Karin Fossum: Aki fél a farkastól

Karin FossumAki fél a farkastól

(Részlet)

Scolar krimik

(Részlet)

Scolar

A mű eredeti címe: Den som frykter ulven

Copyright © J.W. Cappelens Forlag a·s, 1997

Fordította: Szöllősi AdrienneA fordítást az eredetivel egybevetette: Tóth Ákos

Szerkesztette: Illés Andrea

Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 2010Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2010

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részle-te sem használható fel és nem sokszorosítha-tó a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A földrajzi és személyneveket a norvég kiejtést figye-lembe véve láttuk el toldalékokkal. A kötetben a vei, ga-te végű helyszínek a magyar utca szónak felelnek meg.

Scolar Kiadó, 20101016 Budapest, Naphegy tér 8.Telefon/fax: (+36 1) 466-7648

scolar@scolar.huwww.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek NándorFelelős szerkesztő: Illés AndreaBorító, könyvterv: Máthé Hanga

Tördelés: Széplaki Gyöngyi

ISBN 978-963-244-234-1ISSN 2060-8640

5

Az Európai Unió Kultúra Programjának (2007–2013)támogatásával

6

Karinak

7

Gyűlölöm az embereket,csupán azért, mert léteznek,nem bízom bennük, ha látom,hogy saját földjükön mozognak.Én, az őrült, jégtömbömben ülök,és pontosan följegyzek mindent,amit ellenem elkövetnek.És a bosszú sötét kamrájábanfelnő egy világuralomra törő ember.

Elgard Jonsson

8

Vakító fénysugár hatolt át a fák között. Az erős fénymegtorpanásra késztette, nem volt felkészülve rá. Az élesnapfény közvetlenül azután érte, hogy felkelt az ágyból, sfélálomban végigtámolygott a sötét házon, majd kilépett alépcsőre.

Szinte beleszúrt a szemébe. Gyorsan az arca elé kapta akezét, de a fény csak egyre mélyebbre hatolt, át a bőrén,a csontjain, egyenesen a koponyája mélyére. Odabent min-den csillogóan fehér lett. Gondolatai elszabadultak, és apródarabokra estek szét. Szeretett volna hangosan ordítani, deazt méltóságán alulinak tartotta. Ehelyett összeszorította afogát, és próbált minél mozdulatlanabbul állni a lépcsőn.Valami készült. Fejbőre megfeszült, és egyre elviselhetetle-nebbül viszketett. Remegve állt, fejéhez emelt kézzel. Érez-te, hogy szeme oldalra húzódik, orrlyuka kitágul, és akkoralesz, mint egy kulcslyuk. Halkan nyöszörgött, megkíséreltellenállni, de tehetetlen volt a hatalmas erőkkel szemben.Arca lassan eltűnt, csak csupasz koponya maradt a helyén,fehér, áttetsző bőrrel borítva.

Lázasan küzdött, és halkan nyöszörgött, ki akarta tapin-tani az arcát, hogy a helyén van-e még. Orra puha és vissza-taszító lett. Végigtapogatta a kezével. Ezzel elpusztítottaazt a keveset is, ami még maradt belőle. Világosan érezte,hogy az orra elcsúszik a helyéről, és elveszti a formáját,mint a rohadt szilva.

Aztán váratlanul véget ért az egész. Óvatosan lélegzett,arca pedig újra a helyére került. Pislogott párszor, kinyitot-ta és becsukta a száját, de amikor be akart menni a házba,szúrni kezdett a mellkasa – láthatatlan szörny karmai vájtakbelé. Összegömbölyödött, maga köré fonta a karját, így vé-dekezve a mellkasát egyre jobban marcangoló erő ellen.Mellbimbója eltűnt a hónalja alatt. Meztelen felsőtestén abőr egyre vékonyabb lett, a fekete vérrel teli erek úgy ütöt-tek át rajta, mint a vezetékek. Előregörnyedt, tudta, hogynem képes megakadályozni a történéseket.

9

Hirtelen széthasadt, mint troll a fényben. Gyomra és be-lei kiestek a hasából. Megpróbált mindent a helyén tarta-ni, megragadta a seb két oldalát, és összehúzta, de csakfolyt ki minden az ujjai közül, és tócsába gyűlt a lába előtt.Szíve továbbra is dobogott, a bordái mögé zárva pumpáltfáradhatatlanul. Egy darabig így maradt, összegörnyedve,levegőért kapkodva. Hasürege teljesen kiürült. Kinyitottaegyik szemét, és aggódó pillantással nézett végig magán.Már nem folyt belőle semmi. Ügyetlenül elkezdte össze-szedni a beleit. Véletlenszerűen tuszkolta a helyükre a dol-gokat az egyik kezével, miközben a másikkal összeszorítot-ta a sebet, hogy ne zuhanjon ki rögtön, amit visszatett. Sem-mi sem került az eredeti helyére, a legfurcsább helyekenkötöttek ki a szervei, de ha sikerül bezárnia a sebet, senkisem fogja látni a különbséget. Tudta, hogy nem olyan, mintmások, de ez kívülről nem látszott. Miközben a bal kezéveltartotta a bőrt, a jobbal kotorászott a belsőségei után. Végüla legnagyobb részét visszatuszkolta magába. Csak egy kisvérfolt maradt a lépcsőn. Keményen összepréselte a sebet,és érezte, hogy kezd összezáródni. Egész idő alatt óvatosanlélegzett, nehogy újra felszakadjon. Továbbra is merevenállt a lépcsőn. A napsugár olyan volt, mint valami éles, fehérkard. Teste újra egyben volt. Minden olyan gyorsan történt,nem lett volna szabad az ágyból felkelve egyenesen kimen-nie a napfényre, anélkül hogy végiggondolta volna, mit tesz.Mindig más térben mozgott, a világot sötét fátyolon keresz-tül látta, ami leárnyékolta a kinti fényt, és letompította ahangokat. A fátylat ő maga komoly koncentrációval tartottaa helyén. Most megfeledkezett magáról, meggondolatlanulvágott neki az új napnak, akár egy kisgyerek.

Úgy érezte, a büntetés aránytalanul súlyos volt. Mertálmában olyasmit látott, amitől felriadt, és megfeledkez-ve magáról kifutott a szabadba. Behunyta a szemét, ésfelidézett néhány képet. Látta az anyját a lépcső aljánál.A szájából ömlött a vörös, meleg vér. Széles, gömbölyű

10

alakjával a virágos fehér ruhában úgy nézett ki, akár egynagy korsó, amelyből piros lé folyik. Emlékezett a hangjára.Súlyos, sípoló hang követte a szavait.

Lassan újra visszament a házba.

*

Ez Errki története. Így kezdődött:Éjjel háromkor hagyta el az intézetet. Ne hívd intézet-

nek, Errki, bár bizonyos szempontból jogod van a saját kisvilágodban úgy nevezni, ahogy csak akarod, mégis légy te-kintettel másokra, és hívd másként. Ezt nevezik kedvesség-nek vagy udvariasságnak, ha így jobban tetszik. Hallottálmár erről?

A nő olyan bőbeszédű volt, hogy szinte bugyogtak belő-le a szavak, mint a földből az olaj. A szavakat kísérő hangolyan volt, mint egy zengő elektromos orgona.

– Vardennek hívják – mondta a férfi kesernyés mosollyal.– Mi itt Vardenben egy nagy családot alkotunk. Ha csönga telefon, azt mondjuk: Tessék, itt Varden! Vagy: el tudnávalaki vinni a postát Vardenbe?

– Éppen erről van szó. Csak megszokás kérdése. Itt min-denkinek tekintettel kell lennie a másikra.

– Nekem nem – vágta rá dühösen. – Én kényszergyógy-kezelésen vagyok az ötödik paragrafus alapján. Veszélyesvagyok magamra és talán másokra is.

Előrehajolt, és a nő fülébe suttogott: – Nekem köszönhe-ti, hogy a huszonhetes fizetési kategóriában van.

Az éjszakás nővér megremegett. Volt hajnalonként egypillanat, amikor nagyon gyengének érezte magát. Az éjjel ésa reggel közti senkiföldjén, amikor a madarak elhallgatnak,és senki sem tudja biztosan, elkezdenek-e újra énekelni.Ilyenkor bármi megtörténhet, amire addig nem is gondolt.Tompultságában előreesett a válla. Nem volt ereje meglátni

11

a másik fájdalmát, emlékezni rá, ki is az valójában, és hogya férfi az ő gondjaira van bízva. Csak arra gondolt, milyenellenszenves, önző és gonosz.

– Tisztában vagyok vele – csattant fel a nő. – Négy hónap-ja vagy itt, és amennyire látom, elég jól vagy. – Olyan össze-csücsörített szájjal mondta ezt, hogy az ajka szinte csőrnekhatott.

A szavakat orgonához hasonló éles hangok kísérték.Így aztán a férfi megszökött. Nem volt túl bonyolult do-

log. Ezen a langyos éjszakán az ablakot nem zárták be.Ugyan az ablak előtt fémrácsozat feszült, de a rácsot rög-zítő csavarokat könnyedén kiszedte a több mint százévesépület kiszáradt, fa ablakkeretéből. Az első emeleten volta szobája. Egy macska könnyedségével ugrott ki az abla-kon, és ért földet a füvön. Nem a parkolón keresztül ment,hanem az erdő felé, a Brønnen-tó irányába. Mindegy volt,merre indul. A lényeg, hogy nem marad többé Vardenben.

A tó gyönyörű volt. Mozdulatlanul pihent a völgyben,nyíltan, csöndesen, mindenféle színlelés és megjátszásnélkül. Nem taszította el magától, és nem csábította lemagához. Nem volt benne semmi tolakodó, egyszerűencsak ott volt. A mindössze kőhajításnyira lévő intézeteteltakarták a fák. Nestor megkérte, hogy álljon meg egy ki-csit, amit meg is tett. Bámulta a Brønnen-tó fekete vizét.Hirtelen Tormodra gondolt, akit itt találtak meg, szokásszerint kesztyűvel a kezén, arccal a mélység felé fordul-va. Szőke haja a sötétzöld vízen lebegett. Nem tűnt széplátványnak, de egyébként sem szokott az lenni. Dagadt ésernyedt volt, világos szemmel, ráadásul butának is látszott.A visszataszító, pudingszerű fickó állandóan bocsánatotkérve járkált, félve, hogy megfertőzi őket, útban van ne-kik, vagy valaki megérzi rettenetesen bűzös leheletét. Sze-gény most már megtért Istenéhez. Talán békésen üldö-gél egy felhőn, végre megszabadulva nedves kesztyűitől.Talán találkozott odafent az anyjával, s mellette meglelte

12

nyugalmát. Imádta az anyját. Nagyot sóhajtott, ahogy Tor-mod pislogására és szőke szempilláira gondolt. Vékony tes-te idegesen összerándult, és továbbment.

A sötét alakot senki sem vette észre a világoszöld erdő-ben. Mindenki aludt. Tormod helyét valaki más vette át. Tor-modot az öngyilkossága után gyakorlatilag egy üres ágy-ra korlátozták. Megdöbbentő átváltozás, gondolta. Tormodmár nem volt többé Tormod, mindössze egy üres ágy. És őis egy üres ágy lesz, feszesre húzott lepedővel.

Figyelte a hangokat, és aprókat bólintott. Aztán imbo-lyogva továbbment az erdő mélye felé. Mikor az éjszakásnővér bekopogtathatott a szobája ajtaján, ő már több mintkét órája járta az erdőt. A nő nyilván nem merte elmesélnia beszélgetésüket. „Nem, nem vettem észre semmi különö-set, olyan volt, mint máskor.” A magasan járó nap egyene-sen a nővér arcára süthetett az ügyeleti szoba ablakán át,ahol korábban beszélgettek. A szavak égették a nő torkát,akár a sav.

Elment a lovarda mellett. Hallotta, ahogy a nagy, sö-tét állatok türelmetlenül topognak az istállóban. Az egyikészrevette, és nagyot fújtatott. Nézte a lovakat a szemesarkából, és erős késztetést érzett, hogy velük legyen,olyanná váljon, mint ők. Senki sem megy oda egy lóhoz,és kérdezi meg: „Ki vagy te?” A lovakkal időről időreterheket cipeltetnek, utána békén hagyják őket. Az öreg,munkára képtelen lovak meg golyót kapnak a fejükbe. Ilyenegyszerű. Napról napra ugyanazt csinálják. Gyerekekkel ahátukon járnak körbe-körbe a karámban, isznak a régi ita-tóból, lelógó fejjel, állva alszanak, elhessegetnek magukrólnéhány rovart. Aztán egyszer csak meghalnak.

Egy darabig az út mentén sétált. Nemsokára felkelnekaz emberek a takarók és a lepedők közül, s kibújnak azodúikból. Érezte, hogy közelednek, szinte vibrált a levegő.Nemsokára megindul a forgalom. Errki gyorsabban szed-te a lábát. Az lesz a legjobb, ha újra behúzódik az erdő-

13

be. Szerette a remegő erdőt, a lombokon keresztül meg-csillanó fényt és a fű illatát. Az ágak és a virágok hangját,ahogy megreccsentek, meghajlottak a lába alatt. A szürke,kiszáradt fákat, amelyek csak álltak ott gyökerüket mélyena talajba vájva. Kitépett egy páfrányt, mire a gyökere is ki-szakadt a földből. A kezében tartotta, miközben azt mor-molta: – Gyökér, szár, levél. Gyökér, szár, levél.

Végül elfáradt. A távolban meglátott egy kősziklát s atövében az árnyékot. Amikor odaért a sziklához, lefeküdta fűbe, és összegömbölyödött. Állandóan figyelte a hango-kat, folyamatos halk morgást hallott magában, akár valamierőműben. Volt a zsebében egy kis üvegcse rácsavarozhatótetővel. „Az alvás a Halál kisöccse”, gondolta, és lehunytaa szemét.

*

A fennsík szélén megállt. Csak Errki tudott így menni,nehézkesen és dülöngélve, mint egy szárnyaszegett holló,mégis meglepően gyorsan. Minden lógott és himbálózottrajta. Hosszú haja, kigombolt kabátja és viseltes nadrágja,amelyet rég nem vett le magáról. Ócska tréningnadrág volt,izzadtságtól és húgytól bűzlött. Feje oldalra billent, mint-ha elszakadt volna egy ín a nyakában, és járás közbenritkán pillantott fel. Állandóan az utat nézte, és csak sajátlábát figyelte. Maguktól mentek. Nem volt szüksége célrasem, órákig tudott gyalogolni anélkül, hogy elfáradt volna.Egyenletes ritmusban lépdelt, akár egy játékszer, amelynekkulccsal felhúzták a rugóját.

Huszonnégy éves, keskeny vállú és meglepően széles csí-pőjű fiatalember volt. Rossz tartása miatt kikészültek a csí-pőízületei, ezért furán járt, a lábait oldalról maga elé té-ve. Dühös mozdulatnak tűnt, mintha le akart volna valamitrázni a hátáról. Ettől sokak szerint úgy lépkedett, mint egyöregasszony. A nyaka is hosszabbnak és vékonyabbnak tűnt

14

a megszokottnál, szinte túl vékony volt ahhoz, hogy a fejéthordozni tudja. Nem mintha a feje szokatlanul nagy lett vol-na, de a tartalma sokkal nehezebb volt, mint a legtöbb fejé.

Mindössze hatvan kilót nyomott, és keveset evett.Ráadásul képtelen volt eldönteni, mit is akar enni. Kenye-ret vagy kukoricapelyhet? Virslit vagy hamburgert? Almátvagy banánt? Hogy mernek az emberek ennyi döntést meg-hozni? Honnan tudják, hogy jól választanak?

A zsebében ott lapult a gyógyszeres üveg, amelynek tar-talma biztosította, hogy a lába engedelmeskedjen, gondo-latai pedig a megfelelő mederbe terelődjenek, miközben fels alá járkál a vardeni folyosókon, a buszon, a vonaton vagyépp az út mentén bolyong.

Mikor nem mozgott, akkor feküdt, és csöndben pihent.Hosszú, fekete haja koszos csimbókokban lógott az arcába.Bőrét pattanások okozta hegek borították; tizenhárom éveskora körül bukkantak fel, és apró vulkánokként törtek ki.Rég felhagyott a mosakodással. Sokkal rosszabbul néztekki a mitesszerei, ha vízzel és szappannal átdörzsölte őket.Ha a kosz és a zsír befedte a bőrét, nem látszottak annyira.Kócos haja alatt csak sejteni lehetett hosszúkás, keskenyarcát, hegyes állát és vékony, sötét szemöldökét. Mélyenülő szemei mindig kerülték az emberek tekintetét. Ha vala-ki mégis beléjük nézett, tompán csillogtak. Mindig ferdén,alulról pillantott fel arra, aki szólt hozzá. Arcába lógó hajaés egész testét beborító ruházata miatt még nyáron is fe-hér volt a bőre. Nadrágja a csípőjén lógott, bőröv tartotta.Az övcsatot kitárt szárnyú, kampós csőrű rézsas díszítette.Apró zománcszemei mintha láthatatlan zsákmányt figyel-tek volna, például Errki apró nemi szervét a koszos nadrágmélyén. Korához képest fejletlen volt, és sohasem járt mégnőben. Erről senki sem tudott, ő maga pedig más, fonto-sabb dolgokkal nyomta el ezt a fájdalmas tényt. A sas elégimponáló volt, ahogy Errki csípőjének ritmusában mozgott.Ez akár arra is rábírhatta az embereket, hogy az alatta rejlőszervet igazi ragadozónak gondolják.

15

Meleg volt, és csönd honolt a tájon; sárga földek minden-felé, amerre csak a szem ellátott. A távolban egy lány köze-ledett babakocsit tolva. Már messziről észrevette a sötét,imbolygó alakot, és ráébredt, hogy el kell haladnia mellet-te. Egyetlen út sem tért le oldalra. A férfi különösen festett,és ahogy egyre közeledett, a lány érezte, amint egész tes-te megfeszül. A járása is merevebb lett. Az alak csak dü-löngélt feléje, volt benne valami félelmetes és agresszív, alány pedig arra gondolt, hogy nem kell a szemébe néznie,egyszerűen csak elsiet mellette valami egykedvű, fensőbb-séges arckifejezéssel. Semmi esetre sem mutathatja ki a fé-lelmét; úgy képzelte, a férfi, mint egy kiszámíthatatlan ku-tya, akkor fog támadni, ha kiszagolja a rettegését.

A lány annyira volt szőke és szép, amennyire Errki sötétés csúf. Még a fátyolon keresztül is éles fényben fürdött kö-zeledő alakja. A babakocsiba kapaszkodott. Idegesen toltamaga előtt, akár egy pajzsot, mintha kész lenne feláldoznia tartalmát, csak hogy mentse a bőrét. Errki legalábbis ígygondolta. Régóta gyalogolt már a gondolataiba mélyedve,amikor a szeme sarkából észrevette a közeledő alakot. Je-lentéktelennek tűnt, mint a szélben szálló pernye. Annakellenére, hogy észlelte a körvonalakat és a mozgást, nememelte föl a fejét. Errki a világ legszánalmasabb jelensé-gének a babakocsit toló nőket tartotta. Hogy egy gyerekkinyomása miatt miért vágnak ilyen hülyén elégedett arcot,sohasem bírta felfogni. Hogy a Földön élők milliárdnyi szen-vedése láttán egy gyerek hogyan volt képes megváltoztatniaz élethez való hozzáállásukat, túlment a józan ész határán.Vetett egy pillantást a lányra, és föltette magában a kérdést:ellenséges szándékú-e vagy sem? Jó szándékot nem ismert.Sosem hagyta magát félrevezetni, vagy éppen hülyére ven-ni. Az ellenséget lehetetlen felismerni elsőre, pusztán külsőalapján. A babatakaró alatt például kés is lapulhat. Kettőshegyű, cikcakkos pengéjű kést látott maga előtt. Sosem le-het tudni.

16

Elhaladtak egymás mellett. Abban a másodpercben Err-ki összetörő üveg csengő hangját hallotta. A lány a babako-csi fogantyúját szorongatta. Egy pillanatra felnézett. Leg-nagyobb rémületére a férfi szemében különös fényt pillan-tott meg, és a nyitott fekete kabát alatt el tudta olvasni apólója feliratát: ÖLD MEG A TÖBBIEKET!

Ez nem ment ki a fejéből. Így ő lett az egyik azok közül,akik később bejelentették a rendőrségnek, hogy látták a ke-resett személyt a kérdéses napon, a kérdéses helyen.

Az emberek mindig üldözték Errkit, nem csak pusztulóteste, amelyben a szervek összevissza helyezkedtek el, vagykőkemény szíve miatt, amely csontok mögé bújva dobogott.Belé akartak látni. Egészen a legbelső, titkos szobába, ahola vakító fény égett. Gonosz szándékaikat szép szavakbacsomagolták, a valóság áldásairól beszéltek, meg az izgal-mas kihívásokról, amelyeket a közösség adhat. Kibírhatat-lan volt.

De ha egyszer nem akarta!

Zavarodottan rázta meg a fejét. Gondolatai összevisszacsapongtak, és megzavarták időérzékét. Visszatámolygotta szobába, és lehanyatlott a koszos matracra. Örült, hogymegszökött a fullasztó intézetből, és hogy megtalálta eztaz elhagyatott házat. Az oldalán feküdt felhúzott térdekkel,kezét a combjai közé szorítva, arcával szinte belebújva apenészes matracba. Mélyen magába nézett, le a sötét, pisz-kos Pincébe, ahová csak egy keskeny résén át hatolt le afénysugár. Szabályos kör alakú folt jelent meg a kőpadlón.Ott ült Nestor, mellette kopott kabát feküdt. Semmi gya-nús nem látszott rajta, mintha csak félredobták volna, deErrki tudta, hogy valójában mi az. Sokáig feküdt csendben,várakozón, majd elaludt. Idő kellett, hogy begyógyuljon aseb. Amíg az gyógyult, ő álmodott. A büntetés után mindig

17

kapott vigaszt, amit hálásan fogadott. Ez is a megállapodásrészét képezte. Július negyedikét írtak, három perccel múlthajnali hat, és rettenetes hőség közeledett.

*

A sűrű facsoport között rejtőző gerendaház hirtelen buk-kant elő. Az épület évtizedek óta lakatlanul állt. Ennek elle-nére meglepően jó állapotban volt, bár a berendezés nagyrészét már széthordták vagy elpusztították a csavargók.Nem kevesen pihentek meg itt az évek során, és hagytákrajta nyomukat a szobán, vagy szórták szanaszét üres üve-geiket.

Álldogált egy darabig az erdőben, és hallgatózott. A házelőtti kis tisztáson burjánzott a fű. Óvatosan megközelítet-te a házat, megfogta a kilincset, és benyitott a nehéz ajtón.Egy pillanatra megállt és figyelt. Odabent konyha, nappaliés két apró hálószoba tárult a szeme elé. Az egyik hálószobasarkában régi, csíkos matraccal ellátott ágy állt. Helyiség-ről helyiségre lopakodott, és körbevizslatott. Beszívta a ré-gi fagerendák illatát. Ebben az üres házban Errki közelebbkerült az őseihez, mint gondolta. Régi nyári lak volt, me-lyet egy 1600-as években alapított finn település helyén épí-tettek. Ahogy körbejárt, figyelmesen hallgatta a néma fa-lakat. Úgy tűnt, mintha valami különös történt volna itt.Az őrület beette magát a falak közé. A vastag gerendáknémelyikén komoly sérülések éktelenkedtek, mintha vala-ki baltával esett volna nekik. Egyetlen ablak sem volt ép, akorhadt ablakkeretben csak elvétve maradt egy-egy üveg-darab. Egymás után több gondolat futott át az agyán. Idenem lehetett kocsival feljutni, és amennyire figyelte, senki-nek sem tűnt fel, amikor lekanyarodott az útról, és elkezdettfelkapaszkodni a hegyoldalon. Nem volt órája, de tudta,hogy pontosan harminc perce tért le a főútról. Nem aggasz-

18

totta, hogy nem hozott magával élelmet és ruhát. Viszontszomjas volt. Mozgatta az állkapcsát, hogy összegyűjtsönegy kis nyálat. Elkezdte rágni a nyelvét.

Bement az egykori konyhába, és találomra kihúzott párfiókot. A fogantyúk már eltűntek, csak az azokat egykor rög-zítő szögnél fogva tudta kirángatni őket. Talált egy töröttvillát és egy doboz gyertyát. Meg morzsát és pókhálókat.Söröskupakokat. Üres gyufásdobozt. A betört konyhaablakfölötti karnisról nejlonfüggöny maradványa lógott; mikormegfogta, szétfoszlott az ujjai között. Visszament a nappa-liba. A helyiség egyik ablaka a tisztásra nézett, a másika szemben lévő oldalon egy tóra. A fal mellett régi kana-pé állt, rajta zöld, kötött ágytakaró, a másik falnál pedigegy nagy szekrény. Kinyitotta és belenézett. Semmit semtalált. A foltos deszkapadló nyikorgott a léptei alatt. Óvato-san leereszkedett a kanapéra. A rugók nyikorogtak, és por-felhő szállt fel a levegőbe. Meggondolta magát, felpattant,s inkább bement az egyik hálószobába, ahol a sarokban ottállt az ágy. Levette a kabátját és a pólóját, majd lefeküdt.Egy örökkévalóságig volt távol. Mikor felébredt, nem tudta,hol van, ráadásul álmodott is. Így elkövette azt a hatalmashibát, hogy egyenesen kiment a napfényre. Fárasztó volt abelsőségeit összeszedni a lépcsőről, miközben Nestor gono-szul nevetett. A belei kukacokként csúsztak ki a keze közül.

Másodszorra ébredt fel. Óvatosan felült, és körbenézetta szobában. Végigtapogatta magát, s érezte, hogy mellka-sa egyben van. Csak egy vörös, cikcakkos forradás éktelen-kedett rajta. A mellbimbói közül indult, és egészen a köl-dökéig tartott. A nap már magasan járt az égen. Fölkelt amatracról. A szoba üres volt, egy durván faragott komódotleszámítva. Lassan felállt, és átment a szobán. Kihúzta akomód egyik fiókját. Miközben állt, és a fiókot bámulta, fu-tólag megtapogatta fájó csípőjét. Valami keményen feküdt.Visszament a sarokba, és lepillantott a matracra. Az ujjai-val körbetapogatta. Volt ott valami, valami keskeny és ke-

19

mény. Gyanakodva felemelte a matracot, és megfordította.Az alján, a csíkos huzatban nagy lyuk tátongott, s a szi-vacs egy részét valaki kiszedte. Bedugta a kezét a nyílásba,és kotorászni kezdett. Valami hideget tapintott ki. Kihúz-ta, és csodálkozva meredt rá, nem hitt a szemének. Eb-ben a romos házban, a koszos, ócska matracban egy revol-vert talált. Két kézzel, óvatosan fogta, s belenézett a csövé-be. Errki kezében teljesen szokatlan volt ez a tárgy, de mi-kor rendesen jobb kezébe fogta, és ujját a ravaszra helyez-te, érezte, milyen jól belesimul a tenyerébe. Micsoda erejevan. Minden hatalom az övé… az égen és a földön. Szellő,szél és vihar. Kíváncsian kivette a tárat, és belepillantott.Egyetlen golyó volt benne. Izgatottan kiszedte, és alapo-san megvizsgálta. Hosszú, fényes és meglepően gömböly-ded volt. Visszacsúsztatta a tárba, és örült neki, milyen jólillik a helyére. Újra körbenézett. Korábban valaki itt aludt,és elrejtette a pisztolyt. Különös. Talán az illetőt meglepték,és nem maradt ideje magával vinni. Talán most is ül valahol,és várja, hogy visszatérhessen ide. Errki nem értett a fegy-verekhez, de úgy gondolta, nagy kaliberű, drága pisztolylehet. Elolvasta a markolaton látható apró betűket: Colt.

Mit gondolsz, Nestor?, mormolta halkan, és forgatta ke-zében a fegyvert. Hirtelen megállt, és eldobta. A pisztolynagyot csattant a padlón. Kirohant a konyhába, és egy dara-big a szekrénybe kapaszkodva állt. Gondolhatta volna, hogyNestor elképesztő dolgokat fog javasolni. Hallotta, hogynevetnek odalent a sötét Pincében. Azután visszament, éssokáig állt a fegyvert bámulva. Végül visszatette a helyé-re, a matracba. Nem volt szüksége rá, neki voltak másfegyverei. Inkább elkezdett járkálni a házban, a konyhábólkiment a nappaliba és vissza, miközben folyamatosan afoltos padlót bámulta. Különböző hangokon szólaltak mega hajladozó deszkák. Nemsokára egész dallamot játszottszobáról szobára sétálgatva. Fekete haja dühösen lenge-dezett, akárcsak kabátja és nadrágja. Mindkét karját fer-dén és mereven eltartotta magától, ujjait pedig a deszkákhangjának ütemére mozgatta. Ez a ritmus beszippantotta,

20

csak ment és ment, nem tudott megállni, de nem is akart.Ebben a világban békén hagyták, nem volt más dolga, csakegyenletes léptekkel sétálni fel s alá. Reccs, reccs, Errkimegy, lépésről lépésre, szobáról szobára, bumm, bumm,bumm.

Nem tudta, mennyi ideje járkál, de végül összeszedte abátorságát, és megközelítette az ajtót. Óvatosan nyitottaki. A nap teljes erőből sütötte a tisztást. Behunyta a sze-mét, és lassan kilépett a kőlapokra, aztán a fűre. Megállt,szagolgatta kicsit a leveleket, a füvet és a páfrányt. Gyö-kér, szár, levél. Végre újra minden rendben volt. Nem tudta,hová akar menni, vagy mit akar csinálni. Nestor a völgy feléirányította a lépteit, a házak irányába. Még mindig csak haj-nalodott. A korán kelők épp hogy csak kiléptek az ágyból.Széthúzták a függönyöket, és kinéztek a ragyogó napsütés-be. Meleg, boldogság, ragyogó zöld mindenfelé. Optimistaterveket szőttek erre a szép napra, tudván, milyen rövid anyár. Halldis Horn volt az egyikük. Egyedül lakott egy aprótanyán, nem messze a düledező gerendaháztól. Akkor bújtki a hálóingéből, amikor Errki megtette az első lépéseket.

*

Réges-rég túl volt már az első és a második virágkorán,ráadásul súlyproblémákkal is küszködött. Ennek ellenéreaz előítéletektől mentes ember számára még mindig kelle-mes látványt nyújtott. Magas volt, gömbölyded, nagy mel-lel és szürke hajjal, ami drótkötélként verte a hátát. Kerek,üde arca piroslott, tekintete pedig idős kora ellenére semvesztett semmit az élénkségéből.

Átment a szobán és a konyhán, majd kinyitotta az ajtót.A nap felé emelte az arcát. Egy darabig ott állt gyűröttruhában és fapapucsban a lépcsőn, s a napba hunyorgott.Barna harisnyát viselt. Nem mintha hideg lett volna, de tud-ta, hogy a korabeli nőknek nem áll jól, ha túl sokat mutat-nak magukból, és bár a boltoson kívül sosem járt erre sen-ki, ott volt a Mindenható örökké figyelő szeme. Mindenre

21

felkészült. Hívő létére megesett, hogy csúnyákat gondoltRóla, és még bocsánatért sem esedezett utána. A pitypan-gokkal borított tisztásra pillantott. Úgy érezte, állandóancsak nőnek, és teljesen elcsúfítják rendezett kertjét. A nyárfolyamán már kétszer kapálta ki a gazt. Minden virágotegy-egy dühös csapással intézett el. Szeretett dolgozni, deközben néha fohászkodott, hogy emlékeztesse elhunyt fér-jét, milyen bajba sodorta, amikor egy rizsszemnyi rög okoz-ta érelzáródás miatt a traktorja kormányára hanyatlott.Hogy erős, szívós férje, ez a hegynyi ember így meghal-hatott, meghaladta az értelmét, bár az orvos megpróbáltaelmagyarázni az okát. Ugyanolyan érthetetlennek találta,mint azt, hogy a legyek tudnak repülni, vagy azt, hogy fel-hívhatja a húgát, Helgát Hammerfestben, és világosan hall-hatja siránkozását a telefonban.

Neki kellett kezdenie a munkának, mielőtt túlságosanmeleg lesz. Előszedte a kapát, és magával vitte a tisztásra. Akezével beárnyékolta a szemét, és körbenézett, hogy meg-tervezze a dolgot. Úgy döntött, legyező alakban fog ha-ladni a lépcsőtől kezdve a kút mellett, egészen a pajtáig.Kihozta a vödröt és a gereblyét. Egyenletes ütemben dol-gozott, kitartóan kapált, amíg el nem fáradt. Két-háromcsapással végzett egy virággal. Majd lassabb tempóbanösszeszedte őket, beletette a vödörbe, és elvitte a ház mö-götti komposztálóba. Porból lettél, gondolta, és keményenmegütögette a vödör alját. Aztán folytatta a kapálást. Nagyfeneke az ég felé meredt, és a kapa ütemére mozgott. Vö-rös-zöld kockás köténye lágyan ringatózott a napsütésben.Homloka nedves lett az izzadtságtól, haja pedig állandóanelőrehullott a válla fölött. Általában összefonta – így olyanvolt, mint egy nagy kígyó –, de erre mindig csak a reggelimosakodás után kerített sort.

Szerette a növényeket aprító kapa hangját. A szerszáméles volt, akár egy balta – ő maga élezte meg. Néha-né-ha eltalált vele egy követ, és felnyögött a gondolatra, hogyesetleg kicsorbulhat. A gazok a földön hevertek, mint az el-esett katonák a csatamezőn. Nem énekelt vagy dúdolt, épp

22

elég volt neki a munka, ráadásul az Úr úgy gondolhatta vol-na, hogy Halldisnak tökéletes az élete, ami komoly túlzáslett volna. Csak akkor fog megmosakodni és reggelizni, habefejezte a kapálást. Képzeletben már terítette is az asztalt.Saját kenyerét és régi sajtból főzött krémsajtját fogja enni.

Fölegyenesedett. Néhány madár rikoltozott a fákkoronája fölött, és úgy hallotta, mintha valami végigsza-ladt volna az avaron. Minden elcsendesedett. Egy pillana-tig azonban még állva maradt, lopva magának egy kis pi-henést, s szemét végigfuttatta az erdőn, amelynek mindenegyes fáját ismerte. A fatörzsek közt mintha valami fekete-séget pillantott volna meg. Valamit, ami korábban nem voltott. Szabálytalanságot. Hunyorított, és figyelt, ám mivel afolt nem mozdult, képzelődésnek gondolta. Tekintete végüla kúton állapodott meg. Az aljánál a fű hosszúra nőtt, és ren-dezetlen volt. Ha végez a munkával, talán le kellene vágnia.Aztán lehajolt – háttal az ajtónak és a lépcsőnek –, és foly-tatta, ahol abbahagyta. Érezte, hogy a korai időpont ellené-re milyen erősen tűz a nap. Széles csípőjét égette a forrófény, az izzadtság végigcsorgott a combján. Ilyen volt Hall-dis Horn élete. Megoldott sorban minden problémát anél-kül, hogy panaszkodott volna. Abból a fajtából való volt,amelyik nem tesz fel kérdéseket az Úrnak, vagy a Gondvi-selésnek. Hiszen azt nem illett. Ezenkívül félt a választól.Kapált tovább, a feneke valósággal beleremegett. A hegyol-dalban, egy fa rejtekében ott állt Errki, és őt bámulta.

*

A nő felizgatta. Úgy nőtt ki a földből, akár egy hatal-mas fenyő. Hallotta a hangját is, olyan volt, mint vala-mi magányos, fenséges harsona. Sokáig állt, és tekinteté-vel falta a nő gömbölyű vállát és lengő ruháját. Látta márkorábban is. A nő egyedül él, ezt tudta. Ritkán beszélt, éscsak a szelet meg a szarkákat hallgatta. Tett pár lépést,néhány ág megreccsent alatta. A kapa hangja élesebbé vált.A nő kezét bámulta, kérges tenyerét és vastag ujjait. Az

23

erőben, amivel a kapa végigszántott a virágok között, sem-mi nőiesség nem volt, csak düh. Miközben hangtalanul kö-zeledett hozzá, látta, hogy a nő észrevette, valamilyen élő-lény közeledik. Az egyedül élő emberek általában érzékel-ni szokták a körülöttük lévő világot. Megváltozott a ritmu-sa, előbb lelassult, aztán felgyorsult, mintha elhesseget-né magától a gondolatot, hogy valami történni fog. Végülmegállt, és fölegyenesedett. És akkor elkapta a pillantását.Teste megmerevedett, akár a felajzott íj. Félelem feszült kö-zöttük. A nő erősen megmarkolta a kapát. Szeme egy pil-lanatra elkerekedett, aztán összeszűkült, tekintete megke-ményedett. Az asszony kevés dologtól félt a világon, de mostkifejezetten rosszul érezte magát.

Hirtelen megtorpant, azt akarta, hogy a nő folytassa amunkát. Csak annyit szeretett volna, hogy nézhesse, mi-közben kapál, követhesse tekintetével a ritmusát, izgő-moz-gó hátsóját. De Halldis félt, Errki felismerte a nő testébőlsugárzó vészjeleket. A férfi ökölbe szorított kézzel állt, tel-jesen dermedten – képtelen volt megmozdulni. A nő tekin-tete szinte keresztülszúrta, akár egy nyílvessző.

*

A nap tovább emelkedett az égen. Kíméletlen hőségkínozta az embereket, az állatokat és a kiszáradt erdőt.Gurvin rendőrfőnök egyedül ült, gondolataiba merülve. Ki-gombolta az ingét, és ráfújt a mellkasára. Csorgott ró-la az izzadtság. Ezután félresöpörte homlokából a haját,de az csak nem akart úgy maradni. Feladta, és inkábbmegpróbálta koncentrációval csökkenteni a pulzusát. Aztolvasta valahol, hogy az indiánok képesek erre, de azösszpontosítástól csak még inkább izzadt.

Hallotta, hogy odakint valaki liheg. Kinyílt az ajtó, ésegy dagadt, tizenkétéves-forma fiú jött be habozva. Mé-lyet sóhajtott, és megállt. Kezében lapos, szürke, szokat-lan formájú táskát tartott. Talán hangszer lehetett benne,mondjuk hárfa. Bár ez a srác nem úgy néz ki, mint aki

24

hárfán játszik, gondolta Gurvin. Alaposan végigmérte. A fiúszokatlanul kövér volt, a karja és a lába úgy állt ki a testéből,mintha valaki felpumpálta volna, és épp felszállni készülne.Barna, vékony szálú, zsíros haja kócosan tapadt a fejéhez.Mezítláb volt, kopott, levágott szárú farmert és foltos pólótviselt. Szája félig tátva maradt az izgatottságtól.

– Nos? – Robert Gurvin rendőrfőnök félretolta a papírjait.Nem akadt sok dolga, és érdekelte a látogatója. Nem tudottbetelni a szokatlan látvánnyal. – Segíthetek, fiam?

A fiú előrébb lépett, még mindig lihegett. Mellkasa majdszétrobbant a testét belülről feszítő izgatottságtól. Gurvinegy ellopott bicikli nagyságrendjére gondolt magában. A fiúszeme csillogott, és teste úgy remegett, hogy a rendőrfőnö-köt önkéntelenül is egy sütőben lévő, összeomlás előtt állófelfújtra emlékeztette.

– Halldis Horn meghalt!Hangja a gyerekhang és a majdani felnőtt mélyebb hang-

ja között ingadozott. Olyan volt, mint egy kezelésre szorulósúlyos nátha. Mélyen kezdte a mondatot, de mikor a „meg-halt” szóhoz ért, a hangja megemelkedett.

A rendőrfőnök már nem mosolygott. Csodálkozva nézettaz előtte álló alakra, és nem volt biztos benne, hogy jól hal-lotta-e a szavait. Pislogott, és végigsimított a nyakán. – Mitmondtál?

– Halldis meghalt. A küszöbön fekszik!Egy bátor katonára emlékeztetett, aki egyedül jött

vissza a hadvezérhez, hogy beszámoljon az egész hadseregelpusztulásáról. A lelke mélyéig megrázva, mégis egyfajtamegérdemelt büszkeséggel, hogy véghezvitte a feladatát.

– Ülj le, fiam! – mondta határozottan a rendőr, és az üresszék felé biccentett. A fiú állva maradt. – Arra az asszonyragondolsz, akinek az a kis tanyája van odafent?

– Igen.– Most onnan jössz?– Elmentem a háza mellett, a küszöbön fekszik.– Biztos vagy benne, hogy meghalt?– Igen.

25

Gurvin összeráncolta a homlokát. Ez a hőség bárkit meg-őrjíthet.

– Megvizsgáltad?A fiú hitetlenkedve meredt rá, mintha maga a gondo-

lat is az ájulás szélére sodorta volna. Megrázta a fejét. Amozgásba egész teste belerázkódott.

– Hozzá sem értél?– Nem.– Akkor honnan vagy benne olyan biztos, hogy meghalt?– Biztosan tudom – lihegte.A rendőr benyúlt a zsebébe, előhalászta a tollát, és el-

kezdte följegyezni az esetet. – Megmondanád a nevedet?– Snellingen. Kannick Snellingen.A rendőr pislogni kezdett. A név ugyanolyan különös volt,

mint a viselője, és illett is hozzá. Lejegyezte a jegyzetfü-zetébe, s egy pillanatra sem mutatta, mit gondol a szülőknévválasztásáról.

– Tehát Kannicknak hívnak? Ez nem becenév? Mondjuka Karl Henriké vagy ilyesmi?

– Nem, egyszerűen Kannick. Ck-val a végén.A rendőr széles mozdulatokkal, elegánsan írt. – Bocsáss

meg, hogy megkérdeztem – mondta udvariasan. – Elég szo-katlan a neved. Hány éves vagy?

– Tizenkettő.– Tehát azt állítod, hogy Halldis Horn meghalt?A fiú bólintott, továbbra is nehezen vette a levegőt, és

meztelen lábával nyugtalanul dobolt. Matricákkal telera-gasztott táskája mellette állt a padlón. Gurvinnak feltűntegy szív alakú matrica, meg egy alma formájú és néhánynév, amelyek ismeretlenül csengtek számára.

– Ugye, nem lódítasz?– Nem!– Mindenesetre először felhívom telefonon – határozta el

Gurvin.– Hívhatja, ameddig csak akarja, nem fogja fölvenni.

26

– Addig ülj le – ismételte meg a rendőr. Másodszorra isa szék felé biccentett, de a fiú továbbra is állva maradt.Gurvinnak eszébe jutott, hogy talán fel sem tudna kelni,ha egyáltalán képes lenne belepasszírozni magát a székbe.Megtalálta a számot a telefonkönyvben a Thorvald Hornnév alatt. Hagyta többször kicsöngeni a telefont. Halldisidős volt ugyan, de elég jól tartotta magát. A biztonság ked-véért sokáig várt. Az asszony ebben a jó időben talán kintvan a tisztáson, és kell egy kis idő, hogy beérjen a házba. Afiú követte szemével a mozdulatait, és folyamatosan a szájaszélét nyalogatta. Gurvin észrevette, hogy a fiú homloka akócos haj alatt fehérebb, mint az arca, mert ott nem éri nap-sütés. A pólója kicsit rövid volt, és hatalmas hasának egyrésze kibuggyant a nadrágból.

– Én jelentettem a dolgot – lihegte –, most már elmehe-tek?

– Sajnos nem – felelte a rendőr. – Senki sem veszi fel.Tudnom kell, hogy nagyjából mikor mentél el a háza mellett.Ugyanis az a helyzet, hogy jelentést kell írnom. Ez fontoslehet.

– Fontos? Hiszen meghalt!– Csak hozzávetőleges időpontra van szükségem – nyug-

tatgatta a rendőr.– Nincs órám, és nem tudom, mennyi ideig tart a házától

ideérni.– Mondjuk úgy félóráig?– Majdnem végig futottam.– Akkor legyen, mondjuk huszonöt perc. – A rendőr az

órájára pillantott, és újra írni kezdett. Nem tudta elkép-zelni, hogy a kövér fiú gyorsabban tudna futni, ráadásul atáskáját is cipelnie kellett. Azután ismét fölemelte a kagy-lót, és újra Halldis számát tárcsázta. Hagyta nyolcszor ki-csöngeni, majd letette.

Tulajdonképpen elégedett volt. Az eset megtörte azegyhangúságot. Erre volt most szüksége.

– Hazamehetek?– Előbb hadd írjam fel a telefonszámodat.

27

A kölyök váratlanul sírva fakadt. Tokája rázkódott kerekarca alatt, és remegett az ajka is. A rendőr megsajnálta.Tényleg úgy tűnt, hogy történt valami.

– Felhívjam a mamádat? – kérdezte halkan. – El tud jönniérted?

Kannick felsóhajtott. – A Guttebakkenban lakom.E mondat után a rendőr másképp nézett rá. Azonnal fal

ereszkedett le közéjük, és Kannick világosan látta, hogy aférfi áthelyezte őt magában a „megbízhatatlanok” közé.

– Valóban?Gurvin elkezdte ropogtatni az ujjait, végül bólintott.– Felhívjam őket, hogy jöjjenek érted?– Nincsenek elegen, csak Margunn van ügyeletben. – Új-

ra topogni kezdett, és sóhajtott.A rendőr ismét megenyhült. – Halldis Horn öreg volt már

– magyarázta. – Az öregek meghalnak, ez az élet rendje.Még sosem láttál halottat, ugye?

– Éppen most láttam egyet!Gurvin elmosolyodott. – Általában egyszerűen elalsza-

nak. Például miközben a hintaszékben ülnek. Nincs mitőlfélned. Nem kell ébren feküdnöd éjszakánként. Ugye, nemlesz semmi baj?

– Volt valaki odafent – bökte ki hirtelen a fiú.– Fent a tanyánál?–  Errki Johrma. – Úgy suttogta el a nevet, akár egy

átkot. Gurvin csodálkozva nézett rá. – Egy fa mögött állt apajtánál, de világosan láttam. Azután eltűnt a fák között.

– Errki Johrma? Az lehetetlen – Gurvin ingatta a fejét. –Intézetben van. Hónapok óta bent tartják.

– Akkor megszökött.– Ezt könnyen ellenőrizhetem, ha odatelefonálok – felelte

a rendőr magabiztosan, s az ajkába harapott. – Beszéltélvele?

– Dehogy beszéltem!– Ezt ki kell vizsgálnom, viszont először Halldist kell el-

lenőriznem. – Elengedte a füle mellett az Errkiről szóló hírt.Ő maga nem volt babonás, ám kezdte sejteni, mások miért

28

lettek azok. Errki Johrma odafönt rejtőzik a fák között, ésHalldis meghalt. Vagy legalábbis elájult. Úgy érezte, hallot-ta már ezt. A történet megismétlődött. Aztán hirtelen eszé-be jutott valami. – Miért mászkálsz te odafent egy táskával?Csak nincsen zenekari próbátok az erdő közepén?

– Nincs – felelte a fiú, és a lába közé vette a táskát, minthaattól félne, elveszik tőle. – Ez csak pár olyan dolog, amiketállandóan magammal hordok. Szeretek az erdőben sétálni.

A rendőr alaposan végigmérte. A fiú láthatóan megma-kacsolta magát, de a felszín alatt továbbra is félelem rejtő-zött, mintha valami mélyen megrázta volna. A rendőr felhív-ta a magatartászavaros fiúkat kezelő Guttebakken Gyerme-kotthont, és beszélt az igazgatóval. Röviden elmagyaráztaa helyzetet.

–  Halldis Horn? Holtan a lépcsőn? – A nő hangjaelvékonyodott a kétségbeeséstől és az aggodalomtól. –Nem tudom megmondani, hogy hazudik-e – vallotta be. –Mindnyájan akkor hazudnak, amikor csak jónak látják, ésnéha közben igazat is mondanak. Mindenesetre nekem mamár hazudott egyszer, hiszen nyilván magával vitte az íját,bár csak felnőtt felügyelete mellett használhatja.

– Íj van nála? – Gurvin nem értette.– Nincs nála egy táska?A rendőr a fiúra pillantott, és a lába között heverő cso-

magra. – De igen.Kannick felfogta a dolog lényegét, és még jobban össze-

szorította vastag lábait.– Egy üvegszálas íj van benne, kilenc nyílvesszővel. Azzal

mászkál az erdőben, és varjakra lövöldözik.Nem tűnt szigorúnak, inkább csak aggódott. Ezután a

rendőr még egyszer telefonált, ezúttal az elmegyógyin-tézetbe, Vardenbe, ahol Errki Johrmát kezelték. Vagyiskezelték volna… minthogy kiderült, valóban megszökött.Megpróbálta kisebbíteni a történtek jelentőségét. Az Errki-ről terjengő pletykák így is elég gonoszak voltak. Halldist

29

nem említette. Kannick egyre nyugtalanabb lett. A kijáratfelé pillantott. Mi történt?, tűnődött Gurvin. Az ég szerel-mére, csak nem ment oda, és lőtt bele az íjjal?

– Mindenesetre Halldis gyönyörű napon halt meg – nézettbátorítóan a fiúra. – Már öreg volt. Mind arról álmodunk,hogy így haljunk meg. Mármint mi, akik nem vagyunk mármai gyerekek.

Kannick Snellingen nem válaszolt. Csak némán ingatta afejét, és továbbra is mereven állt, lába között a táskával. Afelnőttek azt hiszik, mindent tudnak. Nemsokára a rendőris másképp fog gondolkodni.

*

Lassan hajtott a tanya felé. Rég járt erre, talán egy éve.Úgy érezte, mintha egy hatalmas kő nehezedett volna amellkasára. Most, hogy egyedül ült a kocsiban, eltűnődött:Mit láthatott a fiú?

Kannick ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjen visszaa két kilométerre fekvő gyermekotthonba. Margunn megí-gérte, hogy kimegy elé. Ahogy a nevelőt ismerte, hoz majdgyümölcslevet és süteményt, röviden meginti, majd megsi-mogatja a fejét. A többi nevelő szigorúbb lenne. Margunnpontosan tudta, mire van szüksége. Kicsit megnyugodott.Arcán bátor kifejezés ült, mikor kilépett az őrszobából.

A Subaru egy terrier lelkesedésével kúszott fel a hegyol-dalon. Ezen a vidéken mindenkinek négykerék-meghajtásúkocsija volt, ami télen a hó, tavasszal pedig a sár miatt kel-lett. A meredek hegyoldalakon még száraz időben is nehe-zen lehetett haladni. Vezetés közben Errki Johrmára gon-dolt. A kórházban megerősítették, hogy egészen banálismódon, egy nyitott ablakon át szökött meg. És azután, úgylátszik, erre a környékre jött, ahol mindenki ismerte őt. Demiért is ne tett volna így, hiszen itt érzi otthon magát. Nemúgy tűnt, mintha a fiú hazudott volna. A legtöbb ember-hez hasonlóan Gurvin is elfogultan viszonyult ehhez a fiatal-emberhez, hiszen a pletykák ugyanolyan különösek voltak,

30

mint maga Errki. Mindig valamilyen szerencsétlenség járta nyomában. Olyan volt, mint valami rossz szellem, aki bajtés borzalmat hoz magával. Csak akkor lettek kicsit megér-tőbbek vele, mikor kényszergyógykezelésre küldték. Betega szerencsétlen, mondogatták, az lesz neki a legjobb, hamegfelelő segítséget kap. A pletykák szerint majdnem éhenhalt. A lakásában találtak rá, az ágyon feküdt legyengülten,akár egy hadifogoly. A plafont bámulta, és egyre csak aztmormolta: „Borsó, hús és szalonna, borsó, hús és szalonna.”Újra meg újra.

Gurvin régen megesett dolgokra gondolt. Vezetés közbenki-kibámult az ablakon. Magában azt remélte, Errki nembukkan fel. Olyan elképesztően nézett ki, fekete, csúf ésápolatlan volt. A szeme, mint két keskeny rés, sosem nyíltki rendesen. Vajon van-e egyáltalán szeme, vagy csak egylyuk tátong a helyén, ahol be lehet látni az őrült agyba.

Mégsem tudta elhinni a gyereknek, hogy Halldis meg-halt. Gyerekkora óta ismerte Halldist és Thorvaldot, úgyérezte, hogy az asszony halhatatlan, és a tanyát sem tudtaelképzelni üresen és elhagyatottan. Az egyszerűen csak ottállt. Valami mást láthatott a fiú, amit nem értett, de meg-rémítette. Például Errki Johrmát, amint egy fa mögül les-kelődik. Ez már magában is elég volt ahhoz, hogy valakitkizökkentsen a nyugalmából. Különösen egy ideges köly-köt, aki épp kilógott a nevelőintézetből. Mindkét ablak levolt húzva, Gurvin mégis erősen izzadt. Már majdnem fö-lért, és kirajzolódott előtte Halldis pajtájának a teteje. Na-gyon csodálkozott, hogy egy idős asszony ilyen szép rend-ben tud tartani mindent. Úgy gondolta, folyton tevékeny-kedik. Ez nagyjából egybe is vágott a valósággal. Megláttaa forróság ellenére burjánzó zöld tisztást. A fű mindenkimásnál sárgállott már, csak Halldis volt képes dacolni a ter-mészettel… vagy talán a tilalom ellenére locsolt. Azonnala ház felé nézett. Alacsony, fehér épület volt piros ablakok-kal. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Ekkor ijedt meg először.A küszöbön egy fejet és egy kart pillantott meg. Rettegveállította le a motort. Bár csak a karját és a fejét látta, azon-

31

nal beléhasított, hogy Halldis meghalt. A fiú igazat beszélt!Habozva kinyitotta a kocsiajtót, de ülve maradt. Furcsa ér-zés kerítette hatalmába: igaz, hogy Halldis öreg volt, mégishirtelen rádöbbent, hogy egyedül kell maradnia a halottal.

Gurvin talált már meg holttesteket, de egy pillanatra el-felejtette, milyen is az. Az a megfoghatatlan érzés, hogyannyira egyedül van. Az egyedüli élő. Óvatosan kiszállt akocsiból, és lassú, kimért léptekkel közeledett a házhoz,mintha el akarta volna odázni a történéseket. Önkénte-lenül hátrapillantott a válla fölött. Most már nem tehe-tett semmit. Csak oda kellett mennie, lehajolnia, kitapin-tani a nyakán az ütőeret, és megállapítani, hogy meghalt.Nem mintha kételkedett volna benne. Volt valami a fej ésa fehér kar által bezárt szögben és abban, ahogy az uj-jai szétterültek. De ettől még meg kellett bizonyosodnia.Ezután egyszerűen beül a kocsiba, hívja a mentőket, ésegy cigarettával a szájában, zenét hallgatva megvárja őket.Nem állt szándékában körülnézni odabent. Természeteshaláleset történt, és nem látott okot a nyomozásra. Mármajdnem odaért a halotthoz, amikor hirtelen megtorpant.Valami szürke, tejszerű folyadék csorgott a lépcsőn. Talánvitt valamit a kezében, ami eltört, amikor az asszony össze-rogyott. Hevesen dobogó szívvel tette meg az utolsó méte-reket.

A látvány teljesen megdöbbentette. Néhánymásodpercig csak állt, és üres tekintettel bámult, mielőttrájött, mit is lát pontosan. Az asszony a hátán feküdt,széttárt lábbal. Telt arca közepén, mélyen a bal szemé-be fúródva egy kapa állt. Alig látszott ki a lapja. Halldisszája nyitva volt, műfogsora kiesett, ami ismerős arcát szo-katlan grimasszá változtatta. A rendőr hangosan köhögnikezdett, és kihátrált. Azonnal ki akarta rántani a kapát akoponyából, de nem lehetett. Gyorsan megfordult, és ép-pen kiért még a tisztásra, mielőtt kihányta volna a regge-lijét. Miközben öklendezett, Errkire gondolt. Halldis meg-halt, Errki a közelben kószált. Talán még mindig odafentvan az erdőben egy fa mögé bújva, és őt figyeli. Gurvin fülé-

32

ben ott csengtek a saját szavai: Mind arról álmodunk, hogyígy haljunk meg. Mármint mi, akik nem vagyunk mai gye-rekek.

*

Kevesebb mint egy órán belül nyüzsögtek az embereka ház körül. Konrad Sejer felügyelő belenézett az asszonyépen maradt szemébe. A felügyelő arca kifejezéstelen volt,az asszonyé elszíneződött a belső vérzéstől. Azután Sejerbement a házba, csodálkozott a rendezettségén, a csendes-ségén. Az apró konyhában semmi feltűnőt nem pillantottmeg, mikor bedugta a fejét. Átfutotta a postát, kivett egy le-velet, és följegyzett valamit. Sokáig állt és nézelődött, egy-előre nem látott semmi gyanúsat.

Legtöbb emberének világos, pontos feladata volt, ésmegpróbáltak legjobb tudásuk szerint arra összpontosíta-ni. Persze mind tudták, hogy még sok borzalommal fognaktalálkozni. Az a kevés ember, aki nem épp megérkezett,hanem várt vagy indulni készült, hátat fordított a lépcső-nek, és rágyújtott. A csikket később körültekintően vissza-tették a cigarettás dobozba. Legyetek óvatosak, nézzetek alábatok elé, és gondoljátok meg, mihez értek hozzá. Maradjnyugton, hagyj helyet a fényképésznek, ez is csak egy ügy,lesznek még más ügyek is, nem is ismerted az áldozatot.Van, aki meggyászolja. Remélhetőleg.

Gurvin a kútnál állt, és dohányzott. Egyik cigarettát szív-ta a másik után, mióta megjöttek az autók, de most meg-fordult, és a rendőrökre nézett. Hallotta a hangjukat, halk,rövid, komoly mondatokat, amelyekben érezni lehetett atiszteletet Halldis iránt. Gondolatban talán magukat látták,ahogy közelednek a nyolcvanhoz és a véghez. Nyitott ko-porsóban fekve, szép ruhában, összekulcsolt kézzel. Eset-leg egy kis pirosító a gondos temetkezési vállalkozótól,akinek az a feladata, hogy olyan csinossá tegye a halot-tat, amilyenné csak lehet, mielőtt találkozna Megváltójával.Most nem így lesz. Egyszerűen rút látványt nyújtott. A

33

fél fejét szétverték, és ezt senki sem tudja kicsinosíta-ni. Újabb cigarettára gyújtott. Azon kapta magát, hogyaz erdőt bámulja, mintha azt hinné, Errki égő szemévelmég mindig nézi őket. Miért?, gondolta Gurvin. Éppen egyilyen idős asszonyt. Megijesztette volna, vagy egyszerűencsak mindenkit ellenségnek tekintett, akivel találkozott?Mit csinálhatott vagy mondhatott Halldis, ami olyan félel-met váltott ki a támadóból, hogy így elintézte? Úgy gondol-ta, nagyjából mindent megértett, legalábbis ha egy kis jóa-karattal tekintett az embertársaira. Megértette a tizenévesfiúkat, akik éjszaka az utcán bóklásztak izgalmat keresve.Azokat, akik kocsikat loptak, és részegen száguldoztak avárosban. A sebesség. A mámor. Hogy valakik üldözik őket,hogy valakik végre észreveszik őket. Megértette, ha egyférfi erőszakos volt. Az őrületet, az ájulást a női test fölött,amely életében és halálában is rejtély maradt, amelyet aférfiaknak óvatosan kellett megfejteniük, hogy bebocsátástnyerjenek. És megértette azokat a férfiakat is, akik a na-gyon nehéz pillanatokban ütöttek. De ezt nem tudta felfog-ni. Hogyan tud valami kicsírázni és megnőni egy férfiban,majd lassan szétterjedni, akár a méreg, eltörölni mindengátlást, és vadállattá változtatni valakit? Utólag semmiresem emlékeztek. A gyilkosság rossz álom lett csupán, nemvalóság. Még akkor sem emlékeztek, ha a várakozások elle-nére meggyógyultak, kitisztult a fejük, és elmondták nekik:„Borzalmas dolgot követtél el… de betegen tetted.”

A felügyelőre pillantott, aki egy rezzenéssel sem árultael az érzéseit, csak néha simított végig rövid haján, mint-ha a helyén akarná tartani. Szabályos időközönként pa-rancsot adott, vagy kérdést tett fel, mindezt természetesfensőbbséggel, amely egyrészt tiszteletet parancsoló, mélyhangjából, másrészt majdnem kétméteres magasságábólfakadt. Gurvin pontosan akkor pillantott fel, amikor Hall-dis testét elnyelte a fekete halottas zsák. Mögötte ott állt aház nyitott ablakokkal és ajtókkal. Feltehetőleg el fogják ad-ni valamilyen hülye városi fickónak, aki erdőszéli tanyárólálmodozik. Talán most először gyerekek kerülnek majd ide,

34

felállítanak egy hintát és egy homokozót, teleszórják atisztást műanyag játékokkal. Fiatalok, akiknek döbbenete-sen rövid szoknyáit talán jobb is, ha Halldis már nem látja.Szép lenne. Gurvint azonban rágta valami belülről, valami,ami nem hagyta nyugodni.

*

Július 5-e, változatlan forróság. Konrad Sejer felügye-lőt hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Lekanyaro-dott az útról, és betért a Park Hotel bárjába. Sosem idő-zött bárokban. Mikor jobban belegondolt, rájött, hogy Elisehalála óta nem járt erre. Az elhatározása így utólag nagyonbölcsnek tűnt. Odabent kellemes félhomály uralkodott, éssokkal hűvösebb volt, mint kint az utcákon. A vastag sző-nyegek elnyelték léptei hangját, és a sötétben teljesen kitudta nyitni a szemét.

A helyiség majdnem üres volt, csak a pultnál ült egymagányos nő. Jól látszott, mivel egyedül volt, és feltűnő,piros ruhát viselt. Látta a nő profilját. Valamit keresett atáskájában. Szép volt a ruhája. Puha, testhezálló és pipacs-vörös. Szőke, lágy, hullámos haját a füle mögé fésülte. Hir-telen felpillantott, és elmosolyodott. Sejert felkészületlenülérte e kedves gesztus, s visszabólintott. Volt a nőben valamimeglepően ismerős. A fiatal nyomozónő lehetett, akinek aneve sosem jutott az eszébe. Nem állt előtte ital a pulton,nyilván nemrég érkezhetett, talán épp a pénzét kereste.

– Jó napot – köszönt rá Sejer, és lassan közelebb lépett. –Nagyon meleg van ma. Meghívhatom egy italra? – Csak úgykitört belőle. Lazán a bárpultnak támaszkodott, kissé meg-lepődve saját fesztelenségén. Biztosan a meleg miatt lehe-tett. Vagy a kora miatt, ami hirtelen elkezdte nyomasztani.Ötvenéves volt, és innen már csak a misztikus sötétség felévezetett az út.

A nő bólintott, és rámosolygott. Sejer belelátott a ruhadekoltázsába. A vörös anyaghoz feszülő mellek látványátólelállt a lélegzete. Zavarba jött. És akkor hirtelen felis-

35

merte a nőt: nem a nyomozónő volt, hanem Astrid Bren-ningen, a kapitányság recepciósa. Hogy lehetett ekko-ra idióta! Ráadásul húsz évvel idősebb volt a másik nő-nél, és egyáltalán nem hasonlított rá. Biztosan a rosszmegvilágítás miatt tévedett.

– Köszönöm, egy Camparit kérek – felelte a nő mosolyog-va, a felügyelő pedig a farzsebében kotorászott pénz után,miközben megpróbált tovább színlelni. Nem számított rá,hogy itt találja, egyedül, kísérő nélkül. De az ég szerelmére,miért ne sétálhatna Astrid a városban és ihatna meg egyitalt, ő pedig miért ne hívhatná meg rá? Hiszen majdnemkollégák. Ugyan sosem beszélgettek, de csak azért, mert anőnek rengeteg tennivalója akadt. Általában Sejer is sietettvalahová, ami fontosabb volt, mint egy röpke flört a recep-cióssal. Ráadásul sosem flörtölt, így nem igazán tudta, mitörtént most.

A nő elegánsan belekortyolt a Campariba, és egyszercsak ismerősen kezdett mosolyogni. Sejer érezte, hogyfeláll a hátán a szőr. A bárpultnak kellett támaszkodnia,hogy el ne essen. Térde elgyengült, a szíve hevesebben do-bogott. Hiszen ez nem is Astrid Brenningen, hanem az ő El-iséje! Kiverte a víz. Nem tudta felfogni, hogy a nő hirtelenott terem az orra előtt, annyi év után, és mosolyog, minthami sem történt volna.

–  Hol voltál? – dadogta, és kézfejével letörölte azizzadtságot a homlokáról. Ugyanakkor megpillantotta sajátmeztelen alkarját. Újra elszédült. Még ing sem volt rajta!Bent állt a Park bárjában meztelen felsőtesttel! Elkesere-detten gurult odébb és takarta be magát. Aztán kinyitotta aszemét. Egy darabig zavartan pislogott a fényben. Kollberg,a kutyája az ágy mellett ült, és őt bámulta. Hat óra volt.

A kutya szeme nagy és fényes volt, akár a gesztenye. Fe-jét viccesen félrehajtotta. Nehéz farkát bizakodva meglen-gette. Sejer megpróbált magához térni az álom után.

–  Kezdesz őszülni – mondta megrovóan, és a kutyapofájára nézett, amely lassan ugyanazt az árnyalatot vettefel, mint a saját haja. – Maradj itthon! Vigyázz a lakásra!

36

A szavak szigorúbbak voltak, mint akarta, mintha za-varban lett volna az álma után. Fölkelt. A kutya sértő-dötten nyüszögött, és lerogyott a padlóra. Olyan hang-ja volt, mintha valaki egy zsák krumplit ejtett volna le.Bánatos pillantást vetett a gazdájára. Sejer sosem szűntmeg csodálkozni ezen a szívbe markoló pillantáson és azon,hogyan tud egy hetvenkilós, fasírtnyi agyú állat ilyen ér-zéseket kelteni benne. Leszegett tekintettel zuhanyozott,hosszabban, mint általában, demonstratívan háttal az ajtó-nak, hogy hangsúlyozza, ki a főnök.

Nem szerette ezeket a meleg napokat. Legjobban afátyolfelhős, szélcsendes, tizennégy-tizenöt fokos időt ked-velte, augusztusban vagy szeptemberben, otthonos, sötétestékkel. Ezen a reggelen nem sietett. Alaposan végigolvas-ta az újságot, az elejétől a végéig. A finnemarki gyilkosságaz első oldalon szerepelt, és a rádióban is ez volt a veze-tő hír. A következő hetekben ezzel a tragédiával fog foglal-kozni. Végighallgatta a Gurvin rendőrfőnökkel készült in-terjút, megreggelizett, aztán elvitte sétálni a kutyát. Miutánvisszatértek, résnyire kinyitotta a konyhaablakot, leenged-te a redőnyöket, ellenőrizte, hogy a pótkulcs a helyén van-e, a bejárat melletti vázában. Ha nagyon sokáig lesz távol,egy kedves szomszéd majd megsétáltatja a kutyát.

Mikor kilépett az utcára, már nyolc felé járt. Még min-dig magában hordozta az álmot. Egy kéz markolta és szorí-totta össze a szívét. Érezte a fájdalmat. Elise elment. Nem,nem elment, többé már nem létezett, ő pedig kilencedik évesétálgat egyedül. A lába egyenletesen és magabiztosan vit-te, mosakodott és fésülködött, evett és dolgozott, néha mégjól is érezte magát. Tulajdonképpen az idő nagyobb részé-ben egész tűrhetően megvolt. Vagy túlzás lenne ezt állíta-ni? A tehetetlenség és a bánat csak rövid időre kerítettehatalmába, mint most, az álom után, vagy amikor egyedülült esténként, és zenét hallgatott. Olyan zenéket, amelyeketa felesége is szeretett: Eartha Kittet, Billy Holidayt.

37

Az utcákon nyári ruhába öltözött emberek tömege áram-lott. Péntek volt, hosszú hétvége következett, és minden-kinek már az arcán látszott, mivel fogja eltölteni. Sejernem rendelkezett tervekkel. Augusztus közepe előtt nemmegy szabadságra, ráadásul a szabadságok idején viszony-lag nyugisabbnak tűnt minden. Legalábbis, ha nem tom-bolt olyan hőség, hogy az emberek teljesen megőrüljenek.Három hete tartott a forróság, és már most, nyolc óratizenhárom perckor huszonhat fokot mutatott a hőmérő.Mivel a kapitányság a városközpont szélén feküdt, Sejer ki-csit úgy érezte magát, mintha pisztráng lenne egy gyorssodrású patakban. Állandóan kanyarognia kellett az embe-reket kerülgetve a zsúfolt utcákon. Úgy tűnt, mintha min-denki az ellenkező irányba menne, a tér körüli irodákba ésüzletekbe. Felpillantott az égre, sehol egy felhő. A világosszínbe beleveszett a tekintete. Emögött a vékony fátyol mö-gött hatalmas, hideg sötétség rejtőzik. Miért gondolt mosterre?

Sejer röpke pillantásokat vetett az arcokra. Néhánytizedmásodpercre mindenkivel találkozott a tekintete, smindenki ugyanúgy reagált: gyorsan ránéztek, majd le-szegték a fejüket. Magas, inas, hosszú lábú, szürke ha-jú férfit láttak. Ha megkérdezték volna őket, biztosanazt válaszolták volna, hogy vezető beosztásban dolgozik.Elegáns, kicsit konzervatív ruhát viselt. Szürke, kifényesí-tett cipőt, homokszínű nadrágot, szürkéskék inget és kes-keny, sötétkék nyakkendőt, amelyet apró, hímzett cseresz-nye díszített. Kezében rézfogantyús, fekete aktatáskát vitt,amelynek zárjába a KS monogramot gravírozták. Élénk sze-me meglepően sötét volt ezüstös haja mellett. De a legfon-tosabb dolgok a külső szemlélő számára rejtve maradtak.A gyönyörű Dániában született és nőtt fel. Születése mindaz ő, mind az anyja számára nehéznek bizonyult. Még öt-ven év után is megmaradt a haja alatt az az apró mélyedés,amelyet a fogó okozott. Gyakran megvakarta a helyét, mint-egy emlékeztetésképpen. A szembejövők azt sem láthatták,hogy ekcémától szenvedett. A vadonatúj ing alatt néhány

38

foltban levakarta a bőrét. Ez a nyugtalanság állandóan jött-ment a testében. Magánéletének egyetlen gyenge pontjavolt: nem heverte ki Elise elvesztését, a fájdalom egyre csaknőtt benne, aztán fekete lyukká változott, amely időnkéntbeszippantotta.

Újra megjelent előtte a szembejövők tömege. A sok,világos nyári ruhába öltözött ember közül egyvalaki tűnt ki.Egy húszas évei elején járó fiatalember jött az utcán, gyorsléptekkel haladt a fal mellett. A júliusi hőség ellenére jómelegen fel volt öltözve: sötét nadrág, fekete, magas nya-kú pulóver, barna bőrcipő. Mégsem elsősorban az öltözékekülönböztette meg a többi járókelőtől: egy pillanatra sememelte fel a fejét, hogy körbepillantson. Határozott, gyorsjárása miatt, és mert nem nézett fel, az emberek automati-kusan kitértek előle. Sejer akkor vette észre a férfit, amikoraz nagyjából tizenöt-húsz méterre lehetett tőle. A sietség,az egész alakot körbelengő feszültség, az időjáráshoz nemillő ruházat aggodalmat keltett a felügyelőben. A pulóverlaza és széles nyaka többszörösen vissza volt hajtva. Sejernem sokkal azelőtt sétált el a Fokus Bank mellett, és hal-lotta az elektronikus zár apró kattanását, ami azt jelentet-te, hogy a bank kinyitott. A pulóver nyakrésze lehetett akáregy levágott sapka is, amit a férfi egyetlen mozdulattal fel-húzhat úgy, hogy csak a szeme látszik ki. Vállán egy táskátvitt, ráadásul a táska nyitva volt. A jobb kezét abba, a baltpedig a zsebébe dugta, így aztán senkinek sem tűnt volnafel, ha kesztyűt visel.

Néhány másodperccel később a férfi már csak pár mé-terre volt Sejertől. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a felü-gyelő közelebb húzódott a falhoz, és ugyanúgy tett, mint afiatalember: szemét a járdára szegezte. Majd kiderül, fél-rehúzódik-e a másik, vagy egyszerűen egymásnak ütköz-nek. A saját fantáziája remekül szórakoztatta, és eszébe ju-tott, hogy talán túl régóta dolgozik rendőrként. Azonbanvolt valami a férfiban, ami határozottan nyugtalanította.Megszaporázta a lépteit, és inkább sejtette, mint látta magaelőtt felbukkanni a fekete alakot. Épp ahogy gondolta: nem

39

mentek egymásnak, mert a másik egy hirtelen mozdulattalkikerülte, s elment mellette. Tehát nem a gondolataiba me-rülve járkált, nagyon is követte az eseményeket. Talán azértment így, hogy senki ne láthassa az arcát, és később ne em-lékezzenek rá. De Sejer emlékezett rá. Széles, telt arca volt,kerek álla és világos, kócos haja, egyenes szemöldöke. Rö-vid, széles orra.

Elment mellette. Ismét a falhoz lapult, és még gyorsab-ban szedte a lábát. Sejer figyelmesen követte a tekintetével.Rossz érzés lett úrrá rajta, amikor a férfi belépett a FokusBank ajtaján. Talán harminc másodperc telhetett el azóta,hogy hallotta a zár kattanását. Gondolatban végigpásztáztaa bank belsejét. Ennél a banknál nyitott ő is folyószámlát.Az ügyfeleknek először az üvegajtón kell belépniük, aztánvégigmenniük egy keskenyebb, balra kanyarodó folyosón.Magát a fiókhelyiséget nem lehetett látni az utcáról. Oda-bent balra helyezkedett el a pult, a nyomtatványok egy pol-con álltak a kijáratnál, jobbra pedig négy-öt szék volt avárakozók számára. Csúcsidőben is maximum öt alkalma-zott tartózkodhatott a pult mögött. A korai időpontra va-ló tekintettel feltehetően csak egyvalaki lehetett ott. Ha azügyfelek elintézték a dolgaikat, kimehettek egy másik, a térfelé nyíló bejáraton is. Egy rabló például előre leparkolhat-na ott egy autóval, benne hagyhatná a kulcsot, körbemehet-ne, be az üvegajtón, kirabolhatná a bankot, aztán pillana-tok alatt eltűnhetne. A sétálóutcában lehetetlen lett volnafeltűnés nélkül megállni egy kocsival, de a bank rendelke-zett négy parkolóhellyel a tér felé néző oldalon. Sejer mégmindig nyugtalanul, egy helyben topogott. Megadóan meg-vonta a vállát, és határozott léptekkel elindult vissza, a bankfelé. Kinyitotta az ajtót, végigment a keskeny folyosón, ésa pulthoz ért. Már két ügyfél is tartózkodott a bankban: atáskás férfi és egy fiatal lány. Az ügyintézőnő épp felvettea szemüvegét, és a számítógép billentyűzete fölé hajolt. Aférfi háttal állt neki, és egy nyomtatványt töltött ki. Nem pil-lantott fel, mikor Sejer belépett. Úgy tűnt, nagyon elfoglalt.

40

Sejer zavartan pillantott körbe. Kellett valamilyen okottalálnia, miért jött be, így gyorsan elvett egy nyugdíjak-ról szóló brosúrát az egyik állványról, aztán kiment. Mostmár elég legyen, mondta magában szigorúan. Ráadásul párperc késésben volt, pedig nem szokott az utolsó pillanat-ban beesni a munkahelyére. A sétálóutcára kijutva gyorsana kapitányság felé vette az irányt. Elment az aranyműves,majd Brunner virágboltja és a Pino Pino mellett, ahol Eli-se annak idején vásárolni szokott. Ott vette a piros ruhájátis. Nemsokára megpillantotta a kapitányság tetejét – eb-ben a pillanatban lövés dörrent. Kicsivel távolabb ugyan, detisztán hallhatóan, majd valaki sikoltozni kezdett.

*

A legtöbben megtorpantak. Néhányan csak megvontáka vállukat, hátranéztek, és mentek tovább, míg másoka házfalakhoz lapultak. Egy anya védelmezőn magáhozölelte gyermekét. Egy idős férfi, aki talán nagyothallott,csodálkozva nézett körül, és azon tűnődött, miért álltmeg mindenki. Alaposan megbámulta a rohanva közeledő,aktatáskáját lóbáló Sejert. A felügyelő jól tudott futni, de atáska akadályozta a futásban, amitől mozgásának ritmusaszétesett. Egy nő lépett ki támolyogva a bankból. A falnakdőlt, és kezébe temette az arcát. Sejer felismerte az ügyin-tézőt. Ebben a pillanatban a nő szinte összecsuklott.

– Rendőrség – kapkodott levegő után Sejer. – Mi történt?Megsérült valaki?

– Rendőrség? – A nő meglepetten nézett rá. – Kirabolt –hüppögte. – Kirabolt, és elrohant a tér felé. Elhajtott egyfehér kocsival. – Sejer szeme elkerekedett, mikor meghal-lotta a folytatást. – Magával vitte a lányt.

– Mit mondott?– Magával vitte a lányt. Kicibálta magával, és betuszkolta

a kocsiba.– Túszt vitt magával?– A fejéhez nyomta a pisztolyát!

41

Sejer végignézett a téren. A szökőkútból vékonysugárban csörgedezett a víz, a galambok teljes nyugalom-mal csipegették a morzsákat. A körülöttük zajló dráma nemfoglalkoztatta őket. Sejer magára hagyta a nőt, és odamentkét beszélgető fiúhoz. A szökőkútnál álltak, és jól látták abankot meg a főutcát is.

– Láttátok, merre ment?Elhallgattak, és bámulták.– Rendőrség – tette hozzá, és lerakta a táskáját.– Ez aztán gyors volt! – mondta az egyik, aki a feje tetején

viselte a napszemüvegét. Fekete hajában középen világoscsík futott végig. Megfordult, és a főutca felé mutatott,amely a tűzoltóság és a Diamant étterem között vezetett kia városból.

– Egy lányt taszigált maga előtt. Beparancsolta a kocsiba.– Milyen kocsi volt? – kérdezte, miközben megpróbálta

előszedni a telefonját.– Kicsi, fehér. Talán Renault.–  Maradjatok itt – mondta, és tárcsázta a kapitányság

számát.–  Munkába kellene mennünk – felelte a másik

várakozásteljesen. – Egyébként nem Renault volt, inkábbPeugeot.

– Ma el fogtok késni – vágott közbe Sejer –, a legjobbakkalis előfordul. Símaszkban volt?

– Igen.– Fekete pulóverben és kordnadrágban?– Tudja, ki lehet?– Nem.– Be kell mennünk a rendőrségre?– Valószínűleg.Lehet, hogy előre megbeszélték, futott át az agyán a gon-

dolat. Össze is dolgozhattak, talán a barátnője, áltúsz. Kétember a bankban, fél perccel nyitás után, mennyi ennek azesélye? Olyan átkozottul találékonyak mostanában.

42

A tömeg lassan szétoszlott, mindössze páran maradtak,talán azt remélve, hogy kikérdezik őket. Nem nagyon akadtmár látnivaló. A férfi eltűnt. Az egész pillanatok alatt le-zajlott. Néhányan azon csodálkoztak, milyen könnyen mentminden. Egy gyors kocsival és jó helyismerettel félóra alattelég messzire el lehet jutni.

A fiú letolta a napszemüvegét az orrára. – A biztonságikamerák mindent rögzítettek, nem?

– Reménykedjünk – mormolta Sejer. Vegyes tapasztala-tai voltak a térfigyelő kamerákról. Megfordult, mikor egyrendőrautó száguldott be a térre. Gøran Soot ugrott ki be-lőle; a férfi látványára összeráncolta a homlokát, majd meg-könnyebbülten kifújta a levegőt, mikor meglátta Karlsent is.

– Túszt ejtett, egy fiatal nőt. A fegyvere meg van töltve,a bankban egyszer elsütötte.

Karlsen leplezetlenül bámulta a színes hajú fiút.– A fiúkat be kell vinni kihallgatni, látták a rablót meg a

kocsit is. Menj be, és szerezd meg a videokazettát, amintlehet. Meg kell tudnunk, kicsoda a túsz. Zárasd le az E18-ast és az E 76-ost. Az URH-n intézd. A kocsi kicsi, ésvalószínűleg francia gyártmányú.

– Sok pénzt vitt el? – Karlsen az ajtón keresztül benézetta bankba.

– Még nem tudjuk. Hány emberünk van?–  Nem sok. Skarrét elküldtem Gurvinhoz, négyen

továbbképzésen vannak, további négyen szabadságon.–  Erősítést fogunk kérni. Most egyetlen dologra kell

koncentrálnunk: a túszra.– Reméljük, hogy kiteszi valahol útközben.– Remélni mindig szabad – felelte Sejer kurtán. – Beszél-

jünk az ügyintézővel!A két fiúnak egy rendőrautó mögött kellett várakoznia.

Sejer és Karlsen bementek a bankba, ahol az ügyintéző afiókvezető társaságában álldogált. A rablás idején a fiókve-zető a trezornál tartózkodott, és a lövés pillanatáig semmitsem tudott a támadásról. Utána nem mert előjönni egészenaddig, amíg meg nem hallotta a szirénákat.

43

Sejer a fiatal ügyintézőnőt nézte. Fehér volt, akár afal, és verejtékcseppek ültek ki a homlokára, de a hajaegyáltalán nem kócolódott össze. A rabláskor semmi mástnem tett, mint levett a polcról néhány kötegnyi bankót, és apénztárpultra helyezte őket. Ennek ellenére egyértelműnektűnt mindenki számára, hogy mostantól fogva teljesenmegváltozott az élete. Rádöbbent, hogy az élete bármelyikpillanatban veszélybe kerülhet – ideje hát végrendelkeznie.Nem mintha olyan sok mindene lett volna, de jobb az ilye-neket megtenni, amíg lehet. Sejer leült melléje, és részvét-teljes, megértő hangnemre váltott. – Jól van? – kérdezte hal-kan.

A nő halkan szipogott. – Igen – felelte olyan határozottan,ahogy csak tudta. – Jól vagyok, de ha arra a lányra gondolok,akit magával hurcolt… Hallania kellett volna, mit mondott.Belegondolni sem merek, mit csinál majd vele.

– Ugyan, ugyan – nyugtatgatta Sejer –, ne siessünk ennyi-re előre a történetben. Azért vitte magával, hogy szabad út-ja legyen a kocsiig. Látta már korábban is a lányt?

– Soha.– Fel tudja idézni, pontosan mit mondott magának a rab-

ló, amikor ott állt a pult előtt?– Szóról szóra el tudom ismételni – válaszolta a nő. – So-

sem fogom elfelejteni. Hátulról ment oda a lányhoz. Előszöraz egyik kezével átkulcsolta a nyakát, hátrahúzta a pulttól,aztán a földre taszította, és rálépett a fejére. Majd felémkiáltott: „Ha egy pillanatot is késlekedsz, kiloccsantom azagyvelejét ide a padlóra!” Aztán elsütötte a pisztolyt. A pla-fonba lőtt. Az álmennyezet szétrobbant, mindenfelé repült,a hajam is tele lett gipsszel.

Blúza ujjával megtörölgette a homlokát. Sejer hagyottszerencsétlen nőnek egy szusszanásnyi időt, miközbenKarlsent figyelte, amint leszerelte a térfigyelő kamerát, éskivette belőle a kazettát.

– Norvégul beszélt?– Igen.– Akcentus nélkül?

44

– Igen. Magas hangja volt, kicsit rekedtes.– A lány mondott egyáltalán valamit?– Egy szót sem, megdermedt a félelemtől. Ez a fickó pon-

tosan tudta, mit csinál. Nem tisztel sem embert, sem istent.Biztosan rabolt már korábban is.

– Megnézzük a felvételeket – vágott közbe Sejer, és fel-mutatta a kazettát. – Legyen olyan kedves, és jöjjön velünka kapitányságra, hogy átfuthassunk újra az egészen.

– Telefonálnom kell.– Ezt majd megoldjuk.Karlsen a nőre pillantott. – Meg tudná becsülni, körülbe-

lül mennyi pénzt adott át neki?– Adtam át neki? – kiabálta a nő dühösen bámulva a rend-

őrt. – Hogy képzeli?! Semmit sem adtam át neki… kirabol-tak!

Sejer kacsintott, és tekintetét a mennyezetre emelte.– Elnézést – mondta Karlsen –, úgy értettem, körülbelül

mennyit vihetett el a rabló?– Ma péntek van – felelte sértődötten a nő. – Körülbelül

százezret tettem a pénztárba.Sejer kibámult a nyitott ajtón. – Szedjük össze azokat,

akik odakint látták őket. Többen voltak, mindenképpen leszhasználható személyleírásunk. – Mélyet sóhajtott. Ő magais világosan látta a férfit, mindössze egy méterről. Mennyiretud majd visszaemlékezni rá?

– A kocsija fehér volt, és újnak tűnt. Elég kicsinek látszott– tette hozzá gyorsan a nő. – Ennél többet nem láttam. Biz-tosan benne hagyta a kulcsot, mert elhajtott, szinte azelőtt,hogy az ajtó becsukódott volna. Egyenesen át a téren, avirágládák között, aztán ki az útra.

– Valószínűleg lopott kocsi. Talán a saját kocsija várja va-lahol az út mentén. Lehetséges, hogy veszélyes fickó. Nemtervezte, hogy túszt ejt, már ha egyáltalán ezt tette. Bizto-san nem számolt vele, hogy lesz még egy ügyfél ilyen rövid-del nyitás után. És… a lány a másik bejáraton jött be?

– Igen.

45

Sejer a szétlőtt plafonra pillantott, és összevonta a sze-möldökét. – Láthatóan mindenre elszánt… vagy elkesere-dett.

Újabb rendőrautó állt meg a bank előtt, és két overal-los helyszínelő jelent meg. Azonnal a mennyezetet kezdtékvizsgálni, keresték a golyó nyomát.

– Azon gondolkozom, vajon hány tölténye lehet – mondtaaz egyik.

– Ebbe nem akarok belegondolni – felelte Sejer sötéten.– De kétségtelenül elég kemény fickó. Előbb túszul ejt vala-kit, aztán a reggeli csúcsforgalomban elsüti a pisztolyát.

– Hatékony – magyarázta a helyszínelő. – Mindenki meg-dermed. Egyetlen dologra törekedett: hogy minél gyorsab-ban végezzen. Semmi lazsálás. Volt rajta kesztyű?

Az ügyintéző bólintott. – Vékony, kötött fajta.Sejer átkozta magát, amiért nem maradt még egy kicsit a

bankban. Keresztülhúzhatta volna a rabló számítását. Per-sze az is igaz, hogy akkor egy másik nap jött volna vissza.Újra az ügyintéző szemét nézte. Ugyanolyan különösen csil-logott, mint minden emberé, amikor hirtelen kiragadjákőket megszokott életükből. Az asszony megértette a dolgot,de nem tudta felfogni.

– Rendben – indult kifelé a felügyelő. – Sok dolgunk lesz.Vágjunk bele!

*

Még mindig szabálytalanul vette a levegőt. Előredőlt azülésen, mintha segíteni akart volna a kocsinak kijutni avárosból. Hosszasan tervezte a rablást, gondolatban lépés-ről lépésre végigvette a részleteket, pontosan látta magaelőtt a történéseket. Látta a terv hibáit is. Minden szédítőengyorsan történt, nála volt a pénz, úgy pörögtek az esemé-nyek, ahogy elképzelte, és mégsem volt minden rendben –ült valaki a mellette lévő ülésen.

46

Az utcák tele voltak siető emberekkel, a fehér autóra egypillantást sem vetettek. Áthajtott a kereszteződésen. Me-redten nézte maga előtt az utat, és kifújta tüdejéből a forrólevegőt. Az első sarok után levette a sapkát. Egyszerre mez-telennek érezte magát. Nem azért tette, hogy megnézze atúszát, egyszerűen nem volt más választása. Minden szem-bejövő autós megjegyezné magának a kocsit, a rendszámotés az irányt. A túsz mellette ült, lehorgasztott fejjel, teljesenmozdulatlanul. Egy esküvőiruhaszalon mellett hajtottak el.A rabló lassított, mivel balról egy Mercedes be akart sorol-ni, és arra koncentrált, hogy egyenesen menjen. Csak most,hogy a pulzusa két perc után lelassult, tűnt fel neki, milyennagy a csönd. Az utasára pillantott. Valami nem volt rend-ben vele. Érezte a szagát. És a szaggal együtt a félelmet,azután pedig a rettegést, hogy borzasztó dolog történt vele,rosszabb, mint korábban bármikor.

Mi a fenéhez kezdjen a tússzal?Ennyire már nem gondolt előre. Csak arra figyelt, hogy

minél gyorsabban kijusson a bankból, és biztos legyen ben-ne, senki sem veti rá magát és kényszeríti földre. Olva-sott ilyesmikről az újságban, emberekről, akik hőst akartakjátszani.

– Láttad az arcomat – szólalt meg rekedten. Hangja izmostestéhez képest vékony volt. – Mit tegyünk most?

Pont ekkor hajtottak el egy temetkezési cég kirakataelőtt, és észrevette a rézfogantyúkkal ellátott fehér kopor-sót. Tetején fehér és vörös virágokból készült koszorú. Évekóta a kirakatban állt, és biztosan műanyagból készült. Úgytűnt, épp elolvadni készül a melegben, akárcsak ő maga. Pu-lóvere a testéhez tapadt, kordnadrágja pedig szinte gőzöl-gött. Visszakapcsolt, és fékezett egy jobbról jövő taxi miatt.A túsz nem válaszolt, de válla enyhén megremegett. A fér-fi úgy gondolta, most végre reagálni fog. Megkönnyebbültvolna. Neki magának is szüksége volt egy kis megnyugvásraa nagy feszültség után. Mondjuk egy állati nagy kiáltásra afélig nyitott ablakon át. Teste megremegett, ahogy küzdött,hogy visszafogja magát.

47

– Azt kérdeztem, mit gondolsz, mit tegyünk most?Olyan szánalmasan hangzott. Hallotta a saját hangjából

sugárzó félelmet, ahogy szinte sipákolt. Hirtelen szüksé-gét érezte annak, hogy egyedül maradjon, de már túl ké-ső volt megállni. Előbb ki kellett jutni a városközpontbólegy elhagyatott helyre, ahol végre kiteheti a kocsiból ezt anemkívánatos személyt. Ezt a szemtanút!

Továbbra is csönd volt, ettől még idegesebb lett. Mege-rőltette magát minden szempontból, heteken át tervezett,álmatlanul forgolódott éjszakánként, nyugtalankodott, éskétségek közt hányódott. Általában csak sofőr volt, és nemvett részt a tervezésben meg az akcióban. Ezzel mások fog-lalkoztak, ő csak odakint várt a kocsiban, s a legtöbbszörmég fegyverrel sem rendelkezett. Tett egy ígéretet, és ezzelbe is váltotta. Csakhogy túszt ejtett! Akkor és ott jó ötletnektűnt. A bank előtt szinte bénultan álltak az emberek, a kis-ujjukat sem mozdították attól tartva, hogy elsüti a fegyvert,és a túsz ott a szemük előtt hal meg. Most viszont nem tud-ta, mihez kezdjen vele. Segítséget sem kapott. Teljes volta csönd.

– Természetesen neked ki kell szállnod – köszörülte mega torkát. Már nem bírta tovább a csöndet. – Egy darabigmég velem jössz. Vagy kiraklak valahol útközben, de olyanállapotban, hogy ne tudj vallomást tenni.

Az utas továbbra is néma maradt.– Tulajdonképp mi a fenét kerestél olyan korán abban a

bankban, heh?!Mivel még mindig nem kapott választ, lejjebb engedte az

ablakot. A menetszél kellemesen hűsítette forró arcát. Au-tók húztak el mellettük. Nem lett volna szabad megmutat-ni az arcát, még beszélnie sem lett volna szabad, de nemvolt felkészülve ilyen feszültségre. Úgy érezte, szétrobban.Olyan sokáig várt, végtelenül hosszan maradt egyedül, snem volt más, mint egyetlen feszült gumidarab, amely kishíján elszakad… most pedig itt ül mellette valaki, és őtbámulja.

48

Továbbhajtott kifelé a városból, majd balra lekanyaro-dott az Ortopédiai Intézetnél, átment a főutcán, és bekanya-rodott az Øvre Storgatéra. Elhaladt a bezárt patika előtt,aztán a központi parkolóház előtt is. Újra balra fordult a ré-gi hídon, és visszament a déli oldalra, át az ipartelepeken.Közeledett a vasúti sínekhez. Épp előttük váltott pirosra azátkelőnél lévő lámpa, s leeresztették a sorompót. Egy pil-lanatra átfutott az agyán, hogy visszatolat, megfordul, demeggondolta magát. Az feltűnő lenne. Fogai között odaszólta túsznak: – Ülj nyugodtan, és nehogy kiabálni merj! Pisz-toly van nálam.

Felesleges utasítás volt. Utasa egy szót sem szólt. Atükörben meglátott egy piros Volvót, amely közelebb gu-rult, majd megállt. A sofőr dobolt a kezével a kormányon.Pillantásuk találkozott a tükörben. Tekintetével a vonatotkereste, s távolról már hallotta is a hangját. A zaj egy pil-lanatra a saját szívdobogását is elnyomta. Hihetetlen, dea túsz továbbra is csendben ült, és bámult ki az ablakon.Aztán elrobogott előttük a vonat. A sorompó viszont lentmaradt, meg sem mozdult. Sebességbe tette a sebváltót,és várt. A mögötte lévő autó még egy kicsivel előrébb gu-rult, már majdnem nekiütközött. A vasúti átkelő túloldalánegy zöld Citroën állt. A verejték a szemébe csorgott, de asorompó csak nem mozdult. Egy pillanatra azt gondolta,talán a rendőrség záratta le. Hogy bármelyik percben meg-jelenhetnek élesre töltött fegyverekkel, és kirángathatják akocsiból. Be volt szorítva. Nem volt helye megfordulni ésvisszamenni… mi a fenéért nem húzzák fel a sorompót! Avonat rég elment, a mögötte álló Volvónak pedig már járt amotorja. Fölemelte a kezét, amelyben a pisztolyt tartotta, ésmegtörölte a homlokát. Ekkor átfutott az agyán a gondolat,hogy a szemben álló zöld Citroën sofőrje biztos megláttaa fegyvert. Végre aztán lassan, komótosan fölemelkedett asorompó. Óvatosan áthajtott a síneken. A Volvo jobbra elka-nyarodott. Úgy gondolta, átkel a folyón, és elhajt a tér másikoldalán, a rendőrautók és a tömeg mellett. Mialatt a rend-őrök az emberek kikérdezésével foglalkoznak, ott fog elsu-

49

hanni előttük, mindössze harminc méterre tőlük. Imponáltneki a saját terve. Az egyetlen gondot a túsz jelentette. Hir-telen lefékezett és megállt. A kocsit részben elrejtette abuszállomásnál lévő konténer. Behúzta a kéziféket. – Azongondolkozom – mondta, miközben megköszörülte a torkát–, mit kerestél olyan korán abban az átkozott bankban?

A túsz néma maradt.– Süket vagy te? Mondj már valamit!A túsz fölemelte a fejét. A rabló most először nézett be-

le a szikrázó szempárba. A kocsiban csend honolt, és egy-re nagyobb lett a forróság. Bizonytalanul próbálta értel-mezni a sápadt arc kifejezését. A távolban megszólalt egysziréna. Halkan kezdődött, hangosabb lett, majd egyszercsak elnémult. Különös érzés kerítette hatalmába, minthanem is rabolta volna ki a bankot, csak egy álom lenne azegész, amelynek nincs logikus cselekménye, és amelybenfurcsa alakok jönnek-mennek, akiknek a szerepével nincstisztában.

– Hát jó – mondta, és meglökte a túszt a fegyver csövével.– A süketek azt is megérzik, ha belépsz a szobába.

Sebességbe tette az autót, áthajtott a hídon, és elsuhanta bank előtt. Elhatározta, hogy egy pillantást sem vet abbaaz irányba, de nem tudta megállni. Gyorsan balra nézett.Egy csomó ember gyűlt össze a bejáratnál, s egyvalaki ki-magasodott közülük: egy ősz hajú, magas férfi.

*

A finnemarki gyilkosságon kellett volna dolgoznia, ehe-lyett azonban az asztalnál ült, és a fehér papírt bámulta.Amikor lehunyta a szemét, világosan látta maga előtt a rab-ló arcát, akár egy fényképen. Csak azt nem tudta, hogyanmagyarázza el mindezt a szemben ülő férfinak.

Sokan ültek itt előtte, fáradtan és izzadtan, megpróbálvamindenre emlékezni, a különös ismertetőjegyekre, a szemszínére, hogy hosszú vagy rövid volt-e az illető orra. Úgyérezte, jól emlékszik, és úgy gondolta, jó megfigyelő, aki

50

észreveszi az apró részleteket is. De most kételkedni kez-dett. Biztosan tudta, hogy a rabló haja világos színű volt, deeszébe jutott, hogy az utca fényárban úszott, és a napfényolyan árnyalatot adhatott a hajának, ami félrevezető lehet.Ráadásul sötét ruhát viselt, ami szintén világosabbnak mu-tatja a hajat a valóságosnál. De a szája kicsi volt, erre biz-tosan emlékezett. A bőre enyhén napbarnított, talán kissélepirult. Emlékezett a ruháira is. Elég izmosnak tűnt, bizto-san jó erőben van. Nem volt olyan magas, mint ő, sőt férfi-hoz képest egyáltalán nem látszott magasnak.

Sejer az előtte ülő rajzolóra meredt. Eredetileg karikatu-rista volt, aki véletlenül került hozzájuk, ám kiválóan dol-gozott. Munkájának sikerét nagyban köszönhette pszicho-lógiai érzékének.

– Először el kell érned, hogy megnyugodjak – mosolyo-dott el Sejer. – Előbb ki kell építenünk a kölcsönös bizalmat,ugyebár? Ki kell mutatnod, hogy figyelsz rám és hiszel ne-kem.

A rajzoló kesernyés mosolyra húzta a száját. – Ne tarts at-tól, hogy elveszted az irányítást, Konrad – felelte szárazon.– Most nem te vagy a főnök. Tanú vagy.

Sejer fölemelte a kezét, és visszavonulót fújt.– Először is azt szeretném – kezdett bele a rajzoló –, ha

elfelejtenéd a férfi arcát.Sejer csodálkozva nézett rá.– Felejtsd el a részleteket. Hunyd le a szemed, próbáld

meg magad elé képzelni az alakját, és koncentrálj arra, mi-lyen benyomást tett rád. Milyen jeleket küldött ez az alak.Jött feléd a forgalmas utcán, és valamilyen okból felfigyel-tél rá. Miért?

– Olyan görcsösnek tűnt. Mintha tele lett volna feszült-séggel.

Sejer behunyta a szemét, ahogy a rajzoló kérte, és ma-ga előtt látta a férfit. De az arca most csak egy világos,ködös foltként jelent meg a tömegben. – Határozottan ésgyorsan lépkedett. Merev volt a testtartása, félelmet és

51

céltudatosságot sugallt. A felszín alatt pánik bujkált. Annyi-ra félt, hogy egy másodpercre sem mert felpillantani. Neméppen profi rabló. Túl kétségbeesettnek tűnt.

A rajzoló bólintott, és feljegyzett valamit a lap aljára.– Próbáld meg leírni, járás közben hogyan mozgott a tes-

te.– Apró, rövid mozdulatokat tett. Nem mozgatta a karját,

nem dülöngélt. Egyenesen előre ment, nyújtott lábbal. Aválla merevnek látszott.

– Gondolj az arányaira – folytatta a rajzoló. – A karja ésa lába milyen hosszú volt a törzséhez képest? Mekkora le-hetett a feje? Milyen hosszú volt a nyaka? Mekkora volt alába?

– Nem volt hosszú karja vagy lába. Inkább rövid. Az egyikkeze a zsebébe mélyedt, a másik pedig a táskába, de azthiszem, rövid karja lehetett, meg rövid, vastag nyaka. Nemvolt nagy lába. Kisebb, mint az enyém, ami negyvennégyes.Bő ruhát viselt, de a teste izmosnak tűnt, kidolgozottnak.

Újabb bólintás. A ceruza most először ért hozzá a papír-hoz, és Sejer hallotta a grafit halk sercegését. A puha lapona vonalak életre keltek.

– A válla széles vagy keskeny?–  Széles. Gömbölyű. Amilyen a súlyzózástól lesz. Nem

olyan, mint az enyém – tette hozzá.– Azért elég széles a tiéd is.– De nem olyan gömbölyű, inkább szálkás és csontos, ha

érted, mire gondolok.Ezen nevettek egy darabig. A rajzoló, akit Ristének hív-

tak, alacsony volt, köpcös és kopasz, apró, ovális szemüveg-gel és hosszú, vékony ujjakkal.

– A feje?– Nagy, kerek. Széles arc, de nem kerekded. Gömbölyű

áll. Nem éles és határozott. Nem volt semmilyen vágás raj-ta.

– Hogy állt a feje a nyakán? Ha érted, mire gondolok ez-zel.

52

– Mélyen behúzta a válla közé. Ugyanakkor kicsit a testeelőtt lógott. Olyan volt, mint egy dühös kisfiú.

– Kiváló. Ez fontos – tette hozzá. – Hajvonal?– Mi van vele?–  Nagyon jellemző tulajdonság. A hajvonal nagyban

meghatározza az arcot. Vegyünk például téged, nekedmajdnem tökéletes a hajvonalad. Egyenes és egyenletes ahomlokodnál, és szépen ível a halántékod felé. A hajad pe-dig ugyanolyan sűrű mindenhol. Ez ritkaság.

– Ó, valóban?Megrázta a fejét. Nem volt különösebben hiú, legalábbis

már nem, és az utolsó dolog, amire figyelt volna, a hajvo-nala. Elgondolkodott, aztán megfontoltan válaszolt: – Ívelt,nem egyenes. Talán egy kicsit hegyes a homloka közepénél.Rövid volt a haja, azért nem láttam jól.

Azáltal, hogy ilyen lassan közeledtek a lényegesarcvonásokhoz, sokkal világosabban bontakoztak ki előttea férfi jellemzői, mint korábban. A rajzoló nagyon jól tudta,mit csinál. Sejer izgatottan nézte a papírt, amin egy alakkörvonalazódott, lassan, akár a fényképek az előhívásnál.

– És most a haja.Végig könnyed mozdulatokkal rajzolt, úgy, hogy az újabb

vonalakat a régiekre vagy mellé lehessen húzni. Nemhasznált radírt. A sok vékony vonal mind életet lehelt afigurába.

– Kócos és sűrű, szinte, mint a négereknek. De rövidrevolt vágva. Mint az enyém.

Kezével végigszántott a haján, ami bár rövidre volt nyír-va, mégis kicsit összekócolódott.

– A színe?– Szőke. Talán világosszőke, de ebben nem vagyok biztos.

Tudod, van olyan haj, ami néha nagyon világosnak tűnik, deha nedves, akkor sötétszőke is lehet. Vagy talán a fénytőlfügg, nem tudom pontosan. Lehet, hogy olyan színű, minta tiéd.

– Az enyém?Riste felnézett. – De nekem nincs hajam.

53

– Most nincs, de amilyen volt.– Honnan tudod, milyen volt?Sejer elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy megsértette-e

a férfit, vagy hülyét csinált magából, vagy mi.– Nem tudom – ismerte be. – Csak tippeltem.– Jól tippeltél. A hajam nagyjából világosszőke, vagyis az

volt valaha. Jó ötlet. Kiváló megfigyelő vagy.– Kezd hasonlítani.– Most jön a szem.– Az nehéz lesz. Nem láttam. Lehajtott fejjel ment, és a

járdát bámulta, a bankban pedig részben háttal állt nekem.– Kár, de az ügyintéző látta a szemét, és utánad ő jön.– Több, mint kár. Katasztrofális, hogy nem vártam még

egy kicsit. Elég öreg vagyok, hogy komolyan vegyem a meg-érzéseimet.

–  Na igen, nem lehet minden tökéletes. Térjünk rá azorrára.

– Elég rövid és viszonylag széles. Az is kicsit négeres.– A szája?– Kicsi, kerek.– A szemöldöke?– Sötétebb, mint a haja. Egyenes vonalú, vastag, középen

majdnem összenőtt.– A pofacsont?– Nem látszott. Túl húsos az arca.– Különös ismertetőjegy a bőrén?– Egyáltalán semmi. Szép sima bőr. Nem volt szakálla.

Nem volt borostás. Frissen borotválkozott.– Vagy lassan nő a szakálla. Valami különös a ruháival

kapcsolatban?– Nem emlékszem semmire, bár mégis volt bennük vala-

mi fura.– Micsoda?– Mintha nem az ő ruhái lettek volna. Nem olyanok vol-

tak, amiket egyébként hordana. Régimódinak tűntek.– Feltehetőleg már rég lecserélte őket. Cipő?– Barna bőrcipő.

54

– És a keze?– Nem láttam. De olyan különös volt, nem illett a testé-

hez, rövidnek és gömbölyűnek látszott.– És hány éves lehetett, Konrad?– Úgy tizenkilenc… és huszonnégy között.Ismét be kellett hunynia a szemét, hogy emlékeibe mé-

lyedjen.– Magasság?– Alacsonyabb volt, mint én.– Nálad mindenki alacsonyabb – felelte Riste szárazon.– Talán egy méter hetven.– Súly?– Erős testalkatú. Azt hiszem, több mint nyolcvan kiló.

Nem kérdeztél rá a fülére – tette hozzá.– Milyen volt a füle?– Kicsi és formás. Kerek cimpával. Nem hordott fülbeva-

lót.Sejer hátradőlt a székben, és elégedetten elmosolyodott.

– Most már csak az maradt hátra, hogy megtudjuk, milyenpártra szavaz.

A rajzoló hümmögött. – Mire tippelsz?– Azt hiszem, egyáltalán nem megy el szavazni.– Mennyit láttál a túszból?– Szinte semmit. Háttal állt nekem. Az ügyintézővel kéne

beszélned – mondta elgondolkodva. – Reméljük, az a fajta,aki bírja a gyűrődést.

*

Gurvin a felügyelőt várta, ám a városközpontban történtfegyveres rablás miatt csak egy nyomozót küldtek a jelen-téséért.

Jacob Skarre serdületlen kóristának tűnt sűrű, szőkefürtjeivel és finom vonásaival. Remekül állt rajta az egyen-ruha, mintha rászabták volna. Gurvin maga sosem volt elé-gedett az egyenruhájával. Talán az alakja miatt. Mindene-setre nem festett jól benne. A fiatalember elégedett arcki-

55

fejezése elkedvetlenítette. Önkéntelenül is elkezdte végig-gondolni saját életét. Ezt szabályos időközönként amúgy ismegtette, de jobban szerette ő maga meghatározni az idő-pontot.

Kicsit tompult már a Halldis meggyilkolása miatt érzettelső dühe. Gurvin olyan érdeklődés középpontjába került,amilyet rég nem tapasztalt. Magában be kellett ismernie,hogy tetszett neki a rá irányuló figyelem. De ismerte Hall-dist. Hirtelen eszébe jutott valami, amit az asszony mondo-gatott, amikor Gurvin még gyerek volt, és társaival az ajtajaelőtt állt valamit kérve: Túl sokan vagytok! Mikor én kicsivoltam, csak a legkeményebb kölykök nőttek fel!

– Mi lenne – kezdte Gurvin óvatosan, mert meglátta aSkarre zsebéből kikandikáló cigarettásdobozt –, mi lenne,ha megszegnénk a dohányzási tilalmat? – Skarre bólintott,és elővette a cigarettáját. – Halldis és Thorvald személyeszinte egybeforrt a gyerekkorommal – vágott bele Gurvin,miközben rágyújtott, s mélyen beleszívott a cigibe. – Ne-künk, környékbeli gyerekeknek megengedték, hogy málnátés rebarbarát szedjünk a pajtájuk mögött. Végül is nem voltolyan rettenetesen öreg. A hetvenhat nem egy olyan nagyonmagas kor. Jó karban volt, ahogy a férje, Thorvald is, de őthét éve infarktus vitte el.

– Tehát egyedül élt?Skarre a plafon felé fújta a füstöt.–  Igen, nem volt gyerekük, és rokonaik sem igen. Bár

Halldisnak él egy húga Hammerfestben.– Írt jelentést. Elolvashatom? – kérdezte Skarre.Gurvin előhúzott egy irattartót a fiókból, és a fiatal nyo-

mozó felé nyújtotta. Skarre alaposan átolvasta. – Azt ír-ja, hogy: „Egyelőre tisztázatlan, hogy elvittek-e valamit aházból.” Ellenőrizték a fiókokat és a szekrényeket?

– Tudja, Halldisnak elég sok ezüstneműje volt. A nappa-liban lévő szekrényben tartotta őket, az ékszereit meg ahálószobában – felelte Gurvin.

– Mi van a készpénzzel?– Nem tudjuk, hogy mennyit tartott otthon.

56

– De megtalálták például a táskáját?– Egy akasztón lógott a hálószobában.– És a pénztárcája?– Pénztárcát nem találtunk, ez igaz.– Sok ember csak a készpénzre utazik – magyarázta Skar-

re. – Például olyasvalaki, akinek gondot okozna eladni azértékeket. Valaki, akinek nincsenek kapcsolatai. Biztosannem akarta megölni a hölgyet, talán meglepte. Talán amíga ház előtt kapált, besurrant a konyhába.

– És aztán az asszony hirtelen megjelent az ajtóban? Erregondol?

– Igen, mondjuk. Meg kell tudnunk, hogy tűnt-e el kész-pénz. A bevásárlást és egyebeket ő maga intézte?

– Nagy ritkán taxival bement a városba. De az élelmisze-reket az itteni boltos vitte fel hozzá, hetente egyszer.

– Tehát a boltos leszállította neki az élelmiszereket… ésaz asszony készpénzzel fizetett? Vagy írt egy csekket?

– Nem tudom.– Hívja fel – kérte Skarre. – Talán tudja, hol tartotta a

pénzét. Legalábbis, ha olyan ember, akiben az asszony meg-bízott.

– Azt hiszem, olyan – felelte Gurvin, és felemelte telefon-kagylót. Tárcsázta a boltos számát, és egy darabig mormo-gott a telefonba.

– Azt mondja, Halldis mindig a kenyértartóba rejtette apénztárcáját. Egy fém kenyértartó áll a konyhapulton. Ki-nyitottam, amikor átkutattuk a házat. Egy fél kenyér voltbenne, de semmi más. Azt állítja, a tárca piros volt. Kroko-dilbőr-utánzat, rézcsattal.

Skarre tovább böngészte a jelentést. – Egy Errki Johrmanevű személyt láttak állítólag a tanya körül. Meséljen róla.Megbízható az a fiú, akitől ezt hallotta?

–  Jó kérdés – mosolyodott el a rendőrfőnök Kannickragondolva. – De ha igazat mondott, az azzal jár, hogy el-képesztő dolgokat feltételezhetünk. Ugyanis Errki tegnap

57

megszökött a Varden Elmegyógyintézetből, ahol kényszer-gyógykezelés alatt állt. Itt nőtt fel. Más szóval könnyen le-het, hogy visszajött ide, és most az erdőben csatangol.

– De agyon tudna ütni valakit?– Nem teljesen normális.– Meséljen róla! Milyen ez a fickó?–  Fiatalember, nagyjából egyidős magával. Valtimóban

született, Finnországban. A szüleivel és a húgával nőtt föl.Mindig különös volt. Nem tudom pontosan, mit állapítottakmeg nála, de teljesen megközelíthetetlen. Már hosszú évekóta.

– Veszélyes lehet?– Ezt nem tudjuk. Sokfélét beszélnek róla, és azt hiszem,

a pletykák többsége nem igaz. Tudja, Errki majdnem mi-tikus figura, olyasvalaki, akivel a gyerekeket rémisztgetikesténként, ha nem akarnak ágyba bújni. Én magam is eztteszem.

– De kényszergyógykezelés alatt állt. Ez azt jelenti, hogyveszélyesnek tekintették?

– Leginkább önmagára veszélyes. Az a helyzet, hogy ami-kor valami baj történik a faluban, mindig Errkire fogják.Ez állandóan így megy, már gyerekkora óta. Ha közvetlenülnincs hozzá köze, akkor is úgy tűnik, mintha törekedne rá,hogy legyen. Valamit el akar érni ezzel. És magában beszél.

– Tehát őrült?– Fogadni mernék rá. Elég jellemző, hogy épp Errki buk-

kan fel Halldis tanyájánál, aznap, amikor megölik szegényt.Történt már hasonló eset. Persze közvetlenül sosem lehe-tett összefüggésbe hozni egyik üggyel sem. Úgy jár-kel er-refelé, mint valami rossz szellem. Mint a fekete halálmadár,aminek a hangja halált jósló ómen. Elnézést a nem túl szak-mai jellemzésért – sóhajtott Gurvin –, csak megpróbálomkörülírni úgy, ahogy az itteniek tennék.

–  Mióta beteg? – Skarre belehamuzott a rendőrfőnökcsészealjába.

58

– Nem tudom pontosan, de régóta annak tűnt. Mindig ismás volt. Különös és szégyenlős. Sosem voltak barátai. Azthiszem, nem is akart barátokat. Nyolcéves korában meghaltaz anyja, nyilván akkor kezdődhetett. A haláleset után azapja magával vitte őt és a húgát az Államokba, és hét évigNew Yorkban laktak. Azt beszélik, hogy Errki ott tanoncko-dott egy mágus mellett.

– Mágus? – Skarre elmosolyodott. – Úgy érti, egy bűvészmellett?

– Nem tudom pontosan. Inkább valami gonosz varázslóragondolok. És amikor visszatértek Norvégiába, elkezdődötta szóbeszéd, hogy Errki mindenféléket képes előidézni.Tudja, az akaratával.

– Ugyan már – Skarre kétkedve rázta meg a fejét.–  Nyugodtan mosolyoghat, de ismerek olyanokat, akik

sokkal okosabbak, mint maga vagy én, és nagyon különösdolgokat mesélnek Errki Johrmáról. Thorvald Horn azt állí-totta például, hogy a kutyája mindig lefeküdt, fejét a föld-höz lapította, és morgott, ha Errki a közelben tartózkodott.Már röviddel azelőtt, hogy felbukkant volna a fiú… messzi-ről megérezte a közeledését. Persze rendszerint elég rosszszagot áraszt a srác, mert nem mosakszik. Meséltek lo-vakról, amelyek megbokrosodtak, ha feléjük közeledett. Azórák állítólag megálltak, villanykörték robbantak szét, aj-tók csapódtak be a környezetében. Olyan, mint egy hirte-len és váratlan szélroham, amely megtépázza a lombokat.Elnézést – mondta Gurvin hirtelen. – Nem beszélek túl szé-pen róla, de nehéz enyhítő körülményeket találni. Sötét, ré-misztő és antipatikus minden szempontból.

– Nem kiálthatjuk ki gyilkosnak, bár valószínűleg tehet-séges illuzionista, vagy van érzéke a hatásokhoz, esetlegtényleg beteg – felelte Skarre. – Felvesszük a kapcsolatota kórházzal, és beszélünk a kezelőorvosával. Biztosan leszmit mesélnie. Ettől függetlenül úgyis meg kell találnunk afickót, és tisztáznunk kell, mit keresett odafent. A kapánnem voltak használható ujjlenyomatok?

59

– Két elmosódott ujjlenyomatot találtunk rajta, Halldisémellett. Elég furcsa. A kapának műanyag nyele van, és Hall-dis ujjlenyomatai nagyon jól látszanak. A gyilkos nem tö-rölhette le az ujjlenyomatait anélkül, hogy ne törölte vol-na le a többit is. De sok ujjlenyomatot találtunk a házban,több véres cipőnyomot a lépcsőn, néhányat a folyosón ésa konyhában. Talán edzőcipőtől származhatnak. Elég jól ki-vehető a talp mintázata, ez segíthet. A helyszínelők feke-te-fehér képeket is készítettek róluk. De a gyilkosság azelőszobában történt. Halldis háttal állt a lépcsőnek, a gyil-kos pedig bentről jött. Talán eredetileg az asszony fogta akapát, a támadó pedig kicsavarta a kezéből. Rendes ujjle-nyomatokat kellett volna hátrahagynia. Egyébként azt gon-dolom, nem lett volna szükséges megölnie. Ha megszerez-te a pénzt, egyszerűen eltehette volna. Halldis nem tudottvolna utánafutni… Bár ismertem az asszonyt, makacs volt.Fogadni mernék, hogy ott állt az ajtóban, és eszébe sem ju-tott elmenekülni. – Aztán halkan hozzátette: – Szinte látommagam előtt a feldühödött Halldist.

– Lehet, hogy azért ölték meg, mert ismerte a támadót?–  Igen – felelte Gurvin elgondolkodva. – És Errkit két-

ségtelenül ismerte. A srác kényszergyógykezelésről szököttmeg, feltételezhetjük, hogy nem volt pénze.

Skarre bólintott.– De nem szerezhetett túl nagy zsákmányt – folytatta a

rendőrfőnök. – Halldis biztosan nem tartott túl sok pénzt aházban. Egyedül élt.

– Igen, de távol az emberektől. Valószínűleg nemigen féltattól, hogy kirabolják. Történt már vele ilyesmi?

–  Nem. Ráadásul bátor volt. Nem csodálkoznék, haszabályosan nekiesett volna a kapával a támadójának.

– Ebben az esetben elméletileg megsérülhetett.– Látott képeket a halottról?– Igen.– Nem túl szép látvány, ugye?

60

Skarre egy pillanatra elgyengült, mikor a reggeli megbe-szélésen látott képekre gondolt. – Hol lakik Errki Johrmaapja?

– Visszament az Államokba.– És a húga?– Ő is.– Nem tartják a kapcsolatot?– Nem. Ők szívesen tartanák, de Errki nem akarja látni

őket.– Vajon miért?– Föléjük helyezi magát.– Igen?–  Mindenki fölé helyezi magát. A saját világában él, a

saját törvényei szerint. És abban a világban ő az uralkodó.Nem könnyű elmagyarázni. Ismernie kellene, hogy megért-se.

– De nyilván elkeseredett, nem? Ha súlyos a betegsége...– Elkeseredett?Gurvin ízlelgette a szót, mintha még sosem jutott volna

eszébe a gondolat. – Ebben az esetben jól leplezi.Skarre az út felé intett a fejével. – Elrendeltük a körözé-

sét. Felvinne a házhoz? Szeretnék körülnézni.Gurvin levette a székről a kabátját. Egy pillanatra

megállt. – A Subaruval menjünk – mondta halkan. – Nagyonrossz az út.

*

A tanya körüli erdő sűrűbbnek tűnt, mint egyébként.Mintha a fák tiszteletteljesen összébb húzódtak volna,miután elvesztették asszonyukat. És bár eddig sem hevertsoha semmi a tisztáson, se szerszám, se talicska, se egy ru-ha, a hely most teljesen elhagyatottnak tűnt. Már nem léleg-zett. A virágok a konyhaablakban lekonyultak, mindösszehuszonnégy óra alatt kiszívta belőlük az életet a tűző nap.A lépcsőt lemosták, de még mindig látszott egy sötét folt.Skarre fölpillantott az erdőre.

61

– Mit keresett idefönt a gyerek?– Varjakra lövöldözött íjjal.– Megengedték neki?– Természetesen nem. Azt csinál, amit akar. A Guttebak-

kenban lakik.Az utolsó mondat mindent megmagyarázott. Skarre meg-

értette. – És tudta, kicsoda Errki?–  Tudta. Könnyű felismerni. Tényleg együtt érzek a

sráccal. Előbb megtalálta a halott Halldist, aztán megpil-lantotta a fák közt Errkit. A tüdeje majd szétszakadt, ami-kor betoppant az irodába. Biztosan azt gondolta, ő lesz akövetkező áldozat.

– Errki észrevette, hogy meglátták?– A fiú ezt gondolja.– De nem tett semmit, hogy megállítsa?– Láthatóan nem. Eltűnt a fák között.– Menjünk be.Gurvin előrement. Kinyitotta az ajtót, majd a folyosón

át a kicsi konyhába lépett. Halldis Horn elkezdett alakotölteni Jacob Skarre előtt, mikor belépett a házba, és te-kintetével végigpásztázta a tiszta konyhát. Fényesre pucoltrézedények, régimódi mosogató zöld gumiperemmel, régiEvalet hűtőgép. És az előző napi újság, összehajtogatva azablakpárkányon. A helyiség pedánsan tiszta volt. Skarre akenyértartó zárjára nézett.

– Hol találtak ujjlenyomatokat?– A kilincseken és az ajtókon a konyháig. A kenyértartón

csak Halldis ujjlenyomata volt. Ha a lenyomatok a gyilkostólszármaznak, a kapán miért nem találtunk használhatókat?És miért nem hagyott nyomot a kenyértartón? Hogyan vi-hette el a pénztárcát anélkül, hogy nyomot hagyott volna,miközben más dolgokat is megfogott a házban? Nem értem.

Skarre összevonta a szemöldökét. – De néha mások isbejöttek ide, nem?

–  Szinte soha. Találtunk még egy levelet – tette hozzáGurvin –, amit ezen a héten adtak fel Oslóban. „Valamelyiknap benézek hozzád. Üdv, Kristoffer.”

62

– Egy rokona?– Még nem tudjuk. De azt hiszem, olyan ölte meg, aki

ismerte. Legalábbis a statisztikák szerint. Természetesen agyilkosság után pánikba esett.

– Mi, emberek olyan törékenyek vagyunk.Skarre visszament a nappaliba. Ott állt a nő hintaszé-

ke egy puha takaróval. Fölemelte a takarót, és óvatosanmegszagolta. Érezte a szappan és a kámfor illatát. Egyezüstszürke hajszálra lett figyelmes. Két ujja közé fogta.Nagyjából fél méter hosszú lehetett.

– Ilyen hosszú haja volt? – kérdezte meglepődve.Gurvin bólintott. – Fiatalkorában igazi szépség volt. Mi,

gyerekek ezt nem tudtuk, egyszerűen vaskosnak és kedves-nek láttuk. Ott van az esküvői képe.

Skarre a képhez lépett. Halldis Horn menyasszonykéntvalóban lélegzetelállítóan nézett ki.

–  A ruha ejtőernyőselyemből készült, a fátyol pedigegy régi angol csipkefüggöny volt. Ezt ő mesélte nekünk,mi pedig udvariasan hallgattunk, ahogy a gyerekek szok-tak, hiszen csinálnunk kellett valamit a málnáért és arebarbaráért cserébe. – Hirtelen megfordult, és kiment akonyhába.

– Hol van a hálószoba? – kiáltott utána Skarre.– A zöld függöny mögött.Elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ajtót. A szoba ki-

csi volt, és keskeny. A magas lábú ágyon, Thorvald oldalánmakulátlanul rendezték el a takarót. A hálószoba ablakábólkilátott az erdőre és a pajta hátuljára. Az ágy felett bekere-tezett vers lógott.

Látták őt a sólymok között,Délről jön és lángol,Mindent kivisz, semmit sem hagy hátra,A legkisebb szúnyogért isFelelni fogsz nála.

63

A vers alá valaki, talán maga Halldis a következőt írtakék tollal: Ilyen giccseset!

Elmosolyodott. Látta, hogy a rendőrfőnök már kiment.Ő is kisietett, majd egy darabig keresgélt a fűben, egy-kétúj nyomot remélve, ami fölött esetleg átsiklottak a többiek.Egy csikket, egy gyufát, bármit. Újra a ház felé nézett. Akonyhaablak alatt sérülés látszott a fában, amit kijavítottakugyan, de észrevehető maradt.

–  Az Thorvald halálának napján keletkezett – mutat-ta Gurvin. – Halldis a konyhában állt. Thorvald a trakto-ron ült. Halldis integetett neki. Azt akarta mondani, hogynemsokára kész az ebéd. Úgy tűnt neki, hogy Thorvald szo-katlanul gyorsan hajt, mintha öregségére megpróbált volnafelvágni előtte. A traktor hangos zúgással hajtott át az úton.A következő pillanatban egyenesen beleütközött a házfalba.Halldis az ablaknál állt, és benézett a vezetőfülkébe. Aztlátta, hogy Thorvald a kormányra dőlve ül. Azonnal meg-halt.

Skarre újra felpillantott az erdő felé. – Mit gondol, merrekeressük Errkit?

Gurvin a napba hunyorgott. – Biztosan a környékenkószál. Itt-ott megalszik. A lakásába nem ment vissza,legalábbis eddig. Talán még mindig az erdőben lehet.

– És itt a környéken csak erdő van?–  Gyakorlatilag igen. Négyszázharminc négyzetkilomé-

ter erdő. A hegy túloldalán van pár kunyhó és néhány romosház, amit egykor a finnek építettek. Néhányban laknak. Atöbbit a vadászok használják ősszel, vagy a gyümölcsszedőkpihennek meg bennük. Errki fáradhatatlanul képes gyalo-golni. Az a gond, hogy reménytelen az egész erdőt átkutatniutána. Az is lehet, hogy a kórház pincéjében rejtőzik, vagytalán stoppol valahol. Vagy visszamegy Finnországba. Ő aza fajta, aki mindig úton van.

– Ha olyan különös fickó, ahogy mondja, elég feltűnő le-het.

– És mégsem az. Mindig lopakodik. Hirtelen ott terem,mégsem hallotta senki, hogy jön.

64

– Kiváló keresőkutyáink vannak – felelte Skarre bizakod-va. – Szed valamilyen gyógyszert?

– Megkérdezzük a kórházban. Ez miért fontos?Skarre megvonta a vállát. – Csak azon gondolkoztam, mi

történhet, ha hirtelen abbahagyja a szedését.– Lehet, hogy a belső hangok veszik át az irányítást.–  Azt hiszem, mindannyiunknak megvan a maga belső

hangja – mosolyodott el Skarre.– Valóban – bólintott Gurvin. – De nem az vezet minket.

*

Gurvin óvatosan hajtott keresztül az erdőn. Egész avar-felhőt vert fel a kocsi.

– Ahol Errki felbukkan, ott valami baj történik – állapítot-ta meg szigorúan. – Az anyja nyolcéves korában halt meg,említettem már?

Skarre bólintott. – Hogyan halt meg?– Valószínűleg leesett a lépcsőn, és abba halt bele. Errki

magát hibáztatta a dologért.– Magát hibáztatta?–  Ezzel rémisztgette a többi fiút. Féltek tőle, és távol

tartották magukat a sráctól. Azt hiszem, ő akarta így.Néhány évvel később megtalálták egy idősebb farmer holt-testét fent a templomnál. A hivatalos jelentés szerint leesettegy létráról. De látták Errkit elfutni a helyszínről. Most márérti, ugye, hogy akár van köze Halldis halálához, akár nincs,a falu már meghozta az ítéletet az ügyben. És ha engemkérdez, én is hajlok arra, hogy igazat adjak nekik. Nézzenkörül! Ez a hely teljesen kihalt. Az emberek nem kevered-nek csak úgy ide, ha nem ismerik a környéket. Errki ismeri,hiszen itt nőtt fel.

– De az a helyzet – mondta Skarre lassan és vigyázva,nehogy kioktatónak hasson –, hogy a pszichiátriai betegek-ről és az erőszakosságukról szóló történetek túloznak. Elő-ítéletekről van szó. Félelemről és tudatlanságról. Meg kellpróbálnia tiszta fejjel gondolkozni, mivel maga is benne

65

van az ügyben, és mivel ismerte Halldist és Errkit. Ha azújságok meghallják ezt a történetet, rögtön szörnyet fognakfaragni belőle.

Gurvin ránézett. – Ez a bonyolult az egészben. Mivelannyira visszahúzódó, kerüli az embereket, és szinte sosembeszél senkivel, nem tudunk semmit arról, ki is ő valójában.Mi is ő.

– Beteg – felelte Skarre.– Azt mondják. De tulajdonképpen nem értem, miről van

szó. – Ingatta a fejét. – Nem értem, hogy képesek idegenhangok behatolni az ember fejébe, és rávenni arra, hogymegtegyen mindenfélét, amire később nem is emlékszik.

– Nem tudjuk, hogy ő tette-e.– Vannak ujjlenyomataink és több lábnyomunk. Olyan bo-

lond lehet, amilyen csak akar, és elfelejthet mindent egyikmásodpercről a másikra, de a helyszínen talált bizonyítékokelől nem menekülhet. Most vannak ilyen bizonyítékaink.

– Nagyon szeretné elkapni, ugye?Skarre hangja ártatlanul csengett. Gurvin nem látott át

rajta. – Jó lenne. Akkor is jó volt mindenkinek, amikor vég-re bezárták az elmegyógyintézetbe. Végre tudtuk, hol van.Most valahol odakint mászkál, és magában beszél. Ne ad-ja az ég, hogy a gyerekeimnek egyedül kelljen hazajönniükesténként, amíg az a fickó szabadon kószál.

– Lehet, hogy Errki jobban fél, mint a gyerekei – mondtaSkarre halkan.

Gurvin összeszorította a száját, és gázt adott. – Maganem idevalósi. Nem ismeri őt.

– Nem – mosolygott Skarre –, de be kell vallanom, hogyfölkeltette a kíváncsiságomat.

– Jó, hogy így hisz az emberi jóságban – felelte Gurvin–, de ne felejtse el, hogy Halldis meghalt. Valaki megölte.Valaki ott volt, fölemelte a kapát, és egyenesen belevágta aszemébe. Hogy Errki volt-e, vagy valaki más, mindegy, deelborzaszt, hogy annak, aki ezt tette, joga van a védelem-hez. Egy olyan tettért, amelyet nem lehet megvédeni.

66

– Nem a tettet védik, csak a tettest – javította ki Skar-re. – És arról nem tudunk semmit, hogy miért halt meg.Rágyújthatok?

Gurvin bólintott, és elkezdett a cigarettája utánkotorászni. – Milyen a főnöke? Meséljen róla!

Skarre elmosolyodott. Önkéntelenül is ezt tette, ha valakimegemlítette Sejert. – Szigorú és szürke. Kicsit öntörvényű.Zárkózott. Okos. Az esze úgy vág, akár a borotva. Alapos,türelmes, szívós és kitartó. Szereti a gyerekeket és az időshölgyeket.

– És a kettő közöttieket?– Özvegyember. – Skarre kibámult az ablakon. – Az egyet-

len eskü, amit valaha letett, az volt, hogy kitart a feleségemellett, amíg a halál el nem választja őket. És nyilván úgygondolja, ez a saját halálára vonatkozott.

*

Sejer meredten bámulta a szürke képernyőt.A bankfiók. A pénztárpult. A tér felé nyíló ablakok, ame-

lyeken besütött a nap, és az erős napfénytől alig látszottaz autó. Ott volt az egész, az elejétől a végéig. De a rosszfelvételen nehezen lehetett beazonosítani bármit. A kocsieltűnt. Lezártak minden utat, de egyetlen kis, fehér autósem bukkant fel. Talán már rég leparkolt vele, talán áthaj-tott az egyik hídon, és továbbment délnek, aztán beleve-szett a városközpont forgatagába. Legbelül azt remélte,hogy a túszt már elengedte, de ebben nem lehetett biztos.Hátradőlt a széken, és kinyújtotta hosszú lábát. Alaposankihallgatták a pénztárost, a fiókvezetőt és egy sor tanút;mindenkit, aki odakint állt, amikor a rabló kirohant a bank-ból. Ő maga is feljegyezte a látottakat. Újra meg újra vé-giggondolta az eseményeket, hogy a lehető legtöbb rész-let jusson eszébe. A rajzoló meghallgatta, bólogatott, éskiváló fantomképet készített. Ő is nagyon jónak tartotta az

67

eredményt. Legalábbis először. Azóta elkezdett kételkedni.Összeszedte magát, rendesen ült, mert kopogtattak. Skarrelépett be Gurvinnal.

Gurvin érdeklődve pillantott Sejerre. – Hallom, van egytúszejtésük. – Egy darabig matatott a napszemüvegével, ésleült egy üres székre. A szerepek felcserélődtek. Most ő ültbent a kapitányságon, ahol a fővárosi nyomozók voltak ott-hon.

– Igen, épp a rablásról készült felvételt nézem – felelteSejer sötéten. – Borzasztó a minősége.

– Megnézhetjük? – kérdezte Skarre kíváncsian.– Természetesen. Akinek kell, vegye fel a szemüvegét.Újra elindította a videót, és várta a képeket. Ott voltak a

pénztárpultok. Először a fiatal lány jött be a képbe a térrenyíló bejárat felől. Kicsit bizonytalanul körbenézett, aztána brosúrákhoz lépett. Legfeljebb tizenöt másodperc múlvafeltűnt a rabló. Majdnem visszafordult, amikor megpillan-totta a már bent lévő ügyfelet. Hirtelen azonban magáhozvett egy űrlapot, és elkezdte kitölteni. Aztán harmadszorrais kinyílt az ajtó, és érkezett a felkiáltás, amire várt.

– A mindenit! – kiáltotta Skarre. – Ez nem te vagy, Kon-rad?

Meglepetten pillantott a főnökére. Sejer úgy döntött,nyugodtan fogadja a dolgot. Elkezdett nevetni. Gurvin za-vartan nézte őket.

– Hát persze hogy én vagyok. Éppen jöttem be reggela kapitányságra, és hirtelen észrevettem, hogy egy szem-bejövő járókelő akár bankrabló is lehet. Így aztán megfor-dultam, és utánamentem. Aztán betért a bankba, én megutána.

– Igen? És?– Ahogy a filmen is láthattad. Benéztem a bankfiókba,

láttam a fiatal lányt, semmi gyanúsat nem vettem észre, ígykimentem. – Fáradtan nézte őket. – Egyszerűen kimentem.

Skarre hangosan nevetni kezdett. Gurvin a lelke mélyénvisszavágyott a nagyvárosba, vissza a kollégáihoz.

– Amint kiléptem a bankból, lecsapott. Most figyeld!

68

A rabló átment a helyiségen, megragadta a túszt. Nemsokkal később eldördült a lövés. Gurvin halkan felkiáltott,sűrűn pislogott, és hitetlenkedve meredt rájuk.

– Meg kell találnunk a lányt – jelentette ki Sejer. – Ha nemtudjuk épségben kiszabadítani, kockáztatjuk, hogy egyretöbb és több túszszedés fog történni. A felvétel alapján szin-te lehetetlen azonosítani a lányt, hacsak valaki be nem je-lenti az eltűnését. Azonban – tekerte vissza a felvételt, hogyújra megnézzék – van itt pár dolog, ami valahogy nem stim-mel.

– Micsoda? – kérdezte Skarre.– A lány reakciója, pontosabban a reakció hiánya. Nem

kiabál, nem hadonászik. Úgy tűnik, mintha transzban len-ne. Vagy másképpen fogalmazva: nem lepődik meg. Mint-ha várta volna a támadást. Lehet, hogy összejátszottak. –Skarre csodálkozva nézett rá. – Lehetséges, hogy színjátékaz egész, és valójában együtt dolgoznak, a lány megegyszerűen a barátnője.

– Kétlem, hogy a barátnője lenne – mormolta Gurvin hal-kan. Meredten nézte a villódzó képernyőt. – A túsz egy férfi.Errki Johrmának hívják.

*

Egyszer csak beléhasított a felismerés. Olyan érzésetámadt, mintha felpofozták volna. Egy őrültet ejtett túszul!

Annyira gyorsan vezetett, amennyire csak feltűnés nél-kül tudott. Egész idő alatt a forgalmat figyelte a visszapil-lantó tükörből. Továbbra is hevesen vert a szíve, teste pedigmerev és feszült volt. Óvatosan, mélyen lélegzett. A mélylevegővételtől szinte elszédült. A mellette ülőre pillantott.– Újra megkérdezem, mit kerestél a bankban ilyen koránreggel?

Errki éles dobolást hallott. Teljes összevisszaságban szó-laltak meg a hangszerek. Nem válaszolt. Kinyitotta, majdújra összezárta a tenyerét, és a kocsi padlóját bámulta,

69

mintha keresne valamit. A szavak szertefoszlottak a doboklármájában. Ne mozdulj, ne mondj semmit! Előre-hátra dü-löngélt az ülésen, és behunyta a szemét.

–  Azt kérdeztem, mi a fenét kerestél a bankban ilyenkorán reggel?!

Errki most már hallotta a dühös hangot. A fickó félt. Eztelraktározta az emlékezetében, és elkezdett gondolkodnia válaszon. Nestor hallgatta a gondolatait, neki jóvá kellhagynia a feleletet, mielőtt kimondja. Ezért eltartott egy da-rabig. Nestor alapos volt. Nestor…

– Süket vagy, ember?Süket vagyok?, tette fel magának a kérdést Errki. Ez egy

újabb gondolat volt, amire választ kellett találnia. Az el-ső kérdést félretette, és elkezdett dolgozni a másodikon.Nestor továbbra is figyelt. A Kabát továbbra is hallgatott.Nem, gondolta, jól hallok. Érzékelem a pulzálást az ereiben,mert most épp túl magas a vérnyomása, és hihetetlenül sokenergiát fektet egy olyan egyszerű dologba, mint a kapcso-latfelvétel. De tényleg megelégedne egy végiggondolatlanválasszal? Nem éppen azzal mutatjuk ki a tiszteletünket,ha hosszan rágódunk a válaszon? Másrészt viszont – kiér-demelte-e bármivel a tiszteletet?

Pénzt elvenni egy fiatal nőtől, az nem teljesítmény,legalábbis Errki így gondolta. Ráadásul volt fegyvere is. Dea férfi láthatóan el volt telve saját magával. Arcát felfújta,csak úgy feszült a bőre, majd kifújta a levegőt.

– Válaszolnál végre?A kellemes tenor hangot elnyomták a dobok. Összeke-

verték a szavakat, és dühös jelentést adtak nekik. Kár, gon-dolta Errki. Az emberek más dolgokkal foglalkoznak, nema hangjukkal. Az izmaikkal. A hajukkal. A megfelelő far-mer kiválasztásával. Ilyen szánalmas dolgokkal. Errki fölfe-dezte, hogy képes szinte az őrületbe kergetni egy felnőttembert anélkül, hogy különösebben megerőltetné magát.Egyszerűen a hallgatásával. Az embereket bosszantotta, hanem kapnak választ. Ha nem tudják meg, ki vagy. Mi vagy.Errki hallgatott.

70

Mellette a rabló nagyokat sóhajtott. Kócos haja azizzadságtól még csapzottabbnak tűnt. Belenézett a tükörbe,lefékezett, bekanyarodott és megállt. A motor járt. Gyorspillantást vetett Errkire, és a foga közt odasúgta: – Át fogoköltözni. Meg ne próbálj lelépni!

Errki nem is gondolt rá, hogy megszökjön. A pisztoly za-varta. Testére irányított szúrós sugárnak érezte. De a rab-ló most letette a fegyvert a műszerfalra, a kormány fölé.Küszködött, hogy kezén kesztyűvel levegye magáról a pu-lóverét, majd a kordnadrágját. Az autó kicsi lévén, nemvolt könnyű dolga. Köhögött, káromkodott, küszködött anadrágjával, de végül elkészült, és még jobban izzadt. Mostolyan ruhában ült ott, ami Errki szerint valamilyen álca le-hetett. Nestor halkan vihogott a Pincében. A fickó gyümöl-csökkel és pálmákkal díszített színes bermudát viselt, kékpólóján pedig Donald kacsa virított. Hirtelen átnyúlt Err-ki előtt, és kinyitotta a kesztyűtartót. Előszedett egy nap-szemüveget, és fölvette. Tökéletes volt az öltözéke. Errkinem tudta levenni róla a tekintetét. Az izmos férfi nagyonfurcsán festett a színes rövidnadrágban. Próbált uralkodnia hangján.

– Nem érthetsz semmit, úgyhogy tartsd a szád, amíg nemkérdezlek!

Errki egy szót sem szólt. A bőrkabát és a fekete nadrágellenére sem izzadt. Megpróbált teljesen nyugodtan ülni,mozdulatlanul, szinte láthatatlanul.

– Hú, de büdös vagy!A rabló prüszkölt egyet, hogy kifejezze undorát, és

még jobban lehúzta az ablakot. Errki azon tűnődött, vajonválaszt vár-e a kitörésére, vagy csak le akarja vezetni afeszültségét. A biztonság kedvéért továbbra is hallgatott.Ráadásul Nestor egy szép zsoltárt énekelt éppen, és mikorvégre jó kedve kerekedett, azt ki kellett élvezni. Nem gon-dolkozott azon, vajon hová mennek, vagy mi fog történni.Minden erejével arra törekedett, hogy bezárkózzon, és min-denki mást kint tartson. Ezt az embert. Ezt a pillanatot. A

71

pisztolyt. De nem volt képes féken tartani a kezét. A tenye-re egész idő alatt kinyílt és összecsukódott, egyre gyorsabbütemben.

– Hagyd már abba ezt a kezeddel! – ordított rá a rablódühösen. – Beteges dolog. A fenébe is, rosszul vagyok tőle!

Errki erre hintázni kezdett. Nem tudott láthatatlannáválni, vihar dúlt a mellette lévő ülésen, ami csak nem akartcsillapodni. Megpróbált elfordulni tőle. Kinézett az abla-kon. A dobolás sértette a fülét. Aprót legyintett a kezével,hogy abbamaradjon végre.

– Téged talán nem is érdekel a pénz – mondta a rablókicsit megnyugodva. – Tudod egyáltalán, mire való?

Errki figyelt. A rabló hangja megnyugodott. Most hirte-len teljesen jelen volt. Érdekel a pénz. Egyelőre igen. Demár volt pár korona a belső zsebében. A válasz tehát bizo-nyos szempontból igen és nem. Válaszolja ezt?

– Szerintem úgy festesz, mint aki épp most szökött megvalamelyik diliházból. Nehéz dolog az élet. Sokan megszök-nek. Aztán a lábuk közé húzott farokkal iszkolnak vissza.Veled mi a helyzet? Te is közülük való vagy?

Te is közülük való vagy? A kérdés rá vonatkozó érdeklő-dést tükrözött. Errki ismét behunyta a szemét. A város las-san eltűnt mögöttük. Rossz szándékú vagy sem? Borsó, húsés szalonna, gondolta. Vér, verejték és könnyek. Nyugtala-nító volt.

Az út emelkedni kezdett. Messzebb, egy balra fekvőhegytetőn kilátó állt. Kiismerte magát, rájött, hol vannak.Sokéves bóklászása során járt már erre. Először áthajtottakegy alagúton; teljes sötétség borult a kocsira. A rabló ide-ges lett, mintha hirtelen támadástól tartott volna. Jobb ke-zében tartotta a pisztolyt, úgy vezetett, s levette a napszem-üvegét. Aztán kiértek az alagútból. Errki pislogott. Márcsak egy kilométerre lehettek az autópályakapuktól. Mivelnem volt külön sáv a bérleteseknek, a rablónak vagy megkell állnia és fizetnie, vagy át kell törnie a sorompón. Perszeaz mindössze egy piros-fehér festésű deszka volt. Láthatóanugyanez jutott eszébe a sofőrnek is. Lassítani kezdett.

72

– Ne próbálkozz semmivel! – dörrent rá.Errkinek eszébe sem jutott ilyesmi. Egyetlen dologgal

próbálkozott: mozdulatlanul ülni, láthatatlanná válni, de ateste bizonyos szempontból önálló életet élt, és nem akartengedelmeskedni.

A fickó döntött: beletaposott a fékbe, hirtelen balra ka-nyarodott, és elindult a kilátó felé. Errki nem volt benne biz-tos, mit akar majd tenni odafent. A környéken csend honolt,biztosan senki sem jár a kilátó felé. A sofőr erősen szorítottaa pisztolyt, és kezével letörölte verejtékező homlokát. A ko-csi kavicsokat vert fel, és porfelhőt húzott maga után, ahogyszáguldottak felfelé a hegyoldalon. Már messzire jártak afőúttól, az autók a távolban apró, színes játékoknak tűntek.Még egy éles kanyar, és a kocsi már be is fordult a kilátóhozvezető útra. Innen le lehet látni az autópályakapukhoz. Egy-szerre vették észre a két rendőrautót a fizetőkapu mindkétoldalán. A rabló felkiáltott, majd hosszan fújta ki a levegőt afogai között. Hátramenetbe kapcsolt, és tolatni kezdett. Új-ra megállt. Dobolni kezdett a pisztollyal a kormányon. Errkiérzékelte a rabló fejében zakatoló zűrzavart. Elkezdte fel-fújni az arcát, a homlokáról szinte fröcskölt a verejték, aszíve pedig olyan hevesen dobogott, hogy még éppen kibír-ta. Egyetlen apró szúrás a nyaki ütőerébe, és a vér vörössugárként ömlene egészen az autópályakapukig.

– Rendben, bajtárs. Mit javasolsz?Bajtárs. Szánalmas. Szegény teljesen tanácstalan volt, ez

szinte kibírhatatlannak tűnt. Errki el akart menni. Óvato-san elfordította a fejét, és az erdő felé pillantott, ahol egy útkanyarodott befelé. Gyorsan és majdnem észrevehetetlenülcsinálta, de a rabló mégis felfigyelt rá. Odanézett. Agya is-mét működni kezdett. Megfordult az autóval, és behajtottegy erdei útra. Az út az elején elég széles volt, majd tizen-öt-húsz méterrel később összeszűkült. Itt, a fák között a ko-csit nem lehetett észrevenni. A rabló hátrafordult, és meg-ragadta a táskát a hátsó ülésen.

– Kiszállunk és megyünk.

73

Errki csak ült. A rabló kinyitotta az ajtót, körbement azautó körül, és hadonászott a fegyverrel.

– Menj előre ezen a szép kis ösvényen. Itt meghúzzukmagunkat, amíg besötétedik. Az útlezárás nem tarthat túlsokáig, a rendőröknek nincs erre elég emberük. Gyerünk!Indulj már!

Ne mozdulj, ne mondj semmit! A távolból hallotta, hogya Kabát felébredt, és integetni kezdett, amint Nestortájékoztatta őt az utóbbi időszak történéseiről. Nevetésükúgy visszhangzott benne, hogy egész teste remegett tőle.Egyik kezét a mellkasára tette, hogy enyhítse a nyomást.

– Mi bajod van? Nem kell eljátszanod, hogy rosszul vagy,engem nem versz át. Szállj ki végre a kocsiból!

Errki kikászálódott. A rabló az autó hátuljához ment, ki-nyitotta a csomagtartót, és belenézett. Errki egy pillanat-ra megrémült, hogy bezárja a csomagtartóba, ahol megsem tud moccanni, és nem lát semmit. Ehelyett a fickókotorászott, és előszedett valamit: egy műanyag táskát. Ki-nyitotta, és elővett belőle egy ponyvát. Felnézett a zöld lom-bokra. A ponyva is zöld volt. Errkire pillantott.

– Takard le ezzel a kocsit! Alul kampókkal kell rögzíteni.Majdnem láthatatlan lesz. Minél tovább tart megtalálniuk,annál jobb.

Odadobta neki a ponyvát. Errki állt a zöld anyaggal a ke-zében. A ponyva nejlonból készült, vékony, sima és hatal-mas volt. Kicsúszott a keze közül, és leesett a földre.

–  Vedd már föl! Előbb rendesen szét kell hajtogatnod,aztán rá kell tenned a kocsira.

Errki a földön hagyta a zöld anyagot, és elkezdte szétte-ríteni. Minden sarkában volt egy kis zsinór, fémkampóvala végén. Aztán fölemelte az egyik végénél, és megpróbáltafölhelyezni a motorháztetőre. Azonnal lecsúszott. Még so-sem volt ilyen undorító dolog a keze között, mint ez a sima,zöld anyag. Gusztustalannak találta.

– A fenébe is, teljesen használhatatlan vagy!

74

Errki újra megpróbálta. Egész idő alatt úgy érezte, mint-ha szúrná a pisztoly csöve az oldalakat. Végül sikerült fel-tennie a ponyvát az autó tetejére, de amikor megpróbálta azoldalán is eligazítani, ismét lecsúszott az egész. A rabló iz-zadt, és káromkodott ilyen fokú bénaság láttán. A pisztolytbecsúsztatta a derekához, kivette Errki kezéből a ponyvát,és pár pillanat alatt letakarta vele az autót. Aztán újra a ke-zébe vette a fegyvert.

– Téged biztosan nagyon gyorsan visszavisznek majd azintézetbe. Fel tudsz egyáltalán öltözni egyedül? Vagy állan-dóan ebben a ruhában jársz? Mert úgy nézel ki. Gyere, mos-tantól gyalog megyünk.

Végre, végre, Errki gyalogolhatott. Akár órákon át is ké-pes volt gyalogolni. Egyenletes ritmust vett fel, ami meg-nyugtatta, és így, dülöngélve kapaszkodott fel a hegyolda-lon. Mögötte haladt a rabló, felemelt pisztollyal, és válláravetett táskával. Abban volt a pénz. Az ösvény összeszűkült,s az erdő csendesen bezárult körülöttük. Csak egészen ke-vés fény hatolt át a lombokon. A rabló megnyugodott. Na-gyobb biztonságban érezte magát távol az emberektől. Ittsenki sem láthatja őket, korábban is eszébe juthatott volnaez. Nem fogják őket az erdőben keresni, csak az utakat ésaz autókat ellenőrzik majd.

És betartotta az ígéretét. Nála volt a pénz.Errki ment elöl, a rabló utána. Meleg volt, a táska pe-

dig nem volt könnyű. Egy rádiót tett bele, cigit, egy üvegwhiskyt az ünnepléshez, töltényeket és a pénzt.

– Lassíts egy kicsit, nem üldöz minket senki.De Errki csak ment. Hallotta maga mögött a rabló eről-

ködését, aki minden erejét összeszedte, hogy lépést tart-son vele. Pár száz méter után aztán elkezdett lihegni, ahogyegyre meredekebb és nehezebb terepre értek.

– Hé, te, én vagyok a főnök!Három dob szólt teljes összevisszaságban. Errki hallotta,

hogy Nestor felköhög egy kis slejmet, ez volt a rabló helyze-téhez fűzött megjegyzése. Továbbment, nem lassított. Errkicsak két sebességet ismert: vagy ment, vagy lefeküdt, és pi-

75

hent. Ettől függetlenül egyre lassabban haladt, mert mindmeredekebb lett a hegyoldal. A hegytetőről láthatják, hogymég mindig ott vannak-e a rendőrök. Vékony testét egyikoldalról a másikra lendítve kapaszkodott felfelé, a rabló pe-dig kemény léptekkel próbált haladni. Izmosabb volt Errki-nél, ám kevésbé kitartó. Egy idő után azonban ő is felvettea ritmust. Izmai is bemelegedtek. És ott volt a táska, telepénzzel. A hangulata jobb lett, és úgy döntött, megosztja azörömét a bolonddal. Hangosan megköszörülte a torkát.

– Hogy hívnak? – kiáltotta.Hangja majdnem barátságosan csengett. A kérdés után

nagy csend következett, mintha Errki meg sem hallotta vol-na. Nem felelt, csak kaptatott tovább. Ez elég veszélytelen-nek tűnt, de sosem lehet biztosan tudni. Nestor odalent ülta félhomályban, és őt bámulta. Szemében a tűz halvány, kékfénnyel égett.

– Ilyesmiket elmondhatsz nekem! – fűzte hozzá a rabló, éssértődötten felhorkantott. – Ha nem válaszolsz, azt fogomhinni, hogy tényleg néma vagy, vagy valami. Vagy talán kül-földi? Úgy nézel ki, mint egy külföldi. Tatár, például. Vagycigány. De lehet, hogy az ugyanaz. Válaszolj már, a fene es-sen beléd!

Errki balra fordult, mert egy hatalmas nyárfa feküdt előt-te keresztben az ösvényen. Keresztültört a bokrokon, az alj-növényzeten, vékony karjával söpörte félre az útból az ága-kat. A férfi mögötte még jobban szenvedett, mert egyik ke-zében ott volt a táska, a másikban a pisztoly. Egy pillanatrasem jutott eszébe, hogy a táskát a hosszú fülénél fogva akára hátára is vethetné, s hátizsákként vihetné. Visszatértek azösvényre. Ahogy feljebb értek, a fény mind jobban áthatolta fák között, s világosabb lett az erdőben.

– Mivel te átkozottul szófukar vagy, kénytelen vagyok énbeszélni. – Errki hallotta, hogy a rabló megáll mögötte. –Engem Morgannak hívnak.

Errki figyelt. A „Morgan”-t éles mássalhangzókkal ej-tette, mintha már régóta szerette volna, ha így hívják.Mindenesetre nem így nevezték. Nestor kuncogott. Úgy

76

festett, mint amikor valaki kedvtelve ízlelget egy drágabort. Mindenki mondhat Nestorról, amit akar, de stílusa, azvan. Errki fáradhatatlanul ment tovább, és hallotta, hogya másik, aki annyira szerette volna, ha Morgannak hívják,utánakiált: – Most megállunk pihenni! Nem sietünk sehová!

Errki csak ment.– Állj meg, vagy lövök!Menj csak. Nem fog lőni.Errki megfordult. Morgan ránézett az arcára, és egy

gránitdarab jutott róla eszébe. Nem mosolygott, nem reme-gett, teljesen élettelen volt az arckifejezése, még csak nemis pislogott. Borzasztó rossz érzés kerítette hatalmába. Ez ahallgatag, sziklaszerű ember, aki úgy lépked, mint egy gép.Ki a fene lehet ez?

– Állj meg ott a sziklánál. Pihenünk.Tedd, amit mond. Betegség, halál és szenvedés.Nestor fütyörészett keskeny ajkai között. Errki engedel-

meskedett. Elindult a húsz-harminc méterre fekvő szikla fe-lé.

Morgan fáradt volt. Nem tartotta annyira ellenőrzésealatt a helyzetet, mint ahogy azt a fegyvere miatt remélte.Le kellett szednie magáról néhány csalánt.

– Bocs, hogy ezt mondom, de úgy jársz, mint valami vén-asszony!

Errki hirtelen megállt. Eszébe ötlött egy gondolat.Ne dühítsd fel a krokodilt, amíg át nem értél a folyón.

*

Sejer bénultan meredt Gurvinra. – Ezt megismételné?– Persze. De jól hallotta.– Azt állítja, hogy a túsz ugyanaz az ember, aki megszö-

kött a Varden Elmegyógyintézetből, és akit Halldis Hornmeggyilkolása miatt keresünk?

Gurvin széttárta a karját. – Biztos vagyok benne. A rablótvárja egy apró meglepetés.

77

Sejernek ki kellett pillantania az ablakon, hogy meggyő-ződjön, nem álmodik-e. Micsoda helyzet ez? Gurvinra me-redt. – Veszélyes lehet?

– Nem tudjuk biztosan.– Tulajdonképpen mikor szökött meg?– Tegnapelőtt éjjel.Sejer újraindította a videót, és megállította a szalagot,

amikor jól látható volt a túsz. – Azt hittem, egy lány az –mormolta.

–  Megértem – felelte Gurvin. – Van valami nőies afejtartásában és a járásában. Meg a haja is hosszú.

– Régóta tart a betegsége?– Amióta csak ismerem.– Skizofrén?– Állítólag.Sejer felállt, és tett néhány lépést, hogy megeméssze

a híreket. – Igen, a rablót várja egy hatalmas meglepe-tés. Tehát van két körözött személyünk, az egyikük komolypszichiátriai problémákkal küzd, lehetséges, hogy gyilkos,a másik egy elkeseredett rabló, élesre töltött fegyverrel.Micsoda páros! Talán összeverekednek.

– Errkivel senki sem verekszik.Sejer komolyan nézett rá. – Varden Elmegyógyintézet?

Beszélt az orvosával?– Csak az ápolónővel, aki megerősítette, hogy megszö-

kött. Később beszélek az orvosával.– És a fiú, aki megtalálta a halottat, és látta Errkit a hely-

színen… mennyire megbízható?– Feltehetően általában nem az. A Guttebakken Gyerme-

kotthonban lakik. Most mégis bízom benne. Be kell valla-nom, hogy kételkedtem a szavaiban, mikor megjelent azirodámban. Eléggé zavarodottnak tűnt, de igaza volt. AmiErrkit illeti, nincs kétségem. A fiú jól tudja, kicsoda ő.

–  Mit keresett a bankban ilyen korán reggel? Csekketakart beváltani?

78

– Nem tudom. Számíthat rá, hogy a rabló is ezt kérdez-geti tőle, de nem kap értelmes választ. Nagyon szeretnémtudni, mit csinálnak most ezek ketten. Beindult a fantáziám– ismerte be Gurvin.

– Ha még együtt vannak. Lehet, hogy ijedtében elengedteJohrmát.

– Nem lepne meg.– És persze nem fog idejönni és jelentkezni, ha már sza-

bad. Mi a fenéhez kezdjünk most? – Kinyitotta az íróasztalánheverő mappát, és hangosan olvasni kezdett: – Fryden-lundból jelentették egy vadonatúj, fehér Renault Méganeeltűnését. Ma éjjel lopták el. Egy hasonló autóban menekül-tek el, ez lehet az. De azóta cserélhettek járművet. Talánelengedte Errkit. Reménykedjünk benne.

A többiek hallgattak. A rablók sokfélék lehettek. Ritkánváltak életveszélyessé, persze sohasem tudni.

– Ki lehet egyáltalán hallgatni Johrmát?Gurvin megvonta a vállát. – Azt gondolnám, orvos jelen-

létében igen. De alig hiszem, hogy választ kapnánk a kér-déseinkre, vagy legalábbis érthető választ. És ha tényleg őölte meg az asszonyt, valószínűleg nem ítélik el.

– Valószínűleg nem. – Sejer erősen megdörzsölte a sze-mét. – Kényszergyógykezelésen volt?

– Igen.– Tehát veszélyes?– Erről nem tudok túl sokat. Könnyen meglehet, hogy el-

sősorban saját magára nézve az.– Öngyilkossági kísérlet?–  Nem tudok róla. Beszélnie kell az orvosával. Hóna-

pok óta kórházban kezelték, úgyhogy nyilván megtudtakróla valamit. Bár én magam kétlem, hogy bárki bármitmegtudhatna róla. Nekem reménytelen esetnek tűnt. Márkiskorában is különbözött a többiektől.

– Élnek a szülei?– Csak az apja és a húga. Az Államokban laknak.– Volt saját lakása?

79

– Egy önkormányzati lakásban él. Már ellenőrizték. Föl-vettem a kapcsolatot az egyik szomszéddal, aki megígérte,hogy hívni fog, ha felbukkanna, de egyelőre nem járt ott.

– Finn?– Az apja. Errki Valtimóban született, négyéves volt, ami-

kor Norvégiába jöttek.– Kábítószeres?– Nem tudok róla.– Erős fizikuma van?–  Egyáltalán nem. Az ereje máshol rejlik. – Gurvin a

homlokára mutatott.Skarre a képernyőt bámulta. Megpróbálta felfedezni Err-

ki szemét a fekete haj alatt, de hiába.–  Bizonyos szempontból most már jobban értem, hogy

látom a filmet – mondta. – Nem úgy viselkedik, mint ahogyelvárnánk valakitől, akit megtámadnak egy bankban, és tú-szul ejtik. Semmi ellenállást nem tanúsít. Egy szót sem szól.Mit gondol, mi mehet végbe a fejében? – Skarre a rendőr-főnökre pillantott, majd a képernyőre mutatott.

– Figyel valamire.– A belső hangokra?– Úgy néz ki. Én magam is többször láttam, ahogy sé-

ta közben bólogat, mintha feszülten figyelne valami belsőpárbeszédet.

– De egyáltalán nem beszél?–  Nagyon ritkán. Különös, ünnepélyes módon beszél,

általában nem érthető, mit akar. És ez a fickó se nagyonértheti, hogy mit mond, ha egyáltalán beszélnek egymással.

– Jól ismeri a környéket?–  Nagyon jól. Állandóan kóborol. Nagy ritkán stop-

pol, de kevesen merik fölvenni. Szeret buszon meg vo-naton utazni. Ide-oda. Mozgásban lenni. Ott alszik, aholéppen ráesteledik. Egy padon a parkban, az erdőben, abuszállomáson.

– Egyáltalán nincs barátja?– Nem akar barátokat.– Megkérdezte tőle? – vágott közbe Sejer.

80

–  Errkit nem kérdezi meg az ember semmiről. Inkábbtávol tartja magát tőle – felelte Gurvin egyszerűen.

Sejer ült és gondolkodott. A nap megcsillant rövidre nyírtőszes haján. Gurvint a görög gondolkodókra emlékeztette,csak a babérkoszorú hiányzott a felügyelő fejéről. Sokáigült így, s közben vakargatta a könyökét. – Azt hittem, csaköregek vannak Vardenben – szólalt meg végül.

– Régebben úgy volt – válaszolta Gurvin. – Most fiatalokatkezelnek. Negyvenen vannak, négy osztályon, s ezek közülaz egyik osztály teljesen elszigetelt. Vagy zártosztály, ahogymi mondanánk. Az ottaniak Szigetnek hívják. Egyszer vol-tam ott egy guttebakkeni sráccal.

– Ki kell deríteni, ki Errki orvosa, és beszélni kell vele. Mi-ért olyan nehéz megmondani, hogy veszélyes-e vagy sem?

–  Annyi a szóbeszéd vele kapcsolatban. – Gurvin afelügyelőre nézett. – Errki az a fajta, akit mindenérthibáztatnak. Én mindenesetre egyetlen alkalomról sem tu-dok, amikor bármilyen bűncselekménybe keveredett volna,azt leszámítva, hogy bliccelt a vonaton, és lopott a boltban.Persze most már nem vagyok mindebben olyan biztos.

– Mit lop?– Csokoládét.– Nincs kapcsolata a családjával?– Errki nem akarta látni őket, és segíteni sem tudnak ne-

ki. Az apja reménytelen esetnek tartja, és lemondott róla.Ezért ne ítélje el. Errki számára egyszerűen nincs remény.

–  Azt hiszem, jobb, hogy az orvosa most nem hallottamagát – mondta Sejer halkan.

–  Lehetséges. De szinte egész életében beteg volt.Legalábbis amióta tizenhat évvel ezelőtt meghalt az anyja.Ez azért sokatmondó.

Sejer felállt, és betolta a székét az asztal alá. – Igyunkegy kávét! Meséljen el mindent, amit tud!

*

81

Kannick úgy ült az ágyán, mint egy túlméretezett Budd-ha. Hallgatósága már azon is csodálkozott, hogy a fiú te-kintélyes hasa ellenére képes törökülésben elhelyezkedni.Először senki sem hitt neki. Hogy is hihették volna el, hogytalált odafent az erdőben egy halottat, akit ráadásul egykapával ütöttek agyon. Legalábbis ő ezt állította. Különö-sen Karstennek lehetett nehéz, aki a legidősebb volt, ésebből fakadóan bizonyos előjogokkal rendelkezett. Kannickmég mindig maga előtt látta az arckifejezését, amikor meg-hallotta, hogy Margunn megerősíti a történetét. Ez volt azegyik nagy győzelme. Most mindannyian hallani akartákegyenesen az ő szájából az összes részletet. Mindnyájanelég régóta bent voltak már az intézetben ahhoz, hogytudják: az életben semmi sem jár ingyen. Az ajándékok Kan-nick lába előtt hevertek az ágytakarón: egy tábla csokoládé,egy rózsaszín Hubba Bubba, egy csomag sós-borsos chipsés egy doboz kávés bonbon. Ezeken kívül tíz szál cigarettameg egy eldobható öngyújtó. Mind csillogó szemmel vártak,és Kannick számára világossá vált, hogy nem lehet őketszáraz, pontos leírással lerázni. Vért akartak, minél többet.Ráadásul ismerték Halldist. Itt nem egy újsághírről volt szó,hanem egy élő emberről, vagy legalábbis egy nemrég mégélő emberről.

Kannicknak megtiltották, hogy túl sokat beszéljen agyilkosságról. Margunn nem akarta, hogy a fiúk idegesked-jenek. Amúgy is eleget veszekedtek, és éppen csak sikerülta színes társaságot úgy-ahogy összekovácsolni.

Kannick lehunyta sötétkék szemét. Úgy döntött, hogyelőször Simonnak szegezi a mondandóját, és Karstennelfejezi be. Simon csak nyolcéves volt, és félig megolvadtcsokoládéegérre emlékeztetett. Ugyanolyan édes, barna éspuha volt. – Kint sétáltam az erdőben, kezemben az íjammal– kezdte Kannick, és Simon barna szemébe fúrta a tekinte-tét.

82

–  Épp lelőttem egy dagadt varjút a második nyilam-mal. Van elrejtve a bőröndben két vadásznyilam, amiketDániából rendeltem. Ezt ne mondjátok el senkinek se!Norvégiában illegálisak – tette hozzá fontoskodva.

Karsten arca olyan szenvedő kifejezést öltött, amire rajtakívül más nem volt képes.

– A madár leesett, akár egy cukroszacskó, és pontosana lábam előtt landolt. Egy lelket sem lehetett látni az erdő-ben, de volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyok egyedül.Ismertek. Tudjátok, hogy állandóan az erdőt járom. Megér-zem, ha valami készül. Talán azért, mert annyit vagyok azállatok közelében.

Mélyet sóhajtott, és egészen elégedettnek érezte magáte drámai nyitás után. Simon csak úgy csüngött rajta. Senkisem mert megmukkanni, mert féltek, hogy megzavarják.

–  Otthagytam a varjút, és elindultam a hegyoldalbanHalldis tanyája felé. – Most a tizenegy éves, szeplős, hosszúhajú Sivert felé fordult. – Különös csönd volt odalent. Hall-dis mindig korán kel, ezért benéztem hozzá. Arra gondol-tam, kapok tőle egy pohár üdítőt vagy valamit. De a füg-gönyök el voltak húzva, így azt hittem, az újság és a kávémellett ül, ahogy szokott. – Jan Farstad, becenevén Jaffa,egyenesen Kannick szemébe nézett, és feszülten várt, Kan-nick pedig folytatta: – És akkor eszembe jutott, hogy talánkaphatok egy kis sajtot friss kenyérrel. Egyszer, amikorHalldisnál voltam, nyolc szelet sajtos kenyeret ettem meg,de aztán nem adott többet.

Pislogni kezdett a megrázó emlék hatására.– Térj a lényegre! – kiáltott közbe Karsten, és meredten

nézte a kávés bonbont, amivel ő fizetett a történet elmesé-léséért.

– Akkor láttam meg, mikor megkerültem a kutat. És énmondom nektek – itt nagyot sóhajtott –, hogy a látványegész életemben üldözni fog.

– A fenébe is, mit láttál?

83

Karsten hangja egészen magas lett. Ő volt az egyetlena fiúk közül, akinek már kiserkent a bajsza, és az orra kör-nyékén pattanások virítottak.

– Halldis Horn holttestét! – felelte Kannick, és mély lé-legzetet vett, mert időközben elfelejtett levegőt venni. – Ahátán feküdt a küszöbön. Egy kapa állt ki a szeméből. Alyukból pedig folyt ki az agyveleje. Olyan volt, mint a tész-taleves. – A fiú tekintete a távolba révedt.

– Mi az az agyvelő? – kérdezte Simon halkan.– Hát az agya – válaszolta Kannick fáradtan.– De az agy nem tud folyni, vagy igen?– Dehogynem. Folyik, mint a víz. Nem tudtad, mi, hogy

ami a fejedben van, folyékony, mint a leves?Simon elkezdett kihúzni egy szövetszálat az ingéből, és

nem hagyta abba, amíg ki nem húzta teljesen.– Egyszer láttam egy agyat egy üvegben. Az egyáltalán

nem volt folyékony. – Hangja egyszerre volt dühös és ki-csit félős, hogy ellenkezni merészelt a nagyfiúkból állótársaságban. Ha valaki a legkisebb, akkor az a legkisebb.

– Persze hogy nem folyt, te amatőr, mert fixálva volt. Ak-kor olyan lesz, mint a gomba, és vékony szeletekre lehetvágni. Láttam a tévében.

– Mi az a fixálás? – kérdezett közbe ismét Simon.– Szárítás – felelte Karsten. – Öntenek rá valamit, amitől

kiszárad. De ezt Kannick agyával nem kell megtenni, az márrég kiszáradt.

– Most már hagyd abba! Hadd fejezze be Kannick.Ez alkalommal Philip szólt közbe. Ha ezek ketten elkez-

denek veszekedni, talán sosem hallják a történet végét.Margunn bármikor beléphetett. Mert persze nem hitte elkomolyan, hogy betartják a tiltást, hiszen annál jobban is-merte őket. Az volt a kérdés, mennyi idejük van, hány rész-letet hallhatnak.

Kannick egy pap türelmével várt, miközben szemügyrevette az ágyra helyezett dolgokat. Magában úgy döntött, akávés bonbonokat eszi meg először.

84

–  A teste már elkezdett rohadni – folytatta, különösenhangsúlyozva a rohadást.

–  Hogy micsoda? – Karsten fújt egyet. – Na, ezt mosthagyd abba! Több napba telik, mire egy holttest rohadnikezd. Ha Errkinek még elmenekülnie sem sikerült onnan,akkor ne akard bemesélni, hogy…

– Tudod, milyen meleg volt odafent az erdőben?Kannick előredőlt az ágyon, és a hangja remegett a sér-

tődöttségtől. – Percek alatt megindul a rohadás ebben a hő-ségben.

– Fogalmad sincs az egészről. Majd megkérdezem a zsa-rukat, ha idejönnek. De annyira nem vagy fontos tanú, Kan-nick, különben már rég kijöttek volna.

– A rendőrfőnök azt mondta, biztosan ki fognak jönni.– Azt majd meglátjuk. De hagyd ezt a rohadást, mert nem

vesszük be. Ráadásul az igazságért fizettem.– Jól van! Átugorhatom a legrosszabb részeket, végül is

vannak itt kicsik is. De térjünk vissza a kapához…– Milyen kapa volt? – ismét Philip szólt közbe.– Olyan, amivel a földet szokták kapálni, hogy kiszedjék

a krumplit meg a gazt. Úgy nézett ki, mint egy balta, dehosszabb volt a nyele. Alapvetően lehetett volna balta is,mert nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy a feje ketté legyenvágva. A szeme pedig kiesett, és az álla alatt lógott, csakegy idegszál tartotta, és…

Karsten a szemét forgatta. – Túl sok filmet nézel. Meséljinkább Errkiről! – kérte.

– Ki az az Errki? – kérdezett közbe Simon. Ő máshonnankerült ide, és nem túl régóta lakott az intézetben.

–  Az erdő réme – mormogta Karsten. Megvakarta azegyik pattanását.

–  Biztosan megússza ezt is. Mindent meg szokott úsz-ni. Ráadásul teljesen bolond, és a bolondokat sosem íté-lik el. Ott vannak egy intézetben, gyógyszereket kapnak,aztán kiszöknek, és tovább gyilkolnak. Ha kényszerzub-bonyt adnának a fickóra, akkor a fogaival ölne.

– Újra ki fog szökni? – kérdezte Simon aggodalmasan.

85

– Kint van, te hülye. Eddig még nem találták meg.– Hol van kint?– Itt az erdőben.Simon ijedt pillantást vetett az ablakon át a fákra.– Errki elmebeteg. De az elmebetegség nem egyenlő a

hülyeséggel – mondta Kannick elmésen. – Látta, hogy ész-revettem. Lehet, hogy utánam jön. Tulajdonképpen rendőrivédelemre lenne szükségem.

Aggodalmas pillantást vetett rájuk, mintegy ellenőriz-ve, hogy a kijelentése megtette-e a kívánt hatást. Hogyfelfogták-e, mit jelent egy ilyen fenyegetéssel együtt élni.Egy lihegő őrült jár a nyomában, rosszabb már nem is le-hetne.

– Hm. Már biztosan messze jár. Ahogy mondtad, nem hü-lye. Hogy nézett ki? – érdeklődött Karsten. – Véres volt?

– Egy fa mögött állt – válaszolta Kannick halkan. – Vala-hogy furcsán állt, a karját egyenesen az oldalához szorítva,és szúrós tekintettel bámult. Nagyon különös a szeme. Anagybátyámnak vannak grönlandi szánhúzó kutyái, és Err-ki szeme ugyanolyan, mint azoké a dögöké. Valahogy fehér,mint a döglött hal szeme.

Arra a végzetes pillanatra gondolt, amikor hevesen do-bogó szívvel ott állt a Halldis háza előtti tisztáson, és ijed-ten pillantott fel az erdőre, a fekete fákra, majd hirtelenmeglátott valami különöset a lombok között. Először nemmoccant, de aztán valami fekete meglebbent, ahogy előre-hajolt. Kannick csak ekkor vette észre, hogy egy arc az. Fe-hér arc, szúrós tekintetű szemmel. Senki sem rémíthettevolna meg jobban a fiút. Úgy futott lefelé az úton, akár anyúl, el akarta dobni a táskát az íjjal, de aztán csak rohanttovább, hátra sem nézve.

– Megölt már valakit korábban is? – kérdezte Jaffa. Köz-ben Kannick kiszabadította magát a törökülésből, és elkezd-te masszírozni elzsibbadt lábát.

86

– Először az anyját, aztán egy öregembert a templomnál– mondta Kannick magabiztosan. – És még mindig szaba-don mászkál. Őrültség egy ilyen helyet – körbepillantott aszobán –, ami tele van kiskorúakkal, egy olyan faluba tele-píteni, ahol egy tömeggyilkos él.

– Te hülye – felelte Karsten nyomatékosan. – Előbb azotthon volt itt, Errki csak aztán őrült meg.

– De akkor miért nem zárták be? – kérdezte Simon félve.– Bezárták, de megszökött. Biztosan leütötte az éjjeliőrt,

és ellopta a kulcsokat.Simonnak ez már túl sok volt. Kicsi volt még ő ahhoz,

hogy ilyeneket halljon. Észrevétlenül közelebb húzódottKarstenhez.

– Nyugi, Simon. Vannak zárak az ajtókon – nyugtatgattaaz idősebb fiú.

– Ráadásul Errki az a fajta, aki sosem marad meg egyhelyen, mindig úton van. Most biztosan a város felé tart,hogy ott öljön meg valakit.

– De kit? – nyögött fel Simon.–  Teljesen véletlenszerűen bárkit. Neki nem kell

gyűlölnie ahhoz, hogy öljön.– De akkor mi a fenéért gyilkol mégis?– Kényszeresen. Belső késztetést érez rá.Simon a „belső késztetés”-re is rá akart kérdezni, de

inába szállt a bátorsága. Kannick megfogta a kávés bon-bonos dobozt, leszedte róla a papírtetőt, és nagylelkűenkörbekínálta. Új helyzete megváltoztatta. Még sosem ültekkörülötte ennyien csak azért, hogy meghallgassák a szavait.A fiúk rávetették magukat az édességre, és amíg mindenkimegette a maga bonbonját, teljes csend honolt a szobában.

Karsten elkeseredett. Nem tudott túllépni azon, hogynem ő találta meg a holttestet, hogy a hülye Kannick voltaz, aki látott egy holttestet, holott két évvel fiatalabb nála,ráadásul dagadt. Senki más nem látott még halottat közü-lük.

– Nyitva volt a szeme? – kérdezte kimérten.

87

Kannick elgondolkodott. – Tágra volt nyílva. Az, amelyikmég megvolt.

Philip hirtelen közbevágott. – Hallottam egyszer egylányról, akinek volt egy babája, amelyik egy éjszaka életrekelt. Elkezdtek nőni a körmei. Reggel fölébredt a lány, ésvak volt. A baba kikaparta mindkét szemét.

– Most nem egy filmről beszélünk! – kiáltotta Kannickdühösen. – Ez a valóság. Az a baj veled, hogy nem tudszkülönbséget tenni a valóság és a képzelet között. Ezért vagyitt, de ezzel eddig nyilván nem voltál tisztában. – Behunytaa szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. – A szemébenolyan rémült kifejezés ült, mintha magát az ördögöt láttavolna.

– Ez talán nem is járt messze az igazságtól – vetette köz-be Karsten szárazon. – Azon gondolkozom, vajon mondott-eneki valamit, mielőtt végzett az öregasszonnyal, vagy csakegyszerűen odarohant, és fejbe vágta. A küszöbön feküdta nő?

– Igen.– De a lépcsőn volt a feje, vagy bent a házban?– Kint a lépcsőn.– Akkor Errki bent lehetett a házban – vonta le a követ-

keztetést Karsten. – Nyilván csokoládét keresett.– Ha kért volna, biztosan kapott volna.– Errki nem kér semmit, csak elveszi, amit akar. Ezt min-

denki tudja.Hirtelen mindenki elhallgatott. Kinyílt az ajtó, és megje-

lent Margunn.– Milyen jól elvagytok itt!Végigmérte a gyanús csendben csokoládét majszoló fiúk

csoportját. Senki sem jöhet azzal, hogy nem tudnak kelle-mes körülményeket biztosítani nekik még ezen a kietlen he-lyen is. Tudta jól, mi folyik a szobában, mégis büszke voltrájuk.

– Ki a mesemondó? – kérdezte ártatlanul.Mindenki a padlót bámulta, épphogy csak szárnyak nem

nőttek rájuk, egyedül Karsten pillantott fel.

88

– Hozok be nektek kólát. – Ezzel újra kiment.Kannick is a belső késztetésen gondolkodott, miközben

a vércukra lassan elfogadható szintre emelkedett, és az akellemes bizsergés áradt szét a tagjaiban, amit kizárólag azédesség tudott előidézni. Jólesőn fáradttá tette, és egy ki-csit lelassította, mint egy enyhe mámor. A mámorban nyu-galmat talált. Nem tudta pontosan, miért, de sosem bírt be-telni vele.

–  Nyilván csak light kólát kapunk – sóhajtotta, és fel-tépte a rágógumis csomagot. Épp jutott mindenkinek egydarab rágó. A nagyvonalúsága ma határtalan volt. Halldismeggyilkolása eddig nem látott módon összehozta a fiúkat.Általában kisebb klikkek feszültek egymásnak, s minden-ki ütötte-verte a másikat, és saját szánalmas pozíciójáértharcolt a kitaszítottak társaságában. Ezek a gyerekek nemálmodoztak semmilyen jövőről, Simont kivéve, akinek állí-tólag volt egy gazdag nagybátyja. Célozgatott rá, hogy Si-mon menjen és lakjon vele a tanyáján, ahol harminc lovattart. De előbb még Simonnak le kellett töltenie a négyhóna-pos büntetést. Addig nem akarta magához venni a fiút, amígaz le nem tölti büntetését a nevelőintézetben, ahogy mond-ta. Együtt új életet kezdenek, és addigra minden akadálytelhárít az útból.

Margunn újra bejött egy üveg cukormentes kólával ésegy tálcányi pohárral.

– Ki ne öntsétek a padlóra, fiúk!Meleg pillantást vetett Kannickra. Margunn nem tudta

leszidni őket. Mégiscsak az ő fiai voltak, és szerette őket.A fegyelmezés bármilyen formája kipukkadt lufiként hullotta földre. A fiúk pedig egyként viszontszerették, mert éle-tükben ő volt az egyetlen, aki törődött velük. Igaz ugyan,hogy többen dolgoztak az intézetben, például Thorleif, Ingaés Richard, s mind rendes emberek voltak, akik megtették,ami tőlük tellett, de fiatalok voltak, és tovább akartak lép-ni. Számukra a fiúk járhatatlan terepnek számítottak, s alehető leggyorsabban menekülni akartak e reménytelen kö-zegből. Margunn velük ellentétben visszatért ide. Majdnem

89

hatvanéves volt, és nem tudott hová menni. Ide került, eb-be a ronda épületbe, amelyet szürke palalapok borítottak,és ahol minden szoba penészszagot árasztott. És szeretteezt, ahogy az emberek szeretni szokták a rendetlen szobát apince legmélyén, mert sosem adják fel a reményt, hogy egynap talán találnak valamilyen elfelejtett értéket benne. Azilyesmit a fiúk könnyen észrevették. Csak Simon nem bírtalevonni a következtetéseket. Ő megkérdezte a többieket, éselhitte a válaszokat.

Karsten elosztotta a kólát, és körbeadta a poharakat.Mindenki szorgosan rágta a rágóját. Kannick lepillantott azágytakaróra, és azon morfondírozott, elosztogasson-e mégvalamit, vagy tegye el a maradékot rosszabb napokra. Ezgyőzedelmes pillanat volt, és lehet, hogy sokára lesz újrailyen az életben.

– Hol van most Halldis? – kérdezte Pålte, miután Mar-gunn kiment. Valójában Pål Theodornak hívták, és igazábólfélreértésből volt itt. Csak ezt senki sem tudta. Valaholfelnőttkorában ott várja a milliárdossá való felemelkedés.Ez az egyetlen dolog tartotta benne a lelket.

– A hullaházban, gondolom – felelte Kannick, és belekor-tyolt a kólájába. – Egy fagyasztókamrában.

– Hűtőkamrában – javította ki Karsten. – A holttestet ter-mészetesen fel fogják boncolni, és nem lehet felvágni, hameg van fagyva.

– Felvágni?Simon tekintete elhomályosult a rémülettől.Karsten a vállára tette a kezét. – Ha valaki meghal, utána

felboncolják, hogy megtudják a halál okát.– A fejébe vágott kapa volt az oka – jegyezte meg Philip,

és halkan böffentett.–  Tudniuk kell, hogy pontosan hol sérült meg. Nem

találgathatnak.– Pont a szeme közepébe ment.

90

–  Igen. De írniuk kell egy halotti bizonyítványt. Senkitsem temethetnek el halotti bizonyítvány nélkül. Azon gon-dolkozom, miért használta a kapát – folytatta Karsten. – Biz-tosan meg tudta volna ölni puszta kézzel is.

– Lehet, hogy épp nem volt hozzá kedve – felelte Kannick,és csücsörített. Aztán a rágóból hatalmas lufit fújt, amelyeltakarta a fél arcát. Aztán mielőtt kipukkadt volna és be-terítette volna az orrát és a száját, összegyúrta koszos ujja-ival, és tovább rágta.

– De a rendőrség most keresi, nem igaz? – Simon egyrecsak rágta és rágta a fülüket, hogy végre megnyugodjon.

– Biztosan. Nyilván élesre töltött fegyverrel és golyóállómellényben járőröznek. Biztosan el fogják kapni.

Karsten fáradtan kapta fel a fejét. – Az a legrosszabb azegészben, hogy élve és egészségesen kell elkapniuk. – Vé-gigmérte a többieket, s így folytatta: – Amerikában ezt job-ban megoldják: a zsaruk azonnal lelövik őket. Sokkal jobbmindenkinek. Én a halálbüntetésre szavazok! – jelentette kifellengzősen.

Ezzel a megjegyzéssel fel is oszlott a társaság.

*

A férfi, aki Morgannak nevezte magát, letelepedett asziklának dőlve, fegyvere mellette feküdt a fűben. Err-ki lopva vetett egy-egy pillantást a pálmás-gyümölcsösbermudanadrágra. Morgan megpróbált kiutat találni ahelyzetből. A rablás mehetett volna rosszabbul is. Kijutott abankból, meg a városból is. És nála volt a pénz, ahogy meg-ígérte. Az autót jól elrejtette, így akár napokba is telhet,amíg megtalálják. A kocsiban nem hagyott ujjlenyomatot.Nem vette le a kesztyűt. Azon tűnődött, vajon felismerték-ea túszt. Lehetséges, hogy a bankban készült videofelvételekrossz minőségűek.

– Hallgass ide! – mondta halkan.Errki úgy érezte, a zaj egyre csendesedik a férfi fejében,

tehát egyre nagyobb rend van benne.

91

– Erre az egy kérdésre igazán válaszolhatsz. – Felpillan-tott Errkire, aki egy fatönkön ült, összezárt térddel. – El-szöktél valahonnan? Egy otthonból vagy valami hasonló-ból? Vagy boldogulsz egyedül, és van egy lakásod? Vagy azanyáddal laksz? Kíváncsi vagyok. Az csak nem baj, ha meg-kérdezem?

Várt, miközben kiszedett egy csomag dohányt atáskájából. Errki nem válaszolt. Nestor épp elkezdte fölven-ni azt a helyzetet, amikor leülve a térdére teszi az állát, ésa kezével átfonja a lábát. Ez volt az a helyzet. Mikor így ült,Errki tudott beszélni.

– Úgy értem, elszöktél egy kórházból vagy intézetből? Ke-res téged valaki? Keresnek?

Errki a kérdés hatására többször is fölemelte a fejét.– Állapodjunk meg valamiben – javasolta Morgan. – Föl-

teszek egy kérdést, és ha válaszolsz, föltehetsz nekem egykérdést, amire nekem kell válaszolnom, hogy föltehessemneked a következő kérdést. Rendben van?

Nagyon büszke volt erre a javaslatára, és végigmérte atúszát. A fekete bőrkabát és a sötét nadrág ellenére semizzadt. Ezt különösnek találta. Ő maga csurom víz volt, apólójának pedig sötétlett a hónalja.

– Csak hogy megtudjam, ki vagy – tette hozzá. – Ezt nemolyan könnyű kikövetkeztetni.

– Nem látni mindent ott, ahol az ördög tartja a gyertyát –felelte Errki halkan. Hangja fáradtnak tűnt, mintha túl nagyerőfeszítést jelentene neki egy olyan szerencsétlenre vesz-tegetni a szavait, mint Morgan.

Errki hallatán Morgan hátán végigfutott a hideg. Magasés szép hangja volt, és szavai nagyon komolyan csengtek.Errki oldalra döntötte a fejét, és figyelmesen hallgatta Nes-tor suttogását. A javaslat hasonlított valamire, amit ismert.Egy játékra, amit az intézetben játszottak a csoportterápiasorán.

– Én kezdem – szólalt meg újra.

92

Morgan elmosolyodott a teljesen normális reakcióhallatán. – De akkor te is ugyanúgy válaszolsz, ugye? Haén őszintén válaszolok, akkor jogom van kérdezni és rendesválaszt kapni.

Errki összehúzta magát, mikor rápillantott. – Most mihezfogsz kezdeni? – kérdezte, és azonnal hallotta Nestor har-sogó nevetését odalentről.

Morgan összeráncolta a homlokát. A fekete alakra pil-lantott, és megnyalta a szája szélét. Most mihez fogsz kez-deni? Ez váratlan kérdés volt. Erre bármit mondhat, mertez az őrült úgysem megy semmire a válasszal. De nem sza-bad hazudni. Szinte lehetetlennek tűnt belehazudni a csillo-gó szempárba. Bizonyos szempontból rettenetesen egyedülérezte magát. Még jobban elkezdett izzadni. Most mihezfogsz kezdeni? Fogalma sem volt róla. Itt ült egy táska pénz-zel és egy őrülttel, akit nem értett. Habozott, aztán meg-vonta a vállát.

– Megvárom, amíg besötétedik.Megvárom, amíg besötétedik. Nestor ajka mosolyra hú-

zódott. Mondd meg neki, Errki! Nyisd fel a fickó szemét.– Nem fog besötétedni – felelte Errki. – Nyár közepe van.– Nem vagyok hülye – mordult rá a rabló.Óh, dehogynem, vihogott Nestor, és elkezdett elő-

re-hátra dülöngélni, mint egy öreg, erőszakos banya.– Éjfél és hajnali kettő között errefelé azért némileg be-

sötétedik. Akkor majd meglátjuk, mihez kezdünk.A hangja újra fenyegetően csengett, és a dobok össze-

vissza szóltak.– Most én következem. Mi bajod van?Errki kinyújtotta az ujjait. Morgan épp ezért undorodott

tőle. Ha nem nyújtogatta volna az ujjait, és nem rángatja afejét, ki lehetett volna bírni.

Őszinte választ vár, gondolta Errki. Mi bajom van? A hu-zat felkavarta a Pince szürke porát. Nestor halkan morgott.Mi bajom van? Lenézett. A fűben egy vérvörös folt látszott,pontosan a lábánál. Lassan növekedni kezdett. Ha egy cen-tivel odébb teszi a lábát, véres lesz az edzőcipője.

93

–  Na? Válaszolsz? – Morgan dühösen nézte. –Megállapodtunk valamiben. Mi bajod van? Mondd el őszin-tén! Rajta!

Errki dermedten ült, és a lábára meredt.– Most nagyon kedves leszek veled – folytatta Morgan

–, mert elég különös vagy. Kapsz egy másik kérdést. Deha arra sem válaszolsz rendesen, komolyan feldühítesz.– Szigorúan Errkire nézett, hogy hangsúlyozza a helyzetkomolyságát. – Olyan borzasztó gyorsan mentél fel itt a he-gyen, amilyet még nem láttam. Ismered ezt a környéket?

– Igen – válaszolta, és fölemelte a fejét. Arra figyelt, hogymeg ne mozdítsa a lábát.

Morgan felélénkült. – Nagyon jól ismered? Talán ismerszis egy helyet, ahol tábort üthetünk, és megvárhatjuk az es-tét? Építhetnénk egy kunyhót?

Most Errki két újabb kérdést kapott. Morgolódott, mertzavarta a másik pontatlansága. Nagyon jól ismered? Kuny-hó?

–  Igen – mondta, miközben ellenőrizte a vérfoltot.Néhány bogarat máris odavonzott, amik egymással is har-coltak, és tülekedtek körülötte.

– Igen, nagyon jól ismered a környéket, és igen, építünkegy kunyhót – mondta Morgan elégedetten. – Rendben. Teépíted a kunyhót, én fogom a pisztolyt. Különben sem tu-dom elviselni ezt a sok csalánt.

Lustán odébb taszította az egyik növényt. Errki a fegy-vert bámulta, ami harminc centire feküdt a lábától a fűben.

– Egyébként szeretném hallani – folytatta Morgan –, hogymennyire figyelsz a részletekre. Ha mondjuk azonosítanodkellene engem a zsaruknak, bár ilyen nem lesz, de a vicckedvéért gondold végig, hogyan írnál le engem?

– Most én jövök – suttogta Errki.– Igen, igazad van. Kérdezz! – Megnyálazta a papírt, és

a szájába tette a cigarettát. Az öngyújtóját kereste.– Neked mi bajod van? – kérdezte Errki.

94

Morgan dühösen nézett rá. Bizalmatlanul hunyorgott.Nestor vihogott. A Kabát a sarokban kalimpált a karjaival.Mindig olyan lusta és erőtlen volt. Errki néha arra gondolt,hogy csak blöff az egész. Egyszerűen egy átkozott blöff.

– Az égvilágon semmi bajom sincs – felelt Morgan szi-gorúan. – És egyelőre a hajad szála sem görbült. Hogy eztovábbra is így lesz-e, az csakis tőled függ.

Kellemetlenül érezte magát. Nehéz volt valamit megtud-ni az őrültekről, olyan kiszámíthatatlanok. De van egyfajtalogikájuk, ezt tudta. Csak meg kellett fejteni. – Mondok ne-ked valamit – folytatta. – Nem vagyok teljesen járatlan apszichológiában. A polgári szolgálatot egy elmegyógyinté-zetben töltöttem. Nem gondoltad volna, mi? Megtagadtama katonai szolgálatot, pacifista alapon.

A fűben heverő fegyverre pillantott, és harsány neve-tésben tört ki. – Emlékszem egy fickóra, aki állandóanmászkált, és a trikóját szagolgatta. Ezenkívül semmi mástnem csinált. És veled mi újság? Te is a trikódat szagolgatodséta közben?

Errki számára kiábrándító volt a felismerés, hogyvalójában mennyire gyerekes is ez a férfi. Ellenőrizte a vér-foltot. Még mindig ott volt.

– Amíg el nem felejtem – szólalt meg Morgan –, újra énkérdezek. Milyen személyleírást adsz majd rólam a rendőr-ségnek, ha kikérdeznek? Gyerünk, halljuk, mit tudsz.

Gonosz férfi, gondolta Errki. Szétszórt bohóc, rettenetesrövidnadrágban. Az idő legnagyobb részében fél. Ha elvesz-ti a pisztolyát, tehetetlenné válik. Az intézetben biztosanazt mondanák, hogy gyermekkorában nem foglalkoztak ve-le eleget.

Errki tekintete annyira égette, hogy Morgan valósággalbeleremegett.

Magasság: Nagyjából százhetven centiméter, semmikép-pen sem több.

Morgan hallgatott és várt.

95

Súly: Húsz kilóval több, mint én. Kor: Talán huszonkettő.Sűrű, kócos, homokszínű haj. Egyenes, szürkés szemöldök.Szürkéskék szemek. Kicsi száj, telt ajak.

Morgan beleszívott a cigarettába, és türelmetlenül felsó-hajtott.

Kicsi fül, húsos cimpa. Rövid, virsliszerű ujjak, kerekcomb és láb. Kicsit felpüffedt. Ruházat: borzalmas. Intelli-gencia: normális, de a legalacsonyabb tartományban.

Fenyegető volt a csend. Még a madarak is elhallgattak.Csak Errki hallotta a Pincéből felszűrődő gurgulázó neve-tést. Morgan hirtelen felpattant, és megragadta a pisztolyt.

– Lehetsz olyan titokzatos, amilyen csak akarsz. Állj fel,megyünk tovább! – Az a kellemetlen érzése volt, hogy hü-lyének nézik, anélkül, hogy tudná, miért.

– Te csak egy kép vagy – bökte ki Errki.– Azt mondtam, hallgass!– Egy olyan kép, amit senki sem akart megfordítani, hogy

elolvassa a hátoldalán lévő szöveget.– Indulj már!– Gondolkoztál már ezen? – kérdezte Errki elmélyülten.

– Senki sem tudja, ki vagy. Ez elég átkozott dolog, Morgan!Morgan csodálkozva nézett rá. Errki szándékos

lassúsággal kelt fel, tett egy nagy lépést, hogy ne kell-jen belelépnie az alvadó vérbe, és elindult lefelé, a kilátóirányába, ahol az autót hagyták. Onnan lehet látni a hideg,kék tengert és az utat a kocsikkal.

– Nem, a fenébe is! Megyünk tovább felfelé! Te teljesenhülye vagy!

– Mit fogsz tenni, ha arra megyek, amerre akarok? – kér-dezte Errki halkan.

– A szemed közé lövök, aztán eláslak valahol. Gyerünk,indulj!

És Errki elindult. Gyorsabban ment, mint eddig. Kipihen-te magát, és kellemesebb volt, ha gyalogolt.

– Na, ez a tempó elég lesz! Ha tényleg ismered a kör-nyéket, és nem blöffölsz, akkor keress egy régi, elhagyatottházat vagy akármit, ahol meghúzhatjuk magunkat.

96

Egy régi házat. Több is volt belőlük. Legtöbbjük a hegy-gerinc túloldalán, pár kilométernyire. Az út kemény tere-pen vezetett, és rekkenő volt a hőség. Errki szomjas lett.Nem mondott semmit, de úgy gondolta, Morgan is hason-lóan szomjas lehet. Hallotta maga mögött, ahogy fújtatott,majd kisvártatva a hangját, ami most nyugodtabban csen-gett.

– Ha látsz egy patakot vagy valamit, szólj. Pokolian szom-jas vagyok.

Errki továbbment. Hosszú, fekete haja egyik oldalról amásikra libbent, csakúgy, mint a nadrágja és a kabátja. Mor-gan zavarodottan bámulta. Ez a fickó felfoghatatlanul kü-lönbözött mindenki mástól. Miért nem engedem el?, gon-dolta. Miért mászkálok ezzel a feltűnő, fekete alakkal? Ott-hagyhattam volna a kocsiban. Csak a személyleírástól fél-tem, amit a rendőrségnek adhat? Vagy valami más is volt?Eszébe jutott, hogy a srác talán nem is beszélne, ha arendőrök kezébe kerülne. Az órájára pillantott. Egy féló-ra múlva híreket mondanak a rádióban, akkor megállnakés meghallgatják, mire jutottak eddig. Kipihente magát,amennyire csak tudta, miközben egyre szomjasabb lett. Voltnála whisky, de tudta, hogy még várnia kell az ivással.Az elmebetegek veszélyesek lehetnek. Bár a túsza testilegnem volt túl erős, tisztában volt azzal, hogy az őrület ésa gátlások hiánya hatalmas energiákat képes felszabadíta-ni. Talán az a legbiztonságosabb, ha békén hagyja, ha nemprovokálja. Hiszen ők nem ellenségek, az őrültet csak hir-telen elhatározásból hozta magával, azért, hogy mikor ki-lép a bankból, legyen előtte egy pajzs, és elmenekülhessen.Nyugodj meg, mondta magában. Csak egy kicsit különös afickó. Gondolj arra az évre, amikor az intézetben dolgoztál.Ott láttad, mennyire félnek.

Errki megállt, és a kabátzsebére ütött. Előbb az egyikre,aztán a másikra. Az egyik kezét bedugta a nadrágzsebébe,megfordult, és a füvet kezdte bámulni.

– Mi történt? – Morgan ránézett. – Elvesztettél valamit?Mármint a józan eszeden kívül?

97

Errki újra végigtapogatta az összes zsebét.– Kaphatsz tőlem cigarettát, ha azt keresel.– Az üveg – mormolta Errki, és körbenézett.– Milyen üveg?– A gyógyszerem.–  Gyógyszert szedsz? Hol hagytad el? – Errki nem

válaszolt. Az erdőt fürkészte, a feje pedig többszörmegrándult. – Pszichózis ellen szedsz valamilyen gyógy-szert? Jól van, ha elvesztetted, nem baj, nélküle is boldo-gulsz. Úgy értem, emiatt nem leszel nagyon kötözködő,ugye?

Kötözködő. Nestor újra dúdolgatott, ami szinteáramütésszerűen hatott. Még a szó jelentését sem érti. Err-ki újra elindult.

– Az ilyen vegyszerek szart sem érnek – mormolta Mor-gan, és azon tűnődött, milyen gondot okozhat ez a jövő-ben. – Csak megnyugtatnak. Helyette kapsz tőlem egy kiswhiskyt – döntötte el.

Errki ismét megállt, s Morganra pillantott.– Errkinek hívnak.– Errkinek?– Csak látogatóba jöttem. Azt a kezet, amit nem tudunk

elérni, meg kell csókolnunk.Errki továbbment. Morgan továbbra is a gazok között

állt, és bámulta. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő, az őr, úgyfut a foglya után, mint egy kutya. Errki gyorsan gyalogolt,sokkal gyorsabban, mint ő, és jóval könnyedebben. A sze-repek felcserélődtek. Itt ő vonszolta magát úgy, mint egyöregasszony. Senki sem tudta, hol vannak, senki sem si-ethetett a segítségükre, ha valami történik. Megmarkoltaa pisztolyt. Elég egy lövés, ha történne valami. Valójábansemmi baj sem történhetett. Majd éjszaka egyedül megytovább. Talán megkötözi Errkit, hogy előnyre tegyen szert.Mást nem csinál vele. A fickó furcsa volt. A szeme, a külö-nös szavai, a belőle sugárzó ünnepélyesség – mintha egymásik világból érkezett volna. Ezen a megállapításán magais meglepődött. Talán briliáns elme lehet, egy zseni. Úgy

98

emlékezett, egyszer hallotta, hogy akik érthetetlenek a hét-köznapi ember számára, azok a legélesebb elmék. Talán ép-pen ez a probléma. Túl sokat tud. Valami mégiscsak ragadtrá az egyéves polgári szolgálat alatt. Hirtelen észrevette,hogy nagyon eltávolodtak egymástól. Rákapcsolt, hogy be-hozza a lemaradását. Egy idő után aztán nyugtalanság fog-ta el. Hova mennek tulajdonképpen, hol fognak kilyukadni?

– Megállunk. Híreket mondanak!Fölöslegesen hangosan kiabált, hogy megerősítse a hely-

zetét, amelyben mintha elkezdett volna kételkedni. Ettőlmegrémült. Errki csak ment tovább. Dülöngélt és ment,egyáltalán nem figyelt rá.

– Hé! Errki!A dobok ismét hangosak voltak. Errki megállt, és meg-

fordult. A mögötte jövőről ömlött az izzadtság. Nincsannál visszataszítóbb, mint amikor egy férfi elveszíti azönuralmát, gondolta.

– Nem kell minden alkalommal ellenkezni velem. Itt énvagyok a főnök.

Nem igaz. Pusztán nála van a fegyver. Errki összeszorí-totta a száját.

– Ülj le, meg akarom hallgatni a híreket.Majdnem felértek egy széles hegygerincre, a messzi

távolban ködpárába burkolózó újabb zöld hegygerinc kör-vonalait lehetett kivenni. Morgan megkereste a rádiót atáskában, s egy darabig matatott az antennával. Errki ahátára feküdt a fűben, és lehunyta a szemét.

– Úgy nézel ki, mint egy szellem, ha így fekszel. – Morganmegpróbálta kiismerni. Valódi csodálattal vizsgálta Errkit.– Hogy a fenébe maradsz ilyen fehér, ha állandóan a na-pon mászkálsz? – Kuncogott egy kicsit. – De te egy másikvilágban élsz, ahol állati sötét van, mi?

A rádión befogott egy helyi adót. Türelmetlenül dobolt azujjával, amíg a zeneszám abba nem maradt.

– Híreket mondunk.

99

Papírzörgés hallatszott. – Egy húszas évei elején járó férfikörülbelül százezer koronával menekült el, miután ma reg-gel kirabolta a Fokus Bankot. A rablás röviddel nyitás utántörtént. A rabló egy ügyfelet túszként magával vitt a hely-színről. Lövés is dördült, de senki sem sérült meg. Egyelőrenincs nyoma sem a túsznak, sem a rablónak, de a rendőrségkülönösen alapos személyleírással rendelkezik.

Morgan ráncolta a homlokát. – Különösen alaposszemélyleírással?

– Egy kis, fehér autón hagyták el a várost. Az útlezárásokegyelőre nem hoztak eredményt.

– Miről beszélnek? Nem vettem le a sapkámat, amíg elnem tűntünk a környékről! – Odébb tette a rádiót a fűben.– Blöffölnek!

Dühösen szedte elő a dohányt a zsebéből, és sodortmagának egy cigarettát. Errki az arca előtt röpködő legyetfigyelte.

–  A rendőrségi nyomozás egyelőre nem jutott előrébba tegnap reggel meggyilkolt, hetvenhat éves Halldis Hornhalálával kapcsolatban. Az asszonyt egy éles tárggyal ütöt-ték agyon. Holttestére saját otthonában talált rá egy kör-nyékbeli kisfiú. Az áldozat pénztárcája eltűnt a házból.

Morgan tekintete a távolba révedt. – Tessék, szerintemez az igazi gonoszság. Érted a különbséget? A pénzt, amitén elloptam, senki sem fogja hiányolni. A bank biztosítvavan. Senkinek sem esett baja. A kocsin sincs egy karcolássem. És ott vannak azok, akik gyilkolnak egy nyomorultpénztárcáért.

Errki továbbra is a legyeket figyelte. Biztosan tudta, hogya másik akar tőle valamit. Ennek a sok igyekezetnek bizto-san van valami oka. Idegesítően sokat beszélt a fickó, ésbiztosan nem értette, hogy néha jobb hallgatni, és elég afontos pillanatokban beszélni.

– Egy ilyen öregasszonyt! Ezt nem tudom megérteni. Biz-tosan őrült lehetett. – Az utolsó szavaknál Errkire bámult.– Azt mondtad, jól tudsz kunyhót építeni? Cserkész voltál?

100

Errki kinyitotta az egyik szemét, és ránézett. Morgannakegy vékony függöny mögött égő lámpa jutott eszébe, amelyalig pislákolva világít.

– Mindenesetre vizet kell találnunk. Van erre patak vagytó?

Nestor előre-hátra hintázott, és mint általában, össze-kuporodva ült, állát a térdének támasztva. Errkit min-dig lenyűgözte, hogy így tud ülni órákon át anélkül, hogyelfáradna. A Kabát – amely nem tudott felállni, sőt ülnisem tudott, mert semmi nem volt benne, pár megjegyzéstleszámítva – integetett az egyik ujjával. Csak hogy megmu-tassa, még mindig ott van, és továbbra is ott akar maradni,amíg valaki ki nem viszi, minthogy nem tud menni.

– Szereted a whiskyt? Long John Silver, olyan hűvös, ami-lyen csak lehet.

Morgan újra beleszívott a cigarettába, és körbenézett.Megvakarta a lábszárát, mert egy növény vagy bogár mégmindig zavarta. A bogár üldözésétől izzadni kezdett, és egymásodpercre bizalmatlanul a másikra pillantott, aki mozdu-latlanul feküdt a fűben. – Hogy a fenébe tudsz így feküdni?– kérdezte dühösen. – Egy csomó bogár röpköd az arcodfölött.

Ledobta a cigarettáját a fűbe. Hirtelen felállt, és a túszfelé indult. Lehajolt, megragadta a vállát, és megrázta.

Errki összerezzent. – Ne érj hozzám!– Szóval nem tetszett, hogy hozzád értem? Félsz, hogy

megfertőzlek, vagy mi? A hozzád hasonlók mindig félneka bacilusoktól meg mindenfélétől, ugye? De nekem semmibajom, és tegnap zuhanyoztam, ami rólad nem mondható el.

Egy hirtelen szélroham megremegtette a Kabátot, ésátgörgette a padlón. Errki összerándult, és fölemelte a ke-zét.

– Valami bajod van? – Morgan Errkit figyelte. – Rosszulvagy? Gyógyszert nem tudok adni, de őszintén szólva, hatudnék, adnék. Nem vagyok önző. És ez a rablás – nagyotsóhajtott. – Te ezt nem érted, ez egy baráti szívesség volt.

101

A szavak teljesen őszintének tűntek. Errki összezavaro-dott. A férfi az egyik pillanatban mérges volt, mint a pulyka,a következőben pedig olyan kedves, mint valami pap. Meg-fordult, és újra elindult. Nagyon gyorsan ment, és messzejárt, mikorra Morgan összeszedte magát.

– Csak nyugi, megyek én is.De Errki előrement, és félig eltűnt a bokor között. Mor-

gan hallotta a száraz ágak recsegését. – Ott várj meg! Ne-kem van poggyászom is!

Errki csak ment és ment. Azok ketten a Pincéből őt figyel-ték. Nestor alig láthatóan megmozdította a fejét. Talán egyapró jelet adott a Kabátnak, ami lóbálta az ujjait. Úgy tűnt,mintha terveznének valamit, vagy megállapodtak volna va-lami fontosban. Gyorsabban ment. Ezt akarták… hogy meg-nézzék, mi fog történni. Hallotta maga mögött Morgan lép-teit és ahogy zihálva levegő után kapkod. A pisztolyra gon-dolt, hogy az mire képes. Minden hatalom égen és földön.

– Errki, a fenébe is! Lőni fogok!Morgan futni kezdett Errki után. Rájött, hogy a sűrű

erdőben a másik bármikor eltűnhet, elég ha lekuporodikegy bokor mögé, és csöndben marad, amíg ő elhalad mel-lette. Hiszen ő nem ismerte a környéket. Visszatalálna azországúthoz?

– Lőni fogok, Errki, van elég golyó a pisztolyban. Tudod,mit csinál egy golyó, ha eltalálja a lábadat? Teljesen szét-roncsolja!

A lába? Errkinek koncentrálnia kellett, hogy eszébe jus-son, melyik testrésze is az. Sosem látta még, mindig mö-götte volt. Így aztán ment tovább, egészen addig, amígegy dörrenést nem hallott, aztán érzékelte, hogy a fülemagasságában valami elhúz mellette. A golyó apró légör-vényt kavart, s a következő pillanatban belefúródott egy fa-törzsbe, éppen előtte. A fehér forgács úgy állt ki a fából,mint a kócos haj. Errki megtorpant.

– Jól van! Megértetted. Rögtön gondoltam.

102

Morgan lihegett, akár egy kutya. – Legközelebb tégedveszlek célba. Most pedig lassíts! Nemsokára megállunk pi-henni, mert nem bírom a hegymászást. Mindjárt dél van.Későre jár.

Errki keményen az ajkába harapott. Egész közel járnak.Érezte, hogy közeledik valamihez, és itt áll, szinte felkészü-letlenül. Körbenézett. Pontosan tudta, hol vannak. A másikviszont nem. Lassabban ment. Igyekezett nem idegesíteniMorgant. Megnézte a fa sérülését. Ugyanez a lövés szét-robbanthatta volna a beleit, darabokra vihette volna a fejét,sugárban ömlene a vére, s egész egyszerűen átugrana azörökkévalóságba.

Oda vágyott. De próbálta elodázni a megfelelő napra, amegfelelő órára, mikorra felkészül. Nemsokára eljön. Érez-te. Annyi dolog történt. Talán a mögötte jövő férfit segít-ségként küldték. Így képzelte el: ki fog röppenni a végtelenuniverzumba, egy olyan úton, ami csak az övé, ami mellettmások jobbról és balról repülnek el, összevissza, mint az at-moszféra gyenge rezdülései. Talán az anyja is így lebeg, ol-dalra nyújtott karral, s a haja kristályként veri vissza a csil-lagok fényét. A szavai után pedig a sötét sípoló hang követ-kezik. A másik lehetőség: hogy folytassa, ahogy eddig, min-dig valamit kergetve. Fáradt vagyok, gondolta. Ki ösztönözminket erre az egész futásra, ki ül a célvonalnál, és vár? Ésmilyen hosszú az egész átkozott út, amit meg kell tennünk?Vér, verejték és könnyek. Fájdalom, bánat és elkeseredés.

A fák hirtelen eltűntek, és egy kis tisztás vált láthatóvá.Morgan végre utolérte. A táska egy puffanással kiesett akezéből, s a szeme felcsillant.

–  Nézzenek oda! Egy ház, ami csak ránk várt. Ittjátszhatunk papás-mamást. – Őszintén elégedettnek tűnt. –Ez igazán remek.

Elment Errki mellett, és odalépett az ajtóhoz. Errki láttaa kövön a sötét foltot, ahol alig egy napja a belsőségei he-vertek. Morgan nem törődött vele, inkább megfogta a meg-feketedett ajtó kilincsét, és kinyitotta. Benézett a házba.

– Sötét és hűvös – állapította meg. – Gyere be!

103

Errki továbbra is kint állt a tisztáson. Megpróbált er-re-arra emlékezni, de mintha gumifalakba ütközött volna.Évek óta zavarta, hogy ilyen furák a gondolatai.

– Kellemes idebent. Nyugodtan bejöhetsz.Belökdöste Errkit abba a helyiségbe, amely nappaliként

szolgált abban az időben, amikor még pásztorok laktak itt.Azonnal az ablakhoz lépett.

– Egy kis tó. Tökéletes. Biztosan lehet fürödni.Kidugta a fejét az ablakon, és bólintott. Errki hirtelen ret-

tenetes fáradtságot érzett. Kíváncsiságból elindult az egyikszoba felé.

– Hova akarsz menni?Morgan ránézett. Errki kinyitotta az ajtót, és a csíkos

matracra pillantott. Levette a kabátját és a pólóját, és lefe-küdt.

– Hű! Egy ágy! – Morgan elmosolyodott. – Rendben van.Feküdj csak le. Így legalább tudom, hol vagy.

Errki nem válaszolt. Arra gondolt, hogy az a legjobb, haelalszik, mert a nyomában csak halál és nyomorúság jár, ésaki alszik, az nem árt. Egyenletesen, mélyen lélegzett.

– Nagyon jó vezető voltál. Majd később beszélgetünk.A biztonság kedvéért ellenőrizte az ablakot, hogy azon

át esetleg kimenekülhetne-e. Az üveg ugyan be volt törve,de néhány szilánk még a keretben maradt, s magát az ab-lakot nem lehetett kinyitni. Megvetemedett a fája, beszo-rult a keretbe. Ha megpróbálná kifeszegetni, az nagy zajjaljárna. Kiment. Mikor végül eltávolodtak a léptei, Errki ki-nyitotta a szemét. Valami éles, kemény tárgyon feküdt: ottvolt a pisztoly.

*

104

A kórház erőszakosan tört a magasba a fák között. Alátványtól egy pillanatra elakadt Sejer lélegzete. Letért azútról, fékezett, és kiszállt a kocsiból. Egy darabig állt, ésnézte az épületet, érezte, ahogy leülepszik benne a látvány.Az épületről szinte ordított: EZ KOMOLY DOLOG!

A környék legmagasabb pontján feküdt. Így kell kinéznieegy intézetnek, és így kell megmutatni a világnak, milyenrögös az ép elméhez vezető út. Ha korábban nem tudtákvolna, akkor itt megérthetik azok, akik elkeseredésükbenidejöttek, és akiket fölvettek ebbe az intézetbe.

Az út rossz volt, régi és kátyús. Azt gondolta, hogy amiótaévekkel ezelőtt itt járt, már biztosan kiszélesítették, de té-vedett. Emlékezett, hogy egyszer fiatal nyomozóként felho-zott ide egy lányt, akit egy autóbusz-állomás vécéjébe zárvameztelenül találtak. Betörték az ajtót. A lány arca eltor-zult a félelemtől. A kezében egy guriga vécépapírt tartott,amit azonnal elkezdett megenni, mintha létfontosságú, tit-kos információ lett volna rajta, amit az élete árán is meg kellvédenie. A lány úgy meredt Sejer kezére, mintha karmoklettek volna rajta. Egy takarót tartott, amit a lány válláraakart teríteni. Egész idő alatt halkan beszélt a lányhoz, ésannak ellenére, hogy a lány figyelt rá, úgy tűnt, mintha va-lamilyen fülsiketítő zajban kellene megértenie a szavait. Deaz arckifejezése egyértelmű volt. Attól tartott, hogy Sejervalamilyen borzalmas büntetést jött kiróni rá. A szavai, anyugtatgatás, a kedves hang leperegtek a lányról. Ezutánazt kellett tennie, amihez a legkevesebb kedve volt: erő-szakkal kivonszolni a lányt a vécéből. Még mindig emléke-zett a kiabálására és vékony, csontos vállára.

Varden pompás épület volt, bár közelebbről nézve márközel sem hatott olyan méltóságteljesnek. A vörös téglákkoszosak voltak, és elkezdték fölvenni az aszfalt szürke szí-nét. Az egész lassan lesüllyedt az örökkévalóságba. Mégisszép volt, persze napsütésben minden jobban mutat. Sejer-nek nem esett nehezére elképzelni, hogy ősszel, amikor a

105

fák ágai csupaszok, és eső veri az ablakokat, inkább Draku-la kastélyához hasonlít. Impozáns tornyát patinás réz bur-kolta. A homlokzatnak több szép, kiugró része is volt, de akeskeny és magas ablakok valahogy nem álltak összhang-ban az épület stílusával. A gyönyörű főbejárathoz gondosankialakított lépcsősor vezetett. A lépcső alján hagyományos,széles üvegajtókkal ellátott kórházi bejárat helyezkedett el,amelyhez odaállhatott a mentőautó, és be lehetett tolni azépületbe a hordágyat.

Belépett. Anélkül hogy észrevette volna, elment a szinteláthatatlan recepció mellett.

– Elnézést! Hova igyekszik? – Egy fiatal nő kiáltott utána.– Bocsánat. Rendőrség. Doktor Struellal kell beszélnem.

– Igazolta magát.– Menjen fel a másodikra, ott útbaigazítják.Megköszönte, és továbbment. A második emeleten újra

kérdezősködnie kellett, és egy, az erdőre és a tengerre nézőváróba irányították. A locsolási tilalom láthatóan nem vo-natkozott az önkormányzatokra, mert a kert harsányzöldenvirult. Talán másra kellene költeniük. Nem tudta elképzel-ni, hogy a gyep minősége komolyan számítana a bentlakók-nak. Erre gondolt, majd megfordult, mert az a furcsa érzésetámadt, hogy valaki nézi.

Egy nő állt a nyitott ajtóban. – Doktor Struel vagyok –mutatkozott be.

Sejer megrázta a kinyújtott kezet.– Jöjjön az irodámba!Követte a folyosón egy tágas irodába. A doktornő hellyel

kínálta egy kanapén. Odasütött a nap, és pillanatokon belülizzadni kezdett. A nő az ablakhoz ment. Egy darabig háttalállt a felügyelőnek, és a kertet bámulta. Egy elszáradt,láthatóan menthetetlen növényt tapogatott.

– Tehát – kezdte, és végre megfordult – maga keresi azén Errkimet?

Az én Errkimet. Volt valami megrendítő abban, ahogy eztmondta. Minden irónia nélkül.

– Tényleg így tekint rá?

106

– Senki másnak nem kellett – felelte egyszerűen. – Igen, őaz enyém. Az én felelősségem, az én feladatom. Akár meg-ölte azt az asszonyt, akár nem, akkor is az.

– Kivel beszélt?– Gurvin felhívott. De nehezemre esik elhinni, amit mon-

dott – tette hozzá. – Azért mondom ezt el magának, hogytudja, kinek az oldalán állok. Hagyják kint egy ideig, aztánmagától vissza fog jönni.

–  Nem hiszem, hogy magától visszajönne. Legalábbisegyelőre nem.

Lehetett valami a hangjában, valami komolyság, amitől adoktornő megérezte a bajt. – Miről beszél? Történt valami?

– Mennyit árult el magának a rendőrfőnök?– Elmondta a finnemarki gyilkosságot. Hogy látták Errkit

a ház közelében, ahogy ő mondta, a kérdéses időben.– Nem a közelében. Az udvaron látták. És így biztosan

megérti, hogy meg kell keresnünk Errkit. Nagyon kihalt vi-dék.

– Errkire vall, hogy kimegy az erdőbe. Kerüli az embere-ket, és jó okkal.

Szűkszavúan fogalmazott. Sejer érezte, mennyire ideges.– Bocsásson meg – válaszolta kimérten –, de kénytelen

vagyok figyelembe venni ezt a lehetőséget. Súlyos és ért-hetetlen bűncselekmény történt, mivel úgy tűnik, csak apénztárcáját vitték el, amelyben mindössze pár korona le-hetett. A tettes szabadon kószál, a környékbeliek meg fél-nek.

– Mindig Errki a bűnös – felelte a nő halkan.– Az a helyzet, hogy látták a háznál, és az áldozat tény-

leg igen elhagyatott helyen lakott. Nem nagyon jár arrafelésenki sem. És mivel Errki beteg, nem tekinthetünk el attól,hogy esetleg köze lehet a halálesethez.

– Úgy érti, hogy gyanúsabb, mint mások, azért, mert be-teg?

– Én csak…–  Téved. Megelégszik azzal, hogy lopkod. Csokoládét

meg hasonlókat.

107

– Elég sok a szóbeszéd róla.– Pontosan, szóbeszéd.–  Úgy gondolja, nincsen semmi alapjuk? – A nő nem

válaszolt, így Sejer folytatta: – De ez csak a történet egyikfele. Ma reggel fegyveres rablás történt a városközpontban.Kirabolták a Fokus Bankot.

A doktornőből kitört a nevetés. – Őszintén szólva Err-ki nem tud annyira koncentrálni, hogy végrehajtson egyrablást. Ezzel az utolsó csepp szavahihetőségét is elvesz-tette.

– Még nem fejeztem be – válaszolta Sejer röviden. Nemtetszett neki az utolsó mondat, a szavahihetőségéről. – Abankot egy fiatalember rabolta ki, talán kicsivel fiatalabbErrkinél. Sötét ruhát viselt, maszkot, és eddig még nem tud-tuk azonosítani. De az a legnagyobb baj, hogy túszt ejtett,egy ügyfelet a bankból. A pisztolyával a kocsijába kénysze-rítette, aztán eltűnt. A túszt Errki Johrmaként azonosítot-tuk.

Feszült csend állt be. Érezte, mennyire zavarba jött a nő.– Errkit? – dadogta az asszony. – Túszul ejtették? – Felállt.

– És fogalmuk sincs, hol lehetnek?– Sajnos nincs. Lezártunk minden kivezető utat, és tud-

juk, hogy valószínűleg egy fehér Mégane-nal menekülnek,amit ma reggelre virradóra loptak el. Feltehetőleg rég le-parkoltak vele, de még nem találtuk meg. Arról sem tudunksemmit, milyen ember a rabló, és mennyire veszélyes. Deegyszer elsütötte a fegyverét a bankban, valószínűleg azért,hogy megrémítse a személyzetet. Ráadásul eléggé elkese-redettnek tűnt.

A nő visszaült a székébe. Fölvett valamit az asztalról. –Miben segíthetek? – kérdezte halkan.

– Tudnom kell, miféle ember Errki.– Akkor estig itt fogunk ülni.– Annyi időm nincs. Visszautasítja azt a lehetőséget, hogy

ő ölhette meg az idős asszonyt. Mióta volt a maga betege?

108

– Négy hónapja tartózkodott nálunk, de az élete nagy ré-szét különböző intézetekben töltötte. Végtelen mennyiségűakta és jelentés készült róla.

–  Mutatott valaha hajlandóságot erőszakos cselekmé-nyekre?

–  Tudja – válaszolta a nő –, az az igazság, hogy hihe-tetlenül defenzív. Csak ha tényleg rettenetesen sarokbaszorítják, akkor kezd el védekezni: akkor harap. És nem hi-szem, hogy egy idős asszony annyira meg tudta volna rémí-teni, vagy annyira provokálta volna, hogy tényleg megölje.

–  Nem tudjuk, mi történt odafent, vagy mit tett azasszony. Egy biztos: a pénztárcája eltűnt.

–  Akkor semmi esetre sem lehetett Errki. Ő csakcsokoládét meg hasonlókat visz el, pénzt soha.

Sejer halkan felsóhajtott. – Nagyszerű, hogy ennyire bí-zik benne. Valószínűleg nagyobb szüksége van rá, mint alegtöbbünknek. És ha jól sejtem, más nem áll az ő pártján,nem igaz?

– Figyeljen ide! – A nő a felügyelő szemébe nézett. – Tel-jesen biztos nem vagyok benne. Ki nem állhatom a teljesbizonyosságot. Lassan kötelességemnek tekintem, hogy azthiggyem, ártatlan. Előbb vagy utóbb ugyanis felelnem kellneki erre a kérdésre. Amikor azon a kanapén fog ülni, aholmost maga, és azt fogja kérdezni: Elhiszi, hogy én tettem?

Dr. Struel a negyvenes évei közepén járt. Rövid, világoshaja volt, hosszú frufruval. Arca meglepően nőies volterőteljes, szögletes alkatához képest. Bőrén apró pihéklátszottak az erős napfényben. Farmert és fehér blúzt viselt,amelynek hónalja átázott az izzadtságtól. Egyik kezével vé-gigsimított a haján, hogy elrendezze, de egy tincs azonnalújra a szemébe hullott, mint valami szőke hullám.

Sejer kiegyenesedett a kanapén. – Szeretném megnézniErrki szobáját.

– Az első emeleten van, megmutatom. De most kérem,árulja el… hogyan ölték meg az asszonyt.

– Agyonütötték egy kapával.

109

A nő grimaszolt. – Ez nem nagyon illik Errkihez és azárkózottságához.

– Mindenki ezt mondaná, aki hisz benne, és felelősségetérez iránta.

Sejer felállt, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. –Elnézést, túl erős itt a napfény. Átülhetnék máshová?

A doktornő bólintott, Sejer pedig odament azíróasztalához, ahol egy karosszék állt. Akkor látta meg abékát. Egy papírhalom mögött ült, és mintha töprengő arc-kifejezése lett volna. Nagy volt és kövér, felül szürkésbarna,alul meg kicsit világosabb. Nem mozdult, mivel természe-tesen nem élt, de annyira élethűnek tűnt, hogy Sejer nemcsodálkozott volna, ha hirtelen ugrik egyet. Kíváncsian fel-emelte. A nő a szemével követte a mozdulatait, és elmoso-lyodott, amikor a kezébe vette. A béka a forróság ellenérehűvös volt. A felügyelő tétovázva megfogta, és ekkor éreztemeg, hogy a belsejében zselészerű anyag van, ami miatt átlehetett alakítani. Meg is tette, nagyon óvatosan. Át lehetettpréselni a test anyagát a vékony lábakba. Egy pillanat alattteljesen megváltozott a külseje, és már ebihalra hasonlított.Tovább szorította. Érezte, hogy lassan átmelegszik a kezeközött.

A béka őt nézte. Szeme világoszöld volt fekete csíkkal, aháta egyenetlen és rücskös, a hasa viszont simább. Elkezd-te a béka fenekét nyomni, s az egész tartalmát a felső ré-szébe préselte. A béka ekkor nagyon izmosnak tűnt, hatal-mas vállal és dagadó mellel. Aztán mással próbálkozott. Abéka hasában a zselét a legaljára nyomta le, így a feje ol-dalra billent, mint egy bőrcafat. Végül letette az asztalra.A zselé nem csúszott magától vissza a helyére, mint ahogygondolta. Ezért újra a kezébe vette, és amennyire tudta, el-kezdte visszanyomkodni eredeti formájára. Mikor úgy gon-dolta, eléggé hasonlít egy békára, újra letette.

– Ügyes – mondta halkan.– Hasznos – felelte dr. Struel, és egy ujjal végigsimította

a béka hátát.– Mire használja?

110

– Arra, hogy az emberek megfogják, akárcsak maga azelőbb. És ahogy ezt csinálják, sokat elmond nekem arról,milyenek is valójában.

Sejer ingatta a fejét. – Ezt nem hiszem.A nő majdnem anyaian mosolygott. – De, teljesen így van.

Elárulja, hogyan állnak a dolgokhoz. Például maga.Sejer kétkedőn hallgatott, de rabul ejtette a nő hangja.– Nagyon óvatosan emelte fel, és meggondolta, mielőtt

elkezdte szorítani. Mikor látta, hogy változtatja a formáját,minden változatot kipróbált. Sokan úgy gondolják, undo-rító, de maga nem. Ahogy félrehajtotta a fejét, mikor aszemébe nézett, az arról árulkodott, hogy az élet különösdolgaival szemben nyitott és megértő. Óvatosan szorítot-ta, majdnem gyengéden, mintha félne, hogy szétdurranhat.De az lehetetlen. Legalábbis a gyártó garanciát vállalt rá.Mármint ha valakinek nincsenek szokatlanul hosszú körmei– tette hozzá. – De elég gyorsan abbahagyta, mintha azt hin-né, veszélyessé válhat, ha folytatja. És végül, de nem utol-sósorban: gondosan visszaalakította az eredeti formájára,mielőtt letette. – Kis szünetet tartott, és hosszasan nézteSejert. – Ez elárulja, hogy óvatos ember, de van magábankíváncsiság. Egy kicsit régimódi is, és fél az új, szokatlanformáktól. Szereti, ha a dolgok úgy néznek ki, ahogy kell,ha olyanok maradnak, amilyennek ismeri őket, amiket fel-ismer.

Sejer bizonytalanul felnevetett. A nő hangjától különösmódon ellágyult. Kicsit zselészerűnek érezte magát.

–  Ennek a békának a segítségével és ezer másaprósággal, játékokkal, feladatokkal majdnem többet meg-tudhatok magáról, mint amennyit maga tud. Persze minde-nekelőtt rengeteg idő is kell hozzá.

Magának aztán van önbizalma.– Errki látta ezt? – kérdezte hangosan.– Természetesen. Mindig itt van.– És mit csinált vele?

111

– Azt mondta: Tüntesse el ezt a ronda, visszataszító álla-tot, mielőtt leharapom a fejét, és kifröcskölöm a tartalmátaz asztalra.

– Hitt neki?– Sosem hazudott.– De azt mondja, hogy nem erőszakos?A nő hirtelen megragadta a békát, és teljes erőből elkezd-

te húzni mind a négy lábát. Úgy nyúltak, mint a gumi, Sejerszinte undorodott a látványtól. Végül összekötötte előbb amellső, aztán a hátsó lábát. Végül a hátára fektetve az asz-talra tette. Fájdalmas volt látni tehetetlenségében. Mikorészrevette Sejer arckifejezését, szívből felnevetett. – Jöjjön,megmutatom a szobáját.

– Nem akarja kikötözni? – kérdezte elgondolkodva.– Nem – mosolygott a nő kihívóan.Sejerben vihar dúlt. Maga is csodálkozott rajta.Benéztek Errki szobájába. Egyszerű helyiség volt,

ággyal, komóddal, mosdóval és tükörrel. A tükör előtt egyújság lógott. Talán nem akarta látni magát, mikor elmentelőtte. Az ablak magas volt, keskeny, és nyitva állt. A szo-ba teljesen kopárnak tűnt, semmi sem volt a falakon vagya padlón.

– Ez nagyjából olyan, mint amit mi tudunk felkínálni –jegyezte meg Sejer elgondolkodva. – Ez egy cella.

– Mi nem zárjuk be az ajtókat.Sejer belépett a szobába, és a falnak dőlve megállt. – Mi-

ért lett pszichológus?Ugyanebben a pillanatban elolvasta a nő kitűzőjét. Dr.

S. Struel, és magában azon morfondírozott, mi lehet az S.Talán Solveig vagy például Sylvia.

– Azért – felelte a nő, és lehunyta a szemét –, azért, merta normális emberek – a „normális”-at nyomatékkal mond-ta, lekicsinylően –, úgy értem, a sikeres emberek, akik te-hetségesek, céltudatosak, minden szabályt követnek, akikgond nélkül elérik a céljaikat, akiknek tökéletes szociális

112

érzékük van, akik a legnagyobb magabiztossággal mennekelőre, és akik el is jutnak oda, ahová akarnak, megszerzik,amit akarnak… van bennük bármi érdekes?

Különös kérdés volt. Sejer nem tudta palástolnimosolyát.

– Az egyetlen érdekes dolog a világon a vesztesek világa –folytatta a nő. – Vagyis azoké, akiket mi így hívunk. Mindeneltérésben egyfajta lázadás rejlik. És sosem tudtam megér-teni a lázadás hiányát.

– És mi van magával? – kérdezte Sejer hirtelen. – Maganem egy a sikeres, céltudatos emberek közül? Maga lázad?

– Nem – ismerte el a nő. – És ezt nem is értem, mertalapvetően rettenetesen el vagyok keseredve.

– Rettenetesen el van keseredve? – kérdezte Sejer ag-gódva.

–  Maga nem? – Hosszan nézte a rendőrt. – Nem le-het valaki felvilágosult, intelligens, cselekvő ember ezen avilágon anélkül, hogy ne lenne egyszerre elkeseredett is.Egyszerűen nem megy.

Rettenetesen el vagyok keseredve?, tűnődött Sejer.– Ráadásul az erős személyiségek boldogulnak a legjob-

ban ebben a társadalomban – folytatta. – Az egészséges,magabiztos, konzekvens emberek. Tudja… az erős karakte-rek. – Sejer képtelen volt elfojtani a nevetését. – Idebentvan helyünk lázadni, és nem félünk a lármától. Nem félünk,hogy elveszítenénk valamit. – Újra hátrasimította a tincset.– Azt hiszem, nem is tudnék másfajta közösségben létezni,mint az itteni.

Sejert lenyűgözte, hogy a nő hangosan gondolkodik,és bepillantást enged neki a gondolataiba, bár idegenszámára. Ugyanakkor nem érezte magát idegennek.

– És mi a helyzet maguknál? – kérdezte aztán.– Nálunk? – Elgondolkozott. – Nálunk rend van, rendszer

és egy csomó visszataszító, szilárd személyiség. – Játszotta hangjával, és egyre élettelibb lett. – Kevés a hely azimprovizációnak meg a fantáziának. A munka nagyobb ré-sze abból áll, hogy egészen apró tárgyakat keresünk, mint

113

a haj, a vérnyom vagy az ujjlenyomat. Cipő- vagy keréknyo-mokat ellenőrzünk. Azután egy filozofikus rész következik,és bár ez sosem kap túl sok teret a jelentésekben, mindigott van. És természetesen ez a munka egyetlen igazán ér-dekes része. Ha ez nem lenne, valami mással foglalkoznék.

– És mi van azokkal, akiket elkap, és kalickába zár?Megbotránkozva nézett a nőre. – Mi nem egészen így ne-

vezzük.Most provokál, gondolta, talán érzi, hogy nem kell követ-

nie a szokásos udvariassági formulákat. Annyira el van fog-lalva a lázadással.

– Szívesen küldeném őket máshová – felelte nyugodtan.Annyira felkeltette az érdeklődését ez a nő, széles,

nyílt arcával és sötét szemével, amelyben világos karikáktáncoltak, hogy szinte ideges lett, mit is válaszoljon neki.Ő, aki sosem lepte meg magát. – Ha lenne más hely – tet-te hozzá. De lelki szegénységünkben nem jutottunk tovább,mint ez a… kalicka.

– Törődik velük? – kérdezte a nő hirtelen. Sejernek felkellett pillantania, hogy lássa, milyen kifejezés ül az arcán.Mintha ravaszságot vett volna észre rajta.

– Igen, törődöm. Persze nincs túl sok időm az ilyesmire,különben sem vagyok börtönőr. De tudom, hogy a börtönő-rök törődnek velük.

– Igaz. – A nő megvonta a vállát. – Végtére is nekünk van-nak a világon a leghumánusabb börtöneink.

–  Humánus? – Sejer nem tudta elkerülni, hogy éles-sé váljon a hangja. – Drogoznak, megszöknek, kiugranakaz ablakon, eltörik a lábukat, vagy néha kitörik a nyaku-kat, megőrülnek, erőszakoskodnak egymással, összeverikegymást, és öngyilkosok lesznek. Ennyire humánus! – Mélylevegőt vett.

– Maga tényleg törődik velük – mosolygott a nő.– Hiszen mondtam.– Meg kellett bizonyosodnom.

114

Újra csönd lett. Sejer elcsodálkozott ezen a különösbeszélgetésen. Olyan volt, mintha a nőből hiányozna aszokásos tisztelet a felügyelő által képviselt hatalom iránt.Pedig az emberek általában épp emiatt beszéltek Sejerreltisztelettudóan. Hát most aztán itt van egy kivétel, akivelmegküzdhet.

– Errki – szólalt meg végül. – Meséljen Errkiről!– Csak ha tényleg érdekli.– Persze hogy érdekel.A nő kiment a szobából. – Menjünk le a büfébe, és igyunk

valamit! Megszomjaztam.Azon kapta magát, hogy megy a nő mögött, miközben

megpróbál úrrá lenni a fejében kavargó káoszon. Perszelehet, hogy a zűrzavar a mellkasában, vagy a gyomrában,vagy valahol másutt volt. Már semmiben sem lehetett biz-tos.

– Mit gondol, merre indult Errki?– Az erdő felé. – Balra mutatott az ablakon át. – Van ar-

ra egy kis tó, a Brønnen-tó, ott már kerestük. Ha átvágottaz erdőn, az országúthoz jutott, oda, ahol az átmegyaz autópálya alatt. És ha Finnemarkban látták, akkornagyjából stimmel az irány.

Mikor kicsivel később a büfében ültek, és a nő citromotcsepegtetett a kólájába, Sejer kíváncsian megkérdezte: – Eltudja magyarázni egy teljesen hétköznapi embernek, mi isaz a pszichózis?

Feltűnt neki, hogy a kóla lassan világosabb színű lesz acitromtól.

– Maga teljesen hétköznapi ember lenne?Volt valami kihívó a hangjában. Sejer nem tudta, hogy

bóknak szánta-e, vagy valami másnak. Zavarában elkezdteaz övén lógó telefont babrálni.

– Bizonyos szempontból teljesen lehetetlen, mert annyi-ra absztrakt – kezdett bele halkan. – De én egyfajta búvó-helynek tekintem. Arról van szó, hogy nincs más védelem.

115

Be lehet hatolni egyenesen a lelkébe. Bárki és bármi be-mehet. Még a legártalmatlanabb közeledést is ellenségestámadásnak tekinti. Errki talált magának egy búvóhelyet.Kialakított magának egy belső túlélési stratégiát. Egyfajtakorrigáló hatalmat, amely lassan teljesen uralma alá vonja,és amely korlátozza a szabadságát és a döntési lehetősége-it. Érti?

A doktornő ivott a kólából, és megtörölte a száját.Sejer bólintott. – Ki akar ebből törni?– Valószínűleg nem, és ez a probléma. Végül is minden

betegségnek van haszna. Tudja, mikor valaki gondozza azembert, amikor lázasan fekszik az ágyban, az nagyon jó.

Maga mondhatja, gondolta Sejer fájdalmasan.– És Errki mennyire beteg?– Sok baj van vele, de legalább felkelt az ágyból. Eszik,

és szedi a gyógyszert. Más szóval most már együttműködik.– És… a skizofrénia? Az micsoda?– Csak azért hívjuk így, mert kell néhány kategória, ahová

berakhatjuk az eseteket… ha a pszichózis komolyan tart egyideje. Mondjuk pár hónapja.

– Errki régóta beteg?– Ő az egyik olyan eset, akiről bizonyos szempontból so-

kan lemondtak. Egyik helyről a másikra küldték, ami perszea rendszer egyfajta szegénységi bizonyítványa. – Mélyet só-hajtott. – Ha tényleg ő ölte meg azt az asszonyt, attól tartok,már nincs számára remény. Akkor nem kap több segítséget.Olyat nem, amilyet én adhattam volna.

Sejer a nőre pillantott, és fölemelte a poharát. – De mittud Errki betegségének az okáról?

– Nem sokat, de vannak elképzeléseim.– Mesélne erről valamit?–  Néha azon tűnődöm, nem lehet-e köze az anyja

halálához.–  A szóbeszéd szerint Errki ölte meg – vágta rá Sejer

gyorsan. Kicsit túl gyorsan.– Igen, ezt én is hallottam. Ő maga terjesztette.– De miért?

116

– Mert azt hiszi, ez az igazság.– És maga nem hiszi ezt?– Én inkább nyitva hagyom a kérdést. Mindenkinek szük-

sége van egy esélyre – tette hozzá szilárdan.Igen, gondolta Sejer. Nekem is szükségem van egy esély-

re. De én akkor sem ragadnám meg, ha az ölembe hullana.Nincs rajta gyűrű, de ez semmit sem jelent. Régebben ezbiztos jel volt. Könnyen ki lehetett szűrni az egyedülállókat.Ahogy ő is észrevette Elisét. Hosszú ujjak, karikagyűrű se-hol. Mi a fenéért ülök itt, és gondolkozom ezen?, futott átaz agyán.

– Hogyan halt meg az anyja? – kérdezte a felügyelő.– Leesett a lépcsőn.– Nem ő lökte le?– Csak nyolcéves volt.–  A nyolcévesek állandóan lökdösődnek. Például unal-

mukban vagy játék közben. Errki a házban volt, ugye?– Látta az esetet.– Senki más nem tartózkodott ott?– Nem.– Pontosan mit tud erről?–  Szinte semmit. A lépcsőn ült, amikor megérkezett a

segítség. Feltehetőleg régóta ott ült már, és képtelen voltmegmozdulni. – Benyúlt a blúza zsebébe, ahol egy csomagPrince Mildot tartott. – Nagyon rég történt – tette hozzá.

– Még valami. Gurvin rendőrfőnök azt mondta, hogy Err-ki egy ideig az Államokban élt.

– Hét évig New Yorkban lakott az apjával meg a húgával.Időnként hazajöttek Norvégiába, karácsonyra meg egyébünnepekre.

– És… igaz az, hogy egy elég különös fickóval volt kap-csolatban?

A nő hirtelen elmosolyodott. – Ezt nem tudtam ellenő-rizni. Beszéltem az apjával, aki elismerte, nem nagyon tö-rődött vele, mit csinál Errki a szabadidejében. Inkább ahúgával foglalkozott. Errkivel ellentétben ő mindenben si-keres. De maga a varázslóra gondol, igaz?

117

– Talán tőle is kapott pár új hangot a fejébe.–  Akkor már volt neki elég, de nyilván nem javított

a helyzeten. Az a legrosszabb… – Hirtelen elhallgatott,és a kóláját bámulta. Egyértelmű volt, hogy meggondol-ja, folytassa-e a mondandóját. – Az a legrosszabb – is-mételte meg –, hogy néha elgondolkoztam, tényleg van-nak-e különleges képességei. Hogy tényleg többet lát-e,mint mások, és tényleg van-e hatalma a történések felett.Mármint koncentráción keresztül. Amit nem lehet másképpelmagyarázni, mint hogy az akaratával indít be dolgokat.

Így. Most kimondta.Sejer összeráncolta a homlokát. Elszomorító volt meg-

tudni, most, amikor már éppen kezdte megkedvelni, hogyő sem teljesen normális. Nem olyan józan, intelligens nő,mint amilyennek először gondolta. Milyen kár!

– Meséljen erről! – kérte.A nő egy kinti szobrot bámult, egy meztelen, guggoló

lányt, aki a kerítésen túli világot nézte.–  Elmesélem, mi történt a legelső beszélgetésen, ami-

kor Errkivel találkoztam. Minden betegnek van egy állan-dó terapeutája, és mivel csoportterápián is részt vesznek,egyben csoporttagok is. Eljött az első alkalom. Ültem azirodámban, és vártam. Kíváncsi voltam, pontosan érkezik-e,miután egyszer megmutattam neki, hova kell jönnie. Pon-tosan érkezett. Az ablaknál álló kanapé felé biccentettem,ő pedig leült. Kényelmesen elhelyezkedett, és hallgatott.Nem láttam a szemét. A szobában teljes csend honolt. Vanvalami különleges ebben a pillanatban. Az első óra, az elsőszavak.

Halkan, és nagyon lassan beszélt. Sejer érezte, hogyanvonja be a nő a gondolataiba, és szinte maga is a szobábanvolt velük.

–  Pontosan egy óránk van, kezdtem. Ma te dönthetedel, miről beszélgessünk. Nem válaszolt. Hagytam csönd-ben ülni, nem félek a csendtől, és elég gyakori, hogy azelső alkalommal alig mondanak valamit a betegek, vagyegyáltalán meg sem szólalnak, sőt néha még a másodikon

118

sem. Így nem csodálkoztam a dolgon. Kényelmesen és lazánült, mintha pihent volna. Nem volt ideges vagy kényszere-dett. Egy idő után úgy döntöttem, magamról fogok beszél-ni, halkan és nyugodtan.

–  Miről beszélt? Egyáltalán elmondhat bármit sajátmagáról?

– Természetesen, bizonyos határok között. – A hangja mo-notonná vált. – Személyesnek kell lennünk, anélkül hogytúlzottan belebonyolódnánk a magánügyekbe, elkötelezett-nek, anélkül hogy tolakodóak lennénk. Határozottnak, anél-kül hogy bántóak lennénk, vagy túlhangsúlyoznánk a tekin-télyünket. Részvétteljesnek, anélkül hogy szentimentálisaklennénk. És így tovább, és így tovább. Azt mondtam Errki-nek, hogy neki meg nekem ki kell találnunk egy közös nyel-vet, amit csak mi ketten értünk meg. Amit senki más nemtud felfogni. A „más” alatt a belső hangjait értettem, amikparancsolgatnak neki, és megkeserítik az életét. Azt mond-tam, kitalálhatunk egy módot a kommunikációra, és ezolyan, mintha lenne egy közös titkunk. Egy kód. És ha vanbármi, amit közölni szeretne velem, nyugodtan használjaezt a kódot. És hogy meg fogom érteni, amit mondani sze-retne, ha ad nekem egy kis időt, és hogy csak az én dolgommegfejteni a kódot. – Megállt, hogy mély lélegzetet vegyen.– De úgy ült ott, mint korábban, az idő pedig csak telt, énpedig csak vártam és vártam valamilyen jelre. Végül szintefélálomba merültem. A lénye megnyugtató volt. Úgy ült ott,mintha övé lenne a szoba. Mikor végül felállt, összerezzen-tem. Anélkül, hogy rám nézett volna, odalépett az ajtóhoz.Ez szabályellenes, így megállítottam. De csak megfordult,és a bal kezére mutatott, ahol nem is volt óra. Vége a be-szélgetésnek. Ott nincs óra a falon. Mégis igaza volt, pon-tosan hatvan perc telt el.

– Mit csinált? – kérdezte Sejer kíváncsian.A nő halkan fölnevetett. – Megpróbálkoztam egy régi

trükkel. Azt mondtam, van még hátra öt perc. De mosolyog-va. Akkor mondta ki az első szavakat. Az első hozzám inté-zett szava ez volt: Hazug.

119

Sejer kinézett a kantin ablakán a pázsitra. Eszébe ju-tott, hogy késő van, és nemsokára vissza kell mennie akapitányságra. Még a telefonját sem vette fel, amióta ittvolt. Lehet, hogy mindkettőjüket megtalálták már. Miköz-ben ő itt ült, és a pszichiátriáról meg annak titkairól álmo-dozott… vagy a nőről. Bármi megeshetett. Egy másmilyenjövő, mint amit addig elképzelt magának.

– Ezután – mondta a nő – azt írtam be a naplómba: egy-null Errkinek.

–  Mit gondol, hogyan fog reagálni, ha fenyegetve érzimagát?

A nő Sejerre pillantott, és aggodalom tükröződött azarcán, mikor arra gondolt, hol lehet most a betege. – A vég-sőkig visszahúzódik, és védekező viselkedést tanúsít. Na-gyon defenzív.

– De ha nem tud már tovább visszahúzódni? Ha eléggémegijesztik vagy felbosszantják, akkor mit csinál?

–  Megpróbáltam már elmondani, de nem értette.Egyszerűen harapni fog.

– Harapni? De hol?– Ahol csak tud.

*

Errki aludt. Morgan az ajtóban állt és nézte. Vörös,egyenetlen szélű forradás húzódott a nyakától a köldökéig.Nagyon csúnya seb volt. Gondolkodott egy darabig. Nemtalált semmilyen magyarázatot arra, honnan származhatotta forradás. Ezért állva maradt és bámulta, annak ellené-re, hogy fölkelteni jött be. Sokáig ült kint egyedül a ré-gi kanapén, és nézett a semmibe. Hallgatta a rádiót. Nemvoltak újabb hírek róluk. Százezer korona, azt mondták.Megszámolta, és igazuk volt.

Morgan néma csendben állt. Intim dolognak tűnt ígynézni egy alvó embert. Más lenne egy alvó lányt bámulni.Legalábbis így gondolta. Errki halkan lélegzett, a szempilláiremegtek, mintha álmodna. A fekete kabát és a póló egy ku-

120

pacban hevert a padlón. Miért akarom fölkelteni?, gondoltaMorgan. Úgy állok itt, mint egy magányos kutya. Egyedülérzem magam? Alhat, ameddig csak akar. Úgysem beszél,mert túlságosan el van foglalva a saját zavart gondolataivalahhoz, hogy meghallgasson. Viszont ha alszik, épp úgy nézki, mint a többi ember. Azon tűnődött, vajon az őrület alvásközben is jelen van-e. Hogy az álmai is őrültek-e, vagy vanvalahol mélyen egy apró lyuk, ahol minden rendben van.

Megriadt. Errki váratlanul kinyitotta a szemét. Egyikpillanatról a másikra felébredt. Nem mozgolódott előtte,ahogy az emberek általában szoktak, mielőtt felriadnának.Nem forgolódott, nyögött vagy nyújtózkodott. Csak kinyi-totta a szemét. Meglepően nagy volt a szeme, mielőtt Mor-ganra pillantott volna, aztán összeszűkült.

– Mit csináltál a mellkasoddal? – tört ki Morganból. – Úgynéz ki, mint egy félresikerült harakiri.

Errki hallgatott, mert azok ketten a Pincében rendetlen-kedtek, és erőlködtek, hogy a helyükre kerüljenek. Néhanagyon lusták tudtak lenni.

– Társaságra van szükségem – magyarázta Morgan. Úgygondolta, alapvetően jó dolog az őszinteség. – Késő van.Igyunk egy whiskyt!

Errki lassan felkelt a matracról. Semmi sem történt. Mor-gan pisztolyára pillantott, felvette a pólóját, és utánamenta nappaliba. A rabló az egyik ablakpárkányra tette a rádiót,az antennát pedig kidugta a betört ablakon. A régi házbankellemes hőmérséklet uralkodott, de az erdő felett vastagpára ült, s úgy látta, hogy a völgyben lévő tó felett is remega levegő a hőségtől.

–  Éhes vagyok – mondta Morgan –, ezért iszom egywhiskyt.

Előszedte az üveget a táskából, és lecsavarta a kupakját.Literes üveg volt. Errki várakozva állt, és ahogy általában,most is lentről nézett felfelé. Olyan volt, mintha tűnődnevalamin.

121

– A whisky minden ellen jó – jelentette ki Morgan, mi-közben szüntelenül csodálkozott ezen az átható tekinteten,amely mintha tudott volna valami egészen különlegeset ésvégzeteset az életről meg a halálról, olyasmit, ami a többiember elől rejtve maradt. – Segít legyűrni az éhséget és aszomjúságot. A szerelmi bánatot meg az unalmat. Az elke-seredettséget és a félelmet.

Ivott egy nagy kortyot. Arca kigyúlt az erős italtól. – Sem-mi sincs olyan jó, mint a visszafogott mámor – folytatta. –Tudod, mit értek visszafogott alatt?

Errki tudta. Morgan megtörölte a száját.– Gyakran iszom, de sohasem reggel vagy vezetés előtt,

és soha nem iszom sokat. Mindig megőrzöm az önuralma-mat. – Kortyolt még egyet. – És ha most azt gondolod, hogyalaposan be fogok rúgni, aztán megszökhetsz, akkor té-vedsz.

Odanyújtotta Errkinek az üveget. Ő csodálkozva nézettrá. Nem érdekelte különösebben az alkohol, de tompánakés üresnek érezte magát belülről, ráadásul csak ez volt,tehát nem volt választása. Kizárólag ez az üveg whisky volt.És nem ő kért belőle, hanem szinte ráerőszakolták. Meg-nézte a címkét, lassan körbeforgatta az üveget, aztán bele-szagolt.

– Gyerünk, nem méreg.A szájához tartotta az üveget, és ivott. Még csak könny-

be sem lábadt a szeme, miközben az erős ital lecsorgotta torkán. Hirtelen aztán meleg lett a földszinten. Égetőforróság öntötte el a száját, amely lejjebb haladt, és meg-töltötte a gyomrát. A végén csak az édeskés ízt érezte, akárvalami cukorkánál.

– Jó, mi? – Morgan mosolygott. – Tulajdonképp hol laksz?Van lakásod?

Kint a tengernél, gondolta Errki. A parknál, nagyonjó helyen, és a város fizeti. Egy szoba, konyhával ésfürdőszobával. Fölöttem egy öregember lakik, aki egész éj-

122

szaka csak járkál, és néha elkezd sírni. Hallom, de nem tö-rődöm vele. Ha megfogom a kezét, és meghallgatom, re-ményt adok neki, pedig nincs remény. Senkinek sincs.

– Miért kell ilyen átkozottul titokzatosnak lenned? – foly-tatta Morgan. Megragadta az üveget.

– Büdös van – mondta Errki halkan.Morgan összerezzent a hangja hallatán. – Mi büdös? A

lakásod? Azt elhiszem. Te is büdös vagy. Talán ideje lennekimenned a friss levegőre.

– A rothadó hús büdös. Főleg ebben a melegben.– Miről hadoválsz?– Az asztalon fekszik. Minden reggel abból eszem.Arca teljesen komoly volt. Morgan bizalmatlanul meredt

rá. – Most csak hülyéskedsz vagy hallucinálsz? Hülyés-kedsz, mi? Nem kétlem, hogy kemény fickó vagy, de nemhiszem, hogy rothadó húst ennél reggelire.

Érezte, hogy a meleg ellenére végigfut a hátán a hideg.Miféle ember áll itt előtte?

– Igyál még egy kis whiskyt! Talán jobb, hogy nem vet-ted be a gyógyszereidet. Ha engem kérdezel, szerintem awhiskyvel többre mész. – Leült a padlóra, és maga mellétette a fegyvert. – Te, mondd csak, mikor érezted, hogy kez-desz megőrülni?

Errki hosszan és laposan nézett rá.– Úgy volt, ahogy a könyvekben írják, hogy egyik reg-

gel fölkeltél, és rosszul érezted magad, odamentél a tükör-höz, és megrettenve láttad, hogy a szemüregedből pirosgiliszták folynak ki? – Vihogott, és visszacsavarta a kupakotaz üvegre.

Errki behunyta a szemét. A Pincéből figyelmeztetéskénthalk dobogás hallatszott. – Nem giliszták voltak – felel-te magas, halk hangon. – Bogarak voltak. Fényes, feketepáncéllal. Úgy csillogtak az ablakon besütő fényben, mintaz olaj.

Morgan zavartan pislogott. – Most hülyéskedsz, ugye?Nem így megy. Lehet, hogy te idióta vagy, de engem nemkell úgy kezelned, mintha az lennék. Azt hiszem – mondta

123

elgondolkodva –, hogy a legfontosabb megtudni valakiről,miért lett beteg. Csak ezért kérdeztem. Talán öröklődő haj-lamod volt? Anyád is őrült volt?

Errki hallgatott és figyelt. A szavakra, amik úgy hullottakki a szájából, mint a szemét. Mint a nedves papír, a krump-lihéj, a kávézacc és az almacsutka.

– És veled mi van? – kérdezte Errki halkan. – Te mikorérezted?

– Mit éreztem? – Morgan hunyorgott, és kinézett az ab-lakon. – Nem könnyű ám veled beszélgetni. Ha van valami-lyen téma, ami megfelel, akkor beszéljünk arról. Te dönthe-ted el. – Nagyot sóhajtott. – Hosszú még az idő estig.

Újabb szünet. Errki maga alá húzott lábbal ült a kanapén.– A világban sokfelé háború dúl – jelentette ki végül Errki.– Tényleg? Jól van így. Nem akarsz az intézetről mesélni?

– kérdezte Morgan. Majdnem kérésnek hangzott.Gond nélkül beszélhetne róla, ha lenne hozzá kedve. Me-

sélhetett volna például Ragnéról, aki sosem tudott kibékül-ni azzal, hogy lánynak született. Akit mindig összevagdosvataláltak meg az ágyában vagy a zuhany alatt, egy vértócsaközepén, mert megpróbálta levágni magáról a nemi szer-veit. Nem könnyű, ha valaki lánynak születik. Üdítő, tea éskávé, gondolta Errki, sör, bor és pálinka. Elmesélni ezt en-nek a hülye tökfejnek? Soha.

– Ha nem, hát nem – mondta Morgan megadóan. – Tezseni vagy? Csillogó, briliáns elme? Nem ugratlak, komo-lyan azt hiszem, hogy elég okos vagy, még akkor is, ha nemtűnsz annak.

Errki nem válaszolt. A férfi nemcsak gonosz volt, hanemtényleg visszataszító.

Morgan felsóhajtott. Fáradtnak érezte magát. A másiknem akart beszélgetni. Már nem bírta hallgatni a sajáthangját, ráadásul amúgy is összevissza beszélt. Nem tudottaludni. A whiskyből sem ihatott többet. Nem volt ahhozhozzászokva, hogy ül egy másik emberrel egy szobában, ésnem kap választ a kérdéseire. Ettől ideges lett.

124

– Mire fogod költeni a pénzt? – kérdezte hirtelen Errkiszándékosan barátságos hangon.

– A pénzt?– A pénzt a rablásból. Veszel magadnak egy Nintendót?

Minden fiú Nintendót akar.Morgan felállt, és az ablakhoz lépett. Megállt, és kinézett

a tóra. Csillogott, akár az üveg, és mély vörösesbarna szí-ne volt, mint a réznek. Látta a kopár szigetecskét és a ki-dőlt fenyőt. Nemsokára újra híreket mondanak. Aztán eszé-be jutott az autó, és hogy vajon mikor találják meg. Akkortudni fogják, hogy fölmentek az erdőbe.

– Hugyoznom kell – jegyezte meg, és végigment a szobán.Magával vitte a pisztolyt. – Te maradj itt! A lépcsőn leszek.

Kiment, és beszívta a forró levegőt. Most volt a legme-legebb. Sötétségre vágyott, ami nem fog eljönni. Ősz előttnem. Minden csak bajnak van, gondolta rosszkedvűen.

Errki fölkelt a kanapéról, és a padlóra ült, hátát a falnaktámasztva. Hallotta, ahogy a vékony sugár a száraz talajraspriccelt, és a cipzár rövid zörgését, ahogy Morgan felhúz-ta, amikor végzett. A whisky kellemesen melegítette a tes-tét. Akart még belőle.

Morgan visszajött. Kérhetett volna még tőle, de azzalvétett volna egy alapelv ellen, amit nem volt szabad meg-szegni. Kérni valamit – nem, ez elképzelhetetlen volt. Mor-gan határozott léptekkel közeledett. Felrúgta a táskáját,megállt háttal neki, és elkezdett a rádióval vacakolni. Azantennát állította be. Errki a pólóját nézte, aztán izmoslábát. Képzeld el, hogy férfi vagy, de közben úgy nézel ki,mintha össze nem illő darabokból raktak volna össze. Csendhonolt. Errkinek kérnie kellett valamit. Nem is emlékezettrá, mikor kért valamit utoljára. Évekkel ezelőtt lehetett.Úgy érezte, a szavak egyetlen csomóvá tömörödnek, amitképtelen kiköpni magából.

Ehelyett elkezdte a táskát bámulni. Minden erejét azegyik szemébe összpontosította, és érezte, hogy a tekinte-te sugárként szeli át a szobát. A táska fekete vásznára ve-tült, és nem sokkal később vékony füstcsík szállt fel a sötét

125

anyagból, aztán enyhe égett szagot érzett. Morgan megfor-dult. Errki a Pincéből olyan zajt hallott, mintha valahonnanhatalmas sziklák szabadultak volna el, és épp feléje gördül-nének. A zaj erősödött, és olyanná vált, akár az égzengés.Nestor felélénkült. Kicsivel később Errki felfigyelt valami-re a koszos deszkapadlón: vér folyt rajta. Ahogy megnézte,rájött, hogy pár centire van a lábától.

–  Mi van veled? – kérdezte Morgan bizonytalanul. –Rosszul vagy?

Errki a táskára meredt.– Azt hiszem, innod kéne még egy kis whiskyt. Talán az

segít. – Morgan hangjából aggodalom tükröződött. – Igyálcsak!

De Errki csak ült. A vérre meredt. Kézzel nem érte vol-na el a táskát, kellett volna lépnie is egyet, de a lába meg-csúszna a meleg, szétfolyó vérben.

– A fenébe is, milyen nehéz veled minden! Talán tegyekrá egy cumit, és fektesselek a karjaimba?

Morgan felkapta a táskát, előszedte az üveget, és oda-nyújtotta neki. Errki magához rántotta és ivott. A táska márnem égett.

Ez egyszer szerencséd volt. Ne számíts rá, hogy legköze-lebb is megúszod ennyivel.

–  Nem vagyok önző – jelentette ki Morgan hirtelen. –Mondhatsz Morganról, amit csak akarsz, de önzőnek nemnevezheted.

Errkire pillantott, aki továbbra is ivott.Morgan kiment a konyhába. Errki tudta, hogy ez igaz.

A fickó különös volt, de nem lehetett önzőnek monda-ni. Keresett valamit a fiókokban, aztán Errki hallotta,ahogy kinyitotta az éléskamra ajtaját. Miközben odakintvolt, Errki több hatalmas kortyot is lehúzott. Morgan hal-kan káromkodott, és dühös mozdulatokkal kotorászott.Aztán papírszakadás hangja hallatszott. Zacskóba csoma-golt gyertyákkal babrált, majd bement a szobába. Errkiivott még, és hallotta, hogy Morgan a falakat ütögeti. Aztánmeghallotta a hangját, ahogy kiabál.

126

– A mindenit, ide nézz!Errki felállt, és utánament. – Hívtál, Uram? – Kezében az

üveggel állt. Morgan letette a pisztolyát az ablakpárkányra.– Nézd, mit találtam!Fölemelt valamit, és megmutatta Errkinek. Barna,

kiszáradt papír volt, amit többször összehajtottak. – A pad-lón feküdt az ágy alatt. Finnemark térképe. Nézzük meg,hol vagyunk. – Hangosan olvasta: – Finnemark térképe,Állami Térképészeti Hivatal, 1965. Segíts!

Morgan megfogta a pisztolyt, és visszament a nappaliba.Errki követte. – Értesz a térképekhez? Segítened kell. Megtudod találni, hol van ez a ház?

Kiterítette a térképet, ami majdnem szétfoszlott az uj-jai között. Errki a térképre pillantott. Aztán ujját egy kicsi,világoskék foltra tette. – Itt vagyunk – mondta halkan.

– Ilyen egyszerűen? – bámult Morgan. – Honnan tudodilyen biztosan?

– Nézd meg a tavat odakint – felelte Errki. – Nézd meg aformáját. Hasonlítsd össze a térképpel. Himmerikstjernnekhívják.

–  Ember, micsoda szemed van! – Morgan az ablakhozment, és kinézett. A tónak pontosan olyan formája volt, minta térképen. – A fenébe is, ilyen jól ismered a környéket?Nem is mentünk annyit – tette hozzá. – Éjszaka átkelek ezena hegyen, és ide jutok – mutatott a térképre –, és viccbőlruhát cserélek veled.

Magához vette a whiskys üveget. Végre jobban éreztemagát. Tudta, hol vannak, többé nem a sötétben tapogató-zott. Mindennek volt neve, a hegyeknek, a tavaknak, és kör-ben ott látta az utakat precízen beszámozva.

–  Te visszamész arra, amerről jöttünk. Én pe-dig továbbmegyek… nagyjából északnyugatnak. Köl-csönveheted a nadrágomat. Nagyszerűen fogsz festenirövidnadrágban. Szóval el foglak engedni. Éjfél és éjjel egyóra között. – Elégedettnek tűnt. Volt célja. – A hírek – jutotteszébe, és összerezzent. Odalépett a rádióhoz, és fölteker-

127

te a hangerőt. Most egy nő olvasta be a híreket. Errki újraleült a padlóra, és lehunyta a szemét. Ajka érzéketlen volt,és kellemesen zsibbadt a whiskytől.

– És most a finnemarki gyilkosságról. A hetvenhat évesHalldis Horn meggyilkolását a Fokus Bankban elkövetettrablással együtt a rendőrség kiemelt ügyként kezeli. Arendőrségtől azt a felvilágosítást kaptuk, hogy találtak egynyomot, amely elvezethet a tetteshez, de a nyomozásra hi-vatkozva nem árultak el több információt. A rendőrség ki-jelentette, hogy bízik a gyilkosság mielőbbi felderítésében.

Morgan Errkire pillantott. – Hol lakhatott, mit gondolsz?Ismerted? – Megvakarta a fejét. – Lehetséges, hogy a közel-ben is kutatni fognak? Képes vagy megérteni, mire gondol-hatott, aki ilyet csinált?

Errki önkéntelenül ingatta a fejét, haja meglibbent. Denem válaszolt.

*

– Miért utalták be kényszergyógykezelésre? – kérdezteSejer. – Veszélyeztetett valakit?

Dr. Struel nemet intett. – Abbahagyta az evést. Mikorhozzánk került, erősen alultáplált volt.

– Miért nem evett?–  Nem tudta eldönteni, mit akar enni. Ült az

ebédlőasztalnál, és előbb az egyik, aztán a másik étel felényúlt.

– Mit tett vele?– Mikor feladta, és visszament a szobájába, megkentem

egy kenyeret májkrémmel, és fölvittem neki. Se tejet, sekávét, csak azt az egy szeletet. Letettem az éjjeliszekrényé-re. Érintetlenül hagyta.

– Miért?– Hibát követtem el. Kettévágtam a szeletet, és így nem

tudta, melyiket egye meg előbb.– Azt állítja, éhen halhat valaki azért, mert nem tud dön-

teni az ételek között?

128

– Igen.Sejer ingatta a fejét, miközben megpróbálta megérteni,

milyen hihetetlenül nehéz is megoldani az élet problémáit.– És tényleg úgy gondolja, hogy különleges képességei van-nak?

A nő tehetetlenül széttárta a karját. – Én csak azt mond-tam el, amit láttam. Mások mást mesélnek.

– Megkérdezte, hogyan csinálta?–  Megkérdeztem: Ki tanította ezt neked? Akkor elmo-

solyodott, és azt válaszolta: The Magician. A New York-ivarázsló.

– De ezek inkább véletlenek, nem?–  Nem hiszem. Az életben természetesen történnek

néha olyan dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunkmegmagyarázni.

– Velem nem – felelte Sejer mosolyogva.– Nem?A nő kihívóan nevetni kezdett. – Tehát maga azok közül

való, akik mindent megértenek?Sejer úgy érezte, nevetségessé tették. – Nem így gondol-

tam. Mit csinált még?– Egyszer ültünk páran a dohányzóban, és kártyáztunk.

Errki is ott volt, de nem játszott, mert nem szeretettjátszani. Késő este volt, odakint sötét, és égett a lámpaa helyiségben. Errki egyszer csak különös, halk hangonmegszólalt: Kellene az asztalra egy gyertya. Igen, gon-doltam, hangulatos lenne. Megkérdeztem, nem menne-ele egyért a konyhába, de nem akart. A többiek sem. Aztmondták, útban lenne, nem lehetne kártyázni tőle. Akkormegsajnáltam. Először javasolt valamit, és senki sem hall-gatott rá. Ebben a pillanatban elment az áram, teljesen sö-tét lett a dohányzóban, és az egész épületben. Rengeteghercehurcával járt, míg megtaláltuk a gyertyákat. Én elő-re szóltam, jegyezte meg Errki szárazon… De nem mindensikerült ilyen jól. Többek között megpróbált megtanulni re-pülni, és egyszer kiugrott a harmadikról. Csoda, hogy nem

129

halt bele. Egy biciklitárolón landolt, és hatalmas vágás ke-letkezett a mellkasán. Ez akkor történt, amikor New York-ban élt.

– Szedett LSD-t vagy valamit?– Nem tudom. És az apja sem tudta. Nem törődött vele

annyira.– Olyan csúnya, mint amilyennek mondják?– Csúnya? – A nő zavartan nézett rá. – Nem csúnya. Kicsit

talán ápolatlan.– Boldogtalan?A kérdése először butának tűnt, de a nő nem nevetett

rajta. – Természetesen. De ezt nem tudja. Nem ereszkedikle az ilyen érzelmekig.

– Egyáltalán milyen érzelmekig képes leereszkedni?– Lenézés. Elnézés. Arrogancia.– Most már nem tűnik olyan kedvesnek.A nő nagyot sóhajtott. – Ő tulajdonképpen csak egy ki-

csi fiúcska, aki nagyon igyekszik. Szeretne mindent jólcsinálni. És annyira fél a hibáktól, hogy a végén cselekvés-képtelenné válik. Az iskolában szóban nehezen boldogult,csak ült, és bámult kifelé az ablakon, úgy mormogott, hogysenki sem értette, mit mond. De írásban kiemelkedő volt.

– Egy idő után aztán tudott vele beszélgetni?– Most már beszél, ha így hozza a kedve. Néha különösen

bőbeszédű, sőt vicces is. Gyilkos humora van.– Kísérelt meg valaha öngyilkosságot?– Leszámítva a New York-i ablakból való kiugrást, amit

még nem tisztáztam vele, nem hiszem.– Tehát nincsenek öngyilkos hajlamai?– Nincsenek. De az én szakmámban soha semmi sem biz-

tos.– Megértené, ha megtenné ezt a lépést?–  Természetesen. Az embernek joga van véget vetni a

saját életének.– Joga van? Így látja a dolgot?

130

A nő rápillantott saját kezére. – Nagyon nem szeretem azolyan orvosokat, akik azt mondják a betegüknek, hogy megkell értenie, a halál nem megoldás. Természetesen annak,akiről szó van, megoldás. Ha valaki a halált választja, azannak a ténynek a logikus és világos következménye, hogyválaszthatunk, és hogy ezt a megoldást az emberiség min-dig is ismerte és gyakorolta.

– De megteszi, amit tud, hogy megakadályozza?– Én azt mondom: a maga döntése. És nem mindig ér-

zem magam jól a bőrömben, amikor egy egész élet dol-gait kell kihúznom belőlük. Vagy amikor elragadok tőlükegy pszichózist, amit minden egyéb ellenére az egyetlenmentsvárként élnek meg.

Éjjel nem tudok majd aludni, gondolta Sejer. Az arca fogelőttem lebegni, és ébren tart. A szavai fognak a fülembencsengeni.

Azon kapta magát, hogy a jegygyűrűjére pillant. Azon-nal azt gondolta, hogy ha minden gyanúja ellenére a nőérdeklődne is iránta, a gyűrű miatt úgyis visszatáncolna.Talán már nem kellene hordania. Másrészt viszont régelhatározta, hogy örökre ott marad a kezén, és a sírig kö-vetni fogja. Mindenesetre a gyűrű azt sugallta, mintha len-ne felesége. Most már ez a nő is látta. Zavarta a gondolat.

– Errki szeret az erdőben és az utak mellett vándorolni.Nem szokott odamenni az emberekhez?

– Nem – ismerte be a nő.– Mivel most pontosan ezt tette, mivel egészen a város

központjáig bement, ráadásul egy bankba, nem gondolja,hogy ez azt jelenti, valami rágja belülről? Hogy azt érezte,segítségre van szüksége? Mert történt valami?

A nő arcán hirtelen aggodalom suhant át. Sejer lelkébenvihar dúlt. Kénytelen volt megvizsgálni a szívét: az érzel-mi sivatagban hosszú évek után először egy női alak öltöttformát…

*

131

– Történt valami? – Skarre kérdőn nézett rá.– Mire gondolsz?– Sokáig elmaradtál.Sejer nem válaszolt. Háttal állt neki a mosdónál. Skar-

re elbizonytalanodott. A főnöke időnként zárkózott volt, dehátának egyenes íve most azt sugallta, hogy valami készül.

– Kaptam egy csomó hasznos információt – felelte Sejeranélkül, hogy megfordult volna. Kinyitotta a csapot, és vi-zet fröcskölt felforrósodott arcára. Csak miután alaposanmegtörülközött és végigsimított rövid haján, kérdezte meg:– Megkaptuk a helyszínen készült képeket?

– Még nem, de nemsokára megérkeznek. A labor szerintnagyon jó fekete-fehér képek. Edzőcipőre tippelnek. Edző-cipőre valló cikcakkminta. A nyomok harminckilenc centihosszúak, ami negyvenhármas méretnek felel meg. Eddigennyit tudok.

– Struel doktornő nehezen tudja elképzelni, hogy Errkiképes lenne bárkit is megölni. Azt állítja, inkább harap, haprovokálják.

– Doktornő? Harap? – Skarre sokáig nézte. – Mondott va-lamit arról, hogy szerinte túszként hogyan viselkedne?

– Úgy gondolja, bezárkózik. Azt állítja, Errki defenzív. Ámnem tudunk túl sokat erről a rablóról. Nem tudjuk, milyenember.

– Lehet, hogy nagyon jól szórakoznak.– Előfordult már. Eszembe jutott valami. Mit gondolsz,

mi lenne, ha a rabló megtudná, hogy a túsza a rendőrségszámára fontos tanú egy gyilkossági ügyben?

Skarre elmosolyodott. – Talán megijedne, és elengedné.– Talán. És alapvetően nem lehetetlen, hogy hallgatja a

rádiót.– De a sajtó még semmit sem tud erről, nem? Mármint

arról, hogy a túsz azonos azzal, akit Halldis Hornnál láttak.– Ez csak idő kérdése, nem gondolod? – Sejer a hosszú fo-

lyosóra nyíló ajtóra pillantott. Egymás mellett sorakoztak azirodák. – Nagy ez az épület. Nem lesz sok idő, és kiszivárog.

132

– És az veszélyes lehet, ugye?Sejer ránézett. – Te mit tennél? Próbálj meg az agyad

bűnöző részével gondolkodni.– Jaj, de az olyan kicsi – mondta Skarre panaszos hangon.

– Én félni kezdenék, és elengedném. És mivel elmebeteg,biztosan nem egyszerű vele kijönni. De ha kialakítottak va-lamilyen kapcsolatot, akkor lehet, hogy kölcsönösen segí-tik egymást. És miért adná fel egyik a másikat? Mindkettentörvényszegők. Ha azonban valamilyen konfliktusba keve-rednek…

– És az egyik őrült, a másiknak meg fegyvere van. Megkell találnunk őket – vágott közbe Sejer –, mielőtt mégmegölnék egymást. Azt javaslom, hogy szivárogtassuk ki azinformációt a rádiónak.

– Azt hiszed, el fogja engedni?– Talán. Addig menj fel Briggen boltjához, és beszélj a pa-

sassal! Ő az egyetlen, aki rendszeresen beszélt Halldisszal.Azaz hetente egyszer, hosszú évek óta. Viszonylag jól ismer-ték egymást. Meg kell azt is tudnod, ki az a Kristoffer, akia levelet küldte. Ettél már valamit?

– Igen. És te mire készülsz?– Én felmegyek a Guttebakkenba, és beszélek azzal a fi-

úval, aki megtalálta a holttestet. Aztán benézek a központikórházba.

– Minek?–  Kíváncsi vagyok, találok-e valamit Errki anyjának

haláláról.– De az tizenhat éve történt!– Valamire biztosan rábukkanok. De mielőtt elmész! Menj

ki a folyosóra, és keress egy felmosófát.– Milyen felmosófát?– Amilyennel felmosni szoktak. Egy felmosófát.– Ma már senki sem használ felmosófát – felelte Skarre

magabiztosan. – Felmosórudat használnak, amelynek a nye-le egybe van építve a „ronggyal”.

– Akkor hozz egy olyat. Vagy bármi mást, aminek hosszúnyele van.

133

Skarre kiment, és egy felmosórúddal tért vissza. Hason-lóan Halldis kapájához, ennek is műanyagból készült a nye-le.

Sejer megállt a helyiség közepén, és átvette a felmosót.– Én vagyok Halldis Horn – mondta komolyan –, te pedig agyilkos.

– Rendben – válaszolta Skarre, és lecövekelt vele szem-ben.

– A lépcsőn állok, és fogom a kapát. Viszont én magasabbvagyok, mint ő, és a nyél is hosszabb. De valószínűleg ígyfognám, a nyél közepénél.

Skarre bólintott.– Ekkor jössz te felém, a házból. Megragadod a kapát.

Csináld, Jacob!Skarre egy darabig a nyélre meredt, és mindkét kezével

megragadta. Az egyik kezét ösztönösen Sejer egyik kezealá, a másikat föléje tette.

– Maradj így!Sejer a négy kezet nézte. – Halldis ujjlenyomatai

nagyjából így helyezkednek el, a kapa közepénél. Magasanfent találtunk egy másik, kicsi ujjlenyomatot. És ugyanígylent, a nyél másik végénél. Tehát a gyilkos kitépte a kezébőla kapát, egyetlen mozdulattal megragadta, felemelte és le-sújtott. De meg tudnád magyarázni, Jacob, hol van a többiujjlenyomat?

– Tegyük fel, hogy sietve törölte le őket, és nem sikerültmindet eltüntetni.

– De Halldis ujjlenyomatai ottmaradtak középen? Ez nemtúl valószínű.

– Tegyük fel, hogy az ujjai valamilyen okból nem hagynakrendes nyomot.

– Például milyen okból?– Nem tudom. De ha egyszer megégette az ujjait, a le-

nyomat sérülhet.– Azt hiszem, most csak találgatsz.– Igen – Skarre pislogott. – Én sem tudom.

134

–  Ugyanazok az ujjlenyomatok, amiket a házbantaláltunk?

– Még mindig a laborban próbálják azonosítani őket.– Van itt néhány különös dolog – jegyezte meg Sejer.– Én nem hiszek a különös dolgokban – vetette ellen Skar-

re. – Azt hiszem, mindenre van logikus magyarázat, ahogyáltalában. Talán Errki az a fajta, aki rágja az ujjait. Hallot-tam már ilyenről. Lehet, hogy szétrágta az ujjbegyeit. Hi-szen zárkózott figura. Erről nem mondott semmit az orvo-sa?

– Hogy rágná az ujjait?– Nézz ide – mondta Skarre, és Sejer elé tartotta az egyik

kezét. – Nézd a mutatóujjam begyét. Mit látsz?– Nem sokat. Valahogy… sima, nem?– Pontosan. Ez az ujj nem hagy ujjlenyomatot. Tudod, mi-

ért?– Mert megégetted?– Nem. Pillanatragasztó csöpögött rá. Nagyon régen.– De ez csak egy a tíz ujjból.– Csak azt mondom, hogy ez egy logikus magyarázat. Na,

igen. A doktornő azt hiszi, hogy a betege nem tudna ölni?– folytatta.

– Igen.– Hiszel neki?– Az vitathatatlan, hogy jól tudja, kicsoda Errki, és elég

sok tapasztalattal rendelkezik.– De te az ilyesmikkel nem szoktál törődni. Szerintem na-

gyon egyszerű. Azt hiszem, ő volt.– Túl sokat beszéltél Gurvinnal.–  Csak megpróbálok józanul gondolkodni. Ott nőtt fel,

tudta, kicsoda Halldis. Alig járt valaki a háznál, a boltostleszámítva. Errkit látták ott a gyilkosság reggelén. És na-gyon beteg.

– Hajlandó vagy fogadni? – kérdezte Sejer mosolyogva.– Igen, miért ne.– Akkor én tartom.

135

– Ha veszítesz, eljössz a Kongens Våpenba, és iszol egykört mindegyik sörből.

Sejer a gondolattól is összerázkódott. – És ha te veszí-tesz, ugrasz egyet ejtőernyővel. Rendben?

– Jó, legyen.– Ezt írásba is adod?– Nem hiszel egy hívő keresztény szavának?– Dehogynem.Sejer megrázta a fejét, és a falnak támasztotta a felmo-

sót. – Most indulj! De egy dolgot jegyezz meg! Nem tudunkmindent logikusan megmagyarázni. – Kihúzta a fiókot, hogyjelezze, véget ért a beszélgetés. – Szerezz be magas szárúbakancsot!

– Miért?– Az ejtőernyős ugráshoz, hogy el ne törjön a bokád.Skarre egy pillanatra elsápadt, és kiment. Sejer meg si-

etve feljegyzett néhány dolgot, amit dr. S. Strueltől meg-tudott. Mikor befejezte, kinyitotta a telefonkönyvet az Sbetűnél. Egyik szemét az ajtóra szegezte, mintha félne,hogy rajtakapják valamin. Gyorsan megtalálta a nevet aStrougal és a Stryken között. Struel, Sara. Orvos.

Sara, gondolta. Romantikus. Egzotikus.És alatta: Struel, Gerhard. Orvos. Ugyanazzal a

telefonszámmal. Nagyot sóhajtott, és becsukta a telefon-könyvet. Sara és Gerhard. Szépen hangzott. Úgy tette el atelefonkönyvet, mint egy csalódott kisfiú.

*

Briggen boltja úgy tele volt hirdetőtáblákkalés reklámokkal, mint valami vidámpark. Harsogónarancssárga, rózsaszín és sárga plakátok mindenfelé.Saját készítésű lazacfasírt, marhamáj fagyasztva.

A ház egyébként szép lehetett volna; kétszintes, pi-ros épület, és Skarre azt gyanította, Briggen lakásavalószínűleg a bolt fölött lehet. Megállt a kocsival, és be-ment. A két pénztár közül az egyikben fiatal lány ült, és egy

136

hetilapot olvasott. Hullámos haj keretezte az arcát. Felpil-lantott, meglátta az egyenruhát, s egy mozdulattal az ölébeejtette a lapot.

Skarre kifejezetten jóképű volt. Minden szempontból an-nak lehetett tekinteni, barátságos arcával és rengeteg sző-ke fürtjével. És rendelkezett azzal a különleges képesség-gel, hogy képes volt őszinte figyelemmel fordulni az embe-rek felé. Még azok felé is, akik nem érdekelték, mint példáulez a lány, aki fekete keretes szemüveget viselt, és legalábbtíz kiló felesleget cipelt gömbölyű testén. Skarre kedvesenrámosolygott.

– A főnöke itt van a boltban?– Oddemann Briggen? A raktárban van, az árut pakolja

ki. Menjen el a tejespult mellett, és lépjen be a zöldségeknéllévő ajtón.

Skarre bólintott és elindult. Abban a pillanatban megje-lent Briggen egy rekesz fagyasztott halat cipelve. – Rend-őrség? Menjünk az irodámba. Jöjjön!

A fiatal nyomozó követte a férfit.A pénztároslány kinyitotta az újságot, de már nem ol-

vasott. Balra fordította a fejét, hogy megnézze a tükörké-pét a szomszédos pénztárfülke üvegében. Az arca és a ha-ja lágyabb, kicsit elmosódott volt, és ha levette a szem-üvegét, majdnem Shirley Temple idősebb kiadására em-lékeztetett. Gyorsan végiggondolta, mit tud Halldis Horn-ról, mert el sem tudta képzelni, hogy vele ne beszéljen arendőr. Ezért alaposan felkészült. Két-három perc múlva ittfog állni a pénztárnál, és ha előre betanul néhány választ,kihasználhatja az időt, és megjegyezheti a rendőr mindenegyes arcvonását. A fenébe, hogy nem tud semmit, semmiigazán fontosat, amit a rendőrnek mondhatna. „Óh, igen,a kis kerek pénztárosnő Oddemann Briggennél, aki előálltazzal az apró, de fontos információval, amivel megoldottukaz ügyet. Hogy is hívták?”

Kár, hogy olyan nehézkes neve volt. Újra a lapra pillan-tott, Claudia Schiffer képére. Hallotta az irodából kiszűrődőhangokat, de csak titokzatos mormogásként értek el hozzá.

137

Jacob Skarre elővette zsebéből a jegyzetfüzetét. – Hányéve szállított ki árukat Halldis Hornnak?

Briggen kigombolta piros-zöld köpenyét, mielőttválaszolt volna. – Lassan már nyolc éve. Azelőtt Thorvaldvette meg, amire szükségük volt. Őt is ismertem. Régóta ittlaktak.

A frissen lebarnult, kipirult arcú, nagydarab boltos úgyötven-hatvanéves lehetett. Sűrű haját elöl rövidre vágatta,hátul pedig lófarokba kötve viselte. Sötét szeme élénkencsillogott, s a szája az egyik oldalon legörbült. Rövid vég-tagjai voltak, s kicsi keze, vastag ujjakkal, amelyeket állan-dóan mozgatott. Picit talán idegesnek tűnt, mint egy szor-galmas gyerek, aki mindenképp segíteni akar ebben a szo-morú ügyben. Körmei egészen a tövükig le voltak rágva,csak apró csonkok maradtak az ujjai végén.

– Miket vásárolt? – érdeklődött Skarre.– Csak a legszükségesebb dolgokat. Tejet, vajat és kávét.

Papírárut és tojást. Nem élt nagy lábon. Nem mintha nemlett volna pénze, mert az akadt. Volt spórolt pénze a bank-ban. Ahogy ő mondta, nem is olyan kevés. Most nyilván ahúga örököl mindent. Hammerfestben lakik. Helga Mai.

– Elmondta magának, hogy van megtakarított pénze?– Igen, elmondta. Büszke volt rá.– Mások is tudhattak erről?– Gondolom, igen.Skarre arra gondolt, ha valakiről elkezdik pletykálni,

hogy van pénze, az gyorsabban terjed, mint ahogy egy gyíkfut a forró homokon. Az a tény, hogy bankban tartja, el-sikkad a kívánság mellett, hogy megszerezzék. A végén apletyka teljesen túlnőhet önmagán. Halldisnak van pénze,méghozzá rengeteg! És talán az ágya alatt tartja, vagy va-lami. Az öregek nem ott szokták tartani a pénzt? Veszélyte-lennek tűnhetett elmesélni a boltosnak, akit jól ismert. Csakegy apró, titokzatos mosoly, egy kis utalás, és máris lábrakap a hír. Talán az egyik állandó vásárlónak említette. Áh,

138

tudod, Halldis nem áll olyan rosszul. Talán ezt mondták, mi-kor a férje meghalt, és valaki aggódott érte. Sokan értesül-hettek erről. Briggen mindenesetre tudott róla.

– Tudja – mondta Briggen –, nem voltak gyerekeik. Ezértfélre tudtak tenni egy csomó pénzt, magukra nem nagyonköltöttek. Thorvald úgy bánt a traktorral, akár egy gyerek-kel. Zsírozta, olajozta, tisztogatta, fényesítette. A fene tud-ja, mihez akartak kezdeni a pénzzel. Mármint ha ténylegannyi volt nekik, amennyire Halldis célozgatott.

Skarre följegyezte: Ellenőrizni Halldis Hornbankszámláját.

– És a húga, aki Hammerfestben él?– Vele minden rendben van, a férjével, a gyerekeivel meg

az unokáival él.– Tehát ha Halldisnak sok pénze volt, ők húznak hasznot

belőle?– Azt hiszem. Thorvaldnak nem volt családja, csak egy

bátyja, aki rég meghalt. A pénz egy részét tőle örökölték.–  Tehát hetente egyszer ment fel Halldishoz? Mindig

ugyanazon a napon?– Nem, mindig telefonált, és aztán mentem. De legtöbb-

ször csütörtökön.– Mikor volt ott utoljára?– Szerdán.– Hányan segítenek a boltban?– Csak Johnna, aki a pénztárban ül.– Senki más?– Most nem.– De volt más?– Régebben, egy fiatalember, de gyorsan továbbállt.– Ismerte Halldist?Briggen az ujjaival babrált. – Igen, biztosan. Néhányszor

velem jött kivinni az árukat, de nem érdekelte különöseb-ben a dolog.

Fáradtság és némi elutasítás érződött a hangjában.– El kell árulnia a nevét.

139

Úgy tűnt, mintha ezt Briggen inkább megtartotta volnamagának. Mocorgott a széken, és a meleg ellenére újra be-gombolta a köpenyét. – Tommy. Tommy Rein.

– Fiatal?– Huszonéves. De nem érdekelte senki és semmi a falu-

ból.– Tudja, hol van most?– Nem.– Korábban azt mondta, hogy Halldis mindig a kenyértar-

tóba rejtette a pénztárcáját.–  Pontosan. De abban sosem volt túl sok pénz. Igen,

láttam én magam is néha, ahogy kinyitotta, és pénzt vettki belőle, ha fizetnie kellett. Általában néhány százas voltbenne.

Skarre feljegyezte. – És Errki Johrma… tudja, hogy ő ki-csoda?

– Természetesen. Gyakran betért a boltba.– Mit vásárolt?–  Semmit. Egyszerűen elvette, ami kellett neki, és ki-

ment. Ha utánakiabáltam, megfordult az ajtóban, minthameglepődött volna, hogy rajtakaptam, és fölemelte, amitelvitt. Mintha meg akarta volna mutatni, hogy csak egycsokoládé az. És mivel olyan, amilyen, sosem mentemutána. Nem az a fajta fickó, akivel az ember szívesen vitábakeveredne. És persze sosem volt túl nagy érték, amit el-vitt, csak apróságok. De néha nagyon feldühödtem. Tesz aszabályokra és a törvényekre.

–  Értem – felelte Skarre. – Mit gondol, magán kívülki tudhatta még, hogy Halldis a kenyértartóba rejtette apénztárcáját?

– Senki, azt hiszem.– De Tommy Rein megláthatta, nem igaz?– Hát, ezt nem tudom biztosan.– Mi van a házalókkal, árusokkal és hittérítőkkel? Ők be-

térnek a faluba, nem? Hozzá is benéztek néha? Említettilyesmit?

140

– Sosem mennek fel Halldishoz. Nincs hozzá kedvük. Túlmessze van, és nagyon rossz az út. Nem, ezt elfelejtheti.Koncentráljanak Errkire. Végül is őt látták arrafelé.

– Tehát hallott róla?– Mindenki hallott róla.– A pénztárca – folytatta Skarre – piros volt?– Élénkpiros, rézcsattal. Thorvald képe is benne volt. Ré-

gi kép, még mielőtt kihullott volna a haja. Tudja – foly-tatta Briggen –, megkönnyebbültem, mikor Errkit végrekórházba vitték. És most remélem, megtalálják, és bízombenne, hogy ő a bűnös.

– Miért?Briggen karba fonta a kezét. Egyelőre még átérte a

hasát. – Akkor végre egyszer s mindenkorra elvinnék innen.Az az ember veszélyes. És ha végre valamiért elítélik, úgyértem, rendesen, bizonyítékok alapján, talán nem tud majdmegszökni. Akkor egy ideig nyugtunk lesz. Ki más lehetettvolna?

– Halldisnak sosem voltak látogatói?– Szinte soha.– És ki a kivétel?– A húgának, Helgának van egy unokája. Oslóban lakik.

Tudom, hogy meg szokta látogatni, de nem túl gyakran.– Tudja a nevét?– A családneve mindenképp Mai. Kristian vagy Kristoffer.Kristoffer, gondolta Skarre. Ő írta a levelet.– Úgy emlékszem, mintha valamilyen étterem konyháján

dolgozna kisegítőként. És nem akarok durvának tűnni, debiztosan nem egy háromcsillagosban.

– Miért nem?– Láttam egyszer. Nem úgy nézett ki.Skarre azon kezdett gondolkodni, hogy festhet egy

háromcsillagos étterem kisegítője, és mennyiben különböz-het a többi éttermi kisegítőtől.

– Tehát Mai és Tommy Rein. Jártak itt újságírók?– Az újságoktól meg a helyi rádiótól is. És telefonáltak is.– És beszélt velük?

141

– Senki nem mondta, hogy ne tegyem.Sajnos nem, gondolta Skarre szomorúan. – Jöjjön be a

kapitányságra! A legjobb az lenne, ha még a nap folyamánbe tudna jönni.

– Menjek be? Miért?– Be kell azonosítanunk a Halldis házában talált ujjlenyo-

matokat.Briggen úgy nézett ki, mint aki alig kap levegőt. – Ujjle-

nyomatot vesznek tőlem?– Arra gondoltunk – mosolygott Skarre.– És miért lenne az ujjlenyomatom a házában?– Mert nyolc éven keresztül hetente egyszer feljárt oda

– felelte Skarre nyugodtan.– Én csak felvittem neki pár dolgot! – A boltos arcára

pánik ült ki.– Ezzel tisztában vagyunk.– Akkor minek kellenek az ujjlenyomatok?– Hogy izolálni tudjuk őket.– Hogy micsoda?Skarre megpróbálta megőrizni a nyugalmát. – A renge-

teg ujjlenyomat közül mindegyiknek meg kell találnunk atulajdonosát. Néhány Halldisé, néhány ezé a Kristofferé,néhány pedig a magáé. Néhány pedig a gyilkosé lehet.Azért kell a magáé, hogy kizárjunk pár, eddig gazdátlan ujj-lenyomatot. Ami a végén gazdátlan marad, az nagy eséllyela gyilkosé.

Briggen visszanyerte eredeti színét. – Remélem, ezt ti-tokban tartják. Még azt fogják gondolni az emberek, hogyvalami közöm van a dologhoz.

– Csak azok, akiknek fogalmuk sincs a rendőri munkáról– vigasztalta Skarre.

Megköszönte a boltosnak, és kiment az irodából. Apénztároslány épp azt tervezgette, hogy kiszedi a szemöl-dökét, mikor a rendőr hirtelen felbukkant mellette. Az, hogya szeme szép volt, egy dolog. De ez a száj! A száj volt ugyan-is az első, amit megnézett a férfiakon – s a fiatal nyomo-zó szája egészen elbűvölte. Skarre szája kivételesen érzéki

142

volt, tökéletes formájú, szimmetrikus, széles, telt ajkakkal,de nem túl íves, mert akkor túl nőies lett volna. Ráadásul afogsora is hibátlanul csillogott. Felsőajka enyhe íve megis-métlődött szép formájú szemöldökén.

– Jacob Skarre – mosolyodott el.Biztosan egyenesen a Bibliából lépett ki, gondolta a lány.– Csak pár gyors kérdést szeretnék föltenni: Volt valaha

fent Halldis házánál?– Egyszer, Odd-dal.Skarre bólintott. Egy tincse sem rezdült.– Egy szombat délután, mert a kocsim lerobbant, és Odd

felajánlotta, hogy hazavisz, ha nem bánom, hogy előtte föl-megyünk Halldishoz. Elfogyott a kávéja. Elég régen történt.– Levette a szemüvegét, és az ölébe tette.

– Tud esetleg másokról, akik fölmentek oda?Elgondolkodott. – Volt egy pasas, aki egy rövid ideig

a boltban dolgozott. Telefonáltak a pártfogói szolgálattól,hogy nincs-e itt hely a számára.

– Milyen pártfogói szolgálattól? – kérdezte Skarre meg-lepetten.

–  A visszailleszkedést segítő pártfogói szolgálattól –magyarázta a lány. – Felvették a kapcsolatot Oddemann-nal,hogy nem tud-e valami munkát adni neki. A volt elítéltekneksegítenek, hogy munkát…

– Tudom – vágott közbe Skarre. – Tommy Rein volt az?– Igen, így hívták.– Előfordult, hogy ő is fölment Halldishoz?– Egyszer vagy kétszer. Egy idő után eltűnt, azt mond-

ta, unalmas itt. Még egy rendes kocsma sincs. Nem tudom,most hol lehet, azóta nem láttam.

– Kedvelte?Visszagondolt, és megpróbált emlékezni a férfi arcára,

de csak a karján lévő kékesfekete tetoválások jutottak eszé-be. És a nyugtalanság, ami elfogta, ha a közelében volt,bár sohasem vetett egyetlen pillantást sem rá, legalábbisnem azt a fajtát, amelyben amúgy is oly ritkán volt része.

143

Most, hogy így visszagondolt rá, rájött, hogy tulajdonkép-pen bántotta a dolog. Még egy ilyen fickó sem méltatta fi-gyelemre.

–  Hogy kedveltem-e? Egyáltalán nem – felelte bosszú-szomjasan.

– Briggen nem említette, hogy korábban büntetve volt –mondta óvatosan Skarre, egyúttal bizalmas pillantást vetetta lányra, aminek az nem tudott ellenállni.

– Persze hogy nem. Az unokaöccse, és nyilván szégyelli adolgot. A srác Oddemann húgának a fia.

– Aha, tehát ezért! – Abbahagyta a jegyzetelést, hogy alány ne érezze árulkodásnak a beszélgetést. – Tudja, miértcsukták le?

– Egyszerű lopásért.– Briggennek van felesége?– Özvegyember.– Értem.– Tizenegy éve él egyedül.– Értem. Tizenegy éve. – Skarre türelmesen mosolygott.– A felesége öngyilkos lett – suttogta a lány ugyanolyan

hangon, ahogy az emberek a hűtlenségről szoktak sutyo-rogni.

Skarre sokatmondón bólintott. Olyan tekintettel nézetta lányra, ami azt tükrözte, milyen jelentős dolognak tekin-ti a kapott információkat. – Mióta dolgozik itt? – kérdeztebarátságosan.

– Nyolc éve. Azelőtt kerültem ide, hogy Halldis férje meg-halt.

Megpróbált erőlködni, hogy minél világosabb válaszokatadjon, a lényegtelen dolgokat kihagyva, mert a nyomozónyilván elfoglalt ember, és ki nem állhatja a túl bőbeszédűtanúkat. De amíg beszélt, a rendőrnek ott kellett maradnia,és vevő amúgy sem tűnt fel.

– Ismeri Errki Johrmát?– Nem ismerem, de tudom, kicsoda.– Fél tőle?

144

– Valójában nem. De ha találkoznék vele a sötétben, biz-tosan megijednék. Persze akkor bárkitől megijednék.

Téged leszámítva, gondolta. Olyan vagy, mint egy angyal.– És – mondta végül –, hogy megy a bolt? Tizenhárom

hetvenöt egy vekniért elég soknak tűnik, nem? – Skarre akenyerespulton látható hirdetés felé bólintott.

A lány fáradtan felsóhajtott. – Félek, hogy Odd teljesenelárazza a dolgokat. Kevesen laknak erre, és az itteniek nemis keresnek túl sokat. És most épül egy új bevásárlóközpontinnen úgy félórányira. Ezzel valószínűleg befellegzett az üz-letnek. – Hirtelen aggodalom suhant át az arcán.

– Bevásárlóközpont? – Skarre bátorítóan mosolygott. –Ott biztosan kap majd állást, ha Briggen bezár.

A gondolat mámorító volt, mert ugyanerről álmodozott őis, de sosem merte elmondani senkinek.

– Figyeljen – kezdte Skarre halkan, és közelebb hajolt alányhoz. – Csak hogy leellenőrizzem. Briggen tegnap végiga boltban tartózkodott?

– Tegnap nem. Csak én voltam itt, ő a vállalkozói szövet-séghez ment továbbképzésre.

– És maga egyedül vezeti a boltot, ha a főnök nincs itt?– Kénytelen vagyok.Skarre kiegyenesedett. – Ha lát vagy hall valamit, vagy

eszébe jut valami, ami fontos lehet, hívjon nyugodtan.Például, ha Errki újra felbukkanna, hogy csokoládét lopjon.

Kacsintott, és elővett a zsebéből egy névjegykártyát. Alány remegő ujjal nyúlt érte. Ez nem fog megtörténni. Azégvilágon semmilyen ok nem merül majd fel, hogy felhív-hassa ezt a férfit. Ahogy a nyomozó kilépett a boltból, végetért az álmodozás is. Újra föltette a szemüvegét, már nemnézegette magát az üvegben. Briggen kiabált, hogy segít-sen a halakat elrakni. Bizalmatlanul méregette a lányt.

*

145

Morgan vágyakozva pillantott ki a betört ablakon. Oda-lent volt a víz, csillogó és hideg. A teste elernyedt a melegtőlés a fáradtságtól, s rettenetesen vágyott egy kis lehűlésre.

– Egy jéghideg fürdő – mormolta. – Az jó lenne, mi, Errki?Errki nem válaszolt. A gondolattól is megremegett. A

whiskytől lelassult, s félálomba merült. És sohasem fürdött.Még fürdőkádban sem. A teste különösen viselkedett a víz-ben, s ezt nem szerette.

– Fürdeni fogok, te pedig velem jössz – jelentette ki Mor-gan.

Határozottan Errkire pillantott. Ez nyugtalanító volt.Errki érezte, hogy megfeszül a teste. Ki nem állhatta a gon-dolatot, bármi megtörténhet a sötét víz mélyén.

– Te fürödhetsz – mondta halkan. – Addig én fogom a pisz-tolyt.

– Ne légy ilyen nevetséges! Mindketten fürdeni fogunk,és te mész előre.

– Én sohasem fürdöm.– Akkor fürdesz, amikor én azt mondom.– Nem érted?! Én sosem fürdöm! – Errki arra kénysze-

rült, hogy olyat tegyen, amit nem szeretett: fel kellett emel-nie a hangját.

– De az ég szerelmére, szükséged lenne rá! Gyere velem,nem viccelek!

Errki továbbra sem mozdult. Az égvilágon semmi semkényszerítheti bele a vízbe. Még egy pisztoly sem. Inkábbmeghal. Még mindig nem volt felkészülve rá, és szívesenhagyta volna el elegánsan a földet… de ha nem megy, hátnem megy.

– Fölkelünk és megyünk!Morgan eldöntötte a dolgot. Egész teste kifejezte

mondandóját: odalépett a kanapéhoz, megragadta Errkipólóját, és maga felé húzta. Errki majdnem elvesztette azegyensúlyát.

– Kelj fel, mozogj! Pár perc az egész. Kitisztítja az embergondolatait. A tieidet persze nem.

146

Maga előtt lökdöste Errkit a pisztollyal, ki a tisztásra.– Balra indulj, akkor azon a kis szigeten fogunk kilyukad-

ni.Errki a kopár hegyoldalra nézett, és felhúzta a vállát.

Soha, soha nem megy be a fekete vízbe! A Pincéből egyhang sem hallatszott. Most senki sem fog segíteni neki.Úgy tűnt, mintha odalent ülnének, és feszülten várnák, mitfog csinálni. A teste viszketni kezdett, ami nyugtalanítot-ta. Nem tudott úszni. Nem vetkőzhet le, és mutathatja megmeztelen testét, így nem alázhatják meg. Habozva ment lea száraz hegyoldalon a hanga és a fű között. Volt itt régenegy ösvény, de szinte teljesen benőtték a növények. A tavatbámulta, és arra gondolt, egészen a legmélyéig le fog me-rülni. Morgan lelkendezve követte. – Fogadok, hogy hideg.Nagyon jól fog esni.

Meglökte Errkit a hegyoldalban. – Vedd le a cuccaidat!Vagy fürödj ruhában, engem nem érdekel, de gyere velem.

Errki mereven állt, akár egy szobor, és a vizet bámulta.Itt a partnál már nem vörösnek tűnt, hanem feketének ésmélynek. Nem látta az alját. Csak hosszú, puha növényeket,amelyek a lába köré fognak tekeredni, mint valami undorí-tó ujjak. Talán halak is élnek itt, vagy ami még rosszabb,angolnák.

–  Beleugrasz vagy belelökjelek? – Morgan türelmetlenvolt. A fürdés szinte a mániájává vált.

– Nem tudok úszni – mormolta Errki. Továbbra is hátatfordított neki. A szája széle vészterhesen rángatózott.

– Az nem számít. Maradhatsz a part közelében. Gyeremár, izzadok, mint egy ló. – Errki csak állt. – Mi lesz? Fel-húzom a kakast!

Errki éles kattanást hallott a dobok dübörgésén keresz-tül. Morgannak támadt egy ötlete, és most minden áronmeg akarja valósítani. Kerül, amibe kerül. Errki pár lépés-sel közelebb ment a vízhez, és érezte hogyan zúg a feje. Avíz számára ugyanolyan elképzelhetetlen elem volt, akár atűz. Máskor sápadt arca most izzott. Óvatosan megfordult.

147

Már nem látta a pisztolyt, talán Morgan elrejtette a növé-nyek között. Lassan közeledett, fenyegető arckifejezésselés felemelt kézzel.

– Látni akarom, hogy nézel ki, ha félsz – mondta gonoszul.Errki nagyot ugrott oldalra, majd előrehajolva megállt,

támadásra készen. Morgan habozott, és bizalmatlanul mé-regette, de azért egyre közeledett. Errki hirtelen rávetettemagát, akár egy ragadozó, s fogai a másik orrába mélyed-tek. Állkapcsai összecsattantak, mint valami olló, és érezte,ahogy hegyes fogai áthatolnak a bőrön és a porcon, egye-nesen a csontig. Morgan megingott, alig tudta megőrizni azegyensúlyát, miközben vadul csapkodott a karjával. Errkiazonban szinte önkívületi állapotban volt, továbbra is csakharapott, s beletelt egy kis időbe, míg végre magához tért.Akkor aztán kinyitotta a száját.

Morgan egy hangot sem hallatott. Először nem. Döbben-ten nézte Errkit, és eltelt pár másodperc, mire felfogta, mitörtént. Az orra hegye majdnem leesett, olyan volt, mint egynem teljesen levágott kenyérvég. Aztán megindult a vér, ap-ró lökésekben spriccelt belőle. Morgan ekkor már üvöltött.Felemelte mindkét kezét, megfogta az orrát, érezte, hogyömlik a vére, érezte az ízét a szájában, aztán fura érzéket-lenség következett.

– Te jó ég! – kiabálta, és térdre esett. – Errki! Segíts, vér-zem!

Tényleg szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott térdelt ahanga között, a kezével az orrát fogva. Ömlött belőle a vér.Errki csak állt és bámulta. Előre-hátra dülöngélt, egyszer-re megrémülve a rengeteg vértől és megnyugodva, hogyharaphatott. Mostantól minden más lesz. Hallotta a lármáta Pincéből, ahol lelkesedtek a teljesítményéért, és hőskéntünnepelték, a tapsnak nem akart vége szakadni.

– Nem kellett volna annyit nyaggatnod. Nem bírom, hanyaggatnak!

Már megint kiabálsz. Micsoda undorító dolog!

148

– Be fog gyulladni a seb! – Morgan siránkozott és szipo-gott. – Felfogtad, mit csináltál? Te teljesen őrült vagy, visszakell keveredned az intézetbe. A fenébe is, ebbe bele is hal-hatok!

– Próbáltalak figyelmeztetni – mondta Errki halkan –, denem hallgattál rám.

– Az ég szerelmére, mit csináljak?– Tehetsz rá mohát – javasolta Errki.Különös látvány volt Morgan a ronda nadrágjában, leeső

orral. – A világban sokfelé háború dúl – fűzte hozzá Errki.– A fenébe is, semmi sincs nálam, amivel kitisztíthatnám

a sebet! Tudod, milyen veszélyes az emberi harapás? Sosemfog begyógyulni! Átkozott őrült!

– Megváltozol, ha félsz.– Pofa be!– Te is kaptál tetanuszoltást, mint mások, nem?Morgan nem válaszolt. Errki úgy gondolta, éppen ideje

volt. Túl sokat beszélt. Tele volt vele a hócipője.–  Az évekkel ezelőtt volt – nyöszörögte. – Nem biztos,

hogy még mindig hat. Néhány óra alatt kialakulhat a vér-mérgezés. Fogalmad sincs róla, mit csináltál! Idióta!

– Tisztítsd le whiskyvel – felelte Errki szelíden. – Kötés-nek kölcsönadom az alsómat.

– Fogd be, hallod?! A francba, nem bírom tovább!Hirtelen elkezdett a hangában matatni a pisztoly után,

miközben a másik kezével még mindig az orrát fogta. Err-ki észrevette a sok zöld között megcsillanó fegyvert. Mind-ketten előreugrottak, de Errki gyorsabb volt. Fölemelte, ésméregette. Morgan abban a pillanatban remegni kezdett.Nyögései félelemről tanúskodtak, és négykézláb, lihegvemegpróbált messzebb mászni a hanga között. Errki többfekete fogtömést vett észre Morgan kitátott szájában. Egyrettegő ember nem túl szép látvány, gondolta. A levegőbeemelte a pisztolyt, és minden erejét összeszedve beledobtaa tóba. Egy szerény loccsanás hallatszott.

149

–  Te átkozott szemétláda! – Morgan ismét összeesett,megkönnyebbülés és elkeseredettség keveredett benne. –Azonnal le kellett volna lőnöm téged, azonnal meg kellettvolna tennem. – Remegett a szája. – Hátulról kellett volnalelőnöm téged. Akár egy óra múlva rosszul lehetek. Orvos-hoz kellene jutnom! Mégis mi a fenét gondolsz, ki vagy te?

– Errki Peter Johrma vagyok. Csak látogatóba jöttem.Morgan még mindig szipogott. Lelki szemei előtt már

látta is a rothadást, az elfertőződött húst és a mér-gezett vért, ami villámgyorsan terjed az ereiben, ésegy dobbanással egyenesen a szívébe jut. Közel járt azájuláshoz.

– Oda kell tenned a szalmát, ahová eshetsz – jegyeztemeg Errki bölcselkedve, majd elindult fölfelé az ösvényen.Üvöltést hallott maga mögött.

– Ne menj!– Az a légy, amelyik nem repül el a hullától, vele megy

a sírba – folytatta Errki. Mégis megállt. Még sosem hal-lott senkit így kiáltani. Tőle nem szoktak segítséget kérni!Morgan és leharapott orrának látványa megrendítette. Márnem volt szánalmas, legalábbis nem visszataszító módon.

– Mondj valamit! Segíts nekem! Többet nem mehetek em-berek közé – pityergett Morgan.

– Nem, nem mehetsz. Kiraboltál egy bankot, és a rendőr-ségnek kiváló személyleírása van rólad.

– Velem jössz a házhoz?– Veled megyek a házhoz.– Siess, vérzek.– Minek ez a sietség? Semmi sem sürget. – Ezt mondta

Errki, és elindult. Aztán megfordult. Morgan sietett utána.Köpködött és köhögött, hogy megszabaduljon a vér ízétől.

– Olyan az ízed, mint a zsírnak – állapította meg Errkielgondolkodva. – Az undorítóan édes zsírnak. Mint az angolkolbásznak.

150

– Átkozott kannibál – szipogta Morgan.

*

Lefeküdt a kanapéra. Sápadt volt, de összeszedte magát.Errki odavitte a whiskys üveget. A hüvelykujjával részbenlefedte az üveg száját, és apró cseppeket öntött a Long JohnSilverből Morgan leharapott orrára. Morgan visított, mintegy kismalac. Errki azt hitte, megreped a koponyája.

– Elég, elég! Még inni is akarok belőle – nyöszörögte. Err-ki odanyújtotta neki az üveget.

– Figyelj, hogy ne érj hozzá az ujjaddal a sebhez. Gondo-lom, mindent megfogtál vele. Még a legfurább dolgokat is.

Olyan könnyű volt beszélni. A szavak csak úgy folytak aszájából, és repkedtek, akár a pitypang pihéje.

– Rosszul vagyok – sóhajtotta Morgan, és sokáig ivott.Végül hátradőlt a kanapén, s lehunyta a szemét.

– Nem lenne jobb levenni a hegyét? – javasolta Errki. –Úgyis szinte leesik.

– Ki van zárva! Talán az orvosok vissza tudják varrni.Errki megállt, és végigmérte. Újra együtt voltak ebben

a szobában. Nem volt hová mennie. Csend honolt, és mind-össze Morgan szabálytalan lélegzését hallotta. Olyan volt,mintha valami leereszkedett volna rájuk fentről. Egy ed-dig ismeretlen vékony fátyol. A szoba is sötétebb lett, ezértbarátságosabbnak tűnt. És már nem Morgan volt a főnök.Furcsa módon úgy nézett ki, mintha megkönnyebbült vol-na, hogy nem kell ezt játszania. Így a legjobb, hogy egyen-rangúak. Most talán kicsit pihenhetnek, esetleg alhatnak.Eseménydús nap állt mögöttük. Errki érezte, hogy pihenniekell, rendezni a gondolatait.

– Kapcsold be a rádiót!Morgan hangja enyhén remegett, úgy mint általában a

betegeké, mikor segítségre szorulnak. Kár azért az orrért,gondolta Errki, előtte is olyan pici volt, most meg szintesemmi sem maradt belőle.

151

– Nemsokára híreket mondanak. Kapcsold be a rádiót!Errki egymás után minden gombot megnyomott, mire

végre hangok jöttek ki a készülékből. Vacakolt egy darabiga hangerőszabályzóval, mire sikerült beállítania. Azután le-ült a padlóra, és Morgant bámulta. Olyan volt, mint egy kis-baba a cumijával, ahogy ott feküdt az itallal. A zene utánjött a bemondó, és elkezdte felolvasni a híreket. Ezúttal egyférfi volt.

– A hetvenhat éves Halldis Horn meggyilkolásával kap-csolatban a rendőrség keresi a huszonnégy éves Errki Pe-ter Johrmát, aki tegnapra virradó éjjel szökött meg a Var-den Elmegyógyintézetből. A keresett személyt egy gyereklátta a közelben, és állítólag ismerte az elhunytat is. A rend-őrség hangsúlyozza, hogy Johrmát elsősorban tanúként ke-resik az ügyben, és kérnek mindenkit, aki esetleg látta, je-lentkezzen. A keresett személy nagyjából százhetven centi-méter magas, hosszú, fekete hajú, és fekete ruhát visel. Ajárása jellegzetesen imbolygó, az övén nagy rézsas látható.A bejelentéseket a legközelebbi rendőrőrsön várják.

A szobában néma csend lett. Morgan lassan felkelt a ka-napéról, az orra elkezdett erősen megdagadni, és a pólójátátitatta a vér.

– Te a háza közelében jártál? – Szemében rettegés tükrö-ződött. – Láttál valamit?

Errki ide-oda forgatta a kezét. Újra a tóra pillantott.Örült, hogy megúszta a fürdést. Úgyis meg kell halnia,de nem akart megfulladni. Biztosan van más út is azörökkévalóságba, mint a hideg víz.

– Te ölted meg az öregasszonyt? Te tetted, Errki?Errki pár lépéssel közelebb ment.– Menj innen! Ne gyere közelebb! – Morgan felhúzta a

térdét, és hátradőlt. – Ha elkapnak, azt fogod mondani,hogy nem emlékszel semmire, mi? Vagy azt, hogy a hangokparancsolták neked, és ezzel megúszod a börtönt. Ülj le,nem hallod!? Azt akarom, hogy leülj!

152

Hangja egészen magas lett. Megpróbálta összeszedni agondolatait. A bolond nemcsak egyszerűen bolond volt, ha-nem egy dühöngő őrült, aki megölt egy öreg, tehetetlenasszonyt, és most itt van a szobában! A rémülettől felállt aszőr a hátán. Amikor végül megszólalt, úgy beszélt, minthaErrki hisztériázna, és meg kellene nyugtatnia.

– Jól van, idehallgass! Ülj le, és engedd el magad! Csaknyugalom. Én vigyázok rád, te vigyázol rám. Eloszthatjuka pénzt, van elég kettőnknek. Át kell jutnunk a határonSvédországba.

Öntötte magába az alkoholt, miközben Errkire szegez-te tágra nyílt szemét. Morgan azt képzelte, hogy a másikbármelyik pillanatban megölheti, pusztán a fogával.

Errki nem felelt semmit. Morgan elkeseredettenpróbálta megemészteni a hírt, és az orra rettenetesen el-kezdett fájni. Azt képzelte, hogy a gyulladás már el is kezdő-dött. Errki visszaült a padlóra, annak a falnak dőlt, amely-nek ablaka a tisztásra nézett. Megnyugtató érzés volt, hogytávolabb ült le. Bár tulajdonképpen egész békésnek tűnt,ráadásul régóta együtt voltak, és ha meg akarta volna ölni,már rég megtette volna. Például amikor ott állt a pisztollyala tónál. Semmi jele nem volt annak, hogy sötétedni kezde-ne, de a fény jellege megváltozott, valahogy súlyosabb lett.Tulajdonképpen mi történt? Egy olyan tettről volt szó, amifélresiklott, és teljesen kicsúszott az ellenőrzése alól, vagyegy megállíthatatlan folyamatról, amely így teljesedett ki?

Morgan a padlóra helyezte az üveget. Egyedül volt egyelmebeteg gyilkossal, meg kellett hát őriznie a józanságát.Azonban már nem volt teljesen tiszta a feje, kicsit ködösenlátta a dolgokat. Komolyan elkezdett azon gondolkodni, mia fenének hozta magával ezt az átkozott túszt. Nélküle isboldogult volna.

– Tehát meglátott egy fiú – mondta lassan, és Errkire pil-lantott. Úgy nézett ki, mintha aludna.

153

– Egy dagadt gyerek – mormolta. – Olyan volt, mint egyléggömb, akkora mellekkel, mint az anyámé. – Megfordult,és kifürkészhetetlen pillantást vetett Morganra. – A nő agyakifolyt a lépcsőre.

– Pofa be, nem akarom hallani!A pánik nyers dörgésként festette alá a hangját.– Te félsz – állapította meg Errki.– Nem akarlak hallgatni! Csak elmebeteg hülyeségeket

mondasz. Beszélgess inkább a hangjaiddal, azok jobbanmegértenek.

Hosszú csend következett. Csak halk légyzümmögésthallottak az ablakpárkány felől. Morgan azon tűnődött,hogy elszökhetne a nővéréhez Oslóba, és elrejtőzhetnenála. Telebeszélné a fejét, de nem adná fel a rendőrségnek.Reménytelenül affektált tyúk, de ő akkor is a kisöccse. Ki-rabolt egy bankot, de a fenébe is, nem ölt meg soha senkit,főleg nem egy öregasszonyt.

– Nem! – kiáltotta Errki, és felpattant. Az ablaknak dőlt,és kinézett.

– Te meg miért kiabálsz? Csak nem parancsolgatnak ne-ked odabent? Elég a marhaságból, belefáradtam. NINCSODABENT SENKI!

Errki befogta a fülét.– Te jó ég, de nehéz veled, ember!Morgan újra az orrára figyelt. Erősebben kezdett lüktet-

ni. Legszívesebben sírt volna. A fickó rettenetesen gonosz,és talán nem is emlékszik rá, hogy agyonütött egy embert.

–  Te – mondta rekedten. – Talán az lesz a legjobb, havisszamész az intézetbe. Vagy nem? – A hangja vékonyvolt, és halk. Errki az egyik megfeketedett ablakkeretnektámasztotta a fejét, és érezte, ahogy a kinti illatos forróságmegtölti az orrát. A szobában feszült hangulat uralkodott.Ez emlékeztette valamire. Lent a Pincében valaki halkanmormogott.

– Ez egyszerűen nevetséges – mondta Morgan fáradtan. –Itt ülök amputált orral és egy zsák pénzzel, te meg ott állsz,és beszélgetsz magaddal, miközben egy gyilkosság van a

154

számládon. És mindkettőnket keresnek. Ez hihetetlen! – Be-hunyta a szemét, és halkan fölnevetett. – Nem érdekel azegész. Nem érdekel, mi fog történni. Úgyis mind megha-lunk. Meghalni ugyanúgy lehet ebben a poros romban is.

Visszafeküdt a kanapéra. Úgy érezte, mintha lassan fel-oldódna, mintha valami szétáradna benne, amitől meg-könnyebbült, és szinte szárnyalt. Hirtelen furán egykedvűlett. Talán a józansága kezdett szertefoszlani.

– Alszom egy kicsit.Errki továbbra is az ablaknál állt. Megpróbált emlékez-

ni a nő ruhájára, de rájött, hogy nem tudja, piros volt-ezöld mintával vagy zöld piros mintával. Nem bírta előhívniaz emlékképei közül. De emlékezett a hajára és az önteltpillantására, ahogy kikapálta a pitypangot a fű közül. Olyanegyszerű volt. Elrondította a tisztását, ezért ki kellett irtani.Aztán rettegő hangon ordított neki…

– Fogd be! – kiáltotta és remegett.– Bocsáss meg – mondta Morgan fáradtan. – Csak szeret-

nélek felvilágosítani, hogy nem érdekel, mi lesz.– Azt csinálok, amit akarok. Te nem parancsolhatsz ne-

kem! – kiabálta Errki, és ökölbe szorított kezével kifelé fe-nyegetett.

–  Hiszen épp ezt mondtam – mormolta Morgan. Azoldalára fordult, egyik kezével pajzsként védve az orrát. –Amikor felébredek, nagyon beteg leszek. Talán le kéne men-ned a faluba segítségért. Nekem már teljesen mindegy, nemérdekel az egész. Megígértem, hogy szerzek pénzt, és eztbetartottam.

– A nevem Errki Peter Johrma. Megyek és lefekszem.– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz – motyogta Morgan. A

hangja csak suttogásnak tűnt a csöndben. Errki bement aszobába. Lehajolt, és kotorászott a matracban, amíg megnem találta a pisztolyt. Bedugta a nadrágjába. Felkészült.

155

Aztán összegömbölyödött, feje alá gyűrte a kabátját, ésmély álomba merült.

*

–  Kannicknak most valami jutalomra, mondjuk egykupára van szüksége – jelentette ki Margunn határozottan.– Amit tisztogathat, fényesíthet és megmutathat amamájának. Képes megcsinálni, elég jó hozzá. Az íjászataz egyetlen dolog, amihez ért. – Kétszer is bólintott, hogyhangsúlyozza a kijelentését.

Az irodájában ültek. Sejer mosolygott, és azt érezte, hogyő adna Kannicknak egy kupát.

– A fiú tudja kezelni a történteket? – kérdezte, és érdek-lődve nézte a nő arcát. Nem volt szép, inkább férfiasnakmondható, magas homlokkal, ráncos bőrrel és egy kis ba-jusszal. A hangja is mély volt. Egyértelműnek tűnt, hogyrendületlenül hisz az emberi lélek mélyén rejlő jóban, főlega gondjaira bízott gyerekekkel kapcsolatban. Durva arcáróljóindulat sugárzott.

–  Jól kezeli. Legalábbis úgy tűnik, hogy képes azíjászversenyre összpontosítani, és ezzel eltávolodik a tör-téntektől. Továbbá arra is kell gondolnia, hogy az itteni fi-úk sok mindenen keresztülmentek már. Elég nagy dolognakkell történnie, hogy kibillentse őket az egyensúlyukból.

– Értem – felelte Sejer. – Meséljen a fiúról!Margunn hátrébb tolta a székét, és elmosolyodott. –

Kannick rendes, régimódi gazfickó, anyja gyengeségének,könnyelműségének és ösztönös viselkedésének az eredmé-nye. Éppúgy, mint Kannick, az anya is vágyott a figyelem-re és arra, hogy ne érezze magát feleslegesnek. Régeb-ben minden nyáron lengyelekkel népesült be a vidék, akika földekre jöttek dolgozni. Az anya egy benzinkútnál voltalkalmazott, ahová a vendégmunkások hetente betértek,hogy megvegyék a legolcsóbb cigarettát meg esetleg egy-egy pornólapot. A lengyelek mások voltak, mint az általa

156

ismert férfiak. Ahogy elmondta, nagyságrendekkel udvari-asabban viselkedtek a nőkkel, mint azt megszokta. Úgy ke-zelték, mint egy hölgyet. Ez természetesen mély benyomásttett egy olyan lányra, aki már elvesztette az ártatlanságát,és nem volt éppen tartózkodó. Kannick apja egy volt a sokvendégmunkás közül. Négy hónapja élt távol az otthonától,és hiányolt ezt-azt. Ezt nem nehéz megérteni. – Margunnmegbocsátón mosolygott. – Kannick a raktárban fogant,miután a benzinkút este bezárt, chipses ládák és moso-gatószivacsok között. És az anyjának eszébe sem jutottmegbánni a tettét, egészen addig a pillanatig, amíg rá nemjött, hogy gyereke lesz. A fiú kisbabaként sokat sírt, és azanya rájött, hogy ha tele van a hasa, csöndben marad. Hogyez mihez vezetett, azt nemsokára maga is meglátja. Ő magaközben mással sem foglalkozott, mint hogy találjon valakit,aki megadhatja neki a szerelmet… és még mindig ezt kere-si. Kannick nem kellett neki. Nincs vele semmi baja, csaknem érti, hogy a fiúért ő a felelős. Úgy érzi, egyszerűen el-kapta, mint egy betegséget.

– Miért került ide a fiú?–  Eredetileg túl impulzív volt ahhoz, hogy normál

iskolába járjon, de ez a helyzet most megfordult, és ép-pen kezd bezárkózni. Sokat álmodozik, csak részben vanjelen. Nem lelkesedik semmi iránt, miként kötődésre semképes. Szeretné, ha figyelnének rá, de ki akarja sajátítania figyelmet. Azt akarja, hogy kizárólag ő legyen a közép-pontban. Attól kivirul. Ha más is ott van, akkor inkább nemakar figyelmet. Hetente jön egy edző, hogy megtanítsa íjaz-ni; ebben a helyzetben tökéletesen érzi magát. Akkor min-den Kannickról szól, hogy ő mit tud, és mit nem. De egyiskolában, ahol ő csak egy a sok diák közül, egyáltalán nemvesz részt az eseményekben.

– Mindent vagy semmit?– Igen, valami olyasmi.– Hol van a szobája?– A másodikon, a folyosó legvégén. Az ajtóra az van írva,

hogy Freia / Marabou.

157

Sejernél volt egy zacskó cukorka. Ugyan nembeteglátogatóba jött, de szegény gyerek rettenetes dolgo-kon ment keresztül, és talán szüksége lehet egy kis kényez-tetésre. Ám amikor meglátta a dagadt fiút az ágyon, márbánta, hogy épp cukrot hozott.

– Szervusz Kannick! Konrad vagyok.Sejer Kannick és Philip közös szobájának ajtajában állt.

A kölyök az ágyon feküdt, és képregényt lapozgatott.Rágcsált valamit, ami ropogott a fogai között. Fölnézett,előbb Sejerre, aztán a kezében lévő zacskóra pillantott.

– A rendőrségtől jöttem.A fiú letette a képregényt. – Mondtam a többieknek, hogy

biztosan jönni fognak, de nem hittek nekem. Azt állították,nem vagyok fontos.

Sejer elmosolyodott. – Persze, hogy fontos vagy. Beszél-gettem Margunn-nal az irodában. Leülhetek az ágy szélére?

A fiú felhúzta a lábát. Sejer magában arra gondolt, hogyennyi fölösleges zsír cipelése megfelel annak, mintha egybarátját vinné a hátán. Feléje nyújtotta az édességet.

– Megígéred, hogy adsz a többieknek is?– Persze.Letette a zacskót az éjjeliszekrényre.– Szóval te voltál az, aki jelentette a dolgot Gurvinnak?A fiú félresöpörte a homlokába lógó hajtincset. Levágott

szárú farmert és pólót viselt, a lábán pedig fekete moka-szint.

– Állandóan csak az időpontokról kérdezgetett. De nemvolt nálam az órám, éppen órásnál van.

–  Engem is éppen ez érdekel – felelte Sejer. –Az időpontok nagyon fontosak a rendőrségnél, gyakranmindent megmagyaráznak. Vagy leleplezik azokat, akikmegpróbálnak hazudni.

Kannick rémülten nézett rá, mintha ez valami fenyegetéslett volna.

158

– Én semmiképpen sem tudok hazudni, mert egyáltalánnem tudok időpontot mondani. Csak annyi biztos, hogy azébresztő hét órát mutatott, amikor elindultam innen. – Azéjjeliszekrényen álló órára mutatott.

– Elég korán kelő vagy. Nincs most nyári szünet?– Olyan meleg volt, nem tudtam aludni. És Philip állan-

dóan köhög, mert asztmás.Sejer körbenézett a szobában. Észrevett a másik ágyon

egy mélyedést, Philip korábban itt feküdhetett. Az ágy mel-letti éjjeliszekrényt beborították a gyógyszerek meg egyinhalátor. Az ablakon át három fiút látott, akik a rendőrautókörül álltak, és bámulták. Néha felpillantottak az ablakra.

– De biztosan megbecsülhetünk egy hozzávetőleges idő-pontot, ha segítünk egymásnak. Gondolatban próbáld vé-gigvenni a napodat. Onnantól, hogy elindultál innen. Aztmondod, hét óra volt. Innen egyenesen fölmentél az erdő-be?

– Igen.– És nálad volt az íjad?– Igen.Lesütötte a szemét.– Én ezért nem foglak megbüntetni. Az Margunn dolga.

Gyorsan mentél?– Nem nagyon.– Megálltál útközben?–  Néha megálltam, és hallgatóztam. Varjak után, meg

ilyesmi. Talán kétszer-háromszor.– Elég gyakran jársz odafent, nem igaz?Kannick lehúzta a pólóját, hogy eltakarja a hasát.– Valamivel Halldis tanyája felett van egy mező. Ott több

ösvény találkozik, és választhatok közülük. Jól ismeremőket.

A hangja ingadozott, hol mélyebben, hol magasabban be-szélt. Mindkét lábát lelógatta az ágyról, combját pedig nemzárta össze. A fiú képtelen volt zárt lábbal ülni.

– Szóval fölmentél oda, arra a magaslatra, és útközbenkétszer megálltál?

159

– Igen.– Meg tudnád mondani, nagyjából mennyi ideig tartott?

Ha összehasonlítod valami mással, amit szoktál csinálni?– Nagyjából annyi, amennyi egy résznyi X-akták.– X-akták? Azt megnézhetitek?– Persze.– Az háromnegyed órás, ugye?– Mm.–  Tehát – Sejer keresztbe tette a lábát, és bátorítóan

elmosolyodott –, fent vagy a magaslaton, és körülbelülháromnegyed nyolc van?

– Nagyjából lehet, hogy annyi volt, igen.A Twist cukorkás zacskóra pillantott. Gazdaságos

csomagolás volt. Gyorsan elkezdett számolni. Tudta, hogya nagyban ötvenkettő darab van, ami fejenként ötöt jelent,és kettőt Margunnak, ha tényleg ad a többieknek, ahogy azsaru kérte.

– Tehát eldöntötted, hogy melyik ösvényen mész?– Négy lehetőség van. Az egyik átvág a hegyen, a másik

lemegy a kilátóhoz, a harmadik a romos házakhoz visz, ésa negyedik le Halldis tanyájához.

– És te a legutóbbit választottad?– Igen. Nem akartam lemaradni a reggeliről.– És onnan, ahol voltál, messze van a tanya?– Nem. De lőttem egy varjút menet közben. És elvesz-

tettem két nyilat. Kerestem őket, de nem lettek meg.Az eltartott egy darabig. Nagyon drágák – magyarázta. –Karbonszálas nyilak. Darabja százhúsz korona.

Sejer bólintott, és az órájára nézett. – Kerested őket egydarabig, aztán feladtad. Majd elindultál a tanya felé. Eztovább tartott, mint felérni a hegyre?

– Talán kicsit rövidebb ideig, azt hiszem.– Mondjuk, hogy negyed kilencre értél a tanyához.– Ez elég jó saccolás.– Meséld el, mit láttál!Kannick ijedten pislogott. – Láttam Halldist.– Mikor láttad meg?

160

– Mikor?– Hol álltál, amikor megláttad a holttestet?– A kútnál.– Tehát megálltál a kútnál, és megláttad őt?– Igen. – Hangja kicsit halkabb lett. Nem volt kedve em-

lékezni, de emlékeznie kellett.– Meg tudnád mondani, mekkora lehet a távolság a kút

és a lépcső között? Neked mint íjásznak van ehhez szemed.– Talán harminc méter.– Valószínűleg annyi. Odamentél hozzá?– Nem.– De biztos voltál benne, hogy meghalt?– Nem volt nehéz kitalálni.– Hát nem – ismerte be Sejer. – Álljunk meg ott, hogy a

kútnál voltál, és megláttad Halldist. Megijedtél, igaz?– Persze.– Hogy láttad meg Errkit?– Körbenéztem – mondta halkan. – Megijedtem, ezért kör-

benéztem. Mindenfelé.– Én is ezt tettem volna. Messze volt?– Kicsit följebb az erdőben.– Biztos, hogy őt láttad?–  Igen. Először a hajáról ismertem fel. Középen szokta

elválasztani. Hosszú fekete haja van, olyan, mint egy füg-göny. Rám nézett.

– Mit csinált, amikor észrevetted?– Semmit. Úgy állt, akár egy szobor. Futni kezdtem.– És az országúton futottál?– Igen. Olyan gyorsan rohantam, ahogy csak a táskával

a kezemben bírtam.– Tehát az íjadat szétszedted, és betetted a táskába?– Igen. Egész úton futottam, a faluig.– Jól ismered Errkit?

161

– Nem ismerem, de állandóan az utak mellett lófrál. Egyideje kórházban kezelték. Akár tél van, akár nyár, min-dig ugyanazokat a ruhákat viseli, mindig feketében jár. Azegyetlen dolog, ami nem fekete, az övcsatja. Az nagy és fé-nyes.

Sejer bólintott. – Errki ismer téged?– Nyilván látott párszor.– Ijedtnek tűnt?– Mindig ijedtnek tűnik.– És egyetlen szót sem szólt?–  Nem. Csak visszahúzódott a fák közé. Hallottam az

ágak recsegését és az avar zörgését.– Mit akartál Halldistól, miért mentél oda?– Valami innivalót. Szomjas voltam. Máskor is adott már,

ismer minket.– Kedvelted?– Elég szigorú volt.– Szigorúbb, mint Margunn? – mosolyodott el Sejer.– Margunn egyáltalán nem szigorú.– De azt gondoltad, hogy ad majd neked valamit inni. Ak-

kor mégis kedves volt, nem?– Kedves és szigorú egyszerre. Mindig adott valamit, de

mindig leszidott miatta.– Hát nem különösek a felnőttek? – kérdezte Sejer. – Min-

den fiú ismeri őt?– Simont kivéve mindenki. Ő még új itt.– És néha felmentetek hozzá, és beszélgettetek vele?– Néha üdítőt és kenyeret kértünk tőle.– Jártatok valaha a konyhájában? – Sejer kutatóan nézett

rá.– Óh, nem. Az előszobában kellett maradnunk. Mindig

felmosott, és ezt mondta: Most mostam fel.– Értem. Aztán a rendőrőrsre rohantál, és bejelentetted?– Igen. Gurvin azt hitte, hazudok.– Tényleg?– Tudja – mondta fáradtan –, meg kellett adnom az itteni

címet.

162

– Értem – válaszolta Sejer. – Azt hallottam, hogy jó vagyíjászatban.

– Nagyon jó – felelte Kannick büszkén.– Kitől kaptad az íjat? Biztosan drága lehetett.– A gyermekjóléti iroda fizette, hogy hasznosan töltsem

el a szabadidőmet. Kétezerbe került, de az egyáltalán nemsok. Ha majd… ha majd lesz pénzem, veszek egy Super Me-teort karbonreflexekkel. Égkék metálszínűt.

Sejer lenyűgözve pislogott. – Ki az edződ?– Christian. Hetente kétszer jön. Nemsokára elindulok a

norvég bajnokságon. Azt mondja, tehetséges vagyok.– Tudod, hogy az íj veszélyes fegyver?– Igen, tudom – felelte dacosan.Tudta jól, mi következik. Lehajtotta a fejét, és behunyta

a szemét, miközben a figyelmeztetést hallgatta. Azzal, hogybezárkózott, kellemetlen légyzümmögéssé csökkentette azegészet.

– Amikor az erdőben lopakodsz, az emberek nem halla-nak meg. Ha arra jár egy szamócaszedő, hirtelen gyilkossáválhatsz. Gondoltál erre, Kannick?

– Sosem jár arra senki.– Errkitől eltekintve?Kannick elvörösödött. – Igen, Errkitől eltekintve. De ő

nem szamócát szed.Mindketten elhallgattak. Sejer tompa hangokat hallott a

parkoló felől.A fiú felpillantott rá, és az ajkába harapott. – Hol van

most Halldis? – kérdezte halkan.– A központi kórház alagsorában.– Igaz, hogy hűtőben fekszenek?Sejer fájdalmasan mosolygott. – Inkább olyan, mint egy

hosszú fiók. Ismerted a férjét? – kérdezte azután.– Nem ismertem, de emlékszem rá. Mindig traktort veze-

tett. Halldisszal ellentétben sosem állt szóba velünk. Nemérdekelték a gyerekek, ráadásul ott volt a kutyája. Mikor

163

Thorvald meghalt, megdöglött a kutya is. Nem akart enni.– Kannick ezen láthatóan csodálkozott, értetlenül állt a do-log előtt.

– Mit gondolsz, meddig leszel még az intézetben?– Nem tudom. – A térdét bámulta. – Erről nem én döntök.– Nem? – Sejer arca érdeklődést tükrözött.– Úgyis azt csinálják, amit akarnak – magyarázta a fiú

szomorúan.– De jól érzed itt magad? Megkérdeztem Margunnt, és

azt mondta, jól érzed magad.– Nem mehetek máshová. Anyával nem lehetek, és kis-

korú vagyok.Sejer hallotta a szomorúságot a hangjában. – Az élet nem

egyszerű, igaz? Szerinted mi az, ami különösen nehéz?Kannick elgondolkodott, és megismételte a szavakat,

amiket már annyiszor hallott. – Mindig előbb cselekszem,és csak azután gondolkodom.

– Ezt hívják ösztönös viselkedésnek – vigasztalta Sejer–, és ez a gyerekkorral jár. Idővel valószínűleg elmúlik. Alegnagyobb része. Figyelj! Nem láttad esetleg, hogy Errkiviselt-e kesztyűt?

Kannick csodálkozva pislogott, és tágra nyílt a szeme. –Kesztyűt? Ebben a melegben? Egyáltalán nem láttam a ke-zét, talán zsebre dugta. Nem tudom – vallotta be őszintén.

– Azért kérdeztem – mondta Sejer –, mert fontos az ujjle-nyomatok kérdését tisztázni. Többet is találtunk a házban.És biztos vagy benne, hogy nem láttál vagy hallottál ott sen-ki mást?

– Igen – bólintott Kannick határozottan. – Senki mást nemláttam.

– Ha volt ott valaki más – folytatta Sejer –, Errki láthatta,még akkor is, ha te nem.

– Azt hiszi, nem Errki tette? – kérdezte dühösen.– Nem veszem magától értetődőnek.– De azt tudja, hogy őrült.

164

– Talán nem éppen olyan, mint mi – mosolygott Sejer. –Mondjuk úgy, hogy kiskorú. De az a gyanúm, itt nagyon so-kan remélik, hogy Errki a bűnös. Tudod, az emberek sze-retik, ha igazuk van. Mit gondolsz – kérdezte lassan –, haErrki odament Halldishoz a tisztásra, mit mondhatott neki?Hiszen Halldis ismerte, nem?

– Azt hiszem.– Gondolod, hogy Halldis félt tőle?– Tulajdonképpen nem sok dologtól félt. De Errki olyan

volt, hogy egyszerűen bement valahová, és elvette, amitakart. A boltokban és az árusoknál. Talán egyenesen be-ment. Ő már csak ilyen.

– És Halldis feldühödhetett?–  Elég dühös tudott lenni, ha nem azt csináltuk, amit

mondott. Errki sosem azt csinálja, amit mondanak neki.–  Ez igaz. Talán az lenne a legjobb, ha megtalálnánk,

nem?– Akkor kényszerzubbonyt adnak rá?Sejer fölnevetett. – Reméljük, hogy azt megússza. De

talán jobb lenne, ha nem mennétek fel az erdőbe, amíg ezaz ügy le nem zárul. Amíg ki nem derítjük, mi történt.

– Nekem mindegy – bólintott Kannick –, Margunn úgyiselvette az íjamat.

A fiúk egy kupacban álltak, és bámulták Sejert, mikor be-ült a kocsiba. Nem volt ideje beszélni velük, hogy egy kisfriss levegőt vigyen zárt világukba. Dac és tisztelet keveré-ke ült az arcukon. Néhányuknak már többször akadt dol-ga a rendőrséggel. A kis Simon integetett a kocsi felé. Afelügyelő ezekre a kölykökre gondolt, miközben a központikórház felé hajtott. Kicsi, dühös emberekből álló csoport,akik nem találják a helyüket. Sara Struelt érdekelnék. Egycsapat lázadó.

*

165

– Elsi Johrma. – Sejer várakozásteljesen nézett a nőre.– 1950. szeptember 4-én született. 1980. január 18-án haltmeg egy baleset következtében, és ebbe a kórházba hozták.Nem tudom, hogy már halott volt-e mire behozták, vagy itthalt bele a sérüléseibe. De valahol biztosan van róla egykarton. Lenne olyan kedves, és megnézné, mit talál?

Az ápolónő szemében kíváncsiság tükröződött, ugyan-akkor fáradtnak is látszott. Nyár volt, a legtöbben aszabadságukat töltötték, így kevés volt az ember, és elvisel-hetetlen a hőség. Sejer körbenézett a helyiségben. Szűk iro-da volt, irattartókkal és halomban álló könyvekkel; az ápo-lónő és ő maga teljesen megtöltötték a helyiséget.

–  Ez tizenhat éve történt – magyarázta az ápolónő,mintha Sejer nem számolhatta volna ki maga is. – Azótaáttértünk a számítógépes nyilvántartásra. Abban viszontvalószínűleg nincs benne. Ez azt jelenti, hogy le kell men-nem a pincébe, az irattárba, és ott kell megkeresnem.

– Az évszám nyolcvan, a J betűnél. Biztosan jól kiismerimagát odalent, én pedig megvárom – kérte Sejer.

Az ápolónő a húszas évei közepén járt, magas, erős test-alkatú nő volt lófarokba kötött hajjal. A szemüvegét letoltaaz orrára, s a piros keret fölött pillantott fel a felügyelőre.

– Ha nem találom meg azonnal, jobb, ha később vissza-jön.

Eltűnt, Sejer pedig türelmesen várt, miközben körül-nézett valami olvasnivaló után. Nem talált mást, csak aRákellenes Liga folyóiratát, ami nem kötötte le. Inkábba gondolataiba merülve ült. Az ilyen helyeken örö-kösen felidéződtek az emlékei, amikor ő maga sétáltfáradhatatlanul a hosszú folyosókon, miközben Elisét tesz-telték, analizálták, gyógyszerezték, sugarazták, és közbenegyre gyengült. Mindenekelőtt a szagok és a halk hangokemlékeztették erre. Gondolatban már messze járt, mikor anő megjelent az ajtóban.

– Ez minden, amit találtam.

166

Egy rövid, mindössze egyoldalas zárójelentést nyújtott átneki.

– De – ellenkezett Sejer – mi van a boncolási jegyzőkönyv-vel?

– Az nem volt ott.– Később azért meg tudná keresni? Nagyon fontos lenne.– Azt hiszem, vasárnapra elő tudom keresni, ha lesz egy

kis időm. Egyelőre ennyit találtam.– Köszönöm – válaszolta szerényen. – Ezt magammal vi-

hetem?A nő odanyújtott neki egy elismervényt, ő pedig aláírta

a szaggatott vonalon.– Van még két perce, amíg átolvasom? – kérdezte Sejer.

– Biztosan lesznek benne szakkifejezések, amelyeket nemértek.

A nő átfutotta a papírt, és hangosan felolvasta: Átvételre,január 8-a, 16:45. Holtan érkezett. Látható törések a karonés az állkapcson. Jelentős vérveszteség.

– Tessék? – vágott közbe Sejer. – Jelentős vérveszteség?De hát egy lépcsőn esett le.

– Én nem voltam ott, akkor még csak a tizedik évemettöltöttem be – felelte a nő kurtán, bár láthatóan kíváncsian.– Tényleg csak leesett a lépcsőn?

– Nekem ezt mondták. A fia – magyarázta – jelen volt abalesetnél. Nyolcéves lehetett akkoriban.

– Lehetséges – felelte a nő bizonytalanul –, de ebben nemtudok segíteni, amíg meg nem találtam a boncolási jegyző-könyvet.

Az ápolónő még egyszer végigolvasta a szöveget. – Igen– szólalt meg végül. – Ez furcsa. Erősen vérzett, és ez márönmagában is okozhatta a halálát. Ám hogy végül mi volt ahalál oka, azt nem tudom.

– Mennyire sérülhet meg valaki, ha lezuhan a lépcsőn?– Elég komolyan – felelte a nő. – Főleg, ha idős.– De nem volt idős.Sejer a papírra mutatott. – Elsi Johrma, született 1950.

Mindössze harmincéves volt a baleset idején.

167

– Nem tudja megkeresni a fiát, aki látta a balesetet?– De – felelte elgondolkodva. – Épp őt keressük.Felállt, és megköszönte a segítséget. Mikor kiment, meg-

torpant, és felpillantott a Törvényszéki Orvostani Intézet-re. Valahol ott feküdt Halldis. Elindult a bejárat felé anél-kül, hogy tudná, mit akar tulajdonképpen. Még túl koraivolt, hogy elkezdhessen kérdezősködni, feltehetőleg mégeltelik egy-két hét, mire Halldis sorra kerül. Igazolta magáta portán, és azonnal beengedték az épületbe. Snorrasontaz egyik boncteremben találta, ahogy gondolta. Az orvosháttal állt neki, és éppen gumikesztyűt húzott a kezére. Azasztalon egy nem túl nagy, fehér csomag feküdt. Nem na-gyobb, mint egy kutya, gondolta Sejer. A gondolatra, hogytalán egy csecsemő az, összeráncolta a homlokát.

Az orvos megfordult, és fölvonta az egyik szemöldökét.– Konrad?– Ki fekszik ott? – kérdezte Sejer, és a csomag felé bólin-

tott.Snorrason ránézett. – Nem Halldis Horn az, de ezt gon-

dolom, sejtetted. Én viszont nagyon kíváncsi vagyok, mitkeresel itt ilyen lehetetlen időpontban.

Sejer elmosolyodott. – Természetesen tudom, hogy mégnem jutott rá időd, de a közelben jártam, és eszembe jutott,hogy benézhetnék.

– Értem.– Éppen csak vetnék rá egy pillantást. Semmi több. Gon-

dolkodnék.– Azt reméled, beszélni fog veled?– Valami olyasmit.Snorrason lehúzta a kesztyűt. – Nem túl beszédes.–  Nem. Csak egy gyors pillantást vetnék rá. Esetleg

mondhatok én is pár dolgot, ha túl nyomasztó lenne a csönd.– De leginkább azt szeretnéd, hogy ott álljak melletted,

és hangosan gondolkozzam. Ebben reménykedsz, elég jólismerlek.

– Csak egy gyors pillantás.– Nem láttad a helyszínen? Nincsenek képeitek róla?

168

– De, de az tegnap volt.Snorrason végül feladta. Sejer követte a lifthez, majd

az alagsorba, a hűtőkamrába, ahol Halldis feküdt. Miutánmegtalálta a fiók számát a nyilvántartási könyvben, oda-ment a megfelelő fiókhoz, és teljesen kihúzta. – Tessék,uram.

Levette a testről a lepedőt. Nem volt szép látvány. Az épszeme szürke volt, akár az acél. Ott, ahol a másiknak kellettvolna lennie, mélyen belefúródott a kapa, majdnem levágtaaz orrát, a homlokát, a halántékát pedig belső vérzések szí-nezték sötétlilára.

– Nyolc és fél centiméter széles. Tizennégy centimétermély. Pontosan a kapa fejének hossza és szélessége – kö-zölte Snorrason kurtán. – Egy jelentéktelen horzsolás azalsókarján, ahol a kapa csak súrolta. Látható bevérzések ajobb szem laza kötőszövetében, a koponyatörés után kelet-keztek.

Sejer lehajolt a halott arcához. – Tudsz valamit abehatolás szögéről?

– Kétféleképpen történhetett. – Snorrason nem szeretteezeket a hirtelen beszámolókat, de legyűrte az ellenérzését,és kelletlenül folytatta: – Vagy a földön feküdt, amikor a ka-pa eltalálta, vagy állt, és fölemelte a fejét rémületében, ami-kor látta, hogy a kapa közeledik feléje. Ahogy látod, az élepontosan a szemöldöke alatt hatolt be, s lefelé és hátrafeléhaladt a koponyában.

– Hirtelen és gyorsan történt, ugye?– Ezt nem tudom – ellenkezett Snorrason. – A testen nin-

csenek dulakodásra utaló jelek. A ruhái például sértetlenek,és ahogy biztosan emlékszel rá, még a cipő is a lábán volt,amikor megtalálták. Tehát valószínűleg igazad van. Perszeezen csodálkozom. Miután a saját szerszámával ölték meg,a gyilkos nem tervezhette a dolgot. Megragadta, ami hirte-len a keze ügyébe került, mert pánikba esett. Erős düh vagyfélelem, vagy a kettő keveréke. Statisztikai szempontból ezritka gyilkosság, ráadásul tejesen egyértelműen gyilkosság.Van egy csomó ujjlenyomatotok, nem?

169

–  Igen – válaszolta Sejer. – A házból. És kéthasználhatatlan lenyomat a kapáról. Szerencsénkre egye-dül élt. Ez korlátozza, hány ember fordulhatott meg aházában. Az idő nekünk dolgozik – tette hozzá.

– Elégedett vagy?– Igen, köszönöm.Snorrason ráterítette a lepedőt a holttestre, és visszatol-

ta a fiókot. – Majd jelentkezem.Sejer visszament a kapitányságra. Érezte, hogy Sara

Struel beszivárog a gondolatai közé, és kiűzi onnan az iméntlátott összeroncsolt arcot. A sima bőr, a világos arc. A sötétszem, a pupilla körüli világos karikával.

Ennyi éven át magányosan. De én magam akartam egye-dül lenni, most miért akarok mást? Aztán ismét Elsi Johrmajutott az eszébe. Egyáltalán miért esett le a lépcsőn? Vala-mitől elesett. A saját házában zuhant le a lépcsőn, egy olyanlépcsőn, amit jól ismert, és amin számtalanszor végigment.Talán futott, vagy egy kicsit vizes lehetett az egyik lépcső-fok. Mindenesetre ennek is oka volt, pontosan úgy, ahogya halálához vezető sérüléseknek is, bár Sejer meg volt rólagyőződve, hogy végződhetett volna agyrázkódással és kéz-töréssel is az esés. Ha megöregszem, gondolta hirtelen, ma-gamhoz veszem a kapitányságon lévő összes megoldatlanbűnügyet. Dolgozni fogok rajtuk, a saját módszereimmel,anélkül hogy sürgetne az idő, a sajtó vagy Holthemann. Amunkámból hobbi lesz. Miközben nyugdíjat kapok, whiskytiszom, és cigarettázom. Micsoda gyönyör!

*

Olyan volt, mint amikor a tenger kettévált a Bibliában.Az összes szorgalmasan dolgozó fehér ruhás ember kitértSkarre elől, amikor meglátták az ajtóban. Benézett a hatal-mas, forró konyhába, oda, ahová a szakács mutatott. Ő azott a végén, a mosogatógépnél. Ő Kristoffer Mai.

170

Skarre csak a hátát látta. Széles háta volt, rövid nyakkalés kócos, vörös hajjal. Ő volt az egyetlen a helyiségben, akinem látta az idegent. Skarre lassan közeledett a férfi felé,aki azzal volt elfoglalva, hogy kiszedjen egy hatalmas tálcáta mosogatógépből, amin negyven gőzölgő borospohár állt.Nem vette észre a hatalmas csendet, mielőtt le nem tette atálcát. Akkor megfordult, és a nyomozóra nézett.

– Kristoffer Mai? – kérdezte Skarre.A férfi bólintott. Úgy tűnt, mintha lázasan kutatna a gon-

dolataiban, hogy választ találjon a látogatásra. Azután eszé-be jutott: Halldis néni, hát persze. Föleszmélt, és gyorsanbiccentett, miközben megtörölte a kezét, és becsukta a gé-pet. Homlokán verejték gyöngyözött.

– Tudunk valahol nyugodtan beszélni?– A pihenőszobában – felelte a férfi, és elindult a kijárat

felé. Lesütött szemmel ment, mert érezte, hogy mindenki őtfigyeli, és miután eddig keresztülnéztek rajta, nem tudta,hogyan kezelje a dolgot.

A pihenőszoba hosszú és keskeny volt. Beültek egy sa-rokba, háttal az ajtónak. Skarre a fiatalember arcát fixí-rozta, és hirtelen szomorúság vett erőt rajta. Hány ember-rel fogok még találkozni az életben, gondolta, akikhez csakazért megyek el, hogy egy szörnyű halálesetről beszélges-sek? Mennyire fogom szeretni ezt tíz év múlva? És hogyanfog az hatni a személyiségemre, hogy állandóan ártatlanembereket kell kérdezgetnem: Hol volt tegnap? Mikor jötthaza? És milyen az anyagi helyzete?

Előhúzta a jegyzettömbjét a farzsebéből.–  Jó meleg van a munkahelyén – kezdte barátságosan.

Mai vörös arcára pillantott.– Én elég jól bírom. – A fickó elmosolyodott. – Hammer-

festből jöttem. Ott mindig majd megfagytunk.Sejer félrebillentette a fejét, és mosolygott. – Mikor ér-

tesült róla, hogy meghalt a nagynénje?– Anya telefonált tegnap este kilenckor.– És mennyit tudott meg?Felemelte a fejét a ventilátor felé, és nagyot sóhajtott.

171

– Hogy valaki bement a házába, ellopta az összes pénzét,agyonütötte egy baltával, és elmenekült.

– Egy kapával – javította ki Skarre.– Azt hiszem, ez nem számít – felelte Mai halkan.– Úgy hírlik, sok pénze volt – folytatta Skarre. – Erről tud

valamit?– Volt vagy félmilliója, de azt a bankban tartotta – felelte

Mai.– Ezt elmondta magának?– Persze. Büszke volt rá.– Elmesélte ezt valakinek? – Kutakodva nézett a férfira.– Kinek például?– Barátoknak. Kollégáknak.– Elég magányos vagyok – válaszolta egyszerűen.– Valakit csak közel érez magához… akivel szokott be-

szélgetni.– A főbérlőmmel, mással nem. – Kicsit fészkelődött a szé-

ken, majd tekintetét hosszasan Skarréra függesztette.– Azért jött, hogy ellenőrizzen? Így mondják, ugye?Skarre félretette a jegyzettömbjét, és a férfira nézett.

Egy pillanatig sem hitte, hogy a fiatalember gyilkos len-ne, hogy agyonütötte a nagynénjét, és meglépett a pén-zével. Természetesen az emberek így fogták fel a rendőr-ség megjelenését. Skarre azon tűnődött, milyen érzés le-het. Elég, ha az ember tudja magáról, hogy tiszta a lel-kiismerete? Vagy kellemetlen azon rágódni, hogy valakiszámol a lehetőséggel? Kristoffer Mainak zöld szeme volt.Bűnösnek látszott. Skarrénak eszébe jutott, hogy mindenkiannak tűnt, akivel beszélt, akit kihallgatott, akit ellenőrzött.Talán az is elég, ha valaki nagy bajban elképzeli a lehetősé-get: Halldisnak sok pénze van. Én pedig itt dolgozom egykonyhán, aprópénzért. Mi lenne, ha…

– Néha meglátogatta?– Ha az évi három alkalom néhának számít, akkor igen.– Ha három alkalomról van szó, és nem többről, elhiszem.

– Skarre megpróbált mosolyogni, és ezzel elvenni a követ-kező kérdés élét. – Régen járt ott utoljára?

172

Mai kinézett az ablakon, és megvonta a vállát. – Talánhárom hónapja. Hogy régen vagy sem, az nézőpont kérdése.

– Maga küldött neki levelet? Hat napja adták fel.– Igen, én. Megígértem, hogy meglátogatom, de nem lett

belőle semmi. – Nyugtalanul fészkelődött. – És itt ülök most,erre gondolva. Élete utolsó napjaiban ott ült, és várt vala-kire, aki nem jött.

– Miért nem látogatta meg?– Az egyik kollégám megbetegedett, és túlóráznom kel-

lett.–  Felhívta, és megmondta a nagynénjének, hogy nem

megy?– Nem, sajnos. Olyan vagyok, mint a legtöbben – mormol-

ta. – Épp elég nekem a magam dolga. Ezt most mindeneset-re bebizonyítottam.

Skarre a bűntudatra gondolt, ami mindig elfogta azembereket, ha valaki meghalt. Ha nem is voltak tényleghibásak, akkor is kitaláltak valamit.

– Jól érzi itt magát? – kérdezte. Úgy gondolta, nevetsé-ges, hogy itt ül, és kihallgatja Halldis kevés rokonának egyi-két, ráadásul éppen azt, aki néha meg is látogatta. Ugyan-akkor nem értette a férfi elutasító magatartását. Minde-nekelőtt ennek az okát szerette volna tisztázni. Talán túlsokat dolgozom, gondolta. És ez az első jele annak, hogyszabadságra kéne mennem. – Mi van a főbérlőjével? – foly-tatta. – Egy szobát vesz ki nála?

– Tulajdonképp egy kicsi lakás, külön bejárattal és zu-hanyzóval. Kétezer-ötszáz havonta. De nekem elég, és a fő-bérlő kedves. Néha süt valamit, és bekopogtat vele. Retten-tően magányos, majdnem hetvenéves. Csak hogy tudja, hameséltem volna neki a pénzről, akkor sem lenne képes föl-jutni az erdőbe, és kirabolni valakit.

Skarre elmosolyodott. – Értem. Nem valószínű, hogy megfogom látogatni. Mondjuk, hogy a kora miatt kizártuk a gya-núsítottak sorából.

173

Amint ezt kimondta, eszébe jutott, hogy majdnemhibázott. Lehet, hogy a férfi csak harminc- vagy negyvené-ves. Lehet, hogy nagyon sok időt töltenek együtt. Ittak va-lamit, beszélgettek mindenféléről. A fiatalember magányosvolt, nem tudott barátokat szerezni, de volt egy nagynénjevalahol fent az erdőben. Egy dupla whisky mellett kiszaladta száján. Félmillió. Mi lenne, ha…

– Ennek ellenére meg kell adnia a nevét – tette hozzáSkarre.

Mai kivette a pénztárcáját a zsebéből. Keresgélt ben-ne egy darabig, és előhúzott egy kifizetett csekket, amitátcsúsztatott az asztalon.

– A főbérlő – mondta. – Ott van a neve és a címe, írja lenyugodtan.

Skarre szeme elkerekedett, s majdnem felkiáltottfelindultságában. Egy cím a város keleti részéből és a Reinnév. Thomas Rein.

– Elnézést egy apróságot ellenőriznem kell – mondta hal-kan. – Maga egy Thomas Rein nevű embertől bérli a lakást?Nem Tommynak hívják? Nem fiatalabb egy kicsivel annál,mint amit állít?

Mai csodálkozva nézett rá, de óvatosan is. Tisztelet ésfélelem keveréke tükröződött az arcán.

– Nem. Hetvenéves – jelentette ki határozottan. – De vanegy fia, akit Tommynak hívnak, és a lakás, amelyben lakom,tulajdonképpen az övé. Én azért bérelhetem ki, mert eluta-zott. De csak addig lakhatom ott, amíg vissza nem jön.

– És hova utazott?– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy elutazott.Skarre megpróbált megnyugodni. Sietve lejegyzett pár

dolgot, miközben próbált olyan egyenletesen és nyugodtanlélegezni, ahogy csak tudott, és sokáig küzdött, hogy póke-rarcot vágjon. Neki nem ment olyan gyorsan és simán, minta főnökének.

– Tegnap mikor jött munkába?

174

– Pontosan délre. És van itt úgy húsz ember, aki ezt meg-erősítheti. De igazából azt hallottam, hogy a gyilkosság ko-ra reggel történt. Természetesen ideérhettem onnan délre.– A hangja kihívó volt. Észrevette a nyomozó arcára kiülőéberséget, és megpróbálta megvédeni magát az előre nemlátható veszélyektől.

– Kocsija van?– Egy régi Bogár.– Értem – mondta Skarre. – Kötődött Halldishoz?– Alapvetően nem.– De időnként meglátogatta.– Csak azért, mert anya állandóan nyaggatott. Tudja, örö-

kösök vagyunk. Az a pár alkalom, amikor elmentem hozzá,tényleg nagyon jól sikerült. Az ember nem gondol bele,amíg túl késő nem lesz. Amíg el nem távozik.

–  Tehát sosem találkozott Tommy Reinnel? – kérdezteSkarre.

– Nem. Gyanúsítják valamivel?–  Egyáltalán nem – felelte Skarre elutasítóan. – Egész

egyszerűen ez volt az utolsó előtti kérdés a listámon.– Rutinkérdés? – kérdezte Mai.– Olyasmi.– És mi az utolsó?– Errki Peter Johrma. Hallott róla valaha?Kristoffer Mai fölkelt a székből, és a helyére tolta. Egy

vörös hajtincs a homlokába hullott, mikor a pénztárcájátvisszatette a helyére.

– Nem – felelte. – Sosem hallottam róla.

*

Errki ébren volt. Lassan az oldalára fordult, fekve ma-radt, és a falat bámulta. Még az álom határán lebegett egydarabig, mielőtt összeszedte volna a gondolatait, és felis-merte volna a szobát. Mélyen aludt. Aztán eszébe jutotta pisztoly. Anélkül, hogy bármikor elsütött volna egy fegy-vert, tudta, hogy különleges erőt kíván. Kiment a szobából,

175

pisztollyal a kezében, majd a konyhán át a nappaliba ért.Morgan aludt. Kócos haja nedves volt, a homlokán pedigizzadtság csillogott. Talán tényleg fennállt a veszélye a vér-mérgezésnek. Ez nem érintette meg, csak felmerült ben-ne a gondolat, és nem is érzett miatta bűntudatot. Elkerül-hetetlen volt, hogy ráugorjon, és beleharapjon az orrába.Ráadásul nem ő akart vele jönni. Azért ment be a városba,mert rettenetes álma volt. Belevésődött a lelkébe. Elő-ször megpróbált elfutni előle. Mikor már elfáradt, egy ürespajtában aludt egy zsákkal a feje alatt. Amikor felébredt,viszketett az arca és a nyaka. Aztán bement a városba.Szüksége volt rá, hogy lássa, a világ még ott van, az em-berekkel és az autókkal. Az aszfaltozott utcákon még na-gyobb forróság tombolt, és azért ment be a bankba, mertott árnyékban lehetett, ráadásul észrevett egy széket azablaknál. Semmi más oka nem volt rá.

Megállt a kanapénál, ahol Morgan feküdt, és a fegyverta háta mögé rejtette. Elképzelte, hogy tényleg céloz és lő,mire a kanapén a szőke fej kettéhasad, akár a dinnye, mi-közben a tartalma mindenfelé szétfolyik. És Morgan már elis tűnt. Egyik pillanatról a másikra. Mint az az öreg akkora templomnál.

Morgan megfordult, és halkan feljajdult. Aztán kinyitottaa szemét.

– Beteg vagy – állapította meg Errki.Morgan komolyan bólintott. Tényleg nagyon beteg volt.

Érezte, hogy a gyengeség szétterjed a testében, minthasárba süllyedt volna. Bárkire rábízta volna magát, aki gon-doskodik róla és figyel rá. Boldogan átadná a felelősséget.

– Kérsz valamit? – kérdezte Errki barátságosan.Morgan felnyögött. – Egy golyót a fejembe.Errki fölemelte a pisztolyt, lehajolt, és a cső végét Mor-

gan két szeme közé helyezte.– Sakk-matt – mosolygott. – A király meghalt.

*

176

– Mit nézegetsz? – kérdezte Skarre. Előhúzta a jegyzet-tömbjét, és megállt Sejer mellett.

– Lábnyomokat – mormolta. – Itt ülök, nézegetem őket,és az a különös érzésem támadt, hogy valami nem stimmel.

Az asztalon át odalökte a fotókat Skarrénak, aki türelme-sen hallgatott saját felfedezéseiről.

– Mondd el nekem, mit látsz – kérte Sejer.Skarre a képekre nézett. – Hét lábnyomot. Amik közül

három, nem, négy, majdnem használhatatlan. De hármonelég jól kivehető a minta. Barázdák – tette hozzá. – Vagyhullámok. Elég nagy cipő. Negyvenhármas, igaz?

Sejer bólintott. – Folytasd!– Van még valami érdekes?– Azt hiszem.Skarre tovább nézegette őket, aztán az egyik képet fél-

retette, és csak kettőt nézett tovább. Ugyanazt a kettőt,amelyeket Sejer is hosszú ideig nézegetett. – Mindkettőjobblábas cipő – állapította meg halkan. – Feltehetőlegedzőcipő, például futócipő.

– Egyetértek.– Az egyik határozottabb, mint a másik.– Helyes.– És az egyik hullám itt – mutatott rá az ujjával – megtört.

Talán egy vágás a talpon.– És ez nincs a másik nyomon, nem igaz? – kérdezte Sejer,

miközben mélyen Skarre szemébe nézett.– De ez ugyanaz a cipő, nem? Mindkettő jobblábas.– Ugyanaz a cipő?– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Talán egy kő volt

az – tette hozzá –, ami beakadt a minták közé, és ami miattaz egyik hullámban egy fehér folt látszik.

– Egy kő a cipő alatt, ami egy idő után leesik, erre gon-dolsz? – kérdezte Sejer továbbra is Skarre szemébe nézve.

– Igen, például.

177

– Vagy egy sérülés a gumitalpban. Ráadásul – mondtaa felügyelő, és rámutatott – az egyik nyom határozottabb,mint a másik. Mintha az egyik talp kopottabb lenne amásiknál.

– Miről beszélsz? – kérdezte Skarre gyanakodva.– Arról, hogy talán ketten voltak.– Két gyilkos?– Igen.– És mindkettőnek ugyanolyan mintájú cipője van?– Az emberek ilyenben járnak, főleg a fiatalok.– Akkor nem lehetett Errki – mondta Skarre lassan. – Ő

mindig egyedül jár.–  Közeleg az ejtőernyős ugrásod – figyelmeztette Se-

jer kárörvendőn. – Úgy gondoltam, ugorhatnánk négye-zer-ötszáz méterről, hogy azért élvezhess is valamit azegészből.

Skarre érezte, hogy a félelem összeszorítja a mellkasát.Beszívott egy kis plusz oxigént, hogy magához térjen.

– A legrosszabb az a pillanat, amikor a gép ajtaja kinyílik– viccelődött Sejer. – A szél süvöltése és a bevágó hideg le-vegő. Meg fogsz lepődni, milyen hideg van négyezer-ötszázméteren.

– Van valami mesélnivalóm – próbált kitérni a téma előlSkarre. Kinyitotta a jegyzettömbjét, és rámutatott.

Sejer összeráncolt homlokkal olvasta, és lassan bólintott.– Megtaláltátok?

– Mai szerint Tommy elutazott. Azt mondja, nem tudja,hová. Felkerestem a házat, de az apa nem volt otthon, ésegy szomszéd azt állította, elutazott a hétvégére.

–  Akkor vasárnap este újra megpróbáljuk. Ebben le-het valami. És amíg el nem felejtem: talán kötnöd kénebiztosítást. A Duo Biztosítónál, majd megadom a számukat.

– Különös, hogy a fiú elutazott, és abban a pillanatban,amikor az apát keresem, ő is eltűnik!

178

–  Talán lehet valahol egy hétvégi háza. Van síruhád,vagy valami hasonló? Arra az egyetlen ugrásra fölösle-ges ejtőernyősruhát venned. De a csizma nagyon fontos. Agyógyszertárban be tudsz szerezni erős fáslit, az szintén jóljöhet.

Sejer hátradőlt a karosszékében, és önelégülten mosoly-gott.

– Tudtad, hogy a Kongens Våpenben ötven különféle sörvan? – kérdezte Skarre élesen. – Éjjel kettőig vannak nyitva.Ha este nyolckor elkezdjük, elég sokat megkóstolhatunk.Majd foglalok egy vécéhez közeli asztalt.

– A szél olyan erősen fúj, hogy ha szabadesésben kinyitoda szádat, nem tudod újra becsukni. Kifordítja a képedet, ésolyan lesz az arcod, mint a kelt tészta.

– Tartanak Famous Grouse whiskyt is. Úgy tudom, az akedvenced.

– Te csak az ugrásra koncentrálj. Ez nem az, aminek gon-doltuk. Itt valaki pénzt akart. Ha Tommy Reint elnyelte aföld, annak nyilván oka lehet. És talán van egy bűntársa is.

– Ők éjjel csaptak volna le, nem kora reggel. Ráadásulkocsival mentek volna fel, hogy gyorsan eltűnhessenek.

Fölkelt, és a kezét a kilincsre tette. – Ne felejtsd el meg-tölteni a hűtődet sörrel. Tudod, kutyaharapást szőrével… amásnaposság ellen csak az használ.

Sejer nem hallotta a kopogtatást. Hirtelen Sara állt előt-te, kezében táskával. Másik ruha volt rajta. Nyilván otthonátöltözött. Otthon, Gerhardnál.

Pár lépéssel közelebb ment, és megállt Sejer íróaszta-la előtt. Sejer küzdött, hogy elrejtse meglepetését és fel-törő érzéseit. Sara Struel ránézett. A felügyelő valahogymásképp festett. Olyan volt, mint akit lerohantak. Látszott,mennyire keményen küzd, hogy összeszedje magát, ésmagához ragadja a kezdeményezést.

– Miben segíthetek? – kérdezte Sejer.– Még nem tudom – mosolygott a doktornő.

179

Csönd lett. Sara szeme csillogott. Sejer kényszeredettenmosolygott, és érezte, hogy az arca kezd megmerevedni.

– Nem kellene megkérdeznie, miért vagyok itt? – érdek-lődött a nő továbbra is mosolyogva.

El fog utazni Gerharddal Izraelbe, és új útlevél kell neki.Mivel az útlevéliroda az elsőn van, gondolta, két legyet ütegy csapásra.

– Nem kíváncsi?Inkább félek.– Most ugyanolyan tehetetlen, mint a béka. – Aztán kis

szünet után hozzátette: – Azért jöttem, mert szerettem vol-na újra látni.

Nemsokára nem tudok különbséget tenni az álom és avalóság között, gondolta Sejer.

–  Szomjas vagyok. Megkínálna valamivel? – kérdeztekedvesen.

Sejer úgy állt fel, mint valami álomban, és hozott nekiitalt.

Talán Gerhard veri, és most ettől akar megszabadulni.– Bocsánat – mondta a nő halkan. – Most zavarba hoztam.

Csak azt hiszem, a legjobb egyenesen kimondani a dolgo-kat.

– Igen, természetesen – válaszolta Sejer komolyan, mint-ha a nő egy tanú lett volna, aki valami fontosat árult el, őpedig kizárólag az üggyel foglalkozna.

– Tudom, hogy mások másképp gondolják, de végül is fel-nőtt emberek vagyunk.

– Semmi gond.Sejer kiitta az egész pohár üdítőt, és mereven az

asztalára szegezte a tekintetét. Az íróasztali könyöklőjére,az afrikai kontinensre, ahol háborúk dúltak. Benne is dúltakpersze. Olyan gyúlékonynak érezte magát, mint egy olajos-hordó. Egy apró szikra is elég lett volna, hogy lángba bo-ruljon. Például, ha a nő keze közelebb kerülne az övéhez. Anő az asztalon nyugtatta a kezét, harminc centire az övétől.

–  Ez nem halálos fenyegetés volt – mosolyodott el azasszony, és megpaskolta Sejer kezét.

180

– Halálos fenyegetés? – kérdezte zavarodottan.– Csak annyit mondtam, hogy szerettem volna újra látni.

Semmi többet.–  Hálásak vagyunk minden segítségért, amit kapunk –

mondta Sejer esetlenül.Nyilván akadt a doktornőnek valami fontos dolga a rend-

őrségen.–  Segítek magának egy kicsit – mondta a nő, és mé-

lyen a férfi szemébe nézett, majd pár másodperc elteltévelhozzátette: – Feleljen őszintén egyetlen kérdésre!

Sejer szolgálatkészen és udvariasan bólintott, ésvalósággal belekapaszkodott a poharába.

– Örül, hogy viszontlát?Konrad Sejer főfelügyelő, mind a nyolcvanhárom

kilójával és százkilencvenhat centijével felkelt a székből.Nem hitte, hogy ez lehetséges. Az ablakhoz lépett, kinézetta folyóra és a hajókra.

A védelmi rendszerem, gondolta, teljesen összeomlott.Egyenesen a lelkembe lát. Sehová sem bújhatok el.

– Ráérek – mondta a nő halkan. – Várom a választ.Elkezdek valamit, ha válaszolok? Szedd össze magad,

ember! Nem gyilkosságot kell bevallanod. Csak mondd,hogy igen.

Lassan megfordult, és belenézett a nő szemébe.

*

Az első bejelentések elkezdtek befutni az ügyeletre. Err-kit négy különböző helyen látták, akkora területen, amit le-hetetlen volt ilyen rövid idő alatt bejárnia. Egy fiatal, ba-bakocsit toló lány találkozott vele a 285-ös úton, emléke-zett a pólójára. Ugyanakkor egy Oslo melletti Shell kútpénztárosa arról számolt be, hogy náluk vásárolt. Gyalogérkezett, és gyalog ment tovább. Egy teherautósofőr felvet-te, és átvitte a svéd határon Ørjénél.

181

Szerencsétlenségére Kannick Snellingen csak ezt azutolsót hallotta. Pålte mondta neki. Átment Svédországba,pont most közölték a rádióban. Gondolj a szerencsétlen so-főrre, Kannick. Fogalma sem volt róla, kit vett fel.

Félt volna? Ez a srác soha. Kannick két nyilat vesztett elaz erdőben. Két Green Eagle karbon-nyilat, valódi tollazat-tal; darabja százhúsz koronába került. Nem tudta elviselnia gondolatot, hogy csak később kezdheti el keresni őket.Odafent állatok vannak, beletaposhatják őket a földbe, vagyeleredhet az eső, és így lassan, de biztosan belesüllyedhet-nek a sárba. Jól emlékezett rá, hol állt, amikor kilőtte a kétnyilat, és képzeletben követni tudta őket a növényzeten ke-resztül addig a pontig, ahol nagyjából földet érhettek. Azvolt a szándéka, hogy egyből megtalálja őket, de az idő csakmúlt, és a kiruccanását nem hagyták jóvá az intézet vezetői.Ezért hátat fordított mindenkinek. Ült a szobájában, és azudvart bámulta. Mélyen és hosszan böfögött, érezte az ebédhagyma- és káposztaízét a szájában. Ma nem mentek el fü-rödni, Margunn pedig rettenetesen el volt foglalva a papír-jaival. Az íja az irodában pihent, a nagy páncélszekrényben,ahol Margunn pár értéküket őrizte. Karstennek volt egyfényképezőgépe, Philipnek meg egy vadászkése, amit csakfelnőtt felügyelete mellett használhatott. A szekrény be voltzárva, de a kulcsa az íróasztalban lapult egy műanyag do-bozban, a többi fontos kulccsal együtt. Ezt mindenki tudta.

Vágyakozva nézett az erdő felé. Észrevett több magasanröpködő varjat meg néhány sirályt. A sirályok a közeli sze-méttelepen vertek tanyát, és feltűnően nagyra nőttek, akáraz albatroszok. Látta Karsten hátát is; a tűzrakónál állt abiciklije fölé hajolva, és azzal küszködött, hogy egy kulacs-tartót föltegyen a vázra. A tartó túl nagy volt, s most éppenegy régi locsolócső darabjait feszítette a résbe, hogy illesz-kedjen a vázhoz. Állandóan a homlokát törölgette, ezért azarcát por és bicikliolaj borította. Inga ott állt mellette, és fi-gyelte. A lány volt a legmagasabb az egész intézetben, mégRichardnál is magasabb, vékony, akár egy Barbie baba, és

182

szép, mint egy festmény. Karsten kínlódva próbálta megol-dani a problémát, de nem volt könnyű dolga. Inga láthatóanigen jól szórakozott.

Egy előnye van annak, hogy a Guttebakkenban vagyok,gondolta Kannick. Az, hogy ennél már nem lehet rosszabb,legalábbis nem lehet sokkal rosszabb. Ha kiszökött, és va-lami rosszat csinált, egyszerűen hazaküldték. A Guttebak-kenba. Senki sem küldhette bármilyen más átkozott helyre,mivel még nem volt büntethető, s az ullersmoi vagy az ilaibörtön még olyan távolinak tűnt. De a felnőttek állandóanerről beszéltek. Mi lesz veled a jövőben, Kannick? Nem ar-ról, hogy mi van itt és most. Erről a szigorú házról a sokszabályával. Hogy meg kell osztania a szobáját Philippel, ésminden éjszaka hallgathatja a köhögését. Hogy fel kell mos-nia és porszívóznia a tévészobában. Hogy hallgatnia kellMargunn nyaggatását.

Hirtelen elfordult az ablaktól, és kinyitotta a folyosóravezető ajtót. A távolból hallotta Margunn hangját meg amosókonyhából kiszűrődő zajokat. Éppen moshat, Simonpedig ott állhat mellette, és beszélget vele, ahogy szokott.A zuhanyzók mellett vannak, az első emeleten. Az iroda vi-szont, ahova az íját rejtették, az épület túlsó végén volt.Kannick kövérsége ellenére gyorsan mozgott. Óvatosan ki-lopakodott a helyiségből, és sietve elindult lefelé. A külsőlépcsőt használta, ami eredetileg tűzlépcsőnek épült. Eddigkétszer ütött ki tűz, mert Jaffa annyira odavolt a tűzoltókegyenruhájáért…

A lépcső nyikorgott. Hatalmas súlyával különösóvatossággal szedte a keskeny lépcsőfokokat, majd azirodához surrant. Egy pillanatra megijedt, hogy esetleg belesz zárva az ajtó, de Margunnnak az volt a filozófiája, hogya gyerekek ne találják szembe magukat zárt ajtókkal. Be-lépett hát, és a szekrényre pillantott. Kihúzta az íróasztalfiókját, és előszedte a kulcsos dobozt. Megpróbált gyorsanés minél zajtalanabbul dolgozni, aztán kinyitotta a kis la-katot. Ott volt a táska az íjjal. A saját Centrája, hatalmasbüszkesége, mélyvörösen, fekete reflexekkel. Hevesen do-

183

bogó szívvel vette ki a táskát, zárta be a szekrényt, tette ahelyére a kulcsot és osont ki újra. A pincén keresztül mentki a szabadba. Az udvarról senki sem láthatta, s ő is csak atávolból hallotta Inga nevetését.

Jól ismerte az erdőt, és gyorsan olyan ösvényre tért, aminmár több százszor járt. Lépéseitől – amelyek a csöndbenkülönösen súlyosnak és hangosnak tűntek – elnémultak amadarak, mintha tudnák, milyen rettenetes fegyver rejtő-zik a táskában. Kannick azon az ösvényen haladt, ami Hall-dis tanyáját nyugatról kerülte el. Nem akart túl közel men-ni. Kellemetlen volt a halottra gondolnia, és tudta, ha új-ra meglátja a házat, az egész rettenet újra felidéződik ben-ne. Ráadásul elveszett nyilai sem arra voltak. Azokat kellmegtalálnia, ezért jött ki, és miután megleli őket, esetleglenyilaz egy-két varjat, mielőtt hazamegy. Talán sikerül úgyvisszacsempésznie az íjat, hogy Margunn rá sem jön, hogykicsente. Már régebben is megtette párszor. Kannick min-dig nevetett az olyanokon, mint Margunn, akik mindig ajót feltételezték az emberekről. A nevelő számára olyanvolt ez, mint egy vallás, vagy mint egyfajta morális köteles-ség. Mint amikor Kannick kicserélte az egyik ezerkoronástegy ötszázasra, Margunn pedig azt hitte, egyiküknek sincsannyi pénze, hogy ezt megtegye. Ezért a saját rossz em-lékezetét hibáztatta, és azt mondta: „Ezek a fecnik olyanegyformák manapság”. Továbbment. Annak ellenére, hogyel volt hízva, elég jól bírta a gyaloglást, bár már elkezdtegyorsabban szedni a levegőt, és erősen izzadt. Ahogy egy-re csak ment, érezte, hogy szép lassan elkezd belemerül-ni abba a fantáziavilágba, amelyet annyira szeretett. Ab-ba a titkos világba, amit senki sem ismert, ahol majdnemmegfeledkezett térről és időről, ahol a fák megváltoztattáka formájukat, és különleges erdővé nőttek, s távolban egyképzeletbeli folyó zúgott. Ő volt Geronimo, az indián törzs-főnök Arizona hegyei között. Az volt a feladata, hogy tizen-hat lovat fogjon be a szép Alope kezéért cserébe. Behunytaa szemét, csak pillanatokra nyitotta ki, hogy el ne essen.

A szél azt süvíti, Nimo, Nimo.

184

Az ágyában ötszáz fehér skalp. Egyik kezével végigsimí-totta a táskát, és arra gondolt, amire a nagy törzsfőnök is:Mindennek ereje van. Érintsd meg, és megérint téged.

Egyszer csak távoli, izgatott csaholást hallott. Eztleszámítva néma csend honolt.

*

Morgan érezte a homlokán végiggördülőizzadságcseppeket. A pisztolycső remegett a szeme előtt.Valószínűleg nem volt ébren. Talán ezt is a testében szét-terjedő gyulladás okozza, úgy látszik, lázálmok formájábanjelentkezik.

Errkire pillantott, és arra gondolt, milyen átkozottul ne-héz lehet neki, aki állandóan ilyen képeket lát a halálról,rothadásról és büntetésről. Ijesztő képeket éveken át.

– Rosszul vagyok – sóhajtotta. – Azt hiszem, hányni fogok.Sokáig aludt. Odakint megváltozott a fény, s az árnyékok

megnyúltak. Errki látta, hogy a férfi bőre sárgás színt vettfel. Leeresztette a pisztolyt.

– Hányjál csak – mondta Errki –, a padló úgyis mocskos.– Azt meg honnan a fenéből szerezted? Hiszen bedobtad

a vízbe! – Morgan ülő helyzetbe küzdötte fel magát, és kö-zelebbről is megnézte a pisztolyt. – Egész idő alatt náladvolt, mi? – Összegömbölyödött, mint egy labda, hogy minélkisebb célponttá zsugorodjon. – Miért nem ezzel ölted megaz öregasszonyt? Azt mondták a rádióban, hogy agyonütöt-ted!

Errki hirtelen érezte, hogy a dühtől lángba borul az arca.Újra fölemelte a pisztolyt. Morgan kiabálni kezdett. – Lőjcsak! Nem érdekel!

Különös volt. Errki érezte, a férfi komolyan gondolja,hogy már nem érdekli az élet.

– Jó lenne, ha látna egy orvos – állapította meg Errki el-gondolkodva. A pisztoly megremegett a kezében. Ha mostmeghúzza a ravaszt, valószínűleg véletlenszerűen találja elMorgan gyomrát vagy a zöld kanapét.

185

– És mióta aggódsz te értem? Azt hiszed, elhiszem ne-ked? Azt hiszed, van egyáltalán bárki, aki meghallgat egyőrültet? Hah! Én még az országútig sem tudok elmenni. Túlgyenge vagyok. Szédülök. Hideg verejték csorog rajtam…ezek a sokkos állapot jelei, mi? – Lefeküdt, és behunyta aszemét. Az őrült igazán lelőhetné. Várta a lövést, teljesenmozdulatlanul feküdt. Valahol azt olvasta, ha lelövik az em-bert, az nem fáj nagyon, mindössze egy rántást lehet érez-ni, aztán mindennek vége.

Errki Morgan orrát nézte. Feldagadt, és undorító kékesszínben játszott. A nyelvével végigtapogatta a fogait. Visszatudott emlékezni a bőr és a zsír ízére a szájában, és az eztkövető édeskés vérízre.

Morgan még mindig várt. A lövés csak nem jött.–  A fenébe is – nyögte. – Ezt aztán tényleg jól

megcsináltad. Bele fogok halni a vérmérgezésbe.Errki leeresztette a karját. – Majd megkönnyezlek.– A fenébe!– Te csak egy tojás vagy egy gyerek kezében.– Hagyd abba az elmebeteg szövegelést! – Morgan biz-

tosra vette, hogy egy tragikomédiában szerepel. Ez a napannyira valószerűtlen volt. – Látod, mennyire be van gyul-ladva? Hidegrázásom van, ember!

– Nyugodtan kiabálhatsz a mamád után – folytatta Errki.– Nem fogom elárulni senkinek.

Morgan szánalmasan szipogott. – Te is kiabálhatsz amamád után.

– Meghalt – felelte Errki komolyan.– Igen, nyilván. Biztos őt is te ölted meg.Errki azonnal válaszolni akart. A szavak már a nyelvén

voltak. Megmerevedett.– Kölcsönadod a kabátodat? – mormolta Morgan. – Bor-

zasztóan fázom. – Errkire pillantott. – Mi van veled? Furánnézel ki.

– Leesett a lépcsőről.

186

Errki megfeszítette az összes izmát, úgy szorította a pisz-tolyt. Olyan könnyű volt, hiszen csak szavak, de éppen mostárulták el, anélkül csúsztak ki a száján, hogy előtte gon-dolkozhatott volna. Hirtelen összeesett. A pisztoly a szem-ben lévő falnak csapódott, hallotta is a puffanást, ahogyeltalálta. Mintha merevgörcse lett volna, úgy próbálta megvisszatartani a dolgokat. Minden kifolyt belőle. Megismer-te a saját belei szagát, a romlott húst, a bélsarat, epét éshúgyot. Kicsi, fényes hólyagok, amik szétdurrantak, a puhaszervek szörcsögő hangja, ahogy egymáshoz nyomódtak, éskifröcsköltek. A levegő és a gázok, amelyek a legfurcsábbhangokat produkálták. Elkeseredetten kapálózott a padlónsaját szennyében.

– Most te is rosszul vagy? – kérdezte Morgan rémülten. –Nem szabad rosszul lenned. Neked segítséget kell hoznod!Inkább ülök egy darabig a börtönben, minthogy ebben azátkozott házban haljak meg görcsökben fetrengve. Te tudodaz utat. Hozz segítséget, a fenébe is, hogy végre kijussunkinnen!

Nem kapott választ. Errki csak nyögött, és ide-odadobálta magát a padlón, a cipője pedig dübörgött a deszka-padlón. Olyan volt, mintha valaki ütné-verné, és összevisszarángatná. Egy idő után elkezdett köhögni és harákolni, ök-lendezett és hányt, illetve mindezt egyszerre. Morgan meg-döbbent. Te jó ég, micsoda bolondokháza! A szobában va-lami megmérgezte mindkettőjüket. Talán valami átok ült aházon, ami lassan beléjük költözött. Egy örökkévalóságnaktűnt a bankrablás óta eltelt idő. Biztosan keresik őket, megkellett találniuk a kocsit! Talán itt vannak már valahol azerdőben. A fenébe, miért is terítették rá a ponyvát! Végülcsend lett. Errki feküdt, és mélyeket lélegzett. Morgan apisztolyra pillantott.

– Ez elég kemény menet volt – mondta halkan. – Mi tör-tént?

187

Errki elkezdte összeszedni a testét, egyik darabot amásik után. Morgannak úgy tűnt, mintha keresne valamit,ami elvesztett. Fekete haja belelógott a szemébe. Vak em-berre hasonlított, aki tapogatózik az őt körülölelő sötétben.

– Látomásaid vannak? – kérdezte Morgan bizonytalanul.– Nem tudnád ideadni a whiskymet?

Errki ülő helyzetbe küzdötte fel magát. Előrehajolva ült,fogta a hasát, és behunyta mindkét szemét. Teste mindenegyes izma merev volt. Álla tehetetlenül lógott.

– Ne nyavalyogj! – hörögte.– Nem akartam nyavalyogni. Csak rettenetesen fázom.

Azt reméltem, kölcsönvehetem a kabátodat. Maradt mégwhisky? Meg tudnád keresni, miután véget ért… a roha-mod?

– Azt mondtam, ne nyavalyogj!Halk suhogás hallatszott a nadrágja felől, mikor vég-

re felkelt. Úgy ment, mint egy öregember, görnyedten, éstovábbra is a hasát fogva. Először a pisztolyt szedte föl,aztán bement a szobába. Ott volt a kabátja, párnakéntösszehajtva. Érte nyúlt, miközben a másik kezével a hasátfogta. Azután lassan visszabotladozott a nagyszobába. Azüveg a rádió mellett állt, kupak nélkül. Megfogta, és ivottegy nagy kortyot, miközben a tavat nézte. Testének időrevolt szüksége, hogy megnyugodjék. Ez alkalommal kétfe-lé esett szét, előzetes figyelmeztetés nélkül. Az előtte állóélet nem festett túl jól. A sötét vizet bámulta. Egy hullámsem fodrozódott rajta. A víz halott. Minden halott. Senkineksem kellesz. Csak az kell nekik, amit adni tudsz. Morgan akabátot és a whiskyt akarja. Van még mit adnod, Errki?

A kabáttal a kezében állt, és whiskyt ivott. Ráteríthetné akabátot Morganra, kedves gesztus lenne. Az a kérdés, hogyez hozzátenne-e valamit, vagy elvenne? Ettől vajon érdemeslenne élni?

– Ne idd meg az egészet!Errki megvonta a vállát. – Hiszen csak egy apró harapás

az egész.– Annyira fáj az orrom.

188

– Együtt rabolni öröm. Együtt meghalni ünnep – jelen-tette ki Errki, és odanyújtotta neki az üveget. Morgan úgyivott, hogy még a könnye is kicsordult. Mikor újra letet-te az üveget, levegő után kapkodott. Felhúzta a térdét,és az oldalára fordult, mintha Errkinek akart volna he-lyet csinálni a kanapén. Vagy leül, vagy lelövi. De márnem érezte magát fenyegetve, és ezt nem tudta magánakmegmagyarázni.

Errki habozott. Látta az üres helyet a kanapén, és tudta,hogy Morgan neki szánta. Habozva tette a kabátot a férfivállára. A Pincéből hatalmas röhögés hallatszott, ami vissz-hangzott a fülében.

– Pofa be! – kiáltotta dühösen.– Egy szót sem szóltam – felelte Morgan. – Tulajdonkép-

pen mit mondanak neked a belső hangjaid? Mesélj róluk,milyenek? Akkor legalább okosabb emberként halok meg. –A whisky égette a gyomrát, és máris jobban érezte magát.– Miért hallgatsz rájuk? Hiszen tudod, hogy nincsenek ott,nem? Egyszer azt hallottam, hogy az őrültek tudják, hogyőrültek. Pontosan ezt nem értem. Azt mondják, hogy han-gokat hallanak. A fenébe, néha én is így vagyok vele. Bel-ső hangokat hallok, mintha a fantáziám megszólalna. De tu-dom, hogy ez csak képzelődés, és eszembe sem jutna aztcsinálni, amit mondanak.

– És mi van akkor, amikor megkérnek, hogy rabolj ki egybankot? – kérdezte Errki ironikusan.

– Köszönöm, az a saját elhatározásom volt.– Honnan tudod olyan biztosan?– Felismerem a saját hangomat, amint ezt mondja.Errki továbbra is csak állt, és az üres helyre meredt. Mor-

gan őszinte kíváncsisággal nézett rá. – Mesélj nekem ró-luk. Látod, hogy néznek ki? Nagy fogaik vannak, és zöldfejük? Mondanak néha vicces dolgokat is? Nem szabadnaőket dirigálni hagynod. Azt hiszem, egyszer még meg fog-nak ölni. Talán nekem kellene beszélnem velük. Talán hall-

189

gatnak egy kívülállóra. – Felvihogott a gondolatra. – Tudod,gyakran van így, mint ahogy a gyereket vagy a kutyát is átlehet küldeni a szomszédhoz.

Nagy nehezen feltápászkodott. Fölemelte az egyik kezét,és háromszor kopogtatott Errki homlokán. – Hé, ti odabent!Ne zargassátok tovább ezt a szegény fiút! Teljesen kimerült.Találjatok magatoknak egy másik fejet. Ami sok, az sok!

Errki bizonytalanul pislogott. Morgan teljesen komolyanbeszélt, ő pedig hirtelen elkezdett vihogni.

– Többen vannak? Egy egész csapat?– Többen. Ketten.– Kettő egy ellen? Ez elég gyáva dolog. Kérd meg az egyi-

ket, hogy menjen a fenébe, aztán beszélhetsz azzal, amelyika főnök, szemtől szemben.

Errki élesen fölnevetett. – A Kabáttal nem kell foglalkoz-ni. Ő csak fekszik egy sarokban, és remeg.

– A Kabát? – Morgan csodálkozva nézett rá. Kezdte teljesmélységében felfogni a másik őrületét.

– Egy fogason lógott a folyosón.Az idő mintha visszafordult volna. Minden régi dolog

visszatért hozzá. Látott arcokat és kezeket, felhúzott sze-möldököket, elforduló hátakat, selymet, orsót cérnával,mindenféle színben. Visszafelé ment a házhoz a kátyús,árokkal szegélyezett úton. Be az ajtón, végig a keskeny fo-lyosón, fel a lépcsőn. Leült egy lépcsőfokra, majdnem a leg-tetején. Az apja csinálta fenyőfából. A fa tele volt apró, csil-logó szemekkel, amelyek állandóan őt figyelték.

– Csak ott lógott. Apa kabátja. Semmi sem volt benne,csak levegő. Lassan meg-meglebbent a huzatban. Egyszermegfordult, éppen amikor anyám leesett a lépcsőn, és meg-mozgatta a levegőt.

– Leesett a lépcsőn? – Morgan kíváncsian nézett rá.– Az anyám. Leesett a lépcsőn. Én löktem le.– Miért? – Morgan lehalkította a hangját. – Gyűlölted?– Mindenkinek azt mondtam, hogy én löktem le.– De nem te tetted? Vagy nem vagy benne biztos? Akkor

miért mondtad ezt?

190

Errki képeket látott maga előtt, amik a nagy semmi felettlebegtek. Fölemelte a kezét, és rámutatott. Morgan önkén-telenül is elfordította a fejét, és követte a tekintetét, de csaka koszos ürességet látta. Errki hallgatott.

–  Te – kezdte Morgan, és belelendült a dologba. – Azlenne az igazán jó, ha a hangjaid mások hangjaival be-szélnének helyetted. A többi beteg hangjaival. Így aztánelvitatkoznának egymás között, és téged békén hagynának.A fenébe is, néha egészen zseniális vagyok. Tudod, ho-gyan számolhatnál le velük? Régi stratégia. Ültesd leőket egymással szemben, így aztán végül ki fogják nyírniegymást. Add ide az üveget!

Errki fölvette az üveget a padlóról, és magánál tartotta.– Add ide nekem! Inni akarok!Kinyújtotta a karját, és megpróbálta elvenni. Errki

ellenállt. – Az, aki magára haragítja a forrást, szomjan hal– jelentette ki komolyan. Aztán elengedte az üveget.

Morgan ivott két kortyot. – Miért esett le a mamád a lép-csőn? Mesélj erről! Játszhatjuk azt, hogy én vagyok az or-vosod. Elég jó vagyok, csak adnod kell nekem egy esélyt.Gyerünk, meséld el az egészet Morgan bácsinak! Ismeredezt? Beszélj róla a barátodnak, akkor javulni fog a helyzet.– Magában kuncogott. Elég alaposan berúgott.

Errki a nadrágja derékrésze körül matatott. Egyik kezéta fegyverre helyezte, és érezte, hogy megnyugszik. Úgy il-lett a pisztoly a kezébe, akár egy kesztyű. Ennek oka volt,és jelentett valamit.

– Varrt az embereknek.– Varrónő volt?– Selyem esküvői ruhákat. Alkalmi ruhákat és népvise-

letet. Vagy néha jöttek régi ruhákkal, amelyeket át kellettalakítani. Éppen ezt csinálta, egy régi ruhát alakított át.

– Igyál egy kortyot – vágott közbe Morgan. – Mindig ne-héz elmerülni a régi emlékekben.

Errki ivott egy kortyot. A Pincében csend honolt. Apor leülepedett, minden szürkeségbe borult. Egy vadpillanatában azt gondolta, talán elmentek. A csendben a

191

hangja világosan csengett. A saját hangja. A szavakat nemtervezték meg előre, csak úgy jöttek, és mikor kétségbeakarta vonni őket, újabb szavak jöttek, amelyek ki akartakszabadulni belőle. Az egyik a másikba ért, s nem volt erejemegállítani őket.

– A lépcsőn játszottam – mondta halkan. – Nyolcéves vol-tam.

Nem játszottál. Csapdát állítottál. Ne hallgasd el azigazságot, ott voltunk és láttuk. A Kabát látta, ott lógott afolyosón.

Errki felsóhajtott. A dühe egyre csak nőtt. Vagy az el-keseredettsége. Hogy ülhet itt nyitott szájjal, és öntheti kimagából ezt a sok szemetet? Betegség, halál és szenve-dés. Csigák, giliszták és békák. Dühösen felszegte a fejét.Morgan figyelt. Errki érezte, hogy figyel rá, tisztán fizikaimódon, mint egyik ember a másikra, és nem bírta elvisel-ni ezt. Még Sarától sem. Képzeletben hallotta a gyönyörűhárfaszót, ami mindig követte a szavait.

– Miért a lépcsőn? – Morgan tovább ivott. Ebben a pil-lanatban nem volt más terve, mint alaposan lerészegedni.Rövid távú, de kellemes célnak tűnt. – Úgy értem, egy lép-cső nem a legjobb hely.

– A lépcső – mondta Errki komolyan. – Az emelet. Lent azelőszobában égett a lámpa. Hallottam a varrógép hangját.Mint egy óramű. Azért játszottam a lépcsőn, mert anyámközelében akartam lenni.

– A szín készen áll – jelentette ki Morgan. – Kezdődhet adráma. A varrógép zakatol, az előszoba kivilágítva, a kicsiErrki éppen nyolcéves.

– Találtam valamilyen régi horgászzsinórt a pincében, éskészítettem egy kötélliftet. Az emelet legfelső lépcsőfokárólindult, és a földszintig tartott.

Morgan bámult. – Egy átkozott horgászzsinórt húztál ki?!–  Kilyukasztottam pár üres gyufásdobozt, és mandulát

meg mazsolát tettem beléjük, amit leeresztettem a föld-szintre. Csak két öltést tudott felfejteni, mert megcsörrenta telefon. Azt kiabálta: „Fölvennéd, Errki?” De én nem akar-

192

tam, mert éppen játszottam. Épp megtöltöttem egy doboztmandulával. Ültem a lépcsőn, és vártam. Kilépett az ajtón,megtett egy lépést, elbotlott a zsinórban, és leesett a lép-csőn. Mindig olyan csendes volt, de akkor nagy zajt csapott.Úgy puffant, és dörrent a lépcsőkön, mintha valaki odakintleejtett volna egy szekrényt.

Morgan hallgatott. Szeme csillogott, mint egy gyerek-nek, aki épp mesét hallgat, és a csúcspontra vár.

– Én a harmadik lépcsőfokon ültem, közvetlenül a fal mel-lett. Eldübörgött mellettem, és meg sem állt, amíg le nemért a földszintre.

– Kitörte a nyakát? – Morgan suttogott. – Te aztán furafickó vagy. Hirtelen teljesen normális vagy, és összefüggőenbeszélsz. Miért lettél hirtelen ilyen normális?

Errki mintha fölébredt volna, ránézett. – Egyszer az abaj velem, hogy őrült vagyok, most meg éppen az, hogynormális. Persze hogy normális vagyok. Te normális vagy?Bankokat rabolsz, és az orrod éppen rohad lefelé.

– De miért halt meg?– Kifolyt a testéből az összes vér.– Hogy micsoda?– Az összes kifolyt, a száján át. Úgy ömlött belőle, mint

egy vízesés, aztán a lépcső aljánál egész kis tengerré gyűltössze. Láttam a plafonon lévő lámpát tükröződni benne, ésa Kabát sötét árnyékát. A telefon csörgött, de nem tudtamfölvenni. Akkor bele kellett volna lépnem a vértócsába, ésszéthordtam volna a házban a szőnyegekre meg a padlóra.Végül nem csengett tovább. Leszedtem a zsinórt, és eltet-tem a zsebembe. Csendben ültem és vártam. Már nem folyttöbb vér a szájából, és az arca szürke lett, akár a kő. Előbbvagy utóbb jönni fog valaki, gondoltam. Vagy apa, vagy egyvevő. Vagy valaki más. De senki sem jött. Senki sem jött,amíg a vér felszíne matt nem lett, és már nem láttam bennea lámpa fényét.

Végre elhallgatott. Nem érzett megkönnyebbülést, csakürességet. Megfogta a pisztolyt. Csak egyetlen golyó volt atárban. Ez jelentett valamit. Ezt neki szánták.

193

– De hogyhogy ömlött a vér a szájából? Miért?– Adj egy kis whiskyt!– Betörte a fejét?– Varrónő volt.– Ezt már mondtad.– Épp egy régi ruhát fejtett fel. Egymás után az öltéseket

egy borotvapengével. A pengét mindig az ajkai közé fogta.Aztán csengett a telefon. Kiment a szobából az ajkai közta pengével, és az első lépcsőfoknál elesett a zsinórban. Aborotvapenge eltűnt a torkában.

Morgan csuklott egyet. Önkéntelenül is a torkára tettea kezét. Érezte, ahogy puhán ver a pulzusa a vékony bőralatt. A penge lenyelésének gondolatától kis híján elhánytamagát.

– Teljesen épelméjűnek tűnsz nekem – mondta óvatosan.– Lehet, hogy túl sokáig voltál az intézetben? Hiszen az adolog az anyáddal baleset volt. Te nem tehetsz az egészről.Nagyon nagy hülyeség a borotvapengét a szájban tartani.Tőled pedig nagy hülyeség magadat hibáztatni.

– Hiszen én raktam ki a zsinórt.– De neked játszanod kellett, nem? Ez a történet innentől

balesetként van elkönyvelve.– Mi emberek azt gondoljuk, mi irányítjuk az életünket

– mondta Errki lassan. – De ez nem így van. A dolgok csakmegtörténnek.

Mindketten hallgattak.– Mire gondolsz? – kérdezte végül Morgan.– Egy otthoni földművesre. Johannesre.– Mesélj Johannesről! Úgyis olyan jól belejöttünk.Morgan úgy érezte, megállt az idő. A jövő már nem léte-

zett, csak a jelen. Csak Errki és ő, a fekete gerendafalak.A ház sötét volt, és otthonos. A whisky égette a belsejét, ésúgy érezte, lebeg tőle.

Errki Johannesre gondolt. Szürke, ráncos és száraz öreg-ember volt, zárkózott tekintettel. Úgy érezte, magát látjaa szemében, mintha rokonok lettek volna. Reménytelen te-kintete volt. És egy nap hirtelen ott volt, egy létra tetején.

194

– Elkezdett inni. Meghalt a felesége, és Johannes pár hó-nap alatt mindent elivott.

– Úgy tett, mint az anyám, miután apám meghalt – je-gyezte meg Morgan.

– Elkezdett inni. Állandóan ivott. Az emberek folyton be-néztek hozzá, hogy segítsenek, de semmit sem használt.

– És halálra itta magát?–  Nem. Végül magához tért, és abbahagyta az ivást,

miután megosztott egy üveg pálinkát a pappal.– Elég szigorú papnak hangzik.– A pap látott és kiabált, de nem álltam meg. Megtehet-

tem volna, de amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam akapun, és elbújtam az üvegházak mögött.

– De miért kiabált?– Ne nyaggass állandóan! – Errki megfordult, és meg-

ragadta az üveget. – Johannes munkát kapott a papnál,mindenes lett. Éppen a templomot meszelte. Egy hosszúlétra tetején állt, és szorgalmasan dolgozott, aztán arrasétált Errki Johrma. Johannes semmit sem hallott, mert be-lemerült a munkába, ráadásul fütyörészett, vidám és józanvolt. Meg voltam sértődve. Elkezdett hasonlítani a többiemberre. De én rákiabáltam. Azt kiáltottam: „HÉ, TE OTTFENT!” Te jó ég, hogy megremegett! Ijedtében elvesztetteaz egyensúlyát, és a létrával együtt hátraesett.

– A fenébe!–  A legelső sírkövet találta el a sorban. Ott álltam, és

bámultam a szétzúzott fejet. A lába többször megrángottmég, mielőtt meghalt volna. Elrejtőztem egy sírkő mögött.Aztán futva jött a pap, mert hallotta a jajgatást és a kiáltást.

– És téged hibáztattak?– Én voltam a hibás.– Te? – kérdezte Morgan. – Hogy lehet valaki olyan hi-

hetetlenül szerencsétlen, mint te? Péntek tizenharmadikánszülettél?

– Azután értem jöttek, és hazavittek.– Mit mondtál el nekik?– Semmit. Nestor azt mondta, fogjam be a pofám.

195

– Nestor? – Morgan megdörzsölte a szemét. – Azt nemtudom megérteni, hogy a fenébe tudtál belekeveredni ennyibajba. Eddig azt hittem, én vagyok szerencsétlen. De mi vanazzal a másik nővel, akit tegnap találtak meg? Az is csakbaleset volt? Megmondhatod egész nyugodtan.

Errki lassan feléje fordította az arcát. – Ahogy mondtam.A dolgok csak megtörténnek.

– Ez kicsit túl egyszerű magyarázat, nem gondolod? Azsaruk ki fognak kérdezni. Ki kell találnod, mit válaszolj ne-kik.

– Hullám vagyok – jelentette ki Errki drámaian. – Csakegyszer török meg.

– Azt hiszem, tényleg ezt kéne válaszolnod. Akkor gyor-san visszakerülsz az intézetbe. – Megtörölte a homlokát. –Fáj az orrom – panaszkodott.

Errki vállat vont. – Az orrodat magad is el tudod intézni,ha egy kicsit megerőlteted magad.

– Micsoda?– Vissza kell szorítanod a gyulladást, minden erőddel erre

kell koncentrálnod. Meg kell gyógyítanod magad.– Én nem vagyok átkozott kínai, nem hiszek az ilyenek-

ben.– Ezért vagy olyan rosszul.– Nem tudnád ezt te megtenni helyettem? – kérdezte iro-

nikusan. – Én már nem vagyok képes megerőltetni magam.Löttyedt vagyok, mint egy adag zselé.

– Magadnak kell megtenned.– Nem gondoltam volna – felelte dühösen. – Te – jutott

eszébe –, egyszer láttam a tévében egy fickót. Pusztán azakaratával össze tudott törni egy üveget. Nagyon impozánsvolt. De valójában csak egy trükk az egész.

– Nem különösebben nehéz dolog egy üveget összetörniaz akaratoddal – felelte Errki. – Én is meg tudom csinálni.Az üveg állandóan kifeszül, könnyű célpont.

– A mindenit! Hogyhogy nem utazgatsz, és lépsz fel?– Nincs kedvem.– És ki tanította ezt neked?

196

– A varázsló. A Central Parkban.– Jó, hogy a humorodnál vagy. Szükségünk lesz rá.– Tudod, miket csinált? – kérdezte Errki. – Annyira meg

tudta feszíteni a bőrt a kezén, hogy felhasadt.– Akkor mutass nekem valamit! Csak a whiskys üveget

ne törd össze!–  Itt már nincs üveg – mondta Errki elgondolkodva. –

Csak pár szilánk.– Gondolom, járt itt valaki előtted, és elvégezte a munkát.– De abban az ablakban még van néhány nagyobb darab

– mutatott Errki a tisztásra néző ablakra.–  Akkor törd össze azt – egyezett bele Morgan

várakozásteljesen. Nagyon jól szórakozott, de volt egyolyan kellemetlen érzése, hogy bármi megtörténhet.

Errki lassan fölkelt a kanapéról. Az ablakot bámulta, ésleült a padlóra. Lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.Morgan várakozás és szánalom keverékével nézett rá. Ajobb felső keretben lévő üvegdarabra meredt. A nap besü-tött az ablakon, és megcsillant az üvegen. Errki egy hangotsem hallatott, úgy ült, mint valami szobor. Morgan tompánarra gondolt, talán el kellene döntenie, mit csináljanak atovábbiakban. De a meleg és a whisky elvette az összes ere-jét, és olyan jó érzés volt nyugodtan ülni és nézelődni. Azélete nem teljesen úgy alakult, ahogy gondolta. Errkié sem.Nevetségesen nézett ki, ahogy ott ült a padlón, mint egy kő-kemény akarat- és erőcsomó. Morgant mellbe vágta, milyenvékony, akár valami rovar. És most egy bűvészmutatványtfog előadni. Majdnem fájt arra gondolnia, milyen csalódottlesz, ha nem történik semmi. Azon tűnődött, mivel vigasz-talja, ha nem sikerül a mutatvány. Talán a whisky miatt ve-szíthette el az erejét.

Ebben a pillanatban szétrobbant az üveg. A tábla nemrepedezett, ahogy magában a hecc kedvéért elképzelte,hanem egyszerre tört szét, és a szilánkok bezáporoztak aszobában. Morgan összerezzent, és érezte, hogy egy pilla-

197

natra megáll a rémülettől a szíve. Errki továbbra is a pad-lón ült. Aztán fölemelte a fejét, és körbepillantott. Álmosnaktűnt. Először. De azután csodálkozni kezdett.

– Valami nincs rendben – mondta, s elindult az ajtó felé.– Valami nincs rendben? Hogy a fenébe csináltad ezt? –

Morgan eszelősnek látszott. – Hová mész?– Ki – felelte Errki. – Megnézek valamit.

*

Kannick leengedte az íját. Nagyjából harminc méterreállt, és a betört ablakra meredt. Az, hogy eltalálta, nem voltkülönösebben nagy szám, de az átlátszó, csillogó üvegre lő-ni kihívást jelentett, az üvegen áthatoló nyíl hangja pedigkellemes volt. Gondolatban épp Hook kapitány szemét lőt-te ki. Közelebb óvakodott, hogy jobban megnézze a házat,amely elhagyatottnak és üresnek látszott. Tudta, hogy oda-bent meg fogja találni a nyilat, mert beleállt az egyik falba.Körbetekintett, más célt keresve, mert még egy nyíl volt ategezében. Az idő pedig kezdett későre járni. A Guttebak-kenban rá váró kellemetlenségek nem aggasztották. Pon-tosan tudta, mi fog történni, és rengetegszer átélte már,ezért nem ijesztette meg a dolog. Egyszerűen szánalmasankiszámítható volt. A felnőtteknek nincs semmi fantáziájuk.Talán Margunn kitalál majd egy új rejtekhelyet a kulcsok-nak, ennél rosszabb úgysem történhet. Ezenkívül örülni foga megtalált nyilaknak, mert tudta, hogy Kannick aggódottmiattuk. Ő pedig idővel az új rejtekhelyet is megtalálja.Ennyi az egész. A régi házra nézett, a szürkés gerendákra,a bejárati ajtóhoz vezető kőlépcsőre és az üvegtábla nélküliablakokra. Többször járt már odabent. Minden szekrénybebelenézett, és arra is akadt példa, hogy elszunnyadt a nap-paliban álló régi kanapén. Az ajtóra pillantott. A fán többsötét folt is virított, és úgy döntött, az egyiket veszi célba.

198

Ő volt Geronimo törzsfőnök, az ajtó egy mexikói kato-na, a folt pedig a katona szíve. Az ellenségé. Aki elraboltaés megölte a törzs asszonyait és gyerekeit. Gyűlölte, teljestörzsfőnöki szívével!

Ezúttal térdelő helyzetből akart lőni, ahogy a törzsfőnö-kök szoktak. Az nagyobb kihívás. Térdre ereszkedett, és ki-húzta az utolsó nyilat a tegezből. Két sárga és egy piros tollvolt a végén. A nyílvessző végét az idegre illesztette, és fele-gyenesedett. Látta, hogy a vessző vízszintesen áll. Megnéz-te a sötét foltokat, és kiválasztott egyet, amely nagyjából azajtó közepén volt, kicsivel balra attól, ahol egykor a kilincslehetett. Kifeszítette az íjat. Érezte, ahogy a mutatóujja azállához ér, a húr pedig pontosan az orra hegye fölött van.

The Apaches will always be!Egy egészen apró igazítás, és a folt pontosan középre ke-

rült.Távolról érzékelte, hogy valami történt. Az ajtó kinyílt,

és egy fekete alak jelent meg a nyílásban. Ám az agya márkiadta a parancsot, a szorítása elengedett, le akarta enged-ni az íjat, de nem tudta megakadályozni, hogy a nyíl kiröp-penjen. Több mint száz méter per szekundumos sebesség-gel lőtt ki.

Akit eltalált, egy hangot sem adott ki. Errki csodálkozvaállt a lépcsőn, és csak egy aprót rándult. Kannick látta, hogya sárga tollak egy fekete nadrágból merednek ki. Errki meg-lepettnek tűnt, de egy szót sem szólt. Habozva mozdította akezét, hogy kihúzza a nyilat. Akkor megpillantotta Kannic-kot. A dagadt fiú.

Felismerte a koszos nadrágot és a gömbölyű testet. Mártudta, mi van a táskában, mit szorongatott, mikor rémültszemmel elrohant az országúton. Egy íj. Most leengedte, ésvörösen villogott a napsütésben, a kilőtt nyílvessző pedig ajobb combjából állt ki. Nem érzett fájdalmat. Megragadta alábába mélyedt nyílvesszőt, összeszorította a fogát, és erő-sen megrántotta. Egy pillanat alatt elengedett, s könnyenkicsúszott. A fiú hirtelen megfordult, és futásnak eredt.

199

Errki olyasmit tett, amit évek óta nem csinált.Utánarohant. A vér melegen ömlött végig a combján. Kan-nick levegő után kapkodott, de egy hang sem jött ki atorkán, amikor futásnak eredt. Egy idő után eldobta azíját, pedig sosem gondolta volna, hogy ilyet tenne. Deakadályozta a futásban, a fekete alak pedig, aki Errki Johr-ma volt, ott futott mögötte! Ahogy lassan rájött a hely-zet komolyságára, az erő elhagyta a testét, és teljesen ki-merült egy pillanat alatt. Nem tudott összpontosítani, éselkezdett botladozni az ágak meg gyökerek között. Arragondolt, ha most elesik, elveszik minden remény. Azért fu-tott, hogy mentse az életét, mert haza akart jutni a Gut-tebakkenba. Haza Margunnhoz és a többiekhez, a szigo-rú házban eltöltött kemény napokhoz, és Philiphez, akia mellette lévő ágyon köhögött. Haza Christianhoz és azálmához, hogy megver mindenkit a norvég bajnokságon.Haza a vacsorához és a házikenyérhez, a villódzó tévéhezés a kéthetente kapott tiszta ágyneműhöz. Hirtelen olyankedves lett neki az élete, küzdeni akart érte, ami teljesenúj, szédítő érzés volt.

Ekkor megbotlott. Hatalmasat esett, majd végül arccal aszáraz fűben landolt. Nem adta fel, tovább küzdött, keres-nie kellett valamit, amivel megvédhette magát, hogy gyor-sabban megölhesse üldözőjét, mint ahogy az ölné meg őt!Kotorászott valami bot után, de csak száraz gallyakat talált,még egy kő sem akadt a kezébe, amivel megdobhatná.Fáradtan látta maga előtt szertefoszlani az életét. Felad-ta. Labdává gömbölyödött, és fekve maradt. Kannick so-sem gondolta volna, hogy ilyen fiatalon fog meghalni. Utol-só erejével a felkészülésre koncentrált. Errki léptei egyreközeledtek. Végül megállt mellette. Őrült a fickó. Nem úgyfog viselkedni, mint bárki más. Ez volt a legrosszabb: nemtudta, mi vár rá. De a fejében ott visszhangzott az összesErrkiről hallott történet.

– Aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe – suttogta Errki.

200

Kannick hallotta a halk hangot. Mozdulatlanul feküdt,gyakorlatilag már szinte halott volt. Nem volt mit monda-ni. Mégis kicsit elfordította a fejét, és meglátta Errki feketenadrágját és a… Láthatóan nem aggasztotta a sebe. Ez iscsak azt jelzi, hogy a fickó bolond. Egyáltalán nem érzettfájdalmat, a sajátját sem, másét pedig különösen nem. Ér-zéketlen volt. Az őrület annyit jelent, hogy valaki teljesenérzéketlen a külvilág iránt.

– Kelj fel!A hangja nem volt fenyegető. Inkább a csodálkozás jelét

fedezte föl benne. Kannick nagy nehezen feltápászkodott.Egész idő alatt lehajtotta a fejét. Nemsokára kapni fogegy pofont, s az ütés legnagyobb részét a homlokával ésa halántékával fel tudja fogni. Az arcra adott lapos pofontűnt Kannick számára a legrosszabbnak. A csattanás olyanmegalázó volt. De semmi sem történt.

– Gyerünk a házba – mondta Errki egyszerűen.Volt abban valami fenyegető, hogy nem emelte föl a

hangját. Egy szadista beszél így, aki szeret kínozni ésmegalázni másokat. A hang olyan halk és magas volt, hogynem illett az alakhoz, amely közelről különösen sötétneklátszott. Minél tovább megpróbálta elodázni a pillanatot,hogy bele kelljen néznie a szemébe, mert arra gondolt, habelenéz, akkor végleg elveszett.

Gyerünk a házba. Elrejtőzött ebben a régi házbanidefönt, itt volt egész idő alatt. Egyáltalán nem mentSvédországba, ahogy a rádióban mondták. Olyan lesz be-menni Errkivel az öreg házba, mint belépni a HoltakBirodalmába. Legalábbis így érezte. Odabentről nem lehetmajd olyan jól hallani, ha segítségért kiált. Rettenetesen el-kezdett remegni. Arra gondolt, most jön a büntetés.

Ha nem szeded össze magad Kannick, nem tudom, milesz veled a jövőben.

A jövő, ami eddig sosem nyomasztotta, nem azzal fe-nyegetett, hogy utoléri, hanem inkább azzal, hogy eltűnik.Talán fájdalmas halála lesz. Az egyetlen dolog, amitől Kan-nick tényleg félt, a fájdalom volt. Teste rázkódni kezdett,

201

a háj csak úgy rengett rajta. Bárcsak el tudna ájulni éseltűnni, lassan elsüllyedni a hanga között, vagy bármit, csakkikerüljön ebből a szörnyű rémálomból. De sehová sem tu-dott elsüllyedni, és nem is ájult el. Errki türelmesen várt.Biztosra vehette a győzelmét, biztos lehetett benne, hogyneki nincs esélye megmenekülni.

Ekkor meglátta a pisztolyt. Elkeseredettsége közepetteeszébe jutott, hogy kínzás helyett bárcsak golyót kapna afejébe. Ez volt Kannick utolsó reménye. Lassan elindult afűben. Nem értette, hogyan képes menni, a lába saját aka-rata ellenére vitte a felé a ház felé, ahová nem akart bemen-ni. A ház a véget jelentette számára. Errki lassan követte.A pisztolyt betette az övébe a sas mögé, és kezével a sebétfogta. Erősen vérzett, de ha beköti valamivel, eláll a vérzés.Nem nagy dolog.

– Félsz – állapította meg Errki.Kannick megállt. Megpróbálta kitalálni, mire gondol az

őrült. Hogy ez is a kínzás része-e. Hamis biztonságérzetberingatja, majd végül megadja neki a kegyelemdöfést. Örülmajd a rémületének, mikor rájön, hogy mindenképp megkell halnia. Olyan erősen gondolkodott ezen, hogy továbbrais csak állt az ösvényen. Errkinek meg kellett löknie. Össze-rezzent, és halkan pityergett, de nem kapott golyót a fejé-be. Újra megindult, aztán egyszer csak a ház előbukkanta fák közül. Azt hitte, egy örökkévalóságig futottak, pedigvalójában csak pár száz métert tettek meg. Megálltak atisztáson. Kannickot itt érte a második sokkhatás: egy sző-ke férfi állt az ajtóban.

Ketten voltak. Az egyik lefoghatja, amíg a másik kí-nozza! Újra megpróbált elájulni, előreesni, de a térdeimegtartották. Itt fogok meghalni, gondolta, és behunytaa szemét. Lehajtott fejjel várta a lövést. Errki meglökte ahátát. – Ő az, aki azt szeretné, hogy Morgannak hívják.

Morgan nagy szemeket meresztve nézett rájuk. – HahóErrki! Csak nem a hentesnél voltál zsírt venni?

202

Az ajtófélfának támaszkodott, és hitetlenkedve meredtKannick hatalmas pocakjára és combjaira, amelyek egyen-ként akkorák voltak, mint Errki csípője.

Kannick Morgan orrát bámulta.– A combomon talált el.– A fenébe, Errki, ömlik belőled a vér!– Mondtam, hogy eltalált. – Fölemelte a nyilat. – Ezzel.Morgan kíváncsian megnézte, végigsimított a sárga

és piros tollakon. – Ezt meg kell néznem. Indiánosditjátszottál? Van itt valahol egy cowboy is?

Kannick hevesen megrázta a fejét.– Én cs-csak edzek i-itt – dadogta rémülten.– Edzel? Mire?–  A ju-junior bajnokságra. – Alig mert levegőt venni.

A szavakat épp csak ki tudta préselni magából. Errkivilágosan hallotta egy hamisan szóló duda hangját.

– Vidd be.Morgan meglódult, és helyet adott nekik. Errki maga

előtt lökdöste Kannickot, miközben azon gondolkodott, mitköthetne a combjára, hogy elállítsa a vérzést.

– Haza kell mennem – hüppögte Kannick, és megállt.–  Ülj le a kanapéra – dörrent rá Morgan. – Előbb

tisztáznunk kell a helyzetet. Talán használhatunk téged va-lamire.

Morgan orrának látványa Kannickból őszintecsodálkozást váltott ki. Rosszabbul nézett ki, mint eddigbármikor, a leharapott rész fenyegetően himbálózott, a szí-ne pedig egy rothadó krumplira emlékeztetett. A padlónmeglátta a whiskys üveget, az ablakban a rádiót, és mel-lette a saját nyílvesszőjét, ami kiállt a falból. A kócos fickóegyértelműen be volt rúgva. Ez egy csöppet sem nyugtattameg. Leült a kanapéra. Ölbe tett kézzel, tanácstalanul ült,aztán jött a kérdés, amitől tartott. – Tudja valaki, hogy holvagy?

Nem, senki sem tudta. Nem is sejtik, hogy merre kéne ke-resniük, ha Margunn-nak nem jut eszébe ellenőrizni a szek-rényt. Ha igen, és látja, hogy eltűnt az íj, tudni fogja, hogy

203

az erdőbe ment. De az erdő nagy volt. Egy örökkévalóságbatelhet, amíg megtalálják, ráadásul sokáig fognak várni, mi-re egyáltalán elkezdik keresni. Először csak Karstent ésPhilipet fogják kiküldeni, akik nagyon lusták, és nem isme-rik az erdőt.

– Válaszolj! – mordult rá Morgan két csuklás között.– Nem – suttogta. – Senki.– Kellemetlen, mi?Kannick lehajtotta a fejét. Ez több volt, mint kellemetlen,

ez maga volt a vég.– Nincs nálad véletlenül egy hideg sör?Morgan megnyalogatta a szája szélét. Abban a pillanat-

ban, mikor feltette a kérdést, rettenetesen megszomjazott.Kannick egészen mást várt. – Van gumicukrom – mormol-

ta alig érthetően.– Rendben, adj belőle! Már nincs nyál a számban.Bepréselte kezét a nadrágzsebébe, és előszedett egy cso-

mag mackó formájú gumicukrot. Morgan megragadta azacskót, küzdött egy darabig az összetapadt masszával, éshárom darabot a szájába tett.

– Hadd mutassam be magunkat – mondta csámcsogva.– Ő Errki. Őt megszállták a rossz szellemek, amelyek pa-

rancsolgatnak neki, és beszélgetnek vele. Engem Morgan-nak hívnak, és egy ma reggeli apró látogatás miatt keresa rendőrség. Együtt ütöttünk el egy délutánt. Ez az őrültintézte el az orromat – tette hozzá. – Csak hogy tudd, nemérdemes vele ellenkezned.

Kannick komolyan bólintott. Ezt tudta.– És itt vagy velünk te. Hogy hívnak?Én vagyok az, aki szeretné, ha Geronimónak hívnák.

Nyomkereső. Mesterlövész.– Bocsánat, mit mondtál?– Kannick.– Milyen ezzel a névvel élni?– Megteszem, amit tudok – felelte kifulladva.– Hah! A fiúnak van humora!

204

Errki letelepedett a padlóra. Megtalálta a bőrkabátját, ésmaga köré tekerte, miközben két kézzel fogta a combját. –Én már láttam őt – mondta halkan.

Morgan meglepetten pillantott rá. – És hol?– Lent a halott nő tanyájánál.– Micsoda?Morgan megfordult. – Látott téged? Te vagy az a gyerek,

aki a közelben játszott? Akiről a rádióban beszélnek? Mi?Kannick behunyta a szemét.– Au, au, ez súlyos dolog. A fene egye meg, látott téged,

Errki. El kell intéznünk!Kannick hirtelen sípoló hangot hallatott, mint amikor va-

laki rálép egy gumilabdára. Hosszú szempillái megrebben-tek a félelemtől.

– És beszéltél a rendőrökkel, ha jól hallottam?Kannick nem válaszolt.– Na igen. Errki nem törődik az ilyenekkel. Elég különös

alak. Tulajdonképpen kedvesek vagyunk. Csak az a helyzet,hogy halálra unjuk magunkat. Most itt ülünk, és várjuk azéjszakát. Apropó, éjszaka – folytatta Morgan. – Errki éjjelteljesen megőrül. A fogai elkezdenek nőni, és a füle hegyeslesz. Nem igaz, Errki?

Errki nem felelt. Hosszú, lapos pillantást vetett Kannick-ra. A félelemtől megcsillant a fiú szeme. Egyre csak rágtaa szája szélét, és minden szín kiszaladt a pufók arcból.

–  Te – mondta Morgan –, biztos van nálad termosz ésuzsonna. Mindjárt éhen halunk.

–  Van csokoládé a táskámban. De mostanra biztosanmegolvadt.

Errki azonnal reagált. Felemelte a fejét, és intett a kezé-vel. – Hozd be a táskát!

– Csak nyugalom – szólt közbe Morgan halkan. – Menj te,különben még elszökik. És felezünk!

Errki kibicegett. Elkezdte keresni a táskát. Körbené-zett a bokrok között, miközben végig a sebét fogta. Végülmegtalálta, és nem sokkal messzebb ott volt az íj is. Vissza-vitte az egészet a házhoz, és kinyitotta a táskát. Volt ben-

205

ne több nyíl és egy csomó dolog, amiket nem ismert. Éscsokoládé. Egy Mars meg egy Snickers. Az ujjai remegtek,ahogy felemelte őket, és lassan bement a házba, mindkétkezében egy-egy csokoládéval. Snickers és Mars, Snickersés Mars. Puha, félig olvadt csokoládék. Az egyik mogyorósés karamellás, a másikban viszont nincs mogyoró. Zörgötta papírjuk. Belépett a szobába. Méregette őket a kezében.Mindkettő jó, különösen a Snickerst szerette, bár a kedven-ce a Mars volt. Lehetetlen volt választani közöttük, és csakaz egyik az övé. Morgan előugrott, és elvette a Snickerst.– Ez az enyém, a Mars a tiéd. A dagi kaphat cserébe egykis whiskyt.

Kannick az ablakban álló üvegre sandított. Egy kis sörellen nem volt semmi kifogása. Részegnek lenni amúgy isjó dolog volt, ha nem rúg be túl gyorsan az ember, de atöményet nem szerette. Megrázta a fejét. A másik kettő acsokoládéjával volt elfoglalva, úgy csámcsogtak, mint kétgyerek. A nagy elkeseredettség közepette nevetni akart, decsak szánalmas szipogásra futotta.

– Nem fogunk bántani – nyugtatta meg Errki különösenmosolyogva.

– Ezt még nem beszéltük meg – mondta Morgan nagyotnyelve.

– Nincs semmije, ami kellene nekünk. A csokoládén kívül.– Talán segíthet nekünk a dagi – vetette fel Morgan.– A végén úgyis a pokolba jutunk. Jannickkal vagy nélkü-

le.– Kannick – javította ki a fiú.Morgan megtörölte a száját a kezével. – Szeretnél haza-

menni a mamádhoz, ugye?– Inkább nem.– Hogyhogy? Akkor hova akarsz menni?– A Guttebakkenba.A hangja makacsul csengett, mintha újra elkezdett volna

reménykedni benne, hogy mégsem ölik meg. Az, hogy ilyenlelkesen vetették rá magukat a csokoládéra, sokkal embe-ribbnek mutatta őket.

206

– És az micsoda?– Javítóintézet – mormolta Kannick.Morgan elfintorodott. – A mindenit, mi mindannyian ha-

sonlóak vagyunk. És mit tettél eddigi rövid életed során,hogy ott kötöttél ki? Attól eltekintve, hogy sokat zabáltál?

– Anyagcserezavarom van – magyarázta Kannick.– Ezt mondta anyám is, amikor meghízott. Igyál egy kis

whiskyt, azzal felgyorsítod az anyagcserédet.– Nem, köszönöm – suttogta.Margunnra gondolt. Megpróbálta elképzelni, mit

csinálhat most. Hányszor pillanthatott az órájára. Még elfog telni némi idő, mire izgulni kezd. Elég sokszor kimaradtkésőig. Valószínűleg nem kezd el aggódni, amíg be nem es-teledik. De tudta, hogy Kannick sosem hagyná ki a vacsorát.Ezért nyolc körül elkezd kinézni az ablakon, és még várnifog egy kicsit, mielőtt Karstent és Philipet kiküldi, hogy ke-ressék meg. Mi minden történhet addig! Messze volt mégaz este, tengernyi időnek tűnt, amit két részeg őrülttel kelleltöltenie, akik közül az egyiknek pisztolya is van! Elkese-redettségében a whiskys üvegre pillantott. Morgan észre-vette.

– Igyál csak! Itt senki sem szerénykedik.És Kannick ivott. Ez volt az egyetlen lehetősége a szö-

késre. Az első korty hatalmas robbanáshoz vezetett, ami aszájában kezdődött, és égve hatolt le a gyomráig. Levegőután kapkodott, és letörölt pár könnycseppet.

– Még három-négy kortyot – mondta Morgan segítőké-szen. A padlón ült, és az ujjait nyalogatta. – A kellemes ér-zés később jön. Meséld el, miért vagy javítóintézetben!

– Nem tudom – felelte Kannick, kicsit sértődötten, amimiatt azonnal aggódni kezdett. Lehet, hogy megbántotta aférfit.

– Tehát nem tudod, a felnőttek miért dugtak be oda? Nemvagy túl okos. Azt hiszed, az anyám hibája, hogy bankrablólettem? Azt hiszed, Errki az anyját hibáztatja, amiért nincsrendben odafent?

Kannick gyorsan Morganra pillantott. Bankrabló?

207

– Olvashatod is a feliratot a pólóján. Azt hiszem, ő a „TÖB-BIEKET” hibáztatja. – Morgan fölhúzta a szemöldökét. – Fi-gyelj csak! Te is ezt szeretnéd? Errki majd megvéd.

–  Megtámadtak? – kérdezte Errki. Éppen egy kavicsotpróbált meg kiszedni a sportcipője talpából. Azután nekiálltkihúzni a cipőfűzőjét. Azzal akarta elszorítani a combját.Még mindig vérzett. Kannick forgolódott a kanapén, aminegyedül ült. Úgy folyt szét rajta, akár a puding, és min-den alkalommal, amikor megmozdult, elsüllyedt a rugókközt. Morgan hirtelen szédülni kezdett, és zavarodottnakérezte magát. Tulajdonképpen mit keresnek itt? Valamiértnem bírta volna ki, ha egyedül marad. Nem akarta, hogymegtalálják őket, és mindenkit visszaküldjenek a helyére.Nem akarta, hogy Errki eltűnjön az életéből, hogy soha töb-bet ne találkozzanak. Senkije sem volt. Ez a forró, koszosszoba, a részegség, Errki halk, kellemes hangja és a lehunytszemű dagadt gyerek – nem akarta, hogy vége legyen. Agondolattól a lélegzete is elállt. Zavartan ragadta meg azüveget.

– Gyökér, szár, levél – mormolta Morgan.Kannick érezte, hogy mindketten őrültek. Talán együtt

szöktek el az intézetből. Két időzített bomba. A legjobb, hacsöndben meghúzza magát.

Olyan halkan lélegzett, ahogy csak tudott. Errki vissza-húzódott. A padlón ült, a hátát a szétvert szekrénynektámasztva. Most minden elcsendesedett. A dobolás és adudálás abbamaradt. Kezét a pisztolyon nyugtatta.

*

Egy erdész kanyarodott piros Massey Fergusontraktorjával a tisztásra, majd az erdei út felé indult, hogy ottleparkoljon. Meglepve nézte a zöld ponyvát, majd leállítottaa motort, és kiszállt. A vékony, zöld anyagot felhajtotta akocsi tetejére, és benézett az autó belsejébe. Üres volt, el-tekintve az utasülés előtt heverő apró üvegcsétől. Kinyitot-

208

ta a kocsiajtót, fölvette az üveget, és elolvasta a címkét. Tri-lafon, 25 milligramm, reggel, délben és este. Valami ErrkiJohrmának írta fel dr. S. Struel. Kicsi, fehér, elhagyatott au-tó, tárva-nyitva. Emlékezett, hogy a hírekben hallott valamireggeli rablásról. A kocsi egy Renault Mégane volt. Vissza-tért a traktorhoz, kifordult a fennsíkra, és hazaindult.

Kevesebb, mint egy órával később két autó kanyarodottbe a parkolóba. Öt férfi és három kutya ugrott ki belőlük.Az izgatott németjuhászok hangosan csaholtak és nyüszí-tettek. Sharif volt az első, egy ötéves kan. Minden hosszúvolt a hatalmas kutyán: a szőre, a füle, feszült idegszálai.Utána jött Nero, aki egy kicsivel világosabb szőrű és kisebbvolt. Ugyanolyan izgatottnak tűnt, mint Sharif, rángatta apórázát, és azonnal el akart indulni. A harmadiknak méghosszabb volt a szőre, mint nekik, és lassabban mozgott.Nyolc évével veszélyesen közeledett a nyugdíjazáshoz. Akutyát Zebnek hívták, a tulajdonosát Ellmann-nak. Mindenalkalommal, amikor őrjáratozni mentek, azt hitte, ez leszaz állat utolsó útja. A kutya sötét fejére pillantott. Ideje vé-géhez közeledett. Nem tudta, hogy szeretné-e újrakezdeniegy másik kutyával. Úgy érezte, Zeb után bármilyen másikkutya csak rosszabb lehet.

Rossz volt a kiindulási helyzetük. A száraz erdőbőlminden nedvesség elpárolgott. Sharif beugrott a kocsiba.Körbeszaglászta a vezetőülést és a padlót, aztán a mellettelévő ülést is. Csóválta a farkát. Kiugrott a kocsiból, továbbszimatolta a száraz földet, még mindig hevesen csóváltaa farkát, és elkezdett az ösvény felé húzni. Következett amásik két kutya. A művelet megismétlődött. A rendőrök asűrű erdő felé pillantottak és bólintottak. A kutyák figyelme-sen nézték őket, miközben várták a varázslatos, megváltószót.

Az emberek övén fegyver lógott. A pisztoly súlya egy-szerre nyújtott biztonságot és volt félelmetes. A feladat iz-galmasnak tűnt. Pontosan ezt akarták, amikor fiatalember-ként jelentkeztek a rendőrséghez, utána pedig a kutyásszolgálatra. Mindhárman felnőtt férfiak voltak, ha egy har-

209

minc és negyven közötti férfi felnőttnek számít, ahogy Se-jer száraz humorral meg szokta jegyezni. Szolgálatuk soránrengeteg dolgot kerestek és találtak. Szerették az erdőcsöndjét és a váratlanságot. Szerettek a kutyákkal együttdolgozni. A lihegő állatok hangját, a megreccsenő ágakat,a zörgő avart és az ezernyi bogár zümmögését. Mindenérzékszervük készenlétben állt. Állandóan körbepillantot-tak, minden apróságra figyeltek, egy csikkre, egy letörtágra vagy egy tűzrakás nyomára. Figyelték a kutyákat, ho-gyan csóválják a farkukat. Hogy lelkesek-e, és szüntelenülcsóválják, vagy hirtelen leeresztik, és megállnak. Ugyanak-kor várták a kapitányság híreit is, például hogy a két em-bert megtalálták-e valahol másutt. Hogy a rabló újra ra-bolt, hogy a túszt épségben meglelték, vagy ellenkezőleg,egy árokban találtak rá szétlőtt fejjel. Minden lehetségesvolt. Ez a bizonytalanság és változatosság tartotta állan-dó izgalomban őket, nem volt két ugyanolyan napjuk. Volt,hogy a fáról lógott le valaki, vagy fent ült az ágak közöttfáradtan, és örült, hogy végre megtalálták. Vagy valaki túl-lőtte magát, és belehalt. És azután, a feloldódás. A feszült-ség, ami fokozatosan eloszlott. De ez most más volt, két szö-késben lévő, feltehetőleg mindenre elszánt férfit üldöztek.

Keresd!A varázsige! A kutyák azonnal lelkesen elindultak. Pár

másodpercig az ösvény elején rohangáltak fel s alá, deaztán gyorsan loholtak is tovább, teljesen eltelve a feladat-tal, hogy kövessék a kocsiban megérzett szagot. Ellmannhalkan azt suttogta: – Semmi kétség. A kutyák szagot fog-tak.

A többiek bólintottak. Az ebek egyenesen fölfelé in-dultak a hegyen. Mindegyiket elengedték. Sharif mentelöl. A férfiak követték őket. Iszonyúan melegük volt azegyenruhájukban. A kutyák végig együtt mentek. Mindteleitták magukat, mielőtt elindultak volna. A kitartásukataz emberek csak irigyelhették, bár elég jó erőben voltak ők

210

is, erről gondoskodott az állatokkal való munka. Minden év-ben kőkeményen edzettek, de ez az átkozott hőség kiszívtaaz erejüket. Milyen messzire juthatott a két keresett pasas?

Az erdő szinte halottnak tűnt, és vízért könyörgött. Voltnáluk térkép, tudták, merre vezetnek az ösvények, holtalálhatók az elhagyatott házak. Egyikük rágógumit ke-resett a zsebében, miközben a szemével Nerót követte.A kutya az ösvény mindkét oldalát vigigszimatolta, néhakörbefordult, mintha vissza akarna menni, aztán mégistovábbsietett. Sharif vezette a „falkát”. A feje és a háta fe-ketében pompázott, a bundája fénylett a napsütésben. Anyakánál a vastag szőr aranylóan csillogott, a mancsai pe-dig nagyok és erősek voltak. A férfiak elképzelni sem tudtakszebbet, mint egy jóltartott németjuhász. Ez volt számukraa kutya, így kellett kinéznie. Negyedóra után Zeb került acsapat élére. Bár az állatok, ha lehet, még jobban figyeltek,egy idő után láthatóan elbizonytalanodtak; a farkukat márnem csóválták, és nem szimatoltak olyan lelkesen, mint ad-dig. Nero és Sharif hol tovább akart menni, hol vissza akartfordulni. Az emberek hagytak nekik időt, s kihasználták alehetőséget, hogy ők maguk pihenjenek egy kicsit a mere-dek hegyoldal megmászása után. Egy magaslaton álltak.

– Fogadok, hogy itt megpihentek – jegyezte meg Sejerhalkan.

A többiek bólintottak. Itt álltak, innen néztek le azautópálya felé. Látták a fizetőkaput és az autópálya-felü-gyelet kocsiját. Azután mentek tovább, de merre?

– Itt van egy csikk.Skarre felemelte. – Sodort cigaretta Big Ben papírból. –

Belecsúsztatta egy nejlonzacskóba, és zsebre rakta. Továbbnézelődött, de nem talált semmit.

– Hagyjuk Zebet elöl, a másik kettő pedig kereshet kör-be-körbe – javasolta Ellmann.

Nero és Sharif elkezdte egyik oldalról a másikra átku-tatni a mezőt, körülbelül ötven méteres körzetben. Zebtovábbra is a szokásos módon követte a nyomokat, bárazok nem voltak elég egyértelműek. A kutya nem tűnt

211

már olyan lelkesnek, néha meg-megállt, és láthatóan nemösszpontosított. Hátrapillantottak, nem a völgy felé, aholHalldis lakott. Talán felmentek az elhagyott házakhoz? Eb-ben a melegben elég valószínűnek tűnt, hogy a szökevé-nyek, legalábbis egy időre, visszahúzódtak az egyik házhűvösébe. Ebben az esetben a kutyák könnyebben szimatotfognak, mint ezen a kiszáradt vidéken.

Mély csend honolt a hatalmas erdőségben. Ősszel töb-ben jártak errefelé, vadászok és gyümölcsszedők is. Mosttúl meleg volt ahhoz, hogy valaki csak úgy sétáljon az erdő-ben, hacsak nem kényszerült rá, vagy nem ezért fizették,vagy nem szenvedett leküzdhetetlen kalandvágytól, ami avérrel együtt csordogált az ereiben, és nem hagyta nyugod-ni.

Sejer végigsimított a kézfejével a homlokán, és a fegyve-re után nyúlt. A lövészeten jól teljesített, de sejtette, hogyha itt lövöldözésre kerül sor, a lőtéri gyakorlatnak semmi-lyen szerepe nem lesz. Ez nyugtalanította. Egyetlen hibásdöntés tragikus következményekkel járhat. Felfüggesztés.Maradandó károsodás. Halál. És nem csak ennyi. Valami-lyen okból nagyon sérülékenynek érezte magát. Mintha azéletnek valahogy több értelme lett volna, mint egyébként.Skarréra pillantott, aki szemébe húzott sapkával próbált vé-dekezni a vakító napfény ellen.

– A jó ég tudja, mi történt azzal a szerencsétlen bolonddal– mormolta Sejer.

– Azt hiszem, ugyanolyan jogos, ha a másikért aggódunk– jegyezte meg Skarre, és rápillantott.

– De azt nem tudjuk, tényleg ő tette-e, csak annyit, hogyott volt.

Skarre fémkeretes szemüveget viselt, ráerősített sötétlencsékkel.

–  Nézz körbe! – mondta. – Nem túl népes a környék,ugye?

– Csak a rend kedvéért mondtam. Mondjuk, hogy ugyan-úgy állnak.

212

– Leszámítva, hogy az egyiknek fegyvere van – vetetteellen Skarre.

Továbbmentek. A kutyák türelmesen folytatták a kere-sést. Néha egészen keskeny ösvényen haladtak, máskoraz út kiszélesedett és kivilágosodott. Szép volt a fény,sárga, telt, és a fák zöldje a végtelenbe nyúlt. Az erdő mé-lyén inkább mély és sötét színek domináltak, a napon pe-dig aranylóan sárgásak. A puha avar és a száraz gallyakhátráltatták az előrejutásukat, a tüskék összevissza szúrtáka testüket, a fű meg-megvágta a lábukat, s az ágak bele-csapódtak az arcukba. Bogarak lepték el őket. Egy idő utánmár nem is küzdöttek ellenük, mert túl fárasztó volt. Csakegyszer kergetett el Skarre egy szemtelen darazsat, amifeltétlenül be akart szállni a hajába. Később megálltak egyapró pataknál, és hagyták inni a kutyákat. A férfiak jéghi-deg vizet locskoltak az arcukra. A kutyák továbbra is lelke-sedtek, és el voltak telve a menekülők szagával. Bár elég-gé gyenge nyomot követtek, ennek ellenére kitartóan éslelkesen végezték a feladatukat, nem úgy, mint a férfiak,akik féltek, hogy a szökevények már túl messzire jutottak.Vagy talán valahol megpihentek a hűvösben, az egyik pa-takba lógatva a lábukat. Lassan másra sem tudtak gondol-ni, mint egy hideg fürdőre. Elképesztő volt. Miután eszük-be jutott, nem ment ki a fejükből. Jéghideg, gyöngyöző víz.Egész felforrósodott testükkel lemerülni a mélyére, kimos-ni az izzadtságot a hajukból.

– Vietnamban – szólalt meg Ellmann –, mikor az ameri-kaiak a legforróbb napszakban keltek át a dzsungelen, azagyuk elkezdett megfőni a sisak alatt.

– Megfőni? Ne hülyéskedj már! – Sejer dühösen megráztaa fejét.

– Sohasem lettek már újra azok, akik voltak. Őszintén,szerintetek lehetséges ez? – fordult a többiekhez, és végig-mérte őket.

– Természetesen nem.– De te sem vagy éppen orvos – felelte Ellmann szárazon,

és hátratolta a sapkáját.

213

Halkan nevettek magukban. A kutyákat nem érdekeltea beszélgetés. Azok egyre csak kerestek, néha bedugtákaz orrukat az ösvény melletti bokrok közé, de mentektovább. Mindenesetre egyértelműen egy irányba haladtak,így valószínűsíthető volt, hogy a szökevények nem tértek leaz ösvényről.

– Megtaláljuk őket – mondta Skarre magabiztosan.– Eszembe jutott valami – sóhajtott Ellmann, miközben

tekintetével Zebet követte. – Milyen rossz is a férfiak sorsa!– Miről hadoválsz? – Skarre feléje fordult.– A tesztoszteronról. Attól lesz egy férfi agresszív, nem?

A tesztoszterontól.– És?– És emiatt van az, hogy ritkán vagy szinte soha nem ke-

resünk ilyen „túrákon” nőket. Gondoljatok bele, milyen vé-konyan lennének öltözve ebben a melegben!

Sejer elmosolyodott, aztán eszébe jutott Sara, a szemekörüli karika. Skarre észrevette az arckifejezését. – Jól vagy,Konrad?

– Köszönöm, megvagyok.A hangulat jó volt. A kék égen hirtelen feltűnt egy kicsi

repülő. Sejer hosszasan nézett a csillogó fehér folt után.Odafent sokkal hűvösebb és jobb a levegő. Gondolatban őmaga is a gépen utazott, ejtőernyővel a hátán. Kinyitotta azajtót, állt egy darabig, és bámult kifelé. Aztán kiugrott, egydarabig zuhant, majd lelassulva ereszkedett tovább a hűvöslégben. – Látod, Jacob? – mutatott fel az égre.

Skarre aggódva nézett fel a repülőre. Az ő képzelete isvadul dolgozott.

– Van valakinek egy tükre? – Morgan megpróbált a sajátorrára összpontosítani. Erősen bandzsított.

– Akinek vannak barátai, annak nincs szüksége tükörre –mormogta Errki a szekrény mellől.

Morgan Kannickra pillantott. – Olyan ütősek a mondatai,hogy hihetetlen.

214

– Van egy a táskámban – mondta Kannick halkan. Kép-telen volt Errki szemébe nézni. Talán ott üldögél, és minélundorítóbb módszert próbál kiötleni a megölésére. Különö-sen festett az arca.

– Hozd ide, Errki! – kérte Morgan.Errki nem válaszolt. Kellemesen fáradtnak érezte magát,

s szinte félálomba merült. Morgan föladta. Kiment a lépcső-höz, ahol a táska állt, és behozta azt is, meg az íjat is. Keres-gélt a nyilak és egyéb felszerelések között, aztán megtaláltaa tükröt. Kicsi, négyszögletes, talán tízszer tíz centis lehe-tett. Habozva tartotta maga elé.

– Ó, a pokolba is! Ez a legrondább dolog, amit valahaláttam!

Kannick nem is gondolt rá, hogy Morgan eddig nem láttaaz orrát. És igaza volt. Tényleg rettenetesen nézett ki.

– Begyulladt, Errki, tudtam, hogy ez lesz! – Fel-alá sétálta szobában, kezében a tükörrel.

– Az egész világ be van gyulladva – mormolta Errki. –Betegség, halál és szenvedés.

–  Mennyi időbe telik, amíg a merevgörcs kialakul? –tűnődött Morgan. Remegett a keze, és benne a tükör is.

– Több napba – próbálkozott Kannick.– Biztos vagy benne? Értesz hozzá?– Nem.Morgan szipogott, mint egy durcás kisgyerek, és letette

a tükröt. Az orra látványa eléggé kikészítette. Már nem fájtannyira, és nem is érezte magát rosszul, csak bágyadtnak…de annak más oka volt. Például az étel- és a vízhiány. Valamimásra kellett gondolnia. Kannickra pillantott, és összevontaa szemöldökét.

– Szóval te egy gyilkosság szemtanúja voltál? Mesélj ne-kem erről! Mit gondolsz, mi történt?

Kannick tágra nyitotta a szemét. – Nem – felelte. – Nemvoltam szemtanú.

– Nem? A rádióban azt mondták.Kannick összehúzta magát, és suttogott. – Én csak azt

láttam, hogy elfutott. Hogy menekül.

215

– És az az ember jelen van a szobában? Emeld fel a ke-zed, és mutass rá, hogy az esküdtek is lássák! – vezényelteMorgan ünnepélyesen.

Kannick idegességében a kezét tördelte. A világ mindenkincséért sem mutatott volna Errkire.

– És aztán beszéltél a rendőrséggel?– Nem beszéltem, kikérdeztek. Hogy láttam-e valamit. Én

csak válaszoltam a kérdéseikre – védekezett.Morgannak előre kellett hajolnia, hogy rendesen hallja.

– Ne próbáld magad kidumálni. Világos, hogy beszéltél. Is-merted az öregasszonyt?

– Igen.Errki oldalra döntötte a fejét. Úgy nézett ki, mintha alud-

na.– Nem tehet róla – magyarázta Morgan. – Zűrzavar ural-

kodik a fejében.– Zűrzavar?– Nem is emlékszik rá.– Semmire sem emlékszik?– Talán arra sem emlékszik, hogy túszul ejtettem, amikor

ma reggel kiraboltam a Fokus Bankot.Csillogó szemmel nézett a fiúra. – Jókor volt jó helyen,

nekem pedig szükségem volt rá, hogy kijussak. Tudod, mit?– Morgan kacsintott. – Kirabolni egy bankot és túszul ej-teni valakit olyan egyszerű, mint venni egy Kinder tojást.Néhányan szerencsések, és rendes túsz jut nekik. De éncsak egy őrültet fogtam ki, akivel nem lehet mit kezdeni.

Rövid időre még az orrát is elfelejtette, és halkan kunco-gott. – Semmire sem emlékszik, ráadásul csak a belső han-gok parancsainak engedelmeskedik. Ezt még te sem érthe-ted. Kár Errkiért. Tudod – folytatta, miközben visszaült apadlóra, s komolyan Kannickra nézett –, mikor kicsi voltam,óvodába jártam. Minden reggel volt gyülekező. Körbe kel-lett ülnünk a padlón, miközben az egyik óvó néni mesét ol-vasott vagy énekelt. Volt egy játék – emlékezett vissza, éselkezdett mosolyogni –, aminek az volt a lényege, hogy megkellett fogni egy gondolatot. Az óvó néni mélyen a szemünk-

216

be nézett, és azt suttogta: „Gondoljatok valamire!” És úgygondolkoztunk, hogy szinte kattogtak a fejünkben a fogas-kerekek. Aztán felkiáltott: „Kapjátok el, kapjátok el!” És ab-ban a pillanatban kinyújtotta a kezét, mintha elkapott vol-na valamit. Mi pedig utánacsináltuk. – Szünetet tartott. –„Fogjátok erősen!”, kiabálta, mi pedig szorongattuk, retteg-ve, hogy elszáll. És ezt is tette. Hiszen amikor kinyitottuka kezünket, semmi sem volt benne, csak izzadtság és kosz.Nyilván valamilyen koncentrációs gyakorlatnak szánták, demi inkább elkeseredettek lettünk tőle. A felnőttek állati sokfura dolgot csinálnak a gyerekekkel. – Fáradtan ingatta a fe-jét. – Errkinek ugyanez a baja. Vagy zavarodott, és nem tud-ja elkapni a gondolatait, vagy ugyanazt a gondolatot rágjaát újra és újra. Ezt hívják kényszerképzetnek. Értek ehhez,dolgoztam ilyen emberekkel.

Hallották, ahogy Errki halkan kuncog a szekrénynél.– Tudod, miért harapta meg az orromat?– Fogalmam sincs – felelte Kannick félve.– Azt akartam, hogy megfürödjön a tóban, és nem akart

jönni. Nem tud úszni. Nem szereti, ha nyaggatják. Ne nyag-gasd! Hirtelen leharapja a füledet vagy valami még rosszab-bat.

– Most elmehetek? – Kannick hangja vékony volt, akár acérnaszál. Olyan halkan beszélt, ahogy csak tudott, nehogyErrki meghallja.

Morgan forgatta a szemét. – Hogy elmehetsz-e? Mi afenéért mehetnél el? Azt hiszed, könnyebben szabadulsz,mint mi? Megszolgáltad ezt? Ez a végzetünk – mondta ko-molyan. – Csapdába estünk, és itt várjuk a rendőrséget, akikmajd jönnek, hogy leültessenek. De nem adjuk meg magun-kat. Ugyanis büszkék és bátrak vagyunk, és nem adjuk megmagunkat harc nélkül.

Morgan valósággal vibrált a részeg lelkesedéstől. Úgybeszél, mint Geronimo, gondolta Kannick szomorúan. Nem-csak Errki volt őrült, mindketten azok voltak. Talán ő ma-ga is az lehetett. Mindent összevetve ennek nem örült. Éső is intézetben élt. Nem elmegyógyintézetben ugyan, vagy

217

talán mégis abban? Hirtelen nagyon rosszul érezte magáta bőrében, és szerette volna lenyelni a torkában növekvőgombócot. Bizonyos szempontból tényleg idetartozott, eh-hez a két férfihoz. Tudta ezt jól.

– Él az anyád? – kérdezte Morgan váratlanul. KiszedteKannick nyilát a falból, és azt nézegette.

– Azt hiszem – felelte a fiú dacosan.– Ne, ezt hagyd abba – Morgan hangja gúnyosan csen-

gett. – Ennyire el vagy keseredve, kölyök? Ne akard elhitet-ni velem, hogy nem tudod, él-e az anyád. Az enyém él, rok-kantnyugdíjas. És van egy nővérem, aki egy szépségszalontvezet.

– Akkor megcsinálhatja az orrodat.– Ne ironizálj! Elég jól csinálja, amit csinál. Él az anyád,

Kannick?– Igen.– Az állam költségén?– Heh?– Az kérdeztem, dolgozik-e, vagy segélyt kap?– Nem tudom.– Szokott pénzt küldeni?– Csak néha egy-egy csomagot.– Adok egy tippet a következő születésnapodra: kérj egy

doboz Nutrilettet.Kannick nem tudta, mi az a Nutrilett. Üldögélt, és az

anyjára gondolt, akit nagyon ritkán látott. Csak akkor jött elmeglátogatni, ha Margunn felhívta és nyaggatta. Általábancsokoládét vitt neki. Nehéz volt felidéznie az arcát, mert so-sem beszéltek túl sokat. Az anyja szinte nem is vette észre,csak egy-egy rövid pillantást vetett rá, aztán összerándult,és rémületében kihátrált. Hirtelen eszébe jutott egy régitörténet. Negyedikes volt, hazajött az iskolából, megállt akonyhaajtóban, és az anyjára nézett. Másmilyennek tűnt. Ahaja hirtelen megnőtt, és egyetlen nap alatt harminc centi-vel hosszabb lett. Azalatt a pár óra alatt, amíg ő a padbanült.

– Parókád van? – csodálkozott.

218

Anyja letette a kezéből a hetilapot, amit olvasott, és kel-letlenül pillantott rá. – Nem, dehogy paróka. Igazi haj, amitodaragasztottak.

– Micsoda?Annyira meglepődött, hogy leült az asztalhoz. De nem

csak a haja változott meg. Hirtelen a körmei is megnőttek,mélyvörösek és fényesek lettek, akár egy frissen polírozottkocsi festése.

– Hogyhogy odaragasztották? – kérdezte kíváncsian. – Azegész oda van ragasztva?

– Igen. Hetekig jó lesz.Lassan végigsimított a haján, egészen a tövétől a leg-

végéig, hogy megmutassa. Az új frizura újfajta méltóságotadott neki. Más lett az arckifejezése, egyenesebben tartot-ta magát, olyan volt, mint egy királynő.

Kíváncsisága győzött. Előrehajolt az asztal fölött. Koszoskezével megfogta a szőke szálak végét, és meghúzta. Nemengedtek el, egyszerűen hihetetlen volt.

– Hülye! – kiáltotta az anyja, és felpattant az asztaltól. –Tudod, mennyibe került?

– Azt mondtad, odaragasztották.– De neked azért meg kellett próbálni tönkretenni, mi?– Ki csinálta ezt? – kérdezte Kannick.– A fodrász.– Mennyibe került? – kérdezte tompán.– Szeretnéd tudni, mi? Semmi közöd hozzá. Nem keresel

pénzt.– Nem. És zsebpénzt sem kapok.– Minek kellene neked zsebpénzt adnom? Úgysem teszel

értem soha semmit!– Soha nem is kértél semmit.– De tudnál valamit tenni? – Hirtelen előrehajolt az asztal

felett, és kihívóan nézett rá. – Tudsz valamit, Kannick?

219

Kannick a körmével egy csepp odaszáradt lekvárt kez-dett kapirgálni a terítőn. Semmi sem jutott eszébe, egyet-lenegy dolog sem. Rosszul olvasott, és nem volt érzéke alabdajátékokhoz. Ám senki sem tudta megverni dartsban.Ezt végül nem mondta.

Később az anyja a zuhany alatt állt új haját egy fürdősap-ka alá rejtve. Kannick odalépett a táskájához. Tudta, hogypénz nincs benne. Anyja ravaszabb volt, mint Margunn,és bevitte magával a pénzt a zuhany alá. Ám megtalálta afodrászat számláját. Nehéz volt a felnőtt írást kisilabizálnia,de most az egyszer megerőltette magát. Hajhosszabbítás ésműkörmök, fizetve. 2300 korona. Alig kapott levegőt. Be-rontott a fürdőszobába, és elhúzta a függönyt.

– Ez elég lett volna egy biciklire! – kiabálta. – Mindenkimásnak van biciklije!

Anyja visszahúzta a függönyt, és tovább zuhanyozott.– A haj magától is megnő – harsogta –, és teljesen ingyen!– Ne nyúlj a dolgaimhoz! – kiabálta vissza az anyja. – Kéne

neked egy apa, aki kordában tart. Nem tudok összeszedniegy rendes férfit, ha úgy nézek ki, mint egy boszorkány. Ezis miattad van.

Látta a teste körvonalait a világos függönyön keresztül.Nem lett volna nehéz kirángatni onnan, ha tényleg akar-ta volna. Odamehetne a mosdóhoz, és kinyithatná a hi-deg vizet, akkor a tusolóban olyan forró lenne a víz, hogyleforrázná magát. Csakhogy nem volt hozzá semmi kedve,ez túl régi trükk volt. Hirtelen kimerítő fáradtság lett úrrárajta, homlokát a térdére támasztotta, és felsóhajtott. Éhesis volt. A két pasas felzabálta a csokoládéját. Mégis állan-dóan elkalandoztak a gondolatai.

Egyszer ő ért haza először, és megtalálta a konyhában alefolyótisztítót. Hirtelen mulatságos ötlete támadt. Jól tud-ta, hogyan kell használni. A kis, kékesfehér golyócskákatbele kellett tölteni a lefolyóba, ha eldugult… és mindig elvolt dugulva. A vízzel érintkezve maró, büdös gázt fejlesz-tett. Talált egy üres tejesdobozt, amit alaposan kiöblített,és szárazra törölt. Rakott bele a golyókból, és bement a

220

fürdőszobába. Fölemelte a zuhanyzóban a lefolyó feletti kisrácsot. Belehelyezte a lefolyóba a dobozt, és visszarakta ráa rácsot. Sosem fogja elfelejteni az anyja kiabálását, ami-kor kifutott a fürdőből. Amint kinyitotta a vizet, a zuhany-zó azonnal megtelt mérgező gázzal. Kirohant, köhögött ésprüszkölt, miközben a legocsmányabb szavakat ordította,amik csak az eszébe jutottak, pedig bő volt a szókincse.Kannick saját gázkamrát gyártott!

Morgan félbeszakította a gondolatait. – Mit tartasz méga táskádban? – kérdezte. – Van benne valami, amit lehetnekötésnek használni?

Kannick elgondolkodott. Volt benne kilenc különböző tí-pusú nyíl, egy tartalék húr, egy zacskó szög egy csomag ra-gasztóval, húrviasz, harapófogó és egy rongy a céltábla tö-rölgetéséhez.

– Egy törlőrongy – mondta.– Elég nagy lesz az orromhoz?Kannick az elszíneződött csonkra meredt. – Igen.Morgan újra felállt, és a táskához ment. A rongy sárga

és puha volt, olyan, amilyennel szemüveget szoktak tiszto-gatni.

A srác ránézett. – Egy csomó szösz kerül így a sebbe.– Nem érdekel. Be akarom fedni valamivel. Érzem, ahogy

a levegő belemegy, amikor megmozdítom a fejem, és eztnem bírom. Itt van szigetelőszalag is, abból is kérek. Segíts!– kérte, és meglengette a rongyot.

Kannick elmatatott vele egy kicsit, de olyan jó munkátvégzett, amilyet csak vastag ujjaival tudott. A rongyot óva-tosan a sebre helyezte, a szigetelőszalagot pedig a fogávaltépte el. Elég ügyesen tudta rögzíteni. – Jól áll – jegyeztemeg.

– Ünnepeljünk még egy kicsit – mondta Morgan reked-ten, és felkapta az üveget. – Egy üveggel és egy nővel azember nem számolja az órákat! – Kannickra kacsintott.

Errki aludt. Morgan viccesen festett sárga rongygyal azorrán. Ilyen volt az anyján is, mikor az első tavaszi napo-kon kifeküdt napozni a ház mögé. Azért rakta fel, hogy az

221

orra le ne égjen. Széttárt combbal szokott napozni, hogya nap mindenhol lebarnítsa. Kannick néha titokban meg-leste. Látta a sötét, göndör szőr kis részét. Ott bent járta lengyel, és így lett ő. Az anyja ugyan sosem vallotta benyíltan, de ő tudta, hogy így történt. Megpróbált pontosanvisszaemlékezni rá, mikor is fedezte ezt fel, de nem volt ké-pes egyértelműen felidézni. Aztán Karsten és Philip jutot-tak eszébe. Hogy talán már kint vannak és keresik. Mi len-ne, ha hirtelen felbukkannának itt a háznál? Lehet, hogyegyenesen berontanának. Közben a két férfira pillantott.Azon tűnődött, vajon miről beszélgettek. Nem egészen ér-tette, hogy Errki miért volt túsz, ha nála volt a revolver,ráadásul ez mintha nem is aggasztotta volna Morgant. Kap-ta az üveget, ivott egy kortyot, és visszaadta. Már nem éget-te a torkát, majdnem érzéketlenné vált. Testét nehéznek éstompának érezte. El kell tűnnie innen, mielőtt elaludna.

– Most már elmehetek? – kérdezte halkan, miközben asarokban alvó Errkire pillantott.

– Errki dönti el – felelte Morgan kurtán. – Ő a főnök aházban, és most alszik. Légy szíves, addig szórakoztass!Sokáig elélek egy ilyen húsgombócon, mint te – motyogta.

Mindketten kezdtek nagyon lerészegedni. Morgan márnem emlékezett rá, mit keres itt, és milyen tervei lehettek.Szerette a csendes szobát, amelyben meglepő sötétség ho-nolt a kinti éles fényhez képest, és jó volt hallgatni Errkiszuszogását a sarokból. Egyáltalán nincs szükség tervekre.Nincs idő, amihez alkalmazkodni kellene. Elég csak csend-ben ülni és hagyni szárnyalni a gondolatokat. A dagadt fiúmellette a padlón szintén összehúzta magát. Kintről egyet-len hang sem szűrődött be, se madárfütty, se a fák susogása.Erősen megfogyatkozott a whisky, emiatt aggódott egy ki-csit. Tompán beléhasított a gondolat, hogy pár óra múlvaki fog józanodni. Előbb vagy utóbb fel kell emelnie nehéz,ernyedt testét a földről, és határoznia kell valamit. Nemtudta, mit tehetne. Volt ugyan pénze, de ereje nem, hogyotthagyja a házat, és visszamenjen az úthoz, vagy továbbaz erdőbe. Nem voltak barátai, leszámítva azt a srácot, aki

222

postarablásért ült, és nemsokára szabadul. Ő a kocsit ve-zette. Sikerült elmenekülniük, és azonnal szétváltak, amintbiztonságba kerültek. Két nappal később a társát elkaptákegy fantomkép alapján, amelyet a tévében adtak közre arablás után. A fickónak tartozásai voltak, és valaki így álltbosszút. Aztán az összes rabolt pénzt megtalálták a lakásán.Sohasem adta fel Morgant. Ezt nagyszerűnek és szinte hi-hetetlennek tartotta. Ellenállt a nyomásnak, és elvitte egye-dül a balhét. Ilyet még senki sem tett Morganért! Csak ké-sőbb kerítette hatalmába az érzés, hogy mennyivel is tarto-zik neki. Aztán elhangzottak azok a szavak a beszélőn.

Amikor kijövök, nem lesz semmim. Tudsz ezen segíteni?A Fokus Bank kirablása csak a kezdet volt. A százezer

korona kétfelé osztva nem tart ki sokáig. Morgan ismerte amásikat, ismerte a szokásait és a mohóságát. Amint feléli apénzt, vissza fog jönni még többért. Bátortalanul arra gon-dolt, talán jobb lett volna, ha őt is elkapják. Az agyában halkzümmögést hallott. Talán kezd megőrülni, és olyan lesz,mint Errki. Ez volt az első hang… egy odabent repülő bogár,amely ki akart jutni.

Felébredt, és zavartan pislogott. Kannick mellette aludt.Lehorgasztott álla kétfelé préselte hatalmas tokáját. Kinyúj-totta elzsibbadt lábát, és a fejével kezdett foglalkozni. Azorra most kevésbé fájt, tompa volt, és érzéketlen. Talánmár egészen elhalt, és nemsokára leesik, mint a rohadt gyü-mölcs.

Kannick kinyitotta a szemét. Az ablakon túl látta a kékesfényt.

– Beesteledett – suttogta Morgan.– Haza kell mennem – mondta Kannick zavarodottan. –

Keresnek!Morgan Errkire pillantott. Megpróbálhatná megtalálni a

pisztolyt, Errki övébe volt betűzve. Lassan felállt, ingado-zott, hogy egyensúlyba kerüljön, és a szekrényhez ment.Csendben állt, gondolkodott, aztán lehajolt. Sötét volt a sa-

223

rokban. Habozva elkezdett kutatni Errki hasánál, ám ekkorhirtelen megcsúszott valami sima, nedves dolgon. Elesett,s az álla az alvó ölében landolt. Rögtön felpattant, az arcateljes zavart tükrözött.

– Ó, a rohadt életbe!Kannick összerezzent és pislogott. – Mi történt?– Itt minden csupa vér! Úgy vérzett, mint a fene!Kannick érezte, hogy a félelemtől a hideg futkos a hátán.– Errki! – kiáltott fel Morgan, és hátrálni kezdett. – Elvér-

zett. Teljesen kihűlt!– Ne! – A kiáltás vékony és éles volt. A fiú feltápászkodott,

de meg kellett támaszkodnia a falban.– Meghalt!Mint egy rémálomban, úgy peregtek Kannick előtt az

események. Látta, hogy Morgan feléje fordul, és rámered.– Tudod, mit tettél? Megölted Errkit az íjaddal. A fenébe,Kannick!

Kannick ingatta a fejét. Mondani akart valamit, de kép-telen volt a hangokat szavakká formálni, csak tátogott.

– Mindössze a lábát találtam el – hebegte végül.– Akkor az egyik eret találtad el a combján, talán az ütő-

eret.Morgan még tovább hátrált, és le nem vette a sze-

mét Kannickról. – Most már elegem van. Eltűnök ebből adiliházból!

Támolygott. Szüksége volt a pisztolyra, de ahhoz megkellett volna fognia a hideg testet, és talán összevérezné akezét.

– Nem! Segítened kell!Kannick kezével a gerendaház falához támaszkodott,

aztán sírva fakadt. – Én nem akartam! Kinyitotta az ajtót,erről nem tehetek. El kell mondanod nekik, hogyan történt!Senki más nem látta.

224

Morgan megállt. A dagadt, elkeseredett fiú látványameghatotta. Nyelt egy nagyot, még egyszer a halottra pil-lantott, és leült a padlóra. – Épp elég bajom lesz így is. Ki-raboltam egy bankot, és túszul ejtettem egy embert. Súlyosbüntetést fogok kapni.

– Bedobhatjuk a vízbe! Mondhatjuk, hogy megszökött! –Kannick tehetetlenül tördelte a kezét. – Én nem akartam.Baleset volt! Bedobjuk a vízbe!

– Csak mondd el a zsaruknak, hogy mi történt. Nekemmost le kell lépnem.

Morgan szeme összeszűkült. Az agya megpróbált kiveze-tő utat találni. A sírás újra kitört Kannickból, annyira el voltkeseredve.

–  Az nem segít, ha vízbe dobjuk – mondta Morgantanácstalanul. – Minden csupa vér. Hatalmas tócsában áll.

– Odatesszük a szekrényt.– Az nem segít.– Légy szíves!–  Keresnek bennünket. Nemsokára itt lehetnek. Nem

tudjuk megcsinálni. Nem tudjuk anélkül levinni a tóhoz,hogy ne legyünk véresek. Nem megy, Kannick. Te ráadásulúgyis túl fiatal vagy ahhoz, hogy börtönbe kerülj. Megúszoda dolgot. Akárcsak Errki az öregasszony meggyilkolását,mert bolond. De én – kiáltott fel, és az öklével a padlóracsapott –, én nem úszom meg, a fenébe is! Nekem semmi-lyen kifogásom sincs!

Sóhajtott, és beletúrt a hajába. Megpróbált visszaemlé-kezni, hogyan kezdődött a nap, és rájött, milyen végtelenülhosszú volt. Mint egy egész élet. Bénultság telepedett rá.Az agya nem akart működni. Az az átkozott whisky. Kannicka padlón feküdt, és hüppögött.

– A ház mögött meredek a hegyoldal – folytatta elkesere-dett, sírós hangon. – Talán magától is legurul.

– Te jó ég! Nem bírom tovább!Kannick felkelt a padlóról, odament Morganhoz, és he-

vesen megrázta. – De kell! De kell!– Nekem nem kell!

225

– Együtt csináljuk, aztán együtt elmenekülünk. Meg kelltennünk! – Aztán egyszer csak eszébe jutott: – Senki semfogja hiányolni.

– De – felelte Morgan halkan. Csodálkozva jött rá, hogya mondat igazzá vált, abban a pillanatban, amint kimond-ta. Tanácstalanul szipogott, s kinézett az ablakon. A kör-nyék átláthatatlan volt. El kellett tűnnie. Meg kell őrülnie,mint Errkinek. Most már elkezdhetne dúdolgatni, ha akar-na, ezt pontosan érezte. Belesüppedne valamibe, és eltűnnea világ elől. Csodálkozva nézhetne a hozzá beszélő embe-rekre, mert nem értené, mit mondanak. Nem törődne sem-mivel, hagyna mindent a fenébe. Ez nem ér fel hozzám, ez atársadalom túl rossz. Annyi mindenre kell figyelemmel len-ni. Mint például a zsarolóra, aki a börtönben várja, meg azelőtte ülő szerencsétlen, dagadt fiúra.

– Kell! – kiabálta.Morgan lehorgasztotta a fejét. Hallotta Kannick kapkodó

légzését és valami mást is a távolból, ami lassan közeledettfeléjük: kutyaugatást.

– Már túl késő – sóhajtotta. – Jönnek.

*

Sejer a térképet tanulmányozta. – Egy elhagyott faluhozközeledünk. – Hunyorgott, és előre mutatott. – Fogadok,hogy az egyik házban rejtőznek, és hallgatóznak.

– Mit csinálunk, ha megtaláljuk őket? – kérdezte Skarre.Sejer egyenként végignézett mindegyikükön. – Nekem

semmi kedvem a drámához. Azt javaslom, álljunk megmesszebb, és kiabáljunk. Tegyük világossá, hányan va-gyunk, és hogy van fegyverünk.

– És ha megjelenik, maga előtt taszigálva a túszt, és afejéhez szorítja a pisztolyt?

– Akkor el kell engednünk. Úgysem juthat messzire, ötenvagyunk kettő ellen.

Skarre megtörölte a homlokát.

226

– Hagyjátok a fegyvereiteket – folytatta Sejer. – Nem aka-rom, hogy valamelyikőtök úgy járjon, hogy ebben az átko-zott melegben még cipelni is kelljen visszafelé. Ha vége azegésznek, minden percről számot kell adnunk. Írásban ésőszintén. Még csak ne is nézzetek a fegyveretekre az en-gedélyem nélkül. Ha meggondolom magam, meg fogjátoktudni időben.

Továbbment, a többiek pedig utána. Teljesen megbíztakbenne, de úgy gondolták, túlságosan védekező álláspontrahelyezkedett. Ritkák voltak az ilyen feladatok. Nem mint-ha feldobta volna őket, hogy itt lehetnek a forró erdőben,bár az igaz, hogy az adrenalinszintjük megemelkedése kel-lemes izgalmi állapotot okozott.

– Azt hiszem, az Himmerikstjern ott lent – mondta Sejer,és fejével abba az irányba intett. – Mindenesetre itt van egyrégi település a térkép szerint. Bár innen nem látni sem-mit. Fogadok egy kör italban, hogy a kutyák arra mennektovább.

–  Egyetlen ház sem látszik. – Ellmann a kezévelbeárnyékolta a szemét. Csak egy sűrű facsoportot láttak.

– Talán ott a fák mögött. Akkor nem is vehetnek észrebennünket.

Továbbmentek. A kutyák haladtak legelöl, egyenesen afacsoport felé tartottak. Skarre időnként felnézett az égre.Meg kellett bizonyosodnia, hogy a Teremtő rajtuk tartja-e aszemét. Volt valami fenyegető a néma erdőben, s a csend-től félelem költözött a szívébe. Nem úsztak felhők az égbol-ton, csak némi pára lebegett az erdő fölött. A föld lassanés kérlelhetetlenül kiszáradt, s az elpárolgó nedvesség tej-szerű ködburkot vont a vidék fölé. Talán a két férfi ott ülvalahol, és őket lesi egy nyitott ablakból, kezükben lövésrekész fegyverrel. Vagy már rég eltűntek az erdőből.

Egyre közelebb értek a facsoporthoz. Egyetlen emberiépítmény sem látszott. Úgy döntöttek, Zeb fogja becser-készni a környéket. Ellmann odahívta a kutyát, a másikkettőt pedig pórázra kötötték. Egy darabig csak álltak, ésnézték a nagy, fekete állatot. A kutya lassan egyik oldalról

227

a másikra forgatta a fejét, hegyezte a fülét, s csóválta afarkát. Hirtelen megmerevedett a füle, s láthatóan egy bizo-nyos pontra fokuszált, akár valami antenna. Ellmann gon-dolatban egyenes vonalat húzott a kutya fülétől a facsoportfelé.

– Ott emberek vannak – suttogta.Sejer elindult, hogy körbenézzen. Zeb utána akart men-

ni, de visszarántották a nyakörvénél fogva. Élesen fel-vakkantott. Sejer haja ezüstösen csillogott a sok zöldközött. Teltek a másodpercek, Skarre izzadt. A férfiakmegsimogatták a kutyák hátát. Sejer csak ment tovább,majd kissé lemaradva Skarre is követte.

Sejer az erdő szélénél balra fordult, és a bokrok menténlopakodott tovább. Megpróbált megnyugodni. Mintha látottvolna valami sötétebbet és tömörebbet a fák között. Kezé-vel végigsimított a pisztolytartón, érezte a bőr melegét. Azerdő nemsokára ritkulni kezdett. Egy tisztást pillantott megmaga előtt, a tisztáson pedig egy házat. Sötét és ormótlanvolt. Egy gerendaház. Az ablakaira nézett, amelyek egytőlegyig be voltak törve. Senkit sem látott. Leguggolt a bokrokközött, és úgy gondolta, egyik ablakból sem vehetik észre.Természetesen az, hogy mindenhol sírni csend honolt, mégnem jelentette azt, hogy ne lenne senki sem a házban. Talánalszanak, vagy csak pihennek. Vagy várakoznak. A ház tete-jén száraz, megbarnult fű nőtt. A kicsi ablakok nem enged-tek be sok fényt. Odabent feltehetőleg kellemes hűvös lehe-tett. Bár továbbra sem hallott semmit, érezte, hogy van bentvalaki. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy csak úgy egyszerűenodasétáljon az ajtóhoz. Ha idegessé válnak, félelmükbenrálőhetnek. Továbbra is guggolva maradt. Egyetlen követsem látott a közelben, csak száraz füvet. Ha egy nagyobbcsomót a gyökerével együtt a gerendákhoz vág, valami-lyen hangot fog adni. Talán elég hangos lesz ahhoz, hogyaz egyik férfi kijöjjön, és körülnézzen, mi történt. Óvato-san keresgélt a földön, míg végül talált is egy nagyobbfűcsomót. A házra pillantott. Talán az ajtót kéne megdob-nia. Ha van odabent valaki, az meg fogja hallani a zajt. Sö-

228

tét, vörösesbarna folt látszott a lépcsőn. Olyan volt, mint avér. Összeráncolta a homlokát. Valaki megsérült volna? Egypillanat alatt visszaereszkedett guggoló pózba. Semmi semtörtént. Adott magának egy percet… a másodpercek egyrecsak múltak. Nehéz volt az overallban guggolnia, mert nemvolt elég hosszú a nadrágszára. Letelt az egy perc. Megfor-dult, és visszaosont a többiekhez.

– Semmi hang. Bemegyek a házba.Skarre aggódva pillantott rá. – Nem hiszem, hogy oda-

bent lennének. Olyan elhagyatottnak tűnik.– Zeb hallott valamit – mondta Ellmann.Sejer és Skarre visszalopakodtak a házhoz. Sejer belökte

az ajtót. – Rendőrség! Van itt valaki?Senki sem felelt. Minden csendes volt. Sejer nem hitte,

hogy a rabló hirtelen kirohanna és lelőné. Nem így fog meg-halni. Ráadásul a ház teljesen elhagyatott volt. Benézett aszobába. Meglátott egy zöld kanapét, egy régi szekrényt ésegy szürke táskát. Pár lépéssel beljebb ment. HátrasúgtaSkarrénak: – Itt voltak.

A felügyelő egy darabig állt a poros padlón, és a szobátvizsgálta. Kellett egy kis idő, amíg hozzászokott a szeme asötéthez, aztán meglátott egy alakot a sarokban. Vékony, fe-kete hajú férfi volt, sötét ruhában. Félig ült, félig feküdt, fe-jét pedig a szekrénynek támasztotta. Testhelyzete elég ké-nyelmetlennek tűnt. Innentől nem foglalkozott azzal, hogyesetleg valaki rájuk támadhat. Odasietett, és letérdelt azélettelen test mellé. Először az tűnt fel neki, milyen kicsi.Sovány és vékony, szinte semmi izom nincs rajta. Szeme levolt csukva, arca holtsápadt volt. Úgy nézett ki, mint egysúlyosan alultáplált gyerek, vállig érő, kócos, fekete hajjal.

– Errki – suttogta.A halott hatalmas vértócsa közepén feküdt. Sejer kör-

betapogatta a vékony nyakat a pulzusát keresve… de nemtalálta. A sebet nem lehetett látni, de elég egyértelműnektűnt, hogy a dereka környékén vagy lejjebb sérült meg. Mégnem hűlt ki teljesen a test. Sejer éppen fel akart állni, mikorvalami fura hang ütötte meg a fülét, és sötét árnyat érzékelt

229

a látótere határán. Először azt hitte, Skarre az. Aztán ide-gesítő nyikorgás hallatszott. A szekrényajtó nyílt ki nagyonlassan. Felállt a hátán a szőr. Kifújta a levegőt. A nyikorgásabbamaradt, senki sem volt ott. Onnan, ahol guggolt, nemtudott belenézni a szekrénybe, de nem lehetett benne sen-ki. A rabló nem fog bebújni a szekrénybe miután lelőtte atúszt. Már rég elmenekült. A szekrényajtó ugyan kinyílt, decsak attól, hogy belépett a szobába, és ezzel megmozdítot-ta a padlódeszkákat. A bizonytalanul álló szekrény zsanér-ja meg elmozdult, így az ajtaja lassan kitárult. A felügyelőhátrált pár lépést, s belenézett a sötét szekrénybe. Valami-lyen fém csillant meg.

A fegyver erősen remegett. Sejer meglepetten kiáltottfel, és a saját fegyveréért akart nyúlni, de meggondoltamagát. Semmit sem értett. Nézte a szekrényben álló, őtbámuló alakot, akinek az arca sápadt volt a félelemtől, és afegyvert szorongatta. Kannick volt az. Ezt nem értette. Se-jer figyelte a pisztolyt és a fiú kezét.

Most nem szabad hibáznod. Nyugalom, nyugalom, a fiúaz idegösszeomlás szélén áll, és teljesen kiszámíthatatlan.Maradj nyugodt, beszélj halkan. Ne mutasd, hogy félsz.

– Én nem akartam! – kiabálta Kannick.Hangja belehasított a sötétbe. Sejer beleremegett, annak

ellenére, hogy felkészült rá.– Egyszerre csak ott állt! Megkérdezheti Morgant!Sejert vette célba. A mellkasára célzott, és biztosan el is

találta volna, ha tudott volna lőni.A felügyelő leengedte a kezét. – Nem húztad fel a kakast,

Kannick. – Majd rögtön ezután: – Ki az a Morgan?Kannick csodálkozva bámulta a pisztolyt. Zavarodottan

kezdett küszködni a kakassal, de az ujjai megbénultak a fé-lelemtől, és nem akartak engedelmeskedni. Végül mégis si-került felhúznia, de addigra már Sejer rég elővette a sajátfegyverét, mögötte pedig ott állt egy göndör hajú fickó szin-tén pisztollyal a kezében.

230

– Bent van a kisszobában – nyögte Kannick. Ezzel ledobtaa fegyvert a földre, és öklendezni kezdett. Aztán sugárbanhányt. Még mindig a szekrényben állt, és kihányt a sötétpadlóra. A káposztás hús és a whisky, minden kijött. Sejervárt, amíg befejezte, aztán óvatosan felemelte a pisztolyt,otthagyta a fiút, s elindult megkeresni a kisszobát.

Morgan az ajtó mögött állt és várt. Ebben a pillanatbankirontott, kifutott a házból, és az erdő felé rohant. Kevésmaradék erejét összeszedve rohant, kijutott a mezőre, éseltűnt a bokrok között. Ellmann észrevette a szőke hajat ésa színes nadrágot, így a menekülőnek esélye sem volt. Ell-mann lehajolt, megragadta a kutya hatalmas fejét, és bele-suttogott a fülébe.

– Zeb, kapd el!A kutya ugrott egy hatalmasat, és úgy lódult neki, akár

a villám. Morgan futott. Nem hallotta a mögötte rohanókutyát. Senki sem kiabált. Rettenetes csend borult az erdő-re. Morgant minden igyekezete ellenére egy pillanat alattelhagyta az ereje. Zeb látta a férfi fehér kezét, és a bal kéz-re kezdett koncentrálni. Semmi agresszív nem volt abban,amire készült, évek óta gyakorolta, és most parancsot ka-pott a feladat végrehajtására. Morgan megállt, levegőértkapkodott. Térde majdnem összerogyott alatta. Ellenőriz-nie kellett, hogy követik-e. Ebben a pillanatban hasra esett,aztán gyorsan a hátára fordult, és felült a fűben. Rémül-ten bámulta a közeledő hatalmas állatot, a nyáladzó szájat,a vörös nyelvet és a sárga fogakat. A kutya a földhöz la-pult, mielőtt elrugaszkodott volna. A fehér kéz, amit eddigcélba vett, eltűnt előle. Mindössze egy piros arcot látott,közepén sárga kendővel. Tökéletes célpont. Nagy ugrássalelőrelendült és beleharapott. Morgan felordított. Mikor arendőrök utolérték, kezébe temetett arccal ült, és zokogott

231

a fájdalomtól. Sejer egy darabig állt, és hallgatta. Aztán asírás nyöszörgéssé változott, melyből világosan érzékelhe-tő volt a megkönnyebbülés.

*

Sara néma csendben ült a szék legszélén. Sejer elmesél-te neki az egész történetet. Mindent tudni akart, hogy ho-gyan feküdt, voltak-e fájdalmai. Sejer úgy gondolta, nem.Valószínűleg fáradt lehetett, és a vérveszteségtől elgyen-gült. Talán úgy érezhette, lassan elalszik. Sokáig gondolko-dott, és erőlködött, hogy minden részletre emlékezzen. Márcsak egy apróság maradt hátra.

– Nem tudom felfogni, hogy Errki meghalt – suttogta anő. – Hogy tényleg elment. Valójában világosan látom ma-gam előtt. Máshol.

– Hol? – kérdezte Sejer.A nő zavartan elmosolyodott. – Hatalmas sötétség köze-

pén lebeg. Teljesen felszabadultan néz le ránk. Talán arragondol: Ha tudnátok, milyen szép itt, ti, akik ott lent küsz-ködtök.

A kép Sejerből rövid, szomorkás mosolyt csalt elő. Ho-gyan is közölhetné a legkíméletesebben az asszonnyal ahírt?

– Kiszabadítottam a békát – szólalt meg a doktornő.– Köszönöm, ettől megkönnyebbültem.Vékony kabát volt rajta, amit most szorosan maga köré

fogott. Sejer nem kapcsolta fel a mennyezeti lámpákat, csaka zöld ernyős íróasztalit, amitől az iroda félhomályba borult.

– Van még valami, amit tudnia kell.Sara felpillantott, hogy az arcáról olvashasson.–  Errki kabátjában találtunk egy piros pénztárcát. –

Halkan megköszörülte a torkát. – Halldis Horné volt, ésnagyjából négyszáz korona volt benne. – Sejer hallgatott ésvárt. A zöld fényben a nő sápadtnak tűnt.

– Egy-null Konradnak – mosolygott szomorúan.

232

– Nem nyertem. – Mást nem tudott mondani.– Mire gondol? – kérdezte a nő.– Jön valaki magáért?A kérdés kicsúszott a száján, mielőtt gondolkozhatott vol-

na. Talán hazaviheti a nőt. De Gerhardnak biztosan van ko-csija, és ha felhívja, azonnal érte jön. Képzeletében láttamaga előtt a férfit: egy nappaliban ült valahol, az órát néz-te, aztán a telefonra sandított, készen arra, hogy hazavigyeazt, aki a jog szerint az övé és senki másé.

– Nem – felelte a nő vállat vonva. – Taxival jöttem. A fő-nök pedig tolókocsiban ül. Össze van zárva velem, szkleró-zis multiplexben szenved.

Sejer meglepődött. Nem tudta elképzelni Sarát egymozgásképtelen ember mellett. Annyira másmilyennekgondolta. Egy nem teljesen tisztességes gondolat suhant átaz agyán.

– Hadd vigyem el!– Megteheti?– Senki sem vár rám, egyedül vagyok.Semmit nem változtatott a helyzeten, hogy ezt végre ki-

mondta.

Egyedül vagyok. Megfogalmazta ezt így valahamagának? Vagy egyszerűen csak tudomásul vette, hogymegözvegyült?

Csendben ültek a kocsiban. Szeme sarkából látta anő térdét, a többi csak jelen volt, halvány sejtésként,kívánságként. Kezei a kormányon nyugodtak, és elárulták.Úgy érezte, olyan hangosan kiáltoznak, hogy bárki meg-hallhatja, szükségük van valamire, amiben megkapaszkod-hatnak. Mire gondolhat?, tűnődött Sejer, de nem mert azasszony felé fordulni és a szemébe nézni. Errki meghalt.Hónapokon át kezelte, és mégsem sikerült megmentenie.

A nő egy Jordbærstedet nevű zsákutcáig vezette. Megkellett állnia, pedig legszívesebben a világ végéig is elmentvolna Sarával az oldalán.

233

– Butaság ilyet mondani – szólalt meg hirtelen Sara –, denehezen tudom elhinni ezt.

– Hogy Errki meghalt?– Hogy tényleg ő ölte meg Halldist.Sejer ölbe tett kézzel ült. Fészkelődött az ülésen,

és próbálta vigasztalni az asszonyt. – Mondott valamitkorábban, hogy néha-néha történnek olyan dolgok, amelye-ket nem tudunk megmagyarázni.

A nő megvonta a vállát. – Nem adom fel.– Ezt hogy érti?– Megpróbálom kideríteni, hogyan történhetett ez meg.– Hol fog keresgélni?–  A papírjaimban, az emlékeim között. Felidézek min-

dent, amit mondott. És azokat a dolgokat is, amiket sosemmondott ki. Egyszerűen meg kell értenem a történteket.

– Majd elmeséli, mit talált?A nő végre fölnézett és elmosolyodott. – Jöjjön be velem!

– mondta váratlanul.Sejer nem értette, miért mondja ezt, de engedelmesen

követte az ajtóig. Nézte, ahogy bedugja a kulcsot a zárba,de előtte csöngetett egy rövidet. Talán jelzi a férjének,hogy csak ő, Sara jött haza. Nem akart találkozni a fér-fival. Ha látja őt, a képzelete sokkal élesebben fogja ki-rajzolni, hogyan is élnek. Az épület alacsony sorház voltmozgássérülteknek átalakítva, nagyon széles ajtókkal. Anappali ajtaja előtt álltak. Sejernek eszébe jutott egy fiatal-emberről szóló könyv, arra emlékeztette a helyzet. A sze-relmes főhős hazakíséri a nőt. Teljesen belebolondult azasszonyba, és azt hiszi, a nő egyedül él. Útközben a nő be-vallja, hogy otthon Johnny vár rá. A férfi szíve majdnemmegszakad, de aztán belépnek a nappaliba, és kiderül, hogyJohnny egy tengerimalac.

Gerhard Struel az íróasztalánál ült, és olvasott, a melegellenére kötött kardigánban. Most megfordult, és feléje bó-lintott. A férfi idősebbnek tűnt, mint ő maga. Kopasz volt,

234

a szemüvege mögött sötét szempár ült. Mellette, a földönegy németjuhász feküdt. A kutya felemelte a fejét, és nézteőket.

– Papa – mondta Sara a férfira pillantva –, ő Konrad Sejerfelügyelő.

Gerhard Struel nem tengerimalac, hanem az apja!Sejer megpróbált magához térni, miközben megfogta a

feléje nyújtott kezet. Miért akarta ezt megmutatni neki? Alakást, a segítségre szoruló apát. Talán azt akarta mondani:Vigyél el innen!

– Lassan haza kell mennem a kutyámhoz – jegyezte megsután.

–  Jaj, elnézést – mondta a nő, miközben a kabátjávalszöszmötölt. – Nem akartam feltartani.

Gerhard Struel hosszan nézte Sejert. – Akkor tehát vége?Igen, gondolta, vége. Mielőtt elkezdődött volna. Most

nem tudok továbblépni. Nem megfelelő az alkalom.Abba a lehetetlen helyzetbe került, hogy fel kell hívnia a

nőt telefonon, ha akar tőle valamit. Sara egyszer már kez-deményezett, most rajta a sor.

Az asszony kezet nyújtott neki. – Nagyszerű csapatot al-kottunk, nem gondolja?

Az asszony elültetett egy magot, ami talán ki fog hajtani.Igen, nagyszerű csapat.

Megtalálta a nevet a névhatározóban. Sara, azt jelenti,„hercegnő”. Később az ágyában feküdt, és a mennyezetetbámulta. Képzeletben vele beszélgetett. A szavak teljesentermészetesen jöttek elő belőle.

Tudtam, hogy fel fogsz bukkanni. Vártam rád.Mesélj magadról valamit, kérte mosolyogva a nő.Mit szeretnél hallani?Egy gyerekkori emléket, egy szép emléket.Ez szép: Azon a nyáron, mikor ötéves lettem, apám

magával vitt a roskildei dómba. Nem tudtam, mi rejtőzikodabent, egyszerűen csak beléptem a kőpadlóra a kinti me-

235

leg napsütésből. A templom tele volt ládákkal. Apám el-mondta, hogy emberek fekszenek bennük, minden olyanpap, aki ebben a templomban szolgált. Ott feküdtek végte-len sorban a padok mellett, hogy mindenki láthassa őket. Amárványládák gyönyörűnek látszottak. Odabent hideg volt,és elkezdtem fázni. Megálltam, rángattam apám kezét, ésújra ki akartam menni. Egy idő után megelégelte. ÖrökÁlmukat alusszák, mosolygott. Nekünk pedig haza kell men-nünk, és dolgoznunk a kertben, amíg ilyen szép az idő. Ne-kem le kell vágnom a füvet, neked pedig gyomlálnod kell.

A koporsók látványa nem hagyott nyugodni. Egészen ad-dig, amíg anyám ki nem jött a kertbe, és ki nem hozta azepertortát. Hűvös volt, mert a pincében állt, de a felszí-ne langyossá vált. Ettem a tortát, és közben azon gondol-koztam, hogy biztosan tévednek. A koporsókban nincsensemmi, csak por és levegő. A torta pedig olyan finom volt,hogy hihetetlennek tűnt, az élet nem tart örökké. Felnéz-tem a kék égre, és hirtelen megláttam egy csapat angyalt,akik fehér szárnyakon lebegtek odafent. Talán azért jöttek,hogy elvigyenek minket, pedig még meg sem ettük a tortát!Apám is látta. Felnézett, és lelkesen mosolygott. Nézd, Kon-rad, milyen szépek!

A hadsereg tizenöt ejtőernyőse volt az, akik a közelifocipályára ereszkedtek le. Sohasem fogom elfelejteni, mi-lyen szép volt, és milyen csendesen ereszkedtek.

Ezután sokáig ébren feküdt. Rettenetes fáradtságot ér-zett, de csak nem jött a szemére álom. Meredten nézte asötétet. Forgolódott az ágyban, s Kollberg minden mozdu-latra hegyezni kezdte a fülét. Túl meleg volt az alváshoz.Elkezdett vakarózni. Fáradtan felkelt az ágyból, felöltö-zött, és kiment a nappaliba. A kutya utánatámolygott. Akar-na egyáltalán bárkit közel engedni magához? Reggelenteegyütt ébredni… minden reggel, éveken keresztül. Mit szól-na hozzá Kollberg? És a két hím mellett nehéz lenne neki.

236

–  Elmenjünk sétálni? – suttogta. A kutya vakkantottegyet, és az ajtóhoz igyekezett. Éjjel két óra volt. Atoronyház magányos oszlopként állt a csillagtalan égboltalatt.

Egyenesen be akart menni a városba, fel a temető-höz, de aztán meggondolta magát. Hihetetlen lelkiisme-ret-furdalást érzett. Olvasott ilyesmiről. Nem tudta, hogyankezelje a helyzetet, aztán eszébe jutott: Talán el kellene köl-tözni, lecserélni a kocsit, valamilyen vonalat húzni. Eliseelőtt és után. Nem tudok továbblépni, valami leláncol.

Rövid ujjú ingben volt. Az éjszakai levegő kicsit csilla-pította bőre viszketését. Ment, egyre csak ment, akárcsakErrki. Ha valaki él, akkor tegyen is úgy, mintha élne, ha-sított belé a gondolat. Megfordult, és visszapillantott atoronyházra. Volt valami az épületben, a hatalmas, szürkebetonoszlopban, amely az emberek félelméről árulkodott.El akarok költözni, gondolta, le akarok menni a hegyről. Afűben állva a fák koronáját kezdte nézni.

– Elköltözzünk, Kollberg? Ki vidékre?A kutya árgus szemmel leste a gazdáját.– Nem érted, miről beszélek, mi? Te más világban élsz,

de azért jól megvagyunk. Még akkor is, ha buta vagy.Kollberg boldogan szimatolta a kezét. Bedugta a

nadrágja zsebébe, és előszedett egy ottfelejtett kutyakek-szet. Kollberg nem tudta, miért kapott jutalmat, de lenyel-te, és lelkesen csóválta a farkát.

– Az a legrosszabb, hogy sosem fogom megtudni, miért– mormolta. – Tulajdonképpen mi történt köztük? Mit mon-dott vagy tett Halldis, ami megrémítette Errkit? Mindkettenhalottak, és sohasem fogjuk megtudni az igazságot. Perszea világ dolgainak nagy részét sosem tudjuk meg. Különös,hogy ebbe belenyugszunk. Mintha valami távolira várnánkegész életünkben, olyanra, ami mindent megmagyaráz. Dete, te buta – pillantott a kutyára –, te csak a következő ete-tést várod.

A kutya ugrott egyet, és tovább csóválta a farkát.– Fáradt vagyok – mondta hangosan. – Menjünk haza!

237

Hátat fordított a városnak, és elindult visszafelé.Hátat fordított a temetőnek. Mélyen, legbelül ez fájt neki.

*

Skarre igazán ápoltnak tűnt. Frissen zuhanyozott ésborotválkozott, s napbarnított volt.

– Mi van veled? – Sejer végigmérte.– Semmi. Csak minden szempontból jól érzem magam a

bőrömben.– Helyes – felelte Sejer. – Tudtak már mondani valamit a

laborosok? Összevetették az ujjlenyomatokat?– A házban mindenhol Errki ujjlenyomatai vannak, még

a benti tükrön is. A kapán még dolgoznak, az bizonytalan.– Legépelted már az éjszakai kihallgatás jegyzőkönyvét?– Tessék, főnök. – Átlátszó műanyag borítékot nyújtott

oda Sejernek, és az ajkába harapott. – Mi lesz a fiúval?– Semmi különös. Morgan megerősítette, hogy baleset

történt. Valószínűleg a Guttebakkenban marad, ami min-dent összevetve a legjobb számára. Most egy időre kijutottneki mindenből. Nyugalomra van szüksége, nem pedig egyújabb költözésre. Mindjárt kimegyek hozzá, és beszélek ve-le. Nyilván nincs túl jó formában, de van egy aprócska remé-nyem, hogy talán észrevett valamit Errkin, ami felett Mor-gan átsiklott, és ami mindent megmagyarázhat.

Skarre hosszasan nézett rá. – Azt hiszed, lehetséges? Hi-szen csak egy halálra rémült kölyök.

– A gyerekek jó megfigyelők – jelentette ki Sejer katego-rikusan.

– Tulajdonképpen nem. Csak más dolgok tűnnek fel ne-kik, mint a felnőtteknek – felelte Skarre határozottan.

– És ez számunkra hasznos lehet.Skarre összeráncolta a homlokát. – Olyan fura vagy.– Mire gondolsz?– Mintha nem tudnád elfogadni a történteket. Ez nem vall

rád.

238

– Csak kíváncsi vagyok – válaszolta Sejer.– Fáradtnak látszol.– Ma éjjel mindenhol viszkettem – mondta Sejer komo-

lyan.E drámai bejelentés után visszavonult az irodájába.

– Morten Garpénak hívják?– Igen.– De Morgannak nevezi magát?– A nem létező barátaim Morgannak hívnak.– Nem létező? És miért nevezi így magát?– Jobban hangzik, maga szerint nem?Skarre innen kihagyta, hogy mindketten nevettek.– Tehát, Morten. Más szóval egyedül van?– Rosszul állok a bűntársakkal. Csak egy volt, és most

börtönben ül. És van egy nővérem Oslóban.– Miért ül?– Fegyveres rablásért. Sosem köpött be. A pénzt neki ra-

boltam.– Megfenyegette magát, hogy nem fedezi tovább, ha nem

tesz valamit?– Igen.– És ennek véget akart vetni?– Úgyis hosszú büntetést fogok kapni, úgyhogy már nem

számít.– Ebben igaza van, nem számít. A rablásra még visszaté-

rünk. Meséljen Errkiről!Skarre azzal jelezte a beálló hosszú csöndet, hogy új be-

kezdésbe írta a következő részt.– Mindent elmondott nekem az anyjáról meg arról, ami

vele történt. Errki és én is skorpiók vagyunk. Egy héttelkésőbb született, mint én. Tudta, hogy a legjobb és a leg-rosszabb emberek skorpiók?

– Nem. Hogy érti, hogy „mindent elmondott”?

239

Sejer felemelte tekintetét a papírról, és a sok szakem-berre gondolt, akik az évek során mindenféle praktikávalpróbálták kihúzni belőle az igazságot. Ennek a fickónak pe-dig néhány óra alatt sikerült.

– Emlékezett valamire Halldis megöléséből?– Nem igazán. Annyit mondott, hogy a nő sikított, és fe-

nyegető volt. A szeme a távolba meredt, amikor erről be-szélt.

– Mondta azt, hogy ő ölte meg? Kimondta ezt?– Nem. Különös tekintettel nézett rám, és azt mondta: „A

dolgok csak megtörténnek.”– Erőszakosnak gondolja?–  Azt hiszem, látta az orromat. Csúnyán fog beheged-

ni. Nem mintha túlságosan izgatna. Tulajdonképpen semmisem érdekel. Az egyetlen dolog, ami aggaszt, az Tommy ké-pe, amikor átkopogok neki a szomszédos cellából, és rájön,hogy egyetlen koronát sem kap tőlem.

– Tommynak hívják?– Tommy Rein.– A mindenit!Új bekezdés.– Miről beszéltek az alatt a hosszú idő alatt, amit együtt

töltöttek Errkivel?– Erről alig tudok mondani valamit. Olyan sok furcsa dol-

got mondott. Egy darabig a halálról beszélgettünk. Gondol-kozott már ezen? Hogy tényleg meg kell halnunk? Látom,ahogy meghalnak körülöttem az emberek, de nem értem,hogy egyszer engem is utolérhet. Ma megpróbáltam felfog-ni, többször is. De olyan, mint egy bonyolult matematikaiegyenlet, amelyet egyszerűen képtelenség felfogni. Magaérti ezt?

– Micsodát?– Hogy meg fog halni.– Igen, értem.– Akkor magával valami baj lehet.

240

– Ne vegye a szívére. A tudat előbb-utóbb mindenkit uto-lér. Persze ismerek sokakat, akik idősebbek magánál, ésmég nem tették fel magukban ezt a kérdést. Honnan voltErrkinek pisztolya?

– Kérdeztem tőle. Valami olyasmit mormolt, hogy „Kívánja szomszédodnak egy tehenet, és az Isten ökröt ad neked.”

– A végén mennyire volt részeg?– Közel sem annyira, mint én. A beszédén nem lehetett

észrevenni, de a járása elég bizonytalanná vált, és Errkielég esetlenül mozgott józanul is.

– Errki és Kannick… miről beszéltek egymással?– Szinte nem beszéltek. Úgy figyelték egymást, mint két

kutya. Kannick halálra volt rémülve, alig mert Errkire néz-ni.

– Errki fenyegetően lépett fel a fiúval szemben?–  Nem hiszem. Jól bántunk vele, egyáltalán nem

bántottuk, csak részegek voltunk. Mikor Kannick felbuk-kant, már, mondjuk úgy, eléggé felöntöttünk a garatra. Azvolt a különös, hogy egy idő után mintha azt gondolta vol-na, jó ott lenni. Megnyugodott. Valamilyen furcsa módon mihárman összetartoztunk. Senki sem akart csinálni semmit,magukat vártuk.

– Hogyan reagált Kannick, amikor kiderült, hogy Errkimeghalt?

– Teljesen bepánikolt. Sírt, és könyörgött, hogy segítsekneki.

– Miben segítsen?– Bebizonyítani maguknak, hogy baleset történt.– Baleset volt?–  Persze. Az ajtóra lőtt. Nem tudta, hogy odabent va-

gyunk, azt pedig még kevésbé, hogy Errki éppen akkor nyit-ja ki az ajtót.

– Jól van. És még?– Mire gondol?– Javasolta, hogy meneküljenek el, vagy rejtsék el a holt-

testet?– Nem, nem. Egyáltalán nem. Lebeszéltem róla.

241

– Tehát javasolta?–  Eh, nem, tulajdonképpen nem. Összevissza beszélt.

Pánikba esett. Ez nem meglepő. Szerencséje, hogy csak ti-zenkét éves, és még nem büntethető.

Beült a kormány mögé, és becsukta a kocsiajtót. An-nak ellenére, hogy rosszul aludt, különös módon teljesentisztának érezte a fejét. Az a meglepő érzése támadt, hogyez a pillanat döntő. Hirtelen megértette. Az idő megállt.Kibámult a kocsiablakon, hogy keressen valamit odakint,ami megmagyarázza ezt az érzést, de semmit sem talált.Megkövültnek érezte magát, nem tudott megmozdulni.Nem volt kellemetlen, csak szokatlan. Látta a saját kezét akormányon. Látott minden egyes szőrszálat a kézfején és avékony ráncokat a csontok felett. Fehér körmeit, amelyeksimák és tiszták voltak, meg a sárga elszíneződést az ujjaivégén. A tükörben belenézett saját szemébe. Arca idősebb-nek tűnt, mint ahogyan emlékezett rá, de végtelenül éber-nek látszott. Egy közelben haladó kocsi dudálása riasztottafel az álmodozásból. Sebességbe kapcsolt, és elhajtott a té-ren parkoló autók mellett.

A fiú egyenes háttal állt. Bal lába kifelé mutatott, a jobbpedig egyenesen előre. Fölszegte a fejét, karja lazán ló-gott az oldala mellett. Nagy, mély levegőt vett, majd las-san újra kifújta. Aztán balra fordította a fejét, lassan, mint-ha óvatosan közeledne valamihez. Nem gyorsan, hanem na-gyon, nagyon lassan. Hunyorgott. A harminc méterre lévősárga kör élesebb lett. Ismét mély levegőt vett, és sokáigbenntartotta. Hatalmas mellkasa fölemelkedett, miközbenszemmagasságba állította az íját. Kifeszítette, és célzott.Látta, ahogy a kis, piros pont megérinti a céltábla alsóélét. Most egy tízest akart. Elég jó volt hozzá, márminta tökéletes pillanatokban, amikor minden sikerült. A nyílkirepült, s éles csattanással eltalálta a céltáblát. Kifújta

242

a maradék levegőt a tüdejéből, és a tegezben újabb nyíl-vessző után kotorászott anélkül, hogy szemét levette volnaa céltábláról, vagy változtatott volna a testtartásán. Beil-lesztette a vesszőt. Három tízest akart lőni. Ha szerencséjevan, a második nyíl érinteni fogja az elsőt. Leeresztette azíjat, mély levegőt vett, és behunyta a szemét. Azután ismétkinyitotta. A céltáblát nézte, és az előző nyíl piros tollait,amelyek a sárga kör közepén virítottak.

Ekkor egy hangot hallott. Először nem akart foglalkoznivele. Egy jó íjász nem hagyja magát megzavarni, folytatjaa célzást anélkül, hogy lankadna a figyelme. De a zaj foko-zódott, egyre közelebbről hallatszott. Nem tetszett neki adolog. Végig akarta csinálni a háromnyilas sorozatot. Egykocsi közeledett. A második nyilat is kilőtte. Egy nyolcas.Dühösen pislogott, és hátrafordult. Rendőrautó hajtott beaz udvarra.

Kannick leengedte az íját, és mozdulatlanul állt. Sejerszállt ki a kocsiból, egyenruhában. Nyilván csak azért jött,hogy beköszönjön, és megkérdezze, hogy van, hogy aludt.Jól érezte magát, nem kellett aggódnia. Kannick bizonyta-lanul elmosolyodott.

– Jó reggelt, Kannick.Sejer nem mosolygott. Komolynak látszott. Nem kedves-

nek, mint a múltkor, hanem olyannak, akit zavar valami.Kannick megfordult, és a céltáblára meredt.

– Van egy tízesed – állapította meg.– Igen – felelte a fiú büszkén.–  Nehéz megcsinálni? – Kíváncsian nézte a fényes íjat

anélkül, hogy az arckifejezése megváltozott volna.– Igen, nehéz. Több mint egy éve ezzel foglalkozom. Si-

került volna még egy tízes, de megjött maga, és megzavart.– Nagyon sajnálom. – Komolyan a fiú szemébe nézett. –

Elvettük tőled az íjadat. Te pedig itt állsz, és lősz. Ezt mivelmagyarázod?

Kannick hátranézett. – Ez Christiané. Kölcsönadta.– De nem szabad felügyelet nélkül lőnöd, nem igaz?

243

–  Margunn csak vécén van. Gyakorolnom kell abajnokságra – felelte tompán.

– Értem. Mindenképpen beszélnem kell Margunn-nal. –Sejer a fejével intett előbb a ház felé, aztán a lövőmatracés a karton céltábla irányába. Ez volt a fiú egyetlen szenve-délye, ő pedig éppen azon volt, hogy elvegye tőle. Szívbőlgyűlölte ezt. Ugyanakkor valami megszólalt benne, mint-ha félreverték volna a vészharangot. Érezte, hogy a szíveszaporábban ver. Előfordulhat, hogy mindez semmit sem je-lent, de az is lehet, hogy nagyon fontos, akár döntő jelen-tőségű az az apróság, amelyet hirtelen megpillantott. Aligbírt uralkodni magán.

– De itt az udvaron azért gyakorolhatok – mondta Kan-nick részben kérlelően, részben dühösen. – Ha már azerdőben nem. Ha azt akarom, hogy esélyem legyen abajnokságon, az utolsó hetekben minden nap lőnöm kell.

–  Mikor lesz a verseny? – Sejer nem ismert rá a sajáthangjára. Rekedtes és durva volt.

– Négy hét múlva.A fiú még mindig lövőállásban állt. Fekete mokaszin-

ban. Elég nagynak tűnt, lehetett vagy negyvenhármas.Bőrtalpán nem volt semmilyen cikcakkminta, ami a sport-cipőkön lenni szokott. A tizenkét év körüli fiúk általábansportcipőben járnak. Kicsit bosszantotta, hogy mokaszintviselt a fiú. Ünneplőcipőnek látszott, és rosszul mutatott alevágott szárú farmerral, ami rövidnadrágként funkcionált.Egész idő alatt küzdött a furcsa érzés ellen, ami mind job-ban a hatalmába kerítette.

– Jól aludtál az éjjel? – kérdezte barátságosan. Kannickzavarodottan hallgatta. A rendőr hangja kedves volt, de aszeme hideg, akár a jég.

– Úgy aludtam, akár a bunda – felelte bátran. Zavarbajött a saját hazugságától. Túl sok minden történt. Felébredt,amikor Margunn bement ágyneműt cserélni Philipnél, éspróbált nyugodtan, egyenletesen lélegezni. Nem bírta márhallgatni Margunn vigasztalását, ugyanakkor félt elaludni.Volt egy rettenetes álma, amitől nem bírt szabadulni.

244

– Én rosszul aludtam – magyarázta Sejer sötéten.– Tényleg? – kérdezte Kannick egyre bizonytalanabbul.

Nem szokott hozzá, hogy a felnőttek ilyenekkel traktálják.De ez a férfi más volt.

– Kilősz egy nyilat úgy, hogy én is láthassam? – kérdezte.Kannick habozott. – Megpróbálhatom, bár most kiestem

a ritmusból, és akkor ritkán sikerül jól.– Csak kíváncsi vagyok – mondta Sejer halkan. – Még so-

hasem láttam közelről valakit íjjal lőni.Szemével követte Kannick mozdulatait. Az egész folya-

matot, ahogy összpontosított, ahogy fölemelte az íjat, fel-húzta, aztán elengedte. Nagyon kecses mozdulatsor volt,annak ellenére, hogy ez a hegynyi fiú csinálta. Az íj külön-leges módon összeszedte a formátlan alakot. Kannick egykilencest lőtt, aztán leengedte az íját.

Sejer fölnézett a házra, majd újra a fiúra pillantott. –Kesztyűben lősz? – kérdezte, és fejével Kannick keze feléintett.

–  Íjászkesztyű – válaszolta Kannick. – Különben a húr-tól kikészülnének az ujjaim. Van, aki bőrszíjat használ, deén jobban kedvelem a kesztyűt. Tulajdonképpen csak ar-ra a kézre kell, amivel az ember lő, de a szimmetria ked-véért mindkettőn viselek kesztyűt, és ez bevált. Tudja –magyarázta hevesen –, minden íjásznak megvan a magaszokása. Christian pislog egyet, közvetlenül lövés előtt.

– Ez elég különös szokás.Sejer a kesztyűre pillantott. – Csak három ujja van?– Csak három ujjra van szükségem a lövéshez, a hüvelyk-

és a kisujj kimaradnak.– Mm.– Ez a tartalékkesztyűm, ami alig használt, ezért elég me-

rev – folytatta Kannick –, de idővel puhább lesz.– Új? – Sejer összeráncolta a szemöldökét. – Miért új?– Miért? – Kannick elbizonytalanodott. – Hát azért… mert

kidobtam a régit.– Értem.

245

Sejer alaposan szemügyre vette. Kannick a kezétbámulta, a kezén lévő vékony bőrkesztyűt. Vékony bőrcsí-kok vezettek a csuklóján lévő keskeny szíjhoz, amit cipzárrögzít.

– Miért dobtad ki a régit?– Miért? – Kannick rettenetesen nyugtalan lett. – Azért,

mert régi és lyukas volt.– Rendben. – Sejer nagyot sóhajtott. – És hol dobtad ki

őket?– Hogy hol? Nem emlékszem.Kannick mozgolódott, és izzadt. Az átkozott melegben

nem tudott létezni. A fiúk elmentek fürödni Thorleiffel ésIngával, ám ő nem akart velük menni. Rosszul érezte magátfürdőnadrágban, ráadásul edzenie kellett. Odakint valaholvárt rá egy kupa, életében először legyőzhet másokat. Mi-ért nem jött már vissza Margunn? Mi fog még történni?

– Hol, Kannick?– A tűzrakóban. – Nyugtalanul topogni kezdett.– Megcserélted a lábaidat.– És akkor?– Hazudsz nekem, Kannick. Azt mondtad, láttad odafent

Errkit.– Úgy volt! Láttam őt!– Errki látott téged. Ez egészen más. – Sejernek meg kel-

lett erőltetnie magát, hogy a hangja nyugodt maradjon. –Mondok neked valamit. Hiszek neked, amikor azt mondod,hogy Errki halála baleset volt. Morgan megerősítette ezt.

Kannick egy pillanatra mintha megkönnyebbült volna.– De kétlem, hogy igazán zavarna a dolog.– Micsoda? – kérdezte félve.–  Ha Errki halott, nem beszélhet. Te már előtte ott

jártál, ezért siettél jelenteni Gurvinnak a gyilkosságot. Mi-előtt Errki lement volna és elárulta volna, hogy te voltál,lerohantál, hogy azt mondd, ő tette. Senki sem hitt volna abolond Errkinek.

Ebben a pillanatban megjelent Margunn. Bizonytalanulnézett rájuk, és idegesen köhécselt. – Valami baj van?

246

Sejer bólintott. Margunn ideges lett.– Kannick – szólalt meg a nevelő, hogy kitöltse valamivel

az ijesztő csendet, még akkor is, ha nem volt fontos a mon-dandója. – Most nem lenne szabad mokaszinban járnod, aztKarsten konfirmációjára vettük. Hova tetted az edzőcipő-det?

Kannick leengedte az íjat. Szíve erősen összerándult, ésnagy adag forró vért juttatott az arcába. A jövő elérkezett.

*

A következő történhetett: Kannick az erdőben járkált azíjával. Lelőtt egy varjút, és haza akart menni, amikor eszébejutott, hogy benézhetne Halldishoz. Talán látta, hogy háttalaz ajtónak kapál. Beosont a házba, megtalálta a pénztárcáta kenyértartóban. Talán szerencséje volt, talán tudta, holkeresse. Újra kilopódzott. Legnagyobb rémületére Hall-dis az ajtóban állt, kapával a kezében. Kannick pánikbaesett. Ő, aki mindig előbb cselekedett, aztán gondolkozott.Megpróbálta kitépni a kapát Halldis kezéből, talán dulakod-tak is egy darabig, míg végül megszerezte. Halldis félelem-mel és vádlón nézett rá. Kannick felemelte a kapát, és le-sújtott vele. Rajta volt az íjászkesztyű, így csak kevés nyo-mot hagyott. Halldis elesett. Kannick átrohant a tisztáson,megállt egy pillanatra a kútnál, és visszanézett. Ekkor vet-te észre a sötét alakot a fák között. Rájött, hogy meglátták.Elindult lefelé az úton, de elvesztette a pénztárcát. Err-ki odament a házhoz, és megtalálta Halldist. Feltehetőlegbement a konyhába, mindent megnézegetett, otthagyta azujjlenyomatát az ajtókon és az ablakpárkányon, valamint acipőnyomát a padlón. Kifelé menet megtalálta a pénztárcát,amit Kannick elejtett a nagy sietségben. Zsebre vágta, és aszörnyűségtől teljesen összezavarodva elindult a városba,az emberek közé. Kannick lerohant Gurvin rendőrfőnökhöz,

247

és bejelentette az esetet. Aki bejelenti, az természetesennem lehet bűnös. Ráadásul éppen a bolond Errkit látta. Mitis mondott Morgan? Úgy figyelték egymást, mint két kutya.

Kivette zsebéből a telefonját, és tárcsázott. Skarre föl-vette.

– Mi újság?Sejer körbenézett. – Mindenféle. – Kinézett a kocsi

ablakán a párafelhőbe burkolózó erdőre. Bárcsak beleugor-hatna ebből a rettenetes melegből a tengerbe. – Telefonáltvalaki?

Skarre hallgatott. Az utóbbi huszonnégy órában furcsagyanúja támadt. – Határozd meg a „valakit”.

– Az ég szerelmére, bárki.– Senki sem telefonált – bökte ki végül Skarre.– Rendben.A beállt csöndet Skarre törte meg. – Történt valami?– Nem Errki ölte meg Halldist.–  Hát ez remek! Ez az, amit most hallani szerettem

volna. Tehát akkor elölről kezdhetünk mindent. Mássalpróbálkozz, nem vagyok vicces kedvemben.

– Nem viccelek. Nem ő volt.– Tényleg nem, főnök?Súlyos csend állt be. Skarre sokáig gondolkozott. – Rend-

ben van – szólalt meg végül. – Kezdem érteni, miről be-szélsz. Telefonált egy lány, a pénztáros Briggen boltjából.Eszébe jutott valami nagyon fontos, amit feltétlenül el kel-lett mesélnie.

– Na, halljuk!–  Az egyik guttebakkeni gyerek többször ment Odde-

mann-nal Halldishoz segíteni. Hogy felkészüljön a jövőre.Kitalálod, ki volt az?

– Kannick – felelte.– Általában csokoládéban kapta a fizetségét. Tudhatta,

hol tartja az asszony a pénztárcáját.Sejer bólintott.Skarre folytatta: – Ja, és járt itt valaki.– Határozd meg a „valakit”.

248

– Dr. Struel.– Valóban? És mit akart?– Azt nem tudom. Kapott tőlem papírt meg borítékot, és

üzenetet hagyott neked. Az asztalodra tettem.Sejer beindította a kocsit. Egymást kergették a gondola-

tok a fejében. – Jacob – mondta kárörvendő mosollyal. – Tu-dod, hogy ez mit jelent, ugye?

– Mire gondolsz?– Ugranod kell ejtőernyővel.– Igen, kénytelen leszek.Hosszú szünet állt be.– A rend kedvéért elmondom, hogy nem akarom feltétle-

nül bevasalni rajtad, számomra ez nem jelent sokat. Nemfoglak kevésbé becsülni, ha nem teszed meg.

– De nem is fogok különösebben nagyot nőni a szemed-ben, nem igaz?

– Most is nagyra becsüllek.– Természetesen ugrom.– Erős a hited, ugye?–  Ez lesz az egyik olyan alkalom, amikor komolyan

próbára kell tennem. Talán itt volt már az ideje.

Kinyitotta az irodája ajtaját, és belépett. Fehér borí-ték feküdt a világtérképet ábrázoló könyöklőjén, a Csen-des-óceán közepén… akár egy vitorlás. Óvatosan fölemeltea borítékot, s finom mozdulattal kinyitotta. Remegett a ke-ze, amikor kihúzta a papírt.

Skarre hirtelen berontott. Megtorpant, amint meglátta afőnökét, aki kezében egy papírcetlivel valósággal remegett.– Bocsánat – szabadkozott zavarában. – Történt valami?