Arctalan szerelem -...

Arctalan szerelem

arctalan szerelem hun beliv 2.indd 1 2016.04.27. 19:40:02

Arctalanszerelem

Amy HArmon


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Amy Harmon - Making Faces

Copyright © Amy Harmon 2013, 2015

Hungarian translation © Marczali Ferenc 2016

A könyv cselekménye kitalált történet, amelyben a megjelenő személyek és helyszínek csupán a képzelet szülöttei, valóságos személyekkel és helyszínekkel való

mindennemű hasonlóságuk pusztán a véletlen műve. A szerző kijelenti, hogy a könyvben szereplő márkák és termékek nem szponzorált megjelenések.

Minden jog fenntartva.Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben

tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és

tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Első magyar nyelvű kiadás: 2016

Kiadja a TWISTER MEDIA Kft. 1184 Budapest, Építő utca 13/C.Postacím: 1680 Budapest, Pf. 43.

[email protected]

Felelős kiadó: Értékes ChristosMűszaki szerkesztő: Tóth András László

Szerkesztő: Rácz AttilaLektor: Dobos Attila

Korrektor: Kótai Kata, Váczy LudmillaBorítókép: Aleshyn Andrei / Shutterstock

Nyomda: AduPrint Kft., 2016Felelős vezető: Tóth Zoltán

ISBN 978-615-5631-06-1


Bevezetés 9 1. Szupersztár vagy szuperhős 11 2. Bátornak lenni 21 3. Álruhát készíteni 35 4. Találkozni Herkulessel 47 5. Megszelídíteni egy oroszlánt 59 6. Világot látni 69 7. Táncolni egy lánnyal 77 8. Keményen bulizni 89 9. Jóbarátnak lenni 9710. Beállni katonának 10311. Megverni egy szemétládát 11112. Rejtekhelyet építeni 12113. Életben maradni 13114. Megoldani egy rejtélyt 14115. Összebarátkozni egy szörnyeteggel 15116. Megcsókolni Ritát 16117. Bátran kiállni valamiért 17118 Minden nap palacsintát enni 18319. Kirakni egy ezerdarabos kirakót 19320. Szerezni egy háziállatot 20321. Kötelet mászni 21522. Megnézni egy tűzijátékot 223

Tartalomjegyzék


23. Mindenben meglátni a jót 23524. Eltüntetni valamit 24325. Keresztüllebegni Hannah Lake-en 25326. Időgépet építeni 26327. Tetoválást csináltatni 27328. Hőssé válni 28329. Rendőrautóban utazni 29330. Tizenkilencre lapot húzni 30131. Mindig hálásnak lenni 30932. Birkózni 31533. Nem félni a haláltól 32534. Elkapni egy rosszfiút 33335. Vigyázni Fernre 34136. Elmenni a Penn State-re 35137. Megházasodni 357 Utószó 363


A Roos családnak,Davidnek, Angie-nek, Aaronnak,

Garrettnek és Cameronnak.

Csak egy vagyok, De vagyok. Nem tehetek meg bármit,

De valamit tehetek; S minthogy nem tehetek meg bármit,

Nem fogok elzárkózni attól, amit megtehetek.

Edward Everett Hale


Bevezetés

– A régi görögök hittek benne, hogy a halál után minden lélek – a jók és a rosszak egyaránt – leereszkedik a Föld mélyére, Hadész alvilági birodalmá-ba, és ott marad az idők végezetéig – olvasta fel Bailey a szöveget, miközben tekintete sebesen siklott a lapon.

– Az alvilág és az élők világának határát Kerberosz, egy óriási, gonosz, há-romfejű kutya őrzi, akinek egy sárkány van a farka helyén, és akinek kígyófe-jek nőnek ki a hátából. – Bailey megborzongott, ahogy maga elé képzelte a szörnyeteget, és elképzelte, mit érezhetett Herkules, amikor először megpil-lantotta, tudván, hogy a puszta kezével kell legyőznie az állatot.

– Ez volt Herkules utolsó feladata, az utolsó nagy tett, amit véghez kell vinnie, és tudta: minden eddigi kalandja közül ez lesz a legnehezebb. Tud-ta, hogy ha leereszkedik az alvilágba, és megküzd az ott lakozó szörnyekkel, szellemekkel, démonokkal és a többi mitológiai teremtménnyel, talán soha többé nem térhet majd vissza az élők birodalmába.

– De Herkules nem félt a haláltól. Rengetegszer szembenézett már vele, és sóvárogva várta a napot, amikor a halál végre megszabadítja az örök szol-gaságából. Így aztán elindult, és titokban reménykedett, hogy Hadész biro-dalmában találkozhat halott szerettei lelkével, és vezekelhet értük.


11

1.Szupersztár vagy

szuperhősElső tanítási nap, 2001. szeptember

Az iskola tornatermében akkora volt a hangzavar, hogy Fernnek le kel-lett hajolnia Bailey füléhez, és belekiabálnia, hogy a fiú hallja, mit mond. A srác egyedül is keresztül tudott volna vágni a kerekes székével a han-gyabolyként nyüzsgő diákseregen, de hogy ne veszítsék el egymást, most a lány tolta a széket.

– Látod valahol Ritát? – üvöltötte Fern, miközben ide-oda cikázott a tekintete a teremben. Rita tudta, hogy a lelátó legalsó sorába kell ülniük, hogy Bailey közelében maradhassanak. A fiú előremutatott, Fern pedig követte tekintetével a fiú ujját, és megpillantotta Ritát, aki olyan vadul integetett nekik, hogy a mellei föl-le ugráltak, hosszú, szőke haja pedig ütemesen hullámzott a levegőben. Odaverekedték magukat hozzá, majd Fern elengedte a kerekes széket, felmászott a lelátóra Rita mögé, a máso-dik sorba, Bailey pedig odagurult a pad végéhez.

Fern utálta a buzdítógyűléseket. Alacsony volt és vékony, és bárho-gyan is próbált helyezkedni, mindig összenyomták meg oldalba vágták, ráadásul sem a kurjongatás nem érdekelte, sem az, hogy vadul doboljon a lábával. Felsóhajtott, és felkészült a fél órán át tartó ordibálásra, üvöltő zenére és a magukat eksztázisba hergelő focisták látványára.


12

ARCTALAN SZERELEM

– Álljunk fel, és énekeljük el a himnuszt! – mennydörögte egy hang. Tiltakozásképp gerjedni kezdett a mikrofon, mire mindenki grimaszolva kapta a füléhez a kezét, de arra jó volt az egész, hogy elcsendesedjen a tornaterem.

– Egy különleges meglepetéssel készültünk ma nektek – mondta vigyorogva a mikrofonba Connor O’Toole, akit mindenki csak Beans-nek hívott. Tudni lehetett róla, hogy mindig sántikál valamiben, ezért mindenki egyből odafigyelt rá. Félig ír volt, félig spanyol, és pisze or-rához, ragyogó, gesztenyebarna szeméhez és ördögi mosolyához vala-hogy nagyon nem illett a sötét bőre. Emellett Beans igazi nagydumás volt: imádott minden egyes másodpercet, amit mikrofonnal a kezében tölthetett. – Közös barátunk, Ambrose Young elveszített egy fogadást. Azt mondta, ha megnyerjük az első meccset, elénekli a himnuszt ezen a gyűlésen. – Többeknek elállt a lélegzete, majd erősödni kezdett a morajlás a lelátó soraiban. – Csakhogy mi nemcsak az első mérkőzést nyertük meg, hanem a másodikat is! – A közönség kiabálni és dobog-ni kezdett. – Mivel Ambrose Young az a fajta ember, aki tartja a szavát, most énekelni fog nektek – mondta Beans, és odanyújtotta a mikro-font barátjának.

Beans meglehetősen kis termetű volt, és bár a végzős osztályba járt, a birkózócsapat legalacsonyabb tagjai közé tartozott. Ambrose szin-tén végzős volt, ellenben ő nem volt alacsony. Most szinte a másik fiú fölé tornyosult – a bicepsze majdnem olyan széles, mint Beans feje –, és úgy nézett ki, mint azok a srácok a romantikus regények borítóin. Még a neve is olyan volt, mintha egy fülledt történetből kölcsönözte volna. Ha valaki, akkor Fern pontosan tudta ezt. Több ezer ilyen könyvet ol-vasott. Alfahímek, kockás hasak, perzselő tekintetek, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-befejezések. De igazából senki sem ért fel Amb-rose Younghoz. Sem regényhős, sem hús-vér ember.


13

SZUPERSZTÁR VAgY SZUPERHőS

Fern számára ő maga volt a megtestesült szépség, egy halandók kö-zött járó görög isten, a tündérmesék lapjairól vagy a mozivászonról lelé-pő tökéletes hős. A többi fiúval ellentétben neki vállig érő, hullámos haja volt, amit időnként hátrafésült, hogy ne lógjon bele a hatalmas, barna szemébe. Szögletes vonalú álla, kemény, szálkás izmai, valamint az, hogy tizennyolc éves létére százkilencven centiméter és kilencvenhét kiló volt, megóvta attól, hogy amolyan helyes fiú benyomását keltse.

Ambrose édesanyját Lily graftonnak hívták, és a szóbeszéd szerint, amikor New Yorkba ment hírnevet és a boldogulást keresni, összejött egy olasz fehérneműmodellel. A viszony csak addig tartott, amíg a férfi rá nem jött, hogy teherbe ejtette Lilyt. A magára hagyott, állapotos nő minden erejét összeszedte, és visszatért szülővárosába, hogy ott régi ba-rátja, Elliott Young vigasztaló karjaiban sírhassa ki magát. Elliott öröm-mel feleségül is vette őt, és hat hónapra rá nagy szeretettel fogadta a meg-születő kisbabát. A város megkülönböztetett figyelmet szentelt a szép gyereknek, különösen azután, hogy a szőke hajú, igen kis termetű Elliott Young gyermeke kezdett barna hajú és szemű fiatalemberré cseperedni, akinek olyan volt az alakja, mint… nos, mint egy fehérneműmodellnek. Amikor aztán tizennégy évvel később Lily elhagyta a férjét, és visszaköl-tözött New Yorkba, senki sem lepődött meg azon, hogy a nő meg akarja találni a fiú igazi apját. A meglepetés akkor jött, amikor kiderült, hogy a tizennégy éves Ambrose Hannah Lake-ben maradt Elliott-tal.

Ekkorra Ambrose már amolyan helyi nevezetesség volt, és az embe-rek azt gondolták, hogy biztosan ezért nem ment az anyjával New York-ba. Olyan messzire tudta hajítani a gerelyt, mint egy mitikus hős, és úgy tört keresztül az ellenfél védelmi vonalán a rögbipályán, mintha az pa-pírból lenne. A kerületi bajnokságig repítette a csapatát, amit simán meg is nyertek. Tizenöt éves korára már tudott zsákolni. Ezek máshol is fi-gyelemre méltó dolgok lettek volna, de a Pennsylvania állambeli Han-


ArctAlAn szerelem

14

nah Lake-ben, ahol az üzletek bezártak a helyi meccsek idejére, és ahol az emberek olyan izgalommal várták a legfrissebb állami csapatrangsor kihirdetését, mint másutt a lottószámokat, és ahol annyira rajongtak a birkózásért, mint Texasban a rögbiért – itt a teljesítmény, amit a birkó-zószőnyegen nyújtott, igazi hírességgé tette a srácot.

Abban a pillanatban, hogy Ambrose elvette a mikrofont Beanstől, el-hallgatott a tömeg. Alig várták, hogy hallhassák, hogyan fogja – minden bizonnyal rendkívül szórakoztató módon – megbecsteleníteni a him-nuszt. Ambrose-ról mindenki tudta, hogy erős, hogy jól néz ki, kiválóan sportol, énekelni viszont még senki sem hallotta. Itt-ott elfojtott, izga-tott nevetgélés törte meg a várakozással teli csendet. A fiú hátrasimította a haját, és zsebre vágta a kezét, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Az-tán tekintetét az zászlóra emelte, és elkezdett énekelni:

– „Ó, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél…” – A közönségnek ismét elállt a lélegzete. Nem azért, mert Ambrose a vártnál is rosszab-bul énekelt volna, hanem éppen ellenkezőleg: a hangja tökéletesen illett a testhez, amelyből felharsant. Lágy volt, mély és hihetetlenül telt. Ha a fekete csokoládé énekelni tudna, minden bizonnyal olyan lenne a hang-ja, mint Ambrose Youngnak. Fern megborzongott, ahogy a fiú éneke körbefonta, mint egy horgony láncai, és a hasánál fogva elkezdte lefelé húzni a mélybe. Azon kapta magát, hogy két szemét lehunyja a szemüve-ge vastag lencséi mögött, és hagyja, hogy az ének megtöltse a lelkét. Hi-hetetlen volt.

– „A szabadság országa…” – Ambrose elérte a dal csúcspontját, és Fern úgy érezte magát, mintha megmászta volna a Mount Everestet: nem kapott levegőt, bizseregtek a tagjai, és valamiféle győzelmi mámor áradt szét a testében. – „…és a bátrak hona felett!” – A tömeg őrjöngve tombolt a lány körül, de őt még mindig az az utolsó, kitartott hang tar-totta fogva.



15

– Fern! – kiáltotta Rita, majd meglökte a barátnője lábát. ő rá sem hederített, másra figyelt: a hangra, aminél csodálatosabbat még életében nem hallott.

– Fernnek megvolt élete első orgazmusa – mondta vihogva Rita egyik barátnője. Fern kinyitotta a szemét, és látta, hogy Rita, Bailey és Cindy Miller vigyorogva bámulják. A tapsviharnak és az éljenzésnek hála, a közelben ülők nem hallották Cindy megjegyzését.

Fern, aki alacsony volt, a bőre világosfehér, élénkvörös a haja és jelleg-telenek a vonásai, pontosan tudta, hogy a hozzá hasonló lányokat álta-lában észre sem veszik a fiúk, vagy ha mégis, hamar elfelejtik, álmodozni meg aztán végképp nem szoktak róluk. Drámák nélkül, középszerűsége teljes tudatában lebegett át a gyermekévein.

Keresztelő János szüleihez, Zakariáshoz és Erzsébethez hasonlóan a lány édesapja és édesanyja is jócskán túl voltak már az átlagos gyermek-vállalási koron, amikor hirtelen kiderült, hogy háromfősre bővül a csa-lád. Az ötvenéves Joshua Taylor, Hannah Lake városka népszerű lelki-pásztora nem akart hinni a fülének, amikor felesége, akivel tizenöt éve voltak házasok, könnybe lábadt szemmel közölte vele a hírt, hogy gye-reket vár. Hosszú másodpercekig szólni sem tudott, csak rázta a fejét, és ha nem látta volna azt a békés örömöt a negyvenöt éves Rachel arcán, azt gondolta volna, hogy a felesége életében először próbálja megtréfál-ni. Hét hónappal később megszületett Fern, és az egész város a váratlan csodát és a népszerű házaspárt ünnepelte. Annak fényében, hogy az élete minden volt, csak nem csodálatos, a lány igen ironikusnak találta, hogy annak idején afféle csodának tartották a születését.

Fern most levette a szemüvegét, és elkezdte a pólója szélével tö-rölgetni, aminek hála nem látta a körülötte vigyorgó, gúnyos arco-kat. Hadd nevessenek. Mert az igazság az volt, hogy egyszerre érez-te magát határtalanul boldognak és kissé kábának, pont úgy, ahogy


ArctAlAn szerelem

16

a kedvenc regényei valamelyik igazán jól sikerült szerelmi jelenete után szokta néha. Fern Taylor szerelmes volt Ambrose Youngba, méghozzá tízéves kora óra, amikor a fiú még egészen másfajta da-lokat énekelt, de ebben a pillanatban olyan szépnek látta a srácot, mint még soha, és egyszerűen nem értette, hogy lehet valaki ennyi-re csodálatos.

m1994. augusztus

Fern az összes könyvet elolvasta, amit előző héten kivett a könyvtárból, ezért aztán unatkozni kezdett, és átment Bailey-hez. Amikor odaért a házhoz, látta, hogy az unokatestvére a bejárati ajtóhoz vezető beton-lépcsőn ül, és szoborrá merevedve bámul valamit a járdán. Merengé-séből végül az rántotta ki, hogy Fern kis híján rátaposott az ámulata tárgyára. Rémülten felkiáltott, majd amikor észrevette, hogy egy ha-talmas, barna pók sétál el mindössze néhány centiméterre a lábától, a lány is felsikoltott.

A pók folytatta az útját a járdán. Bailey azt mondta, hogy már fél órája figyelte az állatot, de nem akart túl közel menni hozzá, mert mégiscsak egy pókról volt szó, és azok gusztustalanok. Fern még életében nem látott ekkora pókot. A teste olyan két centi lehetett, a lába viszont simán megvolt három, és az unokatestvérét szemlátomást teljesen megbabonázta. Ez persze érthe-tő volt, hiszen Bailey fiú volt, a pók pedig gusztustalan.

Fern leült Bailey mellé, és ő is nézni kezdte, ahogy a pók ráérősen ke-resztülsétál a ház előtti járdán. Úgy mozgott, ahogy az öregemberek szoktak: nem sietett, nem félt, látszott, hogy az útjának nincsen hatá-rozott célja. Egy tapasztalt, sokat megélt állatról volt szó, aki minden



17

egyes lépésnél gondosan és meg fontoltan nyújtotta ki hosszú, vékony lá-bait. Fernt és Bailey-t transzba ejtette ez a rémisztő szépség. Amikor rá-jött erre, a lány maga is meglepődött. A pók szép volt, akkor is, ha közben megrémítette őt.

– Elég menő – jegyezte meg Fern. – Az biztos! Nagyon durva – mondta Bailey, miközben egyetlen pil-

lanatra sem vette le a szemét az állatról. – Bárcsak nekem is nyolc lábam lenne! Vajon Pókembernek miért nem nőtt nyolc lába, amikor megharap-ta az a radioaktív pók? A látása nagyon jó lett, meg erősebbé is vált, rá-adásul megtanult hálót szőni. De miért nem kapott extra lábakat? Hé! Lehet, hogy a pókméreg meg tudja gyógyítani az izomsorvadást, és ha hagynám, hogy megharapjon, nagy lennék és erős – mondta Bailey az ál-lát vakarva, amitől úgy nézett ki, mint aki tényleg elgondolkodik a dol-gon.

– Hmm. Én azért inkább nem kockáztatnám meg a dolgot – mondta megborzongva Fern. Ezután mindketten újra a póknak szentelték minden figyelmüket, így egyikük sem vette észre a biciklivel közeledő fiút.

A srác látta, hogy Bailey és Fern tökéletesen némán és mozdulatlanul ül-nek, amit nem tudott mire vélni. Leszállt a kerékpárjáról, lefektette a fűbe, majd a szemével követte Bailey és Fern tekintetét, egészen a járdán ván-szorgó, hatalmas, barna pókig. A fiú anyukája rettegett ezektől a lényektől, ezért ha látott egyet, a fiúnak azonnal meg kellett ölnie. Annyi pókot ütött agyon életében, hogy már nem is félt tőlük. Lehet, hogy Bailey és Fern fél-nek. Lehet, hogy annyira megijedtek, hogy mozdulni sem bírnak. Lehet, hogy segítségre van szükségük. Miután mindezt végiggondolta, odaszaladt a nyolclábúhoz, és eltaposta a nagy, fehér tornacipőjével. Tessék.

A következő pillanatban két rémült szempár szegeződött rá.– Ambrose! – kiáltotta elszörnyedve Bailey.– Megölted! – suttogta döbbenten Fern.


ArctAlAn szerelem

18

– Megölted! – üvöltötte Bailey, majd felállt, odabotorkált a járdához, és lenézett a barna pacnira, ami a pókból maradt. – Szükségem lett volna a mérgére!

Bailey ezek szerint még mindig a csodatevő pókcsípésekről és szuperhő-sökről szőtt képzelgései hatása alatt volt. Aztán, a másik kettő őszinte meg-lepetésére, kitört belőle a zokogás.

Ambrose döbbenettől tátva maradt szájjal bámulta, ahogy Bailey fel-biceg a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, bemegy a házba, majd becsapja maga mögött az ajtót. Végül becsukta a száját, és zsebre dugta a kezét.

– Sajnálom – mondta Fernnek. – Azt hittem… azt hittem, megijedte-tek. Csak ültetek ott, és bámultátok. Én nem félek a pókoktól. Csak segíteni akartam.

– Nem kéne eltemetnünk? – kérdezte Fern, és a vastag szemüveg mögött alig láthatóan könnybe lábadt a szeme.

– Eltemetni? – kérdezte zavarodottan Ambrose. – A háziállatotok volt? – Nem. Csak most ismertük meg – mondta a lány. – De talán Bailey

jobban érezné magát, ha eltemetnénk. – Most miért ilyen szomorú? – Mert meghalt a pók.– És? – Ambrose nem gonoszkodni próbált, egyszerűen csak nem értette

a dolgot. Ráadásul kicsit meg is rémítette a hullámos, vörös hajú kislány. Látta már az iskolában, és a nevét is tudta, de eddig soha nem beszéltek. Arra gondolt, hogy vajon ez a lány különleges-e. Az apukája azt mondta, hogy a különleges gyerekekkel rendesnek kell lennie, mert nem tehetnek róla, hogy olyanok, amilyenek.

– Bailey beteg. Ezért gyengék az izmai. Lehet, hogy bele is fog hal-ni. Nem szereti, amikor bárki meghal. Egy pók halála is nehéz neki – mondta Fern. Igazából egész okosnak tűnt, ahogy így beszélt. Hir-telen értelmet nyert Ambrose számára az, ami a birkózótáborban tör-


19


tént, még a nyár elején. Bailey azért nem verekedett, mert beteg volt. Ambrose megint elkezdte nagyon rosszul érezni magát, és leült Fern mellé.

– Segítek neked eltemetni.Szinte még ki sem mondta, amikor Fern már fel is pattant a lépcsőről, és

a füvön keresztülvágva futni kezdett a saját házuk felé. – Van egy kis dobozom, ami pont jó lesz! Próbáld lekapargatni a járdá-

ról! – kiáltott hátra a válla fölött.Ambrose talált egy darab fakérget Sheenék virágágyásában, amivel si-

került összeszednie a pók földi maradványait. Fél perc múlva már vissza is ért a lány. Odatartotta a fehér ékszerdobozt, és a fiú beletette a halott pókot a hófehér selyemágyba. Fern lecsukta a fedelet, és komoran intett Ambrose-nak. A srác követte őt a ház mögé, ahol közösen ástak egy te-nyérnyi gödröt a kert sarkában.

– Ez elég nagy lesz – mondta Ambrose, majd elvette a dobozt Ferntől, és beletette a gödörbe. Ezután egy darabig csak álltak, és bámulták a kis fe-hér koporsót.

– Ne énekeljünk? – szólalt meg végül Fern. – Csak egy pókos dalt tudok.– Az Icipici pókot?– Aha.– Azt én is ismerem – mondta a lány, majd közösen elénekelték a gye-

rekdalt a pókról, akit a nyári zápor először kimosott a csatornából, de aki aztán kapott egy második esélyt, amikor újra kisütött a nap.

Amikor végére értek a dalnak, Fern rátette a kezét Ambrose kezére. – El kellene mondanunk egy kis imát. Az apukám lelkész, szóval tu-

dom, hogyan kell, úgyhogy majd mondom én. Ambrose furán érezte magát, amikor hozzáért Fern. A lány keze nyir-

kos és földes volt a sírásástól, ezenkívül nagyon kicsi is. De mielőtt tilta-


ArctAlAn szerelem

kozhatott volna, a másik lehunyta a szemét, és beszélni kezdett. Olyan erősen összpontosított, hogy egészen megnyúlt az arca.

– Miatyánk, ki a mennyekben vagy, hálásak vagyunk neked mind-azért, amit teremtettél. Szerettük nézni ezt a pókot. Jó pók volt, és boldog-gá tett minket egy percig, amíg Ambrose el nem taposta. Köszönjük neked, hogy még a csúnya dolgokat is széppé változtatod. Ámen.

A fiú nem csukta be a szemét, hanem végig Fernt nézte. Aztán a lány is kinyitotta a szemét, kedvesen rámosolygott, majd elengedte a kezét. Leha-jolt, betemette a dobozt, majd óvatosan lelapogatta a kis földkupacot. Amb-rose talált pár kavicsot, és kirakott belőle egy P betűt.

– P, mint pók – mondta.Fern ekkor lehajolt, és kirakott egy Gy betűt a P elé. – Mit jelent a Gy? – kérdezte Ambrose. Lehet, hogy neve is volt a pók-

nak, csak ő nem tudott róla?– Gyönyörű Pók – mondta Fern egyszerűen. – Mindig így fogok rá em-

lékezni.


21

2.Bátornak lenni

2001. szeptember

Fern szerette a nyarat, a lustán vánszorgó napokat, a Bailey és a könyvei társaságában töltött hosszú órákat, a pennsylvaniai ősszel azonban sem-mi nem tudott versenyezni. Az lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Még az évszak elején jártak, szeptember közepe sem volt, ám a Hannah Lake tó sötétzöld vizében tükröződő levelek már kezdtek sárgulni. Néhány hete kezdődött az új tanév. Végzősök lettek, tizenkettedikesek, vagyis már csak egy év választotta el őket a valódi élettől.

Bailey számára azonban már ez az élet is teljesen valódi volt, ugyanis napról napra rosszabbodott az állapota. Nem erősebb lett, hanem egyre gyengébb, nem a felnőttkorhoz került egyre közelebb, hanem a véghez, ezért nem úgy fogta fel az életet, mint a többiek. Nagyon jól megtanul-ta, hogyan éljen a jelenben, és hogyan ne foglalkozzon azzal, mit tarto-gat számára a jövő.

A betegsége miatt már a mellkasáig sem tudta felemelni a kezét, így képtelen volt megcsinálni azokat az apró és jelentéktelen dolgokat, ami-ket a legtöbb ember mindennap, szinte ösztönösen megcsinál. Az anyu-kája eleinte nem szívesen hagyta bent az iskolában. A Duchenne-fé-le izomsorvadásos gyerekek nagy része nem éli meg a huszonegy éves


ArctAlAn szerelem

22

kort, és Bailey napjai meg voltak számlálva. Ennél a kórnál állandó problémát jelentenek a különböző fertőző betegségek, de az, hogy a fiú nem tudta megérinteni az arcát, megvédte őt azoktól a kórokozóktól, amik egyébként a szájában kötöttek volna ki, így szinte egyetlen napot sem hiányzott az iskolából. Egy ölbe fektetett, kemény hátú jegyzet-tömbbel meg tudta volna oldani az órai jegyzetelést, de egyrészt ezt nehéz volt folyamatosan tartani, másrészt, ha kiesett az öléből, nem tudta felvenni a földről. Sokkal könnyebb volt számítógéppel dolgoz-nia, vagy szorosan odagurulnia a kerekes székével egy padhoz, és rá-fektetnie a kezét az asztallapra. A Hannah Lake-i gimnázium megle-hetősen kicsi és szegény iskola volt, de úgy festett a dolog, hogy mind-össze némi segítségre és rugalmasságra van szükség az intézmény ré-széről, és Bailey be fogja fejezni a középiskolát – ráadásul valószínűleg osztályelsőként.

Emelt szintű matek volt a második óra. Az osztály tele volt végző-sökkel. Bailey és Fern hátul ültek egy olyan asztalnál, ami elég magas ah-hoz, hogy a fiú be tudjon gurulni mögé. A lány volt a kijelölt segítője, de a helyzet az volt, hogy Bailey többet segített neki órákon, mint Fern őneki. Ambrose Young és grant Nielson is a terem hátuljában ültek, és a lány libabőrös volt a fiú közelségétől, még akkor is, ha a tőle karnyújtás-nyira, egy testméretéhez képes nevetségesen kicsi asztal mögé bepréselő-dött Ambrose még a létezéséről sem tudott.

Hildy tanár úr késett, de ez nemigen tűnt fel senkinek, mivel rendsze-resen előfordult, hogy amikor nem volt első órája, Hildy a másodikra is elfelejtett bemenni. A hetes ilyenkor általában lement a tanári szobába, és szólt a tévé előtt kávéját kortyolgató tanár úrnak, hogy el kellene kez-deni az órát. Ezen a kedden azonban időben megjelent az osztályban, és bekapcsolta a sarokban, a tábla mellett álló tévét. A készülék új volt, a táblák régiek, a tanár pedig mintha a középkorból érkezett volna, így


BÁTORNAK LENNI

23

nem váltott ki különösebb érdeklődést azzal, hogy mozdulatlanná me-revedve nézte, ahogy a bemondó valami repülőgép-szerencsétlenségről beszél. 9 óra 0 perc volt.

– Csendet kérek! – mordult fel Mr. Hildy, és az osztály engedelme-sen elhallgatott. A tévében két nagyon magas épületet mutattak. Az egyiknek fekete füst és lángok csaptak ki az oldalából.

– Ez New Yorkban van, tanár úr? – kérdezte valaki az első padsorból. – Hé, Knudson nem New Yorkban van éppen? – Azt ott a World Trade Center – mondta Mr. Hildy. – Ez nem utasz-

szállító volt. Nem érdekel, mit mondanak, ez nem az volt. – Nézze, ott van még egy!– Még egy repülő?Az osztályra döbbent csend ereszkedett. – A rohadt é… – szakadt ki Bailey-ből, majd elakadt a szava. Fern a

szája elé kapta a kezét, és úgy nézték, ahogy a második repülő becsapó-dik a másik, még ép torony oldalába.

A bemondók is szinte pontosan úgy reagáltak, mint a diákok az osz-tályban: döbbenten, zavarodottan néztek maguk elé, és kétségbeesetten próbáltak valami értelmeset mondani, miközben nézték a rettenetes ké-peket, és lassan rádöbbentek, hogy amit látnak, az egész biztosan nem véletlen baleset.

Aznap egyetlen matekfeladatot sem oldott meg az osztály, helyette azt nézték, hogyan íródik a szemük láttára a történelem. Hildy tanár úr talán úgy ítélte meg, hogy végzősként elég idősek már a diákjai ahhoz, hogy lás-sák a becsapódás utáni káosz képeit, és hallják a találgatásokat.

Hildy tanár úr vietnami veterán volt, soha nem köntörfalazott, és nem szenvedhette a politikát. A diákjaival együtt nézte végig, ahogy megtámadják Amerikát, és közben a szeme sem rebbent. De belül reme-gett. Tudta – talán mindenki másnál jobban –, hogy az ország mivel fog


ArctAlAn szerelem

24

fizetni mindezért. Fiatal életekkel. Háború közeleg. Ki van zárva, hogy ebből ne legyen háború. Ki van zárva.

– Knudson nincs New Yorkban? – kérdezte valaki ismét. – Azt mondta, hogy a családjával megnézik a Szabadság-szobrot.

Landon Knudson volt a diákönkormányzat alelnöke, tagja a rögbi-csapatnak, sokan ismerték és kedvelték az iskolában.

– Brosey, a te anyukád nem New Yorkban lakik? – szólalt meg hirte-len grant, és a szeme hatalmasra nyílt a felismeréstől.

Ambrose rezzenéstelen arccal, megbabonázva bámulta a tévét. Bó-lintott. Lángoló félelem marta a gyomrát. Az anyukája nem egysze-rűen csak New Yorkban élt, de egy olyan reklámügynökségnél dolgo-zott, aminek az irodája a World Trade Center északi tornyában volt. Azt mantrázta magában, hogy az anyukájának biztosan nem esett baja, hogy az iroda valamelyik alsó emeleten van.

– Nem hívod fel? – kérdezte grant aggódva. – Azt próbálom – mondta a srác, és felemelte a telefonját, amit elvi-

leg nem tarthatott volna magánál az osztályban, de Hildy tanár urat ez most a legkevésbé sem érdekelte. Mindenki feszülten nézte, ahogy Amb-rose újra tárcsázik. – Foglalt. Biztos mindenki egyszerre próbálja hívni. – Becsukta a mobilt. Senki nem mondott semmit. Megszólalt a csengő, de mindenki a helyén maradt. Aztán néhányan kisomfordáltak a harma-dik órájukra, de a támadás híre futótűzként terjedt, és úgy tűnt, lőttek az aznapi órarendnek. Azok a diákok, akiknek eddig máshol volt órájuk, és csak most értek be az osztályba, a padokra ültek vagy a fal mellé álltak, és onnan nézték a többiekkel együtt a tévét.

Aztán összeomlott a déli torony. Az egyik percben még ott volt… a következőben már nem. Egy hatalmas, kövér, sűrű, piszkosfehér felhő-vé változott, ami lezúdult a földre, majd pusztulást és romokat hagyva maga után szertefoszlott. Valaki felsikoltott, egy másik tanuló pedig be-


BÁTORNAK LENNI

25

szélni és mutogatni kezdett. Fern megfogta Bailey kezét. Néhányan a lá-nyok közül sírni kezdtek.

Mr. Hildynek olyan fehér volt az arca, mint a kréta, amivel az elmúlt évtizedekben a matematikapéldákat írta a táblára. Végigpillantott a di-ákjain, és arra gondolt, miért is kapcsolta be a tévét. Nem kellett volna látniuk ezt az egészet. Fiatalok, tapasztalatlanok, ártatlanok. Már nyitot-ta volna a száját, hogy mondjon valami megnyugtatót, de ösztönös irtó-zása a ködösítéstől és a kegyes hazugságoktól végül megakadályozta ab-ban, hogy megszólaljon. Nem akart sem az arcukba hazudni, sem még jobban megrémíteni őket. Ez az egész nem történt meg igazából. Átverés volt csupán, bűvésztrükk, szemfényvesztés. Csakhogy a torony eltűnt. A második még állt, de az első összerogyott. Mindössze ötvenhat perc telt el a becsapódástól a torony összeomlásáig.

Fern nem engedte el Bailey kezét. A gomolygó füst és por pont úgy nézett ki, mint a tömőanyag a lány régi plüssmackójában. Egy vurstliban nyerte a macit, ami olcsó, műszálas vattával volt megtöltve. Egyből fej-be is vágta vele a fiút, amitől leszakadt a mackó jobb karja, és szanaszét röpült belőle a habos, fehér belső. Ez azonban nem vurstli volt. Ez maga volt a földi pokol, labirintusszerű utcákkal és hamuval borított emberek-kel. Akik úgy néztek ki, mint a zombik. Csakhogy ezek a zombik sírtak és segítségért kiabáltak.

Amikor bemondták, hogy egy harmadik repülő lezuhant Shanksville mellett – mindössze száz kilométerre Hannah Lake-től –, a diákok nem bírták tovább, és kirohantak az osztályból, ki az iskolából. A családjukkal akartak lenni, meg akartak bizonyosodni róla, hogy Hannah Lake-be még nem jött el a világvége. Ambrose Young azonban az osztályban ma-radt, és nézte, ahogy egy órával a déli torony összeomlása után az északi is megsemmisül. Az édesanyja még mindig nem vette fel a telefont. De hogy is vehette volna, ha egyszer a fiú minden hívásnál csak azt a fur-


ArctAlAn szerelem

26

csa búgást hallotta? Végül Ambrose lement a birkózóterembe. Ott be-ment abba a sarokba, ahol a leginkább biztonságban érezte magát, leült az egyik feltekert tatamira, és feszengve elmondott egy imát. Most, hogy nyilvánvalóan rengeteg dolga van, nehéz szívvel kért Istentől bármit is. Egy elfúló „ámennel” megpróbált még egyszer, utoljára kapcsolatba lép-ni az édesanyjával.

m1994. július

Fern és Bailey a rozoga, barna lelátó tetején ültek, nyalogatták a jégkré-met, amit a tanáriból emeltek el, és a kívülállók elragadtatásával néz-ték a küzdőtéren egymásnak feszülő testeket. A fiú apukája, aki a gim-názium birkózóedzője volt, most tartotta az éves iskolai birkózótábort, amin egyikük sem vett részt: a lányokat nem kapacitálták arra, hogy ezt a sportot űzzék, Bailey végtag jai pedig ekkorra már túlságosan le-gyengültek a betegsége miatt.

A szülei tudták, hogy a fiuknak egész életében annyi izma lesz, mint amennyivel világra jött, ezért nagyon gondosan meg kellett válogatni-uk, mit és mennyi mozog jon. A túlzottan nagy megerőltetéstől apró sza-kadások keletkeznek az izomban. Az egészséges embereknél ilyenkor az izomszövet meggyógyítja magát, és az újjáépülő izom még erősebb lesz, mint amilyen a sérülés előtt volt. Tulajdonképpen így lehet nagyobb iz-mokat növeszteni. Bailey szövetei azonban képtelenek voltak újraépíte-ni magukat. Csakhogy a túl kevés megerőltetés sem jó, mert attól gyor-sabban gyengülnek a még meglévők. Négyéves korától kezdve, amikor is megállapították nála a Duchenne-féle izomdisztrófiát, az édesanyja ki-képző őrmesterként osztotta be az izgága Bailey minden percét: ponto-san megvolt, hogy mennyit kell úsznia, mennyit kell aludnia, mennyit


BÁTORNAK LENNI

27

kell pihennie, és mennyit szép lassan sétálnia. (Bár úgy mozgott a víz alatt, mint egy hal, úszáshoz mindig viselnie kellett a mentőmellényt.) Mindezt azért, hogy a srác minél később kényszerüljön kerekes székbe. És úgy tűnt, eddig sikeresen dacoltak a sorssal. Az izomdisztrófiás gye-rekek nagy része tízéves korára már csak kerekes székben tud közleked-ni, Bailey azonban még a saját lábán járt.

– Lehet, hogy nem vagyok olyan erős, mint Ambrose, de szerintem így is le tudnám győzni – mondta, miközben feszülten figyelte az odalent zajló meccset. Ambrose Young nagyon más volt, mint a többiek. Ugyanabba az osztályba járt, mint Bailey és Fern, de egy évvel idősebb és jó pár centimé-terrel magasabb volt az osztálytársainál. Most éppen a gimis birkózócsapat egyik tagjával verekedett, és tizenegy éves létére szépen állta a sarat. Sheen edző a szőnyeg széléről nézte a küzdelmet, folyamatosan kiabálta az inst-rukciókat, és időnként megállította a játékot, hogy megmutasson egy fogást vagy egy mozdulatot.

Fern felhorkant, majd megnyalta a lila jégkrémet, és arra gondolt, bárcsak lenne nála valami olvasnivaló. Ha nem lett volna az a jégk-rém, már rég hazament volna. Nem igazán érdekelték az izzadt fiúk.

– Nem tudnád legyőzni Ambrose-t, Bailey. De ne érezd rosszul magad emiatt. Én sem tudnám legyőzni.

A fiú felháborodottan fordult oda Fernhez, de olyan lendülettel, hogy kiejtette a kezéből a jégkrémet, ami a sovány térdén megpattanva a földre esett.

– Lehet, hogy nincsenek nagy izmaim, de szuperokos vagyok, és ismerem az összes figurát. Apa az összes mozdulatot megmutatta, és azt mondta, úgy gondolkozom, mint egy igazi birkózó! – hadarta Bailey, és a szája mérgesen lebiggyedt. Szemlátomást az sem érdekelte, hogy leesett a jégkréme.

Fern megütögette az unokatestvére térdét, és tovább nyalta a saját fagyiját.


ArctAlAn szerelem

28

– Azért mondta ezt az apukád, mert szeret téged. Mint amikor az anyukám megjegyzi, hogy szép vagyok. Nem vagyok szép… te pedig nem tudnád legyőzni Ambrose-t.

Bailey ekkor hirtelen felállt. A lendülettől kissé megtántorodott, Fern-nek pedig összerándult a gyomra, mert egy pillanatra biztos volt benne, hogy a fiú le fog zuhanni a lelátóról.

– Te nem vagy szép! – üvöltötte Bailey, Fern pedig érezte, hogy elönti a düh. – De az én apukám sose hazudna nekem úgy, mint a te anyukád. Majd meglátod! Ha felnövök, én leszek a leg jobb, legerősebb birkózó a vi-lágon!

– Anyukám szerint meg fogsz halni, mielőtt felnőnél! – üvöltötte visz-sza Fern. A szülei akkor beszéltek erről, amikor azt hitték, a gyerekük nem hallja őket.

Bailey-nek megnyúlt az arca, és a korlátba kapaszkodva elindult lefelé a lelátón. Botorkálva, imbolyogva araszolt le a lépcsőkön. Fern érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, az ő arca is megnyúlt, pont úgy, mint Bailey-é. Elindult utána, annak ellenére, hogy a másik nem volt hajlandó ránézni. Mindketten végigsírták a hazafelé vezető utat. Bailey olyan gyorsan tekerte a biciklijét, amilyen gyorsan csak tudta, és közben egyetlenegyszer sem nézett Fernre, egyetlenegyszer sem vett tu-domást a jelenlétéről. A lány mellette hajtott, és folyamatosan törölgette az orrát a ragacsos kezével.

Tiszta takony és jégkrém volt az arca, amikor megtörten bevallotta az anyukájának, mit mondott a fiúnak. Az asszony csendben megfogta a ke-zét, és együtt átsétáltak Bailey-ék házához.

Amikor odaértek a házhoz, Fern látta, hogy Bailey anyukája, An-gie, aki neki a nagynénje volt, a fiával az ölében a verandán ül, és hal-kan suttog valamit a gyerek fülébe. Fernék felmentek a teraszra vezető lépcsőn, majd az anyukája leült a szabadon lévő hintaszékbe, és ő is az


BÁTORNAK LENNI

29

ölébe ültette Fernt. Angie a lányra pillantott, és halványan elmosolyo-dott. Látta a gyerek jégkrémtől maszatos arcán az éppen csak megszá-radt könnycsíkokat. Bailey lehajtotta a fejét, az arcát belefúrta a ma-mája vállába. Egy kicsit mindketten túl nagyok voltak már ahhoz, hogy az anyukájuk ölében üljenek, most mégis helyénvalónak érezték a dolgot.

– Fern – mondta Angie néni halkan. – Éppen most mondtam el Bai-ley-nek, hogy igaz, amit mondtál. Hogy meg fog halni.

A lány ettől újra sírni kezdett, mire az édesanyja szorosan magához szo-rította. Érezte, milyen hevesen kalapál az anyukája szíve, a nagynénje arca azonban nyugodt maradt. Angie nem sírt. Alighanem elfogadta azt, amit Fern még évekig nem fog tudni elfogadni. Bailey belekapaszkodott az anyu-kájába, és keservesen felzokogott.

Angie néni megsimogatta a fia hátát, és megcsókolta a fejét.– Bailey? Egy picit figyelj rám, kisfiam!A síró Bailey felemelte a fejét, ránézett az édesanyjára, azután pedig

Fernre. Olyan haragosan szikrázott a tekintete, mintha azt gondolná, mindenről a lány tehet.

– Meg fogsz halni, és én is meg fogok halni, és Fern is meg fog halni. Tudtad ezt, Bailey? Rachel néni is meg fog halni. – Angie Fern anyukájára nézett, és bocsánatkérően elmosolyodott.

A gyerekek rémülten néztek egymásra, könnyáztatta szemükben félelem csillogott.

– Minden élőlény meghal egyszer, Bailey. Van, aki tovább él, mint a többiek. Tudjuk, hogy a betegséged miatt a te életed valószínűleg rövidebb lesz, mint másoké. De soha, egyikünk sem tudhatja, hogy mennyi ideig fo-gunk élni.

Bailey felnézett az anyukájára, és a rémület és kétségbeesés egy része mintha eltűnt volna az arcáról.


ArctAlAn szerelem

30

– Úgy, mint Sheen nagypapa?Angie bólintott, és megcsókolta a fia homlokát. – Igen. Nagypapának nem volt izomsorvadása, viszont karambo-

lozott az autójával. Hamarabb itt hagyott minket, mint ahogy sze-rettük volna, de ilyen az élet. Nem mi döntjük el, mikor és hogyan megyünk el. Egyikünk sem döntheti el. – Angie belenézett a fia sze-mébe, és határozottan megismételte az utolsó szavakat. – Egyikünk sem döntheti el.

– Akkor lehet, hogy Fern hamarabb fog meghalni, mint én? – kérdezte Bailey reménykedve.

Fern érezte, ahogy az édesanyja mellkasa rázkódni kezd az elfojtott ne-vetéstől, és elképedve nézett fel rá. Rachel Taylor mosolygott, és a száját ha-rapdálta. Fern egyszerre megértette, mit is csinál Angie néni.

– Igen! – mondta, és olyan hevesen kezdett bólogatni, hogy fel-alá ug-ráltak a vörös tincsei. – Lehet, hogy ma este belefulladok a fürdőkádba. Vagy leesek a lépcsőn, és kitöröm a nyakam. De az is lehet, hogy holnap elüt egy autó biciklizés közben. Látod? Nem kell elszomorodnod. Előbb vagy utóbb mindnyájunknak befellegzik!

Angie és Rachel kuncogni kezdett, Bailey pedig vigyorogva licitált rá az unokatestvérére:

– Vagy lehet, hogy leesel a házatok mögötti fáról. Vagy a sok olvasástól felrobban a fejed!

Angie szorosan átölelte a fiát, és felnevetett. – Szerintem elég is lesz, Bailey. Nem akarjuk, hogy Fernnek felrobban-

jon a feje, ugye?Bailey a lányra nézett, és tisztán látszott, hogy alaposan mérlegre teszi

a lehetőségeket. – Nem – mondta végül. – Asszem, nem. De azért remélem, hogy ket-

tőnk közül ő dobja fel hamarabb a talpát.


BÁTORNAK LENNI

31

Ezután kihívta Fernt egy meccsre a ház előtti gyepen, ahol körülbelül öt másodperc alatt lebirkózta a lányt. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg elintézte volna Ambrose Youngot.

m2001

A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásába, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a ked-venc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilát-szik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafe-lé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafor-dítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.

Bailey félig elképedve, félig rettegve nézte a híreket, és közben folya-matosan írt a számítógépén. Oldalakat írt tele a megfigyeléseivel, rész-letesen feljegyezte, mit lát, aprólékosan, a saját szavaival dokumentál-ta a tragikus eseményeket. Ahogy Fernnek a romantikus regények, úgy neki a történelem volt a szenvedélye. Már kiskorában is imádta a rég-múlt legendáit, megnyugtatónak találta az időtlenségüket, és a távolsá-got, amely elválasztotta őt a történelmi eseményektől. Amikor Artúr ki-rályról olvasott, aki több mint ezer éve élt és halt meg, Bailey-t valahogy megérintette a halhatatlanság érzése – márpedig egy olyan valakinek, aki folyamatosan azt érzi, hogy az ujjai közül megállíthatatlanul pereg ki az idő homokja, a halhatatlanság igazán vonzó fogalom.

Attól a naptól kezdve, hogy megtanult írni, Bailey lelkiismerete-sen vezette a naplóját. Az egyre szaporodó számú füzetek egy egész polcot megtöltöttek a könyvszekrényén, fiatal életének legfonto-sabb eseményei, papírra vetett gondolatai és álmai ott sorakoztak a


ArctAlAn szerelem

32

más emberek életéről szóló történelmi könyvek mellett. Annak el-lenére azonban, hogy megszállottan próbált lejegyezni mindent a sorsfordító eseménnyel kapcsolatban, úgy tűnt, Bailey az egyetlen, aki képes megbirkózni a helyzettel. Nem félt jobban, mint azelőtt, és labilisabb sem lett érzelmileg. Ugyanúgy örömét lelte azokban a dolgokban, amikben korábban, ugyanúgy ugratta Fernt, ahogy ko-rábban, és amikor a lány már nem bírta elviselni, amit a tévé képer-nyőjén látott, ő volt az, aki lecsalogatta az unokatestvérét annak az érzelmi meredélynek a széléről, ahol ekkoriban szinte mindenki to-porgott.

Fern sokkal labilisabb, sokkal félénkebb és sokkal érzelmesebb lett – és nem ő volt az egyetlen. A felháborodás és a bánat része lett a minden-napoknak. Egyszerre nagyon is valóságos lett a halál, és a Hannah Lake-i gimnázium végzős osztályába bevette magát a harag és a félelem. Végző-sök voltak! Arról volt szó, hogy ez lesz életük legjobb éve. Nem akartak félelemben élni.

– Bárcsak jobban hasonlítana az élet a könyvekre! – mondta pana-szosan a lány, miközben megpróbálta mindkettejük hátizsákját felvenni a keskeny vállára, hogy el tudjanak indulni haza. – A könyvekben soha nem halnak meg a főszereplők. Ha meghalnának, értelmetlenné válna a történet, vagy egyszerűen vége lenne.

– Mindenki főszereplő valakinek – mondta Bailey, miközben keresz-tülvágott a zsúfolt aulán, és a legközelebbi kijáraton keresztül kigurult a novemberi délutánba. – Nincsenek mellékszereplők. gondolj arra, ho-gyan érezhette magát Ambrose, miközben a híradót néztük matekórán, hiszen tudta, hogy az anyukája az egyik toronyban dolgozik. Ott ül, nézi a tévét, és közben valószínűleg az jár a fejében, hogy talán az anyukája halálát nézi éppen. Lehet, hogy Ambrose mamája számunkra melléksze-replő, de neki ő a hősnő.


BÁTORNAK LENNI

33

Fern komoran bámult maga elé, és megcsóválta a fejét, ahogy feli-dézte azt a napot. Sokáig senki sem tudta, mennyire közelről érintette a szeptember 11-i terrortámadás Ambrose Youngot. Annyira összeszedet-ten, annyira nyugodtan ült ott és hívogatta megállás nélkül azt a telefon-számot, ami egyszer sem csengett ki. Senki még csak nem is sejtette a dol-got. Sheen edző talált rá, öt órával a második torony összeomlása után, amikor már mindenki más régen hazament.

– Nem érem el, tanár úr – suttogta Ambrose, mintha attól tartana, hogy ha hangosabban beszélne, a maradék önuralmát is elveszítené. – Nem tu-dom, mit csináljak. Az északi toronyban dolgozott. Az egész torony össze-dőlt. Mi van, ha meghalt?

– Az apukád már biztosan aggódik, hogy hol vagy. Beszéltél vele?– Nem. Biztos, hogy ő is kivan. Úgy tesz, mintha már nem szeretné

anyát. De tudom, hogy szereti. Nem akarok beszélni vele, amíg nincsenek jó hírek.

Sheen edző leült a fiú mellé, és átkarolta a vállát. Szinte törpének tűnt a hatalmas termetű Ambrose mellett. Ha a srác képtelen arra, hogy elinduljon haza, akkor ő itt marad vele. Összevissza beszélt neki mindenféle dolgokról – az előttük álló szezonról, az Ambrose súlycso-portjában lévő többi játékosról, a velük közös kerületben játszó csapatok erősségeiről. Minden igyekezetével azon volt, hogy lekösse a fiú figyel-mét, miközben csigalassúsággal teltek a percek. És Ambrose-nak sike-rült is uralkodnia magán, egészen addig, amíg fülsiketítő csörgéssel fel nem harsant a telefonja. Mindketten önkéntelenül felugrottak, és a zse-bükhöz kaptak.

– Kisfiam? – A telefon hangszórója hangja elég hangosan szólt ahhoz, hogy Mike Sheen is hallja, mit mond Elliott Young. Az edzőnek összeszo-rult a gyomra. – Életben van, Brosey. Nem esett baja. Idejön.


ArctAlAn szerelem

Ambrose próbált megszólalni, próbálta megköszönni apukájának a jó hírt, de képtelen volt rá. Felállt, odaadta a mobilját az edzőjének, majd tett néhány lépést előre, és újra leült. Mike Sheen megmondta Elliottnak, hogy hazaviszi a fiát, utána becsukta a telefont, odament Ambrose-hoz, és átkarolta a reszkető tanítványa vállát. A fiú nem sírt, de olyan erősen reme-gett, mintha magas láza lenne, és Mike Sheen egy pillanatra meg is rémült, hogy a megrázkódtatások és a stressz tényleg megbetegítették a fiút. De az-tán lassan alábbhagyott az őrült remegés, és Ambrose és Sheen edző feláll-tak, és elindultak, ki a teremből. Az ajtónál aztán lekapcsolták a lámpákat, és ahogy ott állt, ezen a gyötrelmes délutánon, és becsukta maguk mögött az ajtót, a srác végtelen hálát érzett, amiért a váratlan és megmagyarázhatat-lan tragédia közepette kegyelmet kapott.

– Apa aggódik Ambrose miatt – mondta Bailey. – Azt mondja, megvál-tozott, szórakozott lett. Nekem is feltűnt, hogy hiába dolgozik ugyano-lyan keményen az edzéseken, mint azelőtt, valami nem stimmel.

– Még csak két hete kezdődött a versenyszezon – vette Fern védel-mébe Ambrose-t, pedig a fiúnak a legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy Bailey előtt bárki is a védelmébe vegye. Bailey Sheen volt ugyanis Ambrose legnagyobb rajongója.

– Jó, de már két hónap eltelt szeptember 11. óta, Fern. És még min-dig nem tette túl magát a dolgon.

A lány felpillantott a szürke, nehéz égboltra. Már gyülekeztek a fekete felhők, és bár a szél még csak most kezdett megerősödni, kétség nem fért hozzá, hogy megállíthatatlanul közeleg a vihar.

– Mint ahogy egyikünk sem, Bailey. És szerintem nem is fogjuk soha.


Arctalan szerelem -...

Documents

Transcript of Arctalan szerelem -...