az Őrségben és a -...
Transcript of az Őrségben és a -...
A határ menti kapcsolatok alakulásának néhány jellemzője az Őrségben és a
Vendvidéken
A tanulmányban a nyugati hármashatár mentén – a teljesség igénye nélkül – igyekszem
bemutatni olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat, melyek közvetve vagy közvetlenül a
szomszédsági viszonyok és a határ közelsége által meghatározottak. Makropolitikai (országos
vagy az Európai Unió által meghatározott) célok, illetve azok „melléktermékeinek” helyi
lecsapódásait próbáltam nyomon követni, melyek az országhatárok közelében még
karakteresebben kitapinthatóak. Milyen utak vagy akár csak illegális rések nyílnak a határon,
és milyen falak maradnak fenn - akár a „pénz” (a befektetői érdek), akár az emberek mozgását
vagy személyes kapcsolatait figyelve.
A tanulmány megírása során egyrészt saját megfigyeléseimre, másrészt szakértői interjúkra
támaszkodtam, melyeket polgármesterekkel, hajdani határőrökkel, pályázatírókkal, a Nemzeti
Park munkatársaival, kereskedőkkel, erdésszel, falugazdásszal, ingatlanközvetítővel…
készítettem. A megkérdezettek között őslakosok és betelepültek egyaránt szerepeltek.
1. Elvándorlók és betelepülők
A helyi társadalom sajátos szerkezetéről szólva fontosnak látom megemlíteni azt az ellentétes
irányú migrációs folyamatot, amely során a helyi lakosság az elmúlt 50 évben részben
kicserélődött, s ezáltal folytonosságok, hagyományok szakadtak meg. A térségben egy
„demográfiai erózió” már országos viszonylatban is korán, az 1940-es,’50-es évektől
megindult.1 A Vendvidékről az ötvenes években a lakosság több mint egyharmada (!)
elvándorolt (vagy elüldözték), az Őrségből ebben az időben valamivel kevesebben, de itt is a
falvak lakosságának 18%-a hagyta el szülőfaluját. Az okok között találhatóak a zaklatások,
kuláklisták, deportálások (a jugoszláv és az osztrák határsávból került ki a kitelepítettek
többsége2), a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatásai és a „határhelyzet”
következményei is - a határsávban különböző korlátozások között kellett élniük, a fejlesztések
az ország többi részéhez képest késve történtek meg, előnyét alig, hátrányait viszont bőven
tapasztalhatták a határ közelségének.
A falvak munkaerőigénye egyre csökken, miközben jelentős a környező városok
(Szentgotthárd, Körmend) elszívó hatása is. Az elvándorlás a hatvanas évektől a mai napig is
folyamatos, noha egyre mérsékeltebb. Egy húsz éve az Őrségben élő beköltöző így összegezte
a folyamat társadalmi következményeit: „Az értelmesebb mozgékonyabb réteg elment, a
módosabb, gazdálkodáshoz jól értő réteget meg lefejezték. Azok azért mentek el, mert
kuláklistára kerültek volna, vagy kuláklistára kerültek és kitelepítették őket, s ugye elvették
azt, amijük volt. Tulajdonképpen több módon meg van csonkítva az Őrség, tehát nem véletlen,
hogy ennyire bonyolult a képlet. Nagyon nehéz belső vezetőket találni.” A fiatalok elmennek
dolgozni vagy tanulni, majd el is költöznek, a családot már nem ide tervezik. A városi élet
megalapozásához (lakásvásárláshoz) gyakran éppen a szülőföldön örökölt ház vagy földbirtok
jelenti a pénzre váltható tőkét.
1990-től kezdve viszont immár nem csak Szentgotthárd, de a térség falvai is némi vándorlási
nyereséget könyvelhetnek el. Ennek egyik oka, hogy a határok egyre könnyebb
átjárhatóságával előtérbe kerülnek a „határhelyzet” előnyei, gazdasági kapcsolatok élénkülése
1 Az adatok forrása: Beluszky P. (2005).
2 Kiss L. (2005)
stb. de másik oka is összefüggésbe hozható a határ közelségével. A szocializmus időszakában
egyfajta elzártság és megkésett fejlődés jellemezte a térséget, a jugoszláv és az osztrák határ
közelsége miatt az ötvenes évek nagy nehézipari fejlesztései is elkerülték, ennek is
köszönhetően természeti környezete országos viszonylatban az egyik legérintetlenebb, s így
mint lehetséges élettér jelentősen felértékelődik az urbanizált életből egy érintetlenebb helyre
vágyók körében. De nem feltétlenül az őslakók körében, akiket sokszor a munkalehetőség
hiánya űz el.
Az elvándorlás egyfajta szelektív folyamatot is jelent egyben, főként a fiatalok mennek el, és
közülük is többségében azok, akik felsőbb iskolát végeztek, már nem térnek vissza, hiszen ha
visszajönnének, úgymond hiába tanultak, nem kapnának a végzettségüknek megfelelő állást.
Akik viszont szakmát tanultak, vagy kétkezi munkások lesznek, nagyobb számban maradnak,
hiszen a határok átjárhatóságával, valamint a hivatalos külföldi munkavállalás lehetőségeinek
bővülésével feltehetően egyre könnyebben találhatnak olyan munkát, amelyet ingázással
szülőfalujukból is elérnek. Ez utóbbi ponton viszont lényeges különbséget látunk Őrség és
Vendvidék között, ami egyrészt a kedvezőbb ingázási lehetőségeknek, a jobb nyelvtudásnak
(szlovén és német), valamint egy némileg eltérő habitusnak köszönhető – és határozottan a
Vendvidék javára billenti a mérleget. A felsőszölnöki polgármester így értékelte a jelenséget:
„Most azt látom, hogy történt egy Pál-fordulat, olyan 2005-6 után, hogy a határok
megnyitásával bővültek a munkalehetőségek, s azért a kinti keresetek által jobbak lettek a
fiatalok elhelyezkedési lehetőségei. S látom azt, hogy építenek házat vagy felújítják a szülői
házat, tehát ők már valószínűleg maradnak, és nem mennek el.”
Gyüttmentek3
Moldova György az 1970-es évek elején még egyértelműen az őrségi falvak elnéptelenedését
jósolta, galambszeri sétájának interjú képeit így vezeti be: „A Galambos szer messze esik
Őriszentpéter központjától, elsorvasztásra van ítélve, és mintha a szer maga is tudomásul vette
volna a végzetét. Minden elhagyott, már a házak alatt járok, de még mindig nem látok befelé
vezető ösvényt. (…) …üres portákon vágok keresztül, négy háznak már nincs lakója, a
többiben is inkább csak egy-egy öreg pár él.”4 Ki gondolta volna még akkor, hogy alig egy-
két évtizeddel később Galambszer Őriszentpéter egyik legszebb része lesz, és az egyik
legfelkapottabb helye a városokból érkező beköltözőknek, míg a jóslattal összhangban
őslakosok már valóban alig lakják. A hajdani őrségi paraszti stílust őrző, gyönyörűen felújított
házakat látunk a portákon, az egyikükben egy időben még Waldorf óvoda is működött, a szert
nagyrészt kisgyermekes, betelepült családok lakják.
A ’80-as, de inkább a ’90-es évektől felerősödve az elvándorlással párhuzamosan, mint már
említettem, egy ellentétes irányú folyamat is kibontakozott. Amíg az őslakos fiatalok között
jelentős a városokba történő elvándorlás, addig a népességfogyást ellensúlyozó folyamatként
megfigyelhető, hogy jelentős számú beköltöző is érkezik az Őrségbe és a Vendvidékre. Tehát
urbanizációs és dezurbanizációs népességmozgás egyszerre. Egy helyi ingatlanközvetítő (aki
maga is a főváros környékéről költözött ide 11 évvel ezelőtt) tapasztalatai szerint a beköltözők
90%-a budapesti vagy legalábbis Pest megyéből érkezik. Két főbb típusba sorolhatók, az
egyik csoportba tartozók inkább nyaralót keresnek, s úgy tervezik, hogy majd nyugdíjas
3 Egy 15 éve itt élő beköltöző szavaival: „Gyüttment az Őrségben annyit jelent, hogy jön valahonnan, nem ide
tartozik, és utána el is megy, de kívánják is, hogy menjen már. Mert ugye ez a gyüttmentség, én is ilyen gyüttment
vagyok, de ismerek olyat, aki 30 éve itt él, és még mindig gyüttment. Nem fogadják be az embereket, ez a
bizalmatlanság van.” 4 Moldova 1974. 74.o.
korukban költöznek le, „a másik réteg, akik például mi is vagyunk, akik fejest ugranak a
sötétségbe, és leköltöznek gyerekestül, 30-40 év közötti házaspárok”. A leköltözők szinte
mind hatalmas területet szeretnének venni, ha lehet akár 10-20 hektárt, noha kevés kivételtől
eltekintve gazdálkodni nem kívánnak, legfeljebb az önellátás szintjén. A nagy földterületek
iránti igényük oka lehet, hogy egy jóval szűkebb élettérből érkeznek, s „levegőre” vágynak,
nyugalomra, hogy még a szomszéd is tisztes távolban legyen, de emellett nem elhanyagolható
a jó befektetés reménye sem. Egy helyi polgármester így fogalmazott: „Nem azért jönnek ide
földet venni, mert annyira meg akarják művelni, hát később kénytelenek lesznek. Mindenkinek
a tulajdonjog a fontos. A magyar is azért jön ide olyan messziről. Mondjuk nekem van itten 10
hektár rétem, kaszáld le, odaadom, tartsál állatot. Á nem. Adjam el neki olcsón. Nem a föld
kell, nem művelni, nem dolgozni akarnak, a tulajdonjog kell.” Az ideköltözők nem csak
lakóhelyet, hanem életmódot is váltanak, s nem mindig találják meg, amit eredetileg kerestek.
Többeknél a pénz fogy el, felélik tartalékaikat, s mivel munkalehetőség nincs, egy lényegesen
rosszabb életszínvonalra süllyednek az itt töltött évek során. Az elköltözés másik oka lehet az
is, hogy a gyermekeik közben felnőttek, messzebbre járnak tanulni, s a szülők inkább követik
őket (leginkább Szombathelyre, vagyis nem Pestre költöznek tovább). Becslések szerint a
leköltözők 50%-a dönt végül az elköltözés mellett. A beköltözők mind tudatában vannak,
hogy ők úgynevezett gyüttmentek a helyiek szemében, még akár 10-20 év után is, ami
egyrészt annak is köszönhető talán, hogy azok jönnek ide, akik a városon is különcök voltak.
Általában magasan képzett értelmiségiek, művészek, akik egy természetközelibb élet
reményével és sokszor nagy tervekkel érkeznek. „Itt iszonyúan magas az ország átlag
lakosságához képest az értelmiségiek száma, de ez a gyüttmentek miatt van. Van némi
kulturális különbség a helyiek és a gyüttmentek között, és éppen ezért, lehet, hogy mi
egymással többet vagyunk, mint a helyi lakossággal.”
Tekintve, hogy az őslakosság köréből legnagyobb arányban éppen az ambiciózusabb vagy
magasabban képzett emberek vándoroltak és vándorolnak el, akik kifelé és felfelé képviselni
tudnák a helyi közösségeket, a beköltözők fontos szereplői lehetnének a vidék megújulását
szolgáló kezdeményezéseknek, s ha jobban megnézzük, rengeteg kezdeményezés mögött
valóban ők állnak. Mégsem tudják pótolni az elüldözött vagy elvándorolt falusi értelmiséget.
Egyes településeken ugyan a beköltözők majd fele megfordul a helyi képviselőtestületekben,
de a kezdeti lelkesedést, hogy részt vegyenek a helyi közéletben és irányításban, nagyrészt
kiábrándulás követi. Egy őslakos véleménye szerint: „Amíg nem akarják megváltani a világot,
addig szerintem szeretik őket, de aztán amikor már ők akarnak irányítani, azt már nem.
Bármennyire is objektívabban látják az itteni életet, de azért az őrségi ember azért az eléggé
röghöz kötött és keményfejű.” Szerepük mégis jelentős, a térség fejlesztését célzó, sokszor épp
a határ menti területeknek szóló, határon átnyúló pályázatok ötletadói vagy megírói között
gyakran őket találjuk. Jelenlétükkel jelentősen bővültek a térség kapcsolathálói, és ezáltal
érdekérvényesítő képessége is, hiszen a beköltözők hozzák magukkal korábbi nagyvárosi
életük kapcsolati tőkéjét, kötődéseiket és ismereteiket, legyen szó például akár a magas
művészetek területéről (ld. Hétrét Fesztivál, Virágzás Napjai). Tevékenységük és eredménye
annyiban ellentmondásos, hogy az őslakosok felől nézve mégiscsak egyfajta idegen, gyakran
fővárosi szemüvegen át képzelik el az Őrség jövőjét és a fejlesztési irányokat.
A főként Budapest környékéről érkező magyar ingatlanvásárlók mellett meg lehet említeni az
osztrák, a német és egyéb külföldi vásárlókat is, noha mára egyre kevesebben érkeznek. A
helyi visszaemlékezések szerint a ’90-es években kerestek és vettek ingatlanokat leginkább
nyaralónak, ideiglenes tartózkodásra, beköltöző nemigen akadt. Az ő (és elsősorban az
osztrákok) keresleti szerepe inkább a termőföldingatlanokra irányult, de erről még egy
későbbi fejezetben lesz bővebben szó.
Egészen új jelenségként tűnt fel az elmúlt 5-6 évben a beköltözőknek egy olyan csoportja,
akik éppen a jobb munkalehetőségek reményében az ország belsőbb megyéiből érkeznek. Ők
egyértelműen az osztrák határ közelsége miatt keresnek itt hol ideiglenes, hol hosszú távú
szállást, főként ugyan Szentgotthárdon, de már a Vendvidéken is elfogytak a kiadó vagy eladó
házak. Nagyrészt napi ingázással járnak át ausztriai munkahelyeikre, ahol a többszörösét
keresik meg annak, mint ott, ahonnan esetleg eljöttek. Felsőszölnökön „most már ott tart,
hogy nincs kiadó ház, meg eladó ház sem (…) Több megyével messzebbről jönnek, a jobb
megélhetés miatt. Én azt tudom leszűrni ebből, hogy baj van. Nem találta meg ott a
számításait, és inkább eljön ide, mert hogyha csak idénymunkával vagy bármivel, itt megkeres
250 000-t havonta, otthon meg kapna havi 70 000-t. Itt 4 hónap alatt megkeresi azt, amit
otthon egy év alatt.” „Vannak barátaim az Alföldön is, meg ismerek embereket, ha ők
idejönnek egy hétre, azt mondják, hogy ez olyan, mint Svájc, azt mondják, hogy itt ez már
teljesen más. Ahogy belépnek, már úgy Jánosházától lehet látni, hogy teljesen más az egész.
Hogy itt kinn van a kocsma előtt a bicikli? Azt mondják, hogy ott Szeged mellett egy perc alatt
ellopnák.”
Az Ausztria közelsége miatt főként Szentgotthárdra költözőknek van még egy jóval kisebb és
kevésbé szívesen fogadott rétege is, állítólag Romániából érkező, román anyanyelvű, kisebb
csoportok, akik Bécsbe visznek át futtatni utcai kéregetőket és fiatal lányokat.
1. Munkamigráció, külföldi munkavállalás
A külföldi munkavállalásról pontos adatokat nem ismerni, hiszen egy jelentős része
valószínűleg még mindig feketemunka, vagyis nem bejelentett. Az erre valamelyest rálátó
helyiek becslése szerint a legtöbben Szentgotthárdról járnak át dolgozni, és főként Ausztriába,
akár 10-15%-a is a város lakosságának, a Vendvidékről valamivel kevesebben, az őrségi
területekről pedig csupán pár százalék, ami a közeljövőben rohamosan emelkedhet. „Én azt
mondom, hogy egyre inkább jellemző lesz. Ez sajnos egy sokkal életszerűbb kitörési irány.
Ausztriában noha megvannak ennek a kényelmetlenségi problémái, hiszen vagy ki kell járni,
vagy ott kell lakni egy konténerben, de amíg itt 70-80 000 forintból élnek emberek, tehát a
magyarországi átlagfizetés itt nem jellemző – amikor azt itt meghallják, hogy az mennyi,
hüledeznek az emberek… - ehhez képest Ausztriában, nem szakmunkával, betanított munkával,
nem kell 5 napot dolgozni, 4 napot dolgozik például, és megkeres 1500-1600 eurót. Ami
tisztán fél millió forint, nem összehasonlítható.” Az elmondások szerint az utóbbi 4-5 évben
járnak át egyre többen, azelőtt inkább csak azok, akiknek már volt valamilyen összeköttetése,
ismerősök, rokonok által, és jól ismerték a nyelvet is. Főleg kétkezi munkát vállalnak és
kapnak, így a fiatalságnak főként azt a részét szippantja el, akik nem tanultak tovább a
felsőoktatásban, de az értelmiség is hajlandó akár fizikai munkát vállalni a valóban jelentős
kereseti különbségek miatt. Az idősebb korosztályok között főként a nyelvtudás hiánya miatt
kisebb arányú ez a fajta munkamigráció.
A munkavállalás elsődleges feltétele a nyelvtudás, másodsorban a szaktudás, ha egyik sincs,
szinte esélytelen elhelyezkedni. Nyelvtudás nélkül még betanított munkásnak vagy
napszámba is nehezebb elhelyezkedni, a jó szakembernek (hegesztő, lakatos, esztergályos
stb.) viszont kivételes esetben elnézik, ha nem beszéli jól a nyelvet. A munkaadók jobban
kedvelik, hogyha a munkavállalók hazajárnak, szállásról nem kell számukra gondoskodni,
költségeiket maguk fizetik, még kedvezőbb, ha vállalkozó-igazolványuk is van, gyakran
kötnek velük olyan munkaszerződést, ami könnyen felbontható, nincs próbaidő, a
munkavállalók egy része arra panaszkodik, hogy béreik nem érik el azt az összeget, amit egy
osztrák kapna ugyanazért a munkáért.
„…a kevésbé kulturáltak, akik dolgoztatják az innen átmenő embereket, azok körülbelül úgy
bánnak a magyarokkal és úgy dolgoztatják őket, hogyha nem tudja jól a nyelvüket, mint
ahogyan mi alkalmazunk segédmunkára egy cigányt. Tehát ez a magyar segédmunkás
minősítése. Aki viszont jól dolgozik, és megbecsüli magát, na ott is megpróbálják lenyomni az
órabért amennyire csak lehet, de mivel feketén járnak át, jártak át eddig, nemigen volt mit
tenni – idén májusban szabadult fel a lehetőség. Eddig ez úgy volt megoldva, hogy át lehet
menni dolgozni, de csak akkor, hogyha van engedély. A központi hivatal nem ad ki engedélyt,
az engedélyt csak akkor adja ki az osztrák, ha a munkavállaló garanciát vállal érte, a
munkáltató viszont csak akkor engedi a munkavállalót, hogyha hozza a papírt. Tehát róka
fogta csuka. És hogyha kézen-közön nem tudott egy olyan szakmát felmutatni az illető, ami
nagyon kurrens volt és kellett, és kiáll érte az osztrák munkáltató, akkor ezt a pingpong
játékot lejátszotta, és ha valahol talált valamit közben, akkor feketén elhelyezkedhetett.”
De mindez kizárólag egyes kisebb munkáltatókra vonatkozik nagyobb gyáraknál, mint
például a jennersdorfi vagy a fürstenfeldi bőrgyárak, ahová szintén sokan ingáznak
Szentgotthárdról és környékéről, teljesen legálisan alkalmazzák a magyar munkavállalókat, s
az osztrákokkal egyenlő bérért. A munkát keresők leginkább 20-50 kilométeren belül
igyekeznek munkát találni otthonuktól, körülbelül 50-60 kilométerben jelölik meg azt a
távolságot, ahová még érdemes naponta ingázni, viszont éppen ezért a határ melletti területek
már „telítettek”, s a bő munkavállalói kínálat miatt a keresetek is alacsonyabbak. Aki vállalja,
hogy még „beljebb” keres munkát, jobb fizetésre számíthat, viszont a szállás esetleges
költsége is őt terheli, illetve aki családos, annak ez a lehetőség már kevésbé jöhet szóba. A
munkaidő egészen változatos formáival találkozunk: van, aki például csak egy síszezon
idejére vállal munkát valamelyik osztrák síparadicsomban, más minden nap átjár, de csak
egy-két órára (például kutyákat sétáltatni), akik idősgondozást vállalnak, esetleg hetes
váltásban dolgoznak többen havi egy vagy két hét kinn tartózkodással, a szezonmunkák pedig
szintén napi, de csak korlátozott ideig tartó munkaidőt jelentenek. „Ha olyan helyre megy,
hogy szezonális munkák, hogy sárgarépaszedés, meg gyümölcs, akkor reggeltől estig, mint a
rabszolgapiac. Hihetetlen, ha nem olyanok volnának, akiket ismerek, akkor el sem hiszem.
Nem állhat meg egy cigarettára például, másképp ki van rúgva. És nem 1500 meg 2000 eurót
kapnak ottan havonta, mint az átlag osztrák, hanem 8-900 eurót, ha. Ha. Mert levonnak ilyen
mondvacsinált ürüggyel, erre-arra egy picit.” A mezőgazdasági idénymunkák között
említették: a metszést, gyümölcs- és zöldség-betakarítást, kapálást. Népszerű az építőbrigádok
munkavállalása is, ácsok, kőművesek, festők mind a határ közeli településekről, de nem ritka
az sem, hogyha távolabb laknak, és otthonukból már túl nagy volna az ingázás ideje,
Szentgotthárdon esetleg közösen bérel egy brigád házat, s onnan járnak át naponta. Szintén
sokan helyezkednek el háztartásoknál, mint például házi idősgondozó, vagy akár takarítani,
füvet nyírni, és még ennél is többen a vendéglátásban a szobalánytól a mosogatón át a
felszolgálóig. „S úgy is keresik őket, úgy vesznek fel például szobalányt, vagy kertészt vagy
ilyesmit, hogy nem csak a vendéglátóiparban, szálloda vagy étterem tud dolgozni, zöldséget
pucolni meg mosogatni meg satöbbi, hanem ha arról van szó, akkor kimegy, a gépel
összesodorja a szénát, beviszi a marháknak. Tehát náluk van a mezőgazdaságban tehén,
disznó, minden, szőlészet, borászat, de ott van mellette a kis éttermük meg a kis szállodájuk. S
úgy keresnek embereket, hogy aki nem fél attól, hogy felrúgja a tehén, megrúgja a ló, de
viszont el tud vinni egy tányért és el is tud mosogatni.” Mindez talán abból a szempontból is
érdekes, hogy olyan munkákat is vállalnak, végeznek az osztrák gazdaságok számára,
melyekről idehaza szinte egyöntetű vélemény, hogy nem éri meg, ha saját háztartásuk
számára végeznék ezeket.
Szlovéniában a keresetek ugyan alacsonyabbak, mint az Ausztriában, ám a magyar
munkavállalóknak Szlovénia felé még mindig megéri ingázni. A Vendvidékről a szorosabb
kapcsolatok és a nyelvismeret miatt természetesen többen járnak, de az utóbbi időben az
őrségi falvakból is átjárnak szlovén „háztáji gazdaságokhoz, szőlőbe, almásba, erdőbe, házi
gatterokhoz”, de egy biztosabb, bejelentett állásért akár Muraszombatig is, ahol például egy
baromfifeldolgozó üzemben helyezkednek el mostanában egyre többen. Szlovénia osztrák
határ menti településeiről egyébként szintén jelentős az Ausztria irányába való
munkamigráció, a határ túloldalán körülbelül kétszeres bért kapnak, de egy kőművesnél akár
a négyszeres bérkülönbség is előfordulhat. Szlovénia oldaláról mindezen túl lényegesen
nagyobb hagyományai is vannak a külföldi munkavállalásnak, hiszen már a Jugoszláv állam
idején is átjárhattak dolgozni az akkori nyugatra.
A napi munkák óradíja változó lehet, a szlovén oldalon körülbelül a 4, az osztrák oldalon 8
euró körül mozog. „Mikor a minimálbér itthon 267 euró, Ausztriában 1000-1500 euró,
Szlovéniában pedig 5-800. Tehát vagy 3x többet keres, vagy 5x, ha van hol. Nem mindegy
hogy valaki keres itt 70 000 forintot vagy keres 300 000 forintot. Az árak ugyanott vannak,
mint Nyugat Európában, a benzin ugyanannyiba kerül, a kenyér ugyanannyi, a hús
ugyanannyi, a bérek meg nem ott vannak. Egy dolgot nem szabad elfelejteni, hogyha a vidéki
kisemberek kiábrándulnak mindenből, akkor ne várják el tőlük, hogy törvénytisztelő
állampolgárok lesznek.”
2. A földpiac helyzete a határszélen
Tulajdonjog és bérleti viszonyok
A jelenleg érvényben lévő földvásárlási moratóriumnak köszönhetően külföldi
magánszemélyek és jogi személyek nem juthatnak magyar termőföldhöz, miközben nyílt
titok, hogy a valóságban teljesen más a helyzet, de hogy mennyiben, azt igazán nehéz
felmérni. Tényfeltáró cikkek5 és a helyben lakók véleménye szerint a nyugati határszélen és
egyben az Őrség területén is az egyes települések határában a termőföldtulajdon a jogi tilalom
ellenére 60-80%-ban külföldi, főként osztrák kézen van. (A Vendvidék ez alól kivételt jelent,
de erre a későbbiekben még kitérek.)
A termőföld-spekuláció korántsem csak magyar probléma (2001–2011 között világszerte 227
millió hektár termőföldet értékesítettek vagy adtak bérbe külföldi befektetőknek), és mivel ez
a folyamat hosszabb távon akár súlyos társadalmi és élelmezési problémákhoz vezethet a
célországokban, ennek megakadályozására már a FAO, az ENSZ szervezete is nemzetközi
tárgyalásokat sürget.6 Magyarországon várhatóan a NFA (Nemzeti Földalap) kívánja majd
kézbe venni a problémát.
Saját interjúim során a megkérdezettek 50 és 90% között becsülték a külföldi érdekeltségű
termőföldtulajdont vagy bérletet. A kiemelten említett területek: Bajánsenye, Ivánc,
Kondorfa, Nagyrákos, Őriszentpéter, Szatta és a kicsit távolabbi Szentgyörgyvölgy határai.
A külföldiek földbérlése általában nem törvénysértő módon zajlik, hiszen engedélyezett, de
egyben szabályozott a bérelhető terület nagysága, a szerződés időtartama (ami jelenleg még 5-
10 év, de tervezik a bővítését), illetve a magyar gazdákat előjogok illetik meg velük szemben.
A tulajdonjog megszerzésére számos legális (kiskapukkal élve ugyan, de mégis legális),
féllegális és teljesen illegális forma volt és van életben a rendszerváltozás óta, ezek
módszereinek legteljesebb listáját Roszik Péter, a Győr-Moson-Sopron megyei Agrárkamara
elnöke állította össze7. A zsebszerződésekhez
8 rendszerint a „kiskapuk” ismeretében járatos,
5 Például: Zsuppán A. (2011)
6 Szarvas Sz. (2012)
7 Roszik P. (2011)
erre „szakosodott” ügyintézők, többnyire ügyvédek játszanak közre. Az elmondások alapján
egyik ilyen ügyvéd sem őrségi lakos, hanem a közeli nagyvárosokból, főként Szombathelyről,
esetleg a fővárosból intézik a helyi földpiac ügyeit.
A földszerzés korábbi, legális formájának mondható, hogy 1994 előtt mezőgazdasági kft-k
(akár külföldi tulajdonossal) még legálisan vehettek földet Magyarországon. Az ilyen földek
egy részét legalábbis kifejezetten befektetési céllal szerezték meg: „megvették a földet, s van
olyan terület, amit azóta sem nagyon használ senki, be is erdősült, ilyen is van. Van olyan,
amit kiadtak magyar gazdálkodónak bérbe, magyar műveli, de hát tudjuk azt, hogy ki van
mögötte”. Az 1994-es földtörvény legfőbb korlátozása, hogy ekkortól számítva törvényesen
csak természetes magyar magánszemély vásárolhat földet maximum 300 hektár vagy 6000
AK mértékig. Az Európai Uniós tagságunk folyományaképp viszont, a letelepedés
szabadságának alapelvei miatt a tagállamokból érkezett külföldi, egyéni mezőgazdasági
vállalkozók is földtulajdont szerezhetnek, amennyiben igazolni tudják, hogy Magyarországon
három éve bejelentett lakhellyel rendelkeznek, folyamatosan és jogszerűen itt élnek, és a
földterület legalább 50 százalékán mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. A helyi
elmondások szerint a bejelentett lakhely ugyan nem hibádzik, viszont a folyamatos ittlét több
esetben is, de nem minden esetben. Olyan osztrák gazdák is vannak, akik valóban
életvitelszerűen itt élnek, esetleg már magyar feleséggel, a nyelvünket is beszélik, viszont az
tény, hogy akkora tőkével rendelkeznek, hogy egyes települések teljes határát fel tudják
vásárolni, ezzel akár végleg kiszorítva a magyar gazdálkodókat, akik tőkehiányosak.
Stratégiai szempont számukra, hogy minél több osztatlan közös tulajdonba „bevásárolják
magukat”, így onnantól „házon belül” lesznek, elővásárlási jogukkal élhetnek és élnek is a
továbbiakban. „Nem lehet mondani, hogy egy mihaszna semmire kellő népség, aki ezzel
akarná megkárosítani Magyarországot, nem, ő csak kihasználja azt a helyzeti előnyét, hogy
rendelkezik tőkével, illetve kihasználja Magyarországnak azt a komparatív előnyét, hogy itt
olcsóbbak a földek, és igenis, itt innentől nyakló nélkül tudja összevásárolni a földeket.
Tulajdonképpen ez gazdaságilag egy teljesen logikus magatartás, amit ők folytatnak ebben a
kérdésben.”
Mindazonáltal az Őrségingatlan ingatlanközvetítő cég tulajdonosa arról számolt be, hogy az
elmúlt tíz évben egyetlen külföldi sem kereste meg, hogy földet szeretne vásárolni. A
termőföldek egy része strómanok9 által cserél gazdát. Ilyen esetben például a föld
tulajdonjoga ugyan magyar ember nevén marad, de amint a jogszabályok változnak,
megpróbálják majd átvezetni az ingatlan-nyilvántartásban a valójában már lezajlott
tulajdonosváltást. Mint biztosíték a széljegyen szerepelhet már jelzálog a külföldi javára, de
az is előfordulhat, hogy a tulajdoni lapon semmi nem látszik, hanem egy háttérszerződés van
például olyan kölcsönről, ahol a föld a biztosíték. Mindez csak ízelítő, számtalan megoldás
létezik.
A magyar állam a földmoratórium feloldására felkészülve az idei évtől az állami földvagyon
gyarapítása érdekében hozott döntéseket, ennek alapjaként 2 milliárd forintot átcsoportosít a
Vidékfejlesztési Minisztériumhoz. A forrásból 1,5 milliárd forintot a nemzeti park
8A zsebszerződés fogalma Roszik Péter definíciója szerint: „A szakzsargonban korábban azokat a
megállapodásokat hívták zsebszerződésnek, amelyekről a felek és a tanúk tudtak, illetve a bennük szereplő
külföldi tulajdonváltozásokat az ingatlan-nyilvántartáson nem vezették át. Ma viszont a köznyelv
zsebszerződésnek hív minden olyan megállapodást, amelyben a termőföldről szóló törvény kijátszására tesznek
kísérletet.” 9 A német Strohmann szó jelentése szalmaember. A stróman gúnyos megnevezése azoknak a személyeknek, akik
bizonyos jogok v. kötelezettségek elvállalásánál és érvényesítésénél látszólag saját maguk nevében járnak el,
voltaképpen azonban csak mások számára, vagy mások akaratával végezik el az illető cselekményeket. (Pallasz
Nagylexikon)
igazgatóságok használhatnak fel, 500 millió forintot a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet. A
minisztérium sajtóirodájának közleménye szerint: „A Kormány és a vidékfejlesztési tárca
határozott célja, hogy védje és bővítse az állami termőföldvagyont és megakadályozza a
feltételezhetően jogellenes külföldi földhasználatot, és tiltott tulajdonszerzést.”10
Az Őrségi
Nemzeti Park a nemzeti parkok között elsőként, még 2011 végén kapott 450 millió forintot,
hogy legalább 500 hektár feltehetően „zsebszerződéssel” érintett természetvédelmi oltalom
alatt álló termőföldet megvásároljon. Ennek konkrét megvalósításáról kérdezve az Őrségi
Nemzeti Parkot, azt a határozott választ kaptam, hogy ők erről jelenleg nem nyilatkozhatnak.
Az általam megkérdezett őrségiek véleménye szerint a sikerre az esélyek finoman szólva is
korlátozottak, ez a vonat elment. „Ugye most ilyen Fideszes meg Jobbikos handbandázás
megy, hogy ne adjuk a földet az osztrákoknak, hát már rég az övüké! Csak ugye ezt a belső
részeken nem értik, mert ott a Horn kormány idején a zöld bárók, a volt téeszelnökök
lenyúlták a sokkal jobb földeket, itt viszont az osztrákok kezébe jutott, főképpen a
vadászkapcsolatok révén.11
És ugye ezt már nagyrészt legalizálták, nem hiszem, hogy ezt
vissza lehet, nem hiszem, hogy ezt az uniós jog megengedné. Most kísérleteznek, de ez csak a
zsebszerződések, a nagy részét már legálisan, vagy a nagyobbak céget alapítottak itt. Hát azt
nem lehet megcsinálni, azt nem lehet az unióban megcsinálni. Úgyhogy ez már késő bánat.
Hát csak egy példaként, ugye 2007-ben említettem, hogy akkor a szlovének már átjöhettek, és
jöttek ide, hogy bérelni szeretnének földet, természetesen az egybefüggő nagyobb területeket,
ami olyan 20 hektár, és a legközelebbi Nagykanizsa volt ahol találtak. A többi az mind osztrák
kézben van.”
A zsebszerződéssel vett földek közül némi földterületet talán állami tulajdonba lehet még
venni, de a szerződések döntő többségét már sikerült legalizálnia vevőiknek. A Nemzeti Park
számára adott pénz hírére viszont újabb strómanok jelentek meg, akik igyekeznek az árakat
felverni, remélve, hogy a Nemzeti Park a magasabb árat is megfizeti, de persze erről már nem
az osztrákokat, hanem a jelenlegi földtulajdonosokat kellene kérdezni. „Most a legmagasabb
ár amiről én tudok, az olyan 750 000 forintig ment el hektáronként, ehhez képest, és ez
kifüggesztésre is került, volt egy 1 300 000 forintos vételi ajánlat, összértékében pedig 78
millió forint értéket képezett, na most ez itt Őriszentpéter határában nehezen elképzelhető
máshogy, minthogy spekulációs céllal.”
A Vendvidéken, mint még a fejezet elején említettem, a földtulajdonok sorsa gyökeresen
eltérő módon alakult, mint az Őrségben vagy akár a szintén közeli Felső-Rába-völgy vidékén,
az állami területeken kívül a földek szinte kizárólag az ott lakó emberek magántulajdonában
vannak. Kérdésemre, mennyire jellemző itt az osztrákok termőföldek iráni kereslete, rövid
választ kaptam: „Semennyire.” „Ide labanc nem teszi be a lábát.” Az okokat egyrészt
földrajzi adottságokban, másrészt a valamelyest „szerencsésebben” alakult múltban
kereshetjük, amire a következő alfejezetben még visszatérek.
Meglepő módon a szlovéniai termőföldek iránt nincsen osztrák érdeklődés, noha
termőföldáraik még mindig jóval alatta vannak az ausztriai áraknak (körülbelül a
magyarországi árak dupláján (4-6000 eurón) cserél gazdát náluk egy-egy hektár föld a
hármashatár közelében). Az osztrák kereslet elmaradásának a magyarországinál magasabb
árak mellett feltehetően az az oka, hogy a szlovéniai földek sokkal elaprózottabbak, jóval
10
http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesi-miniszterium/kozigazgatasi-
allamtitkarsag/hirek/kormanyhatarozat-az-allami-foldvagyon-gyarapitasarol 11
A kijelentésének ezt a részét mások cáfolták, a jelenleg itt gazdálkodó osztrákok közt egy a régi vadászkört is
jól ismerő erdész szerint egyetlen sincsen, aki hajdan vadászni járt volna át, bár azt nem tartja kizártnak, hogy
információkat azért szállíthattak.
kisebb parcellák vannak, mint nálunk, s tulajdonosaik is jobban ragaszkodnak területeikhez,
tekintve, hogy nem volt a mi téeszeinkhez hasonló szervezet, a földek folyamatosan
magántulajdonban voltak, és a családi gazdálkodás hagyománya sem szakadt meg.
A mezőgazdaság oldaláról
Az osztrák gazdák főként olyan szántóföldi növényeket termesztenek az Őrségi területeken,
amelyeknek kevés az élő munka igénye, így főként kukoricát, egyéb gabonaféléket, repcét,
olajtököt, hajdinát, állattartással nem foglalkoznak. Magyarországi földjeik gyakran csak az
osztrák telephelyük termelését egészítik ki. Helyi munkaerőt általában nem vesznek igénybe
„Hát mondjuk, ha sok tök ültetvény van, akkor nyáron így a parlagfű irtásra alkalmaznak
helyi embereket a tűző napsütésben, mert ugye itt permetezni nem nagyon lehet. Ők szerintem
nem is hivatalosan dolgoznak, tehát azért erre ilyen fejlődő gazdaság nem fog épülni, hogy a
külföldi itt dolgoztat a magyar emberekkel.” Kapcsolatuk szinte egyáltalán nincsen a
helyiekkel, a környék falugazdásza például elmondása szerint még egy osztrák gazdálkodóval
sem találkozott közülük, nem keresték meg, a földek után járó támogatásokat közvetlenül az
FVM-nél intézi cégük. A „kapcsolat” sokszor annyiban merül ki, hogy az őrségiek a hatalmas
kombájnokat és traktorokat látják csak elhaladni, s hogy honnan is érkeznek tulajdonosaik,
arra is csak a rendszámból következtetnek, s eszerint nem a határ mellől, Burgenlandból,
hanem a stájer részekről érkezik többségük. „Mert ez annyit jelent, hogyha itt megvesz 100
hektár földet, hogy eljön ide két nap, megmunkálják, elvetik, egyszer eljönnek megpermetezni,
meg egyszer eljönnek learatni. Most már olyan óriási gépek vannak, hogy ezt egy hét alatt
meg lehet csinálni az egészet, ha még több helyen van, akkor is.”
Az általam megkérdezettek szerint az őrségi falvak szempontjából a legaggasztóbb a
területhasználatuk mértéke, az az említett 60-80%. Most már, ha szeretne, sem tud nagyobb
(10 hektár feletti) földeket vásárolni, aki „új belépő”, így ha volnának is esetleg olyan fiatal
gazdálkodók (de persze nincsenek) akik belevágnának, ez volna az első akadály számukra.
Mire Magyarország is elér oda, hogy az Uniótól a gazdák megkapják a területalapú
támogatásoknak a régebbi uniós tagoknak eddig is nyújtott magasabb mértékét, addigra a
Magyarország felé nyújtott támogatások valójában olyan külföldi gazdákat támogatnak majd,
akik sem helyi munkaerőt nem alkalmaznak, sem terméküket nem itt értékesítik.
Miközben az őrségi emberek úton útfélen arra hivatkoznak, hogy nem éri meg gazdálkodni,
felvetődik a kérdés, hogyan érheti meg akkor a külföldieknek. Őriszentpéter polgármestere
így összegezte: „A magyaroknak is megérné, csak most már mi erről lecsúsztunk. Nem érjük
el azt a belépési szintet. Olyan helyzeti előnnyel indulnak az osztrákok velünk szemben, ami
behozhatatlan tulajdonképpen. Egy két jobb módú gazda akik még hozzáférnek ehhez a
húsosfazékhoz, de ők kevesen vannak.” Számos oka van, hogy miért nem az őrségi emberek
gazdálkodnak saját településeik határában, s ezek messzebbre nyúlnak.
A téesz-időszak háztáji gazdaságai a hetvenes-nyolcvanas években már egyre kifizetődőbben
működtek, és ott állt mögötte az a téesz-infrastruktúra, a tejbegyűjtési rendszer, a húsipari
hálózat, amely az értékesítést megszervezte. A kilencvenes évektől ezek a feltételek
fokozatosan megszűntek, a felvásárlási árak lassan már az előállítási költségeket sem
fedezték, majd következett a téesz-privatizáció. „Volt egy olyan kiesett időszak a
rendszerváltás után, ment egy-két évig valahogy, aztán utána megszűnt, tíz évig gyöngén volt
maga a szervezés, felvásárlás, meg a leépülés jellemezte. Csak ugye a szarvasmarha nem
olyan, hogy máma veszem, holnap adom, s mindjárt van egy állomány, ez nem olyan, mint a
tyúkok.” – mondta el a helyi falugazdász. A munkahelyeiket közben szintén sorra vesztették
el az emberek, egy őriszentpéteri nyugdíjas így emlékszik vissza: ”Tönkrevágták a
mezőgazdaságot, nem is beszélve arról, nem volt mibül megélni, akkor volt az erdészet, volt
cipőgyár, meg a téesz, ez a 3 munkalehetőség volt, más nem volt, aztán mindenki úgy próbált
elhelyezkedni, hogy ahova tudott. Na oszt ugye sorra megszüntették mindezt, megszűnt a
cipőgyár, megszűnt az erdészet, megszűnt a téesz, a jónép mindenhova menekült. Nem volt
munkalehetőség itt a faluban.” Alternatíva lehetett volna ebben a helyzetben a családi
gazdálkodások újbóli meggyökeresedése, ám erre mégsem volt esély. A kárpótlási rendszer
már magában hordta azokat a hibákat, amiket az ágazat a mai napig nem tudott kiheverni, a
valamikor kollektivizált földek privatizálásának a helyi gazdálkodók végül vesztesei lettek, és
pénzügyi befektetők nyertek rajta, úgy is mondhatni: „a kárpótlást úgy elfuserálták, ahogy
csak lehetett”. A gazdáknak kiosztott területek szanaszéjjel szórása, valamint a nagyobb
tagban lévő volt téesz-földek osztatlan közös tulajdonba juttatása (olykor akár több száz
tulajdonost is bejegyeztek egy-egy helyrajzi számra) szinte megakadályozta, hogy életképes
középméretű gazdaságok alakulhassanak ki. Egy befektetői réteg viszont alkalmas terepet
kapott érdekei érvényesítésére, a privatizáció körüli visszásságokra máig keserűen
emlékeznek vissza az emberek. „Itt szentgotthárdi ügyvédasszony volt, aki a kárpótláson 30-
40 tárcsával kárpótolt különböző cégeknek meg embereknek. Ugye egy-egy tárcsa az egy-egy
részarányt jelentett.” „Csak egy példát mondok, hogyan lehet ilyen balek módon kárpótolni,
ugye most is siratják az itteni emberek az erdőjüket. Most már nem lehetne az erdőbül
megélni, ez illúzió, de hát legalább egy kis tüzifáját, ezt-azt. Egy-egy község területének,
példát mondok Szalafő, ahol én az állami erdészetnél dolgoztam 40 évig, a község határának
nagyobb része, körülbelül 40 %-a volt erdő, 40%-a szántó és rét, meg a belterület. Na most
nyilván, hogy minden családnak valamennyi volt, volt akinek több, volt akinek kevesebb
erdeje volt. Amikor odakerült, hogy kárpótlás, akkor tudom, hogy 38 helyi család jelentkezett
kárpótlási jegyért, mert ők nem voltak a téeszben, valahová elkerültek, satöbbi, tehát ennyit
kértek volna vissza az állami területből, amit 1951-ben államosítottak, az erdejüket. Ez
kettőszázvalahány hektárt tett ki. Erre a kárpótláson megjelent 537 személy, azaz 537
tárcsával jelentkeztek kárpótlásért.”
Amikor a gazdák visszakapták földjeiket, pontosabban az érdek- és érdekérvényesítési
viszonyok függvényében valamilyen földeket, sem egy életképes gazdálkodáshoz megfelelő
mennyiségű földterület, sem géppark, sem tőke nem állt rendelkezésükre, s azok többsége is,
akik vagy elhivatottságból, vagy kényszerpályán mozogva mégis gazdálkodásba fogtak, pár
éven belül be kellett látniuk, hogy ebből nem tudnak megélni.12
A legtöbben már el sem
indultak ezen az úton „Hát tessék elképzelni, traktoros volt, állattenyésztő volt vagy nem
tudom mi volt, vagy favágója volt a téesznek, vége lett a téesznek, beadta a kulcsot, befejezték,
hogyan indult volna el valamivel támogatás nélkül.” Az őriszentpéteri téesz vagyonából csak
a földek kerültek kiosztásra, az épületeket, közte az istállókat állatokkal együtt és a gépparkot
eladták, egy német vállalkozó vette meg (állítólag egy millió márkáért), majd pár év alatt
belebukott, s elment. A vételár talán adósságokra, végkielégítésekre ment el, „valahová szét
lett”. A kárpótlási földek tömegével hevertek parlagon „… nem volt hozzá technikai
felszereltségük, nem volt igény, ezért hogy ne legyen parlagon, bárkinek odaadták kezdetben,
amíg nem volt ez tudatos, hogy magyar ember gazdálkodik vagy nem. S most meg már csak
azt látjuk, hogy jön a nagy külföldi traktoros, és akkor egy nap alatt elvet, vagy tavasszal
egyszer lepermetez, és akkor ősszel meg jön és betakarítja. Tehát igazából ez ennyi, a nagy
táblákon ez így működik.”
Tehát a fentiek az okai annak „hogy a föld idejutott, hogy az osztrák jutott ide”..
Az államosítások és téeszszervezések a Vendvidéket megkülönböztetetten érintették. A
kuláklisták és kitelepítések őket sem kerülték el, s a kitelepítettek földjeit állami tulajdonba
12
Itt utalnék Szabó Piroska (2005) nagyrákosi életstratégiákat elemző tanulmányára, aki részletesebben
bemutatja ennek összetevőit.
vették, de a többi földterület, az erdőket is beleértve magántulajdonban maradt, téeszek nem,
csak egyetlen szakszövetkezet alakult. Az okokat keresve többnyire azt említették, hogy
politikai indítéka volt, nem akarták bolygatni őket a szlovén nemzetiség miatt, mivel
Jugoszláviával e nélkül sem volt éppen jó a viszony. Másrészt a terület sem feltétlenül
alkalmas nagyüzemi gazdálkodásra, a parcellák nehezen lettek volna összevonhatóak a
domborzati és településszerkezeti viszonyok miatt. „Igaz, hogy Ausztriában is hasonló
terepek vannak, és ott azért nagyüzemileg művelik a dolgokat, de olyan speciális traktoraik
vannak, kicsik, meg széles tengelytávolságúak, nem borulnak fel a meredek dombokon, de
gyakorlatilag olyan gépek, amik itt a szövetkezetekben voltak, azok vagy felborultak volna,
vagy nem tudnának megfordulni egy akkora parcellán, illetve hogyha több parcellát
összevontak volna, akkor is nagyon meredek. Tehát nagyüzemi gazdálkodásra nagyon kevéssé
alkalmas, szinte egyáltalán nem.” Tehát a Vendvidéken tovább fennmaradt egyfajta
kisparcellás gazdálkodás, nagyon sokan voltak olyanok, hogy „úgy éltek, mint egy osztrák
paraszt is”, amit termeltek, azt eladták, teheneket, marhákat hizlaltak, ebből élt az egész
család (ha jóval szerényebben is, mint osztrák szomszédjaik). Sok sérelem elkerülte őket, amit
az őrségieknek át kellett élniük, talán ez is az oka annak, hogy más itt a habitus, az őrségiek
legalábbis így látják: nyugodtabbak, vidámabbak, elégedettebbek, optimistábbak, nem annyira
elvágyók, ragaszkodóbbak „itt az őrségi az olyan, mint a talaj, elég savanyú”. Ha az utcákon
sétálunk, a kép is más, a Vendvidéken jóval több helyen látni konyhakertet, és „nem azért,
hogy számolnának vele, hogy ez mennyire jövedelmező”. A porták nyitottak, nincsenek
kerítések, mégis „zárt jellegű” település abban az értelemben, hogy az emberek figyelnek
egymásra, „ha idegen autót látnak, a rendszámát felírják”. Mindazonáltal az életvitelszerű
gazdálkodással már itt is felhagytak, a hajdani kaszálók beerdősülnek „Jött az Opel, meg más
gyárak Szentgotthárdra, meg ez a tejvállság, és akkor meg egy olyan is van a fiatalokban, a
korombeliekben, hogy nem akart senki a falun állattenyésztéssel foglalkozni, ami ugye
mindennapi kötöttséget jelent, meg volt egy ilyen közhangulat is, hogy hát ez milyen
megalázó, hogy paraszt, pejoratív. És akkor ez ezzel így teljesen leépült.”
A természet oldaláról
Az Ausztriából jövő gazdák egy a miénknél intenzívebb gazdálkodási mintával érkeznek (ami
egyben több növényvédő szert és műtrágyát is jelent). 2011 augusztusától nagy port kavart
egy bérelt földeken, Kisrákos és Viszák határában intenzív, nagyüzemi zöldségtermesztésbe
kezdő osztrák gazdálkodó ügye, akit illegális kútfúrásokért, engedély nélküli
vegyszerhasználatért és a műtrágyacsomagoló-anyagok elégetéséért büntettek meg.13
A
gazdálkodó azzal védekezett, nem volt tudomása arról, hogy az általa bérelt terület az Őrségi
Nemzeti Park területén fekszik, valamint jóhiszeműen járt el, hiszen osztrák társai is hasonló
módszerekkel termelnek magyarországi területeken. Ausztriában jóval erősebb a
magántulajdon ereje, a gazdasági érdekek jobban számítanak, és sok esetben megengedőbbek
a természetvédelmi törvények is, mint nálunk.
A szomszédos osztrák területeken, ha látványra zöldebbek is a rétek, elképesztő különbség
mutatkozik fajgazdagság tekintetében a mi javunkra. Egy őrségi botanikus, aki
Stájerországban is végzett gyeptérképezéseket, ilyen tekintetben katasztrofálisnak írta le az
ottani állapotokat. A határ két oldalán a Raab Naturpark és az Őrségi Nemzeti Park is más
célokkal jött létre, az előbbi túlozva bár, de inkább marketing tevékenységet végez, míg az
utóbbinál a természeti értékek óvása az elsődleges. „csalóka ez a Natúr Park, hogy azt
mondja, hogy csodálatos a tájkép, mert a laikusnak zöld gyep ez is, amin csak 3 faj van, meg
13
http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20110913_zoldsegbotrany_penzbuntetes_tiltas
zöld gyep az is, amin 80 növényfaj él, és 300 ízeltlábú. Ausztriában rendkívül intenzív a
tájhasználat” „Olyan mocsárrét, ami itt nálunk rengeteg van, hogy tavasszal a hóolvadás
után áll rajta a víz mintegy hónapig, az a típus, noha megvan a helye, mert széles
patakvölgyekben vannak ott is, olyan ott nincs, mindenhol ott is kukorica van rajta vagy
gabona, vagy ott is ez az intenzív, kaszált rét. Olyan növényt, ami itt nálunk teljesen
közönséges, állományalkotó, tehát 50 meg 60 %, itt ezekben a mocsárrétekben, ott 3 helyen
találtam, akkor is csak ilyen, hogy a kékperje vagy gyepes rétbúza, ezeket csak, ami tényleg
nálunk uralkodó, ott csak 3 helyen, és 1 négyzetméteren. Ennyi volt a 9 négyzetkilométerből.
Döbbenetes.”
A Vendvidéken a már említett „megkíméltségnek”, a kevesebb bolygatásnak, ugyanakkor a
határsávokat jellemző elzártságnak köszönhető, hogy a Nemzeti Park alakulásakor és a mai
napig is területén találhatóak a környék legértékesebb élőhelyei, természeti értékei. Kevéssé
köztudott, de az Őrségnél jóval fajgazdagabb mind a növény, mind az állatfajokat tekintve,
beleértve ebbe a védett fajokat is. Ami még ennél is kevésbé köztudott, hogy a Vendvidéken
őrződött meg az az alpesi flóratartomány, ami a jóval nagyobb kiterjedésű, hasonló adottságú
területtel rendelkező osztrák oldalon már majdnem tökéletesen kipusztult. A természet
szempontjából nézve a veszélyt itt nem az osztrákokéhoz hasonló túl intenzív
gyepgazdálkodás, hanem éppen a kaszálók felhagyása jelenti, amelynek következtében
folyamatos a rétek degradációja.
3. Együttműködések és pályázatok, a pályázati rendszer előnyei és hátrányai
Az Európai Unió politikája kiemelten támogatja a határ menti térségeket, s az ilyen térségek
határon átnyúló kapcsolatait azok közösen benyújtott projektjeinek finanszírozásával.14
Ausztria uniós csatlakozása (1995) óta Magyarország határ menti megyéi már részesei
lehettek az úgynevezett PHARE CBC (1995-2003) programnak, majd Európai Uniós
csatlakozásunk után ennek a helyét átvették az INTERREG III (2004-2006) programok (ezek
célja az európai térségfejlesztés kohéziója, határon átnyúló karakterrel). Vas megye
szerencsés módon két programban is kedvezményezett lehetett: az Ausztria-Magyarország
INTERREG III/A programban, illetve a Szlovénia-Horvátország-Magyarország
Szomszédsági programban. Az INTERREG kezdeményezést a regionális politika 2007-2013
közötti programozási időszakában az "európai területi együttműködés" célkitűzés váltotta fel.
Az ETE program (Európai Területi Együttműködés) célja a határ mentén a gazdasági,
társadalmi, kulturális és ökológiai kapcsolatok elmélyítése, s ezáltal a regionális
versenyképesség erősítése és az egyenlőtlenségek enyhítése.
Jelen fejezetben nem célom sorra venni, hogy milyen projektek valósultak meg a támogatási
programok keretében, inkább az érdekelt, hogy ezek hasznát mennyire érezték, milyen
kapcsolatok alakultak ki valójában az együttműködési pályázatok által, s valamelyest
betekinteni a kereken és hangzatosan megfogalmazott projektleírások mögé.
A PHARE CBC és a korai INTERREG programokról szinte egyöntetűen jó vélemények
hangzottak el, miszerint a térség felzárkóztatása valóban nagyon sokat köszönhetett ezeknek a
határon átnyúló programoknak. Különösen a 2000-es évek elejét emelték ki, amikor elég
egyszerű feltételekkel viszonylag sok pénzt lehetett civil szervezeteknek,
önkormányzatoknak, térségfejlesztési társaságoknak is elérni. Hosszú idő eltelte óta ez volt az
14
A keleti és nyugati határaink menti PHARE CBC és INTERREG III/A programok jó összefoglalását
olvashatjuk: Volter (2008) könyvében.
első olyan időszak, amikor elkezdett átbillenni a mérleg, és a határ menti elhelyezkedés egyre
több előnyt jelentett, mint hátrányt. Magyarország határtérségei közül a nyugat-dunántúli
régióban valósultak meg a legnagyobb értékben és a legeredményesebben PHARE CBC
programok.15
Ebben az időben (1999-2001) épült meg például a Magyarországot Szlovéniával
összekötő vasútvonal is, Zalalövő – Bajánsenye – Hodos – Murska Sobota útvonalon, majd
meghosszabbításával Ljubljanáig és Triesztig.16
„Határon átnyúló szomszédsági programok
előnyeit azért azt gondolom, hogy maximálisan sikerült itt kiaknázni. Abból létesült például a
Nemzeti Park központ, ami a Harmatfű Természetvédelmi Oktatóközpont projektnevet viselte,
és natúrparkos kezdeményezés volt, aztán például mezőgazdasági feldolgozóüzem, bioplazma
üzem, csörötneki szárító, aszaló, szalafői tejfeldolgozó üzem, és még jó néhány ilyen
programban testet öltöttek, tehát nagyszerűen lehetett kiaknázni, ezeket az első körben
nagyrészt infrastruktúrát fejlesztő beruházásokat, és valljuk be, ez az értékesebb számunkra.”
A települések a pályázatokba igyekeztek lehetőleg minél több olyan infrastrukturális
fejlesztést is beilleszteni, amihez központi költségvetésből (hiába az államháztartás feladata
volna ezek finanszírozása) sokkal nehézkesebb lett volna a források megszerzése. „A
szennyvízkezelési program is rátelepült ezért erre a határon átnyúló forrásszerzési
lehetőségre, tehát tulajdonképpen a kommunális infrastruktúra egy részét is sikerült ezeknek
köszönhetően kiépíteni.”
Az őrségiek arról számoltak be, hogy noha az egész megye volt a kedvezményezett, mégis a
határ közeli települések nyerték a legtöbb pályázatot, hiszen könnyebben találtak
projektpartnereket. „Igaz, hogy a teljes megye volt a kedvezményezettje, de itt sokkal inkább,
sokkal közvetlenebbül összejött ez a kapcsolat, alacsonyabb volt az a sokat emlegetett belépési
küszöb a már meglévő és kialakult kapcsolatokon keresztül, meg megvolt az az előny is, hogy
a Natúrpark civil intézményhálózatain keresztül működött ez a térségfejlesztési struktúra, és
ez a pályázati aktivitás terén óriási előnyt jelentett. A határmentiséggel kombinálva ez egy jó
értelemben vett veszélyes fegyver volt akkor a kezünkben, és hát más települések a megyéből,
akik távolabb voltak a határ túloldalán lévő projektpartnerektől, ott inkább olyan
centrumokban működtek csak jobban a fejlesztések, ahol valamilyen térségfejlesztési
szervezetnek a székhelye volt.” A pályázatok elkészítésében az úgynevezett gyüttmentek is
komoly szerepet vállaltak, rengeteg pályázatnál vagy mint ötletgazda, vagy mint pályázatíró
találjuk őket, alternatív kezdeményezések (ökoszociális gazdaság Iváncon, bioplazma
algatrágyaüzem, antro- környezetbarát-autó gyártása stb.) kötődnek főként hozzájuk.17
Az utóbbi években az egyre nehézkesebb pályázati rendszerről, nehezen teljesíthető pályázati
követelményekről számoltak be az általam megkérdezettek, ahol a kisebb szervezetek és
önkormányzatok kihullnak, megnőtt a bürokrácia, és egyre kevésbé tudják valós
szükségleteiket a pályázati kiírások céljaival összehangolni. „Újabban elharapózott az, hogy
az úgynevezett soft pályázatok, infrastrukturális meg építkezési beruházásokhoz nem nagyon
szeret az Unió adni. A soft pályázat az ilyen bla-bla. Turista útvonalak kitérképezése,
kiadványok róla, meg 40%-ot a projektmenedzsment le is nyúl, sajtótájékoztatók, workshopok.
Erre már kialakult egy réteg aki ebből él, soha életébe nem dolgozott, frissen elvégez egy
gimnáziumot, vagy egy 3 éves gazdasági főiskolát, és utána projektmenedzser lesz, írogatja
15
Volter (2008) 16
A vasútvonal ugyan nagy hiányt pótolt, az őrségiek szerint viszont pazarló módon épült (pl. völgyhíd építése),
s nyomvonala sem praktikus, Őriszentpéteren például annyira kieső helyen van az állomás, hogy gyalogosan
nehezen megközelíthető. 17
A beköltözők között a közösségi szempontból legaktívabbak egy jelentős része meglepő módon gyengébb
vagy erősebb szálakkal az antropozófia szellemi irányzatához kötődik. Egy részük még az ’94-95-től Ispánkra
költözők egy csoportja révén érkezett, akik szellemi közösséget szerettek volna létrehozni a zsákfaluban, más
részük ettől függetlenül nem „kolóniát” akartak, csak például a kulturális életet fellendíteni – így jött létre
például a Hétrét Fesztivál vagy a Virágzás Napjai is.
ezeket a pályázatokat, amikben rettentő bürokrácia, és akkor fix összegért plusz százalékért
megírják önkormányzatoknak, társulásoknak. És ugye akkor csinálják ezt a papírmunkát, amit
annak idején mi magunk meg tudtunk csinálni, és ebből jól meg lehet élni, csak ebből nem
lesznek utak, nem lesznek épületek, plusz a térképek meglesznek a nem létező utakról. Tehát ez
a soft pályázat, és ez nagyon divat manapság, és a másik hátulütője a pályázati rendszernek,
hogy a kicsik már nem rúgnak labdába. Amit mi annak idején nyertünk magunk, azt most már
csak Nemzeti Park tud pályázni, mert ők azt mondják, hogy 44 települést képviselnek. Ennyi,
vagy a nagyobb városok.” A polgármesterek elmondása szerint nem is az önerő előteremtése
a legnagyobb teher, ami esetleg csak 5-10 % volna, hanem az utófinanszírozás rendszere miatt
banki kölcsönt kell felvenniük a teljes összegre, ami akár évi 15%-os kamat terhet is jelenthet
(ha ugyan egy év alatt valóban megtörténik az Uniós kifizetés), s ezt már nehezen tudják
vállalni. Ausztriában például nincsen ilyen gondja a projektpartnereknek, ott valóban csak az
önerő terheli őket, a többit központilag hozzáteszik.
A célok összehangolása is mintha nehezebben menne a partnerek között, mind Szlovénia,
mind Ausztria jóval előrébb tartanak nálunk sok szempontból. „Az osztrákok talán egy kicsit
önerőből is elszaladtak, és elszakadtak mitőlünk, úgyhogy ők már nem gondolkodnak azokban
az infrastrukturális beruházásokban, mint mi. Jellemző, hogy most ugyan amikor
interregionális programról beszélünk már, és van itt ez a 24 (8 magyar 7 osztrák és 9 szlovén)
város szövetsége program, teljesen különbözőek a motivációk, orientációk. Első körben nem
is tudott, illetve nagyon nehezen jött létre ez az együttműködés, hiszen magyar oldalon is
vannak fejlettségi különbségek, illetve az országok városai között is ordító különbségek
vannak. Egy ausztriai Fürstenfeld például rendelkezik már most azokkal a pozíciókkal, amit
Őriszentpéter hogyha 20-30 év múlva abban a pozícióban lenne, akkor azt lehetne mondani,
hogy óriási dicséret Őriszentpéternek. Ott van termálfürdő, Őriszentpéteren csak termál
kapacitás van, ott van biogáz erőmű, Őriszentpéteren csak biogáz erőmű terv van, napelem
parkok működnek már Ausztriában, mi most pályáztunk arra, hogy az intézményeink tetejére
napelemeket elhelyezhessünk. És innentől kezdve már tulajdonképpen nehezen várhatjuk el,
hogy ők ugyanazokat a fejlesztéseket akarják most megvalósítani, mint amiket mi szeretnénk.
Ők már 20 vagy 30 évvel előttünk járnak.” Az összehangolás itt végül a soft komponens
felerősödésével volt elérhető: kiadványok, rendezvények, tanulmányutak, tréningek stb.
A kapcsolatfelvétel a külföldi partnerekkel általában gördülékeny volt „Az egymásra utaltság
miatt is. Azért lássuk be, hogy ennek is volt némi spekulációs célja is, hiszen akár kényszer
kapcsolatokon keresztül is hajlandóak voltak ezek a partnerek. Nyilván persze nem ez a
lényege ennek, de azért nem kell ezt sem szégyellni, hogy a szükség könnyebben összehozta
őket, s azért meg lehetett találni azt a közös profilt, amiben mindenki megtalálta a saját kis
számítását.” Mind az Őrségben, mind a Vendvidéken jóval több közös pályázat született a
szlovén oldallal, amit magyarázhat a földrajzi közelség is, de inkább mintha az eltérő
mentalitást emelték volna ki többen. „Hogy miért alakul ez jobban, szerintem sokkal
közvetlenebb emberek a szlovénok. S nagyjából erre ennyi a magyarázat. Van olyan projekt is
az osztrákokkal, ami öt éves, ez a PaNaNet, ez az első olyan projekt az osztrákokkal, ami jóval
szorosabb együttműködéshez vezetett, de bárhányszor én is megyek hozzájuk vagy ők jönnek,
óriási különbség van, mint hogyha a szlovénekkel.” „A szlovénokkal jól lehetett, az
osztrákokkal nehezebb, ők úgy el vannak telve maguktól.” „Volt néhány projekttárgyalásunk
az osztrákokkal, és én megőrültem a lassúságuktól és bornírtságuktól. Dobozba mindent, ha
nincsen valaminek doboz, akkor csinálunk neki. Iszonyú. Nekem annyira megterhelő volt,
hogy mondtam is, hogy nem csinálok több osztrák projektet. A szlovénekkel jól elvagyok, ők
egy picit a balkán, kicsit lezserebbek, közelebb vannak a mi mentalitásunkhoz.” A
szlovénekkel viszont nehézségként említették, hogy a miénktől eltérő méretűek az
önkormányzatok, 7-8 település is tartozhat egy-egy önkormányzathoz, melyek közt a
szlovéniai magyar települések szét vannak szórva, egyedül Hodos kivétel, aki Kapornakkal
külön alakított önkormányzatot.
Végül mint a pályázati rendszer általános problémája került elő, hogy „Arra adnak pénzt,
amire kiírják a pályázatot, nem amire eleve szükség lenne.”, s részben ezért egy-egy projekt
lefutása után, amikor a pénzek elfogynak, nem minden esetben bizonyul fenntarthatónak, amit
létrehoztak. „hangzatos elképzelések, mert a pályázatban a fenntarthatóságát is nagyon jól
meg kell indokolni, hogy jó pontszámot kapjon az ember, és ezek jól meg voltak írva (…)
Pályázatíró vagyok, tehát ezt tudom, és tudom, hogy mit akarnak látni. Ezek íróasztal mellett
határoznak meg olyan feltételeket… persze papíron mindent meg lehet csinálni, csak nem
biztos, hogy értelme van ezeknek a dolgoknak. Mi (…)-ra elköltöttünk több tíz száz millió
forintot, és nincs látszatja igazából, mert fele a papírmunkára ment, fele hogy szakértőket
fizessen ki az ember, és igazából ha jól meg tudja magyarázni az ember, meg kidumálni,
akkor adnak pénzt.” Ezek a gondok nem csak az Unió határ menti kapcsolatokat támogató
pályázatairól mondhatóak el, de pályázók és pályáztatók „társadalmáról” általában is, ami
egyfajta nyílt titok minden résztvevője számára. „A pályázatok nem a pályázó valóságos
terveit tartalmazzák, arra senki nem kíváncsi. A pályázatok hűségnyilatkozatok, melyek azt
bizonyítják, hogy a folyamodó kész a kiíró által támogatásra méltatott mindenkori cél
megvalósítására, és aláveti magát a teljesíthetetlen adminisztratív feltételeknek, a pályáztató
kénye-kedvének”18
Összefoglalva mégis azt kell mondani, hogy a ’90-es évek második felétől határmentiségük
révén az Európai Uniótól olyan forrásokat sikerült elnyernie a térségnek, amelyek révén
hatalmas lendületet kapott számos terület (közlekedés, logisztika, épület-felújítások,
gazdaságfejlesztés, turizmus, kultúra stb.), és a Hármashatár területe kiemelten is, hiszen
egyszerre csatlakozhatott az osztrák-magyar, illetve a szlovén – horvát - magyar közös
programokhoz.
4. A kapcsolattartás a magánszférában
Személyes kapcsolatok
A személyes kapcsolattartásnak szó szerint véve is határt szabtak az elmúlt évszázadban hol
erősebb, falként húzódó, hol engedékenyebb, átjárásokat biztosító, sőt akár segítő
államhatárok. Az előbbi végletet a második világháború után pár évvel, 1949-től kiépülő
„vasfüggöny” jelentette Ausztria és a külön utas Jugoszlávia felé. A „vasfüggöny” több
lépcsős (aknamező, nyomsáv, határsáv, határövezet és az állandó fegyveres járőrszolgálat)19
falszerű határvonala mikroközösségeket, rokoni, baráti, gazdasági kapcsolatokat vágott el. A
későbbiekben a politikai viszonyok függvényében szakaszosan enyhült a határ felügyelete:
1956-, majd ’63-tól (aknamező felszámolása), ’89-től (vasfüggöny teljes lebontása,
szimbolikus síkon is), 2003 (Uniós csatlakozás, schengeni belső határrá válnak) és 2007-től
(teljes határnyitások) fokozatosan nyíltak meg a találkozások és kapcsolati ívek lehetőségei.
A kapcsolattartás hosszú időn át tartó nehézségei ellenére máig fennmaradtak a rokoni
kapcsolatok mind az Őrségben a határ túloldalán élő magyarokkal, mind a Vendvidéken a
Szlovéniában élő szlovénekkel, noha három nemzedék eltelt már, s negyedfokú rokonok
tartanak kapcsolatot. A ’60-as évek második felében, amikor megnyílt a rédicsi, majd a
bajánsenyei határátkelőhely, ahogy tehették, legalább egyszer meglátogatták egymást oda s
18
Lányi A. (2010) 51. 19
Zsiga (1999)
vissza is (ha Rédicsen át még hatalmas kerülővel is, pláne a Vendvidékről). A következő nagy
lökést a találkozások sűrűsödésében a személyautók vásárlása hozta. A határ menti
települések közvetlen kapcsolattartását már a politika is támogatta, úgynevezett
kishatárforgalmik kiadásával „Annak idején kishatárforgalom is működött, ami az jelentette,
hogy 20 km-es körzetben évente 8-szor ki lehetett menni, egyébként Jugoszlávia kapitalista
országnak számított annak idején. Ez azt jelentette, hogy volt az ún. kék útlevél, azzal
ugyanúgy lehetett menni nyugatra, tehát egyszer, vagy volt egy idő, amikor meghívólevéllel
rokonokhoz ki lehetett menni, és volt egy úgynevezett kishatárforgalmi, amivel ide a körzeten
belül ki lehetett évente 8-szor menni.” Ezen kívül a közvetlen határátkelőhellyel nem
rendelkező szomszédos települések kérhettek ideiglenes határnyitást, amivel a települések
évente egy vagy két alkalommal éltek. Ezt külön kellett kérvényezniük, megjelölve az
időpontot, és a határőrség kitelepülésének a költségei az önkormányzatot terhelték. „Oda-
vissza lehetett közlekedni egész nap személyi igazolvánnyal. Helyieket raktak ide, ők ismerik a
lakosságot, erről a részéről meg onnan is, hogy idegen azért ne férkőzzön hozzá a
lehetőséghez.” Kialakultak a határnyitások közös szokássá váló időpontjai, Kercaszomoron
például „a májusfaállítás ez mindig volt, meg a falunapok időpontjában, meg talán még
egyszer valamikor ősszel, és akkor ide kivonult a határőr meg a vámos egy bódéban, s akkor
fölhúzták a sorompót, s akkor reggel 8-tól este 8-ig szabadon lehetett közlekedni azon az úton,
amin mondjuk, egyébként nem lehetett mondjuk személygépkocsival sem, meg igazából gyalog
sem lett volna szabad.”
Amíg a találkozási lehetőségek időben és térben is korlátozva voltak, a mostani
visszaemlékezések szerint sokkal nagyobb jelentősége volt egy-egy látogatásnak vagy
ideiglenes határnyitásnak, kínálnivalóval is készültek mindkét oldalról, az a kitűzött időpont
és hely valóban a találkozás egyfajta ünnepe volt. „Aztán ugye, Schengen után megnyitották
azt a határt is, és akkor ugye ez már elmaradt, nem volt attrakció. Hát így egymás
falunapjára azért hivatalosak, de szerintem nem… (…) átjárnak egymáshoz, most hogyha ott
ilyen kulturális forgatagszerű rendezvény van, akkor oda itteni fellépőket is meghívnak, meg
mondjuk egy foci meccsre, meg ilyenekre.” A hármashatárkőnél 1989 óta folyamatosan
megrendezett találkozók20
is elmaradtak, 2007-ben tartották meg az utolsót, de már akkor is
kevés volt az érdeklődés, hiszen elvesztette azt a funkciót, amit korábban betöltött. „Elég sok
ilyen találkozón voltam ott gyerekfejjel, emlékszem, hogy akkor ott mindenki ki is pakolt. Úgy
értve, hogy az osztrák hozta a saját sörét, parasztkenyerét, amit kemencében sütöttek zsírral, a
szlovén is hozta a saját kenyerét, mi vittük a házi rétest, a bort, tehát ott igazából azt kell,
hogy mondjam, hogy vendégül látták egymást az emberek.” „Volt, amikor kétezer ember is
megfordult, ha nem több. Azt nem úgy kell elképzelni, hogy egyszerre ott áll kétezer ember,
hanem folyamatosan jöttek-mentek. Ott az volt, hogy rokonok illetve barátok akkor tudtak
beszélgetni, akkor volt az évnek egy olyan napja, amikor ott tudtak beszélni, és nem kellett
semmilyen okmány hozzá meg bármi. (…)Most amióta szabadon lehet igazából bárki, turista
útvonalak vannak ott járva, most valahogy így elvesztette a szerepét, hogy ott találkozzanak,
ennek akkor volt fontos szerepe, amikor el volt zárva mindenki.” Azóta is vannak
rendezvények a Hármashatáron, például a Madarak és Fák Napja, vagy a Föld Napja
alkalmából, ahová a három ország iskolásainak szerveznek programot, de a hely inkább ma
már a túrázóké, turistáké.
Ha összehasonlítani szeretnénk, a Vendvidéken jóval intenzívebbek napjainkban a
szomszédsági kapcsolatok, mint az őrségi területeken, ami részben annak köszönhető, hogy a
szlovén állam részéről komoly támogatást kap az itteni kisebbség a kapcsolattartás és szlovén
identitás erősítésére. Az őrségi területeken hajdan az Őrséghez tartozó Hodossal a
legélénkebb a kapcsolat, aminek részben közigazgatási oka is van, önálló önkormányzattal
20
Gráfik I. (2000)
rendelkezik, míg a többi olyan települést, ahol magyar kisebbség él, más szlovén
településekkel vonták össze önkormányzati szinten.
Az osztrák – magyar kapcsolatokat a vizsgált területen kevésbé jellemzi a közvetlen,
személyes kapcsolatok gyakorisága, kevesebb a vérségi, rokoni szál is, és az Őrséget tekintve
a fizikai távolság is nagyobb. Kérdésemre, hogy milyen az osztrákokkal való kapcsolat, az
őrségiek általában kizárólag az osztrák ingatlanvásárlókat említették, vagy a náluk munkát
vállalók tapasztalatait. Arról, hogyan látják a másikat (osztrák és szlovén embereket), néhány
őrségi interjúidézet karakteres képet ad:
„Az osztrákok kicsit lenézik a magyarokat, mert nem elég összeszedettek, nem elég
megfontoltak, nem elég megbízhatóak, miközben állandóan átvágják a magyarokat, s a
magyarok úgy beszélnek az osztrákokról, hogy azok a szemét osztrákok, akik állandóan
átvágnak minket, és mindent bagóért akarnak tőlünk megkapni.”
„A magyarok a szlovénnal azok barátok, úgy be tudnak inni együtt, hogy abban hiba nincs.
Nincs ilyen gond a kettő csapat között. A szlovén az nagyon el tudja engedni magát. Az
osztrákok kicsit sarkosak.”
„Nem tudom ezt megmagyarázni, sokkal előbb jutunk el egy személyes szóig vagy mondatig a
szlovénokkal, mint a távolságtartóbb osztrákokkal. Az biztos, hogy ők egy más karakter,
távolságtartóbbak, mint a szlovének. Mondok egy példát. A schengeni határnyitás alkalmával,
sokfelé hívtak engem is meg, teljesen tudatosan Kercaszomorra mentem, s nagyon tetszett,
hogy minden protokoll nélkül az ovisok először szerepeltek, és körülbelül két-két protokolláris
mondat után, el volt osztva, hogy mi hozunk rétest, ők mondjuk pörköltet, mindegy is, spontán,
mindenki a szó szoros értelmében megölelte egymást, és lehetett érezni a feszültséget, ahogy
így elillant. Volt itt egy határ, nem tudom ezt elmondani, ezt meg kell élni. És egy ilyen igazi
vigalomba ment át ez az egész, sokáig ott a sötétben már. Most ez elképzelhetetlen lett volna
az osztrák határon, nem tudom másképp mondani, akár Alsószölnöknél, tök mindegy hol,
Gotthárdon. Az osztrákoknál nem az ember kerül előtérbe, ami egy hivatalos ügynél
elfogadható, de hivatalos tárgyalás után, normális emberek vagyunk, tehát két baráti szót
lehet váltani bárkivel, én úgy gondolom, és őszintén is lehet érdeklődni a másik iránt.”
Gazdasági kapcsolatok
A gazdasági kapcsolatoknak itt csak azt a szintjét említem, ami az egyes emberek magán
háztartását, költségvetését érinti, a mindenkori kínálati viszonyok függvényében egyes áruk és
szolgáltatások előnyösebb áron való beszerzését. Annak kiszámítása, hogy miért érdemes a
határ túloldalára utazni, viszonylag egyszerű szempontok szerint dől el: az itteni és az ottani
ár közötti különbség, abból kivonva az utazás és a pénz átváltásának költségét. Ezen kívül
természetesen abban az esetben érdemes a határt átlépni egy-egy áruért, hogyha hiánycikkről
van szó, vagy az áru minősége jobb.
Szlovén családok elmondása szerint a hetvenes évektől a nagyobb bevásárlásokat megérte
nálunk intézni, főként Körmenden, Szentgotthárdon, később Lentiben, mivel az élelmiszerek
nálunk olcsóbbak voltak (az egyik legkeresettebb termék a trappista sajt volt), ruházati
termékek közül pedig a gyerekruhákat emelték ki, amit nálunk sokkal olcsóbban lehetett
megvenni. Ezen kívül keresték a szárított vargánya gombát is, amit a magyarok
csempészáruként is szállítottak ki számukra (legálisan akkoriban nem lehetett átvinni a
határon). A Tito halála utáni Jugoszláviában, az infláció idején, sokan üzemanyagért és
építőanyagért is Magyarországra jártak. Az osztrákok szintén főként élelmiszert vásárolni
jöttek, az őrségiek úgy emlékeznek erre, ha olyan kosarat láttak az üzletben tolni, amiben
nagy kerek sajtok voltak, rekeszszám a sör és minden egyéb is nagy tételben, akkor már
lehetett tudni, hogy azt osztrák ember tolja. A határ menti nagyobb települések tudatosan
építettek a főként osztrák és kisebb részt szlovén külföldi vásárlóerőre, forgalmuk jelentős
részét adta az ő keresletük. Körülbelül a kilencvenes évektől immár nem főként élelmiszert
keresnek nálunk, hanem ruhaneműt, iparcikket, szolgáltatásokat. Szentgotthárdon 1992-ben
hatalmas alapterületű külön piac létesült a Rába és a Lappincs összefolyásánál, fedett
bazársor, kezdetben török, kínai és lengyel, majd román árusokkal. A piac nem annyira a
minőségi árukról híres: „…inkább ilyen bádogkés szerű dolog, minden nagyon szép, csak hát
lehet, hogy nem igazi acélból van. Olcsó és meg lehet venni és használni lehet egy évig.”
Ruházati termékeket, kisebb iparcikkeket lehet venni, büfék és éttermek sorakoznak,
kozmetikus, fodrász stb. Míg a piac forgalmából főként nem a tősgyökeres szentgotthárdiak,
esetleg nem is magyar állampolgárok profitálnak, a belváros szolgáltató iparágát ők
működtetik. Fodrászatok, fogorvosi rendelők, kozmetikusok, műkörmösök s nem utolsó
sorban az éttermek mind az osztrák vendégek igényeire nyíltak. Az éttermekben, délidőben
kevés magyar szót hallani, s a nagyobb osztrák ünnepek alkalmával is teltházasok.
Őriszentpéterre inkább Szlovéniából járnak át, az elmondások szerint 4-5 éve még pénteken
és szombaton szlovén rendszámú autókkal volt tele a kis város, a kis boltok az utcára is
kipakoltak, de ez mára elmaradozóban, viszont egyre népszerűbb, hogy átjárnak akár csak egy
hétköznapi ebédre vagy vacsorára is az őrségi éttermekbe, hiszen az utóbbi idők számukra
kedvező forint-euró árfolyama miatt ezt ők is könnyen megengedhetik maguknak.
A magyarok ha a régebbi időkre megyünk vissza, Jugoszláviában inkább olyan dolgokat
kerestek, amik nálunk hiánycikkek voltak, az ottani árukínálat nekünk valamelyest a Nyugatot
jelentette, hoztunk bőrkabátot, nejloninget, bakelit lemezeket nyugati zenékkel… „Ott kinn
lehetett nyugati lemezeket venni, ugye a ’80-as években nagy sláger volt a Sweet, meg a
Smokie, meg a Deep Purple, meg a többi, ugye ott meg lehetett venni 100 dinárért, itt meg két
és fél háromszorosáért el lehetett adni. Vagy a Caesar konyak, ami nem igazán konyak, de
mégis egy konyakszerű ital, és azt itt háromszorosáért el lehetett adni. Tehát a Jugoszlávia az
nekünk viszonylag Nyugat volt. És ugye ott jobban mentek a dolgok addig, amíg az infláció be
nem jött, ugye ott dolgozhattak az emberek nyugaton, Ausztria meg Németország tele volt
Jugoszláv vendégmunkásokkal. S ott más viszonyok. Úgy bementünk egy áruházba, ott nyugati
viszonyok voltak. Nem volt hiány, nem voltak tiltott cikkek, mindent meg lehetett venni. Ugye
ez volt ami. És hát ugye csak annyi, hogy nehéz volt a dinárt, vagy később a tolárt
megszerezni. Ugye később már Szlovéniában tolár volt. De akkor már nem voltak olyan nagy
különbségek, hanem főleg a Jugoszláv időben. Meg ugye amikor az infláció beindult, aki
jókor vásárolt, az jól járt.” S ezeken túl, amiért szinte mindenki ingázott a legutóbbi időkig,
az az olcsóbb szlovén üzemanyag, csak amióta az euróhoz képest jelentősen romlott a forint,
nem érdemes már náluk tankolni, de ez mindig éppen az adott árfolyamviszonyokon dől el, s
hamar átfordul. Ausztriában a nagyobb osztrák üzletláncok vonzzák a fizetőképesebb és fiatal
vagy középkorú magyar vásárlóerőt „Ha az embernek nagy családja van, akkor érdemes
átmenni Ausztriába és a Billában vagy a Hoferben bevásárolni, egyrészt jobb minőségű
terméket kap, mint az itteni ugyanolyanban, ugyanaz a feliratú osztrák termék ott olcsóbb,
másrészt a bel tartalma jobb.” Élelmiszerért és ruházatért járnak át elsősorban, egyrészt a
jobb minőség, másrészt a jóval nagyobb választék miatt. Osztrák felmérések szerint
Burgenland tartományban a 2011-es hírek arról szóltak, hogy az általuk vizsgált időszakban
130 millió eurót költöttek el náluk a magyar vásárlók.
5. Határérték
Kevésbé az Őrségben és a Vendvidéken élők mindennapi életéhez kapcsolódó kérdéskör,
mégis a Hármashatár vidékének egyik problematikus és ezért fontos, a szomszédsági
viszonyokat, ha nem is feltétlenül a mindennapi élet, de a politika szintjén meghatározó
kérdései voltak a „Rába habzás” és a Heiligenkreuzi szemétégető tervének ügyei. A két vitás
kérdés legélesebben Szentgotthárdot érintette, majd a szomszédos önkormányzatok vitája
gyűrűzött tovább az országos és az európai uniós politika színterére. Egészen röviden
vázolnám csak a két ügy történetét.
„Van egy folyó ami összeköt és meg is oszt bennünket.” A Rába folyó 95 km-t tesz meg
Ausztriában, Alsószölnöknél lépi át a határt, majd a határ vonalán fut, míg Szentgotthárdnál
lép be végleg az országba. A Rába habzására a szentgotthárdi gátnál először 2001-2002-ben
figyeltek fel, és a helyi horgászok riasztották a Nyugat-Dunántúli Környezetvédelmi
Igazgatóságot, majd továbbra is összefogva az első vízmintákat is ők készíttették saját
költségükön21
. Szakadatlan levelezés, telefonálás, találgatás, mintavételek és vádaskodás
jellemezte az elkövetkező éveket, melynek az összes illetékes hivatal és szerv részese lett, a
környezetvédelmi miniszter teljes vizsgálatot rendelt el. Az osztrák fél kezdetben hárított,
majd 2004-ben elismerték a szennyezést, és ígéretet tettek a megszűntetésére. 2005-től az ügy
már az Európai Bizottság előtt van egy magyar képviselő által. Szinte véget nem érő találgatás
folyt, hogy mi okozza a habzást, kezdetben egy naftalin diszulfonát nevű vegyületet jelöltek
meg, és mint kibocsátót három ausztriai bőrgyárat tettek felelőssé. Később a kép árnyalódott,
miszerint: bőrgyárak, egyéb ipari üzemek, kommunális szennyvízkifolyók, a
mezőgazdaságban használt vegyszerek és természetes növényi és állati maradványok
együttesen okozzák a habzást. Az üzemek, noha elképzelhető, egyenként jórészt betartották
(időnként túllépték) a határértékeket, összességében mégis annyi szennyező anyag került a
folyóba, hogy megroppantotta annak élővilágát. Talán éppen az összeadódott hatások miatt
alakult úgy, hogy az osztrák félnek éveken át sem sikerült megszüntetnie a habzást. „Több
ilyen kisebb bukkanó van Ausztriában is, amelyeket meg szoktunk nézni, s ott is ugyanez a
habzás tapasztalható. Nyilván a határ közelsége miatt nem nagyon foglalkozik vele az osztrák
fél. Most nagy vonalakban persze ezt mondom, de miért nem mondanám, amikor tíz év eltelt,
és még mindig habzik.” A tiltakozások az évek folyamán egyre intenzívebbek, immár az
osztrák civil környezetvédelem részéről is, valamint közüggyé vált mindkét oldalon. 2007-től
közös osztrák-magyar akcióterv születik (Raab Action Programme / Rába Akciócsoport),
melynek tagjai a két ország szakértői, s mindkét ország területén vizsgálatokat végezhetnek.
A bőrgyárakat részben tisztítóberendezések felszerelésére, részben technológiaváltásra
szorították rá, ami részleges eredményeket hozott. „Megvan már az összhang, csak éppen a
gazdaság és a tények felülírják. Közös programok vannak, ugyanígy elmondható ez az osztrák
oldalon lévő horgászokról, ezzel nincsen semmi probléma. A probléma az ott van, hogy a
gyárigazgató, a szennyező forrásnak a vezetője, egyszerűen nem tudok mást mondani, mindig
történik valami. Most épp legutóbb történt egy üzemi baleset, véletlenül éppen fél négykor
száz köbméter szennyező anyag a Feldbachi gyárból a Rábába folyt. Gyorsan- gyorsan jött az
osztrák vízügyi tárcának a levele, de a tájékoztatástól függetlenül az már ott van a folyóban.”
– mondta el Labritz Béla , Szentgotthárd Polgármesteri Hivatal Gazdasági, városfejlesztési és
környezetvédelmi bizottság elnöke.
A Rába-habzás ügyéhez időközben hozzáadódott a Szentgotthárddal közvetlenül szomszédos
heiligenkreuzi ipari parkba tervezett hulladékégető tervének vitája, amely megterhelte a két
ország kapcsolatát, különösképpen a szomszédos önkormányzatokét, felerősödtek az
21
Az ügyet felkaroló egyik akkori hobbihorgász (foglalkozását tekintve vegyész) később több perióduson át és
ma is az önkormányzat Gazdasági, városfejlesztési és környezetvédelmi bizottságának az elnöke lett.
Ausztriát rossz színben feltüntető nyilatkozatok is. A történet így kezdődött: „2006 május 26-
án értesültünk arról, hogy mi készül az osztrák területen, de akkor már egy kidolgozott,
mindenféle tervvel és dokumentációval rendelkező anyag állt elő, a legnagyobb baj ez volt.
Tehát még a tájékoztatás szintjén sem, még annyit sem közölt velünk az osztrák fél, hogy na
gyerekek készüljetek, mert a tervezőink elkezdtek terveznie egy ilyent. Tehát nagy sumákul,
sundám-bundám készült a terve. Itt már alapjaiban megrengette a bizalmat az osztrák féllel.
Nem az emberekkel, hanem az osztrák politikával, a gazdasági élet ezen szereplőivel szemben.
Ez már eleve egy olyan fájó pont volt, ami talán ki is zárta azt a lehetőséget, hogy … Mondjuk
kezdetben én is szorgalmaztam volna, hogy üljünk le és tárgyaljunk, de a többség úgy döntött,
hogy nem, tehát teljes letámadás, ellenállás, ami szerintem a mai napig is hatással van a két
ország leginkább politikai kapcsolatára. Szentgotthárd és Heiligenkreuz politikai kapcsolatai
ezen az alapon megszűntek gyakorlatilag. Onnantól nem tárgyaltunk, ugyanis a szomszédos
önkormányzat támogatta a projektet. Nekünk innentől kezdve nem volt más választásunk.” (L.
B) Az ügy a Rába-habzás ügyéhez hasonlóan a civil szervezetek és az önkormányzat tiltakozó
akcióitól indulva a kormányzati szintek, majd az európai parlament asztaláig tart, szakértői
vélemények és jogi hatáskörök vitájával fűszerezve. A Rába-habzás és a szemétégető kérdései
egymást felerősítve kaptak hangot, érzelmi töltete erősödött, melyben a mi sérelmeinket talán
politikailag is korrekt módon Sólyom Lászlót idézve lehet bemutatni. 2007 májusán a
köztársasági elnök Szentgotthárdra látogatott, s beszédében utalt arra, hogy a hulladékégetőt
sem Eisenstadt, sem Graz nem volt hajlandó befogadni, az ottani civilek megakadályozták a
felépítését. Úgy fogalmazott: "Nagyon furcsálljuk azt az attitűdöt, hogy utána ide teszik
Ausztria legkeletibb csücskébe, ahonnan már nem tud az ország belseje felé fújni a szél, csak
ide jön át minden lehető szennyezés".22
Az államfő szerint az, hogy minden európai
határértéket betart majd az üzem, magától értetődő, de a tervezett szentgotthárdi fürdő
forgalmát, a város turizmusra építő jövőjét tönkretenné ez a beruházás. Mint az államfő
elmondta, arra az attitűdre szeretné felhívni a figyelmet, ami a beruházó és Burgenland
tartomány részéről tapasztalható. "Jól tudjuk, hogy ez (...) jelentős pénzügyi beruházás, 100
millió euró nagyon jól jön egy tartománynak, ugyanakkor utalnék arra, hogy amikor
Magyarországon felszíni lignitbánya nyitásterve került szóba, akkor bezzeg át tudott jönni a
tartományfőnök tiltakozni, most ugyanezt a szolidaritást nem tapasztaljuk, és nagyon
hiányoljuk" - tette hozzá.23
2009. február 6-án a Burgenlandi Tartományi Hivatal kiadta az elsőfokú engedélyt az erőmű
megépítésére, miután a civil és környezetvédő szervezetek egyre radikálisabb megmozdulásai
következtek, például Szentgotthárd főterén felállítottak egy koporsót, amit aztán - közel ezer
magyar és részben osztrák tiltakozó kíséretében - szekéren áthúztak Heiligenkreuzba.24
Legutóbb pedig 2010 tavaszán lovas huszárok felvezetésével két 48-as ágyút toltak ki a
határra, ahol a lövedékeket szimbolikusan kilőtték az égető tervezett helyszínének irányába.25
A hangvételt tekintve a hazai oldal többnyire cinikusnak, a Magyarországot érő hátrányokat
bagatellizálónak vélte az osztrák megnyilatkozásokat, az osztrákok viszont sértőnek,
támadólagosnak a mi véleménynyilvánításainkat.
Jelenleg elmondható, hogy a Rába időszakosan ugyan és kisebb mértékben, de még mindig
habzik, a szemétégető kérdésével kapcsolatban pedig csend honol, amit a helybeliek nem a
„meghátrálásnak”, hanem a gazdasági válság következtének, a beruházó kiváró álláspontjának
tudnak be.
22
http://www.solyomlaszlo.hu/orszagjaro_sorozat_20070513ferto_hansag_nemzeti_park_20070515harmadik_na
p.html 23
Uo. 24 http://www.humusz.hu/hirek/koporso-gyaszmenet-bojkott-demonstracio-szentgotthardon/3764 25
http://www.vg.hu/kozelet/kornyezetvedelem/agyuszoval-a-heiligenkreuzi-szemetegeto-ellen-315217
Az országhatár két oldala közötti kapcsolatokat tekintve elmondható, hogy politikai szinten
meglehetősen terhelt, az ügyek távolságot és feszültséget szültek, a civil és környezetvédelmi
szervezeteket tekintve viszont pozitív kapcsolatfelvételek és együttműködések jöttek létre.
Záró gondolatok
A vizsgált két térség a második világháború utáni évtizedekben a nyugati határszélen való
elhelyezkedése miatt az ország belsőbb részeinél is élesebben sínylette meg a kommunista
diktatúra időszakát, helyzetük csak a rendszer oldódásával vált kedvezőbbé, míg az Európai
Unióhoz való csatlakozás (többek között az Uniós támogatási rendszerek által) és a határok
egyre szabadabb átjárhatósága (mind a tőke, mind a munkavállalók részére) mostanra az
ország egyik, ugyan viszonylag elmaradott, ám dinamikusan fejlődő területévé tette.
A társadalom szerkezete, a helyi közösségek azonban maradandó sérüléseket hordoznak. A
birtokos parasztság megsemmisítése, ellehetetlenítése (a kitelepítésektől a téeszszervezéseken
át a kárpótlási rendszeri hibáig), a helyi középréteg és értelmiség elüldözése (mint kulákok
vagy rendszerellenesek), valamint az egymás közt is lappangó ellentéteket szülő besúgási
időszak, amit az akkori rendszer generált, mind az önszerveződés, mind az önellátás
képességét megcsonkították a helyi közösségekben.26
Az otthon iránti kötődést pedig sok
esetben a megélhetés kényszere írta felül.
Az őslakosok nagyarányú elvándorlása üres házakat és parlagon maradt földeket hagyott
maga után, a házakba főként városi értelmiségiek költöztek, akik a nagyvárosi életformából
menekültek, a földekre pedig nagyrészt osztrák gazdálkodók kerültek. A városok
„menekültjeit” az a természeti környezet vonzotta, amit a határsávban elkerültek az előző
rendszer ipari fejlesztései, illetve az a településkép, amit a szegénység, majd az elköltözések
„őriztek meg” régi formájukban. Az osztrák gazdákat ezzel párhuzamosan hosszabb távú
gazdasági érdekeik hívták ide, éltek helyzeti előnyükkel, aminek a határok átjárhatósága és a
törvények átjátszathatósága nyitott utat. Mindeközben az őrségi és vendvidéki emberek egy
része ma már vagy városon él, vagy ingázik városi munkahelyére, illetve szintén a határok
átjárhatóságának köszönhetően egyre nagyobb arányban Ausztriába és Szlovéniába.
A kilencvenes évek második felétől a települések számára az elérhető Uniós támogatások
szempontjából a határok közelsége immár előnyöket is hozott, hiszen ezeket a térségeket a
határokon átívelő projektek terén az Unió kiemelten támogatta. A kapcsolatfelvételek, sokszor
érdekkapcsolatok voltak, és papíron többet mutattak, mint a valóság, mégis rengeteg
beruházást sikerült ezeket felhasználva megvalósítani. Leginkább mindenki (minden ország) a
saját szekerét igyekezett tolni.
A határok megnyitásával a kapcsolatok az osztrák és a szlovén határ túloldalán élőkkel
minőségében kevésbé változtak, intenzitásuk viszont erősödött. Szlovénia felé az ott élő
magyar kisebbség és a nálunk élő szlovén kisebbség közvetítő kapcsolatai miatt is, rendkívül
jók és közvetlenek a személyes kapcsolatok, és egymás megítélése is baráti. Az osztrákokkal,
vagy, ahogy emlegetik, a sógorokkal ellenben meglehetősen ambivalensebb a viszony, főként
nem személyes, hanem gazdasági érdekek köré szerveződő kapcsolatok jellemzik, ahol
úgymond mi vagyunk alul, s ez rányomja a bélyegét egymás megítélésére is. Az osztrákokkal
mint azon földjeik művelőivel – vevőjével, illetve bérlőjével - találkoznak, ahol számukra
nem volt megélhetés, illetve mint munkaadójukkal a közeli hazai városok szolgáltató
egységeiben vagy éppen Ausztriában. Ezeket az alapokat nézve jobban érthető, mit képviselt
az itt élőknek a Rábahabzás vagy a határ közvetlen közelébe tervezett szemétégető ügye, s
26
Az őrségi „együtt-nem-működés erőforrásai”-ról Lányi András (2008) tanulmányában olvashatunk.
miért keltett akkora visszhangot. A szlovénekkel való lényegesen jobb kapcsolatot mégsem
ezekkel, hanem főként a miénkhez közelebbi habitussal magyarázták.
Irodalom:
Beluszky Pál (2005): Őrség – Vendvidék – Felső-Rába-völgy. Dialóg Campus, Budapest –
Pécs
Gráfik Imre (2000): Hármashatár – közép-európai nemzeti traumától a népek találkozási
helyéig. Néprajzi Látóhatár IX. 3-4. szám
Kiss László (2005): Zárt táborok a Hortobágyon és a Nagykunkságon 1950-1953. In: Saád
József (szerk): Telepessors. Gondolat, Budapest 13-54. o.
Lányi András (2010): Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? In: Lányi András – Farkas
Gabriella (szerk): Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? L’Harmattan, Budapest
Moldova György (1974): Az Őrség panasza. Magvető, Budapest
Roszik Péter (2011): "hazát áruló" ügyvédek és hatósági személyek a földvircsaftban - A
külföldi "zsebszerződések" tizenhét típusa. Agromonitor 2011. 12. 13.
http://www.agromonitor.hu/index.php/foldpiac/66-foldpiac/5690-roszik-peter-qhazat-aruloq-
uegyvedek-es-hatosagi-szemelyek-a-foeldvircsaftban-a-kuelfoeldi-qzsebszerzdesekq-tizenhet-
tipusa
Szabó Piroska (2005): Életstratégiák Nagyrákoson. In: Schwarz – Szarvas – Szilágyi (szerk):
Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken. Budapest, MTA
Szarvas Szilveszter (2012): Világszerte virágzik a földbiznisz. Magyar Hírlap 2012. 02. 02.
http://www.magyarhirlap.hu/a_videk_magyarorszag/vilagszerte_viragzik_a_foldbiznisz.html
Volter Edina (2008): Magyarország keleti és nyugati határ menti kistérségeinek helyzete és
perspektívái a rendszerváltást követő években. Trefort, Budapest
Zsiga Károly (1999): A „vasfüggöny” és kora. Hanns Siedel Alapítvány, Budapest
Zsuppán András (2011): Határszél piros-fehér-pirosban. HetiVálasz 2011. 06. 10.
http://hetivalasz.hu/vilag/hatarszel-piros-feher-pirosban-38301
http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesi-miniszterium/kozigazgatasi-
allamtitkarsag/hirek/kormanyhatarozat-az-allami-foldvagyon-gyarapitasarol
http://www.solyomlaszlo.hu/orszagjaro_sorozat_20070513ferto_hansag_nemzeti_park_20070
515harmadik_nap.html
http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20110913_zoldsegbotrany_penzbuntetes_tiltas
http://www.vg.hu/kozelet/kornyezetvedelem/agyuszoval-a-heiligenkreuzi-szemetegeto-ellen-
315217
http://www.humusz.hu/hirek/koporso-gyaszmenet-bojkott-demonstracio-
szentgotthardon/3764