, kifejezéstelen arcú, hallgatag nézőként. Az indiánok. Ezrével voltak aznap. Hányan maradtak? Néhány száz csupán.De üres lyukak tátongtak az emlékekben, mintha a nagy emlékezés közepette is elfelejtett volna valamit.Személyes cselédlánya segítségével megfürdött és felöltözött, megitta reggeli csokoládéját, és némán elmondta aznapi első imáját, aztán egyenesen a konyhába ment. Feltételezte, hogy amit elfelejtett, az a mai ünnepi étellel kapcsolatos.Mivel Angéla nagy családja spanyol, mexikói és amerikai kultúrák keveréke volt, mindenféle ízlést tekintetbe kellett venni. A tortilla, tamales és frijoles mellett lesznek spanyolos tengeri ételek és marhaszelet amerikai módra. A jókora konyha a három hatalmas sütővel, a nagy asztalokkal és a mély tűzhellyel már ezen a korai órán is élettel teli volt. Indián asszonyok főztek, pletykáltak, egzotikus aromákkal és szavakkal töltötték meg a levegőt. Angéla megállt, ellenőrizte a pucherót., a húsos csontokból, csontokból, zöldségből, meghámozott gyümölcsből készülő, órákon át lassú tűzön fövő gulyást. A kevergetéssel lehet elrontani. A pucherót nem szabad keverni. Angéla felemelte a fedőt, és megnyugodott, hogy a gulyás pompásan rotyog.Angéla, miután a konyhában mindent rendben talált, arra gondolt, hogy talán a zenészekkel és táncosokkal kapcsolatban felejtett el valamit, hogy valakit nem hívott meg, akit kellett volna? Van elég szék, teríték, kerti lámpa? Még ha az ő születésnapjára rendezik is a partit, Angéla ragaszkodott hozzá, hogy maga felügyelje az előkészületeket.Megállt az ablaknál, és kinézett a párás levegőben lebegni látszó hegyekre. Elmúlt a tavasz az áradásokkal, immár nyár volt, a füst ideje. Nemsoká itt lesz a sivatagi szél, amely megtisztítja a levegőt, s utána a tűz évszaka következik, amikor bozóttüzek tombolnak a hegyoldalban.

Volt valami megnyugtató az évszakok váltakozásában és a természet kiszámítható ciklusában. A jóindulatú Kalifornia, gondolta bánatosan. S időnként megremeg a föld, hogy figyelmeztesse az ittenieket: halandók.Továbbment a házban, kereste, mivel tölthetné meg a zajos emlékek közti űrt. Megállt a hálószoba előtt, amely harminchat évvel ezelőtt Marináé volt. Ezen az ágyon vallotta be tizennyolc évesen, hogy szerelmes egy jenkibe. Angéla azóta sem hallott a lányáról, pedig az eltelt harminchat év alatt egyetlen nap nem akadt, hogy ne állt volna meg egy percre, bármit csinált is éppen, hogy imát mondjon a Szűznek, kérve, hogy vigyázzon Marinára, s gondolatait lánya felé küldje.A folyosón állt a négy kárpitozott antik szék, amelyeket Dona Luisa hozott Kaliforniába. A brokát mostanra megkopott, és a szék karjai, lábai mozogtak az unokák és ükunokák rohamaitól. A székek lettek volna Marina nászajándéka. De Marina megszökött, és a székek maradtak.Angéla végighúzta ujjait az antik fán. - Mexikóból jöttünk ide, gondolta. De miért nem emlékszem az útra? Miért csak a hatodik születésnapomtól vannak emlékeim?Hangok törték meg gondolatait. Két unokája jött beszélgetve az oszlopcsarnokban. — Az aszály óta nincsenek rendben a marhák. — És a szavak újabb emléket ébresztettek fel benne. Marhák. Négyéves, és idegeneket figyel, akik hatalmas, ijesztő állatokkal jönnek. Soha nem volt azelőtt marha ezen a földön. A tengerentúlról hozták őket. Ezért is pusztulnak.- És Hancock kapitány olajat talált a birtokán. Haszontalan így a földje. Sem gabonát nem tud termelni, sem legeltetni nem lehet így. Mi sem vagyunk messze a szuroktótól, és lehet, hogy nálunk is olaj van a föld alatt. Meg kéne győzni nagymamát, hogy adja el a ranchót, amíg nem késő.- Mindenki csak elad. A Picók és az Estradák is eladták a földjük javát angol jövevényeknek, George Hearstnek és Patrick Murphynek. Nekünk is ezt kéne tenni.A két férfit széles, földet seprő krinolinba öltözött hölgyek kísérték. Angéla nem hordott ilyen ormótlan keretet a szoknyája alatt, elég volt neki az alsószoknya. És tizenöt éve fűzőt sem viselt. A női divat egyre kínzóbb, gondolta.Mosollyal, kitárt karral fogadta az unokáit és feleségeiket. Mindig olyan csodálatos volt, amikor összegyűlt a család.Navarro természetesen nem volt itt. Meghalt húsz évvel ezelőtt, pontosan tizenhat évvel azután, hogy Angéla azon az estén leszúrta. Carlottán kívül senki nem tudta, mi történt. Azon a végzetes éjszakán, amikor Angéla rájött, hogy Navarro még él, rögtön orvost hívatott, aki összevarrta, majd bekötötte a sebet, és ágyba segítette a férjét. Jól megfizették, hogy tartsa a száját, és amikor Navarro visszanyerte az eszméletét, ráparancsolt a feleségére és legidősebb lányára, hogy senkinek ne árulják el, mi történt. Túl megalázó lett volna, ha az emberek megtudják, olyan férfi ő, akit leszúrt a felesége.Na és persze nem volt itt Marina sem.Hat hónappal azután, hogy az esküvő éjszakáján eltűnt, Carlotta kapott egy levelet Marinától, hogy biztonságban van. Carlotta visszaírt, hogy apjuk nem halt meg, hanem túlélte a sebet, és ne jöjjön haza, mert megöli, amiért megszökött egy americanóval. Carlotta azóta sem hallott a húgáról, és amikor Navarro húsz évvel ezelőtt meghalt, fogalmuk sem volt, hová írjanak Marinának, hogy most már biztonságban hazajöhet. Azt sem tudták, hogy egyáltalán életben van-e.— Azért jöttünk, hogy elkísérjünk a fényképészhez — mondták az unokái, és két oldalról belékaroltak törékeny nagyanyjukba. - Azt mondta, pont jó a fény, alig várja, hogy lefényképezzen.De volt valami, amit Angéla elfelejtett, még ha nem emlékezett is rá, mi az.* * *

1846 szeptemberében, a mexikói háború kezdetekor lázadás pattant ki a Los Angeles pueblót elfoglaló amerikai erők ellen. Egy John Brown nevű amerikai prémvadász trapper vagy nyolcszáz kilométert lovagolt, hogy értesítse Stockton parancsnokotMontereyben az ellenállásról. Az amerikaiak azonnal erősítést küldtek, és nem sokkal ezután a New York Herald egy bizonyos Harvey Ryder nevű kezdő újságírót küldött, hogy írja meg a történetet.Húsz éve ennek. Ryder azóta sem tért vissza New Yorkba.- Hát nem különös — mondta épp a fényképésznek, aki a Navarro-hacienda közelében az indiai fügefa alatt állította fel felszerelését. - A spanyolok háromszáz éve azért jöttek ide, hogy aranyat keressenek, és amikor nem találtak, leírták Kaliforniát. Átadták a mexikóiaknak, és aztán a mexikóiak elvesztették, az Egyesült Államoké lett. És ekkor bukkantak aranyra. - Felnevetett. - Lefogadom, a spanyol király a falba verte a fejét, hogy lemondott erről az aranybányáról. De ezek az emberek örülhetnek az amerikaiaknak. Nélkülünk soha nem találtak volna aranyat. Nélkülünk még mindig a földben lenne, és Los Angeles ötszáz fős poros falucska lenne. - Hátrébb tolta fején kemény kalapját.- Hát, ami azt illeti, még mindig poros falu, csak éppen ötezer lakosa van.A riporter egy indián asszonyra szegezte szemét, aki a fején egy kosár gyümölcsöt egyensúlyozva jött arra, hosszú copfja csak úgy lengett.-A New York Herald küldött, hogy írjak a mexikói háborúról- mondta a fényképésznek, aki tán figyelte, mit mond, tán nem.- A háborúról kellett volna írnom haditudósításokat, de mire ideértem, véget ért. De nem mentem vissza New Yorkba. Azután találtak itt aranyat, hogy aláírták a szerződést, és mint mindenki, én is északra mentem, hogy vagyont szerezzek. Találtam egy kis aranyat. Nem sokat. Utána egy kicsit Oregonban kószáltam. Megnősültem, majd elváltam. Még néhány srácom is van valahol. Aztán San Franciscóban találkoztam egy régi barátommal, aki mondta, hogy a Los Angeles Clarion riportert keres.A szolgák a kertet készítették elő a mulatságra. Gyümölcsöstálakat hordtak szét, s Ryder kivett egy narancsot.- Ez a hely fejlődik - mondta, a gyümölcsöt hámozva. - Nem kétséges. Sorra vásárolják fel a ranchókat, és településeket neveznek el magukról. Találkoztam egy Burbank nevű fogorvossal, vett magának egy spanyol földadományt a San Fernando-völgy keleti részén. És Downey, ugyanaz, aki néhány éve kormányzó volt, felszabdalta a ranchóját, és így adja el. Olyanok is vannak, akik megtartják az indián neveket, mert romantikusnak találják. - A fejét csóválta. - Maga szerint a Pacoima vagy Ahzusa romantikus?Letört egy gerezdet a narancsból, a szájába vette, a lé lecsordult az állán.- Az angelenók kiszámíthatatlan népség. Az ember azt hinné, mást sem csinálnak, mint játszanak és sziesztáznak De nézze csak meg őket akkor, amikor háború van. A várost azonnal kettéosztotta a rabszolgaság kérdése is. Komolyan, teljesen tűzbe jöttek, szenvedélyesen, puskát ragadva tűzbe jöttek. A férfinép fele ellovagolt, hogy harcoljon a konföderáció vagy unió oldalán, a másik fele itthon verekedett részegen, vagy lövöldözött. De a háború kérdését hamar elhomályosította a hatvankettes aszály, amely tönkretette a marhatenyésztést. Rögtön utána himlőjárvány tört ki, ami elvitte az indiánok felét. Hát nem fura? Az indiánok dolgoztak a csordákkal. És amikor elpusztultak a marhák, mintha már indiánokra sem lett volna szükség.Elmosolyodott, és a fényképészre pillantott helyeslést várva. Az tovább dolgozott.- És persze komoly gondot okoznak a banditák. Ha engem kérdez, többnyire semmirekellők. Azt mondják, bosszút állnak a jenkiken, amiért ellopták a földjüket. A francba, szó sincs lopásról! A régi spanyol földajándéklevelek nagy része nem is volt érvényes. Nincs az az amerikai bíró, aki szerint egy szedett-vedett térkép, rajta valaki nevével, kellő jogalap. A mexikóiak fel sem mérték rendesen a birtokokat. Kilovagoltak, láttak egy fát,

rárajzolták a térképre, aztán délre láttak egy sziklát, rárajzolták azt is, majd láttak egy patakot, rárajzolták, és azt mondták rá, hogy ez okirat. Így vették el a földet az indiánoktól. Az amerikaiak legalább úgy csinálták, ahogyan kell, földmérőkkel és ügyvédekkel, és tisztességesen szerezték meg. De persze ezek a banditák ezt úgysem értik.Evett még egy kis narancsot, és megnézte divatos szaténmellényét, nem csöppent-e rá a lé.— Aztán van erre lincselés is bőven. El Montéban él egy csoport forrófejű texasi. El Monte Rangereknek nevezik magukat. Csaknem polgárháború tört ki a városban, amikor egy Beán nevű bajtársukat - Roy bíró testvérét - holtan találták a mezőn a misszió közelében. A fiúk átlovagoltak a városon, és akit láttak, arra lőttek, felakasztottak mindent, ami megmozdult.— Nem is csoda, hogy az emberek harciasak. Az egész megyére egy seriff jut két helyettessel, és a városra egyetlen békebíró. Nincs mit tenni, az emberek a maguk kezébe veszik a törvényt. Persze Los Angeles már nem falu. Előléptették. Ötezer ember él itt huszonnyolc négyzetmérföldnyi területen, és hivatalosan város. Legalábbis a kaliforniai törvényhozás szerint. De én láttam Párizst, és láttam Londont is, barátom, és ezekhez képest Los Angeles nem város.Levette a kalapját, és legyezgetni kezdte magát vele.— De megjósolom, hogy egy nap az lesz. A vasút nemsokára ideér, és vele a keletről jövő új bevándorlók tömege is, akik mind földre éhesek. Már nem sok indiánt láthat errefelé. Ezrével voltak, de a század utolsó negyedében néhány felkelés ellenére is meghaltak. A missziós rendszert felszámolták, és az indiánoknak menniük kellett. Egyszerűen eltűntek, többségük meghalt.Megnyalta az ujját, aztán a zsebkendőjébe törölte. Körülnézett, a családot kereste. Elküldött néhány embert, hogy hívjanak mindenkit ide a fényképezéshez. Meg kell interjúvolnia a matriarchát, Señora Angela Navarrót, és megkérdezni tőle, milyen érzés kilencvenévesnek lenni.— Valami rejtélyes történt a családdal még 1830-ban - mondta a fényképésznek, aki még mindig a felszerelést rakta össze, le¬mezeket vett elő, és gyakorta nézett a nap felé összehúzott szemmel. - A legkisebb lány az esküvője estéjén eltűnt, és Navarro, akié a rancho volt, valami hirtelen betegséggel ágynak esett. Hetekig feküdt, mint hallottam, és amikor összeszedte magát, már más ember volt. Többé nem érdekelte a rancho vezetése, és a feleségének kellett átvenni az irányítást.- Úgy mondják, hogy eleinte nemigen vették komolyan, elvégre mégiscsak nő, és Navarro is ott volt a képben. De egyik évben jöttek a téli esők, és a señora mindenkit figyelmeztetett, hogy rettenetes árvíz lesz. A birtokon az összes lejtős részen elvezető árkokat ásatott. A többi ranchero nem hallgatott rá, pedig csakugyan akkora volt a víz, hogy tönkrement a termés. A csatornák miatt a Rancho Paloma megmenekült. Utána kezdtek már hallgatni rá. Amikor csökkentette a nyájat, és citrusligeteket ültettetett, meg szőlőt a birtokára, a többi ranchero azt mondta, megőrült. De nézze csak meg, mi történt a többi ranchón. A marhák döglenek, és a tulajdonosok kénytelenek eladni a földjüket. De nem Angela Navarro. Egyesek azt mondják, ő Kalifornia leggazdagabb asszonya.- Emlékszem, amikor először láttam, amikor negyvenhatban idejöttem. Épp a régi úton jöttem felfelé, amikor megpillantottam. Lenyűgöző volt. Láttam már nőket lovagolni New Yorkban is, de Angela Navarro férfiként üli meg a lovat. Neki nem kell oldalnyereg. És hozzá egy széles karimájú férfikalap, amilyet a mexikói cowboyok viselnek. Azt mondják, minden egyes nap belovagolta a birtokot, megnézte a narancs- és citromligeteket, a szőlőt, az avokádót, míg végül szinte hozzátartozott a tájhoz. Csak akkor váltott hintóra, amikor a kor erőt vett rajta.Elővette a zsebóráját, és felpattintotta.

- Feltehetően az összes régi california család eljön a partira, s rajtuk kívül a gazdag angol jövevények. Királynőként bánnak vele. - A férfi elnevette magát. - Vicces, nem? Angela Navarro, az Angyalok királynője!- Amellett, hogy a ranchót vezeti, energiáit jótékonykodásra és a polgári büszkeség megnyilvánulására is fordítja — folytatta hangosan, bár a fotográfust láthatóan jobban érdekelték a vegyszerei, ami Rydernek meg is felelt, hiszen monológjával az írandó cikkre készült. — Bizony, uram, a Navarro özvegy komoly erő ebben a városban. Ő érte el, hogy fajárdákat rakjanak le, hogy a hölgyek nyugodtan sétálhassanak az utcán, ne kelljen a porban vagy sárban húzniuk a ruhájukat. Segített megalapítani a Katolikus Nővérek Jótékonysági Egyletét 1856-ban. Árvaházat hoztak létre bármely felekezetbeli gyerekek számára. Segített megalapítani az első kórházat, és kétszer egy évben, karácsonykor és húsvétkor, ételt és ruhát oszt az árváknak és az özvegyeknek. Amikor 1853-ban a városi tanács létrehozta a város első oktatási tanácsát, Angéla Navarro az alapító tagok egyike volt, és amikor a Spring Street sarkán felépítették az Egyes Számú Iskolát, Angéla ragaszkodott hozzá, hogy ne csak fiúkat, lányokat is oktasson. Úgyhogy ne feledje, ember, nem akárkit fog most fényképezni.— Készen vagyok — mondta végül a fotográfus.* * *

Angéla kilenc gyereke több mint harminc unokát szült, akiktől annyi ükunokája volt, hogy már szinte számolni sem tudta. Nem mind maradt életben, ahogyan kilenc gyermekéből sem élt mindegyik. Carlotta rég meghalt Mexikóban, de Angélique és amerikai férje, Seth Hopkins, aki aranyásó volt északon, egyszer csak megjelent, és citrust termesztettek gyerekeikkel együtt. De a nagy család ellenére is, akikre Angéla az ő kis törzseként kezdett magában gondolni, még mindig hiányzott neki Marina.Talán ez az a hiányzó darab, amit keres. Marina.A fotográfus trónszékre emlékeztető, nagy, díszesen faragott székbe ültette Angélát, s köré állította fiait, lányait, unokáit és ükunokáit. Az asszony egyszerű fekete ruhát viselt, fehér csipkegallérral és -kézelővel, ősz haján kis, fehér csipkefátyol volt. Soká tartott, míg az összes résztvevőt sikerült elrendezni, a fényképész próbálta egy képben megörökíteni az egész családot. De a gyerekek mocorogtak, a babák sírtak, a férfiak szitkozódtak a hőség miatt, és a fényképezés így hamar komoly megpróbáltatássá vált. Csak Harvey Ryder élvezte, aki hátraült az árnyékba, és narancsot eszegetve nézegette az egyik indián asszony kerek hátsóját.A nagy zűrzavar, panaszkodás, székcserék, kalaplevételek és - fölvételek közepette, amikor mindenki azt magyarázta a fotográfusnak, hogy is kéne csinálnia, Angéla hirtelen megmerevedett. Ryder ösztönei az évek során kifinomultak. Az újságíró azonnal észrevette, és felpattant. Különös fény csillogott az öreg hölgy szemében.Rajta kívül egy ideig senkinek nem tűnt fel, hogy Angéla felállt. De amikor elindult, otthagyva a csoportot, és a fényképész megszólalt - Elnézést asszonyom, önre is szükségünk van -, Angelique azonnal utánasietett.— Nagymama! Jól vagy?Angéla megállt a kert szélénél, ahol alacsony kőfal választotta el a házat a mezőgazdasági épületektől. Ráncos volt az arca, a szeme körül barázdás, és bőrredők vették körül, de még mindig élesen látott. A régi utat leste.A többiek is odasereglettek. Aggódtak, erősködtek, hogy a nagymama üljön le, tanakodtak, hívjanak-e orvost, nyüzsögtek és idegeskedtek, Angéla pedig csak állt mozdulatlanul, és az utat leste.Végül mindenki elhallgatott, és a szél halk patadobogást hozott, szekér nyikorgása hallatszott. De mielőtt láthatták volna, ki az, Angéla ajka mosolyra húzódott, és az idős asszony egyetlen szót suttogott. - Marina.

A társaság, mint akit elvarázsoltak, némán állt. A következő pillanatban meglátták a szekereket, és rajtuk embereket, és rengeteg bőröndöt, jelezve, hogy a vándorok messziről jöttek. Az első szekér bakján egy félkarú, ősz hajú és szakállú férfi ült, mellette csinos, középkorú asszony divatjamúlt ruhában és főkötőben. A második szekéren egy fiatalabb férfi egy asszonnyal az oldalán, kettejük közt két gyerekkel. A harmadik szekéren egy tizenéves fiú fogta a gyeplőt.— Diós miol — tört ki Angéla egyik fia, aki már a hatvanas éveiben járt, és aki külsőre, ha vérmérsékletre nem is, Navarróra hasonlított. — Mama. Marina az! Hazajött! - kiáltotta.Rohant mindenki a látogatók elé, úgy lepték el a szekereket, ahogyan a háború után a katonákat fogadja a falu. Angelique maradt a kertfalnál Angélával, és könnyes szemmel nézte a jelenetet. Belekarolt nagyanyjába, és érezte, hogy az idősebb asszony remeg az izgalomtól, és könnycseppek csorognak le a ráncos arcon. — Csakugyan Marina néni - mondta hitetlenkedve.Valóságos diadalmenet kísérte a szekereket az haciendába. A felnőttek éljeneztek, a gyerekek boldogan rohangáltak. Csak néhányan emlékeztek Marinára, de valamennyien hallottak róla. Mintha egy szent jelent volna meg közöttük váratlanul.A szekerek végül megálltak a kőfalnál, és Marina egy pillanatig még az ülésen maradt, onnan nézett le anyjára. Aztán bátyjai segítségével lemászott, és úgy vetette magát anyja karjába, mintha csak tegnap búcsúztak volna el egymástól, s nem harminchat éve.* •* *

A kísértetek visszatértek. Suttogtak, csúfolták, régi dolgokra emlékeztették. A nyitott ablaktáblán át látta a hold állását: csaknem éjfél volt már.Ébren feküdt a mennyezetes ágyban, amelyben életet adott gyermekeinek. Micsoda tökéletes nap! Az étel, a zene és a tánc. Összes barátjuk eljött, a régi spanyol rancheról, a mexikói iparosok, az angol újonnan jöttek. Még olyan méltóságok is, mint Cristobal Aguilar, Los Angeles polgármestere, és táviratban gratulált a születésnapjához Sacramento kormányzója. És Marina hazatért! Elég lenne bármelyik nőnek! De még így is ott volt az az űr az agyában, amellyel már az előző hajnalban is kelt.Ebben a sötét és csöndes órában, amikor tiszták voltak a gondolatai, kezdett rájönni, hogy igazából nem is arról van szó, hogy elfelejtett valamit megtenni, hanem arról, hogy meg kell valamit tennie. De mit?Angéla felkelt, belebújt a papucsába. Mosolyogva nézte a születésnapi ajándékokat. A legértékesebb a rózsaszín azték szobrocska volt, amelyet Angelique-tól kapott, és a kép, amelyet Dániel Kínában festett. Amikor ő azt mondta, micsoda tragédia, hogy egy bandita golyója miatt elvesztette egyik karját, Dániel így felelt: — Hála az Úrnak, nem az a kezem, amelyikkel festek.A vállára vetett egy sálat, és zsebébe csúsztatta a jade-szobrocskát. Ma éjjel jól jöhet a szerencse, amelyet egy ősi istennő hoz.Aztán gyertyát gyújtott, végigment a sötét, csöndes oszlopcsarnokon, elhaladt a csukott ajtók mellett, amelyek mögött emberek aludtak, míg végül egy szobához ért.Ez volt a dolgozószobája. Nagy vascsillár volt itt, vaskos bútorok, plafonig érő könyvespolcok, és akkora kandalló, hogy akár el is bújhatott volna benne valaki. Az íróasztalon megválaszolásra váró levelek. Volt, aki pénzt kért, volt, aki tanácsot, vagy üzletet akart kötni vele. Angela látása nem volt már olyan, mint rég, és a keze is annyira remegett, hogy nem volt már olvasható az írása, ezért felvett egy titkárt, hogy segítsen neki. De minden egyes nap leült ehhez az íróasztalhoz, végigtanulmányozta a könyveket, a számlákat, elismervényeket.Valaha ez volt Navarro helye. Itt fogadta a fontos látogatókat, s osztott kegyeket királyként, vagy büntetett, akár egy kényúr. Itt feddte meg gyermekeit, és itt szidta a munkásokat, írt alá

szerződéseket nagy összegekről, innen kereskedett törvényesen és törvénytelenül. Ebből a szobából segítette barátait és tette tönkre ellenségeit. Egyszer Kalifornia kormányzóját is fogadta itt, és volt olyan arrogáns, hogy ülve maradt, amikor az belépett. Ebből a trónszerű, óriási székből áradt jó és gonosz belőle, és mindazon évek alatt, amíg uralkodott, Angela egyszer sem léphette át a küszöböt.Emlékezett az éjszakára, amikor meglátogatta a szúrt sebéből lábadozó Navarrót. A férfi élt ugyan, de sok vért vesztett, és utána egy fertőzés miatt hetekre ágyba kényszerült. Ez idő alatt ideiglenesen Angela irányította a ranchót. A szokás megengedte, hogy férjük távollétében az asszonyok ranch urai legyenek. Odament akkor a férje betegágya mellé, és lenézett a tehetetlenül fekvő férfira.— Ez a föld az enyém - mondta. - Nem érdekel, mit teszel ezután, de soha többé nem vezeted a Rancho Palomát. És ha még egyszer hozzám érsz, vagy a gyermekeimhez, leszúrlak megint. Amíg meg nem halsz.Amikor Navarro végül meggyógyult, és a dolgozószobájába ment, hogy munkába álljon, Angélát az íróasztalnál találta. Az asszony éppen a főkönyvet tanulmányozta. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Navarro sarkon fordult, és szótlanul távozott. Soha többé nem lépett a dolgozószobába.Angéla most kinyitott egy fiókot, kivett egy olajjal impregnált zacskót, és a hóna alá tette. Kiment, és halkan vonult az oszlopcsarnokban a szobáig, amelyben Marina és Dániel Goodside aludtak.Halkan kopogtatott, tudta, hogy a középkorú nők nem alszanak mélyen, ám a középkorú férfiak, akár a halott. Ismét a fejét csóválta lánya történetére gondolva. Házassága első tíz évében Marina otthon maradt Bostonban, és négy gyermeknek adott életet. Aztán Dániel csatlakozott egy misszióhoz Kínába, mint lelkész. Babákkal együtt felkerekedtek, és ott terjesztették az Úr igéjét huszonöt éven át. Marina elmondta, hogy amikor úgy gondolta, hogy már biztonságos hazaírni, hiszen Navarro már olyan öreg, hogy nem jelent rájuk fenyegetést, nehéz volt eljuttatni a leveleket. Sok kínai nem bízott az idegenekben. Az egyik levéllel, amelyet Marina maga vitt el a hajóra, elsüllyedt a hajó egy viharban.Aztán egy évvel ezelőtt Dániel szolgálati ideje lejárt, és nyugdíjba vonult a missziótól. Először Hawaiira mentek, ahonnan Marina ismét levelet akart küldeni, aztán az első próbálkozás után úgy döntött, inkább eljönnek. Nem nagyon remélte, hogy anyja még életben van, vagy hogy egyáltalán vannak még itt Navarrók, de... hogy anyja születésnapi ünnepségére érkezzen!Angéla égi jelnek vette. Minden meg van írva. Ahogyan az is, hogy Marinának el kell kísérnie utolsó útjára.— Öltözz — mondta Angéla, amikor Marina ajtót nyitott. — Velem kell jönnöd.— Hová?— Hintóra lesz szükség.— De későre jár, anya.— Meleg az éjszaka.— Nem várhat reggelig? És Angéla így felelt:— Lányom, ma nagyon makacsul szól hozzám a múlt. — Aztán hozzátette. — Visszük Angelique-ot is.

* •* *

Angelique immár negyvenkét éves volt, és kigömbölyödött a hét terhesség után. Beletelt némi időbe, mire fölvette nehézkes krinolinját, amelytől a másik két nő alig fért a hintóba. De Marina még ötvennégy évesen is vékony volt a kemény munkától és az önfeláldozástól, és

egyszerű ruhát viselt, amely huszonöt éve kiment a divatból. Angela apró és törékeny volt. így elfértek mind.Angela hű kocsisa segítette fel az asszonyokat a hintóba. Tizenöt éve járta úrnőjével a ranchót, és most sem tett fel kérdéseket, pedig az éjszaka közepén ébresztették fel. Marina és Angelique tiltakoztak, de végül ők is mentek, tudták, hogy ha nem hajlandók, Angela egyedül teszi meg az utat.— Legalább Seth és Dániel kísérjen el minket.De Angela a fejét rázta. Ez a nők dolga. A férfiak csak aludjanak.A régi úthoz érve a kocsis keletnek fordult.— De anya, veszélyes ilyenkor, éjszaka bemenni a városba — mondta Marina félénken.— Nem esik bajunk.— Honnan tudod?Anyja nem válaszolt, és Marina aggódva nézett össze unokahúgával. Mindketten a kocsis látványából merítettek nyugalmat, aki nagydarab férfi volt, és övébe a késen és pisztolyon kívül egy jókora kardot is dugott.Csöndben hajtottak, csak amikor egy ismerős tölgyfaligethez értek, mondta el Angelique a nagynénjének, hogy a Quiñones-rancho már nem létezik. Pablo, aki harminchat évvel ezelőtt elvette volna Marinát, nemrégiben eladta földjét egy Crenshaw nevű amerikainak.A városhoz közeledve megcsapta őket a szennyvízelvezető árkok bűze. A házakból és üzletekből ezekbe az árkokba távozott facsöveken a szennyvíz és az ürülék. Ahogy a törvény megkövetelte, a házak és boltok ajtaja fölé lámpást lógatott a tulajdonos, megvilágítva az utcákat. De a hírek szerint nemsokára bevezetik a gázvilágítást Los Angelesben. A szalonok ablakai fényesen ragyogtak, és vidám hegedűszó áradt ki. A távolból fegyverropogás hallatszott, és két férfi verekedett a fajárdán.És láttak indiánokat is. A kapukba húzódva aludtak, vagy a fehér ember italától részegen tántorogtak az utcán.A hintó elhaladt az Egyes Számú Iskola előtt a Spring Street sarkán. A Temple és a Main Streeten, ahol azelőtt csak vályogházak álltak, most a jenkik fából és téglából emelték új házaikat. A spanyolos patiók és kutak helyét mindenféle elegáns nevű építészeti stílusok váltották fel, román, Anna királynő kori, koloniális, és bőven volt a házakon oszlop, oromzat, manzárdtetők. Megváltoztak az utcanevek is: ami egykor Loma volt, most Hegy, az Accytuna most Olíva, Esperanzas pedig Remény, és a Flores Virág. Minden megváltozott a jenkik miatt.A Plazához értek, amelyen még érződött a legutóbbi bikaviadal bűze. Angelique elmondta Marinának, hogy állítólag új hotelt építenek ide, ahol fürdőszoba lesz minden emeleten, gázvilágítás és francia étterem. A maga két emeletével ez lesz Los Angeles legmagasabb épülete.De Marinát nem érdekelte.- Anya, miért vagyunk itt?Angela nem tudta, csak azt, hogy muszáj menniük.Kiértek a városközpontból, és északkeletnek mentek tovább. Három asszony a szótlan kocsis hajtotta hintóban. Elmentek a Chavez Ravine mellett. A város ebben a kanyonban helyezte el a szegények és idegenek temetőjét. Végül a misszióhoz értek. A magas támfalak közti hosszú, keskeny ablakokkal inkább erődnek nézett ki, mint templomnak. Amikor Mexikó megszerezte az Alta California fölötti uralmat, az új kormányzó megszüntette a missziós rendszert, és a missziók földjeit barátainak, rokonoknak ajándékozta vagy adta el. A San Gabriel éveken át elhagyatottan állt, az indiánok éheztek, a falak és a tető berogyott, a szőlő elpusztult, míg végül 1859-ben az új amerikai kormányzat visszaadta az egyháznak az épületet. De az többé már nem volt a régi. Kunyhók, kalyibák vették körül az egykor gyönyörű templomot.

Komoly arccal ültek a hintóban, a kocsis újabb utasításokra várt. Angélában motoszkált valami homályos emlék egy kertről, amely valaha itt állt, és egy indián asszonyról, aki halkan dúdolva gondozza a gyógynövényeket a napsütésben. Aztán lázas lett, köhögni kezdett, s gyengén, betegen állt az új Plaza avatási szertartásán. Utána az út a hegyeken át a tenger felé...Angéla felnyögött. Hirtelen tudta. A tudás, amely nyolcvanöt éve volt a szíve mélyére temetve, most kitört börtönéből, és szabadon szárnyalt.Ezen a helyen születtem. Nem Mexikóban, ahogyan anyám mondta. Vagy pontosabban, ahogyan Luisa mondta nekem. Mert nem Luisa volt az anyám.És most már értette, hogy miért a gyermekkori emlékei töltötték be gondolatait egész nap. Talán a véghez közeledve, közeledünk a kezdethez is.Azt is tisztán látta, mi kísértette egész nap — az érzés, hogy valamit nem tett meg, hogy egy utolsó kötelességnek még nem tett eleget. Most már tudta, mi az, és miért kocsikázott át Los Angelesen éjnek idején.Azért jött, hogy elbúcsúzzon.

* * *

A hegyekhez közeledve már érezték a tenger szagát. Tudták, hogy Rancho San Vicente y Santa Monicán hajtanak keresztül, amelynek a Sepúlveda család a tulajdonosa. Hallották a közelben legelésző birkák csengőit.Amikor a kanyonhoz értek, Angéla látta a köveket, s rajtuk a rajzokat, de hogy mit jelentenek, nem emlékezett. Halványan rémlett neki, hogy gyerekként elhozták ide, s valaki azt mondta, most történeteket fog tanulni. De soha nem tanulta meg ezeket a történeteket. Nem értette a barlang jelentőségét, sem a festményét, sem azt, miért érezte, hogy ez egykor nagyon fontos hely volt. De arra emlékezett, hogy a nászéjszakáján idejött levágni a haját.Marina és Angelique bekísérték a barlangba. A hintóról levettek egy lámpást, azzal világítottak, és két oldalról támogatták az idős asszonyt. Marina is emlékezett erre a helyre. Itt találkozott Dániellel azon az éjszakán, és kezdték el közös életüket.Beljebb segítették Angélát. A barlang hűvös és nyirkos volt, évszázadok szaga érződött. A hintó lámpása aranyfénybe vonta a különös rajzokkal borított falakat és a falba faragott szöveget: La Primera Madre. Elállt a lélegzetük a két napot ábrázoló kép láttán, olyan gyönyörű volt.Angéla leültette lányát és unokáját, megkérte őket, maradjanak csöndben, és ő maga is leereszkedett a hideg földre. A lámpás a különös kis kör közepén állt, valószínűtlen ragyogásba vonva a három nő arcát.Angéla percekig csöndben ült, míg végül kezdte a csontjában, a vérében érezni, mi hiányzott eddig. Lehunyta a szemét. Mama, itt vagy? És azonnal megérezte a meleg, szerető, védő jelenlétet. S rádöbbent, egész életében volt benne egy űr, egy kis üresség, hogy soha nem lehetett teljes, ami miatt mindig keresett valamit. És most már tudta azt is, mi az: a múltja.Hirtelen megértette azt is, miért kellett idejönnie, miért hozta magával a vízhatlan zacskót. Ebben van a pergamen, amelyben olyanoknak ajándékozzák a földet, akiknek nincs hozzá joguk, akiknek őseik távol lakoznak. Útitársai döbbenetére Angéla ásni kezdett, öreg ujjait a kemény földbe vájta. Amikor Marina és Angelique tiltakozni próbált, elhallgattatta őket. Volt valami a hangjában, a vonásaiban, amitől engedelmeskedtek.Nézték, mint ás egészen addig, míg a gödör elég nagy nem lett. Nem tudták, mi van a vízhatlan zacskóban, s miért tette Angéla a gödörbe. De elbűvölten nézték, ahogyan utána visszasimítja a földet, betemetve az azték jade-szobrocskát is, amely kihullott kendője zsebéből. Angelique szóra nyitotta a száját, de valami elnémította. Az azték istennő, amely különös és gyönyörű időket is látott, most egy idegen barlang földjében pihent.

Miután eltemette a Rancho Paloma adományozólevelét, béke öntötte el Angéla lelkét. Ez a föld az Első Anyáé és leszármazottaié, és nem a betolakodóké, a hódítóké. Azoké, akik mindig is itt voltak, akiktől ellopták. Lenyomkodta a földet, s közben arra gondolt: El kell mondanom a többieknek is. Marinának. Angelique-nak. Indián vér van bennük. Dániel, Seth... a gyermekei az Első Anya leszármazottai.Sietve beszélni kezdett, mert tudta, hogy nem sok ideje van hátra.- Indiánok vagyunk. Topák vagyunk, és az Első Anya leszármazottai, aki ide van eltemetve. Mi vagyunk ennek a barlangnak az őrzői, gondnokai. Rajtunk áll, hogy továbbadjuk népünk hagyományait, történeteit és vallását. Életben kell tartanunk az emlékeket.Döbbenten meredtek rá.- Hogy érti ezt a nagymama, Marina néni?- Fogalmam sincs. Rejtélyekben beszél.- Milyen nyelv ez? Egyáltalán nem hasonlít a spanyolra.- Emlékeznetek kell erre a helyre — mondta Angéla, észre sem véve, hogy topa nyelven beszél, amelyen utoljára gyermekkorában, amikor az anyja Mariminak nevezte, és azt mondta, hogy egy nap a klán gyógyító asszonya lesz. - A többieknek is el kell mondanotok.Angéla megfogta Marina kezét.- Marinának neveztelek el. Rosszul értettem az üzenetet, amit álmomban kaptam. Marimi kellett volna hogy legyél.- Anya, nem értjük, mit mondasz. Kérlek, menjünk innen. Menjünk haza.De Angéla arra gondolt: itt vagyok otthon.- Anya, megrémítesz minket. Angelique és Marina fel akarták segíteni.De Angéla gondolatai már az Első Anyánál jártak, aki egyedül átkelt a sivatagon, akit terhesen kivetett a törzs magából. Mégis kibírta. Marinára nézett, aki kibírta a nehézségeket Kínában, és minden gond ellenére is volt benne erő, hogy a férje oldalán dolgozzon, és aztán Angelique-ra pillantott, aki északon, a bányásztelepen tudott helytállni. És ő maga is. Bármit tett isNavarro vele, mindig megőrizte a büszkeségét, méltóságát, önbecsülését. Az Első Anya lányai vagyunk- Ez ami örökségünk.Most már tudta azt is, miért hozta magával Marinát és Angelique-ot. Más korban mindketten klánjuk gyógyító asszonyai lettek volna. De most amerikaiak feleségei, s a gyermekeiket Charlesnak, Lucynak és Winifrednek hívják. Lehunyta a szemét, és egy holló körvonalait látta a vérvörösen lenyugvó nap előtt. A madár a holtak földje felé repült, ahová az ősök mentek, és ahol már várják őt, Marimit, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Tizenhetedik fejezet

Sarah nővér soha nem használt trükköket. A feltűnő kísértetek nem szemfényvesztés és színpadi mágia eredményei voltak. Legalábbis maga Sarah ezt állította. Mindig is örömmel fogadott bárkit, aki azért jött a topangnai Szellemek templomába, hogy leleplezzék, s kedvükre analizálhatták a szeánszokat. Jöttek is filmfelvevőkkel és fényképezőgépekkel, hőérzékelőkkel és mozgásérzékelőkkel, a kor legfejlettebb tudományos eszközeivel, remélve, hogy csaláson kapják. De soha nem sikerült. Pszichológusok és egyházi emberek a látomásokat tömeghisztéria eredményének tartották - az emberek azt látták, amit látni akartak- Am Sarah nővér mindvégig állította, hogy a szellemek valódiak, és ő mindössze az emberi híd, melyen át a Túlsó Birodalomból az élők közé jöhetnek.Erica Jared lakókocsijában ült a tévé előtt. Lebilincselte, amit látott. Amikor rábukkant erre a videón levő dokumentumfilmre az 1920-as évek híres szellemidézőjéről, még fogalma sem volt, micsoda aranybányát talált. Ritka, archív felvételeket láthatott Sarah nővér szertartásairól, melyeken hatezer ember pattant fel eksztázisban, azt állítva, hogy megjelentek halott szeretteik a szemük előtt, s a színpadon az elbűvölő Sarah nővér lebegő ruhában állt, kitárt karral, fejét hátravetve, lehunyt szemmel, csak úgy remegve a szellemi energiától.Meghökkentő szépség volt. Mielőtt mint szellemidéző befutott volna, szerepelt néhány filmben. A bevágások alapján fülledt, kökényszemű szirén volt, aki általában vampot, istennőt, csábító végzet asszonyát játszott. A közönség imádta. A filmben volt néhány amatőr felvétel is, amelyeket Edgár Rice Burroughs készített híres Tarzan-ranchán, ahol Sarah gyakori látogató volt Rudolph Valentinóval, Douglas Fairbanksszel, Mary Pickforddal egyetemben. Ebben az időben, amikor felfedezték tehetségét, gyakorta jósolt barátainak, tanácsokat adott fontos döntésekhez, sőt a helyi rendőrségnek is segített megtalálni egy gyereket, aki elveszett a Baldwin Hillsen. Egyre terjedt a híre, és egyre többször hívták privát szeánszot tartani. De Sarah nagyban gondolkodott. Rájött, hogy ugyanúgy képes több szellemet megidézni, mint egyet. Az emberek imádták. Hiszen segített, hogy találkozhassanak elhunyt szeretteikkel. Azonkívül a halál utáni élet élő ígérete volt.Amikor Sarah felemelte a karját, és szemét az ég felé fordította a videón, közönsége lélegzetét visszafojtva, várakozva figyelt. Erica viszont az órájára nézett. Mi tartja fel Jaredet?A férfi órákkal ezelőtt ment el egy sürgős találkozóra a Dél-kaliforniai Törzsek Egyesült Tanácsának képviselőivel. Remélte, lebeszélheti őket, ne akarják megakadályozni az Emerald Hills-i csontváz DNS-vizsgálatát. Meglepetésszerűen sikerült bírósági végzést szerezniük, amely leállított a barlangban minden régészeti és egyéb tudományos munkát, s ezzel talán végleg elvették az esélyét annak, hogy azonosítani lehessen a csontvázat. Erica, aki egyelőre nem dolgozhatott a barlangban, úgy döntött, hogy az álmaiban megjelenő festmény után kutat.Ha Mrs. Dockstader nem a nagyanyja, és ha soha nem láthatta ezt a festményt Mrs. Dockstader nappalijában, akkor a gyerekkora óta visszatérő álom másból táplálkozik. Logikusnak tűnt, hogy miután Sarah nővér megvette ezt a birtokot, valaki járhatott a barlangban, fényképet készíthetett ott, ami meg is jelent valahol.De Erica csak nehezen tudott koncentrálni.Csak arra tudott gondolni, ahogyan Jared és ő szeretkeztek a csillagok alatt. Lehet, hogy ezt nevezik szerelemnek? Nem csoda, hogy dalokat írnak róla! Szédültnek és butusnak és boldognak érezte magát, mintha lebegne. És persze félt is, hátha álom az egész, hogy elveszti a férfit, mielőtt igazán megszerezné. Talán ez is csak egy...Aztán hirtelen teljes figyelmével a képernyőre meredt. Egy 1922-ben készített és helyreállított felvétel azt mutatta, hogy Sarah nővér bemegy a barlangba. Erica egészen a szék szélére húzódott.A kamera a déli peremen volt, és onnan fókuszált a barlang bejáratára. Sarah jellegzetes kámzsás, fehér ruhájában eltűnt a sötétben, míg kísérete és a riporterek színpadiasan vártak

odakint. Amikor az asszony percek múlva előbukkant, az arca teljesen átszellemült volt. A hangalámondás így szólt közben:- Vajon Sarah nővérnek csakugyan látomása volt ebben a barlangban, mint állítja, vagy csak szerepet játszik? Nem sokkal azután, hogy megvette a birtokot, feltöltette a kanyont, betemette a barlangot, így soha nem fogjuk megtudni, mit láthatott odabenn.Az összeállítás utolsó klipje 1928-ban készült. Ezen a zaklatott Sarah nővér mikrofonok és újságírók tömege előtt mondott búcsút követőinek. Hirtelen-váratlan hír volt ez, akkor, amikor a Szellemek temploma népszerűbb volt, mint valaha. Sarah nem adott magyarázatot arra, miért vonult vissza a nyilvánosság elől, mindössze annyit mondott, hogy ez Isten akarata. Aztán eltűnt szem elől, és bár próbálták megtalálni - az újságokat még mindig érdekelte, és a riportereknek nagy fogás lett volna -, soha többé nem hallottak róla.A dokumentumfilm véget ért, és Erica kikapcsolta a tévét. Minden út a barlanghoz vezet, gondolta. Eleve az a festmény hozott ide engem is, és a századok során másokat is idevonzott valami a barlangba. Temettek el itt szemüveget, relikviatartót, keresztet, hajfonatot, szellemkövet, azték fétist és a rancho adományozólevelét. Sarah nővér. Mi a kapcsolat mindezek között? És mi a kapcsolata mindennek a Kathleen Dockstader házában levő festménnyel? És hogyan kapcsolódig ez az egész hozzám?Jarednek és neki annyit sikerült megtudni a Rancho Paloma eredeti tulajdonosairól, hogy a Navarrók Los Angeles prominens alapítói közé tartoznak. A család egyik tagja, egy Angéla nevű matriarcha sokat tett a városért, nagy szerepe volt alakításában. Ő érte el azt is, hogy a városban legyen egy olyan park, ahol az emberek sétálhatnak, leülhetnek, és ahol nem tartanak bikaviadalokat, mint a Plazán. 1866-ban hozták létre a parkot, és eredetileg Central Parknak hívták, a mai neve Pershing Square. Ma a San Fernando-völgyben van is egy Angéla Navarro nevét viselő általános iskola. Azt is sikerült megtudniuk, hogy Angéla Navarro a Rancho Palomán élt, és ott is halt meg 1866-ban, majd halála után komoly jogi bonyodalmak támadtak, miután a család nem tudta előkeríteni a birtok adományozólevelét.Mert a barlangunkba temette valaki. Bárki volt is, tudott az oda temetett csontvázról, és azt is tudta, kicsoda. És mindazok, akik a századok során a barlangot látogatták, tudták, ki volt ez a nő. A DNS-vizsgálat legalább megmutatja, merre haladjunk.— Szia!Felnézett Jared mosolygó arcába, és a szíve majd' kiugrott a helyéről. — Szia! - Nem Sarah nővér szeánszai volt az egyetlen csoda, amely ezen a helyen ment végbe. Jared végül felhívta az apját. Vagy egy órát beszéltek. Ha nem is volt tökéletes, kezdetnek jó. És Jared házat akar tervezni neki. Erica azt felelte, neki tetszik a makett, amelyben Arbogasték élnek.— Sajnos rossz hírem van. Nem tudtam meggyőzni őket, nem akarják megengedni a DNS-vizsgálatot.— Akkor tovább kell próbálkozni.A férfi izzó szeme csak úgy itta a látványát. Erica nem tudta elképzelni, hogy ő és Jared egyszer is ne érezzék ezt a finom izgalmat pusztán attól, hogy egymás társaságában vannak.— De van még rosszabb is - folytatta a férfi. - A csontokat elviszik innen, és eltemetik a helyi Bennszülött Amerikai Temetőben.— Nem! Mikor?— Mihelyt lehet. Sajnálom, Erica. Tudod, soha nem hittem volna, hogy egyszer a te szemeddel fogom látni a dolgokat, de most már én is azt hiszem, hiba elvinni a csontokat, amíg meg nem állapítottuk a kulturális közeget. Soha nem voltam vallásos, de tudjuk, hogy a barlangba temetett asszony az volt, és azok, akik utána látogatták és tisztelték, szellemi emberek voltak. Tiszteletben kell tartanunk ezt, és kötelességünk megtalálni azt, akinek csakugyan joga van dönteni végső nyughelyéről.Lehajolt, és megcsókolta a lányt. Luké kukkantott be az ajtón.

- Oöö... Erica? Látogatóid vannak. Azt mondták, fontos. Erica kiment, tenyerével árnyékot vetett szemére a nap elől.- Mrs. Dockstader!Az idős asszony fehér nadrágot, halovány rózsaszín blúzt és nyitott orrú szandált viselt, a vállán hosszú aranyláncon kis táska lógott. Szemét hatalmas napszemüveg takarta el.- Meséljen nekem ezekről a fejfájásokról — mondta.

Jared behívta Kathleen Dockstadert és ügyvédjét, hogy inkább a lakókocsijában beszélgessenek Ericával, hiszen kényelmesebb, mint Erica lakókocsija vagy a laborutánfutója, és kevesebben is zavarják őket.- Dr. Tyler - kezdte az idős hölgy. - Azután, hogy elment, szóltam az ügyvédemnek, hogy ellenőrizze az ön hátterét. És nem tűnt csalónak, sőt kiderült, hogy az államnak dolgozó régész, akinek komoly eredményei vannak. Úgy döntöttem hát, hogy utánanézek a történetének. Felfogadtam egy magánnyomozót, hogy keressen olyanokat, akik abban a hippikommunában éltek, és még emlékeznek is rá. Talált valakit, akinek most Seattle-ben van kocsmája, és aki a kommunában lakott azokban az években, amikor a lányom is. Azt mondta, emlékszik a Dockstader lányra, az elszökött örökösre, aki nem kért a szülei millióiból. Akkor valamennyien csodálták érte. Utólag azt mondja rá, flúgos volt. A detektív megkérdezte, nem tudja-e, mi történt vele. Azt felelte, otthagyta a kommunát egy Harley motoros zenésszel.Kathleen elhallgatott, összefonta ujjait, majd szétnyitotta. Úgy történt, ahogyan Jared számított. Miután egy héttel ezelőtt eljöttek, Mrs. Dockstader nem tudta kiverni a fejéből Ericát. Még a golfkörútját is lemondta.- És aztán itt volt ez is — mondta az asszony, és intett az ügyvédjének, aki egy könyvet húzott elő az aktatáskájából. Erica döbbenten látta, hogy az ő középiskolai évkönyve 1982-ből, amikor érettségizett. Kathleen kinyitotta azon a helyen, ahol könyvjelző volt benne, pontosabban egy kis, fekete-fehér fénykép, amelyet mintha egy korábbi évkönyvből vágtak volna ki. A képen levő lány tupírozott haja alul felfelé kunkorodott.— Ez a kép 1965-ben készült - mondta Kathleen. - Monica ekkor tizenhét éves volt. - Erica képe mellé tette a fényképet. –Egyidős ezeken a képeken. Meghökkentő a hasonlóság, nem?— Mintha ikrek lennénk — mormolta Erica.Kathleen becsukta a könyvet, és visszaadta az ügyvédnek.— De végül az győzött meg arról, hogy csakugyan az unokám vagy, hogy a fejfájásokról kérdeztél. Anyámnak kínzó fejfájásai voltak. Nem migrén, hanem különös ájulásos rohamok, melyek során dolgokat hallott és látott. Látomásai voltak. És ez öröklődik a családban. Anyám elmondta, hogy a dédnagynénje ugyanebben szenvedett. És erről senki nem tudott. Ez amolyan családi titok. Mások, akik neked adták ki magukat, akik örökség vagy jutalom reményében jöttek, nem tudtak erről a fejfájásról.— Mrs. Dockstader...— Kérlek, szólíts Kathleennek.— Miért szökött el az anyám?— Mert azt akartuk, hogy költözzön be egy otthonba, amelyet lányanyáknak tartottak fenn, és maradjon titokban a terhessége. Utána a gyermeket Hermán egyik nővérénél akartuk elhelyezni. Hermán volt a férjem, Monica apja. A gyereket unokatestvérként neveltük volna fel. Azt hittük, hogy egy gyerek tönkreteszi Monica életét.Teljesen összetörtünk, miután megszökött. O volt Hermán szeme fénye, a kis hercegnője. Amikor Monica elment, valami meghalt a férjemben. Az ország összes nagyobb újságjában

adtunk fel hirdetéseket, amiben az állt, hogy a gyerekével együtt jöjjön haza, várjuk. De... többé nem hallottunk róla.— És ki volt az apám? - kérdezte Erica halkan.— Monica nem mondta el. - Kathleen monogramos zsebkendőt vett elő a táskájából. - Fogalmam sincs, ki lehetett. Monica nem volt rossz lány. Csak akaratos. Fogalmad sincs, hogy miután elment, hányszor bántam meg, hogy az apja meg én így bántunk vele. O azt akarta, hogy a gyerek otthon legyen. Velünk maradhattál volna. — Kathleen csillogó, fájdalommal teli szemmel nézett Ericára. — Az otthonunkban nőhettél volna fel.— Nem tudom, mit mondhatnék.Kathleen a zsebkendőjével törölgette a szemét.— Ahogyan én sem. Még mindig nem tudom megszokni. Egymásra néztek. A fiatalabb nő a hasonlóság jeleit kereste az idősebb arcán — ugyanaz a hajvonal, míg az idősebb a lánya egykori arcát tanulmányozta.— Szeretném... - kezdte Kathleen. — Szeretném megnézni a barlangot.— A barlangot?— Ha lehet.Jared lekísérte őket az állványon, támogatta a meredek lépcsőkön az idős asszonyt, míg Erica a vas biztonsági kapu lakatjának a kulcsát kereste. Beérve felkapcsolta a neonvilágítást, amely szürreális fényben fürdette a barlangot, megvilágította a támfalakat és merevítőket, a padlóba ásott árkokat, a bíbor- és aranynapokkal, rejtélyes szimbólumokkal borított falat, és végül a Hölgyet, aki békésen feküdt oldalán az áttetsző védőtakaró alatt, mintha üvegszarkofágban lenne.Mintha szellő támadt volna, Kathleen sóhajtott, és ámulattal nézte mindezt.— Tudtam erről a barlangról - szólalt meg halkan, mintha nem akarná megzavarni a szendergő Hölgy álmát —, tudtam a falról, és az első anya — ha Primera Madre — feliratról is. És minden pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.Erica meglepődve nézett rá.— Jártál itt?— Nem. Még gyerek voltam, amikor a kanyont feltöltötték. De olyan valaki mesélte, aki járt itt benn.- Ki?Az asszony elmosolyodott.— Az asszony, aki a nappalimban levő képet festette a két napról. Az asszony, aki a Szellemek templomát építette. Sarah nővér, az anyám. A te dédanyád. Én voltam az ő szerelemgyermeke. Miattam vonult vissza.

- Anyám mindig is tudta, hogy valakit eltemettek a barlangba - mesélte Kathleen. Erica és ő Mrs. Dockstader Palm Springs-i házának világos nappalijában ültek, és képekkel teli fényképalbumokat nézegettek. - Érezte, még ha nem is volt bizonyítéka. Sőt azt is állította, hogy a barlangban lakó szellem utasította rá, hogy azon a helyen építse fel a Szellemek templomát.- Mi történt vele? Miért tűnt el?- Beleszeretett egy nős férfiba, de a férfi felesége nem volt hajlandó elválni. Amikor anyám észrevette, hogy terhes, tudta, hogy a követői ezt rossz szemmel néznék, s inkább eltűnt szem elől. Egy kisvárosba költözött, ahol nem volt mozi, és nem volt valószínű, hogy bárki is felismerje. Ott születtem meg, és egyedül nevelt. Apámat soha nem láttam. Azt sem tudom, beszéltek-e egymással azután. Csak annyit tudok, hogy nagyon tragikus volt az egész.

Anyám huszonhat éves koromban halt meg. Ott temették el a kisváros temetőjében, és a mai napig sem tudja senki, hogy a nő abban a sírban a híres Sarah nővér.- Ezért akartad, hogy anyám mondjon le a gyerekről? Kathleen szomorúan elmosolyodott.- Úgy nőttem fel, hogy mindvégig tanúja voltam anyám bánatának. Próbálta titkolni előlem, de egy gyerek megérzi az ilyet. Tudom, hogy nem fogadták be, elvégre nem volt férje, és mégis volt gyereke. És rám is rám ragadt a stigma. Anyám özvegynek adta ki magát, így aztán hazugságban éltünk. Nem akartuk a férjemmel, hogy Monica ennek legyen kitéve.Erica szinte be sem tudta fogadni mindezt. Úgy érezte magát, mint az éhező, aki elé lakomát varázsolnak. A fényképek, a történetek, az emberek, akik rá hasonlítottak, s mind a rokonai voltak, a nagynénikből, nagybácsikból, kuzinokból és nagyszülőkből, dédszülőkből álló hatalmas család!- O Dániel Goodside - mutatta Kathleen. - Egy bostoni klipper kapitánya volt. Egy régi útiládában találtam ezt a képet. 1875-ben készítettek néhány portrét, ez az egyik. A másik a keretben egy nőt ábrázolt, de túl penészes volt már, nem lehetett megmenteni. A hátán lévő felirat szerint ő Marina, Dániel felesége. Mást nem tudok Marináról, azt sem, mi volt a családneve. Feltételezem, ő is bostoni lehetett. Látod, a férfi elvesztette egyik karját a polgárháborúban. És művész volt.A szemközti oldalon Dániel Goodside kis vízfestménye volt 1830-ból: Topa törzsbeli gyógyító asszony a San Gábriel Arcangel-misszión.- Topa - morogta Erica. - Nem is hallottam ilyen törzsről. Kathleen becsukta az albumot, és felállt.- Talán tongvát gondolt. Akkoriban sok félreértés volt a nevekkel és szavakkal. Gyere, körbevezetlek a birtokon.Ericába karolt.- A férjem apja — vagyis a te dédapád hozta be az első datolyapálmákat Arábiából, és alapította a farmot 1890-ben. Én 1946-ban, nem sokkal a háború után házasodtam be a Dockstader családba. Tizennyolc éves voltam akkor. Anyád két évre rá, 1948-ban született.A cselédlány szakította félbe őket azzal, hogy Ericát telefonon keresik. Jared volt az.- Azonnal gyere vissza - mondta a férfi. - Érdekes fejlemény történt.

Harsogó nevetés hallatszott ki Jared lakókocsijából. Jared látogatója egy pirosló arcú, erős kézfogású, vaskos nő volt.- Dr. Tyler, én Irene Young vagyok, és azt hiszem, van valamim, ami érdekli magát. Tornatanár vagyok Bakersfieldben, de a hobbim a családfakutatás. Éppen a családfámon dolgoztam, amikor láttam az újságban, hogy talált egy birtoklevelet, amely szerint egy rancho egy bizonyos Navarro nevű család tulajdona. Azonnal tudtam, hogy el kell jönnöm. - Vászontáskájába túrt, és egy bőrdossziét vett elő. - Anyai ágon visszavezettem a családfámat egy Navarro nevű családig, amely a Rancho Palomán élt. Itt a képük. Műanyag védőlap alatt levő antik fényképet mutatott. - Mint látja, a hátára írtak valamit. A kép ennek az asszonynak a születésnapjára készült - mutatott egy méltóságteljes, idős asszonyra, aki a családi csoportkép közepén ült.Irene elmesélte, hogy a fotón levő személyek leszármazottai közül sokat megtalált, de egy párt nem sikerült azonosítania. Megmutatta őket.Erica összehúzott szemmel nézte a hátul álló félkarú férfit.- Uramisten! Hiszen ez Dániel Goodside. Az én egyik ősöm.- Micsoda? - hajolt oda Jared a képhez.

- Goodside? - mondta Irene Young. - így hívták? Feltételezem, a mellette ülő nő a felesége.- Akkor ő Marina - jutott eszébe Ericának, amit Kathleentől hallott.- Erősen hasonlít a középen levő nőre, aki, feltételezem, a család matriarchája lehetett. Angéla Navarrónak hívták, vagyis Goodside felesége Navarro lány volt.- A nagyanyám azt mondta, nem tudja, mi volt Marina másik neve, de feltételezte, hogy bostoni volt. De így... istenem... akkor én a Navarrók rokona lennék?Irene egy hátul álló párra mutatott. - Ők az én őseim. Seth és Angélique Hopkins. Angélique Marina Goodside unokahúga, és a matriarcha, Angéla unokája volt.Erica ismét a képre nézett. A homlokát ráncolva nyúlt a nagyító után, és némán tanulmányozta a fotót. - Ez a nő indián.- Sajnos nem tudtam kideríteni, melyik törzs. Feltételezem, hogy missziós indián lehetett...- Jared - tört ki Erica hirtelen. - Kathleennek van egy vízfestménye, amit Dániel Goodside festett... egy topa asszonyról!- Topa? Gondolod, hogy ebből a törzsből való, akit a képen látsz?- Minden összeülik, hát nem látod? - Erica hirtelen tűzbe jött. - Dániel Goodside-ot érdekelte annyira a topa törzs, hogy lefesse tagjait. Elvett egy nőt, aki félig vagy negyedrészt indián. Egy nőt, akinek a családneve Navarro volt. Aztán valaki a Rancho Paloma birtoklevelét - a Navarroföldet - eltemette Topangnán. Topangna - mondta hirtelen. - Senki nem tudja, mit jelent a név. Több elmélet is van rá. De egyben egyetértenek, miszerint a „ngna" azt jelenti, valakinek a helye. Ha itt egy topa vagy topa nevű törzs élt, akkor minden a helyére kerül!- Miért nem hallottunk róluk soha? - kérdezte Irene.- Lehet, hogy a topákat az elsők között fogták be és vitték a misszióra. Nyilván gyorsan asszimilálódtak Ez magyarázhatja, miért nem tudtunk a létezésükről.Erica Jaredhez fordult.- Ezzel az információval megakadályozhatjuk, hogy a csontokat újra eltemessék A csontvázunk lehet a bizonyíték egy elveszett törzsre. Most, hogy megvan a törzs neve, több esélyünk van rá, hogy megtaláljuk a lehetséges leszármazottat.A férfi rejtélyes mosolyt vetett rá.- Mondd, mire gondolsz?- Erica, egyelőre te vagy a lehetséges leszármazott.

Samet nem győzte meg, ahogyan az Egyesült Törzsek képviselőit sem, akik egy koporsóval és egy indián gyógyítóval érkeztek Dr. Tyler bizonyítéka nagyon is soványka, mondták, nem is veszik komolyan. Ideje, hogy a gyógyító asszony a Bennszülött Amerikai Temetőben pihenjen.Erica viszont nem volt hajlandó kinyitni a barlang új biztonsági kapuját. Sam bosszúságára nem találta az ő kulcsát, és rajtuk kívül csak Jarednek volt kulcsa. A barlang fölött álltak a sziklacsúcson, és Erica elállta az utat. Sam azzal fenyegetőzött, hogy lefeszíti a lakatot. Erica az óráját leste. Hol marad Jared? Korábban telefonált, és azt mondta, tartsa fel az Egyesült Törzsek képviselőit, amíg vissza nem ér. Izgatottnak hangzott, és nem árulta el, miért. De azóta órák teltek el.- Hát azok meg kicsodák? - szólalt meg hirtelen Luke.Valamennyien arra fordultak. Jared közeledett lassan, két alacsony, barna, kortól meggörnyedt emberrel. Egy idős testvérpárral, akik Los Angeles keleti részén éltek. Jared a Los Angeles-i Egyetem Indián Tanulmányok Tanszékének segítségével talált rájuk. Az

UCLA-nak jókora adatbázisa van a kaliforniai indiánokról. A terepantropológusok már a városokban is dolgoznak, s „rejtőző" vagy „elfeledett" bennszülött amerikaiakat keresnek. Bemutatta hát Maria és Jose Delgadót.- Tudjuk, hogy voltak olyan indiánok, akik nem mentek misszióba, hanem továbbra is a falvaikban éltek. Később a pueblóba költöztek, és asszimilálódtak a mexikói népességhez, de csakis egymás közt házasodtak. Ez a két ember azt állítja, úgy nőttek fel, hogy mindig is tudták magukról, hogy topák, de mivel senki nem hallott a topákról, nem hittek nekik.Az idős asszony szólalt meg.- Sok évvel ezelőtt elmentünk a múzeumba, és beszéltünk az ottaniakkal. Nagyon művelt tudósok voltak. Azt mondták, tévedünk, mert nincs topa törzs, és mi gabrielinók vagyunk. Aztán egyszer egy író jött a környékünkre, aki a kaliforniai indiánok történetét akarta megírni. Elmondtuk neki is, hogy topák vagyunk, és ő tongvát írt, mert azt hitte, rosszul mondtuk.A két testvér 1915-ben született. Mindkettő megözvegyült, és most együtt éltek. Gyerekkorukban és tizenévesen hallottak történeteket egy öregtől, aki vagy száz évig élt. Ő a misszión született, úgy gondolta, 1830 körül. Bár az öreg soha nem élt indián faluban, a misszión levő akkori öregektől hallott az ottani életről, és hallott történeteket az Első Anyáról, arról, hogy a szellemkalauza, a holló átvezette a sivatagon. Ő hívta fel a figyelmüket rá, soha ne feledjék, ők nem gabrielinók, hiszen ezt a nevet a fehérek adták a törzseknek. Ők topák.Az Első Anya említésére Erica felkapta fejét.- A hírekben hallották ezt, vagy az újságban olvasták? A vénasszony felnevetett.- Újságok! Én nem tudok olvasni, és a bátyám sem. És nem nézzük a híreket a tévében, mert mindig csak rossz híreket mondanak, csupa gyilkosság és baj. A bátyám és én a játékműsorokat szeretjük.Fogatlan szájával rávigyorgott.Erica Jaredhez fordult.— Itt a bizonyíték rá, hogy valódi topák. Másképp honnan tudhatnák, hogy ez az Első Anya barlangja, ha nem az öregektől hallották?— Ez az ember mesélt nekünk a barlangról — mondta az idős asszony. - Bemehetünk? Meglátogathatjuk az Első Anyát?

Mind összegyűltek a barlangban búcsút mondani. Sam és Luké távoztak először, sok szerencsét kívántak Ericának és Jarednek. Sok munka várt rájuk. A csontok DNS-analízise egyezett az öreg indián páréval, vagyis az alvó hölgy a topa törzs tagja volt. Jose és Marida Delgado azt akarta, hogy múzeumot rendezzenek be, amely megismerteti a topákat az emberekkel. Azt akarták, hogy az Első Anyát temessék vissza a barlangba, és a sírjára ne taposhassanak, de a barlang legyen nyitva az emberek előtt. — Ő ezt akarta volna - mondta az öreg. - így eljöhetnek hozzá az emberek, beszélni vele és olvasni az útjáról.Kathleen Dockstader távozott utoljára. Lemondta hat hónapos körútját, s minden idejét annak szentelte, hogy felkutassa Monicát.— Egy dolgot még mindig nem értek - mondta Ericának. — Azt a képet a két napról, amely a nappalimban van, anyám festette. Te azt mondod, egész életedben álmodtál róla.— Már kiskorom óta. Valaki nyilván lefényképezte, és felhasználta egy Sarah nővérről írt életrajzban. Én láthattam valahol, egy könyvben vagy újságban, csak elfelejtettem.— Pontosan ez zavar engem, mert, tudod, a képet ellopták, amikor anyám eltűnt, és csak később találták meg. Egy rendőrségi raktárban kötött ki, ott várta, hogy megkerüljön a tulajdonosa. Öt évvel ezelőtt találták meg, és akkor lett az enyém. Ezt megelőzően a festmény

hét évtizeden át nem volt látható sehol. Úgyhogy egyszerűen nem láthattad egészen mostanáig, drágám.— Hát... — mondta Jared, amikor már mindenki elment, és Erica meg ő kettesben maradtak az áttetsző szarkofág alatt pihenő Első Anyával. - Elég különös, nem? Az volt a feladatom, hogy megtaláljam a legvalószínűbb leszármazottat, és az mindvégig itt volt, a szemem előtt. - A falon ragyogó napokra pillantott. — Mit gondolsz, miért álmodtál róluk, ha egyszer soha nem láttad a festményt?Erica nem tudta a választ, bár gyanította, hogy afféle közös tudatalatti működhetett.— A napok valójában körök, és a kör szent volt a topák számára, ahogyan ma is sok bennszülött amerikai törzs számára. Egyszerűen csak a szentségről álmodtam. Vagy talán jóslat volt.- Jóslat?Erica az idős topa párra gondolt.— Hogy egy nap teljes lesz a kör.Jared megfogta a kezét. A csontvázra pillantott.- Akárki volt is, az út nem ért véget. Most a mi dolgunk, hogy folytassukKimentek a barlangból, s ahogy a lenyugvó nap leié fordultak, egy hollót pillantottak meg a sárga korong előtt. Lecsapott az égből, és előttük repült, mintha csak az utat mutatta volna.