Az Arulo - Dan Abnett
-
Upload
zoltanterdik -
Category
Documents
-
view
219 -
download
12
description
Transcript of Az Arulo - Dan Abnett
Dan Abnett
1
Az Áruló
2
DAN ABNETT
AZ ÁRULÓ
SZUKITS KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
Dan Abnett
3
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Dan Abnett: Traitor General
A Black Library Publication, 2005
Copyright © Games Workshop Ltd, 2005
All Rights Reserved.
This translation copyright © Games Workshop Ltd 2010
All Rights Reserved.
Games Workshop, the Games Workshop logo,
Warhammer and the Warhammer logo, Black Library,
the Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo,
Warhammer 40,000 and the Warhammer 40,000 Device,
40K and all associated marks, names, place names, creatures, locations,
weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit insignia,
devices, logos and images from the Warhammer world and the
Warhammer 40,000 universe are either ®, TM and/or © Games
Workshop Ltd 2000-2010, variably registered in the UK and other
countries around the world. Used under license to Polaris.
All rights reserved.
http://www.blacklibrary.com/
Fordította
Oszlánszky Zsolt
Borító
Adrian Smith
ISBN: 978-963-497-193-1
Lektor: Vágó József
Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
Az Áruló
4
A 41. évezredet írjuk.
A Császár már több mint tízezer éve ül
mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek
akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói
fölött uralkodik légiói sokaságával.
Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj,
amit a Technológia Sötét Korának gépezetei
tartanak életben. Ő a Birodalom istene, a Rettenet
Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak,
hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen
el.
S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még
ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is
az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a
fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az
emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren
át, mely összeköti az ember lakta világok millióit. A
hipertéren át, melyet démonok laknak, s melynek
örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő
csataterek szegélyezik.
Dan Abnett
5
Ezeken a harctereken, ezeken a világokon
végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében,
s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus
Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. A
nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s
őket az ember lakta bolygók milicistái; a kíméletlen,
árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus
Mechanikus technopapjai követik. De legyenek
bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s
melynek hálóját eretnekek, mutánsok, s még náluk
is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké
távol.
Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a
végtelen milliárdok arctalan tömegében. Azt jelenti,
hogy az ember a valaha létezett legvéresebb,
legkegyetlenebb rezsimben él.
Az itt következő, egy ezeknek az időknek a
krónikái közül.
Az Áruló
6
Oly sokat felejtettünk, mi, emberek! Elfeledtük a
technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire
már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog.
Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés
ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más,
csupán háború.
A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés,
sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen
istenek kacaja.
A 41. évezred 771. évének vége felé, mely egyben
a Sabbat Világok felszabadításáért indított
Keresztes Hadjárat tizenkilencedik esztendeje is
volt, úgy tűnt, Macaroth Hadúr végre győzelemre
vezeti a Birodalom seregeit.
Bevették Morlond erődvilágát, s az Impérium
figyelme immáron a Carcaradon-szektor és az
Erinnüsz-csillagkép felé fordult. Macaroth szokásos
makacsságával és arroganciájával már a végső
Dan Abnett
7
győzelemről beszélt, s arról, hogy az Ellenség vezére
– Urlock Gaur Archon – csupán egyetlen lépésre
van a vereségtől.
A siker azonban sokban múlt azon is, hogy Gaur
két hadura eredménytelenül próbálta szétszakítani a
birodalmi arcvonalat, és elszigetelni egymástól
Macaroth hadtesteit. Enok Innokentit legyőzték a
Herodoron, s maga a vezér is elesett az offenzíva
során. Anakwanar Sek előrenyomulását pedig mind
a Lotunon, mind a Tarnaguán és az Enothison
megállították.
Sek azonban nem halt meg, és erői továbbra is
veszélyt jelentettek az Impérium seregeire nézve. A
Khan-szektor peremén világok egész sorát foglalta
el, s innen nem is lehetett kiűzni.
Macaroth az Ötös, Nyolcas és Kilences Hadtestet
küldte ellene, de még így is alábecsülte a Káosz-
hadurat. A Khan-szektor felszabadítása évekig
elhúzódott, s a Hadjárat legvéresebb ütközeteire is
itt került sor.
Az Áruló
8
Korábban zárolt adatok kerültek nemrégiben
napvilágra az Administratum archívumából, s ezek
tükrében bizton állithatjuk: ennek az időszaknak az
egyik legfontosabb hadművelete – bár nem volt
kevésbé véres – sokkal kisebb hírverést kapott…
Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból
Dan Abnett
9
PROLÓGUS
Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek a
láthatár mögött, a kúria falain túli mező szürke
lapállyá változott, a szellőrózsák pedig
ibolyaszín árnyakká.
Az este tiszta volt és hűvös, és a balkonról a
folyó túloldalán nyújtózó tábor fényeit is
tisztán lehetett látni. A tábortüzek csillogó
parázságyából megfeketedett ágakként
meredtek elő a légelhárító ütegek ágyúcsövei.
Barthol Van Voytz poharát az erkély
korlátjára tette, és megigazította hófehér
Az Áruló
10
kesztyűit, melyek már nem voltak tökéletesen
passzentosak. Mióta utoljára efféle ünnepi
alkalomra díszegyenruhát öltött, leadott pár
kilót. Valahogy már szinte idegesítették a
vállrózsák, az érdemrendek, szalagok és
zsinórok. Hiányzott neki a rohamsisak és a
vértezet súlya.
Holnap… holnap ismét felöltheti a páncélját.
Mert holnap, birodalmi idő szerint öt
harminckor megkezdik az Ancreon Sextus
visszafoglalását.
Úgy igazából.
– Uram! A kamarás szeretné tudni, hogy
elkezdhetik-e felszolgálni a vacsorát.
A balkon kétszárnyú ajtajában Biota állt, Van
Voytz tábornok legfőbb taktikusa. A
középkorú, őszülő halántékú férfi szintén
hófehér uniformist viselt, széles övvel és
aranyozott zsinórzattal.
Dan Abnett
11
– Úgy fest, mint egy kócsag – jegyezte meg
Van Voytz némi szarkazmussal.
– Köszönöm, uram. Önnek is remekül áll a
díszegyenruha. Mit mondjak a kamarásnak?
– Mindenki megjött már?
– Még nem egészen.
– Akkor mondja meg neki, hogy várjon. Azt
mondom, adjuk meg a módját!
Ahogy beléptek a kúria emeleti szalonjába,
Biota becsukta maguk mögött a kétszárnyú
ajtót, s lekísérte felettesét a földszinti étkezőbe.
Hosszú, pazarul kivilágított terem volt,
hófehér falakkal, aranyozott, kazettás
mennyezettel, tükrökkel és száz meg száz
világítógömbbel. Még az asztalterítő és az
emberek bőre is gyöngyház fénnyel csillogott.
Negyven főre terítettek, de eddig csak
harmincnyolcan érkeztek meg. Kisebb
csoportokba tömörültek, s ki-ki a saját
Az Áruló
12
klikkjével és ismerőseivel elegyedett
beszélgetésbe.
Van Voytz rögtön kiszúrta Kelso tábornokot
a Nyolcadik Hadtesttől, és Humel tábornagyot
a Kilencestől. A fiatalabb tisztek álságos vagy
épp valós tisztelettel dongták őket körül, s
igyekeztek – ha csak egy-egy pillanatra is – a
vezérkari tisztek figyelmének fényében
fürdeni.
Az Ötödik Hadtest parancsnoka eredetileg
Luscheim tábornok volt, de ő elesett a
Tarnaguán, így most Van Voytz vezette az
Ötöst. Mint rendesen, az egyik szeme most is
sírt, mert ahhoz, hogy erre a magas posztra
kerülhessen, az egyik legrégibb barátjának
kellett meghalnia.
– Nem kezdhetnénk már, Van Voytz? –
kérdezte Kelso szuszogva, és megtörölte
izzadó tokáját.
Dan Abnett
13
Nagydarab, ősz férfi volt, s brokát
uniformisa – ha ez egyáltalán lehetséges volt –
még a valósnál is kövérebbnek mutatta.
– Még nincs itt mindenki – rázta meg a fejét a
tábornok. – Ha már egyszer egy ilyen
díszvacsorával ünnepeljük meg az offenzíva
kezdetét, akkor legalább arról gondoskodjunk,
hogy mindenki egyformán szenvedjen!
Kelso szélesen elvigyorodott, aztán
biccentett.
– Ki hiányzik? – kérdezte, vadul fújtatva.
– A Tanithi Egyes parancsnoka és a politikai
tisztjük – jegyezte meg csöndben Biota.
– Viszont, amíg rájuk várunk, akár le is
ülhetünk – tette hozzá Van Voytz, s a tisztek,
az ültetési sorrendnek megfelelően kezdték
elfoglalni a helyüket. Az asztal körül
sürgölődő szervitorok azonnal nekiláttak,
hogy mindenki poharát habzó amaseckel
töltsék meg.
Az Áruló
14
Pár pillanatig fel sem tűnt, hogy nyílik a
külső ajtó, és két újabb vendég lép be.
Az egyikük a komisszárok bőrkabátját és
tányérsapkáját viselte, a másik ezüst
zsinórzatú, fekete díszegyenruhát.
– Na végre! – jegyezte meg Kelso, nem
minden él nélkül.
– Uraim! – intett az újonnan érkezetteknek
Van Voytz, miközben a Tanithi Egyes tisztjei
elfoglalták helyüket az asztalnál.
– Pohárköszöntőt! – fújtatott Kelso. – Van
Voytz tábornok, halljuk a pohárköszöntőt!
Az Ötödik Hadtest parancsnoka kesztyűs
kezébe vette az eléje tett poharat, s ahogy
szólásra emelkedett, mindenki más is felállt az
asztaltól.
Csönd ülte meg a termet, ahogy a tábornok a
megfelelő szavakat kereste. A tekintete egy
pillanatig elidőzött a Tanithi Egyes rangidős
Dan Abnett
15
tisztjein, Hark komisszáron és Gol Kolea
őrnagyon, aztán tósztra emelte a poharát.
– A barátokra, akik ma nem lehetnek velünk!
Az Áruló
16
EGY
A Kínzatás hatszáznegyedik napja volt, bár a
birodalmi kalendárium ezt csupán a 774. év
kétszázhuszonegyedik napjaként tartotta
számon.
Gerome Landerson az esti műszakváltást
jelző szirénaszó után lépett ki a
munkahelyéről. Fáradt volt, éhes, és büdös az
izzadtságtól. Egész nap bontókalapáccsal
dolgozott, s mostanra már sajgott tőle a
vállöve, a háta, és mindkét karja. Az ujjait már
nem is érezte.
Dan Abnett
17
Az Ikonoklávé többi munkásával ellentétben
azonban nem a kantin vagy a zuhanyzók felé
indult, és még csak nem is a kijelölt szállás felé
vette az irányt, ami Ineuron túlfelén, a folyó
menti fal közelében volt.
Ehelyett nyugat felé indult, s a város régi
piacának romos árkádjai alatt sietett végig.
Régen itt virágzó üzletek sora húzódott –
kifőzdék, vetőmagboltok, háztartási
eszközöket árusító helyek –, s a neves
kereskedőházak is itt állították föl pazar
selyemsátraikat, melyekben ezernyi remek,
kívánatos és egzotikus árucikket kínáltak
eladásra.
Landerson mindig is szerette a piac
forgatagát, s azt a különleges hangulatot, ami a
távoli világokról érkezett árukat övezte.
Egyszer csupán azért vett meg egy enothisi
emlékérmet, mert olyan messziről hozták ide.
Az Áruló
18
A távoli világok azonban még soha nem
tűntek ennyire távolinak s elérhetetlennek.
Annak ellenére, hogy ma este éppen arra
készült, hogy elérje őket.
A piac mostanra már csak egy jókora
romhalmaz volt – a csarnok tűzmarta teteje
beszakadt, a füstfekete gerendákat kikezdte az
enyészet, s még az árusok fémpultjai is
megolvadtak és eldeformálódtak a lángokban.
A szemétkupacok között, a szurkoshordók
lángjai mellett ugyan most is folyt az üzlet, de
a feketepiac ma már csak olyan luxuscikkeket
kínált, mint a velőscsont és elgörbült
evőeszközök, étkezési jegyekért és legális
papírokért. S ha időről időre feltűnt egy
excubitor őrjárat, az orgazdák és seftesek
azonnal behúzódtak az árnyak közé.
Lesietett a piacról kivezető márvány
lépcsősoron – a piszkosfehér fokokat örökre
Dan Abnett
19
fekete lyukakkal pettyezték a lézersugarak –, s
rátért a Lábak Sugárútjára.
Eredetileg persze nem így hívták, de a
megszállók fekete humorral kezelték a népet, s
jaj a legyőzötteknek! Régen ez a Sas Sugárútja
volt, széles és hosszú, mindkét oldalán
birodalmi hősök szobraival. A megszállók
szétzúzták a szobrokat, s most már csak a
törött kőlábak sorakoztak az út mentén.
Magas, karcsú talixfák nőttek a sugárút
mellett, de többségükről leperzselte a leveleket
a savas eső, s legalább kettőt teljesen
lecsupaszítottak, s ezekre aggatták a
drótfarkasokat.
Nem volt értelme megpróbálni kikerülni
őket.
Nem lehetett kikerülni őket.
Landerson lehajtotta a fejét, és minden
erejével azon volt, hogy ne nézzen a
csontvázszerű bábok felé, amik fém
Az Áruló
20
csúszóhurkok végén lógtak, s halkan zörögve
himbálóztak a lassan feltámadó szélben.
A napfény is egyre fakóbb volt, s a
szennyezett légkör miatt úgy tűnt, mintha a
sötétséggel együtt köd ereszkedne a városra.
Nyugatra a húsolvasztók kéményei ontották
magukból a gyomorkavaró szagú füstöt, s a
romos házak fölött lassan vörösre színeződött
az ég a levegőbe pumpált vegyszerektől.
Landerson tudta, hogy most már sietnie kell.
A testébe ültetett imágó csak a nappali órákra
biztosított szabad mozgást.
Épp Tallenhall terén vágott át, amikor
megszimatolta a Jelet. Savas, használt
akkumulátorra hasonlító bűzt árasztott,
amihez a vér fémes szaga társult. Landerson
gyorsan letért az útról, átmászott egy romos
kerítésen, s az elvadult bokrok közé hasalt.
A Jel a tér északi végében bukkant fel, majd
nyolc méter magasan lebegve, akár egy
Dan Abnett
21
léggömb, vagy perverz neonreklám. Amint
észrevette, Landerson azonnal másfelé próbált
nézni, de ez szinte lehetetlen volt. A fényesen
ragyogó szimbólumok szinte beszippantották,
s már a fejét sem tudta elfordítani.
Úgy érezte, mindjárt elhányja magát, s a
tudata mélyén egyre hangosabb zúgást és
zümmögést hallott, mintha ezer meg ezer
rovar próbálna kiszabadulni az agyából. A bal
alkarjában egyre vadabbul vonaglott az imágó.
A Jel lomhán elfordult, és a városi könyvtár
romjai mögé siklott. Amint eltűnt, Landerson
végre ki merte fújni a levegőt, és hangtalanul
öklendezve a kiégett fűre roskadt. Bár nem
akarta, az elméjébe beleégtek azok az izzó,
obszcén rúnák, s lehunyt szemmel is csak
azokat látta.
A kerítésbe kapaszkodva lassan
feltápászkodott, és lassan, mélyeket lélegzett.
Ez közel volt.
Az Áruló
22
– Voi shet! – csattant fel egy mély, reszelős
hang. Zavaros tekintettel nézett körül. A látása
még mindig nem tisztult ki, de a vasalt
csizmák csattogása eltéveszthetetlen volt.
– Voi shet! Ecchr Anark setriketan!
– Engedélyem van! – tartotta fel azonnal a
kezét Landerson. – Engedélyem van, magir!
A három excubitor azonnal körülfogta.
Mindegyik közel kétméteres, tagbaszakadt
alak volt, gyíkbőrt mintázó, szürke
testpáncélban és hosszú, fekete bőrkabátban.
Díszes perzselőikkel egyenesen őt vették célba.
– Engedélyem van, magir! – hadarta
kétségbeesetten a férfi, és a bal kezét nyújtotta
feléjük, amiben az imágó lapult.
Az egyikük kirúgta alóla a lábát, és térdre
kényszerítette.
– Shet atraga ydereta haspa? Voi leng haspa?
– Én… én nem beszélem a…
Dan Abnett
23
Valami fémesen kattant, s ahogy az excubitor
ismét megszólalt, mély, torokhangú szavait
immáron elfedte egy gépi hang.
– Mi dolgod itt?
– Engedélyem van, hogy napközben a
városban járjak, magir.
– Nézz rám!
A csikorgó, érthetetlen szavakat ismét
alsógótra fordította a gépi hang.
A fölébe tornyosuló excubitorok pont úgy
festettek, mint akiket most szalajtottak a
pokolból, és a feltételezés talán nem is járt
messze az igazságtól.
Egyetlen szőrszál sem nőtt viaszosan sápadt
bőrükön, s a koponyájuk nagyobb részét
csövekből és légzőrostélyból álló maszk
takarta. Nem volt szemük – a helyükön
éktelenkedő, borzalmas hegek túl egyformák
voltak, hogy Landerson a véletlennek vagy
harctéri sérülésnek tudhatta volna be őket –,
Az Áruló
24
helyette optikai vizort építettek a
koponyájukba. Ami a szájukat és az orrukat
illette… a légzőrostély és a fordítógép a
csonkok javát eltakarta.
– Rád nézek, uram, és szépséged áldást hoz
rám – hadarta Landerson.
– Név?
– Landerson. Gerome Landerson.
Engedélyem van, hogy nappal a városban
járhassak… az Anarch kegyelméből.
– Munkahely?
– Az Ikonoklávé, magir.
– A törőknél dolgozol?
– Igen, magir.
– Hadd lássam az engedélyed!
Landerson feltűrte kopott kabátujját, hogy
szabaddá tegye a bal alkarját. Az imágó
enyhén remegett a gyulladt, vörös seb mélyén.
– Eletraa kyh drowk – biccentett oda az
excubitor az egyik társának.
Dan Abnett
25
– Chee ataah drowk – hangzott a válasz,
majd az egyikük egy hosszú fémtárgyat húzott
elő a kabátjából, és az imágót rejtő
bőrfelülethez érintette.
Landerson megdermedt, ahogy megérezte
azt a… dolgot a bőre alatt mocorogni. A
fémpálcán felizzott néhány rúna, mire az
excubitor eltette az eszközt.
A harmadik őrszem durván megragadta
Landerson nyakát, és úgy fordította a fejét,
hogy jobban szemügyre vehessék az arca bal
felén éktelenkedő stigmát.
– Fehet gahesh – mondta, aztán elengedte.
– Menj haza! – mondta az első excubitor, és
szavai a fordítógép fémes hangjától még
hátborzongatóbbak lettek. – Menj haza, és meg
ne lássunk idekint még egyszer!
– I… igen, magir! Azonnal!
– Különben a drótfarkasok elé vetünk.
– Értettem, uram! Köszönöm, uram!
Az Áruló
26
Az excubitor hátralépett, s az egyik kezével
eltakarta a légzőrostélyát egy pillanatra. Társai
azonnal követték a példáját.
– Mi az Anarch nevében járunk el, kinek
szava minden más szót kiolt.
Landerson azonnal eltakarta a saját száját, és
összeszorított fogai közt mondta utánuk: –
Akinek a szava minden más szót kiolt.
Az excubitorok a vállukra kanyarították a
perzselőiket, és végigmasíroztak a kihalt téren.
Beletelt vagy tíz percbe, mire Landerson
összeszedte magát annyira, hogy fel bírt
tápászkodni.
Már majdnem teljesen besötétedett, mire
elérte a város határában álló, elhagyatott
malmot. Az égboltot vörösre festették a
felgyújtott épületek és az új kohók lángjai, s a
malmon túl fáklyák sora égett az út mentén.
Dan Abnett
27
Dübörgő dobok hangja, és a hódítók tiszttartói
kísérték a legközelebbi szentélybe az áttérni
szándékozók újabb csoportját.
Landerson halkan bezörgetett a malom
ajtaján.
– Hogy van Gereon? – kérdezte egy fojtott
hang.
– A Gereon él.
– Minden erőfeszítésük ellenére – válaszolta
a hang, majd feltárult az ajtó.
A túloldalon sötétség fogadta, s Landerson
gyanakodva lesett be. A következő pillanatban
egy pisztoly hideg csöve érintette meg a
tarkóját.
– Késett.
– Akadt egy kis gond útközben.
– Merem remélni, hogy nem követték.
– Nem, uram.
– Szép lassan menjen be!
Az Áruló
28
Landerson beóvakodott a sötétbe, majd
hunyorogva rándult össze, ahogy egy lámpa
egyenesen a szemébe világított.
– Megmotozni! – mondta valaki, s az ajtó
döngve csapódott be a háta mögött.
Kezek ragadták meg, és rángatták be az
épület belsejébe, majd egy szkenner
zümmögését hallotta, mely a testét pásztázta.
– Tiszta!
A kezek elengedték, s a lámpás is
eltávolodott valamelyest, így már nem kellett
megvakulni a fényétől. A könnyein át a malom
dohos pincéjét látta, s néhány fegyverlámpa
fénykörét. Emberalakok állták körül.
Ballerat ezredes eltette a pisztolyát, és
közelebb lépett.
– Landerson.
– Jó önt újra látni, uram.
Az ezredes megölelte, és meglapogatta a
fiatalabb férfi hátát. Tette mindezt egy kézzel.
Dan Abnett
29
A bal lába helyén durva, gépi protézis volt –
ennél jobbat nem tudtak szerezni, de legalább
járni tudott –, s a jobb karja is vállból
hiányzott. Az egyik húsolvasztóban
amputálták a végtagjait. Bizonyára valamelyik
sérült excubitornak vagy ME-snek volt
szüksége rájuk.
– Örülök, hogy megkapta az üzenetet –
mosolyodott el Ballerat. – Már kezdtem attól
tartani, hogy magát is lekapcsolták.
– A leveses csajkámba dobták – biccentett
Landerson. – Egyenest a levesbe. Csak nem
volt olyan könnyű elszabadulni. Ma… ma
éjszaka, uram?
– Igen, fiam – biccentett az ezredes. – Most
már egészen biztos, hogy leszálltak.
Mihamarabb kapcsolatba kell lépnünk velük.
– És mekkora erőkről van szó, uram? Úgy
értem… mekkora erőkkel kezdhetjük meg a
felszabadítást?
Az Áruló
30
– Még… még nem tudjuk biztosan, őrnagy –
rázta meg a fejét Ballerat. – Dolgozunk rajta. A
legfontosabb, hogy még ma éjjel kapcsolatba
lépjünk a felderítőikkel.
– Értettem, uram!
– Lefivre és Purchason magával mennek.
– Mindkettőjüket ismerem, uram. Együtt
szolgáltunk a BV-seknél. Jó katonák.
– Én is így gondolom – biccentett az ezredes.
– Őket is ismeri, és a tereppel sem lesz gondja.
A kijelölt pont, ahol találkozniuk kell a
külvilágiakkal, a shedowtonlandi keresztútnál
álló mezőgazdasági komplexum. A jelszó:
Tanith Magna.
– Tanith Magna – ismételte el Landerson. –
És ez mit jelent, uram?
– Gebedjek meg, ha tudom – rázta meg a
fejét Ballerat. – A Gárda egyik kódszava lehet.
De… már jönnek is!
Dan Abnett
31
Lefivre és Purchason jöttek be a szomszédos
helyiségből. Mindketten rongyos, foltozott
egyenruhát viseltek, mely még abból az időből
maradt rájuk, amikor a bolygóvédelmiseknél
szolgáltak. Lefivre alacsony, szőke férfi volt,
akinek úgy állt a szakálla, mint egy sündisznó
tüskéi. A sötét hajú Purchason jó másfél fejjel
volt magasabb nála. Mindkettőnél
hangtompítóval felszerelt géppisztoly volt.
Miközben mosolyogva kezet ráztak, az
ellenállás egy másik tagja néhány ruhadarabot,
pár felszerelési tárgyat, és egy pisztolyt tett le a
padlóra Landersonnak. A férfi leguggolt, és
elkezdte átválogatni a kupacot.
– Ez még várhat – intette le az ezredes. –
Először ki kell, hogy pucoljuk, fiam!
Landerson biccentett, aztán feltápászkodott a
földről, s követte az ezredest a szomszédos
helyiségbe, ahonnan ajtó nyílt az istállóba. Itt
még a levegő is mintha áporodottabb és
Az Áruló
32
fülledtebb lett volna, s úgy tűnt, a penész és
rothadás minden falba és deszkába beette
magát. A sötétben jól hallatszottak a groxok
horkantásai, aztán az egyik testes állat
orrfacsarót szellentett.
– Készen áll? – kérdezte Ballerat.
– Szeretnék ezen mihamarabb túl lenni,
uram – szűrte a szót a fogai közt Landerson,
azzal felgyűrte az ingujját.
A sötétből újabb alakok csatlakoztak
hozzájuk, s úgy fogták meg a karjánál meg a
vállánál, hogy nemigen szabadulhatott a
szorításukból. Az egyikük egy üveg pálinkát
kínált oda neki, amit Landerson alaposan
meghúzott.
– Tompítja a fájdalmat – mondta halkan a
férfi, aki megkínálta. – Nesze… erre szükséged
lesz!
Egy vastag bőrszíjat csúsztattak a fogai közé,
s Landerson keményen ráharapott.
Dan Abnett
33
Az orvos egy idős asszony volt, akit látásból
ismert, még a Kínzatás előtti időkből.
Biztatóan rámosolygott Landersonra, és egy
kis pálinkát öntött a férfi bal alkarjára. Az
imágó összerándult a bőr alatt.
– Nem szeretik – duruzsolta a nő. –
Eltompítja az érzékeiket. Álmosak lesznek tőle,
és így könnyebb eltávolítani őket. De ez akkor
is fájni fog, fiam!
Egy szikével vágta föl a Landerson alkarján
éktelenkedő tályogot. A sebből zavaros
szövetnedv és genny szivárgott, és a férfi fogai
a szíjba mélyedtek. Ez máris fájt.
Az izomrostok között egy ujjnyi, fekete féreg
gubbasztott, s bár nem akarta látni, egyszerűen
képtelen volt nem odanézni.
Az orvos hosszú csipesszel nyúlt be a sebbe,
ráfogott a lényre, és elkezdte kifelé húzni. Az
imágó nagyobb része gyorsan kint volt, de a
hosszú, tüskés farok szilárdan ült a sebben.
Az Áruló
34
Landerson érezte, ahogy szakadnak az izmai,
és hörögve rágta a szíjat. A faroktüske, akár
egy fogazott drótdarab vagy horog, erősen
kapaszkodott a húsába, s még akkor is
görcsösen vonaglott, amikor már kint volt a
sebből.
Landerson fogai közül vér szivárgott, aztán a
nő alkoholt öntött a sebbe, és egy pillanatra az
egész világ elsötétült.
– Most! – kiáltotta valaki, de a hang mintha
nagyon távolról jött volna.
Ballerat egyik embere eközben jókora vágást
ejtett az egyik grox púpján, s a doktornő ebbe a
sebbe helyezte a csipesz végén vergődő
imágót. Ahogy a lárva a húsba kapaszkodott,
az orvos azonnal összehúzta a sebszéleket, és
néhány öltéssel be is zárta azt. Erős öltések
voltak, mert nem hagyhatták, hogy az a dolog
kimásszon az élő húsból.
Dan Abnett
35
– Most már rendben vagyunk – mondta
végül a doktornő. Ennek ellenére vagy két
percig mindenki lélegzetvisszafojtva fülelt.
Aztán lassan… nagyon lassan engedett
valamit a feszültség. Se sziréna, se excubitorok.
Landerson úgy reszketett, mint egy újszülött,
s amikor a doktornő nekilátott, hogy kitisztítsa
és összevarrja a sebét, majdnem elhányta
magát. Érezte, ahogy antibiotikumot és
fájdalomcsillapítót kap, de a tűt mintha valaki
más karjába szúrták volna.
Maga sem tudta, hogy mennyi idő telt el,
mielőtt ismét émelygés nélkül képes volt
nyitva tartani a szemét. A világ ugyan még
nem zökkent vissza a régi kerékvágásba, de jó
úton haladt felé.
Viszont… furcsa ürességet érzett. Mintha
hiányzott volna belőle valami. Az a dög annyi
hónapon át élősködött rajta, hogy szinte a teste
Az Áruló
36
részévé vált. Akkor szabadulni szeretett volna
tőle, most meg… szinte hiányolja a teste.
– Minden rendben, fiam? – lépett oda hozzá
Ballerat.
– Igen, uram – hazudta Landerson.
– Jobban örülnék, ha egy kicsit ki tudná fújni
magát, de az időnek most szűkében vagyunk.
Indulniuk kell.
Az ezredes egy gyűrött, kézzel rajzolt
térképet nyújtott oda neki.
– Ezt most gyorsan nézze át, és igyekezzen
minél pontosabban megjegyezni a részleteket!
El nem viheti, azt nem kockáztathatjuk meg,
hogy az ellenség kezére jusson. Én ezt az utat
javaslom. Itt… ezek az őrjáratok kijelölt
útvonalai, és hogy mikor hol járnak. Legalább
is, amiről tudunk.
Landerson még szédült egy kicsit, de
minden erejével azon volt, hogy mihamarabb
memorizálja a szükséges adatokat. Időről
Dan Abnett
37
időre lehunyta a szemét, és próbálta
ellenőrizni, hogy mire emlékszik.
Az ezredes egy borítékot is a kezébe
nyomott.
– Ez mire kell?
– Soha nem lehet tudni – vont vállat Ballerat,
mire az őrnagy szó nélkül a zubbonya zsebébe
csúsztatta a borítékot.
– Rendben! – biccentett az ezredes, amint
Landerson átöltözött, és felfegyverkezett.
– Találkozó huszonhárom-tizenötkor. Tudják
meg, hogy mire van szükségük, és kövessenek
el mindent, hogy ezt elő tudják teremteni! A
szokásos módokon tudják felvenni velünk a
kapcsolatot. A találkozó előtt negyven perccel,
elterelő hadműveletbe kezdünk, amivel
elvonjuk a figyelmet a célzónáról. Kérdés?
Lefivre és Purchason is a fejüket rázták.
Ballerat mindhármukra a sas jelét vetette, és
szomorkásán elmosolyodott.
Az Áruló
38
– Sok szerencsét, uraim! A Gereon él, s a
Császár vigyázzon mindannyiunkra!
Az éjszaka hideg volt, és a levegőnek olyan
szaga volt, mint az avas olajnak.
Landerson már szinte el is felejtette, hogy
milyen kint lenni éjjel, s ahogy átvágtak
Ineuron külvárosán, igyekezett gyorsan ismét
megszokni ezt a régi-új érzést.
Gyorsan átmásztak a nyugati városfal
romjain, majd a vén, elvadult park, a
Díszsétány következett. A hátuk mögött lassan
elmaradtak a város fényei, de az időről időre
felharsanó szirénák, és a dobok dübörgése
mindenhová elkísérte őket.
Az Ineuronért vívott ütközet legvéresebb
összecsapására a Díszsétányon került sor, s a
talajt – bár a dús aljnövényzet most már
mindent befedett – gépek roncsai, és emberi
Dan Abnett
39
csontok borították. A díszes park igazi sírkert
lett, ezrek temetője, s Landerson nem volt
benne biztos, hogy nem ők voltak-e a
szerencsésebbek.
A Díszsétány felénél járhattak, amikor el
kellett rejtőzniük egy őrjárat elől. A talixfák
takarásából figyelték, ahogy a két félpáncélos
lassan elhalad előttük. Mindkettő
keresőfényekkel pásztázta a parkot, s az első
úgy festett, mint valami szán, az elébe kötött,
hosszú láncra eresztett vérebek miatt. Az
állatok vadul acsarogva rángatták a béklyóikat
– úgy nevelték őket, hogy kiszagolják az
imágókat, és az emberi feromonokat.
Az ellenállók egyikében sem volt már
parazita, s az indulás előtt mindhárman gyors,
gravitációs zuhanyt vettek, ami szó szerint a
bőrükbe passzírozta a testszagot elfedő
vegyszereket.
Az Áruló
40
Az őrjárat lassan távolodott, s Landerson
intett, hogy indulhatnak tovább.
Olyan folyékonyan használták a jelbeszédet,
mintha csak tegnap lett volna a legutolsó BV-s
bevetésük.
A bal karja szokatlanul könnyűnek tűnt.
Vajon… sikerült az egész dögöt eltávolítani?
Vagy még mindig lapul a seb mélyén egy
darab a szentségtelen féreglényből, ami csak
arra vár, hogy…
Igyekezett elhessegetni a gondolatot. Ha
csak egy kicsit is megsérült volna a dög… ha
csak egy kis darab is a sebben marad…
mindenhol excubitorok nyüzsögnének – vagy
szabadjára engedték volna a drótfarkasokat.
Amilyen gyorsan csak lehetett, a hátuk
mögött hagyták a Díszsétányt, és követték a
kijelölt útvonalat, mely a Mexley-hegy lankás
oldalában gubbasztó háztömbök közölt
vezetett.
Dan Abnett
41
Ez a környék már a belső városfalon túl
húzódott, s ez volt az ipari negyedek és a
mezőgazdasági külvárosok közötti
választóvonal.
A hegyoldalon túl búzatáblák húzódtak,
amíg a szem ellátott, s mindhárman érezték a
lábon elrothadt termés bűzét.
Purchason hirtelen megtorpant, és rémülten
jelezte, hogy álljanak meg. A trió azonnal az
egyik háztömb mögötti raktárépület fala mellé
húzódott, és igyekezett beleolvadni a
sötétségbe.
Alig harmincméternyire tőlük egy Jel
lebegett az út fölött.
Ez még annál is félelmetesebb volt, mint ami
elől Landerson bújt el, alig néhány órával
korábban. Mintha a sötétséggel együtt ennek
az ereje is megnőtt volna. A benne kavargó,
tűzzel írt, szentségtelen szimbólumok mintha
valami kozmikus iszonyatot próbáltak volna
Az Áruló
42
közölni, s ha az ember elég sokáig és
figyelmesen nézi, talán még…
Lesunyták a fejüket, s minden idegszálukkal
arra összpontosítottak, hogy kizárják
tudatukból a sziszegő, sistergő hangot. Mintha
egy méhkaptár készülne felrobbanni.
Nem szabad odanéznie!
Nem szabad!
Lefivre nem fordította el a fejét időben, s
most megállíthatatlanul reszketett, s képtelen
volt levenni a tekintetét a Jelről. Ömlöttek a
szeméből a könnyek, de ahogy az akarata, úgy
a teste is cserbenhagyta, s képtelen volt
pislogni.
Képtelen volt bármit tenni, ami
megszakíthatta volna a kapcsolatot.
Landerson megragadta Lefivre fegyverét,
még mielőtt az kicsúszott volna a férfi erőtlen
ujjai közül. Ezen a környéken még a
szokásosnál is kevesebb utcai lámpa égett, de
Dan Abnett
43
ennyi fény is elég volt, hogy jól lássa, ahogy a
társa ajkai hangtalanul mozognak, és az
ádámcsutkája fel-alá jár, mint aki fuldoklik.
Krétafehér volt, s próbálta leküzdeni a
késztetést, hogy sikoltson, de látszott, hogy
nem fogja tudni megállni.
Landerson az iszonyattal küzdő férfi szájára
nyomta a tenyerét, Purchason pedig
leszorította, hogy ne tudjon felpattanni és
elrohanni.
Lefivre tébolyult erővel küzdött, s a fogai
Landerson tenyerébe mélyedtek. A férfi érezte,
hogy dől a vér a kezéből, majd, hogy szakad a
húsa, és véresre harapta az ajkát, hogy fel ne
üvöltsön a fájdalomtól.
A Jel megremegett, s a zümmögő, rovarszerű
hang felerősödött. Néhány pillanat múlva
azonban tovasiklott, s a sziszegés egyre
távolabbról hallatszott.
Az Áruló
44
Abban a pillanatban, ahogy eltűnt az egyik
északi lakótömb mögött, egy szakasznyi
excubitor rohant végig az úton, a belváros felé.
Úgy tűnt, a Jel talált valamit, s pár perc múlva
hallották, ahogy a perzselők felsivítanak.
Talán valami szerencsétlen, engedély nélküli
flótás a park fái között.
Bár most már nekik sincs engedélyük.
Ahogy elengedték Lefivre-t, a férfi minden
izma elernyedt. A hólyagja és a záróizma
azonnal felmondta a szolgálatot, s ahogy
tehetetlenül feküdt a saját piszkában, úgy
reszketett, mint egy megvert kutya.
– Sajnálom – suttogta. – Nagyon… nagyon
sajnálom!
– Nyugalom!
– De a keze…
– Nem gond – rázta meg a fejét Landerson,
annak ellenére, hogy tudta, nagyon is gond.
Dan Abnett
45
A keze piszkosul fájt – Lefivre egy darabot
majdnem kiharapott belőle és a vérszag egy
kilométerről idevonzza a kutyákat. Ő vértől
bűzlik, Lefivre a saját mocskától, és
mindhármukról dől az izzadság.
Remek!
Landerson egy darab rongyba csavarta a
kezét, és a Császárhoz fohászkodott, hogy ne
találkozzanak vérebekkel.
Már majdnem huszonkettő-harminc volt,
mikorra elérték a shedowtonlandi keresztutat.
A valaha termékeny mezők, melyeken
átvágtak, ma kiszáradva, gondozatlanul
hevertek parlagon. A levegő rothadó
aljnövényzet és a rosszindulat bűzétől volt
terhes.
A messzeségben, ahol a Határ szürke
lápvilága nyújtózott, fekete viharfelhők
Az Áruló
46
tornyosultak, s a távoli mennydörgés moraja
egészen idáig elhallatszott.
Valaha az a miazmás mocsár volt a bolygó
legveszedelmesebb része. Ma már szinte
biztonságosnak tűnt a megszállt területekhez
képest.
Nagy ívben megkerülték az előregyártott
elemekből épített mezőgazdasági épületeket,
aztán óvatosan visszalopakodtak.
Géppisztolyaikra felcsavarták a hangtompítót,
s a Császárhoz fohászkodtak, hogy ma éjjel ne
kelljen fegyvert használniuk.
A hangárok közt tenyésző, derékig érő fűben
traktorok és aratógépek csontvázai
rozsdásodtak, s az egyik épületben, ami
mellett elhaladtak – valaha sertéstelep volt –,
disznók tetemei rothadtak. Az utolsó szálig
leölték, majd szögesdrót hurkokra aggatták
őket, s a többit már az enyészetre bízták.
Dan Abnett
47
Az aljnövényzetben apró dögevők, és
valamivel nagyobb ragadozók bóklásztak – a
pusztulás émelyítő szaga sok olyan állatot
vonzott ide, amik a felperzselt erdőkben már
nem találtak élelmet.
Az emberek jöttére azonban mind farkukat
behúzva oldalogtak el.
Lefivre még mindig reszketett, s minden
apró neszre úgy pördült meg, hogy az ujja
azonnal a ravaszon volt.
– Egy kicsit le kellene higgadnia! – morogta
Landerson.
– Tu… tudom.
– Komolyan mondom. Lélegezzen
mélyeket… fújja ki magát… mert nagyon nem
lenne jó, ha csak úgy elsülne a kezében a flinta!
– Tudom, őrnagy úr. Sajnálom.
A dögevőkön kívül mindenfelé patkányokba
botlottak, de ebben semmi meglepő nem volt.
Valószínűleg az egész Birodalomban így van
Az Áruló
48
ez. A Szent Terra gigantikus űrhajóival
számtalan dolog jutott el az univerzum
minden sarkába: hit, telepesek, technológia,
civilizáció, de semmi nem olyan gyorsan és
biztosan, mint a patkányok. A megszállás előtt
nem egy tanult embert hallott azzal viccelődni,
hogy a Birodalmat tulajdonképpen a
patkányok építették, s az emberek csak valahol
útközben kapcsolódtak be a dologba.
Nem egy bolygón a behurcolt patkányok
lettek a domináns életforma, s volt olyan is,
hogy a lehetőségek és a szükség nyomására
igazi szörnyetegekké fejlődtek.
A három ellenálló gyorsan átfésülte a
környéket, de semmiféle csapdát nem találtak,
leszámítva néhány ocsmány, drótból
hajtogatott rúnát, amit az ME-s katonák
hagytak hátra. Egy napon talán elég gonoszság
szivárog be a világba, hogy ezek is Jellé
váljanak, de egyelőre csak nyugtalanítóak és
Dan Abnett
49
gusztustalanok voltak, de nem igazán
veszélyesek.
Ennek ellenére Landerson nem akart
felesleges kockázatot vállalni, és a
felszerelésében talált palackból vizet öntött
mindegyikre. Olyat, amit a környéken élő,
utolsó papok egyike szentelt meg. Ami elég
régen lehetett, tekintve, hogy a megszállók a
Kínzatás első napjaiban deportálták és
kivégezték a birodalmi kultusz minden papját,
akit csak el tudtak fogni.
Purchason igyekezett segíteni neki, Lefivre
azonban még a fejét is elfordította. Nem mert
ránézni a szentségtelen szimbólumokra.
Mire elérték azt az épületet, ahol a
birodalmiakkal kell találkozniuk, már
huszonkettő-harminchét volt. A városban
hirtelen fölrobbant valami, s szinte azonnal
egy sziréna is fölharsant.
Az Áruló
50
Az ég alja vörös volt, mintha maguk a felhők
véreznének, aztán hátborzongató zúgást
hallottak, s lent, a lábuk előtt elterülő völgyben
kísértetiesen izzó Jeleket láttak, amik
gömbvillámként száguldottak a belváros felé.
Úgy tűnt, megkezdődött az elterelő
hadművelet.
– A Császár óvjon mindannyiunkat! –
suttogta maga elé Landerson, aztán óvatosan
az épület ajtajához lopakodott.
Nyitva volt.
Lefivre lassan kitárta az ajtót – épp csak
annyira, hogy az őrnagy be tudott csusszanni a
résen. Purchason eközben végig a környező
épületeket és utcákat fürkészte, készen arra,
hogy szükség esetén azonnal tüzet nyisson.
Odabent kongó, üres csarnok fogadta. A
sötétben patkányok neszeztek, s a
fertőtlenítőszer bűze minden más szagot
elnyomott.
Dan Abnett
51
Landerson jelzett Lefivre-nek, hogy tartsa
szemmel az ajtót, miközben Purchason meg ő
végiglopakodtak a kihalt épületen. Ajtótól
ajtóig osontak, belesve minden alkóvba,
beugróba és a törött bútorokkal és szeméttel
teli helyiségekbe. Az egyik folyosón egy törött
kogitátor darabjai hevertek, s igyekeztek
óvatosan félresöpörni a szilícium alaplapok
maradványait. A csönd idebent úgy
megsűrűsödött, hogy ha egy ilyenre
rátaposnának, az fülsiketítő robajnak tűnne.
Két folyosóval odébb törött hengerek
hevertek a padlón, s jól látszott, hogy valaki
csak azért csapta szét őket a falon, hogy a
bennük levő magmintákat szétszórhassa, és
péppé taposhassa a kövön. Néhány lépéssel
odébb egy elsősegélyláda maradványaira
bukkantak – megrepedt fecskendőkre, a
járólapokra száradt vegyszerfoltokra, mocskos
gézlapokra.
Az Áruló
52
Mintha pusztító forgószél söpört volna végig
az épületen.
Az egész világon – helyesbített Landerson.
A következő folyosóról nyíló szobák
egyikéből fény szűrődött ki, s mindketten
szorosabban markolták a géppisztolyukat.
Tágas irodahelyiség volt, a megszállás előtt
talán a termelésvezető dolgozhatott itt. A félig
letépett ajtóról azonban hiányzott a névtábla, s
a küszöbön és a falakon megfeketedett
vérfoltok éktelenkedtek. Odabent, egy jobb
napokat is látott íróasztalon egy gyertya égett.
Az apró láng bizarr árnyakat rajzolt a
falakra, s a két ellenálló gyorsan az ajtó
melletti falhoz lapult. Egy hosszú pillanatig
kivártak, aztán Purchason biccentett, mire az
őrnagy egyetlen sima mozdulattal a szobában
termett.
A helyiség az asztalt, a gyertyát, és néhány
törött bútordarabot leszámítva üresnek tűnt,
Dan Abnett
53
Az ablakokat bedeszkázták, s az egyetlen
bejárat az volt, amin Landerson bejött.
– Ez az a hely – mondta az őrnagy hangosan.
– És mi a fenének kell ez a gyertya? –
kérdezte Purchason, s lassan, minden apró
zugra figyelve beóvakodott az irodába. –
Lehet, hogy előttünk értek ide, és már
nincsenek is itt?
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét
Landerson. – A parancs szerint most várunk.
Menjen, ellenőrizze, hogy Lefivre-rel minden
rendben van-e!
A másik biccentett, s máris beleolvadt a
folyosó sötétjébe. Landerson megvárta, míg a
léptei elhalnak, aztán az asztal mögött vett fel
lőállást. Ha valaki be akar ide jönni, az csak
azon az ajtón átjöhet, amit épp most vett célba
a géppisztolyával.
Eltelt egy perc. Aztán még egy.
Az Áruló
54
A tenyere izzadni kezdett, és gyorsan a
nadrágjába törölte. Valami zajt hallott kintről.
– Purchason?
Amikor nem kapott választ, lassan kimászott
az asztal mögül, és tett néhány lépést az ajtó
felé. Ahogy megállt, minden idegszálával a
kinti hangra összpontosított. Ha jön valaki…
A gyertya váratlanul kialudt, s abban a
pillanatban egy kéz kulcsolódott a jobbjára,
lenyomva a géppisztoly csövét. A nyakán egy
penge hideg érintését érezte.
– Mondd! – súgta valaki a fülébe.
– T… anith Magna…
A szorítás enyhült, s a kés is lekerült a
torkáról. Landerson iszonyodva fordult meg.
A szemei hiába fürkészték a sötétséget, nem
látott semmit. Pedig az a valaki itt volt – annak
ellenére, hogy ellenőrizték a szobát. Annak
ellenére, hogy csak az ajtón át jöhetett be, azt
pedig látnia kellett volna!
Dan Abnett
55
Boszorkányság!
– Hol van? – kérdezte, bár nagy
erőfeszítésébe került megszólalni.
– Itt – szólalt meg a hang a háta mögött.
– Ne szórakozzon velem! – csattant föl
Landerson, és megperdült. – Mutassa magát!
– Az is meglesz. Idővel. Mi a neve?
A hang ismét a háta mögül jött, és az őrnagy
megdermedt. Nem hallotta a fickót mozogni.
– Gerome Landerson őrnagy vagyok, a
Gereoni Bolygóvédelmi Erőktől.
Az asztalon ismét meggyulladt a gyertya.
Landerson odakapta a fejét, s lövésre emelte a
géppisztolyát… de senkit nem látott.
– Elég! Hol van?!
– Itt. Tegye le a fegyvert!
Egy pisztoly csöve feszült a tarkójának.
Landerson lassan az asztalra tette a
géppisztolyt.
– Hogy jutott be? – suttogta.
Az Áruló
56
– Egész idő alatt itt voltam.
– De… átkutattam a szobát…
– Elég felületesen.
– Kicsoda maga?
– Mkoll felderítő őrmester, a Tanithi Első és
Egyetlenből.
– Elvenné a pisztolyát a nyakamtól,
őrmester?
Egy férfi lépett be a gyertya fénykörébe.
Masszív, köpcös alak volt, fekete köpenyben,
ami szó szerint beleolvadt a sötétségbe.
– Elvenném, ha az én pisztolyom lenne –
mondta halkan. – Ven!
A nyakának feszülő nyomás megszűnt, s
ahogy Landerson megfordult, egy másik
férfival találta szemközt magát. Magasabb
volt, mint az első, de ennél többet nem nagyon
lehetett megállapítani róla. Alig volt több mint
egy nehezen kivehető árnyék.
– Mik… micsodák maguk? Szellemek?!
Dan Abnett
57
A férfi, aki Mkoll őrmesterként mutatkozott
be, összehúzta a szemét, és halványan
elmosolyodott. Nyugtalanító gesztus volt. Úgy
tűnt, az arcizmai nem voltak hozzászokva a
mosolyhoz.
– Maga mondta.
Az Áruló
58
KETTŐ
Landersont kivezették az udvarra.
Az ég alja még mindig vörösen izzott, s
érezte az Ellenség döbbenetét, dühét és
vérszomját, ahogy az állatok is érzik a
közeledő vihart. Úgy telepedett a városra,
mint egy lidércnyomás, amiből nem lehet
felébredni.
Lefivre és Purchason az udvaron térdeltek, a
kezük a tarkójukon összekulcsolva, s a kerítést
bámulták. Egy harmadik feketébe öltözött alak
ügyelt rájuk.
Dan Abnett
59
– Bonin? – kérdezte Mkoll.
– Csak ezt a kettőt találtam, uram.
– Hárman jöttek – fordult az őrmester
Landersonhoz. – Igaz?
– Igen – biccentett az őrnagy, és megnyalta
cserepes ajkait. Elkapták őket! A BV-s
kiképzés, és a felderítői tapasztalataik ellenére
is… elkapták őket, mint egy csapat zöldfülűt.
Egy fülbe rejthető, kis hatótávolságú
adóvevő kattanását hallották, aztán Mkoll
szólalt meg fojtott hangon.
– Egyes, itt a négyes! Indulhatnak.
Aztán, ahogy kikapcsolta az adóvevőt, a két
társára pillantott.
– Mkvenner! Bonin! Ti biztosítjátok a terepet!
A két feketébe öltözött katona – mert
Landerson most már biztosra vette, hogy azok
– egy pillanat alatt beleolvadtak az éjszakába.
A következő pillanatban vagy fél tucat újabb
bukkant elő helyettük az épületek közül.
Az Áruló
60
Az élen haladó, magas, inas férfi Landerson
elé lépett, s tüzetesen szemügyre vette.
Ugyanolyan fekete egyenruhát viselt, mint a
többi idegen, s hosszú, fekete bőrkabátja fölött
ő is álcaköpenyt hordott. A hátán zsák, a
mellkasára szíjazott fegyverövön két
sorozatvető, s fekete szővetsapkája alól
vékony, csontos arc vizslatta a környéket – s
Landersont.
– Melyikük a vezér? – kérdezte.
– Én vagyok – mondta az őrnagy, aztán
összerezzent, ahogy Mkoll őrmester a füléhez
hajolt.
– Csak akkor beszéljen, ha engedélyt kapott
rá – mondta halkan, színtelen hangon. – Neki
is mondja el, amit nekem!
– Tanith Magna – motyogta Landerson.
– Neve?
– Landerson őrnagy.
Dan Abnett
61
A magas, csontos arcú férfi a sas jelét vetette
magára, majd elvágólag tisztelgett.
– Őrnagy úr! A nevem Gaunt. Én vezetem az
akciót. Ön a megfelelő helyen és időben a
megfelelő kódszót használta, úgyhogy
egyelőre abból indulok ki, hogy ön és az
emberei azok, akikkel találkoznunk kell. Ön az
ineuroni ellenálló sejt parancsnokának
utasítására van itt.
Landerson nagy levegőt vett, és bólintott.
– Engedélyt kaptam, hogy bizonyos
dolgokról szabadon tárgyalhassak önökkel,
uram. Az ellenálló sejtek tevékenysége, helye
és léte ugyanakkor nem tartozik ezek közé.
– Korrekt – nyugtázta Gaunt. – A feladatunk
következő lépéseként azonban kapcsolatba
kell lépnünk egy Ballerat nevű ezredessel,
vagy valamelyik megbízottjával.
– Én vagyok a megbízott – mondta
Landerson halkan. Gaunt oldalán egy másik,
Az Áruló
62
fekete köpenyt viselő alak jelent meg.
Valamivel alacsonyabb volt, s legalább annyira
sötét hajú, amennyire Gaunt szőke. Volt a
pillantásában valami, amitől Landerson
hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna.
– Ha akarja, a szart is kiverem belőle, uram.
– Ott még nem tartunk – rázta meg a fejét
Gaunt.
– Pedig az egy kicsit megoldaná a nyelvét.
– Nem venném a szívemre, ha be kellene
piszkolni a kezét, Rawne.
A Rawne-nak nevezett férfi elmosolyodott,
és Landerson érezte, hogy megborzong. Olyan
ember mosolya volt ez, aki képes ebéd közben
egy kivégzésben gyönyörködni.
– Ha ez aggasztja, majd megkérem Feygort,
hogy segítsen.
– Igazán szellemes. De nem most.
Rawne vállat vont, és odébb lépett.
Landerson most már valamivel jobban ki tudta
Dan Abnett
63
venni az arcukat. A parancsnokon, Rawne-on
és Mkollon kívül még heten voltak. Plusz a két
őrszem.
Mind matt, fekete egyenruhát és álcaköpenyt
viseltek, a hátukon zsák, a kezükben fegyver.
A többségük tetovált volt.
Az egyikük, egy tagbaszakadt, sötét
pillantású fickó, akinek mintha baltával
faragták volna az arcát, géppuskát cipelt, egy
vékony, középkorú férfi vállán pedig hosszú
csövű lézerpuska pihent. A többieknél
lézerkarabély volt. A hetedik – egy nő – övén
csupán egy pisztolytáska lógott, de Landerson
semmilyen komolyabb fegyvert nem látott
nála.
– Az ön becslése szerint meddig lehetünk itt
biztonságban, őrnagy? – kérdezte Gaunt.
– Talán még egy félórát. Többet nem.
– Van olyan menedékük, ahol átmenetileg
meghúzhatjuk magunkat?
Az Áruló
64
– Ismerek pár olyan helyet, ahol
elkerülhetjük az őrjáratokat.
– Biztonságosak?
– Ez itt a Gereon, uram – keményedett meg
Landerson pillantása. – Itt nincs olyan, hogy
biztonságos.
– Akkor elégedjünk meg azzal, ami van –
biccentett Gaunt.
– Ellenőrizze őket, doktor!
A nő kilépett a sorból, s a zsákjából egy apró,
narthecium szkennert vett elő. Elsőnek
Landerson előtt húzta végig.
– Liliom – mondta halkan az őrnagy.
– Tessék? – nézett rá értetlenül a nő. –
Aparfümje. Liliom.
– Három hete nem használtam illatszert –
csóválta meg a fejét a doktor. – Ez része volt az
akcióra való felké…
– Biztos vagyok benne, de… én még így is
érzem. Meg a fertőtlenítőszerek, szappan és
Dan Abnett
65
tiszta ruha illatát. És ha én érzem, a vérebek is
érezni fogják. Semmi perc alatt a nyakunkon
lesznek.
– Elég! – lépett oda Mkoll. – Azt mondja,
hogy ezek a kutyák akkor is kiszúrnak minket,
ha hetek óta nem használtunk semmiféle
illatszert?
– Igen. Maguk túl tiszták. Mindannyian.
– Szóval azért fognak semmi perc alatt
megtalálni, mert nem bűzlök, mint egy darab
szar? – kérdezte a nő dühtől szikrázó szemmel.
– Sajnos pontosan így van, asszonyom.
Gereon minden porcikánkba befészkeli magát.
Ott van a hajunkban, a bőrünkben, a
húsunkban. A füst, a por… a rontás.
– Ha már a rontásról beszélünk – mondta a
nő, miközben a szkenner adatait nézte. – Túl
magas a Béta-protein szintje, s a leukocita
száma. Mi a csuda történt a
Az Áruló
66
metabolizmusával? Talán bélférge vagy
kullancsa van? Vagy valami más?!
Mkoll azonnal Landerson fejéhez emelte a
karabélyát.
– Most megmutatom a bal karom – mondta
az őrnagy, aki nagyon is tudatában volt annak,
hogy késélen táncol.
Lassan felemelte a karját, feltűrte a zubbonya
ujját, és megmutatta nekik a karján a kötést.
– Az Ellenség minden lakos testébe egy
imágót ültet. Olyasmi, mint egy jókora féreg.
Ennek segítségével ellenőrzik az embert,
határozzák meg a helyzetét, ha egyszer csak
szökni próbálna. Általában ezt használják
személyes papírok helyett. Az enyémet már
eltávolították. A társaimét is. Egyébként…
esetleg felkelhetnének? Őszintén szólva nem
igazán tetszik, ahogy az embereimmel és
velem bánnak, miközben a segítségünket
kérik.
Dan Abnett
67
– Szóljak Feygornak? – kérdezte Mkoll, de
Gaunt megrázta a fejét.
– Nem. Tiszta, Curth?
– A tiszta ebben az esetben egy kicsit erős
szó – mondta a nő –, de… amennyire meg
lehet állapítani ilyen rövid idő alatt… igen.
– A mási kettőt is ellenőrizze! Ha rendben
vannak, felkelhetnek. Landerson őrnagy!
Járjunk egyet!
Visszamentek a romos épületbe, egészen a
lepusztult szobáig, ahol a gyertyacsonk még
mindig égett.
– Foglaljon helyet! – húzott Gaunt egy
rozoga széket az asztal mellé.
– Inkább állnék, uram – mondta Landerson
óvatosan, akit a szituáció inkább kihallgatásra,
mint beszélgetésre emlékeztetett.
Gaunt elhúzta a száját, aztán ő maga ült le a
székbe.
– Megkérdezhetem, hogy mi a rangja, uram?
Az Áruló
68
– Komisszár ezredes.
– Értem, uram – biccentett az őrnagy, s a
rangnak kijáró szócskában ezúttal már nyoma
sem volt a gúnynak. – Ön nagyon
elővigyázatos.
– Egy olyan világban hajtok végre titkos
akciót, amit teljes egészében megszálltak a
Káosz erői. Ez a legkevesebb, őrnagy.
– Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni, uram.
Megkérdezhetem, hogy jutottak el idáig?
– Megkérdezheti, én viszont nem fogok rá
válaszolni.
– Hm… És az egységeik pozíciójáról
beszélhet?
– Amíg egy kicsit jobban meg nem ismerem
magát, erről sem fogok beszélni. De ha akarja,
nekiállhat számolgatni.
– Már megtettem. Egy tucatnyian vannak.
Gaunt hallgatott, mire Landerson lassan
bólintott.
Dan Abnett
69
– Maguk az előőrs. A felderítők. Megértem,
hogy nem beszélhet arról, hogy merre vannak
a fő erők, hány ember és páncélos…
– De?
– De legalább annyit mondjon, hogy mikor
kezdődik.
– Micsoda, őrnagy?
– A felszabadítás.
– A felszabadítás?
– Igen, uram.
Gaunt nagyot sóhajtott, aztán megcsóválta a
fejét.
– Attól tartok, az önök ellenálló sejtjei és a
Birodalmi Titkosszolgálat közötti
kommunikáció még a vártnál is kevésbé volt…
pontos.
– Ezt most nem értem – mondta Landerson.
– Egy tucatnyi specialista, őrnagy. Most
mondta, hogy még meg is számolta őket. Mi
Az Áruló
70
nem valami előőrs vagy felderítő alakulat
vagyunk, hanem… mi vagyunk, akiket vártak.
– Uram?
– Rajtunk kívül senki más nem jön, és mi
sem azért vagyunk itt, hogy a felszabadító
seregek útját egyengessük. Mind parancsot
követünk, és teljesítjük a kötelességünket.
Maguk fognak nekünk segíteni, hogy
észrevétlenek maradjunk, míg nem tudjuk
teljesíteni a missziónkat.
Landerson nagyon távolról hallotta Gaunt
szavait. Zúgott a feje, és tompa sajgást érzett a
mellkasában. Gyorsan leült a földre, és hátát
az egyik falnak vetette.
– Értem – mondta gépiesen. – Csak… azt
hittem…
– Tudom, hogy mit gondolt, és igazán
sajnálom, hogy egy csapásra szétzúztam a
reményeit. Viszont ennél több embert nem
küld a Birodalmi Gárda. És most azt
Dan Abnett
71
szeretném, ha mind tennénk a dolgunkat.
Kezdjük azzal, hogy maguk bejuttatnak
minket a városba. Meg tudja szervezni?
Landerson lassan ingatta a fejét.
– Ez most nemet jelent?
– Én csak… hát… nem erre számítottunk. Az
ezredes azt mondta, hogy… de… miféle
küldetés?
– Erről viszont biztos, hogy nem fogok
magának beszélni, Landerson őrnagy –
mondta Gaunt hűvösen. – Még csak utalni sem
fogok rá, amíg nem bízhatok meg jobban
magukban. És lehet, hogy még akkor sem.
Mindketten tartunk attól, hogy a másik esetleg
mégsem az, akinek mondja és mutatja magát.
Erre felesleges is több szót vesztegetni. Most
azt szeretném, ha a parancsnokától kapott
utasítások szerint járna el, és mihamarabb
elindulhatnánk. Ahogy már mondtam, Ballerat
ezredessel, vagy a közvetlen megbízottjával
Az Áruló
72
kell beszélnem. Vagy ha ez nem megoldható,
akkor egy másik ellenálló sejt parancsnokával,
ugyanebben a régióban. Ezenfelül azt is
elmondhatom, hogy hacsak nem kapunk
olyan, megbízható forrásból származó
információt, amelynek tükrében másként
kellene döntenem, szükségünk lesz egy
biztonságos útvonalra a Lectica síkságra. Az
utasításokat egyenesen a Hadjárat Ötödik
Hadtestének parancsnokától, Barthol Van
Voytz tábornoktól kaptam, s maga Macaroth
Hadúr hagyta őket jóvá.
– Szar duma! – köpött ki Landerson, és
felkelt a padlóról.
– Üljön le!
– Nekünk nem erre van szükségünk! A
Gereon nem erre várt!
– Üljön le!
Dan Abnett
73
Landerson ujjai karmokká görbültek, és
összeszorított fogakkal küszködött a
könnyeivel.
– Ezzel a szarsággal jönnek ide?! Valami
kicseszett titkos akció, amiről egy büdös szót
sem hajlandó elmondani?! Bassza meg! Mi itt
szenvedünk! Maga azt el sem tudja képzelni,
hogy milyen ez! Milliók haltak meg! Van róla
fogalma, hogy ezek a rohadékok mit műveltek
a népemmel?! Hogy mit művelnek a
népemmel minden pillanatban?!
– Igen – mondta Gaunt csöndesen.
– Nem hinném! És az invázió? A
mészárlások? A haláltáborok? A férgek,
amiket a húsunkban ültetnek, hogy rövid
pórázon tartsanak minket, mint az állatokat?!
A szentségtelen szövegek és a propaganda,
amit minden órában elharsog a
hangosbemondó, függetlenül attól, hogy
éjszaka van vagy nappal? Tudja, hogy milyen
Az Áruló
74
kevesen maradtunk, akik még képesek
valamennyire tisztán gondolkodni? Mi
vagyunk azok, akik mindennap vásárra
visszük a bőrünket, hogy életben tartsuk az
ellenállást! Minden napunk rettegés!
Bombázások. Rajtaütések. Nap mint nap
meghal valaki a bajtársaink közül. Már ha
szerencséje van, és nem tudják élve elfogni,
mert akkor elhurcolják, hogy kínvallatás során
szedjenek ki belőle mindent, amit csak tud!
Mit gondol, mi hajtott minket, hogy tovább
küzdjünk? Mi tartotta bennünk a lelket?
– A remény, hogy jön a felszabadító sereg.
– A felszabadító sereg! Pontosan! És most
kurvára baszhatjuk! Mindennap azért
imádkoztunk, hogy a Császár elküldje a
harcosait. Hatszáznégy nap óta ezért
imádkozunk. A mai lesz a hatszázötödik! A
Kínzatás hatszázötödik napja! Még naptárunk
is van róla. Egy kicseszett naptár! Hatszázöt
Dan Abnett
75
napnyi szenvedés, megaláztatás, véres
gyilkosságok…
– Őrnagy…
– Tudja, hogy mit csinálok én mindennap? –
törölte meg remegő kézzel a száját Landerson,
s a hangja alig volt több rekedt suttogásnál. –
Tudja, hogy a rohadt számvevők és tiszttartók
mire kényszerítenek? Engedélyt kaptam, hogy
az Ikonoklávéban dolgozzam. Megengedik,
hogy mindennap bemenjek abba a romba, ami
valamikor a városháza volt, s mindennap
tizenkét órán át egy nagy kalapáccsal törhetem
apró darabokra a birodalmi kultúra minden
kézzelfogható nyomát, amit ezek a rohadékok
csak össze tudnak szedni. Szobrokat,
plaketteket, jelvényeket, képeket,
domborműveket… Apró darabokra kell hogy
törjem őket. Porrá és péppé kell zúzzak
mindent, hogy nyoma se maradjon. És külön
kegy, hogy ezt tehetem! Ezért kaptam
Az Áruló
76
engedélyt, hogy legalább nappal szabadon
mozoghassak! A jó csahosoknak járó luxus!
Mert vagy ez van, vagy mehetek a
húskohókba. És a Császár látja a lelkem, akkor
már inkább Szent Kiodrus szobrait verem szét.
– Értem…
– Nem. Nem érti.
– Rendben! – emelte föl fekete bőrkesztyűs
kezét Gaunt. – Valóban nem értem. Még csak
nem is kapiskálom, hogy milyen lehet. A
fájdalom, a szenvedés, a kínok. A döntések,
amiket meg kellett hozniuk. A csalódottságát
viszont nagyon is értem.
– Ó, igazán? – mondta Landerson maró
szarkazmussal.
– Igen – biccentett Gaunt. – Azt akarták,
hogy mi legyünk az önök… megváltói. Azt
hitték, hogy a Hadjárat következő
stádiumában a Gereont és a környező
Dan Abnett
77
világokat szabadítjuk fel. Ez azonban nem így
van, és megértem, hogy ez milyen érzés lehet.
– Ugyan mit tudhat erről?
– Egyszer egy egész világot hagytam a Káosz
martalékául.
– És… mi történt vele?
– Megsemmisült. Azok az emberek azonban,
akiket sikerült elmenekítenem onnan, ezerszer
több birodalmi polgárt óvtak meg a
szenvedéstől, mint ahány ellenséggel végeztek
volna, ha hagyom őket a szülőviláguk
védelmében elesni.
Landerson szótlanul bámult a
gyertyalángba.
– Nem egy közülük most is itt van velem –
folytatta Gaunt. – Nézze, őrnagy, ez az
Emberiség Birodalma, ami ezer sebből vérzik.
A háború olyan dolog, aminek élei és sarkai
vannak, ami kemény, és sebeket ejt. Ha
tehetném, megpróbálnám megmenteni a
Az Áruló
78
Gereont, de nem tehetem, Nem ezért vagyok
itt. Idővel talán valóban ideérnek a
felszabadító csapatok. Nem az én tisztem,
hogy az idejét megmondjam, hisz én magam
sem tudom. Itt és most azonban küldetésünk
van, ami fontos a tábornoknak, a Hadúrnak, s
az egész Birodalomnak. Ami azt jelenti, hogy
magának a Császárnak is. Az, amire
készülünk, túlmutat ezen a bolygón.
– Menjen a pokolba!
– Valószínűleg így is lesz. De ha mi itt nem
járunk sikerrel, az veszélyeztetheti az egész
Hadjárat sikerét. Ez több mint száz lakott
rendszert jelent, Landerson. Talán azt akarja,
hogy ebben a szektorban minden egyes ember
lakta bolygó a Gereon sorsára jusson?
Landerson lassan visszaült a földre.
– Mit… mit akar tőlem? – motyogta.
– Azt, hogy…
Dan Abnett
79
Egy pillanatra elhallgatott, aztán a
fülhallgatójához nyúlt, ami alig volt nagyobb
mint egy gyöngy.
– Mi az, Beltayn?
Egy percig csöndben hallgatta az adjutánsát,
aztán felállt.
– A beszélgetésünket egy kicsit el kell hogy
halasszuk, őrnagy.
– Miért?
– Van itt egy kis gikszer.
Odakint teremtett lelket sem láttak. Minden
idegen eltűnt, s velük együtt Lefivre és
Purchason is. Landerson gyomra szemvillanás
alatt görcsbe rándult, de ahogy a nyomában
Gaunt is kilépett az épületből, mintegy
varázsütésre Mkoll bukkant elő a sötétségből.
– Jelentést!
Az Áruló
80
– Mozgás az úton, uram. A terepet
biztositottuk. Egyelőre Bonin és Mkvenner
jelentésére várok.
– Hol vannak a…
Landerson érezte a hangsúlyból, hogy a
komisszár ezredes foglyokat akart mondani,
de aztán meggondolta magát.
– Hol vannak az őrnagy úr emberei?
– Varl az egyik toldaléképületbe vitte őket,
uram.
– Kísérje oda hozzájuk az őrnagyot is!
– Több hasznomat vehetné itt, uram –
ellenkezett Landerson.
– Ez most nem…
– Tudja, hogy mivel áll szemben, uram?
– Hm… maradjon a közelemben, Landerson,
és mindig pontosan azt tegye, amire én és
Mkoll őrmester utasítjuk!
Az épületkomplexum kapuja felé indultak.
Két feketébe öltözött idegen – a lézerpuskás,
Dan Abnett
81
meg az, aki önként ajánlkozott, hogy az
őrnagyot megveri – kuporgott a kapu két
oldalán, s az álcaköpenyeikben Landerson
csak akkor vette észre őket, amikor már
közvetlenül melléjük ért.
Gaunt és az őrmester a fal mellett
lopakodtak tovább, s Landerson szó nélkül
követte őket.
Mkoll fülhallgatója – ez is alig volt több mint
egy gyöngyház fényű, apró füldugó –
felcsipogott, mire az őrmester egy pillanatra
lemaradt, aztán gyorsan felzárkózott mögéjük.
– Két csapatszállító az, uram. Errefelé
tartanak. Ven huszonhárom katonát számolt
meg, és kutyákat.
– Standard gépesített őrjárat – suttogta
Landerson. – Igazság szerint nem kellene
errefelé járőrözniük.
– Tudhatnak róla, hogy itt vagyunk? – húzta
föl a szemöldökét Gaunt.
Az Áruló
82
– Nem hinném, uram. Ha sejtenék, hogy
külvilágiak vannak a városban, minimum
megháromszoroznák az őrjáratok számát.
Nemrégiben volt egy robbantás, hogy elterelje
a figyelmüket erről a negyedről, de… lehet,
hogy pont emiatt mégis kiküldtek pár járőrt.
Az Ellenség nem ostoba.
– Ezt már mi is tapasztaltuk – mondta
komoran Gaunt.
– Őrültség lenne szemtől szemben
megtámadni egy gépesített járőrt, uram!
– Örülök, hogy eljutott a felismerésig,
őrnagy, hogy mit is jelent a titkos akció –
mondta Gaunt némi malíciával a hangjában. –
Kell egy hátsó kijárat, és már itt sem vagyunk.
Mi van arrafelé?
– Mezőgazdasági területek. Szántóföldek.
Csatornák. Nyílt terep.
– És amarra?
Dan Abnett
83
– Úgy fél kilométeren át sík terep, aztán
erdő.
– Az erdő jó lesz – biccentett Mkoll, és Gaunt
egyetértően bólintott.
– Sietnünk kell – mondta Landerson. – Ha
egyszer a vérebek szagot fognak – és biztos,
hogy szagot fognak –, akkor cseszhetjük!
Mkoll egy villanás alatt beleolvadt a
sötétségbe, Gaunt pedig Landersonnal a
nyomában visszasietett az épületkomplexum
kapujához.
– Indulunk, Rawne! – mondta halkan. – Az
őrjárat előtt kell, hogy elérjük az erdőt. Magáé
az elővéd.
– Meglesz.
– Larks! – fordult Gaunt a mesterlövészhez.
– Uram?
– Maga és Mkvenner lesznek a hátvéd.
Maguk biztosítanak minket, de csak akkor
nyithatnak tüzet, ha semmilyen más megoldás
Az Áruló
84
nincs. Jó lenne elkerülni a feltűnést, amíg csak
lehet.
– Igen, uram.
– A Császár vigyázzon magukra. Larkin!
Gaunt két embere ekkor vezette ki az
ellenállókat egy közeli romos épületből.
– Örülnék, ha visszaszolgáltatnák a
fegyvereinket! – mondta Landerson hűvösen.
– Szívesen, ha megígérik, hogy nem
használják őket – biccentett a komisszár
ezredes.
– Felfogtam, hogy mit jelent a titkos akció,
uram.
– Rendben. Mi történt magával, Varl? Pofára
esett?
Az egyik katona, aki Purchasonékat kísérte,
szélesen elvigyorodott. Az arca merő koszt
volt.
Dan Abnett
85
– Disznószar, uram. A kurva vérebek miatt.
Ha már választani kell, inkább magát
szagolják ki, uram, mint engem.
– Magának a lojalitás csak egy szó, ami l
betűvel kezdődik, igaz, őrmester? –
mosolyodott el Gaunt. – Adja vissza a
szövetségeseinknek a fegyvereiket!
– Igen, uram.
Landerson sokkal magabiztosabbnak érezte
magát, ahogy visszakapta a géppisztolyát. A
külvilágiakat követve ő is átmászott az
agrikomplexum kerítésén, aztán futásnak
eredt, az erdő felé.
A talaj egyenetlen volt, tele félig betemetett
árkokkal, alattomos kúszónövényekkel és
magasra felmagzott gyommal. Ahogy egy
pillanatra visszanézett a válla fölött, az
agrikomplexum mellett futó út
kanyarulatában megpillantotta az első
páncélos fényszóróit. A következő pillanatban
Az Áruló
86
akkorát esett, hogy úgy érezte, minden csontja
darabokra törik. Sikerült felbuknia egy
indában.
– Talpra, béna gak! – sziszegett rá egy
katona.
Egy nő.
– Mozogj már, mert letépem a golyóidat!
Landersonnak már volt szerencséje néhány
vérszomjas nőhöz az ellenállásnál, de ilyen
szabadszájúhoz még nem. Hitetlenkedve rázta
meg a fejét, aztán szó nélkül követte a
külvilágit.
Most már jobban ügyelt, hogy hová lép, de
ez lelassította, s utolsónak ért be az erdőbe.
A fák között szinte teljes sötétség honolt,
mivel a sűrű lombkorona eltakarta a hold és a
csillagok fényét. A nő nem ütött zajt, ahogy
átvágott a rothadó aljnövényzeten, s
Landersonnak megint az az érzése támadt,
hogy a kiképzésük ellenére ezekhez a
Dan Abnett
87
külvilágiakhoz képest olyan hangosak, mint
egy groxcsorda.
– Hasra! – mondta hirtelen a nő, s az őrnagy
azonnal engedelmeskedett.
Csak a lombok susogása, és a motorok távoli
duruzsolása hallatszott. Ahogy a szeme is
kezdett hozzászokni a sötétséghez, látta, hogy
Gaunt emberei ott gubbasztanak körülöttük.
– Mikor jönnek vissza az őrszemei? – súgta
oda a komisszár-ezredesnek.
Gaunt szó nélkül a szomszédos facsoport
felé mutatott. A magas, szótlan felderítő, és a
mesterlövész a fák mohával benőtt léggyökerei
között kuporogtak.
Hogy a fenébe érhettek ide ilyen gyorsan és
észrevétlenül?
Aztán… meghallották a kutyák csaholását.
Vad, éhes hang volt, csupa vérszomj és
gyűlölet. Egyetlen épelméjű állat sem ad ki
ilyen hangot. Landerson megdermedt.
Az Áruló
88
– Szagot fogtak – suttogta.
– Fenébe! – komorodott el Gaunt arca.
– Talán a parfüm illata – sóhajtott a
mögöttük ülő doktornő.
– Nem – rázta meg a fejét Landerson. – Vér.
Arra vannak idomítva, hogy azt szúrják ki a
leghamarabb.
Felemelte a kezét, amin már átvérzett a
kötés.
– Sajnálom, uram – mondta Gauntnak. –
Vigye beljebb az embereit az erdőbe! Én majd
magam után csalom őket.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt.
– De hát én vagyok az, akit kiszagoltak! Én…
– Nem. Ha szagot fogtak, egész éjjel a
nyomunkban lesznek, függetlenül attól, hogy
milyen ostobán vagy hősiesen dobja el
magától az életet. Ezt itt és most elrendezzük,
és gyorsan odébbállunk, mielőtt bárki az eltűnt
őrjáratot kezdené keresgélni.
Dan Abnett
89
– Maga nem ép – ingatta a fejét lassan az
őrnagy.
– Meglehet, de én vagyok a rangidős.
Gaunt szemei fenyegető, keskeny csíkká
szűkültek, aztán, mint aki elhatározásra jutott,
biccentett.
– Rohamkést használunk – mondta halkan az
embereinek. – A kutyákat intézzük el először.
Utána jöhetnek a katonák.
A feketébe öltözött birodalmiak hangtalanul
bólintottak, és Landersonnak egy pillanatig
megint az volt az érzése, hogy nem is
embereket lát, hanem elkárhozott lelkeket.
– Tanithért. Verghastért. A Császárért.
A kutyaugatás most már egészen közelről
hallatszott. Az agrikomplexum egyik külső
drótkerítése hangos reccsenéssel hasadt szét,
ahogy az egyik félpáncélos fogazott tolólapja
átszakította. A két csapatszállító reflektorai az
erdőig nyújtózó, elvadult szántóföldet
Az Áruló
90
pásztázták. Aztán lánccsörgés hallatszott, majd
a szabadon eresztett vérebek vad csaholása.
Eredetileg talán félvad masztiffok lehettek,
amiket aztán az Ellenség nevenincs
teremtményekkel keresztezett, s ezeket a
pokolkutyákat tenyésztette ki belőlük füstös,
vérrel és halállal teli kenneljei mélyén.
Hatalmas dögök voltak, súlyra, akár egy
felnőtt férfi, de a termetükhöz képest
meglepően gyorsak. Már nem ugattak, s ez a
csönd, meg a mancsuk tompa puffanásai még
a vérfagyasztó üvöltésüknél is félelmetesebb
volt.
Gaunt maga is hosszú, fekete álcafestékkel
bekent rohamkést húzott elő.
– Hadd jöjjenek – suttogta, de a hangja
minden katonához elért a fülhallgatókon
keresztül.
Az első véreb hangos hörgéssel tört át a
rothadó aljnövényzeten, aztán a vadállati hang
Dan Abnett
91
egy villanás alatt elhallgatott. Tompa, súlyos
puffanás hallatszott, aztán megint csönd lett.
A következő három kutya alig húsz
szívdobbanással később rohant be az erdőbe,
de ezek is elnémultak.
Aztán jött a többi – nyolc vagy kilenc
fenevad, lángoló szemekkel, habzó, acsargó
pofával –, s Landerson, aki éveken át szolgálta
a hazáját, mint hivatásos katona, s majd két
éve, mint ellenálló, érezte, hogy már nem bírja
magában tartani az üvöltést. Azt az üvöltést,
amit a családját és az életét védelmező ember
hallatott, amikor az ősvilág szörnyei rontottak
rá, hogy szétszaggassák.
Abban a pillanatban, ahogy a kutya
elrugaszkodott a földről, s Landerson maga elé
kapta a géppisztolyát, valami súlyos és fekete
rontott elő az egyik fatörzs mögül. Varl
őrmester volt az, aki a karabélyára feltűzött
Az Áruló
92
rohamkésével – mint egy lándzsával –
nyársalta föl a vérebet.
A dög görcsösen vonaglott, mint egy
megszigonyozott hal. Varl az oldalának
feszítette a lábát, kihúzta belőle a bajonettet, és
teljes erőből torkon döfte.
Landerson üvöltéséből nem lett semmi. Csak
egy halk sóhajra futotta az erejéből, aztán
reszkető kézzel eresztette le a géppisztolyát.
Nyálkás reccsenéseket hallott – mintha
valaki egy baltával hasogatna szét egy dinnyét
–, aztán fájdalmas hördülés hallatszott.
Ismét csönd telepedett az erdőre.
– Mind megvan? – kérdezte Gaunt, és
letörölte rohamkéséről a vért.
– Igen, uram – biccentett Mkvenner.
– Sérülések?
– Az egyik rohadék megharapott – sziszegte
Varl.
Dan Abnett
93
– Lehet, hogy a disznószar mégsem volt
olyan príma ötlet – vont vállat a nő, aki
korában becibálta Landersont az erdőbe.
– Örülj neki, hogy nem téged kapott el egy
körre, Criid! – vágott vissza az őrmester.
– Kuss legyen! – lépett közéjük Rawne. –
Még egy szó, és az egész mocskos csürhe tudni
fogja, hogy itt vagyunk!
– Már tudják – szólalt meg Mkoll. – Itt
jönnek.
– Tűzparancs – mondta Gaunt. – Felderítők a
jobb szárnyra! Brostin és Larkin! Maguké a két
csapatszállító. Maga pedig maradjon hátul,
doktornő!
– De…
– Mindenki más hátul marad. Csak az én
utasításomra nyitnak tüzet! Nem korábban. Ez
magukra is vonatkozik, Landerson őrnagy.
Mostanra már mindkét félpáncélos elhagyta
az agrikomplexum területét, s a nyílt térség
Az Áruló
94
kellős közepén jártak. A kutyák nem jöttek
vissza, s ez óvatosságra intette őket. Lassan
haladtak, s a keresőfények megállás nélkül az
erdőt pásztázták.
A harckocsik előtt vagy egy tucatnyi
excubitor haladt, a kezükben kibiztosított
perzselő.
– Vár… – suttogta Gaunt. – Még mindig
vár… a gyalogosok hadd jöjjenek be a fák
közé!
Most már nagyon közel jártak, s a
keresőfények az aljnövényzet sötétjébe
hasítottak. Landerson azt a gyomorforgatóan
fűszeres, édeskés illatot is érezte, ami minden
excubitort körülvett.
Képtelenség, hogy az összessel végezzenek!
Kétszeres túlerőben vannak, és akkor még nem
is számolta a félpáncélosokat.
Lassan a vállához emelte a géppisztolyát, s
némán figyelte, ahogy az első excubitor belép
Dan Abnett
95
a fák közé. A mozgásából jól látszott, hogy ő is
nyugtalan – az igazat megvallva eddig még
nem látott egyetlen excubitort sem, aki
nyugtalan lett volna. Ez számára is új volt.
Most már a rohadékok respirátorának
szörcsögő hangját is hallotta, ahogy megszűri
az emberek számára belélegezhető levegőt.
Az excubitor hirtelen eltűnt a szeme elől.
Valószínűleg megtalálta az egyik kutya
hulláját.
– Voi shet tgharr! – kiáltott hátra, és felállt.
– Most! – mondta Gaunt, azzal a
sorozatvetőjével lerobbantotta az excubitor fél
fejét.
Az erdő váratlanul fénnyel és hanggal telt
meg. Lézerfegyverek sivítása keveredett a
géppisztolyok kerepelésével, torkolattüzek
villantak, és lézersugarak cikáztak a sötétben.
Landerson döbbenten konstatálta, hogy az
első sortűz legalább négy ellenséggel végzett.
Az Áruló
96
Ő maga is tüzet nyitott, de a füsttől és
vízpárától egyre nehezebb volt bármit is
megcélozni. A lézersugarak felvillanásai egy-
egy pillanatra elegendő fényt szolgáltattak,
hogy megpróbálja célba venni valamelyik
excubitort, de egy pontos találathoz ennél
sokkal többre lett volna szükség.
Az ellenség is megpróbálta viszonozni a
tüzet, s a perzselők még a nedves
aljnövényzetet is lángra lobbantották. A
félpáncélosok is közelebb jöttek, s az első
tetejére szerelt villámszóró hosszú sorozatokat
lőtt az erdőre. Úgy tűnt, a lövészt nem nagyon
érdekli, hogy a saját bajtársait is eltalálhatja, s a
robbanólövedékek cafatokra szaggatták az
erdő szélén sorakozó fák nagyobb részét.
– A lámpákat, Larkin! – kiáltott Gaunt.
A mesterlövész Landersontól alig néhány
lépésre emelkedett fel a bokrok közül, és két
hajszálpontos lövéssel kiégette az első
Dan Abnett
97
félpáncélos reflektorait. A szikraeső egy régi
tűzijátékra emlékeztette az őrnagyot.
A következő lövés azt az excubitort érte, aki
a tetőre szerelt, mozgatható keresőlámpát
kezelte. Az iszonyatos erejű fénysugár hús- és
fémmasszává olvasztotta a fejét.
Larkin azonnal felpattant, és néhány
méterrel odébb keresett újabb lőállást.
Gaunt rohant el Landerson mellett, mindkét
kezében egy-egy sorozatvetővel, s azok, akik
eddig nem vették ki a részüket az
összecsapásból, most vele együtt igyekeztek az
erdő széle felé.
Ezek meg fogják támadni a páncélosokat! –
nézett utánuk döbbenten az őrnagy.
Mintha vad jégeső vert volna végig az erdőn
– faágak roppantak ketté, megperzselt levelek,
föld, ficelén és vér szaga itatott át mindent.
Landerson már rég szem elől tévesztette az
embereit, így egyedül kúszott a legközelebbi
Az Áruló
98
kidőlt fatörzs takarásába, s igyekezett az
eddiginél valamivel jobb lőállást keresni.
– Brostin! – üvöltötte Gaunt. – Az első
tankot!
A tagbaszakadt külvilági, aki úgy nézett ki,
mint egy börtöntöltelék, magabiztos léptekkel
indult a félpáncélosok felé, kezében a
géppuskával, amit úgy dédelgetett, mint egy
büszke apa az újszülött gyermekét. Amint
lőtávolba ért, kihajtotta a fegyverlábakat, aztán
betárazta a derekára és vállára erősített
lőszerhevederek egyikét.
A hosszú sorozatok a tank páncélozott
burkolatába martak, s a harckocsi
megrázkódott. Landerson értetlenül nézte,
ahogy Brostin a legjobban páncélozott részt, a
motorblokkot veszi tűz alá, ahelyett, hogy az
utasteret vagy a platón álló lövészt célozná.
Ennek így nincs semmi…
Dan Abnett
99
A páncéltörő lövedékeknek végül csak
sikerült átütniük a vaskos plasztacél
lemezeket, és berobbantották az
üzemanyagtankot. A fémlapok sikoltva
hasadtak szét, s a tűz pillanatok alatt minden
éghetőt elemésztett. Két excubitor próbált
kimászni az utasfülkéből, de a lángok őket is
elnyelték. A lövésznek nyoma sem volt.
– A Császárra… – suttogta Landerson
döbbenten.
– Brostin ért a tűzhöz.
A mesterlövész sietett el mellette, és hosszú
csövű lézerpuskájával újabb célpontot keresett.
Larks. Larkin. Valahogy így nevezte a
komisszár ezredes.
– Piszkálta is a csőrét, hogy nem hozhatta el
a kedvenc lángszóró… hopsz!
Olajozott mozdulattal emelte célra a
fegyverét, és lőtt le egy újabb ellenséges
pribéket.
Az Áruló
100
Jobb kéz felől lézersugarak kezdtek
záporozni az excubitorokra. Vagy négyet egy
pillanat alatt lekaszáltak – mellkasok és
végtagok égtek össze, s megperzselt fém és bőr
fojtó bűze ülte meg az erdőt.
Az egyik lövés egy perzselőt talált telibe, és a
fegyver energiacellája felrobbant, eleven
fáklyává változtatva a gazdáját.
A fák közül Boni, Mkvenner és Mkoll
bukkantak elő, s pillanatok alatt végeztek az
őrjárat megmaradt katonáival. A másik
félpáncélos tolatni kezdett, aztán a túloldalról
Rawne bukkant elő a fák közül, és egy
robbanótöltetet hajított a motorblokkra.
Landerson ismét hasra vágta magát, ahogy a
tank felrobbant, és törött fémdarabok tarolták
le az aljnövényzetet. Érezte, hogy a szíve majd
kiugrik, s vadul kapkodja a levegőt.
Dan Abnett
101
Mennyi ideig tartott? Harc közben az ember
elveszti az időérzékét, de… ez akkor sem volt
több egy percnél.
Egy perc alatt végeztek egy egész gépesített
járőrrel.
– Tüzet szüntess! – kiáltotta Gaunt.
Az erdő úgy festett, mint egy igazi csatatér.
Égő roncsok, széthasadt fák, füst, vér, bűz,
halottak.
– Eltüntessük őket, uram? – kérdezte Varl.
– Nem. Mi tűnünk el innen. Mozgás!
– Kettes oszlopba! – csattant fel Rawne. –
Futólépés! Maga is, Varl! Nem érdekel, hogy
megharapták! Így járnak az állatbarátok!
Gyerünk! Maguk se maradjanak le, őrnagy!
– Maradjanak mellettem! – súgta oda
Landersonnak a mesterlövész, és bátorítóan
elmosolyodott. – És ne aggódjon! Az Ellenség
még nem talált ki olyat, ami képes lett volna
elintézni Hlaine Larkint!
Az Áruló
102
– Rendben – zárkózott föl mellé az őrnagy, és
igyekezett tartani a tempót.
Larkin a korához képest igencsak fürge volt.
– Hogy hívják, őrnagy úr? – szólt hátra a
válla fölött Larkin.
– L… Landersonnak.
– Ne maradjon le Landerson őrnagy! Vár
ránk az erdő!
– Az erdő?
– Mi tanithiak vagyunk – vigyorodott el
Larkin. – Az erdő a barátunk.
Dan Abnett
103
HÁROM
A kezdetektől megtagadták tőle, hogy a
nevét vagy rangját használják, amikor
megszólítják. Pheguthnak hívták, ami – ahogy
az életőrzője elmondta – valami olyasmit
jelentett alsógótra fordítva, hogy „az, aki
elárulja a fajtáját”, vagy „az, akinek az árulás
az élete”. Csak talán nem ennyire szabatosan
megfogalmazva.
Szitokszó volt, amit hétköznapi
körülmények között nem használtak. Átok.
Tabu.
Az Áruló
104
Arra gyorsan rájött, hogy azért hívják igy,
hogy jelezzék, minek tartják. A szemükben
féreg volt, söpredék, kitaszított pária.
Ez ellen nem is volt kifogása. Tudta jól, hogy
micsoda, és hogy mennyit ér nekik, s annál
rosszabbat mint hogy árulónak titulálják, nem
nagyon tehettek vele.
– Ébredj, pheguth! – parancsolta az
életőrzője.
– Már ébren vagyok.
– Hogy szolgál az egészséged ma reggel?
– Még most is pheguth vagyok, ha erre vagy
kíváncsi. Az életőrző egyik ablakot a másik
után nyitotta ki, s beengedte a napfényt.
A pheguth kelletlenül hunyorgott.
– Nem várhatnánk ezzel még egy kicsit?
Pokolian fáj a fejem, és a fény bántja a szemem.
Az életőrző behúzta a spalettákat, s ehelyett
a falba szerelt, apró lámpákat kapcsolta be.
Dan Abnett
105
– Gondolom, a transzkódolás miatt van –
mondta halkan.
– Én is azt hiszem.
Az életőrzőjét Desolane-nek hívták. Két
méter magas, karcsú, hosszú combú lény volt,
de nem lehetett eldönteni róla, hogy milyen
nemű. Tökéletesen illeszkedő, kék-fekete
testpáncélt viselt, mely úgy csillogott, mint a
madarak szárnytollai a napfényben. A válláról
félig áttetsző, szürke köpeny hullt alá, mely
mintha önálló akarattal bírt volna, s úgy
kavargott a teste körül, mint a füst. A pheguth
néha arról sem volt meggyőződve, hogy a
köpeny egyáltalán a páncélhoz van erősítve. A
vékony anyag nem takarta el teljesen a lény
hátára szíjazott, hajlított pengéket.
Azóta, hogy a Gereonra szállították –
immáron hat hónapja – Desolane volt a
pheguth állandó társasága, s a férfi kezdett
úgy gondolni rá, mint emberi lényre. Persze
Az Áruló
106
ehhez igencsak tágan kellett értelmeznie az
ember fogalmát.
Ma reggel például nagyon nehéz volt nem
észrevenni az idegen jegyeket – például, ahogy
a hosszú lábak térdben épp az ellenkező
irányba hajlottak, mint egy embernél, és a
lábfejek nem ujjakban, hanem patákban
végződtek.
S persze ott volt az arca. Igaz, soha nem látta
az arcát, de erre nem is lett volna lehetősége,
hiszen az életőrzője mindig csiszolt
bronzmaszkot viselt, ami mintha egybenőtt
volna az arcával. Csak a szemeknek, és a
homlokából sarjadó apró szarvaknak volt
nyílás vágva a maszkon.
A szemei – ragyogó, vízkék szemek –
azonban nagyon is emberiek voltak, s a
pheguthot egy fiatal gárdatisztre
emlékeztették, aki valaha mellette szolgált.
Dan Abnett
107
Emberi szemek voltak, bár ott helyezkedtek el,
ahol egy embernek a pofacsontja található.
– Óhajtasz enni? – kérdezte Desolane.
– A gyomrom még mindig émelyeg –
sóhajtott a pheguth. – Nem hiszem, hogy most
bármit is bevenne.
Néha eltűnődött rajta, vajon hogy
táplálkozik az életőrzője. Azon a maszkon nem
volt szájnyílás.
– A transzkódolás?
A férfi megborzongott, és szótlanul bólintott.
– Figyelmeztettek minket, hogy a
transzkódolás komoly fizikai és szellemi
megpróbáltatást jelenthet – mondta Desolane.
A hangja lágy volt és magas, akár egy nőnek,
s talán ez volt az egyik oka, amiért a pheguth
nem tudta eldönteni, hogy milyen nemű is az
őre.
– Figyelmeztettek minket, hogy… beteg
lehetsz tőle. Ha óhajtod, szólok a fyzika egyik
Az Áruló
108
mesterének, egy tudósnak, aki megvizsgálhat.
Talán képes lesz valamit enyhíteni a
fájdalmaidon.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Felhívták
a figyelmemet rá, hogy semmi nem lassíthatja
vagy zavarhatja meg a transzkódolást. Ha
létezne olyan szer, ami mellékhatások nélkül
segíthetne, már nyilván megkaptam volna.
– Legalább egy italt hadd hozzak!
– Azt megköszönöm – biccentett a pheguth.
– Egy csésze…
– Gyenge fekete tea, fahéjjal – fejezte be a
mondatot helyette Desolane.
– Egészen jól ismersz – mosolyodott el a
férfi.
– A feladatom része, hogy jól ismerjelek,
pheguth.
– Te minden kívánságomat a lehető
leggyorsabban és legpontosabban teljesíted –
mondta a férfi, némi hitetlenkedéssel a
Dan Abnett
109
hangjában. – Nem egy szárnysegédem volt, de
egyikük sem fordított ennyi gondot és
figyelmet rám. Néha azon tűnődöm, hogy
miért vagy ilyen figyelmes velem.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Desolane.
– Én a ti leggyűlöltebb ellenségetek
seregében szolgáltam, mint vezérkari tiszt, míg
te… már ne vedd sértésnek, de még azt sem
tudom biztosan, hogy te mi vagy, Desolane.
– Te pheguth vagy, atturaghan…
– Ha nem tévedek, ez megint olyasvalami,
aminek a jelentését valószínűleg nem akarom
tudni.
– Te az Örök Ellenséget szolgálod, hús vagy,
amit szét kell hasítani, vér, amit ki kell ontani.
Én az Anarch falkaharcosa vagyok, s több mint
száz csatában szereztem dicsőséget. A Felsőbb
Hatalmak kedvelnek, s a Káosz szelei olyan
bűbájjal ajándékoztak meg, mely segített, hogy
elérjem az életőrző titulust, s az Anarch
Az Áruló
110
személyes testőrségének is a tagja lehessek.
Szinte bármilyen körülmények között az lenne
a feladatom – s én magam is így ítélném
helyesnek –, hogy a ketrapengéimmel ontsam
ki a beleidet.
– Szinte bármilyen körülmények között?
– Kivéve ezt. Ezt a bizarr és párját ritkító
helyzetet. Most minden kérésed hibátlanul kell
teljesítsem.
A pheguth elmosolyodott, és megrázta a
fejét.
– Ez még mindig nem magyarázza meg,
hogy miért.
– Mert ezt a parancsot kaptam. Mert ha
hiányt szenvedsz, vagy baj ér, maga az Anarch
fogja lenyúzni a bőröm, rituálisan felvágni az
ereimet, kivéreztetni… majd kivágni és felfalni
a májam.
– Ez kielégítő válasz volt – biccentett a
pheguth.
Dan Abnett
111
– Szeretsz velem csúfolódni, nem igaz,
pheguth?
– Mostanában csupán ennyi jut ki nekem az
élvezetekből.
– Akkor megengedem, hogy ezt tedd. Most
még. Sima mozdulattal kelt föl, és indult az
ajtó felé.
– Hozom a teádat.
– Megtennéd, hogy előbb elengedsz?
Desolane egy pillanatra megállt a szoba
ajtaja előtt, majd bólintott.
– Hogyne – mondta, majd a füstköpeny alól
előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a meztelen
férfit a fémkerethez rögzítő
adamantiumpántokat.
Egy órával később Desolane kikísérte a
szobából, le egy lépcsősoron, s át a torony
huzatos folyosólabirintusán. A pheguth fázott
Az Áruló
112
egy kicsit, mivel csupán egyszerű, zsákvászon
ruhát és papucsot viselt, amit minden este
elvettek tőle, s csak reggel kapott vissza.
Ahogy leértek a nagy, központi csarnokba,
melyet káoszlobogók és jelvények díszítettek,
a pheguth automatikusan jobbra fordult, s már
indult volna a terem felé, ahol a transzkódolás
folyt, amikor az életőrzője megállította.
– Ma nem arra megyünk.
– Ma nem lesz transzkódolás?
– Nem, pheguth.
– Mert beteg leszek tőle?
– Nem. Ma valami mást kell tenned. Az
Omnipotentát parancsa szerint.
– Mi… miről van szó?
Két őrszem jelent meg a hallban –
mindketten emberszabásúak voltak, de a
csavart szarvaikat, és a furcsa szögben hajló
lábaikat a vértezetük sem tudta elrejteni. Egy
kék köpenyt hoztak a pheguthnak.
Dan Abnett
113
– Mostantól ez is része a ruházatodnak –
tette hozzá Desolane.
A férfi a vállára vette a köpenyt, és érezte,
hogy a szíve hevesebben ver.
Desolane kivezette az udvarra, s a Lectica
Fellegvára úgy tornyosult fölébük, mint egy
irdatlan sziklaszirt. A kosszarvas őrszemek
előttük jártak, s minden ajtót szélesre tártak. A
pheguthban most először tudatosult, hogy a
kísérőjének hatalma van.
Ahogy kiléptek az árkádsor alól, egy
szakasznyi excubitor emelte előttük
tisztelgésre a perzselőjét.
Odakint egy páncélozott csapatszállító várt
rájuk.
– Hová megyünk?
– Csak szállj be! – intett neki Desolane.
Az Áruló
114
Több mint egy órán át haladtak a
hegycsúcsok között, majd ráfordultak egy
négysávos országútra, melyen látszott, hogy
csak nemrégiben javították ki.
Egy szakasznyi excubitor kísérte őket egy
félpáncélossal, a levegőből pedig csapott
szárnyú, állítható hajtóművel felszerelt
gyilokhajók biztosították őket.
– Van egy feladat – mondta hosszas hallgatás
után Desolane, aki a jármű egyik bőrrel
bevont, faragott karfájú foteljében ült.
– Egy feladat?
– Amihez szükség van a jelenlétedre.
– Tetszeni fog?
– Ez nem szempont.
Kiégett városokat hagytak maguk mögött,
amiket a Birodalom ellenségei – az elrettentő
példa kedvéért – olvasztárfegyverekkel
semmisítettek meg. A lakótömbök félig
Dan Abnett
115
elolvadt gyertyákra hasonlítottak, az utak egy
jéggé dermedt tenger hullámaira.
A konvoj végül egy masszív gátnál állt meg,
ami két hegyvonulat között húzódott.
Hűvös reggel volt, de a lassan gomolygó
párafüggönyön itt-ott már átszüremlett a
napfény.
A gát tetején közel háromszáz fegyveres
sorakozott fel, s a szélben díszes lobogók
csattogtak.
Ahogy kiszállt a kocsiból, a pheguth fázósan
húzta össze magán a köpenyét, s eközben
szemügyre vette a közelben várakozók
csoportját. Csupa díszes ruha, elegáns ékszer,
állig felfegyverzett testőr – úgy tűnt, fontos
személyiségek gyűltek ma itt össze.
Nagykövetek, katonatisztek, elöljárók,
krónikások, s mindegyiküket a saját életőrzője
kísérte.
Az Áruló
116
A díszes társaság kellős közepén pedig maga
Izidor Sek Inkarnátusa, az Omnipotentát állt.
– A Császárra! – csúszott ki a pheguth
száján, ahogy megpillantotta.
A körülöttük álló excubitorok ezt hallva
felhördültek, és a maguk durva, torokhangú
nyelvén szitkozódtak.
– Ezt ne mondd még egyszer! –
figyelmeztette nyugodt hangon Desolane.
– Sajnálom – szabadkozott a pheguth. – Régi
beidegződés.
– Erre gyere!
Desolane a prominens gyülekezethez
vezette, de félúton elébük jött a többi életőrző,
s a saját udvariassági kódexük szerint
üdvözölték egymást.
Olyan volt, mint valami ott rögtönzött, bizarr
színi előadás, némi fenyegetőzéssel, régi
sérelmek felhánytorgatásával, ősi eskük
Dan Abnett
117
felemlegetésével, fegyverek csörgetésével. Az
egyikük még vészjóslóan morgott is.
Sek megvárta, míg a ceremónia véget ér,
aztán magához intette a pheguthot.
A férfi már kétszer találkozott az
Omnipotentáttal – először, amikor a Gereonra
érkezett, másodszor pedig a transzkódolás
kezdete előtti éjszakán.
Sek helytartója alacsony, elhízott férfi volt,
megereszkedett izmokkal és petyhüdt bőrrel.
Hosszú, fekete köntöst és szürke kámzsát
viselt. Sápadt, szőrtelen arcán örökké megvető
kifejezés ült, s bárki sokkal inkább nézhette
volna helyi papnak, mint az Anarch
tejhatalmú gereoni kormányzójának.
Semmi félelmetes nem volt benne, s a
pheguth épp ezért tartott tőle annyira. Egy két
és fél méteres minótaurosz állt mögötte, s
tartott fekete napernyőt az alacsony férfi feje
Az Áruló
118
fölé, mögöttük pedig féltucat erőpáncélos
káoszgárdista várakozott tiszteletteljesen.
Annak ellenére, hogy a hatalmának
semmiféle látható, kézzelfogható forrása nem
volt. Csak egy alacsony férfi, egy napernyő
árnyékában.
– Üdvözöllek, pheguth! – mondta.
A hangja olyan volt, mint egy roppant éles
kés, ami épp egy szaténlepedőt hasít ketté.
– Magir mágus – hajolt meg mélyen a férfi,
ahogy azt Desolane jó előre meghagyta neki.
– Ketten is vannak itt, akikkel szeretném, ha
találkoznál – folytatta az Omnipotentát. – A
következő hónapok során sok időt fogsz a
társaságukban tölteni.
– És a transzkódolás? Már ha bátorkodhatom
megkérdezni, magir mágus.
– Az is folytatódik majd. A transzkódolás
sikere mindennél fontosabb. Ha nem így
Dan Abnett
119
lenne, nem lenne értelme életben tartani téged.
Gyere velem!
– Parancsod szerint, magir mágus.
Az Omnipotentát jelére valami hatalmas és
nőnemű mászott elébük. Úgy festett, mint a
történelem előtti idők Földanya szobra, s
minden arcvonása eltűnt a hájhurkák és a lógó
bőr redői között. Apró, sötét gombszemei is
alig látszottak, s a szája, mint két vaskos
hernyó ült az arca közepén. Széles karimájú
kalap óvta a bőrét a napsütéstől, s irdatlan,
amorf idomait zöld és ezüstszín selyemszövet
fedte – ha nem is takarta el teljesen.
Négy törpe növésű, roppant izmos szervitor
cipelte a hordszéket, s két életőrző – magas,
csontsovány nők, hosszú ujjaik végén beépített
fémpengék – kísérte.
– Íme, ez itt Idresha Cluwge, az Anarch
Főetnológusa. A következő hetekben számos
alkalommal fogsz vele beszélni.
Az Áruló
120
– Én… – kezdte a pheguth, de az óriási
csigára hasonlító nőszemély belefojtotta a szót.
Ugyanazt a torokhangú, durva hangzású
nyelvet beszélte, mint az excubitorok, de a két
életőrzője azonnal, kórusban fordította a
szavait alsógótra.
– Ez lenne a pheguth, Izidor? Milyen
érdekes. Hiszen ez csak egy apró férfi. Nem
úgy néz ki, mint ahogy egy hadvezért
elképzelünk.
– Te sem nézel ki etnológusnak, úrnőm –
válaszolta a pheguth. – Bár valójában
sejtelmem sincs, hogy az micsoda.
A két életőrző felszisszent, és begörbített,
acélkarmos ujjaik fölött vicsorogtak rá.
– Talán vétettem a protokoll ellen? –
kérdezte a pheguth szárazon.
– Mutass tiszteletet, különben én magam
öllek meg – mondta Desolane halkan.
– De akkor fölfalják a májad…
Dan Abnett
121
– Megkockáztatom. A Főetnológus fontos
személy, s te minden körülmények között
kellő tiszteletet fogsz tanúsítani iránta.
– Azt legalább megtudhatom, hogy mi egy
Főetnológus feladata?
A nőforma lény reszelős böffenésekre
hasonlító szavait a két életőrző fordította
ismét.
– Az én feladatom, hogy minél pontosabban
megismerjem az ellenség szokásait és
kultúráját.
– Idővel majd világossá válik, mit is jelent
mindez – szólt közbe Sek, majd az intésére egy
másik alak lépett elő a díszes csoportból.
Egy emberférfi volt az, s a pheguth azonnal
látta, hogy egy harcossal áll szemben. Széles
hát és vállak, erőteljes testfelépítés – a férfi
irigylésre méltóan jó kondícióban volt.
Egyszerű, rangjelzés nélküli, bőr egyenruhát,
és vasalt csizmát viselt. Az arcát simára
Az Áruló
122
borotválta, a fején pedig – amin tucatnyi régi,
rituális heg éktelenkedett – egyetlen hajszál
sem nőtt.
A harcos lehúzta az egyik kesztyűjét, és
kinyújtotta meglepően rózsaszín és lágy kezét
a pheguth felé.
– Azt hiszem, az önök Impériumában az
egyik harcos kézfogással üdvözli a másikat –
mondta kicsit akadozva, de választékosan,
alsógót nyelven.
– Igen – rázta meg a pheguth a kinyújtott
kezet. – Vagy tisztelgünk.
– Sajnálom, de azt nem tehetem. Kezet
rázhatunk, de nem tiszteleghetek önnek.
Abból csak baj származna, és sokaknak
feleslegesen kellene kivágni és felfalni a máját.
– Hogy szólíthatom, uram? – mosolyodott el
a pheguth.
– Mabbon etogaur vagyok. Az etogaur
egyfajta cím.
Dan Abnett
123
– Tudom – biccentett a pheguth. – Rangot
jelölnek vele. Körülbelül az ezredesi rang
megfelelője.
– Így igaz. De nem ezredes, hanem tábornok.
– Ez a Vértestvériségben használt rang.
– Pontosan – biccentett Mabbon.
– De… ön maszk nélkül van itt, és a kezén
sem láttam a rituális sebhelyeket.
– Sokat tud, uram, – biccentett a
tagbaszakadt tar férfi, és visszahúzta a
kesztyűjét.
– Tudja, valaha én is tábornok voltam.
– Tudom.
– Mi is… beszélgetni fogunk? Mabbon
ünnepélyesen bólintott.
– Ennek módfelett örülök, uram. Talán egy
nap még a pheguth szó jelentését is
megtárgyaljuk.
Mabbon egy pillanatig tűnődve félrenézett,
aztán halvány mosollyal biccentett.
Az Áruló
124
– Ha a szükség úgy hozza, még arra is sor
kerülhet. A pheguth ismét az Omnipotentát
felé fordult.
– Végeztünk, magir mágus?
– Még távolról sem. Az Anarch fennhatósága
alatt álló bolygók közül kilenc nem
rendelkezik a szükséges vízforrásokkal.
Szomjaznak. Ma itt egy olyan szertartást
hajtunk végre, aminek a segítségével Gereon
vízkészleteivel megsegítjük ezeket a világokat.
Ezt már négy különböző helyen hajtottuk
végre ezen a bolygón, de azt akarom, hogy ez
alkalommal te is végignézd.
– Egy újabb próba, – Természetesen. Őrök! A
tartályt!
A helytartó a gát széléhez sétált – nyomában
a testőreivel és a minótaurosszal –, a pheguth
és Desolane pedig követték.
Dan Abnett
125
– Nyolcmilliárd köbméter ivóvíz – mondta –,
amit háromnaponként tisztítanak. Tudod,
hogy mi az a jehgenesh?
– Nem, magir mágus.
Az Omnipotentát elmosolyodott, amitől egy
pillanatig félő volt, hogy szétmállik az arca.
– Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy
„az, ami kiissza a tengereket”. Ami a
valóságban is pontosan így van. Igaz, a név
nem tesz említést a hipertérről, de ez már más
lapra tartozik.
Két bestia – kecskefejű, agyaras, félállat-
félember lény – sietett oda hozzájuk. Egy
tartályt cipeltek, amiben körülbelül
háromliternyi zöld folyadék volt. A pheguth
egy pillanatig tisztán látta, hogy valami
mozgott a tartályban.
Az Omnipotentát elvette a szolgáktól a
tartályt, és a pheguthnak nyújtotta.
Az Áruló
126
– Ne tévesszen meg a jelenlegi mérete. Ez
még alvó, kifejletlen példány. A vízben majd
megnő. Alapvetően ez egy hatalmas állkapocs.
Az egyik oldalon beszívja a vizet, a másik
oldalon kiengedi. A jehgenesh a hipertér egyik
teremtménye, s a víz, amit magába szív, a
szent hipertéren át jut el egy másik helyre.
Például Anchisus csontszáraz világára.
– Így fosztjátok hát ki a világokat – mondta a
pheguth, s a szemét egy pillanatra sem vette le
a tartályról.
– A sok mód közül ez csak az egyik.
– De… akkor ez az oka, hogy annyi világot
találtunk kiszipolyozva? A helytartó bólintott.
– Ezek a lények nemcsak vizet, hanem olajat,
prométheumot, sőt egyes gázfajtákat is
képesek elnyelni. Ugyan miért foglalnánk el
egy világot, ha nem használjuk ki az
erőforrásait?
A pheguth megborzongott.
Dan Abnett
127
– Igen… ez tökéletesen logikus. Mit kell
tennem?
– Nyisd ki a tartályt, és engedd szabadon a
benne levő lényt!
– Hogy bebizonyítsam a hűségemet?
– Ez csupán egy lépés a hűség felé vezető
úton. Igaz, fontos lépés.
A pheguth lassan lecsavarta a tartály tetejét.
Erezte, ahogy a zöld folyadékban lapuló lény
megrázkódik, aztán megérezte a szagát, és
könnybe lábadt a szeme. Olyan volt, mint az
ezeréves, porladó csontoké, vagy a tökéletesen
halott sivatagé.
– Gyorsan! – parancsolta a helytartó. –
Különben téged fog elnyelni.
A pheguth megfordította a tartályt, és a
vízbe öntötte a tartalmát. A zöld lével együtt
az a valami más is a víztározóba került, bár a
pontos alakját képtelen volt kivenni.
Az Áruló
128
– Két nap – mondta Desolane. – Aztán
növekedésnek indul.
– Most szeretnék visszamenni a Fellegvárba
– mondta a pheguth fáradtan.
Dan Abnett
129
NÉGY
Gaunt kinyitotta a szemét.
A láthatár peremén már ott volt a holnap
ígérete, de a lombkoronán vajmi kevés fény
szűrődött át. Az erdő örök, nyirkos
félhomályba burkolózott, s a hajnali pára
lőporfüstként gomolygott a fák között.
A tisztást, ahol letáboroztak, előző éjjel
találták, s így legalább egy pár órát viszonylag
nyugodtan tudtak aludni. A komisszár ezredes
félálomban szenderegte végig ezt az időt, s a
katonák nyugodt, egyenletes légzése egyfajta
Az Áruló
130
meditatív állapotba ringatta. Kadétkora óta
tudta, hogy a gyakori őrségváltás és a
folyamatos harckészültség közepette nem
sokan tudnak elaludni, de a legtöbb katonában
gyorsan kialakul a képesség, hogy néhány
percre elszenderedjen. Egy kis felületes
szunyókálás, amiből gyorsan magához tér az
ember, s bár nem annyira pihentető, mint az
alvás, de a semminél több.
Fél szemmel aludni – ahogy Colm Corbec
szokta volt mondani.
Az ilyen csöndes percek voltak azok, amikor
Gaunt a leginkább hiányolta Corbecet.
Mkvenner állt fölötte, s a szikár tanithi olyan
csöndes és mozdulatlan volt, mintha maga is
az erdő része lett volna.
– Mi az? – suttogta Gaunt.
– Minden rendben, uram, de… itt az ideje,
hogy odébbálljunk.
Dan Abnett
131
Gaunt nehézkesen feltápászkodott, és
kelletlenül csinált néhány nyújtást, hogy
átmozgassa elgémberedett izmait.
Az éjszaka meglehetősen hűvös volt, de
ellenséges területen nem gyújtottak tüzet.
Egy jókora fának vetett háttal Beltayn, Varl
és Larkin már reggeliztek – épp egy adag
levessel birkóztak, amit az önmelegítő tasakból
szürcsöltek. Alig néhány lépésre tőlük Brostin
még mindig húzta a lóbőrt, s az álcaköpeny
alatt úgy ölelte magához a géppuskáját, mint
egy imádott asszonyt.
– Beltayn! – szólt oda Gaunt a
számysegédjének. – Ébresszék fel Brostint!
Tona Criid valamivel odébb ült, egy kidőlt
fatörzsön. A lézerkarabélya alkatrészeit
tisztogatta, s közben a fél szemét mindig a
három helybélin tartotta.
Az ellenállók úgy aludtak a bokrok alatt,
mint három kis kölyök, akik éjnek évadján
Az Áruló
132
eltévedtek az erdőben, és kénytelenek voltak
idekint éjszakázni.
Gaunt kivett három fejadagot a saját
ellátmányos táskájából, és odavitte őket
Criidnek.
– Pár perc múlva ébressze fel őket, és
ügyeljen rá, hogy ezt megegyék!
– Értettem – biccentett a nő, és nem fűzött
megjegyzést ahhoz, hogy a parancsnoka a saját
készleteiből látja el a helyieket.
– Aludt valamennyit? – kérdezte Gaunt.
Tona minden alkatrészt áttörölt, majd a
helyükre csúsztatta őket. Oda sem kellett
néznie, a kezei maguktól is tudták a dolgukat.
– Nem sokat.
– Semmit?
A nő kelletlenül megrázta a fejét.
– Caff és a gyerekek… nem lesz velük semmi
gond. Ugye maga is tudja, Tona?
– Igen, uram.
Dan Abnett
133
– Azért mondja ezt, mert bízik a szavamban?
– Azért mondom ezt, mert bízom a
szavában, uram.
Tona verghasti volt, a párja Caffran, tanithi.
Mindketten kiváló katonák, a sereg legjobbjai
közül valók. Erre a küldetésre is mind a ketten
jelentkeztek, s Gauntnak száznál is több
remek, kipróbált és megbízható ember közül
kellett végül alig egy tucatnyit kiválasztani.
A komisszár ezredes végül úgy döntött,
hogy Caffran helyett Feygort, Rawne jobb
kezét hozza magával.
Caffran és Tona ugyan nem voltak házasok,
de a kettejük románcáról már legendákat
költöttek a seregben. Vervunhive romjai között
találkoztak, s innen menekítettek ki két
kisgyereket, akiket azóta is a sajátjaikként
neveltek. A kisfiúk a sereget kísérő
személyzettel utaztak, de Caffrant és Criidet
tekintették a szüleiknek.
Az Áruló
134
Gaunt nem engedhette, hogy mindketten
eljöjjenek egy olyan küldetésre, amit a
Departmento Tacticae egyértelműen öngyilkos
akciónak minősített.
Gaunt se Bonint, se Mkollt nem látta, de
biztos volt benne, hogy a két felderítő most is a
környéket fürkészi, némán és észrevétlenül.
Rawne és Feygor Ana Curth társaságában
üldögélt egy mohos sziklatömb mellett. A
doktornő épp injekciót adott nekik.
Curth tulajdonképpen sebész volt, de
Vervunhive pusztulása után ő maga is belépett
a seregbe, ahol mindig nagy szükség volt
szakképzett orvosokra. Technikai értelemben
véve már nem volt civil, de katonai kiképzést
sem kapott. Ennek ellenére volt benne kurázsi,
jó kondícióban volt, és az indulást megelőző
hetekben Gaunt utasítására Mkoll és
Mkvenner gondoskodtak róla, hogy a nő is
átessen az alapvető kiképzésen.
Dan Abnett
135
Mindenképpen kellett egy orvos az
alakulatba, és Dorden, az ezredorvos már nem
volt elég fiatal egy ilyen misszióhoz. A
hereodori offenzíva több mint egy éve volt, de
sajnos azóta sem jött teljesen rendbe.
Curth remek választás volt, de Mkoll azért
továbbra is ügyelt rá, hogy ne essen baja.
– Minden rendben? – lépett oda a trióhoz
Gaunt.
– Minden nagyon baba – biccentett Murt
Feygor, Rawne adjutánsa.
Feygor már azelőtt nagy gazember volt,
hogy belépett volna a seregbe. A legendás
vervunhive-i események alatt egy lézersugár
tönkretette a gégéjét és a hangszálait, így azóta
gépi implantátum segítségével beszélt. Ennek
ellenére mindenkinek az volt az érzése, hogy
még a monoton, gépi hangba is sikerül
vérlázítóan sok cinizmust vegyítenie. Gaunt
már rég kiheréltette volna a viselt dolgaiért, de
Az Áruló
136
a csatatéren Feygor is kiválóan teljesített, ezért
igyekezett szemet hunyni a szemtelensége
felett.
Emellett Rawne régi cimborája és bizalmasa
volt, s a komisszár ezredes úgy érezte, az
őrnagy egy ilyen helyzetben jobban elviseli az
összezártságot, ha egy régi, jó embere is
mellette van.
Colm Corbec halála után Elim Rawne lett a
Tanithi Egyes rangidőse – Gaunt után. Nem
kapta meg Corbec ezredesi rangját, de erre
nem is volt szükség. Minden katona tudta,
hogy a rangsorban ő következik.
Rawne sötét figura volt. A maga hideg
módján még jóképűnek is lehetett volna
nevezni, de inkább volt gyilkos, mint szerető.
Volt olyan idő, amikor szíves-örömest kést
mártott volna Gaunt szívébe, s csak a kedvező
alkalomra várt, hogy megtehesse.
Dan Abnett
137
Voltak a seregben egy páran – bár, ahogy
múltak az évek, egyre kevesebben akik még
mindig Gauntot hibáztatták, mert sorsára
hagyta a szülővilágukat. Ezek Rawne-ban
találtak vezetőre és hangadóra, s majdnem
ugyanannyira fűtötte őket a gyűlölet, mint az
őrnagyot.
Az idő azonban számos dolgot megváltoztat,
s most már, hogy kilenc éve együtt szolgáltak,
egyfajta kölcsönös tisztelet alakult ki a
komisszár ezredesben és az őrnagyban a másik
iránt. Gaunt sem várt már kést a hátába, bár
soha nem is fordított hátat Rawne-nak.
– Feygorak hidegrázása volt – mondta a
doktornő, miközben kitisztította a dermotűt. –
Mindenkit be akarok oltani.
– Rendben van – biccentett Gaunt.
– Kezdjük talán magával, uram.
A komisszár ezredes feltűrte az ingujját, és
lélekben vállat vont.
Az Áruló
138
Végül is számítottak erre.
A hidegrázás katonai szleng volt. Amikor
egy alakulatot egy másik világba szállítottak –
aminek teljesen új mikroflórája, élősködői,
vírus- és baktériumtörzsei voltak –, minden
katona védőoltásokat kapott. Minden
betegség, allergia, nyavalya, láz és fertőzés a
hidegrázás kategóriájába esett, amikor egy új
bolygóról volt szó. Az egyik bioközegből a
másikba átkerülni, úgy, hogy a szervezet nem
rendelkezik kellő immunitással, gyors és
fájdalmas halált jelentett volna.
A test persze gyorsan alkalmazkodott –
feltéve, hogy megkapta a szükséges
immuntámogatást.
A Gereon egyébként is komolyan próbára
teszi majd őket, tekintve, hogy a Káosz már
közel két éve fertőzte a bolygó légkörét, vizeit
és élővilágát.
Dan Abnett
139
Curth feladata volt, hogy figyeljen az egység
minden tagjának egészségi állapotára, s
igyekezzen egy darabban tartani őket, amíg ez
az egész véget nem ér. Az, hogy a Káosz őket
ne fertőzze meg, még a sebek ellátásánál is
sokkal fontosabb volt.
Gaunt is megkapta a maga szokásos
védőoltását. Az indulás előtt természetesen
már kaptak, de úgy néz ki, ezt idelent többször
meg kell majd ismételni.
– Most maga jön, doktornő.
– Tessék?
– Maga ránk vigyáz, én magára vigyázok.
Látni szeretném, ahogy beadja saját magának
is az oltást, mielőtt a többiekre is sort kerít.
Ana Curth egy pillanatra zavarba jött, de
még így, koszosan, fáradtan, pirulva is nagyon
csinos volt.
– Nem hiszem, hogy…
Az Áruló
140
– Ha úgy gondolta, hogy másoknak nagyobb
szüksége van a gyógyszerre, mint önnek,
akkor nem jól gondolta, doktornő. A
feladatunkat csak akkor tudjuk végrehajtani,
ha folyamatos orvosi felügyelet áll a
rendelkezésünkre.
– Értem – mondta a nő, és saját magának is
beadta az injekciót.
Gaunt biccentett, aztán Rawne-hoz lépett, és
félrevonta az őrnagyot.
– Hogyan tovább, uram? – kérdezte a tanithi.
– Az eredeti tervnél maradunk, hacsak nincs
valami nyomós érve, hogy változtassunk rajta.
A helyiek segítségével beszivárgunk
Ineuronba, és kapcsolatba lépünk az itteni
ellenálló sejttel. És csak remélhetjük, hogy el
tudnak minket látni a szükséges felszereléssel.
– Jó – bólintott Rawne, de nem tűnt igazán
elégedettnek.
– Valami gond van, őrnagy?
Dan Abnett
141
– Nem bízom bennük. Ebben az őrnagyban,
meg az embereiben.
– Én sem. Ezért csak annyira vontuk és
vonjuk be őket, amennyire feltétlenül
szükséges.
– De azt mondta Lansonnak…
– Landerson.
– Tök mindegy. Azt mondta neki, hogy nem
jön semmiféle felszabadító sereg.
– Igen, azt mondtam.
Rawne levette a sapkáját, és bőrkesztyűs
kezével simította hátra a haját.
– Ezek hárman… olyanok mint az időzített
bomba. Egyszer csak… minden figyelmeztetés
és előjel nélkül robbanni fognak.
– Igen – bólintott Gaunt. – Én is észrevettem.
Ez a hely, és az elmúlt két év felőrölte az
idegeiket.
– És… ezek a… dolgok. A testükben.
Az Áruló
142
– A beültetések? Igen. Imágónak hívják. Az
Ellenség ezek segítségével tartja szemmel a
lakosságot.
– És a jelek az arcukon…
– Őrnagy – sóhajtott fel Gaunt. – Nem fogok
hazudni magának. Ezek a dolgok nekem sem
tetszenek. Nekem sincsenek ínyemre. Ezek a
stigmák, meg az imágók… ezek a Sötétség
Erőinek bélyegei. Én is nagyon kényelmetlenül
érzem magam tőlük. De… meg kell, hogy
értse, ezek az emberek is a Birodalom polgárai.
Nem volt választásuk. Ahhoz, hogy életben
tudják tartani az ellenállást, el kellett
vegyülniük. Az pedig ilyenekkel jár.
– Én csak azt mondom, hogy nagyon nem
tetszenek nekem ezek a dolgok – vont vállat
Rawne. – Még soha nem találkoztam senkivel,
aki a Káosz bélyegét viselte a húsába vágva, és
nem próbált megölni.
Dan Abnett
143
– Márpedig ezen a világon egyetlen nőt,
férfit vagy gyereket sem fogunk találni, akit ne
jelölt volna meg az Ellenség – rázta meg a fejét
Gaunt. – Ehhez hasonlót még soha nem
csináltunk, őrnagy. Ennyire kevesen, egy
tökéletesen ellenséges területen… előbb-utóbb
eljön az a pillanat, amikor valamelyikükben
meg kell bíznunk. Vagy… ha nem is bízni, de
együttműködni velük. Az észrevétele azonban
nagyon is helyénvaló, Rawne. Ettől a perctől
kezdve a maximális biztonsági protokoll van
életben. A parancsszó: kezesség. Akiért nem
vállalunk kezességet, az ellenség, és úgy is
bánunk vele. Mondja el Feygornak, Criidnek
és a felderítőknek is!
– Meglesz – biccentett Rawne.
– De csak ha kiadom a parancsot, őrnagy. Ha
én adom ki a parancsot. Csak akkor ölünk meg
bárkit is a helyiek közül, hajó okunk van rá.
Ugye ért engem, Rawne?
Az Áruló
144
– Hallom, amit mond – vont vállat az
őrnagy.
– Rám nézzen, ha hozzám beszél, katona! –
sziszegte Gaunt. Rawne kelletlenül a
parancsnoka szemébe nézett, s látta, hogy
ezúttal túl messzire ment.
– Értettem, uram.
– Ideje indulni. Az emberek legyenek
menetkészek tíz percen belül, őrnagy! És
személyesen ellenőrizze, hogy a doktornő
mindenkit beoltott-e!
Rawne rezzenéstelen arccal tisztelgett, s már
ment is.
– Beszéltem az embereimmel – mondta
Landerson, akinek még mindig duzzadtak
voltak a szemhéjai az alvástól. – Egy kicsit
kényelmetlenül érezzük magunkat.
– Mindannyian – bólintott Gaunt.
Dan Abnett
145
– Azt mondta, uram, hogy be akar jutni
Ineuronba, és fel akarja venni a kapcsolatot az
ottani ellenálló sejttel.
– Pontosan.
Landerson elhallgatott, de az arcára volt
írva, hogy igyekszik a lehető legóvatosabban
megválogatni a szavait.
– Nagyon szeretnénk, ha… ezt némileg…
átgondolná, uram!
– Nem igazán tudom követni, Landerson –
keményedett meg Gaunt arca.
– Ez a világ haldoklik, uram, és nekünk
mindenképpen szükségünk van a felszabadító
erőkre. Azt nem tudom, hogy önöknek mi az
itteni feladatuk, de úgy tűnik, semmiképpen
nem az, amire mi számítottunk, vagy amire
szükségünk lenne. Kérem, uram… azt
szeretnénk, ha megpróbálna kapcsolatba lépni
a feletteseivel, és…
Az Áruló
146
– Tudom, hogy azt szeretnék – mondta
Gaunt –, de ezeket a köröket már megfutottuk.
Múlt éjjel már megértette, hogy…
Landerson egy lezárt borítékot húzott elő a
kabátja belső zsebéből.
– Felhatalmaztak rá, hogy ezt átadjam önnek,
uram.
– És mi ez?
– Ösztönzés, uram. Hogy a mi érdekeinket is
szem előtt tartsa.
Gaunt húsz, kézzel írt váltót talált a
borítékban, mindegyik százezer koronáról
kiállítva. Háborús pénz. Olyan bizonylat,
melyet felmutatva a tulajdonosa az egész
összeget megkapja – amint a rend és a
pénzügyi stabilitás visszaáll.
A komisszár ezredes visszatette a váltókat a
borítékba, és megcsóválta a fejét.
– Egy pillanatig sem gondolom, hogy meg
akar vesztegetni, Landerson. Az efféle
Dan Abnett
147
fogalmak már érvényüket vesztették a
Gereonon. Ennek ellenére ezt nem fogadhatom
el. Három okom is van rá. Először is nem áll
módomban kapcsolatba lépni a feletteseimmel.
Egyszerűen nem lehetséges. Másodszor: ezt az
üzletet nem lehet nyélbe ütni. Még akkor sem,
ha történetesen én is ezt szeretném. A
tábornok, aki alatt szolgálok, és akit nagyra
becsülök, mint katonát és embert egyaránt,
nem maga dönti el, hogy megtámad-e egy
szektort vagy egy planétát. Ha rendelkezne is
a szükséges csapatokkal és felszereléssel, saját
akaratából nem indíthatna támadást egyetlen
bolygó felszabadításáért. Az ilyen döntések a
vezérkar és a Hadúr hatáskörébe tartoznak. S
végül… és szeretném, ha ezt valóban
megértené, mert ez a legfontosabb érvem… az
itteni feladatunk sokkal fontosabb mint
egymillió birodalmi korona. Sokkal fontosabb
Az Áruló
148
mint az életünk. Fontosabb mint a Gereonon
élő összes birodalmi polgár élete.
Visszaadta Landersonnak a borítékot, s a
szabadságharcos úgy nézett rá, mintha pofon
vágták volna.
– Tegye el, őrnagy, és szót se többet erről! És
most szeretném, ha bevinne minket a városba,
és megszervezne egy találkozót a
parancsnokával.
Feygor, aki vagy tíz méterre onnan a zsákját
pakolta, Brostinra sandított.
– Láttad? – suttogta.
A lángszórós némán bólintott.
– Láttad a dohányt?
– Nem vagyok vak, Murt.
– De láttad, hogy mennyit utasított vissza?!
– Sokat.
– Kurva sokat!
– És akkor mi van?
Dan Abnett
149
Feygor vágyakozva bámulta a Landerson
kabátzsebében eltűnő borítékot.
– Csak úgy mondtam – mormolta tűnődve.
Mire a lombkoronán átszüremlett a felkelő
nap fénye, a Szellemek már átvágtak
Shedowtonland mezőin. Az elhanyagolt
öntözőrendszer árkai úgy kanyarogtak
mindenfelé, mint egy ősi, arkánikus rúna
rajzolatai, s a párán átsejlő fényben úgy tűnt,
mintha halványzöld üveglap mögül
szemlélnék a tájat.
A Gereon napjának aranyló fénye szennyes
légkörön haladt át, s ami elérte a felszínt, az
már a kátránnyal kevert borostyánsárgára
hasonlított.
Landerson azt mondta, hogy a város
gyalogszerrel körülbelül kétórányira van, már
ha az úton haladnak – ami szóba sem jöhetett.
Az Áruló
150
Az őrjáratokon kívül Jelekről és
drótfarkasokról beszélt, amiből egyikük sem
értett sokat, s Gaunt el is döntötte, hogy az első
adandó alkalommal kifaggatja az őrnagyot
mindazokról a veszedelmekről, amik a
Gereonon várhatnak rájuk.
Igyekeztek minden fedezéket kihasználni,
amit a terep nyújtott: a magasra nőtt füvet, a
félig kiszáradt árkokat és a romos kerítéseket.
Az árkok nyálkás, rothadó gyommal és olyan
férgekkel voltak tele, amikre a legelszántabb
xenobiológus is félelemmel vegyes döbbenettel
csodálkozott volna rá.
Nemegyszer kerülniük kellett, mert az árok,
amiben éppen haladtak, rovarokkal volt tele.
Kétszer is szó szerint menekülőre kellett
fogniuk a dolgot, mert egy egész raj vette őket
üldözőbe.
Ebben a régióban természetes volt, hogy a
földművesek speciálisan kiválasztott, hibrid
Dan Abnett
151
rovarokat használtak az ültetvényeik
beporzására. A megszállás óta azonban ezek
elvadultak, s most kíméletlenül védelmezték a
saját territóriumukat.
Az iszapban csontokat is találtak, amiket a
dögevők már lecsupaszítottak. Egyre több és
több bomló, temetetlen halottra bukkantak.
Egy részük fogoly volt, akiket itt végeztek ki, s
a holtesteket az árkokba lökték; mások talán
menekültek voltak, akik az őrjáratok elől
menekülve itt lelték halálukat.
Három órája haladtak már a dögletes
útvesztőben, gyakorlatilag némán. Az
utasításokhoz kézjeleket használtak, amiket
Vervunhive ostroma óta minden Szellem
megtanult.
A reggeli köd már felszállt, de a felhős égbolt
színe ettől csak még csúfabb lett. A nyílt
sivatag színe volt: monoton, sárga, koszos. A
Az Áruló
152
Káosz a Gereon légkörén is rajta hagyta a keze
nyomát.
Mkoll váratlanul megállt, és feltartotta a
kezét. Mind mozdulatlanná dermedtek, s egy
hosszú pillanatig még levegőt sem vettek.
– Hallottátok? – suttogta. – Valami kürt.
Halk, távoli hang, de tiszta.
– Ez már a város – súgta Landerson. – A
szirénák mindig a műszakváltást jelzik.
Közeledünk. Úgy egy kilométerre lehetünk.
Újabb tíz percig haladtak tovább abban a
bűzös árokban, amiben az elmúlt félórát
töltötték, majd Mkoll jelzett nekik, hogy
mindenki álljon meg, és lapuljon. Beltayn
lerántotta Lefivre-t, aki egy kicsit lassan
kapcsolt, aztán Mkoll intett Boninnak, hogy
menjen vele. A két felderítő egy villanás alatt
eltűnt az árkok labirintusában.
Más parancsnokok elvárták, hogy a katonáik
minden körülmények között engedélyt
Dan Abnett
153
kérjenek a felettesüktől, ha cselekedni akarnak,
de Gaunt kilenc év alatt megtanulta, hogy
bízhat az emberei döntésében. Nem kellett
minden tettüket felügyelni, így biztos lehetett
benne, hogy az emberei egyedül, és
alakulatban is képesek lesznek a
döntéshozatalra. A Szellemek önállóak voltak
– egy sokfejű, egyakaratú teremtmény, amit
Tanithi Egyesnek hívtak. A trükk abban rejlett,
hogy ez őt, Ibram Gauntot tekintette
parancsnokának.
Eltelt öt perc, majd a hatodik és a hetedik is.
Gaunt meg mert volna rá esküdni, hogy egy
jármű hangját hallja, ami a mező túloldalán, a
fasor mögött haladt el.
A fülhallgatójában két koppanást hallott.
A komisszár ezredes intett az embereinek, s
a Szellemek lassan ismét megindultak előre. A
fekete sár marasztalón húzta lefelé őket, s
szinte lehetetlen volt úgy mozogni a vízben,
Az Áruló
154
hogy ne csapjanak semmi zajt. Landerson és a
két cimborája ebben sem jeleskedtek, s Gaunt
látta, hogy Rawne milyen pillantásokkal
méregeti őket. Tiltóan megrázta a fejét.
A felderítők az árok végében várták őket –
ott, ahol a mellközépig érő gyom már egy
mezőgazdasági telep düledező kerítése mellett
nőtt.
A kerítés túloldalán négy siló árválkodott a
mérges szömörce és a mindent benövő
borostyán szorításában, s mögöttük már a
fasor állt, ami az utat szegélyezte.
– Egy őrjárat volt itt – mondta Mkoll halkan
–, de már továbbálltak.
– Nem sokáig akarok nyílt terepen lenni –
morogta Gaunt, és a Szellemek villámgyorsan
átvágtak a tágas udvaron.
A legközelebbi siló ajtaja nyitva volt, s
odabent sötétség és megpenészedett gabona
bűze fogadta őket. A zsákok és konténerek
Dan Abnett
155
között valami neszezett, s mind azt remélték,
hogy csak patkányok.
A felderítők a telep három sarkában kerestek
lőállást, Larkin pedig felmászott a siló oldalára
szerelt létrán, és azon a nyíláson lesett ki, amin
keresztül az aratógépek önthettek a termést a
magtárba.
– Tudja, hogy hol vagyunk? – kérdezte
Gaunt Landersontól.
– Parcelson agriplexum, uram. A várostól
nyugatra. Egy darabig itt is kell, hogy hagyjam
önöket.
– Hogyan?
– Azt mondta, hogy kapcsolatba akar lépni a
helyi ellenálló sejt vezetőjével. Ezt csak úgy
tudom megszervezni, ha bejutok a városba.
Addig maradjanak itt, és…
– Nem – mondta Gaunt színtelen hangon.
– Most akkor azt akarja, hogy segítsek, vagy
sem?! – sziszegte Landerson dühösen.
Az Áruló
156
– Jó lenne, ha segítene.
– Márpedig egy tucatnyi embert nem vihetek
be Ineuronba fényes nappal, csak úgy, ha
azonnal el is tudom rejteni őket valahol. Ez
nem így működik. Először bemegyek, és
kapcsolatba lépek az ellenállókkal, aztán
visszajövök, és magukat is beviszem.
– Rendben – biccentett a komisszár ezredes –
, de nem egyedül megy! Mkoll és én magával
tartunk. Ő bárhová képes bejutni, én pedig ott
leszek, hogy a felettesével tárgyaljak. Az
összes emberem biztonságát így nem kell
kockára tennem.
Volt valami a szavaiban, ami óva intette
Landersont attól, hogy tovább vitatkozzon.
– Rendben – sóhajtott fel.
– Mennyi ideig fog mindez tartani?
– Ha minden jól megy, holnapra vissza is
érünk. Odabent nem lehet akárhová menni és
akármikor akárkivel beszélni… nem, a
Dan Abnett
157
szervezéshez idő kell. Órák. Végül is olyan
embereket kell hogy megtaláljak, akik nem
akarják, hogy megtalálják őket.
Gaunt biccentett, majd félrevonta Rawne-t és
Mkollt.
– Landersonnal bemegyünk a városba.
Őrmester, maga velem jön. Amíg távol
vagyunk, magára bízom az embereket, őrnagy.
Ügyeljen rá, hogy szükség esetén mindenki öt
perc alatt menetkész legyen! Ezt a helyet
viszont csak akkor hagyják el, ha nincs más
választásuk!
– Értettem.
– Landerson embereit a maguk gondjaira
bízom. Azt akarom, hogy még akkor is életben
legyenek, amikor visszajövünk. Ugye ért
engem, őrnagy?
– Igen.
– Ha holnap ilyenkorra még mindig nem
vagyunk itt, vegyék úgy, hogy meghaltunk, és
Az Áruló
158
induljanak tovább. Onnantól kezdve már
magukon áll a küldetés sikere, Rawne. Ne
jöjjenek utánunk! Ne próbáljanak hősködni,
egyszerűen csak tűnjenek el a környékről, és
egy másik helyen próbáljanak kapcsolatba
lépni az ellenállókkal! Landerson emberei
ebben akár még a hasznukra is lehetnek. Ha én
és az őrmester nem térnénk vissza, Ineuron
úgyis zsákutca.
– Világos – mondta Rawne magabiztosan. –
Milyen kódszavakat használunk?
– Ha minden rendben megy, akkor Ezüst, ha
gond van… mondjuk Bragg?
– Részemről rendben.
– Igazítsa el a többieket is!
Ahogy az őrnagy hallótávolságon kívül ért,
Mkoll kelletlenül elhúzta a száját.
– Uram…
– Ne is fáradjon, őrmester!
Dan Abnett
159
– De még azt sem tudja, hogy mit akarok
mondani!
– Azt akarja mondani, hogy ez a
felderítőknek való feladat, nekem pedig itt
kellene maradnom, és nem az életemet
kockáztatnom.
Mkoll megvonta a vállát, aztán
elvigyorodott.
– Normális esetben így is tennék – értett
egyet Gaunt. – De ez itt a frontvonal, és
remélem nem vonja kétségbe a képességeimet,
őrmester.
– Természetesen nem, uram. De… ha ez egy
beszivárgó akció, akkor azt akarom, hogy az
én módszereim szerint csináljuk! Csak a
legszükségesebb felszerelést hozhatja magával.
– Rendben. Úgy lesz.
Gaunt előszedte a zsákját, és
szisztematikusan átválogatta a holmiját. Az
egyik sorozatvetőjét a tartalék tárak egy
Az Áruló
160
részével együtt a zsákja mélyére süllyesztette,
és Beltaynra bízta.
Larkin kivételével egyikük sem a szokásos
felszerelését és fegyverzetét használta. A
Szellemek általában szabvány, hármas típusú,
nalfa tusájú lézerkarabéllyal harcoltak,
oldalfegyvernek pedig ezüsttel futtatott
rohamkést és lézerpisztolyt használtak.
Erre a küldetésre azonban csak könnyű,
kompakt fegyvereket hozhattak magukkal, így
áttértek a maguk között csak SZAR-nak
nevezett karabélyokra, amik kihajtható, drót
válltámasszal voltak felszerelve. Ezek
rövidebbek és könnyebbek voltak a szokásos
fegyvereiknél, de ettől még egyikük sem
szerette jobban a csúf, tisztán funkcionális
tárgyakat.
A rohamkéseiket megtarthatták, de a
lézerpisztolyaikat is lecserélték kompakt
automatákra, amikben szilárd magvas lőszert
Dan Abnett
161
használtak. Nem voltak ugyan annyira erősek,
de fel lehetett őket szerelni hangtompítóval és
felvillanásgátlóval, ami ebben az esetben az
alapfelszereléshez tartozott.
Gaunt ellenőrizte a pisztolyára szerelt
hangtompítót, négy tartalék tárat dugott a
zubbonya zsebébe, aztán abba a tokba
csúsztatta, amiben korábban a tartalék
sorozatvetője volt.
Egyetlen dolog volt, aminél hezitált egy
darabig: a hosszú, lapos holmi, amit
álcaszövettel bevont tokban cipelt eddig
magával, a hátára szíjazva.
Végül ezt is Beltaynra bízta.
– Tartsa rajta a szemét!
– Úgy lesz, uram.
– Ha nem térnék vissza, adja oda Rawne-
nak!
– Igenis.
Az Áruló
162
Gaunt, Mkoll és Landerson maguk mögött
hagyták a silót, s az úttal párhuzamosan
haladtak tovább, végig a fák takarásában.
Forró nap volt, s a szállongó por
kíméletlenül beette magát a bőr pórusaiba,
amitől nem győztek vakarózni. Volt valami a
felhők és a napfény bizarr színében, ami nem
hagyta nyugodni a komisszár ezredest.
Illusztris karrierje során már számtalan
világon járt. Volt közöttük olyan, ami még
csak nem is tartozott a Birodalomhoz, és a
többséget megfertőzte a Káosz mocska, de…
még soha nem járt olyan világon, amit az
Ellenség teljesen bekebelezett volna.
Ez sokkal nyugtalanítóbb volt, mint
bármilyen hadszíntér. Sokkal nyugtalanítóbb
mint a Balhaut, a Fortis Binary, vagy épp a
Verghast pokla.
Dan Abnett
163
Csöndben be kellett vallania önmagának,
hogy fél.
Olyan hely volt ez, ahol bármi megtörténhet.
Ahol valóban a legrosszabbal kellett
számolniuk. Ahol minden és mindenki
ellenség lehetett. A por, amiben fertőzött atkák
lapultak. Az éhező madarak a fák csupasz
ágain. A fura virágok, amik az út szélén
nyíltak.
Maga a táj is haldoklott. A szántóföldek
műveletlenül hevertek parlagon, a kerítések
beroskadtak, itt-ott elrothadt állati tetemek
hevertek a derékig érő gazban. A csatornák és
árkok dögletes miazmát leheltek, s a hús- és
csontférgek mindenbe beették magukat, amit
csak értek, legyen az akár élő, akár halott.
A Gereon nem az a hely volt, ahol bármiben
vagy bárkiben megbízott volna. Ez nem olyan
hely volt, ahonnan ki lehet űzni a Káoszt, mert
Az Áruló
164
immáron ennek a helynek a része volt.
Bekebelezte és megemésztette.
Birtokba vette.
Vajon mennyi idejük van, mielőtt őket is
megrontja? Mielőtt őket is birtokba veszi?
Ő maga is olvasott Ravenort, Czevakot és a
Gonosz Érintését. A Komisszariátus javaslata
alapján vagy kéttucat olyan kötetet olvasott el
az indulás előtt, amit inkvizítorok írtak az
adott témáról. A következtetések és
vélemények kíméletlenül őszinték voltak, s
nem sok jóval kecsegtettek.
A Káosz mindig fertőz. Ez tény. Bemocskol.
Megjelöl. A levegővel szívja magába az ember.
A vízzel együtt issza meg, az étellel együtt
eszi. Ott volt a vízben, amiben mosakodtak, a
ruha szövetében, amit viseltek, a vágyakban,
álmokban, szavakban és gondolatokban.
Dan Abnett
165
Egy csatatéren az ember a Káosz torkába
bámult, de itt… itt már le is csúszott a torkán,
és érzi, hogy máris elkezdte emészteni.
Vajon mennyi idejük van, mielőtt
megemésztené őket?
Az indulás előtt Gaunt még egyszer beszélt
Biota Taktikussal, aki az adott kérdésben az
Ordo Malleus véleményét is kikérte.
A legoptimálisabb esetben sem több, mint
egy hónap. Ezután már – függetlenül attól,
hogy érzik magukat, vagy épp mit gondolnak
magukról – menthetetlenül és
visszafordíthatatlanul megfertőződnek.
Ahogy a pillantása Landersonra tévedt,
összeszorult a gyomra.
Ahogy közeledtek a városhoz, a forgalom is
megsűrűsödött, s kénytelenek voltak még
mélyebbre húzódni a fák közé.
Platós, gabonaszállító teherautók robogtak
Ineuron felé, aztán egy félpáncélos jött, ami
Az Áruló
166
excubitorokat szállított, s olyan füstcsíkot
húzott maga után, ami percek alatt sem oszlott
el.
– Azok a teherautók az alföldekről jöttek
egészen idáig – mormolta Landerson. –
Arrafelé sokkal termékenyebb a talaj, és még
nem pusztították el a szántóföldeket. Kell a
gabona. Valamivel táplálniuk kell azokat,
akiket dolgoztatnak.
Ineuron most már ott volt előttük:
lakónegyedek, tornyok, romos középületek és
templomok sokasága, melyeket
megszentségtelenítettek, s olyan entitásoknak
ajánlottak fel, amiknek már a suttogva kiejtett
nevüktől is hányinger és fejfájás tört rá az
emberre.
A nyugati erődfal irányából közelítették meg
a várost, amit bástyák, erős őrség és két
megvasalt kapu védett. Leereszthető hidakon
Dan Abnett
167
lehetett bejutni a városba, melyek zavaros,
szürke vízzel teli, széles árkok fölött íveltek át.
A sűrű aljnövényzetben hasalva Gaunt
elővette a távcsövét, és szemügyre vette a falat.
Masszív építménynek tűnt, de látszott rajta,
hogy a megszállás óta senki nem foglalkozott
azzal, hogy karbantartsa.
A kapuban csúf, arcmaszkos excubitorok
posztoltak, de a falakon már a Megszálló Erők
zöld testpáncélját viselő őrszemek rajzottak,
akár a lenyugvó nap fényénél gyülekező
rovarok.
A falakon túl gyárkéményeket látott, amik
sűrű, zsíros füstöt eregettek.
– Azok miféle gyárak? – fordult
Landersonhoz.
– Azok a húsolvasztók. – Ahol…
– Igen.
– Rendben – tette le végül Gaunt a távcsövet.
– Hogyan jutunk be?
Az Áruló
168
– Ugyanúgy, ahogy én kijutottam – mondta
az őrnagy. – Kocsin.
Előző éjjel az ellenállók egy üres kocsira
ugrottak le a falról, amit valaki felelőtlenül
odakint hagyott. Most pont a fordítottját
kellett megpróbálniuk – keresniük kell egyet,
ami befelé tart, és azon kell észrevétlenül
bejutniuk.
Végül – akaratukon kívül – az excubitorok
siettek a segítségükre. Ahogy a hatalmukat
fitogtatva minden papírt, imágót és stigmát
gondosan ellenőriztek, a kapu előtti sor lassan
feltorlódott. A teherautók és traktorok bűze
lassan kezdett elviselhetetlenné válni, s a füst
szürke ködként kavargott a vizesárok felett.
Mkoll végigsietett a sor mellett, ügyelve rá,
hogy végig a konvoj takarásában maradjon, és
az őrszemek ne szúrhassák ki. Olyan mélyre
görnyedt, hogy a sofőrök se figyeljenek föl rá,
Dan Abnett
169
és gyorsan fellebbentette a sor legvégén
várakozó teherautó ponyváját.
Intett Gauntéknak, hogy ez megteszi, s egy
perc múlva már mind a hárman a teherautó
ponyvás platóján kuporogtak.
– A zsákok alá! – súgta Mkoll, s mindhárman
a gabonával teli zsákok halmai alá bújtak.
A teherautó néhány perc múlva újra elindult,
majd ismét megállt. Egy darabig megint járó
motorral álltak, aztán nagy nehezen újfent
elindultak. Megint egy megálló, aztán már a
kapu súlyos árnyéka vetült rájuk.
A gabona szaga facsarta az orrukat, s marta a
szemüket, de moccanni se mertek. Valaki
torokhangon üvöltözött néhány lépésnyire
tőlük, egy olyan nyelven, amitől megfájdult a
fülük. Egy szót sem értettek belőle, de
egyértelmű volt, hogy kérdéseket tesznek fel a
sofőrnek.
Az Áruló
170
Lánccsörgés. Kutyaugatás. Újabb parancsok.
Üvöltözés.
Egyre közelebbről és közelebbről.
Úgy tűnt, átkutatják a járműveket. Ha a
vérebek szagot fognak…
Gaunt lassan megmarkolta a pisztolyát, és
kibiztosította. Érezte, hogy a tüsszentés
ellenállhatatlan erővel készül kirobbanni
belőle, s a baljával befogta az orrát. Még csak
levegőt se vett. A szeméből könnyek
csorogtak, és a por ellenállhatatlan erővel
ingerelte az orrát és a garatját.
Újabb üvöltözés, a teherautó nagyot rántott,
majd ismét megindult.
A mögéjük felzárkózó traktor motorja olyan
hangosan hörgött, hogy Gaunt
megkockáztatott egy köhögést. A szemközti
zsákok alól Mkoll kászálódott ki, és
hitetlenkedve ingatta a fejét.
Bent voltak.
Dan Abnett
171
A Császárra! Bejutottak!
Landerson is kimászott a zsákok alól, és a
takaróponyva felé nyúlt.
– Mi a francot csinál?! – sziszegte Mkoll –
Feküdjön le!
– Erre most nincs idő! – mondta az őrnagy. –
Higgyenek nekem, ha várunk, amíg ez a
tragacs beér a piacra, akár egyből főbe is
lőhetjük magunkat. A piactérig csak egy olyan
házsor van, aminek elég alacsonyan van a
teteje, hogy a kocsiról át tudjunk rá ugrani. És
ezt mindjárt elérjük!
Bal oldalt hajtották fel a ponyva sarkát, és
Mkoll óvatosan kilesett. Az út egy
domboldalban haladt, s tőlük bal kézre,
amerre a domboldal lejtett, régi, düledező
házak sorakoztak. A tetők úgy két méterrel
voltak alacsonyabban, mint a teherautó
platója.
Az Áruló
172
A falon posztoló őrök ide már nem láttak el
távcső nélkül.
– Ott! – mutatott előre Landerson. – Az ott!
Több ilyen lehetőség nem lesz!
Felhajtották a ponyvát, és örömmel látták,
hogy a traktor időközben valahol
lekanyarodott, és senki nem jött már utánuk. A
háztetők vészesen fogytak, s ha elvétik az
ugrást… minimum öt métert zuhannak. A
legjobb esetben is összetörik magukat…
– Most! – kiáltotta Landerson. Ugrottak.
Ahogy elkezdett besötétedni, az idő is egyre
kellemesebb lett. A levegő lehűlt egy kicsit, s a
borostyánfényű felhők alatt már gyülekeztek
az éjszakai rovarok.
Rawne lemászott a kakasülőről, ahol eddig
Larkin mellett ücsörgött, és megmozgatta
elgémberedett tagjait.
Dan Abnett
173
– Maga szerint hogy boldogulnak, uram? –
kérdezte halkan Varl.
Rawne vállat vont, aztán csinált még néhány
nyakkörzést.
Mkollnak sikerült fogódzót találnia, és
azonnal meg is kapaszkodott benne. Az utolsó
pillanatban sikerült, de a lendület így is
majdnem lesodorta a tetőről.
A tető régi volt, a cserepek ócskák, s a súlyuk
alatt nem egy azonnal szét is roppant. Az
őrmester a szabad baljával előrántotta a
rohamkését, és a legközelebbi, stabilnak tűnő
gerendába vágta, hogy legyen egy másik
fogódzója is, ha a cserepek végül mégsem
bírnák el a súlyát.
Ahogy a válla fölött hátrapillantott, látta,
hogy Gauntnak sikerült az ugrás, de
Az Áruló
174
Landerson alatt megindultak a cserepek, és
vészes gyorsasággal siklott a tető pereme felé.
Gaunt is tőrt rántott, mélyen a cserepek közé
döfte – Mkoll összerándult a csikorgó zajra –,
aztán az őrnagy felé lendítette az
álcaköpenyét. Landersonnak sikerült
megragadnia, és nem csúszott tovább.
Mozdulatlanul tapadt a tetőhöz, s látszott
rajta, hogy minden szín kifutott az arcából.
– Segítsen, őrmester! – sziszegte Gaunt.
Mkoll is lecsúsztatta válláról az álcaköpenyt,
s lenyújtotta Landersonnak. A két köpeny
segítségével aztán már nagy nehezen csak
sikerült felhúzniuk.
– Köszönöm! – lihegte az őrnagy.
– És most merre tovább? – kérdezte Gaunt.
– Tíz óra irányába. De most már csak
gyalogolunk.
Dan Abnett
175
Az épület valaha talán egy általános iskola
lehetett. Odabent dohos félhomály, törött
székek és felborogatott padok fogadták őket.
Az egyik sarokban, egy szemétkupac tetején,
fa építőkockák és szakadt rongybabák
karéjában egy elgörbült abakusz trónolt.
Landersonnal az élen a hátsó kijáraton át
távoztak. Az iskola mögötti sikátor egy
mellékutcába torkollt, amit kilőtt lakóbolyok
szegélyeztek. A csatornák az utcára
öklendezték a szennyvizet, ami a járdán és az
úttesten bűzölgött. A helynek olyan szaga volt,
mint egy igazi pöcegödörnek.
– Merre? – kérdezte Gaunt halkan.
– Már nincs messze – súgta Landerson. – De
amint megérkezünk, csak én beszélek.
Elhagyatott utcákon vágtak át, s percekig
kerülgették a hatalmas gyámfákat, amikkel az
egyik gyárépület düledező falait támasztották
meg. Mkoll előreosont, s csak akkor vágtak át
Az Áruló
176
a gyár előtti, szélesebb utcán, amikor az
őrmester jelzett nekik, hogy tiszta a levegő.
Az utca túloldalán egy újabb sikátor
következett, majd ismét egy szélesebb utca. Az
egyik beugróban, egy kút mögött kopott
kőlépcsők ereszkedtek alá. A levegő hűvös és
nyirkos volt idelent, s a szűk utcácska mindkét
oldalán pincehelyiségek sorakoztak, ahol a
megszállás előtt apró boltok és műhelyek
voltak.
Az utca túloldalán lánccal lezárt szögesdrót
kerítés fogadta őket.
– És most? – kérdezte Gaunt.
Landerson lekanyarította a kabátját, a kezére
csavarta, aztán a két kapuszárny közé
feszítette, akkora rést nyitva, amin épp átfért
egy felnőtt ember.
– Gyerünk! – sziszegte. – Most!
A két birodalmi egy pillanat alatt
átnyomakodott a résen, aztán Landerson is
Dan Abnett
177
csatlakozott hozzájuk, és visszaengedte a
kapuszárnyakat a helyükre. Végül felhúzta a
kabátját, amin csúf lyukak tátongtak.
A lakóházak közötti keskeny, félhomályos
utca csak délidőben kapott elég fényt, s a
három katona komor árnyak között sietett
előre. Egy bal kanyar után apró térre értek,
ahol kiszáradt szökőkút árválkodott, aztán
újabb, hasonlóan keskeny utca következett,
aminek a végén egy újabb lépcsősor állt.
Mkoll hirtelen megállt, aztán a mohalepte
falhoz lapult. Gaunt és Landerson egy
pillanatig sem késlekedtek követni a példáját, s
a következő percben excubitorok vasalt
bakancsait látták a lépcsősor tetején. Egy
őrjárat, amibe épp belefutottak volna.
Az őrmester visszadugta pisztolyát a
tokjába, felsietett a lépcsősoron, a nyomában
Gaunttal és Landersonnak. Kivártak még egy
percet, aztán átrohantak az utcán, be a
Az Áruló
178
szemközti sikátorba. Vagy tíz méter után az
őrnagy megállt, és egy ajtóhoz lépett, ami a bal
oldali falban nyílt. Régi, kopott, vörösfenyő
alkotmány volt, a kilincs rozsdamarta.
A két birodalmi az ajtó két oldalán lapult
meg, Landerson pedig gyorsan bekopogott.
– Hogy van a Gereon? – kérdezte egy fojtott
hang bentről.
– A Gereon él – mondta az őrnagy.
– Még akkor is, ha meghal – jött a válasz.
Landerson azonnal hátat fordított az ajtónak,
és sietve a sikátor bejárata felé indult.
– Mi a gond? – zárkózott fel azonnal mellé
Gaunt.
– Gyerünk! – súgta az ellenálló. – Gyorsan!
Itt nem biztonságos!
Mielőtt elérhették volna az útkereszteződést,
a hátuk mögött kivágódott az ajtó, és egy
excubitor lépett ki rajta. Ahogy megpillantotta
a triót, azonnal célra emelte a perzselőjét.
Dan Abnett
179
Mkoll egy pillanattal megelőzte, és három
lövést adott le rá a hangtompítós pisztolyával.
Az excubitor úgy vágódott hanyatt, mint akit
kötéllel rántottak vissza.
– És most futás!
Az Áruló
180
Öt
Gaunt futás közben is hallotta, ahogy Mkoll
újra tüzet nyit. Ahogy elérte a sikátor bejáratát,
megkockáztatott egy gyors pillantást a válla
fölött.
A sikátorban egy újabb excubitor hevert a
földön.
– Gyerünk! – kiáltotta a komisszár ezredes.
Mkoll egy villanás alatt utolérte őket.
– Most? – kérdezte Gaunt, ahogy befordultak
a következő utcára.
Dan Abnett
181
– Itt balra – kezdte Landerson, aztán azonnal
el is hallgatott. Bal kéz felől egy félpáncélos
fordult be az utcába, és állt meg csikorogva,
tőlük úgy harmincméternyire. Sötét alakok
ugráltak le a páncélos platójáról, s a hosszú
bőrkabátok alól pillanatok alatt előkerültek a
perzselők.
A hátuk mögül, a vörös ajtós házból három
excubitor bukkant elő, s futva indultak utánuk.
Gaunt elvicsorodott, és előhúzta a pisztolyát,
Mkoll pedig abban a pillanatban tüzet nyitott.
A legelöl futó excubitor fém félmaszkját és a
fordítógépet találta el, és a fémes, gépi
halálsikolytól mindhárman összerezzentek.
Gaunt három lövést adott le – az egyik célt
tévesztett, a másodikat szürke, pikkelyes
testpáncél állította meg, a harmadik viszont
lágy részt ért, mire az egyik excubitor oldalt
perdült, és a sikátor fala mellé roskadt.
Az Áruló
182
Mkoll akkor robbant bele a harmadikba,
amikor az célra emelte a fegyverét, és a földre
döntötte az excubitort. Két lövés a fejbe, és már
vége is volt.
Az őrmester – nem törődve a vérrel és
csontszilánkokkal, amelyek a zubbonya
mellrészét borították – felpattant, s rohanvást
indult a szűk utca másik kijárata felé, minél
messzebb a félpáncélostól, és a vészes
gyorsasággal közeledő őrjárattól.
Landerson egy pillanat alatt megkerülte, s ő
állt az élre, míg a sort Gaunt zárta.
Landersonnak biztosan van valami terve.
Kell, hogy legyen valami terve!
Különben ez nem több mint fejvesztett
menekülés, és Gaunt már a gondolatát is
gyűlölte, hogy ez esetben ő lehet a patkány a
közmondásos labirintusban.
A szeme sarkából látta a villanást, s az
energiacsóva ugyanabban a pillanatban
Dan Abnett
183
olvasztotta meg a falat alig fél méterrel a feje
mellett.
Az üldözőik egyre közelebb értek – magas,
sötét alakok, akiket természetellenesen hosszú
lábaik sebesen repítettek. Hosszú bőrkabátjuk
denevérszárnyként lebegett mögöttük, s mély,
gépi hangjuk hátborzongatóan visszhangzott a
szűk falak között.
Gaunt leadott néhány kapáslövést feléjük,
aztán kettőzött erővel iramodott Landersonék
után.
Az utca egy széles udvarba torkollt, aminek
az egyik oldalán kő árkádsor emelkedett. Az
innen kivezető utat azonban egy másik
félpáncélos, és egy szakasznyi excubitor zárta
el.
– Csapda! – kiáltotta Gaunt, s mindhárman
az oszlopok takarásába vetődtek.
A perzselők sivítását sokszorosára erősítette
az udvar akusztikája, és a birodalmiak gyomra
Az Áruló
184
felkavarodott a megolvadt kő bűzétől. Szilárd
magvas lőszerek és robbanólövedékek téptek
ki jókora darabokat az oszlopokból, s a
kolonnád belső faláról pattantak vissza a
kőszilánkok.
Az égő por folyton köhögésre ingerelte őket,
s az árkádok alatt megülő savas füst marta a
szemüket.
Belehajtották őket a csapdába, és most aztán
se előre, se hátra. Pár másodperc múlva, ahogy
a nyomukban loholó excubitorok is ideérnek,
szép lassan megindulnak majd feléjük, és
elegen lesznek ahhoz, hogy élve kapják el őket.
Mert ha nem ez a céljuk, akkor egyszerűen
cafatokra lövik őket a félpáncélos lövegével.
Gaunt az egyik oszlopnak vetette a hátát, s
érezte a kő hűvös simaságát. Előhúzta a
sorozatvetőjét is, így most már mindkét
kezében volt fegyver.
Dan Abnett
185
– Én fogadom azokat, akik utánunk jönnek! –
kiáltotta. – A többi a maguké!
Landerson, aki a fejét védve kuporgott az
egyik oszlop mögött, értetlenül bámult rá. Mi a
fenét értett az ezredes azon, hogy a többi az
övék?! Hárman, sarokba szorítva, mint a
patkányok, két szakasz excubitor ellen.
Esélyük sincs.
– A fegyverét, őrnagy! – csattant föl Mkoll. –
Használja!
Az őrmester a tokjába csúsztatta a pisztolyát,
és a válláról lekanyarított lézerkarabéllyal
nyitott tüzet. Ki-kihajolt az oszlop takarásából,
és rövid sorozatokkal szórta meg a
támadóikat.
Az excubitorok pillanatok alatt felmérték,
hogy érdemesebb lesz bevárni az erősítést, és a
félpáncélos takarásába húzódtak. Mkoll kettőt
menekülés közben lőtt le – az egyik azonnal
meghalt, a másik csak súlyos sebet kapott, s a
Az Áruló
186
tér közepén vergődött, de senki nem sietett a
segítségére.
– Gyerünk, őrnagy! – acsarogta.
Landerson megrázta a fejét. Úgyis
meghalnak. Itt helyben ölik meg őket, vagy
élve esnek fogságba, ami még rosszabb. Akkor
megkínozzák őket, míg a saját bajtársaikat és
családjukat is elárulják, s csak akkor, amikor
az önbecsülésnek és emberi tartásnak már
szikrája sem maradt bennük, ölik meg őket.
Ha már mindenképpen meghalnak, akkor
ezt akár emelt fővel, harcosként is tehetik.
A hangtompítós géppisztoly olyan hangot
adott ki, mint amikor egy színésznő nyálas
csókokat dob a közönségnek, s a félpáncélos
oldalán egy sor lyuk jelent meg. Állított egy
kicsit az irányzékon, s a következő rövid
sorozata egy excubitort talált telibe, aki épp
kilesett a jármű takarásából.
Dan Abnett
187
A következő pillanatban az erősítés rontott
elő a sikátorból – egyenesen Gaunt
tűzvonalába. A komisszár ezredes lövései az
első hármat azonnal lekaszálták, aztán
kifogyott a pisztolya. Gondolkodás nélkül a
földre ejtette, aztán két kézre fogta a
sorozatvetőjét, és egy negyediket mellbe lőtt. A
szürke testpáncél széthasadt a
robbanólövedéktől, és az excubitor úgy
rogyott össze, mint akit letaglóztak.
Gaunt visszaugrott az oszlop mögé, s újra
tarázott.
Olyan hangzavar volt, hogy a saját
gondolatait is alig hallotta – Mkoll
lézerfegyvere és a perzselők sivítása szilárd
magvas lövedékek robajával keveredett.
Gaunt egy pillanatra kihajolt a fedezékéből,
leadott egy lövést, s azonnal vissza is rántotta
a fejét, így nem láthatta, ahogy a
Az Áruló
188
robbanólövedék letépi egy excubitor vállát, és
egy tenyérnyi darabot szakít ki a nyakából.
Bal kéz felől mozgásra lett figyelmes. Valaki
megpróbálta kihasználni a zűrzavart, és be
akart lopakodni az árkádsor alá.
A következő robbanólövedéket ő kapta –
egyenest a képébe. – Ideje eltűnnünk, uram! –
hallotta Mkoll hangját a fülhallgatójában.
A boltívek alatt megsűrűsödött a füst, és
egyre nehezebb volt pontosan célozni. Gaunt
leadott még néhány lövést, aztán megfordult,
és a felderítők őrmestere után eredt.
Mkoll és Landerson kiugrottak az oszlopok
takarásából, s egymást fedezve futásnak
eredtek. A hosszú sorozatok fedezékbe
kényszerítették az excubitorokat, így Gaunt
kapott néhány értékes másodpercet, hogy
utolérje a másik két birodalmit.
Mkoll kiszúrt egy bedeszkázott ajtót a tér
túloldalán, s ahogy odaért, teljes erejével
Dan Abnett
189
belerúgott, s beszakította a deszkákat. Gaunt
és Landerson adtak neki fedezettüzet, s amint
az út szabaddá vált, már bent is voltak az
épületben.
Valami raktár lehetett, de elég keveset láttak
a belső térből. A bedeszkázott ablakokon alig
szűrődött be némi fény. A falak mentén
halomban állt a régi, ócska bútor, s mindent
belepett a por. Landerson és a komisszár
ezredes sietős léptekkel vágtak át az épületen,
Mkoll azonban lemaradt egy pillanatra, és egy
robbanótöltetet vett elő a zsákjából. Az ajtó
mellett, a bal oldali falra tapasztotta, majd egy
monoszálas kábelt fűzött át a biztosítószegen,
és combmagasságban kifeszítette az ajtó elé. A
szinte láthatatlan kábel egyik végét egy törött
asztallábhoz, a másikat egy székhez rögzítette,
aztán futva indult a parancsnoka után.
– Ismeri ezt a helyet, őrnagy?
Az Áruló
190
Odakint torokhangú parancsszavak
harsantak, és szinte varázsütésre elhallgattak a
fegyverek.
– Igen, uram. Ezek a raktárak a Földműves
soron állnak. Ez az út vezet a kézműves
negyedbe. Ha erre megyünk, a Rubenda déli
oldalán lyukadunk ki.
Volt valami Landerson hangjában, amitől
Gauntnak az az érzése támadt, hogy amit
eddig láttak, az csak a jéghegy csúcsa volt.
– Akkor most…
– Nem értik! – vicsorodott el Landerson. –
Most tényleg nagy bajban vagyunk. Most csak
annyit tehetünk, hogy megpróbálunk egy
biztonságos búvóhelyet találni.
– Rendben – biccentett Gaunt.
– Tényleg nem értik – rázta meg a fejét az
őrnagy vadul.
– Mi volt ez? – szólalt meg a hátuk mögött
Mkoll, mire mindketten elhallgattak.
Dan Abnett
191
Az excubitorok üvöltözésén túl, távolról
kürtök és szirénák hangja szűrődött be a
raktárba, aztán a szél süvítését hallották.
Mintha csak a közeledő vihart jelezte volna.
Kísérteties nyögéseket hallottak, amik
mintha a falakból szóltak volna – nyögéseket,
amik mélyén ott lapult a pusztító, túlvilági
üvöltés.
– Drótfarkasok – súgta Landerson, és
megremegett a szája széle. – A Császár
irgalmazzon nekünk! Az egész várost
felvertük!
– Mik ezek a… – kezdte Gaunt, aztán
megrázta a fejét. Nem akarta tudni.
– Maga vezet, Landerson. Ahogy mondta.
Kell egy biztonságos búvóhely.
– Megpróbálom, uram.
A raktár déli falában találtak egy másik ajtót.
Félrehúzták a bútorokat, amikből valaki
Az Áruló
192
barikádot próbált emelni a hátsó bejárat elé, és
felfeszítették a zárat.
A túloldalon szűk, koszos sikátor várta őket,
amit bűzös kanálissá változtatott a széttört
szennyvízvezetékekből folyó mocsok. A
nyögésekből üvöltés lett, s a hangtól
mindhárman megborzongtak.
Mkoll előhúzta hangtompítós pisztolyát, és
igyekezett minél kevesebb zajt csapni a sáros
köveken. Utána Landerson jött, és ismét Gaunt
zárta a sort. Tíz lépést, ha megtehettek, amikor
a raktár másik ajtaja éles reccsenéssel
beszakadt, aztán robbanás hallatszott, és torz,
fémes sikolyok.
Végigrohantak a nyálkás, sáros utcán,
miközben a szél és a szirénák egyre vadabbul
üvöltöttek. Gaunt érezte, hogy ég a szeme, s
mintha apró tűkkel szurkálták volna a bőrét.
Szinte érezte a szabadjára eresztett
szentségtelen mágiát.
Dan Abnett
193
Mkoll az egyik mellékutca felé intett, de
Landerson megrázta a fejét.
– Nem. Az zsákutca. Erre!
Jobbra fordultak, egy szűk utcácskába, ahol
kőlépcsőkön rohantak fel, aztán az első
adandó alkalommal balra fordultak. A sikátor
még az eddigieknél is szűkebb volt, s a magas
házak közt szinte csak egy keskeny résen át
látták az eget.
Fallal körülkerített, belső kertek közt
futottak, s még háromszor váltottak irányt,
mielőtt Landerson lassított volna.
– Honnan tudta? – kérdezte Gaunt.
Az őrnagy bemászott egy lyukas kerítésen,
és az elvadult kert végében levő műtrágyás
zsákok halma mögé bújt be.
– Honnan tudta? – kérdezte újra a komisszár
ezredes. – Ott, a vörös ajtónál.
Az Áruló
194
– A válaszból – mondta komoran Landerson.
– Azzal figyelmeztettek. Mást nem tehettek az
excubitorokkal a hátuk mögött.
– Tudták, hogy jövünk – mondta Mkoll
hidegen.
– Azt tudták, hogy jön valaki. Az a ház az
egyik legfontosabb találkozóhelyünk volt.
Most majd egy másikat kell használnunk…
már ha maradt még olyan, akit nem találtak
meg.
A szemközti fal mellett egy düledező
műhely állt, s a félig szétrothadt ajtó egy
pillanatra sem lassította le őket. Odabent kosz,
törött alkatrészek, és por fogadta a csapatot.
– Mi van itt?
– Semmi – ült le az egyik fal mellé
Landerson, és a begörcsölt combizmait kezdte
masszírozni. – Csak biztonságosabb, ha egy
darabig meglapulunk. Az utcákon egy perc
alatt elkapnának minket.
Dan Abnett
195
Vagy félórát pihentek a törött fémdarabokkal
és rozsdás drótköteggel teli hordók mögött,
aztán az őrnagy arrébb húzott pár régi
festékeshordót, és elmozdított két szélesebb
deszkát. A felkavarodó por úgy csillogott a
szúnyoghálós ablakon beszűrődő fényben,
mint egy apró galaxis.
A deszkák mögött egy lyuk tátongott a
szomszédos kőfalban, amiről azonnal kiderült,
hogy egy garázs hátulja. A padlón éktelenkedő
olaj- és prométeumfoltok alapján arra
következtettek, hogy egy jó darabig valami
nagyobb járművet tároltak itt. A sarokban levő
asztalon még most is ott árválkodott egy
rozsdás motorblokk.
Landerson résnyire nyitotta a garázsajtót,
amiről már jókora foltokban lepergett a festék,
és kilesett. A szirénák még mindig szóltak, s a
levegőben – mintha vihar készülődött volna –
ózon szagát érezték.
Az Áruló
196
– Segítsenek! – sziszegte az őrnagy, aztán
Mkollal együtt eltolták az asztalt.
Egy rozsdás csapóajtó volt alatta, ami
azonban meglepően olajozottan nyílt. Az
ellenállótiszt gyorsan lemászott a feltáruló,
sötét aknába, Gaunték pedig követték.
A csapóajtó belső oldalához egy kötél volt
erősítve, s Landerson ennek segítségével zárta
le az ajtót. Ahogy teljes sötétség borult rájuk,
Mkoll bekapcsolta a zseblámpáját, s ennek
fénye mellett vágtak neki az egymásba nyíló
pincék sorának.
Omladozó, nyirkos téglafalak között
haladtak, ahol minden repedésben penész
tenyészett, s a lámpa fénye elől neve nincs
rovarok hada futott szét.
Néhány perc után csúszós lépcsősorhoz
értek, mely egy zavaros, habos vízzel teli
csatornához vezetett le. Ebben mentek tovább,
s mindhárman kendőt kötöttek a szájuk elé,
Dan Abnett
197
ami egy kicsit tompította a szűk helyen
megrekedt bűzt, amit a vegyszerszag sem
tudott elfedni.
Az alagút falába valaki fémkampókat vert, s
Landerson ezek segítségével mászott fel egy
másik csapóajtóig. Nekifeszítette a hátát, és
lassan kinyitotta.
Egy fénytelen helyiségbe értek, ahol a
mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem is
tudtak teljesen felegyenesedni. A zseblámpa
fényénél régi ládákat és magokkal teli
zsákokat pillantottak meg az egyik fal mellett.
– Hol vagyunk?
– Az ineuroni központi malom egyik
használaton kívüli raktárában. Az ellenállás
búvóhelyként használja.
– Itt biztonságban vagyunk? – húzta föl a
szemöldökét kérdőn Gaunt.
– Nem – mosolyodott el Landerson keserűen.
– De biztonságosabb mint más helyek.
Az Áruló
198
Biztonságosabb mint az utca. Fohászkodjanak
a Császárukhoz, hogy elég biztonságos legyen!
– Ő a maga Császára is! – komorodott el
Gaunt arca.
– Tessék?
– Azt mondta, hogy imádkozzunk a
Császárunkhoz. Ő a maga Császára is,
Landerson.
Az őrnagy szemei résnyire szűkültek, és
lassan megcsóválta a fejét.
– Ez itt az én világom, komisszár ezredes, és
én tiszta szívemből szeretem. A családom az
első telepesekig tudja visszavezetni a
vérvonalát. Hiszem az emberiség Császárát, de
mégis… őszintén… komolyan úgy gondolja,
hogy megvéd minket? Itt is? Most is? Mert
amikor a Kínzatás elérte Gereont, nem tudom,
hogy hol volt.
– Erre nem tudok válaszolni – mondta Gaunt
halkan. – Nem vagyok pap.
Dan Abnett
199
Más körülmények között az ilyesmit eretnek
beszédnek tekintette volna, és agyonlövi
Landersont, de egyrészt nélküle nem
boldogultak volna, másrészt valahol mélyen
Gaunt maga is tisztában volt vele, hogy van
némi igazság az őrnagy keserűségében.
– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezte
Mkoll.
– Amíg le nem csitulnak egy kicsit a
kedélyek odakint – vont vállat Landerson.
– Tehát?
– Ma este, vagy legkésőbb holnap reggel.
Az őrnagy a fal mellé fektette a
géppisztolyát, és maga is letelepedett a
padlóra.
– Akkor megint megpróbálhatjuk felvenni a
kapcsolatot az ellenállókkal. Már ha addig
nem kapcsolnak le minket is.
Az Áruló
200
Lassan beesteledett, de a silóban rejtőző
birodalmiak még mindig türelmesen
várakoztak. Aztán egyszer csak Bonin felütötte
a fejét.
– Ti is hallottátok?
– Ja – biccentett Larkin, aki úgy gubbasztott a
puskája mellett, mint egy viharvert varjú. –
Egy ideje már én is hallom.
– Mi a franc lehet?
A mesterlövész kelletlenül elhúzta a száját.
Nemszeretem hangok voltak, olyanok, amit az
ember a legrosszabb rémálmaihoz társít.
Sikolyok. Üvöltések. A szél vonítása, amiben
mintha elkárhozott lelkek jajgattak volna. Fájt
tőle a feje, és kirázta a hideg.
– Amondó vagyok, hogy próbálkozzunk
meg a rádióval – mondta Tona Criid
csöndesen, és felállt a fal mellől.
Dan Abnett
201
– Nincsenek a hatósugáron belül – rázta meg
a fejét Beltayn. – A fülhallgatók kis
hatósugarúak. Kábé egy kilométer, nem több.
– Várunk – mondta Rawne. – Így szólt a
parancs.
Varl nekikészült, hogy mondjon valami
cifrát, aztán mégsem tette.
Mkvenner lépett be a silóba, aki épp most
fejezte be a legutolsó terepszemlét. Egy
pillanatig csak állt a küszöbön, mint aki nem is
akar bejönni, aztán megdörzsölte az állát.
– Valami nincs rendjén – mondta.
– Erre mi is rájöttünk – biccentett Bonin. – Mi
is hallottuk ezt az üvöltözést.
– A legrosszabb esetben a mi drága
parancsnokunk valami nagy szarba tenyerelt,
és meghalt, vagy a legjobb úton jár felé – tette
hozzá Rawne gúnyosan.
– És mi a legjobb eset? – kérdezte váratlanul
Curth.
Az Áruló
202
– A legjobb, doktor? – vont vállat az őrnagy –
Hát az, hogy a mi drága parancsnokunk
valami nagy szarba tenyerelt, és meghalt, vagy
a legjobb úton jár felé. Vagy ez valami trükkös
kérdés volt?
– Kinyalhatja, őrnagy! – sziszegte Curth.
– Örömmel állok a rendelkezésérc! –
mosolyodott el hidegen Rawne, aztán felállt. –
Mindenki figyeljen! Holnapig várunk, aztán az
én módszeremmel állunk neki a dolgoknak.
Dan Abnett
203
HAT
Leszállt az éj, de a városra telepedő sötétség
és csönd semmi jót nem ígért. Elhallgattak a
szirénák, s a hűvös éjszakát mindenki a saját
kísérteteivel és rémképeivel népesítette be.
Egyesek talán valóságosabbak voltak, mint a
többi, s a városiak okosabbnak látták a
házaikba zárkózni, és rettegve várni a
napfelkeltét.
A pinceraktár sötétjében várakozó három
birodalmi számára az idő végtelen lassúsággal
telt. Kikapcsolták a lámpát, és némán ültek a
Az Áruló
204
sötétben. Gaunt érezte a falakból áradó
hideget, és nagyon is jól tudta, hogy ezek a
masszív falak egy bombázást is kibírnának, de
a csöndben és sötétben, ahol a racionális érvek
súlyukat vesztették, úgy tűnt, egy vékony
sátorponyva óvja és rejti őket.
Azok elől a dolgok elől, amik az éjszakát
járták.
Mintha valami árapály jelenségnek lettek
volna tanúi, csakhogy ebben az esetben a
hideg volt az, amit hol erősebben éreztek, hol
pedig mintha eltávolodott volna a közelükből
a forrása. A falakon és a plafonon dérvirágok
nyíltak, és volt olyan is, hogy hirtelen
meglátszott a leheletük. Távoli nyögések és
moraj szűrődött be az utcáról, s olyan hangok,
mintha fémpengéket húznának végig egy
házfalon. Időről időre sikolyok harsantak,
aztán mintha késsel vágták volna el, ismét
süket csönd borult a városra.
Dan Abnett
205
Megpróbálták nem elképzelni, hogy mi lehet
odakint – hogy miféle elfajzott rémség
garázdálkodhat Ineuronban. A sötétben az agy
amúgy is csúf tréfát űz az emberrel, s a három
birodalmi görcsösen szorongatta a fegyverét,
és lélegzetvisszafojtva fülelt.
Időről időre vasalt csizmák dobogását
hallották, aztán egy motor robaját, és vérebek
ugatását. Ezek a hangok – bár mindegyik a
veszélyt jelezte – szinte megnyugtatóak voltak.
A fizikai világhoz tartoztak. Ezekekkel szembe
lehetett nézni.
A szellemek távoli üvöltése már teljesen más
lapra tartozott.
Aztán hirtelen csönd telepedett a városra.
Gaunt szemügyre vette a kronométere
halványan pislákoló kijelzőjét, és látta, hogy
két órával elmúlt éjfél.
Az Áruló
206
Néhány perc múlva Landerson bekapcsolta a
zseblámpáját, s ennyi sötétség után még ez a
gyenge fény is bántotta a szemüket.
– Visszahívták őket – szólalt meg az őrnagy,
nyolc órája először.
– Biztos benne? – kérdezte Mkoll.
A felderítők őrmestere nyúzott volt és
sápadt, a pillantása, akár egy űzött vadé.
– Amennyire csak biztos lehetek – biccentett
Landerson. – Miután megidézik őket, a
drótfarkasok gyorsan elhasználják az
energiáikat. Mostanra már eltűntek.
– Eltűntek?
– A nyugvóhelyükre, hogy visszanyerjék az
erőiket.
– Miféle nyugvóhelyükre?
– A hipertérbe – vonta meg a vállát az
őrnagy. – Gondolom. Bár valahogy soha ne
akartam igazán tudni.
Dan Abnett
207
Lassan fölállt, s amennyire a szűk hely
engedte, megmozgatta elgémberedett tagjait.
– Induljunk! – mondta a hosszú hallgatástól
rekedten. – Most egy darabig viszonylag
biztonságban leszünk. Ne vesztegessük el ezt
az időt.
Ismét a szennyvízcsatornát választották, a
zavaros, bűzös vizet, melynek tetején,
gyomorforgató habként száz meg száz
patkány csontja lebegett. Több mint
negyedórát gázoltak a penészes falak között,
mígnem egy kő lépcsősorra bukkantak.
A fokok keskenyek és csúszósak voltak, de
ahogy egyre feljebb másztak, úgy tűnt el a
falakról a penész, s úgy lettek a kövek egyre
szárazabbak. Végül egy viharvert faajtóhoz
értek, mely egy keskeny sikátorra nyílt.
Csöndes éjszaka volt, s a felhők közül kíváncsi
csillagok kémlelték a várost.
Az Áruló
208
Ismét Landerson állt az élre, és egy
keresztutcáig kalauzolta őket, ahol egy égő
szurkoshordó mellett két excubitor melengette
a kezét. A birodalmiak egy párhuzamos utcát
használva kerülték meg őket, majd ismét
sikátorok következtek, dombnak fölfelé,
egyforma, sötét és kihalt utcák labirintusa.
Átosontak egy elvadult növényekkel teli téren,
majd egy asztalosműhely és egy szeszlepárló
közötti mocskos sikátoron vágtak át. Az utcát
rozsdás, mohával és kúszónövényekkel
befutott kapu zárta le.
Landerson hirtelen megtorpant, aztán intett,
hogy húzódjanak be egy kapualjba.
A rozsdás kapu túloldalán egy járőrcsapat
robogott tova. Katonai alakulat volt, nem
excubitorok, s Gaunt legalább két tucat
katonát, és egy könnyű páncélost számlált, ami
keresőfényeivel folyamatosan a környező
sikátorokat pásztázta.
Dan Abnett
209
Ahogy befordultak a sarkon, ismét sötétség
és csönd telepedett az utcára.
– Gyerünk! – sziszegett Landerson.
Nagy vargabetűket téve megkerülték a
kereskedőnegyedet, s egyre mélyebbre és
mélyebbre hatoltak a város szívébe. Az egyik
széles, kivilágított sétányon fáklyás menetbe
botlottak, s az egyik mellékutcából figyelték a
dobszóval kísért felvonulást.
Katonák és excubitorok haladtak az élen, a
kezükben szentségtelen jelvényekkel
felcicomázott lándzsák. A nyomukban
azonban helyiek jöttek, akik egy
hátborzongató, disszonáns dallamot énekeltek.
A túlélni vágyók voltak ezek, akik abban
látták az életük és jövőjük biztosítékát, ha
megtérnek az őket leigázók hitére.
Az Áruló
210
Gaunt szíve elfacsarodott, látva, hogy milyen
sokan vannak. S ahogy az idő múlik, s egyre
kevesebb a remény, hogy a Birodalom a
Gereon megsegítésére siet, úgy lesznek majd
egyre többen és többen. Egy részük talán
valóban azért teszi majd, mert a világukra
telepedő Káosz sötét lehelete megrontja a
lelküket, de a legtöbben csak a túlélés zálogát
látják benne.
A menetet tiszttartók vezették az út végén
álló templom felé – Landerson elmesélte, hogy
a tiszttartó amolyan gyűjtőfogalom volt, amit
az Ellenség összes tisztviselőjére használtak.
Volt közöttük pap, tanító, bürokrata, kalmár és
gazdasági szakember egyaránt.
Súlyos fejékeket és arannyal hímzett
klepetust viseltek, a kezükben díszesen
faragott bot, vagy a hatalmat szimbolizáló,
arannyal futtatott jogar. A javuk nő vagy férfi
volt, de akadt olyan is, akinek nem lehetett
Dan Abnett
211
megállapítani a nemét, s egy részüket annyira
eltorzította a mutáció, hogy talán már nemük
sem volt.
Gaunt nem tudta – nem akarta – szemügyre
venni a lobogókat, és a ruhákat díszítő jeleket.
Nem akarta tudni, hogy mit jelképeznek. Ezek
itt mind a Káosz csatlósai és fullajtárjai, az
emberiség ellenségei voltak.
Az már más lapra tartozott, hogy annyi év
szüntelen harc után most először volt rá
lehetősége, hogy ne csak az Ellenség harcosait,
hanem a kultúrájuk – már ha a Szentségtelen
Erők esetében lehet egyáltalán ilyesmiről
beszélni – vezetőit is szemügyre vehesse.
Ezek voltak a harcosok nyomában járó
szörnyetegek, akik új világrendet hoztak létre
az elfoglalt világok üszkös romjain.
Ahogy a menet elvonult, ők hárman sietve
átvágtak az utcán, s arrafelé vették az irányt,
Az Áruló
212
ahol valaha az Administratum helyi
kirendeltségének épülete állt.
A romos falakon vörös és fekete jelek és
feliratok éktelenkedtek, melyeknek már a
látványától is felfordult a gyomruk.
Az egyik fal mellett rongyos helybéliek
százai dolgoztak – létrákon és állványokon
állva újabb és újabb jelekkel és értelmetlen
szavakkal festettek tele minden szabad
felületet.
– Szabálysértők és kérvényezők – súgta
Landerson. – Addig dolgoznak, míg össze nem
esnek a fáradtságtól, vagy amíg nem sikerül
egy olyan jelet festeniük, amit az őrök igaznak
ítélnek.
– Igaznak?
– Az Ellenség nem tanítja meg a jeleit és
szent szavait, csak azoknak, akik áttérnek az ő
hitére. Azt mondják, hogy az, akit megérint a
Káosz, ösztönösen is tudni fogja a megfelelő
Dan Abnett
213
jeleket és szavakat. Így azok, akik át
szeretnének térni, mindenféle jeleket és
szimbólumokat festenek a falakra, ami csak
eszükbe jut. Ha sikerül egy olyannal előállni,
amit a tiszttartók is felismernek, akkor elviszik
őket megtisztulni, hogy utána áttérhessenek.
Az excubitorok mellett három tiszttartó is
figyelemmel kísérte a gereoniak
tevékenységét. Az egyikük egy mechanikus
trónon ült, mely fém póklábakon járt, s úgy
festett, mint egy rémálomból szalajtott gyerek,
a rémálomból szalajtott játékával. Bár a trónra
szerelt ikergéppuskában már semmi gyerekes
nem volt.
Nagy ívben kikerülték az épületet, s egy
vizelettől és ürüléktől bűzlő sikátoron át egy
zsákutcába jutottak, ami a mellközépig érő
hulladékhegyektől sokkal inkább
szeméttelepnek, mint utcának látszott. Az
Az Áruló
214
egyik falban egy ajtó nyílt, ami szinte eltűnt a
hulladékhalmok között.
– Imádkozzunk, és bízzunk benne, hogy erre
a helyre még nem bukkantak rá! – fordult
Landerson Gaunthoz.
– Imádkozzunk – biccentett a komisszár
ezredes, aztán intett Mkollnak, aki egy pillanat
alatt behúzódott a zsákutca árnyai közé.
Az őrnagy az ajtóhoz lépett, és bekopogott.
– Hogy van a Gereon? – kérdezte egy fojtott
hang bentről.
– A Gereon él – felelte Landerson.
– Minden erőfeszítésük ellenére – jött a
válasz, és az ajtó feltárult.
Gaunt és Landerson beléptek a benti
sötétségbe, de három lépést sem tehettek meg,
amikor puskacsövet éreztek a hátukban.
– Le a földre! – kiáltotta valaki. – Arccal
előre! Le a földre!
Dan Abnett
215
– De mi… – kezdte volna Landerson, de egy
puskatus csapódott a tarkójának.
– Azt mondtam, hogy le a földre!
Letérdeltek a földre, s a tarkójukon
összekulcsolt kézzel tűrték, hogy átkutassák
őket, és elvegyék a fegyvereiket.
– Feküdjetek a földre, rohadékok! – acsarogta
a testetlen hang.
Hirtelen fegyverlámpa fénye villant.
– A helyetekben én nem nagyon ugrálnék –
mondta halkan az ajtóban álló Mkoll, kezében
a kibiztosított lézerkarabélyával.
– Elnézését kérem, komisszár ezredes –
szabadkozott Cirk őrnagy.
– Szükségtelen – rázta meg a fejét Gaunt. –
Értem én, hogy miért van szükség az efféle
óvintézkedésekre.
Az Áruló
216
– Az embere ennek ellenére végezhetett
volna velünk – komorodott el a nő arca.
Mkoll, fegyverrel a kezében, hátát a
szemközti falnak vetve hallgatta őket.
– Igen – biccentett Gaunt. – Viszont abban,
amit csinál, ő a legjobb, szóval emiatt ne
eméssze magát!
Az egyik sarokban egy magnéziumfáklya
égett, az világította meg az apró helyiséget.
Hat rongyos, elgyötört arcú szabadságharcos
volt rajtuk kívül a szobában, akik Landerson-
nal beszélgettek. A maradék kettő – házi
készítésű fegyvereikkel a kezükben – az
ajtóval szemközt posztolt.
– Maguk miatt van ez a razziázás? – kérdezte
az őrnagy.
– Attól tartok, hogy igen – mondta Gaunt
kelletlenül. – Tűzharcba keveredtünk néhány
őrjárattal, miközben megpróbáltunk
kapcsolatba lépni az ellenállással.
Dan Abnett
217
– A múlt éjszaka után az embereink felét
lekapcsolták – mondta Cirk.
– Mi történt múlt éjjel?
Az őrnagy felsóhajtott, és megrázta a fejét.
Negyvenes évei elején járó, magas, vonzó nő
volt, telt ajkakkal és bájos, szabályos
vonásokkal. Valamikor híres szépség lehetett,
de a nélkülözéstől szikár lett, s lötyögött rajta
az egyenruha.
– Múlt éjjel elterelő hadműveletet hajtottunk
végre – mondta halkan. – Hogy maguk
könnyebben bejuthassanak a városba. Az
embereink Ineuron különböző pontjain
indítottak összehangolt támadást, s ezzel
magukra vonták az ME-s katonák és az
excubitorok figyelmét. Az, hogy itt vannak, azt
jelenti, hogy sikerrel jártunk.
– Célpontok?
– Három taktikai célpont, negyvenszázalékos
veszteség. Ma viszont kíméletlenül a
Az Áruló
218
nyomunkba eredtek, és sok jó emberünkkel
végeztek. Ineuron kilenc ellenálló sejtjéből
négyet megsemmisítettek, a mezőgazdasági
külvárosokban másik féltucatnyit számoltak
fel.
– Veszteségek?
– Hatvannyolc ember. Halottak, vagy
fogságba estek. És ez a rosszabb.
– Nekem egy Ballerat nevű ezredessel kellett
volna felvennem a kapcsolatot – dörzsölte meg
a halántékát Gaunt.
– Halott. Tegnap éjjel esett el, amikor az
Ikonoklávénál bombát robbantottak. Most én
vagyok a rangidős.
Sem az arcán, sem a hangjában nem volt
nyoma érzelemnek. Landersonhoz és a többi
ellenállóhoz hasonlóan ő is túl sokat látott, és
túl sokat vesztett ahhoz, hogy bánni és bárki
elvesztése fölött keseregjen.
Dan Abnett
219
– Ineuronban meggyújtották a lábunk alatt a
talajt, így egy időre itt bezárjuk a boltot –
folytatta Cirk. – Az itteni ellenálló sejtek
odébbálltak – leszámítva az én csapatomat.
– Ránk vártak?
– Az, hogy felvegyük a kapcsolatot, és hogy
megadjunk minden lehetséges segítséget,
elsődleges fontossággal bírt – biccentett a nő. –
Ezt Ballerat ezredessel és velem is a lehető
legvilágosabban közölték.
– Kik?
– Nem az én tisztem, hogy megmondjam,
uram. Tulajdonképpen nem is tudom
pontosan. Az ellenállás ereje a sejtes
széttagoltságában rejlik. Senki nem tud többet,
mint amennyit tudnia kell. Így, ha
bármelyikünk is fogságba esne…
Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá
szükség.
Az Áruló
220
– Értem – sóhajtott fel Gaunt. – Értem, és
hálás vagyok önöknek.
– Nem szükséges – vont vállat a nő.
– Ez nemcsak az én hálám, hanem a
feletteseimé is.
– Ez nekem bőven elég – mosolyodott el
halványan Cirk. – Tehát… mire van
szükségük?
– Mihamarabb kapcsolatba kell lépnem a
saját embereimmel. Tudniuk kell, hogy
bejutottunk, és élünk.
– Van rádió adóvevőjük?
– Igen.
– Mi is rendelkezünk egy készülékkel. Én
magam nem szívesen használnám, de egy
rövid üzenet még mindig kevésbé kockázatos,
mint megpróbálni egy futárt kijuttatni a
városból.
– Az üzenet nagyon rövid lesz, ígérem.
Csupán két szó: Ezüst és készültség.
Dan Abnett
221
– Rendben. Hullámhossz?
– A kettő-négy-négy és a három-egy között
bármi lehet az ultrarövid hullámon.
Cirk magához intette az egyik emberét – egy
szőke lányt, aki még a kamaszkorból se nőtt ki
–, majd gondosan elmagyarázta neki, hogy mit
kell tennie. A lány kisurrant az ajtón, és eltűnt
az odakint növekvő sötétségben.
– Még valami? – fordult Cirk ismét
Gaunthoz.
A komisszár ezredes egy pillanatig szótlanul
fontolgatta a választ, aztán közelebb hajolt a
nőhöz.
– Először én hadd kérdezzek! Mit gondol a
felszabadításról? Cirk rezzenéstelen szemekkel
állta a tekintetét, s Gaunt kénytelen volt
elismerni, hogy a nő még így, meggyötörten és
komoran is nagyon szép. Az arcára sütött
bélyeg azonban mindennél ékesebben
Az Áruló
222
emlékeztette Gauntot, hogy mi is történt ezzel
a világgal és a lakóival.
– Úgy gondolom, hogy egyhamar nem fog
bekövetkezni – mondta végül Cirk.
– Úgy gondolja?
– Igen. Nem vagyok bolond, és Ballerat is
idejében eligazított. Persze az efféle
információkat nem sok emberünkkel osztjuk
meg. Ahogy már említettem, minél kevesebbet
tudnak, annál kevesebbet tudnak
alkalomadtán kicsikarni belőlük ígéretekkel és
kínzással. Én azonban tudom, hogy a
felszabadítás nem holnap kezdődik. Az
embereimmel ezt természetesen nem
közöltem. Ártana a morálnak. Azzal is
tisztában vagyok, hogy maguk ennek ellenére
nem ok nélkül jöttek ide, és, hogy fontos
küldetést teljesítenek.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – sóhajtott fel
Gaunt. – Landerson mindezt sokkal
Dan Abnett
223
nehezebben fogadta el, és nem szerettem volna
az ön szemében is ugyanazt a csalódottságot
látni.
– Miért?
– Nem az én tisztem, hogy megmondjam…
A nő elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Hogyan tovább?
– Sejtelme sincs, hogy miért vagyunk itt,
őrnagy?
– Szerintem még maga Ballerat ezredes sem
tudta pontosan. – Azért jöttünk, hogy
megöljünk valakit – mondta csöndesen Gaunt.
– Csak egy valakit? Landerson szerint már
így is húsznál több excubitort és ME-s katonát
kaptak el. Nem is rossz, főleg, ha figyelembe
vesszük, hogy még huszonnégy órája sincs,
hogy a Gereonra érkeztek.
– Csak egy valakit – engedte el a füle mellett
a megjegyzést Gaunt. – Egy régi barátot.
– Gondolom most ironizált.
Az Áruló
224
– Jól gondolja.
– Kicsoda a fickó?
– Nem mondtam, hogy az illető férfi.
– Értem – biccentett a nő. – Ellenálló-taktika.
Minél kevesebbet tudunk, annál jobb…
– Pontosan.
– Rendben. Tulajdonképpen nem is igazán
akarom tudni. Gondolom, mihamarabb
szeretné megtalálni ezt a… régi barátot.
– Igen. Kérdezte, hogy mire van még
szükségünk. Az embereimmel együtt minél
hamarabb el kell, hogy jussunk Lectica
tartományba.
– Basszus! – sziszegte a nő. – Nem is kér
sokat, igaz?!
– Valami gond van, őrnagy?
– Ha a belső tartományokba kell bejutniuk,
Ineuronnál jobb helyről is indulhattak volna.
– Miért is? – húzta fel a szemöldökét Gaunt.
Dan Abnett
225
– Mert körülbelül háromszáz kilométerre
vannak attól a céljuktól.
– Tudom – biccentett a komisszár ezredes
nyugodtan. – Ez azonban egy lassan kiépülő
misszió. A Gárda hírszerzése és a gereoni
ellenállás hónapokig tervezte az akciót, mielőtt
idejöttünk volna. Az első és legfontosabb lépés
a biztonságos leszállási zóna kiválasztása volt.
A gereoniak a Shedowtonland-től délre fekvő
mocsarakat javasolták. Bármi, ami közelebb
van Lecticához, túl veszélyes lett volna.
– Igaz – bólintott a nő. – Leszállóhajóval
jöttek?
– Egy darabig. Aztán a mocsarak fölött már
ernyőt használtunk.
– Na, az nem lehetett egy leányálom.
– Valóban nem. Amikor ugrani kellett volna,
a mesterlövészem megmakacsolta magát.
Remek katona, de nem ő a legösszeszedettebb
emberem. Szóltam a lángszórósomnak, hogy
Az Áruló
226
hajítsa ki a lövészt a leszállóhajóból. Persze
azóta már megint szóba állnak egymással.
Cirk végre elnevette magát, és Gaunt
elégedetten nyugtázta, hogy tetszik neki a nő
nevetése.
– Mi volt azelőtt, őrnagy? A megszállás előtt.
A nő arca ismét elkomorodott, és vagy tíz
szívdobbanásig csak a magnéziumfáklyát
bámulta.
– Földbirtokos voltam – mondta végül. – A
várostól nyugatra fekvő földekből kétszáz
hektárnyi a családomé volt. Gabonát és
gyümölcsöt termesztettünk. Aztán megjöttek
ezek az állatok, és az egész gyümölcsöst
felperzselték.
– Hogy hívják, őrnagy?
– Cirk őrnagy, Ineuroni Ellenállás…
– A nevét kérdeztem. Engem Ibram
Gauntnak hívnak.
– Sabbatina. Sabbatina Cirk.
Dan Abnett
227
Gaunt úgy hőkölt hátra, mint akit pofon
vágtak.
– Mi… mi az? Valami rosszat mondtam? –
kérdezte értetlenül a nő.
– A Szent… gondolom a Szent után nevezték
el így.
– Természetesen.
– Bármerre is megyek, Ő ott van, hogy
vezesse a lépteimet – mormolta Gaunt,
mintegy önmagának.
– Uram?
– Mindegy… nem érdekes. Szóval… Lectica.
– Meglátom, mit tehetek – mondta az
őrnagy. – Vannak kapcsolataink az erdiani
ellenállókkal. Ők talán tudnak segíteni, hogy
eljussunk a belső tartományokhoz. Onnan
pedig már az ő kapcsolataikra tudunk
támaszkodni.
– Kezdetnek megteszi – biccentett Gaunt.
Az Áruló
228
HÉT
A Bástya vörös viaszból öntött
gyertyaszálnak tűnt a felkelő nap fényében, a
paliszádon végigsétáló Desolane pedig alig
többnek mint egy porszem.
A pheguthot hajnal óta transzkódolásnak
vetették alá, s az életőrző hallotta a férfi
fültépő sikolyait. Most, órák múlva már
visszatért a szobájába, s Desolane is
elérkezettnek látta az időt, hogy ellenőrizze a
biztonságát.
Dan Abnett
229
Útközben szerét ejtette, hogy benézzen a
taktikai eligazítóba, ahol féltucat testpáncélos
őr árgus szemei előtt három tiszttartó
rendezgette a jelentésekkel teli dossziékat, és
az új információknak megfelelően
pontosították a nagy fénytérkép adatait.
– Valami új? – kérdezte Desolane.
– Mozgalmas éjszakánk volt, életőrző –
nézett fel az egyik tiszttartó. – Phatimában a
lázadók felgyújtottak egy templomot,
Brovisiában pedig két tiszttartó esett
merénylet áldozatául. Felrobbantották őket.
Az excubitorok gyorsan és hatékonyan jártak
el, és Brovisiában minden tizedik lakost
kivégezték.
– Még valami?
– Ez a déli tartományokból jött – nyújtott át
neki egy adattáblát egy másik tiszttartó.
Desolane egy gyors pillantással átfutotta az
adatokat, aztán megrázta a fejét.
Az Áruló
230
– Hol a pokolban van ez az Ineuron?
– Innen délre, életőrző, a mocsárvidéken,
nem messze a Határtól. Egy kisebb
mezőgazdasági központ. Múlt éjjel több
támadást hajtott végre a helyi ellenállás, de
sikerült visszaállítani a rendet.
– Biztos?
– Hogy… hogy érted ezt, életőrző?
– Nem olvastad át elég figyelmesen az
adatokat! – kocogtatta meg a körmével az
adattáblát Desolane. – Egy egész excubitor
szakaszt lemészároltak. Egy mezőgazdasági
városban. Lézerfegyvereket használtak. Olyan
intenzitású tűzharc folyt, ami a drótfarkasokat
is felébresztette.
– A helyi gubernátor ura a helyzetnek,
életőrző.
– Szerintem meg fogalmuk sincs, hogy mivel
állnak szemben – mordult föl vészjóslóan
Dan Abnett
231
Desolane. – Barmok! Mióta van lézerfegyverük
az ellenállóknak?!
A tiszttartók azonnal elhallgattak.
Mindhárman befolyásos személyek voltak, de
az Anarch egyik személyes testőre előtt őket is
elfogta a félsz. Ha Desolane úgy látná jónak,
megölhetné mindhármukat, és csupán
uruknak tartozna elszámolással.
– Értesítsétek az Omnipotentátot,
ugyanakkor arról is tájékoztassátok, hogy
kézben tartjuk a dolgot!
A tiszttartók mélyen meghajoltak, és egyik
kezükkel eltakarták a szájukat.
– Az Anarch parancsa szerint járunk el,
kinek szava minden más szót kiolt – recitálták
kórusban.
– És amint ezzel végeztetek – vetette még
oda Desolane –, kerítsétek elő nekem Uexkullt!
Az Áruló
232
Az életőrző a taktikai eligazító előtt, egy
apró beugróban várakozott. Néhány perc
múlva két agancsos, félember őr rángatta
végig a folyosón a reszkető pheguthot, aki
szemmel láthatóan alig volt magánál.
– Óvatosan, idióták! – sziszegte Desolane,
mire a két tagbaszakadt bestia azonnal
meghunyászkodott, majd a karjukba emelték a
magatehetetlen férfit, s úgy indultak vele
tovább a toronyszoba felé.
Ujabb tizenöt perc telt el, mire az őrző
meghallotta a vasalt csizmák döngését, amire
várt. Felállt, hogy üdvözölje Uexkullt, de
Mabbon etogaur volt az.
Desolane vegyes érzelmekkel viseltetett vele
szemben, az elismerése azonban őszinte volt.
Mabbon etogaur remek harcos volt, és az
Anarch számos győzelmét köszönhette neki.
– Legyen jó napod, etogaur!
Dan Abnett
233
– Légy üdvözölve, életőrző! Alkalmas az
időpont, hogy a pheguth és én szót váltsunk?
– Nem kifejezetten. Egész reggel tartott a
transzkódolás, és most még gyenge.
– Csupán rövid időről lenne szó.
– Menj föl a toronyba, etogaur! Amint itt
végeztem, csatlakozom hozzád, s elviszlek a
pheguthhoz.
– Köszönöm – biccentett Mabbon.
Uexkull öt perccel az etogaur távozása után
érkezett meg. Négy káoszgárdista gyűrűjében
dübörgött végig a folyosón, s a páncélja váll-
lapjaira szerelt füstölőkből, bódító illat szállt
fel.
Az öntömjénezés egy egészen szó szerint
értelmezett formája – tűnődött Desolane.
Uexkull két fejjel magasodott fölébe, mégis
meghajolt.
– Életőrző – csikorogta. – Óhajod szerint
eljöttem.
Az Áruló
234
– Légy üdvözölve, magir. Szeretném, ha
vetnél erre egy pillantást.
Uexkull hatalmas, páncélkesztyűs
tenyerében szinte eltűnt az adattábla. Gyorsan
átfutotta, majd összehúzta a szemét.
– Lézerfegyverek – mordult föl.
– Pontosan – biccentett Desolane.
– Egy egész szakasz megsemmisült. Ez az
Ineuron… ez valami távoli porfészek, nem
igaz?
– Ennek ellenére mégis van ott valaki. Talán
pont azért, mert egy porfészek.
– Astartes?
– Nem hinném – csóválta meg a fejét
Desolane, mit sem törődve a hatalmas
káoszgárdista csalódott arckifejezésével. – Túl
csöndesek. Inkább valami különleges alakulat.
Valószínűleg a Birodalmi Gárdától. Tudod,
mit kell tenned.
Dan Abnett
235
– Igen – bólintott Uexkull ünnepélyesen. –
Megtalálom és megölöm őket. Még a velőt is
kiszopogatom a lerágott csontjaikból!
– Ez utóbbi teljesen rád van bízva – vont
vállat könnyedén Desolane.
– Tekintsd elintézettnek a dolgot, életőrző –
recsegte Uexkull.
Az őrök – Desolane parancsára – a teraszra
vitték a pheguthot, s úgy tűnt, a friss levegő és
a napfény jót tesz neki. Ennek ellenére a férfi
arcának egyik felén petyhüdten lógtak az
izmok, és ez módfelett aggasztotta az
életőrzőt.
Még akkor is, ha ez idővel elmúlik, az
idegrendszer – különösen az emberi – túl
törékeny ahhoz, hogy gyakran tegyék ki
ekkora megterhelésnek. Előbb-utóbb
menthetetlenül összeroppan, ha ennyire
Az Áruló
236
erőltetik a transzkódolást. Mihamarabb
beszélnie kell a fyzika egyik mesterével a
pheguth állapotáról.
A teraszon túl háromszáz méteres mélység
tátongott, s ilyen magasságból már negyven-
ötven kilométerre is el lehetett látni a sík terep
fölött. A vad, csipkés hegyormok nyugat felé
haladva egyre magasabbra emelkedtek, s egy
idő után már magasabban nyújtóztak, mint a
legmagasabb bástyafok. Hósipkás ormaik az
alacsonyan ülő felhők örök ködébe
burkolóztak.
Keletre és délre az alföldek üde zöldje
nyújtózott, egészen a láthatárig.
Idefönt már kifejezetten hűvös volt, így
Desolane egy köpenyt is hozott magával a
pheguth számára. Biztos volt benne, hogy a
férfi nem vetemedik holmi ostobaságra, de a
biztonság kedvéért utasította az őröket, hogy
láncolják a férfit az egyik fáklyatartóhoz.
Dan Abnett
237
– Talán attól tartasz, hogy végzek
magammal? – kérdezte a pheguth fáradt,
reszelős hangon. – Hogy levetem magam a
lenti vízmosásba, s átadom magam az örök
feledésnek?
– Ezt elég valószínűtlennek tartom – rázta
meg a fejét Desolane. – Annyi szenvedés után
egy ilyen megoldást választani… gyávaság
lenne. Gyengeség. És szerintem te nem vagy se
gyenge, se gyáva. Ugyanakkor még a
legerősebbeknek is vannak gyenge pillanataik,
és a transzkódolás hatása sem múlik el egyik
pillanatról a másikra.
– Igazad van – hajtotta le fejét a pheguth. – E
percben kifejezetten csábítónak tűnik a halál.
– A beszélgetés talán majd eltereli a
figyelmedet a sötét gondolatokról. Az etogaur
szeretne szót váltani veled.
Az őrök a teraszra kísérték Mabbon etogaurt,
s az egyikük egy tálcán frissítőt is hozott
Az Áruló
238
magával. Desolane jelére – aki mégsem akarta
őrizet nélkül hagyni a pheguthot – egy
kivételével mind visszatértek a toronyba.
Mabbon egy percre elidőzött a paliszádon, s
a kilátásban gyönyörködött, majd az előző
naphoz hasonlóan sápadt, puha kezét
nyújtotta a pheguthnak.
– Kérlek, ülj le! – intett a férfi, s az etogaur a
fal melletti kőpad másik végére telepedett le.
– Hogy szolgál az egészséged, uram? –
kérdezte Mabbon.
– Jobban mint szeretném – sóhajtott a
pheguth. – Ha ennél pocsékabbul lennék, az
csak két dolgot jelenthetne: vagy meghaltam,
vagy véget ért a transzkódolás. Biztos vagyok
benne, hogy a pszik igyekeznek kesztyűs
kézzel bánni velem, de ennek ellenére minden
egyes alkalommal úgy érzem, mintha
egyenesen a hipertérbe lőnének ki.
Dan Abnett
239
– A transzkódolás amolyan szükséges rossz
– értett egyet Mabbon, majd meglepetten
húzta föl a szemöldökét. – Mire fel ez a
mosoly?
– Csak meglepett, hogy épp a rossz szót
használtad. A helyzetemnél fogva ki vagyok
hegyezve az olyan szavakra, mint rossz vagy
gonosz. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy
mennyire szükségem van erre a rosszra. Ha
nem sikerül áttörni az elmémet és emlékeimet
óvó mentális gátat, nem sokat érek a
mesterednek.
– Úgy vélem, nekem akkor is a hasznomra
lehetsz, uram.
– Valóban? És miről beszélgessünk?
– Arról, amit mindketten jól ismerünk. A
katonaságról.
Az Áruló
240
Ana Curth kiöblítette a száját az utolsó korty
vízzel, ami még a kulacsa alján lötyögött, aztán
az egészet a fűbe köpte.
A gabonasilóban töltött órák után
mindennek avas íze volt, minden és mindenki
bűzlött az izzadságtól, s fancsali képpel
konstatálta, hogy egy rendes zuhany és
szappan híján hamarosan be fognak gyulladni
a portól eltömődött pórusai.
Azt már csak remélni tudta, hogy a
gabonában megtelepedő helyi baktériumok és
atkák nem súlyosbítják tovább a hidegrázást,
ami mostanra már mindannyiukat elővett.
Mindennek ellenére jó volt egy kicsit kint
lenni a szabad levegőn. Bonin talált egy romos
kutat a telep szélén, és innen frissítették fel a
készleteiket. Curth önként jelentkezett, hogy
vizet hoz, és vitt magával egy maroknyi
fertőtlenítő tablettát is – egy olyan világon,
Dan Abnett
241
amit a Káosz hódított meg, soha nem lehet
tudni.
Már majdnem délre járt az idő, s a nap olyan
erősen tűzött, hogy a doktornő minden
tenyérnyi árnyékért hálás volt. A sáros udvar
oldalában torz fák törzsei fonódtak össze, és a
kúszónövények és virágok között szokatlan
kinézetű, jókora rovarok döngtek. Az egész
helyet torokkaparó bűz ülte meg, de most még
ez sem tudta elrontani Ana Curth kedvét.
Nemcsak a napsütés és a szabad levegő
tehetett róla. A hosszú, várakozással eltöltött
órák után hajnaltájt végre hírt kaptak
Gauntékról.
Amikor előző este elkezdődött a lövöldözés,
sejtették, hogy valami nem ment simán.
És az üvöltés… Curth megborzongott.
Nem akarta tudni, hogy mi adhatta ki azt a
hangot. Olyan volt, mintha egy
Az Áruló
242
borotvapengével a meztelen idegeit akarta
volna valaki széthasogatni.
Még Rawne is idegesnek tűnt. Más
körülmények között a hír, hogy Gaunt
valószínűleg beadta a kulcsot, és hogy most
már ő a főnök, igazi örömünnep lett volna a
számára.
De nem most. Nem itt.
Curth megállt a kerekes kút mellett, letette a
földre a kulacsokat, és pumpálni kezdte a
rozsdás nyomókart. Pár pillanat múlva már
jött is a zavaros víz, amivel gyorsan
megtöltötte az egyik kulacsot, beledobott egy
fertőtlenítő tablettát, aztán bedugaszolta, és jó
alaposan összerázta.
Jöhet a következő.
Épp a negyediket kezdte megtölteni, amikor
olyasmit hallott, amitől azonnal
mozdulatlanná dermedt, és minden
idegszálával a hangra összpontosított.
Dan Abnett
243
Egy motor. Biztos volt benne, hogy egy
motor zúgását hallotta. A hang az út felöl jött,
ami önmagában nem is lett volna szokatlan,
hiszen egész nap volt errefelé némi forgalom.
Kocsik és teherautók jöttek-mentek, s maga
sem értette, hogy mi is tűnt ebben most
annyira szokatlannak.
Lehajolt a kulacsért, amikor egy kéz szorult a
szájára.
Curth szinte megbénult a félelemtől.
– Én vagyok az – súgta Varl. – Ne csapjon
zajt!
Az őrmester lassan elengedte, és némán az
út felé intett.
A doktornő ugyan nem látott semmi
szokatlant, de a tanithi bebújt a kút mögé, és
lassan előhúzta a pisztolyát. Curth azonnal
melléje kuporodott, és kétségbeesetten
igyekezett legalább azokra az alapvető
fogásokra visszaemlékezni, amit Mkoll
Az Áruló
244
magyarázott neki az indulás előtt a
rejtőzködésről.
A két birodalmi lassan a fák közé hátrált, és a
felmagzott gyom közé kuporodott. Az út
lustán tekergőző, fekete kígyónak tűnt a
fasoron túl.
Varl hirtelen mozdulatlanná dermedt, és
lehúzta maga mellé a nőt.
Valami mozgott az úton. Gyors volt, alig
több mint egy sziluett, de az őrmester
gyakorlott szeme kiszúrta az árulkodó
részleteket is.
Sisak. Váll-lap. Hátizsák. Fegyver.
Ahogy átért az úton, lassított, és a fák között
a silók felé indult. Alig egy percre rá egy újabb
alak rohant át az úton ugyanott.
Ez alkalommal Varlnak egy kicsivel több
ideje volt megfigyelni a részleteket. Zöld
mellvért és sisak, a váll-lapokon az alakulat
jele, egy üvöltésre nyitott száj.
Dan Abnett
245
Katonák.
Varl közelebb kúszott a fasor széléhez,
ahonnan jobban rálátott az útra.
Úgy kétszáz méterrel odébb, egy jókora
talixfa árnyékában egy csapatszállító állt, s a
katonák, akik a járművel érkeztek. Varl
legalább egy tucatnyit számolt meg. Halkan és
tervszerűen közelítették meg a silót.
Az őrmester összehúzott szemmel figyelte
őket. Vajon csak rutinellenőrzésről van szó?
Vagy véletlenül épp ene jártak? Esetleg valaki
beköpte őket a helyiek közül?
Lassan visszamászott Curth mellé, és egy
percig szótlanul meredt maga elé. A doktornő
egyre kétségbeesettebben várta, hogy a
Szellem mondjon, vagy tegyen már valamit, de
a tanithi egyelőre hallgatott.
Mihamarabb figyelmeztetniük kell a
többieket, de azzal Curth is tisztában volt,
Az Áruló
246
hogy a rádiót nem használhatják. Az ellenség
azonnal kiszúrná az azonosítatlan jelet.
Varl végül intett, és visszamásztak a kúthoz.
Ahogy azonban a siló felé indultak volna, egy
ellenséges gyalogos lépett ki a fák közül, és a
gazzal felvert udvaron át a kút felé indult.
Francba!
Tíz másodperc se kell hozzá, és a fickó eléri a
kutat, akkor lebuktak. Innen pedig nincs hová
menni, mert a nyílt terepen azonnal kiszúrják
őket.
Varl tehetetlenül elvicsorodott.
Gondolkodj! Gondolkodj!
Lassan a szájához emelte a kezét, és olyat
tett, amire Curth a legvadabb álmában sem
gondolt volna. Fütyülni kezdett.
Dan Abnett
247
Brostin a siló mögött, a derítőakna mellett
állt. A többieknek azt mondta, hogy elmegy
kicsavarni a gyíkot, de valójában cigizni akart.
Mkvenner világosan megmondta, hogy
semmilyen körülmények között nem
dohányozhatnak, és ehhez Brostin is tartotta
magát. Nem gyújtotta meg a lho-pálcikát, nem
csinált füstöt.
Neki a tűz kellett. A lángot akarta látni, a
parányi lángot, amit a tenyerével takart el.
Larkin a múltkor is a szemébe mondta, hogy
piromániás.
Mintha ez valami rossz dolog lett volna.
– Ugye nem is akartad meggyújtani? –
szólalt meg a háta mögött Bonin.
A kurva életbe! Rohadt felderítők! A szívbajt
hozzák az emberre!
– Nem hát.
– Nem hát – visszhangozta Bonin, és a siló
falának dőlt.
Az Áruló
248
– Csak… nem akarom elfelejteni, hogy
milyen érzés a tűzzel dolgozni.
– Aha.
Aztán a felderítő hirtelen felütötte a fejét.
– Te is hallottad? – Mit?
– Ezt… ezt a hangot.
– Ja… ezt. Fakopáncs. Bonin előhúzta a
pisztolyát.
– Szólj Rawne-nak! Gyerünk!
– És mit mondjak neki?
– Hogy baj van. Ez egy tanithi fakopáncs
füttye.
Dan Abnett
249
NYOLC
A kút felé tartó ellenséges katona
megtorpant a szokatlan madárfütty hallatán,
és óvatosan körülnézett. Várt három
szívdobbanásnyit, aztán felemelte a fegyverét,
és továbbindult.
Varl és Curth szorosan a földhöz lapultak, s
egyelőre elfedte őket a magasra nőtt gaz. Az
őrmester lassan előhúzta a rohamkését, de a
kezével eltakarta, nehogy a napfény
megcsillanjon az ezüsttel futtatott pengén.
Az Áruló
250
A katona váratlanul megtorpant, és a
doktornő nagyot nyelt. Most pillantotta meg a
kút oldalának támasztott kulacsokat.
Még egy pillanat, és bekapcsolja a
sisakrádióját.
Varl, mint akinek rugóra járnak az izmai,
felpattant, és a katona mellkasának ugrott. A
rohamkéssel a fickó torkát kereste, de a kés éle
lecsúszott az egyik váll-lapról.
Az őrmester az egyik kezével félretolta a
katona karabélyának csövét, s még mielőtt az
észbe kaphatott volna, a sisak szíja alá
csúsztatta a tőrét, és átvágta a torkát.
Gyomorforgató, szörcsögő hang hallatszott,
ahogy a légcsőbe vér tolult, és a katona
kétségbeesetten markolászta a torkát. Varl a
sisakja pereménél fogva előrerántotta, és a
nyakát a kút kávájához csapta. Émelyítő
reccsenés hallatszott, s a férfi néhány rándulás
után elcsöndesedett.
Dan Abnett
251
A tanithi néhány métert odébb vonszolta a
hullát, és az egyik vízelvezető árokba lökte.
Hamarosan itt is fölfedezik, de ezzel legalább
nyertek egy pár percet. Visszasietett a kúthoz,
segített a doktornőnek összeszedni a
kulacsokat, s épp csak annyi időre állt meg,
hogy még egyszer utánozza a fakopáncs
füttyét.
A katonák csöndben közelítették meg a
silókat. Némán, kézjelekkel kommunikáltak, s
hangtalanul vették körbe a gabonaraktárakat.
A vasalt csizmák a kiszáradt talajon is alig
ütöttek több zajt, mint a rovarok ciripelése.
Kétfős csapatokban kezdték el átfésülni a
terepet.
Az Áruló
252
A fasoron innen, rozsdásodó fémkeretek
borították a mezőt, amikhez valaha a fiatal
gyümölcsfákat kötözték. Most lassan rothadó,
szerves hulladék volt csupán ott, ahol évekkel
ezelőtt virágzó gyümölcsös állt.
Cirk, miután megbizonyosodott arról, hogy
tiszta a terep, a mező szélén kanyargó
sövénysorhoz vezette őket. Hatan voltak: ő,
ketten a saját emberei közül, no meg Gaunt,
Mkoll és Landerson.
– Közel vagyunk – súgta. – Az út amellett a
fasor mellett fut, a mezőgazdasági komplexum
pedig alig egy kilométerre fekszik innen.
Mkoll lassan bólintott. Mindez egyezett a
fejében levő mentális térképpel, ami szinte
mindig tökéletesen pontos volt. A Tanith
vándorló erdeiben kénytelen volt hibátlan
irányérzékre szert tenni az ember, ha élve
akart kikeveredni belőlük.
Dan Abnett
253
– Most már belül vagyunk a
sisakmikrofonok hatósugarán – morogta
Gaunt, és bekapcsolta a fülhallgatóját.
– Itt az Egyes.
Egy hosszú pillanatig csak süket csönd
honolt az éterben, aztán megjött a válasz.
– Bragg.
Utána ismét néma csönd.
– Baj van – mondta Gaunt komoran.
Az őrjáratot vezető sirdar végigsietett az
ösvényen, és ellenőrizte a lőállásokat. A
hőségben úgy izzadt, mint egy ló, és már vagy
ezredszer kívánta a pokolba ezt a rohadt
bolygót, amit jobban gyűlölt, mint bármelyiket
a korábban elfoglaltak közül.
Reggel az övéhez hasonlóan felszerelt
szakaszok tucatjait küldték ki az ineuroni
kaszárnyából, hogy fésüljék át a környéket.
Az Áruló
254
Pedig az ilyesmi az excubitorok feladata lenne,
nem a katonaságé! Bogarásszanak csak a
kopasz bunkók, ne az igazi katonák!
Az éjszaka történtek miatt azonban
mindenki ugrásra készen figyelt, és az a
szóbeszéd járta, hogy ebből katonai
büntetőexpedíció lesz. Volt egy olyan pletyka
is, hogy maga Uexkull jön ide, hogy átvegye a
parancsnokságot, és a sirdar azt szerette volna
a legkevésbé, hogy az az állat úgy találja, hogy
ő meg az emberei nem kellő buzgalommal
végzik a dolgukat.
Ezen a reggelen már hat elhagyatott, romos
mezőgazdasági telepet kutattak át, s ez az
újabb ugyanolyan zsákutcának tűnt, mint az
előző fél tucat. A sirdar ennek ellenére
igyekezett tartani magát a parancshoz, s arra is
ügyelt, hogy az emberei is így tegyenek.
A csapatszállítót hátrahagyva, gyalogszerrel
közelítették meg a célt, s ahogy elérte a telep
Dan Abnett
255
kerítését, jelzett az embereinek, hogy
haladjanak tovább.
Az egyik embere nem volt sehol, de a sirdar
biztosra vette, hogy egy percen belül utoléri
őket. Biztos elakadt valahol az erdőben. Ha
végre méltóztatik ideérni, ő maga fogja
agyonlőni. Az ilyesmi gyorsan eljut Uexkull
füléig, és a tiszt remélte, hogy ez majd jó
színben fogja feltűntetni a reménybeli új
felettese előtt.
Felemelte a kezét, hogy jelezzen, amikor a
sisakrádiója valami jelet fogott. Gyenge szignál
volt, távoli és rövid, de biztosra vette, hogy
nem az ő katonáitól jött. Amíg nem ad más
utasítást, él a rádiócsönd, s a parancsát egyik
embere sem merte volna megszegni.
Rajtuk kívül pedig csak az ellenállóknak van
rádiójuk.
Az Áruló
256
A sirdar izgatott várakozással vette újfent
szemügyre a silókat, és előhúzta a pisztolyát.
Úgy tűnik, forró nyomra bukkantak.
Három gyors kézjellel eligazította az
embereit. Ellenállás várható. ÉL a tűzparancs.
Előre.
A siló ajtaja beszakadt, és két testpáncélos
katona rontott be, kezükben kibiztosított
karabéllyal.
A fegyverlámpák fényénél csak rothadó
gabonát láttak. Árnyékok. Pókhálók a
szelemenfán. Fullasztó bűz. Nincs itt semmi.
Megfordultak, hogy kimenjenek.
Ebben a pillanatban, mint két pokolbéli
szörnyeteg, Bonin és Feygor emelkedett ki a
hátuk mögül a nyálkás, bomló
gabonatengerből, és elvágták a nyakukat.
Dan Abnett
257
A kinti raktár ajtaját egy rúgás szakította be,
s az első katona, aki beóvakodott, a
fegyverlámpájával világított körbe, miközben
a társa biztosította.
Az épületet belengte a dohszag, s a falak
mentén ócska, régi fenyőfadobozok halmai
álltak. A padlót rongyos zsákok borították, s az
egyik sarokban egy ezeréves prés
rozsdásodott.
Hirtelen zajt hallottak a hátuk mögül – a
központi épület felől –, de ahogy
megperdültek, nem volt ott senki.
Az ajtó ugyan nyitva állt, de nyoma sem volt
annak a párosnak, amelyik oda hatolt be.
A katonák mögött egy árnyék emelkedett ki
a ládák takarásából, s lépett hangtalanul
mögéjük.
Mkvenner volt az.
Az Áruló
258
Villámgyorsan megragadta az egyikük
sisakjának peremét, és olyan erővel rántotta
oldalra, hogy a katona nyaka száraz
reccsenéssel eltört. Az elhanyatló test
puffanását a zsákok tompították, amiket
Mkvenner terített a padlóra.
A másiknak annyi ideje sem volt, hogy
felemelje a fegyverét, amikor a Szellem egy
gyors ütéssel összetörte a gégéjét és a
légcsövét. A világ egy pillanat alatt vörösen
izzó pokollá változott, ahol nem volt levegő,
hogy üvöltsön… hörögjön… lélegezzen…
Még néhány görcsös rángás, és nem mozdult
többé.
Mkvenner csöndben megragadta a hullákat,
és bevonszolta őket a ládák mögé – a másik
kettő mellé.
Dan Abnett
259
A legutolsó siló is üresnek tűnt, s a páros,
akik itt keresgéltek, biztosra vették, hogy egy
ilyen elhagyatott, penészes zsákokkal teli
magtárban semmit nem találnak, ami egy
patkánynál veszélyesebb vagy nagyobb lehet.
Az egyik keresztgerendáról halálos
csöndben egy kötél hullt alá, és a végén levő
hurok a hátul haladó gyalogos nyakára
csúszott. Mielőtt bármit mondhatott volna, a
hurok megszorult a torkán, s a kötél a
magasba rántotta.
Criid, aki leugrott a szelemenfáról, hagyta,
hogy a gravitáció végezze el a munka nehezét.
Egy nála majd kétszer súlyosabb, páncélos
férfit nem tudott volna felhúzni a levegőbe, de
erre nem is volt szükség. A saját testtömege,
mint egy ellensúly, felrántotta a katonát a
mocskos padlóról.
A másik gyalogos döbbenten pördült meg a
surrogó hang hallatán, s már csak azt látta,
Az Áruló
260
hogy a bajtársa rázuhan a magasból. Criid
elengedte a borotvaéles fojtóhurokra szerelt
tartógyűrűket, s a félig lefejezett, véres test a
földre döntötte a második katonát.
A nő azonnal a gyalogos hátára ugrott,
kézéllel tarkón vágta, és az elkábult férfi arcát
a rothadt gabonába nyomta. A katona vagy
tizenöt szívdobbanásig még vergődött, aztán a
mozdulatai egyre erőtlenebbé váltak, s végül
teljesen elcsendesedett.
Persze lehet, hogy ez csak egy trükk volt.
Criid a vervunhive-i bandaháborúk poklában
nőtt föl, és ott ennél vadabb dolgokat is látott.
Úgyhogy biztosra ment, és elvágta a fickó
torkát.
Az őrjáratot vezető sirdar hirtelen ráébredt,
hogy valami nagyon nincs rendben. Egyetlen
lövés nem dördült, nyoma sem volt a
Dan Abnett
261
feltételezett ellenségnek, az emberei azonban
nem jöttek vissza a silókból és a magtárakból.
Dühösen intett az udvaron várakozó többi
katonájának, akik új pozíciót foglaltak el a
legutolsó siló körül.
A sirdar mellett haladó katona hirtelen
felbukott, és a tiszt egy véres lyukat látott az
embere vizorán.
A siló tetején, az egyik esővízterelő lap
takarásában rejtőző Larkin új célpontot
választott. A hangtompítós pisztollyal ölni
nem volt valami izgalmas, de legalább kihívást
jelentett. Az ilyen kis kaliberű lőszerek nem
ütnék át a katonák sisakját vagy páncélzatát,
így muszáj volt tökéletesen pontos lövéseket
leadnia oda, ahol a vért nem védte őket.
Vizor. Torok. Hónalj, könyök és térdhajlat.
Három lövéssel két újabb ellenséges katonát
küldött a pokolra.
Az Áruló
262
A hátul haladók egyike arra lett figyelmes,
hogy valami súlyos zuhant a földre mögötte.
Az egyik bajtársa volt az, akinek a sisakjával
együtt a koponyája is beszakadt.
Brostin vigyorogva lendítette meg az ősrégi
cséphadarót, amit az egyik raktárban talált, és
szétcsapta vele a katona arcát.
Az magatehetetlenül zuhant a siló falának, és
úgy dőlt el, mint akit kicsontoztak.
Rawne, aki eddig a bokrok között hasalt,
most fél térdre emelkedett, és a hangtompítós
pisztolyával lelőtte az utolsó két ellenséges
katonát, mielőtt azok rálőhettek volna
Brostinra.
A sirdar – az utolsó emberével a háta mögött
– futásnak eredt. Aztán a tetőn kuksoló,
láthatatlan lövész tarkón lőtte az emberét, épp
amikor már elérték ennek az átkozott telepnek
a határát. A sirdarnak azonban sikerült
Dan Abnett
263
kijutnia, és a bokrok közé húzódva próbálta
meg beüzemelni a sisakrádióját.
Kell egy csatorna! Értesítenie kell a…
Semmi. A rádió süket volt.
Mintha valami zavarná az összes frekvenciát.
De… ez hogyan lehetséges?!
Tizenöt méterre tőle, a legközelebbi magtár
ajtajában egy birodalmi adóvevőt pillantott
meg. Be volt kapcsolva, és ha valami, hát ez
képes lehetett zavarni a sisakrádiója
hullámhosszát.
Lassan feltápászkodott, és óvatosan a magtár
felé indult. Még tíz lépés, és…
Egy pisztoly csöve szorult a halántékához.
– Valami gikszer?
Ez volt az utolsó, amit hallott.
Az Áruló
264
KILENC
– Itt az Egyes – mondta Gaunt halkan, hogy
csak a fülébe rejtett, parányi adóvevő fogta fel
a hangját.
Negyedórája próbálta már elérni Rawne-t, de
ezidáig mindhárom kísérlete kudarcot vallott.
Bár ez alkalommal legalább valami halk
sistergést és háttérzajt hallott, ami azt jelezte,
hogy ismét van rádiókapcsolat.
– Itt az Egyes – ismételte.
– Ezüst.
Dan Abnett
265
A birodalmiak és a helyi ellenállók az úttal
párhuzamosan, a vízelvezető árokban
haladtak, Mkollal az élen. Úgy száz méterrel
odébb megpillantották a fák alatt parkoló,
poros csapatszállítót. Gaunt és Mkoll
jelentőségteljesen összenéztek.
– ME-s csapatszállító – suttogta Cirk.
Villámgyorsan átvágtak az úton, s
futólépésben igyekeztek a romos
mezőgazdasági komplexum felé.
A fülledt, csöndes délután jóllakott pókként
ült az elvadult fák között, s hallgatta a rovarok
zümmögését. A fátyolos, okkersárga égen
beteg árnyalatú felhők lebegtek, mint egy
májbajos viaszos sárga arcán a fájdalom és
betegség ráncai.
Mkoll váratlanul megtorpant, és maga elé
kapta a fegyverét. Az alacsony kerítés mögül
Bonin bukkant elő, és széles vigyorral intett
nekik.
Az Áruló
266
Az őrmester megkönnyebbülten intett
vissza, s azonnal a silók felé vette az irányt.
A Szellemek a raktárépületek előtti udvarra
hordták össze halomba a hullákat. Brostin és
Feygor minden zsebet kiforgatott, minden
övtáskát átkutatott, és a hasznosnak – és
értékesnek – ítélt dolgokat egy kupacba rakták
a kút mellett.
A többség persze haszontalan holmi volt:
csúf amulettek, szentségtelen zsoltárokkal teli,
apró, nyomtatott imakönyvek,
azonosíthatatlan alapanyagokból készült,
ehetetlen fejadagok. Még az aranyérmék is
elvesztették a csáberejüket, amikor meglátták,
hogy a Káosz jeleit vésték beléjük.
– Látom, nem unatkozott, őrnagy – bökött a
fejével a hullák felé Gaunt.
– Ők jöttek, hogy átkutassák ezt a helyet –
vont vállat Rawne. – Mi csak ízelítőt adtunk
nekik a tanithi vendégszeretetből.
Dan Abnett
267
– Túlélők?
– Mkvenner még egyszer átfésüli a
környéket, de szerintem most is alapos
munkát végeztünk.
– És csöndeset – tette hozzá Feygor, aki épp
egy véres övtáskát ürített ki.
Cirk hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
– De… ez egy egész szakasz volt.
– Nem csaptunk zajt, nekik pedig nem volt
rá idejük – vont vállat Rawne, aztán Gaunthoz
fordult. – Ez ki?
– A kapcsolat, akiért a városba mentünk.
Rawne őrnagy, ez itt Cirk őrnagy.
A két tiszt biccentett egymásnak.
– Az a kettő ott az ő embere. Acreson és
Plower.
A két ellenálló szívélyesen üdvözölte
Purchasont és Lefivre-t.
Az Áruló
268
– Amint feltűnik, hogy egy egész szakasz
eltűnt, nagyobb erőket küldenek ki a
felkutatásukra – intett a halottak felé Cirk.
– Addigra mi már rég nem leszünk a
környéken – biztosította Gaunt. – Szedje össze
az embereket, Rawne! Indulunk. Cirk őrnagy
elvezet minket a legközelebbi településig, ahol
ismét kapcsolatba léphetünk az ellenállással.
– Remek – mondta hűvösen Rawne. – Úgyis
utálok várni.
– Hová rejthetnénk el a hullákat? – kérdezte
a komisszár ezredes. – A silókban keresnék
először, így valami más megoldás kell.
– Az út mentén van egy dögkút – jegyezte
meg Varl, aki a rohamkését tisztogatta.
– Legyen – biccentett Gaunt. – Brostin,
Feygor, Bonin és Varl! Maguk intézik.
– És mi legyen a csapatszállítóval? – kérdezte
Landerson.
Dan Abnett
269
– Akár el is vihetnénk – mondta csöndesen
Mkoll. – Elég nagy, és nem hinném, hogy
lépten-nyomon megállítanák.
Gaunt felvonta a szemöldökét, és kérdőn
nézett Cirkre.
– Rizikós, de mi nem az? – vont vállat a nő. –
Edrian tartomány legalább hatvan kilométerre
van, ami gyalog több nap. Járművel
mindenképpen gyorsabb.
– Elvisszük – biccentett Gaunt. – Egy darabig
mindenképpen szükségünk lesz rá. Ha pedig a
szükség úgy hozza, az erdő mélyén még
mindig elrejthetjük. Varl is, Feygor is ért a
csapatszállítókhoz. Mkoll őrmester, szóljon
Varlnak, hogy szükségünk lesz két
egyenruhára és páncélra, szóval ne
takarítsanak el mindent!
Gaunt végigsétált az udvaron, és megkereste
Curtht. A doktornő egy jókora borona mellett
ült, és épp a gyógyszerkészletet ellenőrizte.
Az Áruló
270
– Jó, hogy jön, parancsnok – nézett föl, és
elmosolyodott.
– Gond van?
– Már a hullákon kívül?
– Olyasféle probléma, amit egy katonai orvos
megoszthat a felettesével.
– A hidegrázás egyre erősebben jelentkezik.
Beltayn és Criid hőhullámokra panaszkodnak,
meg fulladásra. Mintha durva allergiás
rohamaik lennének. Feygor lázas, bár semmi
pénzért nem ismerné be, és a gégefő-
implantátum körüli terület begyulladt. Újra
beoltottam, és folyamatosan ellenőrzöm az
állapotát. Larkin azt mondja, hogy jól van, de
rosszul alszik. Rémálmai vannak, és beszél is
közben. Braggal. Az ilyesmi nem sok jót jelent.
– Larkin esetében ez még elmegy.
A nő szomorkás mosollyal nyugtázta a
cinikus megjegyzést.
Dan Abnett
271
– Brostin egyszerűen csak ideges. Mindenre
ugrik.
– Brostin általában ilyen. És nem is gyújthat
rá, ami egy láncdohányost biztosan kikészít.
– Hm… igen. Ezt át tudom érezni.
– Még valami?
– Mindenki fáradt, és ez jóval több, mint
izomfáradás. És… mindenkin megjelentek…
ezek.
Feltűrte a zubbonya ujját, s jól látszott, hogy
az alkarja csupa vörös folt. Mintha leégett
volna.
– Allergiás reakció. Nem lennék meglepve,
ha a silóban rothadó gabonától lenne.
Gaunt megrázta a fejét, és kigombolta a saját
zubbonya felső két gombját, Curth elé tárva a
nyakán és a kulccsontja fölött éktelenkedő
vörös foltokat.
– Szerintem mindannyian megkaptuk. Lehet,
hogy valóban allergiás reakció. Lehet, hogy
Az Áruló
272
mind allergiásak vagyunk erre a világra. A
rontásra, ami áthatja. Cirk őrnagy elmesélte,
hogy a megszállás utáni első hetekben
mindenkin megjelentek ezek a foltok. Engem
jobban aggaszt majd, ha egy napon eltűnnek.
Mert akkor már alkalmazkodtunk hozzá.
– És… akkor mi magunk is fertőzöttek
leszünk? – kerekedett el a nő szeme. – Belénk
költözik a rontás?
Gaunt szótlanul lehajtotta a fejét.
– Cirk őrnagy – mondta végül Curth, és egy
gyors pillantást vetett a nőre, aki a kút mellett
tárgyalt Landersonnal. – Csinos darab, nem
igaz?
– Ezen még nem gondolkodtam – húzta föl a
szemöldökét Gaunt.
– Akkor jobb, ha máris megvizsgálom,
parancsnok, mert nekem úgy tűnik, hogy a
rontás befolyásolja a hormonháztartása
normális működését.
Dan Abnett
273
– Akkor magát is vizsgálja meg, doktornő! –
vigyorodott el kajánul Gaunt. – Lehet, hogy a
hatás fertőző, és féltékenységet okoz.
– Álmodozzon csak, parancsnok! – pattant
fel Curth, és elviharzott.
Gaunt egy hosszú pillanatig némán nézett a
nő után, aztán felsóhajtott, és megcsóválta a
fejét. Álmok.
Igen… voltak álmai. Álmok, amik minden
éjjel kísértették. A Beatiról. A nőről, a
harcosról, a Szentről. Ott volt mindenhol. A
Hagia hófödte csúcsaitól egészen az Aexe
Cardinal erdeinek mélyéig. Ő vezérelte, Ő
irányította a lépteit, ugyanakkor össze is
zavarta. Néha nem is úgy látta, mint a Beatit,
hanem mint Saniant. Volt, hogy szegény
Vamberfeld is feltűnt az álmaiban, ahogy a
sebeiből – kilenc volt neki is, mint a
legendákban a Szentnek – a hóra ömlik a vére
a Kegyhely kapujában.
Az Áruló
274
Az élete a Szentéhez kapcsolódott, ez most
már világos volt a számára. Talán mindig is
így volt ez. Talán már a születése előtt így volt.
Egy magasabb hatalom rendelte így, s Gaunt
azért fohászkodott, hogy ez a hatalom az
Arany Trónuson ülő Császár legyen.
A Herodor volt a vízválasztó. Alig egy éve
történt, hogy a Szent testet öltött, s a komisszár
ezredes remélte, hogy a vele való személyes
találkozás majd megszabadítja az álmaitól.
Tévedett.
Az álmok csak még gyakoribbak és
élénkebbek lettek, s amikor a Szent teljes
dicsőségében jelent meg az álmaiban, Gaunt
könnyes szemmel ébredt.
Alakok vették körül az éjszaka óráiban –
olyanok, akik a Szentet szolgálták. Olyanok,
akiket ő maga is szeretett és tisztelt.
Ott volt Slaydo Hadúr – vén és görnyedt,
mint mindig, Bragg, aki zavartan vizslatja az
Dan Abnett
275
őt körülvevő sötétséget, s néha, nagy ritkán
Colm Corbec is, aki nevetve intett neki, és
hívta, hogy tartson vele. Corbec mögött pedig
régi harcostársak sorakoztak – Szellemek
árnyai, akik már odaát várnak rá: Baffels,
Adare, Lerod, Blane, Doyl, Cocoer, Cluggan,
Gutes, Muril…
Gaunt igyekezett kisöpörni elméjéből az
emléket, s a meleg ellenére is érezte, ahogy
hideg veríték csorog végig a hátán.
Emberek, akiket ő tett Szellemmé – majd
kísértetté.
S a legrémisztőbb… az az álom, amiben csak
sötétség fogadta, és távoli sikolyok. Egy férfi
kétségbeesett, szívet tépő hangja. Nem tudta,
hogy kicsoda, nem tudta, hogy hol lehet, de…
Gaunt ismerte ezt a hangot.
Egyedül arról nem álmodott, aki Colm
Corbecnél is jobban hiányzott neki. Akit saját
fiaként szeretett.
Az Áruló
276
Brin Milo soha nem tűnt föl az álmaiban.
Ellenben mióta a Gereonon volt, nem
álmodott. Mintha az őt kísértő képek itt nem
tudták volna elérni.
Ezért vette jelnek, hogy találkozott Sabbatina
Cirkkel.
A Szent talán mégsem feledkezett el róla.
– Ma is feltétlenül szükséges, hogy
végigcsináljuk ezt? – kérdezte a pheguth.
– Igen – biccentett Desolane, miközben
végigsétáltak a kőcsarnokon.
– Fáradt vagyok – sóhajtott fel a férfi.
– Tudom. – Az életőrző hangja majdnem
együttérzőn csengett. – Azonban parancsot
kaptunk. Maga az Omnipotentát is parancsot
kapott. Mihamarabb eredményt kell, hogy
felmutassunk, mert az Anarch – akit mind
szolgálunk, s kinek szava minden más szót
Dan Abnett
277
elnyel – elégedetlen az eddigi
eredményeinkkel, ígéretes lehetőségeket
hordozol magadban, pheguth, de ebből eddig
nem sokat tudtál felmutatni. Ha záros
határidőn belül nem jutunk veled dűlőre,
könnyen meglehet, hogy a hatalmas Sek úgy
ítéli, felesleges továbbra is időt és energiát
pocsékolni rád, és egyszerűen kivégeztet.
Mindez nem volt újdonság a pheguth
számára, s fáradtan elmosolyodott. A
beszélgetésük során Mabbon etogaur sokat
elárult Sek terveiről. Talán túl sokat is.
Az most már világos volt a számára, hogy
Anakwanar Sek Nagyúr, akit maga Urlock
Gaur Archon tett meg Hadúrnak, olyan
terveket szövöget, s olyan álmokat dédelget,
melyek messze túlmutatnak a jelenlegi
státusán.
Sek hatalmat akart. Erőt. Irányítani akart, s
parancsolni. S úgy ítélte, hogy az áruló, aki
Az Áruló
278
valaha tábornoki rangban szolgált a Birodalom
seregében, kulcsszerepet játszhat ennek
elérésében.
A pheguthnak számtalan eligazításról és
haditanácsról volt töredékes emléke: ott volt a
balhauti ütközet előestéjén is, mely során
Nadzybar, a Káosz seregeinek akkori Archonja
is elesett.
A tönkrevert, visszavonuló seregeknek
mihamarabb új vezérre volt szükségük, s a
frakciók véres utódlási harcokba keveredtek
egymással. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a
Birodalom teljes győzelmet aratott, s a Káosz
végül önmagát is elemészti.
Sokan áhították a Legfőbb Hadúr címét –
Nokad, a Ragályhozó, Sholen Skara, Qux a
Szemek Nélkül Látó, Asphodel, az Örökös,
Enok Innokenti –, s azt beszélték, hogy a
hatalmi harcokban többen estek el a Káosz
Dan Abnett
279
harcosai közül, mint a birodalmi Keresztes
Hadjárat során.
Az önjelölt vezérek közül Nokad volt a
legkarizmatikusabb, Asphodel tudta legjobban
felszítani a hívei szenvedélyét, s Qux
rendelkezett a legtöbb lojális követővel.
De mind közül Sek, Anakwanar Sek (kinek
szavát mind szolgáljuk, s kinek szava minden
más szót elnyel – emlékeztette magát a
pheguth) volt a nyilvánvalóan legoptimálisabb
választás.
Mindannyiuk közül ő volt a legbriliánsabb
hadvezér. Jobb volt, mint Macaroth, s még
magán Slaydón is túltett.
Mégis Gaur, egy addig kevésbé ismert,
peremvidéki Hadúr lett az Archon. S hogy
miért?
Mert volt valamije, amivel egyetlen riválisa
sem rendelkezett.
Az Áruló
280
Hadsereg állt a háta mögött. Nem a Hipertér
megbízhatatlan szörnyetegei, nem fanatikus
hívők és kultisták tömegei, hanem egy
kiválóan képzett, fegyelmezett, elsőrangúan
felszerelt sereg. Olyan, ami méltó ellenfele volt
a Birodalmi Gárdának.
Vértestvéreknek hívták magukat, őt imádták,
neki fogadtak engedelmességet, s a testükön
az ő vértezetének fűrészfogas tüskéi és pengéi
téptek rituális sebeket.
Nem horda voltak, vad törzsek szövetsége,
vérszomjas kultisták áradata, hanem lojális,
hideg fejjel harcoló, igazi hadsereg.
A pheguth még soha nem látta a
Vértestvéreket küzdeni, de sokat tudott róluk
a katonai jelentésekből. Ők voltak az
emberiség legádázabb ellenségei, mert maguk
is embernek születtek, s a seregeik felépítése és
kiképzése is birodalmi mintára épült. A
fegyverzetük, a gépesített hadosztályok, az
Dan Abnett
281
alakulatok… ők voltak az Archon saját
hadserege, mely képes volt legyőzni a
Birodalmi Gárdát.
És lehet, hogy a segítségükkel Macarothot is
le fogják tudni győzni.
Ez volt az, amit Sek akart.
Győzelmet. Amit ő vív ki. Mely
elhomályosítja Gaurét, s megszerzi neki a
legfőbb hadúri címet.
Talán most még lojálisnak látszik, úgy is
cselekszik, de türelmesen kivárja az időt, hogy
ő léphessen Urlock Gaur helyébe. Mert biztos
volt benne, hogy jobb és rátermettebb vezér,
mint az Archon.
E célhoz azonban rögös út vezetett, s első
lépésként saját hadseregre volt szüksége.
Rátermett, fegyelmezett katonákra, akik olyan
jók – ha nem jobbak –, mint a Vértestvérek.
Erről beszéltek Mabbon etogaurral, aki – a
pheguthhoz hasonlóan – maga is áruló volt. A
Az Áruló
282
Vértestvérek a Birodalmi Gárda tisztjeit
próbálták a maguk oldalára csábítani, hogy
megszerezhessék a tudásukat, és az Anarch
ugyanezt tette velük.
Rejtély, hogy Sek mivel tudta a maga
oldalára csábítani, de Mabbon etogaur – a
pheguth segítségével – tökéletesen alkalmas
volt rá, hogy saját sereget állítson fel és
képezzen ki.
Már bele is kezdett – itt, a Gereonon. Sek
Fiainak nevezte őket, s olyan sereget
szándékozott nevelni belőlük, mely a
Birodalmi Gárdát és a Vértestvéreket egyaránt
képes legyőzni.
– Pheguth!
Desolane a nyitott ajtó felé intett.
– Desolane… kérlek… értsd meg… én is azt
akarom, hogy megtudják a titkaimat – nyögött
föl a férfi. – Csak ez az…
Dan Abnett
283
– Elmezár – biccentett az életőrző, és
megkocogtatta bronz arcmaszkját.
A fém olyan hangot adott ki, mintha nem is
lenne mögötte semmi.
A pheguth nagyot sóhajtott, aztán leszegte a
fejét, leeresztette a vállát, és akár egy rab, aki a
vesztőhelyre tart, belépett az apró szobába,
melynek falait csiszolt kőlapok borították.
Középütt már ott várta a szék – az ő széke –,
melybe lassan, kelletlenül beleült. Érezte a
fertőtlenítő szagát – a legutolsó transzkódolás
óta kitakarították és sterilizálták az egész
helyiséget.
Szemrebbenés nélkül tűrte, hogy fémpántok
rögzítsék a bokáját és a csuklóját, majd a szék
lassan hátrafelé dőlt, mígnem a férfi már csak a
plafont látta az egész helyből.
– Pheguth – suttogta egy hang. – Üdv.
– Ismét belekezdünk.
Az Áruló
284
A pheguth nem látta az idegen psziket, de
hallotta a lépteiket.
A szobában hirtelen nagyon hideg lett, s a
plafonon kicsapódó nedvesség azonnal jéggé
kristályosodott. A pheguth összehúzta magát,
gépi jobbja csikorgó hanggal feszült a
csuklópántnak.
A pszik közelebb léptek, s karmos kezek
húzták ki a dugaszokat a koponyacsontba fúrt
aljzatokból.
– De gyűlölöm ezt… – morogta maga elé a
férfi.
A szonda fémaljzatai, akár egy sor vékony
tű, halk zúgással csúsztak be a lyukakba, s a
pheguth görcsösen megrázkódott, mintha épp
most készülnének erőszakot tenni rajta.
Összeszorított fogai közt zihálva vette a
levegőt, s rettegve várta az első kérdést.
– Kezdjük ismét az elején – hallotta a pszi
hangját.
Dan Abnett
285
A hang százszoros erővel, parancsolón
robbant az elméjébe.
– Ááá!
– Rang?
– Ngghh! Tábornok! Tááábooornoook!
– Név?
– Ngghh! Nem… nem emlékszeeem!
– Fel kell nyitni az elmezárat! Felnyitni!
– Aááááááá! Nem tudom! Nem tudooom!
Desolane egy darabig a küszöbön állva
hallgatta, hogy mi folyik az ajtó túloldalán,
aztán – amikor a sikolyok már olyan
rettenetesek lettek, hogy ő sem szívesen
hallgatta őket – megfordult, és elment.
Az Áruló
286
TÍZ
Cirk útmutatását követve észak felé
tartottak, kikerülve Ineuront és a környező
agglomeráció mezőgazdasági településeit. Az
út, amíg a szem ellátott, nyílegyenesen észak
felé haladt, szürke késként szelve ketté a sík
tájat. Varl ült a volán mellett, aki gyorsan
belejött a négykerék-meghajtású jármű
irányításába.
Nem volt valami nagy a forgalom, s annak a
java is Ineuron felé tartott. Néhány ütött-
kopott teherszállítóval találkoztak, s vagy
Dan Abnett
287
három alkalommal gyalogosokkal, akik a
katonai csapatszállító láttán azonnal
félrehúzódtak.
Úgy egy órája lehettek már úton, amikor
Larkin előreszólt, hogy valami követi őket.
– Tartsa a sebességet, őrmester! – mordult föl
Gaunt. – Lássuk, kik azok!
Egy STeG-4-es harckocsi volt az, könnyebb
és gyorsabb mint az ormótlan csapatszállító. A
Szellemek azonnal a fegyvereik után nyúltak.
Ahogy a STeG mögéjük ért, dudálni kezdett.
– Picsába! – szitkozódott Varl. – Azt akarják,
hogy lehúzódjak!
Fékezni kezdett, és az útpadka felé húzódott.
A páncélos abban a pillanatban megelőzte
őket, s közben ismét dudált. A STeG platóján
álló két rohamosztagos odaintett nekik, amit a
zsákmányolt páncélok egyikében feszítő Bonin
viszonzott.
Az Áruló
288
A páncélos felgyorsított, s pillanatok múlva
már csak az út fölött szállingózó, rozsdaszínű
por maradt utána.
Szomorú látványt nyújtott a sok elvadult
szántóföld, a nyakig érő gaz, s a lábon
elrothadt gabona. Mintha öblítőszer ömlött
volna végig a tájon, a fű olyan sápadt ezüstben
játszott.
A dudva közt vadvirágok virítottak – vérszín
pipacs, s ezer meg ezer hófehér grox-szem.
Milyen furcsa – tűnődött Gaunt, aki a
tovafutó tájat bámulta. – Az Ellenség elfoglalta
és megfertőzte ezt a világot, de úgy tűnik,
hogy a pusztulás torkában is akad valami
szépség.
Néha a síron nő a legszebb virág.
Vagy… az is lehet, hogy az emberiség és
annak Nagy Ellensége tehet, amit akar, a
Dan Abnett
289
kozmosznak is megvannak a maga törvényei,
melyeket a legkevésbé sem érint a halandók
múló torzsalkodása.
A délután lassan alkonyatba fordult, s ahogy
az árnyékok megnyúltak, az ég is sötétebb
színt öltött. A nyugati láthatáron méregzöld
felhők kezdtek gyülekezni, s felmorajlott az ég.
Újabb félórányi út után Varl kénytelen volt
bekapcsolni a csapatszállító fényszóróit. Az
égen ekkorra már szennyes viharfelhők
tornyosultak, s a szél eső szagát sodorta.
Egyik elhagyatott, kiégett falut a másik után
hagyták maguk mögött, mígnem az út lassan
dombok közé ért, melyeken túl erdősáv
sötétlett.
– Épp most léptük át Edrian Tartomány
határát – jegyezte meg Cirk. – Nemsokára
elérünk egy olyan helyet, ahol megállhatunk
éjszakára.
Az Áruló
290
A megszállás alatt véres harcok dúltak a
tartomány határvidékén, s a folt hátán folt út
kiégett, halott, fekete földeken és csonkig
perzselt erdőkön át kanyargott.
Itt-ott kilőtt páncélosok roncsait pillantották
meg – a javuk BV-s tank és önjáró löveg volt –,
s nem egy helyen összeaszott, rémisztő
kupacok jelezték, hogy az Ellenség még arra
sem vette a fáradságot, hogy a halomra
gyilkolt foglyokat legalább egy jeltelen
tömegsírba dobálja.
A Szellemek, akik idáig halkan beszélgettek,
most borzadva nézték a savas esőkkel perzselt
erdőket, a romokat – a világot, mely lassan
összeroppant a Káosz markában.
A zivatar egy erdőmélyi falucska határában
érte őket, s az Impérium katonái szótlanul
hallgatták, ahogy a vegyszerektől terhes,
mocskos esőcseppek a csapatszállító
ponyváján dobolnak.
Dan Abnett
291
Az út mentén szurkoshordók égtek, s előttük
– egy viharvert épület mellett – úttorlasz
emelkedett. Járműveket láttak, és fegyveres
őröket, akik papírokat és imágókat
ellenőriztek.
– És most? – kérdezte Varl.
– Ez csak egy rutin ellenőrzési pont –
mondta Landerson, amire Cirk is rábólintott.
– Kerülje meg! – mondta a nő, és felvette a
sisakot és a váll-lapokat, amiket korábban
Bonin használt.
Varl lassított, s nyugtalanul pislogva vette
szemügyre az őrposzt körül nyüzsgő
excubitorok és ME-s katonák tucatjait. Volt ott
néhány tiszt, és mérget vett volna rá, hogy
akad itt pár vérszomjas kutya is. A
disznószaros incidens óta nem szívlelhette a
vérebeket.
Valamivel odébb, az út menti fákon,
törvénysértők hulláit himbálta a szél.
Az Áruló
292
Az őrmester óvatosan megkerülte a sort, és a
sorompó elé gördült. Egy gyalogos jelent meg
a reflektorok fénykörében, aki átázott köpenyt
borított a zubbonyára.
– Voi shet! Ecchr Anark setriketan! – próbálta
túlüvölteni a motor dübörgését.
– Hyeth, voi magir! – szólt ki az ablakon
Cirk, aki igyekezett elmélyíteni a hangját, amit
nagyban elősegített, hogy a szava egy részét
elnyelte a kinti üvöltözés, és a motorok zaja. –
Elketa sirdar shokol Edrianef guhun borosakel.
– Anvie, magir! – biccentett a katona, azzal
intett, hogy mehetnek.
A sorompó felemelkedett, Varl a gázra
lépett, s a nehéz csapatszállító tovadübörgött
az éjszakába.
– Mit mondott nekik, őrnagy? – kérdezte
Gaunt egy percnyi hallgatás után.
– Azt, hogy a felettesem az eső miatt
késésben van, és ha feltartják, nem fog időben
Dan Abnett
293
odaérni Edrianba, az eligazításra. És hogy
gondolkodás nélkül agyonlövi a következő
barmot, aki megpróbálja feltartani. Persze
azért nem ilyen szabatosan.
– És… őrnagy…
– Igen?
– Hogyan mondta el ezt?
– A saját nyelvükön, komisszár ezredes. Az
ellenállásban sokan megtanulják. Az efféle
helyzetekben a túlélés múlhat rajta.
– Értem – biccentett Gaunt, aztán hátradőlt,
és kényelmetlen hallgatásba burkolózott.
Rawne, aki mellette ült, kérdőn nézett rá.
– Kezesség? – suttogta.
Gaunt tagadólag megrázta a fejét.
Plower, Cirk egyik embere, aki eddig
csöndben figyelte az utat, föltápászkodott, és a
ponyva résén kilesve vette szemügyre a
terepet.
Az Áruló
294
– Balra a következő út a baksbergi
baromfitelepre vezet. Ott meghúzhatnánk
magunkat éjszakára.
– Jó ötlet – biccentett Cirk. – Már ha nincs
ellene kifogása, parancsnok.
– Menjünk – bólintott Gaunt.
Az út komor, sötétlő erdőn vitt keresztül, s
bár az órák óta szakadó esőben dágvánnyá
vált, de a csapatszállító masszív kerekei
egyelőre megbirkóztak az akadállyal. A
levegőben ózon- és kénszag terjengett.
A sötétből épületek bontakoztak ki előttük.
Tipikus baromfitelep volt: középütt egy
alacsony építésű házzal, körülötte hosszú,
tapasztott falú toldaléképületekkel, kasokkal
és dúcokkal.
Dan Abnett
295
Most az egész hely romokban hevert, s a ház
mögött, az udvaron egy kiégett traktor roncsa
rozsdásodott az esőben.
A háznak nem volt teteje, de a
madárürüléktől és penésztől bűzlő
melléképületek viszonylag sértetlenek és
szárazak voltak.
Miközben a felderítők a környéket
ellenőrizték, Larkin, Criid és Feygor
kipucolták a gyomorforgató szagú szalmát az
egyik épületből, Brostin pedig bekapcsolt
néhány hordozható világítótestet.
Beltayn nekilátott valami ehetőt összeütni a
fejadagokból. Landerson és Plower
felajánlották, hogy segítenek neki, s miközben
a rádiós a melegítőlappal bíbelődött, a két
helybéli vizet hozott a kinti szivattyús kútról,
amit azonnal fertőtlenítettek.
Cirk az egyik sarokban tárgyalt Acresonnal
és Purchason-nal, Lefivre valamivel távolabb
Az Áruló
296
húzódott tőlük, s a gondolataiba merülve
bámult maga elé.
– Ellenőrizzen mindenkit! – mondta Gaunt
Curthnek. – A szövetségeseinket is beleértve.
– És mit mondjak nekik?
– Hogy nekem az alattam szolgáló minden
katona egészsége fontos.
Miközben a doktornő elkezdte kipakolni a
gyógyszeres ládát, Varl is besétált az esőről. A
ház mögött parkolta le a csapatszállítót, s most
egyenesen a melegítőlap felé indult, hogy
legalább a kezeit megszárítsa.
Mielőtt odaért volna, Gaunt megállította.
– Uram?
– Azt akarom, hogy hallgassa ki, miről
beszélget Cirk az embereivel! Nem érdekel,
hogy csinálja, de tudja meg! Találjon ki
valamit!
– Meglesz, uram!
Dan Abnett
297
A komisszár ezredes Rawne-hoz fordult, aki
szótlanul, az egyik falnak vetett háttal ült, és a
rohamkését élezte.
– Szervezze meg az őrséget, de
gondoskodjon róla, hogy mindenki legalább
négy órát alhasson!
– Értettem – mondta Rawne, de nem nézett
föl.
– Van valami gond, őrnagy?
– Ha nem lenne ekkora szükségünk a
segítségükre, én magam ölném meg őket –
intett a fejével az ellenállók felé a tanithi.
– De szükségünk van a segítségükre.
– Talán – biccentett Rawne. – Egyelőre. De…
azért tartsa rajtuk a szemét. Én is azt teszem.
Ez a Landerson, úgy tűnik, hogy rendben van,
és Cirk is hasznos, de az ott… ez a Lefivre…
Valami nem stimmel a fejében.
– Landerson úgy hordozza, mint valami
holdkóros – bólintott Gaunt.
Az Áruló
298
– Csak egy szavába kerül, parancsnok. Csak
egyetlen szavába, és intézkedem.
– Tudom. És tudja mit, őrnagy? Ha nem
lenne ekkorra szükségünk a segítségükre,
lehet, hogy én magam ölném meg őket.
– Ki itt a rangidős? – acsarogta Uexkull,
miközben bemasírozott a szobába.
Daresh első sirdar egy pillanatig döbbenten
bámulta a csillogó, rézszín erőpáncélban
feszítő óriást, aztán gyorsan lecsapta a villáját,
és miközben meghajolt, igyekezett gyorsan
lenyelni a félig megrágott falatot.
– Én vagyok az, nagyuram – cuppogta,
miközben az ineuroni főhadiszállás étkezője
lassan elcsöndesedett.
A tisztek iszonyodva követték a példáját, s
villámgyorsan felpattantak az asztal mellől.
Dan Abnett
299
Odakint tombolt a vihar, s a parázsgömbök
halványzöld fényében Uexkull páncélját
mintha ódon patina lepte volna be.
– Alkalmatlan barom vagy! – recsegte
Uexkull, és a villámvetőjével szétrobbantotta
Daresh fejét.
A zárt térben megsokszorozva verték vissza
a dörrenést a falak. Az első szirdár fej nélküli
torzója – a székét is magával rántva – eldőlt. A
körülötte állókat vér, csontszilánkok és
agyvelődarabok terítették be, de egyikük sem
mert moccanni, hogy letörölje.
Uexkull páncélzatának szervói halkan
búgtak, miközben a hegynyi harcos áthaladt a
helyiségen. A faparketta minden lépése alatt
nyögve tiltakozott, pedig csak az ő súlyát
kellett megtartania, két erőpáncélos harcosa
megállt az ajtóban.
Ahogy elérte az asztalfőt, csizmás lábával
egyszerűen félretolta Daresh tetemét, majd
Az Áruló
300
felállította a széket, és leült. A masszív,
faragott alkotmány megreccsent az embertelen
súly alatt, de kitartott. Uexkull maga elé tette
filigrándíszes villámvetőjét, ami szinte túl
finom darabnak tűnt egy ilyen húshegy
kezében, és vészjóslóan végigmérte a tiszteket.
– Ki a rangsorban a következő? – kérdezte
száraz, reszelős hangon. – Ki jön ez után az
agyhalott után a sorban?
A tisztek feszengve hallgattak. Uexkull
felszúrt egy jókora, zsíros húsdarabot Daresh
villájára, s mit sem törődve a vérfoltokkal,
zavartalanul bekebelezte. Lassan, komótosan
megrágott minden falatot, s ahogy az utolsót is
lenyelte, még egyszer végigjáratta a tekintetét
az egybegyűlteken.
– Olyannak látszom, aki egész éjjel itt akar
ücsörögni? – recsegte.
Dan Abnett
301
– Én… én vagyok a következő a rangsorban,
nagyuram – nyögte végül egy tőle balra álló
tiszt.
– Neved?
– Erod helyettes sirdar, nagyuram.
Uexkull biccentett, aztán a jobbja kivágódott,
és a villával torkon szúrta Erodot. A tiszt,
vérző torkát markolászva hanyatt zuhant, és
úgy hörgött, hogy attól mindenkinek felfordult
a gyomra.
– Első lecke! – mondta a káoszgárdista
bölcselkedő stílusban a férfinak, aki épp a saját
vérébe készült belefulladni. – Ha kérdezek
valamit, arra azonnali választ várok. Ha Erod
helyettes sirdar idejében válaszolt volna, most
nem lenne ilyen helyzetben. Alapjában véve
szeretem békésen rendezni a dolgokat, és nem
vagyok én valami vérszomjas szörnyeteg… Az
ajtóban álló harcosai halványan
elmosolyodtak.
Az Áruló
302
– Na jó – biccentett Uexkull. – De. Az
vagyok. Engem egyetlen céllal képeztek ki, és
az az ellenség megsemmisítése. És ezt nem
valami kifinomultan teszem, mert a
kifinomultság nem volt része a
kiképzésemnek. Nem vagyok kormányzó, sem
törvénytudó vagy tiszttartó. Az Omnipotentát
is csupán egyetlen feladatot szokott rám bízni:
az Anarch ellenségeinek megsemmisítését.
A szavait hosszú csönd követte.
– Ki a rangsorban a harmadik?
– Én vagyok, nagyuram – mondta habozás
nélkül a jobbján álló idősebb katona, akinek az
arcát és a mellkasát Daresh vére borította.
– Jó – biccentett az óriás. – Gyors.
Engedelmes. Neved?
– Eekuin második helyettes sirdar,
nagyuram.
– Jó. Téged nem öllek meg, kivéve, ha az
Anarch ellensége vagy. Talán az vagy, Eekuin?
Dan Abnett
303
– Nem, nagyuram. Hűséges vagyok az
Anarchhoz, kinek szavát szolgáljuk…
– És akinek a szava minden más szót kiolt –
fejezte be a mantrát Uexkull, miközben
eltakarta a száját. – Most már te vagy az
Ineuronban állomásozó erők parancsnoka,
Eekuin. Első feladatod pedig az lesz, hogy
elmagyarázod nekem, miért nem kutattatok föl
és öltetek meg minden egyes ellenséges kémet
és ügynököt?
– Az egész várost átkutattuk, nagyuram.
Éjszakára még a drótfarkasokat is elengedtük,
de ők sem találtak semmit. Megkettőztük a
kutatást végző alakulatok számát, és házról
házra…
Uexkull egy intéssel belefojtotta a szót.
– Harmadik órája vagyok a városban, láttam
az őrjáratokat és a kutatást folytató
alakulatokat. Nem az érdekel, amit tettetek,
hanem amit nem.
Az Áruló
304
– Igenis, nagyuram.
A káoszgárdista egy adattáblát vett elő a
fegyveröve egyik rekeszéből, és maga elé tette
az asztalra, a villámvető mellé.
– A shedowtonlandi keresztútnál egy egész
excubitor őrjáratot lemészároltak.
Robbantások. Tegnap tűzharc a belvárosban,
amiben majdnem két teljes szakasz excubitor
veszett oda. Lézerfegyverek. Ez nem az
ellenállókra vall.
– Én sem gondolnám, nagyuram.
– Szóval ebben a koszfészekben van valami,
ami sokkal veszélyesebb mint az ellenállók.
Talán egy kicsit régimódi vagyok, de úgy
gondolom, ilyen esetben a helyi erők
elsődleges feladata az ilyen veszélyforrás
felkutatása és megsemmisítése. Vagy nem?
– De igen, nagyuram – hajtott fejet Eekuin.
– És akkor hogy lehet, hogy ti mégis inkább
vacsorával múlatjátok az időt?!
Dan Abnett
305
Eekuin óvatosan letörölte a homlokáról a
vért, ami már készült a szemébe csorogni, és
megköszörülte a torkát.
– Engedélyt kérek, hogy átszervezhessem a
helyi tisztikart, és vadászcsapatokat állíthassak
föl!
– Jó – biccentett Uexkull. – Ez már inkább
kedvemre való. Engedély megadva.
Eekuin gyorsan, elvágólag tisztelgett, s már
indult is volna, amikor a káoszgárdista felvette
az asztalról a villámvetőjét.
– Eekuin!
A tiszt azonnal mozdulatlanná dermedt.
Uexkull a markolattal előre nyújtotta felé a
súlyos fegyvert.
– Mindenekelőtt azonban szeretném, ha
elhallgattatnád Erodot. Kezd az agyamra
menni a hörgésével.
Eekuin két kézre fogta a súlyos fegyvert,
aztán megkerülte az asztalt, és megállt Erod
Az Áruló
306
fölött. A férfi elhaló hörgéssel nézett fel rá –
egyenest a villámvető csövébe.
A lövés a két szeme között érte, és egy
villanás alatt végzett vele.
Eekuin igyekezett közömbösnek tűnni, de a
keze reszketett, ahogy letette az asztalra a
fegyvert.
– Eredményt akarok! – csikorogta Uexkull. –
Mihamarabb. Különben megkeresem a
következő rangidőst.
A romos épület tetején álmosítóan dobolt az
eső, s miután belaktak Beltayn főztjéből, a
Szellemek is lepihentek. Curth egy csésze
kávéval sétált oda Gaunthoz, és letelepedett
mellé, egy kopott lóca végébe.
– Van valami, doktor?
A nő a válla fölött lesett hátra – a többség
már aludt, Criid és Varl kártyáztak, miközben
Dan Abnett
307
Brostin és Feygor szemérmetlenül kibicelt –, és
megrázta a fejét.
– Igen is, meg nem is.
– És ez mit jelent?
– Mindenkit megvizsgáltam… és a barátnője,
meg az egyik embere, ez az Acreson…
hordozók. Valamilyen parazita van a
testükben.
– Biztos ez?
– Meg se próbálták elrejteni. Az alkarjukban
van, a húsba ágyazva. Landerson és a többi
ellenálló kimetszette a testéből… de ők ketten
nem.
– Értem – biccentett Gaunt. – Szóljon Mkoll
őrmesternek, hogy kéretem!
Eekuin belépett a parancsnoki szobába, és
elvágólag tisztelgett. Körülötte szervitorok és
altisztek sürögtek, volt, aki a kódolók
Az Áruló
308
működését felügyelte, mások a rádióadást
vagy a kogitátorokat ellenőrizték.
– Mit találtál nekem, első sirdar? – kérdezte
vészjósló nyugalommal Uexkull.
Eekuin egy adattáblát nyújtott át neki.
– Az egyik szakasz nem jelentkezett,
nagyuram. Ma reggel küldtük ki őket, hogy
fésüljék át a shedowtonlandi út mentén a
tanyákat és mezőgazdasági létesítményeket.
– Egy egész szakasz nem tűnik el csak úgy –
ingatta a fejét Uexkull. – És hol a
csapatszállító, amit használtak?
– Az utolsó rádióüzenet nem sokkal dél előtt
érkezett tőlük. Parcelson agriplexumát
ellenőrizték.
– És az meg hol a francban van?
– Nem messze a városon kívül. Már
kiküldtem egy másik szakaszt, hogy vizsgálja
meg a helyet.
– Ugye van még valami, Eekuin?
Dan Abnett
309
– Nagyuram?
– Olyan elégedettnek látszol, hogy biztosra
veszem, találtál is valamit.
Az első sirdar egy újabb adattáblát nyújtott
át.
– A szakasz egy négykerék-meghajtásos,
páncélozott csapatszállítót használt, II/V-ös
típust. Egy ugyanilyen típusú jármű alig egy
órával ezelőtt haladt át a baksbergi
ellenőrzőponton. Az azonosító jelük is
megegyezik.
– Baksberg? És az hol van?
– Edrian tartomány egyik határtelepülése
nagyuram. Uexkull elmosolyodott, és az első
szirdár összerezzent a hegyesre reszelt
agyarak láttán.
– Lépj rádiókapcsolatba az ottani Megszálló
Erőkkel, Eekuin, és közöld velük, hogy
beszélni akarok a körzet parancsnokával. Azt
is említsd meg, hogy ma nem vagyok igazán
Az Áruló
310
türelmes. Eredményt akarok. Mihamarabb.
Mire megérkezem ebbe a Baksbergbe – és ez
egy gyilokhajón nem tart soká –, egy egész
zászlóalj várjon teljes harckészültségben.
– Tüstént intézkedem, nagyuram.
Miután Uexkull kirobogott a teremből, az
első sirdar halkan fellélegzett. Még mindig élt.
– Komisszár ezredes?
Cirk lépett be a magtárba. Odakint egyre
hevesebben esett, de az idebent árválkodó
egyetlen lámpa fényénél sem lehetett sokkal
többet látni, mint odakint.
– Üdv, őrnagy! – válaszolta Gaunt az egyik
árnyéktócsából.
– Mi ez az egész? – kérdezte a nő
gyanakodva. – Holnap hosszú napunk lesz, és
mindannyiunkra ráférne már az alvás.
Dan Abnett
311
– Az még várhat – lépett közelebb Gaunt. –
Sabbatina… remélem nem baj, hogy így
szólítom… van itt… valami. Magával
kapcsolatban. Valami, ami nem hagy
nyugodni.
– Ez kölcsönös – mosolyodott el a nő. – De…
nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb
hely és idő, hogy…
– Miért ne? – kérdezte a férfi, majd megfogta
Cirk kezét, és egészen közel húzta magához.
A nő nagyot nyelt.
– Tényleg… nem hiszem, hogy…
Gaunt keze hirtelen megszorult a csuklóján.
– Mi… mi ez? – kiáltott fel Cirk.
– Ezt én is kérdezhetném. A Császár nevére,
mi ez, őrnagy?
Hátrahúzta a nő zubbonyának ujját, ahol az
alkar sápadt bőre alatt jól látszott a lassan
lüktető imágó.
– Rohadék! – sziszegte a nő.
Az Áruló
312
– Ugyan-ugyan! – csikorogta Gaunt. – Miért
nem próbálja meg inkább elma…
Az ütés váratlanul érte. A nő meglepően erős
volt, és a jól irányzott csapás Gaunt nyakát
találta el. Ha egy kicsit pontosabb vagy több
erőt tud belevinni, komoly kárt is okozhatott
volna, de a komisszár ezredes így is
fuldokolva esett össze.
Cirk, ahogy sikerült kiszabadítania magát
Gaunt markából, gyomorszájon rúgta a
komisszárt, aztán futásnak eredt.
– Elég! – lépett elő az épület egyik sötét
zugából Mkvenner, s egy kétméteres
petrencerudat szegezett a nő mellkasának.
Cirk villámgyorsan előrántotta a pisztolyát, a
felderítő pedig ugyanilyen gyorsan ki is verte
a kezéből. A rúd végét a nő gyomrába döfte, s
ahogy Cirk levegőért kapkodva görnyedt
kétrét, egy jól irányzott ütéssel leverte a
lábáról.
Dan Abnett
313
– Köszönöm, Ven – nyögte Gaunt, aki
időközben feltápászkodott. – Remélem, hogy a
jövőben több légyottra nem kell hogy
magammal hozzam.
Mkvenner elvigyorodott, ami még
félelmetesebbé tette sovány, aszkétikus arcát,
és félreállt a parancsnoka útjából.
– Egy imágó van a testében, őrnagy –
mondta hűvösen Gaunt, mire a nő, akit a
kétméteres rúd tartott a földön, dühösen
kiköpött.
– Maga rohadék! Azt hittem, hogy van
köztünk valamiféle… bizalom!
– Van. De ezt akkor is meg kell magyaráznia.
– Ezt? – nyújtotta előre a nő a karját, melyben
a parazita tanyázott.
– Igen – biccentett Gaunt, és előhúzta a
sorozatvetőjét. – Az ott az Ellenség jele. Ehhez
képest az, hogy egy birodalmi komisszárra
kezet emelt, szinte elhanyagolható vétség.
Az Áruló
314
Ezért bízom benne, hogy a magyarázata
nagyon meggyőző lesz.
– Ez az imágó teszi lehetővé, hogy a nap
bármely órájában szabadon mozoghassak –
hadarta a nő dühösen. – Bolond lettem volna
hagyni, hogy eltávolítsák! Mégis, mit gondol,
hogyan maradhatott az ellenállás talpon?!
Minden eszközre és trükkre szükségünk van,
hogy becsaphassuk a Jeleket és a
szkennereiket! Vagy talán azt gondolja, hogy
olyan kurva jó érzés, amikor egy ilyen dög
beleeszi magát a húsába?! Enélkül nem tudom
elvinni magát meg az embereit Edrianba!
Enélkül kurvára nem tudom elvinni magukat
sehová! A többiek kiszedették a parazitákat,
mert csak rövid ideig tette lehetővé a szabad
mozgást, de ezek egész nap! Acreson meg
én… mi egész nap szabadon mozoghattunk.
Maga el se tudja képzelni, hogy… ne… nem…
mit csináltak Acresonnal?
Dan Abnett
315
– Semmit – rázta meg a fejét Gaunt. – Eddig.
– Ők a megszállók, Gaunt! Ők az Ellenség,
nem mi! De a szabályokat is ők diktálták, és
nekünk azokat kijátszva kellett életben
maradnunk! Ez a dolog a hasznunkra volt és
van, ezért nem vetettem ki. Csakis ezért.
Hinnie kell nekem! Kérem! Kérem!
Gaunt lassan bólintott, és a tokjába csúsztatta
a sorozatvetőt.
– Hadd menjen! – intett Mkvennernek.
A két gyilokhajó – felhőszakadásnak és a
viharos erejű szélnek fittyet hányva –
száguldott Baksberg felé. Az elöl haladó
vezérhajó fedélzetén Uexkull és négy harcosa
már a csatára készült. Ők öten immáron
ütközetek százaiban küzdöttek vállvetve, s
Uexkull bennük – és csak és kizárólag bennük
– megbízott.
Az Áruló
316
A vezér ellenőrizte a váll-lapjára szerelt apró
löveget, ahogy azt is, hogy szinkronban
működjön a vértezete fegyverrendszerével.
– Hamarosan Baksbergbe érünk – hallották a
pilóta hangját az interkomon. – Négy perc.
Uexkull új tárat csúsztatott a villámvetőjébe.
– Kiszállásra felkészülni! – mordult föl.
– Nagyuram – hallották Eekuin hangját az
interkomon.
– Mi akarsz?!
– Az embereim megtalálták az eltűnt
szakaszt. Egy dögkútban bukkantak rá a
holttestekre.
– Sebek?
– Többfajta.
– Rajtaütés és gerillataktika.
– Nagy valószínűség szerint, nagyuram.
– Jó. Uexkull kilép – mondta, majd a
harcosaihoz fordult. – Valószínűleg a
Birodalmi Gárda. Különleges alakulat.
Dan Abnett
317
Beszivárgók. Úgy tűnik, elég jók. De attól még
csak emberek. Ezzel gyorsan megleszünk.
A négy harcos egyetértően morgott.
– Van már bemért célpontunk? – csattant föl
a vezér.
– A baksbergi repülésirányítók megadták a
célpont valószínűsíthető koordinátáit,
nagyuram – jött a pilóta válasza az
interkomon. – A főút közelében több
elhagyatott baromfitelep is van, és az egyikből
mozgást és fényeket jelentettek.
– Baromfitelep? – mordult föl Uexkull.
– Igen, nagyuram.
– Akkor itt a baromfivész ideje.
Az Áruló
318
TIZENEGY
Nem volt elég hely a leszálláshoz, így az első
gyilokhajó olyan mélyre ereszkedett, hogy
páncélozott hasa már a fák koronáját súrolta, s
ebből a magasságból nyitott tüzet.
Az esős éjszaka hirtelen vakító fényekkel telt
meg, s a táj egy-egy villanás szemkápráztató
pillanatába fagyott bele.
Az esővíz forró gőzzé vált, s azonnal
elpárolgott a hajó átforrósodott lövegeiről,
miközben a folyamatos össztűzben darabokra
szakadt a központi épület. Fa, tégla, pala és
Dan Abnett
319
kődarabok röpködtek mindenfelé, s ahogy a
ház falai megroskadtak, a gyilokhajók máris új
célpont után néztek.
A kísérőhajó lassú kört tett a tisztás fölött,
ahol az épületegyüttes állt, s pusztító
sorozatokat zúdított a keltetőkre, és a
toldaléképületekre. A vezérhajó még
mélyebbre ereszkedett, majd kinyílt az egyik
csapóajtó, s mint egy vajúdó szörny, az éjbe
okádta rémisztő fattyait, a káoszgárdistákat.
Uexkull volt az első, aki földet ért.
Fémcsizmái híg, vizes sárba süllyedtek, de a
páncél súlykiegyenlítői, és az audio-
implantátumának különleges egyensúlyozó
rendszere azonnal működésbe lépett, s úgy
egyenesedett föl, mintha a legsimább és
legszilárdabb talajon állt volna. A nyakvértjébe
épített szenzorok, és a taktikai kogitátora a
másodperc töredéke alatt elemezték a
helyzetet, a hőmérsékletet, a légmozgást, a
Az Áruló
320
levegő páratartalmát és a látási viszonyokat, s
a szemei elé ereszkedő szűrők azonnal az
infravörös fénytartományra váltottak.
A világ egy pillanat alatt átalakult. A hideg,
élettelen dolgok most a legkevésbé sem
érdekelték Uexkullt, csak az élet meleg, vörös
és fehér villanásai. A fejük fölött köröző
gyilokhajó fegyverei fehér tüzet ontottak
magukból, akárcsak a villámvetők, s a
káoszgárdista önkéntelenül is elvigyorodott.
Tévednek, akik a halált a sötétséggel
azonosítják. A halál csupa vörös és fehér izzás,
maga a legtisztább fény.
Három szívdobbanás alatt átvágtak az
udvaron, s ahogy elérték az első épület sarkát,
Czelgur tüzet nyitott. Uexkull emberfölötti
érzékeivel a robbanólövedékek
mennydörgésén át is hallotta egy ember
halálhörgését.
Dan Abnett
321
Az emberei egy villanás alatt szétszóródtak,
hogy megtisztítsák a terepet.
– Központi épület tiszta – recsegte Gurgoy. –
Három halott.
– A raktárak biztosítva – mordult bele a
rádióba Virog. – Két halott.
Húsz méterre egy gránát robbant, s a
halálhörgésbe ezúttal fejhangú sikoly is
vegyült. Az újabb kört leíró gyilokhajó
felkavarta a híg, vizes sarat az udvaron, s
Uexkull elégedetten mordult föl, ahogy
megérezte bőrén a vérrel kevert vizet.
Egyetlen rúgással átszakította a legközelebbi
keltető oldalfalát, és akár egy irdatlan,
páncélos lövedék, berobbant az épületbe.
Valami mozgott a benti félhomályban, s a
vezér beépített lövege azonnal célba vette. Egy
éles villanás, majd a megnyugtató rántás,
ahogy a fegyvert rögzítő pántok és kapcsok a
helyén tartották a löveget.
Az Áruló
322
Az a valami húscafatokká és
csontszilánkokká robbant szét.
Az egyik sarokból egy ember pattant elő, és a
falba tépett lyuk felé iramodott. Uexkull a
villámvetőjével lőtte le. Kivárt egy pillanatot, a
szenzorok nem jeleztek több élőt a szűk
helyiségben.
Vér, madárürülék, és savas füst bűzét
mosták össze a sustorgó esőcseppek, de a
káoszgárdista számára ez a szag távolról sem
volt kellemetlen. Ez a háború és a győzelem
illata volt.
Ahogy kilépett a keltetőből, egy pillanatra
megállt, és élvezettel hallgatta a csatazajt. Tőle
balra, a szomszédos keltető falát Nezera tépte
darabokra az energiakarmaival, s egy hosszú
sorozattal mindent és mindenkit elpusztított
odabent.
– Balra! – rikoltotta Uexkull, majd dörrenést
hallott, és egy alig érezhető ütést az oldalán.
Dan Abnett
323
Valaki rálőtt. Szilárd magvas lőszer, kis
kaliberű kézifegyver. Az ilyen semmilyen
körülmények között nem képes átütni egy
erőpáncélt.
A vértezete fegyverrendszere azonnal
kiszámolta a lövedék becsapódási szögéből a
röppályáját, és azt, hogy a legnagyobb
valószínűség szerint honnan lőtték ki. Uexkull
vállfegyvere egy másodperc alatt célra állt, és
egy lövéssel leszaggatta a legközelebbi ház
tetejét. Egy pillanatra még a lövész
összeroncsolt alakját is látta – mielőtt a romok
maguk alá temették volna.
Szórványos fegyverropogást hallott, és
elégedetten felmordult. Ennél ugyan több
ellenállásra számított, de már ez is képes
megédesíteni a győzelmet.
– Ott – mutatott Bonin kelet felé.
Az Áruló
324
Nem sok látnivaló akadt, csupán néhány
felvillanás, ami megvilágította a sötétségbe
burkolózó erdőt. A hangok azonban mindent
elmondtak. Nehézfegyverek mennydörgése.
Robbanások. Hajtóművek sivítása.
– Milyen messze lehet? – kérdezte Gaunt.
– Nem több mint két kilométerre – csóválta
meg a fejét a felderítő.
A komisszár ezredes azonnal sarkon fordult,
majd visszarohant az ideiglenes szállásukra,
feltépte az ajtót, és elüvöltötte magát:
– Talpra! Most!
A Szellemeknek nem volt szükségük több
bíztatásra, ahogy az ellenállóknak sem. Lefivre
sikoltva riadt föl, de a körülötte állók azonnal
betapasztották a száját.
– Gyalog megyünk, uram? – kérdezte Varl,
miközben rohanvást kapkodta össze a
holmiját.
Dan Abnett
325
– Nem kockáztathatunk – rázta meg a fejét
Gaunt. – A levegőből pillanatok alatt
kiszúrnák. Mkoll! Lámpákat kikapcsolni! Ven!
Cirk őrnaggyal együtt készítsenek útitervet!
Mozgás!
Mkoll és Beltayn gyorsan összeszedték és
kikapcsolták a lámpákat.
– Névsor! – vakkantotta Rawne, mire –
Larkin kivételével – mindenki bejelentkezett.
– Maga vezeti őket, amíg én megkeresem –
intett Gaunt.
– Futólépés!
Larkin a szénapadláson aludt magzatpózba
kucorodva – olyan mélyen, hogy a robbanások
hangja sem ébresztette föl. Gaunt nyugtalanul
bámult a mesterlövész viaszfehér arcába, aztán
megrázta a vállát.
– Larks! Gyerünk! Ébresztő!
– Már itt az idő, Bragg?
Az Áruló
326
Gaunt nagyot fújt, aztán visszakézből
pofonvágta Larkint.
– Talpra, katona!
Larkin nyögve ült föl, és az arcát tapogatta.
– Fogja a zsákját, Larkin, és szedje össze a
holmiját! Semmit ne hagyjon itt! Két perce van!
És igyekezzen, mert szükségem van magára!
– Francba! – sziszegte Larkin, miközben
villámgyorsan összepakolt. – Azt álmodtam,
hogy meghaltam. És ennél nincs szarabb.
Aztán felébredek, és kiderül, hogy van.
Rawne és Mkvenner vezette a sort, miközben
az épületek mögötti erdősáv felé futottak. A
sötétben csak a távoli robbanások visszfénye
adott némi támpontot a tájékozódáshoz.
A Szellemek a köpenyüket húzták a fejükbe,
a helyiek csuklyát – normális esetben a savas
Dan Abnett
327
eső csúnya bőrallergiát okoz, de a Gereon nem
tartozott a normális helyek közé.
A levegő szinte marta az orrukat, s
igyekeztek mihamarabb átjutni az
irtásterületen.
Gaunt és Larkin zárták a sort, s mire elérték
az erdőt, a csatazaj is elült.
Czelgur lángszórójának fényénél vették
szemügyre a hullákat, és az a sebeik ellenére is
azonnal világossá vált, hogy ezek rongyos,
alultáplált menekültek, nem kemény, képzett
katonák.
– Menekültek – acsarogta Uexkull. – Nincs
bennük imágó. Az egyik hulla mellett egy
özönvíz előtti, egylövetű puska hevert a
földön, de lézerfegyvereknek nyomuk sem
volt.
Az Áruló
328
– A Birodalmi Gárda nem soroz be
nyomorékokat – csóválta meg a fejét a vezér. –
Rossz nyomot követtünk.
Felcsipogott a sisakrádiója.
– Mi van? – mordult fel türelmetlenül.
– A szenzorok egy nagyobb fémtömeget
jeleznek, tőlünk nyugatra, két egész
harmincegy század kilométerre, nagyuram.
– Megvannak! – bődült el Uexkull. – Mozgás!
Már jócskán maguk mögött hagyták a romos
baromfikeltetőt, amikor meghallották a
gyilokhajók hajtóműveinek sivítását. A két
páncélozott hajó keresőfényei az elhagyatott
épületeket pásztázták.
– Meg fogják találni a csapatszállítót –
sziszegte Varl.
– A rinyálás nem segít! – vágott vissza
Rawne.
Dan Abnett
329
– Pofa be, és mozgás! – reccsent rájuk Gaunt,
és az élre állva gyilkos tempót diktált.
A bőrük égett az esőcseppektől, s a rothadó
aljnövényzetből felszálló gázoktól levegőt
venni is alig mertek.
Cirk szerint nyugat felé sűrű erdőség
húzódott, azon túl pedig valami, amit a
helyiek Határnak neveztek, s minden
szavukból sütött a félelem, amikor arról a
helyről beszéltek. Úgy tűnt, arrafelé nem
mehetnek.
Az őrnagy szerint körülbelül tíz kilométerre
vannak az Edrian tartományon átvezető
főúttól, s amint az elérik, már egészen közel
lesznek az első határvárosokhoz. Az egyik
ilyenben kapcsolatba fognak tudni lépni az
ellenállással is.
– Ennek ellenére nem lesz könnyű dolgunk –
csóválta a fejét a nő. – Az ME-s alakulatokat és
az excubitorokat riadóztatták… mire elérjük az
Az Áruló
330
első várost, lehet, hogy már a környék összes
katonája ezeket az erdőket fogja járni.
– Van más út? – kérdezte élesen Mkoll.
– Észak helyett mehetnénk kelet felé is, át a
hegyeken, bár az jókora kerülő lenne. Gyalog
legalább egy hónap. Már ha nincs semmi
gond. Mert ha Edrianban nem találnak meg
minket, kiterjeszthetik a keresés hatósugarát.
Gaunt nem szólt semmit. Kezdettől fogva
tudta, hogy a dolgok nem fognak simán
menni, de most a szerencse is elpártolt tőlük.
Az Ellenség nagyobb erőket állomásoztatott a
Gereonon, mint gondolta, és nem ringatta
magát hamis illúziókba azt illetően, hogy a
Káosz nem rendelkezik taktikusokkal és
katonai elemzőkkel. A nyomokból pillanatok
alatt összerakják, hogy miről is van szó, és
akkor az ő titkos küldetésüknek annyi.
Hacsak nem sikerül egy darabig még
félrevezetni őket. Ehhez viszont kell némi idő
Dan Abnett
331
– és most akadtak ennél sokkal égetőbb
problémáik is.
– Az ott az eltűnt csapatszállító.
Uexkull hanyag biccentéssel nyugtázta
Gurgoy szavait. A mennyezetre erősített
fogantyúkba kapaszkodva hajolt ki a
gyilokhajó nyitott csapóajtaján, hogy jobban
szemügyre vehesse a járművet. A
keresőfények pászmáiban vegyszerrel teli
vízcseppek kavarogtak, s a vezér élvezettel
tűrte, hogy a szél az arcába fújja az esőt. Rég
megtanulta legyűrni a fájdalmat, s mostanra
már kifejezetten örömét lelte benne. A
sajátjában csakúgy, mint máséban.
– Életjelek?
– Semmi emberi, nagyuram.
– Irány észak! – recsegte Uexkull. – Lassan és
alacsonyan repülünk!
Az Áruló
332
– Igenis, nagyúr.
A két gyilokhajó alig két méterrel a fák
koronája fölött repült, s a reflektorok
folyamatosan az erdőséget pásztázták. Uexkull
tisztában volt vele, hogy ilyen időben
értelmetlen lenne a talajon az ellenség
nyomába eredni. Az eső rövid idő alatt
minden nyomot használhatatlanná tesz, s
elkendőzi a hő- és szagmintákat. Ennek
ellenére bekapcsolta a hőlátó vizorát, titkon
remélve, hogy megpillant egy halvány jelet.
A lassan bomló avar, és a rothadó
aljnövényzet azonban állandó, a szokottnál
több fokkal magasabb hőmérsékletet teremtett
az erdőben, s ez könnyedén becsaphatta a
szemlélődőt. Azok, akiket üldöztek, akár egy
helyben is állhattak, s a szenzorok akkor sem
vették őket észre.
– Hol a zászlóaljam? – mordult föl.
Dan Abnett
333
– A baksbergi ellenőrzőpontnál, parancsod
szerint, nagyuram – válaszolt a pilóta azonnal.
– Az Edrian-úton pedig egy dandár közeledik.
– Továbbítsd nekik a parancsom: a zászlóalj
a környező erdőket fésülje át, észak felé
haladva, kettős csatárláncban! A dandár az út
két oldalán áll fel, és mindent megállít.
– Igenis, nagyuram.
– Ez a parancsom, az Anarch nevében, kinek
szava minden más szót elnyel – morogta
Uexkull, aki csalódottságot érzett.
Megfosztották a győzelemtől. Mi több, nem
sikerült teljesítenie, amit vállalt. Ez olyan,
mintha hibázott volna.
Olyan, mintha vesztett volna. Ritka érzés
volt, s a legkevésbé sem kellemes. Ellenben, ha
minden a terv szerint történik, ez az egész
hamarosan már nem lesz több, mint egy
kellemetlen emlék.
Az Áruló
334
A gyilokhajók, akár két óriási, groteszk
rovar, amik izzó tekintetükkel kutattak
zsákmány után, lassan ellebegtek felettük. A
reflektorok fényében jól látszott, hogy
hajladoznak a fák a hajtóművek kavarta
szélben.
A Szellemek lassan előmerészkedtek a
fedezékükből. Az álcaköpenyeik, és a meleg,
amit a bomló aljnövényzet bocsátott ki,
elrejtette őket.
Egyelőre.
– Köszönöm! – suttogta Landerson, aki
Criiddel egy álcaköpeny alá bújt be.
– Ha az egyikünk lebukik, mindannyian
lebukunk – vont vállat a nő.
– Kuss van! – sziszegte Rawne. – És mozgás!
A sort Mkoll zárta, aki egy pillanatra
megállt, és az éji erdő neszeit hallgatta.
Dan Abnett
335
Dél felől halk, vészjósló kutyaugatást hozott
a szél.
Az Áruló
336
TIZENKETTŐ
Amikor a pheguth felébredt, három furcsa
dologra figyelt fel.
Először is a torony szokatlanul csendesnek
tűnt. Bár nem volt nála kronométer, úgy
becsülte, hogy még elég korán lehet. A szobája
is távol volt az erőd legforgalmasabb
részeitől… de akkor is. Egy hangot sem hallott.
Aztán arra lett figyelmes, hogy a szobája
ajtaja nyitva áll, és ez még a csöndnél is jobban
meglepte. Az életőrzője soha nem lenne
annyira gondatlan, hogy nyitva hagyja az ajtót.
Dan Abnett
337
Lehet, hogy az egyik bestia őrszem járt itt,
miközben ő aludt, és az hagyta nyitva az ajtót?
Ha igen, a szerencsétlen nem követi el még
egyszer ugyanezt a hibát, erről Desolane majd
gondoskodik.
Az ajtó ugyan csak résnyire volt nyitva, a
pheguth mégis érezte a kinti, hűs levegőt az
arcán.
Lassan felült a fémkereten, ami az ágyául
szolgált, de a transzkódolás mellékhatása, a
szaggató fejfájás így is rátört. Úgy érezte,
valaki egy üstdobot püföl a koponyája mélyén,
miközben az agya a szemén és a fülén át
próbált kifolyni.
Félig kimászott, félig kiesett az ágyból, s
felborította fém éjjeliedényét, ami a fal mellé
volt támasztva.
Az izmai görcsösen rángatóztak, s mire úgy-
ahogy csillapodott a kín, vér csordogált az
Az Áruló
338
orrából, és az elharapott nyelvéből. Reszketett,
mint egy újszülött, s alig bírt talpra állni.
Ekkor tudatosult benne, hogy mi is a
legfurcsább ezen a reggelen.
Nem volt az ágykerethez bilincselve.
Egy percig csak állt, s értetlenül bámult az
ajtóra, aztán a sarokban álló székhez botorkált,
és elkezdte felhúzni a tunikáját és a nadrágját.
Amint végzett, ismét az ajtót vette
szemügyre, s lassan, nagyon lassan elindult
felé.
– Desolane? – kérdezte rekedten, de nem
kapott választ. Óvatosan megérintette az ajtót,
s amikor az nem csapódott be, lassan
kinyitotta.
– Desolane?
Az előszoba üres volt, s a magas, lőrésszerű
ablakokon beszüremlő, éles, reggeli napfénytől
könnybe lábadt a szeme. A szemközti,
megvasalt ajtó is nyitva állt.
Dan Abnett
339
– Desolane? – kérdezte újfent, majd halkan
elindult kifelé.
Az életőrző háromnegyed óra múlva lelt rá a
pheguthra. A férfi a szobájában ült, az ajtóval
szemközt.
– Jó reggelt, pheguth.
– Az ajtó nyitva állt, és nem voltak rajtam a
bilincseim.
– Valóban? – hajtotta félre a fejét az életőrző.
– Valaki biztosan elfeledkezett róluk.
– Nem tudtam, hogy mit tegyek – rázta meg
a fejét a pheguth. – Hívtalak, de nem voltál itt.
Nem válaszoltál. Úgyhogy leültem ide, és
megvártalak.
– Az ajtók nyitva álltak, rajtad pedig nem
volt bilincs, pheguth. Nem csábított a szökés
lehetősége?
Az Áruló
340
A férfi lassan, fáradtan elmosolyodott, és
megcsóválta a fejét.
– Nem. Hiszen hová is mennék? És azt is
tudom, hogy a saját védelmem érdekében
vagyok bezárva. Vagy… azt akarod mondani,
hogy ez egy… trükk volt? Egy próba?
– Ha úgy tetszik, hívhatod így, pheguth –
biccentett Desolane, és behívott egy őrt, aki a
férfi reggelijét hozta tálcán. – Múlt éjjel szót
váltottam a pszikkel, és azt mondták, hogy
most először járt sikerrel a transzkódolás. Az
emlékezetet gátló külső falakat már sikerült
áttörni.
– És… és mire jöttek rá?
– Semmire. Még. De sikerült lerombolni az
elmezár… külső falait, és most már látják,
hogyan épül fel, és hogyan működik. Úgy
becsülik, hogy legfeljebb egy héten belül
sikerül ezt is teljesen feltörni.
Dan Abnett
341
– Akkor… mire fel volt ez a próba… ma? –
dőlt hátra a széken a pheguth.
– A pszik úgy vélték, hogy az elmezár
szerkezeti egységének megbomlásával
előfordulhat, hogy valamennyi visszatér a
szabad akaratból is. Az pedig előre nem
kiszámítható, hogy ez hogyan hat majd a
hűségedre.
– Akkor… te hagytad nyitva az ajtót?
– Igen.
– Hogy lásd, hirtelen nem lettem-e megint
lojális az Arany Trónushoz?
Desolane összerezzent, aztán kelletlenül
bólintott.
– Igen, azért. És szeretném, ha ezt a kifejezést
nem használnád többé.
A pheguth elmosolyodott, s a szokatlan
érzelem teljesen átformálta az arcát. Lassan
maga elé nyújtotta a karját, s gondosan
szemügyre vette a gépi kezét. Öt standard
Az Áruló
342
évvel ezelőtt kapta, de ott, ahol a csuklóhoz
kapcsolódott, még mindig jól látszott a lassan
halványuló hegvonal.
– Látod ezt? – kérdezte.
– Igen – biccentett Desolane.
– Ezért, és még annyi minden másért… nem
mehetek vissza. Soha többé. Szóval… ne tégy
többet próbára, mert az efféle játszadozás
mindkettőnkhöz méltatlan.
A Szellemek napkeltére érték el az erdő
szélét. Hogy a fákon túl mi van, azt csak
találgathatták a sűrű ködben. Valószínűleg
elvadult termőföldek.
Az eső hajnaltájt ugyan elállt, de a fák között
megrekedt a vízpára, amitől viszketett a bőr és
égett a szem.
Az erdőn túl elterülő síkság közepén, akár
gigászi őrszemek, szélmalmok emelkedtek.
Dan Abnett
343
Hosszú karjaik fikarcnyit sem mozdultak –
talán már a megszállás óta. A Gereonon többé
már nem őröltek gabonát.
Egyik-másik keréklapáton hosszú
rongydarab lógott, amire a Káosz torz jeleit
festették, de ezeket senki nem merte
közelebbről szemügyre venni.
Rövid pihenőre álltak csak meg az erdő
szélén, aztán újra nekiindultak. A hangok
alapján az üldözőik is egész éjjel talpon voltak,
s mostanra már sokat lefaragtak a
hátrányukból. Talán ha harmincpercnyire
lehettek tőlük.
A masszív alapokra épített főút a fasorral
párhuzamosan, tőlük alig ötszáz méterre
futott. A felderítők a rossz látási viszonyok
ellenére is biztosra vették, hogy az úton
járművek és gyalogosok várakoznak.
Csapatszállítók. ME-s katonák. Úttorlaszok.
Az Áruló
344
Itt volt a harapófogó másik szára, a csapda,
melybe a sarkukban lihegő vadászcsapat
próbálta belehajtani őket.
– Ha nekimegyünk az úttorlasznak, végünk
– mondta Gaunt hidegen. – Ha itt maradunk,
beérnek minket az üldözőink, és végünk.
Ebből a csapdából csak úgy jutunk ki, ha
sikerül becsapnunk a vadászkutyákat, és
átjutunk az út túloldalára. Úgyhogy ezt fogjuk
tenni. Cirk őrnagy, amint túljutottunk az úton,
merre érdemes továbbindulnunk?
Az őrnagy helyett Plower válaszolt, aki
sokkal jobban ismerte ezt a környéket.
– Északkelet felé, uram. Edrian városa
arrafelé fekszik, körülbelül tíz kilométerre
innen. Én arrafelé indulnék. Ott a legnagyobb
az esély rá, hogy kapcsolatba tudunk lépni a
helyi ellenállókkal.
– Ugyanakkor az Ellenség is ott keresne
minket a leghamarabb – ingatta a fejét Cirk.
Dan Abnett
345
– Útközben van két kisebb település is –
folytatta Plower. – Malomvölgy és Arató.
Lehet, hogy ezek valamelyikében is találunk
kapcsolatot. Igaz, nem biztos. Mostanában az
excubitorok nagyon rászálltak a kisebb
helyekre.
– Egy próbát megér – mondta Gaunt
komoran, majd felemelte a kezét, és az
elcsendesedő katonákhoz fordult. – Itt nem
maradhatunk, úgyhogy amíg még nem oszlik
el a köd, megpróbálunk átjutni az út
túloldalára.
A legközelebbi szélmalom felé intett, ami
körülbelül három kilométerre állt tőlük.
Hatalmas volt, s úgy tornyosult a ködfüggöny
fölé, mint egy katedrális. Lapátkerekeit vörös
rongydarabok kötötték béklyóba, melyeken
ártó jelek sorakoztak.
– Ott találkozunk. Egyenesen vágunk át az
úton, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen a
Az Áruló
346
nyílt terepen tölteni. Mivel Cirk őrnagy
embereinek nincs álcaköpenyük, így őket is mi
visszük át. Criid megy Landersonnal, Beltayn
Acresonnal. Varl és Purchason mennek
párban, Feygor pedig Plowerrel. Rawne, maga
kíséri Cirk őrnagyot, én Lefivre-t.
– Én nem hiszem, hogy… – kezdte Rawne,
de Gaunt megrázta a fejét.
– Erről nem nyitok vitát. Viszont szükségünk
lesz egy elterelő akcióra. Mkoll?
Az őrmester megvakarta az állát, aztán
biccentett.
– Vent és Bonint viszem. Kelet felé megyünk,
és útközben kitalálunk valamit.
– Uram!
Larkin volt az, aki eddig az utat fürkészte
dédelgetett távcsövével.
Keleti irányból egy jókora, páncélozott jármű
jelent meg az úton – egy üzemanyag-szállító.
Dan Abnett
347
Mkoll kérdőn nézett Gauntra, s a komisszár
ezredes szinte azonnal rábólintott.
– Kértünk s megadatott – mondta
ünnepélyesen. – A Császár vigyáz ránk. Bonin
helyett viszont Brostint vigyék. Szükségük
lehet rá. A malomnál találkozunk.
Nekiindultak, mielőtt annyira megritkulna a
köd, hogy az útról is könnyen kiszúrják őket.
Magas, nedves fűben kúsztak előre, s bár csak
ötszáz métert kellett megtenniük, úgy érezték,
minden izmuk lángol, mire elérték a töltést. A
környezet színéhez alkalmazkodó
álcaköpenyeikben, a köd leple alatt talán csak
annyit vett volna észre belőlük a figyelmes
szemlélő, hogy a fűtenger lassan hullámzik.
Az egy köpenyen osztozó párosok haladtak
a leglassabban, s a hűvös hajnal ellenére
pillanatok alatt leizzadtak.
Nem sietni, nem kapkodni, együtt
maradni… Varl úgy érezte, hogy rá még ennél
Az Áruló
348
is nehezebb feladat hárult, tekintve, hogy neki
kellett cipelnie Brostin felszerelésének javát.
Purchason hozta a lőszerhevedereket, s pont
úgy izzadt, mint az őrmester. Az álcaköpeny
kényelmetlen közelségbe kényszerítette a két
férfit, akik kényszeredett vigyorral, némán
verítékeztek, és összeszorított foggal kúsztak
tovább.
Mire mind elérték a töltés oldalát, reszkettek
a fáradtságtól, s kellett egy perc, hogy
valamelyest összeszedjék magukat.
Itt már jól lehetett hallani az őrök lépteinek
zaját, s a halk, torokhangú parancsszavakat.
Fémes koppanás, ahogy valaki becsukott egy
ajtót. Curth még arra is meg mert volna
esküdni, hogy egy lho-pálcika illatát érzi.
Gaunt érezte, hogy Lefivre milyen feszült. A
férfi kapkodva szedte a levegőt, s egyre
gyakrabban kellett megállniuk, hogy
letörölhesse arcáról az izzadságot. Gaunt
Dan Abnett
349
türelme rohamosan fogyott, s egyre nehezebb
volt kettejük mozgását összehangolni. Tudta,
ha csak egyszer is elvéti a mozdulatot,
lecsúszik róluk az álcaköpeny, és valamelyik
őr észreveheti őket.
Valahol a fejük felett egy tiszt épp az
embereit egrecírozta. Harsány, parancsoló
hangon utasította őket, s bár Gaunt egy szót
sem értett ezen a nyelven, nagyon is el tudta
képzelni, hogy mit mondhat az embereinek.
Lefivre mozdulatlanná dermedt, s Gaunt
érezte a köpeny rezgését, ahogy a férfi
szabályosan reszketni kezdett. A szája széle
elkékült, s hangtalanul motyogott. A
komisszár ezredes megragadta a társa állát, és
kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ne! – suttogta – Ne!
Odafönt újabb parancsszavak harsantak, s
Gaunt villámgyorsan befogta Lefivre száját,
még mielőtt a férfi felüvöltött volna.
Az Áruló
350
– Lélegezzen! – súgta. – Lassan szívja be a
levegőt, öt szívdobbanásig tartsa bent, majd
eressze ki! Ha rájönnek, hogy itt vagyunk,
azonnal megölnek minket, úgyhogy a Császár
nevére… lélegezzen!
Lefivre mintha nem is hallotta volna. A
szemeiből már csak a fehérje látszott, és úgy
kapkodta a levegőt, mint aki tíz mérföldet
futott le egyvégtében.
Gaunt érezte, hogy lassan lecsúszik róluk a
köpeny.
Mkoll, Mkvenner és Brostin végig a fák
között haladtak, s le se vették a szemüket az
üzemanyag-szállítóról. A két felderítő
hangtalanul mozgott – nem úgy a lángszórós.
Egy képzetlen civilnél mindenképp
csöndesebb volt, de Mkollhoz képest úgy
csörtetett, mint egy vaddisznó.
Dan Abnett
351
Az őrmester szigorú pillantással mérte végig
a tagbaszakadt katonát, aztán megrázta a fejét.
– Túl hangos! – sziszegte.
Brostin kelletlenül megvonta a vállát, mire
Mkoll szikrázó szemmel állt meg.
– Te is Szellem vagy, Brostin! Legalább
próbálj meg lopakodni!
– Próbálok én – motyogta a lángszórós,
aztán, ahogy az őrmester továbbindult, még
halkan hozzátette. – Kibaszott felderítők.
Mkvenner megfordult, és egy könnyed
mozdulattal ráfogott Brostin nyakára. A tanithi
nagydarab ember volt, csupa izom, és nem
egykönnyen ijedt meg, de most nyelni sem
mert. A nyaki ütőerére nehezedő nyomás alig
volt érezhető, de tudta, hogy egy kicsivel több
elég lenne, hogy elájuljon, egy erősebb
nyomástól pedig meghalna.
Az Áruló
352
– Hallottad az őrmestert – mondta Mkvenner
csöndesen. – Fogadj szépen szót! Szükségünk
van rád, de azért nem vagy nélkülözhetetlen.
Brostin némán bólintott, hogy megértette, és
igyekezett olyan csöndben követni a
felderítőket, ahogy csak tudta.
Miközben a letört gallyakra és száraz
falevelekre figyelt, fél szemmel Mkvennert
leste. A felderítőnek veszett híre volt, és az
egész sereg tisztelte. Gaunt kis kedvencei közé
tartozott, mint a felderítők többsége, s Brostin
– aki elsősorban Rawne-hoz volt hűséges –
nagy ívben köpött rájuk. Általában. Most
persze nem, de ki tudja… még egy ilyen trükk,
még egy kis szívózás, és ki tudja, nem esik-e
baja szegény Mkvennernek a következő
összecsapás során. Abban a nagy
kavarodásban annyi minden történhet…
Dan Abnett
353
Mkoll megállt, és feltartotta ökölbe szorított
jobbját. Mindhárman szorosabbra húzták az
álcaköpenyt, aztán hason csúszva folytatták az
utat a töltés felé.
Nem messze a töltéstől az utolsó fa is eltűnt,
s iszapos irtásterület vette át a csalitos helyét.
Elsőnek Bonin tápászkodott fel, megigazította
az álcaköpenyét, s szinte teljesen beleolvadt a
lomhán gomolygó ködbe.
Lassan mindenki elérte a töltést, s a felderítő
kézjelekkel utasította őket, hogy ellenőrizzék a
fegyvereiket. Hátukat a töltés sáros falának
vetve először a saját fegyvereiket, majd a
mellettük gubbasztókét ellenőrizték. Bonin
Larkinra pillantott, aki tőle balra kuporgott,
aztán megrázta a fejét, és nem erőltette a
dolgot. A mesterlövészt itt helyben megütné a
Az Áruló
354
guta, ha valaki hozzá merne nyúlni a
rajongásig szeretett lézerpuskájához.
Hol a főnök? – mutogatta el Larkin.
Bonin vérnyomása azonnal megugrott. Húsz
méterre tőlük egy álcaköpeny körvonalait
fedezte fel a magas fűben.
Nem mozgott.
– Uralkodjon magán! – sziszegte Gaunt. – A
Császár nevére…
Lefivre azonban nem hallotta. A szemei
kifordultak, a szája szélére habos nyál ült ki, és
görcsösen vonaglani kezdett.
A prométeum átható bűze minden más
szagot elnyomott, miközben a tartálykocsi
Dan Abnett
355
megállt, hogy feltöltse üzemanyaggal a
töltésen sorban álló járműveket.
A három Szellem a töltés árnyékában
várakozott, de tudták, hogy vészesen fogy az
idejük. A nap egyre magasabbra hágott,
rohamos gyorsasággal foszlatta szét a ködöt,
és rövidítette meg az árnyékokat.
A két felderítő a hátára kanyarította a
karabélyt, és a hangtompítós pisztolyokat
vették elő. Mkoll kérdőn nézett Brostinra.
Mehet?
A tagbaszakadt lángszórós élvezettel
szimatolt bele az üzemanyag szagától sűrű
levegőbe, és elvigyorodott. Mehet.
Bonin kétségbeesetten méregette a távolságot
a töltés és Gaunték között. Egyelőre még
árnyékban vannak, de a napkeltéig már csak
perceik vannak, aztán észre fogják venni őket.
Az Áruló
356
A köpeny megállás nélkül hullámzott. Mi
a…?
– Lefivre elkúrja nekünk – suttogta Rawne.
– Visszamegyek értük – kelt föl Bonin, de az
őrnagy megrázta a fejét.
– Észreveszik, és akkor mindannyian
cseszhetjük. Itt marad. – De…
– Hallotta a parancsot.
A fejük fölött valaki elkiáltotta magát: – Voi
alt reser manchin?
– Eyt voi? Echa ndeh, magir.
Mi a fenét láttak? – bámult fölfelé Rawne,
aztán kérdőn nézett Cirkre. A nő megrázta a
fejét, és intett, hogy maradjanak veszteg.
Rawne azért előhúzta a rohamkését.
Biztos, ami biztos.
Gaunt tudta, hogy nincs más választása.
Előhúzta az egyik sorozatvetőjét, és azzal
Dan Abnett
357
vágta halántékon Lefivre-t. A szabadságharcos
teste azonnal elernyedt.
Végre.
Az üzemanyag-szállítón kívül két
félpáncélos és egy szakasznyi katona volt az
úton, ami hegyvonulatként emelkedett ki a
ködből. A vizes beton szembántóan csillogott a
felkelő nap fényében, s ez a katonákat legalább
annyira elvakította, mint a Szellemeket.
Mkoll óvatosan átmászott az utat szegélyező
korláton, s a legközelebbi páncélos mögött
keresett menedéket. Ilyen közelről már az
üzemanyagpumpa dohogását is jól hallotta,
akárcsak a közeledő léptek zaját. Begurult a
páncélos alá, s mozdulatlanul várt, míg a
csizmák ki nem kerültek a látószögéből.
Valaki a közelben cigarettára gyújtott, aztán
felüvöltött egy hang: – Akyeda voi smeklunt!
Az Áruló
358
– Aloost moi, magir! – szabadkozott egy
másik hang, aztán a két dohányzó katona
eldobta a még égő cigarettát, és kelletlenül a
töltés széléhez sétáltak, és tessék-lássék
vetettek néhány pillantást az erdő felé.
Közben a pumpa is elhallgatott, s a csövet
lecsatlakoztatták a félpáncélosról. Valaki
becsapta a jármű ajtaját.
Úgy tűnt, befejezték az üzemanyag-feltöltést,
és a tartálykocsi lassan továbbindul.
Ahogy kilesett a páncélos alól, Mkoll látta,
hogy a két katona – miután a sirdar a
tartálykocsival volt elfoglalva – ismét
rágyújtott, és már nem az erdőt figyelte. A
következő pillanatban Mkvenner emelkedett
ki a hátuk mögül a ködből, mint egy magas,
sovány lidérc. Az egyiknek a torkát ragadta
meg, és pusztító erővel szorította el a nyaki
ütőeret, míg a másiknak kést döfött a hátába.
A penge rézsútosan, felfelé szaladt, s elérte a
Dan Abnett
359
tüdőt. A két katonától csak egy halk, erőtlen
sóhajra futotta, mielőtt kiszenvedtek.
Mkvenner óvatosan a földre fektette a két
hullát, és előhúzta a hangtompítós pisztolyát.
Brostin közvetlenül a nyomában mászott át a
korláton, de ahogy megpillantotta az elejtett,
még égő cigarettákat, minden más jelentőségét
vesztette. Felvette az egyiket, és átszellemült
arccal mélyen letüdőzte a forró füstöt.
A mosoly csak akkor hervadt le az arcáról,
amikor a félpáncélos mögül két ME-s katona
bukkant elő.
– Voi shet… – kezdte az egyik, aztán
Mkvenner pisztolya kétszer felköhögött, és
vérbe fojtotta a kérdést.
– Doess scara? – kiabált ki valaki a páncélos
mögül.
A felderítő óvatosan kilesett a jármű
takarásából, de azonnal vissza is kapta a fejét.
A lézersugarak így sem sokkal kerülték el.
Az Áruló
360
A másik oldalról három katona próbált a
hátukba kerülni, de Brostin felkapta az egyik
halott karabélyát, és egy hosszú sorozattal
lekaszálta őket.
Azzal elszabadult a pokol.
Mindenfelől katonák rohantak a páncélosok
felé, és a maguk torokhangú, idegen nyelvén
üvöltöztek. Brostin két másikat is lelőtt,
mielőtt ő is beugrott volna a páncélos mögé.
Mkvenner higgadtan a tokjába csúsztatta a
pisztolyát, majd lekapta válláról a karabélyát,
kibiztosította, aztán nagy levegőt vett, és
kiugrott a jármű takarásából. A szaltót
tökéletesen időzítette, s a lézersugarak alatta
suhantak el. Ahogy betont ért, már lőtt is, és
két újabb katonát kaszált le.
Mkoll még mindig a páncélos alatt hasalt, de
az üvöltözés alatt lassan előrekúszott egészen
a motorblokkot takaró páncéllapokig. Előhúzta
a pisztolyát, és oldalba lőtte a páncélos előtt
Dan Abnett
361
guggoló tisztet. A sirdar hörögve esett össze, s
a következő lövés a két szeme közé ment. Két
szívdobbanás múlva egy katona rohant oda,
hogy megnézze, mi történt.
A felderítő őt is lelőtte.
– Brostin! – bődült el az őrmester.
Bonin az első lövés hangjára felkapta a fejét.
A fejük fölött posztoló őrszemek futva
indultak kelet felé, aztán felhördültek a
félpáncélosok motorjai is.
– Elterelő hadművelet – biccentett Rawne.
– Itt az idő.
– Behozom a parancsnokot – pattant fel
Bonin.
– Csinálja! – biccentett az őrnagy kelletlenül,
aztán a többi katonához fordult. – Mozgás!
Az Áruló
362
A Szellemek és a helyi ellenállók
villámgyorsan felkúsztak a töltés oldalán, míg
a felderítő odarohant Gaunthoz.
– Jöjjön, uram! – kiáltotta.
– Segítsen! – tápászkodott fel Gaunt, és
Lefivre mozdulatlan teste felé intett.
– De erre most nincs…
– Csinálja, katona! Mi senkit nem hagyunk
hátra! Bonin elmorzsolt egy káromkodást a
fogai között, majd megragadta Lefivre ernyedt
kezeit.
Mkoll előmászott a páncélos alól, és ő is
bekapcsolódott a harcba. Azonban hiába
fedezték egymás hátát, mindkét irányból
kezdték belőni a fedezéküket, s jól hallották a
közeledő katonák kiáltozását, és a nyomukban
haladó járművek dübörgését.
Dan Abnett
363
– Most, Brostin! – üvöltötte Mkoll. – Most
vagy soha!
A tagbaszakadt tanithi az üzemanyag-
szállítóhoz rohant, feltépte az ajtót, és egy
lövéssel leterítette a sofőrt. Kirántotta a
fülkéből a hullát, majd ő maga mászott be a
helyére, és ismét működésbe hozta az
üzemanyagpumpát.
Prométeum árasztotta el az utat, átszivárgott
a beton résein, lecsorgott a töltés oldalán, s
körbefolyta az élőket és halottakat egyaránt.
Bőven jutott belőle a járművek alá is.
Brostin egy utolsót szippantott a cigarettába,
aztán vigyorogva intett Mkollnak.
– Minden baba, őrmester! Innen már
átveszem. – De…
– A maguk helyében én elhúznék innen a
picsába, mielőtt még jobban felforrósodik a
helyzet! Menjenek!
Az Áruló
364
A két felderítő leadott még néhány lövést,
aztán átvetették magukat a korláton,
lecsúsztak a töltés oldalán, s elhasaltak a
magas fűben.
Odafönt elviselhetetlenül erőssé vált a
prométeum bűze, s a futva közeledő katonák
is lassan megálltak. Egyik a másik után kezdett
hátrálni, s egyikük sem mert rálőni a
tartálykocsira.
Aztán megpillantották az idegent.
Nagydarab, szőrös férfi volt, fekete ruhában,
egyik kezében égő csikkel, a másikban a
csővel, amin át a páncélosokat is
megtankolták. A csőből, akár egy átvágott
ütőérből, sugárban lövellt az üzemanyag. Úgy
csillogott, mintha ő maga is megfürdött volna
a prométeumban.
– Rostonsültet? – kérdezte vigyorogva, s
azzal a katonák felé pöckölte az égő csikket.
Dan Abnett
365
A következő pillanatban kétszáz méternyi
útszakasz lobbant lángra.
Az Áruló
366
TIZENHÁROM
Mkoll és Mkvenner kábán botorkáltak a fák
között, és igyekeztek minél messzebb kerülni a
hátuk mögött tomboló infernótól. Az égből
lángoló alkatrészek, megégett testrészek és
tűzeső hullott, s a reggeli harmat ellenére is
égett a mező.
Nem hallottak semmit, és látni is csak annyit
láttak, hogy az út egyetlen, összefüggő
lángtengerré vált. Ahogy a lőszerszállítók, és a
katonák robbanótöltetei felrobbantak, csak
még tovább nőtt a zűrzavar, de a sikolyokat
Dan Abnett
367
elnyelte a lángok ropogása és a robbanások
zaja.
– A Császár Trónjára! – motyogta Mkoll, bár
még ő maga sem hallotta a saját hangját.
– Menjünk! – mondta Mkvenner higgadtan,
és a malom felé mutatott.
Brostin felgyújtotta a hidat, vagy negyven
ellenséges katonát, legalább négy páncélost és
a tartálykocsit… s mindez nem hozta ki a
sodrából Mkvennert. Mkoll most már
szilárdan hitte, hogy az ösztövér felderítő
sztoikus nyugalmát semmi nem képes
megzavarni.
Aztán Mkvenner szeme elkerekedett.
– Mi a jó büdös…
A mezőn egy égő alak tántorgott, aki újra és
újra összeesett, s a sáros, magas fűben
hengergőzve próbálta eloltani a ruháját
nyaldosó lángokat. Végül a harmadik vagy
negyedik próbálkozása sikerrel járt, s füstölgő
Az Áruló
368
rongyokba bugyolálva, bizonytalan léptekkel
indult feléjük.
Brostin volt az. Majdnem teljesen
meztelenül, csúnyán megégve, szőrtelenül – és
kísértetiesen vigyorogva.
A felderítők – amilyen gyorsan csak tőlük
tellett – elébe siettek, és betámogatták a fák
közé.
– Semmi gond – hörögte Brostin. – Jól
vagyok.
– Hogy a… a… francba lehet ez? – kérdezte
Mkoll döbbenten. – Hogyan?
Brostin egy pillanatig azon volt, hogy
tényleg elmondja nekik. A tartálykocsi
hátulján volt egy hordónyi oltóanyag –
olyasféle, amit annak idején a Tanith Magnán
használtak. A cigarettás trükkje előtt magára
öntötte az egész hordónyi vegyszert, ami
persze egy efféle tűzvészben nem védhette
meg teljesen, de nyert néhány értékes
Dan Abnett
369
másodpercet, hogy átvesse magát a korláton,
és kikecmeregjen a lángtengerből.
A dolog még így is nagyon necces volt,
hiszen a szeme és az arca nem volt igazán
védett, és ha belélegzi a tüzet, akkor legfeljebb
a Császár kegyelme mentheti meg.
Egy pillanatig valóban el akarta mondani
nekik mindezt, de aztán meggondolta magát.
Katonai pályafutása alatt először tudta
elkápráztatni a felderítőket a saját trükkjeivel
és titkaival. És egy ilyen pillanatot az ember
nem tesz tönkre holmi földhözragadt
magyarázattal.
Úgyhogy csak annyit mondott: – Ismerem a
tüzet. Évek óta együtt élek vele, nem bántom,
így ő sem bánt engem. Különösen azok után,
amin mi együtt keresztülmentünk.
A két felderítő érezte, hogy a magyarázat
némiképp sántít, de nem tudták, hogy hol a
trükk.
Az Áruló
370
Brostin lassan felkúszott a fákkal benőtt
domboldalon, aztán eltúlzott
türelmetlenséggel szólt hátra nekik: – Menjünk
már! Nem érünk rá egész nap itt szobrozni!
– Köszönöm, uram – mondta Landerson.
– Mit is? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
– Hogy nem hagyta hátra Lefivre-t. És hogy
nem ölte meg. Pedig majdnem tönkretett
mindent.
– A rettegés elvette az eszét. Nem
hibáztathatom érte.
– Mind félünk, uram, de mind igyekszünk
megbirkózni vele. Tartok tőle, hogy Lefivre
nem alkalmas a…
– Hallgasson ide, Landerson! – emelte föl a
kezét Gaunt. – Maga, Lefivre, és a többi
ellenálló az életüket is kockáztatták értünk. Mi
pedig nem tudjuk ezt viszonozni – úgy
Dan Abnett
371
legalábbis, ahogy maguk szeretnék. Nem
tudjuk megmenteni a Gereont. De ha
módomban áll, megmenteni magukat. Mi
vigyázunk egymásra. Többek között ez
különböztet meg minket az Ellenségtől.
– Maga nem olyan, mint amilyennek
eredetileg tartottam.
– Örülök neki.
– Nem… úgy értem… maga egy birodalmi
komisszár. Mi is hallottuk a rémtörténeteket a
kegyetlenségről, a brutalitásról, a kíméletlen
megtorlásról.
– Ezek a dolgok rám is igazak – biccentett
Gaunt. – Én is ilyen vagyok – ha szükséges.
Amikor szükséges. De nekem lelkem is van, és
a Császárt és a Birodalmat szolgálom. Az
emberiséget. És ha most agyonlőném Lefivre-t,
azzal semmiféle szolgálatot nem tennék az
emberiségnek.
Az Áruló
372
Gaunt a karrierje során szinte mindig elő
tudott állni valamilyen jól hangzó frázissal.
Végül is egy komisszárnak az is a feladata volt,
hogy lelkesítse az embereket, s erőt öntsön a
rettegőkbe. Gaunt ebben mindig is jó volt, s
most is ezt a képességét kamatoztatta – ha
némileg keserű szájízzel is.
Valójában két dolog tartotta vissza attól,
hogy végezzen Lefivre-rel. Egyrészt égetően
nagy szükségük volt az ellenállókra, és egy
ilyen kritikus helyzetben egyetlen embert sem
veszíthetett. Másfelől nem akarta Lefivre
holttestét – nyomot, amin az ellenség
elindulhat – hátrahagyni. S ha már egyszer
mindenképpen magával kellett cipelnie, akár
életben is hagyhatta a szerencsétlen barmot.
És mindenek előtt szüksége volt
Landersonra. Cirkkel kapcsolatban sokkal
komolyabb fenntartásai voltak, és a nő két
emberében sem bízott igazán. Landerson volt
Dan Abnett
373
az ellenállók között az, akire számíthatott.
Tapasztalt, talpraesett, és legfőképp lojális.
Egy ilyen emberre nagyobb szüksége volt,
mint valaha. S ha a lojalitásának az az ára,
hogy Lefivre egyelőre életben marad, ám
legyen.
Úgyhogy azt tette, amit minden tehetséges
politikai tiszt az Officio Comissariat
megalapítása óta: igyekezett a maga hasznára
fordítani a dolgokat, és a negatívumból is
előnyt kovácsolni.
Már vagy húsz perce várakoztak a
szélmalomnál, ami – bár senki nem tartotta
karban, és közelről látszott, hogy milyen
romos – még mindig tiszteletet parancsolóan
magasodott a táj fölé.
Innen kiválóan rá lehetett látni a töltésen
kanyargó útra, ami egy jókora szakaszon
lángokban állt. Mindenfelé égő roncsok és
Az Áruló
374
halottak hevertek, és Gaunt nagyon remélte,
hogy a saját emberei nincsenek köztük.
Cirk egyre azt hajtogatta, hogy induljanak,
mert egy órán belül itt nyüzsögni fognak az
ME-s katonák, de a komisszár ezredes úgy
döntött, ad még Brostinnak meg a
felderítőknek tíz percet.
Összeszorított fogakkal, komoran figyelte a
füstbe és ködbe burkolózó tájat, és magában
azt latolgatta, vajon a tűz és a robbanás
véletlen volt-e, vagy az elterelő hadművelet
része.
– Landerson! – mondta Gaunt halkan. –
Nézzen utána, hogy van Lefivre, és mondja
meg neki… mondja meg neki, hogy minden
rendben. Nem haragszom rá.
Megvárta, míg a fiatal tiszt bemegy a
malomba, majd felnézett a húsz méterrel
feljebb levő szűk ablakra.
– Van valami?
Dan Abnett
375
Larkin kidugta a kezét, és intett, hogy nincs.
Minden csöndes.
– Csak figyeljen, Larkin!
Gaunt megkerülte a malomépületet, és
belépett a gabonatárolóba. Az ajtóban posztoló
Feygor némán félreállt az útjából, s egy
pillanatra az odabent ügyködők is
abbahagyták a munkát.
Criid egy jókora, rozsdás tartályt ellenőrzött,
hogy vajon némi tisztítás után iható-e még a
benne talált víz.
– Van már valami hír az őrmesterről, uram?
– kérdezte Tona, aki maga is őrmester volt –
mi több, az első női altiszt a seregben –, de a
Tanithi Egyesben mindenkinek Mkoll volt az
őrmester.
– Még nincs – rázta meg a fejét Gaunt.
– Szerintem jól van – sóhajtott föl a nő. – Ő
is… meg a többiek is. Odahaza. Az Egyesnél.
Az Áruló
376
Tegnap… álmomban láttam őket. Caffrant
meg a gyerekeket. Ők jól voltak.
– Remek – mosolyodott el Gaunt.
Mostanra már mind élénk, színes és
plasztikus álmokkal küszködtek, melyek
annyira valósnak tűntek, hogy komoly
erőfeszítésbe került nem valósnak tekinteni
őket. Egyre inkább sugallatnak tűntek, s a
komisszár ezredes tudta, hogy innen már csak
egy lépés, hogy elkezdjék valóságként megélni
az álmokat.
Ennek ellenére nem volt kedve elrontani
Tona Criid örömét. A nő volt az egyik
legszilárdabb, legmegbízhatóbb embere.
– Tartalékok?
Beltayn mellett Criid felelt a lőszer- és
élelmiszerkészletért.
– A fejadagok még két napig kitartanak –
csóválta meg a fejét Tona. – Ha csak egyszer
eszünk, akkor akár négy napig is, de ezt a
Dan Abnett
377
doktornő sem ajánlaná. Lassúak és erőtlenek
leszünk tőle. Azt hiszem, itt az ideje a
gyűjtögetésnek.
Gaunt kelletlenül biccentett. Azzal mind
tisztában voltak, hogy képtelenség annyi
élelmet magukkal hozni, ami az egész küldetés
során kitart, de nem hitte volna, hogy ilyen
hamar kimerülnek a készleteik.
Egy megszállt, ellenséges világban
egyébként sem rablás, ha a készleteiket…
feltöltik. Egyszerűen csak szerette volna ezt
minél tovább elodázni, hiszen attól kezdve,
hogy elkezdik az itteni ételt enni – azt az ételt,
ami már megfertőződött –, meg vannak
számlálva a napjaik. Egy hónap – talán egy
kicsit több –, és az ő lelkük is odalesz. Őket is
megrontja a Káosz.
Hamarosan kifutnak az időből.
– Lőszer?
Az Áruló
378
– A géppuskához bőven akad, és
robbanótöltetet gyakorlatilag még nem is
használtunk. Az energiacellák kétharmada is
maximumon van. A szilárd lőszer már egy
másik történet. Sokkal többet kellett
elhasználnunk, mint amit alapban terveztünk.
A komisszár ezredes összeszorított szájjal
hallgatta. Ennek a hírnek sem örült, bár tudta,
hogy Criid csak a tényeket összegzi.
Ineuronban ő maga is kis híján kifogyott a
lőszerből.
– Uram!
– Igen, őrmester?
– Ismer valakit, akit Wildernek hívnak?
– Wilder… nem hinném.
– Wilder ezredes. Jóképű, sötét hajú férfi.
– Nem ismerek ilyen embert, őrmester.
Miért?
Dan Abnett
379
Criid halványan elmosolyodott, majd a
tartály oldalán levő csap alá tette az egyik
kulacsot.
– Ő is az álmomban volt. Caff folyton
uramnak szólította.
– Tartok tőle, hogy nem vagyok valami jó
álomfejtésben – rázta meg a fejét mosolyogva
Gaunt.
– Mindegy – vont vállat a nő. – Caff majd
róla is mesél.
– Uram! – szólt be a tárolóba Feygor. – Mkoll
őrmesterék… itt vannak!
Az út fölött gomolygó füstöt a gyilokhajók
turbinái sem tudták teljesen szétfújni. Uexkull
döngő léptekkel sietett le a rámpán, és meg
sem állt addig a pontig, ahol az út felülete
megfeketedett a tűztől. Ügyet sem vetett a ME-
Az Áruló
380
s katonákra, akik lehajtott fejjel, rettegve
térdeltek az út mindkét oldalán.
Percekig csak állt, és a pusztulás nyomait
tanulmányozta. A felismerhetetlenségig
összeégett holttestek, megolvadt fémtárgyak,
járművek konnos roncsai.
– Baleset? – kérdezte mély, csikorgó hangon.
– Kicsi a valószínűsége, nagyuram – rázta
meg a fejét Virog, aki három lépéssel
lemaradva követte. – A vadászcsapat
lövöldözésről számolt be. A robbanás előtt itt
harc folyt.
Uexkull lassan a mező felé fordult, amit még
mindig eltakart a lassan oszló köd.
– Akkor a támadók is itt pusztultak, vagy
felhasználva a zűrzavart, kihúzták a nyakukat
a hurokból.
– Eddig elég találékonynak bizonyultak –
mondta Virog. – Felteszem, nem zárhatjuk ki a
Dan Abnett
381
lehetőségét, hogy átjutottak az úton. Egy
részük legalábbis.
– Én is így gondolom – biccentett a vezére. –
Azt akarom, hogy a helyiek az egész
környéket kutassák át, kezdve a malmokkal és
a környező falvakkal. Úgy érzem, hogy a
bolondját járatják velünk, és ezt senkitől nem
tűröm! Találják meg őket, Virog! Találd meg
őket nekem, vagy legalább a nyomaikat! Most
már én magam akarok végezni velük!
– Igenis, nagyuram.
– Az út védelméért felelős sirdarok és az
altisztek pedig öt perc múlva legyenek itt!
Uexkull előhúzta a villámvetőjét, és
ellenőrizte a tárat.
– Még egyszer nem hibáznak.
Idresha Cluwge idestova három órája
karattyolt már neki, s annak ellenére, hogy a
Az Áruló
382
csontsovány életőrzők folyamatosan
fordították úrnőjük szavait, a pheguth úgy
érezte, lassan a fülén át húzzák ki az agyát.
– Elfáradtam – jelentette ki végül.
Az Anarch legfőbb etnológusa hátradőlt
graviszékén, és összekulcsolt kezeit az ölébe
ejtette.
– Pedig még épp csak belekezdtünk a
munkába, pheguth – tolmácsolta a szavait az
egyik életőrzője.
A pheguth feje zúgott a nő – már
amennyiben egyáltalán nőnek tekinthette az
irdatlan bestiát – töméntelen kérdésétől.
Olyanokat kérdezett tőle, hogy: – Hogyan
vetik a birodalmiak a sas jelét, és ez mit
jelképez? Vagy: – A sült tojás népszerű eledel a
Birodalomban? Vagy: – Hány éves korától elég
idős egy birodalmi gyennek ahhoz, hogy
katonai szolgálatot teljesítsen?
Dan Abnett
383
Avagy: – Magyarázd el leegyszerűsítve a
Munitorium gazdasági és pénzügyi
mechanizmusait!
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések egy
darabig még szórakoztatóak is voltak, és a
pheguth lassan rádöbbent, hogy az Ellenség –
minden hatalma, iszonyatos ereje, és rémisztő
képességei ellenére – alig valamicskét értett a
Birodalom mindennapi életéből.
Ennek tükrében az etnológus volt az
Ellenség egyik legokosabb fegyvere. A Sötét
Hatalmak ereje egész világokat volt képes
pusztasággá változtatni, csillagrendszereket
foglalt el, s teljes csillaghajóflottákat tudott
hamuvá égetni, de az ellenségeik
gondolkodásáról és hétköznapjairól nem sokat
tudtak.
Cluwge a kifinomultabb hadviselés eszköze
volt. Ő tette föl azokat a kérdéseket, amikre a
csatatéren nem kaphattak választ. A
Az Áruló
384
részleteket akarta tudni, amikből a Birodalom
mindennapjai épültek íol. A szokásokat. A
hagyományokat. A társadalom működését.
Az Archon seregei vérbe fojthatták az
Impériumot, Cluwge azonban olyan
válaszokat keresett, amik nem pusztítást
kínáltak, hanem uralmat az ellenség felett.
A pheguth eddig a legjobb tudása szerint
válaszolt, de most megmakacsolta magát.
– Szeretném, ha most befejezhetnénk – állt
föl a székéből, és megdörzsölte a halántékát. –
Holnap, vagy legkésőbb holnapután
folytathatjuk.
A nő arcáról nem sok érzelmet lehetett
leolvasni, miközben nagy kegyesen
elbocsátotta.
A pheguth arra számított, hogy az ajtó előtt a
kosszarvas őrei várakoznak majd, de színüket
sem látta. A nyitott ajtón túli galériáról
ragyogó napfény szűrődött be.
Dan Abnett
385
Lassan kisétált az üres folyosóra, amit a
magas, boltíves ablakokon beáradó fény
aranyozott be. A hosszú, néma folyosó túlfelén
levő ajtót is nyitva találta.
– Desolane, Desolane – csóválta a fejét a férfi.
– Mikor hagysz már föl ezekkel a gyermeteg
próbákkal?
Egy magas, sötét testpáncélt és köpenyt
viselő férfi lépett ki a folyosóra, és összehúzott
szemmel méregette a pheguthot. A tábornok,
aki elárulta az emberek Birodalmát, még soha
nem látta ezt a férfit.
– Te vagy a pheguth? – kérdezte a másik
alsógót nyelven, bár a szavain érződött az erős
akcentus.
– Igen – mondta a tábornok, de közben
lassan hátrálni kezdett. – Így neveznek…
A férfi egy lézerpisztolyt húzott elő a
köpenye alól, és a pheguthra fogta.
Az Áruló
386
– A Testvérek és az Archon nevében! –
mondta, és lőtt.
Dan Abnett
387
TIZENNÉGY
A pheguthnak mozdulni sem volt ideje, s
talán éppen ez mentette meg az életét. Égető
fájdalom hasított a bal vállába – a lézersugár
nem sokkal kerülte el a nyakát.
A testpáncélos férfi kezében megremegett a
fegyver, s elkerekedett szemmel bámult rá.
A pheguth érezte a saját égett húsának a
bűzét, s a fájdalom egyre erősebb hullámokban
tört rá.
Elhibázta. A balfék olyan ideges, hogy egy öt
méterről leadott lövést képes volt elhibázni.
Az Áruló
388
De a következőt nem fogja.
– A Császárra! – nyögött föl a pheguth.
A szentségtelen szó hallatán a merénylő a
füléhez kapta a kezét, mint aki hallani sem
bírja az efféle beszédet.
Az egykori tábornokban megpattant valami,
és az izmai úgy lökték előre, mint a rugók. Két
ugrással a támadója előtt termett, és egy
horogütéssel betörte az orrát.
A fickó térdre zuhant, és nyüszítve az orrát
markolászta, miközben a pheguth megperdült,
és futásnak eredt.
– Gyilkos! – üvöltötte. – Gyilkos!
Feltépte a folyosó bal oldalán sorakozó ajtók
egyikét, s egy pillanattal azelőtt sikerült
beugrania, hogy a támadója ismét tüzet nyitott
volna rá.
Apró, elegáns szobába jutott, ahol az antik
bútorok és a pazar faliszőnyegek mind azt
Dan Abnett
389
sugallták, hogy egy dolgozószobába, vagy
valaki privát meditációs kamrájába rontott be.
A szemközti falon nyílt ugyan egy ajtó, de a
pheguth tisztában volt vele, hogy azt soha nem
éri el. Az üldözője abban a pillanatban lelőné,
amint felkel a komód mögül, ami mögé
lekuporodott.
A gyilkos vadul szitkozódva rohant be a
szobába, de ahogy átlépte a küszöböt,
megtorpant. Törött orra alig szelelt, és
gyomorfogató, szörcsögő hangokat hallatott. A
pheguth a komód mögül csak a lábát látta,
ahogy lassan elindult, végig a szobán, és őt
kereste.
Kihúzott egy széket, félrehajtott egy
drapériát, s közben mindvégig lövésre készen
szorongatta a pisztolyát.
Még egy perc, és akármilyen lassan is halad
a kereséssel, elér a komódig, és akkor…
Újabb pár csizma jelent meg a küszöbön.
Az Áruló
390
– Megölted? – kérdezte valaki, az alsógót egy
alig érthető dialektusát használva.
– Bemenekült ide – acsarogta a másik.
– Rálőttél. El is találtad?
– Bemenekült ide! Megsebesítettem, de…
Az újonnan érkezett elkáromkodta magát,
aztán szövet reccsenése hallatszott, ahogy
félrerántotta az egyik faliszőnyeget.
– Bujkál, mi?!
– Egen… segíts keresni!
– Itt lesz valahol! Ott nézted már?!
A pheguth hallotta, ahogy alig néhány
lépésre tőle megállnak. Még jobban összehúzta
magát, de a lézersugarak így is csak egy
hüvelykkel vétették el a fejét. Szúrós szagú
füst terjengett a szobában, ahogy a koherens
fénysugarak lyukat égettek a komód faragott
oldalába.
A következő lövés a csípőjét érte, és a férfi
felkiáltott fájdalmában.
Dan Abnett
391
Igyekezett még hátrébb húzódni, s bebújt
egy lakkozott, ősrégi spinét alá, de legalább az
egyikük észrevette a mozgást, és a következő
pillanatban lézersugarak égették át az ódon
hangszert. Húrok olvadtak meg, vagy
szakadtak ketté éles pendüléssel, s a hangszer
olyan hangot adott ki, mint egy fájdalmában
felsikoltó asszony.
A szívtépő hangra hátborzongató üvöltés
volt a válasz, s a lézerfegyverek egy pillanat
alatt elhallgattak. Suhogó hang hallatszott,
mint amikor egy köpeny lebben, aztán valami
súlyos puffanással ért földet. Folyadék
csorgott végig a spinét roncsán, a cseppek
nyúlós, nedves loccsanását a pheguth is
hallotta a szobára nehezedő csöndben.
A meggyalázott hangszer alól két patás lábat
vett észre, amik nem mozdultak. Ahogy lassan
előmerészkedett, Desolane-t látta a szoba
közepén. Kitárt karral állt, de a mozdulat nem
Az Áruló
392
áldást, hanem halált hordozott. A kezeiben
tartott pengéken vér csillant, s a köpenye úgy
kavargott körülötte, mint ezer meg ezer
felbőszült rovar.
A vérrel összecsapkodott bronzmaszk mögül
vízkék szemek fürkészték a pheguthot.
– Most már előjöhetsz – mondta halkan az
életőrző.
A férfi nagyot nyelt, és végignézett a szobán.
A romok között heverő két gyilkosról azt
állítani, hogy halottak, ugyanolyan profán lett
volna, mint azt mondani, hogy egy csillag jó
eséllyel szupernovaként fejezi be létét. Egy
efféle, tényszerű megállapítás nem érzékelteti
az esemény brutális, pusztító mivoltát.
A támadói mintha darabokra szakadtak
volna, s a testükből minden csepp vért
kipréselt valami emberfölötti erő. Az ülések
huzata, a drapéria és a padlószőnyegek máris
Dan Abnett
393
elkezdték beinni a vért, de a bútorokon még
patakokban csordogált.
A dolgok mellett, amiket a pheguthnak nem
volt gusztusa holttesteknek nevezni, ott
hevertek a kettéhasított lézerfegyvereik.
Desolane gyors mozdulattal lerázta a
ketrapengékről a vér javát, a maradékot pedig
a köpenyébe törölte, amit az egy pillanat alatt
magába szívott.
– Kérlek, pheguth – hajolt meg mélyen az
életőrző, miután a tokjába csúsztatta a
pengéket –, fogadd legőszintébb
bocsánatkérésem!
Kora délutánra érték el a falut, amit Plower
Aratónak nevezett. Egyre hidegebb és sötétebb
lett, ahogy a kelet felől érkező sötét
viharfelhők egyre magasabbra tornyosultak.
Az Áruló
394
Az ég fakó sárga színt öltött, s hályogot vont a
nap szemére.
Cirk vezetésével a gyümölcsösök felől
közelítették meg a faluba vezető, sövénnyel
szegélyezett utat, bár a feketére perzselődött,
csontvázszerű fák nem sok fedezéket
nyújtottak.
A néhai gyümölcsösön túl gondozatlan
veteményesek, és elhanyagolt szántóföldek
terültek el.
A fasor takarásából Gaunt távcsővel vette
szemügyre a falut.
– Két csapatszállító – morogta maga elé.
– Van rádiójuk – vont vállat Cirk. – Mostanra
már a környék összes katonája minket keres.
– Ott… a magtárak mellett… mik azok az
épületek? – Az excubitorok szállása – intett
fejével a falu felé az őrnagy. – Ők őrzik a
rádióadót is.
Dan Abnett
395
– Van egy ötletem – mondta halkan Gaunt. –
A részleteket már megtárgyaltam a
szárnysegédemmel, Beltaynnel, de a maga
segítségére is szükségünk lesz.
– Miféle terv?
– Nem fog tetszeni. Szükségünk lesz némi
figyelemelterelésre.
– Neee…
– Mondtam, hogy nem fog tetszeni.
– Nem is olyan régen már láttam, hogy maga
meg az emberei mit is értenek elterelő
hadművelet alatt, komisszár ezredes. Maguk
szerint ehhez minimum a fél világot fel kell
gyújtani. Nem is csodálom, hogy úgy
gondolta, nem fog tetszeni az ötlet.
– Én valódi elterelő hadműveletre
gondoltam – csóválta meg a fejét Gaunt. –
Olyanra, ami elcsalja az ellenséget. Különben
nem kell hozzá sok, hogy rájöjjenek, hogy itt
vagyunk.
Az Áruló
396
– Folytassa! – fonta össze a karjait
szkeptikusan Cirk.
– Azonnal – biccentett a komisszár ezredes. –
De előbb… a falutól északra van egy üres
terület. Mi az a hely?
Szögesdróttal körbekerített földdarab volt,
amin látszott, hogy nemrégiben ásták föl.
Csuklyás alakok mozogtak a kerítésen belül,
akár egy börtön udvarán a rabok.
– Sírkert – mondta komoran a nő. – Már
amilyen jelen körülmények között telik a
helyiektől. Szinte minden településen akad egy
ilyen. A megszállás során még az ilyen apró
településeken is százak haltak meg. A holtak
többségét a csatatereken hagyták lassan
elrothadni, de a falvakban és a városokban a
hullákat tömegsírokba temették.
– Azok a csuklyás alakok akkor… siratok –
bólintott lassan Gaunt.
Dan Abnett
397
– Pontosan – mondta a hátuk mögött álló
Plower. – Még az Ellenség is megértette, hogy
kénytelen bizonyos engedményeket tenni, és
egyes hagyományokat betartani, hogy kézben
tudja tartani a meghódított területek
lakosságát. Például megengedik a megfelelő
papírokkal rendelkezőknek, hogy
meglátogassák a temetőket, amennyiben
betartják a helyi, járási és vallási törvényeket.
A legtöbbször persze nem tudni, hogy kit
melyik sírba temettek, de az emberek
többségének már az is sokat segít, ha a
kegyeletét legalább ilyen módon leróhatja a
halottak előtt.
Gaunt lehunyta a szemét, és egy pillanatig
maga sem tudta, hogy mit mondjon. Amikor
azt hitte, hogy az Ellenség már nem képes
meglepetéssel szolgálni, íme… valami újjal áll
elő. Megengedi, hogy a tömegsírok előtt
Az Áruló
398
emlékezzenek meg a halottakról… ez
majdhogynem humánus cselekedet volt.
Persze… lehet, hogy ez is csak egy újabb
módja annak, hogy a Gereon lakóit arra
emlékeztessék, mennyire keveset is ér az
életük.
– Javítsanak ki, ha tévedek – mondta Rawne,
aki eddig csöndben hallgatta a beszélgetést –,
de nekem úgy tűnik, hogy az Ellenség nem
tiltja meg a temető látogatását.
– Így van – biccentett Cirk.
– Akkor íme, így juthatunk be a faluba.
Zarándokok vagyunk, akik az elesetteket
siratni jöttek ide.
– Nem is rossz – mondta Gaunt. – Amint
odabent vagyunk, azonnal meg kell
próbálnunk kapcsolatba lépni a helyi
ellenállással. A másik tervem… nos, az még
egyelőre várhat.
Dan Abnett
399
A faluba vezető úton zarándokok egy kisebb
csoportja várakozott. A többségük mocskos
rongyokat és foltozott köpenyt viselt, a
kezükben kolomp vagy kereplő. A saját kis
világukban elmerülve ügyet is alig vetettek az
újonnan hozzájuk csatlakozókra, akik egy
erdei ösvényről bukkantak elő.
A csuklyás köpenyek alatt Criid, Bonin,
Lefivre, Feygor és Rawne lapultak, akiket
Acreson és Cirk vezetett. Ők ketten
rendelkeztek a szükséges engedéllyel – a
testükön élősködő imágóval –, hogy szabadon
mozoghassanak a nap bármely órájában.
Indulás előtt volt egy – ahogy Colm Corbec
nevezte annak idején – erőszakos eszmecsere
arról, hogy kinek is kellene menni. Gaunt
ragaszkodott hozzá, hogy a csapat része
legyen, hiszen ez a küldetés legalább annyira
Az Áruló
400
szólt az ő hírnevéről, mint a Szellemekéről, de
Rawne megmakacsolta magát. Ineuronnál ő
várakozott a falakon kívül, s evidens volt,
hogy most az ő köre jön. Arról nem is szólva,
hogy Gaunt volt a küldetés parancsnoka, aki
minden szükséges információval és adattal
rendelkezett, s ha őt valami baj érné… egyikük
sem fogja tudni elhagyni ezt a fertőzött
sárgolyót.
– Én megyek, maga marad! – mondta Rawne
hidegen. – Ha magával valami történne…
– Akkor majd maga átveszi a
parancsnokságot – ellenkezett Gaunt. – Ha
viszont mindketten mennénk, és történne
valami…
– Akkor Mkoll venné át a parancsnokságot –
vont vállat az őrnagy. – Úgyis mindig a
felderítőket ajnározzuk, most mutathatnak is
valamit! Mindketten tudjuk, hogy nélkülünk is
egészen jól elboldogulna. Viszont most én
Dan Abnett
401
akarok menni. Mert lassan ideje lesz, hogy én
is megtudjam, mire is megy ki ez az egész
akció.
Gaunt összeszorított szájjal, dühösen
hallgatott. Talán mégis hiba volt magával
hozni az őrnagyot.
– Tisztelem Mkoll őrmester képességeit, de
ennek ellenére ezt most a nagykönyv szerint
csináljuk.
– Jó – bólintott Rawne. – Akkor én megyek.
A szabályzat egyértelműen rendelkezik az
efféle helyzeteket illetően. A parancsnok csak a
legvégső esetben megy a tűzvonalba.
Az őrnagy Bonint és Feygort választotta
maga mellé, és Cirk tanácsára Criidet. Az
őrnagy szerint a nőket ritkábban motozzák
meg.
Már éppen indulni készültek, amikor Lefivre
azzal a kéréssel állt elő, hogy ő is
csatlakozhasson hozzájuk. Látszott rajta, hogy
Az Áruló
402
nagyon szeretne bizonyítani a gárdistáknak, s
kiköszörülni a tekintélyén esett csorbát. Végül
is kevésen múlt, hogy nem buktak le miatta a
töltésen való átkelés közben.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Nem
mehet.
– Kérem… uram… én erről a vidékről
származom – mondta Lefivre halkan. –
Lehet… hogy az anyám, az apám és a
testvéreim… ott vannak eltemetve. Abban a
temetőben.
Ezzel még Rawne sem tudott vitába szállni.
Gaunt távcsővel figyelte, ahogy az emberei
csatlakoznak a zarándokokhoz.
– Tudja, hogy bízhat az őrnagyban, uram –
mondta csöndesen Mkoll.
– Tudom. És azt kívánom, bárcsak ő is
bízhatna bennem.
Dan Abnett
403
– Rawne is bízik magában, uram – mondta a
felderítők őrmestere, aztán elvigyorodott. – A
maga módján.
– Uram! Azok ott mik?
Larkin egy ágvillában ült, és a falut figyelte.
A települést átszelő utak találkozásánál,
néhány ősöreg talixfa magasodott, ágaikról,
akár az akasztófáról, emberforma bábok
lógtak.
– Landerson! – adta át az ellenállónak Gaunt
a távcsövet. – Mik azok?
– Drótfarkasok – mondta Cirk halkan
Rawne-nak. – Ne is nézzen rájuk!
Az őrnagy a sáros útra szegezte a tekintetét,
és igyekezett kiverni a fejéből a bizarr,
emberinek tűnő bábokat. Kettő volt belőlük,
dróttal összefércelt fémdarabok, amik halkan
nyikorogtak a szélben.
Az Áruló
404
– Most alszanak – folytatta a nő suttogva. –
De ne nézzen rájuk! Az provokálja őket.
– Részemről rendben – vont vállat Rawne, de
a biztonság kedvéért gyors pillantást vetett az
embereire is.
Bonin és Criid higgadtan meneteltek,
lehajtott fejjel, együtt a zarándokokkal. Feygor
már kevésbé tűnt megtörtnek, s ahogy
komoran, egyenes derékkal, felszegett fejjel
lépdelt a sor közepén, az őrnagynak meg
kellett állapítania, hogy a szárnysegédje a
legpocsékabb gyászoló, akit valaha is látott.
Aztán szemügyre vette Lefivre-t is. Ha rajta
múlik, már rég elintézte volna a nyavalyást, de
Gaunt megtiltotta neki. Megtiltotta!
Volt pofája az indulás előtt külön
figyelmeztetni rá, hogy mindenkit élve hozzon
vissza, beleértve Lefivre-t is.
– Most maga akarja vezetni az akciót,
Rawne, és én akceptálom ezt. De azt akarom,
Dan Abnett
405
hogy mindenki élve és egy darabban jöjjön
vissza. Megértette, őrnagy?! Ennyivel
tartozunk a helyieknek.
Arató pocsék egy hely volt. Elhaladtak egy
épület mellett, ami a bombázás előtt fogadó
volt, de mostanra már csak a cégér maradt
meg belőle, ami lágyan himbálózott a
feltámadó szélben.
Pont mint a drótfarkasok.
A zarándokok megálltak, s a sor elején
állókat excubitorok igazoltatták. Rawne lassan
a köpenye alá nyúlt, és kibiztosította a
lézerkarabélyát. A feje máris megfájdult az
excubitorok torokhangú szavaitól – a
nyavalyások annyi fáradságot sem vettek,
hogy bekapcsolják a maszkjaikba épített
tolmácsgépet.
Cirk imágóját is ellenőrizték egy furcsa,
hosszúkás eszközzel.
Az Áruló
406
– Messze jársz az otthonodtól! – mondta az
egyikük, aki végre átváltott birodalmi
alsógótra.
– A halottaimhoz jöttem, magir. Hosszú utat
tettem meg, és megfizettem a kirótt díjakat –
válaszolta Cirk.
Az excubitor intett a sornak, hogy
továbbmehetnek, és másokat már nem
motoztak meg.
Miközben elhaladtak mellettük, Rawne
érezte a szagukat. Zsíros izzadtság, és valami
émelyítő, édeskés szag… mintha lassan
elbomlana a húsuk. Felfordult tőlük a gyomra.
A zarándokok csöndben vonultak tovább a
sírkert irányába, s amikor az őrök már nem
láthatták őket, Cirk Rawne tempójához
igazította a sajátját.
– Balra tőlünk van egy ház – súgta. – Az egy
olyan épület, ahol jó eséllyel kapcsolatba
léphetünk a helyi ellenállókkal.
Dan Abnett
407
Lassan lemaradtak a zarándokoktól, s az
egyik kanyar után letértek az útról.
Árnyékos mellékutcákon vágtak át, s a sort
vezető Acreson hirtelen lecövekelt az egyik
kapu előtt. Óvatosan felnyúlt, és elmozdította
az ajtó fölött az egyik téglát, amit már nem
tartott a habarcs.
– Most elmegyünk a sírkertbe – mondta Cirk.
– Ha az itteni ellenállást még nem számolták
fel, mire úgy egy óra múlva visszajövünk, a
tégla alatt egy madártoll lesz.
– Rendben – biccentett Rawne.
Miközben a temető felé mentek, az őrnagy
egyre-másra visszatekintgetett a hátuk mögé.
A domb aljában jól látta a csapatszállítókat, és
a házról házra járó ME-s katonákat.
Mintha keresnének valamit… vagy valakit.
Aztán megpillantott még valamit, amitől
hirtelen elakadt a lélegzete.
– Az meg mi a fene?!
Az Áruló
408
Cirk megfordult, de azonnal le is sütötte a
szemét.
– Az egy Jel – sziszegte. – Senki ne nézzen rá!
A Császár nevére… senki ne nézzen rá!
– Nem látom Rawne csapatát – tette le a
távcsövet Gaunt. – Ott… azon az utcán mentek
le. A főúttól balra. Úgyhogy most pont nem
látom őket.
– Akkor most várunk – mondta Mkoll
sztoikusan.
– Az ott valami lámpás? – kérdezte
váratlanul Larkin. – Hol?
A mesterlövész úgy tántorodott hátra, mint
akit egy pöröllyel vágtak mellbe, és
holtsápadtan, elkerekedett szemmel nézett
imádott távcsövére.
– A Császárra! – suttogta. – Mi a fene ez?!
Dan Abnett
409
Gaunt ismét a szeme elé kapta a látcsövet, és
arrafelé nézett, amerre az előbb Larkin.
A termőföldek szélén, a sáros csatornák
fölött egy neonfénnyel világító, lebegő masszát
látott, ami akkora lehetett, mint egy gyalogos
katona málhazsákja. Lassan pulzált, s mintha
lett volna valamiféle rendszer a…
Hirtelen minden elsötétült.
Landerson volt az. A tenyerével takarta el a
távcső lencséit.
– Mégis, mit képzel, Landerson?!
– Az ott egy Jel – mondta az ellenálló lassan,
tagoltan. – És higgye el, parancsnok, jobb, ha
nem látja közelről.
– Mi a büdös franc… – kezdte Rawne, de
Cirk leintette.
Az Áruló
410
– Hallgasson! – szűrte a fogai közt a szót. –
Hallgasson, és eszébe se jusson megállni! Nem
néz rá senki!
– De…
– Csendet!
Az őrnagy visszanyelte a választ, ami már a
nyelve hegyén volt, és lehajtott fejjel baktatott
tovább.
Nem fordul meg! Nem néz hátra! Pedig
mögöttük ott az a furcsa, fényes, lebegő
dolog… De egyikük sem nézett hátra – csak
Feygor.
Murtan Feygor megbabonázva bámulta a
baljós fénnyel izzó, túlvilági Jelet, s a tudata
mélyén egyre erősebben hallotta a sziszegő,
csikorgó hangot, amit a szimbólum bocsátott
ki. Biztos volt benne, hogy a hangok hozzá
szólnak, s lassan képes lesz megérteni, hogy…
– Murt! – szólt hátra Rawne, olyan hangosan,
ahogy csak mert.
Dan Abnett
411
A Szellemek azonnal odakapták a fejüket.
– Szent szar! – nyögött föl Cirk, ahogy látta,
mit csinál a gárdista.
Rawne odarohant a szárnysegédjéhez, és
megragadta a kezét, de Feygor erre sem
reagált. A szemeiben nyoma sem volt
értelemnek, s az élet lángja is csak nagyon
halványan pislákolt benne. A szája – mintha
csak valami csodálatos dolgot látna – tátva
maradt, s az állán vékony patakban nyál
csordogált. Rawne most már erőnek erejével
akarta magával cipelni Feygort, s közben maga
is halkan nyüszített a félelemtől.
Mert, bár tudta, hogy mit eredményez, ő
maga is látni akarta a Jelet. Kíváncsi volt rá.
Látni akarom!
Nem.
Akarom!
Nem!
Az Áruló
412
Ugyan mi baj lehet belőle?! Meg akarom
érteni, hogy mi bűvölte el ennyire Murtöt!
Hogy mi ez a zúgó hang. Olyan, mintha
rovarok lennének…
A következő pillanatban már ott volt
mellette Bonin, aki végig a földet nézte, és
ketten, együttes erővel próbálták magukkal
cipelni Feygort.
A tanithi megmakacsolta magát, és
megvetette a lábát, akár egy öszvér. Bonin a
lábát kapta el, Rawne a fejét, és ösztönösen
befogta Feygor szemét. Az adjutánsa – ahogy
eltűnt előle a Jel – habzó szájjal, görcsösen
rángatózva esett össze. A záróizmai azonnal
elernyedtek, és nyöszörögve maga alá
piszkított, akár egy csecsemő.
– Gyerünk! – rikoltotta Cirk, és a kezét
felemelve próbálta takarni a Jelet. – Ha nem
tud járni, hozzák!
Dan Abnett
413
Azzal mind futásnak eredtek. Kivéve
Lefivre-t.
– Magyarázatot akarok – mondta Gaunt
hidegen.
– Legyen – sóhajtott fel Landerson. – Bár
nem vagyok sem tanító, sem tudós, így a
magyarázatom… na mindegy. Jó esetben
egyikünk sem érti a Káosz működését.
– A lényegre, őrnagy!
– A Jelek a hipertér kivetülései – szólt közbe
Plower –, nekem legalábbis ezt mondták. Az
Ellenség elfoglalta a Gereont, és ezek
segítségével még a levegőt is ellenőrzése alatt
tudja tartani. Ezekkel a… dolgokkal jelöli meg
a Káosz a világunkat, innen a neve is. A Jel
egyfajta… gondolat… megtestesülése, amit a
Sötét Erők zártak ebbe az alakba. Van, aki úgy
gondolja, hogy az Ellenség őrszemei, amik
Az Áruló
414
önálló értelemmel bírnak. Én nem hiszem,
hogy lenne eszük, de… én sem értem az
Ellenség módszereit. Ami biztos, hogy ezek a
dögök a megszállás után jelentek meg, és azóta
is itt vannak.
– Pazar – jegyezte meg Curth
szarkasztikusan. – De mit csinálnak?
– Olyanok mint a… olyanok, mint egy
csapda zárszerkezete. Mint egy bukózsinór,
amihez akna van kötve. Szenzorok.
Riasztócsengők. Az emberi viselkedésre
reagálnak, bár fogalmam sincs, hogyan. Az
imágókra is érzékenyek. Ha felfedezik, hogy
valakiben nincs imágó… akkor… akkor
reagálnak. Felébresztik… azokat… ott.
Az első szigillum olyan volt, akár egy
hullámzó körvonalú félhold, a nyomában
haladó pedig azokra a bizonytalan, elmosódott
Dan Abnett
415
mintákra emlékeztetett, amiket a pókok lábai
hagynak a porban. A harmadik egy
széthasogatott emberi szívre hajazott, s még a
kamrák és pitvarok elnagyolt mása is ott
lüktetett benne.
Ragyogóak voltak és hidegek. Nagyon
hidegek.
Nem is volt valódi alakjuk, mert mire a szem
és az elme egy adott formába kényszerítette
volna őket, máris megváltoztak.
Tulajdonképpen több mint három Jelet látott.
Tulajdonképpen egynél is kevesebbet látott.
Ezer meg ezer mintázatot látott, amik
egyetlen Jellé olvadtak össze. A semmit látta,
amiben benne volt a minden lehetősége.
A Káoszt látta.
A tudata mélyén lapuló ösztön lény üvöltve
követelte, hogy meneküljön, s azzal Lefivre is
tisztában volt, hogy nem bölcs dolog, amit
Az Áruló
416
tesz. De olyan gyönyörű volt, hogy képtelen
volt levenni róla a szemét.
A nyelőcsövét égette a feltoluló gyomorsav,
de ez is csak halványan tudatosult benne.
Egyedül az alkarján levő forradás zavarta.
Ahol valaha az imágó lapult. Elszorult a szíve,
ahogy a veszteség fájdalma rátört. Teljesebbé,
tökéletesebbé tette, s mégis megszabadult tőle.
Ellökte magától.
Milyen végtelenül ostoba volt!
Az emlékek lassan szivárogtak vissza a
tudatába. Vér íze a szájában. Amikor legutóbb
egy Jellel találkozott, megharapta Landerson
kezét.
Akkor félt, de most már nem.
Most már értette az előtte lebegő, villódzó,
sistergő Jelet. Értette a jelentését. Emberi szó
azonban nem volt képes kifejezni, s ilyenkor
gyűlölte magát azért, mert ilyen primitív,
Dan Abnett
417
ostoba fajhoz tartozik. Önmagára haragudott, s
a düh könnyeket csalt a szemébe.
Szembesült azzal, hogy milyen tökéletlen és
végletes, és tudta, a legbölcsebb az lenne, ha
meghalna.
Tudta, hogy ezt kell tennie.
Miközben Rawne és Bonin a magatehetetlen
Feygort cipelték, Acreson odaintett a sort
vezető Cirknek, és visszafutott Lefivre-ért. Ha
a birodalmiak képesek a bajtársukért
kockáztatni az életüket… akkor ők is.
Az alkarjába ültetett imágó vadul vonaglott,
és a férfi úgy érezte, mindjárt kiszakad a
húsából. Minden idegszálával gyűlölte a
parazitát, de most nagyon bízott benne, hogy a
jelenléte lecsillapítja a Jelet, és már egyáltalán
nem bánta, hogy nem távolíttatta el a testéből.
Derékon kapta Lefivre-t, és a földre döntötte.
Ügyelve rá, nehogy a Jelre nézzen, a magasba
emelte a karját, amiben az imágó lapult.
Az Áruló
418
A parazita jelenléte egy pillanatra mintha
valóban lecsillapította volna a testet öltött
Káoszrúnát, s a sziszegő, sustorgó hang is
elhallgatott, de azt nehéz lett volna
megmondani, hogy most mi lesz. Sikerült
vajon elbolondítani? Továbbáll vajon?
Magas, sivító hangot hallott, s egy pillanatra
a lélegzete is elakadt. Az idő lelassulni látszott,
s a fájdalom… a fehéren izzó fájdalom csak
lassan jutott el a tudatáig.
Mintha egy megtüzesített piszkavasat toltak
volna át a gyomrán, s érezte, hogy a lábai alól
eltűnik a talaj.
Az ég sárgásbarna árnyalatot öltött, s a szél
égett hús bűzét hozta.
Az ő húsa égett.
Ahogy visszazökkent a valós időbe, úgy
érezte, meghal. A perzselő egyetlen lövése
átégette a hasfalát, és tenyérnyi lyuk tátongott
a hátán is.
Dan Abnett
419
Ezt már senki nem fogja tudni befoltozni.
Egy csapatnyi excubitor rohant feléjük, s a
fejük fölött sötét dicsfénnyel ott izzott a Jel.
– A Császárra! – hörögte, s maga is
elborzadt, hogy milyen hangok törtek föl a
torkából.
A Jel, mint ami jól végezte dolgát, s a
továbbiak már cseppet sem érdeklik,
komótosan átlebegett a házak fölött. Igaz, már
nem is volt rá többé szükség. Szirénák
vijjogtak, kutyák ugattak, és az egész falu
felbolydult.
A birodalmiak futásnak eredtek. Cirk és
Criid álltak az élre, közvetlenül mögöttük
Bonin és Rawne igyekezett, akik erőnek
erejével cipelték magukkal Feygort. Néhány
lövést rájuk is leadtak, de túl messze voltak, és
túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy könnyű
célpontot nyújtsanak.
Az Áruló
420
Vagy harminc méterrel mögöttük Lefivre
mintha baljós álomból ébredt volna. Egy
pillanatig azt sem tudta, hogy hol van és mi
történt, s értetlenül forgolódva vette
szemügyre a környéket.
Mi a fene folyik itt?
Néhány lépésnyire tőle Acreson hevert az
utca közepén, s Lefivre szeme döbbenten
kerekedett el, ahogy megpillantotta a bajtársa
gyomrán tátongó, véres, perzselt szélű lyukat.
A seb orrfacsaró bűzt árasztott, és azok a
megfeketedett csövek, amik kilógtak a
gyomrából…
Keserű ízt érzett a szájában, és ahogy
megfordult, hogy hányjon, megpillantotta az
excubitorokat.
Innen már nincs hová futni. De miért is
futna? Ez az egész az ő hibája. És már
korábban is hibázott. A töltésnél. Ineuronban.
Dan Abnett
421
De… katona volt. Bolygóvédelmis. És egy
katona teljesíti a kötelességét.
Rongyos köpenye alól előhúzta régi, ütött-
kopott géppisztolyát, kibiztosította, és tüzet
nyitott.
A házilag barkácsolt hangtompító úgy sípolt,
mint egy kukta, de a fegyver kifogástalanul
működött. Az élen haladó két excubitor
felbukott, és nem is mozdultak többet. Lefivre
egy kicsit állított az irányzékon, s bár a
következőt elvétette, egyet sikerült hasba
lőnie, s ahogy az összegörnyedt, a következő
rövid sorozat szétroncsolta az arcát és a
koponyáját.
Az excubitorok igyekeztek fedezéket keresni,
s a kerítésekhez lapulva, házak kapualjaiba
húzódva viszonozták a tüzet.
Egy energiacsóva Lefivre bal füle mellett
villant el, egy másik szabályosan átégette a bal
vállát. Az ellenálló véresre harapta az ajkát, de
Az Áruló
422
sikerült addig megtartani a géppisztolyt, amíg
ki nem ürítette a tárat. A fájdalomtól
hullámokban tört rá a rosszullét, de majdnem
biztosra vette, hogy még kettőt leszedett. Vagy
legalább eltalált.
És most tárat kell cserélnie. Muszáj lesz, mert
mindjárt ideérnek, és… és azt nem várhatja
meg.
Tárat kell cserélnie!
A jobb keze nem engedelmeskedett. Az üres
tárat kihúzta a fegyverből, de képtelen volt a
tartalékot a helyére csúsztatni.
Egy lövés a lábát érte, és elhamvasztotta a
bal combja egy részét, és a vádlijából egy
tenyérnyit. Lefivre térdre roskadt, de nem
üvöltött. Azt már nem.
A pillanatnyi, erősebb fájdalom kioltja a
gyengébbet. Beleharapott a nyelvébe, és a
vérrel együtt rongyos húscsomókat köpött az
út porába.
Dan Abnett
423
Hirtelen felugatott egy géppisztoly.
Lefivre egy pillanatig azt hitte, hogy ez ő
volt. Hogy mégis sikerült a helyére csúsztatnia
az új tárat. Aztán már látta, hogy Acreson az.
A férfinak sikerült felülnie, s az ölébe
támasztott fegyverrel lőtte be az utcát. Ostoba
póz volt, és Lefivre is tudta, hogy az ellenség is
pillanatok alatt rájön majd, hogy a lövések java
messze elkerüli a célt.
Figyelemelterelésnek azonban jó volt. Adott
neki három szívdobbanásnyi időt, hogy
újratöltse a géppisztolyt. A karhajlatába
támasztotta a fegyvert, és mit sem törődve
azzal, hogy a felforrósodott cső égeti a bőrét,
újratárazott.
– A Geeoné! – krákogta, vért öklendezve. – A
Táháé!
Azzal ő is tüzet nyitott. Ők ketten még egy
kis ideig képesek lesznek feltartani az
Az Áruló
424
excubitorokat, s ezalatt a többiek talán egérutat
nyerhetnek.
Még egy ellenséges katona esett el a
kereszttűzben, s Lefivre elkezdett Acreson felé
kúszni.
– Gyee! – bugyborékolta.
Acreson kifejezéstelen tekintettel nézett rá, s
az ő szájából is vér szivárgott.
– Én már nem megyek sehová – suttogta.
– E ien! Gyee!
– Nem emlékszel, ugye??
– Ie?
– A Jelre… Miattad riasztotta az őröket.
Lefivre fényre emlékezett. És hidegre.
Nagyon hideg volt. Az első szigillum olyan
volt, mint valami torz félhold…
– É em agatam! – nyögte kétségbeesetten.
– Tudom – biccentett Acreson, aztán a lassan
előmerészkedő excubitorok felé pillantott. –
Menekülj!
Dan Abnett
425
– Em!
– Fuss! Elég, ha én maradok!
Az excubitorok fegyverei hirtelen
elhallgattak, és hűvös szélroham söpört végig
az utcán, amitől felállt a hátukon a szőr. A
szirénák ismét megszólaltak, s a keresztútnál
álló fákba villám csapott. Kék kisülések
energiacsápjai kúsztak végig a rögtönzött
bitókon, s a drótból és fémdarabokból
összefércelt bábok görcsösen összerándultak.
– A Császár irgalmazzon nekünk! – suttogta
Acreson. – Felébresztettük őket.
Az Áruló
426
TIZENÖT
Az excubitorok is üvöltve szaladtak szét, a
falusiakat pedig a vak pánik hajtotta, hogy
keressenek valami menedéket. Aki csak
tehette, bezárkózott valamelyik házba, s az
ME-s katonák is futásnak eredtek. Volt,
amelyik a fegyverét is elhajította.
A levegőben ózonszag terjengett, s ahogy
feltámadt a szél, Arató fölött örvényleni
kezdtek az égen a felhők. Mintha valaki tintát
csöppentett volna az ég vizébe, úgy terjedt szét
Dan Abnett
427
odafönt egy éjsötét folt, s a vihar moraja
immáron fülsiketítő volt.
A bitó körül egyre fényesebben izzott a
levegő, s a villámok lassan szivárványszínre
váltottak. A valóság és a hipertér közötti fal
már csak hártyavékonyságú volt, s a pusztító,
örvénylő energia belefolyt a drótbábokba.
Fémdarabok csikorogtak, a drótváz
rángatózott, s mintha minden meleget
kiszipolyozott volna a faluból, a házak falára
és a kerítésekre néhány másodperc alatt vastag
dérréteg ült ki.
Felébredtek a drótfarkasok.
A világokat elválasztó hártyán át épp elég
energia szivárgott az anyagi valóságba ahhoz,
hogy amikor a Jel betolakodókat érzékelt,
képes volt megidézni a hipertér ezen
teremtményeit. A fémdarabokból és drótokból
fabrikált bábok szivárványszín energiában
Az Áruló
428
fürödtek, és lassan, saját akaratuktól vezérelve
megmozdultak.
Távolról úgy festettek, mint két páncélos
lovag, akik bitón végezték. Egyre vadabbul
pörögtek és forogtak a szélben, s látszott, hogy
a kötél már nem sokáig fogja a fán tartani őket.
Az illesztékeknél – akár a repedt csuporból a
víz – energia szivárgott ki a fémlapok közül, s
az elnagyolt sisak szemréséből vakító
fénynyaláb lövellt.
A páncéllemezek, amik a kart alkották, csak
tessék-lássék voltak összekapcsolva, s nem
ujjakban vagy vaskesztyűben, hanem
borotvaéles pengékben végződtek. Aztán –
ahogy a hipertér energiái birtokukba vették a
bábokat – a karpáncélból fénycsápok sarjadtak,
s a pengék, mint félelmetes karmok, immáron
ezek végén ültek.
– Fuss! – nyögte Acreson.
Dan Abnett
429
Lefivre hátrált egy lépést, de kénytelen volt
azonnal megkapaszkodni a balján levő
kerítésben. A combja egyetlen, hatalmas
fájdalomgóc volt, s a talpa alatt, amit már alig-
alig érzett, vékony, csúszós jégréteg borította
az utat.
A gyomra görcsbe rándult, s úgy érezte,
akkor sem lenne képes odébbállni, ha az izmai
engedelmeskednének.
– Fuss, de barom! – suttogta Acreson, és
véres nyálat köpött a földre. – A Császár
vigyázzon rád!
A bábokat tartó kötelek pattanásig feszültek,
aztán hangos reccsenéssel elszakadtak. A
drótfarkasok szabadok voltak.
Csörömpölve egyenesedtek föl a túlvilági
fényben, s lassan… nagyon lassan… megtették
az első lépést. Minden mozdulatuk fölkavarta
a levegőt, s a lépteik alatt nyögött a föld.
Mintha minden elem a maga módján
Az Áruló
430
tiltakozott volna a jelenlétük ellen ebben a
világban.
A szemeik, akár a csapatszállítók reflektorai,
éles fénycsóvát vetítettek oda, ahová néztek, s
lassan, komótosan szemügyre vették a terepet.
Majd hátravetették a fejüket, és vonítani
kezdtek.
– Igalom… – suttogta Lefivre, és a sas jelét
vetette magára. A drótfarkasok végre
nekilódultak, s ekkor látszott, hogy mennyivel
gyorsabbak mint egy ember. A dermesztő
hideg mindenhová követte őket, s az ujjaik
végén ülő pengék fülsértő hanggal csikorogtak
a kövezeten.
– Fuss! – suttogta Acreson egyre gyengülő
hangon. Az üvöltés egyre közelebbről
hallatszott.
Egy excubitor, akinek már nem maradt ideje
biztos menedéket keresni, letérdelt az út
közepén, és lehajtott fejjel várta a sorsát. Az
Dan Abnett
431
elöl haladó drótfarkas egy villámgyors
mozdulattal feltépte a torkát. A csapás erejétől
az excubitor egész felsőteste kettészakadt, s a
torzóból savas füst szállt fel.
Lefivre végre nekiindult.
– Mi a büdös franc ez? – kapta föl a fejét az
üvöltésre Rawne.
– Ne figyeljen oda! – csattant föl Cirk. – Ne is
figyeljen oda! Most biztonságos helyet kell
találnunk! Azonnal!
Feygor megint elesett, és most már Criid is
beszállt a cipelésébe.
– A Császárra, gyerünk már! – sikoltott Cirk.
Lassan elérték a falu szélét, de a rájuk
szakadt sötétségben ezt elég nehéz volt
biztosan megállapítani. A mellékutcában, amit
alig egy perce hagytak maguk mögött, baljós
fény gyúlt.
Az Áruló
432
– A fák felé! – kiáltotta Cirk, s a birodalmiak
futva indultak az elvadult mezőn át a kopár
gyümölcsös irányába.
– Mit csinál?! – kérdezte kétségbeesetten
Landerson. – Nekünk most még a környékről
is el kell tűnnünk!
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Embereim
vannak odalent.
– Már nincsenek – ingatta a fejét az ellenálló.
– Higgyen nekem, uram, ők már halottak, csak
még nem tudják. Elengedték a drótfarkasokat,
és örülhetünk, ha mi megússzuk élve. Persze,
csak ha azonnal eltűnünk innen.
Gaunt tudta, hogy Landerson nem hazudik,
és nem túlozza el a veszély nagyságát.
Ugyanakkor azzal sem lehetett tisztában, hogy
a Szellemek miért is vannak itt valójában. A
küldetés… a küldetésük túl fontos volt ahhoz,
Dan Abnett
433
hogy elbukjanak. A siker kulcsát pedig az
emberei jelentették. Egyikük sem volt
feláldozható.
Volt idő, amikor ezt még másként gondolta,
de most, a vész torkában rá kellett, hogy
döbbenjen, ő is megváltozott.
Azok ott, lent, a faluban nem csupán katonák
voltak, hanem az ő emberei.
Criid. Bonin. Feygor. Még Rawne is.
Bonin, a Szerencsefi, aki az életét kockáztatta
Asphodel ellen, amikor a Káosz-hadúr
Vervunhive-ot ostromolta. Bonin, egyike
Mkoll legjobbjainak.
Tona Criid, aki pokolian hosszú utat tett meg
Vervunhive bandaháborúitól a Birodalmi
Gárdáig. És nemcsak, hogy remek katona lett,
hanem elsőrangú taktikus is. Ő volt az első női
altiszt a Tanithi Egyes történetében. Odahaza,
a seregben párja volt és gyerekei.
Az Áruló
434
Feygor. A szarkasztikus humorú csirkefogó,
aki azonban három másik helyett verekedett,
ha a szükség úgy hozta.
És Rawne. Az ő saját, külön nemezise, a
sötétebbik fele. Az árnyéka, amitől, ha akart,
sem tudott volna szabadulni. Aki egy napon a
végzete lesz, erre szinte a nyakát merte volna
tenni.
De volt, amilyen volt, Rawne nélkül nem lett
volna ugyanolyan a Tanithi Egyes. S most,
hogy Corbecet a messzi Herodor hideg
földjébe temették, Rawne volt az utolsó azok
közül a tisztek közül, akik még a majd tíz
évvel ezelőtti Alapítás szellemét képviselték.
Nem fogja a sorsukra hagyni őket. Egyiküket
sem.
– Mkoll őrmester! Magáé a parancsnokság.
Vigye ki innen az embereket! Most! Ha nem
jönnénk vissza, a maga feladata lesz a küldetés
Dan Abnett
435
befejezése. A részleteket ismeri, és elvárom,
hogy teljesítse a kötelességét!
– Úgy lesz, parancsnok – biccentett Mkoll. –
Ennek ellenére nem gondolnám, hogy bölcs
dolog lenne most lemenni oda, uram.
– Én sem gondolom – mondta Gaunt. – De
muszáj. Rawne odalent van.
– Az az ember, akire azt mondta, hogy soha
nem bízott magában?
– Talán majd most belátja, hogy tévedett.
Mkoll szomorúan elmosolyodott, aztán
kieresztette a hangját: – Varl! Brostin!
Induljanak az alakulattal dél felé, be az erdőbe!
Zaj nélkül! Mkvenner… menj a parancsnokkal!
– Nincs szükségem… – kezdte Gaunt, de
Mkoll megrázta a fejét.
– Mkvenner önnel megy, uram. Az én
utasításomra. Gaunt egy biccentéssel
nyugtázta a dolgot, aztán előhúzta a
Az Áruló
436
sorozatvetőjét, és futólépésben indult Arató
felé.
– Ven! Hozd vissza élve!
A magas, ösztövér felderítő szótlanul
tisztelgett, aztán Gaunt után iramodott.
Acreson hallotta, ahogy Lefivre odébb
sántikálva elindul, és lehunyta a szemét. Most
már nem tarthat soká. A vérveszteségtől
amúgy is meghalna.
A karhajlatába fektette a géppisztolyt, és
megpróbált ébren maradni.
Ahogy a drótfarkasok felbukkantak az utca
végében, önkéntelenül is megborzongott.
Reszkető kézzel törölte le szájáról a lassan
rászáradó véres habot, és az ujja rászorult a
ravaszra.
Azok a lövedékek, amik a lények páncélzatát
találták el, egyszerűen lepattantak a
Dan Abnett
437
fémlemezekről, amik pedig az eresztékeknél
csapódtak be, fémcseppekké olvadtak szét.
Acreson addig lőtte őket, míg csak ki nem
ürült a tár.
– Kérlek, Uram, Te, aki az Arany Trónuson
ülsz… – motyogta reszketve, aztán az első
drótfarkas rávetette magát.
A csapás elválasztotta a fejét a nyakától, s a
megcsonkított testet egy pillanatra bíbor
fényudvar vette körül. Egy szívdobbanás
múlva Acresonból nem maradt más, mint
kékesfehér hamuval borított, füstölgő csontok.
Rawne csapata végre elérte a gyümölcsöst. A
Szellemek Feygort cipelték, Cirk azonban nem
foglalkozott velük, hanem futott, ahogy csak
bírt.
Az őrnagy előhúzott egy robbanótöltetet az
oldaltáskájából, s a biztosítópecekbe akasztotta
Az Áruló
438
a hüvelykujját. A vonítás egyre közelebbről
hallatszott, s az ég immáron nem fekete volt,
hanem vérvörös.
Tény, hogy mind meg fognak halni.
Hogy mennyire lesz ez birodalmi
gárdistához méltó halál, az már csak rajta
múlik.
Lefivre pokoli kínok között érte el az utca
végét. Itt, a rozoga kerítések során túl már a
halott mezők következtek, azok mögött pedig
az erdő sötétlett.
Ahogy az első drótfarkas beérte, az ellenálló
felsikoltott, és a kreatúra mellkasába lőtte az
egész tárat. A lövedékek nem sok kárt tettek a
túlvilági lényben, de arra az időre, míg ebben a
fém és drót testben létezett, rá is vonatkoztak
az anyagi univerzum szabályai. A töltények
kinetikus energiája őt is felborította.
Dan Abnett
439
A második drótfarkas azonban így is elérte, s
a tőrhosszúságú karmok Lefivre vállába
martak. A férfi szemei megüvegesedtek, a
szája utolsó, hangtalan sikolyra nyílt, aztán a
testét bíbor fény ölelte körül. A húsa egy
szempillantás alatt kékesfehér hamuvá
porladt, s nem maradt más belőle, csak egy
rakás megfeketedett, reves csont.
Az Áruló
440
TIZENHAT
Landerson lélekszakadva rohant át a
félhomályos erdő fái között, és minden múló
perccel egyre közelebb és közelebb érezte
magához a sarkában loholó pánikot és
iszonyatot.
Purchason és Plower valamivel előtte jártak,
a Szellemek pedig…
Nagy nehezen sikerült megállnia, bár
minden idegszála és sejtje azt üvöltötte, hogy
meneküljön. A Szellemek… megálltak.
Vitatkoztak valamin.
Dan Abnett
441
A Császár szent nevére! Maga a halál jár a
nyomukban, ezek meg csak állnak, és
vitatkoznak! Mi a fene bajuk van ezeknek?
– Engedte, hogy visszamenjen? – acsarogta
Curth doktornő. – Egyedül?!
– Mkvenner vele van – morogta Mkoll.
– Ez akkor sincs így jól! – tiltakozott Beltayn.
– Mellette lenne a helyünk, erre mi meg
elfutunk!
– Nem érdekel a véleménye, katona –
keményedett meg Mkoll hangja. – És most
mozgás!
– Hallottátok a rangidőst! – csattant föl
Brostin. – Gyerünk!
– Nem.
Larkin volt az. Ha az ember csak a hangjára
koncentrált, a zavart, ideges mondataira, és a
modorosságaira, könnyen elfeledkezhetett
róla, hogy tulajdonképpen egy kőkemény
veteránnal volt dolga.
Az Áruló
442
– Akkor baszd meg, Larkin! – bődült el
Brostin és ismét futásnak eredt.
Mkoll végighordozta tekintetét a körülötte
állókon – Varl, Beltayn, Curth és Larkin fogták
közre –, és komor grimaszba gyűrődött az
arca.
– Parancsot adtam, és ezt eredetileg maga
Gaunt adta. Úgyhogy… ne most kezdjük a
cirkuszt!
– Mikor, ha nem most? – sziszegte dühösen a
doktornő. Azzal megfordult, és elindult
visszafelé, a falu irányába.
A másik három Szellem szótlanul a nyomába
szegődött, mit sem törődve Mkoll elkeseredett
dühével.
– Bocs, őrmester – szólt hátra a válla fölött
Beltayn –, de a parancsnoknak szüksége van
ránk. Ugyanis van itt egy kis… gikszer.
Dan Abnett
443
– Állj! – csapott a karabélyára Mkoll. –
Fethre! Maga Gaunt adta parancsba, hogy
tűnjünk el a környékről!
A Szellemek kelletlenül megálltak, de mind
kerülték az őrmester pillantását. Aztán Varl
megcsóválta a fejét, és halványan
elmosolyodott.
– Ugyan, őrmester… mióta megy Ibram
Gaunt úgy csatába, hogy nem bízhat a
Szellemekben? Tudja, hogy ott vagyunk
közvetlenül mögötte.
– De feladatot bízott ránk! – erősködött
Mkoll. – Parancsba adta, és a parancs
teljesítése… a kötelességünk…
Lassan elhallgatott, s a szavait elnyelte az
erdő. Egy pillanatig maga sem értette, hogy
miről is vitáznak. Hiszen ez az egész annyira
abszurd. Az ő helyük a parancsnokuk mellett
van.
Az Áruló
444
– Gyerünk! – mondta hirtelen, és vállára
kapta a karabélyát. – A Tanithért és a
Császárért! Előre!
Azzal futólépésben indultak – visszafelé.
– Ezek meg mi a bánatos nyavalyát
csinálnak? – torpant meg Brostin, és az egyik
fának támasztotta a géppuskáját, amit idáig a
vállán egyensúlyozott. – Ez biztos csak valami
elbaszott vicc…
– Segítsek vinni? – kérdezte Landerson.
– Mit?
– A géppuskát. Nem hiszem, hogy visszafelé
is egyedül akarja cipelni.
– Mi van már itt?! – vicsorodott el a
tagbaszakadt tanithi. – Mindenki totál
begolyózott?
Landerson biztos volt benne, hogy nem.
Ellenben életében először érezte azt, hogy
Dan Abnett
445
olyan tiszt alatt szolgál, akit érdemes követni.
Szeretet, tisztelet, kötelességtudás… mindegy,
hogy minek nevezik, Gaunt olyan tiszt volt,
akiért a katonái a démonoknak is nekimentek.
Ballerat is ilyesféle ember volt – a Császár
nyugosztalja –, még a megszállás előtt. De ő
meghalt, Gauntnak pedig még van egy
halovány esélye, hogy élve megússza a dolgot.
Ha az emberei segítenek neki.
Látta a szemükben az elszántságot, hogy a
pokol torkába is elmennek érte, és Landerson
tudta, hogy ott a helye mellettük.
Plower és Purchason már rég eltűntek a fák
között, de Brostin még mindig az ősöreg fa
mellett ácsorgott, ami mellé a géppuskát tette.
– Jön vagy marad? – kérdezte a tanithitól. –
Csak mert ha marad, szívesen elvinném a
géppuskát. Szükség lesz rá.
– Baszd meg, baromarcú! – bődült el Brostin.
– Mindenki megbaszhatja!
Az Áruló
446
Bíborszínű lángcsóvát húzva, a drótfarkasok
maguk mögött hagyták az utolsó házakat is, és
kirontottak a mezőre. Rawne látta, hogy
milyen tempóban közelednek, és érezte, ahogy
megugrik a pulzusa.
– Gyerünk! – üvöltötte, amikor fölmérte,
hogy milyen messze járnak még az erdőtől.
Nem fog sikerülni. Az a két dög félúton beéri
őket.
A száraz fű úgy örvénylett körülötte a
szélben, mint a tenger, s még egyszer, utoljára
nagy levegőt vett.
Itt az ideje, hogy megvesse a lábát, és
megállítsa az üldözőiket.
Dan Abnett
447
Cirk épp fölfelé igyekezett az erdőbe vezető,
meredek domboldalon, amikor Gaunttal és
Mkvennerrel találta szemben magát.
– Hát maguk? – kérdezte döbbenten, aztán,
ahogy a két férfi válaszra sem méltatva
elrohant mellette, dühösen utánuk kiáltott:
– A halálba rohannak!
Idióták! – füstölgött magában a nő, és
igyekezett minél gyorsabban eltűnni az
erdőben.
Egy kiálló léggyökérben majdnem
kificamította a bokáját, és úgy döntött, lassít
egy kicsit. Egy pillanatra még meg is állt, hogy
kifújja magát, s onnan, ahol állt, pont rálátott a
mezőre.
A birodalmiak a Feygornak nevezett férfival
bajlódtak, s vagy húsz méterrel odébb Rawne
állt, kezében a kibiztosított robbanótöltettel.
Várta a halált.
Az Áruló
448
Érezte a dühüket. A belőlük áradó
gonoszságot.
A drótfarkasok vad üvöltéssel rontottak rá,
karmaik alól száraz földgöröngyök, fűtörek és
kukoricaszemek szálltak a magasba.
Rawne kifújta a levegőt, aztán kibiztosította
és elhajította a robbanótöltetet.
A detonáció ereje leverte a lábáról, de tudta,
hogy eltalálta őket. Jó volt az időzítés, és a
kigyulladt mező közepén egy jókora kráter
tátongott, amiből…
Amiből abban a pillanatban mászott ki az
egyik démon. A robbanás lelassította őket – de
talán csak egy pillanatra. Az őrnagy az utolsó
töltetért nyúlt, de látta, hogy már nem lesz
ideje előhúzni. Nem lesz rá ideje. Nem lesz rá
ideje!
Dan Abnett
449
Robbanólövedék csapódott az elöl rohanó
drótfarkas mellkasába, és a bestia
hátratántorodott a becsapódás erejétől. Mire
újra nekirugaszkodhatott volna, újabb lövés
érte, aztán már megállás nélkül záporoztak rá
a robbanógolyók.
Rawne döbbenten bámult a mellette
elrohanó Gauntra, aki a kezében tartott két
sorozatvetővel zúdított gyilkos össztüzet a
démonokra. A lövések pontosak voltak, az
erejük bármilyen élőlényt darabokra tépett
volna, de ezeket nem.
Ezek nem éltek.
Meghalni sem tudtak hát.
A következő pillanatban lézersugarak
csapódtak a fenevadakba, s Mkvenner is
csatlakozott Gaunthoz. Kettejük lövései újra
meg újra a földre kényszerítették a
drótfarkasokat, de azok újra meg újra talpra
Az Áruló
450
álltak. Ahol a testük a talajhoz ért,
megfeketedett a föld, és azonnal elszáradt a fű.
Mkvenner karabélya hirtelen elhallgatott.
Kiürült a tár.
Az ösztövér tanithi megperdítette a fegyvert,
s a tusával sújtott le a torkának ugró fenevad
fejére. Az ütés ereje kibillentette a drótfarkast
az egyensúlyából, s Mkvenner nyert egy
értékes másodpercet. Ez épp elég volt, hogy
átcsússzon a lény kinyújtott karja alatt, és a
következő ütését a bestia tarkójára mérje.
Hátratáncolt néhány lépést, majd előrántotta
a rohamkését, és feltűzte a karabélyára. Rawne
elképedve nézte, ahogy a fegyvert – akár egy
ősi lándzsát – megpörgeti, majd szúr, hárít,
szúr, kitér, s eltáncol a drótfarkas ütései elől.
A seregben az a pletyka járta, hogy
Mkvennert valahol… valamikor kiképezték a
cwlwhl használatára. Ez a Tanith legendáiban
élő erdei harcos szerzetesek, a Nalsheenek ősi
Dan Abnett
451
harcművészete volt. Nem több mint egy szép
mese. A büszke hazafíak, és a keményvonalas
patrióták szerették felemlegetni őket, pedig a
Nalsheenek már évszázadokkal ezelőtt is
csupán a legendákban léteztek. Mkvenner is
nyilván csak azért kezdte terjeszteni magáról
ezt a pletykát, hogy némi hírnévre tegyen
szert.
Ezt a véleményét most pillanatok alatt
átértékelte.
Döbbenettel vegyes tisztelettel figyelte,
ahogy a magas, szikár férfi, egy
használhatatlan karabély végére tűzött
rohamkéssel küzd egy démon ellen. A
mozdulatai olyanok voltak, mintha egy tánc
ezerszer begyakorolt lépései lettek volna. A
lény minden támadását képes volt hárítani,
tudta, hogyan térjen ki a halálos karmok
útjából, hogyan fordítsa az ellensége ellen
annak erejét, súlyát és gyorsaságát.
Az Áruló
452
Mindezek ellenére azonban ő is csak ember
volt, s az embereknek egyszer elfogy a
szerencséjük.
A drótfarkas következő villámgyors csapását
ugyan sikerült elkerülnie, de az ütés ereje
kettébe törte a karabélyát, őt magát pedig a
földre döntötte.
Mkvenner megpróbált odébb gurulni,
Rawne ösztönösen is a robbanótöltet után
nyúlt… amikor pontos, nagy erejű lézersugár
találta el a dögöt, és a földre döntötte.
Az erdő szélén álló Larkin újratöltötte a
lézerpuskáját, és ismét megcélozta a fenevadat.
– Gyere, te rohadék! – suttogta, aztán célzott,
és újra lőtt.
Aztán a mellette álló Mkoll és Beltayn is
tüzet nyitott.
Dan Abnett
453
A sorozatvetők kifogytak, és Gaunt
mindkettőt a földre ejtette. A drótfarkas
következő támadását pedig már azzal a
fegyverrel fogadta, amire az ineuroni akció
alatt Beltayn vigyázott.
Heironymo Sondar energiakardjával.
Ahogy aktiválta, a penge méteres
lángcsóvaként ragyogott föl a kezében. Gaunt
első csapása a lény mellpáncélját találta el, és
könnyedén kettéhasította a fémlapot.
A drótfarkas kettőt bucskázott, aztán újra
felkelt – bár ezúttal messze nem olyan
gyorsan, mint korábban –, és most már
valamivel óvatosabban indult Gaunt felé.
– Nagyuram – hajtott fejet Virog, és egy
adattáblát nyújtott át Uexkullnak.
A hatalmas termetű harcos elolvasta, aztán
tűnődve összehúzta a szemöldökét.
Az Áruló
454
– Igaz ez?
– Igen – biccentett Virog. – Jelentették, hogy
Aratóban szabadon eresztették a
drótfarkasokat.
– Ez a falu… mennyire lehet ide?
– Tíz kilométerre.
Uexkull azonnal a várakozó gyilokhajók felé
indult.
– Most megvannak! – vicsorodott el. – Bár
tartok tőle, hogy mire odaérünk, már nem sok
marad belőlük.
A drótfarkas karmai Gaunt torka felé kaptak,
de már nem érték el. Súlyos lövedékek
csapódtak a démon páncélzatába, és
szabályosan lefűrészelték a karját. Vér helyett
azonban szembántóan éles, ibolyaszín fény
dőlt a sebből.
Dan Abnett
455
Az erdő szélén Larkin, Mkoll és Beltayn
mellett Landerson is beszállt a küzdelembe.
Egyik sorozatot a másik után eresztette meg a
drótfarkas felé, és tenyérnyi darabokat
szakított ki a kreatúra testéből.
– Szerintem ezekre is szüksége lesz – szólalt
meg valaki mögöttük.
Brostin kocogott elő az erdőből, és
lecsúsztatta a válláról a lőszeres hevedereket.
Landerson komoran elmosolyodott, és
odabiccentett a nagydarab tanithinak.
– Töltést!
A záporozó lézersugarak és a
géppuskasorozatok ellenére a drótfarkasok
még mindig talpon voltak, s emberfölötti
erőfeszítéssel kapaszkodva a létezésbe, egyre
közelebb és közelebb kúsztak Rawne-hoz,
Gaunthoz és Mkvennerhez.
A komisszár ezredes figyelmét nem kerülte
el, hogy a leszakadt karú bestia lassabban és
Az Áruló
456
bizonytalanabbul mozog. A vértezet
illesztékeinél szivárgó fények is egyre
halványabban pislákoltak.
Mintha Landerson említett volna valami
olyasmit – még Ineuronban, egy
örökkévalósággal ezelőtt – a drótfarkasokkal
kapcsolatban, hogy viszonylag gyorsan
elhasználják az energiáikat.
Két marokra fogta a kardját, s ahogy a dög
ismét nekirugaszkodott, lecsapta a fejét.
Ahogy az energiakard széthasította a drótokat
és a tartókapcsokat, a fej legördült a helyéről, a
lényt mozgató energiák elszabadultak.
Vakítóan éles, fehér fény lobbant, s az anyagi
univerzum és a hipertér erői közé került lényt
darabokra tépte a nyomáskülönbség.
A birodalmiakat leverte a lábukról a
robbanás, de igyekeztek mihamarabb talpra
kecmeregni, és eltűnni a lángoló mezőről, a
másik drótfarkas közeléből.
Dan Abnett
457
Gauntnak csengett a füle, megperzselődött a
bőre, és a karjai teljesen elzsibbadtak, de mégis
talpra vergődött.
Nem győzték le őket.
Nem győzhetik le őket!
Ekkor hallották meg a dübörgést.
Az Áruló
458
TIZENHÉT
Egy hatkerekű, masszív csapatszállító
robogott feléjük, a Megszálló Erők katonáinak
kopott, zöld járműve. A motorházat és a
felhúzott, szürke ponyvát por és faltörmelék
borította – hogy minél hamarabb célhoz érjen,
kerítések során, s még egy alacsonyan fekvő
falon is áttört.
Remek!
Mintha a drótfarkasok nem lettek volna elég
halálosak.
Dan Abnett
459
– Gyerünk! – üvöltötte Gaunt, bár a füle
annyira csengett, hogy a saját hangját is alig
hallotta. – Talpra!
Rawne és Mkvenner még mindig nem bírtak
megállni a lábukon, s a másik drótfarkas még
ott volt a nyakukon.
A démoni teremtmény egy percre
megtorpant, s megpróbált rájönni, hogy mi is
történhetett a társával. Aztán, hogy sehol nem
látta, begörbítette pengeujjait, szemeiben a
poklok tüze lobbant, és lerohanta a
Szellemeket.
Rawne az utolsó pillanatig kivárt, majd a
lény elé hajította a markában szorongatott
robbanótöltetet.
Gaunt és az őrnagy felrántották a földről
Mkvennert, és bicegve, sántikálva indultak az
erdő felé. A hátuk mögött, a robbanás sűrű,
fekete füstjéből a drótfarkas is előmászott,
aztán a következő pillanatban megremegett a
Az Áruló
460
föld, s a csapatszállító szabályosan áthajtott a
démonon.
Gaunt hallotta a fémlemezek sikolyát és a
rém üvöltését, de a túlvilági lény dühe is
kevésnek bizonyult hozzá, hogy egy tíztonnás
csapatszállítót legördítsen magáról.
– Szálljanak be! – kiabált ki valaki a
vezetőfülkéből. Curth volt az, a volán mögött
pedig Varl ült.
A doktornő és Gaunt felhúzták Rawne-t és
Mkvennert a kocsira, aztán a komisszár
ezredes is bevágódott a vezetőfülkébe.
– Ez meg?!
– Rögtönöztünk – mondta Varl, s azzal máris
sebességbe tette a masszív hatkerekűt. –
Tulajdonképpen a doktornő ötlete volt. Azt
mondta, hogy a többiek majd fedezettüzet
adnak, de nála ugye nem volt fegyver, így azt
mondta, Varl…
Dan Abnett
461
– Kíméljen meg a részletektől, őrmester! Az
erdőhöz megyünk, felvesszük a…
Fémes csikorgást hallottak, és a
csapatszállító megremegett.
– Mi a…
Elektromos kisülések kúsztak végig a gép
törzsén, és Varl szeme elkerekedett, ahogy a
visszapillantóban meglátta a jármű tetején
kúszó drótfarkast.
A démoni teremtmény páncélzata csupa
repedés és lyuk volt, s az ibolyaszínű energia
szökőkútként robbant ki minden eresztékén.
Hosszú karmaival felhasította a ponyvát, s
már bent is volt a járműben.
Mkvenner az utolsó pillanatban rántotta
félre Rawne-t a lény csapása elől, de a hirtelen
mozdulattól kis híján legurultak a járműről.
Mindaz, ami nem volt rögzítve, szélsebesen
végigszánkázott a platón, s nem egy láda
lesodródott a kocsiról.
Az Áruló
462
Curth feltépte a vezetőfülkét a raktértől
elválasztó ablakot, s látta, hogy a dög alig egy
méterre áll tőle. Kétségbeesetten kutatott
valami után, amit fegyvernek használhatna
egy démon ellen, aztán hirtelen ötlettől
vezérelve kinyitotta az orvosi ládáját – a
Departmento Medicae szabvány
elsősegélyládáját –, és előrántotta belőle az
egyik feltöltött dennát.
A folyadék, ami benne volt, tartalmazott egy
keveset abból a szenteltvízből, amit még a
Herodorról hoztak magukkal. Úgy gondolta, a
Gereonon is hasznát veszi majd, főleg amikor
az idő előrehaladtával a hidegrázás tünetei is
felerősödnek.
Átnyúlt az ablakon, és a dermát a drótfarkas
hátába döfte.
Ahogy a folyadék a testéhez ért, a
teremtmény felüvöltött, és a saját testét kezdte
marcangolni a karmaival. A szenteltvíz
Dan Abnett
463
molekuláris savként marta szét a démont, s
ahogy megfordult, hogy végezzen azzal, aki
ezt a szörnyű kínt zúdította rá, egy újabb adag
szenteltvízzel találta szemben magát. A
doktornő a páncél szemrésébe nyomta a
dermát, és megnyomta az aktiváló gombot.
A drótfarkas egész teste megremegett, aztán
úgy olvadt el, mint festék az esőben.
Hátrazuhant, még egyszer összerándult, aztán
felrobbant.
A detonációtól maga a csapatszállító is kis
híján felborult, s Varlnak nem kevés
erőfeszítésébe került, hogy egyenesbe hozza a
járművet.
Maró füstszag.
Csönd.
Mkvenner, aki a csuklójánál fogva tartotta
meg Rawne-t, nehogy lezuhanjon a járműről,
végre elengedte az őrnagyot. A Tanithi Egyes
Az Áruló
464
első tisztje reszketve állt meg a saját lábán, és a
csapatszállító oldalának dőlt.
– Köszönöm – mondta végül, és úgy tűnt,
kivételesen komolyan is gondolja.
A Szellemek, akik eddig az erdő szélén
várakoztak, most futólépésben indultak a kocsi
felé. Ahogy a sort záró Cirk és Landerson is
felmásztak a csapatszállító platójára, Curth is
visszaült a helyére.
– Minden rendben? – kérdezte Gaunt.
A nő szaggatottan biccentett egy párat, de
semmi pénzért nem engedte volna el a
kezében tartott, füstölgő fecskendőt.
– Tulajdonképpen… mi volt ez az egész?
– Én… azt hiszem… sikerült harminc
másodperc alatt elhasználnom a készleteink
javát – nyögte ki végül Curth.
Dan Abnett
465
– Momentán nem hiszem, hogy ez lenne a
legnagyobb bajunk – mosolyodott el
halványan Gaunt.
Varl felpörgette a motort, és kérdőn nézett a
komisszár ezredesre. Plowernek és
Purchasonnak nyoma sem volt.
– Várjunk még? – szólt hátra Gaunt, de Cirk
csak a fejét rázta.
Arató szirénái megállás nélkül vijjogtak, és a
házakból lassan előmerészkedtek a katonák és
az excubitorok is.
– Tűnjünk el innen! – sóhajtott fel a nő
megadóan.
Varl kilőtt, és a masszív hatkerekű pillanatok
alatt felmászott a domboldalon. Szűk
ösvények és irtásterületek között lavírozott,
mígnem pár perc múlva egy keskeny útra
értek, amit a favágók lánctalpasának tettek
szabaddá.
Keletre vagy nyugatra?
Az Áruló
466
Mivel az üldözőik kelet felől közeledtek,
nem sok választásuk maradt. A távolból már a
gyilokhajók turbináinak sivítását is lehetett
hallani.
Varl tövig nyomta a gázpedált, és a motor
sebzett vadállatként üvöltött föl.
Gaunt egy darabig csak az utat figyelte,
aztán félrehúzta a kémlelőablakot, és
hátraszólt Cirknek.
– Őrnagy!
– Igen?
– Egy darabig ezzel a járművel megyünk
tovább. Addig, amíg nem lesz köztünk és az
üldözőink között némi távolság,
mindenképpen. De… most csak nyugat felé
haladhatunk, és maga korábban azt mondta,
hogy a nyugati út szóba sem jöhet. Hogy van
ott valami, amit maguk Határnak neveznek.
Mi ez tulajdonképpen?
Dan Abnett
467
– Lápvidék – komorodott el a nő arca. – Már
most is abban a szinte érintetlen erdőségben
haladunk, ami annak a területnek a
peremvidéke. Ezeken az erdőkön túl pedig
már a Határ kezdődik. A név a régi
térképekről származik, még a hőskorból,
amikor az első telepesek kolonizálták a
Gereont.
Ez a bolygó mindig is a kiváló
termőföldjeiről volt híres, de itt is akadtak
helyek, ahová nem lehetett eljutni, helyek,
amiket nem lehetett megművelni. A lakható,
civilizált világ határa. Innen a név.
– Járhatatlan?
A nő ingerülten rázta meg a fejét. Fáradtnak
látszott, és úgy tűnt, az arcára égetett stigma
körül begyulladt a bőr. Mintha az Ellenségnek
perverz gyönyörűséget okozott volna, hogy
egy ilyen klasszikus szépségű arcot elcsúfíthat.
Az Áruló
468
– Igen, uram, tartok tőle, hogy ezzel az önök
küldetése is meghiúsul. A célt ezen az úton
nem érjük el, legfeljebb hónapok alatt. Viszont,
ha szerencsénk van, el tudunk rejtőzni a
Határban. Azt a helyet még a Megszálló Erők
is elkerülik. Pár hónap, és elő is bújhatunk.
Akkorra már ennek a nagy felhajtásnak is vége
lesz talán, ismét megpróbálhatunk kapcsolatba
lépni az ellenállókkal, és…
– Hónapok – visszhangozta Gaunt, és
megrázta a fejét. Annyi idejük nincs. És
hónapok alatt őket is megfertőzi a Káosz…
– Meglátjuk – mondta végül tompán.
– Nem – válaszolta keményen a nő. –
Amikor a segítségemet kérte, őszinteséget is
kért. Én őszinte voltam, és most már magán a
sor, hogy elfogadja a tényeket. A küldetésük
befuccsolt. Nincs rá mód, hogy befejezzék.
– Meglátjuk – ismételte meg Gaunt.
Dan Abnett
469
A gyilokhajók dögkeselyűként keringtek
Arató fölött. A falun túl lángokban állt a
száraz mező, és torokkaparó, fekete füstöt
öklendezett az égre.
Uexkull a taktikai monitoron követte
szemmel a katonák és az excubitorok
csapatmozgását, ahogy csatárláncot alkotva
fésülték át az erdőt, nyomok után kutatva.
Egész kutyafalkát vittek magukkal, mögöttük
pedig felfegyverzett félpáncélosok haladtak.
Uexkull parancsára egy egész zászlóalj vonult
ki, hogy végre pontot tegyen az egyre
bosszantóbb ügy végére.
Lassan elfordult a taktikai konzoltól, és ismét
Gurgoy beszámolóját vette szemügyre.
Valami felébresztette a drótfarkasokat
Aratóban, de miután az őket mozgató erők
szertefoszlottak, nem tértek vissza a
Az Áruló
470
nyugvóhelyükre. Márpedig ezek a lények
mindig visszatérnek – kivéve, ha elpusztulnak.
Ellenben egy drótfarkast nem lehet
elpusztítani.
Uexkull egyre kényelmetlenebbül érezte
magát, mintha az általa ismert kozmosz
törvényei hirtelen megváltoztak volna.
Márpedig ő gyűlölte a lehetetlennek tűnő
dolgokat.
Vagy talán lehetséges lenne, hogy a Hamis
Császár olyan harcosokat küldött a Gereonre,
akik képesek elpusztítani a Káosz vérebeit?
– Nagyuram! – szólalt meg a háta mögött
Virog.
– Mi az?
– Egy pillanatra olyan szokatlan hangokat
adtál ki, nagyuram, s láttam, hogy az arcod is
eltorzul, hogy…
– Nevettem – mordult föl Uexkull.
Dan Abnett
471
– Ó – mondta a káoszgárdista döbbenten. –
De… miért?
– Mert végre igazi ellenfeleinkre akadtunk. A
másik négy harcos egyetértően morgott.
– Évek óta arra vágyunk, hogy
megküzdhessünk az Ellenség átkozott
harcosaival, az Adeptus Astartes
csatatestvéreivel, de az Anarch, akinek szava
minden más szót kiolt, a maga végtelen
bölcsességében úgy döntött, hogy más
feladatot szán nekünk. Nem küldött minket a
frontra harcolni, ehelyett ránk bízta ennek a
jelentéktelen sárgolyónak a felvigyázását.
Viszont most úgy tűnik, végre méltó ellenfélre
bukkantunk. Olyan harcosokra, akik a
bolondját járatják az excubitorokkal és a helyi
katonasággal, és képesek akár a drótfarkasokat
is elpusztítani.
Uexkull ökölbe szorította a kezét, és dühösen
elvicsorodott.
Az Áruló
472
– Elkényelmesedtünk! – acsarogta. – De most
itt az igazi kihívás! Ezekkel végezni valódi
öröm lesz majd!
A harcosai a mellvértjüket csapkodták
páncélkesztyűs öklükkel, és egyetértően
üvöltöttek.
– Nagyuram! – kapcsolt be a fedélzeti
telekom.
– Igen?
– A mozgásérzékelők egy nagyobb
fémtárgyat regisztráltak. Tőlünk huszonnégy
kilométerre, az erdőben. Nyugat felé tart.
– Követjük! – mondta elégedetten Uexkull. –
Támadó sebesség!
A nap végével együtt mintha az út is lassan
kifogyni készült volna alóluk.
Dohánybarna felhők csíkozták a vizeletsárga
égboltot, ahogy a nappalból lassan éj lett, s az
Dan Abnett
473
idáig csöndes erdő hirtelen vészjósló
sötétségbe burkolózott.
A fák komoran tornyosultak a csapatszállító
fölé, ami egyre nehezebben találta meg az
aljnövényzetben kanyargó csapást, amivé az út
zsugorodott. Ágak nyúltak a kocsi felé, mintha
hosszú, göbös ujjaikkal akarnák kitapogatni,
miféle szemérmetlen idegen tolakodott be az ő
birodalmukba.
Varl legszívesebben gyorsított volna, de ezen
az úton szinte csak lépésben lehetett haladni.
Gaunt a kémlelőnyílás mellett ült, és Mkoll
őrmesterrel tárgyalt. Mindketten tisztában
voltak vele, hogy mennyire hasonlít ez a
szituáció a templomi gyónáshoz, s egyikük
sem tudott szabadulni a kényelmetlen érzéstől,
hogy valamiféle titkot bíznak a másikra.
– Parancsot adtam – mondta csöndesen
Gaunt.
– Igen, uram.
Az Áruló
474
– A parancs úgy szólt, hogy biztonságos
helyre viszi az embereket.
– Igen, uram. Teljes felelősséget vállalok a
történtekért. Az ön parancsát kellett volna
követnünk.
– Ennek ellenére visszajöttek, és veszélybe
sodorták a küldetést.
– Igen, uram. Mint már mondtam, teljes
felelősséget vállalok a történtekért. A többiek
csak azt tették, amire utasítottam őket.
– Baromság! – jegyezte meg a hátuk mögött
doktor Curth.
– Hallgasson! – csattant föl Mkoll, majd
azonnal visszafordult Gaunthoz. – Nagyon
sajnálom, uram. Biztos vagyok benne, hogy
Mkvenner tökéletesen alkalmas lenne a
helyemre, így…
Az őrmester meglepetten konstatálta, hogy
Gaunt mosolyog.
Dan Abnett
475
– Nagyon is jól el tudom képzelni, hogy mi
történt valójában, őrmester – mondta halkan. –
Ha maga nincs, most nem valószínű, hogy itt
ülnénk és beszélgetnénk.
– Uram?
– Cirk őrnagy szerint az egész küldetésünk
kudarcra van ítélve. Azt mondja, hogy
nyílegyenest a lápvidék felé robogunk, ami
olyan mint maga a pokol. Ha be akarja
bizonyítani, hogy méltó a bizalmamra, itt a
remek lehetőség.
– Igenis, uram! Ven, Bonin, meg én… mi
megtaláljuk a mocsáron átvezető utat.
– Számítok is rá, őrmester!
– Uram! – kúszott az ablaknyíláshoz Beltayn,
és Mkoll félrehúzódott, hogy legyen helye az
adjutánsnak.
Gaunt szárnysegédje magával cipelte a rádió
adóvevőjét is.
– Mit talált, Beltayn?
Az Áruló
476
– Figyelem az ellenséges üzeneteket, uram –
motyogta a rádiós, aztán gyorsan kifújta az
orrát, és megdörgölte véreres szemeit. – Egy
egész zászlóaljat szórtak szét a mögöttünk levő
erdőben. Gondolom, hogy különböző
helyekről kerültek ide, így az eltorzított
alsógótot használják, ha egymással akarnak
beszélni. Viszont fogtam olyan jeleket is,
amiket mozgó jelforrásból adtak le. Repülők.
Kettő… talán három. Próbáltam
háromszögezéssel meghatározni a helyüket,
de túl gyorsan mozognak, és egyre közelebb
érnek.
– Keletről jönnek – szólt közbe Mkoll. – Egy
ideje már én is hallom a turbinák sivítását.
Gaunt a mellette ülő Varlhoz fordult.
– Innen már nem jutunk messze kocsival,
igaz, őrmester?
– Igaz, uram.
Dan Abnett
477
– Akkor álljon félre, és borítsuk ezt a
roncsdarabot az árokba!
Ahogy a csapatszállító megállt, a katonák
már ugráltak is lefelé.
Itt, az erdő mélyén már nem volt út, s az
ösvény, amit a favágók használtak, szintén
eltűnni látszott a felmagzott gyom és dudva
rengetegében.
– Ügyeljen rá, őrnagy, hogy mindent
hozzanak! – utasította Gaunt Rawne-t.
– Nem lesz nehéz dolgunk – mondta maró
gúnnyal a tanithi.
Valóban nem maradt sok a magukkal hozott
felszerelésből, és a lőszerkészletük is a végét
járta. Gauntnak összesen két tár
robbanólövedéke maradt a sorozatvetőkhöz, s
a karabélyokhoz is két-három energiacella
jutott fejenként. Brostin és Landerson egy
Az Áruló
478
szalagtár kivételével gyakorlatilag minden
géppuskalőszert elhasználtak a
drótfarkasokra, Mkvennemek pedig még
karabélya sem volt. Volt ugyan egy pisztolya,
és megvolt a rohamkése, de látszott, hogy ez
itt kevés lesz.
Rawne az utolsó robbanótöltetét Aratóban
használta fel, s arra a kevésre, ami még
maradt, Varl vigyázott.
Nagyobb problémát jelentett, hogy egy
fertőzött világ kellős közepén, távol
mindentől, lassan kifogytak az élelemből, és az
ivóvízkészletük is jócskán megcsappant, Curth
gyógyszereiről nem is beszélve. Az orvosságos
láda alján már csak némi kötszer és
antibiotikum volt, de ezzel sem húzzák már
sokáig.
Márpedig a hidegrázás egyre gyakrabban
vette elő őket. Fejfájás és izületi fájdalmak
kínozták mindannyiukat, volt, akinek lassan
Dan Abnett
479
kilyukadt a gyomra, másokon csúf kelések
jelentek meg. Mindenki borzongott, mintha láz
kerülgetné, kivéve Criidet és Beltaynt, akiknek
már tegnap óta folyt az orra.
Feygor még mindig nem tért teljesen
magához, s valakinek folyamatosan rá kellett
ügyelnie. Egyedül nem evett, járás közben is
támogatni kellett, s általában csak ült, és
üveges tekintettel bámult a semmibe.
Curth félrevonta Gauntot, és négyszemközt
közölte vele, hogy a Feygor gégeimplantja
körüli gyulladás egyre csúnyább, és könnyen
lehet, hogy hamarosan elhal a szövet, amit ez
esetben sürgősen el kell távolítsanak, különben
vérmérgezést okoz.
És ez még csak a kezdet volt.
Brostin csúnya égési sérüléseket szenvedett,
amikor felgyújtotta az utat. Gaunt, Rawne és
Mkvenner ugyancsak megperzselődött,
amikor sikerült az első drótfarkast
Az Áruló
480
megsemmisíteni. Curth minden pihenő
alkalmával a vállát borogatta, amin csúf
véraláfutás éktelenkedett.
Vágások, horzsolások, zúzódások, sebek,
sebek és sebek…
Gaunt elkeseredetten sóhajtott föl. Tudták,
hogy nem lesz könnyű dolguk, és ő maga is
ezt mondta nekik.
Nem lesz könnyű.
Tisztán emlékezett a percre, amikor ez
először elhangzott.
Az Ancreon Sextuson voltak, s a napsütötte
délelőtt meseszéppé varázsolta a nemesi
kúrián túli virágos réteket. Biota alig egy
perccel korábban fejezte be az eligazítást, és
Van Voytz emelkedett szólásra.
– Tudom, hogy nem lesz könnyű, Ibram,
de… gondolja, hogy megbirkóznak vele?
Dan Abnett
481
Gaunt az oldalt várakozó tisztjei felé
sandított. Rawne, Daur, Hark, Mkoll és Kolea
mind ott várakoztak. Rawne karba font kézzel,
kifejezéstelen arccal hallgatott, de Mkoll
biccentett.
– Igen, uram. A Szellemek képesek lesznek
megbirkózni a feladattal.
– Remek! – mosolyodott el a tábornok. – Egy
csillaghajó máris menetkészen vár, hogy
elszállítsa magukat a célhoz. Hogy is hívják a
hajót, Biota?
– Állhatatosságnak, uram.
– Á, igen! Milyen stílusos, nem igaz, Ibram?
Olyan mint a Tanithi Egyes. Minden
akadályon képes átverekedni magát.
– Igen, uram.
– A kémelhárítás és a taktikusok véleménye
szerint egy tucatnyi embernél nem érdemes
többet vinnie. Az ügynökeink már
előkészítették a terepet, a helyi ellenállás
Az Áruló
482
minden lehetséges segítséget meg fog adni
maguknak. A vezetőjük, egy bizonyos Ballerat
ezredes… személyes garanciát vállalt erre.
Szóval… van már elképzelése, hogy kiket visz
magával?
– Ma estére összeállítom a csapatot, uram.
– Azért nem árt, ha emlékeztetem rá,
Ibram… ahogy maga is mondta… nem lesz
könnyű.
Van Voytz arcáról semmiféle érzelmet nem
lehetett leolvasni, de Gaunt egy pillanatra
megborzongott.
– Könnyen meglehet, hogy nem jönnek
vissza.
– Tisztában vagyok vele, uram.
Gondoskodni fogok róla, hogy a tisztjeim a
távollétemben is kifogástalanul vezessék a
Tanithi Egyest.
– Hát hogyne – biccentett a tábornok, és
szomorkásán elmosolyodott. – Nézze, Ibram…
Dan Abnett
483
Ez egy mocskos ügy, ugyanakkor
életbevágóan fontos. Ennek ellenére nem
adom parancsba, hogy vállalják el ezt a
küldetést. Ha mégis nemet mond, azt is
elfelejtjük, hogy ez a beszélgetés valaha is
megtörtént.
– Értettem, uram, és biztosíthatom, hogy
elvállaljuk. Ugyanakkor szeretném
megjegyezni, hogy ha évekkel ezelőtt a katonai
protokoll szerint járunk el, ahogy én magam is
kértem, és nem engedjük a magas politikát
beleszólni a döntésbe… mindez nem
történhetett volna meg. S ha valaki, hát én
magam szeretném a dolgot helyrehozni.
– Gondoltam, hogy így érez – biccentett a
tábornok. – Felteszem, elsősorban azért, mert
őróla van szó.
– Igen, uram. Pontosan azért.
Az Áruló
484
– Uram!
Gaunt zavartan nézett föl, s rájött, hogy
közben beesteledett. Az emberei készen álltak
az indulásra.
– Jövök már, Criid.
A nő egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és
visszament a sor élére.
– Indulás! – adta ki Gaunt a parancsot, és a
Szellemek pillanatok alatt bevették magukat az
erdő sötétjébe.
– Komisszár ezredes! – zárkózott föl mellé
Cirk. – Van még itt valami, amiről úgy hiszem,
tudnia kell.
– Valóban? Még több rossz hír?
– Olyasmi. A Határ nem valami biztonságos
hely.
– Ne mondja!
– A ragadozók, mérgező növények és a
mindent elnyelő sár mellett még ott vannak a
szakadárok is.
Dan Abnett
485
– A micsodák?
– A szakadárok, uram.
– Ó! Igazán remek.
Az Áruló
486
TIZENNYOLC
Desolane előhúzta az egyik ketrapengéjét a
füstköpenye alól, és a pheguth elé fektette, az
asztalra. A férfi, akinek a sebeit már ellátták,
értetlenül nézett az életőrzőjére.
Azóta, hogy a toronyba hozták, először
kapott fájdalomcsillapítót a fyzikusok
utasítására – bár a lüktető fejfájásán ez sem
segített sokat.
– És… ezzel most mit kezdjek?
Dan Abnett
487
Desolane egyik kezét az asztalra fektette,
míg a másikkal a hosszú, hajlított tőr felé
intett.
– Büntetés. Büntess meg, pheguth!
– Tessék?
– Nem sikerült megvédelmeznem téged.
Megsebesültél. Így most jogodban áll elégtételt
venni.
– Tessék?!
– Hibáztam. Jogodban áll megbüntetni
engem.
– Miféle büntetésről beszélsz? Meg kellene,
hogy öljelek?
– Ha ez a szíved vágya – vont vállat
Desolane. – Bár egy efféle hiba esetén a
büntetés általában egy ujj eltávolítása, de a
büntetés mértékét illetően természetesen
mindig azé a döntő szó, aki kiszabja.
Az Áruló
488
– Jól értem? – ült föl hirtelen az ágyon a
pheguth. – Azt javaslod, hogy vágjam le az
egyik ujjad?
– Igen.
– Azért, mert engem megtámadtak?
– Igen.
– Ez bolondság, Desolane. Nem a te hibád
volt.
Azzal, mint aki lezártnak tekinti az ügyet,
hátradőlt. Az ágyat – a sérüléseire való
tekintettel – párnákkal is ellátták, amelyek egy
hajszállal otthonosabbá tették a sivár szobát.
– Magadra hagytalak, és ez célponttá tett, bár
nem hiszem, hogy ezt megértenéd – csóválta
meg a fejét Desolane. – Én életőrző vagyok.
Arra tenyésztettek és képeztek ki, hogy a
gondjaimra bízott személyeket
megvédelmezzem. Téged az én gondjaimra
bíztak, és nem tudtalak adott helyen és időben
kellőképp megvédeni. Kérlek, büntess meg!
Dan Abnett
489
– Nem fogom levágni az egyik…
– Kérlek!
– Ennyire fontos, hogy megcsonkítsalak,
életőrző?!
– Az Omnipotentát tajtékzott a merénylet
miatt, pheguth. Azt mondta, hogy nem vagyok
alkalmas, hogy megvédelmezzelek.
– Nem hinném, hogy igaza lenne –
mosolyodott el halványan a férfi, de ahogy a
sebeit összefogó varratok megfeszültek, ismét
elkomorodott. – Én úgy gondolom, hogy
nagyon is alkalmas vagy a feladatra. Megóvtál
azoktól a fegyveresektől.
Desolane felsóhajtott, amit szinte morgássá
torzított a bronz arcmaszk, de a keze továbbra
is az asztalon nyugodott.
– Kérlek!
– Nem! – rázta meg a fejét a rab. – Ez
ostobaság.
Az Áruló
490
– Meg kell értened, hogy ez mivel jár,
pheguth. Ha nem büntetsz meg, az
Omnipotentát úgy fog dönteni, hogy
alkalmatlan vagyok, és egy másik életőrzőt
rendel melléd. Engem valószínűleg
megsemmisítenek, de te sem jársz jobban.
Félsz tőlem, és talán gyűlölsz is. De az új
őrödet még jobban fogod félni és gyűlölni.
– Ezt… hogy érted?
– A többi életőrző csak egy mocskos
pheguthot lát benned, és az életedet pokollá
fogják tenni. Én már megszoktalak. A magam
módján még meg is kedveltelek. Ha
megbüntetsz, nekem visszaadod a becsületem,
magadat pedig számos kellemetlenségtől
kíméled meg.
– A Császárra! – szisszent fel a pheguth, és
azzal sem törődött, hogy az életőrző
összerándul a szitokszó hallatán. – Te tényleg
ezt akarod?
Dan Abnett
491
– Igen.
A férfi felvette a pengét, és egy pillanatig a
tenyerén méregette a súlyát. Aztán letette, és
görcsösen megrázta a fejét.
– Nem tudom megtenni! Én is egészen
megszoktalak és… egy kicsit… meg is
kedveltelek, Desolane. Te vigyázol rám. Te
gondoskodsz rólam. Nem vagyok képes
hidegvérrel megcsonkítani valakit, aki…
gondoskodik rólam! De ha ez annyira fontos,
ahogy állítod… tedd meg te magad!
Az életőrző ismét felsóhajtott, aztán felvette
a pengét, és egyetlen mozdulattal lecsapta a
jobb keze kisujját. Kékes-vörös vér lövellt a
sebből, amit aztán Desolane gyorsan ellátott.
A pheguth hitetlenkedve rázta a fejét,
különösen, amikor az életőrző mélyen
meghajolt előtte.
Az Áruló
492
– Köszönöm, pheguth! – mondta, majd a
tokjába csúsztatta a pengét, és egy apró
erszénybe rejtette a levágott ujjat.
A pheguth összekucorodott az ágyon, s a fal
felé fordult, ügyelve rá, nehogy Desolane
megpillanthassa a mosolyát. Ez – gondolta –,
ez az igazi hatalom!
– Desolane! – szólalt meg végül. – Hogyan
tudott két birodalmi ügynök ilyen közel
férkőzni hozzám? Már úgy értem, hogy egy
megszállt világon…
– A támadóid nem birodalmi ügynökök
voltak.
– Mit beszélsz? – ült föl a pheguth azonnal.
– Az ügyet lezártuk – mondta Desolane, s
azzal kisétált a szobából.
Dan Abnett
493
Egy nyugtalan éjszakát töltöttek a
félhomályos erdőben, s már hajnalhasadás
előtt útra keltek.
Nyugat felé mély vízmosások és mohával
benőtt görgetegkövek szabdalták az erdőt,
mely pogány katedrálisként borult föléjük.
Az ősöreg fák, melyek még délidőben is zöld
derengéssé szűrték a napfényt, vaskos
gyökerekkel kapaszkodtak a talajba. Szinte
mindent kúszónövények és bűzös, fekete
moha fedett, s ezerféle gomba tenyészett a
lassú rothadás táptalaján. Láttak aprót, mely
rózsaszín volt, és alig nagyobb mint egy
köröm, és hatalmasat, ami nagyobb volt, mint
egy kutya, és úgy festett, mint egy irdatlan,
penészes lepény.
Nem hallottak azonban madárdalt, és szellő
sem kavarta föl a mindent átható bűzt.
A rovarok azonban mindenhol ott voltak, és
szüntelen zúgásuk, zümmögésük és dongásuk
Az Áruló
494
megtöltötte az erdőt. Legtöbbször egy jókora,
hosszú lábú légyfajtával találkoztak, ami nem
fért volna el egy felnőtt férfi tenyerében, s úgy
keringett a fák között, mint valami felhúzható
gyerekjáték.
Na és persze a molylepkék.
Képtelenség volt megszabadulni tőlük, s
mivel Cirk figyelmeztette őket, hogy egy
részük mérgező váladékot termel, elhajtani is
csak óvatosan merték őket.
Akadt köztük parányi, akár egy piszkosfehér
hópihe, s akkora is, mint egy kisebb madár.
Ezer meg ezer molylepke, amik ügyesen
beleolvadtak a környezetükbe, s ahogy a
szárnyaikkal csapkodtak, az olyan volt, mintha
egy ódon kódex lapjai zörögnének.
Brostin egyszer rálépett egy üreges fatörzsre,
s egy egész raj emelkedett lustán a levegőbe.
Mindenki jót nevetett Brostin megdöbbent
arckifejezésén, kivéve doktor Curthot.
Dan Abnett
495
– Nem bírom a molylepkéket – panaszkodott
Gauntnak.
– Miért?
– Kiráz tőlük a hideg.
– Maga tegnap megölt egy drótfarkast.
– Hm… de az mégsem úgy nézett ki, mint
egy ilyen apró, szőrös, undorító… az ember
szinte már akkor érzi, hogy rámásznak, amikor
még meg sem pillantotta őket… Mindegy.
Undorítóak, és kész.
– És ezt éppen egy sebész mondja, aki olyan
dolgokat lát, vág és varr össze, amitől
bármelyik veterán elhányná magát –
bólogatott roppant együttérzően Gaunt.
– Tudom… tudom, roppant szórakoztató és
ironikus, de… a francba!
Ijedten csapott egy albínó lepke felé, ami alig
egy arasszal húzott el az orra előtt.
– Mindenki fél valamitől, és én a
molylepkékkel vagyok így! És tulajdonképpen
Az Áruló
496
nem a maga feladata lenne, hogy ilyenkor
mondjon valami biztatót, parancsnok? Maga a
komisszárunk is! Legalább valami olyasmit,
hogy „nyugodjon meg, doktornő, nem lesz
semmi gond, ezek nem árthatnak magának, és
a Császárra esküszöm, ha valamelyik mégis
megtámadná, azzal személyesen végzek”,
vagy valami hasonlót!
– Igaza lehet, doktornő – mosolyodott el
Gaunt. – Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj.
Ezek nem árthatnak magának…
– Nagyon vicces, hahaha. De elkésett vele.
Ha még egyszer egy ilyen szörnyeteg a
közelembe jön… repül… én sikítani fogok!
– Figyeljen rám, doktornő! – mondta Gaunt,
és a hangjában már nyoma sem volt az előbbi
vidámságnak. – Ha a Gereonon nem várna
már ránk rosszabb mint ezek a molylepkék, én
lennék a legboldogabb.
Dan Abnett
497
– Maga mindig képes mosolyt csalni az
arcomra, parancsnok. Cirk, aki tíz lépéssel járt
előttük, hirtelen megfordult, és merőn Curthre
bámult.
– Említettem már, hogy a lepkék többsége
mérgező? – kérdezte vontatottan, aztán lassan
továbbindult.
A doktornő szikrázó szemmel nézett
Gauntra.
– Ez hallgatózott!
– Nem gondolnám.
– De igen!
– Rendben. Végül is maga megölt egy
drótfarkast, és lehet, hogy ez most a ki a főnök
játék része.
– Gondolja?
Gaunt eltúlzott komolysággal bólintott, mint
egy felzaklatott gyerekkel tárgyaló felnőtt.
– Jó – morogta a nő, szinte csak önmagának.
– Mert velem rossz lóra tesz a kicsike!
Az Áruló
498
– Majd meglátjuk! – szólt hátra Cirk
fenyegetően.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőben,
úgy lett egyre melegebb a levegő, és egyre
kisebb a látótávolság. A vízmosás, amin
átkeltek, úgy tűnt, egyenesen a bolygó magjáig
nyúlik, s a nyirkos melegben úgy érezték,
mintha egy esőerdőn vágnának át.
A fólébük tornyosuló fákról megállás nélkül
csöpögött a víz, s a kúszónövények kacsai vad
kígyókként fordultak utánuk.
Mire elérték a vízmosás alját, a katonák
többsége már egy szál trikóra vetkőzve
kutyagolt. Csorgott róluk az izzadság, s
Brostin úgy fújtatott, mint egy gőzgép.
Feygor volt az egyetlen, aki még itt is
fázósan, állig begombolkozva vánszorgott a
Dan Abnett
499
sor végén, és ha nem tartja valaki mindig rajta
a szemét, bizony elmarad valahol félúton.
Most már képes volt egyedül is enni, s
vezetgetni sem kellett, de látszott rajta, hogy
nincs igazán tisztában azzal, hogy hol van,
vagy éppen mi történik körülötte. Az arca
olyan sápadt volt, mint egy viasz halotti
maszk, és csak nagyon ritkán pislogott.
– Fázom – súgta oda Rawne-nak. – Itt
minden olyan hideg. Az őrnagy lihegve törölte
ki szeméből az izzadságot, és szórakozottan
bólintott.
Feygor azonban úgy borzongott, mint akiben
láz bujkál, és a gégeimplantátuma körüli hús
már haragos vörös volt. Ahányszor csak
megszólalt, még a mesterséges hang is
rekedtnek, hurutosnak tűnt.
Háborús veszteség – gondolta Rawne. –
Minden háborúban vannak veszteségek. Kár,
Az Áruló
500
hogy ezúttal a jó öreg Murt Feygorra jár rá a
rúd.
Beltayn és Criid is egyre többször álltak meg,
hogy kifújják magukat. Mindketten kiváló
kondícióban voltak, de most ez is kevésnek
tűnt.
A lábuk egyre többször süppedt bokáig a
szivacsos, vizes talajba, s az ősi, vaskos fák
mangrovéknak és magasra törő cikádoknak
adták át a helyüket. Az egész táj megváltozni
látszott – egyedül a sötétben tenyésző
molylepkék maradtak változatlanul a
nyomukban.
– Ez már a Határ? – kérdezte Gaunt a
mellette botorkáló Landersont.
– Az még egypár kilométerrel odébb van.
– És mi a helyzet azokkal a szakadárokkal,
akiket az őrnagy említett?
Dan Abnett
501
– Emberemlékezet óta ezen a vidéken élnek –
vont vállat Landerson. – Alvajáróknak nevezik
magukat.
– Alvajáróknak?
– Ne engem kérdezzen, uram! Én sem igazán
értem. Az viszont tény, hogy szakadárok. Azt
akarják, hogy a Gereon szabad világ legyen, és
ne a Birodalom része.
– Megtagadták a Császárt?
– Igen – biccentett Landerson. – Olyan vallási
radikálisok leszármazottai, akik a nézeteik
miatt vonultak önkéntes száműzetésbe a
Gereonra. Ez még a kolonizáció idején történt.
Az őseink háborúztak velük, és a legyőzött
szakadárokat a Határig űzték. Ez egy olyan
hely, ami gazdaságilag teljességgel értéktelen,
így nem volt rá ok, hogy innen is
megpróbálják kifüstölni őket. A
leszármazottaik azóta is itt élnek, és néha
előbújnak a mocsárból, mint a patkányok,
Az Áruló
502
hogy gyújtogassanak, és egész falvakat
mészároljanak le. Mivel eretnekek, egyszer
még inkvizítorok is jöttek, hogy kipurgálják
őket, de soha nem kerültek elő a mocsárból. A
szakadárok mindig is Gereon csúf titkának
számítottak. Egy feltörekvő világ a Birodalom
kebelén, ahol egy egész eretnek náció él.
Landerson arca egészen eltorzult, miközben
beszélt, s ez Gaunt figyelmét sem kerülte el.
– Gyűlöltük őket. Szégyent hoztak az őseink
nevére, akik meghódították ezt a bolygót. Ők
voltak a mumus, a mocsárban lakó szörnyeteg,
amivel a kisgyerekeket ijesztgették. Aztán
megjött az igazi ellenség.
Nagyot nyelt, és megpróbálta magában
tartani a haragját és a keserűségét.
– Az Ellenség. És amikor megrohanták a
Gereont, ez a pár zavaros fejű, mocsárlakó
eretnek hirtelen nagyon távoli és jelentéktelen
problémává zsugorodott. Szinte visszasírom
Dan Abnett
503
azokat a napokat, amikor a szakadárok
jelentették a legnagyobb gondunkat.
Molylepkék zúgtak el a fülük mellett,
komoran és félelmetesen, akár egy birodalmi
himnusz.
– Az Ellenséggel is szövetségre léptek? –
kérdezte Gaunt csöndesen.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Landerson.
– Lehet. Igaz, a Határ olyan hely, amit még a
Megszálló Erők is elkerültek. Az is lehet, hogy
fogalmuk sincs, hogy a Gereon elesett, és a
körülöttük levő világ, az, amelyiket ismertek,
teljesen megváltozott.
– Nagyuram – mondta Czelgur
tiszteletteljesen. – Ő megérkezett.
Uexkull lemasírozott a gyilokhajó rámpáján,
és átvágott a ködlepte tisztáson. Négy harcosa
úgy követte, akár az árnyék.
Az Áruló
504
A tisztás fölött hirtelen kivilágosodott az ég,
ahogy egy leszállóhajó jelző- és keresőfényei
világították meg a felhőket. A páncélozott
jármű lassan, komótosan ereszkedett alá, majd
a hajtóművek egy utolsót hördültek, és a
fémszörnyeteg elcsendesedett.
Hosszú percek múlva végül a leszállóhajó
alsó fedélzeti nyílása is feltárult, és egy
hidraulikus rámpa ereszkedett alá.
A benti, langymeleg kabinból két excubitor
bukkant elő, a kezükben kibiztosított perzselő,
s árgus szemekkel figyelték a tisztás túlfelén
várakozó káoszgárdistákat.
Sthenelus tiszttartónak be kellett húznia a
fejét, hogy gond nélkül kiférjen a fedélzeti
nyíláson. Öreg volt, töpörödött, és sorvadt
izmai már aligha lettek volna képesek
különösebb erőkifejtésre. Erőtlen testét egy
masszív szuszpenzor aljzat tartotta, amit hat
hosszú mechanikus végtag hordozott. Úgy
Dan Abnett
505
festett, akár egy csúf, kibernetikus pók, ahogy
lassú, precíz léptekkel indult Uexkull felé.
Sthenelus testét egy díszes trónus és három
masszív heveder tartotta, s a gépezetet a
trónusba épített kogitátor és irányítókarok
segítségével vezérelte. A hosszú lábak és a
trónszék majd négy méter magasba emelték,
így még a hatalmas termetű
káoszgárdistáknak is föl kellett rá nézniük.
Uexkull ennek ellenére elégedetten mordult
föl. A vénember – minden színpadiassága
ellenére is – törékeny volt, s a póklábon járó
trónját egyetlen ütéssel bármelyik harcosa szét
tudta volna zúzni.
Erre azonban semmilyen körülmények
között sem kerülhet sor, hiszen Sthenelus
magas rangú tiszttartó volt, az Omnipotentát
egyik legbizalmasabb tanácsadója. Tiszteletet
és elismerést érdemelt, amit meg is kapott
tőlük.
Az Áruló
506
– Tiszttartó – hajtott fejet Uexkull, de
Sthenelus mintha nem is figyelt volna rá.
– A rámpa aljától eddig a pontig kilenc egész
háromtized méter – motyogta félhangosan. – A
talaj lejt, a dőlésszög kétszázalékos.
Száznyolcvan méteres tengerszint feletti
magasság. Ezerhatszáz köbméter barna erdei
talaj, és…
– Tiszttartó! – mordult föl Uexkull, de a
vénember leintette.
– Csitt! – mondta pergamenszáraz hangján. –
Épp feljegyzést készítek!
Megnyomott néhány gombot a
kogitátoregységen, s végre a káoszgárdisták
felé fordult.
– Első alany: Uexkull nagyúr. Tömeg
kétszáznegyven…
– Nem azért kérettelek ide, Sthenelus mester,
hogy holmi feljegyzéseket készíts! – recsegte
Uexkull ingerülten.
Dan Abnett
507
– De én ezzel foglalkozom – mondta
Sthenelus vékony, sértett hangon. – Az Anarch
nevében, akinek szava minden más szót kiolt,
én becsülöm föl ezt a bolygót. Precíz
térképeket készítek, s a meghódított világot
minden szempontból felbecsülöm és
értékelem. Épp Therion tartományban
végeztem felméréseket, amikor elért hozzám a
hívásod, nagyúr. Remélem, kellőképp
értékeled, hogy azonnal félbehagytam a
munkát, s jöttem, ahogy tudtam, pedig épp az
újrahasznosítható termőföldek arányát
vizsgáltam! Amint azzal nyilván te is tisztában
vagy, az ottani domborzati viszonyok
meglehetősen sajátosak, a talaj összetétele
nemkülönben. Alig nyolcszázalékos a…
– Egy roppant fontos és különleges ügyben
kérettelek ide, Sthenelus mester.
– Szerfölött dicséretes, nagyuram! Remélem
olyasféle dologról van szó, mely kellő kihívást
Az Áruló
508
jelent a képességeimnek. Bízom benne, hogy
mérni, osztályozni és kategorizálni kell, mert
én ezekkel szolgálom az Anarchot, kinek szava
minden más szót kiolt. És hiszem, hogy
valóban fontos a dolog, hiszen az
Omnipotentát tizenkét nap múlva teljes
helyzetjelentést óhajt Therion tartományról, s
az általa adott parancs végrehajtásában
nyilván te sem akarnál akadályozni. De elég a
szócséplésből! Lássunk neki ennek a
különleges és fontos ügynek, mely miatt
idekérettél! Talán a terület fáit kellene
megszámolnom és osztályoznom? Esetleg a
felszíni és felszín alatti vizek megjelenési
formáira, összetételére és tömegére vagy
kíváncsi? Mert én érzem a közelben a vizet. A
levegő páratartalma tizenegy egész öttized, és
folyamatosan emelkedik.
– Arra van szükségem, hogy valakit
megtalálj nekem, mester!
Dan Abnett
509
Sthenelus értetlenül pislogott a hatalmas
termetű harcosra. A trón háttámlájából egy
apró, mechanikus kar emelkedett ki, a végén
egy dennával, melyből fiziológiás sóoldat
spriccelt a vén tiszttartó szemébe, megóvandó
a szemgolyókat a kiszáradástól.
– Akkor itt valami tévedés lesz – csóválta
meg a fejét Sthenelus. – Én nem vagyok
nyomolvasó, sem holmi véreb. Úgy tűnik, csak
vesztegetjük egymás idejét. Azalatt az idő
alatt, míg ideutaztam, Therion tartomány
tizenöt egész héttized hektárnyi termőföldjét
tudtam volna megvizsgálni, és…
– Én olyan feladatot végzek, melyet maga az
Anarch bízott rám, tiszttartó! – húzta ki magát
fenyegetően Uexkull. – Ehhez képest még a
drágalátos méricskélésed is csak másodlagos
fontossággal bír! Azt se bánom, ha az
Omnipotentátnál érdeklődsz a feladatról, de
biztos vagyok benne, hogy nem fog
Az Áruló
510
megdicsérni, amiért egy ilyen sürgős ügyben
nem álltál azonnal a rendelkezésemre!
– Úgy vélem, igazad lehet, nagyuram –
mondta némi töprengés után Sthenelus. –
Fejtsd ki, hogy mire van szükséged!
– Külvilági kémeket keresek, tiszttartó.
Veszélyes embereket, a Hamis Császár
ügynökeit. Itt vannak a Gereonon, és az
Anarch számos bátor harcosát meggyilkolták
már. A feladatunk, hogy megtaláljuk őket, s
megakadályozzuk, hogy elérjék a céljukat.
– És mi lenne az?
– Olyasmi, amit majd akkor tudunk meg
bizonyosan, amikor az utolsót is halálra
kínozzuk közülük. Annyi bizonyos, hogy az
előttünk elterülő mocsárban kerestek
menedéket, amit a helyiek Határnak neveznek.
– Á, igen. A Határ. Lápvidék, mely
közelítőleg kilencszázezer
négyzetkilométernyi területet borít, s egyben…
Dan Abnett
511
– Tiszttartó!
– Úgy tudom, a Határt egészen a mai napig
nem térképezték föl. A felmerülő nehézségek
miatt. Mezőgazdasági tevékenységre nem
kifejezetten alkalmas, mint mondjuk a Lectica
síkság, ahol évente átlagosan két egész
kéttized millió tonna gabona…
– Tiszttartó!
– Bár az igazat megvallva mindig is
szerettem volna feltérképezni ezt a helyet. S
miközben feltérképezem, a kémek is
előkerülnek. Ez egészen vérpezsdítő
feladatnak tűnik.
– Én és a harcosaim vigyázunk majd rád,
miközben… felpezsdül a véred.
Sthenelus szürke, meztelen csigára
emlékeztető nyelvével megnyalta a szája
szélét, és lassan bólintott.
Az Áruló
512
– Nem kétlem, Uexkull nagyúr, de szabadjon
megkérdeznem, hogy… miért pont engem
kérettél ide? Én nem vagyok harcos.
– Amikor a Gereon elfoglalásának
tiszteletére rendezett lakomán az
Omnipotentát szót váltott velem,
megemlítette, hogy a képességeidnek, és
különleges eszközeidnek nincs párja. Mert
annak ellenére, hogy te csak mérsz,
osztályozol és feltérképezel, a figyelmedet, és a
gépeid érzékelőit semmi nem kerülheti el. Se
egy letört ág, de még egy meghajolt fűszál
sem. És azt is elmondta nekem, hogy te már
korábban is felkutattál szökevényeket,
Sthenelus mester. A Baldrenen. A Scipio
Focalon. Olyanokat is sikerült meglelned, akik
az eltűnés igazi mesterei voltak, és megtaláltad
a közmondásos tűt a szénakazalban.
Dan Abnett
513
– Tény, hogy mindezt megcselekedtem.
Mindenkinek kell, hogy legyen valami
kedvtelése.
– Egyetértek – biccentett Uexkull. – Azt
mondják, a Határt nem lehet feltérképezni. Én
biztos vagyok benne, hogy te képes vagy rá.
Találd meg nekem az ellenséget, és maga az
Anarch mond majd köszönetet érte neked!
Amíg a szem ellátott, mindenfelé bűzös,
vigasztalhatatlanul szürke sártenger
nyújtózott. A beteg külsejű fák között kénsárga
ködpászmák úsztak, s ott, ahol a fák koronái
épp nem értek össze, s beszüremlett némi fény,
látszott, hogy ez a rovarok birodalma.
Molylepkék, szitakötők, legyek, hártyás és
fedeles szárnyú, olajos feketén csillogó, vagy
éppen szürke vagy halottfehér rovarok és
bogarak nyüzsögtek mindenfelé.
Az Áruló
514
Egy ideje már sárban gázoltak, s most, hogy
behatoltak az örökös félhomály és rothadás
földjére, teljesen eltűnt a lábuk alól a talaj. A
víz büdös volt, s a nagyobb, összefüggő
tócsákban csak úgy nyüzsögtek a rovarlárvák.
Mkoll és Bonin haladtak az élen, s
folyamatosan bottal tapogatták ki maguk előtt
a terepet. Néha három-négy perc után már
irányt kellett változtatniuk, ahogy a
mélységmérő pálca teljesen elmerült a
sártengerben.
A mangrovék kétségbeesetten kapaszkodtak
minden talpalatnyi földbe, s a fák között
békalencse úszott a víz felszínén. Időről időre
gázbuborékokat böfögött föl a mocsár, amik
bűzlöttek, akár a kéthetes záptojás. Olyan volt,
mintha egy elárasztott barlangon vágtak volna
át, ellenben egy barlangban biztosan nem lett
volna ilyen meleg.
Dan Abnett
515
A vízben piócák úszkáltak, és Curth minden
pihenő alkalmával el kellett hogy távolítson
egy párat a katonákról. Úgy tűnt, a piócák
minden szabad bőrfelületet képesek
megtalálni.
A felszín alatt minden mozgott és élt, s a
Szellemek nemegyszer arra kapták föl a
fejüket, hogy valami elsuhant a bokájuk vagy a
lábszáruk mellett.
Varl egy olyan csúf, félig hal, félig angolna
lényt látott, hogy legszívesebben lepuffantotta
volna.
Larkin hirtelen megállt, és lekanyarította
válláról a puskáját.
– Mi az? – szisszent föl Gaunt.
– Mozgás – súgta a mesterlövész.
A ködből egy hosszú, ízeit lábakon járó rovar
bukkant elő, ami akkora volt, mint egy kisebb
kutya. Fogazott csáprágóit úgy tartotta a víz
fölött, mint egy gém a csőrét, hogy azonnal
Az Áruló
516
lecsaphasson bármire, ami elég közel úszik a
felszínhez.
Még legalább három másik követte, de amint
észrevették az embereket, széttárták méteres
szárnyaikat, és hangos zúgással röppentek a
magasba.
– Fethre! – suttogta Larkin, és lassan vállára
vette a puskát. Criidnek ismét meg kellett
állnia, mert úgy érezte, hogy megfullad. A
levegő páratartalma most már szinte
elviselhetetlenül magas volt, s egyik Szellem a
másik után állt meg a fojtogató légszomj miatt.
Mkvenner is vágott magának egy botot, egy
szíjdarabbal a végéhez erősítette a rohamkését,
s azzal vagdosta le a fejük fölött nyújtózkodó,
gyanúsan mozgó indákat.
Azt, hogy mi támadta meg Cirket, senki nem
látta. Az egyik pillanatban még Brostin mellett
állt, a következőben pedig már csak
hullámgyűrűk látszottak a hűlt helyén.
Dan Abnett
517
A Szellemek kétségbeesetten turkáltak a
vizes iszapban, hátha csak megcsúszott, vagy a
légszomj vett rajta erőt, aztán hirtelen ismét a
felszínen volt, néhány méterrel odébb.
Valami elkapta, s újra lehúzta. Gaunt és
Mkvenner, akik a legközelebb voltak hozzá,
megragadták a nő kezeit, és erőnek erejével
tartották a felszínen.
Akármi is volt az, ami megpróbálta a mélybe
rántani, végül feladta a küzdelmet, s lassú,
kígyózó mozgással elúszott a közelükből.
Az őrnagy bal vádlija csupa vér és zúzódás
volt, s egy jókora harapásnyom éktelenkedett
rajta, amiben benne maradt a támadója egyik
foga. Öt centiméter hosszú, vékony, áttetsző
csontdarab volt, akár egy ocsmány szálka.
– Képes lesz így gyalogolni? – kérdezte
Gaunt.
– Igen, uram.
– Sabbatina…
Az Áruló
518
– Jól vagyok, parancsnok. Induljunk! –
mondta dühösen, s megpróbálta lesöpörni a
ruhájába és a hajába tapadt algadarabokat.
– Jobb lenne, ha doktor Curth ellátná a sebét,
és…
– Nem kell! – villant meg a nő szeme
vészjóslón. – És nyugodtan megmondhatja a
kis barátnőjének, hogy megspórolhatja az
álságos együttérzését is! Kötés nélkül is
megleszek!
– Vigyázzon a szájára, őrnagy! Ana Curth
nem a kis barátnőm, hanem…
– Hanem micsoda?
– A csapatom egy értékes tagja.
– Ó, igazán? Hogy oda ne rohanjak! –
mondta a nő gúnyosan, majd leült egy törött
fatörzsre, és egy újabb fogat húzott ki a sebből.
– Én láttam, hogy néz magára, és azt is, hogy
maga hogy bánik vele.
Dan Abnett
519
A nő dühösen kiköpött, és a vért a kezéről a
nadrágjába törölte.
– Most tényleg nincs időnk a maga agybajára
is, őrnagy – keményedtek meg Gaunt vonásai.
– Mennünk kell.
Sikoly harsant, mire Cirk gúnyosan
felhorkant.
– Csak kiálts farkast, és megjelenik! Biztos
valami molylepke támadta meg a kis
barátnőjét.
Gaunt és a Szellemek kibiztosított fegyverrel
a kezükben igyekeztek a sikoly forrása felé,
ügyelve, nehogy a nagy sietségben valami
feneketlen, lápmélyi veremben kössenek ki.
Curth nem akart sikoltani. Tényleg mindent
megpróbált, hogy legyűrje a késztetést, de
amit a fák között tenyésző gombák és óriási
páfránylevelek között látott…
Térdre roskadt, s az sem érdekelte, hogy a
mocskos sárlé egészen a mellkasáig ellepi.
Az Áruló
520
– Mi az?! – kiáltott oda neki Gaunt, s úgy
tartotta a kezében a sorozatvetőt, hogy azonnal
tüzet nyithasson arra, ami bizonyára
megtámadta a nőt.
– Ott… – mutatott előre Curth reszketve. –
Láttam? – Mit?
– Egy… m… molyt.
Gaunt eltette a fegyvert, és nagyot fújt.
Legszívesebben megrázta, és ráüvöltött volna
a nőre, hátha attól magához tér.
– A Császár szerelmére, Curth, mondtam
már magának, hogy…
– Nem érti? Ez óriási nagy volt! Akkora
mint… mint egy ember!
– Ne… – nyögött föl Gaunt, de ismét
előhúzta a pisztolyát.
– Ott… a fák között láttam. Ott guggolt, és
engem nézett! A szemei…
– Keljen föl, doktornő! Beltayn! Segítsen neki,
és kísérje hátra!
Dan Abnett
521
– Jöjjön, doktornő! – lépett közelebb a
felderítő, és a nő karját a nyakába vette.
Gaunt tett egy lépést előre, aztán még egyet.
Igen… ott. Mintha valóban lenne valami a
fák között. Valami nagy és szürke, ami
beleolvadt a ködbe. A következő pillanatban
Bonin jelent meg mellette, karabéllyal a
kezében.
– Mit láthatott? – kérdezte halkan.
– Ott… nézze csak! Mintha tényleg lenne ott
valami.
Hirtelen mindketten elhallgattak, ahogy egy
magas, hátborzongató alak emelkedett ki a
szürke félhomályból. Osztott szemei voltak, és
hatalmas, szürke szárnyai, amik a vállára
borultak.
Egy gigantikus molylepke.
Egy molyember – aki egy perzselőt fogott
rájuk.
Az Áruló
522
– Fethre! – nyögte Bonin. – Azt hiszem
megtaláltuk a szakadárokat.
– Szerintem meg – motyogta néhány
lépésnyire tőlük Landerson – inkább ők
találtak meg minket.
Dan Abnett
523
TIZENKILENC
– Senki nem tesz gyors, elhamarkodott
mozdulatot! – sziszegte Gaunt.
– Letegyük a fegyvert? – kérdezte Bonin
halkan.
– Nem. De senki ne célozzon rá!
– Mi a faszt csinálunk?! – kérdezte Rawne
dühtől rekedt hangon. – Megadjuk magunkat
egy… egyetlen moly-izének?! Hát nem!
Baromira nem! Én…
Az Áruló
524
– Pofa be, őrnagy! – vicsorodott el Gaunt. –
Ha kussolna, hallaná, hogy itt neszeznek
körülöttünk. Bekerítettek minket!
Rawne lassan oldalra fordította a fejét, és
valóban… a léggyökerek mögött, a fák
takarásában… mindenfelé szürke árnyak
mozogtak.
– Picsába! – köpött ki, de nem nyúlt a
fegyveréért. Gaunt is elrakta a sorozatvetőjét,
és lassan mindkét kezét felemelte, nyitott
tenyérrel kifelé, hogy az idegen láthassa, nincs
nála fegyver. A molylény közelebb lépett, de
nem eresztette le a perzselőt.
– Pax Imperialis! – mondta Gaunt lassan,
tagoltan. – Békével jöttünk, és nem akarunk
harcolni veletek.
A molyember még szorosabban markolta a
fegyvert, s mondott valamit, amiből Gaunt egy
szót sem értett.
– Nem vagyunk ellenségek!
Dan Abnett
525
A komisszár ezredes figyelmét nem kerülte
el Landerson pillantása, és magában igazat
adott az ellenállónak. Amit mondott, az nem
volt teljesen igaz, de ez most csak
részletkérdés volt. Ezek a lények – a
szakadárok, ha ugyan azok voltak –
gyorsabbak és ügyesebbek voltak, mint az
Ellenség bármelyik alakulata, amivel a
Gereonon találkoztak, s ebből a kelepcéből
most csak az ügyesen forgatott szavak
húzhatták ki őket. Ha most megpróbálnának
fegyverrel a kézben kitörni, azzal csupán két
dolgot érnének el: a küldetésüket kudarcra
ítélnék, magukat pedig megöletnék.
– Pax Imperialis! – ismételte meg Gaunt. –
Nem vagyunk ellenségek! Az én nevem Gaunt.
Megütögette a saját mellkasát, és újfent
elismételte a nevét.
– Gaunt.
Az Áruló
526
A humanoid egy centivel sem eresztette
lejjebb a fegyvert, de ismét megszólalt, s
ezúttal valamivel érthetőbb volt, amit
mondott.
– Hhaunt.
– Gaunt. Ibram Gaunt.
– Kh-haunt.
Nyálkás torokhang volt, de minden kétséget
kizáróan egy értelmes lény hangja.
– Azt beszélik – motyogta Landerson –, hogy
az Alvajárók az Ősi Nyelvet beszélik. Az
ógótot. Vagy legalábbis annak valamilyen
változatát.
A Birodalom hivatalos nyelve az alsógót,
vagy annak helyi variánsa volt. Az archaikus
felsőgótot az Egyház és az Inkvizíció
használta, formális feljegyzésekhez,
adománylevelekhez, és fogadalomtételekhez.
Mindkét nyelvjárás az ősi protogótból
Dan Abnett
527
származott, melyet az emberiség a terjeszkedés
és kolonizáció korában használt.
Mint minden művelt embertől, Gaunttól is
elvárták, hogy a tanulmányai során
foglalkozzon az ógót nyelvvel. Az Ignatius
Cardinalon, a scholam progeniumban
Bonifáciusz Nagymester szinte perverz
gyönyörűséget lelt abban, hogy a tanítványai
ilyetén képességeit tesztelje. Olyan ősi
szövegeket kellett fordítaniuk, mint az
Űrvándor, és a Sas Álma, melyek több mint
huszonöt évezreddel korábban íródtak, s a
nyelvezetük csak igen messziről emlékeztetett
arra, amit a modern kor embere használt.
Mennyi év telt el azóta! S mennyi minden
történt, ami kiszoríthatta a komisszár ezredes
emlékeiből az ifjúkori leckéket!
Gondolkodj! Csak emlékszel valamire!
Az Áruló
528
– Vogymuk Gaunt – kezdte akadozva. –
Vogymuk Gaunt, s valék az Tanithnak
vilagarul.
– Mi a fasz van? – húzta föl a szemöldökét
Bonin értetlenül. Gaunt érezte, hogy izzadság
csorog a hátán, s szinte látta maga előtt a vén
Bonifáciusz mestert, ahogy a dohos boltívek
alatt kuksoló diákok padjai közt járkál. Gaunt
Vaynom Blenner mellett ült, aki mindig
bandzsa eldákat rajzolt a palatáblájára.
– Ne nézd a grammatikai táblázatot, Gaunt
tanítvány! – parancsolt rá a vén mester, és úgy
emelte föl a mutatóujját, mint egy csatába
induló lovag a lándzsáját. – Hadd halljam,
hogy ragozod a létigét! Vogymuk, vagyok…
rajta, folytasd! Blenner? Mit rajzoltál, fiam?
Mutasd csak meg az osztálynak!
– Item! – futott neki újra Gaunt. – Vogymuk
Gaunt, az Tanith neki hozoá. Vagyol?
Dan Abnett
529
– Vogymuk Cynulff- válaszolt nyálkás
torokhangon a moly-ember. – Az Geryun neki
hozoá.
– Ürvend en szüvem, es ürvend mindenik
feleinek, Cynulff! Gaunt egy újabb lépést tett
előre, s az sem érdekelte, hogy combközépig
süpped a sárba.
– Ürvend en szüvem, es mindenik feleinek,
Cynulff! – ismételte nagy elánnal.
A szakadár végre leengedte a perzselőt, és ő
maga is tett egy lépést előre. Gaunt hallotta,
ahogy Curth felnyög rémületében.
Kiderült, hogy a szakadár nem valami torz,
molyember hibrid, hanem alapjában véve
ember, de ettől semmivel sem tűnt kevésbé
félelmetesnek. Jó egy fejjel volt magasabb
Gaunt-nál, s egy fél fejjel a néhai Corbecnél
vagy Braggnál is magasabb lehetett – a Császár
nyugosztalja mindkettejüket.
Az Áruló
530
Magas volt és ösztövér, s látszott rajta az
éhezés. Az pedig, amit először összetett
szemnek és szárnyaknak néztek, csak rongyos
köpeny és csillogó pikkelyekből
összeeszkábált fejdísz volt. Az egész testét, és a
kopaszra borotvált fejét is nyálkás, szürke
sárréteg borította. Hosszú, vékony bajsza
lelógott az álla alá, azt a benyomást keltve,
mintha egy rovar csáprágói lennének.
S az is kiderült, hogy nem egy zsákmányolt
perzselőt szorongat a kezében, hanem egy
ősrégi vadászpuskát, ami majdnem olyan
hosszú volt, mint amilyen magasra a férfi nőtt.
Lassan átvette a puskát az egyik kezébe, míg a
másikat Gaunt felé nyújtotta, tenyérrel kifelé.
– Vogymuk Cynulff, Geryun vilagabul, az
Semhulban. Ürvend en szüvem Kh-haunt es
the weruid latasatul!
Gaunt úgy érezte, hogy szétpattan az agya,
ahogy megpróbált egy épkézláb mondatot
Dan Abnett
531
összeeszkábálni az ősi dialektusban, s úgy
érezte, régi tanárának igaza volt. Az adott
pillanatban a szükséges tudás hiánya
ugyanolyan biztosan öl, mint bármelyik
fegyver.
A szakadár egy hosszú pillanatig kivárt,
aztán lassan leengedte az üdvözlésül
előrenyújtott kezét.
Ezt most elcsesztem – szorította össze a
fogait Gaunt, amikor valaki váratlanul
megszólalt mögötte.
– Item! Én urodu Cynulff, az Semhulbul,
ürvend en jun-hom the szüned latasatul, es
künyüem arad the kegyügyetül!
Mkvenner – tenyérrel előrenyújtott jobbal,
baljában a heggyel lefelé fordított szigonnyal –
lépett Gaunt mellé. A szakadár ünnepélyesen
bólintott a magas, szikár felderítő felé.
– Ven? – nézett rá értetlenül Gaunt, de a
tanithi csak a fejét rázta.
Az Áruló
532
– Egy pillanat, uram! – mondta, aztán ismét a
szakadár felé fordult. – Türven es ézes urum
maraggun fioink ürüme! Tuled ualnum, es
menék en utu.
A szakadár egy hosszú percig a tanithi
rohamkését nézegette, aztán kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Tuled ualnum az milosztban?
– Vogymuk igoz es byuntelen – biccentett
Mkvenner.
A szakadár leeresztette a fegyvert, s az
iszapos tócsákon átgázolva Mkvenner elé
lépett. Érdeklődve vizsgálta a tanithi
rohamkését, s a felderítő szemrebbenés nélkül
engedte neki, hogy elvegye tőle a rögtönzött
szigonyt. Aztán olyan gyors szóváltás
következett, amit Gaunt is képtelen volt
követni.
Dan Abnett
533
– Nem tetszik ez nekem! – súgta oda Bonin
Gauntnak. – Most meg miről tárgyalnak ezek
ketten?
– Éppen azt próbálja kialkudni, hogy ne
lőjenek halomra minket – mordult fel a
komisszár ezredes. – Úgyhogy várunk, és
hagyjuk, hogy megpróbáljon kihúzni minket a
szarból!
Ennek ellenére Rawne és Brostin már azon a
határon voltak, hogy fegyvert rántanak, és
kiverekszik magukat a kutyaszorítóból. Cirk
nemkülönben. A többiek egyszerűen csak
pokolian idegesek voltak.
Kivéve Feygort. A tanithi egyszerűen leült az
egyik fa mellé, s az sem érdekelte, hogy
derékig merül a sárba. Csak ült, és üres,
kifejezéstelen szemekkel bámult a világba.
– Ven! – szólt oda a felderítőnek Gaunt, és
Feygor felé bökött.
Az Áruló
534
A felderítő ismét váltott néhány szót a
szakadárok vezérével, aki kimérten bólintott.
– A doktornő odamehet, és megnézheti.
Curth, és az orvosi táskát cipelő Beltayn
átgázoltak a sártengeren, és a doktornő
nekiállt megvizsgálni Feygort.
Mkvenner egy kivehetetlenül gyors mondat
után Gaunt-hoz fordult: – Mutassák meg a
tőreiket! Gyorsan!
A Szellemek pillanatok alatt előhúzták az
ezüsttel futtatott rohamkéseiket, és a
Cynulffnak nevezett vezér elégedetten
bólintott.
– Most már eltehetik! – fordult vissza
hozzájuk Mkvenner, és visszament Gaunt
mellé. – Beleegyezett abba, hogy maga és az ő
vezére tárgyaljanak. Úgy tűnik, az ezüst
látványa lenyűgözte őket.
– És ez a tárgyalás mennyire biztonságos?
Dan Abnett
535
– Egyáltalán nem az, uram – komorodott el
Mkvenner arca. – Elég egy rossz mozdulat, egy
nem megfelelő szó, és azonnal végeznek
velünk. És az is lehet, hogy éppen most
sétálunk bele a csapdába, de… tartok tőle,
hogy nem sok választásunk maradt.
Gaunt lassan, kelletlenül rábólintott, mire
Cynulff jelzett, s a lápból közel negyven
szakadár bukkant elő. Egytől egyig magasak,
szikárak, és félelmetesek voltak. Mindegyikük
hátára a molylepkeszárnyra emlékeztető
köpeny borult, a kezükben vadászpuskák, és
fura, számszeríjhoz hasonlatos fegyverek.
– Jövend! – intett a Szellemek felé Cynulff.
– Azt akarja, hogy menjünk velük – mondta
Mkvenner.
– Ezt speciel én is értettem – biccentett
Gaunt.
Az Áruló
536
A pheguth egyetlen zokszó nélkül ment a
következő transzkódolásra, de amikor
Desolane közölte vele aznap délután, hogy
pihenés helyett Mabbon etogaurt kell
felkeresnie, megtagadta az együttműködést.
– Ez nem képezi vita tárgyát, pheguth –
mondta csöndesen az életőrző.
– Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy a fejem
bármelyik pillanatban szétrobbanhat –
tiltakozott a férfi, aki az orrvérzését próbálta
épp elállítani egy fehér gyolcsdarabbal, amit
Desolane hozott neki. – Természetesen
szeretnék együttműködni, de a transzkódolás
lassan minden erőmet elszívja. Te pedig arra
kényszerítesz, hogy olyan találkozókon
jelenjek meg, amik alig jobbak a vallatásnál, és
olyanokkal beszéljek, akik söpredéknek
tartanak! Talán most már rám férne egy kis
pihenés is!
Dan Abnett
537
– Rád férne egy kis pihenés? – ismételte meg
Desolane a szavakat, mint aki nem biztos
benne, hogy jól hall.
A pheguth bólintott.
Tudta, hogy veszélyes játékot űz. Annak
ellenére, hogy most volt némi befolyása az
életőrzőre, Desolane még mindig a
legveszélyesebb teremtmény volt, akivel
valaha is találkozott. Szerette volna kipróbálni
az újonnan nyert befolyását, de tisztában volt
vele, hogy nem mehet túl messzire.
– Őszintén, mi hasznuk van belőle, ha olyan
fáradt vagyok, hogy beszélni is alig bírok?!
Már így is fogytán az erőm, és biztos vagyok
benne, hogy a transzkódolás is azért tart
mindig ilyen sokáig, mert kimerült vagyok.
– Nem tartom kizártnak – mondta Desolane
óvatosan.
– Talán nem próbáltam meg minden
lehetséges módon a segítségetekre lenni?
Az Áruló
538
– De igen, pheguth.
– És a magasabb összefüggésekről sem
szabad megfeledkeznünk! Tudom, hogy
potenciálisan mennyit érek az Anarch-nak, és
higgy nekem, már én is türelmetlenül várom a
napot, amikor a segítségemet és szolgálataimat
ajánlhatom föl neki. De ha közben meghalok,
akkor mindebből semmi sem lesz.
A pheguth szándékosan nem hozta szóba a
lassan gyógyuló sebeit, vagy azt, hogy a
gyilkosok milyen közel jutottak hozzá, s hogy
ez mennyiben volt Desolane hibája. Az
életőrző azonban nem volt ostoba, és értette a
rejtett üzenetet.
Tartozol nekem! Tartozol, mert hibáztál, és
én ennek ellenére sem büntettelek meg téged!
Ne hajszolj fölöslegesen!
Desolane egy darabig csöndben tűnődött,
aztán biccentett.
Dan Abnett
539
– Meglátom, mit tehetek – mondta színtelen
hangon, azzal távozott.
Ezen a délutánon a pheguth végre kedvére
falatozhatott és pihenhetett. Fájt a feje, sajgott
minden csontja, a sebei is lassan gyógyultak,
ennek ellenére hónapok óta nem érezte magát
ilyen jól. Végre volt ideje és módja tiszta fejjel,
nyugodtan gondolkodni.
Úgy tűnt, végre sikerül áttörni a béklyókat,
amiket a birodalmi Komisszariátus pszi-
használói helyeztek el az elméjén. Tisztában
volt vele, hogy a legtöbb emlékéhez még
mindig nem férhet hozzá, de csak most kezdett
rádöbbenni, hogy az elmezár nem csupán az
emlékeit, hanem a személyisége javát is
homályba borította.
Az Áruló
540
Ez volt az, ami lassan elkezdett átszivárogni
az elmezár repedésein, s minden egyes nappal
több és több tért vissza régi önmagából.
Ismét úgy érezte, olyan ember ő, aki joggal
áll mások felett.
Vezér.
Tábornok.
Kezdett emlékezni rá, milyen is az, amikor
tisztelik és félik. Emlékezett a hatalomra.
S lassan az emlékek is kezdtek visszatérni.
Valaha – évekkel ezelőtt – fontos ember volt.
A Birodalom tábornoka, akinek egyetlen
szavára seregek indultak csatába.
Aztán az a nyomorult, felkapaszkodott senki
mindent elvett tőle, és ebbe a kétségbeejtő
helyzetbe taszította. Az ő neve volt az
egyetlen, amit még az elmezár se volt képes
elfeledtetni vele.
Ibram Gaunt.
Dan Abnett
541
A pheguth töprengve kortyolt a teájába. Úgy
tűnt, a sors ismét neki kedvez. Újra lesz
hatalma, és megint seregek fognak a
parancsára mozdulni. Talán némileg másfajta
seregek, de a hatalom az akkor is hatalom.
Desolane most már neki engedelmeskedik,
és Mabbon etogaur is jó eséllyel a
szövetségese. S most, amikor már olybá tűnt,
hogy a szerencsecsillaga leáldozóban van,
ismét nyeregbe került.
Az életőrzője nem sokkal alkonyat előtt tért
vissza.
– Közöltem az etogaurral, hogy
gyengélkedsz, mire ő ragaszkodott hozzá,
hogy személyesen látogasson meg.
– Ez nagyon kedves tőle, de most azt hiszem,
mégis inkább alszom. Kérlek, add át az
etogaurnak a bocsánatkérésem, hogy nem
találkozhattam vele! Hozzád hasonlóan ő is
Az Áruló
542
tisztában van vele, milyen fontos a Hatalmas
Sek számára az egészségem.
Desolane közelebb lépett, s patás lábai
vészjóslóan koppantak a kő járólapokon.
– Vannak szavak, melyeket nem vehetsz a
pogány szádra, pheguth, s ezek közül az első
és legfontosabb az Anarch neve, kinek szava
minden más szót kiolt.
A fogoly azonnal felült az ágyon. Úgy tűnt,
ez volt az a pont, ameddig elmehetett, s
próbára tehette az életőrzője türelmét és
engedelmességét.
– Végtelenül sajnálom! – mondta azonnal. –
Kérlek, kísérd be az etogaurt!
– Úgy lesz. Természetesen közlöm vele, hogy
még mindig gyengélkedsz, ezért fogja rövidre
a látogatását.
Néhány pillanat múlva Mabbon etogaur
lépett be a helyiségbe. Szertartásosan kezet
Dan Abnett
543
rázott a fogollyal, majd leült arra a székre, amit
az egyik ajtónálló hozott be a szobába.
– Az életőrződ említette, hogy nem érzed jól
magad, uram – kezdte, miközben hosszú
bőrkabátja szárnyait igazgatta.
– Puszta kimerültségről van szó, de hálás
vagyok az aggodalmadért, etogaur. Azt pedig,
hogy nem tudtam elmenni a délutáni
találkozónkra, roppant sajnálom. Valami
fontosról maradtam le?
– Tulajdonképpen várhat még – vont vállat
Mabbon. – Felállítottam az első
gyakorlószázadot, és szerettem volna, ha részt
tudsz venni a tiszteletedre rendezett
díszszemlén.
– A gyakorlószázad alatt Sek Fiait érted?
– Az Anarch, kinek szava minden más szót
kiolt, azzal bízott meg, hogy az első regimentet
itt, a Gereonon állítsam fel, s képezzem ki. A
táboruk innen körülbelül harminc kilométerre
Az Áruló
544
van. Egyébiránt a kiképzés kiválóan halad, s a
katonák égnek a vágytól, hogy előtted is
bizonyíthassák a rátermettségüket.
– Örömmel állok a rendelkezésedre.
Az etogaur egy adattáblát húzott elő a
kabátja belső zsebéből, és átnyújtotta a
pheguthnak. A férfi alaposan áttanulmányozta
a nagyfelbontású képeket, melyek egy közel
háromszáz fős alakulatot mutattak. A katonák
– nagydarab, kopaszra borotvált férfiak, egytől
egyig – zárt alakzatban gyakorlatoztak, s
gennysárga egyenruhájukon látszott, hogy a
Birodalmi Gárda uniformisainak mintájára
készült.
– Kiváló emberanyagnak látszanak, etogaur.
– Azok is. Én magam válogattam ki őket. Az
adattáblán újabb képek jelentek meg.
– Amikor kiderült, hogy kénytelenek leszünk
elhalasztani a díszszemlét, úgy döntöttem,
hogy terepgyakorlatra viszem őket. Fegyvert
Dan Abnett
545
kaptak és parancsot, s amint a képek is
mutatják, kiválóan teljesítették a feladatot.
A pheguth keze remegni kezdett, ahogy
végignézte a felvételeket.
– Mi… milyen parancsot adtál nekik,
etogaur?
– Az ellenség taktikai bekerítését és
megsemmisítését gyakoroltuk. A táborunktól
tizenöt kilométerre található települést,
Nahrent választottam ki erre a célra.
Ezerhatszáz fős lakosság, és közismert, hogy
az ellenállókkal szimpatizáltak.
– És Sek Fiai…
– Megsemmisítették a helyet és a lakosságot
is – bólintott elégedetten Mabbon. – Amikor az
ellenállók rájöttek, hogy mit tervezünk,
megpróbálták feltartóztatni a katonáinkat,
hogy magukra vonják a sereg figyelmét és
tűzerejét. Felteszem, úgy gondolták, ha
Az Áruló
546
megsemmisítjük az ellenállás helyi fészkét,
akkor megkíméljük a civil lakosságot.
– De nem így volt – suttogta a pheguth.
– Ostoba taktikát választottak – csóválta meg
a fejét az etogaur. – Okosabban tették volna, ha
elmenekülnek, s máshol kezdik újra a
szervezkedést.
– Mindenkit megöltek.
– Így van. Ötvenkilenc ellenállót és
szimpatizánst. S közben mi egyetlen embert
sem veszítettünk.
– Nem… úgy értein, hogy mindenkit
megöltek.
– Igen, uram. Az egész lakosságot bűnösnek
találtuk lázadók bújtatásában és segítésében, s
mindenkit megsemmisítettünk. Sek Fiai igazán
remek munkát végeztek, nem igaz?
A pheguth egy pillanatra émelyegve hunyta
le a szemét, aztán visszaadta az adattáblát az
etogaurnak, és kényszeredetten elmosolyodott.
Dan Abnett
547
– Valóban. Kiváló munkát végeztek.
– Köszönöm, uram! Az embereim igazán
boldogok lesznek, amikor elmondom nekik,
hogy elégedett voltál a teljesítményükkel.
– Ezerhatszáz lakos?
– Pontosan. Több mint ötszörös túlerő. Az
Anarch tiszteletére emelt halotti máglyák még
mindig égnek.
– Kinek szava minden más szót kiolt…
– Így van. Pheguth! Minden rendben?
– Csak… csak egy kicsit megszédültem. A
fáradtság… De ez valóban lenyűgöző
teljesítmény volt az embereidtől, etogaur.
Nagyon kegyetlen.
A férfi igyekezett minél elégedettebb arcot
vágni.
– Le vagyok nyűgözve!
– Pompás! – mosolyodott el Mabbon. –
Holnapután újabb terepgyakorlatra viszem
őket, egy Furghes nevű kisvárosba. Négyezer
Az Áruló
548
lakosú. Lássuk, hogyan szerepelnek több mint
tízszeres túlerővel szemben!
– Pazar! – suttogta a pheguth színtelen
hangon. Mabbon etogaur felállt, és udVarlasan
biccentett a fogolynak.
– Köszönöm, hogy mégis tudtál némi időt
szakítani rám, uram! Tudom, hogy fáradt
vagy, de… tudomást szereztem róla, hogy
megtámadtak, és tudni szerettem volna, hogy
szolgál az egészséged.
– A sebeim már szépen gyógyulnak.
Az etogaur búcsúzóul ismét kezet nyújtott
neki, s már épp indult volna, amikor a
pheguth megállította.
– Mabbon!
– Igen, uram?
– Az életőrzőm említette, hogy a támadóim
nem a Birodalom ügynökei voltak. Hogy
lehetséges ez?
– Sajnos nem áll módomban fel…
Dan Abnett
549
– Tudnom kell, Mabbon.
A tagbaszakadt katonatiszt lassan visszaült a
székre, s egy percig hallgatott, mint aki azon
tűnődik, vajon mit és mennyit mondhat el a
pheguthnak.
– A merénylők a Megszálló Erők katonái
voltak. Olyanok, akik hűségesebbek az
Archonhoz, mint a hadvezéréhez, a Hatalmas
Sekhez. Az ő szemükben te egy eretnek
förtelem vagy, akivel azonnal végezni kellene,
nem pedig életben tartani, és tanulmányozni.
Ők még mindig birodalmi tábornoknak
tekintenek, s mint ilyet, ellenségnek, akit
likvidálni kell.
– Magam mögött hagytam az Emberiség
Birodalmát, s árulóvá lettem – mondta
kíméletlen őszinteséggel a pheguth.
– Tudom, uram, de sokan úgy tartják, hogy a
vér nem válik vízzé. Félnek tőle, hogy a
tudásodat nem az Archonnak, hanem a
Az Áruló
550
Hatalmas Seknek ajánlod majd föl. Másoknak
pedig egyszerűen nem fér a fejükbe, hogyan
lehetséges az, hogy valakit, aki azzal csinált
karriert, hogy ellenünk harcolt, most a
keblünkre ölelünk, és még éppen mi
védelmezzük.
– De te… te megérted, Mabbon. Ugye?
– Igen, uram – bólintott az etogaur. –
Megértem, mert magam is áruló vagyok.
Az Alvajárók tábora közel egy hektáron
terült el a mocsár mélyén, de az épületek java
nem a földön állt. A tisztáson álló hatalmas,
ősöreg mangrovefák ágai között függőhidak
feszültek, akár a ködóceánból kiemelkedő
szigetek. A többségük legalább két méterrel
volt a víz színe felett, s ezeket olyan kábelek
tartották, amik szakítószilárdságban a
sodronykötéllel vetekedtek.
Dan Abnett
551
Az alacsonyabban fekvő platformokat létrák,
a magasabban kifeszítetteket kötélhágcsók
kötötték össze. S ezek között a hidak és
platformok között, a fák ágai közé ékelve
magas, csúcsos tetejű, piszkosfehér házak
álltak, amik kiválóan beleolvadtak a
környezetbe.
A fákra aggatott, patinás bronzlámpások
fényét a sötét vízfelület is visszatükrözte, s ez
az egész helyet hátborzongató derengéssel
vonta be.
Brostin mélyet szippantott a levegőből, aztán
elégedetten elvigyorodott.
– Prométeum… – dörmögte.
A mellette haladó szakadár intett, hogy
maradjon csendben, mire a nagydarab tanithi
vállat vont, és megtartotta magának a
véleményét.
Három órába telt, mire elérték a tábort, s az
utat teljes csöndben tették meg. Gaunt nagyon
Az Áruló
552
szeretett volna legalább egy pár szót váltani
Mkvennerrel, de Cynulff egyértelművé tette,
hogy nem tűr semmiféle beszédet.
Az mindannyiuk számára világos volt, hogy
közel négyszeres túlerővel kellene
szembenézniük, méghozzá idegen terepen, ha
a szakadárok mégis úgy gondolnák, hogy az
idegenek az ellenségeik. Ugyan nem vették el
tőlük a fegyvereiket, de így is egyértelmű volt,
hogy ki parancsol kinek, és Gaunt abban sem
kételkedett, hogy ha harcra kerülne a sor, a
szakadárok primitív fegyverei legalább olyan
halálosak lennének, mint a lézerkarabélyok.
Beltayn és Varl két oldalról támogatták
Feygort, aki láztól csillogó szemmel, az ájulás
határán egyensúlyozva tántorgott. Cirk is
erősen sántított, és sötét pillantásokkal
méregette Gauntot, mintha minden
problémájukról a komisszár ezredes tehetett
volna.
Dan Abnett
553
Gaunt igyekezett tudomást sem venni róla,
ami viszonylag könnyen ment, mivel a bőre –
ami a drótfarkasokkal vívott összecsapás során
megpörkölődött – egyre jobban fájt, s úgy tűnt,
a helyi bogarakat is vonzza a szaga. Az sem
vigasztalta, hogy valószínűleg Rawne és
Mkvenner is ugyanígy szenved.
Vajon mi vár még rájuk? A küldetés, amibe
belevágtak, a kezdet kezdetén sem tűnt
könnyűnek, de egy darabig legalább úgy
látszott, hogy tartanak valamerre. Most
azonban mintha minden múló pillanattal
egyre távolabb és távolabb kerültek volna a
céltól.
Miközben a Gereon felé hajóztak, Gaunt
sokat töprengett azon, vajon mit is tartogat a
jövő számukra itt, de ez a szürreális,
lázálomba illő mocsár nem szerepelt az
elképzelései között.
Az Áruló
554
A fejük fölötti függőhidakról Alvajárók
százai figyelték némán, ahogy bevonulnak a
faluba – magas, sovány férfiak, nők és
gyerekek, mind szürke és sárszínű ruhákban.
Cynulff vezetésével megmászták a legalsó
futóhidak egyikét, ahol egy masszív faláda állt.
– Az dyiluk maraggun! – intett a láda felé, és
felnyitotta a tetejét.
– Azt akarja, hogy hagyjuk itt a ládában a
fegyvereinket – mondta komoran Mkvenner.
– Ez parancs? – kérdezte Gaunt, s a felderítő
azonnal lefordította a kérdést Cynulffnak.
– Azt mondja, hogy ez a törvény. A
vendégek nem hozhatnak magukkal fegyvert a
táborba. Cynulff a szavát adta, hogy itt
biztonságban lesz a holmink. A
rohamkéseinket magunknál tarthatjuk, és
szemmel láthatóan a kard sem zavarja,
parancsnok.
Dan Abnett
555
– Gyerünk! – intett Gaunt a Szellemeknek. –
Hallották, mit mond a törvény!
A lézerkarabélyok, pisztolyok, és Brostin
géppuskája mind a ládába kerültek, majd
végezetül Larkin imádott lézerpuskája is. A
mesterlövész megcsókolta a fegyverét, mielőtt
a többi mellé tette volna.
Cynulff lezárta a ládát, majd intett, hogy
kövessék.
Egy jóval tágasabb platformra vezette őket,
ahonnan egy masszív kötélhágcsó vezetett
fölfelé.
– Azt akarja, hogy odafönt várakozzunk, míg
ő a vezérével tárgyal – mondta Mkvenner.
Egyik birodalmi a másik után mászott föl,
bár Feygort felcipelni felért egy cirkuszi
mutatvánnyal. Odafönt egyszerűen lefeküdt, s
szinte azonnal el is aludt.
A többi katona igyekezett száraz ülőhelyet
keresni, s nem sokat mozogni a recsegő
Az Áruló
556
alkotmányon, ami enyhén ingott a súlyuk
alatt.
Gaunt a platform széléhez kúszott, és onnan
nézett le a táborra.
A harcosok, akik idáig kísérték őket, most a
csúcsos épületek felé tartottak, ami a központi
téren állt. Egyetlen őrt sem hagytak a
Szellemek mellett, de a komisszár ezredes
biztos volt benne, hogy figyelik őket, és innen
amúgy sem lett volna hová menniük.
– Hát ez elég… cinkes helyzet – kuporodott
Gaunt mellé Mkoll.
– Lehetne rosszabb is, őrmester.
– Meg is halhattuk volna – biccentett Mkoll
nagy komolyan, aztán mindketten
elvigyorodtak.
Egy darabig szótlanul figyelték a tábori
életet, s mindketten a saját gondolataikkal
voltak elfoglalva.
Dan Abnett
557
– Ha kell, ki tudok innen surranni – mondta
halkan a felderítők őrmestere. – Az a fa elég
közel van ehhez a szinthez. Ott lemászhatnék,
és körbenézhetnék. Akár a fegyvereket is
visszaszerezhetném.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – A csuda
se tudja, de… van egy olyan érzésem, hogy
ezzel itt most csak próbára akarnak tenni
minket. És ha méltónak bizonyulunk a
bizalmukra, lehet, hogy még segítenek is
nekünk.
– Nekem nem úgy tűnik, hogy ezek olyan
segítőkész fajták lennének, uram – ingatta a
fejét az őrmester.
– Akkor milyennek tűnnek?
– Vérszomjas gyilkosoknak, akik valamiért
még éppen nem öltek meg minket.
– Hm… egyet gondolunk, őrmester. De ne
írjuk még le őket. Úgy gondolom, ha meg
akartak volna ölni minket, akkor már
Az Áruló
558
megtették volna. Olyan gyorsan és csöndben,
hogy észre se veszzük. Valószínű, hogy…
érdekeljük őket. Kíváncsiak. Erről jut
eszembe… szóljon Mkvennernek, hogy
beszélni akarok vele! A szikár felderítő Mkoll
jelére odaballagott.
– Uram?
– Van egy olyan érzésem, Ven, hogy csupán
azért élünk még, mert maga szerfölött jól
beszéli az ógót nyelvet.
Mkvenner szótlanul megvonta a vállát.
– Ezt egy vállrándítással nem intézi el,
katona.
– Ez személyes dolog, uram. Magánügy. Az
ilyen dolgokról jobb szeretnék nem beszélni.
– Én is jobb szeretném, ha nem kellene
ilyesmiről faggatnom, de mégis megteszem.
Jelen helyzetben nagyon sok múlhat minden
információmorzsán.
Mkvenner nagyot nyelt, de nem válaszolt.
Dan Abnett
559
– Megyek, megnézem, hogy van Feygor –
tápászkodott föl Mkoll, és gyorsan
hallótávolságon kívülre húzódott.
– Nos – mosolyodott el Gaunt úgy nézem,
még az őrmester sem tudja a legjobb felderítője
titkait.
– Csak néhányat. Persze ez is több, mint amit
bárki elmondhat a seregben.
– Maga beszéli az ősi nyelvet, Ven.
– Igen, uram. Még gyerekkoromban
tanultam, a Tanithon.
– Én is gyerekkoromban tanultam, az
Ignatius Cardinalon, de mégsem beszélem
ilyen folyékonyan – csóválta meg a fejét
Gaunt. – Magának ez a második anyanyelve.
– Meglehet.
A komisszár ezredes levette a sapkáját, és
beletúrt ritkás, hosszú szálú hajába.
– Akkor most azt játsszuk, hogy mindent
harapófogóval kell kihúzni magából, Ven?
Az Áruló
560
Mert annyi időnk nincs. A Császár áldja meg,
beszéljen hát! Van ennek valami köze a
Nalsheen harcosokhoz?
– Igen, uram – mondta Mkvenner, némileg
meglepetten. – Kinek járt el a szája?
– Magáról az Alapítás óta pletykálnak, Ven.
Mindenki hallotta már a szóbeszédet, és aki
látta magát harcolni, az nem is kételkedik
benne, hogy mindaz, amit hallott, igaz. Nincs
még egy ember a seregben, aki olyan kiváló
lenne közelharcban, mint maga. Csak az a
bökkenő, hogy amennyire én tudom, a
Nalsheen harcosok már a Tanithon is
évszázadok óta csupán legendának
számítottak, nem többnek. Az Alapítás előtt
magam is tanulmányoztam a Tanith
történelmét, és azt olvastam, hogy ez a harcos
szerzetesekből álló rend döntötte meg az
utolsó feudális zsarnok dinasztiát. Persze van,
Dan Abnett
561
aki szerint soha nem is léteztek. Maga mit
gondol?
Mkvenner lassan letelepedett Gaunt mellé,
lelógatta a lábát a mélybe, s nem nézett a
parancsnokára, amikor ismét megszólalt: – A
Nalsheenek léteztek, uram. Egészen addig a
napig, amikor a Tanith megsemmisült. Az ősi
szokások szerint éltek az erdők mélyén, ahol
senki nem találhatott rájuk, s nemzedékről
nemzedékre örökítették az ősi harcművészet
fogásait. Már csak nagyon kevesen maradtak,
de tovább ápolták a régi hagyományokat.
Kötötte őket az eskü, mely szerint, ha ismét
felütné a fejét a zsarnokság, újfent
megvédelmezik a Tanithot. Az én családom
pedig emberemlékezet óta Nalsheen volt.
Gaunt bólintott, de nem szólt közbe. Hagyta,
hogy Mkvenner magától folytassa.
– Három- vagy négyéves lehettem, amikor
elkezdődött a kiképzésem. Az apám elvitt az
Az Áruló
562
erdő mélyén élő öreg tanítóhoz, akitől mindazt
megtanultam, amit ma tudok. Az ősi
szokásokat, a harc és lopakodás művészetét, a
famegmunkálást, a tradíciókat. És a nyelvet. A
Nalsheen harcosok mindig is az ősi nyelvet
használták – ugyanazt a nyelvet, amit az első
telepesek és favágók, akik a Tanithon
telepedtek le, még az Ősi Időkben.
– Akárcsak itt – biccentett Gaunt.
– Igen. Amikor meghallottam a szakadárokat
beszélni, egészen beleborzongtam. Olyan volt,
mintha az apámat és a tanítóimat hallottam
volna újra.
Hosszú percekig csak ült, az emlékeibe
merülve, és a ködlepte mocsarat bámulta.
– Rendben van, Ven. Megválaszolta a
kérdéseimet, ha nem is az összeset.
– Ezek után már a többit is nyugodtan
fölteheti, uram.
– Legyen hát. Maga Nalsheen?
Dan Abnett
563
– Nem, uram. Sajnos soha nem fejeződött be
a kiképzésem. Az apám és a tanítóim szerették
volna, ha az ő útjukra lépek, de nekem mindig
is makacs természetem volt. Azt hittem,
jobban tudom, hogy mit kell tennem, mint ők,
és úgy éreztem, hogy nekem már nemcsak a
saját világunkat, hanem a Császárt kell
szolgálnom. Csatlakoztam az egyik kisvárosi
miliciához, és az Alapítás idején beléptem a
Gárdába. A Nalshee-nek a Tanith
pusztulásakor szálltak lángsírba.
– Ven… ha nem olyan konok… maga is
meghalt volna, és ezt ketten is nagyon
sajnálnák. Az egyik én magam vagyok. Engem
legalább tucatnyi alkalommal mentett meg, és
ezzel a Szellemek közül még sokan vannak
így. Sokan tartozunk magának az életünkért.
Colm Corbec a halála napjáig tartozott
magának.
– Ő lenne a másik?
Az Áruló
564
– Nem, Ven. A másik a maga apja lenne. Ha
a nalfaerdőkkel együtt maga is elhamvadt
volna, akkor most nem lenne velünk az utolsó
Nalsheen harcos, aki a Tanith utolsó fiait
védelmezve teljesíti be ősei esküjét.
Brostin a platform túloldalán ült, és a lábát
lógatva úgy csinált, mint aki dohányzik. Az
egyik féltve őrzött lho-pálcikáját használta
erre, és az sem érdekelte, hogy ki látja.
– Kaphatok én is egy szálat? – kérdezte a
mellette ücsörgő Curth.
Brostin elvigyorodott, és annak ellenére,
hogy tagbaszakadt, darabos fickó volt, akiben
nem sok bizalomgerjesztő akadt, a jókedve
ragadósnak bizonyult. A zubbonya zsebéből
egy egész csomagot húzott elő, és odakínálta a
doktornőnek.
Dan Abnett
565
Egy darabig csak ültek szótlanul, és úgy
tettek, mintha dohányoznának.
– Mmm… jó íze van – suttogta a nő kéjesen.
– Elsőrangú birodalmi minőség – értett egyet
Brostin.
– Persze, mint orvos, azt kellene mondanom,
hogy a dohányzás súlyosan káros az
egészségre.
– Ja-ja, igen… teljesen igaza van, doki.
Mocskos egy szokás.
– Pontosan. Ilyet csak nagyon-nagyon hülye
emberek csinálnak.
Brostin az egyik fadarabnak feszítette a
csizmája sarkát, és hátradőlt.
– Tudja, hogy szerintem mi az igazán nagy
hülyeség, doki?
– Ki vele, katona!
– Úgy csinálni, mintha dohányoznánk, pedig
valójában nem is.
Az Áruló
566
A doktornő önkéntelenül is fölnevetett, aztán
nagyot sóhajtott.
– Pedig most mit meg nem tennék egy
spangliért, Brostin! A nagydarab tanithi
elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.
Curth elértette a célzást, és ismét felnevetett.
Brostin hirtelen felült, beleszimatolt a
levegőbe, és az egyik lámpás felé mutatott.
– Le mertem volna fogadni! Az én orromat
nem lehet csak úgy becsapni! Az ott
prométeum! Igaz, nem valami elsőrangú
minőség, de akkor is! Én itt búslakodom a
lángszóróm után, erre ezek meg prométeumot
használnak a lámpásaikban.
– És vajon honnan szerzik? – vette
szemügyre a lámpásokat most már a nő is.
– A mocsárból – bökött a fejével a tábortól
nyugatra levő póznák felé Brostin. – Azokkal
jelölik, hogy hol tör föl a föld mélyéből. Azt
hiszem, találtak egy természetes forrást. Persze
Dan Abnett
567
így, finomítatlan formában nem olyan hatásos
és értékes, de…
Szerintem ezek a molyemberek pont emiatt
húzták fel a táborukat épp ide. Olyan, mint a
víz színén úszó szivárvány…
– Milyen költői, Brostin!
– A prométeum tüzet jelent, a tűz pedig
maga az élet! – mondta álmodozó tekintettel a
tanithi. – Mekkora tüzet lehetne ezzel gyújtani!
– Néha az az érzésem, hogy maga szeret
gyújtogatni!
– Ugyan, doki, van, aki azt mondja, hogy ez
pirománia, de én csak úgy gondolok erre, mint
egy remek tréfára a gyufával. A Császárra
mondom, az összes cigimet és az egész pakli
lho-pálcikát odaadnám azért, ha lángra
lobbanthatnám azt a prométeumkutat! A tűz…
az maga az élet.
Az Áruló
568
Curth úgy tett, mint aki épp lever egy kis
hamut a lho-pálcikáról, és együtt érzőn
bólogatott.
– És mi lenne, ha csak úgy tennénk, mintha
dohányoznánk?
Hirtelen történt valami az alattuk levő
szinten. Cynulff tűnt föl egy tucatnyi harcos
élén, és intett Gauntnak, hogy másszon le.
– Ven, maga velem jön! – kelt föl a komisszár
ezredes. – Rawne, maga a főnök. Semmi
ostobaság!
– Nem szokásom – mondta hidegen az
őrnagy.
– Másnak se legyen az!
Lemásztak az alant levő szintre, és a
harcosok gyűrűjében követték Cynulffot.
– Szóval… miért nevezik magukat
Alvajárónak? – kérdezte Gaunt halkan.
Dan Abnett
569
– Nem pontos a fordítás, uram. Ők Éjjárónak
hívják magukat. Szó szerint: Azok, Akik Éjjel
Járnak.
Gaunt hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Milyen könnyen félremagyarázták a szó
eredeti formáját és jelentését a gereoniak!
– A mocsár a köd és a sötétség, ahol soha
nem kel föl a nap, de mást nemigen ismernek.
Számukra a mocsár az élet.
A központi épületet egyetlen, hatalmas
lámpás világította meg, mely a plafonról
lógott. Az odabent várakozó szakadárok egy
hatalmas termetű férfit vettek körül, aki sokkal
inkább hasonlított egy irdatlan molylepkére,
mint bármelyikük.
Bő, finoman kidolgozott köpenyt viselt, ami
valóban úgy festett, mint egy moly hímporos
szárnya. Hosszú, viasszal kifényesített bajsza
az állát verdeste, s egy prizma-szemvédő
mögül kémlelte a világot.
Az Áruló
570
Most is Mkvenner fordított, s pillanatok alatt
kiderült, hogy a férfit Cynhednek hívják, s ő a
törzs feje. A mellette várakozó, nagydarab
harcosok a fiai voltak, név szerint Eszekel,
Eszébe, Eszra, és még közel egy tucat másik.
Gaunt egy idő után már nem is próbálta
megjegyezni a nevüket. A sárszürke bőrű,
molyköpenyes férfiak tökéletesen
egyformának tűntek a szemében.
Amikor rá került a sor, a komisszár
megpróbálta az ő szintjükön elmagyarázni,
hogy kik ők, és mi a céljuk. Mkvenner a lehető
legjobb tudása szerint fordított, de így is
nagyon lassan haladtak, mert a főnök lépten-
nyomon félbeszakította, s újabb és újabb
kérdéseket tett föl.
– A világ a mocsáron kívül megváltozott –
ismételte el Gaunt, már tizedszer. – A Gereon
már nem a régi, és a Birodalom sem az
Dan Abnett
571
ellenségetek többé. Ezt a helyet is elérte a
Káosz.
– Khh-áusz? – próbálgatta a szót a vezér.
– Mindannyiunk ellensége – próbálta
elmagyarázni Gaunt – Az embereimmel nehéz
küldetést vállaltunk, s hacsak nem járunk
sikerrel… ez ugye nem vezet sehová, Ven?
– Csak folytassa, uram!
– Mondja meg nekik, hogy a segítségükre
lesz szükségünk. Az Éjjárókéra. Át kellene,
hogy kalauzoljanak a mocsáron, s utána
Lectica felé… Sok életet menthetnek meg…
– Igen, uram, ezt már elmondtam neki.
Kétszer. De úgy tűnik, hogy őt sokkal jobban
érdekli az új ellenség.
– A Káosz?
– Azt szeretné tudni, hogy miféle a… Káosz.
– Mondja meg neki, hogy a Káosz az a fajta
vérszomjas bestia, ami mindent és mindenkit
Az Áruló
572
szíves-örömest elpusztít. Azért jöttünk, hogy a
Császár nevében harcoljunk ellene.
Mkvenner gondosan lefordított minden szót,
amit a vezér figyelmesen végig is hallgatott,
majd egy gyors mondattal kiadta a vendégei
útját.
– És most?
– Az őrök majd visszakísérnek minket a…
szállásunkra, uram. Az Éjjárók pedig tanácsot
ülnek, hogy megvitassák, amit tőlünk
hallottak, és döntsenek felőle.
A tiszttartó egyik excubitora véletlenül
belélegzett egy molylepkét, s egy perc
leforgása alatt végzett vele a méreg. A
káoszgárdisták undorodva figyelték, hogyan
szenved ki a saját mocskában vergődve a
kopaszra borotvált, arcmaszkos fegyveres.
Dan Abnett
573
– Ez még azt sem érdemli meg, hogy golyót
eresszek a fejébe! – vicsorodott el Uexkull. – A
tiszttartónak meg még van öt excubitora ezen
kívül. Bár csak a Sötét Erők értik, hogy mi
szüksége van ennyi fegyveresre, amikor itt
vagyunk neki kíséretnek mi magunk.
Sthenelus szenvtelen arccal léptetett át a
haldoklón, s ahogy az excubitor áldásért és
feloldozásért nyújtotta a kezét, a póklábú,
mechanikus székből apró, kampós végű tű
vágódott a húsába, ami egy áttetsző cső végén
ült.
Uexkull értetlenül figyelte, ahogy a cső
villámgyorsan megtelik vérrel, majd halk
zümmögéssel húzódik vissza a mechanikus
trón egyik lábába.
– A Fabius-skála szerinti nyolc egész egyes
toxinszint – motyogta Sthenelus. – A levegő
páratartalma kilenc százalékkal haladja meg az
átlagos tűréshatárt. A talaj dőlésszöge két
Az Áruló
574
százalék. A következőkben a helyi flórából is
mintát veszek.
A szék háttámlájából egy apró szkenner
emelkedett ki, mely lassan, szisztematikusan
elkezdte feltérképezni a környezetet, s a
növényekről készült felvételeket összevetette
az adatbázisában taroltakkal.
Az excubitor testén egy utolsó, görcsös
rángás futott végig, majd nem mozdult többé.
Sthenelus kimérten folytatta a hangos
katalogizálást, s a trónból minden irányba
érzékelők, szondák és letapogatók meredtek,
mi több, a szék masszív aljzatából – melyhez a
lábak is kapcsolódtak – két szervitor drón, két
kibernetikus szemekkel, memóriatárolóval és
repulzormező-generátorral felszerelt koponya
is kiemelkedett, hogy a magasba röppenve, a
levegőből segítse a térképezést.
– Vastag héjú bogyótermés, mérgező, de
potenciálisan hasznos a belőle kinyerhető
Dan Abnett
575
illóolajok miatt… apró gyümölcs, szárral,
mérete megközelítőleg…
– Mester! – mordult föl Uexkull. – Egyszerre
csak egy dologra koncentrálj! Hol az ellenség?
– Egy pillanat… egy a
négyszázhetvennégyezerhez hígítás, de…
kétségtelenül emberi vér. Itt valakit
megharaptak. Vér, és magas százalékban
molylepke himporából kinyert méreg…
érdekes. Ez valamiféle mesterséges adalék.
– Merre?! – csillant fel Uexkull szeme.
Pergamenszáraz mosoly futott át a tiszttartó
arcán.
– Mutatom az utat.
A Szellemek ugrásra készen várták, hogy
Gaunt és Mkvenner visszatérjen. A percek
azonban órákká nyúltak, s az idő mintha
ólomlábakon járna. A tábort körülvevő
Az Áruló
576
mocsárban mintha soha semmi nem változott
volna, ami támpontot nyújthatott volna ahhoz,
hogy legalább az idő múlását vagy a
napszakot megbecsüljék.
Miután a parancsnokuk visszatért, s
beszámolt a tanácskozásról, Rawne dühösen
kiköpött.
– Ez egy rakás szar! Ez az egész hely, a tábor,
a molyemberek… egy rakás…
– Üljön le! – mondta Gaunt hidegen.
– Csak az időnket pocsékoljuk itt!
– Mondtam már, őrnagy… üljön le!
– Fethre! Legalább a felderítőket küldjük ki!
Ők visszaszerezhetnék a fegyvereket, aztán
leléphetnénk innen a…
– Nem.
– De mi…
– Azt mondtam, hogy nem, őrnagy. Várunk.
Meglátjuk, hogy mire jutnak ezek az Éjjárók.
Ha nem akarnak nekünk segíteni, úgy is jó, de
Dan Abnett
577
nem fogok eldobni egy potenciális lehetőséget,
hogy feltölthessük a készleteinket, és hogy
szerezzünk egy kalauzt, aki átvisz minket a
mocsáron, csak mert magának mehetnékje
van.
– Azt kell, hogy mondjam, uram, hogy
Rawne őrnaggyal értek egyet – csóválta meg a
fejét Cirk.
– Micsoda meglepetés! – morogta az orra
alatt Curth, mire a mellette ülő Varl szélesen
elvigyorodott.
– Pofa be, lotyó! – csattant föl Cirk.
Curth szikrázó szemmel pattant föl, s bájos
vonásait teljesen eltorzította a harag.
– Én a Birodalom katonája vagyok, ribanc!
Orvos. Tiszti rangom van! Szóval velem nem
beszélhet így egy…
– Ugyan már! – húzta torz mosolyra a száját
Cirk, és Gaunt felé intett a fejével. –
Mindketten tudjuk, hogyan és miért kerülhet
Az Áruló
578
egy csapat veterán közé egy ilyen kis ribanc!
Egy parancsnok csak akkor tud igazán a
feladatára figyelni, ha időnkén egy jót…
– Tényleg nem tudod, hogy mikor kell
befogni a pofád, igaz?! – kiabált magából
kikelve a verghasti nő, mire Cirk, aki egy jó
fejjel volt magasabb nála, megvonta a vállát.
– Nocsak, köhög a bolha?! Talán csak nem
érzékeny pontra tapintottam?
– Mindjárt kitapintom a pofád, te büdös…
– Hagyják abba! – mondta Gaunt vészjósló
nyugalommal. – Most.
– A doktornő az egészségügyi szaktudása
miatt van itt – kelt föl a deszkapadlóról
Landerson, és a két nő közé állt. – Bármi mást
állítani szégyent hozna a gereoni katonai
becsületre.
– Landerson – csóválta meg a fejét Cirk
undorodva. – Maga egy gusztustalan, olcsó kis
seggnyaló…
Dan Abnett
579
Curth ezt a pillanatot választotta, hogy
nekiugorjon, és ököllel gyomorszájon vágja.
Cirk összegörnyedt fájdalmában, és
Beltaynnek kellett felsegítenie a padlóról.
– Akarsz még?! – sziszegte az orvos.
– Elég már! – üvöltött magából kikelve
Larkin. – Visszajönnek!
Cynulff és három másik harcos jelent meg az
alattuk levő szinten, s indultak a létra felé.
– Kinyírlak, ribanc! – vicsorgott Cirk, mire a
verghasti nő a középső ujjával jelezte, hogy mit
tart felőle.
– Pofa be! – mordult rájuk Gaunt, és dühösen
bámult a szélesen vigyorgó Rawne-ra. – Egy
szót se, őrnagy!
– Hogy imádom az ilyen pillanatokat! –
sóhajtott föl Rawne. A létra tetején Cynulff
tűnt föl, aki Mkvenner felé intett.
A felderítő biccentett, aztán a sas jelét vetette
magára, és elindult lefelé.
Az Áruló
580
– Sajnálom, uram – szabadkozott Curth. –
Elnézést kérek a viselkedésemért!
– Tőle is elnézést kérne? – biccentett Gaunt
Cirk őrnagy felé, aki a platform szélén ült, s
úgy tett, mintha a mocsarat bámulná.
– Ha megkér rá.
– Nincs rá szükség – rázta meg a fejét Gaunt.
– Cirk őrnagy magas tiszti ranggal bír, míg
maga, doktornő, csak tisztes rangban van.
Maga olyasvalakire emelt kezet, aki rangban
maga fölött áll. Egy másik komisszár ezért itt,
helyben, és kérdés nélkül agyonlőné. És az
igazat megvallva, ha nem ilyen helyzetben
lennénk, én is ezt tenném.
– Ezt nem mondhatja komolyan – sápadt el
Curth.
Dan Abnett
581
– De igen. Láttam és tettem már ilyet.
Úgyhogy most menjen oda, és kérjen
bocsánatot az őrnagytól!
– Tartok tőle, hogy nem sok értelme lenne –
rázta meg a fejét a nő. – A
gyógyszerkészletünk már a végét járja, de
annyi még éppen maradt, hogy elvégezhettem
néhány tesztet.
– És?
– Az intolerancia, a szélsőséges hangulati
ingadozások… az efféle érzelemkitörések…
ezt maga a Gereon okozza. A fertőzött víz, étel
és levegő. A Káosz, ami beette magát
mindenbe, és most lassan minket is átformál.
Cirk kifordult önmagából. Én is. Maga is.
Rawne is.
– Kin végezte el a tesztet? – kérdezte Gaunt
halkan.
– Saját magamon – suttogta Ana, és könnyek
szöktek a szemébe. – Azért ütöttem meg az
Az Áruló
582
őrnagyot, mert… most már bennem is itt van a
rontás. Érzem, ahogy kezdek megváltozni…
Egyre erőszakosabb vagyok, ahogy felborítja a
hormonháztartásom, és…
– Sss – intette le Gaunt, és átölelte a némán
zokogó nőt. – Ha igaz, amit mond, akkor most
már mindannyiunk számára késő. De…
érzem… tudom, hogy nem ez a vége. Nem
lehet ez a vége! Eddig is legyőztük az
akadályokat, és ezzel is meg fogunk birkózni.
A nő az ezredes zubbonyába sírta a választ,
amiből Gaunt egy szót sem értett.
– Tessék?
– Most megint a komisszártrükkjeit
használja. Azt mondja, amit az embernek
éppen hallania kell.
Gaunt elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Igaz, de csak részben. Én magam is így
gondolom. Ha bennünk is van a fertőzés, az
csak lassan hat. Még nem vagyunk a Gereonon
Dan Abnett
583
olyan régóta, hogy teljesen a hatása alá
kerülhettünk volna.
– De Cirk őrnagy nem… ő egész életében itt
élt.
– Igen – mondta Gaunt szomorúan. – Ez
igaz.
– Mi mindent megadtunk, amit csak tudtunk
– mondta Cirk halkan, ahogy Gaunt
letelepedett mellé. – Elvesztettük a világunkat,
s maga nem hozott reményt, hogy valaha is
visszanyerjük a szabadságunkat… és mégis…
mindent odaadtunk, amink csak volt. Minden
ellenálló meghalt Ineuronban, hogy maguk
élve be- és kijuthassanak. És miért? Ennek
nincs semmi értelme. Ez őrület!
– Sajnálom – mondta Gaunt komoran. – Ha
ez vigasztalja… amit én és az embereim
teszünk, általában őrültségnek tűnik.
Parancsot kaptunk, feladatunk van, amit el
kell végeznünk, és el is fogjuk végezni.
Az Áruló
584
– Maga hazug ember.
– Igen, és ennél sokkal rosszabb dolgokat is
teszek. De örülnék, ha velünk maradna,
Sabbatina. Szükségem van magára.
– Uram! – lépett oda hozzájuk Beltayn. –
Visszajött Mkvenner.
– Nemet mondtak – tért a tárgyra azonnal a
felderítő, ahogy felért a létrán.
– Mire mondtak nemet? – értetlenkedett
Brostin.
– Nem adnak mellénk kalauzt, és nem
segítenek, hogy megtaláljuk a kiutat a
mocsárból. Számukra mi vagyunk a régi
ellenség, és olyan régóta harcolnak ellenünk,
hogy egy pillanat alatt nem fogják
megváltoztatni a véleményüket, és nem
sietnek a segítségünkre.
– Fethre! – szitkozódott Rawne.
Dan Abnett
585
– Hol a jelvényed? – kérdezte Mkoll, mire
Mkvenner zavartan megrázta a fejét.
– Nem tudom… biztos leesett valahol.
Viszont… Beltayn… állj rá a fülhallgatóm
hullámhosszára! A főnök háza előtt hagytam,
egy félreeső helyen, de még hallótávolságon
belül.
– Megpróbálhatom.
– Készülnek valamire, uram – fordult a
felderítő Gaunt-hoz. – Ugyan nem segítenek,
de van egy olyan érzésem, hogy elengedni sem
akarnak minket.
– Csak háttérzajt fogok – motyogta Beltayn.
– A rohadékok! – vicsorodott el Rawne. –
Eladnak minket az ellenségnek!
Uexkull megállt, és kikapcsolta a hőlátóját.
Ez az átkozott mocsár egyetlen hatalmas hőjel!
A szeme azonban még soha nem csapta be.
Az Áruló
586
A fák gyökerei közül, és a sekély tavakból
szürke bőrű, álcaköpenyes alakok másztak ki,
és lassan körülvették őket.
– Várunk! – intett a harcosainak és az
excubitoroknak a vezér. – Lássuk, mit akarnak!
A hatalmas molylepkére hasonlító
humanoidok közelebb óvakodtak. Az élen
haladó, magas, szikár harcos bolyhos köpenyt
viselt, s a kezében számszeríjat tartott.
Vadak – húzta el a száját Uexkull, de ha
kelletlenül is, üdvözlésre emelte
páncélkesztyűs jobbját.
– Üdvöz légy! – csikorogta.
– Vagyol te Khhaosz? – kérdezte az élen
haladó barbár.
– Mit beszél ez? – nézett hátra a válla fölött
Uexkull a tiszttartóra.
– Lenyűgöző! – pirult ki Sthenelus arca. – A
teremtménynek elképzelése sincs arról, hogy
kik vagyunk, ugyanakkor kíváncsinak tűnik!
Dan Abnett
587
– Khhaosz vagyol? – kérdezte ismét a
szakadár, s egy apró, fémesen csillogó holmit
nyújtott a káoszgárdista felé.
Egy katonai jelvényt. Olyasfélét, amilyet a
Birodalmi Gárdában használnak.
– Ezek találkoztak az ellenséggel! – bődült el
Uexkull. – Mester! Képes vagy a nyomaik
alapján visszakövetni, hogy honnan jöttek?
– Természetesen. Egyrészt a feromonminta
alapján, másrészt a molyméreg, amivel a
fegyvereiket preparálták, a közelükben
nagyobb koncentrációban van jelen a
levegőben.
– Jó! – biccentett a tagbaszakadt vezér, és
felemelte a sorozatvetőjét. – Ha jól értettem,
ezek a szürke bőrű állatok a Káoszt keresik.
Mutassuk meg nekik, hogy mi is az!
A csatatestvérek egyszerre nyitottak tüzet, s
a robbanólövedékek sorozatai pillanatok alatt
minden szakadárral végeztek. A sáros vizet
Az Áruló
588
vér festette vörösre, s megcsonkított testek,
leszakadt fejek és végtagok hevertek
mindenfele.
A tanithi jelvény kifordult a halott vezér
elernyedt kezéből, s egy sóhajtásnyi idő alatt
elnyelte a mocsár.
Dan Abnett
589
HÚSZ
– Találtam valamit! – mondta Beltayn,
miután már vagy öt perce keresgélt a
rádiófrekvenciák között. – Elég halk, de…
A fejhallgatót Mkvenner kezébe nyomta, aki
lélegzetvisszafojtva fülelt.
– A rohadékok eladnak minket! –
ismételgette Rawne, és úgy járkált fel-alá, mint
egy ketrecbe zárt vadállat.
– Bel… mégiscsak meg kellene próbálni
kitisztítani a jelet – súgta Mkvenner. – Így alig
hallok valamit.
Az Áruló
590
– Jó… próbálom… Most?
– Jobb, de csak egy kicsit. Hmmm. Igen…
hallom a főnököt… meg még néhány másik
harcost. Várnak valamire. Egy… egy pillanat!
Mindenki – még a sértetten hallgató Cirk is –
Mkvenner köré gyűlt, de úgy tűnt, a szikár
felderítőnek sem könnyű kihámozni a távoli
beszédfoszlányokból, hogy miről is beszél a
vezér. Végül fáradtan Gauntra pillantott.
– Úgy tűnk, az Éjjárók felderítői egy másik
csapatra bukkantak a mocsárban. Ők is
idegenek.
– Minket keresnek?
– Könnyen meglehet – vont vállat Ven. – A
vezér harcosokat küldött eléjük, hogy tudják
meg, kik ők, és mit akarnak.
– Mondtam! – csattant föl Rawne. – Eladnak
bennünket! Kilóra!
– A minket üldöző állatok nem azok az
üzletelős fajták – rázta meg a fejét Gaunt.
Dan Abnett
591
– Az mindegy! Elég, ha követik ezeknek az
agyatlan molyembereknek a nyomait, és akkor
is eljutnak hozzánk!
– Megpróbáltunk szövetségeseket szerezni,
és nem sikerült – mondta Gaunt. – Itt az ideje,
hogy továbbálljunk. Gyerünk a fegyverekért!
– És ha a helyieknek ez nem tetszik? –
kérdezte élesen Cirk.
– Akkor megöljük őket. – De…
Aztán, ahogy felhangzott a nehézfegyverek
mennydörgő robaja, már nem volt több kérdés.
Uexkull és a harcosai vicsorgó démonokként
bukkantak elő a ködből, és elkezdték
szisztematikusan megsemmisíteni a tábort. A
vezér, és a két oldalán haladó Virog és Nezera
robbanólövedékekkel bombázták az
épületeket, és a sikoltozva menekülő lakókat,
míg Czelgur a plazmapuskájával egész fákat
Az Áruló
592
porlasztott el, a rajtuk levő házakkal és
függőhidakkal együtt. A sort Gurgoy zárta, aki
a lángszórójával minden holttestet és romot
elhamvasztott, s nem maradt utána semmi,
csupán füstölgő törmelék, égett sár és hamu.
A nyomukban haladó Sthenelus
szenvtelenül figyelte a pusztítást, de az
excubitorok igyekeztek tisztes távolságot
tartani maguk és a káoszgárdisták között.
Az Éjjeljárók egy része megbabonázva
bámult az idegenekre, akik mintha csak népük
valamelyik véres legendájából léptek volna
elő. Uexkull és a csatatestvérei álltó helyükben
mészárolták le őket, nem egyet páncélkesztyűs
öklükkel zúzva szét.
Vér fröccsent a híg sárral pettyezett
vértjeikre, s a levegő robbanásoktól és
halálhörgéstől volt terhes.
A vezér fölhágott az egyik alacsonyan fekvő
platformra, mely épp csak elbírta a súlyát, s a
Dan Abnett
593
vállfegyverével három szakadárt – egy nőt és
két gyereket – lőtt le az egyik függőhídról. A
robbanás darabokra szaggatta őket, s az égett
köpenyek darabjai úgy hulltak alá, akár a
különösen nagyra nőtt molylepkék.
– Szétszóródni! – recsegte Uexkull. –
Mindenkit megölni! Találjátok meg a
birodalmiakat, a hulláikat pedig hozzátok
elém!
– Mozgás! – kiáltotta Gaunt, ahogy az első
robbanólövedék becsapódott a falu túlsó felén.
– Rawne! Vigye Brostint és Larkint, és hozzák
el a fegyvereket! Beltayn! Landerson! Maguk
hozzák Feygort! Gyerünk!
– Tűnjünk el innen! – sikoltotta Cirk.
– A fegyverek nélkül nem – rázta meg a fejét
Gaunt. – Eleget futottunk már! Itt intézzük el
Az Áruló
594
őket, és nem a mocsárban, ahol nincs fedezék!
A Császár vigyáz ránk!
Nekirugaszkodott, leugrott az alattuk levő
szintre, majd előhúzta és aktiválta az
energiakardját.
Szakadárok rohantak el mellette, épp az
ellenkező irányba, s a komisszár ezredesnek
csak ekkor tűnt föl, hogy mi is az, ami eddig a
tudatalattiját zavarta.
Nem sikoltoztak. Még a gyerekek sem.
Valahol a közelben egy lángszóró okádott
magából fehéren izzó prométeumot, aztán
hátborzongató, sziszegő hang hallatszott,
ahogy egy plazmafegyver szuperforró gázt lőtt
a menekülők után.
Tíz lépéssel odébb szilánkosra hasadt egy fa
törzse, s lassan dőlni kezdett, ahogy a
villámszórók és villámvetők lövedékei kettébe
fűrészelték.
Dan Abnett
595
A füstködből lassan kibontakoztak a
támadóik is.
Gaunt nagyot nyelt, s érezte, hogy a
félelemtől görcsbe rándul a gyomra.
Lehet, hogy mégis Curthnek volt igaza, és a
rontás már olyan mélyen befészkelte magát az
elméjükbe, hogy észre sem veszik, milyen
felelőtlenül és elhamarkodottan cselekszenek.
A Császárra… ezt elcseszte.
Menekülniük kellett volna. Futni, ahogy csak
bírnak. Nem foglalkozni a fegyverekkel,
készletekkel… csak futni.
A támadók valóságos óriások voltak, bár
gyöngyházfénnyel csillogó erőpáncéljaikban
robosztusnak tűntek. Keramit-vértjeiket arany-
és rozsdafoltok pettyezték, s a Sötétség
Erőinek szentségtelen jelképei csúfították el.
Káoszgárdisták!
A Nagy Ellenség legerősebb harcosai, az
emberi lét groteszk karikatúrái.
Az Áruló
596
A Birodalmi Gárda nem harcolt űrgárdisták
ellen – az ilyen feladatokat az Adeptus
Astartes emberfölötti képességű harcosaira
hagyták. S tették ezt azon egyszerű oknál
fogva, mert azokkal a fegyverekkel, amiket a
Birodalom katonái használtak, gyakorlatilag
lehetetlen volt megsebezni egy káoszgárdistát.
A Birodalmi Gárda legjobban kiképzett és
felszerelt alakulatai is azonnal visszavonultak,
ha efféle ellenféllel találták szemben magukat.
Gauntnak egy tucatnyi katonája volt, akik
még csak fel sem voltak fegyverezve.
Ezt most nagyon elcseszte.
Beltayn, Landerson és Curth azzal
küszködtek, hogy Feygort valahogy lejuttassák
a platformról. Criid és Varl elrohantak
mellettük, és egy ugrással az alant levő szinten
voltak.
Dan Abnett
597
– Gaunt egyedül van! – csattant föl Criid. –
Egyedül van, és ezek… ezek űrgárdisták!
– Szivatsz! – torpant meg Varl.
– Nézd meg magad!
Varl egy pillanatig döbbenten szemlélte a
lángok közül előbukkanó alakokat, aztán
hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Szent szar! Kész. Ennyi! Meghaltuk.
– Miért?! – kérdezte dühösen a nő. – Mert
nehézfegyverek nélkül nincs esélyünk?!
– Tona…
– Add ide a zsákot, Varl! Most!
A tanithi szó nélkül odaadta a nőnek a
zsákot, amiben az utolsó hat robbanótöltetet
őrizgették. Erről véletlenül elfeledkeztek,
amikor összegyűjtötték a fegyvereket.
Criid a hóna alá csapta a zsákot, és futva
indult Gaunt után.
– Tona! Ne csináld! Elment az…
Az Áruló
598
Criid pillanatok alatt eltűnt a ködben, s Varl
ott állt egyedül, a lángoló falu kellős közepén.
Nagyot fújt, és ő is futni kezdett – épp az
ellenkező irányba, mint Criid.
Szükségük lesz a fegyvereikre, ha…
Húsz méter után megállt.
– A büdös francba! – morogta maga elé,
aztán megfordult, és Criid után iramodott.
A lángoló fatörzsek és parázsló romok között
mindenfelé élettelen, szürke testek hevertek. A
többségük a felismerhetetlenségig összeégett,
de hol itt, hol ott még kivehető volt egy kéz,
arc vagy láb. Holtak lebegtek a zavaros,
zöldesszürke vízben, tépett köpenyük
mocskos szemfedőként borult rájuk.
Nezera, aki a páncéljában majd két és fél
méter magas volt, végigdübörgött az egyik
fahídon, és villámvetőjével tucatnyi szakadárt
Dan Abnett
599
ölt meg, akik egy összeomlott épület romjai
mögött próbáltak menedéket keresni. A
robbanólövedékek mindegyike akkora
pusztító erővel rendelkezett, mint egy gránát, s
egyetlen darab is elég volt, hogy széttépjen egy
felnőtt embert.
Gaunt már két perce a káoszgárdista
nyomában volt, léptei zaját elnyomta a
fegyverek dübörgése, szagát a füst fedte el,
hőképét a lángok. Még így is, hogy a
meglepetés előnye nála volt, tudta, hogy csak
egyetlen támadásra lesz lehetősége.
Egyetlen jól időzített, halálos támadásra.
Nezera az utolsó pillanatban látta meg az
árnyak közül kiváló emberalakot – pont
azelőtt, hogy az energiakard az oldalába
hasított.
Az űrgárdisták keramitvértezete szinte
mindennek ellenállt, a lézerfegyverek,
robbanólövedékek, sav vagy tűz nem sok kárt
Az Áruló
600
tehetett bennük, de az energiakard úgy hatolt
át rajta, mintha papírból lett volna.
A rézsútosan felfelé húzott penge ütőeret,
légcsövet, tüdőt és gyomrot egyaránt ért, aztán
miszlikbe aprította a káoszharcos két szíve
közül az egyiket, és kettétörte a masszív,
keramittal megerősített gerincet.
Gaunt megpróbálta továbbvinni a vágást, de
a lendületéből, és emberi izomerejéből többre
nem futotta.
Nezera teste, és vértezetének létfenntartó
rendszerei kétségbeesetten küzdöttek a sokk és
a vérveszteség ellen, de magában már a
szétroncsolt belső szervek végeztek volna vele.
A káoszgárdista egy pillanatig kifejezéstelen
arccal egyensúlyozott a rámpán, aztán
előrebukott, s átszakítva a platform közepét,
lezuhant.
Dan Abnett
601
Gaunt egy pillanatig szinte várta, hogy a
harcos a szörnyű seb ellenére is fölkel, de a
súlyos test élettelenül hevert a sárban.
Az Éjjárók olyan áhítattal bámultak rá,
mintha ő is valamelyik legendából lépett volna
elő.
– Talpra! – üvöltött rájuk a komisszár. –
Talpra, és harcoljatok, különben mindenkit
megölnek!
Valami megváltozott, ezt Uexkull is érezte.
Mint amikor a vihar előtti csend egy pillanat
alatt üvöltő orkánná változik. S mintha ez a
pillanat éppen most jött volna el.
A füstből, a szürke égre csapó lángok közül
egy lövedék röppent elő – s pengve pattant le a
vértezetéről. Az arasznyi fémlövedék még csak
meg se karcolta a páncélját.
Uexkull elégedett vigyorra húzta a száját.
Az Áruló
602
Szóval a vadak mégiscsak úgy döntöttek,
hogy felveszik a kesztyűt!
A következő lövedék a bal szeme alatt
csapódott az arcába.
A harcosai mind sisakot viseltek, ő azonban
már régóta nem. A vezéri lét egyik kiváltsága
volt, hogy volt saját arca, amit nem rejtett
sisak, s személyes bátorságát mutatta, hogy
nem védte az arcát s a fejét.
A felületes szemlélő legalábbis így vélhette.
Ahogy a vértezetet aligha üthette át bármi is,
úgy a testének sem árthatott szinte semmi. A
fémlövedéket egyetlen mozdulattal kirántotta
a sebből, és elhajította. Érzett ugyan némi
fájdalmat, de a szervezetében keringő
vegyszerek s a páncélzata azonnal
gondoskodtak róla, hogy ez ne lehessen több
mint múló kellemetlenség.
A seb szinte azonnal bezárult, s pillanatok
alatt var képződött rajta. Ugyanakkor azt is
Dan Abnett
603
érezte, hogy néhány másodpercre lelassul.
Megszédült, és két szívdobbanásnyi ideig a
látása is elhomályosult – amíg a szervezete le
nem gyűrte a mérget.
Lelki szemei előtt látta a saját mocskában
haldokló excubitort, akit a mocsár peremén
hagytak, de biztos volt benne, hogy rá nem ez
a sors vár. A szervezete gyakorlatilag
bármilyen vegyszert vagy mérget képes volt
pillanatok alatt lebontani – az olyanokat is,
amik egy közönséges emberrel azonnal
végeznének.
Mert ő nem közönséges ember. A legkevésbé
sem az.
A teste legyűrte a halálos mérget, ő pedig – a
lövedékek záporában is – csak ment előre.
És ölt.
Az Áruló
604
Gaunt esztelen vakmerősége láttán az
Éjjárók is felbátorodtak. Egy részük a nőket és
gyerekeket vezette biztonságos helyre a
mocsár mélyén, de sokuk a táborban maradt, s
fegyverrel rontott a káoszgárdistákra.
Uexkull harcosaira megállás nélkül
záporoztak a mérgezett lövedékek, de a
keramit páncéllapokat egy se tudta átütni.
Ha ezt a csatát meg akarják nyerni – és
Gaunt nem nagyon hitte, hogy ez lehetséges –,
ahhoz teljesen másfajta taktikára lesz szükség.
Egy csapat vadember és gyengén
fölfegyverzett gárdista nem lesz képes
megállítani a Káosz legfélelmetesebb harcosait.
Ugyanakkor egyet már sikerült megölni
Heironymo Sondar kardjával.
Talán külön-külön nem halhatatlanok. Nem
sebezhetetlenek. Lehet, hogy ez lesz a
megoldás.
Dan Abnett
605
Sthenelus zavartan állította meg a
trónszékét, amikor az előtte haladó két
excubitor váratlanul felbukott, és nem is kelt
föl többé a sáros vízből.
Fémlövedékek suhantak el a füle mellett, és
kettő el is találta a trónszékét.
A tiszttartó a szék mechanikus fogókarja
segítségével húzta ki a trón oldalába fúródott
lövedékek egyikét, és gyorsan analízisnek
vetette alá.
– Durván megmunkált, gyenge
vasötvözetből készített fémlövedék.
Közelítőleg tizenöt centiméter hosszú, erősen
oxidálódott. Nyomokban az egyik helyi
molyféle mérge található rajta.
A balján álló excubitor szemébe egy
ugyanilyen lövedék fúródott, és a testőre
azonnal szörnyethalt. A két életben maradt őre
Az Áruló
606
vaktában leadott néhány lövést a ködbe, majd
elkezdték újratölteni a perzselőiket. Mielőtt
végezhettek volna a művelettel, mérgező
lövedékek csapódtak az arcukba és a
koponyájukba, és végeztek velük.
Sthenelus felvonta a szemöldökét, és
kíváncsian vette szemügyre a körülötte heverő
halottakat.
– Tekintve, hogy az említett toxin rapid
lefolyású, halálos kimenetelű görcsöt idéz
előjavasolt lenne…
Összerezzent, ahogy éles fájdalom hasított a
mellkasába. Egy nyíl lecsúszott a trón
karfájáról, és szétszaggatva a ruháját,
felsértette a mellkasát.
– Lord Uexkull! – köszörülte meg a torkát a
tiszttartó. – Nagyuram!
Hirtelen véres habbal telt meg a szája, és
képtelen volt rendesen megformálni a
szavakat. Vagy beszélni. Vagy levegőt venni.
Dan Abnett
607
A méregtől szétesett vérében a hemoglobin, s
néhány görcsös rángás után Sthenelus
kiszenvedett.
Egy percen belül négy újabb lövedék
csapódott a testébe, de csak annyit értek el,
hogy felborították a póklábakon álló
alkotmányt.
A bizarr trónust és gazdáját pillanatok alatt
elnyelte a mocsár.
Látta, hogy a szakadárok végre harcba
indultak, de tudta, hogy ez sem lesz elég, hogy
megállítsák a káoszgárdistákat. Az a négy
vérszomjas állat pár perc alatt
megsemmisítette a tábor felét, és nyilvánvaló
volt, hogy a másik feléhez sem lesz sokkal több
időre szükségük.
Criid az egyik vaskos fatörzsön kúszott
egyre följebb, s nagyon ügyelt rá, hogy a keze
Az Áruló
608
le ne csússzon a nedves fakéregről. A hátára
vett zsákban ott pihentek a robbanótöltetek,
amik talán megfordíthatnák a csata menetét.
Ahogy lenézett, látta, hogy az egyik páncélos
szörnyeteg – a plazmapuskás – egyre közelebb
ér a fához, amin ő kuporgott. A káoszgárdista
fikarcnyit sem törődött a záporozó
lövedékekkel és nyilakkal, s a fegyverével
mindent és mindenkit megsemmisített, aki és
ami csak az útjába akadt.
Ne nézz fel! – fohászkodott Criid. – Ó, Uram,
az Arany Trónuson… add, hogy ne nézzen fel!
Rawne egy rúgással eltörte a ládára tett
rozsdás lakatot, és őrült iramban kezdte
kipakolni a fegyvereket. Ahogy Mkvenner,
Bonin és Mkoll megkapták a karabélyukat,
máris a harc sűrűje felé vették az irányt.
Dan Abnett
609
Brostin kiemelte a ládából a géppuskát, és a
helyére illesztette az utolsó szalagtárat.
– Puska! – kiáltotta Rawne, és Larkin kezébe
nyomta a fegyvert.
A mesterlövész féltő gonddal illesztette
helyére a távcsövet, és csúsztatta a tárba az
egyik megmaradt energiacellát. Ha van, ami
jelen körülmények között képes lesz átütni egy
káoszgárdista páncélját, akkor az egy ilyen
lézerpuska lesz. Már ha sikerül a
páncéllemezek illesztékénél eltalálnia a
célpontot. És csak egy tiszta lövésre lesz
lehetősége.
Aztán Brostin minden figyelmeztetés nélkül
tüzet nyitott – az egyik páncélos szörnyeteg
már a nyakukon is volt.
A káoszgárdistát igazán még csak le sem
lassították a páncéljába csapódó sorozatok, s
egy hatalmas ugrással közöttük termett.
Elmarta a géppuskát, s erőkesztyűs markával
Az Áruló
610
összeroppantotta a csövét. Brostin nekifeszült,
hogy kibillentse a harcost az egyensúlyából, de
az a könyökével vágta oldalba, s a
tagbaszakadt férfi lerepült a faplatformról.
– Larkin! – üvöltötte Rawne kétségbeesetten.
A mesterlövész célra emelte a puskáját, de
abban a pillanatban a páncélos óriás
működésbe hozta a lángszóróját, s a világ
fehéren izzó lángtengerré változott.
Uexkull hirtelen megtorpant, s az sem
érdekelte, hogy a csata forgataga pillanatok
alatt elszáguldott mellette. Egy holttestre
bukkant – egyre a sajátjai közül.
Nezera meghalt, a testét valami rettentő erő
kis híján kettőbe tépte.
Hogy lehetséges ez?!
A vezér óvatosan megérintette a sebből
kibuggyant, gőzölgő beleket.
Dan Abnett
611
Igazi kihívás vár rájuk. Ezt mondta a
harcosainak.
De erre nem számított.
Az istenek őrült kacajára! Mit üldöztek
eddig?! Mi az, ami egyetlen csapással megöl
egy teljes erőpáncélba öltözött, veterán
csatatestvért?!
Uexkull emberfölöttien éles érzékei azt
súgták, hogy mindjárt megtudja.
Gaunt bukkant elő a ködből, aki minden
erejét beleadta a vágásba, de a káoszharcos az
utolsó pillanatban félreütötte a pengét a
páncélkesztyűjével. A komisszár ezredes úgy
érezte, hogy kiszakad a karja, de megpördült,
és egy visszakezes csapással kettéhasította
Uexkull villámvetőjét.
A káoszgárdista Gaunt felé hajította a
fegyver két darabját, és üvöltve vetette rá
magát.
Az Áruló
612
A birodalmi ösztönösen félrekapta a fejét,
aztán már nem volt hová kitérni, és mentette,
ami még menthető volt – hanyatt vágta magát,
és azonnal odébb is gurult.
– Megöllek! – hörögte Uexkull, de lesújtó
ökle csak sarat talált ott, ahol egy pillanattal
korábban még Gaunt hevert.
A komisszár ezredes kétségbeesetten
hengeredett odébb, aztán elkapta az egyik
kötéllétra alját, és mászni kezdett fölfelé.
– Nincs hová futni! – üvöltött utána Uexkull,
és a vállfegyverével vette célba.
Gaunt két másodperccel azelőtt ért fel a fejük
fölött húzódó platformra, hogy a fegyver
befogta, és a robbanólövedékek darabokra
tépték a létrát, és emberfejnyi darabokat
szaggattak ki a fából, amihez rögzítették.
A következő lövés azonban már a rozoga
alkotmánynak is sok volt, s a fa rögzítőcsapok
nyögve engedtek. Az egész emelvény
Dan Abnett
613
megbillent, majd a levegőbe emelkedett és
kettéhasadt.
Gaunt megpróbált fölkelni, aztán már csak
azt érezte, hogy zuhan.
Criid két faág között egyensúlyozott, akár
egy táncos, aki különösen kegyetlen
nyújtógyakorlattal edzi a belső combizmait, s a
szíve úgy vert, hogy biztosra vette, száz
méterrel odébb is tökéletesen lehet hallani.
A káoszgárdista már majdnem pontosan
alatta állt, és mindenre lőtt, ami mozgott.
Tona lecsúsztatta válláról a zsák szíját, egy
pillanatig a jobbjában tartotta, majd előhúzta
az egyik robbanótöltetet. Kibiztosította, s a
zsák szíjára erősítette, mint egy ellensúlyt.
Aztán nagy levegőt vett, és elengedte a
rögtönzött bálát.
A zsák egyet pördült a levegőben, a szíj a
káoszharcos nyaka köré tekeredett, s az ütéstől
felrobbant az élesített töltet. Egy
Az Áruló
614
milliszekundummal később a másik öt is
felrobbant, s a káoszgárdistát elnyelték a
lángok.
Criidnek egy hosszú másodperce volt, hogy
kiélvezze a diadalt, mert a következő
pillanatban a tűz az égig csapott, s a detonáció
ereje szétvetette a fatörzset, melyen állt.
A csatazaj és a fegyverek ropogása elnyelte a
sikolyát.
Larkint elsodorták a lángok, de lehet, hogy
szerencséje volt, és nem kapták telibe.
Már ha szerencsés dolog még tíz
másodpercig összeégve, szétroncsolt tüdővel
kínlódni.
Rawne tudta, hogy nem szabad elvesznie a
részletekben, de azok csak jöttek, és jöttek,
pedig neki most koncentrálni kell.
Dan Abnett
615
Nem lesz ideje Larkinnal foglalkozni. Lehet,
hogy már semmire nem lesz ideje. Még egy
imára sem. Felkapta a mesterlövész puskáját.
Egy lövés.
Egy lövése lesz csupán.
A káoszgárdista megfordult, s ahogy
megpillantotta, azonnal ráemelte a fegyverét.
Tűz. Mindjárt működésbe hozza a
lángszórót, és akkor… A vállához szorította a
tusát, és lőtt.
Ilyen közelről el sem hibázhatta.
A nagyerejű, pusztító energiasugár átégette a
páncélos harcos sisakját – a koponyájával
együtt.
Egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol a fönt
és a lent, aztán ismét a felszínen volt, s a
tüdejébe levegő tódult, nem bűzös mocsárié.
Ott! Az ott egy létra!
Az Áruló
616
Tett néhány óvatos, tántorgó lépést, aztán
vagy húsz méterre tőle felugatott egy fegyver,
és a robbanólövedékek alig hibázták el.
Lehet, hogy annak az üvöltő húshegynek
sem tett jót, hogy rászakadt egy fahíd. A
fegyverzete célzórendszerének biztosan nem.
Gaunt nehézkesen felmászott egy másik
függőhídra, és megpróbálta kihasználni a
füstöt és az árnyékokat, de a körülötte
becsapódó lövedékek jelezték, hogy a
káoszgárdista nagyon is jól látja őt.
A robbanólövedékek erejétől az az ősöreg
cikász is megremegett, ami mögött fedezéket
keresett. Törött ágak és levéleső hullt alá, s
Gaunt úgy döntött, hogy legfőbb ideje
odébbállni, mielőtt a következő sorozattól
kettétörik a fa.
Uexkull ölni készen hágott föl a fára erősített
lépcsőn, egészen a futóhídig.
Keramitvértezetéről mocskos víz csöpögött, és
Dan Abnett
617
a komisszár ezredes hallotta, ahogy a
vállfegyver éles kattogással újratárazza
önmagát.
Ennyi! Nincs több ideje!
Nekirugaszkodott, három ugrással a híd
túloldalán volt, aztán előrevetette magát. A
nyomában becsapódó lövedékek letépték
helyéről a függőhidat, s a záporozó
faszilánkok szétszaggatták Gaunt zubbonyát,
és fájó sebeket téptek a karjaiba, amikkel a fejét
és a nyakát védte.
A komisszár ezredes odébbgurult, és egy
jókora fatönk mögé bújt be, amihez a
platformot tartó kötelek egy részét rögzítették.
A kötelek régiek voltak, s mindegyiket valami
lakkszerű folyadékkal itatták át, amitől
megkeményedtek, akár egy fadarab.
Gaunt nekifeszítette kardját a fatönknek, s
ahogy az energiapenge átvágta a fát, a kötelek
elpattantak, s a platform megbillent.
Az Áruló
618
Uexkull lába alól hirtelen kifutott a talaj, s a
mélybe zuhant. Dühében tüzet nyitott, lövései
ágakat téptek le, s levéleső zúdult a nyakába,
ahogy a mocsár vizébe csapódott.
Gaunt a fapadozathoz tapadt, és hasmánt
kúszva indult meg fölfelé, a következő szint
irányába. Alatta, akár egy vérszomjas, mocsári
szörny, Uexkull mászott ki a sártengerből. A
vértezetére tapadt hínárdarabokkal úgy festett,
mint valami ősvilági démon, amit a csatazaj
ébresztett föl évezredes álmából.
Elvicsorodott, és ismét Gaunt nyomába
eredt.
Criid a hátára zuhant. A becsapódás erejétől
a levegő is kiszorult a tüdejéből, s most némán,
elkerekedett szemmel kapkodott levegőért.
Lassan, elkínzott hörgéssel az oldalára fordult
– s a káoszgárdista összeégett, páncélos
Dan Abnett
619
testével találta szembe magát. A robbanás
felszakította a nyakvértet és a mellpáncél egy
részét, s a résből bűzös füst szállt föl. A belső
szervei és az izmai még össze-összerándultak,
mintha lenne bennük némi élet, annak
ellenére, hogy nyilvánvaló volt, az óriási
termetű harcos meghalt.
Criid maga alá húzta a könyökét, és arra
támaszkodva próbált meg feltápászkodni.
Zúgott a feje, hányingere volt, és vörös pontok
ugráltak a szeme előtt.
Hallotta a reccsenést, ahogy valaki megállt
fölötte, s ahogy felnézett, egy szürke bőrű,
rongyokba öltözött férfit látott, aki a kezét
nyújtotta felé.
– Rendben – nyögte Criid. – Segítsen…
Érezte, ahogy a sárral bekent kéz, ami a
csuklójára fonódott, megrándul, s a szakadár
felsőteste szétrobban. A keze még mindig
Az Áruló
620
Criidét fogta, s az ujjak görcsösen ráfeszültek a
nő csuklójára.
Vér, bélsár és húsdarabok terítették be a
verghastit, s a füstből egy káoszgárdista
bukkant elő. A kezében tartott villámvetővel
újabb lövést adott le, s Criid érezte, ahogy
valami súlyos zuhan a platform deszkáira.
Nyílvesszők és vashegyű lövedékek
csapódtak a káoszharcos páncéljába, de egy
kivételével mindegyik elvásott rajta. Az az egy
azonban a légzőrostély rácsai között hatolt be,
s az arckoponyába fúródva a szájpadlásban
állt meg.
A káoszgárdista elejtette a fegyverét, és
azonnal a lövedék után kapott. Hátborzongató
hangok törtek föl a torkából, amit a sisakjába
épített jelerősítő csak még jobban
felhangosított. Kétségbeesetten próbálta
kihúzni a lövedéket, aztán – amikor
Dan Abnett
621
nyilvánvalóvá vált, hogy nem boldogul – a
sisakja tartószíjait próbálta kioldani.
Végül sikerült kitépnie a nyilat, amit végig
vér borított, s tántorogva indult meg Criid felé.
A nő kétségbeesetten próbált hátrébb
csúszni, s minél messzebb kerülni a harcostól.
Mert lehet, hogy nincs teljesen magánál, lehet,
hogy a méreg őrá is hat, de egy efféle
szörnyeteg akkor is halálos, ha nincs nála a
villámvetője. Páncélkesztyűs öklei elég
nagyoknak tűntek, hogy azokkal roppantsa
össze egy ember fejét.
– Dögölj már meg! – sikoltotta
kétségbeesetten, amikor az egyik
páncélkesztyűs kéz elkapta a bal lábát, és az
óriás elkezdte maga felé húzni.
Varl bukkant föl a káoszgárdista mögött, és
nyögve, két kézzel fölemelte az óriás
fegyverét. Megtámasztotta a platform
Az Áruló
622
korlátján, aztán célzott, és lenyomta a vaskos
elsütőbillentyűt.
Teljes erejéből nekifeszült, s mechanikus
vállprotézise így is kis híján elroppant a
fegyver brutális erejű visszarúgásától.
A robbanólövedékek behorpasztották a
keramitsisakot, s a hetedik lövéstől a
káoszharcos feje is leszakadt. Bűzös folyadék
fröcskölte le őket – olyasmi, ami csak nagyon
távolról emlékeztetett vérre.
A páncélos óriás összeroskadt, s többé nem
kelt föl.
Uexkull megtorpant.
A forró füstködben egyre
hasznavehetetlenebb volt a hőlátója, így
kénytelen volt a hallására hagyatkozni. Az
emberfölöttien éles Lyman-fül a környezet
minden hangját képes volt megkülönböztetni,
Dan Abnett
623
s elég volt csupán egyre összpontosítania,
hogy a többit kiszűrje.
Hallotta a rovarok percegését a tőle
tízlépésnyire levő fa kérge alatt. A falevelekről
aláhulló vízcseppek koppanását. A vállára
szerelt fegyver hűtőrendszerének halk
zümmögését. A százméternyire levő
tartókötelek nyikorgását.
Közel van.
Az, aki az energiakardot forgatja.
Jó harc ez. Jobb, mint amire számított. Igazi
kihívás.
De most már ideje lesz befejezni.
Az energiakard veszedelmes meglepetés
volt, de az, aki forgatja… csak egy ember. Hús
és csontok, amiket szétmorzsolhat, és vér, amit
kionthat.
Egy pillanatig összpontosított, s a
szervezetébe ültetett speciális mirigyek a
vérébe ürítették a váladékukat. Pillanatok alatt
Az Áruló
624
gyilkos, mindent elsöprő düh söpört végig
rajta. Az érzékei a végletekig kiélesedtek, az
izmai megfeszültek.
Úgy várta a közelgő összecsapást, úgy
ízlelgette az elkövetkező izgalmakat, mint egy
igazi ínyenc. Olyan csata volt ez, amiről
dalokban és legendákban kellene
megemlékezni.
A vágy, hogy vért ontson, lassan minden
mást elnyomott.
Emberi veríték szagát érezte. Hallotta a
másik szívének gyorsan pergő ritmusát, a halk
légvételt, melyet az ő füle mégis meghallott,
akárcsak az energiakard zümmögését.
– Ki vagy te? – mordult föl.
Rovarok ciripeltek, vízcseppek koppantak, s
mindezt lángok távoli ropogása kísérte.
– Ki vagy, harcos? – lépett előre a
káoszgárdisták vezére. – Én Uexkull vagyok.
Fogadd elismerésem! Jól harcoltatok. Jobban,
Dan Abnett
625
mint amire számítottam és ezért… megígérek
valamit.
Rovarok. Víz loccsanása. A közelben
valakinek felgyorsul a szívverése.
– Hallod, ugye?! ígéretet teszek. A tisztelet és
az elismerés jeleként. Mondd meg, ki vagy, mi
dolgod itt, tedd le a fegyvert, és add meg
magad! Akkor gyorsan végzek veled. Nem
lesz kínzás. Csak egy pillanatig fog fájni.
Ígérem. Mint harcos a harcosnak.
Minden falevél mozgását külön hallotta, s az
emberi izzadság bűze már olyan erős volt,
hogy a célpont sem lehetett messze. A kard
zümmögése is tisztán kivehető volt. Hús.
Nedves bőr. Átázott szövet. Ezüst.
Mindjárt.
Csalogasd ki az ellenséget a rejtekhelyéről.
Vedd rá, hogy megmutassa magát neked…
– Bravó! – húzta a száját gúnyos mosolyra
Uexkull. – Minden elismerésem! Hallod,
Az Áruló
626
gárdista?! Meg kell hagyni, szép mulatságot
rendeztetek nekünk, de ennek most vége!
Ígérem, gyorsan pontot teszünk a végére.
Ott! Tőle jobbra, a fa mögött. A sós
izzadság… a vadul verő szív… ott van!
– Azt is meg kell, hogy mondjam, bár már
sokakat megöltem a Birodalmi Gárdából,
eddig nem találkoztam hozzátok hasonlóan jól
képzett harcosokkal!
– Elhiszem – mondta halkan Gaunt,
miközben kifordult a fa mögül, épp az
ellenkező irányba, mint amire Uexkull
számított, és lecsapta válláról a löveget.
A káoszgárdista elbődült – félelmetes hang
volt, olyan, amilyennek az ember egy túlvilági
lény üvöltését képzeli –, és ököllel esett
Gauntnak.
A komisszár ezredes igyekezett az utolsó
pillanatig kivárni, hogy az óriási termetű
Dan Abnett
627
harcost továbbvigye a lendülete, s ne legyen
ideje kitérni a halálos csapás elől.
Uexkull azonban gyors volt. Sokkal gyorsabb
mint amire Gaunt számított. Igaz, az ütése így
sem ült teljesen – csupán eltörte Gaunt
állkapcsát, de nem tépte le a fejét.
A birodalmi tiszt felbukott, kardja kirepült a
kezéből, és hangos csobbanással hullt a sáros
vízbe. Megpróbált felállni, de a teste nem volt
hajlandó engedelmeskedni az akaratának. A
lábai kicsúsztak alóla, s arccal előre zuhant a
vízbe.
Nagy nehezen elfordította a fejét, s így
kapott némi levegőt, s látta, ahogy az óriás öles
léptekkel közeledik felé.
Uexkull elégedett vicsorral hajolt le, hogy
összeroppantsa a birodalmi koponyáját.
Valahol mélyen még elégedett is volt a dolgok
ilyetén alakulásával. Fegyverrel ölni nem az
igazi. Akkor nem érzi, hogy az élet hogyan
Az Áruló
628
szivárog el a legyőzött ellenségből. Nem látja
szemében az utolsó pillanat felismerését –
amikor tudatosul benne, hogy veszített.
Amikor…
Émelyítő reccsenéssel egy vaslövedék
csapódott az orrába, s Uexkull felüvöltött
dühében. Az elsőt azonnal három újabb
lövedék követte, majd egyre több és több.
Mintha mindenhonnan jöttek volna – a fák
lombjai közül, az aljnövényzetből, a bokrok
közül. A legtöbb lepattant a káoszgárdista
páncéljáról, de egyre több és több találta el az
arcát és a vért illesztékeit.
Egy nyílvessző a bal szemébe fúródott, és
mélyen megült benne.
Uexkull most már nem dühében üvöltött, s a
hangjában nem sok emberi volt. Újabb lövedék
találta el az arcát, s egészen a keramittal
megerősített pofacsontjáig hatolt.
Dan Abnett
629
Gaunt ráfogott a kardja markolatára, és fél
térdre küzdötte magát, de látta, hogy őrá itt
már nincs szükség. Mindenhonnan Éjjárók
bukkantak elő a füsttel kevert párából, és
minden lövésükkel a sisak nélküli fejet
célozták.
Uexkull lassan elhallgatott. Az arcából nem
maradt semmi, a torkát, koponyáját, homlokát
méreggel preparált nyilak tucatjaival tűzdelték
tele, s legalább három nyíl az üvöltésre nyitott
szájába csapódott. A szervezete ennyi
méreggel – különösen ilyen rövid idő alatt –
már nem sokat tudott kezdeni, s az óriási test
lassan mozdulatlanná dermedt.
Vér csorgott a masszív nyak- és vállvédőre, s
az élettelen testet magába fogadta a mocsár.
Az Áruló
630
HUSZONEGY
– Mi a fenét csinált a puskámmal?! –
nyüszítette Larkin, de Rawne azonnal
letorkolta.
– Megmentettem vele a szaros életét,
úgyhogy kuss legyen!
– Jó, csak úgy kérdeztem… – motyogta a
mesterlövész, aki úgy dédelgette a fegyverét,
mint az imádott nőt, akit megpróbáltak
gerincre vágni, miközben ő épp másfelé nézett.
Dan Abnett
631
– De ne kérdezzen! – vicsorodott el az
őrnagy. – Még azt se tudom, hogy ennek az
egésznek vége van-e egyáltalán.
– Vége van – mondta Mkoll, aki tőlük
néhány lépésnyire bukkant elő a ködből.
Tény, hogy nem hallatszott fegyverropogás,
és kísérteties csönd telepedett a táborra.
A Szellemek igyekeztek újrarendezni a
soraikat, de látszott rajtuk, hogy maguk sem
képesek elhinni mindazt, amit az elmúlt
percekben át- és túléltek. Öt káoszgárdistával
végeztek, s közülük senki nem esett el. Criid és
Larkin csúnya zúzódásokat szerzett, Brostin
pedig úgy festett, mint egy törött baba. Ha
Landerson nem húzza partra, bele is fulladt
volna a mocsárba.
– Öt rohadék! – sziszegte Rawne. – Öten
voltak, megöltek egy csomó helyit… ezek öten
itt mindenkit meg tudtak volna ölni, és erre…
kinyírtuk őket! Hogy a fenébe?!
Az Áruló
632
– Szerencsénk volt – vont vállat Bonin.
Nem úgy a szakadároknak. A
káoszgárdisták több mint negyvennel
végeztek, köztük gyerekekkel és nőkkel. Gaunt
utasította a Szellemeket, hogy Curth irányítása
mellett segítsenek a sebesültek ellátásában. A
doktornő összeszorított foggal küzdött a
hátborzongató sebekkel, de nem egy esetben a
modern tudomány, a gyógyszerek, és a
szakmai tapasztalat is kevésnek bizonyult.
– Néhány órán belül lesz még öt-hat
halottunk – mondta keserűen Gauntnak, aki
szótlanul tűrte, hogy a nő helyre rakja az
állkapcsát.
Az Éjjárók eleinte nem értették, hogy a
külvilágiak mit akarnak, s Mkvennernek nem
kevés erőfeszítésébe került, míg elmagyarázta
nekik. Ezek után viszont sztoikus
nyugalommal tűrték, hogy Curth megvizsgálja
őket.
Dan Abnett
633
Brostin, aki néha még mindig mocsárvizet
öklendezett fel, irányította az oltási
munkálatokat. Úgy tűnt, hogy ebben legalább
annyira jeleskedik, mint a tűz meggyújtásában
– bár ez utóbbi nyilván nagyobb örömöt
okozott neki.
Landerson igyekezett hasznossá tenni magát,
amennyire csak tőle telt, s egyedül Cirk
utasította vissza, hogy a szakadárok
segítségére legyen. A nő komor arccal ült az
egyik épen maradt platformon, s Feygorra
vigyázott, aki még mindig üres tekintettel
bámult maga elé.
Az Éjjáró férfiak kis csoportokban kutatták át
a tábort, s igyekeztek minden épen maradt,
mozdítható holmit összeszedni. Minden
épületet, amit nem értek el a lángok vagy a
robbanólövedékek, darabokra szedtek, s csak
most látszott, hogy milyen okosan voltak
megkonstruálva ezek az impregnált, jókora
Az Áruló
634
faelemekből álló építmények. Percek alatt szét
lehetett szedni őket, s minden alkatrészt
vízhatlan bőrlapokkal fedtek be.
– Itt hagyják ezt a helyet – motyogta Gaunt
maga elé.
– Ven olyasmit mondott, hogy nomádok –
vont vállat Mkoll. – A Határ mélyén még sok
ilyen tábor akad, s mindegyiket réges-rég
építették. Ezek a népek egyik helyről a másikra
vándorolnak, ott maradnak egy pár hétig,
aztán továbbállnak. Erre a helyre valószínűleg
soha többé nem térnek vissza. Mkvenner
valami olyasmit mondott, hogy a szakadárok
szerint a hely… beszennyeződött. Attól, ami itt
történt.
– Mi hoztuk rájuk a vészt – morogta Gaunt.
– Nem gondolnám, uram – rázta meg a fejét
az őrmester. – Rawne nem is érti, hogy miért
segítünk olyanoknak, akik megpróbáltak az
ellenség kezére adni minket.
Dan Abnett
635
– Tudja, Mkoll – lépett elő a hátuk mögül, az
árnyékok közül Rawne nekem rangom is van.
– Elnézést, őrnagy úr – merevedett meg
Mkoll arca.
– Igaz ez? – húzta össze a szemöldökét
Gaunt.
– Igen, uram. Éppen maga nevezett ki
őrnaggyá.
– Ne szórakozzon velem, Rawne! A másik
dolog.
– Ja, az! Igen. Eszük ágában sem volt segíteni
nekünk, és feladtak minket az ellenségnek.
Nem igazán értem, hogy miért akarunk nekik
segíteni. Ezzel csak az amúgy is szűkös
készleteinket pazaroljuk ezekre az állatokra.
– Mert a Császár mindannyiunk atyja,
Rawne. Rájuk is vigyáz, így nekünk is ezt kell
tennünk.
– Azt kell mondjam, hogy ez
szentimentalizmus, uram. Ezek itt nem ismerik
Az Áruló
636
el a Császár hatalmát. Talán azt sem tudják,
hogy ki ő. Félek, hogy ez a hely magának sem
tesz jót, parancsnok.
Valahol mélyen Gaunt igazat kellett, hogy
adjon az őrnagynak. Mert bár valahogy
megnyerték a csatát, de olyan összecsapás volt
ez, amit tulajdonképpen nem is kellett volna
megvívniuk. Lehet, hogy csak azért tették,
mert ő így döntött – és rosszul döntött.
Meglehet, a Gereont átjáró métely lassan az ő
elméjébe és zsigereibe is beeszi magát.
Megpróbált úrrá lenni a nyugtalanságán.
Végül is képes volt tiszta fejjel gondolkodni.
Normálisnak érezte magát.
De vajon nem így van ezzel mindenki, aki
elindul a kárhozat útján?
A romlás és az őrület, amit a Káosz
terjesztett, belülről támadta meg az embert, s
lassan, apránként változtatta meg.
Dan Abnett
637
Úgy, hogy az embernek mindig volt ideje
alkalmazkodni hozzá, s egy idő után már a
romlás és a kárhozat tűnt a legtermészetesebb
dolognak az univerzumban.
Ezzel azóta tisztában volt, hogy először
magára öltötte a politikai tisztek egyenruháját.
Ezért kell minden komisszárnak olyan
körültekintőnek lennie, s minden apró,
árulkodó jelre fölfigyelnie.
Keménynek kell lenni. Kíméletlennek.
Agun Soric mindig is megbízható,
sziklaszilárd ember volt, s lám, a Hereodoron
ő is elbukott. Őt is elérte a rontás, s az
emberből pszi lett. Olyasmi, ami önmagára és
az egész seregre veszélyt jelentett, így neki
nem volt más választása, mint a Fekete
Hajóval elküldeni a Terrára.
Diákkorában Gaunt lelkiismeretesen
elolvasott minden tudománnyal és bölcselettel
foglalkozó könyvet, s még most is sokat
Az Áruló
638
olvasott, ha ideje engedte. Ezek az írások –
mint például a fél évszázaddal korábban
alkotó Ravenor művei – határozták meg a
gondolkodását és a világnézetét. Élete egyik
sorsdöntő pillanata volt, amikor arról olvasott,
hogyan bukott el Ravenor mestere, Gregor
Eisenhorn. Az ő végzete volt az, ami izzó
vasként égette az elméjébe az örök
bizonyosságot: a hipertér ártó hatalmai soha
nem nyugszanak, és soha senki nincs tőlük
biztonságban.
Volt azonban egy másik lecke is, amit egy
másik embertől tanult – Delane Oktartól, néhai
mesterétől, aki hitt abban, hogy az embernek
egyetlen és örök feladata, hogy megpróbálja
azt tenni, ami helyesnek tűnik.
Mintha csak tegnap történt volna, olyan
tisztán emlékezett a Darendara hóborította
síkságaira. Napokkal korábban fejezték be a
felszabadító hadműveletet. Szakadárok ellen
Dan Abnett
639
harcoltak, ami sokkal szomorúbb volt, mintha
a Káosz ellen kellett volna verekedniük. Arról
sem tudtak megegyezni, hogy mi legyen a
hadifoglyok méltó büntetése. Ha a Káosz
fertőzi meg egy ember elméjét és lelkét, arra
halál vár, de mit tegyenek az árulókkal, akik
önként fordítanak hátat a Birodalomnak?
A komisszárok többsége kivégzést javasolt,
és kíméletlen tisztogató hadműveleteket, de
Oktar komisszár tábornok másként vélekedett.
– Keménynek kell lennünk, de nem
gondolkodhatunk mindig szélsőségekben és
végletekben. Az átnevelés egy áruló számára
legalább olyan kegyetlen ítélet, mint a halál, de
egyrészt nem csinálunk belőle mártírt,
másrészt nem pazaroljuk el a munkaerejét. És
minden emberben megvan a lehetőség, hogy
változzon. Egy halott azonban nem változik.
Három magas rangú komisszár arra
presszionálta Gaunt kadétot – aki
Az Áruló
640
szárnysegédként szolgált Oktar mellett –, hogy
próbálja meg rávenni a tábornokot a
véleménye megváltoztatására. A fiatalember,
aki a felettesével együtt a Téli Palota egyik
pazar termében költötte el a vacsoráját, a
desszert környékén hozakodott elő a dologgal.
Oktar türelmes mosollyal hallgatta, aztán
megcsóválta a fejét.
– Ugyan, fiú – mindig így szólította Gauntot
–, ha mindenkit kivégeztetnénk, aki nem ért
velünk egyet, a galaxis hamar üres hely lenne.
– De…
– A Császár vigyáz ránk, Ibram. Ő mindig
velünk van, és figyel ránk, függetlenül attól,
hogy az univerzum melyik sötét szegletében
járunk. Ez az, amit tudatosítanunk kell minden
emberben. Amiről meg kell őket győznünk.
Még a felelőtleneket, a kiábrándultakat, a
cinikusokat, a zavaros fejűeket és az árulókat
is. Olyan mint egy örökké létező, mindenható
Dan Abnett
641
atya, aki szigorú szeretettel figyeli a gyermekei
tetteit, s nem hiszem, hogy ezt azzal tudnánk
leginkább alátámasztani, hogy halomra
gyilkolunk mindenkit. Ebben az átkozott,
hideg világegyetemben úgyis annyi minden
csak arra vár, hogy végezhessen velünk. Ne
könnyítsük meg a dolgukat azzal, hogy
egymás torkának ugrunk! Gondolkodj el ezen,
fiú! Ha azt tesszük, amit helyesnek gondolunk
és érzünk… a Császár, aki mindent lát, ezt is
látni fogja. És ha úgy ítéli, hogy helyesen
cselekedtünk, tudatni fogja velünk, hogy
elégedett. Ha mással nem is, azzal
mindenképpen, hogy továbbra is óv minket.
– Vannak, uram, akik azt mondanák erre,
hogy…
– Mit mondanának, fiú?
– Hogy ez… eretnekség.
Az Áruló
642
Tényleg ezt mondta?! Gaunt egy pillanatra
összerezzent, és elhúzta a száját. Hogy lehetett
ekkora idióta?!
Néhány évvel később a Darendara új
politikai elitje – sok olyan tiszt és nemes, akik
Oktar liberális politikájának köszönhették,
hogy életben maradtak – megszilárdította a
hatalmát a bolygó felett, és újra csatlakozott a
Birodalomhoz. Mostanra a Darendara lett
annak a rendszernek az egyik leglojálisabb
világa, s úgy tűnt, Oktar politikája végül is
kifizetődött.
Mindez közel harminc évvel ezelőtt történt,
de még ma is tisztán emlékezett rá.
Gaunt felmászott az egyik, csodával határos
módon sértetlenül maradt platformra, és
onnan vette szemügyre a füstbe burkolózó
tábort, és a ködlepte Határt.
– A Császár vigyáz ránk – motyogta maga
elé. – Vigyáz ránk…
Dan Abnett
643
Előbb a magad bírája légy, s csak azután
másoké. Így szólt a Komisszariátus első
törvénye.
Előhúzta az egyik sorozatvetőjét, és
ellenőrizte a tárat. Nem sok lőszere maradt,
de… amíg egy is marad… ha kell,
meghozhatja mind közül a legfontosabb
döntést.
Úgy tűnt, az elkövetkezendő nap hajnala őt
igazolja.
A mocsár miazmás bűzétől mindannyiuknak
rémálmai voltak, s minden porcikájuk sajgott a
nyirkos levegőtől. Curth, aki minden
erőfeszítése ellenére még két sebesültet
vesztett el az éjszaka folyamán, különösen
rosszul aludt.
Brostin géppuskája tönkrement a csatában, s
a tagbaszakadt tanithi fél éjszaka az egyik
Az Áruló
644
halott káoszgárdista lángszórójával bíbelődött.
Ormótlan fegyver volt, túl hatalmas ahhoz,
hogy valaki effektíven használhassa az
erőpáncél szervói nélkül, de Brostin leszerelt
róla minden díszt – a káoszszimbólumokat
egyenesen a mocsár fenekére süllyesztette –, s
csak az alapokat tartotta meg. Végezetül
néhány méternyi kábelből – amiket a romba
dőlt platformokról szedett le – masszív
tartóhámot készített, ennek segítségével a
hátára vehette a fegyvert.
Arra hamar rájött, hogy az ő ereje is kevés,
hogy mindhárom üzemanyagtartályt cipelje –
egy is bőven elégnek bizonyult.
Nem sokkal hajnal előtt úgy döntött, hogy
megtette, amit lehetett, és a táborban található
prométeumkútból föltöltötte a tartályt.
– Működni fog? – kérdezte Varl.
– Ide a rozsdást! – vigyorodott el Brostin,
aztán, hogy demonstrálja, milyen jó kis
Dan Abnett
645
fegyvere is van, megcélzott egy közeli fát, és
tövig rántotta az elsütőkart.
A lángszóró felhördült, és zsíros füstfelhő
kíséretében néhány szerény lángnyelvet
öklendezett föl.
– Jó, rendben – vakarta meg a fejét Brostin. –
Még… néhány apróbb igazítás… de aztán jobb
lesz, mint újkorában.
Mire a fáradt és elgyötört birodalmiak
fölkeltek, a szakadárok már indulni készültek.
Minden holmijukat és ingóságukat a hátukra
málházták, a sebesülteket pedig rögtönzött
saroglyákra tették. A holtakat a romba dőlt
tábor közepén terítették ki, megtört testüket
lápi virágokkal borították be.
Cynhed, a törzsfő néhány harcosa
kíséretében kereste föl a Szellemeket, és
hosszan beszélt Mkvennerrel. Végül a magas,
ösztövér felderítő az egyik szakadár
társaságában tért vissza a Szellemekhez.
Az Áruló
646
– Mire készülnek? – kérdezte Gaunt.
– Elmennek innen, uram. De a főnökük
végül meggondolta magát, és úgy döntött,
hogy segít nekünk. Úgy tűnik, az, hogy
segítettünk nekik, és az, ahogy tegnap éjjel
harcoltunk… mély benyomást tett rájuk.
– Remek. És ez egészen pontosan mit jelent?
– Nekünk adta az egyik fiát, uram.
– Tessék?
Mkvenner a mellette várakozó, szürke bőrű
harcosra mutatott, aki olyan mozdulatlanul
állt ott, mint egy szobor.
– Ez itt az egyik fia. Eszra a neve. Ő lesz az,
aki átvezet majd minket a mocsáron.
– Igazán? – kérdezte Gaunt némi
szkepticizmussal a hangjában.
– Igen, uram. És ha úgy ítéli, hogy helyesen
cselekedtünk, tudatni fogja velünk.
– Akkor ideje, hogy mi is induljunk –
biccentett a komisszár ezredes.
Dan Abnett
647
A szakadárok többsége máris beleolvadt a
mocsár fölött gomolygó, kísérteties ködbe, de
Eszra egyszer sem pillantott hátra, hogy
búcsút vegyen a népétől.
Csupán féltucatnyi harcos maradt hátra,
hogy megadják a végtisztességet a
halottaknak. Brostin, aki még mindig a
lángszórójával szöszmötölt, azonnal
abbahagyta a munkát, ahogy megpillantotta az
egyik harcos kezében a fáklyát.
– Csinálhatom én?! – kérdezte, és leugrott a
kopott fapaliszádról.
Amazok nem értették a szavát, de értették a
gesztust, és a tanithi szemében izzó tüzet. Az
egyik harcos odanyújtotta neki a fáklyát, és
ünnepélyesen biccentett.
Brostin szélesen elvigyorodott, aztán
nekiveselkedett, és teljes erőből elhajította a
fáklyát, ami azon a tisztáson landolt, ahol a
Az Áruló
648
holtak hevertek – és ahol a prométeum tört föl
a földből.
Vakító fény lobbant, s a lángok vérszomjas
fenevadakként falták föl a holttesteket, a
környező fákat és épületroncsokat.
Brostin egy hosszú percig megdelejezve
bámulta a tűzförgeteget, aztán alig
észrevehetően biccentett, mint aki egy rég nem
látott, megszelídíthetetlen szörnyeteg előtt
tiszteleg, s visszaballagott a Szellemekhez.
– Ez aztán a tűz! – morogta elégedetten.
– Mozgás! – bődült el Rawne, s a gárdisták
szótlanul vágtak neki ismét a mocsárnak.
Gaunt még egyszer szemügyre vette a lassan
semmivé váló tábort. Az Éjjárók már
odébbálltak, s hamarosan nyoma sem marad,
hogy itt valaha emberek éltek.
Eszra egyszer sem nézett vissza, s egy szót
sem szólt, csak intett nekik, hogy kövessék.
Dan Abnett
649
– Hogyan sikerült megnyernie téged ennek
az ügynek, etogaur? – kérdezte a pheguth,
miközben lesétáltak a domboldalon.
A csapatszállító valamivel odébb állt meg,
bár onnan még nem láttak rá a katonai táborra.
– Kicsoda, uram? – kérdezett vissza Mabbon.
Desolane tucatnyi lépéssel járt előttük, s a
pheguth biztos volt benne, hogy minden
szavukat tisztán hallja, de abban is biztos volt,
hogy nem érdekli.
– A Hatalmas Anarch, kinek szava minden
más szót kiolt – mondta a fogoly maliciózusan,
s eltakarta a száját, a szent gesztust utánozva. –
Nem lehetett könnyű dolga, hiszen te voltál,
uram, a Vértestvérek vezére.
– Nem mondanám – ingatta a fejét Mabbon.
– Megértem, ha valami személyes…
Az Áruló
650
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – vont
vállat az etogaur. – Csupán csak… nehéz
megmondani, hol és mikor is szökkent szárba
a bennem csírázó elégedetlenség. Felesküdött
hadúr voltam magam is, és én hoztam létre a
Vértestvériséget. Én ugyanúgy megvágtam a
kezem Gaur páncéljának éles peremén, mint
minden harcosom, mert ez olyan jel… olyan
kiváltság volt, ami csak nekünk, a
vérszerződést megkötött testvéreknek járt.
Tudtuk, hogy mi vagyunk a legjobbak, és
ezeddig nem is találtunk legyőzőre. A
Vértestvérek között elsőnek lenni… a
parancsnokuknak lenni… harcos ennél többet
nem kívánhat.
Miközben tovább sétáltak, lassan a nap is
kisütött, bár a táj ettől sem festett vidámabban.
A felhők, mint csúf, penészes bolyhok lógtak
az égbolt peremén, s a vidék is
vigasztalhatatlanul siváran festett.
Dan Abnett
651
Desolane következetesen a pheguthhoz
igazította a lépteit, s látszott rajta, hogy még
egyszer nem kockáztatja a rábízott fogoly
életét. Hallótávolságon kívül tucatnyi ME-s
katona kísérte őket, kettő a csapatszállítónál
maradt, s újabb tucat a környező ösvények, és
a régi birtokhatárokat jelző sövény mellett
várakozott. A fejük fölött szabályos
időközönként két gyilokhajó húzott el, s a
szenzoraikkal folyamatosan a környéket
fürkészték.
– Végül is, azt hiszem, akkor változott meg
minden, amikor találkoztam az Anarchhal –
fűzte tovább a szót Mabbon. – A
Vértestvéreket, akiket vezettem, a Khan-
csillagrendszerbe vezényelték, hogy a
Hatalmas Sek segítségére legyenek. És ő…
azonnal lenyűgözött. Először is roppant
karizmatikus. És félelmetesen okos. Látja a
dolgok lényegét, tudja, hogy mit kell tenni, és
Az Áruló
652
azt is, hogy hogyan. Gaur Archon igazán
remek vezér, és hihetetlen dolgokat ér el, de a
győzelmet nyers erővel vívja ki. Világokat
pusztít el, népeket tapos a véres sárba.
Vérszomjas hódító ő, s kegyetlen, akár egy
vadállat. Az évek során, míg etogaurként
szolgáltam mellette, egyetlen alkalommal sem
hallgatta meg a véleményem, vagy vette
fontolóra a tanácsaimat. Bár… tanácsot nem is
fogad el senkitől. Számtalanszor kellett ostoba,
véres összecsapásokba bonyolódnunk, mert
épp úgy diktálta a kedve. Számtalan jó harcost
vesztettem el így. És a legdühítőbb az volt a
dologban, hogy nemegyszer annyira
nyilvánvaló lett volna, mit kell tenni ahhoz,
hogy legyőzzük a Hamis Császár seregeit. De
amikor Gaur Archon kiad egy parancsot, ott
vitának nincs helye.
– Értem – biccentett a pheguth, de csak félig
figyelt arra, amit az etogaur mondott.
Dan Abnett
653
A transzkódolás utóhatása, a pokoli fejfájás
ismét elővette, és úgy érezte, hogy széthasad a
koponyája. Úgy tűnt, ezúttal a friss levegőtől
sem múlik el a fájdalom.
– A Hatalmas Sek más – folytatta az etogaur.
– Ő sokkal kifinomultabb, és mindig
figyelembe veszi a parancsnokai véleményét és
ötleteit, amit beépíthet a stratégiájába.
– Ugy hallottam, hogy briliáns stratéga –
biccentett a pheguth.
– Élvezni fogod a vele való találkozást –
mosolyodott el Mabbon.
– Biztosan így lesz.
– Mióta az Anarch keze alatt szolgálok,
három világot hódítottam meg gyors
egymásutánban, s mindhárom esetben fontos
szerepet játszott a győzelemben, hogy a
Hatalmas Sek és a seregek vezérkara együtt
tudott működni. S ez számtalan dologra
nyitotta rá a szemem.
Az Áruló
654
– Mint például?
– Mint például, hogy a Birodalom ellen
vívott háborút nem lehet pusztán nyers erőre
építeni. Nem ez a győzelem kulcsa. Ha a
Sabbat Világokat meg akarjuk hódítani, ahhoz
sokkal inkább észre és ravaszságra lesz
szükség. A Birodalom Hadura okos ember.
– Macaroth? – húzta föl a szemöldökét a
pheguth. – Igen… végül is az. És nagy
szerencsejátékos, aki sokat blöfföl és kockáztat.
– Vakmerő – bólintott elismerően Mabbon. –
Ebben rejlik hát az ereje. Ugyanúgy
fegyverként használja a merészséget és az
intellektust, mint az acélt és az izmokat. A
Hatalmas Sek maga is tiszteli a Haduradat.
– Már nem az – mosolyodott el a pheguth
örömtelenül.
– Bocsáss meg, uram – tárta szét a karjait az
etogaur. – Természetesen igazad van.
Mindenesetre az Anarch gondosan szemmel
Dan Abnett
655
tartja és tanulmányozza Macaroth minden
lépését. Egyszer azt mondta nekem, hogy már
alig várja a percet, amikor olyan erőkkel
rendelkezik majd, amiket összemérhet
Macarothéval.
– Úgy beszélsz erről, mintha csak egy
sakkjátszma részleteit tárgyalnánk – csóválta
meg a fejét a fogoly.
– A tábla természetesen sokkal nagyobb, és
figurák milliárdjairól van szó, de… az alapok
azonosak.
Lassan elérték a közeli völgy bejárata mellett
húzódó fasort. A torz, beteg kinézetű fákon túl
elhanyagolt kertek és szántóföldek sora
húzódott.
– Szóval… úgy érezted, hogy nem a
megfelelő lóra tettél, Mabbon etogaur?
– Tessék? – húzta föl a szemöldökét a főtiszt.
– Csak egy szólásmondás. Úgy értem… úgy
láttad, hogy az Archon talán nem a
Az Áruló
656
legmegfelelőbb a posztra, amit betölt, s így
döntened kellett, hogy kit szolgálsz?
Az etogaur megállt, s intett a katonáknak,
akik szintén azonnal megtorpantak.
– Itt várjatok! – parancsolt rájuk. – Te is
várakozhatsz itt, életőrző.
Desolane rezzenéstelen tekintettel állta az
etogaur pillantását, s végül Mabbon kelletlenül
biccentett.
– Kérlek – mondta jóval udvariasabb
hangon. – Szavamat adom, hogy vigyázok a
pheguthra, s mellettem sem esik baja!
Desolane lassan lazított a testtartásán, és
félreállt az útból.
Mabbon bevezette a foglyot a fák közé,
amiket mintha tűz-elhalás vagy valamilyen
csúnya, gombás betegség nyomorított volna
meg. A leveleik összepöndörödtek, s a
fakérgeiken vastagon ült a fekete penész. A
lassú rothadás mindent átitatott.
Dan Abnett
657
– Nagyon kell ügyelnünk a szavainkra, uram
– mondta az etogaur halkan, miközben
átvonultak a halott tájon. – Desolane nagyon
körültekintően választotta ki a kíséret katonáit,
de ahogy már te is tapasztaltad, a mi
sorainkban is vannak olyan radikálisok, akik
szerint csak egyféle vélemény van, s minden
más eretnekség. Még mindig az Archon a mi
urunk. Mindannyiunké. Még az Anarché is.
– De te azon vagy, hogy ez megváltozzon,
nem igaz? Mabbon etogaur egy darabig nem
szólt semmit, aztán óvatosan megérintette az
arcát és a kopaszra borotvált fejét borító, régi
sebhelyeket. Mintha csak azon tűnődött volna,
hogy mi is lehetne erre a kérdésre a
legfrappánsabb válasz. Aztán elfintorodott,
mint akinek régi, fájdalmas emlékek jutottak
az eszébe.
– Sokan úgy gondolják, hogy ha Gaur marad
az Archon, az értelmetlen offenzívákkal,
Az Áruló
658
esztelen pusztítással és vérontással lassan
elidegeníti magától a hadurakat, felemészti a
seregeinket, s végül – miután szétforgácsolta a
csapatainkat – vereséget szenved majd
Macarothtól. Az út, melyen jár, s melyen
minket is vezet, vereségbe és pusztulásba
vezet. Sokan úgy gondolják, hogy Nadzybar
halála után Sek kellett volna, hogy
megörökölje a vezéri posztot. És sokan úgy
vélik, hogy ezt a hibát ki kell igazítani, mielőtt
örökre elveszítenénk a Sabbat Világokat.
– S az ehhez vezető első lépés, hogy a
Hatalmas Sek is rendelkezzen egy olyan
sereggel, mint a Vértestvérek? – húzta föl a
szemöldökét a pheguth.
– Ezt már tudod, uram.
– Igen. Csak… úgy érzem, mintha most
kerülnének lassan helyükre a kirakó elemei. Ez
a terv igazán… vakmerő.
Dan Abnett
659
– Tetszik ez a szó – mosolyodott el Mabbon.
– Ahogy már mondtam, Sek nagyra becsüli a
tehetséget.
– Ugyanakkor… az, amiről beszélünk…
lázadásnak tűnik. Ki is végeztethetnek érte.
Régen Gaur volt a legfőbb ellenség, aki ellen
harcoltam, s most, hogy immáron a ti
oldalatokon állok, s ismét ő az ellenség… a
sorsnak valóban furcsa humora van.
– Az Archon csupán annyit tud, hogy Sek
Hadúrnak segítünk, s ezáltal őneki teszünk
szolgálatot. Tudod, mi nem vagyunk azok az
ostoba vadállatok, akiknek a Birodalom
gondol minket. Tőlünk sem áll távol a
cselszövés és a politika, s a hazugságok és
félrevezetés álcája alatt a saját hatalmunkat
erősítjük. A többi, a veszedelmes rész… az
egyelőre még várhat. Lehet, hogy évek telnek
még el, mire a Hatalmas Sek készen áll
megtenni az első lépést ebben az új
Az Áruló
660
játszmában, így nekünk is évek állnak a
rendelkezésünkre. Ez a háború már nagyon
régóta dúl, és biztos vagyok benne, hogy eltart
még egy darabig.
– Szóval… ezért lettél te is pheguth? Az
etogaur hangosan felnevetett.
– Áruló? Igen… ha innen nézzük, igen. Az
Archon árulója. Én hiszek a jövőben, és az nem
Urlock Gaur.
– Megtagadtad hát a Testvériséget?
– Igen – bólintott Mabbon. – Az elmém és a
hűségem immáron az Anarché, de a sebeim
még mindig Gaurra emlékeztetnek.
Felemelte lágy, rózsaszín kezeit, amik
sehogy sem illettek hozzá.
– Az itteni húsolvasztók adtak nekem új
kezeket, s a szövetséget jelképező rituális
hegek a régiekkel együtt immáron a múlté.
A pheguth a saját, gépi kézfejére pillantott.
Dan Abnett
661
– Furcsa ez, nem gondolod, Mabbon
etogaur? Hogy mindketten úgy lettünk
árulóvá, hogy elveszítettük a régi kezünket, s
egy újat kaptunk helyette? Nem ironikus és
szimbolikus is egyben?
– Egyszer te is feltétlenül el kell, hogy
meséld a történeted, uram!
– Úgy lesz, barátom. Amint képes leszek
visszaemlékezni rá.
A völgy túlfelén, a ligeten túl lélegzetelállító
látvány fogadta őket.
Sátrak sora előtt, egy letaposott mező kellős
közepén okkersárga egyenruhát és bakancsot
viselő katonák gyakorlatoztak. A
rohampuskáikra feltűzött bajonettek tompák
voltak, de látszott, hogy így is képesek súlyos
sebeket ejteni velük. Párokban küzdöttek, s a
Az Áruló
662
környék csattanásoktól, rekedt kiáltásoktól és
fém csengésétől volt hangos.
Minden katona az Anarch jelét viselte a
nyakába akasztott láncon. Háromszázan
lehettek – talán egy kicsit többen. Ők voltak
Sek Fiai.
Mabbon végigvezette a pheguthot a küzdő
felek sorai előtt, s a fogoly látta, hogy bár a
fegyverek nem igaziak, a küzdelem nagyon is
az. A katonákról szakadt az izzadság, s a
karjukon és vállukon horzsolások, zúzódások
és nyílt sebek éktelenkedtek.
Az egyik sátor előtt fyzikusok látták el azok
sebeit, akik nem úszták meg felületes
vágásokkal és véraláfutásokkal. Ketten ájultan
hevertek a sátor árnyékában, s úgy festettek,
mint egy darab véres hús.
A gyakorlatozást kiképző tisztek felügyelték
– Mabbon nyúzóknak nevezte őket –, akik a
kezükben síppal és korbáccsal sétáltak a sorok
Dan Abnett
663
között, és kíméletlenül megbüntettek
mindenkit, aki nem küzdött elég keményen.
– Gaur a Vértestvériség felépítésének alapjait
a Birodalmi Gárdától vette át – magyarázta az
etogaur. – De nem mindent. A Testvériségben
nincs meg a fegyelmező tiszt… mi is az a szó…
– Komisszár? – húzta föl a szemöldökét a
pheguth.
– Pontosan. Az Anarch szeretné kiköszörülni
ezt a hibát a Fiai esetében. A nyúzókat veterán
egységekből válogattuk össze, és Sek Fiaitól
elkülönítve gyakorlatoznak, a tisztjeimmel
együtt. Az ő feladatuk a fegyelem fenntartása,
az oktatás, és a morál fönntartása.
– Az Anarch roppant előrelátó – bólintott a
pheguth. – A Komisszariátus nélkül a Gárda
sem ér sokat.
Az egyik nyúzó, tőlük alig ötlépésnyire
korbáccsal vágott végig egy katonán, aki nem
küzdött teljes erőbedobással, majd szinte
Az Áruló
664
azonnal egy másikhoz fordult, s türelmesen
elmagyarázta neki, mit javíthatna a
technikáján.
Pont, mint az átkozott komisszárok. Az
egyik kezükkel adnak, a másikkal büntetnek.
– Elégedett, uram? – kérdezte Mabbon, mire
a pheguth önkéntelenül is rábólintott.
Sek Fiai máris jól képzett, vérszomjas
katonák voltak, és csak még jobbak lesznek. A
szemükben a fájdalom és a harag lángjai égtek.
Egy pillanatra megszédült. Az éles napfény.
Biztosan az tehet róla. Esetleg… kérhetne egy
sapkát.
Végigjártatta tekintetét a katonákon, és
elégedetten biccentett.
– Hányan vannak?
– Ez a csapat amolyan prototípus, pheguth.
Csupán a kezdet. A következő néhány hét
során a tisztjeim két hasonló méretű tábort
állítanak majd föl az alföld szívében. Úgy
Dan Abnett
665
tervezem, hogy két közeli világon is
kiképzőtáborokat hozunk létre, s mire
beköszönt a tél, legalább hatezer katonánk
lesz. Természetesen a kiképzésükben a te
tanácsaidra és véleményedre is számítunk,
pheguth.
– Természetesen.
A pheguth összerezzent, mert a mellettük
küzdő páros egyik tagja úgy dőlt el, mint egy
zsák, ahogy az ellenfele puskatussal bezúzta
az orrát.
– Fyzikus! – bődült el a legközelebbi nyúzó,
majd élesen belefújt a sípjába.
– Ma délután szeretnénk egy gyors
erődemonstrációt tartani, uram – mondta
Mabbon, akit szemmel láthatóan a legkevésbé
sem zavart a kiontott vér és a fájdalmas
üvöltések.
Az Áruló
666
– Furgesh nincs messze innen. Ugyanakkor
nagyon örülnék neki, ha szólnál néhány szót a
katonákhoz.
– Örömmel – mondta a pheguth, de a
mosolya nem volt őszinte.
A szaggató fejfájás és a szédülés egyre
inkább erőt vett rajta, s hirtelen minden túl
hangosnak és fényesnek tűnt.
– Szeretném, ha a rangidős nyúzókkal is szót
váltanál, uram – folytatta Mabbon. – Ha egy
kis betekintést engednél a Komisszariátus
módszereibe, az roppant hasznos lenne.
– Hogyne – biccentett a pheguth, de ez már
inkább volt görcsös rángatózás, mint egyetértő
gesztus.
Pokolba a fájdalommal! Mintha hosszú,
horgas tűket döftek volna a szemeibe, s az
agyát azokkal próbálták volna kitépni a
koponyájából.
Dan Abnett
667
Néhány lépésnyire tőle Sek egyik Fia
felüvöltött fájdalmában, ahogy a társa tompa
bajonettje egy darab húst hasított ki a vállából.
A pheguth úgy érezte, hogy a
fájdalomkiáltás beköltözik az elméjébe, s addig
fokozódik az ereje, mígnem szétrepeszti a
csontjait.
– Jól vagy, uram? – lépett közelebb Mabbon.
– Igen… persze… – nyögte a pheguth, akiről
szakadt a veríték. – Csak a transzkódolás
mellékhatása. Meg az, hogy a komisszárokról
beszéltünk. Azt hiszem… ez valami eltemetett
emléket mozdított meg. Van egy emlékem…
Miről is? Arról, hogy… Arról… Arról…
Egy emléke arról, hogy…
Zúgó hang, mint amikor víz rohan végig a
csöveken. Bugás. Nincs fény. A sötétség
minden fényt elnyelt már, s csupán ürességet
hagyott hátra.
Vér íze a szájában.
Az Áruló
668
Aztán… Gaunt.
Ibram Gaunt. Díszegyenruhában feszített a
kurafi, s összehúzott szemmel, ereje teljes
tudatában szemlélte a világot. A sajátján kívül
mindenki más arcán gyűlölte ezt a kifejezést.
Volt valami Gaunt kezében. Egy sorozatvető
pisztoly. Markolattal előre tartotta, mintha
csak odakínálná neki.
– Utolsó kívánság teljesítve – mondta Gaunt.
Legyen átkozott!
Átkozott!
Ki a fenének képzeli ez magát?!
Ő… mert ő… ő volt… ő volt az, aki… aki…
aki…
Nem ő volt az, hanem Desolane, s a
fegyverről kiderült, hogy egy vizeskulacs.
A fény is visszatért, mintha csak
bekapcsoltak volna egy sor lámpát, s végre
újra rendesen hallott. A lassú rothadás és a vér
Dan Abnett
669
szagát is újfent érezte, s hallotta, ahogy az
etogaur visszaparancsolja az embereit.
– Nyúzók! Tereljék vissza a sorba őket!
Alakzatba!
– Pheguth? – guggolt le mellé Desolane.
– Nhhn.
– Elestél, és egy rövid időre az eszméletedet
is elveszitetted.
– …kor egy tábornok…
– Tessék? Mit mondtál, pheguth?
– Azt mondtam, hogy… az egyetlen alkalom,
amikor egy tábornok elveszti az eszméletét, a
beiktatási ünnepség utáni bankett, amikor
eszméletlenre issza magát.
Azzal felült. Zúgott a feje, de a fájdalom
elmúlt. Mélyet lélegzett, s lassan körülnézett.
Sek Fiai hosszú, tömött sorokban sorakoztak
előtte. A fegyvereiket leeresztették, és
kíváncsian figyelték a pheguthot.
Az Áruló
670
Desolane a férfi szájához emelte a kulacsot, s
a tábornok, aki valaha a Birodalmi Gárdában
szolgált, nagyot kortyolt a hűs vízből.
– Elestél – kezdte újra az életőrző, mire a
pheguth szeme megvillant, és a kezét nyújtotta
neki.
– Akkor segíts fel! – mondta, olyan tiszta
fejjel, amihez foghatót már nagyon régóta nem
érzett.
– Vérzik az orrod – suttogta Desolane,
miközben talpra állította.
A pheguth megtörölte az orrát, de csak
annyit ért el vele, hogy elkente az arcán a vért.
Végighordozta tekintetét a csöndben várakozó
harcosokon, s látta az arcokra kiülő
gyanakvást és undort.
Nem lesz ez így jó.
– Sajnálom, hogy mindennek szemtanúi
kellett, hogy legyetek – kezdte meglepően
erőteljes hangon, ami előtt annak idején egész
Dan Abnett
671
seregek hajoltak meg. – Egy tiszt gyengesége
nem olyasmi, amit a katonáknak is látniuk
kell. Márpedig ti nem is akármilyen katonák
vagytok. Ti a legjobbak közül is a legjobbak
vagytok. Sek Fiai!
Halk moraj futott végig a sorokon.
– Amit láttatok, nem a gyengeség jele volt! –
kiáltotta, s érezte, hogy lassan kezd minden a
helyére zökkenni.
A stílus, a retorikai fordulatok, a megfelelő
hangerő és hangszín, s a parancsnokláshoz
szokott hang. Szinte már el is felejtette, hogy
milyen csodálatos érzés, amikor pusztán a
szavai segítségével hatalmába keríti a
hallgatóságot, s hogy régen ezt milyen
ügyesen csinálta.
– Nem gyengeség, csupán az ellenség egyik
ravasz fortélyának mellékhatása. Ti katonák
vagytok… harcosok… bajtársak. Megbízhatok
a bajtársaimban?
Az Áruló
672
Sek Fiai egy pillanatig döbbenten hallgattak,
aztán helyeslően felüvöltöttek.
A pheguth elmosolyodott. Most már az övéi.
Fölemelte a kezét – az igazit –, s a harcosok
lassan elcsöndesedtek.
– Látjátok – folytatta –, az ellenség úgy ítélte
meg, hogy az elmémben lakozó tudás túl
veszedelmes, a titkok, amiket ismerek, túl
szörnyűek, úgy döntött hát, megakadályozza,
hogy valaha is megtudhassátok őket. Pszik
építettek falakat az elmém köré, melyeket az
elmúlt hónapokban hosszú, kemény munkával
lassan sikerült lerombolni. Most már majdnem
szabad vagyok, s a titkaim már majdnem
elérhetőek. S amint e börtönöm falai
leomlanak, ezeket a titkokat nektek adom!
Nektek és az Anarchnak!
A katonák hangosan éljeneztek, és a
fegyvereik tusát a földhöz csapkodták.
Dan Abnett
673
– Pheguth?! – tört át Sek Fiai között
Desolane.
Az áruló tábornok letörölte arcáról a vért, és
az életőrző felé fordult.
– Ne nevezz így többé! – mondta nyugodt,
szigorú hangon. – Most már minden múló
pillanattal egyre több dologra emlékszem.
Például a saját nevemre. És a jövőben te is ezen
a néven szólítasz majd.
– Hogyan? – rázta meg a fejét Desolane
értetlenül.
Noches Sturm tábornok válaszra sem
méltatta. Ehelyett a hangosan ujjongó harcosok
felé fordult, és elégedetten fürdött az
imádatukban. Lassan az ég felé emelte ökölbe
szorított, gépi kezét.
– A jövőért! – rikoltotta, amire Sek Fiainak
vadállati üvöltése volt a válasz.
Vérszomjas üvöltés volt – akár a démonoké.
Vagy a hódítóké.
Az Áruló
674
HUSZONKETTŐ
A Határ összefüggő lombkoronája alatt
nappal és éjszaka nem vált el egymástól.
Mintha egy bizarr, félhomályos
lidércnyomásban jártak volna, ahol a langyos
szellő is gyomorforgató bűzt hozott magával, s
az elszórt, zöld nyálkával teli tócsák lassan,
lágyan pulzáltak, mintha élnének. Az iszapos
vízben neve nincs teremtmények bujkáltak,
bár jelenlétükre csupán a vízfelület lágy
fodrozódásából lehetett következtetni.
Dan Abnett
675
Ahogy a víz mélyén, úgy a magasban is
tenyészett az élet, s a növények a lombok
között átszüremlő kevéske fényért is ádáz
küzdelmet folytattak.
Nem embernek való hely volt ez, s meglehet,
hogy ember még soha nem is járt errefelé. Sem
akkor, amikor az első telepesek a Gereonre
érkeztek, sem azóta. Talán még az Éjjárók sem,
akik pedig kiválóan ismerték a Határ folyton
változó, zegzugos ösvényeit.
Igaz, ők maguk is csupán megtűrt, jól
alkalmazkodó betolakodók voltak a lápban,
mely talán már az idők kezdete óta itt volt.
Ez a rovarok világa volt.
Ott voltak mindenhol – a parányi
parazitáktól, amik észrevétlenül ültek meg a
legapróbb bőrredőben is, egészen a hatalmas,
szúnyogszerű vérszívó rajokon át a gigantikus,
madár nagyságú molylepkékig. A víz felszíne
fölött, ahol zsákmányra lestek, vagy épp
Az Áruló
676
valami náluk is nagyobb és veszedelmesebb
állat áldozatául estek; a fák kérgén megülve, a
buja vegetáció minden zugában elrejtőzve,
növényi nedveken és egymáson élősködve…
mindenhol ott voltak.
Ezen a helyen, ahol nem sok ellenségük
akadt, senki és semmi nem szabályozta, hogy
mekkorára nőjenek. A lombkoronában rejtőző,
bagolynyi molylepkék a náluk kisebb
rovarokra vadásztak, s a szitakötők – akkorák,
akár egy macska – lestek, marad-e valami a
koncból nekik is. A pókok sodronykötélre
hasonlító hálói ökölnyi bogarakat és rovarokat
ejtettek foglyul, míg a hálók gazdái fel nem
falták őket.
Az emberek mintha egy szürreális látomásba
csöppentek volna, ahol a rovarok uralták a
világot. Kutya nagyságú poloskák, százlábúak,
amik akkorára nőttek, mint egy birka, s piócák,
amik vak, feketén csillogó siklóknak tűntek.
Dan Abnett
677
Egyszer egy emberfej nagyságú, dongóhoz
hasonlító rovart is láttak, de az egyik ágon ült
valami, amiről kiderült, hogy maga az ág –
talán valami sáskaféle lehetett –, és egy
villanás alatt darabokra tépte.
A levegőben – csillogó üstökösként –
ökörnyál úszott, s a pára a rothadás bűzével
itatta át a világot. Az idő állni látszott – bár
lehet, hogy ez a hely soha nem is létezett.
A három felderítő Eszra nyomában haladt,
aki szemmel láthatóan tudta, hogy merre kell
menniük. Ennek ellenére igen lassan haladtak,
mivel Feygort még mindig cipelniük kellett.
Rawne egyre idegesebben figyelte barátja
leépülését, s közben a feladat, hogy tartsa
egyben az alakulatot, kezdett elviselhetetlen
teherré válni. Volt, hogy a felderítők percekre
eltűntek, s ahogy Feygor miatt egyre lassabban
vánszorogtak, úgy kerültek egyre távolabb
egymástól a lassan ketté váló alakulat részei.
Az Áruló
678
Végül egy tisztás közepén, ahol egy kidőlt,
viaszfehér mangrovefa gyökerei között
öklömnyi bogarak nyüzsögtek, megálljt
parancsolt. Az elővédet már nem is látták, s
arról, hogy egyáltalán léteznek, csupán az
egyre távolodó loccsanások árulkodtak.
– Bassza meg! – sziszegte Rawne.
– Egyetértek – állt meg mellette Cirk, és a
másik vállára vette át a karabélya szíját.
A nőről patakokban csorgott az izzadság, s
nyitott zubbonya alatt szorosan a bőréhez
tapadt a trikója. Rawne egy csöppet sem
kedvelte a nőt, de el kellett ismernie, hogy
mind a szívóssága, mind a külseje elismerésre
méltó.
Full extrás, ahogy Feygor mondaná.
A nő észrevette a tanithi pillantását, s lassan
elmosolyodott. Egészen közel lépett Rawne-
hoz, és szendén felnézett rá. Vérlázító mosolya
Dan Abnett
679
azonban elárulta, hogy mit is gondol
valójában.
– Tetszik, amit lát, őrnagy? – kérdezte
incselkedve. Rawne nagyot nyelt.
Nem… ez nem helyes. Nem bízhat ebben a
nőben. Az arcán ott az Ellenség bélyege.
Kényszerítette magát, hogy a nő melle
helyett az arcán kígyózó tetoválásra figyeljen.
És a karjában… ott az a dolog. A parazita, ami
a húsában tenyészik, mint a lassan rothadó
sebben a férgek.
Ez már segített valamelyest.
Rawne-nak fogalma sem volt arról, hogy
Gaunt miért nem végeztette ki a nőt. Ha rajta
múlik, ő megtette volna. Mert Cirk veszélyes
volt. Egy idő óta szinte csak azon
mesterkedett, hogy őt és Gauntot kijátssza
egymás ellen. Lett légyen szó bármilyen
vitáról, mindig az ő oldalára állt Gaunttal
szemben, s megpróbált egy olyan szövetséget
Az Áruló
680
kiépíteni vele, aminek Rawne nem akart a
részese lenni.
Mert lehet, hogy Ibram Gaunt és Elim Rawne
soha nem voltak és soha nem lesznek barátok,
de közel egy évtizede harcoltak egymás
mellett, és a kölcsönös tisztelet…
– Valami baj van, őrnagy?
A pillantásuk egy másodpercre
összekapcsolódott, s a férfi döbbenten látta,
milyen perzselő szenvedély tüze ég a nő
tekintetében. Valami vad, izgató és tiltott
dolog ígérete. Rawne konokul a tetoválásra
szegezte a pillantását, de most ez sem segített.
A jel egzotikusnak tűnt, szinte csábítónak, s a
férfi hirtelen kíváncsi lett, vajon milyen érzés
lenne megérinteni…
A fenébe is! Ő a Császár katonája! Talán nem
a legbecsületesebb, vagy a legerősebb hitű, de
akkor is a Gárda tisztje volt, és az Aexe
Cardinal óta párja is volt. Jessi Banda, a
Dan Abnett
681
szakaszában szolgáló mesterlövész. És bár
lehet, hogy csak szeretők voltak, de ez akkor is
jelentett valamit. Egy kopott töltényhüvelyben
még egy tincset is őrzött a nő hajából!
– Az emberei kezdenek lemaradni, őrnagy –
mondta Cirk.
– Tudom, őrnagy – biccentett Rawne
hűvösen.
Mi baja lehet? Curth azt mondta, hogy a
rontás most már bennük is gyökeret eresztett, s
első lépésként felborítja a szervezetük
hormonális egyensúlyát, és szélsőséges
érzelmi reakciókat vált ki belőlük. Aztán
lassan felemészti az önuralmukat, az
akaratukat, a személyiségüket, s a józan
eszüket.
Talán már vele is ez történik? Kezd szétesni?
– Ideje lenne a szerencsétlent megszabadítani
a kínjaitól – vont vállat a nő, és letörölte
homlokáról az izzadságot.
Az Áruló
682
Ahogy fölemelte a kezét, telt keblei azonnal
magukra vonták Rawne figyelmét.
– Mi van? – kérdezte a férfi zavartan.
– Azt mondtam, hogy ideje lenne szegény
ördögöt megszabadítani a kínjaitól. Valami baj
van a fülével, őrnagy?
– Nem, semmi – rázta meg a fejét Rawne. –
Csak… mintha egy bogarat láttam volna…
ott… a nyakán mászni.
– És ott van még?
– Nem… biztosan csak a szemem csapott be.
A tetoválás! Gondolj a nő arcára tetovált
stigmára! De a mellei… a mosolya… Banda!
Gondolj rá!
– Úgy érti, hogy… öljük meg Feygort?
– Igen. Ő már menthetetlen.
– Senkit nem hagyunk hátra! – rázta meg a
fejét Rawne dühösen, és igyekezett a nő mögé,
az erdőre összpontosítani a figyelmét.
Dan Abnett
683
Ez sem segített. Mintha az ágak is a nő arcán
tekergő, buja jelet formázták volna.
– És miért nem?
– Mert mi gondoskodunk a mieinkről! –
csattant föl a férfi.
– Mesélje ezt Acresonnak, meg Lefivre-nek –
mosolyodott el a nő sötéten.
– Ne csesztessen már, őrnagy! – vicsorodott
el Rawne. – Gaunt még az életét is kockáztatta,
hogy megmentse őket. És én is. Mindketten jó
halált haltak.
– Nincs olyan, hogy jó halál, őrnagy –
csóválta meg a fejét a nő.
– Ha maga mondja.
Cirk megvonta a vállát, amitől ismét
megemelkedtek a mellei. Rawne nagyot nyelt.
A Császárra… olyan gyönyörű volt! Szinte
sugárzott. S ahogy a lassan gomolygó köd
angyalszárnyakként ölelte körbe a testét…
mintha alakok rajzolódtak volna ki a ködből.
Az Áruló
684
Egy férfi és egy nő.
– Mindegy – mondta végül a nő. – Az, hogy
én mit gondolok, nem igazán számít. A
parancsnoka előbb-utóbb úgyis elrendeli, hogy
hagyják hátra Feygort.
– Hogy micsoda?!
– A saját fülemmel hallottam.
Ez végre hatott. A düh, amit érzett, erősebb
volt a vágynál is, s minden józan gondolatot
kiölt belőle.
– Maradjon itt! – parancsolt rá a nőre, és
elindult visszafelé. – Maradjon itt, és várja
meg, míg a felderítők visszajönnek!
Beltayn és Landerson óvatosan letették
Feygort, és tőzegmohából rögtönzött
derékaljat készítettek neki. Beltayn megállás
nélkül a döglegyeket hessegette, amik Feygor
körül keringtek.
Dan Abnett
685
– Nem tudjuk továbbvinni – szólalt meg
mögöttük Gaunt csöndesen.
– De igen, uram – mondta keményen a
rádiós. – Amíg csak kell.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Úgy
értem, túl sok időt vesztünk amiatt, hogy
cipelnünk kell. Lelassít bennünket.
A két katona válla fölött Curthre pillantott,
aki egy kidőlt fatörzsre telepedett le, és épp a
vádlijáról szedegette le a rátapadt piócákat.
Gaunt még soha nem látta ennyire fáradtnak a
nőt. Olyan volt, mintha önmaga fakó mása lett
volna csupán, amiből minden életet és színt
kilúgoztak a megpróbáltatások.
– Még él – mondta Curth csöndesen, anélkül,
hogy feléjük nézett volna.
– Tudom, doktor, de…
A doktornő nagyot sóhajtott, aztán fölkelt,
odaballagott Feygorhoz, és ellenőrizte az
életjeleit.
Az Áruló
686
– Hihetetlenül szívós – csóválta meg a fejét. –
Ennél több kell, hogy beadja a kulcsot.
A tanithi bőre sárgásfehér színű volt, s a
húsa mintha elfonnyadt volna, s csak a bőre
tartotta össze a csontjait. A szemei alatt fekete
karikák éktelenkedtek, a karját és a vállát
barna májfoltok borították. Gaunt meg se
merte kérdezni a doktornőtől, hogy ezek mitől
alakulhattak ki. Lehet, hogy valami gombás
fertőzés. Már ha szerencséjük van.
Feygor halk, torokhangú hörgéssel kapkodta
a levegőt, s a testéből áradó, édeskés szag
mintha mindenhonnan idevonzotta volna a
legyeket.
A torkán, a mesterséges gégefő-implantátum
körül a hús haragos, sötétvörös színben
játszott, s félő volt, hogy hamarosan elhalnak a
szövetek, és akkor a vérmérgezés végez vele.
Dan Abnett
687
A férfi szája sarkából gennysárga nyál
szivárgott, s úgy remegett, mintha minden
lélegzetvételért meg kellett volna küzdenie.
– Hamarosan meghal, nem igaz, doktornő? –
kérdezte Gaunt színtelen hangon.
– Hallgasson! – csattant föl a nő, és
végigtapogatta a lassan nekrotizáló terület
határát az implantátum körül.
– Tudnom kell az igazat! – keményedett meg
a komisszár ezredes arca.
– Hallgasson már! – motyogta a nő, a
könnyeivel küszködve. – Hallgasson!
– Akkor csak annyit mondjon, hogy van-e
valami… bármi, amit tehetünk érte?!
– Én… én…
– Igen? – Én…
A nő dühösen felpattant, és megütötte
Gauntot. A vállán találta el, s bár az ütésben
nem volt erő, a gesztus mindannyiukat
meglepte.
Az Áruló
688
Aztán sírva fakadt, és a tiszt szomorúan
megölelte.
– Értem – mondta Gaunt halkan.
– Nem maradt már semmi… gyógyszerünk –
zokogta a nő. – Semmi. Fájdalomcsillapító,
anti… biotikum… semmi. Semmi!
– Rendben van – csitította Gaunt. – Erről
nem maga tehet. És… végül is mind a Császár
kezében vagyunk.
– Uram! – szólította meg Landerson.
Gaunt intett Beltaynnek, hogy kísérje vissza
a kidőlt fatörzshöz a doktornőt, majd
megfordult.
– Igen?
– Szeretnék önként jelentkezni, hogy
cipeljem Feygort!
– A kérését meghallgattam, de nem hiszem,
hogy…
– Tudom, hogy lelassít minket, és egy
hadművelet során nem az érzelmi, hanem a
Dan Abnett
689
taktikai érvek döntenek, és ezek alapján itt
kellene hagynunk, de… én nem tartozom
közvetlenül az ön csapatához, uram. Ha
Feygorral együtt lemaradunk, az nem
akadályozza meg önöket, hogy teljesítsék a
küldetésüket. Szeretnék… segíteni neki.
Legalább egy halvány esélyt adni neki az
életben maradásra.
Gaunt zavartan konstatálta, hogy ő maga is a
könnyeivel küszködik. Ilyen önfeláldozást!
– Ezzel… saját magát is halálra ítélné,
Landerson, ilyet pedig a saját embereimtől se
kérnék…
Az ellenálló már épp válaszolni készült,
amikor Rawne robbant be kettejük közé.
– Mi a…
Az őrnagy vicsorogva rohant Gauntnak,
elkapta a nyakát, és lenyomta a fejét a víz alá.
– Bassza meg! – üvöltötte, s a nyála Gaunt
arcára fröccsent. – Szívtelen, rohadt állat!
Az Áruló
690
Hagyná meghalni, mi? Mi?! Maga felől
mindannyian megdögölhetünk, igaz?! Mint a
Tanith!
Újra lenyomta Gaunt fejét a víz alá, és
tébolyult erővel tartotta leszorítva a nála
magasabb és súlyosabb férfit.
– Szent szar! – nyögte Beltayn, aztán
felpattant, és Landersonnal együtt estek neki
az őrnagynak.
A rádiós az őrnagy nyakát és a vállövét
kulcsolta át, míg a gereoni a kezeit próbálta
lefejteni a komisszár ezredes nyakáról.
– Engedje el! – üvöltötte Beltayn, aztán
felsikoltott, ahogy Rawne beleharapott a
karjába.
– Rohadj meg! – hörögte az őrnagy, már nem
is egészen emberi hangon.
– Őrnagy úr! – üvöltötte Landerson, és a
zubbonya gallérjánál fogva rántotta hátra
Rawne-t. – Hagyja abba!
Dan Abnett
691
A tanithi hátratántorodott, s Gaunt megint a
felszínre tudott vergődni, hogy levegőt
vegyen.
– Félre! – csikorogta Rawne, és kézéllel
vágott Landerson torkára.
A gereoni azonnal összecsuklott, és elkékülő
szájjal kapkodott levegő után.
Curth egy pillanat múlva már mellette
térdelt, és megpróbálta kirángatni a vízből,
mielőtt megfullad. Rawne mintha már el is
feledkezett volna Landersonról, s úgy harcolt
Beltaynnel, mint egy megszállott.
– Elég! – üvöltötte a rádiós, de a következő
pillanatban Rawne ökle eltalálta, és valami jól
hallhatóan reccsent Beltayn arcában.
A rádiós még földet sem ért, mikor Rawne
már ismét Gaunt nyakán volt. A komisszár
ezredes hátára térdelt, és teljes súlyával
nyomta lefelé.
Az Áruló
692
– Ezt nem hiszem el! – üvöltötte magából
kikelve Curth. – Most akarja rendezni kettejük
dolgát? Pont most? Más alkalom nem felelt
volna meg?
– Mi? – nézett föl zavartan Rawne, mint aki
azt sem tudja, hogy hol van. – De… ez nem is
rólunk szól… hanem Feygorról…
Lassan elengedte Gaunt torkát, mire a
komisszár ezredes felült, és nyitott tenyérrel
fülön csapta az őrnagyot. Rawne felpattant, és
kínjában vicsorogva tántorgott jobbra-balra.
Gaunt előhúzta a rohamkését – ugyanolyan
ezüsttel futtatott, erős acélpenge volt, mint
bánnelyik Szellemé –, és az őrnagy torkát vette
vele célba.
– Most rendezzük, Rawne?! – hörögte.
– Nem hagyom itt Feygort meghalni! – rázta
meg a fejét az őrnagy, és ő is előhúzta a
rohamkését.
Dan Abnett
693
Gaunt tíz szívdobbanásig csak állt, és
mérlegelt, aztán a tokjába csúsztatta a tőrét.
– Tehetek némi engedményt – mondta, bár a
szavai végül köhögésbe fulladtak. – Ez a
hely… mindannyiunkat megőrjít. Tudtuk,
amikor erre a küldetésre jelentkeztünk, hogy
kockázatos lesz, de ez… azt hiszem mostanra
már egyikünk sem képes értelmesen
gondolkodni. Ez a kicseszett, fertőzött világ…
elkapott minket. Érti, amit mondok, őrnagy?
Rawne némán bólintott.
– Ennek ellenére meg kell próbálnunk
egyben és együtt maradni. Ép elmével.
Feladatunk van. Parancsot kaptunk, hogy
teljesítsük. És a Tanithi Első és Egyetlen eddig
még minden parancsot teljesített. Igaz, Rawne?
– Igen… uram.
– A feladatunk… életbevágóan fontos.
Minden és mindenki feláldozható, hogy
teljesítsük. Ezzel a legelső pillanattól kezdve
Az Áruló
694
tisztában voltunk. Ahogy azzal is, hogy eljöhet
egy ehhez hasonló pillanat, amikor a szar
belerepül a ventilátorba, és valahogy akkor is
boldogulnunk kell. Lehet, hogy még ennél is
szemetebb döntéseket kell majd meghoznunk.
De…
Ennek így kell lennie. Ez nem egy
közönséges hadművelet, és a Szellemek nem
közönséges katonák.
– Igen… tudom – hajtotta le a fejét komoran
Rawne. Gaunt egy villanásig a távolságot
méregette, s azt, vajon egy ugrással elérné-e az
őrnagyot. Aztán a pillanat elmúlt, és úgy ítélte
meg, hogy Rawne már lassan visszanyerte az
önuralmát.
– Félóra pihenőt tartunk – mondta végül. –
Kifújjuk magunkat, és átgondoljuk a dolgokat.
Félóra, nem több. Aztán döntünk Feygor
sorsáról.
Dan Abnett
695
– Ne… csak ne hagyjuk itt meghalni! Ezen a
helyen… ez nem… ennél bárki többet érdemel.
– Nem fogjuk itt hagyni – biccentett Gaunt. –
Nem is állt szándékomban. Ha számít az, amit
teszünk… ha valóban a Birodalom érdekét
szolgálja… a Császár gondoskodni fog rólunk.
Máskor ezek a szavak szánalmasan
fellengzősen és fatalistán hatottak volna, de itt,
ebben a mocsárban, túl az értelem és emberi
méltóság minden határán, mindenki magától
értetődőnek tartotta őket.
Néhány perccel később Cirk és a felderítők is
feltűntek a tisztás túlfelén, s a nyomukban a
többi Szellem. Mkoll, mintha csak megérezte
volna, hogy valami nincs rendjén, kérdőn
nézett Gauntra.
– Rövid pihenőt tartunk itt – mondta a
komisszár ezredes, és komor arccal
masszírozta a nyakát.
Az Áruló
696
Az őrmester megvonta a vállát, s a felderítők
gyorsan ülőhelyet kerestek maguknak a fák
léggyökerei között. A mocsár úgyis megvárja
őket.
– Sajnálom, uram – telepedett le Curth Gaunt
mellé. – Másodjára mondtam csődöt. Nagyon
röstellem, de egyfolytában sírok, és képtelen
vagyok parancsolni az érzelmeimnek. Ez a
hely… teljesen kifordít magamból, és…
– Nem maga tehet róla – rázta meg a fejét a
parancsnok.
– De akkor is… ez… ez meg mit csinál?
Eszra, aki a felderítők nyomában, csöndben
visszatért, Feygor fölött állt, és kíváncsian
nézegette a kataton tanithit.
Gaunt föltápászkodott, majd maga mellé
intette Mkollt, és az Éjjáróhoz ballagott. A
molyember sötét, kifürkészhetetlen
pillantással mérte végig őket, majd motyogott
valamit, és Feygorra bökött. A szavai túl
Dan Abnett
697
gyorsak és kivehetetlenek voltak, semhogy
Gaunt megértse őket, így ismét Mkoll fordított.
– Azt mondja, hogy a népe az utóbbi időben
már látott néhány hasonló esetet.
– Mióta a Káosz megérkezett a Gereonra.
– Pontosan. Azt mondja… azt mondja, hogy
van egy gyógymódjuk, ami néha valóban
segített. És azt is, hogy ha megengedi, uram,
szeretné kipróbálni Feygoron.
Gaunt Curth felé pillantott, de a doktornő
tehetetlenül tárta a szét a kezeit.
– Gyógyszer nélkül, és úgy, hogy valamiféle
nem természetes eredetű rontással állunk
szemben… az én tudományom itt véget ér,
uram. Egy ilyen helyzetben bármilyen segítség
jól jön.
– Legyen – biccentett Gaunt a kalauzuk felé.
– Próbálja meg!
Az Éjjáró félrehúzta a köpenyét, és lecsatolta
a mellkasára erősített hevederről az egyik
Az Áruló
698
kulacsát. Óvatosan kinyitotta, majd az ujjával
kikanalazott belőle egy kevés szürke pasztát,
ami ugyanolyan színű volt, mint a bőrét borító
festékanyag. Letérdelt Feygor mellé, és a
kenőcsöt a katona nyakára kente, a lassan
elhaló szövetre a gégeimplantátum köré.
A tanithi összerázkódott, de nem tért
magához.
– Mi ez a kenőcs? – lépett közelebb Curth.
Mkoll szótlanul hallgatta Eszra válaszát,
aztán a nőhöz fordult.
– Ez… azt mondja, hogy ez… egy olyan szer,
aminek az alapja az egyik itteni molyféle…
mérge.
– Méreg? – kerekedett el a nő szeme. – Talán
valamilyen… ellenanyag?
– Olyasmi lehet – mondta a felderítő. – Én
sem értem igazán. Viszont Eszra azt mondta,
hogy ez a szer már nem egy alkalommal
működött. Ezek az emberek évszázadok óta
Dan Abnett
699
élnek olyan környezetben, ami tele van
mérgező állatokkal és növényekkel. Valahogy
csak ki kellett ismerjék magukat a mérgek
között. A bőrükbe dörzsölt anyag… álcafesték,
és vannak rituális okai is annak, hogy viselik,
de az is a moly szárnyából kivont anyagból
készült. Az elmúlt századokban nyilván
kialakult valamiféle… ellenállás a
szervezetükben a mérgek többségével
szemben. Ennek a koncentrátumát kenik a
fegyvereikre. Azt mondja, hogy… az egyik
méreg semlegesíti a másikat. Ő hisz benne.
És… maga mondta, doktornő, hogy… már
nincs más ötlete.
Eközben Eszra már el is tette a kulacsot,
majd lekuporodott Feygor mellé a földre,
összefonta a mellkasa előtt a karjait – és várt.
Az Áruló
700
A kényszerű pihenő lassan a végéhez
közeledett. Egy kicsit még rá is húztak, bízván
benne, hogy Feygor állapota javul legalább egy
kicsit, de háromnegyed óra után még mindig
semmi változást nem tapasztaltak.
Aztán Rawne szárnysegédje egyszer csak
görcsösen rángatózni kezdett, és úgy hörgött,
mint aki nem kap levegőt. A mesterséges
gégefő félelmetesen eltorzította a hangot, ami
mintha már nem is emberi torokból tört volna
föl.
– Gak! – káromkodott Curth.
Mindenki Feygor köré gyűlt, aki egyszer
csak felpattant, és fellökte azokat, akik túl
közel álltak hozzá. Hátravetette a fejét, és
habzó szájjal kezdett üvölteni, mint akinek
teljesen megbomlott az elméje. A szemeinek
már csak a fehérje látszott, s úgy tűnt, minden
izma egyszerre feszül pattanásig.
– Fogják le! – kiáltotta Gaunt. – Most!
Dan Abnett
701
Bonin állt hozzá a legközelebb, de Feygor
úgy küzdött, mint egy eszelős, és egy
mozdulattal leütötte a felderítőt. Aztán futni
kezdett.
A karjait kitárva, sikoltva rohant, azt se
nézve, merre. Faágak csapódtak az arcába,
gyökerekben bukott fel, s mérgező molylepkék
százait zavarta föl, miközben megpróbált
minél messzebb jutni.
– Maradjanak itt! – vetette oda Gaunt
Mkollnak, aztán az őrnaggyal együtt Feygor
nyomába eredt.
Térdig gázoltak a sárban, lehajló faágakat
kerülgettek, megpróbálták elhajtani a túl közel
merészkedő rovarokat, s tartani a tempót.
Látni már egyáltalán nem látták a tanithit, de
hallani még mindig hallották. A nyomai, akár
két sárbarna csík, úgy húzódtak a nyálkás,
zöld vízben.
Az Áruló
702
– Akkor ennyi volt – krákogta Rawne futás
közben.
– Megpróbáltunk segíteni rajta – zihálta
Gaunt.
– Egen… legalább megpróbáltuk.
– Nyilván túl nagy dózist kapott.
Tőlük balra ismét felhangzott az agonizáló
gépi sikoly.
– Visszafordult!
– Ott fut! – csattant föl Gaunt, és ő maga is
balra kanyarodott.
Feygor két, lassan rothadó cikász között állt
meg, s úgy kapaszkodott az egyik törzsébe,
mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálba. A
körmei erőtlenül csúsztak le a fa pikkelyes
kérgéről, s mindketten hallották, milyen
kétségbeesetten kapkodja a levegőt.
Lassítottak, majd Gaunt előhúzta a
hangtompítós pisztolyát.
Dan Abnett
703
– Egy pillanat alatt megleszünk vele –
mondta halkan. – Enélkül lehet, hogy még
órákig tartana, míg kiszenved.
Rawne a komisszár ezredes elé állt, a
pisztoly útjába.
– Jobb, ha én csinálom – mondta rekedten. –
Az ilyesmi a barátok dolga.
Gaunt biccentett, és odaadta neki a pisztolyt.
Az őrnagy úgy szorította a mellkasához a
fegyvert, mint egy szent ereklyét, s bár nem
volt egy istenes ember, most mégis halk imába
kezdett, amíg odaballagott Feygorhoz.
– Föld Arany trónusa… mindenható
Császár… kérlek, tekints le rám, s bocsásd meg
bűnömet…
Feygor leguggolt, s mindkét kezével átölelte
a fatörzset. A vállai úgy rázkódtak, mint aki
sír, vagy fuldoklik. Rawne kétlépésnyire állt
meg tőle, s a tarkóját vette célba.
Az Áruló
704
Feygor… legrégibb cimborája, bajtársa,
szárnysegédje.
Az ujja az elsütő billentyűnek feszült, amikor
Feygor hirtelen fölnézett – egyenesen rá. A
tekintetében értetlenség tükröződött, ahogy
megpillantotta a fejének szegezett pisztolyt.
– Hát ez meg mi a franc? – kérdezte
döbbenten.
Dan Abnett
705
HUSZONHÁROM
– Sokáig tart még? – kérdezte Sturm.
Desolane a púpos fyzikusra pillantott, mire
az gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, pheguth.
– Desolane! – mondta a tábornok, fenyegető
éllel a hangjában.
– Bocsáss meg, phe… Bocsáss meg, uram!
Még nem szoktam hozzá teljesen az új neved
használatához.
– Ez a régi nevem, Desolane. A régi nevem
használatához.
Az Áruló
706
A fyzikus lassacskán a végére jutott a
vizsgálatnak. Levette Sturm fejéről a króm
szkennercsuklyát, és eltávolította a férfi
fejbőréből a tűket.
– Most már felülhet – szörcsögte.
A vizsgálóasztal szervomotor]ai halkan
felbúgtak, ahogy függőlegesbe hozták az
alkalmatosságot. Az áruló tábornok
távolságtartással és némi undorral szemlélte a
termet. Köröskörül filigrán díszes orvosi
eszközök álltak tartókban és pihentek a
krómasztalokon: szenzoriumok,
vérátömlesztéshez használt csövek és pumpák,
csavarok, fűrészek, kapcsok, kések, fogók,
tálak, lézerszikék, vércsapolók, szkennerek. Az
egyik asztalon, vörös selyemlepel alatt egy sor
olyan eszköz hevert, amiket még soha nem
látott, de igazándiból nem is igen volt kíváncsi
a funkciójukra vagy a működésükre.
Dan Abnett
707
A polcokon végig üvegek sorakoztak,
bennük vizeletsárga folyadékban
preparátumok, a falakon anatómiai ábrák,
melyeket nagy műgonddal készítettek. A
legtöbb rézkarc és metszet volt, melyek
hátborzongató pontossággal ábrázolták egy
sor idegen lény csontszerkezetét, belső
szerveit, idegrendszerét és vérkeringését.
A fyzikus egészen közel hajolt Sturmhoz, és
egy speciális szerkezettel világított a jobb
szemébe.
– Fáj még a feje? – kérdezte.
– Egy kicsit.
– Az emlékezetkiesés?
– Most már emlékszem a saját nevemre, és
olyan emberekére is, akik hosszú időn át
csupán megfoghatatlan árnyak voltak.
– A kéregi aktivitás mindenesetre
figyelemreméltóan sokat javult – biccentett a
fyzikus Desolane felé. – Minden teszt ezt
Az Áruló
708
bizonyítja. Fiziológiai traumának azonban nem
sok nyomát találtam. Javaslom, hogy a pszik is
vizsgálják meg, amilyen hamar csak lehet.
– Azt már nem! – csattant föl Sturm. – Nem
kell több transzkódolás!
– Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az
összeomló elmezár után nem maradtak csúf
meglepetések – ingatta a fejét a fyzikus. – Ez
most nagyon kritikus időszak.
Sturm meztelen volt, de ez most szemmel
láthatóan nem zavarta. A viselkedésében beállt
változás félelmetes volt, s minden mozdulatára
és gesztusára kihatott. Még a tartása is
megváltozott, akárcsak a hanghordozása vagy
a szóhasználata. Arrogáns magabiztosság
keményítette meg a gerincét, s szegte föl az
állát.
Desolane egy tunikát nyújtott át a
tábornoknak.
Dan Abnett
709
– Nem! – rázta meg a fejét Sturm. – Nem
akarom ezeket a rongyokat! Találj nekem
valami olyat, ami illik hozzám, vagy továbbra
is meztelen maradok.
Az életőrző biccentett, aztán kilépett az ajtón,
s azonnal parancsokat vakkantott oda az
ajtónállóknak.
– Felteszem az Omnipotentát már értesült a
történtekről – vetette oda Sturm a visszatérő
Desolane-nek, miközben szórakozottan, az
egyik asztalon heverő eszközöket
tanulmányozta.
– Természetesen. Amint tud, máris
ideutazik. Az echelonok parancsnokai, s a
Gereonon állomásozó legfőbb stratégák és
tiszttartók szintén értesültek a szerencsés
eseményről. A transzkódolás után, amit ez
egyszer még kénytelen leszel elviselni, jól ki
kell, hogy pihend magad. A következő néhány
nap elég fárasztó lesz.
Az Áruló
710
– Rendben – biccentett a tábornok. – De jobb
szobát, és egy megfelelő ágyat akarok!
Bilincsek nélkül.
– Nos, én… – kezdte Desolane, de Sturm
egyszerűen lesöpörte.
– Jobb szobát, és egy megfelelő ágyat akarok.
Bilincsek nélkül. Világos?
– Igen – hajtott fejet a testőr.
Az ajtónállók egy elegáns uniformissal tértek
vissza: egy szirdár díszegyenruhájával, amiről
minden rangjelzést és kitüntetést
eltávolítottak. Hosszú szárú fekete csizma,
zöld nadrág, és hosszú zöld kabát járt hozzá, s
a tábornok roppant elégedett arckifejezéssel
öltötte magára az egyenruhát.
Egy darabig a vizsgáló egyik falán függő
tükörben nézegette magát. A transzkódolás
során nemegyszer megmutatták neki a róla
Dan Abnett
711
készült felvételeket, remélve, hogy a saját
arcának látványa majd erős érzelmi reakciót
vált ki belőle.
Félelmetes érzés volt, hogy az arc, amit
látott, s amit megérintett, semmiféle emléket
nem ébresztett benne. Idegen dolog volt a
számára. Pusztán egy darab hús.
Most azonban minden vonás, minden ránc,
folt és forradás ismerős volt. Próbaképp
megvakarta az állát, és elégedetten konstatálta,
hogy az arcát immáron a sajátjának érzi.
– Borotválkozni is akarok – jegyezte meg. –
Ez az elhanyagolt szakáll elfogadhatatlan!
– Igen, uram – biccentett Desolane. – De
előbb… a pszik.
Együtt vágtak át az erőd visszhangos
csarnokain és folyosóin, dolgukra igyekvő
szolgák, türelmesen posztoló őrszemek,
Az Áruló
712
excubitorok és pletykálkodó tiszttartók között.
Desolane figyelmét nem kerülte el, hogy a
pheguth immáron sem görnyedt, sem riadt
nem volt. Úgy masírozott át a szolgálattevők
sorain, mintha mind az alárendeltjei lettek
volna.
A baljóslatú transzkódoló terem ajtajában
egy görnyedt, púpos alak várta őket. Méternél
alig volt magasabb, s aranyszállal hímzett
vörös bársonyköpeny rejtette idomtalan
alakját.
A törzsére fémvázat szíjaztak, mely egy
fekete írógépet tartott. Sturmnak nem jutott
jobb hasonlat az eszébe, amikor megpillantotta
– egy törpe, akire írógépet szíjaztak.
A vázról papírlapokkal teli tartók lógtak,
amik szinte a földet súrolták.
A torz emberke arca sem festett sokkal
szebben: a szemei mélyen ültek, s aprók
voltak, akár egy malacé. Jókora, kampós orra
Dan Abnett
713
alatt azonban ajkak nélküli száj vicsorgott –
csupa nikotinsárga lapátfog. A füleit levágták,
s a helyükre gépi audioaljzatokat építettek be.
– Ez itt Humiliti – intett a törpe felé
Desolane. – Én hívtam ide.
– Mivégre? – húzta föl a szemöldökét az
áruló.
– Lexikográfus, aki minden pillanatban
melletted lesz, s minden szavadat lejegyzi. Így
egyetlenegy sem vész kárba, vagy merül
feledésbe.
Humiliti bekapcsolta a fémkeretre szíjazott
írógépet, papírt tett a gépezetbe, majd
megropogtatta az ujjait, és írni kezdett. Az
ujjai könnyed eleganciával siklottak a
billentyűk fölött, s az előző beszélgetés minden
egyes szavát megörökítették.
Desolane kinyitotta az ajtót, s a tábornok,
nyomában a lexikográfussal, belépett.
Az Áruló
714
A helyiség közepén álló szék iszonytató
emlékeket ébresztett benne, s kelletlenül
foglalt benne helyet. Az elektromos vezérlésű
bilincsek azonnal a helyükre csúsztak, és rá is
záródtak.
– Ezekre már semmi szükség – mondta, s
hallotta, ahogy a törpe minden szavát lejegyzi.
A bilincsek egy pillanat múlva kinyíltak, s a
szék lassan elkezdett hátrafelé dőlni, mígnem
az arca már a mennyezet felé fordult.
– Pheguth – szólalt meg egy testetlen hang.
– Többé már nem – mondta a férfi.
– Ismét belekezdünk a vizsgálatba.
Sturm érezte, ahogy a levegő pillanatok alatt
lehűl, s óvatos, kutakodó ujjak távolítják el a
koponyacsontjából az aljzatokat védő
gumikupakokat. Aztán felsivítottak a pszi-
szondák, s a koponyájába csúszó tűk mintha
egyenesen az agyába mélyedtek volna.
Sturm felmordult, és az izmai megfeszültek.
Dan Abnett
715
– Kezdjük hát ismét az elejéről – szólalt meg
ismét a hang. – Rang?
– Tábornok.
– Név?
– Noches Sturm.
– Hogyan került ide?
A tábornok megköszörülte a torkát, s az
elméjét megtöltő, zúgó hangon túlról is jól
hallotta, ahogy a lexikográfus minden szavát
lejegyzi.
– Úgy tudom, fogoly voltam egy katonai
hajón, melyet a Tarnagua közelében foglaltak
el egy rajtaütés során. Amikor a támadók
rájöttek, hogy az egyik foglyuk a Birodalmi
Gárda egy magas rangú tisztje, azonnal
biztonságos helyre szállítottak, hogy
kivallathassanak. Itt fedezték föl, hogy a
tudatomat elmezár óvja. Ekkor küldtek ide, a
Gereonra, ami távol esik a fronttól. Azért, hogy
feltörhessék az elmezárat.
Az Áruló
716
– Mit tud az elmezárról? – kérdezte egy
másik hang, ami akár egy kisgyereké is
lehetett volna.
– Óvintézkedés. Olyan esetekben
alkalmazzák, amikor az alany túl sok kényes
információval bír. Elködösíti az elmét, elfedi az
emlékeket.
– A maga agya titkokkal teli, Noches –
jegyezte meg az első hang. – Fontos titkokkal.
Hogy lehet, hogy nem törölték egyszerűen az
elméjét?
– Elképzelésem sincs.
Az írógép, akár egy miniatűr kivégzőosztag
dobosai, minden szavát a halhatatlanság felé
terelte.
– Ez nem igaz – szólalt meg egy harmadik
hang, egy idős nőé. – Ugye? Szeretném, ha
eltöprengene ezen! Ez már olyan emlék,
amihez hozzáfér.
Dan Abnett
717
Sturm lehunyta a szemét, és lassan
tudatosult benne, hogy valóban képes
visszaemlékezni. Csodálatos érzés volt.
– Tárgyalásra vittek. Haditörvényszék. A
Komisszariátus úgy döntött, hogy nem lehet
törölni az elmémet, mert úgy képtelenség
lenne lefolytatni az eljárást. Viszont annak
kezdetéig túl veszélyesnek ítélték megfelelő…
óvintézkedések nélkül hagyni. A tudatomat
elmezárral vették körül, s bíztak benne, hogy
az asztropaták eme trükkje majd megóvja az
emlékeimet és titkaimat a tárgyalás kezdetéig,
amikor is szándékukban állt eltávolítani.
– Nem volt ínyére a dolog, nem igaz,
Noches?
– Gyűlöltem. Könyörögtem nekik, hogy ne
tegyék. Fenyegetőztem. De… semmi nem
segített. Maga az érzés… végtelen tompaság.
Üresség. Sötétség. Hogy ezek után mit tettek
velem, azt már valóban nem tudom. Csak
Az Áruló
718
azzal voltam tisztában, hogy valami
szörnyűséget műveltek az elmémmel, de hogy
mifélét… hogy mi mindent vettek… loptak el
tőlem, azt csak most kezdem igazán
megérteni.
– Az emlékei rohamos gyorsasággal térnek
vissza, Noches.
– Igen, de én nemcsak nevekről,
évszámokról és adatokról beszélek. Nemcsak
azokról az információkról, amiket bezártak az
agyamba. Saját magamról beszélek. Még saját
magamat is elfelejtettem! Hogy ki vagyok én…
milyen a természetem… a saját szokásaimat…
önmagamat. Elvették a személyiségemet. Az
az ember, akin az elmúlt hónapok során a
transzkódolást végezték, csupán egy hús-vér
báb volt. Egy üres héj, és nem Noches Sturm.
A pszik egy darabig ott keringtek körülötte –
szinte érezte, ahogy körüljárják –, de percekig
egyetlen kérdést sem tettek tol neki.
Dan Abnett
719
– Nincs több kérdés? – kérdezte a tábornok.
– Miért volt őrizetben? – kérdezte egy
férfihang. – Miféle tárgyalásra akarták elvinni?
– Tévedés volt csupán… mert… elárultak.
– Ezt magyarázza meg!
– A Verghast bolygón, Vervunhive védelmét
rám bízták. Iszonyú küzdelem volt, és egy
darabig úgy tűnt, lerohannak minket. De a
legaljasabb ellenség nem a falakon kívül lesett
ránk, hanem azokon belül. A Birodalmi Gárda
egyik komisszárja volt az. Az útjaink már
korábban is keresztezték egymást, és nem
állítom, hogy a legjobb barátok voltunk, de én
nagyvonalúan viselkedtem, készen arra, hogy
fátylat borítsunk a múltra. Elvégre egy egész
háborút kellett megnyernünk, így nem volt
időnk efféle kisstílű torzsalkodásra. De ez az
átkozott addig ügyeskedett, míg úgy tűnt,
mintha elhagytam volna a posztomat. Ezzel
vádolt a mocskos fattyú! Engem, a
Az Áruló
720
parancsnokát! De… ő komisszár volt, s
azokban a sötét napokban elég népszerű a
katonák körében. Ezt kihasználva
foganatosította a vádjait, és a felettesei
tudtával és beleegyezésével fogságba vettetett.
Aztán jött az elmezár…
– És a statáriális bíróság? Egy komisszárnak
nincs jogában a vádlottat helyben elítélni és
kivégezni!
– Egy közkatonát igen, de nem egy
tábornokot! – horkant föl Sturm megvetően. –
Az én családom kiváló kapcsolatokat ápol a
Terra Nagyuraival. Ha engem ott helyben
kivégez, az akkora vihart kavart volna, amit ő
sem mert megkockáztatni.
– Hogy hívják ezt a komisszárt?
Az egyetlen dolog, amit még az elmezár sem
volt képes elfedni, az a gyűlöletes név volt.
Dan Abnett
721
– Gaunt – mondta Sturm, és torz mosolyra
húzta a száját. – Ibram Gaunt. Hogy rohadjon
meg!
A pszik egy darabig megint nem szóltak
hozzá.
– Még kérdés?
– Szerfölött elégedettek vagyunk a jelenlegi
elmeállapotával, Noches! Az emlékezete már
majdnem teljes egészében ép, s lassan az
elmezár utóhatásai is elmúlnak majd. A mi
munkánk itt véget ért.
– Köszönet a fáradozásért! – biccentett a
tábornok kényszeredett mosollyal. – Még az
olyan napokért is, amikor sikoltoztam. Örülök,
hogy ismét önmagam lehetek.
– Volna még itt egy utolsó kérdés – szólalt
meg váratlanul a női hang.
– Igen?
A hangok, akár egy kórus, egyszerre
szólaltak meg.
Az Áruló
722
– Mikor először találkoztunk, hűséget
fogadott az Anarchnak. Azt ígérte, hogy amint
az elmezár megszűnik, elhagyja a Hamis
Császár ügyét, és a mi urunk oldalán küzd
majd, legjobb tudása szerint.
– Valóban.
– De ma beismerte, hogy immáron egy másik
ember lett. A szánalmas héj, aki a fogadalmat
letette, nem Noches Sturm volt. Így hát meg
kell, hogy kérdezzük… meggondolta-e magát?
– Ha nem így gondolnám, azt úgyis
kiolvasnák az elmémből – komorodott el
Sturm arca. – És most figyeljenek jól! Én
hűségesen szolgáltam a Birodalmat. Ennek
szenteltem az egész életemet. A Birodalom
azonban elfordult tőlem, s úgy bánt velem,
mint egy rühes kutyával. Innen már nincs
visszaút. A Birodalom akarta, hogy az
ellensége legyek, de ezt még nagyon meg fogja
bánni!
Dan Abnett
723
Humiliti írógépének szüntelen kattogása volt
az egyetlen hang, ami megtöltötte a helyiséget.
– Hűséget fogadtam – mondta ki végül
Sturm. – Az Anarchnak, akinek szava minden
más szót kiolt. Elég jó válasz ez a kérdésükre?
Az Éjjáró átvezette őket a Határ neve nincs
ösvényein, s a fénytelen senkiföldjén, amit
örök sötétség és köd ült meg. A víz a lábuk
alatt zöld volt, bűzös és mérgező, ennek
ellenére nyüzsgött benne és körülötte az élet.
Aztán, ahogy lassan apadni kezdett, a
mocsárvilág sivár, szürke sártengernek adta át
a helyét. A megfeketedett csontváz kezekre
hasonlító fákon jókora, fehér gombák
tenyésztek. Nem egy ezek közül fluoreszkált
az örök félhomályban, s szürkésfehér fényével
rovarok ezreit vonzotta, amik felhőként
keringtek a gombák körül. A föléjük boruló
Az Áruló
724
lombkoronán azonban még mindig csak egy-
egy halovány fénysugár tudott átszivárogni.
A birodalmiak konokul törtek előre, de itt,
ahol a csönd és a sötétség volt az úr, ők maguk
is egyre kevesebbet szóltak egymáshoz.
Sápadt, lerongyolódott emberalakok voltak
csupán, akiket már csak a makacsság és a
kötelességtudat hajtott előre.
Idelent valóban szellemeknek tűntek,
egykori önmaguk néma kísérteteinek, akik
ahhoz is túl makacsok, hogy elismerjék, már
megszűntek létezni.
Két teljes napig meneteltek, szinte minden
pihenő nélkül, mire elérték azt a pontot, ahol a
lápvilág lassan véget ért.
Érezhetően lehűlt a levegő, és a páratartalom
is már majdnem elviselhető volt.
A ruháikban – amik az előző két nap során
megszívták magukat nedvességgel – most
szinte fáztak, s végtelen, ólmos fáradtság
Dan Abnett
725
kezdett erőt venni rajtuk. A tízperces pihenők
nem pótolták az alvást, de az iszaptengerben
szinte lehetetlen volt olyan helyet találni, ahol
az ember álomra hajthatta a fejét.
Ahogy azonban egyre szilárdabb talajt
éreztek a lábuk alatt, a szemükbe is
visszalopózott valami az élet fényéből.
Mindőjük közül Feygor volt messze a
leglerongyolódottabb állapotban, de élt, és
képes volt járni. A torkán terjengő pír is
kevésbé látszott már vészesnek, s úgy tűnt, a
méreg, amit Eszra adott be neki, végül
mégiscsak megóvta az életét. Arról pedig,
hogy milyen közel is voltak hozzá, hogy egy
kegyesnek ítélt lövéssel átsegítsék a túlvilágra,
se Gaunt, se Rawne nem beszéltek.
A szilárd talajjal együtt az élővilág is újra
megjelent. Ez már nem a rovarok birodalma
volt, hanem a gyíkoké, amik villámgyors,
kiölthető nyelvükkel a mérgező molylepkéket
Az Áruló
726
is levadászták. A vízfelszín alól kétéltűek
dülledt szemei lestek az emberek minden
mozdulatát, s a láp végtelen csöndjét végre
már nemcsak a rovarok halk, monoton
zümmögése törte meg.
A készleteiknek napokkal ezelőtt a nyakára
hágtak, s ha Eszra nincs velük, víz és élelem
híján már rég elpusztultak volna. Ő volt az, aki
megmutatta a felderítőknek, hogy mely
növények és állatok ehetőek, és melyeket
kerüljenek el nagy ívben, mert halálosan
mérgezőek. Íjának hajszálpontos lövéseivel
ötven lépésről is eltalált egy tarajos gyíkot, és
néhány nap alatt mind megtanulták tisztelni a
tudását, ami nélkül elvesztek volna a
mocsárban.
Curth mindent megvizsgált, amit a
vadászatok során elejtettek, s tudományos
precizitással osztályozta is őket. Volt, amivel
csak Eszra módosult immun- és
Dan Abnett
727
emésztőrendszere boldogult, de akadt olyan
állat is – egy angolnaféle, ami az iszapos
vízben élt, és egy gyíkszerű lény, ami
kezdetleges átmenetet képezett a hüllők és az
emlősök között –, amit mind megehettek,
feltéve, hogy jó alaposan átsütötték.
Most vették először igazán hasznát Brostin
alig működő lángszórójának. Gaunt már
napok óta fontolgatta, hogy parancsba adja,
hagyják hátra az ormótlan fegyvert. Végtére is
olyasféle holmi volt, amit a Káosz egyik
harcosa használt, s mint ilyen, alapjában véve
veszélyes és tisztátalan.
A jelenlegi helyzetüket tekintve azonban –
most, hogy a vízzel, élelemmel és a levegővel
már mind megfertőződtek – ostobaság lett
volna egy ilyen parancs. És most, tűz nélkül
enni sem tudtak volna.
Az egyik étkezés után Eszra megengedte
Gauntnak, hogy közelebbről is megvizsgálja az
Az Áruló
728
íját. Míg ő egy sült békát majszolt, a komisszár
ezredes a masszív, visszacsapó íjat
tanulmányozta. Egy ilyen fegyverrel talán még
egy birodalmi arbitrátor könnyű vértezetet is
át lehetne ütni. Látta, hogy záporoztak a
káoszgárdistákra a rövid, vashegyű lövedékek,
és – napok óta először – csöndesen
elmosolyodott. A Császár óvja az Éjjárókat is!
A magasabban fekvő mocsár határvidék volt
– egy másik, miazmás ködbe burkolózó láp
peremén húzódott, mely a láthatár pereméig
nyújtózott. Eszra következetesen ezen a
körülbelül egynapi járóföldön belül tartotta a
Szellemeket, s végig azokat a csapásokat
követte, melyek a gyíkok és békák birodalmán
belül kanyarogtak.
Mintha egy roppant töltésen haladtak volna,
ami aztán lassan szélesedni kezdett, s ezzel
Dan Abnett
729
együtt olyan növények is megjelentek, amikkel
a mocsárban egyszer sem találkoztak: bíbor
tövisű, magas, karcsú fák, és sűrű bokrok,
melyek egyre inkább képesek voltak megkötni
a talajt.
Ujabb napi járóföld után ismét emelkedni
kezdett a talaj, s ahogy északnyugat felé
haladtak, az iszapból először tőzegláp lett,
aztán barna, majd fekete erdei talaj.
A következő nap délutánján már sűrű
erdőben jártak, ahol az eltorzult, kifacsarodott
törzsű fák úgy gubbasztottak, akár egy
rongyokba csavart, leprás sereg. Az ágakról
fekete indák lógtak, a fák kérgén seszínű moha
tenyészett, s mindent elleptek a gombák.
Itt azonban már járt a levegő, s a fák halk
nyikorgással hajladoztak a szellőben. Ez –
annak ellenére, hogy mind az erejük végén
jártak – felvillanyozta őket. A mocsár bűze
Az Áruló
730
után a lassan bomló erdei aljnövényzet szaga
szinte üdítően friss volt.
Egy kicsivel odébb Eszra váratlanul
megállította őket, és jelezte, hogy rejtőzzenek
el, és maradjanak csöndben. Valami mozgott
előttük az erdőben, s bár nem látták tisztán,
azt mind érezték, hogy reng a léptei alatt a
föld. Úgy tűnt, itt, ahol a Határ végre
megszilárdul, olyan lények élnek, amikkel a
molyember sem szívesen találkozna.
Három órával később végre megpillantották
a fényt.
Bonin szúrta ki először a halvány derengést,
ami már több volt, mint a világító gombák és
egy-egy kósza napsugár fénye, amik épp csak
képesek voltak félhomállyá változtatni az
örök, koromfekete éjt.
Először azt hitte, hogy valami szokatlanul
egyenes, magas, világos kérgű fát lát, amiről
talán egy vihar szaggatta le az ágakat. Csak
Dan Abnett
731
lassan tudatosult benne, hogy a fák között, a
lombkoronában egy foghíjat lát, ahol
átszüremlik a napfény.
A fénytócsába állt, s felfelé fordított arcát
percekig fürösztötte a napfényben.
– Erre! – rikkantotta, s ahogy a Szellemek
köréje gyűltek, végre megtört a nyomasztó
csend.
Volt, aki sírva fakadt, mások nevettek, vagy
épp a Császárnak mondtak köszönetet. Mind
igyekeztek megfürdetni az arcukat – vagy
legalább a kezüket – a fényben.
Egyedül Eszra maradt mindvégig távol.
Most, hogy már volt, ami hajtsa őket, sokkal
jobb tempóban haladtak. Hamarosan újabb
fényfoltokra bukkantak, s a látvány egyre
megszokottabb lett, ahogy a lombsátor
lassacskán ritkulni kezdett. A talaj is
Az Áruló
732
fokozatosan megszilárdult, s a Határ – a
Semmi Sötétsége, ahogy az Éjjárók nevezték –
fokozatosan sápadt derengésbe burkolózó
erdőknek adta át a helyét.
A Szellemek is szinte úgy érezték, hogy a
lidércnyomásos menetelés lassan a végéhez
közeledik, s az egyik pihenő alkalmával Gaunt
utasította Mkvennert, hogy tudakolja meg a
kalauzuktól, meddig tart még, míg elérik a
Határ peremét.
Az ösztövér felderítő figyelmesen
végighallgatta Eszra válaszát, aztán
elfíntorodott.
– Nem tudja, uram. Ilyen messze még ő sem
járt soha.
Dan Abnett
733
HUSZONNÉGY
A napkeltével együtt végtelen, cserjés síkság
bukkant elő a ködből – csupa zöld és sárga
falevél, apró ligetek, valaha megművelt földek,
a Gereon éléskamrája.
A megszállás előtt mind közül ez volt a
legtermékenyebb tartomány, s a láthatáron
húzódó, kéken derengő hegyvonulatig csupa
megművelt, zsíros föld nyújtózott errefelé.
A hajnali égbolt üvegesen áttetsző volt, a
felhők, akár egy összekuszált, sárgásfehér
pamutgombolyag. Rawne, aki a magas fűben
Az Áruló
734
hevert, az egyik karhajlatán nyugtatta a fejét, s
az eget bámulta. A sötétségben és
félhomályban töltött napok után nem győzött
betelni a nyílt égbolt látványával.
A felhők… mindegyiknek saját, egyedi alakja
volt. Akadt köztük asszony, ló, virág, madár…
amott egy pár összehúzott szem, ott meg egy
tőrt markoló kéz.
Meg fogok őrülni.
Lehunyta a szemét, s igyekezett nem
gondolni, és nem nézni semmire. Mert bármit
is látott, abba azonnal alakokat kezdett
beleképzelni.
Hagyta, hogy a bágyadt napfény cirógassa
az arcát, s a Határ sötét pokla után ez is szinte
kiváltságnak tűnt.
Most már mind betegek voltak. Mind. Egy
részük testileg, mint Feygor. Volt, akinek az
érzelmeit fertőzte meg ez a rohadt világ.
Dan Abnett
735
Curth, Cirk, Brostin… lassan mind gyerekekké
vagy dühöngő őrültekké válnak.
Az orvosok, taktikusok és papok mind
figyelmeztették őket erre, még az indulás előtt,
de azok csak szavak voltak, amik nem voltak
képesek megfelelően érzékeltetni mindazt, ami
itt rájuk várt.
Igaz, erre senki és semmi nem lett volna
képes felkészíteni őket.
Bármerre is nézett, mindenhol
szimbólumokat látott. Tisztában volt vele,
hogy ez már a rontás hatása, de ettől semmivel
nem lett könnyebb számára a dolog. Jelképeket
látott a falevelek között, a felhők formájában, a
hullámzó fűben, s az árnyékokban. Mind
másként festett, más volt a jelentése, s
mindnek más nevet is adott.
Még így is, hogy becsukta a szemét, a
retinája előtt úszó apró, fekete pöttyökből is
Az Áruló
736
jeleket látott kirajzolódni. Angolnát, tekergő
férgeket, egy telt keblű nőt… a stigmát.
Kinyitotta a szemét, de ez sem segített.
Mindenhol azt az obszcén jelet látta, amit Cirk
viselt az arcára tetoválva.
Megint látta a fűszálak kavargásában. A
csizmájára tapadt, száraz, repedezett sárban. A
tenyerén kanyargó vonalakban.
– Rawne!
Gaunt hívta, így kelletlenül feltápászkodott,
s odaballagott, ahol a Szellemek gyülekeztek.
Még ők is, ahogy ott álltak, egy csoportban, a
Jelre emlékeztették.
Már majdnem teljes, és ahogy közéjük áll
majd, azzá teszi.
Attól a helytől, ahol Bonin először fényt
pillantott meg, egy egész napi járóföldre volt
még az erdő széle. Átvágtak egy ártéri erdőn,
Dan Abnett
737
ahol a sáros dágványban derékig ért a gaz. A
fák egyre ritkásabban álltak, s mind több és
több fény jelezte, hogy lassan maguk mögött
hagyják a mocsárvilágot.
A láp után sáros dombok következtek, ahol
mindenfelé hatalmas görgetegkövek hevertek,
akár a félig eltemetett óriások. A csupasz,
halott fák szarvasként ültek a dombtetőkön,
közöttük elvadult groxok kóboroltak. Larkin
egy pontos lövéssél leterítette az egyiket, s
remek ebédet készítettek belőle. Ennél jobbat
és táplálóbbat nem ettek, mióta a Gereonra
tették a lábukat.
Végül egy ősöreg tölgyfaerdőbe értek, s
végre ismét szilárd földön állhattak, ami Eszra
kivételével mindannyiuk arcára mosolyt csalt.
A molyember egyre gyakrabban állt meg, s
gyanakodva szimatolt a levegőbe. A növények
és az állatok, de még a talaj szerkezete is
szokatlan és új volt a számára. A legtöbbször
Az Áruló
738
azonban az égboltot fürkészte, mint aki attól
fél, hogy a fejére szakad.
– Még soha nem látta az eget – jegyezte meg
halkan Mkvenner.
– Valahogy sejtettem – morogta Gaunt.
– A szeme sem alkalmazkodott még az új
fényviszonyokhoz – tette hozzá Curth. –
Megfigyeltem, hogy szinte megállás nélkül
könnyezik.
– Mondja meg neki, Ven, hogy most már
visszatérhet az övéihez – mondta a komisszár
ezredes. – És köszönje meg neki mindazt, amit
tett! Nélküle nem jutottunk volna el idáig.
A felderítő elkezdte fordítani Gaunt szavait,
aztán egyre döbbentebben hallgatta az Éjjárót.
Végül hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és
ismét Gaunthoz fordult.
– Nem megy, uram.
– És miért nem?
Dan Abnett
739
– Azért, mert… khm… szóval… ő az öné,
uram.
– Tessék?
– Ő az ön tulajdona, uram.
Gaunt maga próbált meg a molyember
lelkére beszélni, aztán ismét segítségül hívta
Mkollt, de nem boldogultak. Az Éjjáró tudta,
hogy mi a kötelessége. Cserébe a népnek
nyújtott segítségért Cynhed az egyik fiát
ajándékozta a Szellemeknek. Amikor Gaunt
segítséget kért tőlük, ő csupán egy kalauzra
gondolt, de az Éjjárók úgy értelmezték, hogy a
népük egyikét akarja tulajdonául. Nem csoda
hát, ha visszautasították a kérését.
A káoszgárdistákkal vívott csata után
azonban a vezér úgy érezte, illetlenség lenne
továbbra is megtagadni az idegenek óhaját.
Hálája jeléül Gaunték mellé adta az egyik fiát.
Mintegy ajándékképp. Örökre.
Az Áruló
740
Végül Gaunt utasította, hogy menjen vissza a
mocsárba, majd tábort bontottak, és ismét
útnak eredtek.
Az Éjjáró a maga módján igyekezett
értelmezni az apja szavait, s a gazdája
parancsát: lemaradt ugyan tőlük, de tisztes
távolból így is követte őket. Mkvenner ismét
megpróbált a lelkére beszélni, de most sem járt
sikerrel.
– Nem fog hazatérni, uram. Ez most már
becsületbeli dolog nála. Az apja arra utasította,
hogy jöjjön velünk, és legyen a kísérőnk, így
pontosan ezt is fogja tenni, míg csak él és
mozog. Még soha nem járt ilyen messze az
otthonától, de akkor is teljesíteni fogja a kapott
parancsot. Arra kényszeríteni, hogy térjen
vissza a saját népéhez, olyasmi lenne, mint
utasítani, hogy szegje meg az apjától kapott
Dan Abnett
741
parancsot. Márpedig azt nem teheti, mert szent
esküvel fogadta meg, hogy engedelmeskedik
és szolgál.
– Hm… értem – mondta Gaunt végül. –
Akkor… mondja meg neki, Ven, hogy
mostantól kezdve úgy tekintek rá, mint a saját
embereim egyikére!
Miután a felderítő lefordította a parancsnoka
szavait, Eszra meghajolt, és elmosolyodott.
Furcsa gesztus volt ez az örökké mozdulatlan,
szürke arcon, de illett a pillanathoz. Az együvé
tartozás pillanata volt ez, s Gaunt tudta, erre
emlékezni fog, amíg él.
Hajnaltájt, egy háromórás pihenő után
haditanácsot tartottak. Az előttük elterülő
ligetes síkság szinte riasztóan békésnek tűnt,
de tudták, hogy ez valóban csak a látszat. Már
az indulás előtti végső eligazításon beléjük
Az Áruló
742
sulykolták, hogy az egész Gereonon ez a
legjobban őrzött terület.
És éppen ez az a hely, ahol a célpontjuk
tartózkodik.
– Pihenésre van szükségünk – kezdte Gaunt.
– Élelemre és készletekre. A térkép szerint
innen körülbelül három kilométerre,
északnyugatra van egy falu. Valószínűleg
elhagyatott. Ott kezdjük a készletek felhajtását.
Cirk őrnagy?
– Nem ismerem ezt a környéket – vont vállat
a nő.
– Landerson?
– Én már jártam errefelé, és ha az emlékeim
nem csalnak, az a falu Sövényes lesz. Ha jól
emlékszem, mert ezen a környéken vagy
féltucat hasonló, apró település akad.
– Jó – biccentett Gaunt. – Akárhogy is hívják,
odamegyünk.
Dan Abnett
743
A falu alig volt több mint egy maroknyi
elhagyatott épület, egy ütött-kopott
kovácsműhely, egy magtár, és egy apró
templom. A kora reggeli napfényben rovarok
zümmögtek, de rajtuk kívül életnek más
jelével nem találkoztak.
A felderítők halkan szétszóródtak, s
pillanatok alatt átfésülték a települést. A
nyomok alapján arra a következtetésre
jutottak, hogy a települést már jó ideje –
könnyen meglehet, hogy a megszállás óta –
senki nem lakja, és már hónapok óta nem is
járt itt senki.
Találtak némi élelmet, ami még
fogyaszthatónak bizonyult – sózott húst az
egyik kamrában, és pár üveg befőttet egy
pincében –, Beltayn pedig egy ősöreg sörétes
Az Áruló
744
puskát és három kerozinlámpást egy műhely
sarkában.
Curth az egyik ház emeletén, egy poros
szobában egy parányi bölcsőre lelt, benne egy
csinosan felöltöztetett babával. Percekig csak
ült az avítt gyermekjáték mellett, és
vigasztalhatatlant zokogott, pedig tudta, hogy
csupán a rontás erősíti föl az érzelmi reakcióit.
Criid itt akadt rá, de hiába próbálta
megvigasztalni, semmi nem segített. Aztán,
ahogy ő is szemügyre vette a bölcsőt, benne a
régi gyermekjátékkal, maga is sírva fakadt.
Curth lassan megnyugodott, s most már ő
próbálta Tonát vigasztalni.
Feygor és Varl együtt kutattak át egy
épületet. A földszinten egy ócska ágyra
bukkantak, amit Feygor azonnal birtokba is
vett. Mire Varl átfésülte az egész házat, a
másik tanithi már hangosan húzta a lóbőrt. Az
őrmester megcsóválta a fejét, aztán leült az ágy
Dan Abnett
745
végébe, a fejét a falnak támasztotta, és
lehunyta a szemét. Csak hogy pihentesse egy
kicsit.
Egy perc múlva már ő is aludt.
Rawne, aki a szomszédos házban keresgélt,
egy vacsorához terített asztalt talált a
konyhában. Hat teríték, kopott, de csinos
tányérok, s az időtől foszladozó
szövetszalvéták pihentek az asztalon, talán
már évek óta. A kandallóban kihűlt faszén
parazsa, egy kancsó alján összeszáradt, barna
massza maradéka, ami valamikor talán sör
lehetett. Úgy tűnt, bárkik is éltek itt, épp
vacsora közben kellett sietve távozniuk.
Az őrnagy kihúzta az asztalfőn álló széket,
és leült. A teríték… a tányérok mintázata olyan
volt, akár egy csónak körvonalai, a poharak
pedig a csónak körül fodrozódó vizet
formázták.
Az Áruló
746
Óvatosan kinyúlt, megigazított néhány
evőeszközt, áttolt pár tányért az asztal
túloldalára, s a szalvétákat is másként
hajtogatta.
Így már jobb.
Most már ezek is a stigmát formázták.
A kovácsműhelyt Larkin és Bonin kutatták
át, s az egyik fal mellett egy féltanknyi
prométeumot találtak, amit valószínűleg a
kovács használt annak idején a fém hevítésére.
– Idehívnád Brostint, Larks? – mosolyodott
el a felderítő.
Brostin nem értette, hogy mire fel kell neki
pont a kovácsműhelybe jönnie, de amint
megpillantotta az üzemanyagtankot, szélesen
elvigyorodott, és elkezdte áttölteni az értékes
folyadékot a zsákmányolt fegyver tankjába.
Dan Abnett
747
Gaunt rádiója felcsipogott.
– Itt az Egyes.
– Itt Mkoll. A templomnál vagyok. Ide kell
jönnie, uram! És… hozza magával Landersont
is!
A templom épületén – ami alig volt több
mint egy nagy faház – jókora lyukak tátongtak,
s a beszüremlő napfényben porszemcsék
táncoltak.
Vaskos faszékek álltak két sorban az egyik
fal mellett, az oltár fölött pedig bronzból öntött
sas tárta ki szárnyait. Gaunt fél térdre
ereszkedett, a sas jelét vetette magára, s halkan
belekezdett a Pusztulás Zsoltárába.
Az Áruló
748
Könnyen meglehet, hogy ez az utolsó
birodalmi oltár a bolygón, amit nem
szentségtelenítettek meg – tűnődött komoran
az ima közben.
Az elmúlt néhány éjszakán ismét álmodott,
amire azóta nem volt példa, hogy a Gereonre
érkeztek. Színes, plasztikus álmok voltak ezek,
amikre még most is emlékezett.
Sabbatról álmodott, aki néha kísértetiesen
hasonlított Cirkre, de ez nem zavarta. Amíg a
Szent vele van, nem fontos, hogy milyen
alakot ölt.
Valami azonban hiányzott az álmaiból. Azok
a halott barátai és bajtársai, akik éjről éjre
meglátogatták álmában, már nem jöttek el
hozzá az álmok ösvényein.
Néha még álmodott Slaydóval, de az agg
hadúr halovány volt, szinte áttetsző. Zweil
atyát is látta olykor, s a viharvert, vén pap
ilyenkor elégedetten nevetett. De Bragg már
Dan Abnett
749
csak egy emlék volt, nem több. Vamberfeld is.
És lassacskán Colm Corbec is.
Annak pedig már az idejét sem tudta, hogy
mikor tűnt föl valamelyik álmában Brin Milo.
Mióta a Herodoron elváltak az útjaik,
semmiképpen. De… ami egyre inkább
nyugtalanította… az ismerős arcok és hangok
helyett ott volt a sikoly.
Egy ember üvöltött a semmiben, és neki
elképzelése sem volt, hogy ez mit jelenthet,
vagy hogy ki lehet az. Pedig… a hang
fölöttébb ismerősnek tűnt…
Ibram Gaunt roppant komolyan vette az
álmokat. A tanulmányai és tapasztalatai azt
mondatták vele, hogy az álom azon ritka
eszközök egyike, amin keresztül az
Istencsászár kinyilvánítja az akaratát és
szándékát a közönséges halandóknak. Volt idő
persze, amikor ennél sokkal
földhözragadtabban gondolkodott, de a
Az Áruló
750
hosszú út, a víziók és jelek, melyek végül őt és
a Szellemeket elvezették a Herodorra,
megtanították rá, hogy vegye nagyon is
komolyan az álmokat.
S most, hogy visszatértek – még ha néha
zavarbaejtők is voltak –, hálás volt értük.
– Uram!
Mkoll az egyik sarokban ült egy gyalult
széken, és egy vaskos fóliánst lapozgatott.
– Mi az, őrmester?
– Feljegyzések, uram. Születési és halálozási
adatok. Házasságkötések…
– Ezért kellett iderohannom, őrmester?
Mkoll becsukta a könyvet, és a rézkapcsos
előlapot Gaunt felé fordította.
– Thawly falu plébániájának nagykönyve…
hmm… Landerson?
– Nem ismerős a név, uram – rázta meg a
fejét az ellenálló. – Sajnálom. Talán Cirk
őrnagy…
Dan Abnett
751
– Annyira nem fontos – legyintett Mkoll, és
újra kinyitotta a kötetet. – És… itt van még ez
is.
Egy lista volt, az elmúlt századokban
elhunytak nevével, a háttérben Thawly és a
környező falvak térképével. Minden halott
neve annál a településnél szerepelt, ahol
eltemették.
– A Császárra – kerekedett el Gaunt szeme. –
Van egy térképünk.
A Szellemek a templom előtt gyülekeztek, s a
komisszár ezredes megmutatta nekik a
térképet.
– Landerson őrnagynak igaza volt. Az a falu
tőlünk északnyugatra valóban Sövényes.
Tőlünk északra pedig egy Lombhullató nevű
település fekszik. Végre be tudjuk tájolni, hogy
hol vagyunk.
Az Áruló
752
– És hol a célpont? – kérdezte Rawne.
– Valamivel a térkép szélén túl. Egy kicsivel
Furgeshen is túl. Errefelé… látja, őrnagy?
Rawne nagyon is jól látta. Ahogy azt is, hogy
az árnyékuk egy imádkozó sáska alakját veti a
falra. És látta azt is, hogyan rajzolódik ki a
Gaunt arcán éktelenkedő zúzódásokból a
stigma. A sötétlila vérömleny alakja
eltéveszthetetlen volt.
A Káosz jele. Az, amit a démoni szépségű
Cirk is magán viselt.
Az Ellenség immáron Gauntot is megjelölte.
– Nem lenne itt az ideje, hogy minket is
beavassanak, parancsnok? – kérdezte élesen
Cirk. – Most, hogy már mi is részesei vagyunk
a küldetésüknek.
– Hamarosan, őrnagy. Hamarosan. De most
szeretném, ha vetnének egy pillantást erre a
térképre, és elmondanának erről a környékről
mindent, amit csak tudnak.
Dan Abnett
753
Cirk és Landerson közelebb léptek, s egy
percig némán tanulmányozták a térképet.
– Nos… Sövényes egy egészen kis falu –
kezdte Landerson. – Jeleken és excubitorokon
kívül nem sok mindent találnánk ott.
Lombhullató már valamivel nagyobb és
fontosabb hely. Mikor utoljára ott jártam, egy
önálló ellenálló sejt tevékenykedett a
környéken.
– Igaz – biccentett Cirk. – Leghamarabb
Lombhullatóban fogunk tudni kapcsolatba
lépni az ellenállással. Ugyanakkor… van ott
egy kaszárnya is. Nem túl nagy, de mégiscsak
helyőrségnek számít. Katonák, csapatszállítók,
rádióadó… nem is beszélve a drótfarkasokról.
– Egy pár drótfarkassal csak elbánunk –
jelentette ki harciasan Curth.
Gaunt úgy döntött, hogy elengedi a füle
mellett a megjegyzést, és nem emlékezteti rá a
doktornőt, hogy jelenleg erre esélyük se lenne.
Az Áruló
754
– Biztos benne, hogy rendelkeznek rádióval,
őrnagy?
– Legutóbb még volt – vont vállat a nő.
Gaunt elmosolyodott, amitől – Rawne tisztán
látta – az arcán éktelenkedő stigma még
obszcénabb formába torzult.
– Ez jó lesz – biccentett a komisszár ezredes.
– Ez a Lombhullató nevű hely pont megfelel.
Varl! Hogy van Feygor?
– Még mindig alszik, uram.
– Ne is keltse föl egyelőre. Itt az ideje, hogy
végre mi is kipihenjük magunkat. Reggel
indulunk tovább.
Az éjszaka sötét köpenyt terített a tájra, ami
mintha még a csillagokat is kioltotta volna.
Ezen az éjszakán a katonák mindegyike
ágyban aludt, mélyebben és békésebben mint a
megérkezésük óta bármikor.
Dan Abnett
755
Egyiküket sem érdekelte a por, vagy a
dohszag, ami minden bútorba beette magát. A
Határ híg, mérgező sarához képest ez maga
volt a tökéletes kényelem.
Egyedül Eszra nem aludt. Éjszaka volt és
sötét – olyasmi, amit a nappallal szemben
ismert, és értett is.
Már vagy két órája őrködött csöndben,
amikor mozgásra lett figyelmes az egyik utcán.
A karcsú férfi volt az, az a Rawne nevezetű.
Egy kivont, ezüstösen csillogó tőr volt a
kezében.
Az Éjjáró felajzotta az íját, és hangtalanul a
nyomába eredt.
Gaunt egy parasztház szénapadlásán tért
nyugovóra. Csak penészes lepedőket és
takarókat talált, úgyhogy hagyta az egészet, és
ruhástól heveredett le a szénarakás tetejére.
Az Áruló
756
Három órát, ha alhatott, amikor
megnyikordult a padlásfeljáró, és egy nő
korvonalait pillantotta meg a beszüremlő
holdfényben.
– Ana?
A nő hangtalanul levetkőzött, és melléje
heveredett.
– Ibram – suttogta, és megcirógatta a férfi
állát.
Gaunt óvatosan átölelte, aztán
szenvedélyesen megcsókolta.
– Ana, én… – Shhh…
Rawne némán fülelt. A szénapadlásról furcsa
zajokat hallott. Lihegést. Egy nő nyögéseit.
Aztán csönd lett.
Hangtalanul, akár egy árnyék, fellopózott a
padlásra, és körülkémlelt.
Dan Abnett
757
Gaunt és Cirk hevertek odafönt a szalmán,
meztelenül, egymás mellett alva. Összefonódó
karjaik és lábaik pont olyanok voltak, mint a
stigma vonalai.
Lassan lesétált a lépcsőn – s egyenest Eszra
felajzott íjával találta szemben magát.
– Menj aludni – mondta halkan, és eltette a
rohamkését. – Csak… menj aludni.
Gaunt hirtelen felébredt, és egy pillanatig azt
sem tudta, hogy hol van. Odakint még sötét
volt, és hűvös, ezt tisztán érezte. Meztelen volt,
pedig biztosra vette, hogy ruhástól aludt el.
Zavartan rázta meg a fejét.
Mintha valami olyasmit álmodott volna,
hogy… Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta
maga mellett a szalmát, ami még mindig
testmeleg volt.
Most már emlékezett a nő bőrének selymes
érintésére, a kapkodó, lázas sietségre, és a
forró csókokra.
Az Áruló
758
– Ana? – ült föl – Ana?!
Napkeltekor hagyták maguk mögött
Thawlyt, s a hangulat – miután végre egyszer
rendesen kialudhattak magukat,
mosakodhattak, és a ruháikat is kitisztíthatták
– szokatlanul jó volt. Még Feygor arcába is
visszatért némi szín, s ő sem panaszkodott,
amikor a sor élén haladó Mkoll kemény
tempót kezdett diktálni.
Eleinte azt az ösvényt követték, ami a falun
is átvezetett, majd – amint egy nagyobb
útkereszteződéshez értek – északnyugat felé
fordultak, rá egy szélesebb útra, ami a
termőföldeken vitt keresztül.
Két órán át teremtett lelket sem láttak, de
aztán megindult a forgalom, és csapatszállítók
meg mezőgazdasági gépek tűntek föl az úton.
Eleinte az utat szegélyező csalitosban várták
Dan Abnett
759
ki, hogy a gépek elhaladjanak mellettük, aztán
bölcsebbnek látták, hogy toronyiránt vágjanak
át a földeken, egyenest Lombhullató felé.
A rétek és kaszálók errefelé messze jobb
állapotban voltak, mint Ineuron környékén,
Úgy tűnt, a megszállók itt továbbra is
megműveltették a földeket, s az itt betakarított
terménnyel etették a katonáikat.
Egy idő után azonban a tájkép gyökeresen
megváltozott. A kisebb parcellák határátjelző
kerítéseket elbontották, a sövénysorokat
kivágták, és amíg a szem ellátott, ipari méretű
és rendezettségű ültetvények sorakoztak. A
levegő műtrágyától bűzlött, s egészen a
láthatárig vaskos, fekete szárú növények
nőttek, amik öklömnyi, mályvaszínű
gyümölcsöktől roskadoztak.
– Ezeket már a megszállás óta ültették –
jegyezte meg Cirk.
Az Áruló
760
– Gondolom, a növény sem őshonos –
biccentett Gaunt.
Az elmúlt évek során számos olyan jelentést
olvasott, amelyek az Ellenség tevékenységével
foglalkoztak az elfoglalt mezőgazdasági
világokon. Olyan növényeket ültettek, amik
talán nem is ebből az univerzumból
származtak. Ezek a hibridek roppant
ellenállóak voltak a szélsőséges éghajlati
változásokkal és a betegségekkel szemben, s
egy évben akár háromszor vagy négyszer is
termettek, de néhány év alatt teljesen
kimerítették a talajt, s felborították az
ökoszisztéma egyensúlyát. Néhány évtized
leforgása alatt a Gereon is erre a sorsra jut
majd, s terméketlen, sivár világgá válik.
Cirk és Landerson valószínűleg nem is sejtik,
hogy a növények, amelyek mellett elhaladnak,
a maguk módján ugyanolyan gyilkosok, mint
a Megszálló Erők katonái.
Dan Abnett
761
– Ha módja lesz rá – fordult a nőhöz –,
javasolja a bajtársainak, hogy ezeket az
ültetvényeket is tekintsék ugyanolyan katonai
célpontnak, mint a helyőrségeket és a
fegyverraktárakat. Ezek legalább olyan
veszélyesek, mint egy páncélozott hadosztály.
Cirk fura pillantást vetett rá – bár, ha jobban
belegondol, egész reggel volt valami szokatlan
a férfi viselkedésében. Már éppen azon volt,
hogy rákérdez, amikor Bonin figyelmeztetően
felemelte a kezét, és mindenki a növények
takarásában keresett fedezéket.
Egy jókora, páncélozott jármű közeledett,
ami hatalmas, teleszkópos lábakon ült. A lábak
végén masszív, bordázott kerekek, épp olyan
szélesek, hogy kényelmesen elfértek két
növénysor között. A gépezet aljából csövek
álltak ki, amik bíborlila kemikáliát
permeteztek a mályvaszínű gyümölcsökre.
Az Áruló
762
A Szellemek ismét kerültek egyet, s jobbnak
látták a túlnan elterülő földeken folytatni az
útjukat.
Legalább tíz kilométeren át az ültetvények
között haladtak, de valószínűleg ez csupán
egy apró szegmense volt annak az irdatlan
földterületnek, amit az Ellenség ezekkel az
idegen növényekkel telepített be. Tíz- meg
tízezer négyzetkilométernyi föld, óriási
pókokra emlékeztető gépekkel, amik
permetezték, betakarították, és fel is dolgozták
a terményt.
Útközben még két efféle masinát kerültek ki,
s a térkép szerint most már alig félórányi
járóföldre voltak Lombhullatótól.
Az már ilyen távolságból is látszott, hogy
jóval nagyobb hely, mint az a falu, ahol előző
éjjel megszálltak. Tágas kőépületeket láttak, és
egyre sűrűsödő forgalmat az utakon.
Dan Abnett
763
Az úttal párhuzamosan futó sövénysor, és az
elszórtan álló facsoportok takarásában
haladtak, s nagyon ügyeltek rá, hogy se az
útról, se a városkából ne vehessék őket észre.
A déli pihenő alatt Gaunt Curth mellé ült le,
s úgy érezte, ideje, hogy szót ejtsenek a tegnap
éjszakáról.
– Hogy van ma?
– Jobban – mosolyodott el halványan a nő. –
Már nem érzem magam annyira feszültnek.
– Én sem – biccentett derűsen Gaunt, és
belekortyolt a kulacsába. – De… korán elment.
– Honnan? – nézett rá értetlenül a nő. –
Mikor?
– Ma hajnalban.
– Mi a gakkos francról beszél, parancsnok?
Túl sokáig volt a napon sapka nélkül?
– Hm… mindegy – legyintett Gaunt.
Nem érdemes erőltetni a dolgot. A nő
nyilván még mindig sebezhető, és az érzelmi
Az Áruló
764
reakciói is kiszámíthatatlanok. Sőt… ha jobban
belegondol… lehet, hogy a múlt éjszaka is csak
az volt. Egy szélsőséges, szeszélyes érzelmi
kilengés.
Felállt, és nagyot sóhajtott.
– Mozgás! – intett a Szellemeknek. –
Legyünk túl ezen is.
Dan Abnett
765
HUSZONÖT
Három excubitor vágott át az udvaron,
hosszú bőrkabátjuk alatt ösztöke, a
fegyverövükön perzselő. Pár szót váltottak,
mielőtt áthaladtak volna a boltíves kapu alatt,
és a macskaköves utcán elindultak volna
fölfelé, a piac irányába.
Bonin megvárta, míg a trió bekanyarodik az
utca végén, akkor átrohant az udvaron, s
bevette magát egy bála mögé, amiből
papírlapok sarka kandikált ki. Óvatosan
kihúzta az egyiket, és kisimította. Alsógót
Az Áruló
766
nyelven íródott röpcédula volt, amolyan
sebtében nyomtatott propagandaanyag. Az
annektált világ lakóit szólította fel arra, hogy
térjenek meg új uraik hitére, és csatlakozzanak
hozzájuk a Gereon újbóli felvirágoztatását
célzó küzdelmükben.
Bonin két sort elolvasott, többre azonban
már nem volt kíváncsi. Óvatosan visszadugta
a cédulát a bálába.
Kora este volt, s bár az árnyékok már
kezdtek megnyúlni, még mindig sokan jártak a
dolguk után az utcákon. Még egy óra, és a
szirénák jelezte időpont után már csak azok
léphetnek ki majd az utcákra, akiket az
engedélyük feljogosít erre. Mindenki más
vissza kell, hogy térjen a körletébe, ahonnan
majd csak a hajnali ébresztő után távozhat.
A rejtekhelyéről Bonin az egész udvart jól
belátta. A balján levő robusztus épületet
használták a Megszálló Erők katonái
Dan Abnett
767
kaszárnyaként, s az udvaron félpáncélosok
várakoztak. A tőle jobbra levő épület tetején
pedig rádióantennák sorakoztak.
Az excubitoroktól eltekintve eddig egyetlen
fegyverest sem látott, amiért külön hálás volt.
A város határában itt is drótfarkasok lógtak az
egyik fa ágairól, s az egyik épület oldalában
egy Jelet pillantottak meg, amitől Feygort
azonnal kiverte a hideg veríték.
Ez az udvar azonban tiszta volt.
Bonin jelére Mkoll és Mkvenner surrant be a
kapun, és egy pillanat múlva már ők is ott
lapultak a röpiratokkal teli bála mögött.
Mindhánnuk kezében hangtompítós pisztoly
volt, mert bár eddig még nem ütköztek
őrszemekbe, félő volt, hogy egy helyőrségben
nem tarthat ki örökké a szerencséjük.
Bonin végigosont az udvaron, miközben a
másik két felderítő fedezte, s a legközelebbi
Az Áruló
768
kapubeugróba húzódott. Mkoll és Mkvenner
egy pillanat múlva követték.
– Ezüst – suttogta a gégemikrofonjába az
őrmester, amikor a kaszárnya ajtaja kinyílt, és
féltucat fegyveres sorjázott ki rajta. Egy sirdar,
egy adjutáns, és négy excubitor.
– Bragg! – sziszegte a rádióba Bonin, aztán
mindhárman szorosan a falhoz lapultak, és
némán fohászkodtak a Császárhoz, hogy ne
vegyék észre őket, amikor elhaladnak az ajtó
előtt.
Az udvar túlsó felére nyíló sikátor mélyén
Gaunt ingerülten kocogtatta meg a
gégemikrofonját.
– Bonin! Ismételje! Bragg vagy ezüst? Süket
csönd volt a válasz. – Bonin?!
– Bragg – jött az alig hallható válasz.
Dan Abnett
769
Rawne és Beltayn már ugrásra készen
várakoztak, de Gaunt leintette őket.
– Még várunk. Nincs tiszta helyzet.
– Bonin azt mondta, hogy ezüst – acsargott
az őrnagy. – Hallottam.
– Aztán azt mondta, hogy Bragg – rázta meg
a fejét a komisszár ezredes. – Úgyhogy várunk.
– Én bemegyek! – vigyorgott kihívóan
Rawne, és intett Varlnak, hogy tartson neki
bakot.
Ha szemből nem megy, majd megy fentről.
– Nem tudja féken tartani az embereit? –
sziszegte Cirk.
– Eddig még mindig sikerült – húzta el a
száját Gaunt.
– Ezüst! – hallották Bonin hangját a
fülhallgatóikban.
– Rendben – biccentett a komisszár ezredes.
– Indulás!
Az Áruló
770
Ahogy a sirdar és kísérete végre eltűnt szem
elől, Bonin ismét jelzett, s a következő
pillanatban Rawne és Beltayn bukkantak föl az
udvar túloldalán. Egy pillanat múlva már ők is
Mkoll és Mkvenner mellett szorongtak a
toldaléképület kapubeugrójában.
Az antennák alapján itt volt a rádió is.
Mkoll óvatosan kinyitotta az ajtót, beosont,
aztán húsz szívdobbanás után kilesett, s intett
a többi Szellemnek, hogy most már jöhetnek.
Odabent, a sárgán izzó fénygömbök aranyló
félhomályában egy jókora beépített rádióadó
ragadta meg azonnal a figyelmüket.
– Ez az! – nyalta meg a szája szélét Beltayn
izgatottan. – Nagy hatósugarú adóvevő és
kódfejtő!
Az egyik sarokban két operátor holtteste
hevert átvágott torokkal.
Dan Abnett
771
A rádiós nagyot sóhajtott, aztán
lekanyarította válláról a magával cipelt
adóvevőt, felnyitotta az oldalán az egyik
panelt, és egy kábellel a hatalmas
kommunikációs egységhez csatlakoztatta.
– Amilyen gyorsan csak lehet! – morogta
Rawne.
– De rühellem, ha munka közben
cseszegetnek! – motyogta Beltayn, anélkül,
hogy felnézett volna.
Amint minden aljzatot a helyére illesztett,
alaposabban is szemügyre vette az ellenség
hírközlő eszközét.
– Senograph 160-as. Nagyon régi darab, de
kiválóan karbantartott. Jó rég nem találkoztam
már ilyennel.
– Miután végzett az előadással, inkább
kussoljon, és csak melózzon csöndben! –
vicsorodott el Rawne. – Ígérem, senki nem
fogja zavarni!
Az Áruló
772
Beltayn megvonta a vállát, aztán
próbaképpen ellenőrizte az ellenség által
használt hullámhosszokat. Utána előszedett
egy apró csavarhúzót a táskájából,
leügyeskedte a kommunikációs egység
előlapját, aztán egy darabig csak némán
tanulmányozta a kábelek rengetegét. Végül
vagy féltucatnyit átkötött, és két kábelt a saját
adóvevőjéhez kapcsolt.
– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Rawne.
Kezdte nagyon rosszul érezni magát idebent.
Az ajtóban őrködő felderítők ugyan nem
láthatták, de a kábelekből is a stigma
rajzolódott ki.
Igyekezett nem odanézni, de ez minden
múló pillanattal egyre nehezebben ment.
Beltayn megnyomott néhány gombot, mire
egy sor kijelző borostyánszín fénnyel izzott föl
mindkét készüléken, és a kommunikációs
Dan Abnett
773
egységhez csatolt képernyőn hirtelen furcsa
jelek és számsorok jelentek meg.
– Ez az! – derült föl a rádiós arca. – Megvan!
A rádiós napló. Minden üzenetről van
másolat, amit az elmúlt hónapokban küldtek
és fogadtak. Ezt a kicsikét szépen felspécizték,
és egy kogitátort is hozzákapcsoltak a…
– Mennyi adat ez? – szakította félbe Rawne.
– Úgy… nyolc hónapnyi.
– Mennyi idő, míg ezt mind átnézni?
– Öt-tíz perc per hét.
– Picsába!
– Legyen az utolsó hét – szólt közbe Mkoll. –
Többre nem lesz időnk. És a Császár adja,
hogy találjunk valami használhatót!
Beltayn kérdőn nézett az őrnagyra, aki
kelletlenül bólintott.
– Csinálja, amit az őrmester mondott!
Beltayn biccentett, aztán megint lenyomott
néhány gombot mindkét készüléken, és
Az Áruló
774
elkezdte áttölteni a saját adóvevője
kogitátoragyába az információt.
– Most már csak néhány perc, és…
– Csöndet! – mordult föl hirtelen Mkvenner.
Odakint két ME-s katona tűnt föl az
udvaron. A kaszárnyából jöttek ki, hogy
elszívjanak egy lho-pálcikát, és a saját
torokhangú nyelvükön beszélgettek.
– Gyerünk már! – sziszegte Beltayn, akinek
már kifehéredtek a bütykei, úgy szorította a
pisztolyát. – Szívjátok el a cigit, és húzzatok a
picsába!
– Van itt egy kis… gikszer – motyogta a saját
készülékei kijelzőjét tanulmányozó Beltayn.
Rawne úgy érezte, mintha egy jéghideg kéz
fogná marokra a szívét.
– Mi az?!
– Az áttöltött adat kódolva van, szóval…
mindent újra kell kezdenem.
– Fethre! – szitkozódott Rawne.
Dan Abnett
775
Az udvaron cigarettázó katonák még mindig
beszélgettek.
– Gondolkozz! – kocogtatta meg a saját
homlokát Beltayn. – Miért nem működik a
dekódoló?! Hacsak… kell lennie valamilyen
biztonsági kódnak.
– Mi van?
– Lehet, hogy nem is egy jelszó, hanem a szó
szoros értelmében valamilyen kulcs. Úgy
nézem, hogy ide passzolna is.
Mkoll a sarokban heverő hullák mellé
térdelt, és villámgyorsan átkutatta vérmocskos
zubbonyaikat. Az egyik halott nyakában
láncon egy apró acélkulcs lógott.
– Ez az?
Beltayn az aljzatba helyezte a kulcsot, ami
könnyedén elfordult, s a dekódoló azonnal
működésbe lépett. A központi képernyő ismét
kivilágosodott.
Az Áruló
776
– Megint műben vagyunk! – vigyorodott el a
rádiós.
Bonin most már nagyon bízott benne, hogy a
két katona mindent megbeszélt, amit akart, és
végre elhúzzák a belüket. Aztán egy
szárnysegéd tűnt föl az udvaron, aki egy darab
papírral a kezében indult az épület felé, ahol
ők is voltak. Egy futár.
Egy kicseszett futár, akit épp most evett erre
a fene!
– Jön valaki! – mordult föl Mkvenner.
– Ide? – nézett hátra Rawne.
– Pont ide – húzódott be az ajtó mögé Bonin.
– Hadd jöjjön be! – intett Mkoll. – Amint
idebent van, elintézzük.
A futár a következő pillanatban már az ajtó
előtt állt, és olyat tett, amire a legvadabb
álmukban se gondoltak volna. Bekopogott.
A Szellemek döbbenten néztek össze.
Dan Abnett
777
A futár újra bekopogott, aztán idegesen a
kint cigarettázó katonákra vigyorgott. Az
egyikük odavakkantott neki valamit, amin
mindhárman jót nevettek.
Aztán újra bezörgetett.
– Voi sahn, magir? – kérdezte.
Mindenki Rawne-ra pillantott, aki
tehetetlenül rázta meg a fejét.
– Nem tudom. Nem tudom!
Hogy a francba mondják ezen a vartyogó
nyelven, hogy jöjjön be?
Cirk persze biztos tudná.
Fojtott hangon valami olyasmit próbált
produkálni kétségbeesésében, ami legalább
távolról emlékeztethetett az Ellenség használta
szavakra.
Ugy tűnt, a futár ezt elégséges válasznak
tartotta, és benyitott. A mosoly azonnal eltűnt
az arcáról, ahogy megpillantotta a három
fekete ruhás idegent, akik a rádió-adóvevő
Az Áruló
778
mellett álltak. Aztán Bonin bezárta mögötte az
ajtót, Mkvenner pedig a futár szájára
tapasztotta a tenyerét, és a tüdejébe döfte a
tőrét.
A fiatal katona kétségbeesetten vergődött, de
a felderítő vasmarokkal tartotta, míg csak bele
nem fulladt a saját vérébe. Miután a
szerencsétlen fickó kiszenvedett, Mkoll
segítségével felnyalábolták, és a másik két
halott mellé fektették.
Bonin óvatosan kilesett, és látta, hogy a két
katona végre úgy döntött, hogy vége a
cigarettaszünetnek, és ideje lesz visszatérniük
a kaszárnyába.
– Ez a fickó sietett – bökött a fejével a futár
hullája felé Mkoll. – Lehet, hogy gyors
válasszal várják valahol. A nyakamat merném
rá tenni, hogy ha tizenöt percen belül nem
jelentkezik, akkor máris keresni fogják.
Dan Abnett
779
– Mennyi még? – nézett Rawne kérdőn a
rádiósra.
– Lassú ez a dög – csóválta meg a fejét
dühösen Beltayn.
– Még legalább tíz perc. Talán egy kicsit
több.
Bonin és Mkvenner továbbra is az ajtó előtt
posztoltak, Mkoll pedig az egyik operátor
székébe ült, és meg se moccant. Rawne
idegesen dobolt a kézfején, de amint
észrevette, hogy Mkoll őt figyeli, abbahagyta,
és kihívóan nézett az őrmester szemébe.
– Én őrnagy vagyok – mondta, és hidegen
elmosolyodott.
– Majd ha maga is az lesz, őrmester, akkor
maga is azt teheti, amit csak akar.
– Valahol itt van a kutya elásva – mondta
kifejezéstelen arccal és hangon Mkoll.
A többi Szellem döbbenten kapta oda a fejét.
Mkoll volt az egyik legcsöndesebb és
Az Áruló
780
legvisszafogottabb közöttük. Még egyikük sem
hallott tőle ilyen epés megjegyzést, főleg nem
egy feljebbvalója jelenlétében.
– Mondott valamit, katona? – lépett közelebb
Rawne.
Mkoll hátratolta a székét és fölállt. Jó egy
fejjel volt alacsonyabb mint az őrnagy, de
mind tudták, hogy az őrmestert nem bölcs
dolog a magassága alapján megítélni.
– Tényleg azt akarja, hogy befogjam azt az
ostoba pofáját, maga seggfej?! – suttogta
fenyegetően Mkoll.
Bonin és Mkvenner azonnal otthagyták az
őrhelyüket, és Rawne mögé léptek. Az őrnagy
nagyon is tisztában volt vele, hogy a Tanithi
Egyes legveszélyesebb emberei közül éppen
három veszi körbe, de egy pillanatra sem vette
le a szemét Mkollról.
– Ja. Azt hiszem, tennék egy próbát, te pöcs.
Dan Abnett
781
– Mi a fasz baja van magának, őrnagy?! –
csattant föl Beltayn, olyan hangosan, hogy
minden Szellem összerezzent. – Tényleg
mindenkivel össze akar verekedni, mielőtt
vége a küldetésnek?
Azok négyen olyan pillantást vetettek rá,
hogy jobbnak látta visszaülni a székébe, és
csöndben folytatni a munkáját.
– Igaza van – fújt egy nagyot Rawne. – Én
sem értem, hogy mi bajom.
– A Császárra! – suttogta Mkoll. – Nem
hiszem el, hogy… én ezt mondtam, és…
sajnálom, uram! Én sem értem, hogy mi ütött
belém.
Értetlenül dörzsölte a halántékát, és zavart
pillantásokkal méregette a többi Szellemet.
– Most már bennünk van – mondta Rawne
szomorúan. – A rontás. Mindannyiunkban.
– Letöltés kész! – mondta Beltayn, és azonnal
elkezdte összerakni a holmiját.
Az Áruló
782
– Gyerünk! – intett az őrnagy, de Bonin, aki
közben visszaosont az ajtóhoz, megrázta a
fejét.
– Gáz van.
Miközben ők épp egymás torkának
készültek ugrani, az udvarra egy csapatszállító
gördült be, ami az ME színeit viselte. Négy
katona mászott ki a páncélosból, a nyomukban
pedig egy idősebb, elhízott sirdar. A katonák a
röpiratokkal teli ládákat és bálákat kezdték
felpakolni a járműre.
– Már csak ez kellett! – motyogta Bonin.
– Mire az összes ládát felpakolják, az még
vagy ezer év – sziszegte Rawne. – Addig innen
ki nem mehetünk.
– Ja, hacsak nem jön közben valaki, mert
hiányzik neki a kis futár.
– Vagy esetleg ki is mehetnénk, és
elintézhetnénk őket – mondta váratlanul
Beltayn.
Dan Abnett
783
– Nem – rázta meg a fejét Mkoll. – Nincs
szükségünk még öt hullára. És ezeket már nem
tudnánk olyan könnyen és csendben elintézni.
Az alkonyból lassan éjszaka lett, s a szirénák
jelezték a műszak végét, s vele együtt a kijárási
tilalom kezdetét. Mkoll és az emberei pedig
még mindig odabent vannak.
Túl régóta.
A Szellemek egy üres szabóműhely
raktárába húzódtak be az utcáról, ahol a
kijárási tilalom miatt pillanatok alatt szemet
szúrtak volna. Az ajtót és az ablakot Varl,
Criid és Larkin figyelték, a többiek a kopott
próbababák, molyrágta szövetek és
szabásminták között ücsörögtek. Eszra az
egyik sarokba kucorodott, és döbbenten
lapozgatott egy ősrégi, színes katalógust,
Az Áruló
784
amiben csinos nők és elegáns férfiak
mosolyogtak a képeken.
– Hogy értette azt, hogy korán elmentem? –
kérdezte váratlanul Curth.
– Ne most! – rázta meg a fejét Gaunt.
– De… – makacsolta meg magát a nő. – Mit
értett azalatt, hogy…
Gaunt válasz helyett fölkelt, és a raktár
végébe ment, ahol egy rövid folyosó végén
Criid posztolt a hátsó ajtó mellett.
– Valami?
A verghasti csak szótlanul megrázta a fejét.
– Francba! – morogta Gaunt.
Ahogy megfordult, hogy visszamenjen,
Cirkbe ütközött.
– Én voltam – suttogta a nő.
– Tessék?
– Én mentem el olyan korán, nem a maga
asszonya. Gaunt nagy levegőt vett, hogy
válaszoljon, aztán mégsem tette.
Dan Abnett
785
Felcsipogott a fülhallgatója. Utasította
Rawne-t, hogy csak végszükség esetén
használja a rádiót, úgyhogy valószínűleg gond
van.
– Itt az Egyes.
– Kettes. Megvan, amiért jöttünk, de
beszorultunk. Egy rakat idióta épp most pakol
meg egy teherautót.
– Boldogulnak vele, Kettes?
– Nem mondhatnám. Elintézhetnénk őket,
de ez már elég feltűnő lenne. Elég, ha az
egyiküknél van rádió. Persze azért mi sem
akarunk idebent megöregedni.
– Vettem. Álljanak készen, és az utasításra
hagyják el az épületet a sikátor felé! A kódszó
ezüst. Egyes kilép.
– Gond van? – kérdezte Cirk, és Gaunt
mellkasára tette a kezét.
Az Áruló
786
– Ne most, Sabbatina! – rázta le magáról a nő
kezét a komisszár. – Később… később
beszélünk, de most… nem.
– Miről beszélünk?
– Elég! – csattant föl Gaunt, aztán
visszasietett a raktárba. – Mindenki talpra! Itt
az ideje, hogy olyasmit tegyünk, amitől Cirk
őrnagy irtózik. Elterelő hadműveletet
indítunk.
– Francba! – sziszegte a nő. – Na jó…
legyen… feltéve, ha a piromániás nincs benne.
– Pedig Brostin éppen, hogy benne van.
Működik már a lángszórója?
– Meglátjuk, uram! – vigyorodott el
magabiztosan a nagydarab tanithi, és máris
elkezdte felcsatolni a lángszóró hevederét.
– Varl!
– Uram?
Dan Abnett
787
– Én Brostinnal bemegyek az udvarra, maga
a többiekkel a sikátor felőli oldalon várja
Rawne őrnagyot és az embereit! Cirk őrnagy!
– Igen?
– Az akció következő fázisa önre és
Landersonra vár. A helyi ellenállók. Hogyan
találjuk meg őket?
– Lehet, hogy sok minden megváltozott
errefelé, de amikor utoljára itt jártunk, a Beati
templománál volt egy találkahely. Innen
nyugatra.
A Beati templománál – mosolyodott el
halványan Gaunt. – Mennyire alkalomhoz illő.
– Jó – biccentett. – Magyarázza el Varl
őrmesternek, hogyan jutnak oda! Azt akarom,
hogy maguk ketten vezessék a csapatot a
templomhoz, amint meghallják a parancsszót,
ami legyen… mondjuk Sabbatina. Amikor
meghallják, elindulnak. Akár nélkülünk is.
Az Áruló
788
Kérdés nélkül. Az én távollétemben Varl
őrmester a rangidős.
– Igen, uram – vigyorodott el Varl.
– Abbahagyhatja a vigyorgást! Ha a dolgok
mégsem sülnének el jól, akkor ez a rangidős
poszt nem fog örömére szolgálni.
– A Császár vigyáz ránk – mondta Varl
őszinte meggyőződéssel. – Bár… lehet, hogy
azért közben néha szarik a fejünkre.
Gaunt és Brostin a bolt főbejáratán át
távoztak. Odakint csöndes, üres utca fogadta
őket. A közvilágítás a város ezen részén szinte
teljesen ismeretlen fogalom volt, bár a laktanya
környéke ki volt világítva. A távolból egy
motor berregését hallották, és egy halk
gongütést, ami mintha nagyon messziről jött
volna.
Dan Abnett
789
De jó volt ez így. Egyikük sem akarta még
egyszer hallani a drótfarkasok üvöltését.
– Mi a terv, uram? – kérdezte Brostin halkan.
Gaunt már épp válaszolni készült, amikor
egy alak jelent meg az épület oldalában. A
komisszár ezredes az utolsó pillanatban
eresztette le a pisztolyát.
Eszra volt az.
– Menj vissza! – sziszegte Gaunt. – Vissza…
a házba!
Az Éjjáró elfintorodott, jelezve, hogy egy
kukkot sem ért. Számára egyértelmű volt,
hogy az apja Gaunt mellé rendelte, így a helye
mindig mellette van. Gaunt birtokolta őt, így
oda ment, ahová a gazdája is.
– Menj… mene utu… á… hagyjuk! Jövel!
Eszra egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és
azt sem kellett a lelkére kötni, hogy maradjon
csöndben. Olyan halkan mozgott, ami
bármelyik Szellemnek a becsületére vált volna.
Az Áruló
790
Végigsiettek az utcán, aztán a második
kereszteződésnél balra fordultak, és belestek
az udvarra, ahol a katonák a sirdar felügyelete
mellett még mindig a teherautóra rakodtak.
Gaunt intett az embereinek, hogy induljanak
tovább, aztán két épülettel odébb megállt.
– Azt, ott! – mutatott a szemközt magasodó
házra.
– Mi… mi legyen vele, uram? – nézett rá
értetlenül Brostin.
– Azt az épületet gyújtsa föl!
A tagbaszakadt tanithi szélesen
elvigyorodott, és elégedetten bólogatott.
– Ez a legszebb parancs, amit valaha is
kaptam, uram! Gaunt a kiszemelt épület ajtaját
próbálgatta, és sikerült a vállával benyomnia a
rozsdás zárat. Az ajtón és az ajtókereten
sorakozó tiltó jelek alapján valószínű volt,
hogy a ház lakatlan. Talán tartozás fejében
kobozták el, talán a korábbi lakók elkövettek
Dan Abnett
791
valamit. Persze lehet, hogy nem, s csak
egyszerűen kilakoltatták őket.
A földszinten ruhakereskedés volt, csupa
dohos, molyrágta holmi.
– Mehet? – nézett Brostinra kérdőn.
– Mennyi éghető cucc! – csillogott a
lángszórós szeme. – Mennyi kanóc!
– Kanóc?
– Ez amolyan… gyújtogató szakszó. Viszont,
ha szólok, hogy mennünk kell, akkor
mennünk kell, uram.
Gaunt a karjánál fogva húzta vissza az
Éjjárót, és az ajtóban állva figyelték, ahogy
Brostin körbejár az üzletben, és szinte
gyengéden simítja végig a ruhákat és
szövetbálákat.
– Szervusztok, kicsikéim! – suttogta. –
Megjött a papa! És most egy igazán szép tüzet
gyújtunk, ennek örömére.
Az Áruló
792
Először prométeumot spriccelt minden
bálára és polcra, aztán lassan az ajtó felé
hátrált, vékony prométeumcsíkot húzva maga
után. Az ajtóban megállt egy pillanatra, és egy
vízhatlan tokból elővett egy doboz gyufát.
– Nem… nem a lángszóróval csinálja? –
húzta föl a szemöldökét Gaunt.
– Ez a hely úgy lobbanna el, mint a
rőzseláng, uram. Gondoltam, nem baj, ha kicsit
lassabban ég. Akkor úgy tűnik majd, mintha
baleset lett volna, nem szándékos gyújtogatás.
– Jó – biccentett a komisszár. – Csinálja!
– Jöhet a mehet! – mormolta maga elé
Brostin, aztán meggyújtott egy gyufát, és egy
pillanatig gyönyörködve figyelte, ahogy ég. –
És most… futás!
A égő gyufát az előszobába dobta, s a
prométeummal átitatott szőnyeg azonnal
lángra lobbant. A következő pillanatban a tűz
Dan Abnett
793
már a falikárpitot falta harsogva, és riasztó
gyorsasággal száguldott a bolt felé.
– Jó lenne maradni és nézni, de talán majd
máskor – vigyorodott el Brostin, és Gaunték
nyomába eredt, akik már majd egy utcával
jártak előtte.
Sustorgó hangot hallott, mintha a tűz
minden levegőt magába szippantott volna egy
pillanat alatt, aztán az ablakok szétrobbantak,
és a lángok izzó ujjai az ablakkereteken át
nyúltak az ég felé.
A birodalmiak egy olyan sikátorban lapultak
meg, ami a laktanya előtti utcára nézett. Egy
perc sem kellett hozzá, hogy az udvar
kiürüljön. A katonák – a hájas sirdarral az élen
– az égő ház felé rohantak.
– Ezüst – suttogta a gégemikrofonjába
Gaunt.
Az Áruló
794
Valahol megszólalt egy sziréna, s Brostin
megbabonázva bámulta, ahogy a lángok
lassan a ház homlokzatát is fölfalják.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte elégedett
mosollyal.
– Ezt most hagyja abba, Brostin! – reccsent rá
Gaunt. – A frászt hozza rám!
– Megvan? – kérdezte a komisszár ezredes
futás közben, s a szavaihoz riasztó aláfestést
adtak a szirénák, és a lángok sziszegése, amit
több utcával odébb is tökéletesen hallottak.
– Meg – lihegte Rawne. – De hagytunk
magunk mögött három hullát is, és ezen
biztosan el fognak gondolkodni.
– Értem. Cirk őrnagy! Hall engem? Hol az a
templom?
– A laktanya utáni negyedik utcán
forduljanak balra! – jött a nő válasza az éteren
át.
Dan Abnett
795
Két újabb mellékutcán vágtak át, aztán vagy
húsz méteren át egy üres sikátorban haladtak,
aminek a végén Varl és a többi Szellem várta
őket. Azonnal behúzódtak a kapualjakba, és
igyekeztek kifújni magukat.
Hirtelen bágyadt, vörhenyes fény árasztotta
el a kopott falakat és az utca macskaköveit,
ahogy a házak fölött egy Jel lebegett el. Curth
azonnal Feygor szájára tapasztotta a tenyerét,
de a tanithi még így is alig bírta visszafojtani
az üvöltését.
A Jel tizenöt szívdobbanásig pásztázta az
utcát, aztán lassan tovasiklott.
– Mozgás! – sziszegte Gaunt, és reszkető
gyomorral, idegesen vették be magukat ismét
az éjszakába.
Két sarokkal odébb excubitorokba futottak,
akik értetlenül bámultak a semmiből előtűnő,
fekete ruhás alakokra. Aztán lassan derengeni
Az Áruló
796
kezdett nekik, hogy itt valami nagyon nincs
rendjén, és a perzselőik után nyúltak.
– Francba! – nyögött föl Varl, s a birodalmiak
azonnal fedezéket kerestek.
Kivéve Eszrát.
Ő már látott ilyen lényeket a mocsárban.
Azért jöttek, hogy öljenek és gyújtogassanak.
Itt az ideje, hogy megfizessen nekik. Szemet
szemért!
A gyújtogatással már megvoltak, itt az ideje
ölni.
Olajozott mozdulattal emelte célra az íját, és
az első nyílvesszőt a legközelebbi excubitor
torkába röpítette. A kopaszra borotvált,
bőrkabátos férfi úgy esett össze, mint akibe
villám csapott.
Eszra új nyílvesszőt helyezett az idegre, s a
szeme sem rebbent a körülötte cikázó
energiasugarak láttán. Talán nem is volt vele
Dan Abnett
797
tisztában, hogy mik azok. Az egyik alig egy
ujjnyival kerülte el a nyakát.
A következő nyílvessző egy másik excubitor
szemébe fúródott, s a méreg szinte azonnal
végzett vele.
Criid és Varl – akik príma fedezéket találtak
egy kuka mögött – ezt a pillanatot
választották, hogy a hangtompítós
pisztolyaikkal tűz alá vegyék az ellenséget. Két
excubitor azonnal felbukott, s végre a többi is
észbe kapott, hogy az utca közepén álló
magányos őrült, aki íjjal lövöldöz rájuk,
valószínűleg csak csali, s csak arra kell, hogy
elvonja a figyelmet a fekete ruhás idegenekről.
Pedig azoknak sokkal komolyabb fegyvereik
vannak.
Leadtak még néhány lövést a perzselőikből,
aztán sarkon fordultak, és futásnak eredtek.
Hármat a Szellemek szedtek le, az utolsónak
pedig tollas vessző csapódott a tarkójába.
Az Áruló
798
– A templom? – csattant föl Gaunt.
– Erre! – állt az élre Cirk.
Valaha talán mindennap emberek százai
jártak ide, de most csöndes volt és üres – a szó
minden értelmében.
Ez volt az egyik legszomorúbb hely, amit
ezen az elátkozott világon láttak. Csupa rom, a
padló és a falak mocskosak, az oltár
meggyalázva, a szentképek leszaggatva, és ha
valahol, hát itt tökéletesen hihető volt, hogy az
Istencsászár elfordult a Gereontól.
A belső szentélyben összeaszott testek
hevertek a bemocskolt márványpadlón,
immáron hónapok óta. Nők és gyerekek, akik
e szent helyen szerettek volna menedékre
találni.
Gaunt szomorúan hajtotta le a fejét, aztán
nagyot sóhajtott, és letérdelt az oltár elé. A
Dan Abnett
799
márványlapba metszett arc – a Beati arca – már
alig volt kivehető a kosz és az obszcén
feliratok alatt.
– Kérlek! – suttogta, s csak remélni tudta,
hogy a Szent valahol, valahogy hallja a szavait.
– Kérlek!
– Ő nem hallja magát – jegyezte meg a háta
mögött Cirk hidegen. – Ezt a helyet minden
szentség elhagyta már. Magunkra maradtunk.
Azzal egy régi, kopott gyertyatartót állított a
kápolna északi ablakába.
– Most pedig meghúzzuk magunkat, és
várunk.
Valamivel éjfél után jött be egy vén,
görnyedt pap, hogy elmondja az egyre
üresebbnek és értelmetlenebbnek tűnő imái
egyikét. Amint megpillantotta a gyertyatartót,
a sas jelét vetette magára, és gyorsan távozott.
Az Áruló
800
Egy óra is eltelt, mire visszatért.
– Üdvözlet! – mondta rekedten. – Van… van
itt valaki? Gaunt csöndben lépett elő az
árnyékok közül.
– Itt vagyok, atyám.
Dan Abnett
801
HUSZONHAT
– Ez elfogadhatatlan! – rázta meg a fejét
Noth ezredes. – Egyszerűen elfogadhatatlan.
– Remélem, hogy lesz ennek a
beszélgetésnek valami veleje is, ezredes úr! –
mondta Gaunt hidegen. – És bízom benne,
hogy hamarosan arra is rátérünk.
Egy közösségi raktár mélyén tárgyaltak,
Lombhullató északnyugati szektorának
peremén. A vén pap értesítette a helyi
ellenállókat – ötvenegy-néhány, meglepően jól
Az Áruló
802
felfegyverzett katonát –, akik a templomból
erre a helyre kísérték a Szellemeket.
A birodalmiak végre ehettek néhány falatot,
és a többségük pillanatok alatt el is aludt. Nem
úgy a komisszár ezredes, aki az ellenálló sejt
parancsnokával próbált dűlőre jutni.
Maxel Noth alacsony, kemény kötésű,
negyvenes évei végén járó férfi volt. Hosszú,
fekete haját lófarokba kötve hordta, s idegesen
dörzsölte borostás állát, miközben Gaunttal
beszélt.
– Ideállítanak ezzel a hihetetlen történettel,
és azt várják, hogy egyből el is higgyem?
– Ha az én szavam kevés, javaslom, hogy
beszéljen Cirk őrnaggyal! – intett a nő felé
Gaunt. – Ő az ineuroni ellenállók vezetője.
– Ezt mondja maga, én viszont tudom, hogy
az ineuroni ellenálló sejtet az elmúlt hónap
során megsemmisítették. Maguk… akárkik
Dan Abnett
803
lehetnek. Lehet, hogy csak jól informált
spionok.
– Nézze, ezredes – mondta Gaunt fáradtan. –
Azért vagyunk itt, hogy elvégezzünk egy
feladatot. A Császár nevében és érdekében.
Ehhez pedig barátokra és segítségre van
szükségünk.
– Ugyan miféle feladatot? Azt állítja, hogy a
Birodalmi Gárda katonái. Talán az intervenciót
készítik elő?
– Jaj, ne… már megint ez – nyögött föl
Gaunt.
– Uram! – lépett oda hozzájuk Landerson. –
Ha megengedi… a komisszár ezredes és az
emberei egy különösen fontos misszió végett
érkeztek a Gereonra.
– És mi lenne az?
– Ezt az információt sajnos velem sem
osztották meg. Ugyanakkor a korábbi
felettesem, Ballerat ezredes tudta, és ő bízott
Az Áruló
804
ezekben az emberekben. Ő maga rendelte el,
hogy minden lehetséges módon segítsük őket.
– Ballerat? Hm… jó ember. Jó katona.
– Halott, uram.
– Halott?
– Azért adta az életét, hogy ezek a
külvilágiak közelebb juthassanak a céljuk
eléréséhez. Azt hiszem, ez épp eleget mond az
ügy fontosságáról.
– Nem erről van szó – csóválta meg a fejét
Noth. – Itt, Lombhullatóban egyébként is a kés
élén táncolunk. Senki nem várhatja el tőlünk,
hogy…
– De igen – mondta Gaunt komoran. – A
Császár nagyon is elvárhatja.
– Mi… az elmúlt hónapok során egyik akciót
a másik után hajtottuk végre. Raktárakat,
magtárakat, utakat és erőműveket támadtunk
meg. Pokolgépeket robbantottunk. De
mindvégig csöndben tevékenykedtünk. A
Dan Abnett
805
megszállás óta az, aki felhívja magára a
figyelmet, meghal. Eltapossák, mint egy
bogarat. Erre maguk csak úgy berontanak ebbe
a városba, a saját szakállukra elkezdenek
gyújtogatni és gyilkolászni! Csoda, hogy a
drótfarkasokat nem ébresztették föl! És bele se
gondolnak, hogy ha maguk tovább is állnak,
mi itt maradunk, és a következményekkel
nekünk kell majd szembenéznünk. A fenébe is!
– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom,
uram, de… a komisszár ezredes és a katonái…
okkal vannak itt – mondta váratlanul Cirk. –
És ez az ok sokkal fontosabb, mint mi, a
biztonságunk, vagy akár az életünk. Talán
még a Gereon biztonságánál és
függetlenségénél is fontosabb. Olyasmi ez,
amiért lehet, hogy mind meg fognak halni.
Meghalnak, hogy teljesíthessék a parancsot, és
a kötelességüket. Mert ők katonák. Valamikor
mi is azok voltunk.
Az Áruló
806
– Ez itt az életről és a halálról szól, őrnagy,
nem pedig az idealista hősködésről! –
fintorgott Noth. – Úgyhogy csak ne akarjon
engem kioktatni a saját embereim előtt, mert
az ilyesmire roppant kényes vagyok!
Egyébként pedig… ha el is hiszem a maguk kis
történetét… mit akarnak tőlünk?
– Felszerelést – mondta Gaunt. – Élelmiszert.
Ruhát. Robbanószert. Lőszert. Tudom, hogy a
maguk készletei is szűkösek, de a mieink már
majdnem teljesen kifogytak. És szükségünk
lesz valamilyen szállítóeszközre.
– Hová tartanak?
– Bízom benne, hogy ezt hamarosan
elmondhatom.
– Még valami? – húzta föl a szemöldökét
Noth.
– Lehet, hogy meg fogja kérni valamilyen
elterelő hadműveletre – jegyezte meg epésen
Cirk. – Az a kedvence.
Dan Abnett
807
– Könnyen meglehet – mondta Gaunt,
örömtelen mosollyal.
Mkoll, aki az egyik szurkoshordó mellett ült,
eközben a tűzbe helyezte a lézerfegyverek
energiacelláit. A páncélozott cellákat
viszonylag egyszerű volt újratölteni – elég volt
megfelelő időn keresztül magas hőnek kitenni
őket, bár ez körülbelül a harmadára
csökkentette az élettartamukat. Igaz, ez most a
legkevésbé sem érdekelte az őrmestert. Volt
egy olyan érzése, hogy a legjobb esetben is már
csak napjaik vannak hátra, s könnyen
meglehet, hogy ezek a nyavalyás energiacellák
még így is túlélik őket.
Mkvenner az utolsó tárakat is begyűjtötte
Varltól és Criidtől, és ő is a lángok közzé tette
őket.
Az Áruló
808
– Ennek nem így kellett volna történnie –
mondta az őrmester komoran.
– Minek is?
– Annak a baromságnak, Rawne-nal. Tudod,
Ven… az ott egy pillanatig… nem is én
voltam.
– A doki azt mondja, hogy mindannyiunkra
ez vár. Már elég régóta vagyunk ezen a
szemétdombon ahhoz, hogy a rontás minket is
elkapjon. Azt is mondta, hogy lassan még a
személyiségünk is eltorzul. A hangulatunk
percenként változik majd… de hát te is láttad,
főnök.
– Ja – sóhajtott szomorúan Mkoll. – Láttam.
Csak valahogy… bíztam benne, hogy én…
hogy engem nem kap el.
Gyanakodva nézett a saját kezére, ami
vörhenyes kiütésekkel volt tele, a körmei
pedig betöredeztek. Mostanra már minden
Szellem így járt.
Dan Abnett
809
– Ezt most nagyon megszívtuk, Ven. Félek,
hogy ebből nem mászunk ki. A testünk, a
lelkünk… az elménk… minden darabokra
hullik végül.
– De… ha a másik oldalról nézed a dolgot…
– tűnődött Mkvenner, mire az őrmester
elmosolyodott.
A legendák nalsheen harcosai sem adták föl
soha.
– Azt hiszem… végül is nem pusztít el
minket – fejezte be az ösztövér felderítő.
– Hogy… mi van?
– A Káosz. Legalább ezerszer figyelmeztettek
minket, hogy a Sötét Erők úgy emésztik el az
embert, mint ahogy a betegség falja föl a testet.
Pedig ez nem olyan, ugye?
– Mi a fenéről beszélsz, Ven? Még a
csontjaim is sajognak!
Az Áruló
810
– Nem megöl minket, hanem… átformál.
Ezért is olyan veszélyes. Nézd csak meg az
őrnagyot, főnök!
– Muszáj?
– Rawne soha nem bízik senkiben. Soha nem
is bízott. A rontás most ezt hozta elő belőle.
Lenyúlt a mélybe, és ezt a tulajdonságát szedte
elő. Ezt tolta az előtérbe. Megerősítette.
Felnagyította. Most már nemcsak gyanakvó,
hanem paranoiás. Elég ránézni. Aztán ott van
Curth doktornő. Mindig is makacs volt, de a
háború ezt elnyomta benne. Megkeményítette,
hogy képes legyen koncentrálni, és
emberéleteket menteni. A Káosz pedig most
minden dühét és keserűségét a felszínre hozta.
Aztán meg Beltayn. Mindig is büszke volt a
szakértelmére, amivel a rádiót kezelte, és
peckes volt, mint egy kiskakas. De ő maga is
tudta, hogy mennyire kicsi is az a kakas. Az
önmagáról alkotott kép azonban most
Dan Abnett
811
eltorzult, és ez saját magára és ránk nézve is
egyre veszélyesebb. Te pedig…
– Én? – kérdezett vissza megütközve Mkoll.
– Te végre meg merted mondani Rawne-nak
mindazt, ami már majdnem tíz éve nyomta a
szívedet. A Káosz nem megöl minket, főnök,
hanem… megtalálja azokat a dolgokat, amik
már amúgy is megvoltak bennünk, és
kíméletlenül a napvilágra tárja. Minden
mocskos titkot, hibát, vétket… a rosszabbik
énünket. Ezért kell, hogy rettegjünk tőle, és
nem a kiütések miatt. A legrosszabbat hozza ki
belőlünk, de csak olyasmit, ami már egyébként
is ott volt.
– Igazad lehet – motyogta Mkoll döbbenten.
– Lehet – biccentett Mkvenner. – De az is
lehet, hogy ez csupa ostobaság, amit a rontás
hozott elő belőlem.
Az Áruló
812
A pince túlsó felében Beltayn épp a
rádióadóval bíbelődött, amikor Larkin
letelepedett mellé.
– Hogy megy?
– Mint a csiga. Baromi sok adatot kell
átbogarászni, és ettől lassan a szemem is
kifolyik.
Az adó kommunikációs paneljén egész
adatfolyam áramlott, de a jelek közül egyik
sem volt ismerős Larkinnak.
– Kódolt adatok – sóhajtott föl a rádiós. –
Mindent átfuttatok a fordítóprogramokon, de
ez akkor is szinte reménytelen. Az Ellenség
által használt nyelvekről csak felületes
információink vannak, és szinte minden
második szóra azt írja ki a gép, hogy nem
ismeri. Ez csak a múlt hét adatforgalma, de
akkor is több ezer kódolt fájl.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Larkin.
– Mármint hogy…
Dan Abnett
813
– A Szellemek között nekem van a legélesebb
szemem. Megmutatod, hogy miféle jelekre
figyeljek, és én ezer közül is kiszúrom azokat.
Te meg közben menj, és egyél végre valamit!
Gaunt már órák óta aludt, amikor lassan a
képek is elkezdtek beszivárogni az álmaiba.
Jeget és havat látott. Talán a Hagia volt az, a
szentélyvilág, ahol évekkel ezelőtt megóvták
Sabbat földi maradványait. Egy ezüstös
bundájú farkast látott, ami úgy futott a havon,
hogy nyomot sem hagyott. Egy jókora, fekete
farakás mellett állt meg, és visszanézett rá. A
szemei Rawne szemei voltak.
Valahonnan távolról sikolyt hozott a szél.
Halk volt, de eltéveszthetetlen. Egy férfi
üvöltött tehetetlen dühében és fájdalmában.
Ismerte ezt a hangot, de nem tudta volna
megmondani, hogy honnan.
Az Áruló
814
A farkas eltűnt, de az álom logikája szerint
ebben nem volt semmi meglepő. Ahogyan
abban sem, hogy a farakás oldalában egy ajtó
nyílt, és egy alak lépett ki rajta.
Egy nőalak volt az, aki egyszerre volt a Beati
és Cirk. Az arcán éktelenkedő stigma sast
formázott. Beszélni kezdett, de a szavai és a
szájmozgása furcsa mód nem voltak
szinkronban.
– Odabent. A bőr alatt. Ami valóban számít,
az odabent van.
Aztán visszamászott a farakásba, és az
ajtóval együtt szertefoszlott.
Eltűnt a havas táj, a jég és a farakás, s nem
maradt más, csak a sikoly. Egy férfi elkínzott
üvöltése, ami lassan mindent betöltött.
Kivételesen nem is bánta, hogy Beltayn
felébresztette. Nagyot ásított, aztán észrevette
a szárnysegédje mellett várakozó Larkint.
– Igen?
Dan Abnett
815
– Azt hiszem, megvan – mondta csillogó
szemmel Beltayn. – Larkin szúrta ki.
– És?
– A parancsnoki csatornán beérkező hírek
között volt. Volt néhány üzenet tegnap és
tegnapelőtt. Valami készül a Lectica Bástyánál.
Annyit sikerült megfejteni az üzenetből, hogy
számos magas rangú tisztségviselő gyülekezik
ott. Valamilyen titkos gyűlés lehet, mert az
üzenetek csak kódneveket használtak.
– Rendben – mondta Gaunt, és
megmasszírozta a tarkóját. – Csakhogy a
Bástya a Gereon legfontosabb katonai
erődítménye. Ha egy csomó magas rangú tiszt
és hivatalnok egy ilyen helyen gyülekezik,
abban semmi szokatlan nem lehet.
– Az egyik kódnév az eresht volt. Ez az
Ellenség által használt faramuci nyelven
körülbelül annyit tesz, hogy csomag vagy
küldemény. Bárkit is jelöl, az illető már ott van
Az Áruló
816
az erődben. A többiek mind azért jönnek, hogy
őt láthassák. Mi több, azért rendelték őket egy
helyre, hogy lássák. És… a küldetés előtti
eligazításokon a célpont fedőneveként a
mieink is az eresht szót használták.
A komisszár ezredes a bal alkarját
masszírozta, és lassan fölnézett az adjutánsára.
– Még mindig ott van? A Bástyában?
– Igen, uram.
– A Császárra! Még mindig ott van –
suttogta Gaunt. – Jól csinálták. Mindketten.
Most kerítsék elő nekem Cirket és Landersont!
Én addig felébresztem Noth ezredest. Itt az
ideje, hogy megtudják az igazat.
– A küldetésünk célja egyetlen személy
felkutatása és likvidálása – kezdte Gaunt
halkan.
Dan Abnett
817
A Szellemek félkörben álltak a parancsnokuk
körül, a helyiek velük szemben, s mind
csöndben, figyelmesen hallgatták a külvilágiak
parancsnokát.
– Egyetlen célszemély? – húzta fel a
szemöldökét Noth, és hitetlenkedve horkant
föl. – És ki az? Az Omnipotentát? Nem hiszem,
hogy akad ezen a bolygón bárki is, aki megéri
ezt a felhajtást. Még az Omnipotentát sem, ha
már itt tartunk. Ha meghalna, az Anarch
egyszerűen egy másik tetvet ültetne a helyére.
Hacsak… a Császárra! Ugye nem ő… nem az
Anarch az… ugye?!
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – A
célpontunk egy ember férfi. A neve Noches
Sturm.
– Egy ember? – kérdezte Landerson
csalódottan. Azok után, amin átmentek, ennél
többet várt volna.
Az Áruló
818
– Sturm fogoly. A Lectica Bástyában tartják
fogva.
– Most már biztosra veszem, hogy magának
elment az esze! – csattant föl Noth.
– Ezredes úr!
– Nem érdekel ez a sok…
– Noches Sturm a Birodalmi Gárda egyik
vezérkari tábornoka.
Noth lassan leült egy kopott székre, és a
mellette álló Landerson önkéntelenül is
megrázta a fejét.
– Egy… vezérkari főtiszt? – motyogta Noth.
– Hónapok óta a foglyuk. Egy olyan ember,
aki a Hadjárat legfontosabb és legbizalmasabb
adataival is tisztában van – folytatta Gaunt
jeges nyugalommal. – Nem szükséges
részleteznem, hogy ez miféle veszélyeket rejt
magában. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a
Sabbat Világok sorsa azon áll vagy bukik,
hogy sikerül-e ezt az embert időben
Dan Abnett
819
kiiktatnunk. Egy vezérkari tábornok ismer
minden fontos kódot, taktikát, tervet,
kommunikációs protokollt, erőt, gyengeséget
és titkot, ami a Gárdával kapcsolatos.
– Hogy a fenébe foghattak el egy ilyen magas
rangú tisztet?!
– Véletlenül – vonta meg a vállát Gaunt. –
És… sajnálatos módon némi közöm nekem is
van hozzá.
– Akkor ezért van itt? Büntetésből? Mert
engedte, hogy elfogjanak egy vezérkari tisztet?
– Nem – rázta meg a fejét a komisszár. –
Azért, hogy végre gondoskodjam a
kivégzéséről.
– Ezt most nem értem.
– Sturm tábornok elárulta a Birodalmat,
ezredes. Néhány évvel ezelőtt ő és én feleltünk
egy bolyváros védelméért a Verghast nevezetű
világon. Nehezen kivívott, véres győzelem
volt, ami majdnem felért egy vereséggel. A
Az Áruló
820
tábornok a legsötétebb órában – amikor
minden veszni látszott – a saját életét próbálta
menteni, s magára akarta hagyni a védőket.
Ezzel meggyöngítette a morált, és majdnem a
város bukását okozta. Rangidős komisszárként
jogomban állt letartóztatni dezertálásért.
Eleinte úgy tűnt, hogy emelt fővel fogadja a
büntetést, de kiderült, hogy ez is csak színjáték
volt, s pusztán arra akarta felhasználni, hogy
ismét megpróbáljon elmenekülni. Levágtam a
kezét, és őrizetbe vetettem. Most már látom,
hogy hagynom kellett volna a törvényes
eljárást, és ott helyben ki kellett volna
végeznem.
– És miért nem tette? – kérdezte értetlenül
Noth.
– Azt hiszem… azt akartam, hogy fizessen
meg azért, amit elkövetett. Emberek ezrei
haltak kínhalált a gyávasága miatt. Azt
akartam, hogy nyilvánosan szégyenítsék meg,
Dan Abnett
821
fokozzák le, és ítéljék el. A statáriális bíróság,
és az, hogy ott helyben végezzek vele… túl
egyszerűnek tűnt. Emellett politikai tisztként
azt is láttam, hogy milyen előnnyel járna egy
nyilvános hadbírósági tárgyalás. Egyértelmű
üzenet lett volna a többi túlbuzgó,
hataloméhes főtisztnek, hogy a Hadúr nem
olyasvalaki, akivel büntetlenül ujjat
húzhatnak. Ami Sturmot illeti… őt őrizetbe
vették, és a tárgyalását sikerült a családjának a
múlt év közepéig elodázni. Aztán jött a Khan
rendszer elleni támadás, ami minden korábbi
tervünket dugába döntötte. A tábornokot
szállító hajó – ami a tárgyalás helyszínére vitte
– ellenséges kézre került, akik gyorsan
ráébredtek, hogy miféle váratlan ajándék hullt
az ölükbe.
– Uram! – emelkedett szólásra Noth egyik
tisztje. – Már megbocsásson, de nem érzi úgy,
hogy… már elkéstünk? Ennyi idő alatt
Az Áruló
822
valószínűleg mindent kiszedtek belőle, amit
csak tudott.
– A tárgyalás megkezdéséig Sturm tudatát
elmezárral óvták a telepaták. Efféle esetekben
ez bevett eljárás. A tárgyalás kezdetekor
eltávolították volna, hogy a tábornok elméjét
és emlékeit nyugodtan átvizsgálhassák.
– Szóval… semmit nem tudnak kiszedni
belőle? – csillant fel Landerson szeme.
– Az Ellenséget is nagyerejű pszik szolgálják
– csóválta meg a fejét Gaunt. – Egy elmezárat
feltörni, különösen úgy, hogy közben az se
haljon bele, akinek az agyát védelmezte…
kemény feladat, de nem lehetetlen. Attól
tartok, az egyetlen módja, hogy Sturm ne
mondhasson semmit, hogy örökre
elhallgattatjuk.
– Ez nekem akkor is sántít – csóválta meg a
fejét Noth. – Ha ez a küldetés ekkora
fontossággal bír, miért csak egy szakasznyi
Dan Abnett
823
gárdistát küldtek a végrehajtására? Miért nem
bombázza le a flotta az űrből az egész rohadt
Bástyát?!
– Ugyanazon okból, amiért a Gereon
felszabadítása sem kezdődött még meg,
ezredes. A flotta arcvonala széthúzva, az erők
legminimálisabb átcsoportosítása is roppant
nehézségekbe ütközik, és sajnos egy
bombázásnak is megvannak a hátulütői. Soha
nem lehet benne biztos, hogy a célpont is
elpusztult-e.
– A Lectica Bástya akkor sem az a hely,
ahová az ember csak úgy besétál – makacsolta
meg magát Noth.
– Tudom – biccentett a komisszár ezredes. –
De megfelelő tervezéssel és némi szerencsével
akkor is be lehet jutni.
– És biztosak benne, hogy odabent van ez a
Sturm? – szólt közbe Cirk.
Az Áruló
824
– Amennyire csak biztosak lehetünk. Mielőtt
elindultunk volna, a titkosszolgálat arról
tájékoztatott bennünket, hogy oda vitték.
Természetesen megvolt rá a sansz, hogy
időközben máshová szállították, de a
rádiósomnak sikerült megfejtenie egy néhány
órával ezelőtt zsákmányolt üzenetet, melyben
arra utalnak, hogy még mindig ott van.
Beltayn?
A szárnysegédje megköszörülte a torkát, és
gyorsan kihúzta magát.
– Az üzenet úgy utalt Sturmra, mint eresht,
ami csomagot vagy küldeményt jelent. A
kezdetektől ezt a kódnevet használják, és a
birodalmi hírszerzés is így utalt rá. A tegnap
érkezett üzenet szerint még mindig ott van. És
úgy tűnik, hogy valami nagyszabású dolog
van készülőben. Magas rangú tisztek és
hivatalnokok jönnek ide, hogy
találkozhassanak vele.
Dan Abnett
825
– Valami fontos készülődik? – kérdezte
Noth. – Mint mondjuk az elmezár feltörése?
– Ezt nem tudnám megmondani, uram –
vont vállat Beltayn. – Az üzenetek javát nem
tudtuk lefordítani. Az azonban biztos, hogy
Sturm ott van. Többfajta kódnevet is
használtak, amikor rá utaltak, bár ezek körül a
leggyakoribb az eresht. A másik a pheguth, de
ezzel már nem volt képes megbirkózni a
fordítóprogramunk.
– Talán Cirk őrnagy tudna nekünk segíteni –
jegyezte meg maliciózusan Rawne.
A nő gyilkos pillantást vetett a tanithira,
aztán – ahogy minden szempár rászegeződött
– kelletlenül megszólalt.
– Ez nem olyasmi, amit szó szerint le lehet
fordítani. Egyfajta átok vagy szitokszó. Tabu.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni,
körülbelül annyit tesz, hogy áruló.
Az Áruló
826
– Minden térképet összeszedünk a
környékről, ami a rendelkezésünkre áll – kelt
föl a székéből Noth. – Rögvest elkezdjük
megtervezni, hogyan fognak tudni bejutni az
erődbe. Cirk őrnagy szólt már az elterelő
hadműveletről, ami ebben az esetben
elengedhetetlen lesz. Még ma éjjel kapcsolatba
lépek a környező települések ellenálló
sejtjeinek vezetőivel. Együtt körülbelül hatszáz
fegyveresünk van, és ha megtudják, hogy egy
csapásra hány ellenséges tiszttel és
hivatalnokkal végezhetünk, mind jönni
akarnak majd. Olyan alkalom és célpont ez,
amit nem szalaszthatunk el.
– Mindketten tudjuk, hogy ez csak önámítás
– mondta Gaunt szomorúan. – Még hatszáz
emberrel is alig több az esélyünk a semminél.
– Tudom – mondta Noth komolyan. – De
valamit akkor is mondanom kell az
ellenállóknak, ha már arra kérem őket, hogy
Dan Abnett
827
adják az életüket azért, hogy maguk
bejuthassanak az Ellenség gereoni
főhadiszállására.
Az Áruló
828
HUSZONHÉT
– Mi ez a zaj? – csattant föl Sturm, aztán a
nyomában loholó Humilitire förmedt. – Ezt ne
gépeld, te idióta! Desolane!
Bár még csak késő délutánra járt az idő, de
odakint már majdnem teljesen besötétedett,
mintha csak vihar készülődne. A Bástya
személyzete már reggel óta megállás nélkül
azon tüsténkedett, hogy a folyamatosan érkező
vendégek minden kívánságát teljesítsék. Most
pedig már vagy másfél órája gyújtogatták a
Dan Abnett
829
gyertyákat és a lámpásokat, hogy az egész
erőd fényárban ússzon.
Odalent, az udvaron katonai csapatszállítók
jöttek-mentek, fegyveresek százai álltak őrt a
falakon, és Sturm elégedetten nyugtázta, hogy
mindez miatta van.
Őérte.
– Desolane!
Az életőrző a márványfalú galéria túlsó felén
tárgyalt éppen a Bástya rangidős sirdarjaival.
A tisztek az ünnepélyes alkalom tiszteletére
extravagáns, csupa aranysujtás és
ezüstzsinórzatú díszegyenruhát öltöttek. A
magas, keményített gallérokon apró
féldrágakövek csillogtak, s a hónuk alatt
tartott, ezüsttel futtatott sisakokat fehér
tollforgó díszítette.
Desolane, ahogy meghallotta Sturm hangját,
azonnal elbocsátotta a sirdarokat, és a
tábornokhoz sietett.
Az Áruló
830
– Uram?
– Mi ez a pokoli zaj, Desolane?
– Az Első Echelon katonai zenekara, uram. A
ma esti ünnepségre próbálnak. Brendel
fősirdar ragaszkodott hozzá, hogy a zenekar
játsszon, amikor az Omnipotentát megérkezik.
– Ez a Brendel egy idióta.
– Ő a Megszálló Erők fősirdarja, uram. És
egyike azoknak a magas rangú tiszteknek, akik
ma este, a hivatalos fogadás után kérdéseket
fognak feltenni önnek.
– Elmondom neki is, amit tudni akar –
mordult föl Sturm. – Ahogy azt is, hogy a
zenekara csapnivalóan rossz.
– Természetesen, uram. Ahogy jónak látja.
Nyomukban a bicegő lexikográfussal lesétáltak
a lépcsőn.
Humiliti egy percre lemaradt, s egy köteg
legépelt papirost nyújtott oda az egyik
Dan Abnett
831
szolgálónak, hogy vigye el a könyvtárba, és
fűzze le.
A torz kis emberke egész nap szótlanul
követte a tábornokot, bárhová is ment, és
minden szavát, kijelentését és megjegyzését
hűen leírta.
Sturm, bár levegőnek tekintette a törpét,
elégedetten konstatálta, hogy az minden
szavát megörökíti. A tábornok egyébként is
igen emelkedett hangulatban volt – az emlékei
rohamos gyorsasággal tértek vissza. Voltak
kristálytiszta, egész emlékképek, és voltak
töredékek és benyomások, amiket egyelőre
még nem tudott hová tenni. Ennek ellenére
kéjes örömmel beszélt mindenről, ami csak
eszébe jutott. Mesélt évekkel ezelőtti
ütközetekről, a díszegyenruha rangjelzéseiről,
gyermekkori emlékekről, emberekről, akiket
ismert, a családjáról, és a győzelmeiről.
Az Áruló
832
A délután folyamán egyszer csak megállt a
szobája közepén, és bejelentette: – Roston sült
grox vesepecsenye. Véresen, legfeljebb
közepesen átsütve. Az a kedvenc ételem. Most
már emlékszem. Milyen fura, hogy az ember
ezt is képes elfelejteni.
Elégedetten felnevetett, s Desolane
gondoskodott róla, hogy a vacsorára
felszolgált ételek között feltétlenül legyen grox
vesepecsenye.
Véresen.
Az életőrzőnek úgy tűnt, hogy Sturm szinte
mániákusan viselkedik, s kétségbeesetten
igyekszik minél több emléket megörökíttetni.
– Az embereknek emlékezniük kell rám,
Desolane! Természetesen az is fontos, hogyan
vonulok majd be a történelembe! Abba a
történelembe, melynek kerekét én magam is
forgattam. S ezekből a jegyzetekből… a
belőlük születő önéletrajzomból fogják majd
Dan Abnett
833
megtudni, ki is voltam, s mit tartogatott nekem
a végzet!
Desolane kötelességtudóan bólintott. Nem
állt szándékában megálljt parancsolni Sturm
ömlengésének, ha már egyszer átszakadt az
emlékek gátja. A tábornok szinte minden múló
perccel többre és többre emlékezett, s minden
emlék tucatnyi újabbat hozott magával.
Ebbe a dagályos lelkesedésbe és pátoszba
ugyanakkor jókora adag rettegés is vegyült.
Mintha attól félt volna, hogy egy villanás alatt
ismét visszasüllyed a feledés homályába, és
nem marad utána semmi. Hogy ismét elfelejt
mindent.
Még önmagát is.
A tábornok a Megszálló Erők egyenruháját
viselte, de már szólt Desolane-nek, hogy
kerítsen neki valami alkalomhoz illőt az esti
fogadásra.
Az Áruló
834
– Valami hosszú kabáttal… megfelelő
zsinórzattal… és persze kell egy selyemöv is.
No meg tiszti sapka. Vagy ez talán túl nagy
kérés lenne?
– Azonnal intézkedem, uram.
Lassan lesétáltak az emeletről, s egy
pillanatra megálltak a kétfelé ágazó márvány
lépcsősor előtt. A lépcsők az erőd hatalmas,
központi fogadótermébe vezettek, melyet
tucatnyi kristálycsillár, és parázsgömbök
százai világítottak meg. Az ablakokat súlyos
brokátfüggönyök takarták, a falakon pazar
szőttesek és selyemlobogók tucatjai. A
legdicsőbb echelonok zászlói fölött a Sötétség
Urainak jelvényei díszelegtek, s mind között a
legelőkelőbb helyen, középütt az Anarch
jelvénye.
Dan Abnett
835
Sturmból ismét csak úgy ömlött a szó. Egy
ünnepségről beszélt, melyen valamikor régen
részt vett. Humiliti minden szót gondosan
leírt.
Alant szolgák sürögtek, akár a szorgos
hangyák. A terem közepén álló hosszú asztalt
már megterítették, s a terítékben az
aggályoskodó Sturm sem találhatott semmi
kivetnivalót. Ezüst evőeszközök,
kristálypoharak és festett porcelántányérok
sorakoztak példás rendben a selyemterítőn.
Desolane reggel óta egy percre sem állt meg.
Újra és újra ellenőrizte az erődfal őrségét,
hiszen Sturmon és az Omnipotentáton kívül
háromszáznyolc magas rangú vendég
érkezését várták napnyugta előtt. A többségük
maga is testőrrel érkezik, de Desolane
kötelessége volt, hogy ettől függetlenül
gondoskodjon a biztonságukról.
Az Áruló
836
A tábornok védelmére a nap huszonnégy
órájában ügyelt, s a gyilkossági kísérlet óta
mindig és mindenhol kettőzött őrség vigyázott
rá.
– Újabb vendégek – intett az ajtó felé
Desolane.
– Kell, hogy személyesen üdvözöljem őket? –
kérdezte Sturm.
– Nem, uram. Önt majd az Omnipotentát
érkezése után mutatják be az
egybegyűlteknek. Az ott… Ouflen tiszttartó.
Kiváló nyelvész, és minden bizonnyal szót
kíván majd váltani önnel a Birodalom katonai
formanyelvéről. A mellette álló férfi Zereth
tiszttartó. Az ő szakterülete a propaganda. Ő a
Birodalmi Gárda moráljáról akar majd beszélni
önnel, s arról, hogyan lehetne minél
hatásosabban aláásni az ellenség harci
morálját. Mögöttük Erra Fendra Ezeber sirdar
parancsnok a Különleges Echelontól. Ravasz
Dan Abnett
837
nő, és minden bizonnyal a Gárda különleges
taktikájáról és elit alakulatairól fog kérdéseket
föltenni.
– És az kicsoda? – intett Sturm egy öles
termetű férfi felé, aki prémmel szegett palástot
viselt, és két, ezüsttel futtatott testpáncélzatú
szervitor kísérte.
– Á! Az ott Pytto, Oszlok Flottaadmirális
megbízottja. Neki is sok kérdése lesz a
birodalmi flotta felépítéséről, a hajótípusok
gyengeségeiről, felszereléséről, hajózási
útvonalakról, és hasonlókról. Ön talán még
nem emlékszik mindenre, de az admirális
reméli, hogy hamarosan már a birodalmi
hajógyárakról és űrkikötőkről is fogja tudni
informálni a flottát. Egy jól időzített rajtaütés a
sérült hajókat javító kikötőkön, megbéníthatja
a Birodalom csillagközi haderejét.
– Erről már beszéltem ma, nem igaz? – nézett
a válla fölött a törpére Sturm.
Az Áruló
838
A lexikográfus buzgón bólogatott, mire a
tábornok elégedetten elmosolyodott.
– Igen… néhány órával ezelőtt épp egy olyan
titkos kikötőről beszéltem, ami a Khan
rendszer peremén található, a magvilágok
irányában. A törpe lejegyzett mindent, amit
mondtam. Gondoskodj róla, hogy a kívánt
információk eljussanak az admirálishoz, az
üdvözletemmel együtt!
– Talán le kellene pihennie egy kicsit, uram –
jegyezte meg az életőrző.
– Megpróbálhatom, feltéve, ha ez a
nyavalyás rezesbanda végre abbahagyja a
macskazenét!
– Őkegyelmessége, az Omnipotentát három
órán belül megérkezik – mondta kimérten
Desolane. – Az ünnepség akkor veszi kezdetét.
Úgy tájékoztattak, hogy egy eskütételi
ceremóniával óhajt kezdeni, mely során a
tábornok úr hűséget fogad az Anarchnak,
Dan Abnett
839
kinek szava minden más szót kiolt. Utána
érdemrendet és tiszteletbeli rangot
szándékozik önnek adományozni – legjobb
tudomásom szerint sirdar parancsnokit –,
ezzel is elismerve a segítségét és
együttműködését.
– Bölcs – mosolyodott el Sturm elégedetten. –
Örömmel konstatálom, hogy végre valaki nem
téveszti szem elől a bennem rejlő lehetőségek
fontosságát, és ezt másoknak is tudtára hozza.
A tábornok arcára büszkeséggel kevert
elégedettség ült ki. Végre annyi idő után ismét
megkapja az őt megillető tiszteletet, csodálatot
és hatalmat!
– Fürdő várja a szobájában, uram – folytatta
Desolane. – Az ünnepség kezdete előtt
negyvenöt perccel önért megyek. És ha most
megbocsát…
Azzal meghajolt, majd lesietett a lépcsőn, s
csak annyi időre állt meg, míg egy-egy
Az Áruló
840
őrszemnek vagy szolgálónak valamilyen
utasítást adott.
A kétszárnyú kapun újabb vendég lépett be –
Mabbon etogaur. Szokásos, egyszerű, barna
bőrpáncélzatát viselte, de a csatok és a gombok
most makulátlanul csillogtak, s a váll-lapjára
az Anarch aranyszínű jelvényét erősítette.
Fegyverövére pisztolytáskát és kardtokot
csatolt, melyben rövid, görbe penge pihent.
– Etogaur – biccentett Desolane.
– Életőrző. Megkaptam az üzenetedet, és
kérésed szerint korábban érkeztem.
– A biztonság ügyében kérettelek ide.
Mabbon az őt kísérő két férfi felé biccentett.
Mindkettő tagbaszakadt, okkersárga
egyenruhát, testpáncélt, és csontfehér sisakot
viselő katona volt. A sisak vizora a fél arcukat
eltakarta, de így is jól látszott az álluk és a
szájuk erőszakos vonala. Mozdulatlanul álltak,
akár a kőszobrok, kezükben lézerkarabély.
Dan Abnett
841
– Igazán pompásnak ígérkezik a mai este –
mosolyodott el az etogaur –, és nem hiszem,
hogy bármilyen akadálya lenne annak, hogy
az Anarch összegyűlt parancsnokai végre
megismerhessék Sek Fiait. Hatvan katonát
hoztam magammal, a sereg legjobbjait, és
bízom benne, hogy velük együtt már elegendő
őrszem vigyázza majd a vendégeink
biztonságát.
– Lekötelezel – bólintott Desolane. –
Szeretném, ha egy tucatnyi a kapu előtt és az
erődfalon posztolna a bankett alatt, a többi
pedig a felső udvaron sorakozna föl. Tartunk
egy rögtönzött díszszemlét. És hálás lennék, ha
két megbízható embered állna őrt a pheguth…
úgy értem, Sturm tábornok szobája előtt.
– Az embereim szabályosan istenítik a
pheguthot, életőrző. Amikor a táborukban
járva elájult, attól tartottam, hogy elveszíti ezt
Az Áruló
842
a tiszteletet. Sek Fiai megvetik a gyengeség
minden jelét és formáját.
– És?
– Te magad is ott voltál, életőrző. Magad is
láthattad, hogyan kelt föl a földről a tábornok,
a szégyen legkisebb jele nélkül. És a beszéd,
amit utána tartott… lenyűgöző volt. Nagyon
karizmatikus. Született vezér. Nem csodálom,
hogy ilyen magas rangot kapott a Hamis
Császár seregében.
– Egyetértek – biccentett Desolane. – Valóban
inspiráló volt.
– Az embereim azóta csak még inkább
bálványozzák Sturm tábornokot. Bármelyikük
az életét adná érte, hogy megvédje.
– A tábornok roppant elégedett lesz, ha ezt
meghallja.
– Az ott… odafönt… nem ő?
Dan Abnett
843
Sturm még mindig a lépcsőfeljáró márvány
korlátja mellett állt, és folyamatosan beszélt,
Humiliti pedig minden szavát azonnal leírta.
– De igen, etogaur. A tábornok egész nap az
erődöt járja, és tollba mondja az emlékeit.
– Miféle emlékeit?
– Amennyire meg tudom ítélni, az összesét.
Az erőd hatalmas volt.
A lassan kifakuló napfényben úgy tűnt,
mintha nem is a hegy köveiből faragták volna
ki, hanem maga lenne a hegy. Ezernyi
ablakával mitikus szörnyre emlékeztetett, ami
mindent lát maga körül.
Eredetileg egy irdatlan méretű öregtorony
köré épült, mellette két kisebb fiatorony állt,
akár a busa fej mellett a széles vállak. Az
előttük elterülő felső udvart magas falak
Az Áruló
844
övezték, azon túl pedig újabb udvar, és egy
masszív erődfal következett.
Közelebbről már a falakra telepített ütegek is
jól látszottak, amik akár egy hadosztály
támadását is könnyűszerrel képesek lettek
volna visszaverni.
Időről időre leszállóhajók érkeztek, amik a
központi torony oldalából kinyúló teraszra
ereszkedtek le. Hatalmas csapatszállítók,
gyilokhajók, díszes bárkák.
Az Ellenség vezérkarának krémje gyűlt össze
itt ma éjjel.
A Bástyához egyetlen szárazföldi út vezetett,
egy éles kanyarok szabdalta töltésút a szürke
sziklaagyarak között. Az út veszettül csúszott,
s mindkét oldalon csupán egy alacsony
szalagkorlát óvta a járműveket a százöles,
tintafekete mélységtől.
A nehéz teherszállító – vaskos kerekei
ellenére is – megmegcsúszott az úton, amikor
Dan Abnett
845
egy felfagyott átfolyásra ért, vagy amikor egy
szembejövő jármű elől kellett félrehúzódnia.
Merthogy a szerpentin még ezen az úton, és
ezen az órán is zsúfolt volt. Páncélkocsik,
katonai csapatszállítók, áruszállítók, és
háromkerekű, motorizált lövegek igyekeztek
az erőd felé. A Bástya kapuja előtt leeresztett
sorompó és géppuskafészkek várták őket, ahol
az ME-s katonák és excubitorok egész légiója
igazoltatott mindenkit.
Az utolsó kanyarban ők is lassítottak, és
beálltak a sorba. A jármű hatalmas motorja
úgy hörgött, mint valami felbőszült vadállat.
– Nehogy lefulladjon! – csattant föl a nő.
– Most már elég legyen! – mordult rá a sofőr.
A visszapillantóban látszott, hogy már
legalább három jármű állt be mögéjük. Innen
már csak előre mehetnek.
– Fejet föl! – sziszegte a sofőr.
Az Áruló
846
Két excubitor lépett a kocsihoz, és tüzetesen
szemügyre vették. Kopasz fejükre csuklyát
húztak, leheletük fagyosan csillogott a
hidegben.
– Voi shet! Ahenna barat voir! Mej! Mej!
– Mit akarnak? – szűrte a szót a fogai között
a sofőr.
– Azt akarják, hogy húzódjunk félre, és
engedjünk utat a mögöttünk jövőknek.
– Ahenna barat voir! Mej! Avar voi squen?
Mej!
– Félre! Gyerünk! Valami jön mögöttünk, és
annak kell helyet csinálni.
– Próbálom, rendben? Ez a rakás ócskavas
szart se ér!
A hatalmas gép lassan hátrafelé mozdult,
centiről centire, miközben jól érezhetően
minden eresztékében rázkódott. A mögöttük
állók szintén hátramenetbe kapcsoltak, és
megpróbáltak a sziklafal mellé húzódni.
Dan Abnett
847
Vagy öt percig várakoztak így, amikor két
páncélozott, háromkerekű motor haladt el
mellettük, mögöttük egy hatalmas
csapatszállító. A sort két újabb páncélozott,
bogárra emlékeztető motor zárta. Úgy
haladtak át a felemelt sorompó alatt, hogy
senki nem állította meg őket.
– Ez valami fejes lehetett.
– Ha esetleg kiderül, hogy kik voltak,
szívesen kinyuvasztom őket! – mordult föl a
sofőr.
A sor ismét elkezdett előre araszolni.
– Csak nyugodtan! – mondta a nő. – Ahogy
megbeszéltük. Én tárgyalok.
– És ha nem működik a dolog?
– Akkor búcsúzóul megcsókolhatja a saját
seggét.
Újabb tíz perc telt el, mire ők kerültek sorra.
Az őrök már három teherautót állítottak ki a
sorból, hogy tüzetesen átvizsgálhassák őket. A
Az Áruló
848
sofőrök és a kísérők a járműveik mellett álltak,
kezük a tarkójukon, s rettegve néztek szembe a
rájuk szegeződő fegyverekkel.
– Ha minket is kiállítanak… – suttogta a
sofőr.
– Nem fognak, mert jól fogjuk csinálni –
torkolta le a nő. A masszív gépezet jókora
rántással állt meg, s pillanatok alatt egy csapat
ME-s katona vette körül. A kapu egyik
géppuskafészkéből pontosan a vezetőfülkét
vették célba. Három excubitor állt meg a kocsi
előtt. Az egyikük acsargó vérebeket tartott
rövid pórázon, és kifejezéstelen arccal nézett
föl a gépmonstrumra.
A nő letekerte az ablakot, ahogy az egyik
excubitor megkocogtatta a, vezetőfülke ajtaját.
– Voi shet? Hakra atarsa?
– Engedélyünk van, magir.
Az excubitor bekapcsolta az arcmaszkjába
épített tolmácsegységet.
Dan Abnett
849
– Mit szállítanak?
– Élelmiszert, magir. Gornellből. Még azelőtt
kell bevinnünk a konyhára, mielőtt
megromlik. A tiszttartók nem fognak örülni,
ha a húsnak avas íze lesz, vagy éppen…
– Kuss! – mondta hidegen az excubitor. – Túl
sokat beszél.
– Igenis, magir.
Az, amelyik a kutyákat vezette, lassan
körbejárta a kocsit. A vérebek hörögve
szimatoltak.
– Stigma?
A nő lassan oldalra fordította a fejét, és
megmutatta a tetoválást.
– Lássam az engedélyt!
Cirk feltűrte az ingujját, és szabaddá tett
alkarját kinyújtotta az ablakon.
– Eletraa kyh drowk! – vakkantott oda az
excubitor a mellette álló bajtársának.
Az Áruló
850
– Chee ataah drowk – válaszolta a másik,
majd a kabátja alól előhúzott egy hosszú,
fémnyelű eszközt, és a végét az imágó fölé
helyezte.
A parazita megvonaglott, s a leolvasón sárga
rúnák villantak föl.
– Fehet gahesh – morogta a drabális,
kopaszra borotvált őrszem.
– Az engedély rendben van – jött az
excubitor monoton géphangja a
tolmácsegységből. – Továbbmehet!
A sorompó azonban mégsem emelkedett föl.
– Várjon! – csattant föl az excubitor.
A vérebek egyre hangosabban ugattak a
tízkerekű hátuljánál, és a kutyákat vezető
őrszem dühösen üvöltött előre. Az, aki az
előbb engedte útjukra őket, ismét
megkocogtatta az ajtót.
– A kutyák éreznek valamit. Álljanak megint
félre! Át kell hogy kutassuk a kocsit.
Dan Abnett
851
– Persze, hogy kiszagoltak valamit, magir –
mondta gyorsan a nő. – Nyers húst szállítunk.
Borda, felsál, belsőség, és négy egész grox.
Érzik a vér szagát. Már az is csoda, hogy
egyáltalán vissza lehet őket fogni!
Az excubitor egy pillanatig csöndben
fontolgatta a dolgot, aztán valamit odakiáltott
a kutyás őrszemnek.
– Mehetnek!
– Köszönjük, magir – mondta a nő, aztán a
monstrum motorja feldübörgött, s átgördültek
a sorompó és a főkapu boltíve alatt.
Odabent az udvaron járművek tucatjai álltak
már, mindegyik bekapcsolt lámpával, s
fénypálcával integető excubitorok irányították
őket. Cirk ismét letekerte az ablakot, s egy
pillanat múlva már azt is tudták, hogy merre
kell menniük.
– Jobbra – mondta halkan. – Pont oda, ahová
azok a platósok mennek.
Az Áruló
852
– Rendben.
Egy perc múlva elérték a belső erődfalat,
ahol az egyik kisebb kapun engedték át őket.
Odabent, a vastag erődfal alatt egy olyan
parkolóba értek, ahol a személyzet
kézikocsikra pakolta a konyhákba szánt árut.
– Húzódjon be oda… azok mögé a kocsik
mögé! Közvetlenül a fal mellé.
A tízkerekű a fal mellé parkolt le, a motorja
még egyszer felhördült, aztán elhallgatott.
Mindketten hangosan, megkönnyebbülten
sóhajtottak föl.
Varl hátradőlt, lehúzta a csuklyáját, és
fáradtan vigyorgott rá Cirkre.
– Ez szoros volt.
– Tudom.
– Rohadt szoros. Volt egy pillanat, amikor
azt hittem…
– Tudom.
Dan Abnett
853
– De maga igazán nagyot alakított. Lyukat
beszélt a hasukba. Maga született hazug, és ezt
nyugodtan vegye bóknak!
– Pedig ez még csak a bemelegítés volt,
őrmester.
– Ja, de akkor is kurva jók voltunk! Ahogy
átcseszte a fejüket… meg tudnám csókolni!
– Inkább ne.
Varl azért csak megpróbálta.
Cirk mosolyogva csóválta meg a fejét, aztán
egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Gyerünk! – mondta, és megütögette a
vezetőfülke válaszfalát.
A raktérben, a kampón lógó, fagyott
húsdarabok között várakozó Szellemek jól
hallották a jelet.
– Harckészültség! – mondta halkan Gaunt,
mire a gárdisták a hátukra kanyarították a
zsákjukat, és kibiztosított fegyverrel másztak a
raktér végébe.
Az Áruló
854
Landerson egy vadonatúj golyószórót cipelt
magával, amit Noth embereitől kapott. Ahogy
elhaladt Gaunt mellett, megállt egy pillanatra.
– Köszönöm, hogy magukkal jöhettem,
uram!
– Ha a Határon át velünk tartott, a
végjátékból igazán pofátlanság lett volna
kihagyni, őrnagy – mondta a komisszár
ezredes fanyar mosollyal.
Landerson mögött Eszra várakozott, aki
most is árnyékként követte Gauntot
mindenhová. Mkvenner egy álló órán át
próbálta neki elmagyarázni, hogy miért is nem
jöhet velük ide, aztán feladta. Az Éjjáró
megértette, hogy az idegenek fontos dologra
készülnek, de a fogadalom kötötte, és a szent
esküt csak az apja oldhatta volna föl – vagy
maga a halál.
– Nyitom az ajtót! – mondta halkan Mkoll.
– Mozgás! – intett Gaunt.
Dan Abnett
855
A raktér nagy, kétszárnyú ajtaja hangtalanul
tárult föl, s a Szellemek egyesével másztak ki a
sötétbe. A parancsnok zárta a sort, s óvatosan
behúzta a két ajtószárnyat maga mögött.
Cirk és Varl ott várták őket a kocsi oldala
mellett, s a sor élére állva vezették át társaikat
a néma gépmonstrumok között.
Közel egy napba telt, hogy Lombhullatóból
ideérjenek, még akkor is, ha Noth emberei
igyekeztek mindent megszervezni. Zárt
teherautókon vitték el őket egy Gornell nevű
településig, ahol a helyi ellenállók, és a
vezetőjük, egy Zúzó nevű nő várták őket.
Nothnak megvoltak a maga módszerei a hírek
továbbítására, így, mire a Szellemek
megérkeztek a városkába, az ellenállók már
órák óta azt tervezték, hogyan juttassák be
őket az erődbe. Az egyik emberük, aki a helyi
vágóhídon dolgozott, jelezte, hogy kaptak egy
utolsó pillanatban leadott rendelést – valaki
Az Áruló
856
odafönt a Bástyán, groxot óhajt enni –, és egy
kocsit már elő is készítettek a szállításhoz.
Innentől viszont már csak magukra
számíthattak.
Szorosan a falhoz lapulva, álcaköpenyeikbe
burkolózva osontak a konyhák kivilágított
bejárata felé. A nyitott ajtón át éles szóváltás,
parancsszavak és konyhai edények
csörömpölése szűrődött ki. Minden
alkalommal, amikor valaki egy teli ládával
ment be, vagy üres ládával jött ki, gőz és a
készülő ételek illata szivárgott ki az ajtó résén.
Mkoll és Mkvenner vették át a vezetést. Egy
olyan ajtót céloztak meg, ami szemmel
láthatóan használaton kívül volt. Egy pillanat
alatt ellenőrizték, aztán már bent is voltak.
Kőburkolatú folyosóra jutottak. Jobbra tőlük
a konyha felé egy ajtó vezetett, de a felderítők
ügyet sem vetettek rá. Sokkal inkább a folyosó
végén nyílót vették szemügyre.
Dan Abnett
857
Jobbra, balra, vagy föl a lépcsőn?
Fölfelé – jelezte Gaunt.
Lépcsőfordulótól lépcsőfordulóig osontak,
kezükben hangtompítós pisztolyokkal. Öt
emelet múlva balra fordultak, s végigsiettek a
gyéren megvilágított folyosón. Árnyéktócsától
árnyéktócsáig osontak, s igyekeztek
folyamatosan mozgásban maradni.
Noth térképe – amit az erődről mutatott –
alig volt több, mint egy kibővített vázlat, de a
Szellemek a főbb épületek egymáshoz
viszonyított helyzete alapján már úgy-ahogy
tudtak tájékozódni.
A konyhák a keleti fiatorony alagsorában
kaptak helyet, így nekik balra, az öregtorony
felé kell indulniuk. Egy olyan fontosságú
foglyot, mint Sturm, minden valószínűség
szerint a lakótorony valamelyik felsőbb
emeletén szállásoltak el.
Az Áruló
858
A távolból zeneszó hallatszott –
hátborzongatóan disszonáns dallam, ami
leginkább katonai indulóra hasonlított. Bonin
pattanásig feszült idegekkel várt, míg a
legutolsó Szellem is át nem ért, s ő zárta a sort.
A zenét mintha taps és éljenzés követte
volna.
Rawne megállt az egyik keskeny, lőrésszerű
ablak mellett, és kibámult a sötétségbe.
– Már a központi toronyban vagyunk –
suttogta.
Akkor most jön a dolog nehezebb része –
gondolta Gaunt.
No, nem mintha mindaz, amin eddig
átvergődtek, könnyebb lett volna. Az erőd
hatalmas volt, szobák százaival, és Sturm
tulajdonképpen akárhol lehetett.
Egy újabb emelettel följebb egy széles
kerengőre értek. Valaha a Gereon
főnemességének és katonai elitjének portréi
Dan Abnett
859
díszítették ezeket a falakat, de az aranyozott
keretekből mindenhol eltávolították a képeket.
A helyükön a Káosz bizarr szimbólumai
éktelenkedtek a csupasz kövön.
Valahol odalent ismét egy induló harsant,
bár ez már kevésbé volt fülsértő.
A galéria túlfelén egy újabb lépcsősorra
bukkantak, ami fölfelé vezetett. Mehetnek akár
erre is, vagy választhatják…
A kerengő egyik oldalsó folyosójából három
ME-s katona lépett ki. Egy pillanatig értetlenül
bámultak az idegenekre – aztán már halottak
is voltak.
Landersonnak szinte a vér is megfagyott az
ereiben. Olyan gyorsan haltak meg, hogy már
csak azt látta, ahogy a felderítők
megtisztogatják és elteszik a rohamkéseiket,
felnyalábolják a hullákat, és egy apró, poros
gardróbban rejtik el őket. Fölfelé indultak.
Az Áruló
860
Hosszú, csöndes folyosókon vágtak át,
melyekből szobák tucatjai nyíltak, s a puha,
molyrágta szőnyegek elnyelték a lépteik zaját.
Mkoll hirtelen megtorpant az egyik folyosó
közepén, és föltartotta a kezét.
– Mi az? – súgta Gaunt.
– Nem tudom biztosan, uram. Éneklés?
A folyosó végén az egyik ajtó tárva-nyitva
állt, s onnan jöttek a hangok. Mély,
torokhangú dörmögés, és szaggatott hangok,
mintha valaki köhögne. Bár lehet, hogy
nevetett. Valakik beszélgettek, bár a szavakat
nem értették.
Odabent parázsgömbök megvilágította,
fejedelmi lakosztály volt, ahol két kosszarvas
állatember épp megágyazott. Az egyikük
énekelt mély, reszelős hangon, míg a másik
ingerülten morgott valami miatt, miközben
karmos mancsával az ágyneműt igazgatta.
Dan Abnett
861
Gaunt és Mkoll óvatosan, hangtalanul léptek
be a szobába, és célba vették a bestiákat.
Az egyik kecskeember hirtelen felkapta a
fejét, és a birodalmiakra pillantott. A
komisszár ezredes abban a pillanatban golyót
röpített a fejébe, de a másikra már nem jutott
ideje.
A bestia nekiugrott, és ledöntötte a lábáról.
Mkoll gáncsot vetett neki, de az állatember
meglepően erősnek bizonyult, és félrelökte az
útjából. Úgy tűnt, hogy kijut az ajtón, amikor a
földön fekvő Gaunt kétszer mellbe lőtte. Az
egyik golyó a gyomrát érte, a másik azonban
valami létfontosságút roncsolhatott, mert a
lény elterült a földön, és néhány görcsös
rángassál vége is volt.
– Sajnálom, uram – szabadkozott Mkoll. –
Úgy látszik, kezdek öregedni.
Gauntnak azonban megvolt a saját
véleménye a dologról, bár ettől nem érezte
Az Áruló
862
sokkal jobban magát. Úgy látszik, a rontás
lassan az őrmestert is kikezdi.
Criid és Mkvenner segítettek nekik az ágy
mögé betuszkolni a vérmocskos szőrű
bestiákat, és leterítették őket egy jókora
takaróval.
– Uram!
Tona egy hosszú listát tartott a kezében, amit
a fal melletti asztalkáról vett föl. A szavakat
ismeretlen jelekkel rótták a lapra, s mindegyik
mellett egy-egy szimbólum állt. Tekintettel
ana, hogy szolgáknál találtak rá, talán nevek
lehettek, mellettük szobaszámok.
– Cirk őrnagy! El tudja ezt olvasni?
– Ez egy… szobabeosztás – mondta a nő,
miután átnézte az irományt. – A vendégek
névsora, és a szállásuk száma. Akárki is írta
ezt, nem akart fennakadást. Minden részletre
gondolt. Itt például az áll, hogy „Cluwge
tiszttartó délre néző szobát óhajt”, itt meg az,
Dan Abnett
863
hogy a sirdar parancsnok egy lámpást kért az
éjjeliszekrényére, és kenderből készített
lepedőket az ágyára.
– Értem, de…
– Igen… itt az áll, hogy a tizenhatodik
emeleti nagy lakosztályt készítsék elő a
pheguthnak. Fürdő… részletek az egyenruha
zsinórzatáról… bla-bla-bla… pamut ágyneműt
akar, és…
Hirtelen felnézett, és a pillantása találkozott
Gauntéval.
– Tizenhatodik emelet.
– Igen, uram. A lista szerint mi most a
kilencediken vagyunk.
– Ide mindenki! – intett Gaunt a
Szellemeknek, akik egy pillanat alatt köréje
gyűltek. – Ez az a hely, ahol különválunk.
Az Áruló
864
Az Omnipotentát leszállóhajója is
megérkezett végre. Gigászi rovarra hasonlított,
mely izzó szemeivel vizslatta a
leszállóplatform márványlapjait.
A rezesbanda azonnal rázendített, s még az
üstdoboknak sem sikerült kellőképpen
elfednie a diszharmonikus taktusokat. A hajó
rámpája előtt díszőrség sorakozott föl,
mögöttük hosszú, tömött sorokban ME-s
katonák, és lehajtott fejjel, tiszteletteljes
csöndben várakozó tiszttartók álltak.
Az Omnipotentát méltóságteljesen sétált le a
rámpán. Két hatalmas termetű káoszgárdista
kísérte, mögöttük pedig négy irdatlan
izomzatú minótaurosz jött, ernyőt tartva a
nagyúr feje fölé.
A tömeg egy emberként rikoltott föl, s az
Omnipotentát unott arccal intett az
egybegyűlteknek. A sirdar parancsnok és
Desolane siettek elsőként a nagyúr elé, és
Dan Abnett
865
mélyen maghajoltak. Az egy biccentéssel
nyugtázta a köszöntést, és kegyesen
megengedte nekik, hogy megcsókolják a kezét.
– Sturm tábornok várja már, hogy
találkozhasson velem? – kérdezte nyájasan.
– Igen, magir – vágta rá Desolane azonnal.
Huszonhét percig tartott, míg az Omnipotentát
a rámpától elért a vörös szőnyeg végéig.
Gyakran megállt, nevén szólított egy-egy
tiszttartót vagy sirdart, s volt, akinek még azt
is engedélyezte, hogy letérdeljen elé, és
csókkal illesse az ujjai hegyét.
Mire a szőnyeg végére ért, Desolane már rég
elküldte az egyik emberét a pheguthért.
Sturm a pazar, egész alakos tükör előtt állt,
és saját magában gyönyörködött. Igazított még
egy kicsit a mandzsettagombjain, s elégedetten
bólintott az eredmény láttán.
Az Áruló
866
– Egész jó – mormolta. – A kabát egy kicsit
talán szoros, de az öv egyszerűen pazar.
A lexikográfus ujjai megállás nélkül jártak a
billentyűzeten.
– Ezt ne írd le, te kis féreg! – csattant föl a
tábornok. Humiliti összerezzent, aztán
elkezdte törölni a legutolsó megjegyzés
szavait.
– Hol is tartottam? – fordult vissza Sturm
tűnődve a tükörhöz. A törpe zavartan
nyújtotta neki oda a papírlapot, amin a
tábornok utolsó szavai szerepeltek.
– Á, igen… Vervunhive. Nem sokkal a
barbár elmezár előtt… írod már, te majom?!
Humiliti vadul bólogatva esett neki ismét a
billentyűzetnek.
– Tehát… Vervunhive. Furcsa, de annak
ellenére, hogy nem sokkal az elmezár
alkalmazása előtt zajlott le a vervunhive-i
offenzíva, mégis csak homályos emlékeim
Dan Abnett
867
vannak az ottani eseményekről. Természetesen
én parancsnokoltam, és nem Gaunt, akinek
nincs is tehetsége a katonáskodáshoz. Az
áruláson kívül talán nem is ért semmihez.
Ahogy talán már említettem, ő komisszárként
szolgált az offenzíva alatt. Ugye kitértem már
erre?!
A lexikográfus gyorsan újraolvasta az előző
oldalakat, és sietve bólintott.
– Ő a Komisszariátus embere volt, amolyan
mumus, aki a büntetést rótta ki. Tiszta politika,
én mondom! Az a nyavalyás fattyú nem
szolgált mást, csak önmagát. És mivel vádolt?
Én mondom, embert még ilyen nevetséges
vádakkal nem illettek! Dezertálás? Csoda hát,
hogy ennyire gyűlölöm a Birodalmat? Egész
életemben az Istencsászárt szolgáltam… aki
hagyta, hogy ilyesmit tegyenek a
legalázatosabb szolgájával! Átkozottak! Én a
Birodalmi Gárda tábornoka voltam!
Az Áruló
868
Kopogtattak az ajtón.
– Igen?! – csattant föl Sturm. Sek egyik Fia
lépett be.
– Magir – hajolt meg. – Az Omnipotentát
kíván látni téged. A tábornok felvette a
sapkáját, megigazította, és kimérten biccentett.
– Mehetünk.
A bekötőút kanyarulatán túl, a sziklák
takarásában Noth ezredes becsatolta sisakja
álladzóját, és a csöndben várakozó katonáira
pillantott.
Csupa kemény, elszánt, harcedzett nő és
férfi.
– Készüljetek! – mordult föl, s a hangja
minden sisakrádióban ott csikorgott. –
Három… kettő… egy… most!
A Gereon ellenállói néma csöndben
bukkantak ki a sziklák mögül, s futólépésben
Dan Abnett
869
indultak az erőd kapuja felé. Csak amikor már
lőtávolon belül értek, s az őrök is észrevették
őket, eresztették ki a hangjukat.
– Gereon él! – üvöltötték. – Él!
Az Áruló
870
HUSZONNYOLC
Egy pillanat alatt elsöpörték a kapuban
posztoló excubitorokat és ME-s katonákat.
Mire a lőállásokban ülő lövészek kapcsoltak,
már túl késő volt. A géppuskafészkeket is
megrohanták, s a bent levő katonákkal
repeszgránátok végeztek.
A kapu előtt várakozó kocsikon és
csapatszállítókon sortűz söpört végig, s az
egyik ki is gyulladt.
– Mozgás! – rikoltotta Noth. – Befelé! Kapuk
és a fal! Gyerünk!
Dan Abnett
871
Száz meg száz fegyvergránát robbant a kapu
mellett a falba, s a detonációk erejétől még a
masszív védmű is megrázkódott. Három
helyen is megroskadt a fal, maga alá temetve a
felállított ütegeket, a tüzéreket és az
őrszemeket.
Aztán a meglepett silbakok is kezdtek
magukhoz térni, és tíz másodperc múlva már
gyilkos pergőtűzzel válaszoltak a
szabadságharcosok támadására. Mire az
ellenállók elérték a falakat, a nehézfegyverek
véres rendet vágtak a soraikba.
S közben a masszív kapuszárnyak is
elkezdtek bezárulni.
A szabadságharcosok minden erejüket ide,
az erőd elleni támadásra összpontosították, s
az ütegek és géppuskafészkek össztüzét
legalább tucatnyi, vállról indítható rakéta, és
vagy húsz mozsár viszonozta. Egy rakéta
telibe találta a kapubástya egyik lövegét, és a
Az Áruló
872
gyilokjáró egy darabjával együtt a levegőbe
röpítette. Kőtörmelék, fagyott por és véres
testrészek záporoztak az égből, s terítették be
az odalent harcolókat.
Azt azonban mindenki tudta, ha a főkapu
bezárul, az ellenállóknak esélyük sem lesz
bejutni. Noth kétségbeesetten igyekezett
átverekedni magát a pergőtűzön, hogy elérje a
kaput, még mielőtt az bezárul. Lézersugarak
villantak, és az előtte futó harcos fölbukott. A
mellkasán és a nyakán fekete lyukak
éktelenkedtek, melyekből füst szállt föl.
Egy másik ellenálló, akit hajszálnyira
hibázott csak el az egyik lövész, átugrott a
holttest fölött. A következő pillanatban egy
fegyvergránát csapódott a gyomrába, és
kettétépte.
Aztán az ezredes végre megpillantotta a
kocsit. Úgy festett, mint egy kopott
Dan Abnett
873
üzemanyag-szállító, bár amit szállított, sokkal
veszélyesebb volt minden üzemanyagnál.
A tankautó kerekei felpörögtek, elsuhant a
kilőtt, lángoló teherautók roncsai mellett, és
egyenesen a kapu felé száguldott. Egy gránát
letépte az egyik hátsó futóművét, lézersugarak
lyuggatták át a vezetőfülke tetejét, s Noth látta,
hogy a sofőr az utolsó pillanatban ugrik ki a
sodródó járműből, mielőtt az belerobbant
volna a kapuba.
A kapuszárnyak hidraulikája lassan
szétmorzsolta a szárnyak közé szorult
tartálykocsit, amikor a tankban tárolt, közel
tonnányi, ficelén alapú robbanóanyag – a
terület ellenállóinak minden készlete –
felrobbant.
Bíborvörös láng lobbant – olyan éles, hogy
majd megvakította az embert –, s a robajjal
együtt érkező lökéshullám százméteres körön
belül mindenkit levert a lábáról. Azok, akik túl
Az Áruló
874
közel voltak a kapuhoz, amikor a kocsi
felrobbant, nem is keltek föl többé.
A maró füstben tompán villództak a
lézersugarak, s mintha a robbanólövedékek
döreje is távolról, víz alól hallatszott volna.
Noth lassan föltápászkodott, s úgy érezte,
minden tagja ki akar szakadni a helyéről.
– A kapuhoz! – bődült el. – Gyerünk! A
kapuhoz! A Gereon él! Él!
A pusztító detonáció az egész erődfalat
megrázta, s akár egy megvadult tűzhányó,
minden irányba törmeléket és lángokat
okádott.
A belső udvaron összegyűlt vendégek, és a
katonák – akik a díszszemlére készültek –,
döbbenten kapták oda a fejüket. Még a
rezesbanda is elhallgatott.
A következő pillanatban mindenki egyszerre
kezdett beszélni, kiabálni, kérdezni és
Dan Abnett
875
értetlenkedni. Az erőd ütegei azonban minden
zsivajt elnyomtak.
Az Omnipotentát életőrzői azonnal
körülvették urukat, és a leszállóhajójuk felé
indultak. Mögöttük tajtékos tengerként
morajlottak az ágyúk, s az egybegyűlt
méltóságok is egyre hangosabban követeltek
magyarázatot.
– Tizenegy tartalékos szakasz a falakra! –
csattant föl Desolane, és az arcmaszkjába
épített rádió azonnal továbbította a parancsát.
– Az excubitorok azonnal helyezzék
biztonságba a vendégeket a központi
toronyban! Mozgás!
Kiszúrt egy sirdart, aki a lakótorony tisztjei
közé tartozott, és karon ragadta.
– Szedd össze az embereidet, kísérd vissza
Sturm tábornokot a szállására, és maradj
mellette, amíg más parancs nem érkezik!
Hamarosan én is megyek.
Az Áruló
876
– Hallottátok? – kapta föl a fejét Bonin.
A távoli robbanás hangja ide már alig
szűrődött be, de a kőfalak vadul rázkódtak.
– Elkezdődött – mondta komoran
Landerson, és a sas jelét vetette magára.
A lelke egy része azt kívánta, bár odakint
lehetne, a bajtársai oldalán küzdve, de az esze
azt súgta, hogy ez itt most sokkal fontosabb.
– Készen vagyunk már? – kérdezte Mkoll,
csipetnyi éllel a hangjában.
– Majdnem – bólintott kelletlenül Varl, aki
már percek óta egy speciális robbanótöltettel
bajlódott.
A folyosó egyik végét Criid és Brostin
biztosították, a másikat Beltayn és Bonin. A
szakasznak ezt a felét Mkoll vezette, aki azt a
feladatot kapta, hogy keltsen zűrzavart, és
okozzon lehetőleg minél több kárt.
Dan Abnett
877
Noth ezredes nekik is félretett egy palacknyi
robbanószert, s Varl most ezt próbálta az egyik
energiaelosztón elhelyezni. Amint ez
felrobban, az egész szint sötétbe borul majd. A
keramittartályban harminc zselétöltet volt
összekapcsolva, s az őrmester, miután a kívánt
helyre erősített néhányat, élesítette őket.
Gaunt csapata is ilyen robbanótölteteket
helyez el minden stratégiailag fontos ponton,
és amint ezek felrobbannak, elszabadul a
pokol.
Varl nagyot sóhajtott. Tízperces késleltetést
használt, ami azt jelentette, hogy innen
számítva nem egészen tíz perc múlva ez az
egész hely lángokban áll majd. És utána
minden öt percben felrobban egy újabb töltet.
– Mozgás! – adta ki a parancsot Mkoll.
A Szellemek végigsiettek a folyosón,
melynek végén egy újabb lépcsősor indult
fölfelé. Az őrmester az utolsó pillanatban
Az Áruló
878
parancsolt megálljt, mielőtt egy fölfelé tartó
ME-szakaszba futottak volna. Egy alkóvba
húzódva várták ki, hogy a katonák
elrohanjanak mellettük, és összerezzentek,
ahogy egy szinttel lejjebb megszólalt egy
riasztócsengő.
Csendben osontak lefelé, és csak két szinttel
lejjebb álltak meg, ahol már egészen közelről
hallották a bombák moraját, s a kézifegyverek
sivítását és kerepelését.
– Ide! – intett egy falszakaszra Mkoll, és Varl,
a falat borító panelt félrehúzva, munkához
látott.
– Jönnek! – mondta hirtelen az őrt álló Bonin.
– Fentről.
– Varl? – kérdezte Mkoll.
– Pont a közepén tartok.
– Bassza meg! – sziszegte Mkoll, aztán intett
Criidnek és Boninnak, és a lépcső felé
mutatott.
Dan Abnett
879
Azok ketten a vállukra kanyarították
karabélyaikat, és a hangtompítós pisztolyaikat
húzták elő.
Mind tisztán hallották a csizmás lábak
dobogását, s a következő pillanatban hat ME-s
katona bukkant föl a folyosó végén. Egyenesen
a Szellemek tűzvonalába futottak bele. Ötöt
azonnal lelőttek, a hatodik azonban csak
csípőlövést kapott, s még mielőtt Bonin egy
tiszta fejlövéssel a pokolra küldhette volna,
sikerült leadnia egy sorozatot.
Egyiküket sem találta el, de a falba csúf
lyukakat tépett, s a szűk, zárt térben a lövések
robaja fülsiketítő volt.
A fejük feletti emeleten valaki
parancsszavakat üvöltött.
Az Áruló
880
Sturm hirtelen megtorpant. Az őt kísérő
katonák értetlenül kapták oda a fejüket, s
Humiliti is majdnem beleütközött.
– Mi volt ez?
– Uram?
– Nem hallja? Robbanások. Pergőtűz.
A tábornok feltépte az egyik folyosóra nyíló
szoba ajtaját, és a szemközti falon nyíló
ablakhoz sietett. A szoba poros volt, nyilván
rég nem is használták. Egyedül az ablaküveg
csillant meg időről időre a belső udvaron
felvillanó borostyánszín fényben.
– Megtámadták az erődöt – mormolta
döbbenten. – Ég a kapu…
Nagyot nyelt. A látvány újabb emlékeket
ébresztett föl. Elfeledett érzéseket. Ahogy a
veszély közeledtével a szervezet mozgósítja az
adrenalintartalékait.
Sek Fiai egymásra néztek, aztán az egyik
előrelépett.
Dan Abnett
881
– Vissza kell, hogy kísérjük a szállására,
uram. Ott lesz a legnagyobb biztonságban.
– Igen – lépett hátra tétován az ablaktól
Sturm. – Igen… azt hiszem valóban ez lesz a
leghelyesebb. Amíg a helyzet nem rendeződik.
Visszatértek a folyosóra, és mindkét harcos
kibiztosította a karabélyát. Humiliti nagyot
sóhajtott, aztán ő is sarkon fordult, és a
nyomukba eredt.
A tizenhatodik emeleten, messze az odalent
dúló csatától, Gaunt szakasza hangtalanul
lopakodott végig a néma szobák és folyosók
útvesztőjén. Mkvenner haladt az élen –
kezében a felkelőktől kapott rohampuska –,
közvetlenül mögötte Gaunt jött.
Utánuk Curth és Eszra következett –
szokatlan páros, akik egy háború poklán kívül
máshol nem is találkozhattak volna. A
Az Áruló
882
törékeny nőnél hangtompítós pisztoly volt, a
magas, inas férfinál mérgezett nyilak, és egy
remek visszacsapó íj.
A sort Cirk, Rawne, Larkin és Feygor zárta,
akik ugrásra készen figyeltek a legapróbb
neszre is.
Mkvenner egy pillanatra megállt az egyetlen
ajtó előtt, ahol a küszöb alól fény szivárgott ki,
és a komisszár ezredesre pillantott. Gaunt
némán biccentett, mire a felderítő nagy
lendületet vett, és berúgta az ajtót.
Gaunt már bent is volt a szobában, s a
sorozatvetőjével pásztázta a helyiséget.
A lámpák ugyan égtek, de a helyiség üres
volt.
Kényelmesen berendezett nappali fogadta
őket, gazdagon hímzett kárpitú székek,
kártyaasztal, és az ablak előtt egy jókora,
állványra állított távcső. Bal kézre nyílt a
hálószoba ajtaja. A padlón ruhadarabok
Dan Abnett
883
hevertek – egy ME-s katonai uniformis
darabjai –, s az egyik fal mellett elegáns rézkád
állt, majdnem színültig töltve vízzel.
Mkvenner megérintette a kád oldalát, és
megcsóválta a fejét.
– Kezd kihűlni. Tíz-tizenöt perccel késhettük
le.
– Már ha ez az ő szobája – mondta Gaunt
komoran. – Átfésülni az egész szintet!
Gyerünk!
– Tűnés! – kiabálta Bonin már messziről,
miközben Criid-del lélekszakadva rohantak
végig a folyosón. – Most!
Egy sorozat csapódott mögötte a falba, nem
sokkal hibázva el a felderítőt.
– Gyerünk! – mordult föl Mkoll.
– Lefelé! – biccentett Varl, és egy villanás
alatt összeszedte a felszerelését.
Az Áruló
884
Végigrohantak a folyosón, majd le a lépcsőn,
s egy újabb, széles galériára jutottak, melyet
pazar, kovácsoltvas korlát szegélyezett. Mkoll
volt a sereghajtó, s az emberei már mind
odalent voltak, amikor az első őrszem feltűnt a
lépcsősor tetején.
– Első és Egyetlen! – rikoltotta az őrmester,
azzal fél térdre ereszkedett, és tüzet nyitott a
karabélyával.
A hosszú sorozat két ellenséges katonát is
lekaszált, mire a többi visszahúzódott a
folyosóra, és onnan próbálták tűz alá venni a
lépcsősort.
Hirtelen az egész emelet megrázkódott, s a
plafonról és a falakról jókora vakolatdarabok
szakadtak le. Varl első töltete működésbe
lépett.
Landerson és Criid is beszállt a mókába, és a
lépcsőfeljárót lézersugarak árasztották el. Az
ellenséges katonák még kétszer próbáltak meg
Dan Abnett
885
áttörni, de mindkét alkalommal véres fejjel
kellett visszavonulniuk. A hangok alapján
egyre többen gyűltek össze odafönt, és félő
volt, hogy előbb-utóbb egy szakasz megkerüli
őket, és a galéria túlfelén jön le, a hátukba
kerülve.
Lassan mindhárman hátrálni kezdtek,
tervszerűen, egymást fedezve, ahogy a
nagykönyvben állt, s igyekeztek felzárkózni a
többi Szellemhez, akik már a galéria túlfelén
jártak.
Beltayn ért el először a szemközti
lépcsősorhoz, felszaladt rajta, s már épp
készült kilépni a folyosóra, amikor Bonin
visszarántotta.
– Várj!
A rádiós oldalt perdült, de egy energiasugár
így is eltalálta.
– Ne! – üvöltötte Bonin, azzal egy hosszú
sorozatot lőtt a folyosóba, majd megpróbálta
Az Áruló
886
beráncigálni a rádióst a lépcsőforduló
viszonylagos védelmébe.
Őrszemek és excubitorok nyüzsögtek a
folyosón, s értek egyre közelebb hozzájuk. Két
tűz közé kerültek.
Gaunt érezte a falakon végighullámzó,
romboló erőt, amikor Varl első robbanótöltete
működésbe lépett. Már épp a nyelve hegyén
volt, hogy talán eltévesztették a szintet, amikor
alig tíz méterre tőlük három alak fordult be a
folyosóra. Két nagydarab, tagbaszakadt férfi
okkersárga testpáncélban, közöttük pedig…
Noches Sturm.
A pillantásuk egy töredék másodpercig
összekapcsolódott, és mindketten tudták, hogy
a felismerés kölcsönös.
Aztán a nagydarab harcosok tüzet nyitottak.
Dan Abnett
887
Egy nagykaliberű lövedék ütötte át Gaunt
bal vállát, alig hibázva el a nyakát. A
következő pillanatban Mkvenner robbant elé,
magához szorította az ezredest, és együtt
zuhantak a szemközti falnak. Valami reccsent,
egy ajtózár fémnyelve elpattant, és mindketten
bezuhantak a kivilágítatlan szobába.
A többi birodalmi is azonnal fedezéket
keresett, s igyekeztek az ajtóbeugrók nyújtotta
minimális takarást minél jobban kihasználni. A
két tagbaszakadt harcos máris kihátrált a
folyosóról, a testükkel, és gonosz pergőtűzzel
fedezve Sturmot.
– Ő az! – üvöltötte Gaunt. – Ő az!
– Gaunt? – tajtékzott Sturm. – Gaunt?
Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet itt?
Humiliti nem volt biztos benne, vajon ezt is
le kell-e írnia, de aztán úgy döntött, hogy igen.
Ha nem lenne fontos, a pheguth biztosan szólt
volna.
Az Áruló
888
Sek Fiai a legközelebbi lakosztály felé
terelték a tábornokot. Az egyik berúgta az
ajtót, majd mindhárman behúzódtak a
szobába.
– Hogyan lehetséges ez?! – acsargott Sturm.
A két megtermett harcos nem válaszolt.
Rawne, Feygor és Mkvenner máris feltűntek
a folyosó végén, és tűz alá vették. Sek Fiai
szórványos, de pontos lövésekkel válaszoltak a
Szellemek hosszú sorozataira, és sikerült
megakasztaniuk a birodalmiak
előrenyomulását.
– Hogyan? – üvöltötte Sturm magából
kikelve. – Hogyan?
Gaunt félretolta Curthot, aki a sebét akarta
ellátni, és vicsorogva vette föl a sorozatvetőjét
a földről.
Dan Abnett
889
– Csak ketten vannak! – kiáltott oda neki
Rawne, aki egy kiugró falpanel takarásából
igyekezett tűz alatt tartani a folyosót.
– Elég az – köpött ki Mkvenner. – Remek
pozíciójuk van, és ez a kettő jó. Kicseszettül jó.
Gaunt vérző vállára pillantott. Az a kettő
olyan gyorsan és higgadtan reagált, ami csak
az elit egységek katonáira jellemző.
– Kettő vagy akár kétszáz… pokolra velük! –
indult meg, de a háta mögül jövő lövésektől
azonnal meggondolta magát.
A szakasz, amit Desolane küldött Sturm
védelmére, most ért föl a tizenhatodik szintre.
A hegyek ölén ülő erőd – akár egy
amfiteátrum közepén álló színész –, minden
irányból megsokszorozva kapta vissza a
mennydörgő hangorkánt. Igaz, ebben az
Az Áruló
890
esetben ez bombák robaja volt, és nem a tömeg
ovációja.
A kaputorony közelében lángolt a fal, s a
kövek fölé emelkedő füstfelhőt belülről
világították meg a lángok. Koherens
fénysugarak, robbanólövedékek és
kézifegyverek acélköpenyes töltényei keresték
az utat a fedezékek és a vért résein át, az élő
hús felé.
Desolane végre elérte a külső erődfalat, és
szemügyre vehette a tartalék szakaszokat és a
tisztek kíséretében érkező alakulatokat. A
katonák a fegyvereiket ellenőrizték, és
nyugtalanul hallgatták az egyre közeledő
csatazajt.
– Jelentést! – lépett oda a sorok előtt
tanácskozó rangidős tisztekhez az életőrző.
– Valahogy bejutottak az erődbe – mondta az
egyik sirdar.
Dan Abnett
891
– Tartjuk a főkaput – tette hozzá egy másik –,
de egyre nehezebb visszaverni őket.
– Kik ezek, és hányan vannak? – kérdezte
szigorúan Desolane.
– Több százan. Valószínűleg az ellenállás.
– Milyen meglepő! – csattant föl Desolane.
– Ez megengedhetetlen malőr – csóválta meg
a fejét Brendel sirdar parancsnok. –
Személyesen fogok őkegyelmessége, az
Omnipotentát kegyelméért esengeni a
hibámért!
Valami villant, és Brendel feje lebucskázott a
nyakáról. A teste még földet sem ért, amikor
Desolane ketrapengéje már ismét a tokjában
pihent.
– Megkíméltem ettől a megalázó
kötelességtől. – Desolane hangja alig volt több
fagyos suttogásnál. – Ez az idióta tévedett. Az
erőd, a pheguth, és az Omnipotentát védelme
az én feladatom. Az enyém! Aki más
Az Áruló
892
véleményen van, azt ugyanígy megölöm. Hol
az etogaur?
– Itt vagyok, életőrző – lépett előre az eddig
a sirdarok mögött várakozó Mabbon.
– Kell nekem egy parancsnok, aki képes ezt a
lázadást vérbe fojtani. Sek Fiai készen állnak?
– Mindig.
– Akkor a tiéd a parancsnoki poszt. A
sirdarok innentől kezdve neked felelnek.
A tisztek megkönnyebbülten értettek egyet.
– Mindenki készüljön föl az ellentámadásra!
– húzta ki magát az etogaur. – Az Anarch
nevében, kinek szava minden más szót kiolt…
rajta!
A katonák a belső kapu felé indultak, készen
arra, hogy végezzenek bármivel, ami a
túloldalon várhat rájuk.
– Életőrző!
Egy futár volt az, egy fiatal tiszt.
– Mi az?
Dan Abnett
893
– Az öregtoronyból robbanásokat jelentettek
– nyöszörögte a tiszt.
Desolane félrelökte a hírnököt, és futva
indult a lakótorony felé.
– Földre! – bődült el Brostin, és meghúzta a
lángszóró elsütőkarját.
A zsákmányolt fegyver felköhögött, aztán
fehéren izzó, emésztő lángcsóvát lövellt
magából. A folyosót és a lépcsőfordulót
fültépő sikolyok töltötték be.
– A másik oldalról is jönnek! – kiáltott oda a
lángszórósnak Mkoll, aki Criiddel és
Landersonnal ekkor ért oda.
– Majd én megtisztítom az utat! – vigyorgott
Brostin ördögien.
– Csak gyorsan! – csattant föl Mkoll, aztán
fölsietett a lépcsőn, s Boninban ütközött, aki
Beltayn teste fölött kuporgott.
Az Áruló
894
– Ne… – nyögött föl az őrmester, de a másik
felderítő csak a fejét rázta.
– Túléli.
A rádiós köhögve próbált fölülni, de
egyelőre visszanyomták a padlóra. A perzselő
lövése szétolvasztotta a hátára csatolt
rádióadót, de ő majdnem sértetlenül megúszta
a dolgot.
– A rádióm… – nyögött föl kétségbeesetten.
– Jaj, ne…
– Felejtsd el, Bel! – csóválta meg a fejét
Mkoll, és fölhúzta a padlóról a tanithit. – Az
életed többet ér egy darab vasnál.
A Szellemek hátvédjét alkotó trió – Criid,
Varl és Landerson – még egy sorozatot lőttek a
romokban heverő galériára, aztán hagyták,
hogy Brostin lángtengerré változtassa a helyet.
A folyékony, olthatatlan lánggal égő
prométeum mindent elemésztett, ami az útjába
került, s nem maradt más a nyomában, mint a
Dan Abnett
895
felismerhetetlenségig összeégett, füstölgő
tetemek, amiknek a húsába a páncélzatuk és a
fegyvereik is belesültek.
– Tűnjünk el innen! – morogta.
Valahol a fejük fölött egy újabb detonáció
rázta meg az épületet.
Az erőd üres folyosóit füst ülte meg. Lentről
detonációk visszhangjai, és a tiszttartók
sikoltozása szivárgott föl, mint egy búvópatak,
ami még a legeldugottabb zugokban is utat
talál.
Újabb robbanástól remegett meg a masszív
torony. Valami alig néhány emelettel lejjebb
szakított ki egy jókora darabot az erődből.
Desolane előhúzta a pengéit.
Az Áruló
896
– Rawne! – próbálta Gaunt túlüvölteni a
fegyverropogást. – Vigye a Szellemeket, és
tartsák föl azokat a rohadékokat a hátunk
mögött! Én Mkvennerrel elkapom Sturmot!
Nem volt idő vitatkozni. Nem is nagyon
lehetett volna, mert a szűk térben alig lehetett
valamit is hallani a csatazajtól.
Az őrnagy egy biccentéssel nyugtázta a
dolgot, aztán kimászott a fedezékéből, és
csatlakozott a Szellemekhez. A birodalmiak a
folyosó kiszögelléseit használva fedezékül,
megpróbálták feltartóztatni a támadóikat.
Nem egy ellenséges katona hevert már a
folyosón, közülük hárommal mérgezett nyíl
végzett.
Rawne el kellett, hogy ismerje, Cirk – aki
eddig a védőket irányította – egészen jó
munkát végzett. Párokba osztotta a katonákat,
akik a fedezékeik takarásából eddig még
Dan Abnett
897
szerencsésen meg tudtak gátolni minden
előrenyomulást.
Curth volt az egyetlen, aki semmibe vette
Cirk utasításait, és vicsorogva, fejhangú
rikoltásokkal lőtt mindenre, ami kibukkant a
füstből. Rawne szomorúan látta, hogy a csinos,
intelligens nő mennyire közel jár ahhoz, hogy
összeroppanjon.
– Cirk! – kiáltott oda a nőnek. – Próbáljuk
meg visszaszorítani őket a legközelebbi
lépcsőfeljáróig! Akkora területet még képesek
vagyunk tartani!
– Rendben!
Rawne Larkinnak, Cirknek és Feygornak
jelzett, hogy mit akar, meddig nyomuljanak
előre, és milyen pozíciót foglaljanak el a
folyosón.
– Egy kis fedezettüzet kérek, Larks!
A mesterlövész az utolsó három tára egyikét
csúsztatta a puskájába, aztán biccentett.
Az Áruló
898
– Mehet! – kiáltotta Rawne.
A pusztító erejű lézersugár mellbe találta az
egyik katonát, s ugyanebben a pillanatban
Rawne és Cirk már ki is ugrottak a
fedezékükből.
A füst…
Rawne megtorpant, ahogy a füstből a stigma
rajzolódott ki előtte. A folyosón álló katonák
mind részei voltak a jelnek, és érezte, ahogy a
téboly jeges ujjai végigsimítanak rajta.
Itt fogunk meghalni.
Egy golyó csapódott a combjába, és az
őrnagy térdre roskadt. Larkin, aki látta, hogy a
parancsnokát lelövik, Rawne után vetette
magát.
Tíz lépés.
Öt.
Dan Abnett
899
Ütést érzett a mellkasán, és a világ hirtelen
kifakult körülötte. A kulccsontja szilánkosra
tört, és a golyó valahol a mellkasában állt meg.
– Larks! – üvöltött föl Feygor, és
megpróbálta kiráncigálni bajtársát a
tűzvonalból.
Egy lövés a bal karját törte, egy másik a
combjából tépett ki egy jókora darabot. Egy
gellert kapott lövedék majdnem megskalpolta,
és a fejsebből azonnal dőlni kezdett a vér.
Feygor üvöltött, mintha nyúznák, de ennek
ellenére nem hagyta hátra az eszméletlen
mesterlövészt.
Larkin arca rohamosan vesztett a színéből és
pillanatok alatt hamuszürkévé vált.
Rawne bekúszott az egyik nyitott ajtó
takarásába, és átkozta magát a gyengeségéért.
Minden erőfeszítésük semmivé foszlani
látszott – és mindez miatta.
Csakis miatta!
Az Áruló
900
Cirk pedig, aki biztosra vette, hogy a
birodalmiak a nyomában vannak, most ott
ragadt a folyosó közepén, egy semmi kis ajtó
fedezékében, halálra ítélten.
Harminc méterrel mögöttük, Gaunt és
Mkvenner lassan visszaóvakodott a folyosóra.
A komisszár ezredes már nem érezte a bal
vállát, s egyre nehezebben mozgott, ahogy a
vérrel együtt az ereje is lassan elszivárgott a
testéből.
Ven megkockáztatott egy gyors pillantást a
folyosóra, és látta, hogy közvetlen közelükben
már véget ért a harc. Sturm és az okkersárga
testpáncélos katonák ebben a pillanatban
tűntek el a folyosó végén.
– Lelépnek! – vicsorodott el Gaunt. – Utánuk!
Dan Abnett
901
Azzal tántorgó léptekkel indult az után az
ember után, aki miatt fényéveket utazott, s a
poklot is vállalta.
A füst egyre jobban megsűrűsödött, és
Desolane megtorpant egy pillanatra. Valahol
az erőd mélyén jókora tűz éghet.
Újabb rázkódás, újabb dörrenés. Hányadik is
volt már? Hatodik? Hetedik?
Ki a fene robbantgat?! Mert ez jóval nagyobb
szakértelmet és pontosságot igényelt, mint
amire a bárgyú szabadságharcosok képesek
voltak. Azok odakint csak az elterelő
hadműveletet hajtják végre, miközben az igazi
veszély idebent les a…
Lord Uexkull. Ő, az emberei és Sthenelus,
egy ideje már nem jelentkeztek. Az utolsó
jelentésükben a káoszgárdisták egy különleges
birodalmi rohamcsapatról számoltak be, ami
Az Áruló
902
minden akadályt leküzdött, amit a Megszálló
Erők csak képesek voltak elébük állítani.
Ezek lennének azok? Holmi külvilágiak, akik
a bolondját járatják vele, és az erőd minden
őrével?
A sok prominens vendég ellenére Desolane
csak egyetlen olyan célpontot tudott
elképzelni, aki valóban számot tarthat a
Birodalom figyelmére, és ez nem az
Omnipotentát volt. Ha a testőrök légiói
ellenére őt itt valami baj érné, az Anarch
egyszerűen egy másik tisztet nevezne ki a
helyére. Idővel mindenki ráérez a hatalom
ízére, és egy részük még a politikai játszmákba
is képes beletanulni.
A pheguthért jöttek.
Desolane az Anarch színe előtt fogadta meg,
hogy az élete árán is óvni fogja a különleges
foglyot. Más életőrzők visszautasították a
feladatot, megalázónak találták, és féltek, hogy
Dan Abnett
903
egy áruló személye őket is beszennyezi. Egy
áruló nem érdemelheti meg azt a fajta
védelmet, ami legfeljebb egy magas rangú
tiszttartónak vagy hadúrnak jár.
Desolane nem így gondolta. Számára ez a
képességeihez mért valódi kihívás volt. Az
életőrzőket kifejezetten védelmi célokra
tenyésztették, és számukra semmi nem lehetett
olyan fontos, mint a gondjaikra bízott
célszemély.
Márpedig az életőrzők között Desolane volt
a legjobb. Az, hogy az Anarch – kinek szava
minden más szót kiolt – maga kérte föl erre a
feladatra, külön büszkeséggel töltötte el.
És volt ennek az ügynek még egy aspektusa:
hónapok hosszú sorát töltötte el a pheguth
társaságában, s lassan már nem csupán
célszemély volt a számára, hanem egy
egyéniség, akit megkedvelt. Törődött vele.
Gondoskodott róla. Kapocs alakult ki kettejük
Az Áruló
904
között. Desolane számára a pheguth egy
megtört szerencsétlen volt, aki összeroppant a
sors markában. Mindig tisztelettudóan
viselkedett az életőrzővel, s minden apró
figyelmességért roppant hálás volt.
Amikor lehetősége nyílt volna arra, hogy a
rituális büntetést kirója rá, s akár az életét is
kioltsa, a pheguth megkímélte őt. Desolane
akkor érezte először, hogy a fogoly is kedveli
őt.
Természetesen nem volt egyszerű, amikor az
elmezár falai leomlottak, és a pheguthból
ismét Sturm lett. A tábornok hiú volt és
arrogáns, és jóval kevesebb tiszteletet
tanúsított az életőrzővel szemben. Desolane
azonban most is látta a felszín alatt azt az
embert, akit megkedvelt, s akit védelmezett. A
csöndes, szerény pheguthot, aki úgy itta a
csésze fekete teáját, mintha az a világegyetem
legcsodásabb dolga lenne.
Dan Abnett
905
Megóvta akkor, s megóvja most is. Megteszi,
mert kedveli azt, aki a Sturm nevű ember
személyisége mélyén megbújt, s mert
fogadalmat tett rá. Érzések és kötelességtudás.
Az efféle dolgok emelik ki a gondolkodó
lényeket a barbarizmus mocskából.
A füstszürke köpeny alól egy apró, tenyérbe
simuló alkalmatosságot vett elő. A pheguth
mit sem tudott a jobb farpofájába ültetett
nyomkövetőről, melynek segítségével az
életőrző mindig tisztában volt vele, hogy a
fogoly merre van.
Egy pillanatig a szkenner borostyánszín
rúnáit tanulmányozta, aztán rohanvást indult
fölfelé, hármasával szedve a lépcsőfokokat.
Az ellenállók már a fő védművön belül
jártak, és Zúzó azt jelentette, hogy az egyik
kapu hamarosan beszakad. Ugyanakkor
Az Áruló
906
rettentő árat kellett fizetniük azért, hogy eddig
eljussanak. Noth körül hullottak az emberek, s
a többségük kínhalált halt a golyózáporban.
Ennek ellenére rendíthetetlenül törtek előre.
Ha lett volna egy fölös perce, Noth biztosan
elcsodálkozik rajta, hogy egyáltalán eddig
eljutottak.
Úgy tűnt, még mindig van esélyük. Ha
sikerül áttörniük a kapuk valamelyikét, akkor
bejutnak a belső várba, és megölik a
nyavalyásokat. Az összes átkozott tiszttartót és
nagykutyát, akik évek óta sanyargatják a
világukat!
– Mozgás! – biztatta az embereit Noth. – A
kapu már majdnem a miénk! Rakétavetőt!
Mindjárt bent vagyunk! A Gereon él! Él!
Bal kézre tőlük gránát robbant, de a füst és a
szerteszét repülő törmelék ellenére is látták,
hogy a kapu, amit épp berobbantani készültek,
kinyílik. Okkersárga egyenruhát és testpáncélt
Dan Abnett
907
viselő katonák rontottak elő az erődből, és
üvöltve – akár egy falkányi démon – rohamra
indultak.
Noth még soha nem látott hozzájuk
foghatóan képzett és brutális harcosokat. A
mellette rohanó emberét egyszerűen
darabokra tépték az újonnan érkezett katonák
sorozatai. Egy másiknak térdből lőtték el a
lábát, s ahogy a soraik villámgyorsan
közeledtek feléjük, jól látszott, hogy a
gennysárga vértezetű harcosok súlya és fizikai
kondíciója mennyivel jobb, mint az alultáplált,
elcsigázott ellenállóké.
– Sorba! – próbálta Noth túlüvölteni a
csatazajt. – Sorba rendeződni! Igazodj!
Hosszú sorozatot lőtt a támadókra, és
elégedetten állapította meg, hogy a minőségi
testpáncélok ellenére legalább egyet sikerült
leszednie.
Az Áruló
908
Néhány katona azonnal felfejlődött, és
igyekeztek szilárdan megvetni a lábukat. Az
egyikük elvágódott – egy lövedék roncsolta
szét az állkapcsát –, de azonnal egy másik állt
a helyére. Zúzó emberei is visszafordultak, és
igyekeztek kitérni a sárga páncélos
szörnyetegek útjából.
Balra tőle Planterson őrnagy üvöltözött, s
igyekezett tartani a lelket az embereiben.
Stocker ezredes néhány perccel korábban már
elesett, s az ő embereit Zúzó próbálta maga
köré gyűjteni.
A sárga páncélosok még egy sortüzet adtak
le, aztán szuronyt szegezve rontottak nekik.
Noth biztos volt benne, hogy egy ostoba,
fedezék nélkül vívott tűzpárbajt ezek a
szörnyetegek nyernének meg – a jobb
vértezetük miatt többen maradnának életben
közülük –, de nem… ezek most kézitusával
akarják eldönteni a küzdelmet.
Dan Abnett
909
Talán valamit bizonyítani akarnak. Talán a
személyes dicsőségről szól a dolog… talán
valami másról. A Káosz harcosai őrültek mind
egy szálig, és, hogy mit miért tesznek, azt ép
ésszel soha senki föl nem foghatja.
Noth a nyakát merte volna tenni rá, hogy
ezek az állatok a felelősek Furgesh és Nahren
pusztulásáért. És ezek most…
A következő pillanatban a sorok egymásba
robbantak, és megkezdődött a mészárlás.
Férfiak és nők haltak meg sikoltva, ahogy a
bajonettek átdöfték, összekaszabolták és
megcsonkították a testüket. Olyanok, akiket
évek óta ismert. Voltak köztük barátai, akikkel
együtt nőtt föl, mások nemegyszer az életét
mentették meg.
Most pedig meghaltak.
Zúzó emberei megpróbálták hátba támadni a
sárga páncélos katonákat, de a védművön
posztoló őrszemek gyilkos pergőtüze egy
Az Áruló
910
pillanat alatt tucatnyi ellenállóval végzett.
Nem volt más választásuk, közvetlenül a fal
mellé húzódtak, ahol legalább a nehéztüzérség
ütegei nem érhették el őket. Tehetétlen dühvel
figyelték a szemük előtt kibontakozó
mészárlást. Innentől kezdve már nem sokat
tehetnek a bajtársaikért. Ha tüzet nyitnának, az
ellenséget óvó jobb vértezet miatt valószínűleg
csak a sajátjaikat ölnék halomra.
Nem is akadt, aki kiadhatta volna a
tűzparancsot, mert az előbbi sortüzekben
maga Zúzó is elesett.
Már nincs sok hátra – gondolta keserűen
Noth, aztán ügyesen kitért egy szurony elől,
amit a gyomrának irányoztak, és közvetlen
közelről lőtte lágyékon a támadóját. Ilyen
távolságból el sem hibázhatta volna. A
mellette álló harcos már nem volt ilyen ügyes,
s egy feltűzött bajonett szabályosan
átszakította a koponyáját. Az ezredes öt golyót
Dan Abnett
911
pumpált a páncélos combjába, s ahogy az
elzuhant, egyet a nyakába, és egyet az arcába,
ahol nem védte a sisak vagy a vizor.
– A Gereon él! – üvöltötte torkaszakadtából.
– Él!
Egy újabb tagbaszakadt fickó rontott neki.
Noth rásütötte a fegyverét, de a karabély tára
kiürült, s a fegyver závárzata üresen kattant.
Az ellenséges katona úgy ütötte félre a
fegyvert, mint aki hónapokig ezt gyakorolta,
majd a szuronyával felnyársalta az ezredest.
A penge a gyomrát találta el, szétszakította a
hasfalát, és egy sor eret. Noth tudta, hogy
gyakorlatilag máris halott, de megpróbált
talpon maradni… harcolni…
Minden erő kifutott a testéből, s előredőlt. A
páncélos katona kirántotta a férfi gyomrából a
fogazott rohamkést, aztán öten vagy hatan
körülvették, és akár a hiénák, darabokra
tépték.
Az Áruló
912
– Lefelé! Gyorsabban! – üvöltötte Mkoll, és
maga is kettesével szedte a lépcsőfokokat.
A hátuk mögött legalább három teljes
szakasz loholt, és folyamatos tűz alatt tartották
az egész lépcsőházat. A fejük fölött lángokban
állt az épület – Varl kis játékszerei az erőd
három szintjét is tűzbe borították. Égett a
drapéria, a falak faburkolata, a szőnyegek, s
egyre-másra lobbantak lángra az elektromos
kábelek is.
Mostanra már minden Szellem kapott
legalább egy könnyebb sebet, Bonin pedig egy
csípőlövést, ami egyre csúnyábban vérzett.
Mkoll bízott benne, hogy Gaunték olcsóbban
megúszták a dolgot, és mostanra már
elvégezték a feladatukat.
Varl és Criid loholtak a sor élén, bár egyikük
sem festett valami fényesen. Varl alig bírta
Dan Abnett
913
megemelni a jobb karját, Tona fejbőrét pedig
egy repesz tépte föl, s rövid, szőke tincsei
mostanra már vöröslöttek a vértől.
A tanithi hirtelen magához rántotta a nőt, és
oldalt perdült vele. Ott, ahol az előbb álltak,
szétolvadt a lépcső, és maró, savas füst szállt
föl a megégett korlátból. Az alattuk levő
szinten excubitorok gyülekeztek, és igyekeztek
az egész lépcsőfordulót tűz alatt tartani.
– Muszáj lesz fölfelé mennünk! – kiáltott oda
Mkollnak Varl.
A felderítők őrmestere cifrát káromkodott,
aztán hosszú sorozatot lőtt a lefelé dübörgő
ME-s katonákra, ideiglenesen fedezékbe
kényszerítve őket. Nyertek öt, legfeljebb tíz
másodpercet, mielőtt azok ott fönt rájönnek,
hogy mire készülnek a betolakodók. De ez
akár elég is lehet. Mkoll fölrohant egy fél
emeletet, és berúgta az első útjába kerülő ajtót.
Az Áruló
914
Egy hosszú terembe jutott, ami valaha talán
tárgyaló lehetett. Minden Szellem közül neki
volt a legkifinomultabb tájékozódó ösztöne, és
ez most azt súgta, hogy ez a helyiség, és a
mögötte nyílók már visszavezetnek a keleti
fiatoronyba.
– Gyerünk! – kiáltott hátra, és amíg az
emberei fölértek, két ME-s katonát is lelőtt,
akik előmerészkedtek a fedezékükből.
Varl és Brostin zárták a sort, s még mielőtt
besorjáztak volna az ajtón, a nagydarab tanithi
lángba borította a lépcsőházat. Az sem
érdekelte, hogy ezzel gyakorlatilag seggére
vert a maradék prométeumnak – elégetett
mindent és mindenkit, aki lőtávolon belül
merészkedett.
– Van még a töltetekből? – fordult Varlhoz.
– Nincs már idő élesíteni…
Dan Abnett
915
– Nem baj! – vigyorodott el a lángszórós. –
Ide velük! Az őrmester szeme elkerekedett,
ahogy rájött, mire is készül Brostin.
– Fogd! – nyomta a keramittartályos zsákot
Brostin mancsába, és futásnak eredt.
– Ez nagyon baba lesz! – dörmögte
elégedetten a lángszórós, majd kihajította az
ajtó résén a zsákot, és az utolsó lángcsóvával
begyújtotta.
Két mozdulattal leoldotta magáról a fegyver
hevederét, félrelökte, és Varl után iramodott. A
súlyához képest meglepően fürgén mozgott, és
már majdnem beérte az őrmestert, amikor a
lángoktól áttüzesedett tartályban felrobbantak
a ficeléntöltetek.
Az udvaron várakozó harcosok, Sek
vérszomjas Fiai elégedetten üvöltöttek föl.
Mabbon etogaur büszkén járt közöttük,
Az Áruló
916
egyiknek-másiknak megveregette a vállát, s
úgy lépett át a lemészárolt ellenség hulláin,
hogy egy pillantásra sem méltatta őket.
A kinti, szórványos csatazaj már említésre
sem volt méltó. Gyakorlatilag legyőzték az
ellenállókat.
Aztán megrázkódott a lábuk alatt a talaj, és
az erőd – akár egy hatalmas fáklya –
fölragyogott. A jégvirágos ablakok tüzet
okádva robbantak szét, és az egész épület
megingott. A lakótorony jobb oldala
lángokban állt, akárcsak a keleti fiatorony felső
emeletei.
Mabbon azonnal bekapcsolta a rádióját, és a
Bástyát hívta.
– Itt az etogaur! Új utasítás! Azonnal kezdjék
meg az erőd evakuálását!
A százéves kövek elektromos és vegyi
tűzben feketedtek meg, és az etogaur borzadva
Dan Abnett
917
nézte a féktelen pusztítást. Az Anarch szent
nevére… mi a fene folyik odabent?!
– Cirk! Ne mozduljon! – üvöltötte Rawne,
miközben megpróbálta elkötni a nő
combsebét.
Az egész épület úgy rázkódott, mintha szét
akarna esni, és a csontjaiban érezte, hogy
ezúttal valóban valami iszonyatos dolog
történt.
Minden csupa füst volt, s a fegyverropogás
és a lángok sziszegése szinte teljesen elnyelte
Cirk sikolyát. A folyamatos zárótűzben nem
volt már hová bújnia, és két acélköpenyes
golyó is eltalálta.
– Ne mozduljon! – hörögte Rawne, és végre
sikerült rögzítenie a kötést.
Úgyis mindjárt vége mindennek. Larkint
lelőtték. Feygornak ugyan sikerült fedezékbe
cipelnie, de közben őt is vagy háromszor
eltalálták. Cirknek is annyi. Curth eddig még
Az Áruló
918
megúszta, de amint kiürül a tára, már semmi
nem fogja visszatartani az ellenséget.
A doktornő pisztolya üresen kattant, mire a
nő elhajította, s felragadta Feygor elejtett
karabélyát.
– Ana! – üvöltötte Rawne.
– Igen?!
– Előre kell nyomulnunk! Most!
– Mi a fenének?!
Az őrnagy a falhoz lapulva, súlyát az ép
lábára terhelve sántikált oda a nő mellé.
– Cirket… eltalálták. Ha nem hozzuk ki,
meghal.
– És?! – vicsorodott el a nő. – Megérdemli a
ribanc! Maga is látta a pofáján a jelet! Olyan,
mint ők!
– Láttam – nyögte Rawne, aki úgy érezte,
mintha tüzes kést forgatnának a combjában. –
Mindenhol.
Dan Abnett
919
– Mi? – kapta oda a fejét a nő, majd két újabb
lövést adott le a füstbe burkolózó folyosóra.
– Ana… nem hagyhatjuk itt.
– Miért?!
– Mert akkor az Ellenség győz.
– Mi a fenéről beszél, őrnagy?!
Rawne megszédült a vérveszteségtől.
Hörögve köszörülte meg a torkát, és
megpróbálta érthetően formálni a szavakat,
bár ez egyre nehezebben ment.
– Segített nekünk. Kérdés nélkül. Végig, az
egész úton. Kockáztatta értünk az életét.
Nélküle nem jutottunk volna el idáig. Én se
szeretem. Nem is bízom benne. Rajta a jel,
de…
– Itt hagyjuk! – rikoltotta Curth, és mellbe
lőtt egy ME-s őrszemet.
– Bennünk a métely, doktor – csikorogta
Rawne. – Magában is. Ha itt hagyjuk Cirköt…
az olyan, mintha… behódolnánk a rontásnak.
Az Áruló
920
– Egy nagy szart! – sikoltotta a nő, és rövid
sorozatokkal pásztázta a folyosót.
– De igen. Ez az utolsó esélyünk.
– Mire?
– Bebizonyítani, hogy még emberek
vagyunk.
Curth leeresztette a karabélyt, és Rawne
látta, hogy már nem bírja visszatartani a
könnyeit.
– De sok baromságot összehord, őrnagy!
– Attól még igazam van, ezt maga is tudja –
sóhajtott Rawne. – Nem hagyom, hogy ez a
rohadt világ így kibabráljon velem! És maga?
– És ha meghalunk?
– A Császár majd vigyáz ránk. Ha nem teszi,
úgyis végünk.
– Ezt a marhaságot ugye nem maga találta
ki?
– Nem – rázta meg a fejét Rawne. – Gaunt.
– Rendben – biccentett a nő. – Menjünk.
Dan Abnett
921
Az őrnagy odanyújtotta neki az utolsó
tartalék tárat.
– A Császárért! – mondta Curth reszkető
hangon.
– A Tanithért! Az Első és Egyetlenért!
Mindketten hosszú sorozatra állították a
fegyvert, majd lassan elindultak előre.
Sek Fiai egy másik szobába vezették
Sturmot, aki egyre zavartabban viselkedett.
Megállás nélkül föl-alá járkált, s folyamatosan
gesztikulálva magában beszélt.
– Gaunt… de ő nem lehet itt… ennek nincs
értelme… Egy pillanatig hallgatta, hogy
Humiliti mindent legépel, majd szélesre tárta a
hálószoba ajtaját, besétált, és letelepedett az
ágyra.
– Emlékszem – mondta lassan, vontatottan,
mint aki félálomban beszél. – Most már
emlékszem. A Császárra… azt hittem, hogy
mindenre… de nem… hogy ki voltam és mit
Az Áruló
922
tettein. Akadnak olyan sötét dolgok, amik csak
lassan bukkannak a felszínre.
A törpe megállás nélkül gépelt, nem
mulasztva el egyetlen szót sem.
– Parancsnok voltam, seregek ura… vagy ezt
már említettem?
A lexikográfus gyorsan bólintott.
– Hatalmam volt, és félték a nevem.
Tiszteltek is. De… a Császárra… most már
emlékszem! Vervunhive… a véres háború…
Vesztésre álltunk. A zoicaiak már a kapukat
ostromolták.
Sturm hirtelen fölállt, és szembefordult a
lexikográfussal. Humiliti várakozásteljesen
nézett föl rá, ujjait a billentyűk fölött tartva.
– Féltem – mondta végül rekedten Sturm. –
Az életemért rettegtem, és elhagytam a
posztom. Hagytam volna, hogy mind ott
haljanak meg.
Dan Abnett
923
Humiliti bizonytalanul pislogott, s azon
morfondírozott, vajon ezt is leírja-e.
– Mi lesz már, te féreg? – csattant föl a
tábornok. – Írj! Ez a vallomás… ez is én
vagyok! Te és az átkozott uraid mindent tudni
akartatok rólam! Hát tessék! Itt az összes
titkom! Azt hittem, hogy vezérkari tábornok
voltam. Hogy volt erőm és hatalmam. Az
uraid is így gondolták, ezért is szánták rám ezt
a rengeteg időt és energiát. És mit kaptak
cserébe? Mit kaptak?
Sturm megtántorodott, és a falnak
támaszkodott, hogy el ne essen.
– Engem kaptak. Egy gyáva embert. Egy
olyan embert, aki annyira rettegett a haláltól,
hogy képtelen volt helyesen cselekedni.
Odakint felugattak a fegyverek.
Az Áruló
924
Mkoll és Criid segítették föl a padlóról Varlt
és Brostint. Mindketten csúnyán
megpörkölődtek, ami a lángszórós esetében –
aki az előző égési sérüléseiből sem gyógyult
még föl teljesen – különösen fájdalmas volt.
Mögöttük az egész szint lángolt, s távoli
mennydörgés hallatszott, ahogy a megrepedt
külső falak lassan engedtek, és a Bástya
megingott.
– Szép munka – vigyorgott fáradtan Criid.
– Az – biccentett Mkoll. – Ideje eltűnni innen.
– Hol sebesült meg? – rivallt rá Cirkre a
doktornő. – Hol találták el?!
Az őrnagy levette kezét az alkarjáról, amit
eddig szorított. Csúf, nyílt törése volt, s a
lövedék az imágót is szétroncsolta.
– Meghalt – suttogta Cirk. – Már nem érzem.
Dan Abnett
925
– Jöjjön! – sürgette Curth, és felhúzta a
földről a gereonit. Rawne mögöttük sántikált,
és pontos lövésekkel terített le mindenkit, aki
megpróbált átjutni a folyosón. A lézersugarak
villódzásából is a stigma rajzolódott ki, de már
nem érdekelte.
– Visszajöttek értem – nyögte Cirk.
– Aha – fintorodott el Curth. – Na mit szól?
Sek Fiai össztüzet zúdítottak a beszakadt
ajtóra, aztán az egyik elzuhant, ahogy egy
robbanólövedék a sisakjával együtt a
koponyáját is szétszakította. A másik a
hónaljába kapott egy lövést, a vért illesztékei
közé. Sugárban lövellt a vére, s ahogy térdre
roskadt, Mkvenner egy pontos nyaklövéssel a
pokolra küldte.
Gaunt és a felderítő óvatosan beléptek a
szobába, amit a két páncélos harcos őrzött.
Az Áruló
926
Sehol senki.
A komisszár ezredes a tokjába csúsztatta a
sorozatvetőjét, majd előhúzta és aktiválta az
energiakardját. A következő szoba zárt ajtaja
mögül hangok szűrődtek ki.
A két birodalmi összenézett, majd Ven
halkan a kilincs felé nyúlt.
Mögöttük, akár egy árnyék, Desolane lépett
be a lakosztályba.
Dan Abnett
927
HUSZONKILENC
Mkvennert ősei tudása mentette meg. A
formagyakorlatok, amik évtizedek óta az élete
szerves részét képezték, s melyek eredete az
idők homályába nyúlt vissza.
Inkább érezte, mint hallotta a penge
szisszenését, az utolsó pillanatban megperdült,
s maga elé kapta a rohampuskáját.
A jobbkezes ketrapenge kettészelte a
fegyvert, de elkerülte Mkvenner nyakát. A
balkezeset Gaunt hárította Sondar
Az Áruló
928
energiakardjával, s döbbenten látta, hogy a
támadó fegyvere nem olvad fémmasszává.
Egyikük sem találkozott még soha ehhez
hasonló lénnyel. Magas, ösztövér, nemtelen
kreatúra volt, kékesfekete testpáncélban, és
füstként örvénylő sötét köpenyben. Hátrafelé
hajló, patás lába volt, mint valami kecskének, s
tükörsima bronzsisakja, ami az egész arcát
elfedte. Csak kék szemeinek és apró, fehér
szarvainak hagyott két-két nyílást.
Szemkápráztató sebességgel és eleganciával
mozogott, akár a soha meg nem pihenő,
tajtékos tenger. Gaunt két újabb csapását védte
ki, de a férfi érezte, hogy a lény csak
kóstolgatja. Aztán a szörny egy villámgyors
mozdulattal felhasította a komisszár ezredes
kabátját, és jobbkezes pengéjével a férfi törzse
felé nyúlt. A vágás egy hajszálnyit elcsúszott
Gaunt kardján, így csak a mellkasát szakította
föl, de nem csúszott be a bordái közé.
Dan Abnett
929
Desolane kirúgott oldalra, és térdhajlaton
találta Mkvennert. A felderítő felbukott, és
sziszegve szorongatta megrepedt térdkalácsát.
Gaunt egy klasszikus fej fölötti vágásnak
huzakodott neki, amiben már volt elég erő,
hogy kettéhasítsa az életőrző balkezes
pengéjét. Desolane a birodalmi tiszthez vágta a
csonkot, s ahogy Gaunt önkéntelenül is
félrekapta a fejét, a jobbkezes ketrapenge
mélyen a karjába hasított. Sondar kardja
kicsúszott véres, erőtlen ujjai közül, s Desolane
félköríves rúgása a falnak perdítette.
Még egy vágás, és…
Két lövedék csapódott az életőrző
mellkasába, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól.
Mkvenner eldobta a kiürült pisztolyt, s fölvette
az energiakardot.
Desolane egy pillanat alatt lerázta magáról a
fájdalmat, és a felderítőre vetette magát. Ven
hárította az első három támadást, ami
Az Áruló
930
szemmel láthatóan felbőszítette az életőrzőt.
Rövid, visszakezes vágást indított, s amint
Mkvenner hárította, egész testsúlyával a
felderítőbe robbant. Ven átfordult a vállán, s
maga elé kapta a kardját, de a ketrapenge még
így is elérte, és feltépte az arcát – a szájzugtól
egészen a pofacsontig. A felderítő üvöltve
kapott a sebhez, amiből csak úgy dőlt a vér.
Desolane nehézkesen föltápászkodott, s
Gaunthoz lépett, hogy elvágja a torkát. A
fegyverzet alapján úgy ítélte, ő lehet a páros
vezére, így vele akart először végezni.
Vashegyű lövedék vágódott az oldalába, s
ahogy megtántorodott, egy második is eltalálta
– egyenest a bal szemébe fúródott.
Eszra újabb nyílvesszőt illesztett az idegre,
és mellbe lőtte az életőrzőt. Desolane fél térdre
roskadt, aztán nekilódult, és egyetlen ütéssel
letaglózta az Éjjárót. Megpróbált felállni, hogy
végezzen a molyemberrel, de a nyílvesszőkre
Dan Abnett
931
kent méreg már átjárta minden porcikáját. Még
egy utolsó, görcsös rángás futott végig a
testén, aztán elcsendesedett.
Gaunt előhúzta a sorozatvetőjét, és a
hálószoba ajtajához támolygott. Humiliti
riadtan hátrált egészen a falig, de a birodalmi
nem is törődött vele.
Sturm az ágyon ült, és a padlót bámulta
mereven.
– Komisszár – mondta halkan, anélkül, hogy
fölnézett volna.
– Tábornok.
– Örülök, hogy maga az, Gaunt. Valahogy…
így helyénvaló.
– Az Istencsászár nevében…
– Kérem, ne! Hagyjuk a formaságokat –
emelte föl a kezét Sturm. – Most már mindenre
emlékszem. Mindenre. A rettegésre. A
Az Áruló
932
gyávaságomra. Nem állítom, hogy szép
emlékek, és talán jobb is volt nélkülük.
Gaunt lassan fölemelte a sorozatvetőt.
– A Komisszariátus által rám ruházott
hatalmamnál fogva…
– Gaunt… kérem!
– Nem. Ezúttal nem, Sturm. Vervunhive-ban
könyörületet mutattam, és ez lett a vége.
– Tudom, és sajnálom. De most… kérem…
hadd haljak meg férfiként! Birodalmi tisztként!
Gaunt egy hosszú pillanatig csöndben
mérlegelte a hallottakat, aztán az egyik
sorozatvetőt markolattal előre odanyújtotta
Sturmnak. A másikat azonban továbbra is az
áruló fejére szegezte.
– Utolsó kívánság teljesítve.
– Köszönöm – mondta Sturm, aztán a
halántékához szorította a fegyvert, és
meghúzta a ravaszt.
Dan Abnett
933
Gaunt közelebb lépett, mint aki maga sem
hiszi, hogy vége. Sturm holtan hevert a padlón
– a robbanólövedék a fél koponyáját
leszakította.
– Vége – mondta csöndesen, de csöppnyi
elégedettséget sem érzett.
Az Áruló
934
HARMINC
Már beköszöntött a hajnal, de a Bástya még
mindig égett.
A Szellemek az erődtől néhány kilométerre,
egy völgyben gyülekeztek, s számba vették a
veszteségeiket.
Mind megsebesültek, de egyikük sem halt
meg a lángoló erődben. Larkin úgy nyögött,
mint aki halálán van, és talán így is volt.
Feygor a vérveszteségtől volt eszméletlen,
Bonin járni se bírt a sérült csípője miatt.
Dan Abnett
935
Gaunt a szárnysegédje mellé telepedett le,
egy jókora, lapos kődarabra.
– Sajnálom, uram – motyogta elkeseredetten
Beltayn. – Mit?
– A rádiót, uram. Tönkrement. Hogy fogjuk
így hívni a mentőosztagot?
– Valahogy csak elboldogulunk – mondta
Gaunt fáradtan. – Semmi gikszer.
Curth átkötötte, és sínbe rakta Cirk kezét,
miután a szétroncsolt imágót teljesen
eltávolította a húsból. A bőr alatt. Ami igazán
fontos, az odabent van. A szívben. Az
elmében.
A Szent százféle módon mutatott utat a
hozzá hűeknek, még akkor is, ha egyikük-
másikuk látszólag a Káosz bélyegét hordta
magán.
Hogyan mondja meg nekik?
Az Áruló
936
Az utolsó dolgot, amit Van Voytz az indulás
előtt közölt vele. Amit egyik embere sem
tudott, csak ő.
– Meg kell értse, Ibram… roppant kicsi az
esély rá, hogy sikerül magukat élve kihozni
onnan. Egy csillagközi üzenet továbbítása már
magában is szép teljesítmény, de… Oda
bejuttatni magukat… már az is közel
lehetetlen, de hogy kifelé…
Van Voytz elhallgatott, és a reggeli tájat
nézte szótlanul.
– Azt akarja mondani, uram, hogy még ha
sikerrel járunk is, ez egy öngyilkos küldetés?
Hogy nem hoznak ki minket?
– Igen – mondta a tábornok mereven. – Ez
talán változtat a dolgon?
– Nem, uram.
Gaunt lebotorkált a domboldalon, és
megkereste Landersont.
Dan Abnett
937
– A bajtársai jól harcoltak, őrnagy. Igaz
hazafiakként küzdöttek és haltak meg. Még az
Omnipotentátot is majdnem sikerült
elkapniuk.
– Igen, uram. Majdnem. De most már vége.
Mind meghaltak.
– Akkor itt az ideje, hogy újra felépítsük az
ellenállást, nem igaz?
– Felépítsük?
– Igen. Azt hiszem, egy darabig úgyis a
Gereonon maradunk. Szóval… mit mond?
– Hogy a Gereon él?
– Él – biccentett Gaunt, aztán fölnézett a
füstös, hajnali égre, és halványan
elmosolyodott.
Hosszú idő óta először jutott eszébe a
dallam. Brin Milo játszotta mindig, amikor a
Tanithi Egyes győztesen hagyta el a csatateret.
Mint most.