Atilla és legendájaRubicon 1993/6 Szerző: Bóna István

Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi képviselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani

dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak idején álmodtak meg gazdag képzeletű krónikaírók. A hajdani fényes múltba való menekülés negyedszer talán a II. világháborús összeomlást követő

években lett volna "időszerű", a négy évtizeden át kötelező "állami optimizmus" azonban hallani sem akart holmi jótékony magyar önvigasztalásról.

 

Bevezető

Miközben saját történelmünkről a ténylegesnél is jóval kevesebb valóságos eredménnyel kellett beérnünk, végignézhettük, hogyan vált még mai kicsiny országunk területe is a mienknél semmivel sem kevésbé romantikus "őstörténelmek" ütköző zónájává, hogyan csaptak össze a Kárpát-medence hajdani uralmáért soha nem létezett nagymorva-szlovák, kijevi-nagyorosz, dák-nagyromán, karantán-nagyszlovén vagy nagybolgár "birodalmak". Mindez - remélhetőleg - már a múlté, s ha még nem, azzá kell lennie.

A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő a mesterséges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megünneplése helyett "kettős" honfoglalást, soha nem volt "bánhidai csatát" és "pusztaszeri országgyűlést". Árpád helyébe Attilát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzképünket, a mesebeli hunokat. Az alábbiakban először nem a mesebeli, hanem az igazi hunokkal igyekszünk megismertetni az olvasót. Utána korszakról korszakra, műről műre haladva felvázoljuk, hogyan lett a valóságból a valóság torzképe.

A hunokról fdennmaradt ókori forrásokról

A még napjainkban is gyermekcipőben járó történettudománynak egyelőre nincs sok hitele az elmúlt másfél évszázad történetírásának és történelmi tárgyú szépirodalmának közkinccsé vált megállapításaival szemben. Mi mást tehetne: önmagával szemben állít fel egyre szigorúbb követelményeket. Mindenekelőtt megbízhatóságuk, hitelességük szerint rangsorolja és osztályozza a ránk maradt forrásokat. 

Első helyen a vizsgált korszak főszereplőitől származó írott feljegyzések állnak. Ilyenek a hunoktól nem maradtak ránk, tehát elfogulatlan megítélésük lehetősége örökre elveszett. A hun régészeti emlékek (sírleletek, áldozati maradványok, elrejtett ékszer- és pénzkincsek) és a hadjárataik során előidézett pusztítások nyomai (ókori városok és erődök égett törmelékrétegei, melyek a sírokkal egyenértékű, hallatlanul fontos dokumentumok!), bármily hihetetlennek tűnik: csak 1932 óta ismertek, megszólaltatásuk napjainkban is tart.

Az elsődleges írott források közé tartoznak természetesen azok is, amelyek az eseményekben érintett másik féltől származnak, jelen esetben a római kortársaktól. Ha tüstént feljegyezték őket, az sem zavaró, ha az adatok ellenségesek vagy elfogultak. Mi más várható tőlük! Jó néhány ókori nagyvárosban (Konstantinápoly, Ravenna, Róma, galliai és hispániai városok) Consulariát, a consulok nevével keltezett évi feljegyzéseket készítettek. Ezeket a kéziratokat, szerencsétlenségünkre, már az ókorban sem nagyon ismerték. Néhányból ugyan az 5. század végén és a 6. században kiírtak bizonyos részeket a chronográphusok, a történelmet időrendben ábrázolni kívánó bizánci, itáliai, hispániai krónikások, de csak azokat a részeket, amelyek még érdekelték őket a letűnt római világból. Az sem ritka, hogy saját koruk hiedelmeit is becsempészték az ókori feljegyzések közé, például az Attila halálával kapcsolatos pletykákat.

Ezek a világkrónikák vagy chronographiák - egy-két kivételtől eltekintve - azonban csakhamar éppoly ismeretlenné váltak, mint azok az eredeti szövegükben kivétel nélkül elveszett évkönyvek, amelyekből kimásolták őket. Több mint egy évezredig kolostori könyvtárakban, levéltárakban rejtőztek, tudományos igényű összegyűjtésükre és kiadásukra csak a múlt század vége felé került sor. Az ezekben rejtőző néhány soros feljegyzéseket tehát, melyek a hunok 380-455 közötti tetteiről szólnak, már a késő antik-kora középkori világ sem ismerte.

Sose látott hunokat

A hitelességben a következő fokozatot a kortársak elbeszélő történelmi művei és a belőlük készült kivonatok jelentik. A hunok európai feltűnéséről és 375-378 között véghezvitt nagy tetteikről kortársként tudósított Ammianus Marcellinus. Az író, aki 393-395 között Rómában fejezte be könyvét, művelt, világlátott római katonatiszt volt, viszont sose látta a hunokat, csupán hallott róluk. Mivel pedig szívből utálta a "barbárokat", nem elégedett meg a hallottakkal, minél több rosszat akart tudni róluk. A könyvtárakban utánanézett hát, milyeneknek "kell" lenniük a Kelet-Európa síkságain élő embereknek. Sikerült is - a Kr.e. 6. és 5. században élt Hekataiosztól és Hérodotosztól a Kr.u. a 2. században is már régi adatokat összelopó Iustinusig - művészi csokorba kötnie az ókori földrajz és néprajz egy évezredre visszanyúló válogatott balhiedelmeit a "szkíta nomádokról".

Olyan őskőkori szinten élő, kegyetlen vadász hordát tár olvasói elé, amely a valóságban képtelen lett volna egy népek feletti birodalmat kiépíteni, mi több: akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Eszerint a hunok nem ismerik a tüzet, combjuk és a ló háta között puhított nyers húst esznek, lábuk csenevész, mivel sosem szállnak le a lóról, rongyos-piszkos ürgebőr ruhákat viselnek, nincs semmiféle szervezetük, vallásuk, még babonájuk sincs. Ám a hunok szerencséjére Ammianus Marcellinus vaskos munkáját már a kortársak sem nagyon olvasgatták - egy udvari költő merít belőle néhány pocskondiázó sort a hunokról, s nem is a legrosszabbakat -, a középkor krónikásai pedig egyáltalán nem ismerték. Így azután nem tudták a "klasszikusan" megírt sok rosszat kimásolni belőle.

Az egyébként kiváló késő római történetíró egy évezreden át lappangó könyvének töredékeit csak a reneszánsz fedezi fel. Első nyomtatott kiadásai a Thuróczy-krónikával, illetve Bonfini könyvével egyidejűek, tehát a magyar-hun történetre már nem gyakorolhattak hatást. Ammianus Marcellinus könyve a 19-20. századi történetírásban vált igazán népszerűvé. Hun fejezete a Kelet "örökérvényű" jellemzésévé vált, s a "keleti barbarizmus" aktuálpolitikai áthallásoktól távolról sem mentes propagandaanyagának számít. A francia és olasz középiskolai történelemtankönyvek ezt tanítják a hunokról - nem árt, ha ezzel tisztában van a magyar olvasó.

A konstantinápolyi (keletrómai) és a ravennai (nyugatrómai) udvarból a hunokhoz menesztett követségek eredeti jelentései nem maradtak ránk. Éppen csak tudunk arról, hogy a keletrómai udvar megbízásából Olympiodorosz 412-ben Karaton hun nagykirálynál járt és Cassiodorus dicsekszik majd el, hogy dédapja 446-ban követként Attila előtt szónokolt. Ránk maradt viszont - igaz, 10. századi kivonatos másolatban - annak a panioni Priszkosznak a beszámolója, aki 449 őszén egy követség titkáraként járt a hunok országában és Attila udvarában. Ő az egyetlen ókori szerző, aki személyesen ismerte a hunokat is, Attilát is. Korának eseményeit 471-ig könyvbe foglalta, ám ez a könyv elveszett. Priszkosz hunokkal kapcsolatos 434-455 közötti görög nyelvű feljegyzéseiből Bíborbanszületett Konstantin császár másoltatott ki mintegy 40 oldalnyit, ezeket a töredékeket azonban a középkori nyugati krónikások nem ismerték. Az a szomorú igazság, hogy görög nyelve miatt az újkori nyugati történetírás sem nagyon ismeri, csupán néhány részletét - például Attila lakomájáról - fordították le s építették be a nagy összefoglalásokba. A "latin" Nyugat köztörténete mindmáig elhanyagolja ezt a "görög" forrást. Használható, teljes, újabb magyar fordítása sincs. Nagy kár, mert amit a hun történet utolsó két évtizedéről tudni lehet, azt jórészt ez a művelt szemtanú vetette papírra.

A 6. században persze Priszkosz könyve még ismert és elérhető volt. Olvasta a gót Jordanes is, aki néhány részletet lefordított belőle a maga rossz latinságával. Többnyire olyan részeket, amelyeknek még kivonatban sem maradt fenn a görög eredetije, tehát nincs módunk a fordítást ellenőrizni. Ezek: a Csodaszarvas története, a hunok saját eredetmítosza; Attila palotájának leírása (ennek ismerjük sokkal bővebb eredeti görög szövegét); Mars (az Isten) kardjának felfedezése és átadása Attilának; Attila és Leo pápa találkozásának - középkoriasan átírt - története a Mincio folyónál; valamint Attila halálának és temetésének leírása.

A források értékének és hitelességének sorrendjében mindenkor az utolsó helyen állnak a századokkal később írt krónikák és geszták. Ezek többnyire ránk maradtak, s mindenkor ismertek voltak. A hunok történetére nézve az imént említett Jordanes, a félművelt gót kompilátor áll az első helyen. Gyűlölte a gót népet 80 éven át leigázó hunokat, és mindent leírt, ami rosszat csak hallott vagy olvasott róluk. Így például Orosius Világkrónikájából kölcsönzött egy gyalázkodó "hun eredetmondát", amelyben a hunok ördögök és parázna boszorkányok nászából születtek.

Jordanes gyermeteg krónikája, a Getica az egész középkorban népszerű olvasmány volt, számos kéziratos másolat készült róla. Ezek azonban hemzsegnek a félrehallás vagy elnézés nyomán keletkezett íráshibáktól, sőt egyes kéziratokat így is nyomtattak ki. A kéziratos kódexek hibái "közkinccsé" váltak. Ilyen a Kézaitól s az őt követő krónikásoktól származó, Himnuszunkba is bekerült Bendeguz név, amely Attila apja Mundziuch/Mundzuk nevének középkori elírása. (Nem általános: Répszeli László 1731-ben kiadott Hunniasában egy jobb Jordanes-kiadás nyomán Mundzuchus szerepel.) S ilyen baklövés Attila "hármas koporsója" is.

Egy - a középkorban már ismeretlen - ókori helynevet is félre lehetett érteni, így lett az amúgy is téves catalaunumi csatából Kézainál és követőinél Katalánia, ahová a hun-magyar hősök kénytelenek levonulni csatázni. Arról azonban már nem a hibás Jordanes-kéziratok tehetnek, hogy a gót Alarik király mondabeli temetését (Dél-Itáliában egy elterelt folyó medrébe temették volna) valaki hazánkfia a múlt század 40-es éveiben Attila temetésének értelmezte. Folyóba (Tiszába, Zagyvába stb.) temetéséről ugyanis 1848 előtt egyetlen magyar krónika vagy "hagyomány" sem tudott. Jókai és Gárdonyi művei nyomán viszont mára a "nemzettudat" szinte kitörölhetetlen részévé vált. Nem is nagyon érdemes ellene hadakozni.

Az ókor és a középkor határán néhány más krónikás is írt a hunok és Attila tetteiről. A már említett hispániai Paulus Orosius (5. század eleje), a galliai frankok első nagy krónikása, Gergely tours-i püspök (Gregorius Turonensis, 6. század második fele), a hispániai Sevillai Izidor püspök (Isidorus Hispalensis, 7. század eleje), egy ismeretlen nevű másik frank krónikás (az ún. Fredegar, 7. század közepe). A 6-7. századi nyugati krónikáknak döntő szerepük volt abban, hogy a hunok és Attila korábbi nagy háborúi a Keletrómai Birodalom ellen mindmáig kiestek a nyugati történelmi látószögből. Saját krónikáik nyomán annak a két esztendőnek (451-452) a történéseit őrizték meg, nagyították s nagyítják fel mértéktelenül, amikor Attila "a művelt Nyugat", Gallia és Itália ellen támadt. Nem véletlenül "emlékeznek" majd ugyanígy a hun-magyar történet krónikásai is.

Nem létező források

A történettudomány - a műkedvelő történészekkel és történelembúvár irodalmárokkal szemben - nem foglalkozik a nem létező forrásokkal. Ezek egyik része a mitikus "régi kéziratok", másik fele a "feledésbe merült hagyományok", a "népi emlékezet". Az ókori és középkori latin és görög kéziratokkal bajlódó hivatásos történészeket mélyen lenéző amatőrök ezeket tartják a leghitelesebb forrásoknak. Még utalásszerűen sem ismert régi kéziratok létéről vagy nem létéről nincs mit vitatkozni, a történész csak létező forrással tud dolgozni. A népek történelmi emlékezete pedig - néhány közkedvelt hős nevét nem számítva - katasztrofálisan rossz. Az Attiláig visszanyúló helyi népi emlékezet a képtelenségek világába tartozik, hiszen az azonos lenne a római korig visszanyúló emlékezettel. Ennek lehetősége pedig a legmerészebb fantáziával bírók agyában sem merülhet fel.

A hunok európai történetének vázlata

Az európai népek látókörében a Kr. u. 4. században tűnnek fel a hunok. Jelenleg ismert régészeti leleteik - a Volgától és a Kaspi-tengertől keletre és Közép-Ázsiában - is csak elvétve korábbiak a Kr.u. 4. századnál. A hunok a 370-es években keltek át a Volgán, s már első harci tettük világtörténelmi jelentőségű volt. Leverték, majd részben elűzték, részben szolgálatukba fogadták - vagy inkább kényszerítették - a Volga-Don-Kaukázus között élő alánokat, s ezzel mindörökre felszámolták az iráni nyelvű népek több évezredre visszanyúló uralmát a kelet-európai steppéken.

375-ben kártyavárként omlasztják össze az osztrogót (keleti-gót) Hermanarik Dnyepertől Donig terjedő, sok népet magába foglaló birodalmát, s az osztrogótokat is szolgálatukba kényszerítik. Egy évvel később, 376-ban a Dnyeszternél tönkreverik Athanarik király vizigót (nyugati-gót) seregét. Még ugyanazon év őszén az vizigótok félelemtől remegő maradványai az Al-Dunán át római területre menekülnek. Ez a nagy népvándorlásnak nevezett mozgalom és korszak kezdete. A menekülők nyomában a hun előőrsök is elérik az Al-Dunát, a hunok zöme pedig hozzálát új kelet-európai birodalmuk megszervezéséhez.

395-ben a Római Birodalomban dúló polgárháborút kihasználva egyszerre támadnak az Al-Dunán át a balkáni, valamint a Kaukázuson át a keleti tartományokra. Néhány évvel később (400-402 között) a Kárpátoktól északra, a lengyel síkságon át indított támadásuk vált ki újabb általános pánikot: a mai Dél-Lengyelország, Szilézia és Szlovákia területéről elmenekülnek a vandálok és a szvébek. Azzal, hogy Kelet- és Közép-Európa nagy térségeit a századok óta ott élő germán törzsek elhagyják, megnyílik az út a későbbi szláv vándorlások előtt. Talán ennek elismerése, hogy a szláv történészek és régészek kevésbé ellenségesek a hunokkal szemben, mint a németek.

A germán menekülők második hulláma 406 végén áttöri a rajnai római határt, és elárasztja Galliát és Hispániát. A vandálok egészen Karthagóig futnak. Ez a nagy népvándorlás újabb, immáron a Nyugatrómai Birodalmat elárasztó hulláma. A hun politika ragyogóan kihasználja a Római Birodalom kettészakadását. A nyugatrómaiakkal egészen 450-ig békében élnek, nem engedik meg az uralmuk alá került népeknek sem, hogy a nyugati birodalom ellen támadjanak vagy ott keressenek menedéket. Ezzel fél évszázaddal meghosszabbítják a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom életét. Sőt, 406-tól tetemes zsoldért vállalják a Nyugatrómai Birodalom katonai támogatását is, kivált 425-440 között, amikor a nyugati katonai főparancsnok, Aetius, aki egy ideig a hunok közt élt, hun segítséggel űzi a Rajnán és Dunán túlra a germán támadókat. Kiemelkedő hun katonai teljesítmény a dél-galliai római nagyvárosok, Arelate (Arles) és Narbona (Narbonne) kiszabadítása a vizigót ostromgyűrűből és a renitenskedő vormaciai (Worms) burgundok megzabolázása. A segítségért a hunok nem csak aranyat és zsákmányt kaptak. Aetius átengedte nekik a germán népvándorlás első és második hullámától tönkretett határtartományokat: Valeriát és Pannonia Primát, vagyis a Bécsi-medencét és a Dunántúlt (434).

Merőben más volt a hunok viszonya a Keletrómai Birodalomhoz. A kezdeti rövid barátkozás vagy éppen ismerkedés után, 408-tól támadásba ment át Uldin hun alkirály. Az Al-Dunától délre vívott harcok világtörténelmi jelentőségű következménye az ún. theodosiusi fal felépítése Konstantinápolyban. Azé a bevehetetlen városfalé, amely a császárvárost egy évezreden át - egészen az ostromágyúk megjelenéséig - oltalmazta. A balkáni provinciák elleni újabb támadás (422) után Ruga hun nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Köröstől délre fekvő Tiszántúlra (424). A következő év tavaszán az Aetiust hatalomra segítő hun sereg már innen vonul Észak-Itáliába.

A hunok beköltözése a Kárpát-medencébe nem a magyarokéhoz hasonló honfoglalás volt, nem birkanyájak, gulyák és ménesek nyomában beköltöző nomád pásztorok szállásfoglalása, hanem egy fejedelmi és katonai központ stratégiai célokat követő előredobása. A hun köznép zöme, a hunok nagyállattartó gazdasági hátországa továbbra is a Fekete-tenger északi partvidékét övező, az Al-Dunáig terjedő steppéken-síkságokon maradt. A fiatal, erős férfiakból álló hadsereg elit alakulatai költöztek át a Nagyalföld déli felébe, majd 434 után a Dunántúlra és a Bécsi-medencébe.

Ruga nagykirály a Kárpát-medencéből indítja el második keletrómai háborúját, amelyet váratlan halála és az uralomváltás szakít félbe (434). Utódja unokaöccse, Mundzsuk fia, Bleda lett. Ő foglalta el a tiszántúli központi ordut (táborvárost), míg harcias öccse, Attila székhelye a mai Moldvát a Havasalföldtől elválasztó Bodza (Buzau) folyó völgyében volt. 435-ben a testvérek az al-dunai Margus (ma Orasje Szerbiában) közelében rendkívül előnyös békét kényszerítettek ki: ezzel indult meg a keletrómai aranyfolyam a hunokhoz. Azonban Bleda rögtön félredobja a margusi békeszerződést, amikor a Keletrómai Birodalom kétfrontos háborúba bonyolódik, keleten a perzsák, Szicíliában a vandálok ellen. A hun nagykirály átkel az Al-Dunán csapataival, és 440 őszétől kezdve sorra beveszi az al-dunai városerődöket, Viminaciumot (Kosztolác), Margust (Orasje) és Singidunumot (Belgrád), majd a Száva-parti Sirmiumot (Sremska Mitrovica). Az egykori császárváros ostroma és elfoglalása után megszállja a keletrómai fennhatóság alatt álló Pannonia Secundát (Szerémség).

441-ben Attila is támadást indít a Keletrómai Birodalom ellen. Elsőnek a nagy erődvárost, Ratiariát (ma Arcsar Bulgáriában) veszi be. Az ott zsákmányolt római ostromgépekkel felszerelve az egyesült hun hadak szabályos ostrommal foglalják el Naissust (Nis), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv), Arcadiopolist (elpusztult város Törökország európai

részében), s ezzel kijutnak a Márvány-tengerhez. A Gallipoli-félszigeten (Chersonnesos) vívott nagy csatában legyőzik a Szicíliából visszarendelt keletrómai sereget is (442), Konstantinápoly kénytelen fegyverszünetet kérni. A győzelmek után kötött új békében Bleda a háromszorosára (évi 2100 font aranyra) emeli a keletrómaiak tributumát (a békesség kedvéért fizetendő évi támogatást), s még 6000 font egyszeri "kárpótlást" is kiharcol. Ez a békekötés a hun katonai, politikai és gazdasági sikerek csúcspontja (443).

445-ben - az antik kortársak előtt homályban maradt belviszály során - Attila megöli Bledát, elfoglalja a tiszántúli királyi székhelyt, s a hunok egyeduralkodó nagykirálya lesz. Attila szakít Bleda nyugati politikájával, s már uralma elején a Nyugatrómai Birodalom ellen készülődik, támadását a ravennai kormányzat csak Savia provincia (a mai Észak-Horvátország) önkéntes átengedésével és tetemes aranyfizetéssel járó "főparancsnoki" címmel tudja késleltetni (446). Ennek ellenére csak egy váratlan katasztrófa menti meg Ravennát a háborútól.

447 januárjában földrengés dönti romba Konstantinápoly falainak nagy részét, köztük a theodosiusi fal 57 tornyát. Attila haladéktalanul a Keletrómai Birodalom ellen fordul, ki akarja használni a váratlanul ölébe hullott lehetőséget. Első ízben vonultatja fel szövetségesként a gepidák, osztrogótok s más népek gyalogos hadait, emiatt azonban mozgása lelassul, s mire az útközben véres csatát is vívó serege Konstantinápoly alá ér, a főváros népe a falakat már helyreállította. Ma is méltánylandó bravúr: három hónapon belül végeztek a munkával! Attila nem vállalkozott a város ostromára, hadaival Görögország irányába vonult, egészen a Thermopülai szorosig, ahol végül is megállították. Bár a birodalom belsejéből visszavonult, hadait nem kívánta kivonni a mai Észak-Bulgária és Észak-Szerbia (Dacia Ripensis, Moesia Prima) területéről. Emiatt a béketárgyalások évekig elhúzódtak. Az egyik keletrómai követséggel, Maximinosz követ titkáraként, ekkor jutott el Attila udvarába Priszkosz is.

Mivel 449 őszén Attila már eldöntötte, hogy a Nyugatrómai Birodalom ellen indít háborút, eltekint még az élete elleni merénylet megtorlásától is, és 450 tavaszán megújítja a 443. évi békét. A szerződés mégsem lép életbe. A nyár folyamán balesetben elhunyt II. Theodosius császár utóda, a háborús párti erők által trónra emelt Marcianus tábornok nem hajlandó ratifikálni, s az évi arany segély kifizetését is megszünteti. Ezután Ravenna is beszüntette a fizetést, s ezt már Attila hadüzenetnek tekintette. Attila időközben a Honoria-ügybe is belebonyolódott: III. Valentinianus nyugatrómai császár nővére, maga is címzetes császárnő, "augusta", gyűrűt küldött Attilának, aki a menyasszonyt és "hozományként " Galliát követelte. Attila 451 tavaszán megindította a a támadást, s gyors menetben áthatolva Germánián és Észak-Gallián a Liger (Loire) kőhídját védő Aureliani (Orléans) erődvárosig hatolt.

A hadjárat sikere az erőd és a híd birtoklásán múlott. Ha Attila serege átjut a Loire-on, a hunoktól 75 évvel korábban már tönkrevert, s azután is többször megtépázott vizigótok nem lettek volna képesek megállítani. Az erődvárost hősiesen védelmező Agrippinus comes és csapatai már a megadásról tárgyaltak, amikor a Loire hídján át megérkezett a felmentő sereg. Ebben Gallia összes erői egyesültek: I. Theoderik vezetésével a tolosai vizigótok serege, Avitus szenátor vezetése alatt a galliai római nagybirtokosok magáncsapatai és a fővezér, Aetius vezette galliai barbár szövetségesek, az alánok, frankok, burgundok csapatai. A meglepetés teljes volt. Ugyanúgy és ugyanott történt, ahol 978 évvel később (1429) egy domrémy parasztlány, az Orléans-i Szűz vezetésével a franciák megfordították az angolokkal vívott százéves háború vesztésre álló menetét. Mi sem bizonyítja jobban Orléans stratégiai jelentőségét!

Attila halála

Attila sietve visszavonult ellenfelei elől, akik azonban éppen akkor érték utol, amikor a hatalmas "hun" sereg a Szajnán készülődött átkelni. Attila hadai gepidákból, osztrogótokból, türingekből, hunbarát frankokból, rugiakból, herulokból, szkirekből, alánokból, szarmatákból és természetesen hunokból állottak. Tricassis (Troyes) városa előtt öt római mérföldre egy Maurica vagy Mauriacum nevű falu közelében csapott össze a két sereg. A jórészt barbár - köztük ugyanazon - népek csatája eldöntetlenül végződött, egyik fél sem tudta elfoglalni a másik táborát, ám ez a támadó számára a hadjárat céljának végleges meghiúsulását jelentette. Az ókorban és a középkorban még tudták, hogy Attila a galliai hadjáratot valójában Orléans-nál veszítette el, s nem a múlt századtól - kivált az 1870. évi francia-német háborútól fogva - a közvéleménybe belesulykolt s mára nyugati történészek által is az egekbe emelt, "catalaunumi"-nak keresztelt csatában. A kortársak esztelen mészárlásnak értékelték a csatát, s nem "világraszóló győzelemnek". Attila egyébként háborítatlanul vonult vissza a Rajnán át egészen a Tiszáig, s ellenfelei is szétszéledtek.

452 tavaszán Attila és szövetséges hadai váratlanul Észak-Itáliára támadtak. A természettől védett, ostrommal még soha be nem vett Aquileia városa hónapokig feltartóztatta a sereget. Mire a város bevétele után a hun szövetséges sereg elárasztotta a Pó-folyótól északra fekvő síkságot egészen Mediolanumig (Milano) és Ticinumig (Pavia), forró nyár lett. A gyilkolások nyomában kitört járvány és az éhség - hiszen az aratás elmaradt - visszavonulásra kényszerítette Attilát, még inkább az a hír, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunán átkelve támadásba lendültek a hun területeken. Attila birodalma kétfrontos - a távolban folyó perzsa háborúval háromfrontos(!) - háborúba keveredett. Ezért fogadta kegyesen a Mincio folyónál a nyugatrómai követséget, amelyet Avienus consul és Trigetius, Róma prefektusa vezetett, s ezért volt hajlandó fegyverszünetet kötni. Ennek a követségnek volt egyik tagja Róma püspöke, I. Leo pápa, aki a foglyok kiváltásáról tárgyalt Attilával.

A következő év elején Attila már a bosszúhadjáratra készülődött Marcianus ellen, amikor Ildikó germán hercegnővel töltött nászéjszakáján vérömlésben meghalt. Ünnepélyes temetésére sajátos ázsiai szertartások kíséretében került sor (tudjuk, hogy később hasonló szertartással temették el az ázsiai türk fejedelmeket), majd "a holttestet éjjel titokban a földbe rejtették"(!).

Az utódlásért először Attila legitim fiai csaptak össze. A küzdelemből a törvényes örökös, Ellak került ki győztesen, de alaposan meggyengülve (454). Ezt használják ki Ardarik gepida király vezetésével a Kárpát-medencében lakó vazallus népek, s ligába tömörülve legyőzik Ellakot, aki maga is elesett a csatában. Megmaradt harcosai a moldvai-ukrajnai steppékre vonulnak vissza vagy keletrómai katonai szolgálatba szegődnek. Ezzel a Hun Birodalom letűnt, ha maguk a hunok s Attila fiai, Dengitzik és Ernak egy ideig még hallatnak is magukról. A hun uralom alól megszabadult népek hamarosan elözönlik a két római birodalmat, s befejezik az antik civilizáció elpusztítását. Azt a pusztító művet, amelyet a valóságos rombolók krónikásai nyomán mindmáig egyedül a hunok számlájára szokás írni.

Attila halála és a Hun Birodalom bukása után a 451-452. évi hadjáratoktól sújtott Galliában és Itáliában bonyolult, ellentmondásos helyzet alakult ki, melyet a "latin" vagy "római" szellemű francia és olasz történetírás máig képtelen megemészteni. Akik ugyanis Attilával szembeszálltak és a Birodalom egységét képviselték, azok néhány éven belül egytől egyig véresen elbuktak: Aetius és III. Valentinianus császár, majd röviddel utána Gallia védelmezői, Aetius egykori bajtársai, Avitus és Maiorianus (e két előkelő tábornokból rövid időre császár lesz), Agrippinus és Thrasarik, a vizigót király.

Nyomukban belharcok, puccsok, külső támadás révén az egykor Attila táborába tartozók kerülnek hatalomra. Itáliában Orestes és fia, Romulus Augustus, akiket Edika fia, Odoaker buktat meg, hogy őt végül az osztrogót Thiudimer fia, Nagy Theoderik gyilkolja meg. Galliában a mauriacumi csatában Attila oldalán harcoló frankok Meroving királyai lesznek a helyzet urai. Childerich és fia Chlodvig /Clovis előbb a galliai senatori arisztokráciát s vele a római ellenállást törik meg, miközben az egykoron római oldalon harcoló alánokat és bretonokat is legyőzik (460-486).

Ezután Clovis véghezviszi azt, ami Attilának nem sikerült: a Loire-tól délre fekvő országrészből kiűzi a Galliát egykoron megvédő "eretnek" vizigótokat (507), s utódai csapásai alatt odavész a Mauriacumnál szintén a római oldalon küzdő burgundok függetlensége is (534). Mindezek közepette a római katolikus hitre tért Meroving királyok saját frankjaik uralma alatt egyesítik a "renitens" frankokat, de Gallia támadóit is: az alemannokat (496) és a türingeket (531). Néhány évtized alatt tehát különös helyzet alakul ki, a 450. évinek csaknem a fordítottja.

Mivel I. Childerich és a Meroving-dinasztia nem került szembe Attilával - éppen ellenkezőleg, s ezt utólag is legfeljebb elhallgatják vagy homályba burkolják -, a győztes frank csoport és királyai szemében Attila később sem számított igazi ellenségnek, inkább afféle háttérszereplőnek. Helyébe "a hunok" általában lépnek, akik létszámukat tekintve törpe kisebbségnek számítottak a Galliát támadó, utóbb valóban meghódító germán szövetséges hadseregben, viszont egyedül őket lehetett következmények és sértődés nélkül gyalázni. A különös színeváltozás Galliában - kivételesen - még az egyházat sem kerülte el. Az Attilához csatlakozó, seregét Orléans-ig elkísérő, majd a mauriacumi csata után Attilát a Rajnáig kalauzoló, enyhén szólva kollaboráns Lupus tricassisi püspököt városa a gyanús együttműködés miatt száműzi. A kocka fordulta után azonban visszatér, s utóbb a városát a "hunoktól megoltalmazó" troyes-i Szent Farkas (St. Loup) lesz belőle.

A hun legenda kialakulása

A 7-8. században a hunok története legendákká és mesékké alakul át Nyugaton.

 

Frankföldön az ellenállás kimagasló hősévé Anianus (Ányos) orléans-i püspök válik. A város megvédése után két évvel (453) elhunyt püspök a tényleges szereplőket és védőket elhomályosítva emberfölötti hérosszá és látnokká növekszik. Orléans egyedül neki köszönheti megmenekülését, mivel az ő imái hozták el a felmentő sereget. Szent Ányos példáján fellelkesülve városok egész sora alkotta meg a maga "városvédő" szentjét. Olyan városok is, amelyeknek a táján sem jártak a hunok (Arras vagy a belgiumi Tongres), s természetesen olyanok is, amelyeket biztosan sújtott Attila inváziója (Metz vagy az említett Troyes). A legismertebb városmentő a Párizs népét oltalmazó bátor lány, Szent Genovéva, a legmeghökkentőbb viszont a kölni Szent Ursula (Orsolya) és 11 000 szűz mártírtársa. Maga a szám egy felirat téves olvasása következtében növekedett 11-ről 11 000-re, ám az ilyesmi nem hozta zavarba a középkor naiv hitű emberét. A történet szerint Orsolya megtagadta kezét az epekedő hun királytól, s a vad hunok nemcsak vele végeztek, de mind egy szálig lemészárolták a valamiért britanniainak képzelt 11 000 fős leánykíséretet is.

A késő antik-kora középkori Itália 475-től 553-ig az Attila táborába tartozó, majd fiaival szembeforduló új dinasztiák uralma alá került. Számukra nem a hunok voltak az ellenség, elvégre az itáliai hadjárat idején maguk is, harcosaik is "hunok" voltak, hanem démoni

királyuk. Az itáliai legendákban - a galliaiakkal ellentétben - a vérivó, kutyafejű, démoni Attila lett a főellenség.

Észak- és Közép-Itáliában jobbára minden valamirevaló város azzal kezdte "őskrónikáját", hogy az Attilától lerombolt várost újjáépítik, kivéve a "földig rombolt" Aquileiát, melynek lakosaival Velencét építtetik fel. A magyar-hun krónikában is előkelő helyen szereplő Aquileia az összes városépítő legenda közül a leghamisabb. Aquileiát ugyanis röviddel a hun ostrom után újjáépítették, s az akkor legmodernebbnek számító, zegzugosan törő védőfallal látták el. Aquileia lakói és a pátriárka csak 116 évvel később, a longobárdok elől menekülnek majd Grado szigetére. Velence keletkezésének tehát nincs köze sem Attilához, sem Aquileiához. Az eset jól mutatja, hogy az olasz Attila-legenda a 7. században még mindig csak születőben volt, folyamatosan bővült. Nincs több történelmi hitele, mint az udinei várhegy keletkezési legendájának. Udine városa az ókorban még nem létezett, alapítását Attilának tulajdonítják: várhegyét a hunok hordták össze, hogy a tetejére helyezett trónusról Attila gyönyörködhessen Aquileia lángjaiban.

A legendaképzés során Attila hamarosan ott is felbukkan, ahová el sem jutott, a Pótól délre Modenában, Firenzében, s bevonul Ravennába is. A ravennai legenda egyik változata szerint a városban találkozik az eléje siető pápával, másik változatában a város arianus "eretnek" püspöke biztatja arra, hogy Róma ellen vonuljon. (Az utóbbi ismét időrendi jelentőségű: Ravennában 493-tól 540-ig, a bizánci hódításig létezett osztrogót arianus püspökség.) A legismertebb s valószínűleg a legkésőbbi a Rómáig hatoló Attila legendája, pontosabban legendái. A szelídebb változat szerint a hun király elé kivonuló pápa feje felett lebegő, kezében kivont kardot tartó Szent Péter és Szent Pál látomásától rémül meg Attila, a hátborzongatóbb változatban a katakombák feltámadó halottai űzik el seregével együtt.

A legendaképzés elemei Róma esetében adottak voltak. Attila valóban találkozott Nagy Szent Leó pápával, bár ez a találkozás a Mincio folyónál történt. A pápa valóban kivonult a városból, hogy kíméletet kérjen Róma templomai számára, de két évvel Attila halála után és Geiserik vandál király elé. Végül közel száz évvel Attila után Totila osztrogót király - akinek újlatinos Tottila neve annyira összeolvadt Itáliában Attiláéval, hogy majd IV. Béla király is így használja a pápához írott levelében - kétszer is elfoglalta Rómát (546, 549). Minden motívum együtt volt, ehhez jött a kegyes egyházi vonal: a pápa Itália megmentője, egyedül ő tárgyalt Attilával, egyedül ő mert szembeszállni vele. Kézai Simon mester ezeket az "igaz történeteket" is beolvasztja majd a hun-magyar krónikába, miközben gondosan hallgat a szeretett Itáliájában akkorra már néphitté váló "kutyafejű" Attiláról. Ez a szörny a reneszánsz és a barokk művészetében rangos megfogalmazást kap. Manapság legerősebben talán az Egyesült Államokban él tovább.

A középkori Itáliában alakult ki a mára általánosan ismertté és használttá vált "Isten ostora" elnevezés is. Egyetlen ókori írás sem nevezte így Attilát, a legrosszabb jelző, amit a késő antik világ ráaggatott az "Európa elárvítója". Legkevésbé hívhatta önmagát így a nem keresztény Attila. Az elnevezés ugyanis jellegzetesen keresztény. A középkori hit szerint csak Isten engedhette meg, hogy egy barbár megbüntesse a bűnös keresztény emberiséget, csak Istentől származhatott az égi büntetés borzalmas, ószövetségi jellegű eszköze - amivel csak a szentek voltak képesek szembeszállni. A kifejezést az 5. század első harmadában Szent Ágoston használta egy ízben a Rómát elfoglaló és kifosztó Alarikra. Attilára a középkori olasz legendák származtatják át, s ezek nyomán terjed el általánosan. Nálunk először Anonymusnál fordul elő.

A korai középkor a történelmi tudathasadás időszaka. Egy keresztény népnek vagy legalábbis a dinasztiának kötelező volt Noé fiaiig visszavezetni származását. Nemcsak a frankoknál, a magyaroknál is, akik nem igazán tudtak dönteni, hogy Kámot vagy Jáfetet tegyék meg ősüknek. Egy előkelő nyugati dinasztia nem nagyon lehetett meg művelt antik ősök nélkül sem, így azután párhuzamosan valamelyik trójai hős is felkerül a családfára. Ezek közül a Meroving királyok számára 727-ben összemesterkedett trójai eredet különösen érdekes számunkra. A frank ősök Priamus és Antenor vezetésével Pannóniába menekülnek, s ott felépítik Sicambria városát. Kézai Simon, s nyomában a hun-magyar legenda többi szerzője - nyilván a frank eredetmonda nyomán - Aquincum romjait azonosítja majd a soha sehol nem létezett Sicambriával, s mellé egy másik soha nem létezett római várost alkot Potentia vagy Potentiana néven a Százhalombattán látható római romokból. A bibliai és trójai tudathoz jön még a nemzeti "mi-tudat", amely megköveteli, hogy egy germán nép hajóval érkezzen Skandináviából, egy keleti nép pedig lovon és szekéren Szkítiából. A középkori többágú eredetmítosz a hun-magyar krónikát is átszövi, áttételesen még a trójai vonal sem hiányzik belőle.

Az Árpádok Attila-tudata

A középkori hun legendák és énekek a mindenkori epizódszereplő Bledán és Rugán, s a nem kevésbé háttérbe szorított nagy ellenfélen, Aetiuson kívül a valóságos hun történelemnek egyetlen főszereplőjéről tudnak csak: Attiláról. Ezen nincs miért csodálkozni. Attila már életében olyan emberfeletti hatalomra tett szert - nem titkolja ezt egy Attiláról szóló beszélgetésben Priszkosz sem -, amelyhez fogható a Római Birodalom határain kívül mindaddig ismeretlen volt. Attila a birodalom maradványain kívül minden akkor ismert európai föld ura s minden fejedelem nagykirálya volt. E roppant hatalom emléke soha nem enyészett el, már csak azért sem, mert forrása volt az utódok jóval kisebb hatalmának. Neve és alakja valamennyi germán nép emlékezetébe beivódott, hol bőkezű és kegyes királyként, hol kincs- és vérszomjas zsarnokként, kinek-kinek az emlékezete szerint. Tudván, hogy neve Atli alakban Izlandig és Grönlandig is eljutott, s Aetlaként az angolszászok körében is élt, nincs értelme arról vitatkozni, hogy Keleten fennmaradt-e vagy sem. Biztosan fennmaradt.

 

A középkor - a hun-magyar krónika is - megkísérli számokkal érzékeltetni ezt az irdatlan hatalmat. Attila hadseregét egymilliósra teszik, a "catalaunumi" csatában a két részről 165 000 halottról tudósítanak, Ardarik ellen 30 000 hun esik el. Kézai Simon mester alaposan túltesz mindenkin 125 000-nyi vagy 210 000-nyi veszteséglistáival. A krónikások Attilája 124 évig élt, s 44 éven át volt király, de előtte 5 évig még vezérkedett is. A valóságban mindössze 8 évig volt egyeduralkodó. A 43-45 éves korában elhunyt Attila történelmi jelentőségét naiv, mesebeli számokkal igyekeztek kifejezni. Fölöttébb gyatrán. Az igazi Attila volt a valódi csoda!

Örökké visszatérő kérdés: volt-e az Árpádoknak "Attila-tudata". Természetesen volt, amennyiben tudták, hogy volt egyszer egy Attila. A kérdés mögött valójában az rejlik, hogy önmagukat Attila leszármazottjának, utódjának tekintették-e vagy sem. Ha igennel vagy nemmel válaszolunk, beleesünk a kérdező csapdájába.

Az igen lehetőségét a 765-ből származó bolgár fejedelmi jegyzékkel szokták alátámasztani. Ebben Irniknek a neve is szerepel. Ha ez az Irnik valóban Attila fia lenne, azt közvetett bizonyítéknak, illetve párhuzamnak lehetne tekinteni. Csakhogy a Dulo-nembeli Irnik nem a lista élén áll, hanem egy ismeretlen Avitokhol után a második helyen, tehát nagy

valószínűséggel csak két török név közötti rokonságról van szó. Annál is inkább, mivel - az ez esetben jó forrást használó - Jordanesnél az olvasható, hogy (Dengitzik katasztrófája után) "Attila fia Hernac" Scythia Minorban (a mai Dobrudzsában) katonai kíséretével együtt keletrómai szolgálatba állt, további sorsa ismeretlen.

A nem lehetőségét erősíti egy Bíborbanszületett Konstantin császártól feljegyzett történet, amely a korai Árpád-dinasztia túlontúl öntudatos elsőségének és önállóságának bizonyítéka. Forrása, adatközlője Tevel fia Termacsu/Tormás herceg, Árpád dédunokája legidősebb fia ágán, aki 948-ban kereste fel a császárt. Tormásnak sikerült "beadnia" a császárnak, hogy "Árpád előtt a türköknek más fejedelmük soha nem volt", s Árpád óta "mindmáig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme". Nem dicsekedett el a dinasztia előkelőségét vagy ősiségét bizonyítandó Attilával vagy valamelyik fiával, pedig Konstantin nagyon jól tudta, kik voltak ezek.

Az Árpád-ház uralmát helyreállító I. András 1055-ben alapította a tihanyi monostort, amit az eredetiben ránk maradt híres alapítólevél szerint Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére szenteltetett. A szent nem más, mint Orléans legendás védelmezője, Anianus püspök és hitvalló, akinek tiszteletét éppen András király honosította meg hazánkban. Nehéz elképzelni, hogy a király, ha Attila leszármazottjának tartja magát, akkor annak a szentnek az ereklyéivel kíván együtt nyugodni, aki a középkor hite szerint megvédte a kereszténységet és Galliát Attilától. A 11. század szent és keresztény királyairól - Szent Istvántól Kálmánig, sőt a csuhában temetkező II. Istvánig - bajos azt hinni, hogy Attilával dicsekedtek volna. A kor nem kedvezett a "pogánykodásnak".

Valamikor a 12. század közepén, a mohamedánokat és a keleti szaracén lovasíjász zsoldosokat kedvelő II. Géza idejében kezdett megváltozni a helyzet, s a változáshoz alaposan hozzájárultak a királytól behívott német telepesek is. Az előzők hatására átmenetileg megszelídült a "Kelet"-fogalom, az utóbbiak széles körben meghonosították a maguk Etzel-mondáját. A király húga - az ausztriai Admontban apácává lett Zsófia hercegnő - leveleiben bátyját hol a magyar nemzet hatalmas királyának, hol a "hunok győzedelmes királyának" címezi (1146-1148), ez utóbbi azonban a német földön nevelkedett hercegnőnél elképzelhető német környezete hatásának, de a levelét letisztázó német szerzetes tudálékoskodásának is. A 13. század első évtizedeiben író Anonymusnál - aki a hun népnevet feltűnő módon soha nem írta le gesztájában - már visszatérő formula az "Árpád Attila magyar király ivadéka" vagy "Attila Árpád ősapja" megjelölés, azé az Attiláé, aki - Anonymus szerint - a németektől Ecilburgnak nevezett Budavára római romvárost újjáépítette.

A tatárjárás idejére már elvált egymástól a vad pogány, keleti "kun" ellenség - akiktől éppen a szent királyok, István és László oltalmazták meg a keresztény magyar népet - és az "Attila magyar király" fogalom. 1240 őszén az egyik magyar püspök Párizs püspökéhez írott levelében szinte szó szerint úgy jellemzi a Kijev felé közelgő tatárokat, mint hajdanában Ammianus Marcellinus a hunokat vagy Regino prümi apát a honfoglaló magyarokat. Pedig kedvezőbb helyzetben volt, mint ókori vagy kora középkori elődje: ő látott tatárokat - IV. Béla a püspök őrizetére bízott két elfogott tatár kémet -, s egyenesen azzal dicsekszik, hogy kikérdezte őket. A válaszok azonban nem elégíthették ki, s ugyanúgy az ókori szerzőkhöz (elsősorban Justinus szkítákról szóló könyvéhez vagy kivonatához) fordult segítségért, mint elődei. Íme: a tatárok semmiben sem hisznek; a barmok tejét isszák egészen a megrészegedésig, de megesznek minden mást, kígyót-békát, válogatás nélkül; jó, de buta lovaik vannak, sok tartalékló követi őket; gyalogolni nem tudnak, mert lábuk rövid; jobb nyilazók, mint a magyarok vagy kunok s amely földre behatolnak, ott legyilkolják a lakosokat, kivéve a kisdedeket, akiket máglyán égetnek el; addig közülük senki sarut nem

ölthet, míg embert nem ölt. "Más újságot nem tudtam meg tőlük" - panaszolja a kitűnő püspök, akinek "adataiból" előbújik a művelt keresztény is: "ez Góg és Magóg népe". Nyilvánvaló, hogy a tatárjárás előestéjére a mongolok örökölték azt a keleti "néprajzot", amellyel egy magyar püspök már nem vállalt semmi közösséget.

"Attila magyar király" a 13. század folyamán lassan, de biztosan "szalonképessé" vált. Így nem helytálló az a kritika, hogy IV. Béla király IV. Ince pápához írott híres "tatárlevelében" (új keltezése szerint 1247. november 11-én) kétségbe vonná ezt a hiedelmet, sőt tudatosan szembefordulna vele. IV. Béla a pápa számára érthető módon - ezért írat Attila helyett olaszos Totilát - azt magyarázza csupán, hogy a Duna-vonal várakkal történő biztosítása nélkül nem lehet megvédeni a Nyugatot a keletről jövő támadással szemben. Találó példaként említi a Magyarországon székelő Attila/Totilát, aki a dunai átjárók birtokában volt képes a Nyugatot leigázni. Itt stratégiai helyzetről van szó, melyet IV. Béla - keserűen visszaemlékezve Batu hadjáratára - nyilván sokkal jobban ismert, mint közel négy évtizeddel később Kézai Simon, nem pedig az Attilával való rokonságról. Viszont a tárgyilagos távolságtartás figyelemre méltó.

IV. Béla levelével ellentétben nem magyar, hanem két osztrák forrásból (egy bécsi latin nyelvű évkönyvből és egy német nyelvű verses krónikából, a stiriai Reimchronikból) származnak azok a sokat idézett adatok, amelyeket hol forrásukat elhallgatva, hol a történetet kiforgatva az Árpádok Attila-tudatának bizonygatására is igyekeznek felhasználni. Az egykorú osztrák feljegyzések részletesen beszámolnak a Macsói Anna hercegasszony, az éppen elhunyt IV. Béla "legédesebb leánya" által Csehországba vitt királyi kincsről, "amelyet a magyar királyok Attila ideje óta gyűjtöttek" (1270). Ezzel egy időben a hercegasszony vejénél, II. Ottokár cseh királynál tiltakozó V. István és követei csak "királyságunk kincseiről" beszélnek, s a pozsonyi békében (1271. július 2.) V. István csak "királyi jelvényekről", többek között egy koronáról és egy kardról mondott le. Ezek után nyilvánvaló, hogy a kincs ősrégiségét Attila király idejével jelző "nibelungi" értelmezés csak az osztrákoktól származhatott, s annak ellenére sincs köze valamiféle magyar vagy Árpád-házi Attila-tudathoz, hogy az eset mindössze 12 évvel azelőtt zajlott le, hogy Kézai Simon mester megalkotta a hun-magyar krónikát.

Nem érdemes belemelegedni a parttalan vitába: volt-e a honfoglaló magyar népnek "hun-tudata" vagy sem, mivel adatok híján léte vagy nemléte egyaránt bizonyíthatatlan. A hívők - köztük jeles nyelvészek, történészek, régészek - azzal szoktak érvelni, hogy a magyarok keleti ősei minden bizonnyal beletartoztak a Hun Birodalomba, tehát maguk is "hunok" voltak, vagy legalábbis mély nyomokat hagyott emlékeikben a hun uralom. Ez minden bizonnyal így van. A sokat emlegetett mély nyom a Volgától keletre élő, a Közép-Ázsiából előtörő hunok legelső rohamait átélő ősmagyarok számára azonban aligha lehetett másféle a hajdan vagy egyszer "minket is jól elvertek" típusú emlékeknél. Ugyanezzel Kelet- és Közép-Európában mintegy 50 kisebb-nagyobb akkori nép eldicsekedhetett. Egyiknél sem őrződött meg vagy alakult ki saját "mi-tudata" helyében valamiféle hun "mi-tudat". A magyarok elődeinél sem.

A kitűnő Szűcs Jenő kutatásai szerint krónikáink legtávolabbra visszanyúló történelmi hagyományai közé tartozik a Hétmagyar, az anonymusi Dentumoger (törökül hét-magyar, amit Kézai már nem értett, s országokat csinált belőlük: Dencia, Mogoria) önelnevezés, amely a kabarok csatlakozása előtti, 836-860 közötti törzsszövetség emlékét őrzi. Röviddel később (870 körül) a perzsa Dzsajháni "modzser"-nek, a 930 utáni arab földrajzi írók "madzshar"-nak, 950-ben Bíborbanszületett Konstantin az általa használt türkök mellett "megeri"-nek is ismeri őseinket. A 10. század második felére visszamenő görögkeleti egyházi vitairat szláv fordítása szerint az "Ugri"-nak nevezett peonok (= pannonok) önmagukat "moger"-oknak

hívják. Őseink "mi-tudata" tehát a honfoglalás előtt és után is az volt, hogy ők magyarok, s ez a tudat soha, egy pillanatra sem halványodott el, ma is magyarok vagyunk.

Ebbe a világos, egyértelmű magyar-tudatba "zavarog bele" a Szent László- vagy újabban Kálmán-korinak tartott Ősgesztában (Gesta Ungarorum) szintén megőrződött "Hunor és Magyar/Magor" testvérpár, még akkor is, ha az eredeti - nem átdolgozott - ősgesztában nincs szó a magyarok hun eredetéről vagy a két nép azonosságáról. A Hunor - nyelvészeink és történészeink ma már egybehangzónak tekinthető véleménye szerint - az Onogur népnév ó-magyar onour/unour kiejtésből fejlődött későbbi magyar változata. Annak a török népnek a neve, amellyel őseink korábban együtt élve európai elnevezésüket köszönhették (Vengri, Ungri, Ungari stb. ebből a latin Hungari).

Mármost éppen az a különös, hogy a Hunor és Hungar összetartozását azok sem érezték, akik Attilából magyar királyt, a hunokból magyarokat vagy viszont alkottak. A 13. század első felében Anonymus dilettáns szómagyarázattal Ungvár nevéből igyekezett a külföldtől ránk alkalmazott nevet megmagyarázni: Ungvár = Hunguar, hung-váriak = HunguariŘHungari. Még meglepőbb ugyanez a magyarázat a század második felében Kézainál, aki még a Hungnak átkeresztelt Ung folyót is belekeveri az ügybe. Filológusok, irodalomtörténészek azzal magyarázzák Kézai baklövését, hogy e helyeket Anonymusból írta ki. Egyben ez lenne az egyetlen bizonyíték arra, hogy 1746 előtt - ha más nem is, legalább Kézai - olvasta Anonymust. A Hung-varus/ungváriak összekapcsolás azonban nem egyéb az akkori műveltebb körökben terjengő népetimológiánál, amelyet egymástól függetlenül is feljegyezhetett a két gesztaíró.

Témánk szempontjából végképp másodlagos, mit hittek rólunk a szomszédok, miket irkáltak-ollóztak össze őseinkről tudálékos szerzetesek, akik a magyarokat éppúgy feltámadt hunoknak (s mellesleg még türknek, szaracénnak, avarnak) vélték, mint előttünk 300 éven át az avarokat. Elnevezéseik olvasmányaikból merített néprajzi segédeszközök voltak a hunokhoz hasonló keleti támadók jellemzésére, akiket ugyanezen feljegyzések nagyon is pontosan megkülönböztetnek, előbb "avari" utóbb - őseinket - "ungri, ungari" névvel (netán a kettő összekeverésével). A hunok és magyarok tudatos azonosítása Nyugaton is csak a Nibelung-ének kialakulásával egy időben szilárdul meg, s távolról sem azonos a magyar nép ugyanezen időtől kezdve önmagáról vallott "natio Hungarorum" eszméjével. Alapos és jellegzetesen mai "csúsztatás" hát a hun-magyar azonosság legendáját a korai Árpád-korra visszavezetni a tényleges késő Árpád-kor helyett.

A hun-magyar krónika

IV. László király "hűséges papja" 1283 táján vagy röviddel utána olyan művet alkotott, amely hazai hatásában egyenrangú a Nibelung-ének németországi hatásával. Ennek leszögezése után nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy Kézai Simon hun-magyar krónikájára milyen mértékben hatott az egy évtizeddel korábbinak tartott állítólagos hun-magyar krónika. A feltételezett előd műve nem maradt ránk, Simon mester gesztáját olybá kell vennünk, amilyen. Műve előszavában egyébként nagyon is öntudatosan hivatkozik saját kutatási eredményeire, az Itáliában, Németországban, Franciaországban talált, különböző írásokban szétszórt adatokra, amelyeket ő maga szerkesztett egységes könyvvé. Nem titkolja hát, sőt büszke rá, hogy nyugati forrásokkal dolgozott. Forrásainak nagy részével fentebb már megismerkedtünk.

 

Ismerte Jordanest, bár nem biztos, hogy eredetiben. Valószínűbb, hogy Viterboi Gottfried kivonatában olvasta. Jól ismerte viszont a Nibelung-éneket, a két hun történet színhelye és szereplőinek egy része is megegyezik, azzal a kis különbséggel, hogy Kézai Simon különös hangsúlyt ad saját szűkebb pátriájának. Franciaországban megismerkedett a frankok történetéről szóló írással, ebből veszi át Aquincum Sicambria nevét. Útja során találkozott Strassburg ("Argentina") és Reims hun legendáival, s valamelyik Chalon táján szedi fel a hunok Aetiusszal vívott nagy ütközetének rejtélyes "belvideri" csata nevét. Kölnben hallhatta Szent Orsolya hátborzongató történetét, Itáliában a Venétek krónikájában olvasott Aquileia pusztulásáról és Ó-Velence keletkezéséről; becsületére legyen mondva, ő még nem dicsekszik vele, mint századunk némely magyar írója. A Ravennában hallott vagy olvasott két legendaváltozatot, az eretnek püspökét és Attila találkozását a pápával sajátosan "összevonja". Nála Ravennában jelenik meg a pápa feje felett kivont karddal Szent Péter, s emiatt az eretnek püspököt is eléri a végzet: Attila kifosztja és lefejezteti.Kézai Simon mester hangsúlyozza, hogy királya számára írta meg a magyarok történetét. Ezt nyilvánvalóan úgy tette, hogy kedvébe járjon félig kun, félig pogány urának, aki kedvelt kunjai segítségével már sok éve élethalálharcban állt a királyi hatalom megszilárdításáért országa főnemeseivel, sőt egyházával. Ebben a helyzetben a király oldalán kitartó, a jogban is járatos udvari papnak, egyéb, itt nem részletezhető politikai szándékai mellett a magyarok keleti eredetét, a kunokkal összecsengő nevű hunokkal való egységét kellett kidomborítania. Kézai munkájában a magyar és a hun egy és ugyanazon nép, a két elnevezés egymás szinonímája. A Jáfet törzséből származó óriás, Ménrót a bábeli nyelvzavar után két fiat nemzett, Hunort és Magort, akiktől a "hunok vagyis hungarusok" erednek. Ez a fő szempont, amelyhez képest mellékes az a középkori balfogás, hogy a hungarusokat utóbb kétszer is "hungvári" eredetűnek írja.

Kézai - irodalmi ismeretei ellenére - a hun oldalon ábrázolt szereplők közül senkit nem nevez bármiféle (ókori vagy középkori) forrásban olvasható hun néven, még Attilát sem! Mivel számára a hunok magyarok ("hunok azaz magyarok"), magától értetődő, hogy magyar neveket kell viselniük. Nyelvük is azonos, legfeljebb annyi különbség volt köztük, mint Kézai korában a szászok és türingek nyelvjárása között. A kis különbségről, eltérésről maga gondoskodik. E tudatos hun-magyar dialektus "kicsemegézését" az nehezíti meg, hogy Kézai gesztájából nem maradt fenn középkori kézirat (újkori másolatokból nyomtatták ki először 1781-ben és 1782-ben). Másolói pedig - mint meglátjuk - nem mindig követték őt, a nyilvánvaló magyar neveket "visszamagyarosították".

Attilából Kézainál Etele, Etila vagy Ethele "Bendecuz" fia lesz, Bleda/Bloedelből Buda, Rugából Röva (Reuva?) vagy Rőve. E három fejedelmen kívül egyetlen valóságos ókori hun sem tűnik fel históriájában, 14. századi követői az obskurus harmadik fejedelmet rendszeresen ki is felejtik. Majd csak Arany János támasztja fel, előbb Réva, utóbb magyarosított Rof alakban. Kézai leleménye máig ható eredménnyel járt; a 14. századi krónikák és Thuróczy hiába állítják majd vissza az Atila névalakot, Etele és Attila mindmáig megkettőződött. Nem így Buda. A 11. században még csak elő-előforduló, a 12-13. században viszont már népszerű magyar személynév mindörökre kiütötte a magyar történelemből és irodalomból Bledát.

A többi név esetében a "hun dialektussal" nem volt Kézainak sikere, követői-másolói nem értékelték vagy érzékelték szándékolt nyelvjárásbeli finomságait. Vela/Wela a 14. századi krónikásoknál Béla; Küve Keve; a szintén régiesen használt Turda Torda; Kadicsa pedig Kadocsa néven szerepel. A Béla még Budánál is népszerűbb Árpád-kori magyar személynév volt. Kivétel nélkül közhasználatú Árpád-kori magyar személyneveket, faluneveket s ezekből alkotott fiktív nemzetségneveket visel a többi szereplő is: a finnugor Kő/Köve szóból származó Küve/Keve, valamint Csaba, Szemény, Torda, Csele, Aladár (Aladarus, Oladar). Az

Árpád-korban egyedi Kadart (Cadar, 1146) viszont inkább a Kadarkálóz nemzetségnévből vonta el.

Az írói szabadság felől nézve, kivált a 13. században, nincs ebben semmi szokatlan vagy kivetnivaló. A század elején a Nibelung-ének szerzője is korabeli német nevekkel látta el története majd minden hun szereplőjét: Etzel (a nyelvfejlődés szabályai szerinti elődje, az Etila-Etele Kézai "hun" változatának a forrása!), első felesége Helche, második felesége Krimhild, fia Ortlieb (az Eddában két fia: Erp és Eitel), testvére Bloedel. Német Günther lesz a burgund Gundacharból, Dietrich a gót Theoderikból, Hagen a "trójaiból", nem szólva olyan "hun-magyarokról", mint Rüdiger.

Kézai Simon jóval következetesebb, nála az ellenségnek soha nincs magyar neve. A háttérből a "német-római" Veronai Ditricus (utóbb Detre) ármánykodik, a pannóniai helyszínen a Sabariából származó "longobárd" Makrinus (Macrinus) hadakozik a hunok ellen, aki - bármily szentségtörés is - a savariai/szombathelyi Martinusból, a későbbi tours-i Szent Márton püspökből alakult valamiképp longobárd vezérré. A 14. században "helyesbített" Matrinus név már alig különbözik az eredetitől.

Az egész históriát Kézai saját leleményei koronázzák meg. Etelét végzetes utolsó násza alkalmából roppant előkelő hölggyel házasítja össze. A neve Mikolt, mint a Bibliában Dávid király feleségének, s Baktriából származott, mint Nagy Sándor felesége, Roxane. Nyilvánvaló, hogy ekkora úr alább nem adhatta. Elvégre Aladár fia Krimhild német hercegnőtől, Csaba fia pedig Honorius "görög császár" néven nem nevezett leányától született. Az már mellékes, hogy Honorius nyugatrómai császár volt (395-423), s lánya sem volt. Abban, hogy bekerült Kézai hun-történetébe, az igazi, Attila menyasszonyának ajánlkozó unokahúg, Honoria a ludas. Mivel már Kézainál aktuálpolitikai "áthallása" van a két Etele-fi, az idegeneket kedvelő félig német Aladár és a nemzeti jószándékúakért fegyvert ragadó Csaba királyfi testvérharcának, itt tanácsos lesz megállni.

Szegény Kézai Simont a modern történettudomány és irodalomtörténet már agyonbírálta gyermeteg tévedéseiért, pedig ezek alig különböznek kora más írásműveinek tévedéseitől. Igaz, Hispániát a hun kapitányok ispán nevéből gyártotta, Bábel tornyáról meg azt hitte, hogy maradványai az egyiptomi piramisok. Az ókori Orosius-szal körülhízelegteti a 10. században élt Ottó német császárt, s Etele alvezéreként a dél-olaszországi városokat dúlatja a 10. századi Szavárd magyar vezérrel. Bázelnél természetesen nem győzhették le a hunok az 516-523 közt uralkodó Sigismund burgund királyt (a Nibelung-ének Sigfridjének "utólagos" apját), "Belvider"-nél vívott csatáról sem tud a történelem, s abban Etele már csak azért sem győzhette le s ölhette meg "Aldaricus gót királyt", mivel a név eredeti tulajdonosa, Ardaricus gepida király és Attila hű szövetségese volt az igazi mauriacumi csatában.

Az évszámok iránt tökéletesen érzéketlen volt Simon mester. Az ő hun története 700-ban kezdődik (csodálatos, hogy ennek is vannak hívői és magyarázói), második honfoglalásuk pedig "tíz évvel" Csaba és Aladár viadala után, 872-ben zajlott le. Emiatt legfeljebb mosolyogni szabad egy középkori krónikáson. A középkor nem ütközött meg semmin, Kézai hun történetét a 14. század krónikásai kis változtatásoktól eltekintve hűségesen lemásolják. Az évszámokon azonban ők is eltűnődnek. A hun történetet 375-445 közé helyesbítik (tíz év híján kifogástalanul) miközben Kézait túlszárnyaló más hibákat követnek el. Kézai például bölcsen nem nevezte meg az Attila-kortárs pápát (Nagy Szent Leó, 440-462). Utódai ismerik Leó pápát, ám Attila fiktív halálozási évét (445) I. Gelasius pápa (492-496) korával "egyeztetik". Egyebekben Kézai Simon másolóit és követőit mesterüknél jóval kevésbé

érdekelte a hunok valóságos története, az a kevés sem, amit az egyre gyakrabban forgatott krónikákból ki lehetett volna hámozni.

Kézai Simon hun-magyar történetének a késő középkori Magyarországon példátlan irodalmi sikere volt, s csak a kor gondolkodásának részletekbe menő vizsgálata adna rá választ: miért. Irodalmi alkotásként - a geszta műfajt választva az alkotó sem nagyon tekinthette másnak - egységesebb s gördülékenyebb valamennyi követőjénél. Kézai hun története a 14. században a hazai krónikák élére került, bevezető, első részükké vált, s ez - már szó esett róla - korántsem mindig tett jót az alapműnek. Legismertebb a Nagy Lajos-kori Képes krónikába átemelt, sokszor közölt és lefordított változat.

Nem lehet vitás, hogy a későbbi nemesi "nemzettudat" alapjait Kézai és követői rakták le, ám a legfeljebb néhány tucat példányban létező, s kolostorokban, káptalanokban őrzött latin nyelvű krónikák jó darabig nem teremthettek hazai "közvéleményt". Köznemesi "csoporttudatot" sem, mivel az analfabéta nemesség és közrendűek számára a latin nyelvű kéziratos munkák elérhetetlenek voltak. Ezek a művek még századokig csak az írással-olvasással foglalkozók szűk körében hatottak. A nép közé, beleértve a kisnemeseket is, egyedül az egyház lett volna képes levinni, a szószékről.Az egyház azonban távolról sem rajongott Kézai Simon mester új eszméiért. A gesztájával egy időben íródott (1280-1290 között), ismeretlen egyházi szerzőtől származó latin nyelvű István király verses históriája élesen szembeállítja egymással a pogány és keresztény magyarságot. A magyar nép "mindaddig míg Attila uralkodott fölötte", egy ész nélküli, hitetlen zsarnok igáját nyögte, s ez alól csak István uralkodása szabadította fel. A költemény inspirátorának Ladomér esztergomi érseket tartják, aki alig két-három évvel Simon mester gesztájának születése után egyházi átokkal sújtotta Kun Lászlót (1287). Felettébb figyelemre méltó mégis, hogy a költemény Attila magyar királyságát már nem képes kétségbe vonni. Századokon át ez a felemásság fogja jellemezni a hun legendával kapcsolatos egyházi ellenállást.

Bármily meglepő is, ugyanez megfigyelhető már a bűnbánat és az egyházellenesség közt hánykolódó IV. Lászlónál is, ami alátámasztja azt a nemrég meggyőzően kifejtett megfigyelést, hogy elméleteivel Kézai Simon mester nem aratott sikert királyánál. Nincs írásos nyoma, hogy a király követte volna a hun-magyar krónika történelemfelfogását. Éppen ellenkezőleg. Anyjához, Erzsébet anyakirálynőhöz írott, 1285. augusztus 5-én Sárospatakon kelt levelében így nyilatkozik: "bizton hisszük, hogy országunkat, koronánkat és uralkodásunkat szent őseink érdemeitől támogatva, kivált pedig Szent István király oltalma alatt kormányozhatjuk jobban."

A nemzettudat része

Szűcs Jenő szerint a Kézai-féle hun-magyar történet két évszázaddal megírása után vált a köznemesi gondolkodás részévé. Valójában ennél is később, közel 300 év múltán. Csak a nagy "nemzeti naivitás" mai prófétái vélhetik és hirdethetik, hogy azonnal áthatotta egész népünket. Egy analfabéta népet nem lehetett kolostorokban őrzött latin nyelvű írásművekkel áthatni.

 

A nagy fordulatot a könyvnyomtatás jelentette. Az első hazánkban nyomtatott könyv, a latin nyelvű Budai Krónika (1473) válik a későbbi magyar krónikák forrásává. Mindenekelőtt Thuróczy János 1488-ban Augsburgban és Brünnben kinyomtatott Chronica

Hungarorumjának szolgált alapjául. Az udvari hivatalnok szerző művét királya, Mátyás, a "második Attila" számára írta azokban az években, amikor Mátyás már szakított "római" származásával, és önálló magyar ideológiát kívánt teremteni. Ennek megfelelően Thuróczy előszava alig győzi ismételgetni a Szkítia/Attila párost. Mégis ő az első, aki alaposan átdolgozza vagy inkább kiegészíti a Kézai Simon-féle alaptörténetet. Valószínűleg ismeri Jordanest, belőle meríti Ardarik gepida és Walamer gót király helyesen és pontosan használt nevét. Ezek először nála voltak olvashatók hazánkban. Jordanes, de inkább a 15. századi nyomtatott Antonius-féle Világrónika alapján az elődöknél sokkal bővebben írja le Aquileia ostromát, Gelasius pápát I. Leóra helyesbíti, az Aetius elleni "cathalaniai" mezei csatát Galliában vívatja meg Attilával, valamilyen forrásból alaposan kibővíti Szent Orsolya és a hunok által lemészárolt 11 000 szűz vértanú történetét is. Minden másban követi Kézait, illetve a Budai Krónikát, tehát attól sem riad vissza, hogy Attila még mindig 124 évet éljen.

A későbbi magyar nemesi olvasóközönségre mégsem Thuróczy gyakorolt igazán nagy hatást, hanem Mátyás másik történetírója, az olasz Antonio Bonfini. A hun-magyar történet lényegét és részleteit tekintve Bonfini sem sokban különbözik az elődöktől, legfeljebb abban, hogy nála Attila szép és hosszú klasszikus szónoklatokat tart. Latin nyelvű művét csak királya halála után fejezte be (1495-96), nyomtatásban pedig sok évvel szerzője halála után, 1543-ban Bázelben látott napvilágot. Mátyás harmadik latin nyelvű történetírója, az olasz Ransano jóval kisebb hatású történeti műve 1558-ban került nyomdába.

Miközben egy pillanatig sem lehet vitás, hogy a hun-magyar történet szélesebb körű elterjedése, behatolása a latinul olvasó művelt nemesek tudatába a 16. században zajlott le, nem lehet ebben meg nem jelent könyvek hatását is egyenértékűnek kezelni. Az még igaz, hogy a kiváló Oláh Miklós 1536-ban Brüsszelben írott latin nyelvű Hungáriája és az 1537-ben papírra vetett, szintén latin nyelvű Atilája akár a hun-történet népszerűsítésének kézikönyve is lehetett volna, csak az a baj, hogy a kéziratok alapján először 1735-ben, illetve 1763-ban nyomtatták ki, akkoriban, amikor Anonymus Gestáját (1746), bár még mindig korábban, mint Kézai gesztáját (1781).

A döntő áttörést a magyar nyelven nyomtatott könyvek eredményezték: Székely István Világkrónikája (1559) és Werbőczy Tripartitumának Hármaskönyv címen kiadott első magyar fordításai (1565-től). A 16. században 11 kiadást megért "jogi Biblia" lakonikusan leszögezett néhány "ítéletet": minden magyar Hunor és Magyar véréből származik, a magyar nemesek - tehát a hunok vagyis a magyarok - a magyar Attila idejében jöttek ide először Szkítiából. Robbant Bonfini időzített bombája is: Heltai Gáspár "Bonfini Antal" nyomán írt krónikát Az Magyaroknak dolgairól (Kolozsvár 1575). Ezután közel másfél évszázadon keresztül a Bonfini-Heltai vonalnak nem volt számottevő folytatása. A törökkel élethalálharcot vívó és a Habsburg önkény ellen forduló magyarság történetírói saját koruk eseményeinek krónikásai lettek, s legfeljebb a régi dicsőség kapcsán tekingettek vissza Mátyás királyig. A költő Zrínyi - nem lebecsülendő történeti érzékkel - Szulejman szultánban fedezi fel Attilát, a népünket pusztító szultán szellemében Isten haragját.

Az 1870 előtt valódi politikai egységet nem alkotó, az újkortól száznál több államban élő németség számára a Nibelung-ének volt az összetartozás-tudat egyik erős szellemi fegyvere. Hans Sachs már 1557-ben drámát írt Sigfridről (Seyfrid), az 1600-as évektől kezdve pedig se szeri, se száma a Nibelung-énekből merített irodalmi és képzőművészeti alkotásoknak. Az ének jóformán valamennyi szereplőjéről készült költemény, színmű avagy barokk típusú tudományos írás. A 18. század végétől egyre gyakrabban ültették át modern német nyelvre, s ennek nyomán "e költemény ismerete a nemzeti műveltség fokmérőjévé vált" (Goethe). Az iskolában - nemcsak Németországban, hanem a Habsburg Monarchia országaiban is - a német

nyelv- és irodalomtanítás élére került, s ennek révén valóban a német általános műveltség szerves részévé vált. A múlt században, a német nemzeti újjászületés és egyesülés korában már nemcsak a könyvtárnyira szaporodott irodalmat termékenyítette meg, hanem a többi művészetet is. A Nibelung-témáknak számtalan metszetet és történelmi festményt szenteltek, a zeneművészetben pedig Wagner tette halhatatlanná.Ehhez képest mi erős késésben voltunk, s ezt nem kisebb nagyság tanúsítja, mint Arany János: "Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar; s a mi keveset az ŐIsten ostorárólŐ tud, nagyrészben, s talán egészen, Losonczi István népszerű könyvének köszöni." Losontzi István 1773-ban kiadott Hármas kis tükör című könyvecskéjéről van itt szó.

A reformkor nem kedvezett a középkori hun-magyar legendának, hívei, élharcosai éppen a sötét középkor maradványait kívánták felszámolni. Ebben a küzdelemben a radikális Petőfi számára még Vörösmarty Zalán futása, a magyar honfoglalás hősi eposza is időszerűtlen, sőt kigúnyolandó volt. Attila csak a nemzeti önvédelmi háborúban, a szabadságharcban fog felbukkanni (Petőfi: Lehel vezér, 1848), s névadója lesz a legmagyarabb (egyébként teljesen soha fel nem állt) Attila huszárezrednek (1849).

A hun-magyar legenda a késő középkori magyar történelem két nagy korszakának, Nagy Lajos és Mátyás korának "nagyhatalmi" ideológiájaként került megfogalmazásra, ám mire a köznemességig lejutott, szerepe megváltozott, szinte megfordult. A mohácsi katasztrófa utáni válságos évtizedekben vált először nemzetfenntartó - a fényes múltból erőt és vigaszt merítő - ideológiává. Ez ismétlődik meg 1849 után. Arany János a Csaba-trilógiát 1852-ben kezdte fogalmazni, 1853-ban írta a Keveházát, 1854-ben jelenik meg Ipolyi Arnold Magyar mithológiája, amely Arany számára a hun eposz folytatásának fontos forrása lesz, 1857-ben írt Vajda János Ildikó címmel színművet.A tragikusan és korán elhunyt Szűcs Jenő - a frankok történetének kiváló német kutatója nyomán - így fogalmazta meg a történettudomány álláspontját: "Eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet." Valóban, nem nagyon tudunk az ókortól az újkorig népről, amelynek körében ne alakult volna ki eredetmonda, van amelyiknél ma is alakul (alakítják). Nincs ez másként a mesterséges (irodalmi) eredetmítoszokkal sem. Az augustusi korban Vergilius Aeneise olyan össznépi mítosszá tette a rómaiak trójai eredetét, hogy a rómaiak valóságos eredetét teljességgel homályba borította. A trójai eredetmonda túlélte a birodalmat, s behatolt olyan germán népek vezetőinek tudatába is, akiknek ősei Augustus korában még egészen más eredetmondákban hittek.

A hun-magyar legenda irodalmi megalkotásának vergiliusi feladatára Arany János vállalkozott a Csaba-trilógia 1864-ben kiadott eposztöredékében. A Buda halálában Arany hűségesen követi a Kézai-féle hun-magyar mondát (Etele!), de figyelembe veszi Thuróczy és Bonfini alakításait is. A magyar mondával egyenrangú, középkori forrásként kezeli a Nibelung-éneket, főszereplői eredeti német nevükkel Arany eposzában is szerepelnek (Gunther, Gernot, Giselher, Hagen stb., csak Ditrichből lesz Berni Detre vagy Detre szász). Arany elárulja, hogy az Edda-dalokat is ismerte.

A Kézai Simontól Arany Jánosig ívelő hun-magyar legendával a 20. század hun- és Attila-képét megalkotó Gárdonyi Géza szakított. Mintha maga is érezte volna, regénye végén külön fejezetet szentelt "Kézai becsületének", s éppen ő fogalmazta meg azt a lehetetlen álláspontot, hogy "Kézai eltűnt régi kéziratok és feledésbe oszlott hagyományok alapján írta meg a maga történelmét". (Érdemes az általam kiemelt három szón eltűnődni!) Gárdonyi e történelemből Aladár és Csaba nevén, valamint azon meggyőződésen kívül, hogy a hunok magyarok voltak s magyar neveket viseltek, nem vett át semmit! A Láthatatlan ember (1901-1902) gyökeres

szakítás valamennyi magyar előzménnyel. Gárdonyi történelmi regényében elejétől végig Priszkoszra támaszkodik. A kerettörténet is azonos a priszkoszival, Jordanestől csak a catalaunumi csatát volt kénytelen átvenni. Átillája Priszkosz Attilája, s a regényben történelmi szereplőként lépnek fel Priszkosz útitársai és kortársai: Maksziminosz, Vigilász, Edekon, Oresztesz, Eszlász, Nomusz - kiegészítve a jordanesi Ardarikkal és Szangibannal.

Gárdonyi hunjai század végi alföldi parasztemberek és pásztorok, vezetőik falusi magyar urak, történetük színhelye a Nagyalföld. A regényt romantikus szerelmek szövik át, s az egész történetet a művelt görög rabszolgafiúval, Zétával beszélteti el - az ő szeme természetesen az író szeme.

Egy Attiláról szóló történelmi regényben temérdek új szereplőre volt szükség. Ezeket, mintegy negyvenet - az Aranytól kölcsönzött Rikán és Csáthon kívül - Gárdonyi alkotta. Az Emőkét régi magyar női névből újította fel, a többieket folyónevekből (Rába, Káma), falunevekből (Öcsöd, Orgovány, Dorog, Csenge, Mácsa vagy a Csíkmenaságból rövidített Ména-Ságh), régi férfinevekből (Bogát, Györke, utóbbiból manapság Gyölte lett, ki tudja miért?), ragadványnevekből (Betegh) alkotta, örök mintaképet nyújtva az amatőr történészeknek, hogyan kell hely- és személynevekből hun vagy magyar "történelmet" gyártani.

Mindezek egy regényben nem zavarók, mindaddig, amíg a regényt regénynek olvassák. Így olvassa, élvezettel és érdeklődéssel a hun kor történésze is, mivel történelmi regényként a legkiválóbbak közé tartozik. Iskolai és iskolán kívüli népszerűsége azonban nem csak a hun-magyar mondát, de a hunok valóságos történetét is "kiütötte" az olvasók tudatából, mivel "igaz történetként" olvassák a regényt, s az olvasottak hatására unalmasnak és színtelennek tartják a történelmet.

Bármekkora sikere volt is Gárdonyinak (lásd Attila temetését az elterelt Tisza medrébe), a regényirodalom nem állt meg az ő tudományosan is megalapozott fantáziájánál. Századunk szépirodalmában tűnik fel a "cseregyerek" Attila, magyar Attila-regényben éppúgy, mint francia vagy osztrák Attila-regényben, forrását nem érdemes nyomozni. Lényege, hogy a hunokhoz túszul került előkelő római ifjúért, a durostorumi (ma Szilisztra Bulgáriában) Aetiusért cserébe a hunok az ifjú Attilát küldték Itáliába. Attila Ravennában kitűnően megtanult latinul, Rómában megismerkedett a római kultúrával és civilizációval, egyszóval művelt antik úr vált belőle. A többit már erre lehetett építeni. Van, aki úgy alakítja a mesét, hogy a hun udvarban Attila és Aetius játszótársak voltak, együtt tanultak lovagolni és célba nyilazni, majd Ravennában is versengve sajátították el a római művelődést, mások másként szövik ugyanezt a mesét. Közös viszont a "cseregyerek" regényekben a tényleges koránál tíz-húsz évvel idősebbnek - harcias, bölcs öregnek vagy vén kéjencnek - ábrázolt Attila. Kénytelenek "megöregíteni", mivel Aetiusról tudott, hogy a 406 utáni években volt túsz a hunoknál, emiatt Attilát legkésőbb 408-ig Ravennába kell küldeniük, hogy összebarátkozzanak vagy örök ellenséggé váljanak. Azon persze a legkevésbé sem csodálkozhatunk, hogy ez a hun és római távlatokban gondolkodó "igazi" Attila a média jóvoltából a hun történet valóságos szereplőjeként tünedezik fel.

A tudomány nagyszabású védekezése, ha úgy tetszik "ellentámadása" felemásra sikeredett. 1940-ben a kor legkiválóbb tudósai, az altaista-sinológus Ligeti Lajos, a történész Váczy Péter, az irodalomtörténész Eckhardt Sándor, a turkológus Németh Gyula és a régész Fettich Nándor közérthető, élvezetes írásokban ismertették a tudomány eredményeit (Attila és hunjai). Nem találták bizonyíthatónak a kínai hiung-nu és az európai hun nép azonosságát, ismertették a hunok izgalmas európai történetét, az Attila-legendákat és mondákat,

valószínűsítették a hunok török nyelvűségét, és felvázolták az - akkor még gyermekcipőben járó - régészet eredményeit. Mindezeket - saját eredményeit sem kivéve - megkérdőjelezték a szerkesztő Németh Gyula ma már nehezen érthető "korrekciói": Ligeti végkövetkeztetéseinek megváltoztatása és a hun-magyar rokonságnak az utolsó fejezetben tett ködös engedmények. Ezek miatt a könyv mindmáig egyformán hivatkozási alap a tudomány képviselői és az ábrándkergetők számára.

A sztálini korszak nem kedvezett a hunoknak. Sztálin egyik háború utáni, közismert beszédében a németeket a hunokhoz hasonlította (éppúgy, mint a franciák 1870-től), s ez az agyakba belesulykolt téveszme, más téveszméivel együtt, évtizedekkel túlélte őt. A marxistának nyilvánított állásponttal alaposan vissza lehetett élni. Az 1970-es évek romániai magyar nyelvű elemi iskolai történelemtankönyve például a következőt tanította: "A hunok és királyuk, Attila, vadállatian kegyetlenek voltak. Magyarország mai területén laktak, onnan jártak hozzánk rabolni." Ez a zseniális tanítás, miközben eleget tett a "vonalnak", mintegy mellékesen nagyot döfött az Anonymustól Benedek Elekig ívelő székely-magyar hun-tudatba, a tudat magyarországi hátterébe, s egy szuszra "igazolta" a 2000 éves Románia létezését. Vitapartnereink, két vérbeli tudós, igencsak elgondolkoztak, amikor figyelmeztettük őket arra, hogy kétségbevonhatatlan hitelű, egykorú keletrómai források szerint Attila 435-445 között éppenséggel "náluk" (Bukaresttől nem messze) lakott, s onnan jött "hozzánk" a hunok nagykirályát, Bledát megbuktatni. Ilyenek és hasonlók előrevetítették, mintegy kiváltották napjaink indulatos ellenhatásait.

A napjainkban népszerű címen (Attila, a király) a magyar olvasóközönség számára lefordított osztrák ifjúsági regény (eredeti címe: König Attila, 1983) íróját természetesen "kitűnő osztrák történészként" mutatja be a könyv kiadója. Az író - Attila ravennai római barátja szerepében - valóban nem kifejezetten ellenséges a hunokkal, nagy vonalakban a fő történésekhez és a földrajzi környezethez is igyekszik alkalmazkodni (meglepő hibákkal, amelyekről nem mindig dönthető el, az írótól vagy a fordítótól származnak-e), bár regényről lévén szó, nem riad vissza a germán hősi ének és a középkori legendák nyomán némi fűszerezéstől sem. A németül olvasó publikum szája íze szerinti nyilvánvaló torzítása, hogy a Hun Birodalom félig vagy már-már egészen germán voltát igyekszik bizonygatni. Hun királyai hajnalig dorbézoló, részegeskedő és üzekedő duhaj pusztai urak, míg a regény tényleges hősei germán anyától származnak (mint pl. Attila gepida fia, Gheism) vagy éppen germánok (mint Ardarich gepida király). Hibás, "műrómai" nevet viselő, az eseményeket egyes szám első személyben elbeszélő hőse (alighanem Gárdonyi németül is kiadott regényéből kölcsönözve) éppúgy fényévre van Gárdonyi Zétájától, mint a regény a Láthatatlan embertől. Hazai népszerűsítését az üzleti érdeken kívül semmi nem indokolhatta.

Manapság két irányzat kezd - egymástól nem egészen függetlenül - kibontakozni, részben "újjászületni". Áltudósok árulják sok ezer példányban silány portékájukat a hun-magyar azonosságról, közös belső-ázsiai eredetünkről. Rendszerint egy-egy csillogó üveggombhoz varrnak tetszetős nyelvészeti, embertani, biológiai, gasztronómiai stb. ötletekből szőtt tarka köntöst. Ilyenek két évszázada léteznek, s valószínűleg mindig lesznek. Ismertetőjük, hogy a kemény és keserves munkának számító tudomány elszánt, sőt esküdt ellenségei.

A másik irányzat képviselői valószínűleg maguk sem tudják, mit akarnak. Azt hiszik, ha "Atillát" oltárra állítják, most fog ledőlni a bűnös Nyugat, ha már Attilának nem sikerült ledöntenie. Nincs szükségük a 2000 éves Európára és az 1000 éves magyar államra, nekik az ázsiai, pogány, "ősmagyar" Európa az ideáljuk, amelyet - utólag - Attilával szeretnének megvalósíttatni, s keseregnek, hogy ez nem sikerült neki. Számukra a hun történet - az igazi is és a hun-magyar krónika is - csupán "névjegyzék", amely alapján tetszés szerint bárkiből

bármit lehet alkotni. Oktárból, Ruga és Mundzsuk hun nagyfejedelmek édestestvéréből germán törzsfőt, magából Rugából Rugila néven udvarhölgyet, Attila fiából, Ernakból Kézai nyomán Csabát. Ez a szegény Csaba nem Aladárral, hanem az igazi Attila-fiakkal, Dengitzikkel és Ellakkal kénytelen együtt élni, amiként Attila nagyvezére, Onegesios a moldvai román hegynévből székellyé vált nevű, képzeletbeli Nemere hun törzsfővel. Ha ez így megy tovább, megérjük, hogy Mundzsuk és "Bendegúz" is együtt vagy egymás ellen fog (önmagában?) szónokolni és énekelni.

A magyar történettudomány - hangsúlyozom: a magyar s nem az osztrák vagy "habsburgista" - éppen akkor kezdte lebontani a hun-magyar azonosság és Attila magyar király mítoszát, amikor nagy költőink és íróink Aranytól Jókain át Gárdonyiig remekművek sorozatával sikeresen betáplálták azt a magyar lélekbe és közgondolkodásba. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a tudathasadásos helyzet létezik, s még sokáig - talán mindörökké - létezni fog. Attilát meg lehet festeni, mint egykor Than Mór a Vigadóban, szobrot lehet neki állítani, mint a soproniak, színre lehet vinni, s a színművet meg lehet zenésíteni. Csak egy valamit nem szabadna csinálni: összekeverni-összemosni a 13. század végén született, magyar közkinccsé vált Attilát s vele a hun-magyar mondát a hunok és Attila valóságos történetével. Az ilyen tudathasadásos művek egyaránt rombolják a mítoszt és a tudományt, nyomukban még sűrűbb homály és zagyvaság támad az amúgy is megzavart fejekben.

Források, kritika, valóság

A most követlkező összeállítás Attila-rejtélyének máig homályos pontjait igyekszik megvilágítani.

Sok ember úgy gondolja, ha egy írás régi, akkor az igazat mond. Még a történészek közül is vannak, akik úgy vélik: minden régi adat hiteles. Igyekeznek úgy összeillesztgetni őket, mint a mozaikszemeket vagy az összerakható képrejtvényeket, s boldogok, ha valamennyi építőelemet sikerül - hitük szerint - a helyére rakni. A világ azonban mindenkor sokkal bonyolultabb volt a naiv hitnél, egyszerre szürkébb is, színesebb is. Az emberek régen is emberek voltak, egy-egy eseménnyel kapcsolatos megfigyelésük, híradásuk, véleményük semmivel sem volt tárgyilagosabb akár az elmúlt évtizedek, akár a mai sajtó híreinél. Az egymással ellentétes híradások csak ritkán egészítik ki egymást, mivel valamelyik nem igaz.

Akik az ókorban vagy a középkorban történelmi események öszszefoglaló ábrázolására vállalkoztak, azok nem történészek voltak, hanem írók, jobb esetben történetírók. Tehetségesek vagy kevésbé tehetségesek, dús képzelettel megáldottak vagy sótlan hírközlők. Műveik - szándékosan vagy öntudatlanul - irodalmi alkotások, áthatva megrendelőjük, koruk gondolkodásmódjával, politikai és ideológiai nézeteivel. Kommentárjaik esetenként éppoly gátlástalanok, mintha ma írták volna őket.Az egyes ember is, az emberiség is gyorsan felejt, az emlékek elhalványulnak, megszépülnek vagy éppen hátborzongatóvá válnak. Gyorsan összeolvadnak az egymásra következő újabb korszakok eseményeivel, hiedelmeivel, törekvéseivel, vagyis folyamatosan "kiegészülve" egyre jobban eltorzulnak. Ez a folyamat máig sem ért véget. Sok-sok ember mindenféle nyomtatott írást, látott vagy hallott adatot "forrásműnek" hisz. E naiv hiedelmen keresztül a hunok története is bámulatos gyorsasággal terebélyesedik.

Az antik írott források és a hun régészeti leletek egybehangzó vallomása szerint a hun katonai sikerek titka villámgyors lovas harcmodorukban és újszerű fegyvereikben rejlett. Fürge és igénytelen steppei lovaikat az antik világban korábban ismeretlen elöl-hátul magas kápájú nyereggel látták el, amely biztos ülést és kiváló célzási lehetőséget biztosított. Így a

csontlemezekkel merevített, úgynevezett visszacsapó (reflex) íjaikkal nagy távolságra is jól célzott lövéseket tudtak leadni. Nem véletlenül vált az antik kortársak számára szimbólumukká az íj, önmaguk számára pedig hatalmi jelvénnyé az aranylemezekkel díszített "aranyíj". Fontos fegyverük volt még az Európában használtaknál jóval hosszabb pengéjű, lovasharcra kiválóan alkalmas kard és a lóról dobható kopja.

Harcászatban a felderítés, a biztosítás, a hadászatban a több irányból indított harapófogószerű bekerítő hadműveletek, mindenekelőtt és -felett azonban a harcosok fegyelmezettsége méltó az említésre. Sikereik mindaddig töretlenek voltak, amíg nem nagylétszámú lovas csapataikkal meglepték ellenfeleiket. Háborúik akkortól váltak gyilkos, ember-ember elleni küzdelemmé, amikor Attila az alávetett népeket is besorozta hadseregébe.

A hun történelem szereplőit alig ismerjük. Még a hun nagykirályok közül is csak a következőkről tudunk: Balamber, Karaton, Mundzsuk(?), Ruga, Bleda/Belda, Attila, Ellak. Név szerint ismert Attila három nagybátyja: Ruga, Oktar és Ajbarsz. Attila főfelesége Arikan volt, csak a tőle született három fiú számított legitimnek: Ellak, Dengitzik, Ernak/Irnek. Ismerjük néhány alvezér, herceg és főember nevét is: Uldin, Kurszik, Eszkam, Mama, Atakam, Emnetcur, Ultcindur, Kelkal, Eszla. E hun nevek többségét a nyelvészek nem lebecsülendő része az ótörökből magyarázza és értelmezi.Attila idejében a nagykirályt "kiválasztottai" vették körül, valamint vazallus királyok, akik Attilának köszönhették a hun uralmat is túlélő despotikus hatalmukat.

Attila görög-római származású "hívei" és "kiválasztottai": Onegesius/Hunigiz nagyvezér; az utóbbi öccse, Skotta; a pannóniai római arisztokrata, a későbbi utolsó nyugatrómai császár apja, Orestes, s titkárai: a pannóniai Constantiolus és a moesiai Rusticius. Attila vazallus királyai: a gepida Ardarik s a valószínűleg szintén gepida Laudarik, Attila rokona, aki elesett a mauriacumi csatában; a szkir Edika, Odoaker apja; az osztrogót Valamer, Nagy Theoderik nagybátyja; a szvéb Hunimund; a rugi Flaccitheus; a frank Childerich, Clovis apja.

A nagykirályokat a gótok kicsinyítő-becéző formában emlegették: Attila (Atta-ila) = Atyuska, Bleda-Bledila = Bledácska, Ruga-Rugila = Rugácska. Komikus tévedés tehát az utóbbit a latin-újlatin 'illa' női végződéssel összetévesztve "udvarhölgynek" vélni, nem tudván azt sem, hogy a gótban az ŐaŐ végződés hímnemű, tehát férfit jelent. 

A korai Árpádok Attila-kultuszának bizonyítékaként szokták emlegetni a híres bécsi szablyát, holott erre a célra az semmiképpen nem alkalmas. Az aranyveretes remekműről a magyar régészet már 100 évvel ezelőtt - a tarcali honfoglaló sírból előkerült ezüstveretes szablya segítségével - megállapította, hogy 10. századi magyar fejedelmi díszfegyver. Azóta honfoglaláskori sírokban talált újabb arany- és ezüstveretes díszszablyák (Geszteréd, Rakamaz, Karos) nyomán a megállapítás egyetemesen elismert tudományos eredménnyé vált. Még a Bécsben, Kijevben vagy máshol minket nagyon nem szerető szakemberek sem tudnak mást mondani a bécsi szablyáról, legfeljebb ködösítve írják le korát és származási helyét: "Kelet-Európa, 10. század". Csak a régészet eredményeiben járatlan tudatlanok (főleg itthon) játszanak újból és újból a gondolattal: hátha mégis hun fegyver, hátha valóban Attiláé volt, hátha ez az Isten kardja.

Az aranyveretes szablya 570 éven át a német királyok és császárok koronázáskor viselt díszfegyvere volt. Aachenben, ahol századokig őrizték, a középkor naiv hitével tapadt hozzá a "Nagy Károly kardja" elnevezés, miként a szintén századokkal későbbi német császári koronát is "Nagy Károly koronájának" tartották. Ezen nincs mit csodálkozni, a magyarok késő

középkori Attila-hiedelmének német földön a mitikus magasságokba emelt, szentté avatott Nagy Károly volt a megfelelője. A múlt század eleje óta Bécsben őrzött német-római császári jelvény kapcsán holmi magyarellenes osztrák "kisajátításról" beszélni gyermeteg naivitás. Már csak azért is, mivel a Nagy Károly-szablya "Attila kardja" elnevezését is a németség őrizte meg.

Lampertus hersfeldi szerzetes nem sokkal az események után (1071) jegyezte fel krónikájában, hogy a tízéves Salamont 1063-ban trónra visszasegítő Nordheimi Ottó bajor herceget a magyarok királynője - I. András özvegye, Salamon király anyja - hálából (s nem bosszúból, mint manapság olvasható) megajándékozta "Attila, a hunok híres királya kardjával". Ennyit vagy ennyit sem szoktak a történészek, fegyvertörténészek a szövegből idézni, de hozzáteszik azt, ami nincs benne: Attila kardja az Árpádok kincstárából származott. Ezután röviden elmesélik, hogy a kard mindaddig szerencsétlenséget hozott tulajdonosaira, amíg a koronázási jelvények közé nem került.

Érdemes azonban Hersfeldi Lambert szövegét teljes terjedelmében elolvasni. Az adományozások és szerencsétlenségek részletezése után a - nemcsak író, hanem olvasó - szerzetes igyekezett magyarázatot találni "Isten haragja e bosszúálló eszközére". Elővette Jordanes Geticáját (Gestis Getarum), és kiírta belőle a Mars (az Isten) kardjáról szóló részeket: hogyan lépett bele az ökör, hogyan vitte a pásztor Attilához, aki a kardot magára övezte, s azután ezzel sanyargatta a világot, amint azt Gallia városaiban ma is mesélik - teszi hozzá. Mű-véének elején kijelenti: annak a kardnak a történetét kívánja elmesélni, amellyel Attila a galliai hadjárat idején a keresztényeket sanyargatta. Nem sok tűnődés kell ahhoz, hogy belássuk, az egész históriát olvasmányai alapján Lambert körítette a kard köré. A történelmi mag csak az, hogy Ottó herceg kardot kapott Salamon király anyjától, amelyet továbbadott Dedi őrgróf fiának. Az ifjabb Dedi meggyilkolása után Henrik király Merseburgi Luipoldnak adja. Ő járt a legrosszabbul, lováról lezuhanva a kard pengéjébe esett.

Itt a történet megszakad. Nagy-nagy merészség kell ahhoz, hogy szablyánkat azonosnak véljük "a bosszú kardjával", amelyet IV. Henrik 1085-ben viselt. A bécsi szablya ugyanis először 1220-ban szerepel felismerhetően II. Frigyes koronázásakor.Az egész históriában az a legnagyobb nehézség, hogy egyik számba vehető adatközlő sem magyar. A királynő Anasztázia kijevi hercegnő volt, a megajándékozott bajor, az eset feljegyzője frank, mindkettő német. Az Attila kardja elnevezés akár a normann-varég eredetű királynőtől is származhatna, valószínűbb, hogy a Nibelung-ének hazájából ered, a legvalószínűbb mégis az, hogy az Attila kardja történet mindenestől Lambert találmánya.

Györffy György szellemes és meggyőző feltevése szerint az Anasztáziától eladományozott átkos kard nem más, mint a belháborúk sorozatát okozó hercegi hatalmi jelvény, a dukátus kardja: az I. András és Béla herceg közötti híres várkonyi jelenet "válaszd a koronát vagy a kardot" szereplője. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a jelenetet legkésőbb a 11. század végén leíró magyar őskrónikában e fatális karddal kapcsolatban szó sem esik Attiláról.

A germán népek, majd a németek "homéroszi eposzának" egy - kortársakat megdöbbentő - történelmi esemény a magja: Aetius megbízásából a hunok 437-ben Vormacia (Worms) városánál lemészárolták Gundachar burgund királyt, rokonait és seregét. Az eredetileg burgund Gundachar-énekből alakult ki az - eredeti formájában elveszett - ófelnémet Gunther-ének, amelyben a 437-ben említett burgund király a Burgund Törvénykönyvből (516 előttről) ismert testvérével Gislaharral (németül Giselher) és egy feltehetőleg költött harmadik testvérével, Gernottal együtt Attila sógoraiként szerepelnek. Hatalmas és bőkezű hun rokonuk

meghívására Attila országába és udvarába utaznak, ott megbecsült vendégként vidáman és bőségben élnek mindaddig, míg áldozatul nem esnek saját húguk előre kitervelt bosszújának. Természetesen trójai társuk is van, a rettenthetetlen "tronjei" Hagen.

A Gunther-ének archaikus változata egy Attila-ének (a név az ófelnémet nyelvben már az 5. század végén Ettila lett), amely német területen nem maradt fenn. Eljutott viszont Norvégiába, ahonnan némileg átalakulva, de az eredeti tartalmat híven őrizve viking telepesekkel átkerült Izlandra, sőt Grönlandra is. A 13. század első felében lejegyzett ó-izlandi nyelvű eddák, az Atlakvida és az Atlamal szerint Atli, a Rajnába rejtett Nibelung-kincset megszerezni kívánó vér- és kincsszomjas hun király, tőrbe csalja a burgund királyokat és hősöket: udvarába hívja, kegyetlenül megkínoztatja és megöleti őket. Felesége, a burgund királyok húga, Gudrun szörnyű bosszút áll testvéreiért: egy lakomán feltálalja Atlinak tőle született fiait, majd a részeg Atlit álmában leszúrja. (Ez a motívum korjelző: keletrómai és galliai pletykákból a 6. század elején bukkan fel először a bizánci Marcellinus comes latin nyelvű kronográfiájában és a Gall Krónika kiegészítésében.)

A Nibelung-ének másik fő összetevője a Sigfrid (északon: Sigurd) -mítosz. A sárkányölő, s a sárkányvértől csaknem sebezhetetlenné vált Sigfrid álnok meggyilkolásáról és ifjú felesége, Krimhild (északon még eredeti nevén Gudrun) bosszújáról szóló mítosznak eredetileg nem volt köze a hunokhoz és a burgundok tragédiájához. A 7. században Sigfrid mítosza haloványan összefonódott a női cselvetésnek áldozatul esett Sigebert frank király valóságos történetével, akinek halálát (575) sok évvel később özvegye, a vizigót származású Brünhilda királynő ( 613) kegyetlenül megbosszulta. A vérbosszú mindenekfelett álló kötelezettsége hatja át a Brünhildáról mintázott Krimhildet is. Férjét, Sigfridet megbosszulandó, ő is saját családtagjait és rokonait gyilkoltatja le.

A Krimhild név a Jordanesnél olvasható Ildico vagy Hildico névből származik a Hildico - Hilda - Krim-Hilda levezetéssel. A Nibelung-énekben ő Attila/Etzel második felesége, ám sok évvel a hun király halála előtt ment hozzá feleségül, a történet idején már nagy fiuk (északon két fiuk) van. A két történet, a hősi ének és a mítosz úgy kapcsolódott össze, hogy Krimhildet megtették Günther, Gernot és Giselher húgává, Sigfrid özvegyévé, Hagent pedig Sigfrid gyilkosává. Ezzel a mese a visszájára fordult. Központjába Krimhild bosszúja került. Mit sem sejtő férjével, Etzellel ő hívatja meg testvéreit és Hagent, ő rendezi a szörnyű vérfürdővel végződő "Krimhild-csatáját" vagy "Hun-csatát".

A mesére az idők folyamán még jó néhány földrajzi és történelmi anakronizmus tapadt. Sigfrid Brünhilda királynőt az ókorban még fel sem fedezett Izland szigetéről hozza feleségül Günthernek. Szerencsétlenségére, mivel a női méltóságában és érzelmeiben vérig sértett Brünhilda lesz Sigfrid megölésének kitervelője (lásd a frank Sigebert és a gót Brünhilda történetét). Maga Sigfrid az 524-ben elhunyt Sigismund, németül Sigmund "Niderland" királya (valójában Burgundia királya) fiává válik.Attila/Etzel együtt él Etzelnburgban szeretett testvérével Bloedellel. Hű vitézei: Ditrich von Bern, aki nem más, mint az Itália fölötti uralmat a veronai csatában megszerző, később Veronában (Bern) palotát építtető Nagy Theoderik itáliai osztrogót király (490-526); Waltari, aki 540-546 között a pannóniai longobárdok királya volt; és Witege, akinek alakját két hősből, a 332-ben csatában elesett vizigót Vidigoiaból és az 536-540 között uralkodó itáliai osztrogót királyból, Witigis-Witige-ből gyúrták össze. A legnagyobb változáson Attila/Etzel megy át: a kegyetlen Atliból az ütődöttségig naiv, nyájas, nemeslelkű, lovagias Etzel lesz. Az átformálás legkésőbb a 10. századig ment végbe délnémet területen. A ránk maradt 10. századi latin nyelvű Waltari-eposzban - a Nibelung-ének egyik gyakran hivatkozott mintaképében már a szelídebb Attila lép elénk.

Az öt évszázadon át formálódó, a 7-9. században egyre újabb köntöst öltő délnémet-osztrák Nibelung-ének első változatát Pilgrim passaui püspök papja, Konrád írta meg latinul. Ez a változat nem maradt ránk, mégis döntő jelentőségű, mivel ennek a 10. századi Ős-Nibelung-éneknek a történeti-földrajzi kerete került át a középfelnémet nyelvű Nibelung-énekbe. Az Östervranken-Bayern-Österrike útvonalon utazó burgund királyokat és hősöket Géza fejedelem kortársa, Pilgrim passaui püspök fogadja s irányítja tovább az akkori Ausztrián - a mai Felső-Ausztrián - át. A hunok országa (Hiunenland) azonos a magyarok 10. századi országával, s az "Óperencia" határán, az Enns folyónál kezdődik - ugyanott, ahol a Karoling terra Hunnorum vagy Hunalant. A hun-magyar határgróf, a kegyes és bátor Rüdiger az Ibbsfeld peremén a Duna melletti Pöchlarnban székelt. Etzel és Ditrich von Bern annak idején már Krimhildet Tullnál fogadták, az esküvőre Bécsben (Wiene) került sor. Ez a Nibelung-ének azon része, amely fölött a német-osztrák kommentárok átsiklanak, annál fontosabb lesz a hun-magyar történet elemzésénél.

A bemutatott előzményekből egy vagy több ismeretlen költő 1200-1204 táján szerkeszti össze a középfelnémet nyelvű Der Nibelunge Not-ot. A cím az utódokat - Attila sírjához hasonlóan - izgató "Rajna kincsét" emeli ki. Ebben a hunok országa földrajzi határait tekintve a 10. századi, a valóságban a 12. századi Magyarország, ahogyan az osztrákok ismerték. A hunok az énekek írásba foglalása idején élt magyarok. Amiként Krimhild 13 évvel korábban, testvérei is németül megnevezett magyar városokon (Misenburg = Moson, Gran = Esztergom) jutnak el a fővárosba, Etzelnburgba (= Óbuda). A hunok úgy vannak öltözve s főleg olyan fegyvereket viselnek, mint a 12. századi magyarok. Az udvarban tökéletes lovagok: reggel misét hallgatnak, utána lovagi tornán mérik össze erejüket.

A középfelnémet név cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az Etzelnburg elnevezés a 12. században beköltöző, s az Etzel-történetet ismerő délnémet telepesektől származik. Az sincs kizárva, hogy eleinte maguk se nagyon tudták, mire vonatkoztassák: a 12. századi királyi városra, Esztergomra vagy Óbudára. A nagyszabású római romok miatt a győztes hamarosan az utóbbi lett. Már Anonymusnál is Óbudát hívják a "németek" Ecilburgnak. "Krimhild-csatájának" története és színhelye is csak a német mondából kerülhetett ide. Krimhild alakja olyan hatású volt, hogy Óbudán még melegforrást (Krumhelt ferdeye, 1389) is elneveztek róla.

Az "ezer éven át élő hun hagyományt", a "népig lehatoló hun-tudatot" egyebek mellett szokás Árpád-kori személynevekkel is "bizonyítani". Mindenekelőtt az Attila (és a csalárdul idevont, az Árpád-korban ismeretlen Etele-Etila) személynevek állítólagos gyakoriságával. A valóságban az Atila személynévből keletkezett 12-13. századi két falunevet (1138-ból: villa Atila, a mai Atala és 1221-ből: egy Athila nevű birtok) és talán két Atila személynevet ismerünk az Árpád-korból, utána századokig nem fordul elő. Nem, mivel a névadás minden időben divat kérdése volt.

Az Atila név szórványos előfordulásaival egy időben jöttek divatba a népszerű Trója-regény nyomán a trójai hősök nevei: a gyakori és népszerű Achilles, utóbb magyarosan Echellős, amely 1138-1251 között egyaránt előfordul püspök, ispán és pór neveként, valamint a ritkább Priamus/Peremus, Hector, Paris, Dédalus. Ezek éppen az ellenkezőjét bizonyítják annak, mint amit a nevekkel bizonyítani szeretnének. Az Anjou-korban ugyanis divatban maradtak a trójai nevek: Hektor/Ektor, Priamus, utóbbi falunévként is (ma Perjámos), miközben teljesen eltűntek az Athilák és Atilák. S nemcsak ők, hanem a 13. században népszerű Aladár/Olodar (1221-ben egy Achilles fia Aladár is ismert) és Csaba/Soba nevek is, holott Kézai Simon Eteléjével együtt mindháromnak éppen ekkoriban kellett volna divatossá válnia. Nem váltak divatossá, a "névmágiával" sem lehet tehát a honfoglalás- és a kora Árpád-kori hunokhoz

eljutni.Az Attila nevet - Kézai tudatos Etele változatától eltekintve - a magyar személynév- és helynévadás a 20. századig helyesen használta. Éppen legrégibb gesztánkban, Anonymusnál fordul elő hibátlanul (Attila, Atthila). Már nála megjelenik a rövid változat is, amely krónikáinkban, névadásunkban Heltaiig egyeduralkodó (Atila, Athila, Atyla). A barokk korban visszatér mellé az Attila. Attilaként használta Petőfi és Garay, így nevezték 1849-ben a már említett huszárezredet. Csak a huszárok zsinóros mentéjét hívták atillának. Arany János szándékosan nyúlt vissza Kézai Eteléjéhez, Eteljéhez, miközben nagyon jól tudta, mi volt a hun nagykirály igazi neve. A Buda halála előszavában vagy a Csaba-trilógia jegyzeteiben Attilát írt. A ki nem adott Csaba királyfiban az összes lehetséges változattal kísérletezgetett, az Etele mellett az Átilával és Attilával(!) is, mikor melyik felelt meg a verssornak. Ugyanilyen költői szabadsággal váltogatta ötféleképpen az Ildikó, Ilda, Hilda, Krimhilda, Krimhild nevet, valószínű hát, hogy verstani okokból szerepeltette az Átilla alakot is. A 20. században Gárdonyi nyomán vált népszerűvé s mára külön utónévvé: Attila vagy Atilla. Utónévként nem lehet kifogásolni az Atillát, ám balgaság azt vélni, hogy csak ez a "jó magyar", mintha Anonymustól Petőfiig senki sem lett volna az.

IV. László "hű klerikusa" (nem sok lehetett, ha ennyire hangsúlyoznia kellett), az elpusztult Kéza faluból származott, helyét ma Ginza-puszta őrzi Bicskétől délkeletre, mintegy 5 km-re. A régi nevén egyelőre nem ismert Szent László-víz mellett feküdt, nyugatról a szomszédos, párhuzamos Keve aszója (ma Váli-víz) határolta. Kézai ómagyar "Cuwe azoa" kifejezéséből a völgy, pataktól átszelt rét értelmű aszó szót a következő évszázadban már rosszul vagy félreértik, így lesz belőle "Keveháza", miközben az ómagyar nevet is megőrizte Kajászó falu. Keletről a Tárnok-völgyével (ma Benta-patak) volt szomszédos, amely Százhalomnál érte el a Dunát. Ez a vidék - az író-pap saját szűkebb pátriája - lesz művében a hun-történet belső színhelye.

A Pannóniában, illetve a hun-történet térségében vívott nagy csatákat s más eseményeket Kézai Simon logikusan - úgy is mondhatnánk, kiváló történelmi érzékkel! - a római romvárosokhoz köti, melyek az ő idejében még nagyszabású, látványos romok voltak. Aquincum (Kézainál Sicambria) romjainál kelnek át a hunok a Dunán, ez lesz Etele fővárosa, amelyet a németek Etzelburgnak, a hunok pedig - mit sem törődve Etele tilalmával - Buda nevéről Óbudának hívnak. Itt vívja az utolsó, döntő csatát Csaba és Aladár, s ide vágyik vissza Görögországból Csaba. Nagy csata zajlik le a Kézai által Potentiának (követőinél Potentiana) nevezett százhalombattai római castellum közelében, az elesett hun vezéreket egy nagyméretű halomsírokból álló (valójában korai vaskori) temetőben, a Százhalomnál temetik el, emléküket római kőoszlop őrzi. Egy másik nagy csata Tulna/Tulln és Cezumaur/Zeiselmauer között zajlik le, mindkét helyen - mindmáig! - nagyszabású római falak, kapuk, tornyok állnak. Etele Szőnyben, a római Dunántúl Legio-castrumában törvénykezik, Macrinus Sabariából vonul Potentiáig. Római romváros nélkül - hiszen valamitől romba kellett dőlniük - Kézainál szinte nem létezik csata. Horribile dictu: Kézainál még a "bánhidai" csata sem a nevezett helyen zajlott le. A Csaba és Aladár sicambriai viadala után szerinte 10 évvel (!) lezajlott második honfoglalás nagy csatája (Marót fia Szvatopluk ellen) nem a krónikákban szereplő "Bánhidán" (a 13. századi vámállomás ezen a néven a 12. század előtt valóban nem létezhetett), hanem a Rákospatak (ma Által-ér) völgyében történt "egy városban, amelynek még most is állnak romjai". Ez nem más, mint a Környén ismert, hatalmas tornyokkal körülvett késő római erődváros. Végezetül megállapítható, hogy Kézai hun-történetének "pannóniai" színhelye azonos a Nibelung-ének színterével. Míg a Duna-völgyében Pannónián túl az egykori Noricumba is benyúlik, addig a Dunántúlon a Savaria-Potentia (Szombathely-Százhalombatta) vonaltól délre semmi nem történik. A Tisza-völgy, az Alföld csupán ködös háttér vagy díszlet.

Ha a hun-történet hazai színterei Kézai leleményei és "szerzeményei", még inkább elmondható ez a hunok külföldi hadjáratairól. A valamely krónikában félreolvasott Katalániát (= Catalaunum) nem számítva, mindig oda s arrafelé mentek, amely vidékeket Kézai Simon maga is ismerte. Jellemző e tekintetben az a vargabetű, amelyet Attilával az itáliai hadjárat előtt a dalmáciai városokon át megtetetett. Ugyanígy jár el Nibelung hőseivel a költőjük, ez volt akkor a szokás.

A 18. századi barokk irodalom visszatér a latin nyelvhez, s a klasszikus latin epikus költészetet műveli. Képviselőiről, a jezsuita költőkről napjainkban jelent meg Szörényi László kitűnő könyve: Hunok és jezsuiták (Bp, 1993), az alábbiakat e könyv nyomán foglalom röviden össze.

A jezsuita költők az egyház, a dinasztia-hűség és a magyarság-tudat között ingadoztak. A kettő közül a győztes végül is az utóbbi lesz. Varjú Zsigmond kiseposzának forrása Bonfini, csakhogy nála Attila "az Ördög ostora". Kifelé félelmetes: gyújtogat és öldököl, feldúlja a szentélyeket, legyilkolja a szerzeteseket, ám befelé kedves és kegyes. Győzhetetlen (elvégre magyar király), de pogány és szörnyeteg, aki végül saját vérébe fullad. Az osztrák származású Schez Péter számára Attila testvérgyilkos, míg a magyar Répszeli László Hunniasában kegyes pogány, nem testvérgyilkos és nem vérszomjas, elvégre a hunok ugyanúgy a mi őseink, ahogyan a trójaiak a rómaiaknak. Mattyasovszky Ignác költeményében Attila ugyan újból testvérgyilkos, de békeszerető, aki csak úgy tudja népét a folyton háborúzó Budától megszabadítani, ha megöli. Kegyes indulatát csak fokozza egy méltatlan sérelem: az általa alapított főváros nevét Buda elorozta. Mindezek ma már irodalomtörténeti kuriózumok, mivel azonban egy tanítórend, sőt egyetemet fenntartó rend képviselőitől származnak, hatásuk a maguk korában jóval jelentősebb lehetett, mint ma vélnénk, s átsegítették a hun-magyar történetet a 19. századba.

A Buda halála, irodalmunk e remekműve - gondoljunk például a Rege a csodaszarvasról betétre - csak a költészet mércéivel mérhető, ami nem jelenti azt, hogy nem vizsgálható történészszemmel is. A középkori magyar és német anyagból építkező eposz híven követi a hun-magyar történet néhány epizódját, költői műről lévén szó, természetesen lakomákkal, vadászattal, családi és szerelmi jelenetekkel tarkítva. Azzal kezdődik, hogy Buda megosztja az uralkodást Etelével, majd a történet folyamán előbukkan az Isten kardja és Eteléhez kerül. Buda átköltözik "Budaszállásról" az általa rakatott Ó-Buda várába, ahol a végkifejlet, Etele és Buda párviadallá szépített küzdelme lezajlik. Budának azért kellett jogosan meghalnia, mivel eloroztatta az Isten kardját "Etellakáról". Mindez a magyar Buda-Attila monda költői, mégis hagyományhű feldolgozása. A Csaba-trilógia töredékei (a jordanesi elemeket is tükröző Csaba királyfi, 1852-1856) is hasonlók, bár a meseszövésben - nyilván Nibelung-hatásra - kissé túlterjengenek a női szereplők ármánykodásai.

A költői szabadság velejárója, hogy a mese színezése kedvéért Arany kénytelen volt a Kézaitól átvett neveket a saját maga alkotta nevekkel tarkítani. Ezek Kézai szellemében természetesen magyar nevek. Főleg a női nevek okoztak gondot, mivel ilyenek az ókorból és a középkorból alig maradtak fenn, Buda/Blödel/Bleda feleségét például egyetlen forrás sem nevezte meg, Arany a Váradi Regestrumban "nyomára akadni vélt" Gyöngy női névből és a testvér szóból vonja össze a Gyöngyvér nevet. (A költő itt valamit elnézett, az 1205-1235 közötti tüzesvas-próba ítéletek szóban forgó jegyzékében nem fordul elő ilyen női név, Árpád-kor végi, kora Anjou-kori oklevelekben viszont valóban feltűnik.) Arany leleménye a később Gárdonyinál főszereplővé váló Csát és Szömöre (utóbbi a Szemere magyar nemzetség- és régi személynévből, ebből lett napjainkban a "széllelbélelt" Nemere). A Kézai által tévedésből Etele hunjává alakított 10. századi magyar Szalárd mellé és példájára egy

Bulcsu nevű hunt is alkot. Rugát Roffá magyarítja, a jordanesi Rekát vagy Krekát Rikává. Epizódszereplőként a népvándorlás korának történelmi alakjai is feltűnnek: Walamir és Ardarik, meglehet, csak Thuróczy nyomán, de Edeko fia Odoaker vagy Romulus Augustulus apja Oresztesz okvetlenül történelmi olvasmányaiból. Az Aetius által ajándékozott Czerkó-bolond az egyetlen Priszkosztól származó szereplő (Zerkón) annak bizonyságaként, hogy Arany olvasott Priszkosz Attila-lakomájáról.

A hun-magyar legenda fővonulatát - melyet Arany gondosan megőrzött - a bővítések egyáltalán nem zavarják. Olvassa bátran és gyönyörködjön benne mindenki! Bár olvasnák, de tartok tőle, mára kiment a "divatból". Fontos azonban, hogy szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondaként kell olvasni és tanítani, nem pedig történelemként. Az iskolai oktatásban kezdettől az ellenkezője történt, s ez váltotta ki a múlt század pozitivista történetíróinak - élükön Hunfalvyval - éles bírálatát. Túl élesre sikerült, a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték.