Az utolsó vacsora

i.

Horváth István kisbíró kinyitotta az istálló ajtaját és kikémlelt az éjszakába. Az udvaron csend volt. Az ajtónyílás neszére a kutya hozzákocogott. Megsimogatta a fejét. Aztán hóna alá csapta a pokró­cot, s lábujjhegyen megindult a kamra felé. Szerencsére nyitva találta az ajtaját.

A kamrából vezetett a lépcsófeljáró a padlásra. Óvatosan ment, hogy ne csapjon zajt. A kutya lent maradt és szűkölni kezdett. Aztán elhallgatott, s visszakocogott szokott helyére, a gang végébe. Egy földre dobott rossz nagybekecs volt a fekhelye.

A kisbíró tapogatott maga előtt, nehogy valamibe beleütközzék a sötétben. Csak a padlásnyílás két négyszöge világított halványan, arrafelé vette az irányt. Tudta: jobb oldalon kell keresnie a kéményt. Mégis találta, s amögé vackolt meg magának. Hanyatt feküdt, s arcára húzta a lópokrócot, amit az istállóból hozott fel takarónak.

Alig szenderedett el, közeledő léptek neszezése ért a füléhez. Valaki tapogatva osont felé a padláson, majd hirtelen öngyújtó lángja lobbant fel egy kézben. A gazda kezében, aki feljött megnézni, ki járkál a padláson.

- Kend az? - ült fel megkönnyebbülten a kisbíró.

- Hát ki a fene lenne? Azt hitted, hogy érted gyüttek a partizánok? - nevetett csúfondárosan a gazda.

- Hagyja kend abba! - dörmögte kedvetlenül a kisbíró. Nem bírom tovább.

- Most mi a fene bajod van? mérgelődött amaz. - Mindent hoztam neked. Rendes ruhát, pokrócot, a feleséged üzenetét, mit akarsz még?

- Nyugalmat szeretnék.- Hát ki bánt? Mi nyugtalanít? - ült le mellé Kálmán és rágyújtott.- Magam sem tudom. Félek. Minden kis zajtól összerezzenek. Néha

azt képzelem, hogy lesnek rám a gyilkosok. Hogy vissza visznek a temetőbe.

- Pihend ki magad! - szedelőzködött a gazda.- Ne menjen már kend. Úgyse tudok aludni. Beszélgessünk. Egye­

dül rettenetes.- Majd beszélgetünk reggel. Most fáradt vagyok. Elég volt nekem is

ebből a napból. Aludj csak nyugodtan, ha már a padlást választottad. Hozzak valamit a fejed alá? Vagy még egy pokrócot? Hidegek már az éjszakák.

- Nem kell, megleszek így. Elegendő ez az egy pokróc, a fejem alá meg a kezemet teszem. Úgy szeretek pihenni.

- Te tudod.Ismét a csend, ami egyre sűrűbb falat épített köré, úgy érezte,

mintha abroncs szorítaná, s néha kihagyott a szíve is. Bele kell ebbe bolondulni! Újra arcára terítette a büdös pokrócot, de egy percig se bírta. Felült, fülelt, semmi nesz az éjszakában. Vagy mégis? Valami perceg közvetlen közelében, mintha a lába mellett cincogna egy egér. Aztán a cseréptetőn hallani a galambok toporgását. Egy galamb krúgó hangot is hallatott lehet, hogy álmodott valamit.

Miről álmodhatnak a galambok? Tiszta búzáról, patakok friss vize-. ről, felhőtlen kék égről, vagy a párjukról, amikor csókolóznak vele?

Eszébe villant, hogy gyermekkorában nekik is volt három pár galambjuk. Édesanyja a galambfiókákat megfőzte levesnek. Még most is érzi a galambleves felséges ízét. A húsát paradicsomszósszal ették. Mikor is volt ez? Nem tudja már, összemosódnak benne az évek, mintha megzavarodott volna.

Rá tört ismét a rémület. Vacogott. Úgy érezte, hogy a tömegsír szélén

áll ismét, mezítelenül. Aztán hallotta a géppisztolysorozatot, érezte testén a forró vér nyálkás csuszamlását, síkos lett tőle a tenyere, a szájában sós ízek gyülemlettek, undorral kiköpte, aztán a rémülettől vacogva kapaszkodott kifelé a rázuhanó hullák alól, mint az úszó a víz fenekéről, ahogy kapaszkodik, erős karlendítésekkel. Minél előbb a felszínre, s aztán csak futni, cikcakkban, a sírkeresztek között, futni lihegve, ereje minden megfeszítésével a halál elől, vissza az életbe.

Azt mondják, hogy a halála pillanatában az embernek átfut az agyán addigi élete. Mindent újra megél, a rosszat is, a jót is. Egy pillanat alatt, mert az már olyan állapot, mint az álom, amikor egy másodperc leforgása alatt éveket átélhet az ember, de hogy mi lehet ennek a csodának a magyarázata, arra még nem adott feleletet a tudomány. Az élet tele van izgalmas csodákkal, megfejthetetlen titkokkal.

Ó ott állt a sírgödör szélén, a halál küszöbén, hallotta a géppisztoly­sorozatot, de most hiába gondol vissza arra a pillanatra, nem emlék­szik hasonló élményre. Nem futott át agyán az egész élete, annak kis töredéke se. Nem gondolt semmire. Csak az iszonyat és a félelem kapaszkodott a szívébe görcsösen, vasmarokkal karmolva, fojtogatva, s ezt még most is érzi. Talán most még jobban, mint akkor, a veszély pillanatában. Lehet, hogy ez már meg is marad benne örökre, s nem lesz többé egy nyugodt álma az életben? Mindig azt érzi majd, hogy egy mély gödör szélén áll, a gödörben véres hullák, s zuhan, zuhan közéjük. Olyan iszonytató mélységbe zuhan, hogy hallja fülében a levegő zúgását. Meddig tart ez a zuhanás a mélybe? Örökké?

Nem is ettől a képzelt mélységtől fél, ami benne örvénylik, hanem valami ismeretlentől, ami a nyomába szegődött, s minden pillanatban újra rácsaphat. A bizonytalanságtól fél, az örökös rettegéstől, ettől az új rendszertől, ami úgy borzongatja, akár a láz, az embertelenségtől, a bosszútól reszket minden ízében, mert az olyan, akár a trágyalé, amely elöntötte a virágoskertet, s most benne kell bokáig gázolnia, hiába kapkodja a lábát.

Mi történt itt tulajdonképpen? Erre nem tud feleletet és magyaráza­tot adni. Érzi azonban, hogy most százezrek, milliók teszik fel önma­guknak ugyanígy ezt a kérdést. Mi történt tulajdonképpen? Balsors ez? Vagy még annál is iszonyatosabb valami? Hát lehet ezt épeszűen elviselni? Lehet tovább élni, dolgozni, beszélgetni, alkotni, reggel

felébredni és a napba nézni, a fecskék suhanását figyelni vizek fölött, madarak énekét hallgatni? Lehet ezt egyáltalán emberi módon csinálni a jövőben? Valami szétesett. Nemcsak maga körül, a világban, de önmagában is. Van még ezek után értelme tovább élni?

Ült a vastag mestergerendán, pokrócba burkolva, dideregve, s ha kötél akad akkor a kezébe, gondolkodás nélkül felköti magát. Nincs más kiút. A sötétben kavarog, megfejthetetlen iszonyatok között.

Csak reggelfelé nyomta el az álom. Arra riadt, hogy valaki gyengé­den megérinti a vállát.

- Pista! - hallja nagyon távolról. Lehet, hogy ez már a túlvilágon történik vele? Valaki szólongatja, de érdemes-e kinyitnia a szemét?

Rozi állt mellette, kezében egy csésze gőzölgő tea. Sok pálinkával.- Ez jót tesz! - mondta egyszerűen és letette mellé a csészét a

mestergerendára, amely poros volt és pókhálós. - Idd meg, Pista. Hogy legyen valami a gyomrodban. A szalonnát, kolbászt nem hoz­tam fel, majd lejössz. Bezártam a kiskaput, ehetsz nyugodtan velünk a konyhában.

Felkönyökölt, ásított.- Nincs nekem étvágyam, Rozi néni. Azon gondolkozom, minek is

futottam el. Az ember úgysem menekülhet el a sorsa elől.- Dehogynem menekülhet. Ne mondj már ilyet, mert megharag­

szom. Már hogyne menekülhetne? Mindenki a maga sorsának a ková­csa, én azt tanultam.

- Amit mi régen tanultunk, az ma már semmit se ér. Látja, milyen a világ.

- Látom. De te most ne azzal törődj, hanem magaddal. Idd meg a teát, Kálmán öntött bele egy kis pálinkát is, ez majd jót tesz neked.

A kisbíró legyintett, de aztán kényszeredett mozdulattal mégis a teáért nyúlt, s belekortyolt. Túl sok vol t benne a pálinka, forró pálinkás víz volt tulajdonképpen, de azért megitta és néhány perc múlva érezte, hogy a melegség milyen jólesően átjárja egész testét. Ledobta magáról a pokrócot, leporolta a nadrágját, aztán leballagott a padlásról, vitte kezében az üres teáscsészét is. A konyhában már kirakta az asztalra a reggelit Rozi néni, az asztalnál ült, láthatóan reá várva a gazda, Máté Kálmán is. A kisbíró köszönt, ahogy illik a paraszt családoknál, amikor reggel először találkoznak egymással. Kálmán fogadta a köszönést,

majd az asztalhoz invitálta. Közbon aggódva figyelte minden mozdu­latát. Nagy megpróbáltatáson ment keresztül ez az ember, átérezte minden kínját, forrongását, lelki gyötrelmét és iszonyatos félelmét is, ami most is a szeméből tükröződött, olyan mint a riadt állat a vágóhí­don, amikor rájön, hogy mit terveznek vele.

Mozdulatain is látszik az állandó bizonytalanság, mint aki még nem szokta meg, hogy ismét él, hogy visszajött; minden különös neki, s a legkisebb neszre is összerezzen. Mert jöhetnek érte. Még érzi ellensé­geinek gyűlölködő lihegését a sarkában, ahogy futottak, loholtak utána halálra szántan, hogy megöljék s a mély sírgödörbe dobják. Akár élve is, mindegy. De zeneszóra.

- Egyél Pista! - mondta csendesen, s megértőén a gazda. - Vágjál a kolbászból is. Egy kicsit mintha elsóztuk volna.

- Nem érzem - mondta később csendesen, amikor már megevett a kolbászból egy darabot. A kezében fogta, a kenyérrel együtt és a bicskával szeldeste a kolbászdarabokat. - Nem sós ez, Kálmán bá­tyám. Csak egy kissé csípős talán. Sok benne a paprika?

- Nem sok, csak erősebb az idén a paprika.Rozi néni tejet öntött neki, de azt félretolta.- Megfájdul a gyomrom a tejtől. Ne haragudjon.- Dehogy. Hagyd csak az asztalon. Majd kiöntöm a macska tányér­

jára, vagy megaltatom.- Én, tudod, aludtan szeretem - emel te fel a bicska t szoronga tó kezét

a gazda, mintha támadásra indulna láthatatlan ellenség ellen. - Hagy­mával eszem. Egy csipetnyi hagyma, s mellé egy kanált aludttej. Még a nagyapámtól tanultam. Azt mondják, hogy ez a legegészségesebb étel a világon.

- Lehet - hagyta helyben a kisbíró és felugrott, mert a kutya ugatva szaladt a kapu felé. Talán jött valaki.

- Be van zárva! - Nyugtatta meg az asszony. - Majd zörög, ha be akar jönni. Te meg addig bemész a szobába. Elrejtőzöl.

- Bejöhetnek a kert felől is. Ahogy én érkeztem. Azon az úton - aggodalmaskodott Horváth István.

A kutya kint elhallgatott. Nem jött senki, megnyugodtak. A kisbíró később kiment az istállóba, segített az almozásnál, majd felsöpörte a hátsó udvart. Máté Kálmán pedig felhúzta a csizmát és bement a faluba, hogy egy kicsit szétnézzen, s hírt hozzon.

Tíz óra felé ért vissza. Nyugodt volt a hangja, amikor beszámolt.- Senkivel én az ég világon két asszonyon kívül nem találkoztam.

Csend van.- A másik csoportról nem hallott kend semmit? - érdeklődött a

kisbíró.- Azokat talán megkímélték. Kohanec Katitól hallottam. De lehet,

hogy ezt csak a reménykedés mondatta vele. Mivelhogy az ó urát is azokkal hajtották el. O mondta azt is, hogy tele van a temető síró asszonyokkal. Két partizán áll a temetókapuban, senkit se enged be, de a hátsó kerítésen beszöknek a szerencsétlenek és jajveszékelnek.

- Erről ne is beszéljen kend! - dugta be a fülét Horváth. - Hallani se bírom. Idegesít. Nem bírom én ezt sokáig, majd meglátja kend.

-N em a fenét. Bírnod kell. Nem akarsz hazamenni a feleségedhez? Ott talán könnyebb lenne.

- Hogy gondolja, Kálmán bátyám? - nézett kissé értetlenül a kisbíró.- Úgy, hogy este szépen összepakolsz, hazaballagsz. A kutya se

keres téged. Otthon aztán megvigasztal az asszony. Ha félsz, ott is megbújhatsz a padláson.

- Mond kend valamit! - tűnődött szavain. - Lehet, hogy mindjárt nekiindulok.

- Mindjárt nem kell, mert jobb, ha nem járkálsz most az utcán, még meg talál látni valaki. De az est beállta után nekivághatsz. Elkísérlek. Én majd megyek elöl, te meg a nyomomban. Ha valaki olyan gyünne, akivel nem akarsz találkozni, akkor jelt adok! Behúzódsz valamelyik kapu alá.

Horváthot felrázta a lehetőség, hogy hazamehet a feleségéhez. Vágyakozott már utána. Délben jó étvággyal evett, ebéd után az istálló priccsén szunyókált egy órát, s amikor beesteledett, türelmetlenül tekingetett ki az utcára. Mintha nem félne már annyira.

Nyolc óra után, amikor útra keltek, már öreg este volt. Máté Kálmán haladt elöl, vastag furkósbotot szorongatott a kezében. Látszott ahogy megmarkolja: nem a kutyák ellen szánta. A kisbíró két háznyival mögötte lépkedett. A sötétben csak alig tudták kivenni egymás alakját. Az utcai villanyok nem égtek.

Nem találkoztak az ég világon senkivel, Horváth szerencsésen hazaért. A ház előtt melegen megszorította Máté Kálmán kezét.

- Köszönöm. Engedje meg, hogy megöleljem kendet!- No, no! - veregette meg a vállát az öreg, de azért ó is elérzékenye-

dett. - Vigyázz azért magadra. És ha mégis jobbnak látod, hát ismét eljöhetsz hozzám, van számodra mindig hely a házamban.

Csapódott a kiskapu, aztán hallotta még, hogy a kutya sír örömében, s vakkantva elmondja mindenkinek, hogy megjött a gazdája. Legelő­ször a feleségének, aki már várta, s remegő karokkal, könnyeit nyelve magához ölelte. Horváth megszédült a boldogságtól. Két karjába kapta az asszonyt, és úgy vitte be a szobába, az ágyra. Aznap éjszaka ott aludt, a régi ágyon, felesége karjai között szendergett el, s boldog volt nagyon.

De másnap, amint megvirradt, s felébredt, ismét ezer kétség mar­cangolta. Mi lesz vele? Jönnek majd érte, s újra elviszik, hogy végezze­nek vele, vagy lehetséges, hogy kegyelmet kap s esetleg csak börtönbe zárják? Azzal ki is egyezne, leülne egy-két évet, csak kegyelmezzenek meg neki. Fiatal még, előtte az élet. Mi az az egy-két esztendő? Talán ügyvédet kellene fogadnia? El is mondta Erzsinek, aki nyomban vette a nagykendójét, a vállára terítette és elindult Fehér Miska ügyvédhez, aki a zárda mellett lakott.

Fehér Miska azonban nem volt otthon, vagy ha otthon is volt, nem jelentkezett a kapuzörgetésre. A csengője ki volt kapcsolva, nem szólt. A kapu meg zárva. A roletták leengedve. Sehol semmi mozgás a nagy portán.

Ment tovább, loholt Pfau doktorhoz, a másik ügyvédhez a Grisza fürdővel szemben, de ott azt mondták, hogy az ügyvéd úr elmenekült a magyarokkal, nem merte megvárni a partizánokat, Kolter úr fiával menekült el, aki K-tiszt volt a hadseregben és jobboldali. Szálasi hűséges híve.

- Ne jelentkezz, Pista! - fonta a karját a nyaka köré az asszony, amikor visszajött sikertelen útjáról. - Nem bízom én ezekben. Ha megint kivisznek a temetőbe? Mi lesz velem?

- Ne aggodalmaskodj! - próbálta megnyugtatni a feleségét. - Van még törvény! Hiszen én semmit se csináltam. Szolga voltam egész életemben. Ki ellen vétettem én? Doboltam a szerbeknek, aztán jöttek a magyarok, doboltam nekik, s ha kellek, akkor dobolok én ezeknek is.

Erős, bizakodó hangon mondta ezt, de belül remegett. El is bizony*

talanodott később, s este már nem akart a szobában aludni, a felesége mellett, fellopakodott inkább a padlásra. Erzsi utána ment, vitte magával a paplant és a párnákat. Megvackolt neki a padláson, betakargatta.

- Tudod, hogy ez felesleges, teljesen felesleges - zsörtölődött. - Ha jönnének érted, akkor először is itt keresnének. És innen még el se tudsz menekülni. Gyere vissza, az ágyban kényelmesebben pihensz.

Nem lehetett meggyőzni. Vad félelem zsibongott benne, rázta, vacogtatta, akár a magas láz a beteget. Mert beteg volt a lelke. S ha ez így folytatódik, az elméje is megzavarodik. Érezte, hogy néha már a kétségbeesés határán áll, az őrület határán, a cselekedeteiről se tud mindig számotadni. Már-már elveszti a fegyelmezést is önmaga felett. Valamit tennie kell, méghozzá nyomban, azonnal. Reggel megborot­válkozott, s felvette az ünneplő ruháját. Azt, amelyben Erzsivel eskü­dött.

- Hová mész? - kulcsolta át a nyakát a felesége. - Az Istenért, ki ne menj az utcára! Mit akarsz?

- Elegem volt! Nem bírom tovább, érted? Megőrülök, ha itt kell bujkálnom. Bemegyek a községházára és jelentkezem. Tegyenek ve­lem, amit akarnak. Ha bűnös vagyok, büntessenek meg. Ha halálra ítéltek, akkor végezzenek ki, de nem bírom így tovább. Hagyj, hiába is tartóztatnál.

- Megőrültél?-M egőrültem. Igen, őrült vagyok. Most már teljesen őrült!-rohant

ki, s erősen becsapta maga mögött az ajtót. Egyenes derékkal, kemény léptekkel haladt az utcán, egyenesen a községházára.

Benyitott a jegyzői iroda ajtaján, amelyen egy fél ív papirosra ki volt írva: Sekretar.

Az íróasztalnál egy számára ismeretlen ember ült, szemüvege mögül rávillantotta a tekintetét, majd szerbül megkérdezte: „Sta je?" Hogy mit akar?

- Horváth István vagyok! - mondta kissé elszorult torokkal.- És mit akar? Azt kérdeztem: mit akar?- Én voltam itt a kisbíró. A dobos! - folytatta gombóccal a szájában

és érezte, hogy remeg a lába. A torka kiszáradt.- Maga volt a kisbíró, meg a dobos? - csapta össze a kezét láthatóan

örvendezve az ismeretlen szemüveges. - Hát magát várom és keresem

már harmadik napja. Hol a fenében bujkál, ember?A kisbíró megszédült. Tehát várják? Tudják, hogy bujkál? Akkor

rendben van.- Itt vagyok! - mondta zordul és elszántan.- Hát akkor fogja a dobot, s menjen, doboljon, mert nagyon sürgős

közlendőink vannak a lakossággal!- De kérem - hebegte. - Én a temetőből jövök...- Az engem nem érdekel...- De engem agyonlőttek... agyon akartak lőni. A többiekkel kihajtot­

tak. Én elszöktem...- Jól tette. Én is elszöknék a halál elől. De nincs most időm, fogja a

dobot, megtalálja a kisbírószobában, s induljon... Ami pedig az agyon- lövést illeti, hát azt nem kell komolyan venni. Ilyesmi megtörténik...

- Nem kell komolyan venni? - akadozott a nyelve. - De kérem, engem levetkőztettek és megásatták a sírt is... több mint száz magyar embert...

- Hagyja már, ember! Azok usztasák lehettek. Sok az usztasa, tudja! De már elvonult az a csapat, ne is törődjön vele...

Horvá th István ki támolygott a folyosóra, s elindult a kisbírók szobá­ja felé, amely az épület túlsó szárnyán volt, az órszoba mellett. Ott volt a dob felakasztva egy kampós szögre. Leemelte, a szíjába bújt, s a verőket megperdítve elnevette magát. Hát csak ennyi az egész? Téve­dés? Meg usztasák? Fenét voltak azok az usztasák. Rendes partizán- egységek voltak, ötágú vörös csillaggal a sapkájukon.

Ahogy kifelé tartott, találkozott Nyiszommal. Köszönt neki.- Hogy vagy, Pista? Visszajöttél? Kerestek már nagyon...- Álljon már meg egy percre - kérte rekedten az izgalomtól. - Maga

talán tud valamit mondani az én esetemről ? Engem ki vi ttek a temetőbe a többiekkel, ha nem tudná. Felolvasták a nevem...

- Egy másik Horváth Istvánt kerestek - mondta Nyiszom. - Még szerencse, hogy életben maradtál. De ne haragudj, sietnem kell, most kaptuk a hírt, hogy kézrekerült Eichard József, a volt főjegyző. A te régi gazdád.

- És mi lett Bódy Gézával, az aljegyzővel? - kérdezte a kisbíró.- Bíróság elé állítják, alighanem Eicharddal együtt. Az ő telkükön

szárad a temerini zsidók kiirtása. Hiszen te is tudod, Pista!

- Én nem tudok semmit! Engem hagyjanak ki ebből, mert semmit se tudok. Én csak szolga vagyok. Kisbíró, meg dobos. Megyek is, mert dobolnom kell.

A szemüvegestől megkapta a hirdetmény szerb és magyar szövegét, s fél óra se telt bele, már pergett a dob az utcasarkokon, s messzire szállt Horváth István érces, magabiztos baritonja: „Közhírré tétetik... Temerin község vezetősége felkéri a lakosságot..."

2.

A népirtáshoz nem kellett bírói segédlet, de háborús bűnösöket látvá­nyos kirakatpereken vonták felelősségre, akadt olyan vádlott is, akit karóbahúzásra ítéltek. Eichard főjegyzőnek Újvidéken rendeztek tár­gyalást elfogatása után nyomban. Megtelt érdeklődőkkel a törvény- széki tanácsterem. Temerinból ugyan nem sok kíváncsi érkezett, a község még mindig gyászba ájultan hallgatott, de a zsidók közül szép számban érdeklődtek a per kimenetele iránt, főleg a tragédiát túlélők, mint az öreg Schossberger fia, meg a Wiedrich-patikus, s néhány óbecsei, de a szerbek nem mutattak különösebb érdeklődést a tárgya­lás iránt, nem is ismerték a főjegyzőt.

A bíróság Eichard József főjegyzőt halálra, Bódy Géza segédjegyzőt tizenkét évi fegyházra ítélte, mert bűnös közreműködésükkel negy­venegy temerini zsidó halálát okozták: csendórkézre adták őket, a csend-őrök pedig Zsablyán, a Tisza partján valamennyiüket kivégez­ték és holttestüket a folyamba lökték.

Az esztelen vérengzést egy csendőr főhadnagy hajtotta végre, haza­fias, öntevékeny felbuzdulásból, kissé ittas állapotban, Eichard főjegy­ző segítségével, „hogy megmentse a községet a zsidóktól." Később ugyanis Eichard úton-útfélen ezt a kifejezést használta és büszkélke­dett: Temerin az egyetlen olyan falu a Bácskában, ahol egy zsidó sem él.

Azon a tragikus napon, 1942-ben bizonyos Bodrogi nevű csendőr főhadnagy érkezett Temerinbe egy szakasz csendőrrel. A sajkás vidé­ken jártak, Zsablya, Csurog, Goszpogyinci határában fésülték át a tanyavilágot, mert nagyon mozgolódtak arrafelé a partizánok. Ók

hozták a hírt, hogy a szerbeket a zsidók is segítik. Köztük a temerini zsidók. „Nem ártana ezeket egy kicsit megleckéztetni! " - vetette fel a főjegyző. A csendőr főhadnagy, aki régi ismerőse volt, a vejének egyik jó barátja, iszogatás közben kijelentette, hogy ő hajlandó „meghozni ezt az áldozatot", ha kell, akár ki is irtja őket. Valami elfogadható ürügyet kellene találni. Olyan jelentést küldeni feletteseinek, hogy a temerini zsidók aktívan részt vettek a partizánmozgalomban. Fegy­verrel a kezükben.

A megleckéztetés túl jól sikerült, az összeterelt riadt zsidókat az Ámann-féle autóbuszon, amelyet elrekviráltak, kiszállították a Tisza partjára és lelövöldözték őket. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket kivétel nélkül. Csak azok a zsidók maradtak életben, akik nem voltak aznap otthon, így Treder doktor, Wiedrich Juliska a patikus, meg a Schossberger-fiú. Viszont helyettük cserébe ha^atáviratozták a két Gussmann fiút azzal a megtévesztő hírrel, hogy apjuk beteg, jöjjenek azonnal. Amikor megérkeztek, két csendőr közrefogta őket az állomá­son. Valahol a határban lőtték őket agyon.

Azok a zsidók is meghaltak, akik vendégségben voltak aznap Temerinben. Gussmann Marcsa 18 éves fekete hajadon, aznap ismerte meg adai vőlegényét, egy ifjú mérnököt. A rokonok boronálták őket össze. A fiú virágcsokorral érkezett, háztúznézőbe, de a menyasszo­nyát csak a vesztőhelyen látta életében először. És utoljára.

Mesélik, a kis Hirsh Ági, a vöröshajú, aki a temerini zárdába járt iskolába, térdre esett és az Üdvözlégyet imádkozta a sortűz előtt kétségbeesetten, de a Szűzanya rajta se segített.

Amikor a főhadnagy agyában megszületett a pokoli terv, elkérte a főjegyzőtől a zsidók névjegyzékét.

„Bódy, kérlek, írd össze a zsidókat!" - adta ki az utasítást Eichard az aljegyzőnek. Az mit se sejtve elkészítette a névsort és átadta neki. Ennek alapján szedette össze embereivel a szerencsétlen áldozatokat a főhadnagy.

„Maga tudta, hogy miért kell a főjegyzőnek a névsor?" - kérdezte az egyik esküdt a tárgyaláson az aljegyzőtől.

„Nekem sejtelmem sem volt róla, kérem" - védekezett az aljegyző. „Nekem kérem barátaim voltak azok a zsidók. Sokukkal együtt jártam iskolába!"

Tizenkét évi fegyházbüntetésre ítélték. Mint közreműködőt. Bűn­társat. Megtagadhatta volna a parancsot. De miért tagadta volna meg?- tűnődött állandóan a fegyházban. Hiszen semmi logikája nincs. A lista nélkül is össze tudták volna szedni a zsidó lakosságot. Hiszen a csendőröket egy helybeli rendőr kísérte s az valamennyiüket ismerte. A lista teljesen felesleges volt az akció lebonyolításához.

A bíróság Eichard József volt főjegyzőt kötél általi halálra ítélte. Az elítélt hivatalból kirendelt védője kegyelemért folyamodott. A kegyel­mi kérvényt elutasították...

3.

- Az ítéletet holnap hajnalban végrehajtják! Van valami kívánsága? Eichard József egy nap alatt tíz esztendőt öregedett. Lehajtott fejjel, állva hallgatta végig a fiatal bíró szavait. Hunyorogva nézett rá, ez ítélte volna el? Vagy az egy másik volt? Összezavarodott benne minden. Nem jött ki hang a torkán.

- Atkísérik a siralomházba. Van valami kívánsága?- A feleségemet szeretném még látni - nyögte ki, de ó maga is alig

értette saját szavát.A bíró, de lehet, hogy nem is bíró, csak egy porkoláb, elment. A cella

ajtaja bezárult mögötte. A kukucskálón benézett az őr. Eichard leros­kadt a priccsre. Ha nem is váratlanul, de gyorsan rácsapott a végzet, s minden olyan képlékeny, mintha nem is vele történne ez az egész, ó csak távoli szemlélője az eseményeknek. „Értette?" Persze hogy értet­te. Tudta előre, hogy nincs kegyelem, ha ezek kezébe kerül. Cionista társaság ez, zsidóbarát manapság az egész világ. De ő akkor se lesz az, ha kivégzik. Ő kitart ősei meggyőződése mellett, ő tősgyökeres német, az apja még nem is tudott magyarul. Ó Hitler elkötelezett híve. A zsidóság miatt pusztul el a világ. Azok tették tönkre Magyarországot, azok okozták Trianont is. Ó kivette részét likvidálásukból. Tőle ennyi tellett... Negyvenegy zsidó.

Ült a priccsen, minden érzés nélkül, zsibbadtan, összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.

Nem számított kegyelemre, de azért a hír, hogy elutasították kérvé­

nyét, mellbevágta. Mintha beleszúrták volna, s most folyik a vére. Meddig bírja még? Ez már a vég. A halál. Mit is kérdezett ez a szemüveges? Hogy van-e valami kívánsága? Babát, a feleségét szeret­né látni. Tudja, hogy eljön. Talán már itt is van, az épületben. Hiszen ót is értesítik minden fejleményről! A védő telefonál neki. Baba azóta biztosan itt várakozik valahol és hozza számára a halat.

Ismét csörög a kulcs a zárban, benéz egy őrmester, ugyanaz a kérdés, kissé hányavetin, hetykén: „Van valami különleges kívánsága? Átvisszük a siralomházba. Holnap lógás, fasiszta jegyzőkém!"

A főjegyző bosszús volt, mert ilyen tónusban nem volna szabad beszélni még a halálraítéltekkel sem. De most már ilyen csekélységek­re nem érdemes adni. Fontos csak az, hogy Baba bejöjjön és behozza a halat. Igen, a hal a fontos. Egyszer azt mondta Babának: „Tudod kedves, én halálom előtt is szeretnék jóllakni hallal! Azt hozz majd be nekem!" Baba akkor nevetett. Nyár volt, érett a meggy, ültek a kertben a temerini jegyzői lakban. Szép nagy kert volta ház körül. Baba mindig Újvidékről hozatta a halat, mertTemerinben nem volt halkereskedés.

„Te bolondos, hol van még a halál!" - mondta akkor Baba és átkulcsolta a nyakát. „Te olyan erősember vagy, hogy sose halsz meg!" Ó erre nevetett. „És ha felakasztanak?" - kérdezte, mire Baba sírva fakadt, s vigasztalta, hogy „hiszen nem vagy te gonosz, gyilkos, zsivány, miért akasztanának fel, Jóskám! Az Istenért!" - S most lám, mégis felakasztják, mert gonosz, mert zsivány és gyilkos is a törvény betűje szerint. Többszörös gyilkos. Tömeggyilkos, bár igaz, saját kezével nem nyúlt egyetlen zsidóhoz sem. De ha akkor a sarkára áll, ha felveszi a telefont, s hívja az újvidékieket, a főszolgabírót, a csendórpa- rancsnokságot, vagy aki megakadályozhatja a szörnyű vérengzést, akkor most nem itt várja a halált.

„No, akkor szedje össze a cuccát és induljunk! Várja a siralomház!"A cuccát? Mije van neki? Vigye a pokrócot is? Minek neki már a

pokróc? A csajka? A kanál?Elindult feltartott fejjel, az őrmester taszított rajta egyet.A siralomház ugyanolyan cella volt, mint a többi. Csak mintha

valamivel tágasabb lenne. S volt benne egy asztal, két székkel. Az egyiken őrzője ül majd mellette reggelig, mert úgy szokás, hogy a halálraítéltet nem hagyják egy percig se egyedül. A másikon meg ő

bóbiskol. Vagy beszélget. Kérhetne kártyát is. Vagy valami olvasniva­lót, hogy elüsse az időt.

Ismét egyedül maradt, de nem telt el fél óránál több, amikor újra megcsördült a kulcs a zárban. Tud ta, egész bizonyos volt benne, hogy Baba érkezett meg.

Kitárult az ajtó, s ott állt a felesége egy őrrel a háta mögött. Megölel­ték egymást. Az asszonyt rázta a zokogás.

- Ne sírj! - vigasztalta. - Nem érdemes. Úgyis mindegy. Ez már nem segít rajtam.

- Adja csak, nézzem meg újra, hogy mi van a szatyorban! - szólt az őr.

- Kint már megnézték, kétszer is! - mondta az asszony.- Nem baj. Több szem, többet lát!- Tessék - nyújtotta át a szatyrát.- Mi ez? - bontogatta a zsírpapírból a csomagot az őr.-H a l.- Hal? Nohát!- A férjem utolsó vacsorája.- Ha engem akasztanának, én mást vacsoráznék! - Bizony Isten!

Bogami! De a mamám mindig azt mondta, hogy tisztelni kell mások véleményét. Nem szólok. Itt van a hal, fogyassza jó étvággyal. S ez? Nincs benne valami elrejtve? - forgatta a kenyeret a piszkos mancsá­ban. Egykilós cipó volt, még friss, mai sütésű. Nem volt sehol se megszegve.

- És egy üveg bort is hoztam! - nyújtotta á t neki az asszony. A dugója annak is sértetlen volt.

- Rizling! - vette a kezébe a fegyőr és csettintett a nyelvével. - Én is a rizlinget szeretem. Nincs párja a szerémségi rizlingnek. A karlócai rizling világhírű. Aki ezt issza, az örökké él! No, nem maga miatt mondom, s nem akartam gúnyolódni, elnézést.

Sarkon fordult és kiment. Nyilván kint hallgatózik az ajtó mögött. De nincs mit kihallgatnia, mert ók kelten nem beszélnek. Ülnek egy­mással szemben, s hallgatnak. Nézik egymást. A főjegyző most úgy látja Babácskát, mint legénykorában látta, hamvasnak, üdének, neve­tősnek, boldognak. Lám, hogy elszaladt az idő fölöttük. Ó most múlt ötven esztendős. Még néhány év és nyugdíjba vonulhatott volna, ha

marad a régi rendszer. Titelen van háza az anyósának, közvetlenül a Tisza partján, nagy gyümölcsös veszi körül. Oda költöztek volna. Nagyot sóhajtott.

- Elhoztam a halat! - mondta pityeregve az asszony, majd kitört belőle a zokogás. - Muszáj? Nincs más kiút? Nem kaphatsz már kegyelmet?

- Nem. Bejelentették. Holnap végrehajtják az ítéletet. Kötél. Mint a gyilkosokat, úgy végeznek ki. A temető árkában földelnek el. Meg se látogathatod a síromat.

- Te a szívemben élsz, örökké, Jóska. Nem halsz meg soha! - karolta át az asszony és a mellére hajtotta a fejét. - Akarod, hogy én is veled menjek a halálba?

- Egy szót se erről, Baba! Hiszen neked gondoskodnod kell öreg édesanyádról, meg a lányunk jövője is a te kezedben van. Hogy képzeled? Megfutamodnál? Légy erős. Élned kell, aranyom. Kis tubi- cám! - becézgette, mint hajdanán. - Lehet, hogy egyszer még büszke leszel rám. Temerinben utcát neveznek el rólam.

- Mit ér az már nekem? Az életedet hagynák meg inkább.- Az életemet feláldoztam. Nem akarok élni ebben a kommunista

világban. Ez nem emberi élet már.Csörrent a kulcs. Benyitott a fegyőr.- Letelt a látogatási idő. Mostantól senki sem lehet bent a siralom­

házban. Távoznia kell elvtársnó!- Menjél, Baba. Nekem is, meg neked is jobb így. Menj csak. Jaj az

Istenért, ne búcsúzz, hátra se fordulj, menj csak, mintha nem a siralom­házból távoznál a férjedtől, hanem csak leszaladnál a boltba valamiért. Menj, drágám, vigyázz nagyon a lányunkra. Mondd meg neki, hogy az utolsó pillanatban is rá gondoltam. És hogy sose szégyellje az apját.

Mondta tovább lehunyt szemmel, de akkor már csak egyedül volt a zárkában, az őrrel, aki leült az asztal mellé és a rizlinget forgatta a kezében?

- Kinyitjuk? - érdeklődött melegen.- Nyissa csak! Igyon az egészségemre.- Az már felesleges, elvtársam - mondta elszontyolodva a fegyőr. -

De azért iszom én, ha akarja. De előbb magának kell megkóstolnia, hátha mérgezett.

A főjegyző belekóstolt a pohárba, ivott egy-két kortyot, aztán sóhajt­va leült. Kirakta a csomagból kapott élelmet az asztalra. A kenyér mellé a sült halat. Merően nézte, jókora darab pontyszelet volt. Az őr átnyúlt fölötte és a kenyeret ketté törte. Megnézte a belét. Nem volt benne semmi.

- A halat nem nézi meg? - kérdezte tőle a halálraítélt.- Nem - nevetett az őr annak szálkája van. Még megszúrom a

kezem. Tudja, ki nem állhatom a halat. Nincs jobb a marhapörköltnél. Hát még a báránysült nyárson! Evett már maga nyárson sült ürücom- bot? No, akkor nem is tudja, mi a jó.

- Az Úr is halat evett az utolsó vacsorán a tanítványokkal! - mondta fennkölt, sugárzó arccal a főjegyző.

- De az Úr föltámadt a Golgota után! - szólt diadalmasan a fegyór.- Hogy megváltsa a bűnös emberiséget - mondta a főjegyző.- Ezt látja, nem hiszem. Vannak dolgok, amiket nem hiszek. Ez az

egyik. A másik, hogy az igazság győz. Hülyeség. Az erő győz. Az erőnél pedig még egy erősebb dolog van a világon. A pénz! Látja, ez az igazság. Hát nem fondorlatos a világ? Ejnye, török már egy darabka kenyeret, jobban csúszik rá a rizling. Maga nem kóstolja meg a halat?

- Majd később, mielőtt lehunyom a szemem.- Tud aludni ilyen lelkiállapotban?- Lehet, hogy nem tudok. De azért behunyom a szemem. Megeszem

a halat, az utolsó vacsorám lesz, s utána végignyúlok a priccsen.- Ne üljek itt maga mellett? Nem akar velem beszélgetni? Hogy

elterelje a figyelmét a halálról.- Szívesen hallgatom. Beszéljen. De nekem már csak a halálra kell

gondolnom. Papot nem kaphatnék?- Mi a fenének? Maga tömeggyilkos. Úgyse nyer feloldozást. Meg

nincs is rendszeresítve pap a fegyházakban. Már nem olyan világot élünk. Felvirradt végre a kommunizmus napja.

- Veszem észre - mondta kissé gúnyosan Eichard. - Sok ártatlan embernek meg kell ezért halnia.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy maga is ártatlan? Kinyírta az összes lemenni zsidót. Elnézem: maga kegyetlen ember lehet. Ha szolgálatban lennék reggel, akkor megnézném, hogy himbálja a lábát a szél. Most min nevet? Megőrült?

- Nem magán nevetek. Csak eszembe jutott valami. Hogy a szél himbálja majd a lábam. Hiszen nincs is szél.

- Ezt csak úgy mondják. Szóval megnézném magamnak, hogy hal meg az ilyen ember.

- Tartom szerencsémnek! - biccentett a fegyőr felé. - Meghívom.- No, várjon csak, leszáll maga arról a magas lóról. Láttam én már

bátor embereket az akasztófa alatt. Beszartak, bevizeltck. Csak addig bátor az ember, amíg nem látja meg az akasztófát. Akkor fuccs a bátorságnak! Az a Dusán, aki a magyarok mellé állt, az a fekete, nem tudom már a vezetéknevét! Az úgy szidta az istenünket, hogy öröm volt hallgatni. S amikor odavezették, s átadták a hóhérnak, térdreros- kadt és nyüszített, mint egy megvert kiskutya. Úgy ám!

- Hagyja már abba. Maga nem azért ül itt velem, hogy ilyen történeteket meséljen. Akkor inkább hagyjon magamra. Legyen szí­ves. Megleszek én egyedül is. Legalább lesz időm számot vetni a lelkiismeretemmel!

- No jó, akkor megiszok még egy pofa bort, s itthagyom. Később majd visszajövök. De ha valamire szüksége lenne, csak döngesse meg az ajtót. Cigarettája nincs? Nem hozott be a felesége?

- Sose dohányoztam.- Azt rosszul tette. A legnagyobb élvezet. Most bizonyára jólesne

egy-két szippantás. No, akkor megyek.Amikor becsukódott mögötte azajtó, a főjegyző kezébe vettea halat,

megszagolgatta, majd túlvilági áhítattal az arcán vissza tette a kenyér mellé. A kenyérből tört, s lassan elrágta. Jóízű kenyér volt. Mindig szerette a kenyeret. Ivott, egy pohár bort is. Nem tudta, hány óra lehet, talán kilenc múlhatott. Sötét van kint, szuroksötét. Ilyen lehet a halál. Vagy fehér? Lehet, hogy rózsaszínű, lángvörös? Miért képzelik, hogy fekete?

És akkor elkezdődött körülötte a láthatatlan nyüzsgés. Egy varázs­ütésre. Először az öreg Schossberger lépett be, a falon át érkezett abból a világból, ahová most ő indul. Nem szól t hozzá, csak leült vele szembe az üres székre. Szakálla remegett, szeme ide-oda járt, s riadt volt. A Schossberger Ármin bácsi, aki mindig olyan tisztelettel beszélt vele, hogy a sapkáját is lekapta. Kötött sapka volt mindig a fején. Amilyet a zsidók hordanak a zsinagógában. Rosszul beszélt magyarul, német

szavakat kevert a mondataiba és a szótag végét énekelve elnyújtotta. Aztán belépett mögötte Gussmann Béla, a főutcai kereskedő. Műfogai voltak. Lapos homloka, fölfésült tüskehaja, s elálló füle. „Szervusz, Jóska!" nyújtotta a kezét. Puha tenyere volt. „Kezet adsz nekem, Béla?" - kérdezte csak a szeme rebbenésével. Béla nevezett. „Miért haragudnék rád? Nem vagyunk mi bosszúállók, a Jehova majd úgyis ítélkezik fölötted rövidesen!" Jehova! Mi köze neki a Jehovához? Ő az ó Istenéhez megy, az igazságosabb, az nem bosszúálló, mint a zsidók istene. Az meghalt az emberiségért, majd feltámadott, leveszi a vállá­ról a bűnöket, tisztára mossa a lelkét. Mert mi volt ez az egész? Csíny tevés talán. De hogy tömeggyilkosság? Az a főhadnagy fogadko- zott, majd ó megmutatja, hogy elintézi, meg hogy megszabadítja a zsidóktól a falut, aztán ő belement, még lovaita is, nem az ő lelkén szárad. S most íme, mégis neki kell mindenért fizetni, meg annak a szerencsétlen Bódy Géza aljegyzőnek, akit megkért, hogy készítse el a zsidók névjegyzékét.

„Jóska bácsi!" - szólt cirógatón Gussmann Marcsa hangja. Szerette a kis Gussmann lányt. Amikor apját elkísérték néha a községházára, mindig meghintáztatta a térdén. Ezért puszit kapott tőle. Marcsi is ott halt meg a zsablyai Tisza-parton, de most mit akart tőle? Befogta a fülét, de így is hallotta, egyre hangosabban: „Jóska bácsi!" Bele kell ebbe őrülni. Már-már felugrott, hogy dörömböl a vasajtón és behívja a fegyórt, de akkor tekintete a sülthalra esett, s megnyugodott. Elérke­zett az ideje, hogy elfogyassza utolsó vacsoráját. Mint Krisztus a Golgota előtt.

Letérdelt, keresztet vetett, elmondott egy Miatyánkot. Összekever­te a végét, nem emlékezett már tisztán a szövegre. „Ne vigy minket a kísértésbe... mi is megbocsátunk... az ellenünk vétőknek..."

Tört egy darabka kenyeret, megette. Aztán könnyed mozdulattal szétfeszítette a halat. Ott volt a kis üvegcse. Apró fiola, benne az arzén, amit Baba hozott. Húsz évvel ezelőtt megvette már ezt a fiola mérget, mindig rejtegette, beszéltek is róla olykor. Ha olyan helyzetbe kerülné­nek, hogy más kiutat nem találnak, akkor beveszik. De a sors kegyel­méből csak ő érdemesült most erre. Már akkor megbeszélték, hogy hallal eszik meg, mert az Úrjézus is halat vacsorázott a tanítványaival. Eichard különben nem szerette a halat. De tudta, hogy ma estére ezt

hoz számára a felesége. Halat, s benne ezzel a kis fiola méreggel. Hogy ne kelljen lókötő, kapcabetyárként meghalnia a kötélen. Úriembernem szereti a kötelet, megszégyenítőnek, lealázónak tartja az akasztást, s ha halálnemet kell választania, akkor a pisztolyt, vagy a sortüzet részesíti előnyben.

Elbiggyesztette a száját. Az villant az agyába, hogy ó tulajdonkép­pen nem is úriember a mai fogalmak szerint. O már senki, rohadt értelmiségi áruló, akinek így is, úgy is pusztulnia kell, mert nincs többé szerepe ebben az új rendszerben.

De eljön majd az idő, hitt benne most erősen, amikor kiássák a halottakat, akiket éjszaka titokban elföldeltek, s könnyeket hullatva, mellüket verve díszes pompával eltemetik újra, igazságot szolgáltatva nekik. Mert ez a rendszer egyszer gyászos véget ér. Nem maradhat fenn, ami embertelen, mert az egyben természetellenes is.

A markába szorította a fiolát. Sose hitte volna, hogy ilyen nagy erő kell az öngyilkossághoz. Arcra borult, égette a bőrét a pokróc durva szövése. Mi lenne, ha mégse venné be a mérget? Meddig élhetne akkor? Most tíz óra lehet. Reggel hatkor viszik az akasztófa alá a halálraítélteket. Már tudja, hallotta minden reggel, amikor végigve­zették őket a folyosón. Naponta öt-hat kivégzést hajtottak végre a börtön udvarán. Ilyenkor felébredt az egész börtön, mindenki sápad­tan, reszketve tapasztotta a fülét az ajtóra. Zűrzavaros kiabálás hal­latszott kintről. Ilyeneket kiáltoztak a halálba indulók: „Éljen Sztá­lin!" A másik: „Éljen a király!" Tegnapelőtt magyart végeztek ki, mert azt kiáltotta rekedten, hogy talán az Istenhez is felhallatszott: „Él­jen Magyarország!" Ki lehetett? A magyarokat nem szokták ide hozni, velük végeznek a temetők árkában. Ók most törvényen kívül állnak.

Tehát tíz óra lehet. Ha hatkor jönnek érte, akkor még van nyolc órája. Rengeteg idő. Nyolc óra! De ez a nyolc óra tele lenne gyötrelemmel, félelemmel, meg kellene bolondulnia a halálra várva, a perceket szá­molva. És mit ér már ez a nyolc óra? Rosszabb lehet talán még a halálnál is.

Volt az asztalon néhány ív papiros és egy töltőtoll. Minden halálra­ítélt kap lehetőséget arra, hogy megírja az utolsó levelét, hogy elbú­csúzzon hozzátartozóitól. Ezt a törvény biztosítja számára.

Maga elé húzta a papírt, lecsavarta a töltőtoll kupakját, kipróbálta, végighúzta a papíron, szép kék tinta volt benne.

„Kedves Kislányom, Zsuzsikám!"Elakadt. Mit írjon a lányának? Baba, a felesége majd elmondja neki

az utolsó találkozást, az üzenetet. Csorogni kezdett a könnye, patak­zott végig az arcán, s átnedvesítette a papirost. Szétfolyt a tinta. Nem, nincs ereje folytatni. Nem búcsúzik senkitől.

„Jóska bácsi" - hallja a kis Gussmann-lány hangját és érzi kezének cirógatását az arcán. Kegyetlen dolog ez, ez a legkegyetlenebb, amit eddig megért. Bocsánatot kellene kérnie a zsidóktól. Mindegyiktől. Itt vannak most körülötte a temerini zsidók, a kivégzettek, az agyonver­tek, a megcsúfoltak, szembenéz velük, sa lelkiismerete tekint rá vissza. Arra gondol közben, hogy a csendórfőhadnagy lám, megúszta, kivit­ték utána a frontra és a Don-kanyarban elesett. Hősi halált halt, s századossá léptették elő. A családja büszke rá. Bizonyosan a falon függ a képe valahol a Dunántúlon, egy kis faluban, családtagjai nemzetiszí­nű szalaggal övezték, olykor gyertyát gyújtanak előtte, s büszkén tekintenek rá. „Apukám hős volt!" - mondja a fia, aki példaképének tekinti. Lehet, hogy a fiának zsidó barátai vannak. Akik kezet fognak vele és tisztelik. Becsületes ember a szemükben. Hát van igazság?

Ismét a tenyerébe szorította az arzénes fiolát. És akkor az jutott eszébe, mi lenne, ha Baba kicserél te volna, s nem is mérget tartalmazna már, hanem csak tiszta, ártalmatlan vizet? Ó meginná és várná a halált megbékélt szívvel, el is aludna, s arra ébredne, hogy durva kezek lökdösik a folyosóra, két fegyór puska tussal tuszkolja, tereli ki, mint a barmot a vágóhídra. Várja már az akasztófa, amely állandó berende­zési tárgya lett a háború befejezése óta ennek a Duna utcai börtönnek.

A lámpa felé tartva vizsgálgatta az üveg tartalmát. Nem, ezt nem tehette vele Baba. Ez szörnyű lenne. Akasztófán befejezni az életet, ez nem méltó hozzá. Még egy fricskát kell adni ezeknek. Hogy mire jönnek érte, már halva feküdjön. Elképzelte, hogy milyen hercehurca lesz itt, amikor felfedezik a hol ttestét. Felelősségre vonják a fegyőrt, aki meg is érdemli. Méghogy szeretné látni az ó akasztását! Fegyelmit kap, lehet, hogy börtönbüntetést is. Aztán kiderítik, hogy ki hozta be neki a mérget. Nem lesz nehéz. De hát ehhez a törvény szerint is joga van a feleségének. Rábizonyítani különben nem lehet. Az élelmiszert, amit

hozott, ketten is megvizsgálták. A halra lám, nem gyanakodtak. Lehet, hogy az újságok is megírják, vastagbetűs címmel: „Öngyilkosságot követett el a temerini főjegyző a siralomházban." Nem, nem így, ő már nem főjegyző. Helyette: „A temerini zsidók lemészárlója". Vagy egy­szerűen a „zsidógyilkos főjegyző" variálta magában, s ezzel eljátsza­dozott egy ideig. Aztán belefáradt, clálmosodott, émelyegni kezdett a gyomra.

- Uramisten! - fohászkodott a mennybéliekhez, majd újra elimád- kozta a Miatyánkot. Most meg kellene bánnia bűneit, de nem tudja, hogyan kezdje. írja le a papírra: Bocsánat? Ezt már a temerini zsidók úgyse olvassák. Akkor meg minek?

Megért benne az elhatározás, csak még a bátorság hiányzott ahhoz, hogy cselekedjen. Ezt lasssan gyűjtögette, majd hirtelen mozdulattal a szájába vette a fiolát és erősen ráharapott.

Mintha forróság járná át egész testét, hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát, repülni is tudna, elég lenne hozzá néhány karcsapás. Már emelkedik is a magasba. Lent virágos rétek, fák integetnek felé, látja a temerini kertet, aztán a ti teli házat, ahová nyugdíjasként költö­zött volna, a lánya, Zsuzsika fut elé, kék szalag van a hajában, felejthe­tetlen volt az a régi nyár a Tisza partján. Ezt viszi most magával, a hársfák illatát, méhek döngését a virágokon, a csendes alkonyokat, amelyek bíborfénye visszaragyog rá az évek távlatából. És az esti harangszót is hallja.

Feláll, aztán visszaroskad, mozgatni próbálja a karját. Nyúl a töltő­tollért. De már alig van ereje, elgyengült a méregtől. A fájdalmat még nem érzi, de már közeleg hozzá, ezek az utolsó percei. Valaki köszön neki: „Jónapot, főjegyző úr!" Nem tudja kivenni arcvonásait, minden szétfolyik előtte. Kiesik a toll a kezéből. A fájdalom iszonyatos kése a gyomrába szúr, aztán vasmarokkal összeszorítja a torkát. Rábukik a priccsre. Hörög, élni szeretne, mindegy mennyit, nyolc órát, vagy csak nyolc percet, csak élni, minél tovább élni...

A fegyőr kétszer benézett hozzá a kukucskálón, azt hitte: elnyomta az álom. A priccsen feküd t hason. Csak reggel, amikor jöttek érte, hogy hóhérkézre adják, akkor döbbentek rá: már halott.

Az asztalon csak a lányának megkezdett levél, amely a megszólítás­nál többet nem tartalmazott. Alatta volt ugyan néhány ákombákom,

egy nagy B betű, egy Ó-szerű hurok, aztán olvashatatlan, talán az, hogy Bocsánat. De nem is lényeges.

A holttestét, amely már megmerevedett, elvitték, a papírlapot az utolsó üzenettel eldobták.

Az ítélet végrehajtását hivatalosan megtörténtnek nyilvánították. Holttestének kiadását elutasították, senki se tudja, hol földelték el....

4.

Kispétemek, a szakácsnak gyanús volt nagyon András szokatlanul hosszú távolmaradása, vacsoráért se jelentkezett, pedig a konyhán buzgott mindig. Megtudta, hogy cigarettaszerzés ürügyén mászott ki a hátsó főkapun. Az öreg Morvái látta is, amint egy szovjet katonával a malom felé tartott.

A malom előtt pedig délután kisebb csetepaté történt, azt a munká­ból hazatérők mesélték. Lehet, hogy valamibe belekeveredett? Úgyis szükség lenne egy kis lisztre, mert elfogyott már a tartaléka, megszer­vezte, hogy ketten kimennek és alkonyaikor körüljárják a malmot. Előbb óvatosan megközelítik, s ha semmi gyanúsat nem észlelnek, átmásznak a kerítésen, a szokott úton.

Két önként jelentkező indult útnak nyomban a vacsora után. A két krumplipucolásra beosztott, Nagyidéi Jóska és az Árpád gyerek, aki nagyon buzgólkodott. Kihordták a szemetet a ház elé a gyűjtőbe, majd elosontak az őr mellett, aki ügyet se vetett rájuk.

A malom körül akkor már csend volt, de a délutáni csatározás nyomát nyomban felfedezték a betört kapun. Észrevették a golyó ütötte nyomokat is. De a vörös hadsereg egységeinek már nyomát se találták. Eltűnt az a két páncélos is a hátsó utcából. A szovjet csapatok folyton mozgásban voltak, dél felől érkeztek és Újvidék felé nyomul­tak előre.

Nagyidéi látta meg Andrást, a garat mellett feküdt, fehér volt körülötte minden, szétlőttek egy liszteszsákot az oroszok, de őt magát is érte néhány géppisztolygolyó. Erősen vérzett, s hörgött, de még élt akkor.

- Úristen! - kiáltott fel Nagyidéi. - Ez a sok cigaretta!

Marokkal gyömöszölte a zsebébe. Szanaszét mindenütt csak ciga­retta. Molnár András utolsó szerzeitiénye. Az oroszok nem vitték el, megelégelték a halálát. Beleeresztettek egy sorozatot, aztán mindent szétdúltak. A pálinkát keresték, az őrmester ugyanis erősködött, hogy itt kell lennie.

Nem találták, anélkül távoztak, nagyokat káromkodva, s a lőtt sebektől vérző Andrást magára hagyva.

- Mit csináljunk vele? - kérdezte Árpád Jancsi t. - Jóska bátyám, mit tegyünk? Hogyan tudjuk magunkkal vinni?

-N em visszük magunkkal! - vettele a kalapját Nagyidéi. -M indegy az, hogy hol hal meg az ember. Már nem sokáig bírja! - tette a tenyerét a homlokára. - Takarjuk le inkább. Majd kirázom a lisztet ebből a zsákból, ez jó lesz takarónak. Vedd elő a tarisznyát, lisztet vigyünk inkább helyette.

- Ne imádkozzunk érte? - kérdezte a fiú, aki riadt volt nagyon.- Azt megtehetjük. Tudod az imádságokat?- Minden imádságot tudok. Az Üdvözléggyel kezdem, így szokták

virrasztásokon.Később, amikor már elimádkozták az Üdvözlégyet, megkérdezte:- Nem lesz ebből baj? Jelentenünk kell valakinek? Mit mondunk?- Nem tudom.-M égis tisztességgel el kellene temetni. Rendes magyar ember volt.

Én ismerem a feleségét is. Meg a fiát, Imrust, két éve ugyanannak a lánynak udvaroltunk. Nem ismeri János bátyám Góbor Vicust? A Kastély utcai Góborék lányát. Szép lány, máshoz ment férjhez, a Szvincsák-gyerekhez. Ahhoz a kesefejűhöz. Tizenöt holdat örökölt az apjától. Vicus is vitt négyet. Húsz hold föld az már valami, nem?

- De, az már valami - mondta csendesen Nagyidéi és keresztet ' vetett.

- Nekem sose lesz húsz holdam - suttogta csendesen Jancsi, amikor lopakodva leosontak a malom emeleti lépcsőjén, vállukon a degeszre tömött lisztestarisznyával.

Molnár András akkor már nem élt.