Agatha Christie

Gyilkolni könnyű

Fordította: Elekes Dóra

Európa Könyvkiadó

2008, 2011

2

AGATHA CHRISTIE® Murder is Easy

Copyright © 2011 Agatha Christie Limited

(a Chorion company)

All rights reserved.

Murder is Easy was first published in 1939

Translation entitled „Gyilkolni könnyű” © 2008 Agatha Christie Limited,

a Chorion company

All rights reserved.

Magyar fordítás: Elekes Dóra, 2008

HU ISSN 0865-980X

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent:

Az ABC-gyilkosságok

Az Ackroyd-gyilkosság

Az alibi

A barna ruhás férfi

A Bertram Szálló

Bűbájos gyilkosok

Chimneys titka

Cipruskoporsó

Egy marék rozs

Éjféltájt

És eljő a halál…

Feketekávé

A ferde ház

A fogorvos széke

Függöny

Gyilkosság a diákszállóban

Gyilkosság a golfpályán

Gyilkosság meghirdetve

Gyilkosság Mezopotámiában

Gyilkosság az Orient expresszen

Gyilkosság a paplakban

Gyöngyöző cián

Halál a felhők között

Halál a Níluson

Halloween és halál

A harmadik lány

Három vak egér

Ház a sziklán

Herkules munkái

Holttest a könyvtárszobában

A kristálytükör meghasadt

Lord Edgware meghal

Macska a galambok között

Mr. Quin

Mrs. McGinty meghalt

Négy színmű

Nem csalás, nem ámítás

Nemezis

Nem zörög a haraszt

Nyaraló gyilkosok

Nyílt kártyákkal

Az órák

Örök éj

Öt kismalac

Paddington 16.50

Poirot első esetei

Poirot nyomoz

Pókháló

A pollensai probléma

Rejtély az Antillákon

A sittafordi rejtély

Szunnyadó gyilkosság

Találkozás a halállal

Temetni veszélyes

A titokzatos Kék Vonat

A titokzatos stylesi eset

Tíz kicsi néger

Tragédia három felvonásban

A vád tanúja

3

Rosalindnak és Susannak ajánlom, a könyv két első kritikusának

4

Első fejezet

AZ ÚTITÁRS

ANGLIA!

A rég nem látott Anglia!

Vajon mi vár rá itthon?

Ezen tűnődött Luke Fitzwilliam, miközben lesétált a hajóról a mólóra. A kérdés továbbra is

ott motoszkált benne, amíg a vámvizsgálatra várt, majd ismét gondolatai előterébe furakodott,

amint helyet foglalt a Londonba induló vonaton.

Tudta, hogy ez az Anglia más lesz, mint az, amelyet az eltávozások alkalmával

megszokott. Akkor tömérdek elherdálni való pénz állt a rendelkezésére (legalábbis egy

darabig), és nem akadt egyéb dolga, mint hogy felkeresse régi cimboráit, találkozzon más

hazalátogató fiatalemberekkel, és önfeledten szórakozzon, abban a megnyugtató tudatban,

hogy nem kell sokáig maradnia.

Most azonban maradnia kell. Vége a fülledt, tikkasztó éjjeleknek, a verőfényes

nappaloknak, a trópusi növényzet buja szépségének, a Times régi számainak olvasásával és

újraolvasásával töltött magányos estéknek.

Hazatér Angliába, hogy tisztes nyugdíjjal és némi vagyonnal rendelkező úriemberként

élvezze a szabadságot. De mit kezdjen az életével?

Anglia! Itt még júniusban is szürke égbolt és metsző, hideg szél fogadja az embert. Milyen

barátságtalan! És az emberek! Ezek az emberek! Ez a sok-sok aggodalomtól gyűrött, ólmos,

szürke arc. Na és a házak, mindenütt ezek a házak! Úgy bújnak elő a földből, mint eső után a

gomba. És milyen csúfak! Milyen otrombák! Mint megannyi fejedelmi tyúkól.

Luke Fitzwilliam erőnek erejével elfordította tekintetét az ablak mögött elrobogó tájról, és

nekilátott átböngészni a frissen vett újságokat. A Times-t, a Daily Clarion-t és a Punch-ot.

A Daily Clarion-nal kezdte. A teljes szám az epsomi derbivel foglalkozott.

Tegnap kellett volna jönnie, gondolta Luke. Tizenkilenc éves kora óta nem látta a derbit.

Még odaát a klubban fogadott egy lóra, és most kíváncsi volt, mit ír az esélyeiről a lap

lóversenyreferense. De nem talált semmit, csak egy igen lekicsinylő, futó említést: „A

többiek, vagyis II. Jujuba, Mérföld Mark, Santony és Jerry Boy nem várhatók a befutók közé.

Esélyes lehet még…”

De az Luke-ot már nem érdekelte, melyik lehet még esélyes. Tekintete továbbsiklott a

tétekre. II. Jujuba szerény, negyven az egyhez eséllyel szerepelt a listán.

Luke az órájára pillantott. Háromnegyed négy. Most már vége a futamnak, gondolta, és

hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább Clarigoldot, a második favoritot tette volna meg.

Aztán felütötte a Times-t, és mindenféle komolyabb ügyeknek szentelte a figyelmét.

Nyugalma azonban nem tarthatott sokáig, mert a vele szemben ülő szúrós tekintetű ezredes

olyan felháborítónak találta azt, amit a saját újságjában olvasott, hogy úgy érezte, útitársával

is meg kell osztania mérgét. Fél óra is eltelt, és még mindig csak mondta, mondta, hova

menjenek „azok az istenverte kommunista agitátorok, uram”.

Az ezredes végre-valahára abbahagyta, és tátott szájjal álomba merült. A vonat hamarosan

lassított, majd megállt. Luke kinézett az ablakon. Hatalmas, kihalt állomáson voltak, ahol

rengeteg vágány futott össze. A peronon, kicsivel távolabb, észrevett egy újságosbódét és az

ablakában egy hirdetőplakátot: A DERBI EREDMÉNYE. Kinyitotta a fülke ajtaját, leugrott a

peronra, és a bódéhoz sietett, hogy néhány pillanattal később már fülig érő szájjal olvassa a

lapzárta utáni hírek elmaszatolódó sorait:

5

Az epsomi derbi eredménye:

II. JUJUBA

MAZEPPA

CLARIGOLD

Luke ragyogott a boldogságtól. Száz font üti a markát, hála a tippadók által méltatlanul

lefitymált, jó öreg II. Jujubának.

Még mindig vigyorogva kettéhajtotta az újságot, megfordult, de a vonatnak se híre, se

hamva. A nagy diadalmámorban észre sem vette, amikor továbbindult.

– Mikor ment el az az átkozott vonat? – kérdezte az egyik búvalbélelt hordárt.

– Miféle vonat? Három óra tizennégy óta itt egy vonat se állt meg.

– Dehogyis nem. Hiszen most szálltam le róla. A kikötői járat volt az.

– A kikötői járat nem áll meg sehol, csak Londonban – mondta szigorúan a hordár.

– Pedig most megállt – bizonygatta Luke. – Azzal jöttem.

– Pedig az nem áll meg – kötötte az ebet a karóhoz a hordár.

– Hát most mégis megállt, itt, ezen a vágányon, azzal jöttem, ha mondom.

A hordár, kifogyva az érvekből, álláspontot változtatott.

– Hát akkor nem kellett volna leszállnia – mondta feddő hangsúllyal. – Mer az itt nem

szokott megállni.

– Csakhogy most megállt.

– Tilosat kapott. Tilos vót a szemafor. Nem állt az meg igazibúl.

– Nekem ez túlságosan bonyolult – mondta Luke. – Azt mondja meg inkább, hogy mitévő

legyek.

– Nem kellett volna leszállnia – ismételte meg a lomha észjárású hordár.

– Igaza van – mondta Luke. – De ami megtörtént, megtörtént, nem forgathatjuk vissza az

idő kerekét, szólt a Holló: „Soha már”,1 a nagy Kéz ír s tovább megy,

2 és a többi és a többi.

De én mégiscsak arra volnék kíváncsi, hogy ön, mint a vasúttársaság tapasztalt dolgozója, mit

tanácsol tennem?

– Azt kérdi, mit csináljon?

– Pontosan – felelte Luke. – Felteszem, hogy vannak vonatok, amelyek hivatalosan is

megállnak ezen az állomáson.

– Vannak, hát – mondta a hordár. – Én a maga helyében felszállnék a négy huszonötösre.

– Ha a négy huszonötös Londonba megy – mondta Luke –, akkor az kell nekem.

Miután ezt is tisztázták, Luke róni kezdte a peront. Talált egy nagy táblát, amelyről

leolvashatta, hogy a Fenny Clayton állomáson van, a Wychwood-under-Ashe-be futó vágány

mellett, azután végignézte, ahogy egy ütött-kopott kis tolatómozdony lassan az állomásra tol

egy egykocsis szerelvényt, majd megpihen az egyik félreeső vágányon. Hat-hét ember szállt

le a vonatról, és miután átkeltek egy felüljárón, beálltak várakozni Luke mellé. A búvalbélelt

hordár hirtelen felélénkült, és nekiállt tologatni egy ládákkal és kosarakkal megrakott

poggyászkocsit, aztán tejeskannákat zörgetve csatlakozott hozzá hordártársa is. Fenny

Clayton életre kelt.

Nagy sokára dölyfösen bepöfögött a londoni vonat. A harmadosztályon tolongtak az

utasok, első osztályú fülke pedig mindössze három volt, és már ültek bennük. Luke

mindháromba belesett. Az első, dohányzókocsit egy szivarozó, katonaforma úriember foglalta

el. Mivel aznapra elege volt a gyarmati ezredesekből, továbbállt. A következő kocsiban egy

nevelőnőre vallóan választékos megjelenésű, bágyadt fiatal hölgy utazott, és vele egy három

1 Tóth Árpád fordítása.

2 Szabó Lőrinc fordítása.

6

év körüli, izgága fiúcska. Luke továbbsietett. A harmadik kocsi ajtaja nyitva volt, és egyetlen

utas, egy idős hölgy tartózkodott benne, aki távolról hasonlított Luke egyik nénikéjére

Mildredre, arra a bátor asszonyra, aki tízéves korában megengedte, hogy vízisiklót tartson.

Mildred néni jó nagynéni volt. Luke beszállt a kocsiba, és letelepedett.

Kinézett az ablakon, és addig figyelte a tejeskocsik, poggyászkocsik és más járgányok

lebilincselő sürgés-forgását, amíg a vonat lassan ki nem gördült az állomásról. Azután

elővette az újságot, hátha talál még benne valamit, ami nem szerepelt a reggeli lapokban.

Tisztában volt vele, hogy nyugalma nem tarthat sokáig. Éppen elég nénikéje volt ahhoz,

hogy tudja, a szemközt ülő kedves, idős hölgy nem fog csendben maradni Londonig.

Aggodalma hamarosan beigazolódott: a hölgy először arra kérte meg, hogy igazítsa meg az

ablakot, azután arra, hogy vegye fel a földről az esernyőjét, végül pedig nekiállt dicsérni a

vonatot.

– Egy óra tíz perc alatt Londonba ér. Remek járat ez, bizony, remek. Sokkal jobb, mint a

délelőtti. Annak egy óra negyven perc a menetideje.

Azután így folytatta:

– Persze a legtöbben a délelőtti járatot választják. Butaság is volna elvesztegetni fél napot,

ha olcsó napijeggyel megy az ember. Én is délelőtt akartam indulni, csakhogy nem találtam

Murcit. Ő a macskám, tudja, egy perzsacica, gyönyörű jószág, de képzelje, begyulladt a füle.

Nos tehát, nem indulhattam el, amíg ő elő nem került.

– Természetesen – morogta Luke, és sokatmondó pillantást vetett az újságjára. Ám

mindhiába, a szóáradatnak csak nem akart vége szakadni.

– Így aztán jobb híján a délutáni járattal jöttem, és ennek is megvan a maga előnye, hiszen

nem olyan zsúfolt, mint a délelőtti… bár ez nem sokat számít, ha az ember első osztályon

utazik. Na de én általában nem utazom első osztályon. Pazarlás is volna ebben a mai

helyzetben, amikor egyre magasabbak az adók, egyre kisebbek az osztalékbevételek, egyre

drágább a személyzet, és sorolhatnám. Csakhogy, tudja, borzasztó izgatott voltam, hiszen egy

hallatlanul fontos ügyben kell intézkednem, és okvetlenül szerettem volna végiggondolni, mit

mondjak, persze, csak magamban… – Luke elnyomott egy mosolyt. – És ha az ember

ismerősökkel utazik együtt, nem lehet velük udvariatlan, ezért inkább arra gondoltam, nem

bánom, most az egyszer igazán megengedhetek magamnak egy kis luxust. De akkor is az a

véleményem, hogy manapság rettenetes pazarlás folyik, egyszerűen nem divat

takarékoskodni, előre gondolkodni. Kár, hogy megszüntették a másodosztályt… mert az a

kicsike különbség igenis számított… Na, persze – tette hozzá sietve, miután futó pillantást

vetett Luke napbarnított ábrázatára – tudom jól, hogy az eltávozáson lévő katonatiszteknek

muszáj első osztályon utazniuk, úgy értem, elvárják tőlük…

Az eleven, kíváncsi szempár rászegeződött Luke-ra, és ő már be is adta a derekát. Tudta,

hogy előbb-utóbb úgyis rákényszerülne.

– Nem vagyok katona – mondta.

– Jaj, bocsásson meg. Nem akartam… csak azt hittem… olyan barna a bőre… eltávozáson

lévő gyarmati tisztnek véltem.

– Valóban a gyarmatokról jöttem – mondta Luke. – De nem eltávozásra. – Hogy elejét

vegye a további faggatózásnak, egyenesen kibökte: – Rendőr vagyok.

– Rendőr? Ne mondja, ez csuda érdekes. Az egyik kedves barátnőm fia most állt be a

palesztinai rendőrséghez.

– Én a Mayang-szorosban szolgáltam – mondta Luke, ismét elébe vágva a

kérdezősködésnek.

– Istenem, hát ez roppant érdekes. Micsoda különös véletlen… úgy értem, hogy épp ebbe a

vagonba szállt fel maga is. Mert, tudja, én azért megyek a fővárosba… szóval, hogy

bejelentést tegyek a Scotland Yardnál.

– Csak nem – mondta Luke.

7

Most mi lesz? – töprengett. Vajon egy idő után elfárad és megáll, mint az óra, vagy bírni

fogja szusszal egészen Londonig? De igazából nem zavarta a fecsegés: a drága Mildred néni

emléke – aki gyerekkorában mindig megérezte, ha szüksége volt egy kis zsebpénzre – ezt a

hölgyet is kedvessé tette a szemében. Annál is inkább, mivel a hozzájuk hasonló idős nénik

mindig olyan otthonosan angol levegőt árasztottak. A Mayang-szorosban nem találkozhatott

hasonlóval. Egy kalap alá lehetett venni őket a karácsonyi szilvapudinggal, a községi

krikettel, no meg a fatüzelésű kandallóval, vagyis mindavval, amire az ember vágyakozik, ha

a világ túlsó felén él. (És amit rémesen megun, ha sok van belőle. De ne feledjük, Luke alig

néhány órája érkezett.)

Az öreg hölgy készségesen folytatta:

– De, bizony, úgy terveztem, hogy délelőtt indulok, de mint mondtam, nem eresztett az

aggodalom, amíg elő nem került az én kiscicám. Még nem késtem el? Mit gondol? Ugye, a

Scotland Yardnál nincsenek megszabott hivatali órák?

– Nem hinném, hogy délután négykor bezárnak, vagy hasonló – felelte Luke.

– Hát persze, hogyan is tehetnék? Bármelyik pillanatban érkezhet valaki, hogy bejelentsen

egy súlyos bűntényt.

– Pontosan – mondta Luke.

A hölgy egy pillanatra elhallgatott. Aggodalom suhant át az arcán.

– Én amondó vagyok, hogy jobb, ha az ember rögtön a lehető legmagasabb fórum elé tárja

az ügyét – jelentette ki aztán. – John Reed – ő a mi községi rendőrünk Wychwoodban –

halkszavú, udvarias ember, de tudja, valahogy nem hiszem, hogy képes volna elboldogulni

egy komolyabb üggyel. Remekül elbánik a részegeskedőkkel meg a gyorshajtókkal meg a

világítás nélkül közlekedőkkel meg az engedély nélküli kutyatartókkal, és hébe-hóba egy-egy

betörési üggyel is. De azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy alkalmatlan volna egy

gyilkossági ügy kibogozására!

Luke felvonta a szemöldökét.

– Gyilkossági ügy?

Az öreg hölgy élénken bólogatott.

– Igen, gyilkosság. Látom, meglepődött. Eleinte magam is meglepődtem… Az igazat

megvallva el sem tudtam hinni. Arra gondoltam, biztosan csak képzelődöm.

– És most már biztos az ellenkezőjében? – kérdezte tapintatosan Luke.

– Ó, egészen – bólintott határozottan a hölgy. – Egyszer tévedhet az ember, de kétszer,

háromszor vagy négyszer már aligha. Ennyi már elég a bizonyossághoz.

– Ezt úgy érti, hogy… khm… több gyilkosság is történt? – kérdezte Luke.

– Attól tartok, jó néhány – felelte a hölgy halk, szelíd hangon.

Azután így folytatta:

– Ezért is gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha egyenesen a Scotland Yardhoz fordulok

segítségért. Mit gondol, jól teszem?

Luke tűnődve nézte a hölgyet, majd így felelt:

– Ó, hát persze, kétségkívül.

A Yardnál majd tudni fogják, hogyan szereljék le az öreglányt, gondolta. Hiszen nyilván

tucatjával futnak be hozzájuk isten háta mögötti falvakban lakó idős hölgyek, hajmeresztőnél

hajmeresztőbb gyilkossági sztorikkal Az is elképzelhető, hogy egy egész ügyosztályt tartanak

fenn külön a számukra.

És már látta is maga előtt az atyáskodó rendőrkapitányt vagy a jóképű, fiatal nyomozót, aki

tapintatosan dörmögi:

– Hálásan köszönjük az információt, asszonyom. Most már nyugodtan hazamehet, és ránk

bízhatja az ügyet.

Luke csendben mosolyogva a következőképp töprengett:

Vajon mi okuk van rá, hogy képzelődjenek? Gondolom, borzasztóan unatkoznak, és titkon

8

arra vágynak, hogy végre történjen velük valami nagyszabású, úgy hallottam, egyes nénikék

egyenesen azt képzelik, az egész falu azon mesterkedik, hogy megmérgezze őket.

Felrezzent, amikor a halk, szelíd hang így folytatta:

– Emlékszem, egyszer azt olvastam… azt hiszem, az Abercrombie-üggyel kapcsolatban…

na látja, ő is rengeteg embert megmérgezett, mielőtt még gyanakodni kezdtek volna rá… De

mit is akartam mondani? Ja, igen, szóval úgy olvastam, hogy őt a tekintete árulta el. Az a

jellegzetes tekintet, amivel az áldozatait nézte, mielőtt azok ágynak estek. Akkor el sem

akartam hinni, de most már tudom, hogy így van!

– Mire gondol?

– Arra, hogy a gyilkost elárulhatja a tekintete.

Luke álmélkodva pillantott fel. Az öreg hölgy alig láthatóan reszketett, rózsás arcából

kifutott a vér.

– Amy Gibbsnél vettem észre először. Meg is halt szegény. Aztán jött Carter. Majd

Tommy Pierce. Most pedig – tegnap – Humbleby doktor került sorra, pedig ő olyan jó ember,

igazán, csupa szív. Carter iszákos alak volt, Tommy Pierce pedig tűrhetetlenül pimasz kölyök

– folyton szekírozta a nála kisebbeket, kicsavarta a karjukat meg csipkedte őket. Ezt a kettőt

nem is sajnáltam különösebben, de Humbleby doktor egészen más. Őt meg kell menteni.

Borzasztó, hogy nem mehetek oda hozzá, hogy figyelmeztessem, hiszen egy szavamat sem

hinné el. Kinevetne! És John Reed sem hinne nekem. De a Scotland Yard, az egészen más.

Ők hozzá vannak szokva a bűntényekhez.

A hölgy kipillantott az ablakon.

– Uram, teremtőm, egy perc, és ott is vagyunk. – Izgatottan fészkelődni kezdett, kinyitotta

majd becsukta a táskáját, az esernyőjét keresgélte.

– Köszönöm. Igazán köszönöm – mondta Luke-nak, aki másodszorra is felvette a földről

az esernyőt. – Megnyugtató volt beszélgetni önnel. Nagyon kedves, hogy meghallgatott.

Örülök, hogy igazat ad nekem.

– Biztos vagyok benne, hogy a Scotland Yardnál jó tanácsot kap.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. – A hölgy a táskájába kotort. – A

névjegykártyám… Jaj, istenem, csak ez az egy van nálam. Ezt nem adhatom oda. Szükségem

lesz rá a Scotland Yardnál.

– Semmi baj.

– Mindenesetre Miss Pinkertonnak hívnak.

– Igen találó név, Miss Pinkerton – mondta mosolyogva Luke, majd látva a hölgy zavarát,

hozzátette: – Az én nevem pedig Luke Fitzwilliam.

A vonat hamarosan az állomásra ért.

– Megengedi, hogy leintsek önnek egy taxit? – kérdezte Luke.

– Köszönöm, ne fáradjon – felelte a hölgy, szemlátomást megütközve a felajánláson. – Jó

lesz nekem a metró is. Elvisz a Trafalgar térre, aztán végigsétálok a Whitehall Streeten, és

már ott is vagyok.

– Hát akkor sok szerencsét – mondta Luke.

Miss Pinkerton meleg kézfogással búcsúzott el.

– Hálás vagyok önnek – jelentette ki ismét. – Bár az igazat megvallva eleinte úgy éreztem,

nem hisz nekem.

– Szó, ami szó – mondta Luke pironkodva –, nehéz lehet lebukás nélkül megúszni ennyi

gyilkosságot.

Miss Pinkerton megrázta a fejét.

– Nem, nem, fiatalember, ebben téved. Gyilkolni könnyű – legalábbis mindaddig, amíg

nem keveredünk gyanúba. Márpedig a gyilkos a mi esetünkben olyasvalaki, akire soha senki

sem gyanakodna.

– Hát, mindenesetre járjon szerencsével – mondta Luke.

9

Miss Pinkertont magával sodorta a forgatag, Luke pedig elindult, hogy utánanézzen a

csomagjainak, és közben így töprengett:

Lehet, hogy egy kicsit buggyant az öreglány? Nem hinném. Csak élénk a fantáziája, ennyi

az egész. Remélem, udvariasan bánnak majd vele. Egész megkedveltem.

10

Második fejezet

A GYÁSZJELENTÉS

I

JIMMY LORRIMER Luke régi cimborája volt. Londonba érkezésének napján Luke nála

ütött tanyát. Este ővele ment szórakozni, az ő kávéját szürcsölte fejfájósan másnap reggel, és

az ő kérdését nem hallotta meg, miközben kétszer is végigolvasta a reggeli újság egyik kis

hírét.

– Bocsáss meg, Jimmy – mondta hirtelen észbe kapva.

– Mi olyan érdekes? Csak nem a politikai helyzet?

Luke elvigyorodott.

– Ugyan már. Nem, tulajdonképpen elég bizarr dolog történt. Halálra gázoltak egy kedves

öreglányt, akivel együtt utaztam a vonaton.

– Biztos nem nézett körül – mondta Jimmy. – Honnan tudod, hogy ő volt az?

– Nem vagyok benne biztos. De a név – Pinkerton – megegyezik. A Whitehall Streeten

kelt át, amikor elgázolták. A sofőr továbbhajtott.

– Ronda ügy – mondta Jimmy.

– Az, bizony. Sajnálom szegény teremtést. Mildred nénikémre hasonlított.

– Bárki vezette is azt az autót, hidd el, megbüntetik, úgy lecsukják emberölésért, mint a

huzat. Komolyan mondom, mostanában már félek autóba ülni.

– És mondd csak, miféle autó az, amibe félsz beülni?

– Egy Ford V8-as. Te, öregem, az a kocsi…

A beszélgetés szigorúan műszaki síkra terelődött.

Jimmy egyszer csak közbevágott. – Mit motyogsz? – kérdezte a barátját.

Luke egy versikét dünnyögött magában: Volt egy angol, Humbleby, szeretett ő

bambulni…

Bocsánatot kért.

– Csak egy versike, amit gyerekkoromból ismerek. Nem is tudom, miért jutott eszembe.

II

Jó egy héttel később, miközben a Times címlapját nézegette, Luke egyszer csak döbbenten

kiáltott fel:

– A kutyafáját!

– Mi a baj? – kapta fel a fejét Jimmy Lorrimer.

Luke nem felelt. Egy nevet bámult az újságban.

Jimmy megismételte a kérdést.

Luke a barátjára emelte a tekintetét. Olyan különös kifejezés ült az arcán, hogy Jimmyt

egészen meghökkentette.

– Mi bajod van, Luke? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott.

Hosszú perceken át nem jött felelet. Luke ledobta az újságot, és járkálni kezdett az ablak és

a karosszéke között. Jimmy növekvő megrökönyödéssel figyelte.

Luke nagy sokára lehuppant egy székre, előrehajolt, és azt mondta:

– Jimmy, öregfiú, emlékszel arra az öreg hölgyre, az útitársamra, akiről a múltkor

11

meséltem neked?

– Aki Mildred nénikédre emlékeztetett? És akit elgázolt egy autó?

– Igen, rá. Hát ide figyelj. Az az öreglány egész úton arról hablatyolt, hogy a Scotland

Yardra készül, mert egy egész sor gyilkosságot kell bejelentenie. Azt mondta, egy gyilkos

garázdálkodik a falujában, aki nemsokára újból lecsap.

– Nem is mondtad, hogy hibbant – mondta Jimmy.

– Mert nem tartottam hibbantnak.

– Ugyan már, öregem, még hogy sorozatgyilkosság…

– Nem tartottam hibbantnak – vágott a szavába türelmetlenül Luke. – Azt gondoltam,

elragadta a fantáziája, ahogy az az idős hölgyekkel néha megesik.

– Jó, talán igazad van. De szerintem akkor sem volt ki a négy kereke.

– Most mindegy, hogy te mit gondolsz. Most nekem van mondanivalóm.

– Persze… persze… Mondd csak.

– A hölgy elég hézagosan adta elő a történetet. Megemlítette egy-két áldozat nevét, aztán

elmondta, hogy igazából az dúlta fel, hogy már tudja is, ki lesz a következő.

– És? – kérdezte bátorítólag Jimmy.

– Van, hogy az emberben valami marhaság miatt megragad egy név. Ez a név például azért

ragadt meg bennem, mert szerepel egy nonszensz versikében, amire gyerekkoromból

emlékszem: Volt egy angol, Humbleby, szeretett ő bambulni…

– Érdekes meglátás, de mire akarsz vele kilyukadni?

– Arra, te mamlasz, hogy az áldozat neve Humbleby. Doktor Humbleby. Az öreg hölgy azt

mondta, Humbleby doktor lesz a következő, és hogy azért van úgy elkeseredve, mert a doktor

nagyon „jó ember”. Az előbb idézett versike jóvoltából pontosan emlékszem a névre.

– És? – kérdezte Jimmy.

– És? Ezt nézd meg.

Luke a gyászrovat egyik bejegyzésére bökött, és Jimmy orra elé tolta az újságot.

HUMBLEBY – Június 13-án, otthonában, a wychwood-under-ashe-i Sandgate-en tragikus

hirtelenséggel elhunyt DR. JOHN EDWARD HUMBLEBY, JESSIE ROSE HUMBLEBY hőn szeretett

férje. Temetése pénteken. A virágokat mellőzni szíveskedjenek.

– Érted már, Jimmy? A név is, a helyszín is, a doktori cím is egyezik. Mire következtetsz

ebből?

Jimmy néhány pillanatig késlekedett a felelettel. Amikor végre megszólalt, a hangja

komoly volt és meglehetősen bizonytalan:

– Nyilván csak véletlen. Átkozottul különös véletlen.

– Biztos vagy benne, Jimmy? Ennyi volna az egész? Tényleg csak ennyi?

Luke folytatta az ideges járkálást.

– Miért, mi más lehetne? – kérdezte Jimmy.

Luke hirtelen sarkon fordult, és rámeredt.

– Tegyük fel, hogy az a szerencsétlen vénkisasszony mégiscsak igazat mondott! Tegyük

fel, hogy az a sok hihetetlen furcsaság, amit összehordott, valóban megtörtént!

– Ugyan már, öregem! Ne marháskodj. Ilyen nincs.

– Hát az Abercrombie-eset? Nem emlékszel, hány szerencsétlent tett el láb alól az a fickó?

– Többet, mint amennyiről tudunk – ismerte el Jimmy. – A helyi halottkém az egyik

cimborám unokatestvére, úgyhogy hallottam az ügyről egyet s mást. Abercrombie-t azért

fogták el, mert megmérgezte az állatorvost. Aztán exhumálták a feleségét, és az asszony

holtteste is tele volt arzénnal, sőt szinte biztos, hogy a sógorát is mérgezés vitte el. És ez még

nem minden. A cimborám azt mondta, hogy a közvélekedés szerint Abercrombie legalább

tizenöt szerencsétlent tett el láb alól. Tizenötöt!

12

– Na, ugye. Szóval mégiscsak van ilyen.

– Van, de ritkán.

– Honnan tudod? Lehet, hogy sokkal gyakrabban, mint hinnéd.

– A rendőr beszél belőled. De hát minek játszod a nyomozót, ha egyszer nyugdíjba mentél?

– Úgy tűnik, képtelen vagyok kibújni a bőrömből – mondta Luke. – Ide figyelj, Jimmy.

Mit gondolsz? Ha akadt volna egy lepcses szájú vénkisasszony, aki rájön, miben sántikál

Abercrombie, és feljelenti, még mielőtt az úgy elbízza magát, hogy a szó szoros értelmében a

zsaruk orra alá dörgöli a gyilkosságait, vajon hittek volna az öreglánynak?

– Nincs az az isten.

– Na, ugye. Azt mondták volna, amit te is mondtál, hogy meghibbant. Vagy azt mondták

volna, amit én is mondtam, hogy unalmában mindenfélét kitalál. És mindkét esetben tévedtek

volna!

Lorrimer néhány másodpercig emésztette a hallottakat, majd megkérdezte:

– De hát akkor szerinted mi az, amit biztosan tudunk?

– Lássuk csak – mondta lassan Luke. – Valaki elmondott nekem egy történetet – egy

hihetetlen, de nem lehetetlen történetet. A történet valóságossága mellett szól Humbleby

doktor halála. És még valami, egy igen fontos körülmény: Miss Pinkerton elindult a Scotland

Yardra ezzel az ő hihetetlen történetével. De nem ért oda. Halálra gázolták, és a gázoló

továbbhajtott.

– Nem tudhatod, hogy odaért-e vagy sem – vetette ellen Jimmy. – Az is lehet, hogy a

Scotland Yardnál tett látogatása után gázolták el, nem pedig előtte.

– Az is lehet. Mindazonáltal nem hinném.

– Mindaz, amit mondasz, puszta feltételezés. A lényeg, hogy te elhiszed ezt a… ezt a

rémtörténetet.

– Szó sincs róla – rázta a fejét határozottan Luke. – Én csak azt mondom, érdemes

utánajárni a dolognak.

– Más szóval el akarsz menni a Scotland Yardra?

– Az még korai volna. Hiszen te is mondtad: Humbleby halála talán csak puszta véletlen.

– De hát akkor mit akarsz tenni, ha szabad kérdeznem?

– Elmegyek ebbe a faluba, és körülszaglászom.

– Ne beszélj.

– Miért, tudsz más értelmes megoldást?

Jimmy rámeredt, aztán így szólt:

– Tényleg komolyan gondolod, Luke?

– Egészen komolyan.

– És mi lesz, ha kiderül, hogy vaklárma volt az egész?

– Az volna a legjobb.

– Igaz… – ráncolta a homlokát Jimmy. – De nem tartod valószínűnek, ugye?

– Édes komám, én bármit el tudok képzelni.

Jimmy néhány percen át hallgatott.

– És van valami terved? – kérdezte végül. – Nem állíthatsz be oda csak úgy. Kell valami

ürügy is.

– Az, bizony, nem árt.

– Mi az, hogy nem árt? Te is tudod, milyen egy angol kisváros. Minden jövevény szemet

szúr.

– Hát akkor alakoskodni fogok – vigyorodott el Luke. – Mit javasolsz, minek adjam ki

magam? Művésznek? Az nem fog menni. Nem tudok rajzolni, se festeni.

– Légy modern művész – javasolta Jimmy. – Ahhoz nem is kell tudni.

Luke azonban komoly maradt.

– Legyek inkább író? – töprengett tovább. – Szoktak az írók isten háta mögötti vidéki

13

fogadókba visszavonulni, hogy ott dolgozzanak? Elképzelhető. Vagy legyek horgász? Ahhoz

előbb meg kell tudnom, hogy akad-e arrafelé folyó. Legyek nagybeteg, akinek

frisslevegőkúrát írt fel az orvosa? Arra ott vannak a szanatóriumok, és különben sem illik

hozzám a szerep. Lehetek befektető, aki házat keres a környéken… de ez sem az igazi. Az

ördögbe is, Jimmy, hát nincs semmi elfogadható indok arra, hogy egy ereje teljében lévő férfi

ellátogasson egy angol faluba?

– Egy pillanat – mondta Jimmy. – Mutasd csak azt az újságot!

Jimmy belepillantott a szövegbe, aztán diadalmasan kijelentette:

– Jól emlékeztem! Luke, öregfiú, mázlid van. Mindent elintézek. Pofonegyszerű lesz.

Luke meglepetten sarkon fordult.

– Micsoda? – kérdezte.

– Wychwood-under-Ashe… rémlett valahonnan ez a falunév – felelte mértéktartó

büszkeséggel Jimmy. – És most már tudom is, hogy honnan! Ismerem azt a falut.

– Van egy cimborád, aki kapcsolatban áll a körzeti halottkémmel?

– Az nincs. De van jobb, édes komám. Mivel édesapámék, tudod jól, tizenhármán voltak

testvérek, a természet bőségesen elhalmozott nagynénikkel és kuzinokkal. Hát idehallgass:

Van egy unokatestvérem Wychwood-under-Ashe-ben.

– Jimmy, te egy tünemény vagy.

– Jó, mi? – kérdezte szerényen Jimmy.

– Mesélj a fiúról.

– Lány. Bridget Conwaynek hívják. Két évig Lord Whitfield titkárnője volt.

– Aki azoknak a rémes szennylapoknak a tulajdonosa?

– Úgy, bizony. Maga az ember is rémes. Egy öntelt kis pukkancs. Ott született Wychwood-

under-Ashe-ben, és mivel az a fajta sznob, aki azzal szeret hencegni, hogy a semmiből

kapaszkodott fel, visszatért a szülőfalujába, megvette a környék egyetlen nagy házát (ami

eredetileg egyébként Bridget családjáé volt), és most azon dolgozik, hogy „szépen

kiglancolja”.

– És az unokahúgod az ő titkárnője?

– Csak volt – mondta sötéten Jimmy. – Most már valamivel több. A menyasszonya.

– Ó – mondta megrökönyödve Luke.

– A fickó, persze, kitűnő parti – mondta Jimmy. – A bőre alatt is pénz van. Bridget pedig

nemrég csúnyán megégette magát egy szerelmi ügyben, és ez alaposan kiölte belőle a

romantikát. Én amondó vagyok, jól választott. Szigorú lesz a lorddal, az meg a tenyeréből

eszik majd.

– És hol jövök én a képbe?

– Náluk fogsz megszállni mint Bridget unokatestvére – vágta rá gondolkodás nélkül

Jimmy. – Annyi unokatestvére van, hogy nem lesz feltűnő. Én mindent megbeszélek vele. Jó

barátok vagyunk. Na mármost lássuk csak, mi vonz téged a faluba. Hát a boszorkányság,

fiacskám.

– A boszorkányság?

– A folklór, a helyi babonák meg az effélék. Wychwood-under-Ashe ezeknek köszönheti a

hírnevét. Az egyik olyan falu, ahol a legtovább tartotta magát a boszorkányszombat

hagyománya. Még a múlt században is égettek boszorkányt. Mondjuk azt, hogy könyvet írsz.

Összehasonlítod, teszem azt, a Mayang-szoros hagyományait az angol folklórral –

párhuzamokat keresel, és a többi. Ismered a műfajt: az ember notesszal jár-kel, kikérdezi a

legöregebbeket a helyi babonákról és népszokásokról. Az ottaniak hozzászoktak már az

ilyesmihez, és ha Ashe Manorból jössz, az ajánlólevélnek sem rossz.

– És mi legyen Lord Whitfielddel?

– Vele könnyű dolgod lesz. Teljesen műveletlen és rettentő hiszékeny. Képzeld, még azt is

elhiszi, amit a saját újságjaiban olvas. De különben is, bízd csak őt Bridgetre. Bridget klassz

14

lány. Kezeskedem érte.

Luke felsóhajtott.

– Jimmy, öregfiú, úgy látom, sínen vagyunk. Csuda egy pofa vagy. Ha tényleg sikerül

megbeszélned a kuzinoddal…

– Menni fog. Bízd csak rám.

– Nem is tudom, hogyan háláljam meg.

– Csak annyit kérek, hogy ha tényleg gyilkost fogsz, hadd legyek ott, amikor fülön

csíped… Mi az?

– Csak megint eszembe jutottak az öreg hölgy szavai – felelte tűnődve Luke. – Amikor azt

mondtam neki, nehéz lehet lebukás nélkül megúszni ennyi gyilkosságot, azt felelte, tévedek.

Azt mondta, gyilkolni könnyű. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Vajon igaza volt? Vajon

tényleg…

– Tényleg mi?

– Tényleg könnyű gyilkolni…?

15

Harmadik fejezet

BOSZORKA SEPRŰNYÉL NÉLKÜL

I

HÉTÁGRA SÜTÖTT A NAP, amikor Luke a Wychwood-under-Ashe felett magasodó

hegytetőre ért. Egy frissen vett, használt Standard Swallow-val kapaszkodott fel a gerincre, ott

megállt, és a motort is leállította.

Verőfényes, forró nyári nap volt. Luke lepillantott az ingatlanfejlesztőktől furcsamód

megkímélt falucskára, amely ártatlanul és békésen sütkérezett a napon, és amelynek egyetlen

utcája hosszan kanyargott Ashe Ridge szirtjének tövében.

– Bizonyára elment az eszem – gondolta Luke a szűzies bájú, világtól eldugott kis falu

láttán. – Agyrém az egész.

Hihetetlen, hogy komolyan idejön gyilkost fogni, csupán egy öreg hölgy fecsegése meg

egy véletlenül elcsípett gyászjelentés sugallatára.

– Ilyen nincs – dünnyögte fejcsóválva. – Vagy mégiscsak van? Na, fiacskám, most majd

elválik, mi vagy: hiszékeny marha, vagy pedig jó szimatú, vérbeli nyomozó.

Beindította a motort, sebességbe kapcsolt, és óvatosan elindult lefelé a Fő utcába torkolló

kacskaringós úton.

Mint mondtuk, Wychwood egyetlen említésre méltó utcája a Fő utca volt. Luke szemügyre

vette a boltokat, a takaros és előkelő György korabeli házakat – a sok fehér lépcsőt és fényes

kopogtatót – meg a virágoskert övezte, festői parasztházakat. Volt egy fogadó is, a

Csörgősipka, amelyet szerény udvar választott el az úttól. Volt rét is kacsaúsztatóval, a fölébe

magasodó, tekintélyes György kori épületről Luke első látásra azt hitte, hogy az maga Ashe

Manor. Ám ahogy közelebb ért az épülethez, nagy, festett táblát pillantott meg az oldalán,

amely arról tájékoztatta a járókelőt, hogy múzeum és könyvtár működik odabent. Ahogy

továbbhajtott, egy anakronisztikus modernségű, nagy, fehér épület ötlött a szemébe, amely

komor megjelenésével sehogyan sem illett a környék vidám összevisszaságához. Hamarosan

kiderült, hogy ez a közösségi ház és a tornaklub.

Luke megállt, és megkérdezett valakit, merre találja Ashe Manort.

Menjen tovább fél mérföldet, hangzott az útbaigazítás, és jobb kéz felől észre fogja venni a

kaput.

Luke továbbhajtott. A kaput könnyedén megtalálta: új, cifra mintás kovácsoltvas kapu volt.

Ahogy befordult a kertbe, vöröstéglás épület derengett elő a fák közül, majd egy kanyar után

bástyás-tornyocskás, összedobált rusnyaság tárult megrökönyödött szeme elé.

Miközben hüledezve bámulta a rémálomba illően csúf épületet, a nap lebukott a

hegygerinc mögé. Az Ashe Ridge vészjósló tömege hirtelen szembeötlővé vált. Szél támadt,

belecsimpaszkodott a falombba, és a kastéllyá alakított udvarházból egy fiatal lány lépett elő.

Ahogy a szél belekapott fekete hajába, Luke-nak eszébe jutott egy nemrégiben látott kép,

Mevinson Boszorká-ja. ugyanaz a sápadt, hosszúkás, finom arc, ugyanaz a csillagokba

gabalyodó, fekete sörény. Luke szinte látta maga előtt, ahogy a lány seprűnyélre pattan, és

felröppen az égbe…

A lány egyenesen feléje tartott.

– Ön bizonyára Luke Fitzwilliam. Örvendek. Bridget Conway vagyok.

Kezet fogtak. Luke abbahagyta az ábrándozást, és közelről is szemügyre vette a lányt.

Sudár alakja volt, finom, hosszúkás, kissé beesett arca, gunyoros, fekete szemöldöke, fekete

16

szeme és fekete haja. Akár egy rézkarc, gondolta Luke. Markáns és gyönyörű.

A hazafelé úton többször felötlött lelki szemei előtt egy kép egy angol lányról – e

tradicionális kép szerint a lány pirospozsgás volt és napbarnított, lovat cirógatott, virágágyást

gazolt, és a kandalló tüzénél melengette a kezét. Kedves, meleg kép volt.

Luke egyelőre még nem tudta eldönteni, tetszik-e neki Bridget Conway, de annyit máris

biztosan tudott, hogy e korábbi elképzelése az angol lányról üres csacskaság volt, és mint

ilyen, egyszer s mindenkorra érvényét vesztette.

– Örvendek – mondta. – Ne haragudjon az alkalmatlankodásért. Jimmy barátom azt

mondta, nem leszek terhükre.

– Ó, hát persze hogy nem. Szívesen látjuk. – A lány széles mosolyra derült. – Jimmy

barátja az én barátom is. Ha pedig a folklórról ír könyvet, jobb helyet keresve sem találhatott

volna. Mendemonda és festői helyszín itt aztán akad bőven.

– Remek – mondta Luke.

Elindultak befelé. Luke ismét szemügyre vette az épületet. Most már látta, hogy a

csiricsáré pompa fullasztó rétegei alól itt-ott előtűnnek egy józan, Anna korabeli ház darabkái.

Eszébe jutott, hogy Jimmy említette, a ház eredetileg Bridget családjáé volt. Még a

cicomátlan időkben, gondolta komoran. Lopott pillantást vetett a lány profiljára, hosszú,

elegáns kezére.

Huszonnyolc-huszonkilenc esztendős lehet, gondolta. És okos. És az a fajta, aki titok

marad egészen addig, amíg önszántából ki nem tárulkozik…

A ház kényelmesen, jó ízléssel volt berendezve – látszott rajta a drága lakberendező keze

nyoma. Luke követte Bridget Conwayt egy könyvespolcokkal és kényelmes karosszékekkel

berendezett szalonba, ahol ketten ültek az ablak mellé tolt teázóasztalnál.

– Gordon – mondta a lány –, bemutatom Luke-ot, az egyik távoli unokatestvéremet.

Lord Whitfield alacsony, kopaszodó kis ember volt kerek, őszinte ábrázattal, csücsöri

szájjal és savószínű szemmel. Vidékiesen lezser öltözéke előnytelen módon hangsúlyozta

amúgy is feltűnő pocakját.

A lord nyájasan üdvözölte Luke-ot.

– Isten hozta minálunk. Hallom, nemrég érkezett meg a gyarmatokról. Az aztán az érdekes

vidék. Bridget mesélte, hogy könyvet ír. Sokan azt mondják, manapság túl sok könyv jelenik

meg. Én azonban amondó vagyok, jó könyvből sohasem elég.

– Ő pedig a nénikém, Mrs. Anstruther – mondta Bridget, és Luke kezet fogott egy

középkorú hölggyel, akinek meglehetősen széles szája volt.

Mrs. Anstrutherről hamarosan kiderült, hogy a kertészkedés megszállottja. Másról nem is

tudott beszélni, csak a növényekről, és folyton olyasmiken járt az esze, hogy például

megmarad-e ez vagy az a ritka fajta ott, ahová ültetni tervezi.

Miután üdvözölte Luke-ot, folytatta a lordhoz intézett monológját:

– Nos tehát, Gordon, én amondó vagyok, hogy a sziklakertnek a rózsakert mögött volna a

helye, oda pedig, ahol tóvá szélesedik az a kis patak, csodálatos vízinövényeket lehetne

ültetni.

Lord Whitfield visszatelepedett a székébe.

– Beszélje meg Bridgettel – mondta nemtörődöm hangon. – A sziklakert szerintem

túlságosan csip-csup dolog, de nem számít.

– Neked az nem elég impozáns, Gordon – jelentette ki Bridget, és töltött egy csésze teát

Luke-nak.

– Igazad van – mondta szelíden Lord Whitfield. – Nem éri meg az árát. Csak néhány

csenevész kis virág, amit látni is alig lehet… Mennyivel szebb volna egy takarosan

berendezett üvegház vagy egy skarlátvörös muskátlival beültetett virágágyás.

Mrs. Anstruther azonban a díszpéldánya volt annak az embertípusnak, amely csak mondja

a magáét, függetlenül attól, mit szólnak hozzá a többiek.

17

– Biztos vagyok benne, hogy a napvirág új fajtája remekül érezné magát a sziklakertben –

jelentette ki, majd beletemetkezett egy növénykatalógusba.

Lord Whitfield kényelembe helyezte köpcös kis testét, és a teáját kortyolgatva jó alaposan

végigmérte Luke-ot.

– Szóval könyveket ír – dörmögte.

Luke, akit egy kissé elfogott a lámpaláz, már-már belefogott az előre kitalált mesébe, de

aztán észrevette, hogy a lord egy cseppet sem kíváncsi rá.

– Nekem is többször megfordult már a fejemben, hogy írnom kéne egy könyvet – jelentette

ki magabiztosan őlordsága.

– Igazán? – kérdezte Luke.

– Félre ne értsen, volna miről – mondta a lord. – Nagyon érdekes történeteim vannak.

Számtalan érdekes embert ismerek ugyanis. Csak az a baj, hogy egyszerűen időm nincs rá.

Roppant elfoglalt ember vagyok.

– Hát persze. Biztos vagyok benne.

– Maga el sem tudja képzelni, micsoda súly nehezedik a vállamra – folytatta a lord. –

Minden egyes lapom sorsát a szívemen viselem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a

közgondolkodást formálni hatalmas felelősség. Millióknak diktálom hétről hétre, mit

gondoljanak és érezzenek. Nagyon komoly dolog ez. Felelősséget jelent. Ez, persze, nem baj.

Nem félek a felelősségtől. Tudok bánni vele.

Lord Whitfield kidüllesztette a mellét, megkísérelte behúzni a hasát, és barátságosan

pillantott Luke-ra.

– Nagy ember vagy, Gordon. Igyál még egy kis teát – vetette közbe könnyedén Bridget

Conway.

– Tényleg nagy ember vagyok, nem kérek teát – mondta nemes egyszerűséggel őlordsága,

majd leszállva az Olimposz csúcsairól az egyszeri halandók közé, nyájasan megkérdezte

vendégét:

– Ismer valakit ezen a vidéken?

Luke megrázta a fejét, de aztán eszébe jutott a küldetése, és hirtelen ötlettől vezérelve azt

mondta:

– De lakik itt egy ember, akit szeretnék felkeresni. A barátaim barátja, úgy hívják,

Humbleby. Orvos.

– Ó! – Lord Whitfield nehézkesen felegyenesedett a székében. – Humbleby doktor? Húha.

– Mi a baj?

– Körülbelül egy hete meghalt – mondta Lord Whitfield.

– Jaj, istenem – mondta Luke. – Borzasztóan sajnálom.

– Nem hiszem, hogy rokonszenvesnek találta volna – jelentette ki Lord Whitfield. –

Fontoskodó, minden lében kanál, begyöpösödött vén tapló volt.

– Gordon ezt úgy érti – vetette közbe Bridget –, hogy a doktor vitába szállt vele.

– A falunk vízellátása volt a tét – mondta Lord Whitfield. – Márpedig, bátran

kijelenthetem, Mr. Fitzwilliam, hogy szívemen viselem a falunk sorsát. Hiszen magam is itt

születtem, úgy bizony.

Luke bosszúsan állapította meg, hogy Humbleby doktor helyett már megint Lord

Whitfieldről folyik a szó:

– Nem szégyellem, és nem is titkolom – mondta őlordsága –, én nem részesültem

mindazokban a kiváltságokban, amelyek az ön számára természetesek. Édesapám csizmadia

volt, igen, egyszerű csizmadia. Fiatalemberként az ő műhelyében inaskodtam. Mindent a

magam erejéből értem el, Fitzwilliam. Többre akartam vinni, mint édesapám, és el is értem a

célomat. Kitartással, szorgalommal és Isten segedelmével, így jutottam el idáig.

Ezek után Lord Whitfield, Luke okulására, részletesen előadta felemelkedése történetét,

majd diadalmasan felkiáltott:

18

– Íme, most itt vagyok, és nem bánom, ha az egész világ megtudja is, miként jutottam el

idáig! Nem szégyellem a gyökereimet, nem én, drága uram. Ezért is tértem vissza a

szülőfalumba. És tudja, mi áll most édesapám műhelyének helyén? Egy pompás épület, amit

én építtettem a falu számára – takaros és modern, közösségi ház és tornaklub működik benne.

Az ország legjobb építészének tervei alapján épült. Igaz, egy kicsit túlságosan is egyszerűre

sikeredett – szerintem olyan, mint valami dologház vagy börtön –, de mások azt mondják,

megjárja, és bizonyára nekik van igazuk.

– Ne bánkódj – mondta Bridget. – A te házad olyan lett, amilyennek te szeretted volna.

Lord Whitfield helyeslően kuncogott.

– Igen, bár megpróbáltak lebeszélni a tervemről. Azt hajtogatták, tartsam szem előtt az

eredeti épület szellemét. De én megmondtam nekik, hogy arról szó sem lehet: én ebben a

házban fogok élni, és ha már ennyi pénzt költök valamire, azt akarom, hogy látszatja is

legyen. Amelyik építész nem fogadott szót, annak kitettem a szűrét. Végül találtam egy olyan

fickót, aki remekül megértette, mit akarok.

– Vagyis inkább hajlandó volt kiszolgálni a szeszélyeidet – mondta Bridget.

– Bridget azt szerette volna, ha minden marad a régiben – mondta Lord Whitfield, és

megpaskolta a lány karját. – De nem élhetünk a múltban, kedvesem. A régiek nem sokat

tudtak az építészetről. Nekem nem kell egy hétköznapi, vöröstéglás ház. Mindig is kastélyról

álmodoztam, és az álmom most végre teljesült! Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy nem

elég kifinomult az ízlésem, ezért az enteriőr kialakítását mindenestül rábíztam az egyik jó

nevű lakberendező cégre. És azt kell mondjam, nem is végeztek rossz munkát, noha egyik-

másik részlet egy kicsit talán szegényesre sikerült.

– Hát – mondta Luke, alig találva szavakat –, jó az, ha tudja az ember, mit akar.

– És én általában meg is kapom, amit akarok – kuncogott a lord.

– Azért a vízvezetékterveddel kis híján befürödtél – emlékeztette Bridget.

– Ne is mondd! – legyintett Lord Whitfield. – Humbleby tökkelütött volt. Rémes, milyen

fafejűek tudnak lenni az öregek. Hiába beszél nekik az ember.

– Úgy tudom, Humbleby doktor szókimondó ember volt – kockáztatta meg Luke. – Sok

haragosa lehetett.

– Ne… neeem, ezt azért nem állítanám – mondta az orrát dörzsölgetve Lord Whitfield. –

Te mit gondolsz, Bridget?

– Én úgy vettem észre, nagyon is népszerű volt – mondta Bridget. – Igaz, engem csak

egyetlen egyszer kezelt, amikor kificamodott a bokám, de tüneményesnek találtam.

– Igen, összességében eléggé népszerű volt. – ismerte el Lord Whitfield. – Bár ismerek

néhány embert, aki igencsak orrolt rá. A fafejűsége miatt.

– Ők is helybéliek?

Lord Whitfield bólintott.

– Egy ilyen kis faluban gyakoriak az apró-cseprő nézeteltérések – mondta.

– Gondolom – mondta Luke már a következő lépésen töprengve.

– Miféle emberek élnek errefelé? – kérdezte végül.

Gyenge kérdés volt, de már jött is a válasz.

– Főként özvegyasszonyok – mondta Bridget. – Lelkészek lányai, húgai, feleségei.

Orvosok lányai, húgai, feleségei. Vagy hat nő jut minden férfira.

– De azért csak vannak férfiak is – kockáztatta meg Luke.

– Igen. Mr. Abbot, az ügyvéd, meg a fiatal Thomas doktor, szegény Humbleby doktor

partnere, meg Mr. Wake, a lelkész, meg… ki is van még, Gordon? Ja, igen! Mr. Ellsworthy, a

régiségkereskedő, aki egyszerűen cuki! És Horton őrnagy meg a buldogjai.

– Most jut eszembe, a barátaim ismernek még egy falubélit – mondta Luke. – Azt mondták

róla, kedves, öreg néni, csak egy kicsit lepcses szájú.

Bridget felnevetett.

19

– Ez a fél falura ráillik!

– Hogy is hívják? Megvan! Pinkertonnak.

Lord Whitfield reszelősen felkacagott.

– Hogy maga milyen balszerencsés! Ő sincs már közöttünk. A minap Londonban elütötte

egy autó. A helyszínen szörnyethalt.

– Úgy látom, sok errefelé a haláleset – jegyezte meg Luke könnyed hangon.

– Szó sincs róla – vágta rá Lord Whitfield. – Nagyon is egészséges vidék ez. Baleset volt.

Baleset bárkivel történhet.

Bridget Conway töprengve szólt közbe:

– Ami azt illeti, az utóbbi évben tényleg sokan meghaltak. Egymást érik a temetések.

– Ugyan, kicsikém, ne butáskodj.

– Doktor Humbleby is balesetben halt meg? – kérdezte Luke.

– Ó, nem – rázta a fejét Lord Whitfield. – Humbleby vérmérgezést kapott. Tipikus orvos-

halál. Megsértette az ujját egy rozsdás tűvel, vagy valami ilyesmi, aztán nem figyelt oda, és

meg is lett a baj. A szepszis három nap alatt elvitte.

– Az orvosok általában szórakozottak – mondta Bridget. – Ráadásul könnyen

összeszedhetnek valami fertőzést, ha nem vigyáznak. Borzasztó. Szegény Humbleby asszony

egészen odavan.

– Nem szállhatunk szembe a gondviselés akaratával – mondta könnyed hangnemben

őlordsága.

II

De valóban a gondviselés rendelte így? – töprengett később Luke, miközben átöltözött a

vacsorához. Tényleg vérmérgezés végzett a doktorral? Lehetséges. Mindenesetre gyorsan

elvitte.

Bridget Conway gyanútlan szavai visszhangot vertek a fejében:

Az utóbbi évben tényleg sokan meghaltak.

20

Negyedik fejezet

LUKE MUNKÁHOZ LÁT

MÁSNAP REGGEL Luke azzal a határozott szándékkal indult el reggelizni, hogy amint

lehet, nekilát megvalósítani gondosan kimunkált haditervét.

A kertész-nagynéni ezúttal nem volt jelen, csak Lord Whitfield ült az asztalnál a sült vese

meg a kávé mellett, Bridget Conway pedig, aki már végzett a reggelivel, az ablakban állt,

háttal a szobának.

Miután jó reggelt kívántak egymásnak, és Luke megrakta a tányérját szalonnával és

tükörtojással, belefogott a hadműveletbe:

– Munkához kell látnom – mondta. – Nehéz feladat szóra bírni az embereket. Persze, nem

az olyan emberekre gondolok, mint ön és… Bridget – (még idejében eszébe jutott, hogy

Bridgetet mondjon Miss Conway helyett). – Tudom, hogy önök bármit elmondanának nekem,

amit tudni szeretnék. Csakhogy önök nem ismerik a választ a kérdéseimre. Nem ismerik elég

jól a helyi hiedelmeket. El sem tudják képzelni, mennyi babonaság él még mostanában is a

világ elmaradottabb részein. Ott van például az a devonshire-i falucska, ahol a lelkész

kénytelen volt eltávolíttatni a templom mellett álló ősi gránitmenhireket, mert az emberek

ragaszkodtak ahhoz a régi népszokáshoz, hogy körbemasírozzák őket, ha meghal valaki.

Fantasztikus, hogy egyes vidékeken milyen erősen tartják magukat a régi, pogány hiedelmek.

– A szívemből beszél – jelentette ki Lord Whitfield. – Művelődés, az kell a népnek.

Meséltem már magának, milyen remek könyvtárat adományoztam a falunknak? A régi

kúriában rendeztem be, amihez bagóért jutottam hozzá.

Luke ezúttal nem hagyta, hogy ismét Lord Whitfield dicső tettei kerüljenek a terítékre.

– Csodálatos – mondta elismerően. – Nagyon helyesen tette. Ezek szerint önnek is szemet

szúrt a helybéliek szellemi elmaradottsága. Csakhogy éppen ez az, amit én keresek.

Népszokások, régi dajkamesék, az ősi szertartások maradványai, mint például…

A következőkben Luke szinte szóról szóra felmondott egy oldalt idevonatkozó

olvasmányaiból.

– A halálesetek a legtanulságosabbak – mondta befejezésképpen. – Általában ugyanis a

temetkezési szokások és rituálék maradnak fenn a legtovább. A falusiak ráadásul, furcsamód,

nagyon szívesen társalognak a halálesetekről.

– Tényleg, imádnak temetésre járni – helyeselt az ablakból Bridget.

– Az az ötletem támadt, hogy ebből indulok ki – folytatta Luke. – Ha kaphatok egy listát az

egyházközségben történt legfrissebb halálesetekről, akkor annak alapján felkereshetem a

hozzátartozókat, és ha sikerül beszélgetésbe elegyednem velük, biztos vagyok benne, hogy

rendkívül értékes információkhoz juthatok. Kitől szerezhetném be ezt a listát? Talán a

lelkésztől?

– Mr. Wake-et biztosan érdekelni fogja a dolog – mondta Bridget. – Ennivaló kis öregúr,

ráadásul afféle amatőr régiségbúvár. Nagyon sokat segíthet.

Luke-ot egy pillanatra elfogta az aggodalom: csak nehogy odáig terjedjen Mr. Wake

tudománya, hogy őt is leleplezze.

– Remek – mondta vidáman. – De talán önök is emlékeznek egy-két névre az utóbbi évben

elhunytak közül.

– Lássuk csak – dünnyögte Bridget. – Ott van, ugyebár, Carter. Ő volt a tulajdonosa a Hét

Csillagnak, annak a kis folyóparti késdobálónak.

– Ronda, iszákos disznó volt – tette hozzá Lord Whitfield. – Tudja, afféle verekedős,

21

szocialista bunkó, jobb is, hogy megszabadultunk tőle.

– Meghalt a mosónő, Mrs. Rose is – folytatta Bridget. – És a kis Tommy Pierce.

Rettenetesen pimasz kölyök volt. Ja, meg az a lány, Amy hogyishívják.

Bridget hangja ennél az utolsó névnél egy árnyalatnyit megváltozott.

– Amy?

– Amy Gibbs. Cseléd volt, először itt, minálunk, azután meg Miss Waynflete-nél. Kijött

hozzá a halottkém.

– Miért?

– Mert az a buta lány a sötétben összekevert két üveget – mondta Lord Whitfield.

– És köhögés elleni szirup helyett kalapfestéket ivott – tette hozzá Bridget.

Luke felvonta a szemöldökét.

– Borzasztó.

– Voltak, akik arra gyanakodtak, hogy öngyilkos lett. Mert összekülönbözött az

udvarlójával.

Bridget lassan, szinte vonakodva beszélt.

Szavait csend követte. Luke érezte, hogy elhallgatott sejtelmek ülik meg a levegőt.

Amy Gibbs? – gondolta. Igen, Miss Pinkerton őt is említette.

És említette a kisfiút is, ezt a Tommy akárkicsodát. Igen rossz véleménye volt róla –

akárcsak Bridgetnek. És igen, majdnem biztos, hogy Carter neve is elhangzott.

Luke abbahagyta a töprengést, és könnyed hangon azt mondta:

– Lassan kezdem úgy érezni magam, mint valami beteges hajlamú temetőbúvár. Pedig az

esküvői szokások is érdekelnek, csakhogy az sokkal kényesebb téma.

– Gondolom – mondta Bridget kissé megremegő ajakkal.

– A ráolvasások és az átkok ugyancsak érdekesek – folytatta Luke színlelt odaadással. –

Elmaradottabb vidékeken még ma is sokan hisznek ezek bűverejében. Nem hallottak

véletlenül a témába vágó mendemondákat?

Lord Whitfield álmosan csóválta a fejét, Bridget Conway pedig azt mondta:

– A mi fülünkbe nemigen jut el az ilyesmi…

Luke ismét magához ragadta a szót. – Semmi kétség, el kell vegyülnöm az egyszerű nép

között, hogy megtudjam, amire kíváncsi vagyok. Talán az lesz a legcélravezetőbb, ha először

felkeresem a lelkészt. Azután elmegyek a… Hét Csillagba, ha jól emlékszem a fogadó nevére.

Hát az a pimasz fiúcska? Vannak gyászoló rokonai?

– Mrs. Pierce-t könnyen megtalálja, trafikja van a Fő utcán.

– Isteni – mondta Luke. – Már megyek is.

Bridget kecsesen ellibbent az ablak mellől.

– Elkísérlek, ha megengeded.

– Hogyne, lekötelezel – mondta Luke a tőle telhető legbarátságosabban, mégis attól tartott,

hogy meghökkenése nem kerülhette el a lány figyelmét.

Jobb lenne, gondolta, ha nem volna jelen ez az éles eszű teremtés, miközben a

régiségbúvár hajlandóságú öreg pappal diskurál.

Na de mindegy. Ha meggyőzően alakítja a szerepét, nem lehet semmi baj.

– Várj egy kicsit, Luke, amíg cipőt váltok – mondta Bridget.

A keresztneve hallatán furcsa melegség töltötte el, még akkor is, ha tudta, hogy a lány nem

szólíthatja Mr. Fitzwilliamnek, ha egyszer Jimmy kedvéért az unokatestvéreként mutatta be.

Vajon mit gondol erről az egészről? – töprengett szorongva. Az ég szerelmére, vajon mit

gondol?

Különös, hogy ez a kérdés addig meg sem fordult a fejében. Jimmy unokatestvére csupán

egy kényelmes elvonatkoztatás volt a számára, afféle civil. Meg sem próbálta maga elé

képzelni. Egyszerűen csak elfogadta Jimmy kijelentését, hogy „klassz lány”.

Azt gondolta róla, ha gondolt valamit egyáltalán, hogy valami szőke kis titkárnő lehet, aki

22

elég ügyes hozzá, hogy gazdag férjet fogjon.

Holott Bridget erős, okos, éles eszű nő volt, és Luk el sem tudta képzelni, mi jár a fejében.

Ezt a lányt nehéz lesz becsapni, gondolta.

– Mehetünk.

Bridget egyszer csak ott termett mellette – oly nesztelenül közeledett, hogy nem is lehetett

hallani. Nem viselt kalapot, de még hajhálót sem. Ahogy kiléptek a kertbe, a tornyocskás

monstrum oldalában süvítő szél belekapott hosszú hajába, és fekete örvénnyé kuszálta az arca

körül.

– Nem indulhat el kalauz nélkül – mosolygott Bridget.

– Nagyon kedves – mondta óvatosan Luke, és azon töprengett, tényleg iróniát látott-e

megcsillanni a lány mosolyában.

Visszanézett a vároromzatra, és ingerülten így szólt:

– Micsoda ocsmányság! Hát nem akadt senki, aki ezt megakadályozhatta volna?

– Gordon szó szerint érti a mondást, hogy „az én házam az én váram” – felelte Bridget. –

Neki így tetszik.

Luke tisztában volt vele, hogy ízléstelen, amit mond, mégsem tudott féket tenni a nyelvére:

– De hiszen ez a maga régi otthona. Magának is „így tetszik”?

Bridget egyenes tekintetében derű csillant.

– Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsam – mondta. – Két és fél éves sem voltam, amikor

elköltöztünk innen. Nem siratom a mi úgynevezett szétdúlt családi fészkünket. Hiszen már

nem is emlékszem rá.

– Igaza van – mondta Luke. – Bocsánat a filmkliséért.

Bridget felkacagott.

– A valóság igen ritkán romantikus.

A lány hangjában ezúttal keserűség csengett. Luke egy pillanatra egészen összezavarodott

tőle, de aztán megértette, hogy a keserű hang nem neki szól, hanem a sorsnak. Ez a lány tele

van meglepetéssel, gondolta, de ezúttal inkább nem szólt semmit.

Rövid séta után odaértek a parókiához. A lelkészt a dolgozószobájában találták.

Alfred Wake alacsony, hajlott hátú kis ember volt, a szeme kedves és kék, a modora

szórakozott, de udvarias. Úgy tűnt, örül a látogatásnak, még ha egy kissé meglepőnek találja

is.

– Mr. Fitzwilliam nálunk vendégeskedik Ashe Manorban – mondta Bridget. – Könyvet ír,

és szeretne hozzá felvilágosítást kérni öntől.

Mr. Wake a fiatalemberre emelte nyájas, érdeklődő tekintetét, és Luke belefogott az előre

betanult mesébe.

Ideges volt, méghozzá két okból. Egyrészt a pap miatt, aki jóval többet tudhatott a

folklórról és az ősi babonákról, mint amennyit valaki egypár találomra kiválasztott könyvből

elsajátíthat. Másrészt pedig Bridget Conway miatt, aki jelen volt, és hegyezte a fülét.

Hamarosan kiderült azonban, hogy Mr. Wake-et elsősorban a római kori romok érdeklik.

Sajnos igen keveset tud a középkori népszokásokról és a boszorkánysággal kapcsolatos

hiedelmekről, ismerte el szerényen. De ha Luke effélékre kíváncsi, mondta, érdemes

elmélyednie a falu történetében, és okvetlenül meg kell tekintenie azt a hegyszirtet – szívesen

elkíséri –, ahol a legenda szerint a boszorkányszombatokat tartották. Mindazonáltal, jelentette

ki sajnálkozva, a maga részéről semmi érdemlegeset nem tud mondani.

Luke, leplezve megkönnyebbülését, csalódott képet vágott, és megkérdezte a lelkészt, mit

tud a haldoklókkal kapcsolatos hiedelmekről.

Mr. Wake szelíden megrázta a fejét.

– Attól tartok, rossz embert kérdez. A nyájam tagjai ügyelnek rá, hogy efféle pogányságok

ne jussanak a fülembe.

– Hát persze, gondolhattam volna.

23

– Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy babonából ma sincs hiány. Ezek a falusi

kisközösségek rendkívül elmaradottak.

– Miss Conwaynek már említettem – mondta vakmerőn Luke –, hogy szükségem volna

egy listára azokról, akik mostanában hunytak el. Ez jó kiindulópont volna a kutatáshoz. Arra

gondoltam, öntől talán beszerezhetném.

– Igen… tulajdonképpen megoldható. Giles, a sekrestyésünk – jóravaló fiú, csak süket

szegény – majd segít önnek összeállítani azt a névsort. Na de lássuk csak. Sokan meghaltak

mostanában. Nagyon sokan. Kemény volt a tél, és alattomos a tavasz. Meg aztán sok baleset

is történt. Bizony, balszerencsés évünk volt.

– Néha előfordul – jegyezte meg Luke –, hogy a közösség egy külső személy nyakába varr

minden balszerencsét.

– Bizony, bizony. Ezt példázza Jónás története is. De nem emlékszem, hogy mostanában

megfordult volna itt olyan idegen, aki szemet szúrt… vagy ha valakit mégis a szájára vett a

falu, én biztosan nem hallottam róla. Persze, engem nem szoktak beavatni az ilyesmibe. Na de

lássuk csak. A közelmúltban ketten is meghaltak: a derék Humbleby doktor és szegény jó

Lavinia Pinkerton.

– Mr. Fitzwilliam ismeri a doktor néhány barátját – vetette közbe Bridget.

– Igazán? Szegény jóember. Mindnyájunknak hiányozni fog. Sok barátja volt.

– De biztosan akadt néhány haragosa is – kockáztatta meg Luke. – Csak abból indulok ki,

amit a barátaimtól hallottam – tette hozzá sietve.

Mr. Wake felsóhajtott.

– Szókimondó ember volt… néha a tapintatlanságig szókimondó, ha szabad így

fogalmaznom. Sokan haragudtak is rá emiatt – tette hozzá fejcsóválva. – De a szegény

emberek nagyon szerették.

Luke tovább emelte a tétet:

– A sors fintora – jelentette ki –, hogy az ember halálából mindig hasznot húz valaki. Még

ha nem feltétlenül anyagi értelemben is.

A lelkész tűnődve bólogatott.

– Értem, mire gondol. Hiába áll minden gyászjelentésben, hogy „mély fájdalommal

tudatjuk”, kevés az olyan ember, akinek a halálát egyöntetű fájdalommal fogadná a közösség

minden tagja. Vegyük csak Humbleby doktor példáját: a partnere, Thomas doktor számára

minden bizonnyal komoly előrelépést jelent az öreg halála.

– Milyen értelemben?

– Thomas nagyon tehetséges fiatalember – Humbleby legalábbis annak tartotta –, mégis

nehezen jutott egyről a kettőre. Azt hiszem, túlságosan háttérbe szorult Humbleby mellett, aki

sugárzó személyiség volt. Hozzá képest Thomas szürke egérnek látszott. A betegei sem

kedvelték igazán. Azt hiszem, sokat rágta magát emiatt, és ez csak ártott neki: egyre

idegesebb lett, egyre sutább. Ami azt illeti, Humbleby halála óta máris látható rajta némi

változás. Magabiztosabb lett, karakánabb, úgy látom, kezd magára találni. Humblebyvel sok

mindenben nem értettek egyet. Thomas a modern gyógymódok híve volt, míg Humbleby

erősen régimódi. Nemegyszer keveredtek nézeteltérésbe – nem csak szakmai kérdésekben, a

magánélet területén is. De ez már pletyka…

– Mr. Fitzwilliamet nagyon is érdeklik a pletykák – jelentette ki lágy, csengő hangon

Bridget.

Luke zavart pillantást vetett rá.

Mr. Wake fejcsóválva, bűntudatos mosollyal így folytatta:

– Hiába, az ember kíváncsi jószág. Elég az hozzá, hogy Rose Humbleby nagyon csinos

lány. Nem csoda, hogy Geoffrey Thomas beleszeretett. Mindemellett, persze, Humbleby

álláspontja is érthető: a lány még nagyon fiatal, és itt, ezen az eldugott helyen nemigen volt

alkalma más férfiakkal találkozni.

24

– Humbleby ellenezte a kapcsolatot? – kérdezte Luke.

– Nagyon határozottan. Azt mondta mindketten túl fiatalok hozzá. Csakhogy az ilyesmi

általában sérti a fiatalok önérzetét. A két férfi viszonya érezhetően kihűlt. Mindazonáltal

biztos vagyok benne, hogy Thomas doktort mélységesen lesújtotta partnerének váratlan

halála.

– Lord Whitfield azt mondta, Humbleby halálát vérmérgezés okozta.

– Valóban. Valami kis karcolás, ami aztán elfertőződött. Az orvosi hivatás rettentő

kockázatos, Mr. Fitzwilliam.

– Az, bizony – mondta Luke.

– De most már tényleg nagyon elkalandoztam – kapott észbe Mr. Wake. – Hiába, pletykás

öregember vagyok. Miről is beszélgettünk? Ja, igen, a pogány temetkezési rítusokról meg

arról, kik haltak meg mostanában. Lássuk csak. Meghalt, ugyebár, Lavinia Pinkerton,

templomunk nagylelkű támogatója. Aztán meghalt az a szerencsétlen lány, Amy Gibbs. Az ő

történetével talán kezdhet valamit, Mr. Fitzwilliam. A faluban azt rebesgették, hogy

önkezével vetett véget életének, és ha jól tudom, az öngyilkossághoz egy egész sor

hajmeresztő rítus kapcsolódik. Van ennek a lánynak egy nagynénje, aki ugyan nem a becsület

szobra, és az unokahúgához sem állt igazán közel, de beszélni, azt nagyon szeret.

– Akkor ő az én emberem – mondta Luke.

– És aztán ott van Tommy Pierce. Egy időben énekelt a kórusunkban, gyönyörű szép

hangja volt, egészen angyali szoprán, de ezen kívül, sajnos, nem volt benne semmi angyali.

Egy idő után kénytelenek voltunk megválni tőle, mert a többi fiút is folyton belevitte a

rosszba. Attól tartok, senki sem szerette igazán szegény kölyköt. A postahivataltól is

elbocsátották, ahol szereztünk neki egy távírókezelői állást. Azután Mr. Abbot irodájában

dolgozott, de onnan is hamar kitették a szűrét, ha jól tudom, azért, mert elolvasott valami

bizalmas okmányt. Azután – ugye, Miss Conway – Ashe Manorban is megfordult kertészként,

de végül Lord Whitfield is elbocsátotta a minősíthetetlen viselkedése miatt. Borzasztóan

sajnáltam szegény édesanyját, aki nagyon derék, dolgos asszony. Tommy ezután Miss

Waynflete jóvoltából alkalmi munkát kapott ablakmosóként. Lord Whitfield eleinte ellenezte

a dolgot, de végül beadta a derekát – utólag, sajnos, kiderült, hogy nem kellett volna.

– Miért nem?

– Mert ez a munka okozta a fiú halálát. A könyvtár – vagyis a régi kúria – legfelső emeleti

ablakait mosta, és nekiállt bolondozni: táncolt az ablakpárkányon vagy valami ilyesmi, aztán

elvesztette az egyensúlyát vagy megszédült, és lezuhant. Borzasztó. Többé nem tért magához.

Néhány órával az után, hogy kórházba vitték, meghalt.

– Látta valaki, amikor lezuhant? – kérdezte kíváncsian Luke.

– Nem látta senki. Nem az utcai fronton, hanem az épület kert felőli frontján történt a

baleset. Azt mondják, körülbelül fél órán át heverhetett a földön, mire rábukkantak.

– És ki találta meg?

– Miss Pinkerton. Tudja, az a hölgy, akiről az előbb meséltem – akit a minap elgázolt egy

autó. Szegény teremtést rettentően feldúlta a dolog. Borzasztó élmény lehetett! A lord

engedélyével azért ment be a kúria kertjébe, hogy vigyen magának egy hajtást valamelyik

növényből, és ott talált rá a fiúra.

– Hatalmas megrázkódtatás érhette – mondta Luke, és arra gondolt, a lelkész nem is tudja,

milyen hatalmas.

– Szomorú, ha valaki ilyen fiatalon megy el – mondta fejcsóválva az öreg. – Tommy nem

volt rossz fiú, inkább csak túlságosan eleven.

– Ugyan már, erőszakos disznó volt – mondta Bridget. – Maga is nagyon jól tudja, Mr.

Wake. Folyton macskákat kínzott, meg kóbor kutyakölyköket, és csipkedte a többi gyereket.

– Ez igaz – csóválta a fejét komoran Mr. Wake. – De tudja, kedves Miss Conway, a

kegyetlenség olykor nem természetünkből fakad, hanem csupán képzeletünk éretlenségének

25

jele. Ezért van az, hogy ha maga elé képzel egy felnőtt férfit egy gyerek mentalitásával, rájön,

annak, amit mi egy őrült ravaszságának és kegyetlenségének tartunk, az illető nincs is

tudatában. Meggyőződésem, hogy a mai világ kegyetlensége és ostoba brutalitása is az

éretlenség egyik vagy másik válfajában gyökerezik. Az embernek fel kell nőnie – tárta szét a

karját fejcsóválva a pap.

– Igaza van – mondta elkomorodva Bridget. – Értem már, mire gondol. Nincs

veszedelmesebb, mint a felnőni képtelen férfi…

Luke kíváncsian pillantott Bridgetre. Határozottan úgy érezte, hogy a lány egy bizonyos

személyre gondol, ám hogy Lord Whitfield volna az illető, abban, igencsak kételkedett.

Hiszen a lordot, bár bizonyos tekintetben rendkívül gyermeteg férfi volt, legföljebb ha

nevetségesnek lehetett volna mondani, veszedelmesnek azonban semmiképpen.

Jó lenne megtudni, gondolta, kire célzott a lány.

26

Ötödik fejezet

LÁTOGATÁS MISS WAYNFLETE-NÉL

MR. WAKE, mintegy önmagának, dünnyögve sorolta tovább a neveket.

– Lássuk csak. Szegény Mrs. Rose, meg az öreg Bell, meg az Elkinék csemetéje, aztán

Harry Carter: közülük nem mindenki tartozott a mi egyházközségünkhöz. Mrs. Rose és Carter

nonkonformisták voltak. Aztán jött az a csúnya márciusi fagy, és elvitte szegény öreg Ben

Stanburyt, kilencvenkét esztendős korában.

– Amy Gibbs áprilisban halt meg – vetette közbe Bridget.

– Valóban, szegény gyermek. Tragikus baleset volt.

Luke Bridgetre pillantott, és találkozott a tekintetük. A lány, mint akit rajtakaptak, lesütötte

a szemét.

Titkol valamit – gondolta bosszúsan Luke. – Valamit ezzel az Amy Gibbs nevű teremtéssel

kapcsolatban.

Amint elbúcsúztak a lelkésztől, és kiértek az utcára, nekiszegezte a kérdést Bridgetnek:

– Miféle lány volt Amy Gibbs?

Bridget egy pillanatig késlekedett a felelettel. Aztán egy kissé kényszeredetten azt mondta:

– Amy volt a legrosszabb cselédlány, akivel életemben találkoztam.

– És ezért adták ki az útját?

– Nem. Azért, mert késő éjszakáig kimaradt egy fiatalemberrel. Erkölcsi kérdésekben

Gordon rettentő konzervatív. Nézetei szerint este tizenegy előtt nem lehet bűnbe esni, azután

viszont annál inkább. Ezért figyelmeztetésben részesítette a lányt, aki erre pimaszul

visszafeleselt.

– Csinos lány volt? – kérdezte Luke.

– Nagyon csinos.

– Ő volt az, aki véletlenül kalapfestéket ivott köhögés elleni szirup helyett?

– Igen, ő.

– Elég nagy butaság volt tőle – kockáztatta meg Luke.

– Az, bizony.

– És buta lány volt?

– Nem, sőt nagyon is eszes.

Luke lopott pillantást vetett Bridgetre. Képtelen volt eligazodni rajta. Színtelen hangon

felelgetett a kérdéseire, érzelemtől mentesen, egy kissé unottan. Luke mindazonáltal érezte,

hogy valamit elhallgat előle.

Bridget egyszer csak megállt, és köszönt egy magas férfinak, aki a kalapját lekapva,

túláradó szívélyességgel üdvözölte.

Miután néhány szót váltottak, Bridget Luke-ot is bemutatta neki.

– Az unokabátyám, Mr. Fitzwilliam, aki nálunk vendégeskedik Ashe Manorban. Anyagot

gyűjt egy könyvhöz. Az úr pedig Mr. Abbot.

Luke érdeklődéssel pillantott Mr. Abbotra. Ő volt az az ügyvéd, akinél Tommy Pierce

dolgozott.

Luke, kissé logikátlan módon, ellenszenvet táplált az ügyvédek iránt, mivel a politikusok

nagy része is az ő soraikból kerül ki. Azt sem szerette bennük, hogy soha semmilyen ügy

mellett nem kötelezik el magukat. Mr. Abbot azonban más volt, mint amilyennek az

ügyvédeket általában elképzelte: nem volt se cingár, se szófukar. Nagydarab ember volt

gyapjúöltönyben, pirospozsgás és szívélyes modorú, túláradóan közlékeny. Apró ráncok ültek

a szeme sarkában, mely szem jóval okosabban csillogott, mint azt első ránézésre gondolni

27

lehetett.

– Szóval könyvet ír? Talán regényt?

– Néprajzi tanulmányt – mondta Bridget.

– Akkor éppen jó helyen jár – mondta az ügyvéd. – Csuda érdekes csücske ez a világnak.

– Magam is észrevettem – mondta Luke. – És bátorkodom feltételezni, hogy ön a

segítségemre lehet. Biztos akadt már dolga különös, archaikus szokásokkal, vagy legalább

hallott ilyesmikről.

– Hát, nem is tudom… talán… talán…

– Errefelé hisznek a kísértetekben? – kérdezte Luke.

– Ami azt illeti, nem mondhatnám… nem mondhatnám.

– Nincsenek kísértetházak?

– Tudomásom szerint nincsenek.

– De azért a halott gyerekekkel kapcsolatos babonát biztosan ismeri – mondta Luke. – Az a

lényege, hogy ha meghal egy kisfiú, legalábbis, ha erőszakos halállal hal meg, akkor a

szelleme kísérteni fog. Érdekes, hogy a kislányokra ez nem vonatkozik.

– Nahát – mondta Mr. Abbot. – Nem tudtam erről a hiedelemről.

Luke ezen nem is csodálkozott, hiszen az előbb találta ki.

– Úgy hallottam, hogy volt egy kisfiú, valami Tommy, aki egy időben az ön irodájában is

dolgozott. Ha jól tudom, a faluban kísértethistóriák keringnek róla.

Mr. Abbot vörhenyes arca egészen lila lett.

– Tommy Pierce? Az a kölyök egy pimasz, semmirekellő, kotnyeles mitugrász volt.

– Az ilyen rosszcsontokból lesznek a kísértetek. Rendes, törvénytisztelő állampolgár nem

háborgatja embertársait, ha már egyszer távozott közülük.

– De honnan veszi, hogy látták a kölyköt? És egyáltalán, kik látták?

– Nehéz pontosan megmondani – felelte Luke. – Senki sem állít határozottan semmit. Csak

úgy célozgatnak rá.

– Persze… érthető.

Luke hirtelen témát váltott.

– A legtöbbet talán a doktor segíthetne nekem. Hiszen a doktorok sok mindent hallanak

szegényebb sorból való betegeiktől. Ráolvasásokat, népi babonákat, szerelmi bájitalok

receptjeit és efféléket.

– Keresse fel Thomast. Jóravaló fickó, és naprakész orvos. Nem úgy, mint szegény,

megboldogult Humbleby.

– Róla úgy hallottam, meglehetősen maradi nézeteket vallott.

– Rémségesen fafejű vénember volt. Igazi őskövület, a legrosszabb fajtából.

– Emlékszem, egyszer önnel is összekülönbözött a vízvezeték miatt – vetette közbe

Bridget.

Abbot elvörösödött.

– Humbleby a haladás kerékkötője volt – jelentette ki haragosan. – Mindent elkövetett,

hogy keresztbe tegyen a vízvezetéktervnek. És még gorombáskodott is hozzá. Nem válogatta

meg a szavait. Még a becsületsértéstől sem riadt vissza.

– De egy jogász nem megy a bíróságra, ugyebár. Tudja, hogy fölösleges.

Abbot teli szájjal nevetett. Mintha elfújták volna a haragját.

– Ez jó, Bridget kisasszony! És nem is téved sokat. Mi, jogászok, túl sokat tudunk a jogról,

ha-ha-ha! Na de most már mennem kell. Nyugodtan hívjon fel, ha úgy gondolja, a segítségére

lehetek valamiben, Mr. …

– Fitzwilliam – mondta Luke. – Köszönöm, hívni fogom.

Miután elköszöntek, Bridget így szólt:

– Ha jól látom, önnek az a módszere, hogy mindenféle légből kapott kijelentésekkel

próbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból.

28

– Úgy érti, néha tisztességtelen eszközökhöz folyamodom?

– Úgy is mondhatjuk.

Luke zavartan töprengett, hogy mit mondhatna erre. Mielőtt azonban bármit is mondhatott

volna, Bridget így szólt:

– Ha többet is meg akar tudni Amy Gibbsről, szívesen elviszem valakihez, aki segíthet

önnek.

– Ki volna az?

– Úgy hívják, Miss Waynflete. Amy nála szolgált, miután Ashe Manorból távoznia kellett.

Az ő házában halt meg.

– Ne mondja… – Luke alig jutott szóhoz. – Köszönöm.

– Itt lakik a közelben.

Ahogy keresztülvágtak a réten, Bridget rámutatott arra a György kori kúriára, amit Luke

előző nap látott. – Az ott a Wych Hall – mondta. – Most könyvtár működik benne.

Az épület mellett állt egy kisebb ház is, a másikhoz mérten akkora, mint valami babaház. A

lépcsője vakító fehér volt, kopogtatója csillogott-villogott, ablakaiban takaros, hófehér

függöny lógott.

Bridget belökte a kaput, és elindult befelé. A kis ház ajtaja egyszer csak kinyílt, és egy idős

hölgy bukkant elő.

Jellegzetes falusi vénkisasszony, gondolta Luke. Szikár alkat, tweedkosztüm, füstkvarc

brosstűvel díszített szürke selyemblúz. Szigorú nemezkalapja peckesen ült formás

koponyáján. Az arca kellemes volt, csíptetője mögött okos szempár csillogott. Luke-nak azok

a virgonc, fekete kecskék jutottak róla az eszébe, amiket Görögországban látott, ugyanazt a

szelíd, meglepett kíváncsiságot fedezte fel a tekintetében.

– Jó napot, Miss Waynflete – üdvözölte Bridget a hölgyet. – Hadd mutassam be az

unokabátyámat. – Luke meghajolt. – Egy könyvhöz gyűjt anyagot, ami a halálról, a falusi

szokásokról és mindenféle egyéb borzalmakról szól.

– Ne beszéljen! – mondta Miss Waynflete. – Hát ez igazán érdekes!

És bátorítóan rámosolygott Luke-ra, akinek erre eszébe jutott Miss Pinkerton.

– Arra gondoltam – folytatta Bridget azon a különös, kissé színtelen hangon, amire Luke

már korábban is felfigyelt –, hogy mesélhetne neki Amyről.

– Amyről? – kérdezte Miss Waynflete. – Amy Gibbsről, hát persze.

Luke-nak nem kerülte el a figyelmét, hogy a hölgy arckifejezése egy árnyalatnyit

megváltozott: elgondolkodva méregette látogatóját.

Végül, mint aki elhatározásra jutott, kitárta előttük az ajtót, és így szólt:

– Kerüljenek beljebb. Nem sietek sehová… Ugyan – hárította el Luke szabadkozását. –

Tényleg nincs semmi sürgős dolgom. Csak egy kis bevásárlásra készültem.

A kis szalon takaros volt és levendulaillatú. A kandallópárkányon drezdai porcelánból

készült, negédes mosolyú pásztorok és pásztorlányok sorakoztak. A falon bekeretezett

akvarellek lógtak, két keresztszemes hímzés és három gobelin. Voltak fényképek, feltehetőleg

különféle unokaöcsökről és unokahúgokról, meg néhány értékes bútor – egy Chippendale

íróasztal és néhány selyemfa asztalka – végül pedig egy otromba és meglehetősen

kényelmetlen viktoriánus kanapé.

Miss Waynflete hellyel kínálta vendégeit, és bocsánatkérőn azt mondta:

– Én a magam részéről nem dohányzom, így cigarettával sem tudom megkínálni magukat,

de ha kedvük tartja, nyugodtan gyújtsanak rá.

Luke nem élt a lehetőséggel, Bridget viszont rágyújtott.

Miss Waynflete egyenes derékkal ült faragott karfájú székén. Először rövid, de alapos

vizsgálat alá vette látogatóját, aztán, mint aki elégedett az eredménnyel, így szólt:

– Szóval szegény Amyről szeretne hallani. Nagyon szomorú, ami vele történt, borzasztóan

feldúlt a dolog. Hogy egy apró tévedés ilyen végzetes legyen!

29

– Nem merült fel… az öngyilkosság gyanúja? – kérdezte Luke.

Miss Waynflete megrázta a fejét.

– Nem, nem, ezt én kizártnak tartom. Amy nem az a fajta lány volt.

– Hát akkor miféle lány volt? – kérdezte merészen Luke. – Kérem, mondja el, milyennek

látta.

Miss Waynflete így felelt:

– Szó, ami szó, cselédnek eléggé mihaszna volt. De hát manapság örülhet az ember, ha

egyáltalán kap valakit. Borzasztó hanyagul dolgozott, folyton a kimenőn járt az esze. De hát a

mai lányok már csak ilyenek. Nem hajlandók elfogadni, hogy a munkaadójuk rendelkezik az

idejük felett.

Luke kellő együttérzéssel bólogatott, Miss Waynflete pedig így folytatta:

– Nem sokra becsülöm a fajtáját. Pimasz teremtés volt. Persze nem kellene szapulnom,

most, hogy már nem él. Jó keresztényhez nem illik az ilyesmi. Na de mit tegyünk, ha egyszer

ez az igazság.

Luke bólintott, és magában megállapította, hogy Miss Waynflete sokkal logikusabban,

összeszedettebben gondolkodik Miss Pinkertonnál.

– Szerette, ha körülrajongják – folytatta Miss Waynflete –, és túlontúl sokat képzelt

magáról. Mr. Ellsworthy, az az úriember, aki nemrégiben régiségkereskedést nyitott nálunk,

konyít valamicskét az akvarellfestéshez, és készített róla egy-két vázlatot. Azt hiszem, ettől

végképp elbízta magát. Nagyon sokat civódott a vőlegényével, Jim Harveyval. A fiú

autószerelő, és fülig szerelmes volt belé.

Miss Waynflete rövid szünet után így folytatta:

– Sosem felejtem el azt a borzalmas éjszakát. Amy épp gyengélkedett: elkapott valami

csúnya, hurutos megfázást – amin nem is csodálkozom, ha elnézem azokat a buta, olcsó

selyemharisnyákat meg azokat a papírvékony talpú cipőket, amiket a lányok manapság

hordanak – és délután el is ment az orvoshoz.

– Humbleby doktorhoz vagy Thomas doktorhoz? – kérdezte Luke.

– Thomashoz. A doktor adott is neki egy üveg köhögés elleni szirupot – valami teljesen

ártalmatlan szert, gondolom. Amy korán lefeküdt aludni, de aztán úgy egy óra tájban

meghallottam azt a zajt – azt a szörnyű, elfúló sikongatást. Felkeltem, és a szobájához siettem,

de az ajtó zárva volt. Szólongattam, de nem válaszolt. A szakácsnő is ott volt velem,

rémületünkben azt sem tudtuk, mit tegyünk. Elindultunk segítségért. Reed, a rendőrbiztos,

szerencsére éppen a ház előtt járőrözött, így hát szóltunk neki. Reed hátrament,

felkapaszkodott a melléképület tetejére, bemászott a szobába a nyitott ablakon, és minket is

beengedett. Szegény teremtés borzalmas állapotban volt. Semmit sem tehettek érte, néhány

órával később meghalt a kórházban.

– És miféle méreg okozta a halálát? Kalapfesték?

– Igen. Oxálsavmérgezés, azt mondták. A festékes üveg körülbelül akkora volt, mint a

köhögés elleni szirup üvege. Az utóbbit a mosdó szélén találták meg, a festéket pedig a lány

ágya mellett. Biztosan az orvosságot akarta maga mellé venni, hogy kéznél legyen, ha éjjel

rátör a rosszullét, de a sötétben összekeverte az üvegeket. A halottszemlén legalábbis ezt

állapították meg.

Miss Waynflete elhallgatott, és intelligens kecskeszemével jelentőségteljes pillantást vetett

Luke-ra, aki ebből azonnal megértette, hogy a hölgy valamit még nem mondott el, és erre fel

is akarja hívni a figyelmét.

Hosszú, kínos hallgatás következett. Luke úgy érezte magát, mint a színész, aki nem tudja

a végszót. Végül bizonytalanul megtörte a csendet:

– Szóval ön szerint nem lehetett öngyilkosság?

– Kizártnak tartom – vágta rá Miss Waynflete. – Ha az a lány úgy döntött volna, hogy

végez magával, vesz valamit, amivel megteszi. Ez csak egy régi üveg volt, évek óta ott

30

állhatott már nála. És különben is, mondtam már, Amy nem az a fajta lány volt.

– De hát akkor… mi történhetett? – kérdezte vakmerőn Luke.

– Sajnálatos baleset.

Miss Waynflete összezárta az ajkát, és bizakodó pillantást vetett Luke-ra.

Vajon mit vár tőle? – törte a fejét Luke kétségbeesetten, amikor egyszer csak elvonta róla a

figyelmet valami. Kaparászás és panaszos nyivákolás hallatszott az ajtóból.

Miss Waynflete felugrott, és egy pompás, narancsszínű perzsamacskát tessékelt be a házba.

A macska bevonult, majd megtorpant, szemrehányó pillantást vetett a vendégre, és végül

megtelepedett Miss Waynflete székének karfáján.

– Ejnye, Murci. Hol kódorgott egész délelőtt az én kiscicám? – kérdezte turbékolva Miss

Waynflete.

Luke-nak ismerősen csengett a macska neve. De kitől is hallott Murciról, a

perzsamacskáról?

– Nagyon szép jószág. Régi lakótárs?

Miss Waynflete megrázta a fejét.

– Nem, nem, az egyik barátnőmé, Miss Pinkertoné volt. Meghalt szegény, elgázolta egy

autó, és természetesen nem hagyhattam, hogy idegenek vegyék magukhoz a cicáját. Lavinia

sem szerette volna, hiszen imádta – és meg kell adni, gyönyörű jószág.

Luke buzgón helyeselt.

– Vigyázzon a fülére – figyelmeztette Miss Waynflete. – Mostanában eléggé érzékeny.

Luke óvatosan megcirógatta a macskát.

Bridget felállt. – Ideje indulnunk.

Miss Waynflete kezet nyújtott Luke-nak.

– Remélem, hamarosan találkozunk.

– Hogyne, biztos vagyok benne – mondta könnyed hangon Luke.

Miss Waynflete zavartnak és egy kissé csalódottnak látszott. Lopott, kérdő pillantást vetett

Bridgetre. Luke-nak az a bosszantó benyomása támadt, hogy a két nő titkol valamit előle, és

szentül megfogadta, hogy amint lehet, kideríti, mi az.

Miss Waynflete kikísérte őket. Luke megállt egy percre a lépcső tetején, és megcsodálta a

szépen gondozott, üde rétet és a kacsaúsztatót.

– Micsoda romlatlan vidék!

Miss Waynflete arca kigyúlt.

– Valóban – mondta lelkesen. – Éppen ugyanolyan, mint amilyenre gyerekkoromból

emlékszem. Itt éltünk a kúriában, tudja. A bátyám örökölte a házat, ő azonban nem akart itt

élni – vagyis tulajdonképpen nem engedhette meg magának –, így hát meghirdette.

Hamarosan érkezett is egy ajánlat egy ingatlanberuházótól, aki – ha jól emlékszem a

kifejezésre – „fejlesztéseket eszközölt” volna. Szerencsére közbelépett Lord Whitfield, aki

megvásárolta és így megmentette a birtokot. A házban most könyvtár és múzeum működik,

gyakorlatilag hozzá sem nyúltak. Hetente kétszer átjárok, hogy ellássam a könyvtárosi

teendőket – természetesen ingyen. El sem tudom mondani, micsoda boldogság a régi ház falai

közt járni-kelni, abban a tudatban, hogy senki sem teheti tönkre. És valóban csodás környezet:

egyszer ön is látogassa meg a mi kis múzeumunkat, Mr. Fitzwilliam. Van benne néhány igen

figyelemreméltó helyi érdekesség.

– Okvetlenül szakítok rá időt, Miss Waynflete.

– Lord Whitfield Wychwood jótevője – jelentette ki Miss Waynflete. – Mélységesen

elszomorít, hogy egyesek milyen hálátlanok vele szemben.

Miss Waynflete összeszorított ajakkal elhallgatott. Luke tapintatosan eltekintett a további

kérdésektől, és még egyszer elköszönt.

– Még folytatni szeretné az anyaggyűjtést, vagy inkább sétáljunk haza? – kérdezte Bridget,

ahogy kiértek a kapun. – A folyóparton nagyon kellemes.

31

Luke egy pillanatig sem habozott. Semmi kedve nem volt Bridget Conway jelenlétében

folytatni a nyomozást.

– Inkább sétáljunk haza – mondta.

Elindultak a Fő utcán a folyópart felé. Az egyik utolsó házon óarany betűs cégtábla

hirdette, hogy bent régiségkereskedés működik. Luke megállt, és bekukucskált a hűvös

sötétbe.

– Látok egy szemrevaló kerámiatálat – mondta. – Az egyik nénikém rajong az ilyesmiért.

Vajon mennyit kóstál?

– Bemenjünk megkérdezni?

– Bemehetnénk? Szeretek régiségkereskedésekben nézelődni. Néha elcsíp az ember egy-

egy jó üzletet.

– Nem hiszem, hogy itt sikerülne – mondta szárazon Bridget. – Ellsworthy pontosan tudja,

mit ér a portékája.

Az ajtó nyitva volt. A hallban székek, kanapék és porcelánnal meg ón dísztárgyakkal

megrakott komódok sorakoztak. A hallból jobbra is, balra is egy-egy régiségekkel telezsúfolt

szoba nyílott.

Luke belépett a bal oldali szobába, és a kezébe vette a kerámiatálat. Ekkor egy homályos

alak emelkedett fel a szoba hátsó sarkában álló Anna királynő korabeli diófa íróasztal mellől,

és odalepett hozzájuk.

– Drága Miss Conway, micsoda kellemes meglepetés.

– Jó napot, Mr. Ellsworthy.

Mr. Ellsworthy elegáns fiatalember volt gondosan összeválogatott, őszies színekben.

Sápadt, ovális arca volt, nőies ajka, hosszú, fekete, artisztikus sörénye és finomkodó járása.

Bridget bemutatta neki Luke-ot, és Mr. Ellsworthy azontúl a vendéghez intézte szavait.

– Hamisítatlan, régi angol kerámia, ügye, milyen príma? Imádom a mütyürjeimét, a szívem

szakad meg, ha egy-egy darabtól meg kell válnom. Világéletemben arra vágytam, hogy

vidéken élhessek, és legyen egy kis üzletem. Wychwood csodálatos hely – van karaktere, ha

érti, amire gondolok.

– Vonzza a művészeket – mondta félhangosan Bridget.

Mr. Ellsworthy égnek emelte hosszú, fehér kezét.

– Ne jöjjön nekem ezzel a rettenetes kifejezéssel. Esedezve kérem. Ne mondja nekem,

hogy amolyan művészféle volnék. Nem tudnám elviselni. Komolyan mondom, kisasszony:

nem tartok kézzel szőtt gyapjút, se csillogó óntányérokat. Csak egy kereskedő vagyok, semmi

több. Csak egy kereskedő.

– Pedig igenis van magában művészi hajlam – vetette közbe Luke. – Akvarelleket fest, ha

jól tudom.

– Hát ezt meg honnan tudja? – kiáltott fel Mr. Ellsworthy, összefonva az ujjait. –

Egyszerűen bámulatos! Hogy ebben a faluban semmi sem maradhat titok! Na de hát éppen ezt

szeretem benne: hogy nem olyan rideg, mint egy város, ahol mindenki olyan szörnyűségesen

mufurc. Egy kis pletyka, egy kis rosszindulat, egy kis botrány – ez az élet sava-borsa! Csak

tudni kell, hogyan álljon hozzá az ember.

Luke szóra sem méltatta a monológot, csak a kérdésre felelt:

– Miss Waynflete mesélte, hogy vázlatokat készített egy lányról. Amy Gibbsről.

– Ó, hogy Árnyról. – Mr. Ellsworthy hátrahőkölt, és kis híján feldöntött egy sörös kupát.

Óvatosan talpra állította a vészesen ingó tárgyat. – Tényleg? Igen, azt hiszem, emlékszem.

Mr. Ellsworthy nyugalma szemlátomást odalett.

– Csinos lány volt – mondta Bridget.

Mr. Ellsworthy azonban már össze is szedte magát.

– Úgy gondolja? Én a magam részéről mindig is közönségesnek találtam. Ha érdekli a

kerámia – fordult ismét Luke-hoz –, mutathatok magának néhány kerámiamadarat. Rendkívül

32

finom portéka.

Luke lagymatag érdeklődéssel szemügyre vette a madarakat, azután megkérdezte, mibe

kerül a tál.

Ellsworthy megnevezett egy összeget.

– Köszönöm – mondta Luke –, de azt hiszem, inkább lemondok róla.

– Mindig nagy kő esik le a szívemről – mondta Mr. Ellsworthy –, ha nem jön össze egy

üzlet, ugye, milyen csacskaság? Na de tudja, mit? Adok magának egy guinea árengedményt.

Mert magának van érzéke az ilyesmihez. És egyedül ez számít. Meg hát, végső soron,

mégiscsak boltos vagyok.

– Köszönöm, de akkor sem kérem – mondta Luke.

Mr. Ellsworthy kikísérte őket az ajtóhoz, és utánuk integetett. Visszataszító keze volt: nem

is fehér, inkább halványzöld.

– Utálatos alak ez az Ellsworthy – mondta Luke, amikor hallótávolságon kívül kerültek.

– Bizony az, és a szokásai is utálatosak – mondta Bridget.

– Mit keres itt egyáltalán?

– Azt hiszem, fekete mágiában utazik. Fekete miséket talán nem tart, de az sem lepne meg.

Nyilván a falu hírneve vonzotta ide.

– Szentséges ég, hiszen ő az én emberem – mondta Luke meglehetősen ügyetlenül. –

Szóba kellett volna hoznom a témát.

– Gondolja? – kérdezte Bridget. – Az biztos, hogy sokat tud róla.

– Muszáj lesz visszajönnöm – mondta kedvetlenül Luke.

Bridget nem felelt. Időközben kiértek a városból, és ráfordultak a folyóhoz vezető földútra.

Amikor leértek a partra, zömök, tömött bajszú, dülledt szemű férfi jött velük szembe.

Három buldogot sétáltatott, és felváltva ordítozott velük: – Nero, hátra arc, ide hozzám! Nelly,

pfuj, kiköp! Kiköp, ha mondom! Augustusi AUGUSTUS, azt mondtam…

Elhallgatott, kalapot emelt Bridgetnek, alaposan megbámulta Luke-ot, aztán folytatta a

harsány parancsosztogatást.

– Horton őrnagy a buldogjaival? – kérdezte Luke.

– Úgy, bizony.

– Akkor ma délelőtt gyakorlatilag mindenkivel találkoztunk, aki Wychwoodban egyáltalán

számít.

– Gyakorlatilag.

– Betolakodónak érzem magam – mondta Luke. – Egy angol kisvárosban minden jövevény

szemet szúr – tette hozzá bánatosan, Jimmy Lorrimert idézve.

– Horton őrnagy meglehetősen ügyetlenül leplezi a kíváncsiságát. Látta? Majd’ kiesett a

szeme.

– Ordít róla, hogy őrnagy – jegyezte meg rosszmájúan Luke.

– Leülhetnénk valahová itt a parton – mondta hirtelen Bridget. – Ráérünk.

Letelepedtek egy kidőlt fatörzsre, amely kényelmes ülőhelyet kínált.

– Meg kell adni – vette fel az elejtett fonalat Bridget –, Horton őrnagy igen katonás

jelenség ezzel a kaszárnyastílusával. Ki mondaná meg róla, hogy egy évvel ezelőtt még

példamutató papucsférj volt!

– Ez az ember?

– Ez, bizony. A felesége valóságos sárkány volt. Ráadásul a család vagyona felett is ő

rendelkezett, és ezt fennen hangoztatta is, valahányszor társaságba mentek.

– Szegény ördög. Úgy értem, szegény Horton.

– Mintaférj volt. Úriemberként bánt az asszonnyal, mint egy igazi katonatiszt. De én a

magam részéről nem értem, hogyhogy nem csapta agyon.

– Gondolom, az asszony nem volt túlságosan népszerű a faluban.

– Mindenki utálta. Gordonnal folyton kötözködött, velem lekezelően beszélt, és egyáltalán:

33

ahol csak megfordult, mindenütt csak kellemetlenkedni tudott.

– De a gondviselés kegyéből már eltávozott, ha jól értem.

– Igen, körülbelül egy évvel ezelőtt. Akut gyomorhurut végzett vele. Betegen is sikerült

pokollá tennie a férje, Thomas doktor és két ápolónő életét. De végül aztán, hála az égnek,

kiszenvedett. A buldogok azóta ilyen vígak.

– Értelmes dögök.

Elhallgattak. Bridget lustán tépdeste a hosszú fűszálakat, Luke bambán meredt a túlpartra,

és küldetése álomszerűségén töprengett. Hol ér véget a tények birodalma, és hol kezdődik a

képzeleté? Nem káros-e, ha az ember minden egyes új ismerősében gyanúsítottat lát?

Akárhogy is, van benne valami lealacsonyító.

Pokolba az egésszel, gondolta azután. Túl régen vagyok már rendőr.

Bridget hűvös, csengő hangja zökkentette ki a tűnődésből:

– Tulajdonképpen miért jött ide, Mr. Fitzwilliam?

34

Hatodik fejezet

A KALAPFESTÉK

LUKE éppen rágyújtott volna, amikor a kérdés elhangzott. A meglepetéstől pillanatokig

moccanni sem bírt. A gyufa végigégett a kezében, és megpörkölte az ujját.

– A kutyafáját! – kiáltott fel sebesült kezét rázva, majd bűntudatos mosollyal hozzátette: –

Bocsásson meg. Csúnyán rám ijesztett.

– Tényleg?

– Tényleg. – Luke felsóhajtott. – De hát gondolom, bárki átlátott volna a szitán, akinek van

egy kis esze. Maga nyilván egy pillanatig sem hitte el rólam, hogy folklórtanulmányt írok.

– Nem, miután megláttam magát.

– Miért, addig elhitte?

– Addig igen.

– Pedig nem túl meggyőző mese – mondta Luke önkritikusan. – Úgy értem, elképzelhető,

hogy valaki könyvet akar írni, de hogy ehhez a maga kuzinjának adja ki magát, már több mint

gyanús, nemdebár?

Bridget megrázta a fejét.

– Nem, erre megvolt a magyarázatom, vagy legalábbis azt hittem. Úgy gondoltam, rosszul

áll anyagilag – ami nem ritkaság a mi baráti körünkben –, és hogy Jimmy azért javasolta ezt

az unokatestvér-mesét, hogy… szóval hogy ne sérüljön a maga önérzete.

– Amikor azonban beállítottam – mondta Luke –, úgy sütött rólam a jómód, hogy rögtön el

is vetette ezt a lehetőséget?

Bridget elmosolyodott.

– Ugyan – mondta. – Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak láttam magán, hogy nem az a

fajta, mint aminek kiadja magát.

– Nem az a fajta, aki elég okos megírni egy könyvet? Rajta, ne kíméljen. Jobb, ha

megtudom, mit gondol rólam.

– Maga is írhatna könyvet, de nem olyan könyvet. Régi babonák, múltidézés? Ugyan már.

Maga nem az a fajta férfi. Magának a múlt nem jelent sokat, sőt talán még a jövő sem. Maga a

jelenben él.

– Hm, értem már. – Luke fancsali képet vágott. – A fenébe is, az első pillanattól fogva

tartottam magától. Olyan átkozottul intelligensnek látszik!

– Nem tehetek róla – mondta szárazon Bridget. – Miért, mire számított?

– Nem is tudom. Nem igazán számítottam semmire.

– Biztos azt hitte, hogy valami kis tyúkocska vagyok, aki csak ahhoz ért, hogyan vetesse el

magát a főnökével.

Luke zavartan dünnyögött valamit. Bridget hűvös derűvel pillantott rá.

– Érthető. Semmi baj. Nem zavar.

– Na jó, talán tényleg valami ilyesfélét képzeltem – vallotta be Luke merészen. – De nem

sokat törtem a fejem az egészen.

– Hát persze – mondta elgondolkodva Bridget. – Tudta, hogy kiderül, amikor ki kell

derülnie.

Luke csak kesergett tovább.

– Most már látom, milyen átkozottul ügyetlen voltam. Lord Whitfield is átlátott a szitán?

– Ugyan, dehogy. Ha azt mondta volna neki, a vízibogarak életmódját tanulmányozza,

mert róluk ír monográfiát, Gordon azt is készséggel elhitte volna. Csodálatra méltóan

hiszékeny.

35

– Mindenesetre egy cseppet sem voltam meggyőző. Összezavarodtam.

– Mert én összezavartam – mondta Bridget. – Láttam magán. És, az igazat megvallva,

rendkívüli módon élveztem.

– Nem is csodálom! Azok a nők, akiknek van egy kis eszük, általában szörnyen

kegyetlenek.

– Az ember úgy szórakozzon, ahogy tud – morogta Bridget, majd rövid hallgatás után újra

megkérdezte: – Miért jött ide, Mr. Fitzwilliam?

Rövid kitérő után visszatértek kiindulópontjukhoz. De Luke most már számított rá, és az

elmúlt másodpercekben igyekezett felkészülni a kérdésre. Ránézett a lányra, aki higgadt,

érdeklődő tekintettel figyelte. Az okos szempárból meglepő komolyság sugárzott.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb – mondta megfontoltan Luke –, ha többet nem hazudok

magának.

– Bizony ám.

– Nem is tudom, hogyan fogjak hozzá… Talán előbb mondja el maga, mit gondol rólam.

Úgy értem, van valami elképzelése arról, hogy mit keresek itt?

Bridget lassan, tűnődve bólintott.

– És elmondaná? Azt hiszem, azzal segítene.

– Az a benyomásom – mondta halkan a lány –, hogy a látogatása valami módon

összefüggésben áll Amy Gibbs halálával.

– Ez az! Hát ezt láttam, ezt éreztem magán, valahányszor szóba került a lány neve.

Tudtam, hogy valamit titkol előlem. Szóval arra gondolt, hogy miatta jöttem?

– Miért, talán nem?

– De, bizonyos értelemben igen.

Luke elhallgatott, és a homlokát ráncolva meredt maga elé. A lány némán, mozdulatlanul

ült mellette, mintha nem akarná megzavarni a töprengésben.

Luke erőt vett magán.

– Könnyen elképzelhető, hogy fantomot kergetek. Egy hihetetlen, már-már abszurd,

melodrámába illő feltételezés hozott ide. Amy Gibbs is része a dolognak. Szeretném

megtudni, pontosan mi okozta a halálát.

– Gondoltam.

– De az ördögbe is, miből gondolta? Mi az, ami a lány halálával kapcsolatban… hogy is

mondjam… felkeltette az érdeklődését?

Bridget így felelt:

– Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén. Ezért is vittem el magát Miss

Waynflete-hez.

– De miért?

– Mert ő is úgy érzi.

– Ó. – Luke felidézte magában a találkozást. Most értette csak meg, mit próbált a

tudomására hozni az éles eszű vénkisasszony. – Ő is úgy érzi, mint maga… hogy van valami

gyanús a lány halála körül?

Bridget bólintott.

– És pontosan miért érzik úgy?

– Már a kalapfesték sem stimmel.

– Miért nem?

– Húsz évvel ezelőtt az emberek még valóban festették a kalapjukat… Elég volt egy üveg

festék, és a rózsaszín szalmakalapból a következő szezonban sötétkék lett, a rá következőben

pedig, mondjuk, fekete. Manapság viszont már olcsó a kalap, afféle filléres ócskaság, amit

nyugodtan ki lehet dobni, ha kiment a divatból.

– Még az Amy Gibbs társadalmi osztályába tartozó lányok is így csinálják?

– Én előbb használnék kalapfestéket, mint az a lány! A takarékosság ma már nem erény.

36

És van még valami furcsa. Az a festék vörös volt.

– És?

– És vörös volt Amy Gibbs haja is. Répavörös!

– Úgy érti, a két szín üti egymást?

Bridget bólintott.

– Vörös hajú nő nem hord vörös kalapot. Egy férfinak nem tűnik fel az ilyesmi, de…

Luke izgatottan közbevágott:

– Nem. Egy férfinak nem. Ez is csak bennünket igazol.

– Jimmynek van egy-két barátja a Scotland Yardnál. Csak nem maga is…

– Nem vagyok hivatásos detektív – felelte sietve Luke. – És híres magánnyomozó sem

vagyok Baker Street-i irodával és hasonlókkal. Pontosan az vagyok, aminek Jimmy mondott:

egy gyarmatokról hazatért rendőrtiszt. Véletlenül, egy furcsa história folytán keveredtem bele

az ügybe, amikor hazafelé jöttem a vonaton.

Röviden összefoglalta a vonaton elhangzott beszélgetést és a rá következő eseményeket,

melyeknek folytán Wychwoodban kötött ki.

– Szóval érti már? – kérdezte. – Egészen hihetetlen! Egy férfit keresek, itt, Wychwoodban,

egy gyilkost, aki minden bizonnyal közismert és köztiszteletben álló személy. Ha Miss

Pinkertonnak és magának és Miss kiacsodának igaza van, akkor ez a férfi ölte meg Amy

Gibbset is.

– Értem – mondta Bridget.

– Ugye, kintről is bejuthatott a lányhoz?

– Igen, azt hiszem – mondta lassan Bridget. – Hiszen Reed rendőrbiztos is az ablakon

mászott be, a melléképület tetejéről. Az ablak nyitva volt. Reed alaposan megizzadt, de egy jó

erőben lévő férfinak nem okozhatott különösebb nehézséget a feladat.

– És mit tett a gyilkos azután, hogy bejutott?

– Egy üveg kalapfestéket tett a köhögés elleni szirup helyére.

– Bízva benne, hogy az események menete a következő lesz: a lány felkel, megissza a

folyadékot, utána pedig mindenki azt hiszi, hogy baleset vagy öngyilkosság történt. Igaz?

– Igaz.

– Az idegenkezűség gyanúja – ahogy azt a könyvekben mondani szokás – fel sem vetődött

a halottszemle során?

– Nem.

– Hát persze, itt is csak férfiak voltak. A kalapfesték-probléma egyiküknek sem szúrt

szemet?

– Nem.

– De magának szemet szúrt.

– Nekem igen.

– És Miss Waynflete-nek? Vele megtárgyalták a dolgot?

– Nem… a szó hagyományos értelmében legalábbis nem – felelte halvány mosollyal

Bridget. – Sosem beszélgettünk róla. Fogalmam sincs, mit gondol magában az öreglány.

Nyilván kezdettől fogva voltak bizonyos kételyei az üggyel kapcsolatban, amelyek aztán

egyre erősödtek. Nagyon intelligens hölgy, a Girtonra járt, vagy oda szeretett volna járni, már

nem is tudom, mindenesetre fiatalon haladó nézeteket vallott. Nem olyan ködös fejű, mint itt

az emberek általában.

– Nyilván Miss Pinkerton is a ködös fejűek közé tartozott – mondta Luke. – Ezért sem

néztem ki belőle, hogy igazat beszél.

– Pedig megvolt a magához való esze – mondta Bridget. – Ezeknek a locsi-fecsi

vénkisasszonyoknak néha nagyon jó szemük van bizonyos dolgokhoz. Azt mondta, más

neveket is említett?

Luke bólintott.

37

– Igen. Például egy kisfiúét, Tommy Pierce-ét: amikor később szóba került, már

emlékeztem rá. És biztosan emlékszem, hogy Carter nevét is említette.

– Carter, Tommy Pierce, Amy Gibbs, Humbleby doktor – sorolta tűnődve Bridget. –

Valóban elég hihetetlenül hangzik. Ki az ördögnek állhatott érdekében, hogy megölje ezt a

négy embert? Hiszen olyan különbözőek voltak!

– Nincs valami elképzelése arról, hogy kinek jöhetett kapóra Amy Gibbs halála? – kérdezte

Luke.

Bridget megrázta a fejét.

– Sejtelmem sincs.

– Hát Carteré? Ha már itt tartunk, ő hogyan halt meg?

– Belefulladt a folyóba. Hazafelé tartott, jócskán elázva, egy ködös éjszakán. A folyón

gyaloghíd vezet át, aminek csak az egyik oldalán van korlát. Nem láttuk kétségesnek, hogy

megbotlott, és leszédült a hídról.

– De elképzelhető az is, hogy meglökte valaki?

– Igen.

– És az is elképzelhető, hogy Tommyt, a rosszcsontot kilökték az ablakon, miközben

dolgozott?

– Az is elképzelhető.

– Szóval tényleg könnyű gyilkolni. A gyilkos úgy végzett ezzel a három emberrel, hogy

még csak gyanút sem fogott senki.

– Miss Pinkerton gyanút fogott – mondta Bridget.

– Úgy ám, az isten áldja meg. Benne fel sem merült az a lehetőség, hogy képzelődik vagy

rémeket lát.

– Folyton azt hajtogatta, hogy gonosz a világ.

– Maga pedig elnézőn mosolygott rajta, ugye?

– Mi több, lenézőn!

– Úgy látom, ebben a játékban az a győztes, aki bármit hajlandó elhinni.

Bridget bólogatott.

– Buta kérdés, de mégis, nem gyanakszik senkire? Senki sincs Wychwoodban, akitől

borsódzna a háta, akinek furcsa, vizenyős tekintete volna vagy netán eszelős kacaja?

– Minden falubéli, akit ismerek, látszatra teljesen épeszű, tiszteletre méltó és középszerű.

– Pontosan ettől tartottam – mondta Luke.

– Biztos benne, hogy a gyilkosunk őrült?

– Azt kell hogy mondjam. Komplett őrült, de a ravaszabbik fajtából való. Olyan, akire

sohasem gyanakodnánk, aki a társadalom megbecsült tagja, mint például a bankigazgató.

– Mr. Jones? Kizártnak tartom, hogy sorozatgyilkos volna.

– Akkor valószínűleg ő a mi emberünk.

– Akárki lehet. A hentes, a pék, a fűszeres, vagy egy paraszt, egy útépítő munkás, vagy

akár a tejesember.

– Elképzelhető, mégis azt hiszem, ennél azért szűkebb a kör.

– Miből gondolja?

– Miss Pinkerton azt mondta, a gyilkost az a tekintet árulta el, amellyel a soron következő

áldozatát nézte. Abból, ahogyan a fickóról beszélt, azt szűrtem le – bár ez csak amolyan

ködös benyomás –, hogy társadalmilag legalábbis egyenrangúak. De természetesen lehet,

hogy tévedek.

– Biztosan igaza van! A társalgás ehhez hasonló nuance-aira nincs kőbe vésett szabály,

mégsem vétjük el őket szinte soha.

– Most már örülök, hogy megoszthattam magával a titkomat – mondta Luke.

– Így legalább nem fogom annyira összezavarni. És talán még segíthetek is magának.

– A segítsége rendkívül értékes volna. De komolyan mondja?

38

– Hát persze.

– És mi lesz Lord Whitfielddel? – kérdezte Luke kissé bűntudatosan. – Mit gondol…

– Gordonnak természetesen nem szólunk a dologról – jelentette ki Bridget.

– Miért, talán nem hinne nekünk?

– Ó, dehogynem! Gordon bármit képes elhinni. Roppant felajzaná a dolog, és szétküldene a

faluban vagy fél tucat ifjú zsurnalisztát, hogy szaglásszanak körül. Módfelett élvezné!

– Akkor tényleg szó sem lehet róla, hogy beavassuk – mondta Luke.

– Bizony, ez nem játék.

Luke ránézett a lányra. Valami bökte a nyelvét, de ahelyett, hogy kimondta volna, inkább

az órájára pillantott.

– Igaza van – mondta Bridget. – Ideje indulnunk.

A lány felállt. Luke ki nem mondott szavai zavaróan függtek a levegőben, falat emelve a

két ember közé.

Némán bandukoltak hazáig.

39

Hetedik fejezet

LEHETSÉGES VERZIÓK

LUKE a szobájában ült. Már megette az ebédjét, felelt Mrs. Anstruther kérdéseire mayang-

szorosbéli virágoskertjével kapcsolatban, meghallgatta az asszony utólagos tanácsait

ugyanezen tárgyban, és ugyancsak meghallgatta Lord Whitfield fiatalembereknek szóló

öntömjénező szónoklatát. Most végre egyedül volt.

Elővett egy papírlapot, és felírta rá a következő névsort:

Thomas doktor

Mr. Abbot

Horton őrnagy

Mr. Ellsworthy

Mr. Wake

Mr. Jones

Amy vőlegénye

A hentes, a pék, a fűszeres stb.

Aztán újabb lapot vett elő, és a tetejére azt írta: ÁLDOZATOK. A cím alá a következő nevek

kerültek:

Amy Gibbs: Megmérgezték.

Tommy Pierce: Kilökték az ablakon.

Harry Carter: Lelökték a gyaloghídról (részeg volt? elkábították?).

Dr. Humbleby: Vérmérgezés.

Miss Pinkerton: Gázolás.

Aztán:

Mrs. Rose?

Az öreg Ben?

Majd, egy kis gondolkodás után:

Mrs. Horton?

Szemügyre vette a listáit, elszívott egy cigarettát, aztán újra ceruzát fogott.

Thomas doktor: a gyanú alapja:

Nyilvánvaló indítéka volt Humbleby doktor meggyilkolására. A halál módja – munka

közben szerzett baktériumfertőzés – alátámaszthatja ezt a feltevést. Amy Gibbs is megfordult

nála a halála napján. (Esetleg történt közöttük valami? A lány netán megzsarolta?)

Tommy Pierce? Nem ismeretes, hogy lett volna közöttük kapcsolat. (Tommy esetleg

tudhatott a doktor és Amy Gibbs kapcsolatáról?)

Harry Carter: Nem ismeretes, hogy lett volna közöttük kapcsolat.

Thomas doktor Wychwoodon kívül tartózkodott Miss Pinkerton londoni utazásának

napján?

40

Luke felsóhajtott, és új bekezdést nyitott:

Mr. Abbot: a gyanú alapja:

(Egy ügyvéd mindig gyanús. Valószínűleg előítélet.) Kicsattanóan derűs személyisége

gyanúsan hatna egy könyvben – hiszen a derű akár álca is lehet. Ellenvetés: ez itt nem egy

könyv, hanem a valóság.

Indíték Humbleby doktor meggyilkolására: Tudvalévő, hogy haragban voltak. H.

megsértette. Egy elmeháborodott számára ez elegendő indíték lehet. Miss Pinkerton könnyen

észrevehette, hogy ellenséges a viszonyuk.

Tommy Pierce? A fiú beleolvasott Abbot irataiba. Lehet, hogy megtudott valamit, amit

nem lett volna szabad?

Harry Carter? Nincs pontosan körülírható kapcsolat.

Amy Gibbs? Nem ismeretes, hogy lett volna közöttük kapcsolat. A kalapfesték viszont

Abbotra vall – régimódi gyilkost sejtet.

Abbot Wychwoodon kívül tartózkodott Miss Pinkerton megölésének napján?

Horton őrnagy: a gyanú alapja:

Nem ismeretes, hogy bármiféle kapcsolatban állt volna Amy Gibbsszel, Tommy Pierce-

szel vagy Carterrel.

Hát Mrs. Horton? Az elmondottak alapján úgy hangzik, a halálát arzénmérgezés okozta.

Ha ez így van, akkor előfordulhat, hogy a többi gyilkosság is ide vezethető vissza – talán

többen is megzsarolták Hortont? Nota Bene – Thomas látta el az asszonyt. (Ez ismét Thomas

ellen szól.)

Mr. Ellsworthy: a gyanú alapja:

Utálatos alak – a fekete mágiával kacérkodik. Az a fajta, akiből kinézi az ember, hogy

élvezetből gyilkol. Kapcsolatban állt Amy Gibsszel. Vajon Tommy Pierce-szel is

kapcsolatban állt? És Carterrel? Nem tudni. Hát Humbleby? Talán rájött, hogy Ellsworthy

őrült. Miss Pinkerton? Ellsworthy Wychwoodon kívül tartózkodott az öreg hölgy

meggyilkolásának napján?

Mr. Wake: a gyanú alapja:

Igen valószínűtlen. Netán vallási fanatikus? Megszállott igazságosztó? A magafajta szent

életű, öreg pap gyanús lehet egy könyvben, de ez itt (még mindig) a valóság.

Megjegyzés: Carter, Tommy, Amy – mindhárman ellenszenves figurák voltak. Az öreg

talán az isteni igazságszolgáltatás eszközének hiszi magát?

Mr. Jones:

Nincs adat.

Amy vőlegénye:

Elég oka lehetett rá, hogy megölje Amyt – összességében mégis valószínűtlennek tűnik.

Valaki más?

Csekély a valószínűsége.

Luke elolvasta, amit írt. Aztán megcsóválta a fejét.

– Abszurd, mégis igaz – dünnyögte. – Eukleidész elsírná magát.

Összetépte és a kandallóba dobta a lapokat.

– Nem mondhatnám, hogy egyszerű feladvány.

41

Nyolcadik fejezet

THOMAS DOKTOR

Thomas doktor hátradőlt a székén, és hosszú, finom ujjaival beletúrt tömött, szőke hajába.

A fiatalember megtévesztő fizimiskával rendelkezett. Noha már harmincéves is elmúlt, első

pillantásra alig tűnt húszévesnek. Hirtelenszőke bozontja, kissé csodálkozó tekintete és

halvány rózsaszín bőre ellenállhatatlanul kamaszos külsővel ruházta fel. De bármilyen

éretlennek tűnt is, Luke reumás térdét illető diagnózisa majdhogynem pontosan egybevágott

azon kiváló Harley Street-i specialistáéval, akit Luke alig egy hete keresett fel.

– Köszönöm, doktor úr – mondta Luke. – Nagy megkönnyebbülés, hogy azt mondja, az

elektroterápia segít a bajomon. Nem szeretnék ilyen fiatalon megnyomorodni.

Thomas doktor kisfiúsan elmosolyodott.

– Ettől nem kell tartania, Mr. Fitzwilliam.

– Nagy kő esett le a szívemről – mondta Luke. – Már azt fontolgattam, elmegyek valami

specialistához, de ezek szerint semmi szükség rá.

Thomas doktor megint elmosolyodott.

– Menjen csak, ha az megnyugtatja. Végül is sohasem árt, ha az ember egy szakértőtől kér

tanácsot.

– Nem, nem, tökéletesen megbízom önben.

– Higgye el, nincs komoly baja. Ha úgy tesz, ahogy javasoltam, biztos vagyok benne, hogy

hamarosan elmúlnak a panaszai.

– El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, doktor úr. Már attól tartottam,

akut reumám van, és nemsokára moccanni sem tudok majd a fájdalomtól.

Thomas doktor elnéző mosollyal csóválta a fejét.

Luke sietve így folytatta:

– Mi, férfiak meglehetősen félünk a betegségektől. Gondolom, már ön is észrevette. Sokan

közülünk úgy tekintenek az orvosukra, mint valami „orvosságos emberre” vagy varázslóra.

– Gondolom, úgy érzik, hinniük kell valamiben.

– Pontosan. Amit az orvos mond, az nekik szentírás.

Thomas doktor vállat vont.

– Pedig ha tudnák…! – dünnyögte kedélyesen.

Aztán így folytatta:

– Hallom, könyvet ír a mágiáról, Mr. Fitzwilliam.

– Honnan tudja? – kiáltott fel Luke egy kissé talán túljátszva a meglepetést.

Thomas doktort szemlátomást mulattatta a kérdés.

– Ugyan, kedves uram, egy ilyen kis faluban hamar szárnyra kap a szóbeszéd. Olyan ritkán

történik bármi említésre méltó.

– És nyilván fel is nagyítódik minden apróság. Önhöz már biztosan úgy jutott el a hírem,

hogy szellemet idézek, és lepipálom az endori boszorkányt.

– Különös, hogy éppen ezt mondja.

– Miért?

– A faluban azt beszélik, hogy megidézte Tommy Pierce szellemét.

– Pierce-ét? Ki is az? Az a kisfiú, aki kizuhant az ablakon?

– Igen.

– De vajon hogyan… Hát persze, most már emlékszem, mondtam valamit annak az

ügyvédnek. Mi is a neve? Abbot.

– Igen, Abbot a hír forrása.

42

– Ne mondja, hogy ez a minden hájjal megkent ügyvéd elhitte nekem, hogy vannak

szellemek!

– Ezek szerint ön hisz a szellemekben?

– A hanghordozása azt sugallja, hogy ön nem, doktor úr. Én sem mondhatnám, hogy

hiszek bennük, noha tudomásom van bizonyos gondolkodóba ejtő jelenségekről, amik a

hirtelen vagy az erőszakos halált szokták kísérni. Mégis, elsősorban azok a hiedelmek

érdekelnek, amelyek az erőszakos halállal kapcsolatosak. Ilyen például az, hogy a

meggyilkoltak szelleme kísértetként visszajár, vagy az, hogy a halott vérezni kezd, ha

gyilkosa megérinti. Kíváncsi vagyok, honnan ered ez az érdekes babona.

– Valóban érdekes – mondta Thomas doktor. – De nem hinném, hogy manapság sokan

hisznek benne.

– Pedig többen, mint gondolná. Persze, biztosan ritka errefelé a gyilkosság, így hát nehéz

lehet megítélni.

Luke mosolygott, miközben beszélt, és a könnyedség álcája mögül éberen figyelte az

orvost. Thomas doktor azonban meg sem rezzent, ártatlan képpel viszonozta a mosolyát.

– Valóban, nem történt ilyesmi már vagy… mióta is? Amióta az eszemet tudom, biztosan

nem.

– Bizony, békés vidék ez. Nem bűnözőknek való. Bár, ki tudja. Végső soron elképzelhető,

hogy azt a Tommy gyereket kilökték az ablakon.

Luke felkacagott, de Thomas doktor erre is csak mosolygott, őszinte álmélkodással,

kisfiúsan.

– Meg kell adni, sokan szívesen kitekerték volna a kölyök nyakát – mondta. – De azt azért

nem hinném, hogy valaki odáig jutott volna, hogy tényleg kilökje az ablakon.

– Úgy hallottam, égetnivaló rosszcsont volt. Talán a közösség érdekében tették el láb alól.

– A fenyítésnek ez a módja, sajnos, csak a legritkább esetben alkalmazható.

– Pedig én azon a véleményen vagyok, hogy a sorozatgyilkosok nagyon is hasznos tagjai

lehetnének a társadalomnak – mondta Luke. – A kocsmatöltelékekért például nem volna kár.

Őket a legkönnyebben mérgezett brandyvel lehetne kiiktatni. Aztán azokért az álnok

vénkisasszonyokért sem fájna a szívem, akik mindenkit körülhízelegnek, de a legjobb

barátnőjüket is befeketítik a háta mögött. A haladásellenes vénembereket sem sajnálnám

különösebben. Mennyivel kellemesebb volna a társasági élet, ha fájdalommentesen

megszabadulhatnánk tőlük!

Thomas doktor ábrázatán vigyorrá szélesedett a mosoly.

– Ha jól értem, azt mondja, ha már bűn, legyen nagyszabású.

– Miért, ön szerint talán nem volna hasznára a társadalomnak egy kis célirányos

karcsúsítás?

– Ó, dehogynem, feltétlenül.

– Maga csak tréfál – mondta Luke. – Pedig én komolyan beszélek. Én nem tisztelem úgy

az emberi életet, mint az átlagos angol. Én azt mondom, mindenkit ki kell iktatni, aki útjában

áll a haladásnak.

Thomas doktor beletúrt kurtára nyírott, szőke hajába.

– Jó, jó, de ki mondja meg, kire van szükség, és kire nincs?

– Ez, bizony, fogós kérdés – ismerte el Luke.

– A katolikus a kommunista agitátort tüntetné el, a kommunista agitátor a papot, mint a

babonaság legfőbb kútfejét, az orvos a gyógyíthatatlan beteget iktatná ki, a pacifista a katonát

és így tovább.

– Egy tudóst kérnénk fel bírának – mondta Luke. – Egy pallérozott gondolkodású,

pártatlan szakembert. Mondjuk egy orvost. Ha már itt tartunk, ön éppen alkalmas volna a

posztra, doktor úr.

– Hogy eldöntsem, ki alkalmatlan az életre?

43

– Igen.

Thomas doktor megrázta a fejét.

– Nekem az a dolgom, hogy alkalmassá tegyem az alkalmatlant. Bár elismerem, néha

eléggé sziszifuszi munka.

– Hadd vitatkozzam – mondta Luke. – Ott van például a néhai Harry Carter…

– Carter? – kérdezte kissé ingerülten Thomas doktor. – A Hét Csillag tulajdonosa?

– Igen. Személyesen ugyan nem ismertem, de abból, amit az unokahúgom, Miss Conway

elmondott róla, úgy gondolom, hogy ronda, erőszakos alak lehetett.

– Ivott – felelte a másik. – Rosszul bánt a feleségével, verte a lányát. Erőszakos volt és

összeférhetetlen, fűbe-fába belekötött.

– Vagyis elismeri, hogy jobb lett a világ nélküle?

– Tulajdonképpen úgy is mondhatjuk.

– Szóval azt is elismeri, hogy ha nem önhibájából bukfencezett volna a folyóba, hanem

valaki belelöki, akkor ez az illető a közösség érdekében cselekedett volna.

– Mondja, a Mayang-szorosban – mert úgy hallottam, ott szolgált – a gyakorlatba is

átültette az elveit? – kérdezte szárazon a doktor.

Luke felkacagott.

– Jaj, dehogy. Ez csak egy elmélet, semmi több.

– Gondoltam. Maga nem az a fajta, aki képes volna embert ölni.

– Miből gondolja? – kérdezte Luke. – Őszintén kifejtettem a nézeteimet.

– Hát éppen ez az. Túlságosan is őszintén.

– Úgy érti, ha önbíráskodásra adnám a fejem, akkor nem verném ilyen nagydobra, mit

gondolok?

– Pontosan.

– És ha valamiféle küldetéstudat vezérel? Ha megszállott vagyok?

– Akkor is meg kell húznia magát. Önvédelemből.

– Mindenesetre ha gyilkost keresünk, mindig az a leggyanúsabb, aki látszólag a légynek

sem tudna ártani.

– Ez talán túlzás – mondta Thomas doktor –, de nem áll messze az igazságtól.

– És mondja csak, ismer olyan embert, akiből kinézné, hogy képes megölni valakit? –

kérdezte hirtelen Luke.

– Már ne is haragudjon – csattant fel a doktor –, de ez aztán a furcsa kérdés.

– Úgy gondolja? De hát egy orvos számtalan különös figurával találkozik munka közben.

Nem árt, ha képes felismerni, például, a gyilkolási mánia első jeleit, még mielőtt a kór

elhatalmasodna a betegen.

Thomas most már határozottan bosszúsnak látszott.

– Mint általában a civilek, maga is úgy képzeli el a mániás gyilkost, mint valami habzó

szájú, késsel hadonászó ámokfutót. Pedig higgye el, sokszor nagyon nehéz megkülönböztetni

a normális embertől. Látszatra pont olyan, mint a többiek. Talán egy kicsit félénk, talán arról

panaszkodik, hogy ellenségei vannak. De semmi több. Csak egy halk szavú, visszahúzódó

fickó.

– Komolyan mondja?

– Hát persze hogy komolyan mondom. A mániás gyilkos gyakran önvédelemből gyilkol –

legalábbis ezt képzeli magáról. De a legtöbb gyilkos természetesen pont olyan épeszű, mint

maga vagy én.

– Ne ijesztgessen, doktor úr! Félek, hogy mindjárt rám bizonyít egy sor zuggyilkosságot.

Thomas doktor elmosolyodott.

– Nem tartom valószínűnek, Mr. Fitzwilliam.

– Nem? Akkor hadd viszonozzam a bókot: én sem nézem ki magából, hogy egy sor

gyilkosság szárad a lelkén.

44

– Ezek szerint nem vette figyelembe a műhibákat – mondta vidáman a doktor.

Nevettek.

Luke lassan felszedelődzködött.

– Bocsásson meg, amiért raboltam az idejét – mondta.

– Ugyan, ráérek. Wychwood egészséges kis falu. És mindig nagy öröm olyasvalakivel

beszélgetni, aki a nagyvilágból érkezett.

Luke megtorpant.

– Azon töprengtem…

– Igen?

– Miss Conway, amikor ideküldött, úgy emlegette magát, mint… hogy is mondjam… első

osztályú szakembert. Azon töprengtem, nem érzi-e szűkösnek a lehetőségeit ebben a kis

faluban. Itt nemigen bontakoztathatja ki a tehetségét.

– Körorvosnak lenni jó ugródeszka. Sok értékes tapasztalatot lehet gyűjteni.

– De gondolom, nem szeretne egész életében egy helyben járni. A maga volt partneréről,

Humbleby doktorról viszont úgy hallottam, nem volt valami törekvő. Elégedett volt az itteni

praxisával. Régóta itt élt, ugye?

– Gyakorlatilag itt élte le az egész életét.

– Azt mondják, józan ember volt, de nagyon régimódi.

– Néha valóban nehéz volt szót érteni vele – ismerte el Thomas doktor. – Gyanúsnak talált

minden újdonságot, viszont a hagyományos gyógymódoknak mestere volt.

– Úgy hallottam, van egy nagyon csinos lánya – mondta tréfás hangon Luke, és élvezettel

figyelte, ahogy Thomas doktor fülig vörösödik.

– Ő… khm… igen – felelte a doktor.

Luke barátságos pillantást vetett a fiatalemberre, és a legszívesebben máris kihúzta volna a

gyanúsítottak listájáról.

Thomas összeszedte magát, és azt mondta:

– Ha érdeklik a bűnügyek, szívesen kölcsönadom magának az egyik könyvemet. Remek

munka. Egy német szerző írta, Kreuzhammer, és az a címe, hogy A kisebbrendűségi érzés és a

bűnelkövetés kapcsolata.

– Köszönöm, nagyon kedves – mondta Luke.

Thomas doktor végigfuttatta az ujját az egyik polcon, és leemelte a szóban forgó kötetet.

– Parancsoljon. Kreuzhammer következtetései néha igen merészek, de még ha vitathatóak

is, mindenképp érdekesek. Néhány fejezet pedig egészen lebilincselő, például az, amelyik a

frankfurti mészárosnak nevezett Menzheld fiatalkorát tárgyalja, vagy az, amelyik a gyilkos

dadáról, Anna Helmről szól.

– Ha jól emlékszem, közel egy tucat neveltjét tette el láb alól, mielőtt lebukott – mondta

Luke.

Thomas doktor bólintott.

– Úgy van. Mélyen érző lélek volt. Rajongott a gyerekekért, és látszólag porig sújtotta

minden egyes haláleset. Döbbenetes lélektani ellentmondás.

– Az is döbbenetes, hogy az ilyenek megúszhatják – mondta Luke már a lépcsőről.

– Nincs abban semmi döbbenetes – mondta Thomas doktor. – Sokkal könnyebb, mint

hinné.

– Mi könnyebb?

– Megúszni. – Thomas arcán ismét megjelent a kisfiús mosoly. – Csak vigyázni kell: ennyi

az egész. Márpedig az okos ember vigyáz, nehogy hiba csússzon a számításába. Ebből áll a

titka.

Thomas mosolyogva becsukta az ajtót.

Luke elgondolkodva bámult fel a lépcsőre.

Volt valami leereszkedő a doktor mosolyában. Luke az előbb még úgy beszélgetett vele,

45

mint komoly férfi az éretlen, de jó eszű fiatalemberrel.

Most hirtelen úgy érezte, felcserélődtek a szerepek. A doktor mosolya immár a férfié volt,

akit mulattat és ámulatba ejt a gyermeki agyafúrtság.

46

Kilencedik fejezet

MRS. PIERCE BESZÉL

A FŐ UTCAI TRAFIKBAN Luke kért egy doboz cigarettát meg a Derű legfrissebb

számát – ebből a vállalkozó szellemű hetilapból származott Lord Whitfield tekintélyes

jövedelmének nagy része. A sportrovathoz lapozott, majd morgolódva elárulta a trafikos

hölgynek, hogy egy hajszál választotta el a százhúsz fontos nyereménytől. Mrs. Pierce

biztosította együttérzése felől, és elmondta, hogy a férjét nap mint nap hasonló csalódások

érik. Miután a hölgy jóindulatát elnyerte, Luke könnyedén tovább szőhette a társalgás fonalát.

– Az én uramnak mindene a futball – mondta Mr. Pierce hitvese. – Az újságban mindig

először a sportrovatot lapozza fel. És, mondom, egyik csalódás éri a másik után. De én azt

szoktam erre mondani, nem győzhet mindig mindenki. Mert a szerencse forgandó, bizony ám.

Luke buzgón helyeselt, majd egy könnyed bakugrással arra a mélyenszántó megállapításra

jutott, hogy a baj nem jár egyedül.

– De nem ám, uram, én aztán tudom. – Mrs. Pierce felsóhajtott. – Ha egy asszony nyolc

gyereket szült, és kettőt eltemetett, akkor tudja, mi fán terem a baj.

– Bizony, hogy úgy van – mondta Luke. – De azt mondja… eltemette két gyerekét?

– Az egyiket alig egy hónapja – felelte Mrs. Pierce mélabús gyönyörrel.

– Édes istenem, de szomorú.

– Nem csak szomorú, uram. Egyenesen borzasztó! Bizony ám. Egészen odavoltam, amikor

megtudtam, mi történt. Sosem hittem volna, hogy bármi baj érheti az én kis Tommymat,

hiszen úgy tartja a mondás is, rossz pénz nem vész el. Emma Jane viszont egy drága kis

angyal volt. Mindenki azzal riogatott, hogy nem fogja megérni a felnőttkort, mert nem erre a

gonosz világra való. És úgy is lett, uram. Isten utjai kifürkészhetetlenek.

Luke kifejezte részvétét, majd a kis angyalról újra a kis ördögre terelte a szót.

– És mi történt a fiával? Balesetben halt meg?

– Igen, uram, balesetben. Ablakot pucolt a régi kúriában, ahol most könyvtár működik.

Elvesztette az egyensúlyát, és kizuhant a legfölső emeletről.

Mrs. Pierce ezek után hosszan ecsetelte a baleset részleteit.

– Úgy hallottam, szeretett az ablakpárkányon táncolni – vetette közbe Luke hanyagul.

Mrs. Pierce erre azt mondta, a fiúk már csak ilyenek, és hogy az őrnagy urat, aki eléggé

ideges természet, a szívbaj kerülgette tőle.

– Horton őrnagyot?

– Igen, uram, azt az urat, aki buldogokat tart. A baleset után azt mondta, látta, hogy a mi

Tommynk mindenféle esztelenségeket művel, és ebből is csak az derül ki, hogy ha valami

megijesztette a gyereket, könnyen leszédülhetett onnét a magasból. Nem volt semmi baj azzal

a gyerekkel, csak eleven volt. Sokszor úgy éreztem, a sírba kerget, pedig csak eleven volt,

mint minden fiatalember az ő korában. Nem volt rossz gyerek.

– Biztos vagyok benn, Mrs. Pierce, de tudja néha a meglett, józan emberek elfelejtik, hogy

egyszer ők is voltak fiatalok.

Mrs. Pierce felsóhajtott.

– A szívemből beszél, uram. És remélem, hogy azok az urak, akiket inkább nem nevezek

meg, egyszer még megbánják, hogy olyan kíméletlenül bántak szegénykével, csak azért, mert

eleven volt.

– Szeretett borsot törni a munkaadói orra alá? – kérdezte Luke elnézően mosolyogva.

– Csak játszott, semmi több – vágta rá azonnal Mrs. Pierce. – Világéletében jó színész volt.

A hasunkat fogtuk nevettünkben, ha Mr. Ellsworthyt, a régiségboltost alakítva mórikálta

47

magát, vagy ha eljátszotta az öreg Mr. Hobbst, az egyházközség gondnokát. Akkor is éppen

játszott – az uraságot utánozta, hogy megnevettesse a két alkertészt –, amikor egyszer csak

megjelent az uraság, és azon helyben kiadta az útját. Persze ez érthető is, nagyon jól tette, és

különben sem tartotta a haragot Tommyval, sőt segített munkát találnia.

– De ugye nem mindenki volt ilyen nagyvonalú a gyerekkel? – kérdezte Luke.

– De nem ám, uram. Neveket nem említek, de meg kell mondjam, nagyon csodálkozom

Mr. Abbot viselkedésén, aki azelőtt mindig kedves volt, mindig volt az emberhez egy-egy

kedves vagy tréfás szava.

– Neki is meggyűlt a baja Tommyval?

– Pedig a gyerek biztosan nem akart semmi rosszat – mondta Mrs. Pierce. – És különben

is, én amondó vagyok, hogy ha valaki nem akarja, hogy beleolvassanak a papírjaiba, ne

hagyja őket az íróasztalán.

– Igaza van – mondta Luke. – Egy ügyvédi irodában a bizalmas iratoknak a széfben a

helyük.

– Ahogy mondja, uram. Mr. Pierce meg én is így gondoljuk. És Tommy alig kukucskált

bele abba a dokumentumba.

– Mi volt az? – kérdezte Luke, majd attól tartva, hogy a kifejtendő kérdés megakaszthatja

Mrs. Pierce-t a beszédben, segítségképpen hozzátette: – Talán valami végrendelet?

– Á, nem, uram – vágta rá Mrs. Pierce. – Szó sincs ilyesmiről. Semmi fontos. Csak egy

magánlevél volt valami hölgytől, és Tommy meg sem nézte, ki a feladó. Sok hűhó semmiért,

én azt mondom.

– Lobbanékony ember lehet ez a Mr. Abbot – mondta Luke.

– Bizony ám, hogy az! Pedig, mondom, végtelenül kellemes úr, nem fukarkodik a jó

szóval, se a tréfás megjegyzésekkel. Bár igaz, úgy hallottam, nem szerencsés ujjat húzni vele.

Humbleby doktorral igencsak összeakasztották, úgymond, a bajszukat, nem sokkal azelőtt,

hogy a szegény doktor meghalt. Kínos lehet most Mr. Abbotnak. Nem jó az, ha valakinek

durva szavakat vágunk a fejéhez, mielőtt meghal, mert akkor már nincs mód visszaszívni

őket.

– Nagyon igaz, nagyon igaz – morogta Luke komor fejcsóválás közepette. – Furcsa

véletlenek vannak ám – fűzte tovább a szót. – Mr. Abbot szóváltásba keveredett Humbleby

doktorral, és Humbleby meghalt. Azelőtt meg csúnyán elbánt a maga fiával is, és a fiú is

meghalt. Gondolom, két ilyen élmény után már vigyázni fog a nyelvére.

– Meg ott van Harry Carter is, a Hét Csillag tulajdonosa – egészítette ki a névsort Mrs.

Pierce. – Mr. Abbot vele is ronda szóváltásba keveredett alig egy héttel azelőtt, hogy Carter a

folyóba fulladt. De Mr. Abbot nem tehetett róla. Carter volt a ludas: alaposan beszeszelve

elment Mr. Abbot házához, és torkaszakadtából üvöltve minősíthetetlen szavakkal illette. Az

az ember egy istencsapása volt, szegény Mrs. Carter számára egyenesen megváltás lehetett a

halála.

– Van egy lányuk is, ha jól tudom.

– Ó – mondta Mrs. Pierce –, igazán nem szeretnék pletykálni.

A válasz meglepő volt, de annál ígéretesebb. Luke jól kinyitotta a fülét.

– Persze, talán csak alaptalan szóbeszéd. Lucy Carter a maga módján szemrevaló lány, és

ha nem volna köztük olyan nagy a társadalmi szakadék, senki szóra sem méltatná az ügyet.

De így a szájára vette őket a falu, különösen azután, hogy Carter odament Mr. Abbot házához,

hogy üvöltözzön és szitkozódjon.

Luke igyekezett kihámozni a lényeget a kusza monológból.

– Mr. Abbot olyan férfinak tűnik, aki nem veti meg a szoknyát – mondta.

– Az urak már csak ilyenek – mondta Mrs. Pierce. – Nem akarnak ők semmit, de mivel

mégiscsak urak, elég egy vagy két elejtett szó, és már kezdődik is a sustorgás. Na de hát ez

természetes egy ilyen kis faluban.

48

– Bájos falucska – jegyezte meg Luke. – Csodálatosan romlatlan.

– A művészemberek is ezt mondják róla, de én inkább egy kissé elmaradottnak látom.

Például, nem épül itt az égadta világon semmi. Bezzeg odaát Ashevale-ben mindenfelé

gyönyörű új házakat látni, olyan is van, aminek zöld a teteje és színes az ablaka.

Luke libabőrös lett.

– Maguknak viszont van egy pompás, új közösségi házuk – mondta.

– Sokaknak tetszik – mondta Mrs. Pierce különösebb lelkesedés nélkül. – Bizony, az

uraság sokat tett a faluért. Csupa jó szándék, ezt mindannyian tudjuk.

– De maga úgy látja, nem mindig tetézi siker a fáradozását? – kérdezte vidoran Luke.

– Lássuk be, uram, az uraság nem igazi nemes. Legalábbis nem úgy, mint például Miss

Waynflete vagy Miss Conway. Lord Whitfield édesapja még csizmadia volt, innen alig

néhány háznyira volt a műhelye. Édesanyám még jól emlékszik azokra az időkre, amikor

Gordon Ragg abban a műhelyben inaskodott. Persze, most már ő az uraság, és dúsgazdag

ember, de ez azért mégsem ugyanaz, nem gondolja?

– Hát persze hogy nem – mondta Luke.

– Bocsásson meg, uram, hogy szóba hoztam – mondta Mrs. Pierce. – Tudom, hogy ott

vendégeskedik a kúriában, és írja a könyvét. De az úr Miss Bridget unokatestvére, és az úgy

egészen más. Nagy öröm mindannyiunknak, hogy a kisasszony nemsokára Ashe Manor

úrnője lesz.

– Ebben biztos vagyok – mondta Luke, és hirtelen kifizette a cigarettát meg az újságot.

Na tessék, a személyes tényező, gondolta bosszúsan. Nem szabad, hogy befolyásoljon! Az

ördögbe is, azért vagyok itt, hogy lefüleljek egy bűnözőt. Mit számít az, hogy kihez megy

hozzá az a fekete hajú boszorka? Neki ehhez semmi köze…

Elbúcsúzott, és miközben komótosan bandukolt, igyekezett elterelni a gondolatait

Bridgetről.

Most pedig, gondolta, Abbot következik. Lássuk csak, mi szól ellene. A személye

kapcsolatba hozható három áldozatéval. Összetűzésbe keveredett Humblebyvel, Carterrel és

Tommy Pierce-szel – és mindhárman meghaltak. Hát Amy Gibbs? Vajon mi állt abban a

levélben, ami annak a kis ördögfajzatnak a kezébe került? Vajon elolvasta, ki a feladó? Vagy

tényleg nem olvasta el? Nem volt rá oka, hogy az anyja előtt titkolózzon. De tegyük fel, hogy

mégis elolvasta. Tegyük fel, hogy Abbot úgy gondolta, feltétlenül el kell hallgattatnia. Nem

kizárt. De ennél többet nem mondhatunk. És ez így nem elég.

Luke, megszaporázva a lépteit, ingerülten pillantott körbe.

Ez az átokverte falu az idegeimre megy. Minden csupa báj, csupa béke és ártatlanság,

mégis, mindennek a mélyén ott lapul ez a gyilkos őrület. Vagy én őrültem meg? Hát Lavinia

Pinkerton? Vajon ő is megőrült? Végül is előfordulhat, hogy szerencsétlen balesetek sora az

egész. Humbleby halála és az összes többi…

Hátrafordult, végignézett a Fő utcán, és hirtelen elfogta a valószerűtlenség lebegő érzése.

„Ilyen nincs” – gondolta.

Aztán felpillantott az Ashe Ridge hosszú, haragos vonulatára, és az érzés egyszeriben

tovatűnt. Az Ashe Ridge nagyon is valóságos volt, akárcsak az a sok hihetetlen dolog – a

boszorkányság, a kegyetlen és vérszomjas ördögi rítusok –, aminek e szirt a tanúja lehetett.

Luke-nak egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Két alak lépdelt a szikla peremén,

könnyedén felismerte őket: Ellsworthy és Bridget. A fiatalember hevesen gesztikulált azzal a

furcsa, taszító kezével. A fejét oldalra biccentette, Bridget felé. Úgy festettek, mint két

álombéli alak. Nesztelenül, macskapuhasággal szökelltek kiszögellésről kiszögellésre. Bridget

fekete haja lobogott a szélben. Luke nem tudta levenni róla a szemét.

Meg vagyok babonázva, gondolta.

Mozdulatlanul állt, tagjait furcsa bénultság járta át.

Ki fogja megtörni a varázst? – töprengett bánatosan. – Nincs az az erő.

49

Tizedik fejezet

ROSE HUMBLEBY

LUKE neszt hallott a háta mögül, és ahogy villámgyorsan megfordult, egy figyelemre

méltóan csinos lánnyal találta szembe magát. A lány arcát hullámos, barna haj keretezte, és

félénk, sötétkék szeme volt. Mielőtt megszólalt volna, szégyellősen elpirult.

– Ön, ugye, Mr. Fitzwilliam? – kérdezte.

– Igen. Ön pedig…

– Rose Humbleby vagyok. Bridgettől hallottam, hogy ön… ismer néhány embert, aki

ismerte az édesapámat.

Most Luke-on volt a sor, hogy elpiruljon.

– Régi história – mondta meglehetősen ügyefogyottan. – Ők… még fiatalkorában ismerték,

mielőtt… mielőtt megnősült volna.

– Értem.

Rose Humbleby kissé elszontyolodott, de azért folytatta a társalgást:

– Azt mondják, könyvet ír.

– Igen. De egyelőre még csak a jegyzeteknél tartok. A témám a falusi babonák. Meg az

effélék.

– Értem. Borzasztó izgalmasan hangzik.

– Pedig dögletesen unalmas lesz – biztosította a lányt Luke.

– Ugyan, biztos vagyok benne, hogy nem lesz az.

Luke elmosolyodott.

Szerencsés fickó ez a Thomas doktor, gondolta magában.

– Vannak emberek – mondta –, akik képesek még a legérdekesebb témát is halálosan

unalmasan előadni. És attól tartok, magam is ezek közé az emberek közé tartozom.

– Ugyan, miből gondolja?

– Nem is tudom. De egyre inkább úgy érzem.

– Talán éppen fordítva van. Talán azok közé az emberek közé tartozik, akik képesek még a

legunalmasabb témát is borzasztó izgalmasan előadni – jelentette ki Rose Humbleby.

– Kedves, hogy így gondolja – mondta Luke. – Köszönöm.

Rose Humbleby elmosolyodott.

– Ezek szerint ön hisz a… a babonákban meg az efféle dolgokban? – kérdezte.

– Nehéz erre válaszolni. Tudja, nem kell bennük feltétlenül hinnem. Az ember olyan

dolgok iránt is érdeklődhet, amikben nem hisz.

– Bizonyára – mondta a lány kétkedő hangon.

– Ön babonás, kisasszony?

– Ne… nem, nem hinném. De abban igenis hiszek, hogy a dolgok… hullámokban

történnek.

– Hullámokban?

– A szerencse és a balszerencse hullámaiban. Úgy értem… szóval az az érzésem, mintha az

utóbbi időben… átok ülne egész Wychwoodon. Meghalt az édesapám, Miss Pinkertont

elgázolta egy autó, az a fiú meg kiesett az ablakon. Úgy érzem… lassan meggyűlölöm ezt a

falut. Úgy érzem, menekülnöm kell innen.

A lány légzése észrevehetően felgyorsult. Luke figyelmesen pillantott rá.

– Szóval így érzi?

– Jaj, tudom, hogy butaság. Azt hiszem, szegény édesapám váratlan halála tehet róla.

Olyan borzasztó hirtelen jött. – A lány megborzongott. – És aztán Miss Pinkerton is

50

meghalt… Azt mondta…

Rose elharapta a szót.

– Mit mondott? Bűbájos öreg hölgy volt. Az egyik legkedvesebb nénikémre emlékeztetett.

– Szóval ismerte? – Rose arca kigyúlt. – Rajongtam érte, ő pedig imádta a papát. De néha

az volt a benyomásom, hogy… a jövőbe lát.

– Hogyhogy?

– Hát… tudom, hogy furcsán hangzik, de látszott rajta, hogy valamitől félti a papát.

Majdhogynem engem is figyelmeztetett a veszélyre. Különösen a balesetektől féltette. Aztán

azon a napon… mielőtt felment Londonba… olyan furcsán viselkedett… egész össze volt

zavarodva. Meggyőződésem, Mr. Fitzwilliam, hogy Miss Pinkerton látó volt. Megérezte,

hogy baleset fenyegeti. És azt is megérezte, hogy baleset fenyegeti a papát. Félelmetes dolgok

ezek.

Önkéntelenül közelebb húzódott a férfihoz.

– Előfordul, hogy az ember előre látja a jövőt – mondta Luke. – De ennek sokszor semmi

köze a természetfölöttihez.

– Igen, én is úgy gondolom, hogy ez természetes képesség, mégis olyasvalami, ami a

legtöbbünkből hiányzik. Mindenesetre… ijesztő…

– Ne féljen – mondta gyengéden Luke. – Próbálja meg elfelejteni. Nem szabad

megrekednünk a múltban. A jövő a legfontosabb.

– Tudom. De van még valami… – Rose habozott. – Aminek köze van az ön…

unokahúgához.

– Az unokahúgomhoz? Bridgethez?

– Igen. Miss Pinkerton érte is aggódott. Folyton őróla kérdezgetett… Azt hiszem, őt is

féltette valamitől.

Luke ijedten megpördült, és kémlelni kezdte a hegyoldalt. Irracionális félelem kerítette

hatalmába. Hogy Bridget odafent járkál, kettesben azzal az emberrel, akinek olyan beteges,

hullazöld keze van! De már megint rémeket lát. Ellsworthy csupán egy ártalmatlan pancser,

aki boltosdit játszik.

– Kedveli ön Mr. Ellsworthyt? – kérdezte Rose, mintha a gondolataiban olvasna.

– A legkevésbé sem.

– Geoffrey… Thomas doktor sem szereti.

– És maga?

– Én? Dehogy. Szerintem ocsmány alak. – Közelebb húzódott Luke-hoz. – Mindenféle

szóbeszéd kering róla. Azt mondják, egyszer valami szeánszot tartott a Boszorkányréten.

Meghívta a londoni barátait is, csupa ijesztő, különös figurát. Tommy Pierce alakította a

ministránsfiút.

– Tommy Pierce? – kérdezte meglepetten Luke.

– Igen. Karingben volt, és vörös palástban.

– Mikor történt ez?

– Ó, elég régen. Azt hiszem, márciusban.

– Úgy látom, Tommy Pierce mindenbe beleütötte az orrát.

– Borzasztó kíváncsi gyerek volt. Mindig mindenről tudni akart.

– Ezért aztán túl sokat tudott – jegyezte meg komoran Luke.

Rose nem értette, mire céloz.

– Égetnivaló rosszcsont volt. Szórakozásból feltrancsírozta a darazsakat, és kutyákat is

kínzott.

– Az ilyen rossz gyerekért talán nem is kár.

– Valóban nem. De szegény édesanyját szörnyen meggyötörte a halála.

– Úgy tudom, maradt még neki hat kis angyalkája, aki megvigasztalja. Igen lepcses szájú

asszony.

51

– Szeret beszélni, az biztos!

– Csak egy doboz cigarettáért ugrottam be hozzá, de addig nem eresztett, amíg végig nem

mesélte minden falubeli élettörténetét!

– Ez a legrosszabb az ilyen kis falvakban. Hogy mindenki mindenkiről mindent tud.

– Ugyan, dehogy – mondta Luke.

Rose kérdő pillantást vetett rá.

– Az ember sosem ismerheti meg egészen a másikat.

Rose-nak elkomorult az arca, és önkéntelenül megborzongott.

– Igaza van – mondta lassan. – Azt hiszem, tényleg nem.

– Még azt sem, akit a legjobban szeret.

– Még azt sem… – Rose elharapta a szót. – Még ha igaza van is, jobban szeretném, ha nem

mondana ilyen ijesztő dolgokat, Mr. Fitzwilliam.

– Megijesztettem volna?

Rose bólintott.

– Most már mennem kell – mondta hirtelen. – Ha nincs jobb dolga… úgy értem, ha ráér…

látogasson meg bennünket valamikor. Édesanyám… édesanyám szívesen találkozna önnel,

hogy hallja, mit meséltek a barátai a papa múltjáról.

A lány elköszönt, és lassan elindult hazafelé. A szemét a földre szegezte, mintha az

aggodalom vagy a zavarodottság súlya nem engedné, hogy felpillantson.

Luke nézte, ahogy távolodik, és hirtelen megrohanta a féltés. Szerette volna

megvédelmezni ezt a kislányt.

Jó, de mitől? – töprengett fejcsóválva. Mit akarok voltaképpen? Igaz, hogy Rose nemrég

veszítette el az édesapját, de hát ott van neki az édesanyja, na meg a vőlegénye, ez a

határozottan vonzó fiatalember, aki nagyon is alkalmas a legkülönfélébb védelmezői

feladatokra. Hát akkor meg? Mi ez a beteges védelmezéskényszer?

Mi más volna, mint szentimentalizmus, fűzte tovább gondolatait. „A védelmező férfi”

ideálja! Az az ideál, amely Viktória uralkodása alatt élte virágkorát, amely töretlenül népszerű

volt Edward korában, és amely még mindig tartja magát, dacára annak, amit a mi Lord

Whitfield barátunk rohanó modernségnek nevezne.

Mindegy, gondolta, miközben az Ashe Ridge komor tömbje felé baktatott. Akkor is

kedvelem a lányt. Meg sem érdemli őt ez a Thomas, ez a hűvös eszű, fölényes gazember.

Megint eszébe jutott, hogyan mosolygott rá a doktor az ajtóból. Micsoda gőgös, önelégült

mosoly!

Bosszús töprengéséből léptek zaja zökkentette ki. Amikor felpillantott, az ifjú Mr.

Ellsworthyt pillantotta meg közeledni lefelé a hegyről. Ellsworthy a földet nézte, és magában

mosolygott. Luke-nak egyáltalán nem tetszett a fickó ábrázata. Ellsworthy nem is lépkedett,

inkább szökdécselt, mintha kisördögök hancúroznának a fejében. Az ajkán különös, faramuci

vigyor ült – ravaszkás és határozottan taszító.

Luke megállt, és bevárta. Mr. Ellsworthy csupán akkor nézett fel, amikor kis híján

összeütköztek. Egy pillanatig zavaros tekintettel meredt Luke-ra, csak aztán ismerte fel benne

korábbi látogatóját. Ezután – Luke-nak legalábbis az volt a benyomása – mintha kicserélték

volna. Eltűnt a táncoló szatír, és egy kissé puhány, gőgös fiatalember lépett a helyébe.

– Á, jó napot, Mr. Fitzwilliam.

– Jó napot – mondta Luke. – Látom, elmerült a természet csodálatában.

Mr. Ellsworthy tiltakozón emelte égnek hosszú, fehér kezét.

– Ugyan, te jó ég, dehogyis. Ki nem állhatom a természetet. Micsoda egy otromba,

közönséges parasztliba! Mindig is az volt a véleményem, hogy az ember nem élvezheti

rendesen az életet egészen addig, amíg helyre nem tette ezt a szutykos tramplit.

– És hogyan, ha szabad kérdeznem?

– Higgye el, vannak rá módszerek – felelte Mr. Ellsworthy. – Egy ilyen zamatos kis

52

vidéken megtalálja az ember a kifinomult élvezetek forrását, ha elég jó a szimata. Én tudom,

hogyan kell élvezni az életet, Mr. Fitzwilliam.

– Én is tudom – mondta Luke.

– Ép testben ép lélek – mondta Mr. Ellsworthy visszafogott iróniával. – Önnek nyilván ez a

hitvallása.

– Rosszabb hitvallást is el tudok képzelni.

– Drága barátom! A józanság a legunalmasabb a világon. Az ember legyen őrült –

zamatosan őrült, perverz, egy kicsikét beteg –, hogy új, ihletett szemszögből láthassa a

világot.

– Mint a leprás a misét azon a kis kémlelőlyukon át? – kérdezte Luke.

– Ez jó, ez jó, roppant szellemes! És van is benne valami. A leprásé is érdekes látószög. De

most már nem tartom fel tovább. Nyilván testedzést tart. Nagyon helyes, fő az egészség!

– Ahogy mondja – hagyta rá Luke, és kurta biccentéssel továbbállt.

Kezdek rémeket látni, gondolta. Pedig ez a fickó egyszerűen csak idióta.

Mégis, valamiféle meghatározhatatlan szorongástól hajtva megszaporázta a lépteit. Vajon

azt a mosolyt is csak képzelte – Ellsworthy faramuci, ravasz, diadalmas mosolyát? És azt is

csak képzelte, hogy a mosoly abban a pillanatban szertefoszlott, amint Ellsworthy

megpillantotta őt?

Hol lehet Bridget? – töprengett egyre aggodalmasabban. Ugye, nem esett baja? Kettesben

mentek fel a hegyre Ellsworthyvel, de Ellsworthy már egyedül tért vissza.

Sietett tovább. Az előbb, amikor Rose Humblebyvel beszélgetett, kisütött a nap. Azóta

visszabújt a felhők mögé. Az ég szürke volt és fenyegető, a szél szeszélyes kis löketekben

támadt fel. Luke úgy érezte, mintha mindennapi életét odahagyva egy álomvilágba lépett

volna át, abba az álomvilágba, amely azóta kísértette, hogy Wychwoodba érkezett.

Ahogy kanyarodott vele az ösvény, egyszer csak kijutott arra a fűvel benőtt, lapos

kiszögellésre, amelyet lentről már látott, és amelyet legjobb tudomása szerint

Boszorkányrétnek neveztek a falusiak. A hagyomány szerint itt tartották tivornyáikat a

Walpurgis-éjen és Mindenszentek éjjelén a boszorkányok.

Egyszer csak megpillantotta Bridgetet. Megkönnyebbülten lélegzett fel. A lány a

hegyoldalban ült, hátát egy sziklának támasztotta, arcát a tenyerébe temette.

Luke odasietett hozzá a ruganyos, valószerűtlenül harsányzöld gyepen.

– Bridget?

A lány lassan felemelte a fejét. Ijesztően festett. Olyan volt, akár egy távoli világból

megtért utazó, akinek nehezére esik alkalmazkodnia a valósághoz.

– Ezek szerint – mondta Luke némileg oda nem illő módon – jól van, ugye?

Bridget hosszú percekig késlekedett a felelettel, mintha még mindig fogva tartaná a

messzeség. Olybá tűnt, mintha szavai beláthatatlan távolságból érkeznének el hozzá.

– Hát persze, hogy jól vagyok – mondta. – Mi bajom lenne?

A hangja éles volt, már-már ellenséges.

Luke elvigyorodott.

– Akasszanak fel, ha tudom. Egyszer csak aggódni kezdtem magáért.

– Miért?

– Talán mert úgy érzem itt magam, mintha valami melodrámába csöppentem volna.

Újabban a bolhából is elefántot csinálok. Ha csak egy-két órára szem elől tévesztem magát,

rögtön elfog a rettegés, hogy már csak a csatornába dobott, kibelezett hulláját fogom

viszontlátni. Mint valami könyvben vagy színdarabban.

– A hősnőket nem szokták megölni – mondta Bridget.

– Nem, de…

Luke elharapta a szót.

– Mit akart mondani?

53

– Semmit.

Szerencse, hogy még idejében észbe kapott. Általában nem túl szerencsés azt mondani egy

vonzó, fiatal nőnek, hogy nem ő a hősnő.

Bridget így folytatta:

– Elrabolhatják, bebörtönözhetik, gyilkos kigőzölgésű csatornák vagy pincék mélyére

vethetik őket – az életük mindig veszélyben forog, de soha, soha nem halnak meg.

– És mindig megkerülnek – tette hozzá Luke. – Ez tehát a Boszorkányrét? – kérdezte.

– Igen.

Luke lepillantott Bridgetre.

– Már csak a seprűnyél hiányzik, hogy maga is boszorka legyen – mondta kedvesen.

– Köszönöm. Mr. Ellsworthy pontosan ugyanezt mondta.

– Az imént összefutottunk – mondta Luke.

– És maga szóba állt vele?

– Igen. Azt hiszem, fel akart bosszantani.

– És sikerrel járt?

– Eléggé gyermeteg módszerei vannak… Különös figura – folytatta rövid szünet után. –

Az ember az egyik pillanatban azt gondolja róla, egyszerűen csak tökkelütött, de aztán a

következőben már nem is tudja, nem többről van-e szó.

Bridget felpillantott.

– Magának is ez a benyomása?

– Ezek szerint magának is?

– Igen.

Luke kíváncsian pillantott a lányra.

– Van benne valami… furcsa – mondta Bridget. – Sokat gondolkodom mostanában. Egész

éjjel ezen a rejtélyes histórián törtem a fejem. És valahogy az az érzésem, hogy… hogy ha

gyilkos van közöttünk, nekem rá kell jönnöm, hogy ki az. Hiszen itt élek, ebben a faluban.

Szóval csak törtem, csak törtem a fejem, és arra lyukadtam ki, hogy ez a mi gyilkosunk, ha

létezik egyáltalán, bizonyosan őrült.

Luke-nak eszébe jutottak Thomas doktor szavai.

– Szóval nem hiszi, hogy egy gyilkos akár épeszű is lehet? – kérdezte.

– Ez a fajta gyilkos nem lehet épeszű. Aki így öl, az csakis őrült lehet. Ez juttatta eszembe

Ellsworthyt. A falubeliek közül ő az egyetlen, aki nyilvánvalóan nem normális. Mert nem

normális, kár is volna tagadnunk.

– Az ilyen dilettáns pozőrök általában ártalmatlanok.

– Igaz. De nála egy kicsivel többről van szó. Látta, milyen ocsmány a keze?

– Maga is észrevette? Milyen különös, nekem is feltűnt!

– Nem is hullafehér, egyenesen hullazöld!

– Tényleg olyan benyomást kelt. De mégsem süthetjük rá valakire, hogy gyilkos, pusztán

mert nem tetszik a bőre színe.

– Ebben igaza van. Nekünk bizonyíték kell.

– Az ám! – morogta Luke. – Csakhogy bizonyíték, az nincs. Mert az emberünk nagyon

óvatos. Óvatos gyilkos. Óvatos ámokfutó.

– Segítek magának – mondta Bridget.

– Miben? Lefülelni Ellsworthyt?

– Igen. Arra gondoltam, én könnyebben becserkészhetem, mint maga. Már hozzá is láttam.

– Mondja el, hogyan.

– Van egy kis baráti társasága, csupa borzasztó, züllött alak. Időről időre idecsődülnek

ünnepségeket tartani.

– Úgy érti, sötét tivornyákat?

– Hogy mennyire sötéteket, azt nem tudom, de az biztos, hogy tivornyákat. Nekem inkább

54

gyerekes butaságnak tűnik az egész.

– Gondolom, sátánt imádnak és obszcén táncokat lejtenek.

– Valami olyasmi. Mindenesetre borzasztóan élvezik.

– Hallottam a dologról – mondta Luke. – Tommy Pierce is részt vett az egyik ilyen

szertartáson. Ő volt a ministránsfiú. Vörös palástot viselt.

– Szóval beavatták?

– Igen. És talán ez lett a veszte.

– Úgy érti, eljárt a szája?

– Igen. Vagy titokban zsarolni próbálta őket.

– Tudom, hogy hihetetlen az egész – mondta elgondolkodva Bridget. – De Ellsworthyről

még mindig könnyebb elhinni, hogy gyilkos, mint bárki másról a faluban.

– Ebben egyetértek. Belőle még csak-csak kinézi az ember, amit a többiekből aligha.

– És az áldozatok közül ketten is kapcsolatban álltak vele – mondta Bridget. – Tommy

Pierce és Amy Gibbs.

– Hát a kocsmáros és a doktor?

– Róluk egyelőre nem tudunk.

– A kocsmárosról valóban nem. De Humbleby megölésére tudok egy lehetséges indítékot.

Orvosként észrevehette, hogy Ellsworthy elmeháborodott.

– Előfordulhat… Ma délelőtt mindenesetre jó munkát végeztem – folytatta nevetve

Bridget. – Mr. Ellsworthy mindig is úgy gondolta, pompásan beválnék médiumnak, és most,

hogy elmeséltem neki, az egyik üknagyanyámat hajszál híján megégették boszorkányságért,

az egekbe szökött nála az ázsióm. Egy cseppet sem csodálkoznék rajta, ha meghívást kapnék

az Ördögi Kör legközelebbi tivornyájára.

– Az ég szerelmére, Bridget, vigyázzon magára – mondta Luke.

A lány meglepetten pillantott rá. Luke felállt.

– Az előbb találkoztam Humbleby lányával. Miss Pinkertonról beszélgettünk. A lány azt

mondja, Miss Pinkerton féltette magát.

Bridget megdermedt.

– Micsoda? Miss Pinkerton… féltett… engem?

– Rose Humbleby legalábbis ezt mondta.

– Rose Humbleby?

– Igen.

– És még mit mondott?

– Semmi mást.

– Biztos benne?

– Igen.

– Értem – mondta Bridget rövid hallgatás után.

– Miss Pinkerton féltette Humblebyt, és Humbleby meghalt. Most pedig megtudtam, hogy

Miss Pinkerton magát is féltette…

Bridget elnevette magát. Felállt, és megrázta hosszú, fekete sörényét.

– Miattam ne aggódjon – mondta. – Az ördög vigyáz az övéire.

55

Tizenegyedik fejezet

HORTON ŐRNAGY MAGÁNÉLETE

Luke hátradőlt karosszékén a bankigazgató irodájában.

– Azt hiszem, megállapodtunk – mondta. – Bocsásson meg, ha feltartottam…

Mr. Jones legyintett. Pufók, sötét kis arca csupa vidámság volt.

– Ugyan, szó sincs róla, Mr. Fitzwilliam. Tudja, csendes kis falu a miénk. Mindig örülünk,

ha jövevény érkezik.

– Érdekes vidék ez – mondta Luke. – Babonás vidék.

Mr. Jones felsóhajtott, és azt mondta, bizony, sok időbe telik még, hogy a közoktatás

világosságot gyújtson az emberek fejében. Luke megjegyezte, hogy véleménye szerint a

közoktatást túlértékelik, és ezzel enyhe megütközést váltott ki Mr. Jonesból.

– Lord Whitfield – mondta Mr. Jones – nagy jótevője a falunknak. Ő még emlékszik rá,

milyen hátrányokkal kellett megbirkóznia fiatalkorában, és mindent elkövet annak érdekében,

hogy megkönnyítse a mai fiatalok dolgát.

– A fiatalkori hátrányok ellenére szépen megszedte magát – jegyezte meg Luke.

– Valóban, tehetséges ember. Roppant tehetséges.

– Talán inkább szerencsés – mondta Luke.

Mr. Jones erre már komolyan megütközött.

– Egyedül a szerencse számít – mondta Luke. – Vegyünk csak például egy gyilkost. Mi az

oka annak, hogy egyesek megússzák lebukás nélkül? Talán a tehetség? Vagy pusztán a

szerencse?

Mr. Jones elismerte, hogy inkább az utóbbi.

Luke így folytatta:

– Vagy vegyük Cartert, a kocsmárost. Tudvalévő, hogy jóformán minden este részeg volt,

mégis, soha kutya baja sem történt, míg aztán egy este bele nem bukfencezett a folyóba.

Aznap este nem volt szerencséje.

– Carternek nem, de másoknak annál inkább – mondta a bankigazgató.

– Kikre gondol?

– Hát a feleségére meg a lányára.

– Ja, vagy úgy.

Kopogtattak, és egy banktisztviselő lépett be papírokkal a kezében. Luke adott neki két

aláírásmintát, és cserében kapott tőle egy csekkfüzetet. Dolga végeztével felállt.

– Örülök, hogy mindent sikerült elintéznünk. Szép summát zsebeltem be az idei derbin, és

most végre biztonságban tudhatom. Önnel is kegyesen bánt a szerencse?

Nem kenyere a szerencsejáték, felelte mosolyogva Mr. Jones, és hozzátette, hogy Mrs.

Jones határozott ellenzője a lóverseny minden fajtájának.

– Ezek szerint kint sem járt a derbin?

– Bevallom, nem.

– Hát a falusiak közül valaki?

– Horton őrnagy. Ő szenvedélyes lóversenyre járó. És Mr. Abbot is ki szokott járni a

derbire. De úgy tudom, az idén rossz lóra tett.

– Sokan így vannak vele – mondta Luke, majd sietősen elbúcsúzott.

Kilépve a bankból cigarettára gyújtott. Nem látta okát, hogy Mr. Jonest megtartsa a

gyanúsítottak listáján, hacsak nem ama tételből kiindulva, hogy mindig az a leggyanúsabb, aki

a legkevésbé gyanús. A bankigazgató teljesen hétköznapi módon reagált a keresztkérdéseire.

Luke hiába igyekezett, sehogyan sem tudta elképzelni gyilkosként, pláne nem azok után, hogy

56

megtudta, Mr. Jones Wychwoodban tartózkodott a derbi napján. Látogatása mégsem volt

fölösleges, hiszen sikerült megtudnia a bankigazgatótól, hogy Horton őrnagy és Mr. Abbot

látogatják az epsomi derbit. Vagyis elképzelhető, hogy az egyikük Londonban járt abban az

időszakban, amikor Miss Pinkertont elgázolták.

Bár Thomasra már nem gyanakodott, úgy érezte, nyugodtabb volna az álma, ha biztosan

tudná, hogy a fiatalember a szóban forgó időszakban ki sem tette a lábát Wychwoodból.

Elhatározta, hogy utánajár a kérdésnek.

Na és Ellsworthy? Ő hol tartózkodott a derbi napján? Ha bebizonyosodik, hogy

Wychwoodban, akkor igencsak valószínűtlenné válik, hogy ő volna a gyilkos. Bár még az is

előfordulhat, hogy Miss Pinkerton halálát valóban baleset okozta.

De mégsem. Az öreg hölgy halála túlontúl kapóra jött valakinek ahhoz, hogy véletlen

lehessen.

Luke autója a járdaszegély mellett várakozott. Beszállt, és a Fő utca túlsó végére hajtott,

Pipwell autószerelő műhelyéhez.

Szeretne ellenőriztetni néhány apróságot, mondta a fiatal szerelőnek. A jóképű, szeplős

fiatalember figyelmesen végighallgatta, azután felnyitották a motorháztetőt, és műszaki tárgyú

beszélgetésbe kezdtek.

– Jim, jöjjön csak ide egy pillanatra! – kiáltotta valaki.

A szeplős fiatalember szót fogadott.

Szóval ő az. Jól sejtette. Jim Harvey, Amy Gibbs hajdani vőlegénye. A fiú már vissza is

tért, és folytatták a beszélgetést műszaki témákról. Végül abban maradtak, hogy Luke néhány

napra otthagyja a fiúnál a kocsit.

Már távozóban hanyagul megkérdezte:

– Szerencsés éve volt a derbin?

– Nem, uram. Clarigoldra fogadtam.

– Nem sokan lehetnek, akik II. Jujubát tették meg.

– Nem, bizony, uram. Ha jól tudom, a lapok közül egyik sem említette még a legkevésbé

esélyes befutók közt sem.

Luke megcsóválta a fejét.

– A lóverseny, bizony, kockázatos dolog. Járt már kint a derbin valaha?

– Sajnos, nem, uram. Az idén megpróbáltam kivenni egy szabadnapot, hogy kimehessek.

Volt egy olcsó vonatjegy Londonba, onnan meg Epsomba, de a főnök hallani sem akart a

dologról. Kevesen voltunk, és sok volt a munka.

Luke együtt érzőn bólintott, aztán elköszönt.

Jim Harveyt nyugodtan kihúzhatja a listáról. Ez a kellemes arcú fiatalember nem lehet

alávaló gyilkos, ráadásul alibije is van arra napra, amikor Lavinia Pinkertont elgázolták.

Elindult hazafelé, és a folyóparton megint összetalálkozott Horton őrnaggyal és a

kutyáival. Az őrnagy most is úgy üvöltött, mint akit szélütés kerülget. – Augustus! Nelly!

NELLY! Mit mondtam! Nero! Nero! NERO!

Horton őrnagy ezúttal nem érte be dülledt szemének meresztgetésével, hanem meg is

szólította Luke-ot:

– Bocsásson meg. Maga, ugye, Mr. Fitzwilliam?

– Igen, én vagyok az.

– Horton vagyok. Horton őrnagy. Úgy volt, holnap találkozunk Ashe Manorban. Miss

Conway hívott meg teniszpartira. Maga az unokatestvére, ha jól tudom.

– Igen.

– Mindjárt gondoltam. Nem könnyű elbújni minálunk.

A beszélgetés itt félbeszakadt, mert a három buldog leállt acsarkodni egy jellegtelen fehér

korccsal.

– Augustus! Nero! Ide hozzám, katona! Ide hozzám, ha mondom!

57

Miután a két kutya nagy nehezen engedelmeskedett, Horton őrnagy ismét Luke-hoz

fordult, aki épp az ábrándos tekintetű Nelly fülét vakargatta.

– Pompás szuka – büszkélkedett az őrnagy. – Szeretem a buldogokat. Mindig is buldogom

volt. Soha nem is tartottam más kutyát. Itt lakom a közelben, jöjjön, ugorjon be hozzám egy

korty italra.

Luke elfogadta a meghívást, és a két férfi elindult Horton őrnagyhoz, aki útközben

folytatta eszmefuttatását a kutyákról meg a buldogok fölényéről az összes többi fajtával

szemben.

Beszélt Nelly kiállításon nyert díjairól, a gaz bíróról, aki Augustusnak csupán „nagyon jó”

minősítést adott, valamint Nero győzelmeiről.

Közben meg is érkeztek. Az őrnagy betessékelte Luke-ot a kilincsre nyíló ajtón, majd egy

szűk, kissé kutyaszagú, könyvespolcokkal telezsúfolt nappaliba vezette, és nekiállt

előkészíteni az italt. Luke szemügyre vette a kutyafotókat, a Field és a Country Life

példányait, a kopott karosszékeket, a gondosan elrendezett ezüstkupákat a könyvespolcok

tetején és az olajfestményt a kandalló felett.

– A feleségem – mondta az őrnagy, amikor a szódakészítésből felpillantva észrevette, hogy

Luke a festményt nézi. – Figyelemre méltó asszony. Nézze, milyen karakteres az arca.

– Valóban – mondta Luke.

A képen látható asszony rózsaszín szaténruhát viselt, és egy csokor gyöngyvirágot tartott a

kezében. Barna haja volt, középen választékkal, az ajkát összepréselte, és ingerülten szegezte

a szemlélőre hideg, szürke szemét.

– Figyelemre méltó asszony – ismételte meg az őrnagy, és egy pohár italt nyomott Luke

kezébe. – Több mint egy éve meghalt, szegény. Azóta nem vagyok önmagam.

– Tényleg? – kérdezte Luke, akit egy pillanatra cserbenhagyott a lélekjelenléte.

– Üljön csak le – mondta az őrnagy az egyik bőr karosszékre mutatva.

Horton is letelepedett, és whisky-szódáját kortyolgatva így folytatta:

– Nem bizony, azóta nem vagyok önmagam!

– Nehéz lehet nélküle – kockáztatta meg félszegen Luke.

Horton őrnagy búskomoran csóválta a fejét.

– Asszony kell a férfinak, hogy tartsa benne az erőt. Asszony nélkül a férfi eltunyul. Így,

ahogy mondom. Elhagyja magát.

– Jó, jó, na de hát…

– Higgye el, fiam, tudom, mit beszélek. Félre ne értsen, nem tagadom, hogy eleinte

szörnyű kellemetlen a házasság. De még milyen kellemetlen! Hiszen, az ördögbe is, oda a

szabadságunk! De aztán szép lassan beleszokik az ember. Csupáncsak fegyelem kérdése.

Ezek szerint, gondolta Luke, Horton őrnagy házaséletében a kaszárnyafegyelem

helyettesítette a házi boldogságot.

– A nők… különös egy népség – folytatta monológját az őrnagy. – Néha úgy érzi az

ember, csak elégedetlenkedni tudnak. És mégis ők tartják a férfiban a lelket, a kutya

mindenségit!

Luke tiszteletteljes mosollyal hallgatott.

– Maga nős? – kérdezte az őrnagy.

– Nem.

– Sebaj, egyszer majd maga is megnősül. És ne feledje, semmi sincs ahhoz fogható.

– Öröm hallgatni, ha valaki ilyen szépen beszél a házasságról – mondta Luke. – Különösen

manapság, amikor egymást érik a válóperek.

– Bah! – horkant fel az őrnagy. – Rosszul vagyok a fiataloktól. Nincs bennük semmi erő.

Semmi kitartás. Semmi férfiasság!

Luke-nak már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, miért kell a házasélethez emberfeletti

erő, de aztán türtőztette magát.

58

– Hozzá kell tennem – mondta az őrnagy –, hogy ezerből egy ha olyan akad, mint amilyen

Lydia volt. Ezerből egy. Mindenki tisztelte, becsülte.

– Valóban?

– Vele aztán senki sem mert packázni. Olyan szúrós nézése volt, hogy az ember egészen

megsemmisült tőle. Megsemmisült! Az a sok mihaszna fehérnép, aki manapság nem átallja

cselédnek nevezni magát! Micsoda pimasz társaság! Na de ne féljen, Lydia megtanította őket

kesztyűbe dudálni! Tizenöt szakácsnő és szobalány fordult meg nálunk egyetlen év alatt.

Tizenöt!

Ez nem vet igazán jó fényt a háziasszonyra, gondolta Luke, de mivel beszélgetőpartnere

láthatóan ellenkezőképp vélekedett, inkább csak dünnyögött valamit.

– Aki nem felelt meg neki, azt úgy kipenderítette, hogy attól koldult.

– Mindig Lydia mondott fel a cselédeknek, sohasem fordítva? – kérdezte Luke.

– Sokan önszántukból odébbálltak, még mielőtt Lydia kitette volna a szűrüket. De ő úgy

volt vele, hogy annál jobb!

– Erős asszony lehetett – mondta Luke. – De sohasem kerültek emiatt kellemetlen

helyzetbe?

– Ó, ugyan. Nekem nem büdös a munka – jelentette ki Horton. – Kiváló szakács vagyok,

és a kandallóba is begyújtok, ha kell. Mosogatni ugyan nem szeretek, de hát meg kell lennie

annak is. Mit tehet az ember.

Luke elismerte, hogy semmit, és megkérdezte, jó háziasszony volt-e Mrs. Horton.

– Nem az a fajta férfi vagyok, aki dolgoztatja a feleségét – felelte Horton őrnagy. –

Különben is, Lydia túlságosan törékeny volt a házimunkához.

– Úgy érti, gyenge volt?

Horton őrnagy megrázta a fejét.

– Bámulatra méltó lelkierővel rendelkezett. Soha semmit nem adott fel. Mégis, mennyit

szenvedett szegény asszony! És még az orvosaitól sem számíthatott együttérzésre. Az orvosok

érzéketlen tuskók. Csak a test kínjaihoz értenek. Minden, ami eltér az átlagostól, meghaladja a

felfogóképességüket. Vegyük csak például Humblebyt. Pedig őt mindenki jó orvosnak

tartotta!

– Maga, ezek szerint, nem?

– Az az ember egy tökfilkó volt. Azt sem tudta, mi fán terem a modern orvostudomány.

Lefogadom, hogy hírből sem hallott, teszem azt, a neurózisról. A kanyaróhoz meg a

mumpszhoz meg a csonttöréshez még csak-csak konyított valamicskét, de azon kívül

semmihez se. Az lett a vége, hogy csúnyán összeakasztottuk a bajuszt. Halvány sejtelme sem

volt, mit kezdjen Lydiával, és ezt meg is mondtam egyenesen a szemébe. Nem örült neki.

Felfújta magát, és dúlva-fúlva odébbállt. Menjen csak, mondtam neki, bármikor kapunk

helyette mást. Így jött aztán Thomas.

– Őt jobban kedvelte?

– Jóval eszesebb ember, mint Humbleby volt. Ha Lydiát meg lehetett volna menteni, ő

megmentette volna. Ami azt illeti, az asszonynak szépen javult is az állapota, de aztán jött egy

hirtelen visszaesés.

– Fájdalmai is voltak?

– Hm, hát igen. Gyomorhurutot kapott. Akut fajdalom, hányinger és hadd ne soroljam, mi

még. Hogy szenvedett szegény asszony! Valóságos mártír volt. Na de az ápolónők! Annyi

érzés sincs bennük, mint egy kobaktökben! Az az örökös „így a beteg” meg „úgy a beteg”! –

Az őrnagy fejcsóválva kihörpintette a whiskyjét. – Ki nem állhatom az ápolónőket. Öntelt

népség. Lydia esküdözött, hogy megmérgezik. Ez, persze, nem volt igaz. Nagybetegeknél

gyakori az ilyen természetű kényszerképzet, legalábbis Thomas doktor szerint. Az viszont

bizonyos, hogy ezek a nők utálták Lydiát. Ez a legrosszabb a nőkben. Hogy képtelenek

megférni egymással.

59

– De gondolom, Mrs. Hortonnak sok jó barátja is volt Wychwoodban – váltott témát Luke

egy kissé esetlenül.

– Mindenki nagyon kedves volt hozzá – felelte Horton őrnagy durcás hangon. – Whitfield

küldött neki saját termesztésű szőlőt és barackot. És a két vénkisasszony is rendszeresen

látogatta. Honoria Waynflete és Lavinia Pinkerton.

– Miss Pinkerton gyakran járt hozzá?

– Igen. Hóbortos öregasszony volt, de tüneményes. Roppantmód aggódott Lydiáért.

Folyton a diétája meg a gyógyszerei felől faggatta. Persze csak jót akart, de hiába, túl nagy

hajcihőt csapott.

Luke megértőn bólogatott.

– Ki nem állhatom a hajcihőt – folytatta az őrnagy. – Túl sok a nő ebben a faluban. Egy

rendes golfpartit sem lehet összehozni.

– Az a régiségboltos fiatalember sem kapható rá? – kérdezte Luke.

Az őrnagy felhorkant.

– Nem tud az golfozni. Nyámnyila alak.

– Régóta él Wychwoodban?

– Úgy két éve. Ronda egy pofa. Ki nem állhatom azt a lógó hajú, puhány fajtáját. Érdekes,

de Lydia kedvelte. A nők egyszerűen képtelenek helyesen megítélni a férfiakat. Olyan

ocsmány disznókért vannak oda, hogy az ember nem is érti. Lydia egészen odáig ment, hogy

rendszeresen fogyasztotta ennek a fickónak az állítólagos csodafőzetét. Valami undorító

kotyvalékot, amit zodiákus jelekkel telepingált, lila dunsztosüvegben tartott. Állítólag

holdtöltekor leszedett gyógyfüvekből főzték. Badarság, de a nők zabálják az ilyesmit. A szó

szoros értelmében, ha-ha-ha!

– És miféle ember ez a maguk ügyvédje? – kérdezte Luke joggal feltételezve, hogy az

őrnagynak fel sem fog tűnni a váltás hirtelensége. – Érti a szakmáját? Van egy ügyem, amihez

tanácsot kellene kérnem egy jogásztól, és arra gondoltam, felkeresem.

– Azt mondják, vág az esze – mondta Horton őrnagy. – Én nem tudom. Az az igazság,

hogy haragban vagyunk. A színét sem láttam azóta, hogy kijött hozzánk nem sokkal Lydia

halála előtt elkészíteni az asszony végrendeletét. Én a magam részéről jellemtelen fráternek

tartom. De ez, persze, nem jelenti azt, hogy rossz ügyvéd volna.

– Természetesen – mondta Luke. – Mindazonáltal igencsak összeférhetetlen alak lehet.

Úgy hallottam, sokakkal összeszólalkozott.

– Az a baj vele, hogy átkozottul sértődékeny – mondta Horton őrnagy. – Azt hiszi, ő az

atyaúristen, ezért mindenki, aki vitába száll vele, felségsértést követ el. Hallotta, hogy

Humblebyvel is összerúgta a port?

– Igazán?

– De még mennyire! Persze, hozzáteszem, nincs benne semmi meglepő. Humbleby

csökönyös szamár volt. De azért mégiscsak.

– Szomorú, hogy így ment el.

– Humbleby? Hát, igen. Egy kis odafigyeléssel megúszhatta volna. A vérmérgezés

átkozottul veszedelmes dolog. Ha az ember megvágja magát, mindig tegyen rá jódot! Én

sosem mulasztom el. Egyszerű elővigyázatosság. Humbleby, aki pedig orvos volt, mégsem

vette a fáradságot, hogy odafigyeljen az ilyesmire. Meg is látszott.

Luke nem egészen értette, mire céloz az őrnagy, de inkább nem kérdezősködött tovább. Az

órájára pillantott, és szedelődzködni kezdett.

– Már ebédidő van? – kérdezte az őrnagy. – Nahát. Jó volt beszélgetni magával. Szeretem

a világot látott emberek társaságát. Egyszer még röffenjünk össze. Hol is szolgált? A Mayang-

szorosban? Sosem jártam ott. Hallom, könyvet ír. A babonákról meg effélékről.

– Igen, ami azt illeti…

De Horton őrnagy csak mondta a magáét.

60

– Mesélek én magának érdekes dolgokat, fiam. Amikor Indiában voltam…

Luke-nak csak jó negyedóra múlva sikerült szabadulnia, miután türelmesen végighallgatta

a kelet-indiai veterán kedvenc sablontörténeteit a fakírokról meg a különféle kötél- és

mangótrükkökről.

Távolodóban még hallotta, hogy az őrnagy ráripakodik Néróra, és eltűnődött a házasélet

csodálatos természetén, meg az őrnagyon, aki őszintén gyászolja a feleségét, noha az a

falusiak egybehangzó véleménye szerint, ideértve a magáét, rettenetes, emberevő sárkány

volt.

Vagy az is lehet, hogy csak rendkívül ügyesen blöfföl?

61

Tizenkettedik fejezet

A PÁRBAJ

A TENISZPARTI DÉLUTÁNJÁN szépen sütött a nap. Lord Whitfield nyájas hangulatban

volt, nagy élvezettel alakította a házigazda szerepét, sűrűn emlegetve, hogy szegény sorból

való. Összesen nyolcan voltak: Lord Whitfield, Bridget, Luke, Rose Humbleby, Mr. Abbot,

dr. Thomas, Horton őrnagy és Hetty Jones, a bankigazgató fiatal, viháncoló leánya.

A második játszmában Luke Bridgettel került össze Lord Whitfield és Rose Humbleby

ellen. Rose jól teniszezett, erős tenyereseivel egész a megyei mérkőzésekig vitte. Mivel

azonban partnere, Lord Whitfield gyenge játékos volt, kiegyensúlyozottan folyt a játszma

Bridget és Luke párosával szemben, akik mindketten jó közepes játékosnak mondhatták

magukat. Három-háromra álltak, amikor Luke hirtelen megtáltosodott, és öt-háromra javított.

Ekkor vette észre, hogy Lord Whitfield kezd kifogyni a béketűrésből. Nekiállt vitatkozni

egy vonalra ütött labdán, váltig erősködött, Rose tiltakozása ellenére is, hogy az ellenfél egyik

szervája rontott volt, és általában véve úgy viselkedett, mint egy durcás gyerek. Luke és

Bridget kettősének szettlabdája volt, ekkor azonban Bridget a hálóba küldte az ellenfél egyik

könnyű ütését, és rögtön utána kettős hibát ejtett. Egyenlő. A következő labda a középvonalra

pattant, és ahogy Luke utána futott, hogy visszaadja, összeütközött a partnerével. Ezután

Bridget újabb kettős hibát ejtett, és ezzel elvesztették a gémet.

– Bocsásson meg. Teljesen szétesett a játékom – szabadkozott Bridget.

Így is volt. Bridget vadul kaszabolta a labdát, és mindent elrontott, amit csak lehetett. Így

történhetett, hogy az ellenfél nyolc-hatra megnyerte a játszmát.

Ezek után rövid tárgyalás következett a játékosok felállásáról a következő szettben. Végül

úgy döntöttek, Rose újra játszhat Mr. Abbot partnereként Thomas doktor és Miss Jones ellen.

Lord Whitfield a homlokát törölgetve, elégedett mosollyal, újra jó hangulatban telepedett

le Horton őrnagy mellé, és hosszas beszámolóba kezdett az egyik lapjában megjelenő,

Egészséget a Briteknek című cikksorozatról.

– Mutassa meg a konyhakertet – mondta Bridgetnek Luke.

– Miért éppen a konyhakertet?

– Káposztára fáj a fogam.

– És ha csak zöldborsóval szolgálhatok?

– A zöldborsó is kiváló.

Otthagyták a teniszpályát, és elsétáltak a fallal körülvett konyhakertbe. A kertészek

szombat délutáni kimenőn voltak, a kert békésen henyélt a napsütésben.

– Tessék, itt a borsója – mondta Bridget.

Luke azonban rá sem hederített a vágyott zöldségre.

– Mi az ördögért adta nekik a játszmát? – kérdezte a lányt.

Bridget szemöldöke felszaladt.

– Bocsásson meg. Szétesett a mozgásom. Tudom, hogy egyenetlenül játszom.

– De ennyire azért nem! Egy gyereket se tudott volna átejteni azokkal a kettős hibákkal.

Sem azokkal a vadul megküldött labdákkal, amik fél mérfölddel a vonalon túl értek földet!

– Mert olyan csapnivaló játékos vagyok – mondta higgadtan Bridget. – Ha egy kicsivel

jobb volnék, talán hihetőbben tudnék veszteni. De mondom, olyan ügyetlen vagyok, hogy ha

csak egy kicsivel a vonal mögé céloznék, biztos, hogy a vonalat találnám el, és kezdhetném

elölről az egészet.

– Ezek szerint elismeri, hogy csalt?

– Minek tagadjam, kedves Watson.

62

– És elárulja, mi célból?

– Azt hittem, ez is nyilvánvaló. Gordon nem szeret veszíteni.

– Rám nem is gondolt? Eszébe sem jutott, hogy én is inkább nyerni szeretek?

– Attól tartok, barátom, hogy ez kevésbé fontos.

– Volna kedves egy árnyalatnyival világosabban fogalmazni?

– Ahogy parancsolja. Az ember nem harap bele a kenyéradó gazdája kezébe. És Gordon az

én kenyéradó gazdám. Nem pedig maga.

Luke mély levegőt vett. Azután kitört:

– Mi az ördögért megy hozzá ehhez a nevetséges kis pukkancshoz? Miért csinálja ezt?

– Mert a titkárnőjeként heti hat fontot kapok tőle, a feleségeként pedig egy összegben

százezret, továbbá egy gyöngyökkel és gyémántokkal teli ékszeres dobozt, havi járandóságot,

és a feleségszereppel járó különféle előjogokat.

– Csakhogy a feladatköre is megváltozik valamelyest.

– Muszáj magának mindent ilyen melodrámai színben látnia? Ha azt hiszi, Gordon afféle

papucsférj, ki kell hogy ábrándítsam. Gordon, mint ahogy azt nyilván észrevette, egy felnőni

képtelen kisgyerek. Anyuka kell neki, nem feleség. Az anyját ugyanis sajnálatos módon

négyéves korában elvesztette. Gordonnak az kell, hogy legyen valaki, aki mindig kéznél van,

akinek henceghet, aki megerősíti az önbizalmát, és aki vég nélkül képes hallgatni Lord

Whitfield előadásait Lord Whitfieldről!

– Maga aztán senkit sem kímél.

Bridget élesen visszavágott:

– Nem áltatom magam tündérmesékkel, ha erre céloz. Elfogadhatóan csinos fiatal nő

vagyok, akinek van egy kis esze, de egy vasa sincs. Feltett szándékom, hogy tisztességes

megélhetést biztosítsak magamnak. Gordon feleségeként gyakorlatilag ugyanaz lesz a

feladatom, mint ami Gordon titkárnőjeként volt. Egy év múlva, gondolom, már az sem fog

eszébe jutni, hogy jóéjtpuszit adjon. A különbség csak a fizetésem mértékében lesz.

Dühtől sápadtan néztek farkasszemet.

– Ki vele – mondta gúnyosan Bridget. – Maga régimódi férfi, Mr. Fitzwilliam. Hadd

halljak végre valami ideillő közhelyet. Mondjuk, hogy pénzért árulom magam. Ez mindig

beválik.

– Hogy maga micsoda egy hidegvérű boszorkány!

– Még mindig jobb, mint ha forróvérű bolond volnék.

– Úgy gondolja?

– Nem csak gondolom. Tudom.

Luke gúnyosan mosolygott. – Ugyan, mit tud maga?

– Tudom, milyen az, ha az embernek valóban fontos egy férfi. Ismeri Johnny Cornisht?

Három évig voltam a menyasszonya. Tüneményes fiú volt. Észveszejtően fontos volt nekem,

olyan fontos, hogy az már fájt! De ő elhagyott, és feleségül vett egy szép kövér

özvegyasszonyt északangol akcentussal, dupla tokával és harmincezer font éves

jövedelemmel. Az ilyesmi kiöli az emberből a romantikát, nem gondolja?

Luke felnyögött, és elfordította a tekintetét.

– Talán.

– Hát, belőlem kiölte…

Hosszan hallgattak. Végül Bridget törte meg az egyre súlyosabbá váló csöndet.

– Remélem, tudja – fakadt ki leheletnyi bizonytalansággal a hangjában –, hogy nincs joga

ilyen hangon beszélni velem. Gordon a vendéglátója, és átkozottul rossz ízlésre vall, hogy így

emlegeti.

Luke összeszedte magát.

– Ez az illemszabály talán nem közhelyes? – kérdezte udvariasan.

Bridget elpirult. – De attól még helyénvaló!

63

– Nem az. Igenis jogom van hozzá, hogy leteremtsem.

– Nevetséges!

Luke ránézett a lányra. Halottsápadt volt, mintha rettenetes kín gyötörné.

– Jogom van hozzá – mondta. – Jogom van hozzá, hogy fontos legyen nekem… hogy is

mondta? Annyira, hogy az már fáj!

Bridget hátrahőkölt. – Csak nem…

– Ugye, milyen mulatságos? Tessék, kacagjon csak ki! Azért jöttem ide, hogy a munkámat

végezzem, és akkor egyszer csak felbukkant maga ennek a háznak az oldalában, és – hogy is

fogalmazzak – bűvöletbe ejtett. Hát így érzem magam. Az előbb szóba hozta a tündérmeséket.

Engem épp egy ilyen tündérmese ejtett foglyul. Maga megbabonázott. Ha rám mutatna, és azt

mondaná, változzam békává, kiguvadt szemmel pattognék el!

Közelebb lépett a lányhoz.

– Veszettül szerelmes vagyok magába, Bridget Conway. És mivel ilyen veszettül

szerelmes vagyok, nem várhatja el tőlem, hogy tapsikoljak, amikor feleségül megy egy ilyen

hordóhasú, önhitt uracskához, aki dührohamot kap, ha elveszít egy teniszpartit.

– Mit javasol, mit tegyek?

– Azt javaslom, jöjjön inkább hozzám! Persze, biztos vagyok benne, hogy a válasza erre is

csak vidám kacaj.

– Tomboló kacaj.

– Na, ugye. Végre tudjuk, hányadán állunk egymással. Most már visszamehetünk

teniszezni? Keressen nekem olyan partnert, akivel nyerni is lehet.

– Úgy látom – mondta kedvesen Bridget –, legalább annyira utál veszteni, mint Gordon.

Luke megragadta a lány vállát.

– Átkozottul gonosz nyelve van magának, Bridget!

– Úgy érzem, nem igazán szeret, bármilyen heves is az irántam való szenvedélye.

– Nem, egy csöppet sem szeretem.

Bridget tűnődve nézte, majd így szólt:

– Azért jött haza, hogy megnősüljön és megállapodjon, ugye?

– Igen.

– De gondolom, nem olyan feleséget képzelt el magának, mint amilyen én vagyok.

– Távolról sem.

– Hát persze hogy nem. Tudom, milyen lány az esete. Pontosan tudom.

– Hogy maga milyen okos, drága Bridget.

– Magának egy kedves, ízig-vérig angol lány kell, aki rajong a természetért, és ért a

kutyákhoz. Bizonyára tweedszoknyában képzelte el, amint cipőorral kotorássza a kandalló

parazsát.

– Meg kell adni, jól hangzik.

– De még milyen jól. Most már visszamehetünk teniszezni. Játsszon Rose Humblebyvel.

Őmellette biztos lehet a győzelemben.

– Mivel régimódi férfi vagyok, meghagyom magának az utolsó szót.

Egyikük sem mozdult. Aztán Luke lassan elengedte Bridget vállát. Bizonytalanul

toporogtak, mintha megbéklyózná őket valami, ami még nem hangzott el.

Aztán Bridget hirtelen sarkon fordult, és elindult visszafelé, Luke a nyomában. Éppen vége

volt egy szettnek. Rose vonakodott újrajátszani.

– Már két szettet végigjátszottam – mondta.

Bridget azonban egyre csak unszolta.

– De ha egyszer fáradt vagyok – mondta Rose-nak. – Nem szeretnék játszani. Hívják ki

Mr. Fitzwilliammel Miss Jonest és Horton őrnagyot.

Mivel Rose nem állt kötélnek, végül a négy férfi vonult a pályára, utána tea következett.

Lord Whitfield Thomas doktorral elegyedett eszmecserébe: hosszan és fontoskodva

64

ecsetelte a Wellerman Kreutz Kutatólaboratóriumban tett látogatását.

– Az volt a célom, hogy megismerjem a legfrissebb kutatási eredményeket – magyarázta

komolyan. – Felelős vagyok azért, ami az újságjaimban megjelenik. Ez nekem szívügyem.

Korunk a tudomány kora. És éppen ezért a tudományt hozzáférhetővé, könnyen emészthetővé

kell tennünk a szélesebb tömegek számára is.

– A tudomány kis adagokban veszedelmes is lehet – mondta Thomas doktor a vállát

vonogatva.

– Tudományt az otthonokba! Ez a mi célunk – szónokolt Lord Whitfield. – Tudományos

tudat kell.

– Kémcsőlátás – fűzte hozzá mogorván Bridget.

– Nagy benyomást tett rám a séta – folytatta Lord Whitfield. – Wellerman, természetesen,

személyesen vezetett körbe. Hiába kérleltem, hogy bízzon csak rá az egyik segédjére, hallani

sem akart róla.

– Ez csak természetes – mondta Luke.

Lord Whitfield elégedetten folytatta:

– Mindent tisztán, világosan elmagyarázott. A baktériumtenyészetekről, a szérumokról, az

egész dolog működési elvéről. Azt mondta, szívesen megírja a sorozat első cikkét.

– Tengerimalacokkal kísérleteznek, ha jól tudom – morgott közbe Mrs. Anstruther. –

Micsoda kegyetlenség. Bár igaz, még mindig jobb, mintha kutyákkal vagy macskákkal

kísérleteznénk.

– Le kéne lőni az olyat, akik kutyákat használ az ilyesmihez! – csattant fel Horton őrnagy.

– Az a benyomásom, Horton – mondta Mr. Abbot –, hogy maga többre tartja a kutyaéletet

az emberéletnél.

– Még szép! – Így az őrnagy. – A kutya sosem képes olyan kegyetlenségre, mint az ember.

A kutya soha nem felesel vissza.

– Csak éppen bokán harap – mondta Mr. Abbot. – Nem igaz, Mr. Horton?

– A kutya jó emberismerő – jelentette ki Horton.

– A múlt héten a maga egyik fenevada kis híján elkapta a lábamat. Ehhez mit szól, Horton?

– Csak azt tudom mondani, mint az előbb.

Bridget idejében közbelépett:

– Mit szólnának még egy kis teniszhez?

Folytatták a játékot. A nap végén Luke odalépett a hazainduló Rose Humblebyhez.

– Elkísérem – mondta. – Hadd vigyem a teniszütőjét. Nincs autója, ha jól tudom.

– Nincs, de nem lakom messze.

– Szívesen sétálnék egyet.

Azzal kivette a lány kezéből a teniszütőt és a teniszcipőt. Szótlanul baktattak végig a

kocsilehajtón. Később Rose mondott egy-két jelentéktelen apróságot, amire Luke igen kurtán

felelt, de a lányt nem zavarta.

Luke homlokáról csak akkor tűntek el a felhők, amikor beléptek a Humbleby-ház kapuján.

– Most már jobban vagyok – jelentette ki.

– Miért, eddig rosszul volt?

– Kedves, hogy úgy tesz, mintha észre sem vette volna. Pedig magának köszönhetem, hogy

elmúlt a harapós kedvem. Furcsa, de úgy érzem magam, mintha valami sötét felhőből

kiléptem volna a fényre.

– Mert így is van. Amikor elindultunk Ashe Manorból, a nap egy felhő mögött bujkált,

most viszont kisütött.

– Ezek szerint szó szerint úgy van, ahogy mondtam. Nahát, mégiscsak szép az élet.

– Hát, persze hogy szép.

– Miss Humbleby, lehetek pimasz?

– Maga sosem az.

65

– Ebben ne legyen olyan biztos. Csak azt szerettem volna mondani, hogy Thomas doktort

nagyon szerencsés férfinak tartom.

Rose elpirult.

– Ezek szerint hallott róla?

– Nem tudtam, hogy titok. Bocsásson meg.

– Ugyan! Minálunk semmi sem maradhat titokban – mondta bosszúsan a lány.

– Vagyis igaz, hogy eljegyezték egymást?

Rose bólintott.

– Csak most még… nem szeretnénk hivatalosan bejelenteni. Tudja, a papa ellenezte a

dolgot, és… szóval, nem volna szép, ha… ha a halála után rögtön világgá kürtölnénk.

– Az apja helytelenítette a kapcsolatukat?

– Hát, ha nem is helytelenítette… Bár tulajdonképpen mondhatjuk úgy is.

– Úgy gondolta, túl fiatal hozzá? – kérdezte kedvesen Luke.

– Ezt mondta legalábbis.

– De maga úgy érzi, ennél többről volt szó?

– Igen – felelte Rose lehajtott fejjel, vonakodva. – Attól tartok, a papa valójában… nem

nagyon kedvelte Geoffrey-t.

– Nem értették meg egymást?

– Néha úgy festett… Persze öreg volt már szegény papa, és csupa előítélet.

– Na meg, gondolom, nagyon szerette magát, és félt, hogy elveszíti.

– Lehet – mondta Rose különösebb meggyőződés nélkül.

– Úgy érzi, komolyabb volt a helyzet? – kérdezte Luke. – Az apjának kifejezetten Thomas-

szal szemben voltak ellenérzései?

– Igen. Tudja… a papa és Thomas nagyon különbözőek voltak… és bizonyos kérdésekben

sosem jutottak közös nevezőre. Geoffrey végtelenül jó és türelmes volt a papához… de attól,

hogy a papa nem szerette, egyre inkább bezárkózott, így aztán a papa nem is igen tudta

megismerni.

– Az előítéletekkel nehéz felvenni a harcot – mondta Luke.

– De a papa ellenszenve olyan értelmetlen volt!

– Nem is indokolta meg?

– Nem. Nem is tudta volna, ügy értem, Geoffrey ellen nem lehetett semmi kifogása azon

kívül, hogy nem szereti.

– „Sabidius, nem szívellek. Miért? Nem tudom én azt.”3

– Valahogy úgy.

– És nem akadt semmi, amibe legalább beleköthetett volna? Gondolom, Geoffrey nem

iszik, és lóversenyre sem jár.

– Ó, nem, dehogy. Szerintem azt sem tudja, melyik ló nyert az idén Epsomban.

– Különös – mondta Luke. – Pedig esküdni mertem volna rá, hogy őt láttam kint a derbin.

Vagy említette már, hogy csak aznap érkezett meg Angliába? – gondolta ijedten. Rose-nak

azonban szemlátomást nem tűnt fel az ellentmondás.

– Geoffreyt a derbin? Az lehetetlen. Ha akart volna sem mehetett volna ki, mivel egész nap

Ashewoldban segédkezett egy nehéz szülésnél.

– Hogy magának micsoda memóriája van!

– Azért emlékszem ilyen jól – nevetett Rose –, mert Geoffrey elmesélte, hogy a kisbaba a

Jujuba becenevet kapta.

Luke szórakozottan bólintott.

– De Geoffrey különben sem jár lóversenyre – mondta a lány. – Halálra unná magát.

3 Csengery János fordítása.

66

Hirtelen megváltozott a hangja.

– Nem volna kedve bejönni hozzánk? – kérdezte. – Édesanyám szeretné megismerni.

– Ha komolyan mondja, szívesen.

Rose egy lehangoló, félhomályos szobába vezette Luke-ot. Mrs. Humbleby az egyik

karosszékben ült furcsa, kuporgó testhelyzetben.

– Anya, bemutatom Mr. Fitzwilliamet.

Mrs. Humbleby összerezzent, aztán felállt, és kezet nyújtott Luke-nak. Rose halkan

távozott.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Fitzwilliam. Rose azt mesélte, a barátai annak idején

ismerték a férjemet.

– Így van, Mrs. Humbleby. – Luke nem szívesen hazudott az özvegyasszonynak, de nem

volt más választása.

– Nagy kár, hogy nem találkozhattak – mondta Mrs. Humbleby. – John jó ember volt, és

kitűnő doktor. Gyógyíthatatlan betegeket is meggyógyított pusztán a személyisége erejével.

– Sokat hallottam róla, amióta itt vagyok – mondta Luke szelíden. – Tudom, mennyire

tisztelte mindenki.

Mrs. Humbleby arca alig látszott a homályban. Tompa, monoton hangja erőnek erejével

visszafojtott érzelmekről árulkodott.

– A világ teli van gonoszsággal, Mr. Fitzwilliam – jelentette ki váratlanul. – Ugye, tudja?

– Igen, meglehet – felelte kissé meglepetten Luke.

Az asszony azonban nem tágított:

– De vajon tudja is? Mert ez nagyon fontos. A gonosz mindenütt jelen van… Mindig

készen kell állnunk… hogy megküzdjünk vele. John készen állt rá. Ő tudta. Ő a jók oldalán

harcolt.

– Ebben biztos vagyok – mondta szelíden Luke.

– Ismerte a közöttünk lakozó gonoszt – mondta Mrs. Humbleby. – Tudta…

Hirtelen zokogásban tört ki.

– Borzasztóan sajnálom… – dünnyögte Luke.

Mrs. Humbleby visszanyerte az önuralmát, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elvesztette.

– Most kérem, bocsásson meg – mondta, és kezet nyújtott Luke-nak. Luke a tenyerébe

vette az asszony kezét. – Jöjjön el máskor is – mondta Mrs. Humbleby. – Rose biztosan

örülne. Nagyon kedveli magát.

– Én is kedvelem őt. Régóta nem találkoztam hozzá foghatóan kedves lánnyal, Mrs.

Humbleby.

– Nagyon jó kislány.

– Thomas doktor igazán szerencsés férfi.

– Valóban. – Mrs. Humbleby hirtelen elengedte a kezét. A hangja megint színtelen volt. –

Nem is tudom… Olyan nehéz.

Luke elbúcsúzott, Mrs. Humbleby pedig ott maradt a félhomályban, idegesen hajlítgatva az

ujjait.

Hazafelé Luke több megközelítésből is végiggondolta a hallottakat.

Thomas doktor a derbi napjának nagy részét távol töltötte Wychwoodtól. Autóval ment.

Márpedig autóval harmincöt perc alatt Londonba érhetett. Állítólag egy szülésnél segédkezett.

De van erre valami bizonyíték is? Ellenőrizni kell az állítást. Nézzük most, mit mondott Mrs.

Humbleby.

Vajon mire célzott azzal, hogy „a világ teli van gonoszsággal…”?

Vajon csupán a gyász zaklatottsága beszélt belőle, vagy többről van szó?

Talán tud valamit? Valamit, amit Humbleby doktor közölt vele a halála előtt?

Tovább kell mennem ezen a nyomon, gondolta Luke.

Azt a kis párbajt Bridgettel pedig el kell felejteni.

67

Tizenharmadik fejezet

MISS WAYNFLETE BESZÉL

MÁSNAP REGGEL Luke döntésre jutott. Mivel ezen a ponton túl puhatolózással már nem

jut semmire, előbb-utóbb kénytelen lesz színt vallani. Eljött az ideje, hogy levesse az íróálcát,

és felfedje Wychwoodba jövetelének valódi célját.

Úgy határozott, új haditervének első lépéseként Honoria Waynflete-et keresi fel. A

vénkisasszony komoly, intelligens kisugárzása már a múltkor is nagy benyomást tett rá, és

úgy sejtette, a hölgy olyan információ birtokában van, amely segítségére lehet a

nyomozásban. Szerette volna, ha Miss Waynflete nemcsak azt mondja el, amit tud, hanem azt

is, amit gondol, mert az volt az érzése, hogy a hölgy elképzelései nem állnak messze az

igazságtól.

Az istentisztelet után be is kopogtatott hozzá. Miss Waynflete különösebb hűhó nélkül

fogadta; egy cseppet sem látszott meglepettnek. Ápolt kezét összefonva letelepedett Luke

mellé, rászegezte kedves, okos kecskeszemét, és Luke látta, hogy fölösleges minden

mellébeszélés.

– Bizonyára ön is kitalálta, Miss Waynflete, hogy nem egészen a célból jöttem

Wychwoodba, hogy könyvet írjak a helyi népszokásokról.

Miss Waynflete biccentett, és tovább hallgatott.

Luke-nak egyelőre még nem állt szándékában felfedni a teljes igazságot. Mert noha Miss

Waynflete a messzemenőkig megbízhatónak tűnt, mégiscsak vénkisasszony volt, márpedig ha

egy vénkisasszony érdekes hírt hall, könnyen elfogja a kísértés, hogy hasonlóan megbízható

barátnőivel is megossza azt. Luke ezért úgy döntött, inkább az arany középutat választja.

– A célból jöttem, hogy tisztázzam szegény Amy Gibbs halálának körülményeit.

– Ezek szerint a rendőrség küldte? – kérdezte Miss Waynflete.

– Nem… Nem vagyok civil ruhás nyomozó. De a regényekből már ismerheti a fajtámat –

tette hozzá mókás hanghordozással. – Magánnyomozó vagyok.

– Értem. Ezek szerint Bridget Conway hívta meg?

Rövid gondolkodás után Luke igennel felelt, máskülönben azt is el kellett volna mesélnie,

miről beszélgetett Miss Pinkertonnal a vonaton. Miss Waynflete gyengéd csodálattal folytatta:

– Bridget olyan gyakorlatias! Olyan talpraesett lány! Attól tartok, hogy ha rajtam múlott

volna, nem tettem volna semmit – hiszen ha az ember nem egészen biztos a dolgában,

borzasztó nehezen szánja el magát a cselekvésre.

– De ön, ugye, biztos a dolgában, Miss Waynflete?

– Nem egészen, Mr. Fitzwilliam – felelte gondterhelten Miss Waynflete. – Az ilyesmiben

sohasem lehet biztos az ember. Hiszen előfordulhat az is, hogy csak képzelődik. Aki egyedül

él, és nincs kivel beszélgetnie, az könnyen elszakad a valóságtól, és felülkerekedhetnek rajta a

rémlátomások.

Luke készségesen elismerte, hogy ilyesmi bizony előfordul, aztán óvatosan megkérdezte:

– De ön, ugye, bízik a saját ítélőképességében?

Miss Waynflete még most is vonakodott egyértelmű választ adni.

– Remélem, nem értjük félre egymást – mondta tétován.

Luke elmosolyodott.

– Szeretné, ha egyértelműen fogalmaznék? Rendben. Arra gyanakszik, hogy Amy Gibbst

meggyilkolták?

A nyers megfogalmazás hallatára Honoria Waynflete alig láthatóan összerezzent, aztán így

felelt:

68

– Mindenesetre egyáltalán nem tetszik az, ahogy meghalt. Nagyon nem tetszik. Nem hagy

nyugodni a dolog.

Luke türelmesen folytatta a kérdezősködést:

– Úgy gondolja, nem természetes halállal halt meg?

– Úgy gondolom.

– És úgy gondolja, nem is baleset okozta a halálát?

– Nagyon valószínűtlennek tartom. Annyi minden szól…

Luke közbevágott:

– Az öngyilkosságot is kizártnak tartja?

– Kizártnak tartom.

– Ezek szerint – mondta szelíden Luke –, mégiscsak arra gyanakszik, hogy meggyilkolták.

Miss Waynflete habozott egy sort, azután nagyot nyelt, és fejest ugrott a mély vízbe.

– Igen – mondta. – Arra gyanakszom!

– Helyes. Akkor induljunk ki ebből.

– Csakhogy semmiféle bizonyíték nem támasztja alá a feltevésemet – mondta

aggodalmasan Miss Waynflete. – Csak egy feltevés, semmi több.

– Tudom. De ne aggódjon, most csak úgy beszélgetünk, mint két civil. Megosztjuk

egymással, amit gondolunk, amit sejtünk. Úgy sejtjük tehát, hogy Amy Gibbst meggyilkolták.

Mit gondolunk, ki tette?

Miss Waynflete fejcsóválva, gondterhelten hallgatott.

– Kinek lehetett rá indítéka? – kérdezte Luke.

– Úgy tudom – felelte tűnődve Miss Waynflete –, hogy a kislány csúnyán összeveszett a

vőlegényével, azzal a Jim Harvey nevű autószerelővel. A fiú egy tisztességes, jóravaló

fiatalember. Persze az újságban egyre-másra olvasni szerelmi gyilkosságokról és hasonló

rémtettekről, mindazonáltal nem tudom elképzelni, hogy Jim ilyesmit művelne.

Luke bólintott, Miss Waynflete pedig így folytatta:

– Vagy ha mégis, akkor sem ezt a módszert választaná. Nem az ablakon mászna be, hogy

mérget csempésszen a köhögés elleni szirup helyére. Úgy értem, nem így…

– Nem így cselekszik egy felbőszült szerető? – sietett Luke a bizonytalankodó

vénkisasszony segítségére. – Ebben egyetértünk. Szerintem Jim Harveyt máris kihúzhatjuk a

listánkról. Amyt olyasvalaki ölte meg (mert abban egyetértünk, hogy valaki megölte), aki meg

akart szabadulni tőle, és aki arról is gondoskodott, hogy a gyilkosságot balesetnek tüntesse

fel. Nos tehát: van valami ötlete – valami tippje, ha szabad így fogalmaznom – arra nézvést,

hogy ki lehetett az illető?

– Nincs. Komolyan mondom, el sem tudom képzelni – felelte Miss Waynflete.

– Biztos benne?

– Biztos. Tényleg… nem tudom.

Luke tűnődve pillantott a hölgyre. Úgy érezte, nem felelt egészen őszintén.

– Semmiféle lehetséges indítékról nincs tudomása? – kérdezte.

– Az égvilágon semmiről.

Ez már határozottabban csengett.

– Amy több házban is szolgált cselédként?

– Egy évig Hortonéknál szolgált, azután került Lord Whitfieldhez.

Luke összefoglalta a hallottakat:

– Nagyjából a következőket tudjuk. Valaki meg akart szabadulni a lánytól. A gyilkosság

körülményei arra engednek következtetni, hogy az illető régi vágású férfi (a kalapfesték

legalábbis erre utal), aki viszonylag jó erőben van, hiszen csakis a melléképület tetejéről, az

ablakon át juthatott be a lányhoz. Egyetért velem mindezekben?

– Teljes mértékben – mondta Miss Waynflete.

– Megengedi, hogy én is megpróbáljak bemászni?

69

– Hogyne. Remek ötlet.

Miss Waynflete egy oldalajtón keresztül a hátsó udvarba vezette. Luke minden különösebb

nehézség nélkül feljutott a melléképület tetejére, onnan pedig a tolóablakon át a szobába.

Néhány perccel később a kezét törölgetve csatlakozott a kerti ösvényen várakozó

vénkisasszonyhoz.

– Könnyebb, mint amilyennek látszik – mondta. – Csak egy kis erő kell hozzá, semmi

több. Nem találtak nyomokat az ablakpárkányon vagy a háztetőn?

Miss Waynflete megrázta a fejét.

– Nem tudok róla. De a rendőr is az ablakon mászott be.

– Tehát ha voltak is nyomok, a rendőrnek tulajdonították őket. Így segíti a bűnözőt a

rendőrség. Na de hát mit tegyünk.

Visszamentek a házba.

– Jó alvó volt Amy?

– Alig lehetett kiverni az ágyból reggelenként – felelte epésen Miss Waynflete. – Volt,

hogy hosszú perceken át dörömböltem az ajtaján, és szólongattam, mire meghallotta. Na de

hát, Mr. Fitzwilliam, mindannyian tudjuk, hogy amit az ember nem akar meghallani, azt nem

is hallja meg.

– Így igaz – mondta Luke. – Az a következő kérdés, Miss Waynflete, hogy mi volt az

indíték. Kezdjük a legkézenfekvőbbel: mit gondol, volt valami köze a lánynak Ellsworthyhez?

Csak a véleményére vagyok kíváncsi – tette hozzá sietve. – Semmi másra.

– Ha csak a véleményemet kérdezi, akkor azt kell mondanom, hogy igen, volt.

Luke bólintott.

– Mit gondol, előfordulhat, hogy a lány megzsarolta Ellsworthyt?

– Ha megint csak a véleményemet kérdezi, akkor azt kell mondanom, könnyen

elképzelhető.

– Esetleg van is róla tudomása, hogy a lány nagyobb összeg birtokában lett volna a halála

pillanatában?

Miss Waynflete eltűnődött.

– Nem hinném – felelte. – Biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna, ha szokatlanul

sok pénzhez jut.

– Nem is költött feltűnően sokat a halálát megelőző időszakban?

– Nem tudok róla.

– A zsarolás ezek szerint nem túl valószínű. Akit megzsarolnak, az eleinte általában fizet,

és csak később szánja rá magát, hogy leszámoljon a zsarolóval. De más lehetőség is van. A

lány talán túl sokat tudott.

– De vajon mivel kapcsolatban?

– Talán olyan információnak jutott a birtokába, amely veszélyeztette Wychwood egyik

lakóját. Hangsúlyozom, mindez csak feltételezés. Sok háznál megfordult. Tegyük fel, hogy

megtudott valamit, ami tönkretehette volna, teszem azt, Mr. Abbot karrierjét.

– Mr. Abbotét?

– Vagy megtudta – folytatta sietve Luke –, hogy Thomas doktor vétkes hanyagsággal

végezte a munkáját.

– De hát… – Miss Waynflete elhallgatott.

– Ön azt mondta – folytatta Luke –, hogy Amy Hortonéknál szolgált akkoriban, amikor

Mrs. Horton meghalt.

Miss Waynflete rövid hallgatás után megkérdezte:

– Elárulná, Mr. Fitzwilliam, hogy kerülnek ide Hortonék? Mrs. Horton több mint egy éve

meghalt.

– Igen, de Amy akkoriban náluk szolgált.

– Értem. De mi köze ennek a lány halálához?

70

– Nem tudom. Csak… gondolkodóba ejtett néhány dolog. Mrs. Horton akut

gyomorhurutban halt meg, ugye?

– Így van.

– Valamelyest váratlanul?

– Engem váratlanul ért a halála – felelte tűnődve Miss Waynflete. – Tudja, épp kezdett

javulni az állapota, látszólag a gyógyulás útjára lépett, de aztán jött egy hirtelen visszaesés, és

meghalt.

– Thomas doktort meglepte a dolog?

– Nem is tudom. Gondolom, meglepte.

– Hát az ápolónőket? Ők mit mondtak?

– Én úgy tapasztaltam – felelte Miss Waynflete –, hogy az ápolónőket sohasem lepi meg,

ha egy betegnek romlik az állapota. Nekik csak az okoz meglepetést, ha valaki meggyógyul!

– De önt meglepte Mrs. Horton halála? – kérdezte makacsul Luke.

– Engem igen. Az előző napon látogattam meg, és az volt a benyomásom, hogy sokkal

jobban van. Jókedvű volt és bizakodó.

– Ő mit gondolt a betegségéről?

– Arra panaszkodott, hogy az ápolónők méreggel etetik. Egyet már elbocsátott, de azt

mondta, a két új lány semmivel sem jobb.

– Gondolom, nem vette komolyan a panaszkodását.

– Hogy őszinte legyek, nem. A betegség velejárójának tekintettem. Különben is, Mrs.

Horton szörnyen gyanakvó természet volt, és – nem szép, hogy ezt mondom, de ez az igazság

– rettenetesen fontoskodó. Meg volt győződve róla, hogy az orvosok egyszerűen nem érik fel

ésszel, hogy az ő betegsége csakis valami ritka és titokzatos kór lehet, vagy olyasvalakinek a

műve, aki, úgymond, el akarja tenni láb alól.

– És a férjére nem gyanakodott? – kérdezte színlelt könnyedséggel Luke.

– Ó, nem, soha egy percig sem!

Miss Waynflete elhallgatott egy pillanatra, aztán megkérdezte:

– Miért, ön talán Horton őrnagyra gyanakszik?

– Sokkal több feleséggyilkos van, mint amennyit lefülelnek – mondta Luke. – És Mrs.

Hortont olyan asszonynak írták le a falubeliek, akitől bárki szívesen megszabadulna. Ráadásul

Horton szép summát örökölt tőle, ha jól tudom.

– Való igaz.

– De mit gondol ön, Miss Waynflete?

– A véleményemre kíváncsi?

– Igen, egyedül arra.

– Az a véleményem, hogy Horton őrnagy rajongott a feleségéért, és soha eszébe sem jutott

volna bántani – mondta Miss Waynflete csöndes határozottsággal.

Luke belenézett a rezzenéstelen, borostyánszínű szempárba.

– Elfogadom – mondta. – Ön biztosan észrevette volna, ha nem így van.

Miss Waynflete elmosolyodott.

– Ezek szerint jó megfigyelőnek tartja a nőket?

– De még mennyire. Mit gondol, Miss Pinkerton egyetértett volna önnel?

– Nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna a kérdéssel kapcsolatban.

– Mit gondolt Amy Gibbs esetéről?

Miss Waynflete tűnődve ráncolta a homlokát.

– Nehéz megfogalmazni. Laviniának volt egy igen sajátos elmélete.

– Éspedig?

– Úgy gondolta, valami furcsa dolog zajlik Wychwoodban.

– Például arra gyanakodott, hogy Tommy Pierce-t kilökték az ablakon?

Miss Waynflete döbbenten meredt Luke-ra.

71

– Honnan tudja, Mr. Fitzwilliam?

– Ő mondta nekem, ha nem is ezekkel a szavakkal.

Miss Waynflete izgatottságtól kipirultan hajolt közelebb.

– Mégis, mikor történt ez, Mr. Fitzwilliam?

– Aznap, amikor megölték – felelte halkan Luke. – Egy kocsiban ültünk a londoni járaton.

– Pontosan mit mondott magának?

– Azt mondta, túl sok haláleset történt mostanában a faluban. Neveket is említett, Amy

Gibbsét, Tommy Pierce-ét és Carterét. Azt is mondta, hogy Humbleby doktor lesz a

következő.

Miss Waynflete lassan bólintott.

– És mit mondott a gyilkosról?

– Azt, hogy van egy jellegzetes pillantása – felelte komoran Luke. – Amit nem lehet

eltéveszteni. És hogy ezzel a pillantással méregette Humblebyt beszélgetés közben. Innen

tudta meg Miss Pinkerton, hogy Humbleby van soron.

– És igaza volt – suttogta Miss Waynflete – Édes jó istenem. Édes jó istenem.

Hátradőlt, a szemében rémület.

– Ki ez a férfi? – kérdezte Luke. – Árulja el, Miss Waynflete, biztos vagyok benne, hogy

tudja.

– Nem tudom. Lavinia nekem sem mondta el.

– De kitalálhatja – mondta izgatottan Luke. – Biztos vagyok benne, hogy tudja, kire

gondolt Miss Pinkerton.

Miss Waynflete vonakodva bólintott.

– Kérem, mondja el.

Miss Waynflete azonban hevesen megrázta a fejét.

– Nem tehetem. Értse meg, helytelen volna. Arra kér, találjam ki, mire gondolhatott –

ismétlem, gondolhatott – egy barátnőm, aki már nem él. Nem várhatja el tőlem, hogy ilyen

könnyelműen befeketítsek valakit!

– Senkit sem feketítene be. Csak beavatna az elképzelésébe.

Miss Waynflete azonban váratlanul megmakacsolta magát.

– Semmi biztosat nem tudok. Semmit az égvilágon. Lavinia semmit sem mondott nekem.

Még ha gondolok is valamit arról, hogy mi volt az elképzelése, könnyen előfordulhat, hogy

tévedek. Ha pedig félrevezetem magát, annak komoly következményei lehetnek. Gonosz,

igazságtalan dolog volna, ha nevet említenék. Hiszen lehet, hogy óriásit tévedek! Sőt több

mint valószínű, hogy tévedek.

Miss Waynflete összeszorított ajakkal, makacsul állta Luke tekintetét.

Luke kénytelen-kelletlen visszavonulót fújt.

Belátta, hogy ellene dolgozik Miss Waynflete igazságérzete és még valami, amit egyelőre

azonban homály fed.

Belenyugodott hát vereségébe, és szedelőzködni kezdett, ám azzal a ki nem mondott

szándékkal, hogy később még visszatér a kérdésre.

– Természetesen nem kényszeríthetem rá, hogy meggyőződése ellenében cselekedjen –

mondta. – Mindenesetre köszönöm a segítségét.

Miközben kikísérte az ajtóhoz, Miss Waynflete eltökéltsége valamelyest megingott.

– Remélem, nem hiszi… – kezdte, de aztán meggondolta magát. – Ha úgy érzi, hogy a

segítségére lehetek valamiben, nagyon szépen kérem, keressen fel.

– Rendben. Én pedig arra kérem, ez a beszélgetés maradjon köztünk.

– Hogyne. Természetesen köztünk marad.

Remélem is, gondolta Luke.

– Kérem, adja át üdvözletemet Bridgetnek – mondta Miss Waynflete. – Nagyon csinos

lány. És okos is. Remélem… remélem, boldog lesz.

72

Majd, látva Luke zavarát, hozzátette:

– Úgy értem, Lord Whitfield mellett. Hiszen olyan nagy köztük a korkülönbség.

– Valóban.

Miss Waynflete felsóhajtott.

– Tudja, én is voltam a lord menyasszonya – közölte váratlanul.

Luke-nak leesett az álla. A vénkisasszony szomorúan mosolyogva bólogatott.

– Már az idejét sem tudom, mikor. Roppant ígéretes fiatalember volt akkoriban.

Segítettem, hogy képezze magát. Végtelenül büszke voltam a… a merészségére és arra, hogy

olyan elszántan küzd az érvényesülésért.

Újabb sóhaj következett.

– A családom, persze, fel volt háborodva. Akkoriban még nagyon sokat számított a

társadalmi rang. – Tűnődött egy sort, majd így folytatta: – Azóta is nagy érdeklődéssel

figyelem a lord előmenetelét. És úgy látom, nem a családomnak lett igaza.

Miután befejezte, biccentett, és visszament a házba.

Luke igyekezett átgondolni a hallottakat. Most ébredt csak rá, hogy Miss Waynflete, akit

eddig „idős hölgynek” tekintett, még hatvanéves sem lehet. Lord Whitfield pedig jócskán

elmúlhatott ötven. Miss Waynflete, tehát, talán csak egy-két évvel idősebb a lordnál.

És ez a férfi nemsokára feleségül veszi Bridgetet. Az alig huszonnyolc éves Bridgetet. A

fiatal és csupa élet Bridgetet…

– Ó, az ördögbe is – gondolta. – Nem szabad ilyesmin törnöm a fejem. A feladatra kell

összpontosítanom. Csakis a feladatra.

73

Tizennegyedik fejezet

LUKE TÖPRENG

AMY GIBBS NAGYNÉNJE, Mrs. Church, határozottan kellemetlen nőszemély volt.

Hegyes orrát, sunyi tekintetét és lepcses száját Luke egyaránt visszataszítónak találta.

Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha keményen bánik vele, és taktikája meglepően jó

eredményt hozott.

– Magának csak az a dolga – mondta –, hogy a lehető legpontosabban feleljen a

kérdéseimre. Ha eltitkol előlem valamit, vagy elferdíti az igazságot, annak nagyon súlyos

következményei lehetnek.

– Értem, uram. Higgye el, szívesen elmondok én magának mindent, amit csak tudok.

Énnekem még sose gyűlt meg a bajom a rendőrséggel…

– És ezután sem szeretné – fejezte be a mondatot Luke. – Nagyon helyes. Ha szót fogad

nekem, nem is lesz semmi baj. Most pedig mondjon el mindent néhai unokahúgáról. Hogy

kikkel barátkozott, hogy miképpen alakult az anyagi helyzete, hogy mondott-e olyasvalamit,

amit maga furcsának talált. Kezdjük a barátaival. Kik voltak azok?

Mrs. Church sunyi oldalpillantást vetett rá.

– A férfiakra céloz, uram?

– Miért, voltak barátnői is?

– Igazság szerint nemigen, uram. No persze, voltak lányok, akikkel együtt szolgált, de nem

nagyon törődött velük. Tudja…

– Az erősebbik nemhez vonzódott. Folytassa. Beszeljen a férfiakról.

– A hivatalos udvarlója Jim Harvey volt, az autószerelő. Szép szál legény. Mondtam is

Amy-nek nemegyszer, „nála jobbat úgyse találsz”…

Luke közbevágott:

– És a többiek?

Újabb sunyi pillantás következett.

– Felteszem, arra az úriemberre gondol, akinek régiségkereskedése van. Meg kell

mondjam, uram, nekem sem tetszett a dolog. Világéletemben tisztességes asszony voltam,

nem szívelem a helytelenkedést. Na de a mai lányoknak beszélhet az ember. Csak mennek a

maguk feje után. Míg aztán pórul nem járnak.

– Amy ezek szerint pórul járt? – kérdezte nyersen Luke.

– Nem, uram. Azt azért nem hinném.

– A halála napján felkereste Thomas doktort. Nem ez volt az oka?

– Nem, uram, majdnem biztos, hogy nem. Sőt úgy éljek, hogy nem. Amy rossz bőrben

volt, de csak mert összeszedett egy csúnya megfázást. Semmi olyasmi nem volt a háttérben,

amire céloz, uram, egészen biztos vagyok benne.

– Jól van, elhiszem. És pontosan meddig jutott el Amy Ellsworthyvel?

Mrs. Church alattomosan elvigyorodott.

– Pontosan nem tudnám megmondani, uram. Amy sosem kötötte az orromra az ilyesmit.

– De mondhatjuk, hogy messzire? – kérdezte kurtán Luke.

– Nincs jó híre annak az úriembernek, uram – felelte kitérően Mrs. Church. – Különös

szokásai vannak. Idecsődíti a cimboráit a városból, és mindenféle kétes murikat csapnak.

Odafönt, a Boszorkányréten. Éjnek idején.

– Amy is részt vett bennük?

– Azt hiszem, csak egyszer, uram. Egész éjszakára kimaradt. Őlordsága tudomást szerzett

róla – mert Amy akkor éppen őnála szolgált. Le is teremtette, Amy meg visszaszájalt, mire az

74

uraság kiadta az útját, annak rendje-módja szerint.

– Amy mesélt magának a munkaadóiról?

Mrs. Church megrázta a fejét.

– Nemigen, uram. Mindig inkább a saját dolgaival volt elfoglalva.

– Egy ideig Horton őrnagy házában is szolgált, ha jól tudom.

– Majdnem egy esztendőn át, uram.

– És onnan miért jött el?

– A pénz miatt. Ashe Manorban volt egy üresedés, és természetesen magasabb bért

kínáltak, mint az őrnagyék.

Luke bólintott.

– Amy Hortonéknál szolgált Mrs. Horton halálának idején? – kérdezte.

– Igen, uram. Morgott is rájuk eleget. Két ápolónőt kellett hogy kerülgessen, akik csak

csinálták a koszt, meg ágyba kellett vinnie az ételt, és ki tudja, még mi minden.

– Mr. Abbotnál, az ügyvédnél, sosem dolgozott?

– Nem, uram. Egy házaspár vezeti Mr. Abbot háztartását, és neki az untig elég. Amy ugyan

egyszer felkereste az irodájában, de nem tudom, mi célból.

Luke elraktározta magában az információt, hátha még fontos lehet, de Mrs. Churchöt nem

faggatta tovább az ügyről, mivel látta rajta, hogy valóban nem tud többet.

– Vannak más úriemberek is a faluban, akikkel jó barátságban volt?

– Senki említésre méltó.

– Rajta, Mrs. Church. Ne feledje, mindent tudni akarok.

– Volt még valaki, de nem mondanám, hogy úriember. Figyelmeztettem is Amyt, hogy

lealacsonyítja magát.

– Megkérhetem, hogy fogalmazzon világosabban, Mrs. Church?

– Hallott már a Hét Csillagról, uram? Rossz hírű lebuj az, a tulajdonosa, Harry Carter

pedig rosszéletű, iszákos fickó volt.

– Amy vele is barátkozott?

– Egyszer vagy kétszer elmentek sétálni. Nem hinném, hogy több is történt volna közöttük.

Nagyon nem hinném, uram.

Luke elgondolkodva bólintott, majd témát váltott.

– Ismert maga egy Tommy Pierce nevű gyereket?

– Hogy kit? Mrs. Pierce kölkét? Hát persze hogy ismertem. Pimasz kis csirkefogó volt.

– Netán Amynek is meggyűlt vele a baja?

– Ugyan, dehogy, uram. Amy pillanatok alatt helyre tette volna, ha a gyerek packázni

merészel vele.

– Amy elégedett volt a munkájával Miss Waynflete-nél?

– Egy kicsikét unalmasnak találta, uram, és a bére sem volt igazán magas. Na de hát azok

után, ahogyan Ashe Manorból kitették a szűrét, nem egykönnyen talált magának jó helyet.

– Máshova is elmehetett volna.

– Hová? Talán Londonba?

– Vagy bárhova.

Mrs. Church megrázta a fejét.

– Amy nem akart elmenni Wychwoodból. Ami érthető is.

– Hogyhogy érthető?

– Hát, itt volt neki Jim, meg az az úr is a régiségkereskedésből.

Luke elgondolkodva bólintott. Mrs. Church így folytatta:

– Miss Waynflete nagyon kedves hölgy, de rettentő kényes a rezére meg az ezüstjére meg

arra, hogy be legyen vetve az ágy, és le legyen törölve a por. Amy nem sokáig bírta volna

nála, ha nem talált volna magának egyéb szórakozást.

– El tudom képzelni – mondta Luke szárazon.

75

Mindent még egyszer alaposan végiggondolt, de több kérdés nem jutott eszébe. Úgy

érezte, mindent kihúzott Mrs. Churchből, amit csak lehetett. Már csak egy dolog volt hátra.

– Gondolom, kitalálta, mi célból faggatom – mondta. – Amy meglehetősen titokzatos

körülmények között hunyt el. Nem vagyunk egészen nyugodtak afelől, hogy baleset okozta a

halálát. Márpedig ha nem baleset történt, akkor csak egyvalami történhetett.

– Bűncselekmény! – mondta Mrs. Church morbid gyönyörűséggel.

– Úgy, bizony. Na mármost, feltéve hogy az unokahúga valóban bűncselekmény áldozata

lett, van róla elképzelése, ki a felelős a haláláért?

Mrs. Church megtörölgette a kezét a kötényében.

– Netalántán jutalom is jár a nyomravezetőnek? – kérdezte sokatmondón.

– Esetleg – felelte Luke.

– Nem akarok senkit se gyanúba keverni – mondta Mrs. Church mohón nyalogatva vékony

száját. – De az az úriember, a régiségboltos, igencsak különös alak. Nyilván emlékszik a

Castor-ügyre, uram. Tudja, ő volt az az ember, aki kitűzködte annak a szegény lánynak a

testrészeit a tengerparti háza falára. Aztán a rendőrség öt másik lány maradványaira is

ráakadt, akikkel hasonlóan csúfos módon bánt el. Meglehet, hogy ez az Ellsworthy is az ő

fajtájából való.

– Maga erre gyanakszik?

– Miért is ne, talán így volt, nem igaz?

Luke elismerte, hogy talán. Aztán megkérdezte:

– Az epsomi derbi délutánján Ellsworthy elutazott? Ezt nagyon fontos volna tisztáznunk.

Mrs. Church értetlenül meregette a szemét.

– Az epsomi derbi délutánján?

– Igen. Két hete szerdán.

Mrs. Church megrázta a fejét.

– Azt, sajnos, nem tudom megmondani. De az biztos, hogy szerdánként általában elutazik.

Korán bezár, és felmegy a városba.

– Ó – mondta Luke. – Vagy úgy.

Felszedelődzködött, és elindult haza, ügyet sem vetve Mrs. Church arra való célozgatására,

hogy a drága idejéért cserébe ellenszolgáltatást várna. A háta is borsódzott ettől a

nőszemélytől. A beszélgetésük viszont, noha semmi kirívóan újat nem hozott, rávezette

néhány elgondolkodtató apróságra.

Alaposan végiggondolta, mit tudott meg.

Még mindig négy gyanúsítottja van. Thomas, Abbot, Horton és Ellsworthy. Miss

Waynflete viselkedése is arra utal, hogy közöttük kell keresnie a gyilkost.

A vénkisasszony elkeseredett ellenállása, hogy megnevezzen valakit, azt kell hogy jelentse,

a szóban forgó személy Wychwood köztiszteletben álló polgára, olyasvalaki, akin hatalmas

sebet ejtene, ha megrágalmaznák, ugyancsak erre utal Miss Pinkerton elhatározása, hogy

rögtön a Scotland Yard elé tárja az ügyet, hiszen a helyi rendőrőrsön csak kinevetnék.

A hentes, a pék, a fűszeres nyilvánvalóan szóba sem jöhet. Mint ahogy az autószerelő fiú

sem. A szóban forgó személy olyasvalaki, akit gyilkossággal vádolni képtelenségnek hangzik,

mi több, komoly következményeket von maga után.

Maradt tehát négy gyanúsított. Most már csak az a dolga, hogy alaposan végiggondolja, mi

szól ellenük, és megállapítsa, ki a leggyanúsabb.

Először is meg kell vizsgálnia Miss Waynflete vonakodásának lehetséges okait. Miss

Waynflete kínosan lelkiismeretes nő. Tudni véli, kire gyanakodott Miss Pinkerton, de nem

győzi hangsúlyozni, hogy ez csupán vélekedés. Hogy akár tévedhet is.

Vajon kire gondol Miss Waynflete?

Nem mer nevet mondani, nehogy ártatlanul befeketítsen egy becsületes embert.

Gyanúsítottja következésképp minden bizonnyal a közösség egyik köztiszteletben álló,

76

szeretett tagja.

Vagyis, vonta le Luke a következtetést, Ellsworthy kiesett. Ő csak egy jöttment itt

Wychwoodban, és a hírneve sem valami fényes. Elképzelhetetlen, hogy Miss Waynflete-nek

skrupulusai volnának megvádolni, ha rá gyanakszik. Ellsworthy tehát ártatlan, Miss

Waynflete szerint legalábbis biztosan.

Nézzük a többieket, gondolta Luke. Horton őrnagy ugyancsak kiesik. Miss Waynflete

szeretettel kiállt mellette, és határozottan cáfolta, hogy megmérgezte volna a feleségét. Ha a

későbbi bűntényekkel őt gyanúsítaná, akkor nyilvánvalóan nem volna meggyőződve az

ártatlanságáról Mrs. Horton halálával kapcsolatban sem.

Maradt tehát Thomas doktor és Mr. Abbot. Mindkettejükre ráillik a korábbi leírás.

Egyaránt feddhetetlen előéletű, elismert szakemberek a maguk területén. Népszerű, szeretett

tagjai közösségüknek, tisztelet és megbecsülés övezi őket.

De lépjünk tovább, gondolta. Vajon végérvényesen kizárható-e Ellsworthy és Horton

bűnössége? A válasz határozott nem. A helyzet ugyanis sokkal bonyolultabb. Miss Pinkerton

tudta – valóban tudta – ki a gyilkos. Ezt nemcsak a saját halála támasztja alá, de a Humbleby

doktoré is. Csakhogy Miss Pinkerton még Honoria Waynflete-nek sem árulta el gyanúsítottja

nevét. Vagyis, bár Honoria Waynflete tudni véli, ki a szóban forgó személy, könnyen

meglehet, hogy téved. Sokszor van úgy, hogy olvasunk a másik gondolataiban, de az is

előfordul, hogy óriási nagyot tévedünk!

Vagyis még mindig négyen vannak versenyben. Miss Pinkerton meghalt, így hát nem is

segíthet többet. Neki, Luke-nak most az a dolga, hogy folytassa, amit Wychwoodba

érkezésének napján elkezdett, vagyis hogy bizonyítékokat keressen, és sorra vegye a

különféle eshetőségeket.

A legegyszerűbb, ha Ellsworthyvel kezdi, mivel első pillantásra ő tűnik a

leggyanúsabbnak. Beteges személyiség, talán még perverz is, akiről könnyen elképzelhető,

hogy puszta szórakozásból öl.

Végre egy járható út, gondolta Luke. Sorra gyanúsítsunk meg mindenkit. Kezdjük, például,

Ellsworthyvel. Induljunk ki abból, hogy ő a gyilkos. Tegyünk úgy, mintha biztosak volnánk

benne. Nézzük most a szóba jöhető áldozatokat, időrendi sorrendben. Az első Mrs. Horton.

Nehéz belátni, miféle indítéka lehetett arra Ellsworthynek, hogy végezzen vele. Eszköze

viszont volt. Horton említést tett valami csodafőzetről, amivel Ellsworthy látta el Mrs.

Hortont. A főzetbe akár mérget is keverhetett, például arzént. A kérdés csak az, hogy miért.

De nézzük a többieket. A sorban a következő Amy Gibbs. Miért ölte meg Ellsworthy ezt a

lányt? A válasz kézenfekvő: mert a terhére volt! Talán megfenyegette, hogy bepereli

házasságszédelgésért? Vagy miután részt vett azon az éjszakai orgián, félő volt, hogy eljár a

szája? Akkori munkaadója, Lord Whitfield igen befolyásos személyiség Wychwoodban, és

Bridget állítása szerint szigorú erkölcsi elveket vall. Ha neszét vette volna, hogy Ellsworthy

milyen hallatlanul obszcén dolgokat művel, talán még pert is akaszt a nyakába. Így hát

Ellsworthy úgy döntött, megszabadul Amytől. A kéjgyilkosságot kizárhatjuk. Ellene szól az

elkövetés módja.

Ki a következő? Carter. Miért éppen Carter? Valószínűtlen, hogy tudott volna az orgiákról

(vagy Amytől hallott róluk?). Vajon a lányának is köze van a dologhoz? Állítólag csinos:

lehet, hogy Ellsworthy csapta neki a szelet? (Még Lucy Carterrel is beszélni kell.) Lehet, hogy

Carter egyszerűen csak gorombáskodott Ellsworthy-vel, ő pedig, amilyen hím páva, megorrolt

rá. Aki már túl van egy vagy két gyilkosságon, annak már eléggé megkérgesedett a szíve

ahhoz, hogy bármilyen csip-csup indokból képes legyen ölni.

Jöjjön akkor Tommy Pierce. Miért ölte meg Ellsworthy Tommy Pierce-t? Kézenfekvő.

Tommy részt vett az egyik éjszakai orgián. Félő volt, hogy eljár a szája. Sőt, talán el is járt. El

kellett tehát hallgattatni.

Humbleby doktor. Miért ölte meg Ellsworthy Humbleby doktort? A válasz kézenfekvő!

77

Humbleby orvos volt, és észrevette, hogy Ellsworthy elmeállapota bizonyos kívánnivalókat

hagy maga után. Talán lépéseket is fontolgatott. Humblebyt tehát el kellett veszejteni.

Csakhogy van egy kis bökkenő. A módszer. Hogyan intézte el Ellsworthy, hogy Humbleby

vérmérgezést kapjon? Vagy lehet, hogy Humbleby nem is a vérmérgezésbe halt bele? A

fertőzés csak véletlen egybeesés volt?

A sorban az utolsó Miss Pinkerton. Szerda, korai zárás. Ellsworthy akár fel is mehetett

Londonba. De van egyáltalán autója? Nem láttam, hogy volna, ez azonban semmit sem jelent.

Ellsworthy tudta, hogy a vénkisasszony gyanakszik rá, és nem várhatta meg, amíg a Scotland

Yard esetleg hisz neki. Lehet, hogy a rendőrségen eleve tudnak róla egyet s mást?

Ezek a vádak szólnak Ellsworthy ellen. Lássuk most, mi szól mellette. Először is,

Ellsworthy nem lehet az a személy, akire Miss Pinkerton Miss Waynflete feltételezése szerint

gondolt. Másodszor, a vonaton folytatott beszélgetésünk alapján magam sem egy Ellsworthy-

féle figurát képzeltem el. Inkább olyasvalakit, aki – látszatra legalábbis – teljesen épelméjű,

olyasvalakit, aki senkinek sem gyanús. Márpedig Ellsworthynek a szeme sem áll jól, ő éppen

az a fajta, aki mindenkinek gyanús. Nem, inkább egy olyan embert képzeltem el, mint

amilyen… Thomas doktor.

Szóval Thomas. Mit tudunk Thomasról? A beszélgetésünk után úgy gondoltam,

meggyőződtem az ártatlanságáról. Kedves, szerény fickó. Csakhogy – ha nem tévedek nagyot

– éppen egy ilyen kedves, szerény fickó ez a mi gyilkosunk is. Akiről az ember álmában sem

feltételezné, hogy képes megölni valakit. A leírás pontosan ráillik Thomasra.

Akkor hát, kezdjük elölről. Miért ölte meg Thomas Amy Gibbset? Nagyon valószínűtlenül

hangzik, hogy ő ölte meg. Másrészt viszont bizonyos, hogy Amy elment hozzá a halála

napján, ő pedig odaadott neki egy üveg köhögés elleni szirupot. Tegyük fel, hogy az üveg

valójában nem is gyógyszert, hanem oxálsavat tartalmazott. Egyszerű és okos megoldás!

Kérdés, hogy ki ment ki Amyhez, amikor megtalálták a holttestét. Humbleby vagy Thomas?

Ha Thomas, akkor nem is volt más dolga, mint magával vinni egy üveg régi kalapfestéket,

észrevétlenül letenni az asztalra, majd pimaszul bejelenteni, hogy mindkét üveget elviszi

vegyelemzésre. Vagy valami hasonló. Nem nehéz, csak hidegvér kell hozzá.

De mi történt Tommy Pierce-szel? Az ő megölésére sem látok Thomas részéről semmiféle

indítékot. Ez az, ami a doktornál folyton hibádzik: az indíték. Még csak egy őrült indítéka

sincs, ugyanez a helyzet Carter esetében. Mert mi érdeke fűződhetett Thomas doktornak

ahhoz, hogy megszabaduljon Cartertől? Az az egyetlen lehetséges válasz, hogy Amy, Tommy

és a kocsmáros egyaránt tudott róla valamit, amit jobb lett volna, ha nem tudnak. Ahá!

Tegyük fel, hogy ez a valami Mrs. Horton halálával áll összefüggésben. Thomas doktor

kezelte az asszonyt, aki a kezelés során hirtelen rosszabbul lett, majd meghalt. Könnyen lehet,

hogy Thomas segítette át a másvilágra. Amy Gibbs pedig, ne feledjük, akkoriban Hortonéknál

szolgált. Lehet, hogy látott vagy hallott valamit. Máris megvan az indíték Amy megölésére.

Na és Tommy Pierce? Biztos forrásból tudjuk, hogy rettentő kotnyeles volt. Talán ő is

megneszelt valamit. Már csak Carter maradt. Tegyük fel, hogy Amy Gibbs kitálalt neki. Ő

meg részegségében elkottyantotta magát, Thomas tehát úgy döntött, őt is elhallgattatja.

Mindez, persze, puszta találgatás. De mi mást tehet az ember?

Humbleby következik. Végre egy tökéletesen hihető gyilkosság! Az indíték is és a

módszer is világos. Ki más intézhette volna el, hogy Humbleby vérmérgezést kapjon, ha nem

a partnere, Thomas doktor? A kötözések során arról is gondoskodhatott, hogy a seb

felülfertőződjön! Kár, hogy a többi gyilkosság már korántsem ilyen kézenfekvő.

Hát Miss Pinkerton? Az ő esete egy kicsivel összetettebb, de egyvalamit biztosan tudunk:

Thomas doktor majdnem egész nap Wychwoodon kívül tartózkodott. Saját állítása szerint egy

szülést kellett levezetnie. Lehet, hogy így is van. De egyvalami biztos: autóval ment.

Van még valami, ami ellene szól? Igen, egy apróság. Az, ahogy rám nézett, amikor

elbúcsúztunk az ajtóban. Felsőbbségesen, lekicsinylőn, az olyan ember mosolyával, aki

78

büszke rá, hogy az orránál fogva vezette a másikat.

Luke felsóhajtott, megcsóválta a fejét, és folytatta az agytornát:

Hát Abbot? Őrá is illik a leírás. Épelméjű, gazdag, köztiszteletben álló férfi, akiről

álmában sem gondolná az ember, és a többi és a többi. Ráadásul magabiztos és öntelt. Ilyenek

a gyilkosok is! Végtelenül önteltek! Egytől egyig azt hiszik, sohasem fogják lefülelni őket.

Amy Gibbs egyszer felkereste az irodájában. De vajon miért? Mit akart tőle? Jogi tanácsot?

Miféle ügyben? Az is lehet, hogy magánügyben kereste fel? Mrs. Pierce említette, hogy

Tommy beleolvasott egy levélbe, amit Abbot „egy hölgytől” kapott. Vajon ki írta a levelet?

Amy Gibbs? Vagy Mrs. Horton, Amy pedig csak továbbította az ügyvédnek? Ki mástól

származhatott az a levél, amely olyan fontos volt Abbotnak, hogy dührohamot kapott, amikor

a mindenes fiú véletlenül belekukucskált? Na és mi van még? A kalapfesték. Régimódi férfira

vall. Abbot az a fajta, aki nőügyekben alaposan el van maradva a korától. Egy ódivatú

nőcsábász. És mi lett Tommy Pierce-szel? Világos: neki is a levél miatt kellett vesznie

(micsoda átkozott egy levél lehetett!). Hát Carter? A lánya kellemetlenséget okozott

Abbotnak. El akarta kerülni a botrányt. De hogy egy olyan féleszű, goromba senkiházi

fenyegesse, mint ez a Carter! Őt, aki már két agyafúrt gyilkosságon is túl van! Egy frászt! A

pokolba Carterrel! Csak egy jól irányzott lökés kell a sötét éjszakában. Igazán: gyilkolni olyan

könnyű, hogy az már-már túlzás.

Sikerült megragadnom Abbot gondolkodásmódját? Azt hiszem. Egy öreg hölgy görbén néz

rá. Talán sejt valamit. Aztán jön az az összezördülés Humblebyvel. Az öreg Humbleby veszi

hozzá a bátorságot, hogy ellentmondjon neki, a dörzsölt ügyvéd-gyilkosnak. A vén marha!

Sejtelme sincs, mibe tenyerelt bele! Na, most majd meglátja! Még hogy visszafeleseljen!

És? Mi következik ezután? Észreveszi, hogy Lavinia Pinkerton figyeli. Farkasszemet

néznek, és alulmarad: a tekintete elárulja, hogy bűnös. Ő, aki mindig is büszke volt a

feddhetetlenségére, most gyanúba keveredett. Miss Pinkerton ismeri a titkát. Tudja, mit

követett el. Lehet, de akkor sincs rá bizonyítéka. Jó, jó, de mi lesz, ha elkezd nyomozni? Mi

lesz, ha eljár a szája? Mi lesz… Abbot kitűnő emberismerő. Kitalálja, mire készül Miss

Pinkerton. Úgy okoskodik, hogy ha a vénkisasszony valóban elmegy a Scotland Yardra, még

az is megeshet, hogy hisznek neki; megeshet, hogy nyomozást indítanak az ügyben. Abbot

elkeseredett lépésre szánja el magát. Vajon saját autóval megy Londonba, vagy ott bérel egy

kocsit? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az epsomi derbi napján elutazik Wychwoodból.

Luke itt újra kénytelen volt szünetet tartani, mert úgy beleélte magát Abbot bűnösségébe,

hogy nehezére esett az új gyanúsítottra való átállás. Várt egy kicsit, míg olyan lelkiállapotba

nem került, hogy el tudja képzelni Horton őrnagyot minden hájjal megkent

sorozatgyilkosként.

Horton meggyilkolta a feleségét. Induljunk ki ebből. Az asszony az idegeire ment, a halála

viszont szép örökséghez juttatta. Ahhoz, hogy sikeresen keresztülvihesse a tervét, előbb

mindenkivel el kellett hitetnie, hogy rajong a feleségéért. Folyton fenn kellett tartania a

látszatot. Néha talán egy kicsit még túl is játszotta a szerepét.

Pompás, az első gyilkossággal már meg is vagyunk. Ki a következő? Amy Gibbs. Igen,

tökéletesen összeáll a kép. Amy a házban szolgált Mrs. Horton halálakor. Talán meglátott

valamit – mondjuk azt, ahogy az őrnagy belediktál a feleségébe egy csésze jó meleg erőlevest.

Talán fel sem fogta, hogy mit látott, csak valamivel később. A kalapfesték-csel sem idegen az

őrnagy személyiségétől: szélsőségesen férfias férfira vall, aki meglehetősen tájékozatlan a női

szépségtrükkök területén.

Amy Gibbsszel is végeztünk, béke poraira.

És mi történt az iszákos Carterrel? Valószínűleg ugyanaz, mint az előző verzióban. Amy

elmondott neki valamit. Könnyű préda volt.

Tommy Pierce következik. Megint csak a kíváncsi természete lehet a kulcs. Lehetséges

volna, hogy az Abbot irodájában talált levelet Mrs. Horton írta, és az állt benne, hogy a férje

79

megmérgezi? Elég vad ötlet, de attól még lehet, hogy igaz. Az őrnagy, mindenesetre, ráébredt,

hogy Tommy veszélyt jelent rá, és eltette láb alól, akárcsak korábban Amyt és Cartert. Tiszta

ügy, és pofonegyszerű. Hogy könnyű-e gyilkolni? Egek, de még milyen könnyű.

De a legnehezebb kérdés még hátravan. Humbleby. Hol az indíték? A válasz meglehetősen

homályos. Eleinte Humbleby kezelte Mrs. Hortont. A betegség tünetei talán összezavarták,

így Horton rábeszélhette a feleségét, hogy váltsa le a fiatalabb, tapasztalatlanabb orvosra. De

ha így volt is, mi veszélyt jelentett Humbleby Hortonra nézve több mint egy évvel az asszony

halála után? Fogós kérdés… Na és ott van aztán az elkövetés módja. A vérmérgezés. Az sem

éppen az őrnagyra vall.

Miss Pinkerton? Tiszta sor. Hortonnak van autója. Láttam, hogy van. A gyilkosság napján

elutazott Wychwoodból, saját állítása szerint Epsomba. Talán hazudik. De lehet-e Horton

hidegvérű gyilkos? Lehet-e? Lehet-e? Bárcsak tudnám…

Luke a homlokát ráncolva, gondterhelten meredt maga elé.

A gyilkos a négy közül az egyik… Nem hinném, hogy Ellsworthy az, de ki tudja.

Mindenesetre túlontúl kézenfekvő. Thomas több mint valószínűtlen – de csak ha nem vesszük

figyelembe a Humbleby-gyilkosság elkövetésének módját. A vérmérgezés egészségügyi

képzettségű gyilkosra vall. Szóba jöhet még Abbot is. Kevesebb bizonyíték szól ellene, mint a

másik három ellen, mégis, valahogy őt tudom a leginkább elképzelni a gyilkos szerepében…

Igen, benne minden megvan, ami a többiekből hiányzik. De lehet még Horton is! A felesége

hosszú éveken át papucs alatt tartotta, folyton megalázta… igen, lehet ő is. Csakhogy Miss

Waynflete nem hiszi, hogy ő volna az, és ha nem hiszi, meg is van rá az oka. Jól ismeri ezeket

az embereket…

De vajon ki a gyanúsítottja, Abbot vagy Thomas? Csakis az egyikük lehet. Ha még ott, a

helyszínen nekiszegeztem volna a kérdést, talán sikerült volna válaszra bírnom.

Csakhogy Miss Waynflete is tévedhet. Nem tudja bebizonyítani az igazát, úgy legalábbis

nem, ahogy Miss Pinkerton tette a halálával. Nincs elég bizonyíték a kezemben. Egy újabb

haláleset kéne – csak egyetlenegy –, hogy megtudjam…

Luke hirtelen észbe kapott.

– Te jóisten – suttogta maga elé. – Amit kérek, nem más, mint egy újabb gyilkosság…

80

Tizenötödik fejezet

A PIMASZ SOFŐR

A HÉT CSILLAG bárjában Luke meglehetős kínban kortyolgatta a sörét. Amióta belépett,

szünetelt a társalgás, és vagy fél tucat búbánatos szempár figyelte minden mozdulatát. Luke

megpendített néhány közérdeklődésre számot tartó témát, úgymint a mezőgazdaság, az

időjárás és a futball, választ azonban hiába várt.

Kénytelen volt udvarlásra adni a fejét. A bárpult mögött álló csinos, fekete hajú,

pirospozsgás leányzót Lucy Carternek gyanította, és nem is tévedett.

Miss Carter barátságosan fogadta a közeledését. Illemtudóan kacarászott, és olyanokat

mondott, hogy „ne beszéljen!”, meg hogy „nem gondolja komolyan!”, meg hogy „mik

vannak!”, de látszott rajta, hogy rá sem bagózik.

Luke végül belátta, hogy itt csak az idejét vesztegeti, kiitta a sörét, és távozott. Elballagott

a folyópartra, és megállt a gyaloghídnál. Miközben tűnődve nézte a hidat, a háta mögött

megszólalt egy reszketeg hang:

– Ez az a híd, uram, ahunnét az öreg Harry lezuhant.

Luke sarkon fordult, és az egyik ivócimboráját pillantotta meg. Az öreg napszámos,

amilyen csekély érdeklődést mutatott az imént a mezőgazdaság, az időjárás és a futball iránt,

oly örömest szegődött most kalauzául.

– Egyenest belezuhant az iszapba – folytatta. – Arccal az iszapba, és ki sem gyütt többé.

– Különös, hogy innen leszédülhetett – mondta Luke.

– Részeg volt – mondta elnézően az öreg.

– Igen, de nyilván számtalanszor ment már át részegen.

– Majdnem minden éccaka – bólogatott az öreg. – Harry mindig be volt rúgva. Mindig.

– Talán valaki lelökte – mondta Luke közömbös hangon.

– Az, bizony, meglehet – mondta az öreg. – De meg nem tudnám mondani, hogy ki volt az

– tette hozzá.

– Talán volt néhány rosszakarója. Úgy hallottam, gyakran gorombává tette az alkohol.

– Az már igaz, hogy mocskos szája volt! Nem válogatta meg a szavait, de nem ám! Na de

egy részeg embert csak nem lök le senki a hídról.

Luke nem vitatkozott tovább, látva, hogy a férfi meghökkentő gondolatnak tartja, hogy

bárki ilyen sportszerűtlen legyen.

– Mindenesetre szomorú – mondta.

– Attól függ, kinek, mer hogy nem az asszonynak, az biztos – mondta az öreg. – Őneki

meg Lucynak semmi oka nincsen a szomorkodásra.

– De biztos vannak mások is, akik örülnek, hogy sose látják többé.

– Talán – felelte az öreg tétován. – De az biztos, hogy Harry nem akart rosszat senkinek se.

Senkinek se.

E sírfeliratnak beillő szavakkal el is búcsúzott.

Luke egyenesen a régi kúriába ment. A könyvtárból, amely a két utcafronti termet foglalta

el, egy „Múzeum” feliratú ajtón át a hátsó traktusba jutott. Ott végignézte a vitrinekben

kiállított nem túl érdekes látnivalókat: néhány római kori edényt és pénzérmét, néhány

déltengeri különlegességet, egy maláj fejdíszt, különféle indiai isteneket, melyeket a felirat

szerint Horton őrnagy adományozott a múzeumnak, egy hatalmas, haragvó Buddhát és egy

vitrint tele hamisnak tűnő egyiptomi gyöngyökkel.

Visszament az előcsarnokba. Sehol egy teremtett lélek. Az emeletre lopódzott, ahol az

egyik teremben magazinokat és újságokat, a másikban ismeretterjesztő könyveket talált.

81

Még egy emelettel feljebb merészkedett. Itt tárolják a hulladékot, állapította meg a

múzeumból leselejtezett, molyrágta kitömött madarak, a több halom szakadt magazin és a

divatjamúlt regényekkel és mesekönyvekkel teli szoba láttán.

Odament az ablakhoz. Elképzelte, ahogy Tommy Pierce a párkányon ülve fütyörészik, és

amint meghallja, hogy valaki közelít, buzgón nekilát törölgetni az ablakot.

Valaki belép. Tommy szokása szerint meglovagolja az ablakpárkányt, és nagy hévvel

mímeli a munkát. Aztán a jövevény odalép hozzá, és miközben beszélgetnek, hírtelen nagyot

lök rajta.

Luke sarkon fordult, és lement a lépcsőn, vissza az előcsarnokba. Várt néhány percet.

Senki sem vette észre, hogy bejött. Senki sem látta, amikor felment a lépcsőn.

– Lehetett bárki – mondta félhangosan. – Gyerekjáték.

Meghallotta, hogy valaki közeledik a könyvtár felől. Mivel ártatlan volt, és senkinek sem

lehetett kifogása az ellen, hogy itt tartózkodjon, nem mozdult. De aki nem szeretné, hogy

észrevegyék, gondolta, annak csak vissza kell osonnia a múzeumba.

Miss Waynflete sietett ki a könyvtárból a kesztyűjét igazgatva, a hóna alatt könyvekkel,

vidám hangulatban. Amikor megpillantotta a vendéget, őszinte öröm gyúlt az arcán.

– Ó, Mr. Fitzwilliam, hát eljött megnézni a múzeumot? Sajnos nem sok itt a látnivaló. De

Lord Whitfield azt mondta, nemsokára beszerez néhány érdekességet.

– Igazán?

– Igen, egy-két modern dolgot. Mint amilyenek a londoni ipartörténeti Múzeumban

vannak. Egy repülőgépmodellt meg egy mozdonyt meg néhány vegyészeti újdonságot.

– Igen, ez talán feldobná a kiállítást.

– Magam is amondó vagyok, hogy egy múzeumnak nem csak a múlttal kell foglalkoznia.

– Való igaz.

– Lesznek táplálkozástudományi szemléltető-eszközök is, kalória- meg vitamintáblázatok

és hasonlók. Lord Whitfield az egészséges életmódért folytatott küzdelem élharcosa.

– A minap említette is.

– Erre halad most a világ. Lord Whitfield elmesélte, hogy látogatást tett a Wellerman

Intézetben. A hideg futkosott a hátamon, amikor beszámolt róla, mi mindenféle bacilus- meg

baktériumtenyészetet látott. Aztán mesélt a moszkitókról meg az álomkórról, és a

májmételyről is mondott valamit, de ezt már, sajnos, nem értettem.

– Biztos vagyok benne, hogy Lord Whitfield sem – jegyezte meg vidáman Luke. –

Lefogadom, hogy mindent félreértett! Az ön esze, Miss Waynflete, sokkal jobban vág, mint a

lordé.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Mr. Fitzwilliam – mondta Miss Waynflete higgadtan –

, de attól tartok, egy nő sosem lehet olyan eszes, mint egy férfi.

Luke leküzdötte magában a kísértést, hogy további csípős megjegyzéseket tegyen Lord

Whitfield szellemi képességeire, és inkább azt mondta:

– Valóban jártam a múzeumban is, de aztán felmentem az emeletre, hogy megnézzem az

ablakokat.

– Ahonnan Tommyt… – Miss Waynflete megborzongott. – Szörnyű ez az egész.

– Valóban kellemetlen belegondolni. Beszélgettem egy órácskát Amy nagynénjével, Mrs.

Churchcsel is. Nem túl rokonszenves nő.

– Nem, bizony.

– Határozottan kellett bánnom vele – folytatta Luke. – Gondolom, most azt hiszi, afféle

rendőrfelügyelő vagyok.

Miss Waynflete arcára kiült a rémület.

– Te jó ég, Mr. Fitzwilliam, biztos benne, hogy okos ötlet volt?

– Nem tudom – felelte Luke. – De nem volt más választásom. Úgy már nem tudok meg

semmi újat, ha írónak adom ki magam. Célzott kérdéseket kell föltennem.

82

Miss Waynflete gondterhelten csóválta a fejét.

– Egy ilyen kis faluban gyorsan terjed a hír.

– Úgy érti, ha kimegyek az utcára, mindenki összesúg majd a hátam mögött, hogy „nézd

csak, ott megy a kopó”? Azt hiszem, nincs már jelentősége. Sőt így talán többet is

megtudhatok.

– Nem ez a gond – mondta Miss Waynflete izgatottan. – Hanem az, hogy ő is meg fogja

tudni. Ő is rá fog jönni, hogy a nyomában van.

– Ebben igaza lehet – mondta Luke.

– De hát nem érti? – kérdezte Miss Waynflete. – Ez borzasztóan veszélyes. Borzasztóan!

Luke most értette csak meg, mire céloz a vénkisasszony. – Úgy gondolja, engem is

megpróbál majd eltenni láb alól?

– Igen.

– Különös – mondta Luke –, ez eddig eszembe sem jutott. Mindazonáltal azt hiszem, igaza

van. Adja isten, hogy igaza legyen!

– Azt hiszem, még mindig nem érti – mondta Miss Waynflete halálos komolysággal –,

hogy a gyilkos rendkívül agyafúrt. És a tetejében még óvatos is! Ne feledje, rengeteg

tapasztalatot halmozott fel… talán többet is, mint amiről tudomásunk van.

– Igen – mondta tűnődve Luke. – Valószínűleg igaza van.

– Nem tetszik ez nekem! – kiáltott fel Miss Waynflete. – Nagyon féltem magát!

– Ne aggódjon – mondta kedvesen Luke. – Megígérem, hogy óvatos leszek. És különben

sem járok messze a megoldástól. Nagyjából sejtem már, ki a gyilkos…

Miss Waynflete felkapta a fejét. Luke közelebb lépett hozzá.

– Miss Waynflete – suttogta –, ha megkérném, hogy válasszon két gyanúsított közül, mit

mondana? Thomas doktor vagy Mr. Abbot?

– Ó. – Miss Waynflete a mellkasához kapott, hátrahőkölt, és kibogozhatatlan pillantást

vetett Luke-ra. A tekintetéből türelmetlenség sütött, és még valami, ami hasonló ugyan a

türelmetlenséghez, de sokkal nehezebben megfogható.

– Nem mondhatok semmit – jelentette ki.

Miközben sarkon fordult, a torkából különös hang tört elő – félig sóhaj, félig zokogás.

Luke kénytelen volt belenyugodni vereségébe.

– Hazafelé tart? – kérdezte.

– Nem, előbb elviszem ezeket a könyveket Mrs. Humblebyhez. Ashe Manor felé épp útba

esik. Ha gondolja, mehetünk együtt egy darabon.

– Pompás – mondta Luke.

Leballagtak a lépcsőn, és balra fordultak a rétet megkerülő sétányon.

Luke hátrafordult, és szemügyre vette a könyvtár épületének impozáns tömbjét.

– Kellemes ház lehetett az édesapja idejében – mondta.

– Igen, nagyon boldogok voltunk. Nagy öröm, hogy nem bontották le. Annyi régi házat

lebontanak manapság.

– Tudom. Kár értük.

– Pedig ezek az újak a nyomukba sem érnek.

– Magam sem hiszem, hogy kiállnák az idő próbáját.

– Bár meg kell adni – mondta Miss Waynflete –, az új házak legalább kényelmesek. Nincs

annyi gond a fenntartásukkal, nincs annyi nagy, huzatos folyosójuk, amit folyton sikálni kéne.

Ez igaz, ismerte el Luke.

Amikor megérkeztek a Humbleby-ház kapujához, Miss Waynflete habozott egy sort,

azután így szólt:

– Olyan kellemes esténk van. Ha nem bánja, tovább kísérem egy darabon. Szívesen

levegőznék még egy kicsit.

Örömmel veszi, mondta Luke kissé meglepetten. Mert hogy kellemes este volt, azt bajosan

83

lehetett elmondani. Gonosz szél cibálta a fák lombját, és Luke attól tartott, bármelyik percben

kitörhet a vihar.

Miss Waynflete mindazonáltal tüntető élvezettel lépdelt mellette. A kalapját a szemébe

húzta, és gyaloglás közben szaggatottan beszélt.

A legrövidebb út Humbleby doktor házától Ashe Manorba egy elhagyatott mellékutcán

vezetett, amely a kastélykert egyik hátsó kapujához lyukadt ki. Ez a kapu nem ugyanabból a

cirádás kovácsolt vasból készült, mint a főkapu, tartozott viszont hozzá két délceg

kapuoszlop, amit egy-egy hatalmas, rózsaszín ananász koronázott meg. Hogy miért éppen

ananász, azt Luke nem igazán értette. De talán azért, mert Lord Whitfield szemében az

ananász a kifinomultság és a jó ízlés megtestesítője volt.

Ahogy közelebb értek a kapuhoz, haragos kiabálásra lettek figyelmesek, és hamarosan meg

is pillantották a hang forrását, Lord Whitfieldet, aki éppen egy sofőregyenruhás fiatalembert

teremtett le.

– Ki van rúgva! – mennydörögte a lord. – Hallja? Ki van rúgva!

– Kérem, bocsásson meg, uram. Csak most az egyszer.

– Dehogy bocsátok meg! Mit képzel maga! Elvinni az autómat! Az én autómat! Ráadásul

ittasan! Bizony ám, hogy ittasan, ne is tagadja! Amikor pedig világosan megmondtam, hogy

három dolog van, amit nem tűrök el a birtokomon: a részegeskedést, az erkölcsi züllést és a

pimaszkodást!

Noha a férfi nem volt igazán részeg, ahhoz eleget ivott, hogy ne tudjon féket tenni a

nyelvére. Hirtelen hangnemet váltott.

– Még hogy nem tűri, maga vén barom! Még hogy a maga birtoka! Tán azt hiszi, nem

tudjuk, hogy az apja csak egy csizmadia volt? Betegre röhögjük magunkat, ahogy fel-alá

parádézik itten, mint kakas a szemétdombon! Hát mit képzel, kicsoda maga? Semmivel se

jobb nálam. De nem ám!

Lord Whitfield lila lett a dühtől.

– Hogy merészel így beszélni velem? Hogy merészel?

A fiatalember fenyegető lépést tett a lord felé.

– Ha nem volna ilyen nyomorult, hájas disznó, istenemre mondom, eltángálnám!

Lord Whitfield hátrahőkölt, megbotlott egy kiálló gyökérben, és fenékre esett.

Luke előlépett.

– Tűnés – dörrent rá a sofőrre.

A férfi ijedten kapott észbe.

– Bocsásson meg, uram. Nem is tudom, mi ütött belém.

– Az a néhány kupica, amivel többet ivott a kelleténél – mondta Luke.

Talpra segítette a lordot.

– Ké… kérem, bo… bocsásson meg, uram – hebegte a sofőr.

– Ezt még megkeserüli, Rivers – mondta Lord Whitfield felindultságtól reszkető hangon.

A férfi tanácstalanul téblábolt egy percig, aztán megverten elkullogott.

– Botrányos pimaszság! – tört ki Lord Whitfieldből. – Hogy merészel ez az alak így

beszélni velem! Velem! Ezt még nagyon csúnyán megbánja. Hát egy szemernyi tisztelet sincs

az ilyenben? Hát nem tudja, hol a helye? Azok után, hogy a lelkem is kiteszem a fajtájáért! Jó

fizetést kapnak, rendes kosztot és kvártélyt, és tisztességes nyugdíjat. Micsoda hálátlanság!

Micsoda égbekiáltó hálátlanság!…

A felindultságtól elcsuklott a hangja. Most vette csak észre Miss Waynflete-et, aki

csendben állt, és figyelt.

– Hát ön is itt van, Honoria? Borzasztóan sajnálom, hogy a tanúja volt ennek a

szégyenletes jelenetnek. Ez a mocskos szájú alak…

– Attól tartok, nem egészen volt magánál – mondta higgadtan Miss Waynflete.

– Részeg volt! Az, bizony!

84

– Csak egy kissé kapatos – mondta Luke.

– Tudják, mit művelt? – kérdezte Lord Whitfield egyikükről a másikukra pillantva. –

Kölcsönvette az autómat. Az én autómat. Nem számolt vele, hogy ilyen korán hazaérek.

Bridget ugyanis bevitt Lyne-ba a kétülésessel. Na szóval ez az arcátlan alak elvitt kocsikázni

egy lányt – Lucy Cartert, ha jól sejtem – az én autómmal!

– Micsoda illetlenség! – mondta Miss Waynflete együtt érzőn.

Lord Whitfield ettől valamelyest megvigasztalódott.

– Az, bizony – mondta.

– De biztos vagyok benne, hogy megbánja, amit tett.

– Arról gondoskodom!

– De hiszen már elbocsátotta – mutatott rá Miss Waynflete.

Lord Whitfield megcsóválta a fejét.

– Egyszer még pórul jár, ha mondom.

Kihúzta magát.

– Jöjjön be, Honoria, igyon meg velünk egy pohárka sherryt.

– Nagyon kedves, Lord Whitfield, de még el kell vinnem ezeket a könyveket Mrs.

Humbleby-nek. Jó éjt, Mr. Fitzwilliam. Most már nélkülem is boldogul.

Miss Waynflete mosolyogva biccentett, majd elsietett. Pont úgy viselkedik, mint egy

pesztra, aki elkíséri a zsúrba a gyereket, gondolta elképedve Luke. Lehetséges volna, hogy a

vénkisasszony csak azért szegődött mellé, hogy megvédelmezze? Elég nagy butaságnak

hangzik, mindazonáltal…

Tűnődéséből Lord Whitfield zökkentette ki.

– Remek nő ez a Honoria Waynflete.

– Az, bizony.

Lord Whitfield elindult a ház felé. Igen mereven lépkedett, és közben óvatosan masszírozta

a hátsó felét.

Egyszer csak kuncogni kezdett.

– Honoriával annak idején jegyben jártunk. Csinos lány volt, nem olyan csont és bőr, mint

mostanság. Belegondolni is különös. A családja – ők voltak itt az urak.

– Igazán?

– Az öreg Waynflete ezredes volt a főnök – folytatta Lord Whitfield. – Ha megjelent

valahol, elvárta, hogy mindenki haptákba vágja magát. Régi vágású, kevély katona volt.

Tovább kuncogott.

– Persze, állt a bál, amikor Honoria otthon bejelentette, hogy hozzám jön feleségül.

Radikálisnak vallotta magát, és az is volt, őszinte radikális. Síkraszállt a társadalmi

különbségek eltörléséért. Nagyon komoly lány volt.

– Ezek szerint a családja vetett véget a románcnak?

Lord Whitfield megdörgölte az orrát.

– Hát, nem egészen. Az az igazság, hogy hajba kaptunk valamin. Volt egy nyavalyás

madara… egy alattomos, csivitelő kis kanári… mindig is utáltam a fajtáját… csúnya

történet… ki lett tekerve a nyaka. Na de késő bánat, eb gondolat. Jobb elfelejteni.

A lord megrázta magát, mint aki el akarja hessegetni a kínos emléket.

Aztán tétován hozzátette:

– Ne higgye, hogy azóta megbocsátott nekem. Na de ez talán természetes is.

– Szerintem már megbocsátott magának – mondta Luke.

A lord ábrázata felderült.

– Úgy gondolja? Ennek örülök. Nagyon tisztelem Honoriát. Nemcsak remek nő, de finom

úrihölgy is! És ez még manapság is számít. Kiválóan vezeti a könyvtárat.

Felpillantott, és hirtelen megváltozott a hangja.

– Hohó. Itt jön Bridget.

85

Tizenhatodik fejezet

AZ ANANÁSZ

LUKE dermedten figyelte a közeledő Bridgetet. A teniszparti óta nem beszéltek,

kölcsönösen kerülték egymást. Most lopott pillantást vetett a lányra.

Bridget tüntetően nyugodtnak, hűvösnek és közönyösnek mutatkozott.

– Nem tudtam elképzelni, hová tűntél, Gordon – mondta könnyed hangon.

Lord Whitfield felhorkant.

– Szép kis história. Képzeld, az az elvetemült Rivers délutánra kölcsön vette a Rolls-

Royce-omat.

– Micsoda felségsértés! – mondta Bridget.

– Ne viccelődj, Bridget. Ez komoly dolog. Egy lányt vitt el kocsikázni.

– Sejtettem. Egyedül nyilván unatkozott volna.

Lord Whitfield dühbe gurult.

– A birtokomon megkövetelem a tisztességes magatartást!

– Nincs abban semmi tisztességtelen, ha az ember kocsikázni visz egy lányt.

– De igenis van, ha az én autómmal viszi.

– Az, természetesen, több mint tisztességtelen! Egyenesen blaszfémia! De hiába igyekszel,

az ösztönöknek nem szabhatsz gátat, Gordon. Holdtölte van, ráadásul Szent Iván napja.

– Te jó ég, csak nem? – kérdezte Luke.

Bridget rápillantott.

– Úgy látom, érdekel.

– Jól látod.

Bridget ismét Lord Whitfieldhez fordult.

– Három különleges vendég érkezett a Csörgősipkába. Az egyik rövidnadrágot visel,

csíptetőt és ízléses, szilvakék selyeminget. A másik egy nő, nincsen szemöldöke, peploszt

visel, szandált és vagy fél kiló hamis egyiptomi gyöngyöt. A harmadik egy hájpacni

levendulaszín öltönyben és hozzáillő cipőben. Úgy sejtem, az illetők Mr. Ellsworthy barátai.

Az a szóbeszéd járja, hogy nagy vigasság készülődik a Boszorkányréten.

Lord Whitfield paprikavörös lett.

– Nem tűröm!

– Semmit sem tehetsz ellene, drágám. A Boszorkányrét mindenkié.

– Nem tűröm, hogy a környékemen ilyen szentségtörő, barbár rítust folytassanak! Szóvá is

teszem majd a Skandalum-ban! – Kis szünet után így folytatta: – Szólj, hogy ne felejtsem el

ráállítani a témára Siddelyt. Holnap be kell mennem a városba.

– „Lord Whitfield harca a boszorkányság ellen” – citálta gúnyosan Bridget a képzeletbeli

szalagcímet. – „A csendes kis faluban még élnek a középkori babonák.”

Lord Whitfield zavartan rámeredt, azután sarkon fordult, és visszament a házba.

– Ennél azért jobban igyekezhetne, Bridget – mondta nyájasan Luke.

– Hogy érti ezt?

– Kár volna, ha elveszítené az állását. Az a százezer font egyelőre még nem a magáé.

Ahogy a gyöngyök meg a gyémántok sem. A maga helyében legalább az esküvőig várnék a

csípős megjegyzésekkel.

Bridget hűvösen viszonozta a pillantását.

– Hogy maga milyen figyelmes, drága Luke. Végtelenül kedves öntől, hogy a szívén viseli

a sorsomat.

– A figyelmesség az egyik fő erényem.

86

– Ezt eddig észre sem vettem.

– Nem? Hát ez meglep.

Bridget letörte egy kúszónövény levelét.

– Mivel töltötte a napot? – kérdezte.

– Egy kis nyomozással.

– És jutott valamire?

– Politikusnyelven szólva, igen is meg nem is. Vannak itthon szerszámaik?

– Felteszem. Miféle szerszámokra gondol?

– Egyszerű, praktikus kis kéziszerszámokra. Megnézhetném őket?

Bridget egy szekrényhez vezette, ahonnan Luke tíz perc alatt kiválogatta, amire szüksége

volt.

– Ennyi elég lesz – mondta a zsebét paskolva.

– Betörésre készül?

– Talán.

– Nem túl közlékeny.

– Csodálja? Borzasztó nehéz helyzetben vagyok. A mi kis szombati vitánk után

tulajdonképpen szednem kéne a sátorfámat.

– Ha kifogástalan úriemberként kívánna viselkedni, valóban.

– Csakhogy mivel meggyőződésem, hogy egy eszelős gyilkos nyomában vagyok, sajnos,

muszáj a faluban maradnom. De ha tud valami meggyőző ürügyet arra, hogy átköltözhessem a

Csörgősipkába, az ég szerelmére, ki vele.

Bridget a fejét rázta.

– Nem megy. Mindenki azt hiszi, hogy a kuzinom. Különben is, a Csörgősipkában telt ház

van. Mr. Ellsworthy barátai elfoglalták mindhárom vendégszobát.

– Szóval, bármilyen kellemetlen is magának, kénytelen vagyok maradni.

Bridget tündöklő mosolyra derült.

– Ugyan, miért volna kellemetlen? Legalább gyarapíthatom a trófeagyűjteményemet.

– Ez aztán az övön aluli ütés – mondta elismerően Luke. – Tudja, többek között ezért a

keménységért csodálom magát. Na de mit tegyünk. A szenvedő szerelmes most távozik, hogy

átöltözzön a vacsorához.

Az este eseménytelenül telt. Luke még a korábbinál is jobban belopta magát Lord

Whitfield szívébe azzal a látszólagos feszült érdeklődéssel, amellyel késő estébe nyúló

előadását hallgatta.

– Alaposan megvárakoztattak, uraim – mondta Bridget, amikor átmentek hozzá a szalonba.

– Lord Whitfield olyan érdekes dolgokról mesélt, hogy egészen elrepült az idő – mondta

Luke. – Elmesélte, hogyan alapította meg az első újságját.

– Gyönyörűek ezek az újfajta, cserépbe ültethető gyümölcsfácskák – jelentette ki Mrs.

Anstruther. – Pompásan mutatnának a teraszon, Gordon.

A beszélgetés a megszokott mederben folyt tovább.

Luke korán asztalt bontott.

De nem lefeküdni ment. Egyéb tervei voltak.

Teniszcipőben, pontban éjfélkor a földszintre lopódzott, keresztülosont a könyvtárszobán,

és kilépett az egyik franciaablakon.

Rövid szélcsendekkel megszakított vad löketekben fújt a szél. Felhők nyargaltak az égen,

ki-kitakarva a holdat, villogó fényt bocsátva a tájra.

Luke kerülő úton közelítette meg Mr. Ellsworthy birtokát. Végre itt az alkalom, hogy

körülszaglásszon a házában. Biztos volt benne, hogy Ellsworthy a barátaival mulat, hiszen

muszáj valahogy megünnepelniük Szent Iván éjjelét. Amíg tart a ceremónia, kényelmesen

átkutathatja a fickó házát.

Átmászott néhány falon, a ház mögé került, elővette a zsebéből a szerszámokat, és

87

kiválasztott egyet, amely alkalmasnak tűnt a feladatra. Kinézte magának a mosókonyha egyik

könnyen megközelíthető ablakát, és néhány perc farigcsálás után sikerült is elfordítania a

csappantyút. Kinyitotta az ablakot, és bemászott.

Zseblámpát is hozott. Módjával használta, csak egy-egy másodpercre gyújtotta meg, hogy

könnyebben tájékozódjon, és semmit se borítson fel.

Negyed óra alatt meggyőződött róla, hogy a ház ura nem tartózkodik otthon.

Elégedett mosollyal munkához látott.

Alaposan átkutatta a ház minden zegét-zugát. Egy kulcsra zárt fiókban, két-három

ártalmatlan akvarellvázlat alatt olyan művészi kísérletekre bukkant, amelyek láttán felszaladt

a szemöldöke, és füttyentenie kellett. Mr. Ellsworthy levelezéséből nem tudott meg semmit,

de talált egy-két érdekes könyvet az egyik szekrény mélyén.

Ezenkívül három apró, de annál értékesebb információmorzsát gyűjtött össze. Talált egy

ceruzával írott bejegyzést egy kis jegyzettömbben. Megállapodni Tommy Pierce-szel – így

szólt a szöveg, a dátum pedig elárulta, hogy néhány nappal a fiú halála előtt írták. Talált egy

Amy Gibbst ábrázoló krétavázlatot, amin az arcot vörös tintával, keresztben áthúzták. És

végezetül talált egy üveg köhögés elleni szirupot. Perdöntő bizonyítéknak ugyan kevés, de

így, együtt, talán juthat velük valamire.

Már a nyomok eltüntetésénél tartott, amikor egyszer csak megdermedt, és sietve eloltotta a

zseblámpát.

Hallotta, hogy odakint kattan a zár.

Az ajtóhoz lépett, és kilesett. Csak abban bízhatott, hogy Ellsworthy, ha ő az egyáltalán,

egyenesen felmegy a hálószobába.

Az ajtó kinyílt, Ellsworthy belépett, és villanyt gyújtott.

A háziúr láttán Luke-nak elakadt a lélegzete.

Rá sem lehetett ismerni. Habzott a szája, a szeme különös, tébolyult lázban égett,

miközben tipegő léptekkel végiglejtett a folyosón.

De Luke-nak akkor akadt el igazán a lélegzete, amikor megpillantotta Ellsworthy kezét. A

kezét, amelyet sötét, barnásvörös maszat lepett – éppen olyan, mint a megalvadt vér.

Ellsworthy eltűnt az emeleten, és nemsokára a folyosón is kialudt a villany.

Luke várt még egy kicsit, azután óvatosan végiglopódzott a folyosón, vissza a

mosókonyhába, és kimászott az ablakon. Még egyszer felpillantott a házra, de az néma volt és

sötét.

Mélyet sóhajtott.

Te jó ég, gondolta. Ez az alak valóban elmeháborodott. Vajon miben sántikál? A nyakamat

teszem rá, hogy véres volt a keze.

Kerülő úton tért vissza Ashe Manorba. Épp befordult a kertbe, amikor valami moccant a

sötétben. Hirtelen megperdült.

– Ki az?

Sötét köpenyes, sudár alak lépett elő az egyik fa árnyékából. A kísérteties jelenség láttán

Lukeban egy pillanatra meghűlt a vér, de aztán felismerte a hosszú, sápadt arcot a csuklya

alatt.

– Bridget! A frászt hozza rám!

– Hol járt? – kérdezte bosszúsan a lány. – Láttam, amikor elment.

– És követett?

– Nem. Mire elindulhattam volna, már túl messze járt. Úgy döntöttem, inkább megvárom

itt.

– Átkozott nagy butaság volt – morogta Luke.

– Hol járt? – ismételte meg a kérdést türelmetlenül Bridget.

– Házkutatást tartottam Ellsworthy barátunknál.

– És… talált valamit? – kérdezte lélegzetvisszafojtva a lány.

88

– Nem is tudom. Megtudtam egyet s mást a disznóról… például a pornográf ízlésével

kapcsolatban… de van három dolog, ami talán érdekes lehet.

Bridget figyelmesen végighallgatta.

– Bizonyítéknak ez kevés – zárta beszámolóját Luke. – De képzelje, amikor már épp

indulni készültem, Ellsworthy hazaért. És istenemre mondom, ez az ember eszelős.

– Igazán?

– Láttam az arcát. Leírhatatlan volt! A jó isten se tudja, mi történt azzal az emberrel.

Teljesen kivetkőzött magából. Ráadásul csupa maszat volt a keze. Vértől, esküdni mernék rá.

Bridget összeborzadt.

– Rettenetes…

– Nem lett volna szabad egyedül kijönnie, Bridget. Őrültség volt. Agyon is üthették volna.

Bridget hideglelősen felkacagott.

– Akárcsak magát, kedvesem.

– Én tudok magamra vigyázni.

– Engem sem kell félteni, higgye el. Hiszen maga mondta: kemény nő vagyok.

Feltámadt a szél.

– Vegye le azt a csuklyát – mondta hirtelen Luke.

– Miért?

Luke megragadta a köpenyt, és lerántotta a lányról. A szél belekapott a fekete sörénybe.

Bridget zihálva meredt a férfira.

– Seprűnyél, az kéne magának, Bridget. Amikor először megpillantottam, akkor láttam

ilyennek.

Farkasszemet néztek.

– Gonosz boszorkány – mondta Luke, és türelmetlen sóhajjal visszadobta a lánynak a

köpenyt.

– Tessék. Vegye fel. Menjünk haza.

– Várjon…

– Miért?

Bridget odalépett hozzá, és fojtott, reszkető hangon így szólt:

– Mert mondani akarok valamit… részben ezért vártam meg itt, a kapun kívül. Most

akarom elmondani… most, mielőtt visszatérnénk a birtokra… Gordon birtokára.

– Tessék, mondja csak.

Bridget kurtán, keserűen felkacagott.

– Tulajdonképpen nincs semmi különös. Csak annyi, hogy maga győzött. Ennyi az egész.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte ingerülten Luke.

– Úgy, hogy már nem akarok Lady Whitfield lenni.

Luke közelebb lépett a lányhoz.

– Komolyan mondja? – kérdezte.

– Igen, Luke.

– Ezek szerint hozzám jön feleségül?

– Igen.

– És azt is megtudhatnám, hogy miért?

– Nem is tudom. Tetszik, hogy olyan csúnyán beszél velem – felelte Bridget.

Luke megölelte és megcsókolta.

– Micsoda bolond világ!

– Most már boldog vagy, Luke?

– Nem különösebben.

– És gondolod, hogy valaha is boldog leszel mellettem?

– Nem tudom. De próba szerencse.

– Igen. Én is így gondolom.

89

Luke belekarolt a lányba.

– Butaságokat beszélünk, drágám. Gyere. Reggelre talán kitisztul a fejünk.

– Igazad van… de az élet akkor is ijesztően kiszámíthatatlan.

Bridget egyszer csak rémülten belekapaszkodott a férfiba. – Luke… Luke… mi az ott…? –

kérdezte a földre mutatva.

A hold épp előbukkant a felhők mögül. Luke lenézett a földre, és egy kivehetetlen kupacot

pillantott meg a lány reszkető lába előtt.

Döbbenten felkiáltott, elengedte Bridget kezét, és letérdelt. A kapuoszlopra pillantott. Az

ananász eltűnt.

Nagy sokára felállt. Bridget még mindig dermedten, a szájára tapasztott kézzel bámulta a

földet.

– A sofőr az – mondta Luke. – Rivers. Halott…

– Az a nyavalyás kődísz… meg volt lazulva… gondolom, lesodorta a szél…

Luke megrázta a fejét.

– A szélnek nincs ekkora ereje. De valaki nyilván úgy akarta beállítani, mintha baleset

történt volna. Csakhogy ez nem baleset volt. Hanem egy újabb gyilkosság…

– Az nem lehet. Nem, Luke…

– Higgyél nekem. Tudod, mit találtam, amikor megtapogattam a tarkóját? Homokot.

Homokszemek ragadtak a bezúzott koponyájába. Pedig itt nincs homok. Esküdni mernék rá,

Bridget, hogy valaki lesben állt, és hátulról leütötte, amikor a szállására igyekezve belépett a

kapun. Aztán odafektette a kapuoszlop alá, és rágurította azt az ananászt.

– Luke…. Véres lett a kezed – mondta reszkető hangon Bridget.

– Nem én vagyok az egyetlen – mondta komoran Luke. – Tudod, éppen ma délután

gondoltam arra, hogy még egy utolsó gyilkosság biztosan nyomra vezetne. És így is történt.

Most már tudjuk, ki a gyilkos. Hát Ellsworthy! Késő éjjel ért haza, vértől mocskos kézzel és

eszelősen ugrabugrálva, mint aki megrészegült a vértől, amit kiontott…

Bridget borzongva pillantott a földre.

– Szegény Rivers – suttogta elfúló hangon.

– Bizony, átkozottul balszerencsés – mondta szánakozva Luke. – De ő volt az utolsó! Most

már tudjuk, ki a gyilkos, és nyakon csípjük a disznót!

Látva, hogy a lány mindjárt elájul, a karjába kapta.

– Luke… úgy félek… – mondta Bridget vékonyka kislányhangon.

– Most már vége, kedvesem. Vége.

– Vigyázz rám – motyogta Bridget. – Annyit bántottak már.

– Eleget bántottuk egymást. Többé nem fogjuk.

90

Tizenhetedik fejezet

LORD WHITFIELD BESZÉL

THOMAS DOKTOR csodálkozva bámult Luke-ra az íróasztala mögül.

– Érdekes – mondta. – Nagyon érdekes! De mondja csak, komolyan beszél, Mr.

Fitzwilliam?

– Halálosan komolyan. Meggyőződésem, hogy Ellsworthy veszedelmes ámokfutó.

– Eddig nem nagyon figyeltem rá. De el tudom képzelni, hogy nem normális.

– Ennél jóval erősebben fogalmaznék – mondta komoran Luke.

– Tényleg biztos benne, hogy Riverst meggyilkolták?

– Igen. Látta, hogy homok tapadt a sebbe?

Thomas doktor bólintott.

– Ellenőriztem a jelentésében foglaltakat. És azt kell mondjam, igaza van.

– Ebből világosan kitűnik, hogy a baleset színlelt baleset volt, és hogy a férfit egy

homokzsákkal ütötték agyon vagy legalábbis kábították el.

– Nem feltétlenül.

– Hogy érti ezt?

Thomas doktor hátradőlt, és tetőcskét formált az ujjaiból.

– Az is lehet, hogy napközben egy homok-bányában heverészett. Van a környéken épp

elég. A homokszemek így is a hajába kerülhettek.

– Mondom, hogy meggyilkolták.

– Mondhatja, de az nem bizonyít semmit – mondta szárazon Thomas doktor.

Luke lenyelte a mérgét.

– Úgy látom, egy szavamat sem hiszi el.

Thomas doktor atyáskodóan elmosolyodott.

– Be kell látnia, Mr. Fitzwilliam, hogy nagyon merész dolgot állít. Azt mondja, Ellsworthy

meggyilkolt egy cselédlányt, egy gyereket, egy részeg kocsmárost, az én partneremet és végül

ezt a Riverst.

– Nem hisz nekem?

Thomas doktor vállat vont.

– Csak Humbleby ügyéről nyilatkozhatom. Nem tudom elképzelni, hogy Ellsworthy

okozhatta volna a halálát, és maga sem szolgált erre semmilyen bizonyítékkal.

– Azt még nem tudom, hogyan ölte meg – ismerte el Luke –, de az öreg halála alátámasztja

Miss Pinkerton elméletét.

– Róla meg azt állítja, hogy Ellsworthy gázolta el, miután követte Londonba. De erre sincs

semmiféle bizonyítéka. Az egész csak… hogy is mondjam… fikció.

– Most, hogy végre tisztán látok, a bizonyítékokat is megszerzem – mondta bosszúsan

Luke. – Holnap felmegyek Londonba, és meglátogatom az egyik régi cimborámat.

Tegnapelőtt olvastam az újságban, hogy kinevezték helyettes rendőrkapitánynak. Ő jól ismer,

és komolyan veszi, amit mondok. Ki fogja vizsgáltatni az ügyet, majd meglátja.

Thomas doktor elgondolkodva cirógatta az állát.

– Ez mindenesetre megnyugtató. Ha kiderül, hogy téved…

Luke félbeszakította.

– Egy szavamat sem hiszi el, ugye?

– Elhiszem-e, hogy sorozatgyilkos ólálkodik közöttünk? – vonta fel a szemöldökét Thomas

doktor. – Hogy őszinte legyek, nem. Nekem ez túl regényes.

– Regényesnek talán regényes. A tények mégis erre utalnak, lássa be. Csak el kell

91

fogadnunk Miss Pinkerton elméletét.

Thomas doktor mosolyogva csóválta a fejét.

– Ha tudná, mi mindent ki tudnak találni ezek az öreg hölgyek…

Luke bosszúsan felállt.

– Egy biztos: illik magára a neve. Hitetlen Tamás!

– Csak néhány bizonyítékot kérek, drága öregem – mondta kedélyesen Thomas. – Semmi

többet. Mert ezzel a vénkisasszony-képzelgésre alapozott rémtörténettel nem tud meggyőzni.

– Pedig a vénkisasszonyoknak nagyon sokszor igazuk van. Az én Mildred nénikém például

igazi látnók volt. Van magának nénikéje, doktor úr?

– Az igazat megvallva nincs.

– Öreg hiba! Nénikék mindenkinek kellenek. Ők viszik diadalra az intuíciót a logikus

gondolkodással szemben. Csakis ők engedhetik meg maguknak, hogy X. Y.-t csirkefogónak

tartsák, csak mert egy hajdani komornyikjukra emlékeztet, aki csaló volt. És bár a többiek

joggal érvelnek úgy, hogy egy olyan tiszteletre méltó férfi, mint X. Y., nem lehet gazember,

végül mindig kiderül, hogy a nénikéknek van igazuk.

Thomas doktor erre is csak atyáskodó mosollyal felelt.

– Hát nem érti, hogy rendőr vagyok? – csattant fel ingerülten Luke. – Nem műkedvelő.

– Rendőr, persze, a Mayang-szorosban – dünnyögte mosolyogva Thomas.

– A bűntény ott is csak bűntény.

– Hát persze. Természetesen.

Luke fortyogva távozott a rendelőből.

Bridget odakint várta.

– Na, mire jutottak? – kérdezte.

– Nem hitt nekem – felelte Luke. – Ami tulajdonképpen nem is meglepő. Merész dolgot

állítunk, anélkül hogy bizonyítani tudnánk. És Thomas doktor nem az a fajta, aki bármit

hajlandó elhinni.

– Vajon lesz, aki hisz neked?

– Attól tartok, hogy nem, de ha holnap sikerül elcsípnem az öreg Billy Bonest, akkor

beindul a gépezet. Ráállítanak néhány embert a mi lógó hajú Ellsworthy barátunkra, és végül

majd csak kiderítenek valamit.

– Nem gondolod, hogy túlságosan kiteregetjük a lapjainkat? – kérdezte gondterhelten

Bridget.

– Kénytelenek vagyunk. Nem szabad hagynunk, hogy még egy gyilkosság történjen.

Bridget megborzongott.

– Az ég szerelmére, Luke, vigyázz magadra.

– Vigyázok. Ismerem a szabályokat: ne menj ananászos kapuoszlopok közelébe, napszállta

után kerüld az erdőt, ne hagyd őrizetlenül az ennivalódat.

– Belegondolni is borzasztó, hogy valaki vadászik rád.

– A lényeg az, hogy téged nem kell féltenem, drágám.

– Ki tudja?

– Nem hinném. De akkor sem kockáztathatok. Régimódi őrangyalként vigyázok rád.

– Mit gondolsz, érdemes bejelentést tennünk a helyi rendőrőrsön?

– Nem hinném – felelte Luke rövid gondolkodás után. – Jobb, ha egyenest a Scotland

Yardra megyünk.

– Miss Pinkerton is így gondolta – mondta halkan Bridget.

– Igen, de én óvatos leszek.

– Van egy ötletem. Holnap elküldöm Gordont ahhoz a disznóhoz, és megkérem, hogy

vásároljon ezt-azt.

– Nehogy utánam jöjjön, és a Whitehall zebráján lessen rám?

– Pontosan.

92

– És mi lesz Whitfielddel? – kérdezte Luke zavartan.

– Várjunk holnapig, drágám. Miután visszajöttél Londonból, mindent elmondunk neki.

– Mit gondolsz, nagyon lesújtja majd a hír?

Bridget eltűnődött. – Hát, az biztos, hogy bosszús lesz.

– Bosszús? Egek! Nem kevés az egy kicsit?

– Nem. Gordon ugyanis utálja, ha felbosszantják. Egész kihozza a sodrából.

– Borzasztó kínos ez nekem – mondta komolyan Luke.

A lelkiismeret-furdalás még este sem hagyta nyugodni, amikor átöltözött, hogy a

vacsoránál huszadszorra is meghallgassa Lord Whitfield előadását Lord Whitfieldről. Nagy

disznóság elrabolni a vendéglátónk menyasszonyát, ezt kénytelen volt belátni. Másrészt

viszont, gondolta, egy ilyen pökhendi, potrohos kis tökfilkónak soha nem lett volna szabad

szemet vetnie Bridgetre.

A rossz lelkiismeret igyekvővé tette, és a szokásosnál is élénkebb figyelmével ismét

kedvező benyomást tett házigazdájára.

Lord Whitfield jókedvében volt. A sofőr halála egy cseppet sem rendítette meg, sőt inkább

felvillanyozta.

– Nem megmondtam, hogy csúnyán megfizet a pimaszságáért? – rikkantott fel, és

hunyorogva a fény felé emelte a portóis poharát. – Hát nem megmondtam?

– De, tényleg megmondta, sir.

– És látja, igazam volt! Káprázatos, hogy szinte mindig igazam van!

– Valóban irigylésre méltó – mondta Luke.

– Az életem tele van csodákkal. A jó Isten egyengeti az utamat. Mélyen hiszek a

gondviselésben. Ez az én titkom, Fitzwilliam. Ez az én titkom.

– Igazán?

– Mélyen vallásos ember vagyok. Hiszek a jó és a rossz örök harcában és az isteni

igazságszolgáltatásban. Merthogy létezik olyan, Fitzwilliam, efelől semmi kétség.

– Magam is hiszek az igazságszolgáltatásban – mondta Luke.

Lord Whitfieldet azonban most sem érdekelte a mások hite.

– Szeresd a jó Istent, és a jó Isten is szeretni fog téged. Ez az én hitvallásom.

Világéletemben tisztességes ember voltam. Segítettem a rászorulókon, becsületes munkával

kerestem meg a kenyeremet. Senki emberfiának nem vagyok adósa! Független ember vagyok!

Emlékszik a bibliai pátriárkákra? Nyájaik, csordáik meggyarapodtak, eltiportattak

ellenségeik!

– Úgy ám – mondta Luke, elnyomva egy ásítást.

– Figyelemre méltó – jelentette ki Lord Whitfield. – Módfelett figyelemreméltó, hogy az

igazak ellenségei rendre eltiportatnak! Elég csak arra gondolnunk, mi történt tegnap is! Az a

fickó ocsmány hangon beszélt velem – sőt odáig merészkedett, hogy kezet emelt rám. És mi

történt vele? Hová lett?

Hatásszünetet tartott, majd zengő hangon így folytatta:

– Halott! Isten haragja lesújtott rá!

Luke félig kinyitotta a szemét, és azt mondta:

– Indokolatlanul szigorú büntetés azért a néhány meggondolatlan, borgőzös szóért.

Lord Whitfield megrázta a fejét.

– Ez a dolgok rendje. A megtorlás mindig gyors és rettenetes. Gondoljon csak azokra a

gyermekekre, akik kicsúfolták Elizeust: medvék szaggatták szét őket. Ez a dolgok rendje,

Fitzwilliam.

– Mindig is úgy gondoltam, hogy igazságtalanul kegyetlen büntetés volt.

– Téved. Nem a megfelelő szemszögből nézi a dolgot. Elizeus szent ember volt. Aki

csúfolta őt, annak meg kellett halnia. Én értem, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam.

Luke zavart pillantást vetett a lordra.

93

Lord Whitfield halkabban folytatta.

– Eleinte magam sem akartam elhinni. De aztán újra meg újra megismétlődött! Rendre

eltiportattak mindazok, akik ártottak nekem vagy csúfot űztek belőlem.

– Eltiportattak?

Lord Whitfield bólintott, és belekortyolt a borába.

– Újra meg újra. Az egyikük, akárcsak Elizeus történetében, egy gyerek volt. Az

alkalmazottam. Tudja, egyszer min kaptam rajta? Hogy az én rovásomra majomkodik. Hogy

kigúnyol engem. ENGEM! Kevélyen lépdelt fel-alá, ezzel mulattatta a közönségét. Gúnyt

űzött belőlem, a tulajdon birtokomon! Tudja, mi lett a sorsa? Alig tíz nappal később kizuhant

az emeletről, és szörnyet halt!

Hasonlóan járt az a disznó Carter is. Mocskos szájú, részeges alak volt. Egyszer idejött, és

gyalázkodni mert velem. Hogy mi történt vele? Alig egy héttel később belefulladt az iszapba.

Meg volt egy cselédlány is. Visszafeleselt nekem, sőt mindennek elmondott. Hamar meg is

kapta a büntetését. Véletlenül mérget ivott. De reggelig folytathatnám a sort. Humbleby az

utamba állt a vízvezeték ügyében. Őt vérmérgezés vitte el. És így megy ez hosszú évek óta.

Mrs. Horton, például, aki kígyót-békát kiáltott rám, nem sokkal később szintén meghalt.

Elhallgatott, és odanyújtotta Luke-nak a borosüveget.

– Bizony – jelentette ki. – Mind meghaltak. Hát nem bámulatos?

Luke elkerekedett szemmel meredt a lordra. Rettenetes gyanú ébredt benne. Hirtelen egész

új színben látta az asztalfőn nyájasan bólogató, köpcös kis embert, akinek dülledt, savószín

szeme mosolygós nemtörődömséggel viszonozta a pillantását.

Összefüggés nélküli emlékfoszlányok kavarogtak a fejében. Horton őrnagy szavai:

„Whitfield küldött neki saját termesztésű szőlőt és barackot.” De az is Lord Whitfield volt, aki

nagyvonalúan megengedte, hogy Tommy Pierce pucolja a könyvtár ablakát, ugyancsak Lord

Whitfield szónokolt a Wellerman Kreutz Intézetben tett, Humbleby halálát nem sokkal

megelőző látogatásáról, meg az ott megismert baktériumtenyészetekről és szérumokról.

Minden egy irányba mutat, és ő, bolond, egy pillanatra sem fogott gyanút…

Lord Whitfield csendes elégedettséggel mosolygott, és nyájasan bólogatott hozzá.

– Mind elpusztulnak – mondta.

94

Tizennyolcadik fejezet

TALÁLKOZÓ LONDONBAN

SIR WILLIAM OSSINGTON, akit régi cimborái egyszerűen csak Billy Bonesként

ismertek, álmélkodva meredt a barátjára.

– Nem volt elég bűntény a Mayang-szorosban? – kérdezte panaszos hangon. – Ide kellett

jönnöd, hogy a mi munkánkat is elvégezd helyettünk?

– A Mayang-szorosban nincsenek sorozatgyilkosok – felelte Luke. – Most viszont egy

olyan férfi nyomában vagyok, akinek legalább fél tucat gyilkosság szárad a lelkén, mégsem

keveredett még soha gyanúba.

Sir William felsóhajtott.

– Van ilyen. Mi a szakterülete? A feleségek?

– Nem, nem az a fajta. Viszont nem sok választja el tőle, hogy istennek képzelje magát.

– Szóval elmebeteg?

– Kétséget kizáróan.

– Értem. De gondolom, igazságügyi szempontból nem az. Mert, tudod, különbséget kell

tennünk a kettő között.

– Bizton állíthatom, hogy tisztában van cselekedeteinek természetével és

következményeivel – mondta Luke.

– Helyes – mondta Billy Bones.

– De hagyjuk a jogi csűrést-csavarást. Ott még nem tartunk. Sőt talán soha nem is jutunk el

odáig. Egyelőre csak néhány adatra volna szükségem, öreg cimbora. Az epsomi derbi napján

délután öt és hat óra között történt egy közúti baleset. A Whitehall Streeten elgázoltak egy

idős hölgyet, és a sofőr továbbhajtott. Az áldozatot Lavinia Pinkertonnak hívták. Kérlek, nézz

utána, mit tudtatok meg az esetről.

Sir William felsóhajtott. – Meglesz, öregem. Csak húsz percet adj.

A helyettes rendőrkapitány nem a levegőbe beszélt. Húsz percbe sem tellett, és már elő is

kerítette az ügyben illetékes rendőrtisztet.

– Igen, uram, emlékszem a részletekre. Mindent leírtam a jelentésemben – mondta a tiszt a

Luke kezében lévő iratra mutatva. – Mr. Satcherverell vezette a halottszemlét. Megrovást

írtak elő a vezetőnek.

– Sikerült kézre keríteni?

– Nem, uram.

– Mi volt az autó márkája?

– Minden valószínűség szerint Rolls-Royce. Nagy autó volt, sofőrrel. A tanúk állítása

jórészt egyezik a kérdésben. Az emberek általában felismernek egy Rolls-Royce-t.

– A rendszámot nem sikerült kideríteniük?

– Nem. Sajnos, senkinek sem jutott eszébe megnézni. Volt ugyan egy számunk – az FZX

4498 –, az egyik nő jegyezte le egy másik beszámolója alapján, de tévesen. Nem tudom,

melyikük rontotta el, mindenesetre téves szám volt.

– Honnan tudják? – kérdezte Luke.

A fiatal rendőrtiszt elmosolyodott.

– Az FZX 4498-as rendszám Lord Whitfield autójáé. A kocsi a szóban forgó időszakban a

Boomington House előtt parkolt, a sofőrje pedig teázott. Megingathatatlan alibit tudott

felmutatni. Ártatlanságához nem férhet kétség, és az autó sem hagyta el a helyét egészen fél

hétig, amikor őlordsága kijött az épületből.

– Értem – mondta Luke.

95

– Folyton így járunk – sóhajtott fel a tiszt. – Mire egy rendőr odaér, hogy felvegye a

jegyzőkönyvet, addigra a tanúk fele már szétszéledt.

Sir William bólintott.

– Arra gondoltunk, egy hasonló rendszámot kell keresnünk – mondjuk egy olyat, amiben

két négyes szerepel. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de nem jártunk sikerrel. Számos

szóba jöhető autótulajdonost megkerestünk, de mindegyikük el tudott számolni az idejével.

Sir William kérdő pillantást vetett Luke-ra.

Luke megrázta a fejét.

– Köszönöm, Bonner. Készen vagyunk – mondta Sir William.

Miután a férfi távozott, Billy Bones kíváncsian fordult a barátjához.

– Mit akarsz ezzel, Fitz?

Luke felsóhajtott. – Minden egybevág. Lavinia Pinkerton feljött Londonba, hogy

kiteregesse a szennyest, vagyis hogy beárulja a gonosz gyilkost a Scotland Yard okosainak.

Nem tudom, meghallgattátok volna-e… gondolom, nem…

– De, elképzelhető – mondta Sir William. – Sok mindenről értesülünk így. A pletyka, a

szóbeszéd számunkra fontos információforrás.

– A gyilkos is ettől tartott. Úgy gondolta, nem kockáztathat. Eltette láb alól Lavinia

Pinkertont, és bár az egyik tanúnak volt annyi lélekjelenléte, hogy felírja a rendszámát, senki

sem hitt neki.

Billy Bones, mint akit bolha csípett, felegyenesedett.

– Csak nem azt akarod mondani…

– De igen. Bármiben lefogadom, hogy Whitfield gázolta el az öreglányt. Nem tudom, hogy

csinálta. A sofőrje épp teázott. Gondolom, valami úton-módon megszerezte az autót, és

szerzett hozzá sofőrkabátot meg sofőrsapkát is. Mindenesetre ő tette, Billy!

– Lehetetlen.

– Nem az, sőt. Lord Whitfieldnek hét olyan gyilkosság szárad a lelkén, amiről tudok, és

nagy valószínűséggel számos olyan, amiről nem tudok.

– Lehetetlen – ismételte meg Sir William.

– Drága barátom! Tegnap a vacsoránál szabályosan eldicsekedett vele!

– Szóval elmeháborodott?

– Az, bizony, mindazonáltal ravasz fickó. Légy vele óvatos. Ki ne szagolja, hogy ő a

gyanúsítottunk.

– Hihetetlen… – morogta Sir William.

– De igaz! – mondta Luke.

Átkarolta a barátját.

– Billy, öreg róka, sietnünk kell. Elmondom, mi mindent tudtam meg eddig.

A két férfi hosszú, komoly tanácskozásba kezdett.

Luke másnap kora reggel tért vissza Wychwoodba. Utazhatott volna előző este is, de

berzenkedett tőle, hogy Lord Whitfield házában aludjon, vagy akár csak rövid ideig is éljen a

vendégszeretetével.

Ahogy Wychwoodba ért, első útja Miss Waynflete házához vezetett. A cselédlány, aki

ajtót nyitott, megrökönyödve meredt a korai vendégre, de aztán bekísérte a kis étkezőszobába,

ahol Miss Waynflete éppen reggelizett.

Miss Waynflete meglepetten üdvözölte.

Luke nem húzta az időt. – Kérem, bocsásson meg, amiért kora reggel zavarom – mondta.

Miután megbizonyosodott róla, hogy a cselédlány kiment, így folytatta: – Kérdezni

szeretnék valamit, Miss Waynflete. Igen személyes jellegű kérdés, de remélem, nem

haragszik.

– Kérdezzen csak nyugodtan bármit. Biztos vagyok benne, hogy jó oka van rá.

– Köszönöm.

96

Luke nagy levegőt vett.

– Arra volnék kíváncsi – mondta –, hogy annak idején pontosan miért bontotta fel az

eljegyzését Lord Whitfielddel.

A vénkisasszonyt meglepte a kérdés. Pirulva kapott a mellkasához.

– Gordon mesélt magának a dologról?

– Azt mondta, egy madár volt az oka. Egy madár, aminek valaki kitekerte a nyakát…

– Elmesélte magának? – kérdezte álmélkodva Miss Waynflete. – Beismerte? Igazán

különös.

– Kérem, mondja el, mi történt.

– Rendben van, elmondom. De könyörögve kérem, ne emlegesse a dolgot előtte… úgy

értem, Gordon előtt. Ennek már vége… túl vagyunk rajta… nem szeretném felbolygatni a

múltat.

És könyörgő pillantást vetett Luke-ra.

Luke bólintott.

– Csak tudni szeretném, hogyan történt – mondta. – Bízhat a diszkréciómban.

– Köszönöm. – Miss Waynflete erőt vett magán, és higgadtan folytatta: – A következő

történt. Volt egy kis kanárim… rajongtam érte… talán egy kissé szeleburdi módon… de hát

ilyenek voltunk mi, lányok… folyton a háziállatainkat tutujgattuk. Egy férfi számára ez

végtelenül bosszantó lehetett… Ma már belátom.

Miss Waynflete elhallgatott.

– Folytassa – mondta Luke.

– Gordon féltékeny volt a madárra. Egyszer mérgében még azt is a fejemhez vágta, hogy

jobban szeretem, mint őt. Én pedig az akkori lányok szeleburdi módján kinevettem, az

ujjamra ültettem a madarat, és azt mondtam neki: „Hát persze hogy szeretlek, kicsi

madárkám, jobban, mint ezt a buta nagy mamlaszt!” Azután… jaj, istenem, félelmetes volt…

Gordon kikapta a kezemből, és kitekerte a nyakát. Úgy szíven ütött… sohasem felejtem el.

Miss Waynflete egészen belesápadt az emlékbe.

– Ezért bontotta fel az eljegyzést? – kérdezte Luke.

– Igen. Nem tudtam már úgy tekinteni Gordonra, mint azelőtt. Értse meg, Mr.

Fitzwilliam… – Miss Waynflete tétovázott. – Nem is csupán amiatt, amit elkövetett… hiszen

van az úgy, hogy egy férfinak eszét veszi a féltékenység… csakhogy nekem az a rettenetes

benyomásom támadt, hogy Gordon élvezte… voltaképpen ez rémített meg.

– Szóval már akkor is… – dünnyögte Luke. – Egészen azóta…

Miss Waynflete megérintette a karját.

– Mr. Fitzwilliam…

Luke komoran viszonozta Miss Waynflete rémült, esdeklő pillantását.

– Lord Whitfield követte el a gyilkosságokat – jelentette ki. – Ön pedig tudott róla, ugye?

– Tudni nem tudtam róla – rázta a fejét hevesen Miss Waynflete. – Ha tudtam volna róla,

akkor… akkor természetesen elmondom… Nem, nem tudtam, csupán tartottam tőle.

– Mégsem segített nekem!

Miss Waynflete kétségbeesetten összekulcsolta a kezét.

– Hogy tehettem volna? Hogy tehettem volna? Hiszen valaha szerettem őt…

– Valóban – mondta szelíden Luke. – Értem.

Miss Waynflete hátat fordított, a táskájából rövid keresgélés után apró, csipkés zsebkendőt

vett elő, és megtörölgette a szemét. Amikor visszafordult, a szeme már száraz volt, a tartása

higgadt és méltóságteljes.

– Úgy örülök, hogy Bridget felbontja az eljegyzést – mondta. – Inkább önt választja, ugye?

– Igen.

– Okos döntés – jelentette ki Miss Waynflete jól nevelten.

Luke nem tudta megállni mosolygás nélkül.

97

Miss Waynflete-nek azonban felhők gyűltek a homlokára. Közelebb hajolt a férfihoz, és

megérintette a karját.

– De legyen óvatos – mondta. – Mindketten legyenek nagyon óvatosak.

– Úgy érti… Lord Whitfielddel?

– Igen. Jobb, ha nem is szólnak neki.

– Ezt egyikünk sem tartaná ízlésesnek – mondta a szemöldökét ráncolva Luke.

– Ugyan! Mit számít az! Hát nem értik, hogy őrült? Őrült. Biztos vagyok benne, hogy nem

hagyja annyiban. És ha Bridgetnek valami baja esik…

– Azt nem engedem!

– Tudom én, de értse már meg, hogy erősebb magánál! Félelmetesen ravasz! Vigye el

innen a lányt. Ez az egyetlen esélyük. Küldje el külföldre. Sőt menjen vele maga is!

– Igaza van, talán az lesz a legjobb, ha Bridget elutazik – mondta Luke. – De nekem

maradnom kell.

– Tartottam tőle, hogy így dönt. A lányt mindenesetre küldje el! Azonnal!

Luke komoran bólintott.

– Azt hiszem, igaza van – mondta.

– Biztos, hogy igazam van! Küldje el! Küldje el, amíg nem késő.

98

Tizenkilencedik fejezet

A SZAKÍTÁS

BRIDGET HALLOTTA, hogy Luke behajt a kertbe. Kiszaladt elé, és megvárta a tornácon.

– Beszéltem Gordonnal – mondta üdvözlés helyett.

– Micsoda? – hüledezett Luke.

Bridget észrevette, hogy megijedt.

– Mi a baj, Luke? Miért vagy ilyen feldúlt?

– Megállapodtunk, hogy addig nem szólunk Whitfieldnek, amíg vissza nem tértem

Londonból.

– Tudom, de aztán úgy döntöttem, jobb túlesni rajta. Már az esküvőt tervezgette, meg a

nászutat. Muszáj volt elmondanom neki! És különben is – tette hozzá szemrehányón – így volt

helyes.

– Bizonyos szempontból valóban – ismerte el Luke.

– Mindenféle szempontból!

– Vannak helyzetek – mondta Luke –, amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy azt

nézzük, mi a helyes.

– Luke, az ég szerelmére, mit akarsz ezzel mondani?

Luke türelmetlen mozdulatot tett.

– Sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy megbeszéljük. Whitfield hogy fogadta a

hírt?

– Meglepően jól – felelte tűnődve Bridget. – Tényleg, meglepően jól. El is szégyelltem

magam. Azt hiszem, alábecsültem, csak mert olyan fellengzős, és hébe-hóba ostoba is. Pedig,

most már látom, remek kis ember.

Luke bólintott.

– Igazad van, tényleg remek, de hogy miben, azt álmunkban sem gondoltuk volna. Figyelj

rám. El kell tűnnöd innen, minél hamarabb.

– Természetesen. Még ma összekészítem a holmimat, és elköltözöm. Bevihetnél a városba.

Vagy talán mindketten megszállhatnánk a Csörgősipkában… persze csak akkor, ha

Ellsworthy cimborái már távoztak.

Luke megrázta a fejét.

– Nem. Jobb, ha Londonba mégy. Nemsokára elmondom, miért. De előbb még

Whitfielddel kell beszélnem.

– Igazad van. Ez a legkevesebb azok után, amilyen csúnyán elbántunk vele. Szörnyű

lelkiismeret-furdalásom van.

Luke rámosolygott.

– Pedig tisztességes üzletet kötöttél vele. Nem áltattad azzal, hogy szereted. Különben is,

semmi értelme, hogy olyasmi miatt emészd magad, aminek már vége. Na jó, megyek,

beszélek Whitfielddel.

A lordot a szalonban találta, fel-alá járkálás közepette. Első ránézésre nyugodtnak látszott,

még mosolygott is egy kicsit. Csak a halántékán lüktető erecske árulta el, hogy haragos.

Amint meghallotta, hogy Luke belép, megperdült.

– Á, maga az, Fitzwilliam!

– Álszent dolog volna azt állítanom, hogy sajnálom, ami történt – mondta Luke. – Azt

viszont elismerem, hogy visszaéltem a vendégszeretetével, és nem is igen tudok felhozni

semmit a mentségemre. Megesik az ilyesmi.

– Persze, persze – legyintett Lord Whitfield, és újrakezdte a járkálást.

99

– Bridget meg én csúnyán elbántunk önnel – folytatta Luke. – De ami megtörtént,

megtörtént. Szeretjük egymást, és egyedül annyit tehetünk, hogy megmondjuk önnek az

igazat, és eltakarodunk a házából.

Lord Whitfield megtorpant, és Luke-ra szegezte dülledt, savószínű szemét.

– Téved – mondta. – Semmit sem tehetnek.

Volt a hangjában valami nagyon különös. Miközben le sem vette a szemét Luke-ról,

szelíden, már-már sajnálkozva csóválta a fejét.

– Mire céloz? – förmedt rá Luke.

– Nem tehetnek semmit – mondta a lord. – Késő.

Luke fenyegető lépést tett felé.

– Ki vele, mire céloz?

– Kérdezze meg Honoria Waynflete-et – hangzott a váratlan felelet. – Ő érti. Ő tudja, mi

következik ilyenkor. Egyszer beszélt nekem róla.

– Miről?

– Arról, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését. Igazságnak kell lennie! Sajnálom, mert

kedvelem Bridgetet. Sőt bizonyos fokig mindkettejüket sajnálom.

– Fenyegetőzni merészel?

Lord Whitfield szemlátomást őszintén elképedt.

– Ugyan, dehogy, drága barátom. Nekem nincs beleszólásom a dolgok menetébe. Amikor

Bridgetet abban a kegyben részesítettem, hogy megkértem a kezét, ő elfogadta, hogy

kötelezettségei vannak velem szemben. És most felrúgta a megállapodásunkat. Holott

visszafelé nem vezet út. A hitszegő megfizet…

Luke-nak ökölbe szorult a keze.

– Úgy érti, Bridget megfizet? – vágott közbe. – Hát ide figyeljen, Whitfield, Bridgetnek

nem eshet semmi baja. És nekem sem. Ha bármivel megpróbálkozik, nagyon megbánja.

Vigyázzon! Eleget tudok magáról.

– Mondom, hogy nekem nincs beleszólásom semmibe – mondta Lord Whitfield. – Én

csupán eszköz vagyok egy felsőbb hatalom kezében. Amit e hatalom rendel, bekövetkezik.

– Látom, tényleg elhiszi ezt a maszlagot.

– Ez az igazság! Mind megfizet, aki ellenem szegül. Maga és Bridget sem kivételek.

– Hát ez az, amiben téved – mondta Luke. – Bármilyen hosszú is egy szerencsesorozat,

előbb-utóbb vége szakad. Meglátja, Whitfield. Méghozzá hamarosan.

– Fiatalember, maga nem tudja, hogy kivel beszél – mondta szelíden a lord. – Én

sérthetetlen vagyok!

– Igazán? Na, majd meglátjuk. De jobb lesz, ha vigyáz magára, Whitfield.

A lord szája sarka alig láthatóan megvonaglott.

– Nagyon türelmes voltam magával – mondta megváltozott hangon. – Ne feszítse túl a

húrt. Takarodjon.

– Megyek már – mondta Luke. – Amilyen gyorsan csak tudok. De ne feledje, hogy

figyelmeztettem.

Azzal sarkon fordult, és kisietett a szalonból. Felszaladt az emeletre Bridgetért, aki a

holmiját csomagoltatta az egyik cselédlánnyal.

– Hogy állnak?

– Tíz perc, és kész vagyunk.

Mivel a cselédlány jelenlétében nem beszélhettek, Bridget kérdő pillantást vetett a férfira.

Luke kurta biccentéssel felelt, aztán átment a saját szobájába, és sietve bedobálta a

bőröndbe a ruháit.

Tíz perccel később visszatért Bridgethez, aki már útra készen várta.

– Mehetünk?

– Kész vagyok.

100

A lépcsőn a komornyik állta útjukat.

– Miss Waynflete kíván beszélni önnel, kisasszony.

– Miss Waynflete? Hol van?

– A szalonban várja őlordságával.

Luke követte a lányt a szalonba.

Lord Whitfield az ablakban állt, és Miss Waynflete-tel beszélgetett. Hosszú, kecses

pengéjű kést tartott a kezében.

– Igazi mestermunka – mondta. – Marokkóból hozta az egyik fiatal alkalmazottam, aki ott

volt kiküldött tudósító. Mór kés, természetesen, a Rif-hegységből való. – Szeretettel

végigsimította a pengét. – Micsoda éle van!

– Tegye le, Gordon, az ég szerelmére! – szisszent fel Miss Waynflete.

Lord Whitfield elmosolyodott, és letette a kést az asztalra, fegyvergyűjteménye más

darabjai közé.

– Szeretem a tapintását – mondta elérzékenyülve.

Miss Waynflete most nem volt olyan higgadt, mint máskor. Sápadtnak tűnt és idegesnek.

– Itt van hát, drága Bridget.

Lord Whitfield idegesen kuncogott.

– Bizony ám, itt van Bridget. Addig élvezze a társaságát, amíg lehet. Nem marad velünk

sokáig.

– Mit akar ezzel mondani? – csattant fel Miss Waynflete.

– Mit akarnék? Csak azt, hogy Londonba megy. Nem úgy van? Na hát akkor.

Végigpillantott a többieken.

– Még nem is meséltem, Honoria – mondta –, hogy Bridget úgy döntött, mégsem jön

hozzám feleségül. Fitzwilliamet választja helyettem. Az élet tele van meglepetéssel. Nos hát,

magukra hagyom önöket.

Zsebre dugott kezében érméket csörgetve távozott.

– Jaj, istenem. Jaj, istenem – mondta Miss Waynflete olyan nyilvánvaló rémülettel, hogy

Bridget nem tudta mire vélni a dolgot.

– Nagyon sajnálom. Így alakult – mondta feszengve a lány.

– Dühös lett. Rettentő dühös – sopánkodott Miss Waynflete. – Istenem, ez borzasztó. Most

mit tegyünk?

Bridgetnek elkerekedett a szeme.

– Miért kéne bármit is tennünk?

Miss Waynflete feddő pillantást vetett mindkettejükre.

– Nem lett volna szabad elmondaniuk neki!

– Micsoda butaság ez! Mi mást tehettünk volna? – kérdezte Bridget.

– Elhamarkodták a dolgot. Előbb ki kellett volna jutniuk innen.

– Ízlés dolga – mondta kurtán Bridget. – Én a magam részéről szeretek hamar túlesni

minden kellemetlenségen.

– Jaj, istenem, ha csak erről volna szó…

Miss Waynflete hirtelen elharapta a szót, és kérdő pillantást vetett Luke-ra.

– Még nem – tátogta Luke a fejét rázva.

– Értem már – dünnyögte Miss Waynflete.

– Megtudhatnám, minek köszönhetem a látogatását, Miss Waynflete? – kérdezte Bridget

egy kissé ingerülten.

– Hogyne. Voltaképpen azért jöttem, hogy felajánljam, töltsön nálam néhány napot. Arra

gondoltam… szóval… hogy talán kellemetlen volna itt maradnia a történtek után, és hogy

talán szüksége volna néhány napra, hogy átgondolhassa, hogyan tovább.

– Köszönöm, Miss Waynflete, végtelenül kedves,

– Az én otthonom biztonságos, és…

101

– Hogyhogy biztonságos? – szakította félbe Bridget.

– Kényelmes. Úgy értem, kényelmes. Persze távolról sem olyan fényűző, mint Ashe

Manor, de meleg víz ott is van, és Emily, az én kis cselédlányom, kiválóan főz.

– Ó, bizonyára pompás volna, Miss Waynflete… – kezdte gépiesen Bridget.

– De ha felmegy Londonba, az persze még sokkal jobb…

– Igaz, hogy az időpont nem a legalkalmasabb – mondta tűnődve Bridget. – A nénikém

kora reggel elutazott egy virágkiállításra, így nem volt alkalmam elmesélni neki, mi történt.

De hagyok neki egy üzenetet, hogy felmentem a londoni lakásába.

– A nénikéje londoni lakásába akar menni?

– Igen. Most üres. De enni kimehetek a városba is.

– Egyedül lesz a lakásban? Jaj, kedvesem, inkább ne. Ne menjen oda egyedül.

– Nem esznek meg – mondta türelmetlenül Bridget. – És különben is, holnap a nénikém is

hazaér.

Miss Waynflete aggodalmasan csóválta a fejét.

– Jobb, ha inkább megszáll valahol – mondta Luke.

– Miért? – förmedt rá ingerülten Bridget. – Mi ütött magukba? Miért beszélnek úgy velem,

mint egy tökkelütött gyerekkel?

– Ugyan, szó sincs ilyesmiről, kedvesem – tiltakozott Miss Waynflete. – Csupán

szeretnénk, ha vigyázna magára. Ennyi az egész.

– De miért? Miért? Mi ez az egész?

– Elmondom – felelte Luke. – De itt nem lehet. Jöjjön, üljünk be az autómba, és keressünk

egy nyugodt helyet.

Aztán Miss Waynflete-hez fordult.

– Meglátogathatjuk körülbelül egy óra múlva? Rengeteg mondanivalóm van önnek.

– Jöjjenek csak. Várom magukat.

Luke hálásan biccentett, és belekarolt Bridgetbe.

– Később majd visszajövünk a poggyászunkért. Most menjünk – mondta.

A szalonból a hallon át az udvarra vezette a lányt. Kinyitotta előtte a kocsi ajtaját, és

megvárta, amíg beszáll. Aztán elindította a motort, és sietve végighajtott a kerten. Amikor

kijutottak a kovácsoltvas kapun, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Hála istennek, sikerült épségben kihoznom – mondta.

– Teljesen meghibbantál? – kérdezte Bridget. – Mi ez a gyerekes titkolózás?

Luke komoran felelt:

– Vendégségben nem ildomos gyilkosnak nevezni a házigazdát.

102

Huszadik fejezet

EGYÜTT VAGYUNK BENNE

BRIDGET kővé dermedt.

– Gordont? – kérdezte.

Luke bólintott.

– Gordont? Hogy Gordon gyilkos volna? Hogy Gordon volna a gyilkos? Ilyen nagy

butaságot soha életemben nem hallottam.

– Biztos vagy benne?

– Hát persze. Gordon a légynek sem tudna ártani.

– A légynek talán nem – mondta komoran Luke. – De egy kanárit már biztosan megölt, és

azt is bizton állíthatom, hogy egy egész sor gyilkosság szárad a lelkén.

– Drága Luke, ezt egyszerűen nem hiszem el.

– Megértem – mondta Luke. – Valóban hihetetlenül hangzik. Tegnapelőtt estig nekem sem

fordult meg a fejemben.

– De hát úgy ismerem Gordont, mint a tenyeremet! – tiltakozott Bridget. – Tudom, milyen

ember. Édes pofa. Talán egy kicsit nagyképű, de lehetetlen komolyan venni.

Luke megrázta a fejét. – Itt az ideje, hogy felülbíráld róla alkotott véleményed – mondta.

– Nem, Luke, egyszerűen nem hiszem el! Honnan jött ez az abszurd ötlet? Tegnapelőtt

még meg voltál győződve róla, hogy Ellsworthy a gyilkos.

Luke összerezzent.

– Tudom, tudom. Most nyilván azt gondolod, holnap majd Thomast gyanúsítom,

holnapután meg azt veszem a fejembe, hogy Horton az én emberem. De ennyire szeleburdi

azért nem vagyok. Elismerem, hogy elméletem első hallásra meghökkentően hangzik, de ha

egy kicsit jobban utánagondolsz, meg fogod látni, hogy szépen összeáll a kirakós. Nem csoda,

hogy Miss Pinkerton félt a helyi rendőrőrsre menni. Tudta, hogy csak nevetnének rajta.

Egyedül a Scotland Yardban bízhatott.

– De mi oka lenne Gordonnak összevissza gyilkolni? Istenem, micsoda butaság!

– Tudom, hogy úgy hangzik. De nem vetted észre, hogy Gordon Whitfieldnek milyen túlzó

elképzelése van önmagáról?

– Nagyszerűnek és rettenő fontosnak mutatja magát. De csak mert kisebbrendűségi

komplexussal küzd a szerencsétlen!

– Valószínűleg ez a baj gyökere. Nem tudom. De gondolkodj egy kicsit, Bridget! Gondolj

csak arra, hogy miket mondtál, amikor gúnyoltad: hogy őt megsérteni felségsértés, és a többi.

Nem látod be, hogy ennek az embernek minden mértéken túl felfúvódott az egója? És ehhez

vegyük még hozzá a buzgó vallásosságát is. Lásd be, kedvesem, hogy ez az ember komplett

őrült.

Bridget gondolkodott egy percig.

– Még mindig nem tudom elhinni – mondta végül. – Milyen bizonyítékaid vannak ellene?

– Például a saját szavai. Tegnapelőtt este kertelés nélkül közölte velem, hogy mind

elpusztulnak, akik szembeszállnak vele.

– Folytasd.

– Nehéz megmagyarázni, mire gondolok, de pontosan így mondta: higgadtan, önelégülten,

és… hogyan is fogalmazzak… mintha mi sem volna természetesebb. Csak ült ott, és

mosolygott maga elé… Hátborzongató volt, Bridget!

– Folytasd.

– Aztán felsorolta azokat, akik azért pusztultak el, mert magukra vonták az ő felséges

103

haragját. És most figyelj, Bridget, a listán a következők szerepeltek: Mrs. Horton, Amy Gibbs,

Tommy Pierce, Harry Carter, Humbleby és Rivers, a sofőr.

Erre már Bridget határozottsága is megrendült.

– Éppen ezeket a neveket mondta? – kérdezte sápadtan.

– Éppen ezeket. Most már hiszel nekem?

– Jaj, istenem, most már attól tartok, hinnem kell… És mit mondott, miért kellett

meghalniuk?

– A lehető legbanálisabb okokból. Ez tette olyan ijesztővé az egészet. Mrs. Horton

kioktatta, Tommy Pierce a kertészek mulattatására gúnyt űzött belőle, Harry Carter

lepocskondiázta, Amy Gibbs szemtelenkedett vele, Humbleby nyilvánosan ellene szegült,

Rivers pedig megfenyegette Miss Waynflete és csekélységem jelenlétében…

Bridget a tenyerébe temette az arcát.

– Borzasztó… – suttogta. – Borzasztó…

– Valóban. És vannak egyéb, másodlagos bizonyítékok is. Az az autó például, amelyik

Londonban elgázolta Miss Pinkertont, egy Rolls-Royce volt, és a rendszáma megegyezett

Lord Whitfield Rolls-Royce-áéval.

– Bizonyítéknak ennyi épp elég – mondta komoran Bridget.

– Igen. A rendőrök azt hitték, hogy a nő, aki megmondta nekik a rendszámot, tévedett.

Micsoda szarvashiba!

– Megértem – mondta Bridget. – Mindig annak hisznek, akinek pénze és hatalma van.

– Hát, igen. Érthető, hogy Miss Pinkerton gondban volt.

– Néha különös dolgokat mondott nekem – mondta elgondolkodva Bridget. – Mintha

figyelmeztetni próbált volna valamire… Akkor még nem értettem, hogy mit akar… De most

már értem!

– Minden egybevág – mondta Luke. – Ugye, megmondtam? Első hallásra lehetetlennek

tűnik, de aztán, ha elfogadja az ember, hogy lehetséges, szépen összeáll a kirakós. Vegyük

csak a Mrs. Hortonnak küldött szőlőt. Szegény asszony azt hitte, hogy az ápolónők mérgezik

meg. Vagy vegyük Whitfield látogatását a Wellerman Kreutz Intézetben. Valami úton-módon

nyilván szert tett egy kis adagra az egyik baktériumtenyészetből, és azzal fertőzte meg

Humblebyt.

– Csak azt nem értem, hogyan.

– Magam sem értem, a kapcsolat mindazonáltal fennáll. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

– Valóban nem… Ahogy mondja, illeszkedik a kirakósba. Ráadásul Gordon sok mindent

megtehetett, amit más nem tehetett volna meg. Hiszen ő mindig is gyanún felül állt!

– Azt hiszem, Miss Waynflete gyanakodott rá. Ő hívta fel a figyelmemet arra az

intézetlátogátasra. Látszólag mellékesen hozta szóba, de azt hiszem, a szíve mélyén azt

remélte, hogy elindulok a nyomon.

– Ezek szerint az elejétől fogva mindent tudott?

– Mindenesetre erősen gyanakodott Whitfieldre. De azt hiszem, gúzsba kötötte a régi

szerelem emléke.

Bridget bólintott.

– Igen, ez sok mindent megmagyaráz. Gordon is említette, hogy jegyben jártak.

– Miss Waynflete nem akarta elhinni, hogy Gordon gonosztevő. De ahogy telt-múlt az idő,

egyre inkább meggyőződött róla. Igyekezett is rávezetni engem a dologra, de arra már nem

vitte rá a lélek, hogy nyíltan ellene valljon. Különös jószág a nő. Azt hiszem, Miss Waynflete

valami módon még mindig ragaszkodik Whitfieldhez…

– Azok után, hogy Gordon elhagyta?

– Ő hagyta el Gordont. Csúnya történet. Elmesélem.

És Luke előadta a dicstelen epizódot. Bridgetnek elkerekedett a szeme.

– Gordon ilyesmit művelt?

104

– Igen. Látod, már akkoriban sem volt egészen épelméjű.

Bridget megborzongott.

– Olyan régen… És egészen azóta… – suttogta.

– Könnyen lehet, hogy sosem fogjuk megtudni, hány embert gyilkolt meg. Most is csak a

halálesetek számának hirtelen megugrása hívta fel rá a figyelmet. Mintha elbizakodottá tette

volna a siker.

Bridget bólintott, aztán néhány perc töprengés után a következő váratlan kérdéssel állt elő:

– Miss Pinkerton pontosan mit mondott neked aznap, a vonaton? Mivel kezdte?

– Elmesélte, hogy a Scotland Yardra igyekszik, említést tett a helyi rendőrről, aki jóravaló

fiatalember, de alkalmatlan rá, hogy gyilkossági ügyben nyomozzon.

– Itt hangzott el először a „gyilkosság” szó?

– Igen.

– Folytasd.

– Aztán azt mondta: „Látom, meglepődött. Eleinte magam is meglepődtem. Az igazat

megvallva el sem tudtam hinni. Arra gondoltam, biztosan csak képzelődöm.”

– És aztán?

– Megkérdeztem, biztos-e benne, hogy nem képzelődik, és nagyon határozottan azt

mondta: „Ó, egészen. Egyszer tévedhet az ember, de kétszer, háromszor vagy négyszer már

aligha. Ennyi már elég a bizonyossághoz.”

– Bámulatos – mondta Bridget. – Folytasd.

– Én meg, hogy a kedvében járjak, persze azt mondtam, helyes döntést hozott. Hogy

lehettem ilyen fafejű!

– Utólag könnyű okosnak lenni. Én is hasonló nyájas leereszkedéssel kezeltem volna

szegény öreglányt. Na de hogy folytatódott a beszélgetés?

– Várj csak… Megvan! Szóba hozta az Abercrombie-ügyet – tudod, ő volt az a walesi

méregkeverő. Azt mondta, sosem tudta elhinni, hogy a gyilkosnak volt egy jellegzetes

tekintete, amivel az áldozatait nézte. De most már elhiszi, hiszen a saját szemével látta,

milyen ez a tekintet.

– Pontosan milyen szavakat használt?

Luke a homlokát ráncolva töprengett.

– Még mindig azon a kedves, finom hangján azt mondta: „Akkor el sem akartam hinni, de

most már tudom, hogy így van!” Micsoda? – kérdeztem én. „Hogy a gyilkost elárulhatja a

tekintete”, felelte ő. És, istenemre mondom, Bridget, szíven ütött, ahogyan beszélt. Az a

szelíd hang és az a pillantás – mintha olyasvalamit látott volna, ami borzalmasabb annál,

semhogy beszélni lehessen róla.

– Folytasd, Luke. Mondj el mindent.

– Azután sorolni kezdte az áldozatokat – Amy Gibbst említette, Cartert meg Tommy

Pierce-t, és azt mondta, Tommy rossz gyerek volt, Carter pedig részeges. Azután így folytatta:

„Most pedig – tegnap – Humbleby doktor került sorra, pedig ő olyan jó ember, igazán, csupa

szív.” És még azt is hozzátette, hogy nem mehet oda Humblebyhez, hogy figyelmeztesse a

veszélyre, mert a doktor csak kinevetné.

Bridget felsóhajtott.

– Értem – mondta. – Értem.

Luke rápillantott.

– Mi az, Bridget? Min töröd a fejed?

– Csak eszembe jutott, mit mondott egyszer Mrs. Humbleby. Azon töprengtem, hogy

vajon… de mindegy, nem érdekes, folytasd csak. Mit mondott Miss Pinkerton, mielőtt

elbúcsúztatok?

Luke felidézte magában az öreg hölgy szavait. Pontosan emlékezett rájuk, hiszen mély

benyomást tettek rá.

105

– Amikor azt mondtam, nehéz lehet lebukás nélkül megúszni ennyi gyilkosságot, azt

felelte: „Nem, nem, fiatalember, ebben téved. Gyilkolni könnyű – legalábbis mindaddig, amíg

nem keveredünk gyanúba. Márpedig a gyilkos a mi esetünkben olyasvalaki, akire soha senki

sem gyanakodna…”

Elhallgatott.

– Azt mondta, könnyű gyilkolni? – tűnődött borzongva Bridget. – Igaza volt. Ijesztően

könnyű! Nem csoda, hogy ez a mondat megragadt az emlékezetedben. Én sem fogom soha

elfelejteni. Egy olyan embernek, mint Gordon Whitfield, persze hogy könnyű gyilkolni!

– Annál nehezebb lesz bebizonyítani a bűnösségét – mondta Luke.

– Gondolod? Azt hiszem, ebben segíthetek.

– Bridget, megtiltom…

– Nem tilthatod meg. Biztonsági játékkal itt már nem megyünk semmire. Én is nyakig

benne vagyok, Luke. Elismerem, hogy veszélyes játszma, de most már nem szállhatok ki

belőle.

– Bridget…

– Értsd meg, Luke, a kocka el van vetve. Elfogadom Miss Waynflete meghívását, és

maradok.

– Könyörgök, drágám…

– Tudom, hogy veszélyes lesz. Mindkettőnk számára. De már nyakig benne vagyunk,

Luke. Együtt vagyunk benne.

106

Huszonegyedik fejezet

„MÉRT KÓSZÁLSZ KESZTYŰBEN KINT A

FÖLDEKEN…?”

AZ AUTÓBAN átélt feszült pillanatok után szinte furcsának tűnt a Miss Waynflete

házában uralkodó csend és nyugalom.

A vénkisasszony kissé gondterhelten fogadta Bridget közlését, hogy élni kíván a

vendégszeretetével, mindamellett sietett a tudomására hozni, szó sincs arról, hogy

meggondolta volna magát, kétségei távolról sem magával a meghívással kapcsolatosak.

– Azt hiszem, így lesz a legjobb – mondta Luke. – Kivettem egy szobát a Csörgősipkában.

Nyugodtabban alszom, ha Bridget szem előtt van, mint ha felmegy a városba. Hiszen már

láttuk, mi minden történhet ott az emberrel.

– Lavinia Pinkertonra céloz? – kérdezte Miss Waynflete.

– Igen. Ki hitte volna, hogy már egy zsúfolt nagyvárosban sem lehetünk biztonságban!

– Úgy érti – kérdezte Miss Waynflete –, hogy a biztonságunk alapvetően azon múlik, hogy

senki sem akar-e meggyilkolni minket?

– Pontosan. A civilizáció úgynevezett jótéteményei fabatkát sem érnek.

Miss Waynflete tűnődve bólogatott.

– Mióta tudja, hogy Gordon a gyilkos? – kérdezte Bridget.

– Nehéz kérdés ez, kedvesem – felelte sóhajtva Miss Waynflete. – Azt hiszem, a szívem

mélyén már tudtam egy ideje. Csakhogy nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy tudom!

Egyszerűen nem akartam tudni, ezért hát elhitettem magammal, hogy gyanakvásom

rosszindulatú és minden alap nélkül való.

– Sohasem féltette a saját bőrét? – kérdezte Luke.

Miss Waynflete eltűnődött.

– Úgy érti, nem tartottam-e attól, hogy Gordon megsejti, hogy gyanakszom rá, és engem is

eltesz majd láb alól?

– Igen.

– Természetesen ezzel a lehetőséggel is számolnom kellett… Amennyire csak lehet, óvatos

is voltam. Mindazonáltal nem hiszem, hogy Gordon valódi veszélyforrást látott volna

bennem.

– Miért nem?

Miss Waynflete halványan elpirult.

– Gordon sosem feltételezné rólam, hogy képes volnék őt… veszélybe sodorni.

– Ellenkezőleg – mondta Luke. – Ha jól értem, odáig merészkedett, hogy figyelmeztesse.

– Egyszer valóban szóvá tettem, hogy különösnek találom, hogy mindenki, aki elkövet

valamit ellene, hamarosan balesetet szenved.

– És mit mondott erre? – kérdezte izgatottan Bridget.

Miss Waynflete arcán aggodalom suhant át.

– Egyáltalán nem úgy reagált, ahogyan vártam. Úgy tűnt… egészen hihetetlen!… úgy tűnt,

mintha elégedettséggel töltené el a dolog. Azt mondta: „Ó, hát maga is észrevette?” Mintha…

mintha tetszene neki a dolog, ha szabad ezt a kifejezést használnom.

– Őrült, nem vitás – mondta Luke.

– Valóban nincs más magyarázat a viselkedésére – helyeselt buzgón Miss Waynflete. –

Nyilvánvaló, hogy nem vonható felelősségre a tetteiért. Ugye… nem fogják felakasztani, Mr.

107

Fitzwilliam? – kérdezte, finoman megérintve Luke karját.

– Nem. Azt hiszem, inkább elküldik Broadmoorba.

Miss Waynflete megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Hála istennek – mondta, és Bridgeten állapodott meg a szeme, aki a homlokát ráncolva

meredt a szőnyegre.

– De ez még a jövő zenéje – mondta Luke. – Most csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a

rendőrség a bejelentésem nyomán komoly erőket mozgósít az ügy felgöngyölítésére. Egyelőre

azonban, sajnos, rendkívül kevés bizonyíték van a birtokunkban.

– Meglesz az is – jelentette ki Bridget.

Miss Waynflete a lányra pillantott. Volt valami a tekintetében, amit Luke ismerősnek

talált, de hogy honnan, azt minden igyekezete ellenére sem tudta volna megmondani.

– Nagyon biztos a dolgában, kedvesem – mondta kétkedő hangon Miss Waynflete. – De

talán igaza van.

– Beugrom a kocsimba, és elhozom a holmiját Ashe Manorból – mondta Luke.

– Elkísérem – mondta gyorsan Bridget.

– Jobban szeretném, ha itt maradna.

– Tudom, de én mégis inkább elkísérném.

– Ne anyáskodjon felettem! – csattant fel ingerülten Luke. – Kikérem magamnak, hogy az

őrangyalom legyen.

– Ne féljen, Bridget, Mr. Fitzwilliam egyelőre biztonságban van – mondta halkan Miss

Waynflete. – Fényes nappal, a saját autójában nem eshet baja.

Bridget kissé szégyenkezve kacagott fel.

– Tudom, hogy bután viselkedem. De ez a fogócska felőrli az ember idegeit.

– Miss Waynflete is a testőrömül szegődött a minap – mondta Luke. – Rajta, Miss

Waynflete, ismerje el, hogy így történt!

Miss Waynflete mosolyogva bólintott.

– De hát olyan veszedelmesen gyanútlan volt, Mr. Fitzwilliam! Ha Gordon Whitfield

megsejtette volna, hogy azért jött ide, hogy őutána szaglásszon… egy percig sem lett volna

biztonságban. Bármi megtörténhetett volna azon az elhagyatott ösvényen.

– Most viszont már nagyon is tudatában vagyok a veszélynek – mondta komoran Luke. –

Nem fogok elszunyókálni, abban biztosak lehetnek.

– Ne feledje, hogy nagyon ravasz – mondta aggodalmasan Miss Waynflete. – Sokkal

okosabb, mint hinné! Határtalanul leleményes!

– Óvatos leszek.

– A bátorság, tudjuk, a férfiak erénye – mondta Miss Waynflete. – Csakhogy magukat,

férfiakat, sokkal könnyebb félrevezetni, mint bennünket, nőket.

– Való igaz – mondta Bridget.

– Komolyan úgy gondolja, Miss Waynflete, hogy veszélyben vagyok? – kérdezte Luke. –

Elképzelhető, hogy Lord Whitfield – a filmek nyelvén szólva – vadászik rám?

Miss Waynflete eltűnődött.

– Azt hiszem – mondta –, hogy kettejük közül most Bridget van nagyobb veszélyben.

Hiszen a főbűnt ő követte el azzal, hogy elhagyta Gordont. Maga is terítékre kerül majd, ha

vele már végzett. Egyelőre azonban, ebben biztos vagyok, Bridget van soron.

– Az ég szerelmére, Bridget – hördült fel Luke –, utazzon el az országból! Most, rögtön.

Bridget összeszorította az ajkát.

– Nem megyek.

Miss Waynflete felsóhajtott.

– Bátor teremtés – mondta. – Csodálom magát.

– Ön is így tenne a helyemben.

– Igen, talán.

108

– Luke meg én összetartozunk. Nem hagyom magára – jelentette ki Bridget határozottan.

Kikísérte a férfit az előszobába.

– Majd felhívlak a Csörgősipkából, ha már kijutottam az oroszlán barlangjából – mondta

Luke.

– Várom.

– Nyugodj meg, kedvesem. Még a legagyafúrtabb gyilkosnak is kell egy kevés idő, hogy

felkészüljön a merényletre. Biztos vagyok benne, hogy egy-két napig nem eshet bántódásunk.

Battle főfelügyelő ma érkezik meg Londonból. Figyeltetni fogja Whitfieldet.

– Nyugodt vagyok. Nem kell ez a melodrámai hangnem.

Luke átkarolta a vállát.

– Bridget, kicsikém, ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot – mondta gondterhelten.

– Csak ha te is megígéred, kedvesem.

Luke megszorította a lány vállát, aztán kocsiba pattant, és elhajtott.

Amikor Bridget visszatért a szalonba, Miss Waynflete vénkisasszonyhoz illő, szelíd

elfogódottsággal lebzselte körül.

– Sajnos a szobája még nincs kész, kedvesem. De tudja, mit? Addig is, amíg Emily takarít,

főzök magának egy csésze finom teát. Jót fog tenni a sok felkavaró élmény után.

– Nagyon kedves, Miss Waynflete, de köszönöm, nem kérek.

Bridget inkább egy erős koktélra vágyott sok-sok ginnel, de tudta, hiába is várná, hogy

vendéglátója ilyesmivel rukkoljon elő. Ki nem állhatta a teát. Megfájdult tőle a gyomra.

Csakhogy Miss Waynflete megingathatatlannak látszott ama meggyőződésében, hogy ifjú

vendégének tea kell, és semmi más. Kisietett a szobából, és öt perccel később ragyogó

ábrázattal tért vissza, a kezében tálca, a tálcán két csésze illatos, gőzölgő ital.

– Valódi Lapsang Souchong – mondta büszkén.

Bridget, aki a kínai teát még az indiainál is jobban utálta, kényszeredett mosollyal fogadta

a hírt.

E pillanatban megjelent Emily, az orrmandula-túltengéssel küzdő, lompos kis cselédlány.

– Pocsádat, kisasszony. A fodros bárdahuzatra gondolt?

Miss Waynflete kisietett a szobából, Bridget pedig kapva kapott az alkalmon, és

kilöttyintette a teáját az ablakon, kis híján leforrázva a virágágyásban heverésző Murci

macskát.

Murci sértetten pattant fel, de aztán elfogadta Bridget bocsánatkérését, az ablakpárkányra

szökkent, és kéjesen dorombolva a lány vallanak törleszkedett.

– Szép cicus – mondta Bridget, és megcirógatta a hátát.

Murci homorított, és megkettőzött lelkesedéssel dorombolt tovább.

– Kedves cicus – mondta Bridget, és megcsiklandozta a fülét.

Erre a jelenetre toppant be Miss Waynflete.

– Édes istenem! – kiáltott fel. – Hogy odavan magáért ez a macska! Pedig borzasztó

zárkózott természet. Vigyázzon a fülére, kedvesem, a múltkor csúnyán begyulladt, és még

mindig panaszkodik rá.

A figyelmeztetés későn jött: Bridget keze már a fájós fülre tévedt. A macska sértett,

narancsszín méltósággal, prüszkölve odébbállt.

– Jaj, istenem, megkarmolta? – kiáltott fel ijedten Miss Waynflete.

– Semmiség – mondta Bridget a keze fejét szopogatva.

– Kerítsek rá jódot?

– Hagyja csak, nem kell a fakszni.

Miss Waynflete csalódott ábrázattal elhallgatott. Hogy kiköszörülje a csorbát, Bridget

megkérdezte:

– Luke vajon mikor végez?

– Ne féljen, kicsikém. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Fitzwilliam tud magára vigyázni.

109

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Bridget felkapta a kagylót. Luke volt a

vonalban.

– Halló, Bridget? Már itt vagyok a Csörgő-sipkában. Nem gond, ha csak délután viszem át

a holmit? Most érkezett meg Battle… az az ember, akiről meséltem.

– Az a főfelügyelő a Scotland Yardtól?

– Igen. Haladéktalanul beszélni kíván velem.

– Semmi akadálya. Jó lesz délután is, és akkor legalább azt is megbeszéljük, mit mondott

Battle.

– Rendben. Akkor hát viszlát délután, szívem.

– Viszlát délután.

Bridget letette a kagylót, és folytatta a társalgást Miss Waynflete-tel. Ásított. Az izgalom

múltán úrrá lett rajta a kimerültség.

Miss Waynflete észre is vette.

– Látom, elfáradt, kedvesem. Menjen, feküdjön le… vagy nem is, talán mégiscsak jobb

volna, ha most már megvárná az ebédet. Épp egy parasztasszonyhoz készülök néhány

holmival. Nem lakik messze. Kellemes sétatáv a mezőkön át. Nem volna kedve elkísérni?

Ebédidőre éppen hazaérünk.

Bridget örömmel elfogadta az invitálást.

A hátsó kerten át mentek ki. Miss Waynflete szalmakalapot vett az útra, és – Bridget

ámulatára – kesztyűt.

Mintha a Bond Streetre készülnénk, gondolta magában.

Miss Waynflete séta közben a falu különféle apró-cseprő ügyeiről fecsegett. Átkeltek két

szántóföldön, kereszteztek egy földutat, majd rátértek egy ösvényre, amely sűrű csaliton

vezetett keresztül. A fák kellemes árnyékot vetettek az útra ezen a szokatlanul forró napon.

Telepedjenek le pihenni egy percre, javasolta Miss Waynflete.

– Micsoda tikkasztó meleg. Biztos vagyok benne, hogy közeleg a vihar!

Bridget álmosan bólogatott. Félig lehunyt szemmel a töltésnek dőlt, és eszébe jutott egy

régi vers:

Mért kószálsz kesztyűben kint a földeken,

te kövér dáma, kit kerül a szerelem?

Nem egészen telitalálat, gondolta Bridget. Miss Waynflete ugyanis nem kövér. Magában

átköltötte a sorokat:

Mért kószálsz kesztyűben kint a földeken,

ösztövér dáma, kit kerül a szerelem?

Miss Waynflete hangja zökkentette ki a tűnődésből.

– Úgy látom, nagyon álmos, kedvesem.

Szelíd, hétköznapi tónusban beszélt, mégis volt valami a hangjában, amitől Bridget hirtelen

felébredt.

Miss Waynflete egészen közel hajolt hozzá. A szeme mohón csillogott, az ajkát nyalogatta.

– Nagyon álmos – ismételte meg olyan hangsúllyal, amelyet már nem lehetett eltéveszteni.

Bridget elméjében egy csapásra világosság gyúlt, aztán elöntötte a szégyen és a bosszúság.

Pedig már korábban megfogant benne a gyanú, de csak afféle halvány sejtelemként.

Úgy tervezte, hogy szép csendben végigmegy a nyomon. Meg sem fordult a fejében, hogy

akár az élete is veszélyben foroghat. Hiszen biztos volt benne, hogy jól titkolta a gyanúját,

mint ahogy abban is, hogy a gyilkosnak idő kell. Hogy lehetett ilyen ostoba!

Aztán eszébe jutott valami:

110

A tea. Valamit belekevert a teámba. És nem tudja, hogy hozzá sem nyúltam. Itt az én időm.

Színészkednem kell! Vajon mi volt az, amit meg akart itatni velem? Méreg? Vagy inkább

altató? Egy biztos: azt hiszi, hogy attól álmosodtam el.

Bridget megint lehunyta a szemét, és természetesnek szánt, álomittas hangon azt mondta:

– Igen… Borzasztó álmos vagyok. Jaj, de furcsa! Ilyen álmos még sohasem voltam.

Miss Waynflete megértően bólogatott.

Bridget leeresztett pillák mögül figyelte ellenfelét.

Akárhogy is, gondolta, bennem emberére talált. Jó erőben vagyok, ő pedig csak egy

göthös, rozoga vénkisasszony. Mindenekelőtt azonban szóra kell bírnom. Ez az. Beszéltetnem

kell.

Miss Waynflete mosolygott. Bridgetnek egyáltalán nem tetszett ez a mosoly. Volt benne

valami alattomos, sőt embertelen.

A kecskéhez hasonlít, gondolta. Istenem! De még mennyire hogy a kecskéhez! Márpedig a

kecske emberemlékezet óta a sátán szimbóluma. Most értettem csak meg, hogy miért! Nekem

volt igazam. Bármekkora képtelenség is, nekem volt igazam. Szerelmi bosszú. Hát erről van

szó.

– Nem tudom, mi bajom lehet – motyogta színlelt rémülettel. – Olyan furcsán érzem

magam. Nagyon furcsán.

Miss Waynflete körbepillantott. Elhagyatott környéken jártak, olyan messze a falutól, hogy

senki sem hallotta volna meg, ha egyikük sikolt. A közelben sehol egy ház vagy viskó. Miss

Waynflete kotorászni kezdett a csomagjában, amely állítása szerint régi ruhákat tartalmazott,

így is volt. A papírréteg alól puha gyapjúszövet bukkant elő. A kesztyűbe bújtatott kéz

azonban csak keresgélt tovább.

„Mért kószálsz kesztyűben kint a földeken…?”

Tényleg, miért? Minek az a kesztyű?

Hát persze! Persze! Milyen szépségesen egyszerű!

Lehullott a csomagolópapír, és Miss Waynflete előhúzta a kést. Óvatosan tartotta, nehogy

elmaszatolja az ujjlenyomatokat, amelyek aznap délelőttről származtak, Lord Whitfield

tömzsi kis ujjaitól.

Az éles mór kés.

Bridgetet elfogta a rosszullét. Időt kell nyernie, gondolta, és szóra kell bírnia a nőt, ezt a

sovány dámát, akit kerül a szerelem. Biztosan nem lesz nehéz. Nem lehet nehéz. Mert ezt a

nőt feszíti a beszéd vágya, csakhogy nem beszélhet, kizárólag olyasvalaki előtt, mint amilyen

Bridget – olyasvalaki előtt, akit aztán örökre elhallgattat.

– Mit akar… azzal a… késsel? – kérdezte elfúló, kásás hangon.

Miss Waynflete felkacagott.

Hátborzongató kacagása volt: nőiesen lágy, dallamos, mégis teljességgel embertelen.

– Magának szánom, Bridget! Magának! Már nagyon régóta gyűlölöm magát!

– Azért, mert Gordon Whitfield menyasszonya voltam? – kérdezte Bridget.

Miss Waynflete bólintott.

– Okos lány maga. Nagyon okos. Ez a kés lesz a perdöntő bizonyíték Gordon ellen. Magát

itt találják majd elmetszett torokkal, és itt találják a kést – az ő kését az ő ujjlenyomataival.

Ezért kértem meg ma reggel Gordont, hogy mutassa meg. Aztán, amíg maguk fönn voltak az

emeleten, bebugyoláltam egy zsebkendőbe, és eldugtam a táskámba. Pofonegyszerű volt!

Akárcsak az összes többi. Magam sem hittem volna.

Bridget tompa, álomittas hangon felelt, mint aki erős kábítószer hatása alatt áll.

– Mert… maga… olyan… ördögien… agyafúrt…

Miss Waynflete megint csilingelő kacagásban tört ki.

– Valóban – felelte vérfagyasztó gőggel. – Van eszem, már kislány koromban is volt. De

soha nem engedték, hogy használjam. Otthon kellett maradnom, tétlenül. Aztán jött Gordon…

111

egy egyszerű csizmadia egyszerű fia, de csupa ambíció. Tudtam, hogy fényes jövő vár rá. De

aztán elhagyott. Ő, engem! A miatt a nevetséges madárügy miatt.

Miss Waynflete furcsa mozdulatot tett, mintha nagyot csavarintana valamin.

Bridgetet megint elfogta a rosszullét.

– Gordon Ragg nem átallott elhagyni engem! Engem, Waynflete ezredes lányát!

Megesküdtem, hogy bosszút állok rajta. Éjszakákon át törtem a fejem, miképpen fogjak

hozzá… Később szép lassan elszegényedtünk. El kellett adnunk a házat. Ő vásárolta meg!

Aztán a pártfogásába vett, és felajánlott nekem egy állást a saját régi otthonomban. Hogy

gyűlöltem! De egy pillanatra sem mutattam ki, mit érzek iránta. Bennünket, lányokat, így

neveltek, és ennek most jó hasznát vettem. Különben is: az igazi nemes az önuralmáról

ismerszik meg.

Elhallgatott. Bridget csak nézte, lélegzetvisszafojtva, nehogy megakassza a szóáradatot.

Miss Waynflete lágy hangon így folytatta:

– Közben egyre csak törtem a fejem… Eleinte úgy terveztem, hogy egyszerűen csak

megölöm. Ekkor kezdtem el csendben, titokban kriminológiai munkákat olvasni a

könyvtárban. És bizony, ezek az olvasmányok később nemegyszer hasznomra váltak. Például

ezeknek egyikéből tanultam meg, hogyan zárhatom be kívülről csipesszel Amy ajtaját, miután

kicseréltem az ágya mellé tett üveget. Hogy horkolt az a lány! Undorító.

Elhallgatott.

– De hol is tartottam?

Bridgetnek ismét kapóra jött az a képessége, amely már Lord Whitfield meghódításában is

hasznára vált, nevezetesen az, hogy jól tudott hallgatni. Mert Honoria Waynflete nemcsak

vérszomjas gyilkos volt, de valami sokkal egyszerűbb is annál: emberi lény, aki szeretné, ha

meghallgatnák. Márpedig az emberi lények ezen csoportjával Bridget kitűnően tudott bánni.

Ezúttal is pontosan eltalálta a megfelelő hangot:

– Azt mondta, eleinte Gordont készült megölni…

– Igen, de erről aztán letettem. Túlságosan egyszerű lett volna. Nem érhettem be ennyivel.

Aztán egyszer csak eszembe jutott a megoldás: olyan bűnökért kell hogy bűnhődjön, amiket

el sem követett. Rábizonyítom, hogy gyilkos! Akasztófára juttatom! Az én bűneimért fog

lógni! Vagy az elmegyógyintézetben kell leélnie egész hátralévő életét… Úgy még jobb.

Miss Waynflete rémes kis kacajt hallatott. A szeme fénylett és tágra nyílt; furcsa,

hosszúkás volt a pupillája.

– Mint említettem, sok kriminológiai témájú könyvet elolvastam. Körültekintően

válogattam ki az áldozataimat, jóllehet a kezdeti időkben még nem kellett számolnom azzal,

hogy bárki is gyanút fogna… Be kell vallanom – folytatta mélyebb hangon –, élveztem a

gyilkolást… Az első áldozatom az a rettenetes Lydia Horton volt. Lekezelően beszélt velem,

vénlánynak nevezett. Boldog voltam, amikor összekülönböztek Gordonnal. Végre két legyet

üthettem egy csapásra. Roppant szórakoztató volt az ágya mellett ülni, és arzént adagolni a

teájába, utána meg azt hazudni az ápolónőnek, hogy Mrs. Horton keserűnek találja Lord

Whitfield szőlőjét. Sajnos az a buta tyúk senkinek sem adta tovább, amit mondtam.

Aztán jöttek a többiek. Amint megtudtam, hogy Gordon neheztel valakire, egyszerűen

megrendeztem az illető számára egy balesetet. És hogy Gordon milyen képtelenül ostoba volt!

Készséggel elhitte nekem, hogy különleges lény. Elhitte, hogy aki ellene fordul, az mind egy

szálig meglakol. Szegény jó Gordon olyan végtelenül hiszékeny. Gyerekjáték az orránál fogva

vezetni.

Bridgetnek erről eszébe jutottak saját lekicsinylő szavai:

„Gordon bármit képes elhinni.”

Gyilkolni könnyű? De még milyen könnyű! Szegény Gordon. Szegény, hiszékeny

kiskakas.

De még többet ki kell szednie a nőből. Könnyű dolga lesz. Titkárnőként hosszú évek óta

112

gyakorolja a hallgatás művészetét – a halk figyelem művészetét, amely minden munkaadóját

arra készteti, hogy kitárulkozzon előtte. Ez a nő sem lesz kivétel, hiszen minden vágya, hogy

beszélhessen magáról, hogy eldicsekedhessen a ravaszságával.

– De hogy csinálta? – kérdezte elhaló hangon. – Nem értem, hogy sikerülhetett?

– Ó, igazán egyszerű volt. Csak egy kis szervezőkészség kellett hozzá. Amikor Amyt

elbocsátották Ashe Manorból, azonnal befogadtam cselédnek. A kalapfesték, azt hiszem, okos

ötlet volt, az pedig, hogy az ajtaja belülről volt zárva, engem minden gyanú alól tisztázott. De

különben sem gyanakodott rám soha senki, hiszen indítékom egyik gyilkosságra sem volt,

márpedig indíték nélkül senkiről sem feltételezhető, hogy embert öl. Carterrel is könnyű volt

elbánnom. Ott botorkált a ködben, én meg a nyomába szegődtem, és egy gyors mozdulattal

letaszítottam a gyaloghídról. Igen erős vagyok, ha nem tudná.

Elhallgatott, majd ismét feltört belőle az a lágy, rémületes kis kacaj.

– Pompás mulatság volt! Sosem felejtem el, milyen képet vágott Tommy, amikor kilöktem

az ablakon. El sem tudta képzelni…

Bizalmasan közelebb hajolt Bridgethez.

– Az emberek végtelenül ostobák. Azelőtt nem is tudtam.

– Maga viszont… kivételesen okos – mondta hízelgő hangon Bridget.

– Igen, igen… igaza lehet.

– Hát Humbleby doktor? Vele nem lehetett ilyen könnyű elbánni – mondta Bridget.

– Valóban nem. Akár fel is sülhettem volna a tervemmel, de – bámulatos módon – bevált.

Gordon fűnek-fának eldicsekedett a Wellerman Kreutz Intézetben tett látogatásával, én meg

arra gondoltam, talán sikerülhet úgy intéznem, hogy az emberek emlékezzenek rá, és később

összefüggésbe hozzák a két eseményt. Murci macska füle akkoriban csúnyán begyulladt,

csupa genny volt. Látszólag véletlenül beledöftem az ollót a doktor kezébe, azután

eljátszottam, hogy rettenetesen szégyellem, és addig erősködtem, amíg meg nem engedte,

hogy bekötözzem a sebet. Azt persze nem tudhatta, hogy a gézt a Murci füléből származó

váladékkal itattam át. Persze vaktában tapogatóztam. Semmi sem szavatolta, hogy a tervem

beválik. Amikor mégis bevált, rettentő boldog voltam, különösen mivel Murci Lavinia

Pinkerton macskája volt.

Miss Waynflete arca elsötétült.

– Lavinia Pinkerton! Ő rájött… Ő találta meg Tommy holttestét. Aztán amikor Gordon és

az öreg Humbleby hajba kaptak, észrevette, hogy a doktort figyelem. Nem voltam elég

óvatos. Épp azon morfondíroztam, hogyan fogjak hozzá… És Lavinia belém látott! Egyszer

csak észrevettem, hogy figyel, és… elárultam magam. Tudtam, hogy leleplezett. Bizonyítéka,

persze, nem volt ellenem. Efelől bizonyos voltam. Mégis attól féltem, hogy a Scotland

Yardnál majd talál valakit, aki hisz neki. Mert azt tudtam, hogy oda készül. Én is felszálltam

hát a vonatra, és követtem.

Minden a kezemre játszott. Egy járdaszigeten értem utol, amikor épp a Whitehallon kelt át.

Végig a sarkában voltam, mégsem vett észre. Egyszer csak jött egy nagy autó, én pedig

hátulról teljes erőmből meglöktem Laviniát. Nagyon erős vagyok ám! Lavinia annak rendje és

módja szerint a kocsi alá esett. Megszólítottam egy nőt, azt mondtam, láttam a rendszámot, és

megadtam neki Gordon Rolls-Royce-áét. Bíztam benne, hogy továbbadja a rendőröknek.

Szerencsém volt, hogy a gázoló továbbhajtott. Valami sofőr lehetett, aki a gazdája

jóváhagyása nélkül száguldozott a városban. Igen, szerencsém volt. Nekem mindig

szerencsém van. Akkor is szerencsém volt, amikor Luke Fitzwilliam látta azt a jelenetet

Gordon és Rivers között. Pompás mulatság volt az orránál fogva vezetni! Különös, hogy

milyen nehezen sikerült Gordonra terelnem a gyanúját. Abban viszont joggal bízhattam, hogy

Rivers halála után már sikerülnie kell…. Most pedig… következhet a szép befejezés.

Miss Waynflete felállt, és odalépett Bridgethez.

– Gordon elhagyott – mondta panaszos hangon. – Magát akarta feleségül venni. Egész

113

életemben magányos voltam. Nem volt semmim. Semmim a teremtett világon…

„Ösztövér dáma, kit kerül a szerelem…”

Mosolyogva hajolt Bridget fölé, a szeme tébolyultan csillogott… Megvillant a penge…

Bridget talpra szökkent, majd teljes erejéből, tigrisként vetődött a másik nőre, hátralökte,

és csuklón ragadta.

Honoria Waynflete, akit felkészületlenül ért a támadás, egy pillanatra meghátrált. De aztán,

amint felocsúdott a meglepetésből, felvette a harcot. A fiatal, egészséges és edzett Bridget

jóval erősebb volt ennél a sovány, törékeny teremtésnél. De a lány egy dologgal nem számolt.

Azzal, hogy Honoria Waynflete őrült. A téboly acélossá tette az izmait, és őrület

megsokszorozta erejével megszállottan küzdött a józan Bridget ellen. Összekapaszkodva

tántorogtak, miközben Bridget hasztalan próbálta kicsavarni a kést a másik nő kezéből.

Aztán az őrült nő fokról fokra fölébe kerekedett a lánynak.

– Luke…! Segítség…! Segítség…! – kiáltotta Bridget.

De nem remélhette, hogy segítség érkezik. Kettesben maradt Honoria Waynflete-tel.

Egyedül önmagára számíthatott. Emberfeletti erőfeszítéssel kicsavarta ellenfele csuklóját, és a

kés végre-valahára lehullt a földre.

Honoria Waynflete azonban nem adta fel: megragadta Bridget nyakát, és eszelősen

szorította, míg ki nem préselte belőle a szuszt. Bridget még egy utolsó, elfúló sikolyt

hallatott…

114

Huszonkettedik fejezet

MRS. HUMBLEBY SZAVAI

BATTLE FŐFELÜGYELŐ jó benyomást gyakorolt Luke-ra. Erőteljes felépítésű, kellemes

külsejű férfi volt széles, pirospozsgás arccal és szép, nagy bajusszal. Első pillantásra nem tűnt

lángelmének, de aki alaposabban szemügyre vette, annak nem kerülhette el a figyelmét

rendkívülien okos szeme.

Luke nem követte el azt a hibát, hogy alábecsülje a főfelügyelőt. Volt már dolga Battle-hoz

hasonló férfiakkal. Tudta, hogy megbízhatóak, és mindig eredményesen végzik a munkájukat.

Egyszóval, nála jobbat nem is kívánhatott volna.

– Furcsa, hogy egy ilyen kis vidéki ügyhöz olyan nagyágyút küldtek, mint ön – mondta,

amikor kettesben maradtak.

Battle főfelügyelő elmosolyodott.

– Könnyen kiderülhet, hogy az ügy nagyon is komoly, Mr. Fitzwilliam. Ha egy olyan

emberről van szó, mint amilyen Lord Whitfield, nem engedhetjük meg magunknak, hogy

hibázzunk.

– Értem már. Egyedül jött?

– Nem. Hoztam magammal egy nyomozó őrmestert is. A másik fogadóban, a Hét

Csillagban szállt meg, és az a dolga, hogy szemmel tartsa őlordságát.

– Értem.

– Mit gondol, Mr. Fitzwilliam, biztosra vehető a gyilkos kiléte? Nincsenek kétségei?

– A körülmények ismeretében más lehetőséget nem tudok elképzelni. Felvázoljam önnek a

tényállást?

– Köszönöm, de már tájékoztatott Sir William.

– És ön mit gondol? Úgy látom, nehezen tudja elképzelni, hogy egy olyan komoly

társadalmi pozícióval rendelkező férfi, mint Lord Whitfield, gyilkos lehessen.

– Kevés dolog van, amit ne tudnék elképzelni – felelte Battle főfelügyelő. – Azt szoktam

mondani, bűnügyben semmi sem lehetetlen. Bűnöző bárki lehet: akár még egy kedves, öreg

vénkisasszony vagy egy püspök vagy egy diáklány is. Nem szabad eleve kizárni semmit.

– Ha Sir William már felvázolta önnek a tényállást, akkor engedje meg, hogy elmeséljem,

mi történt ma délelőtt – mondta Luke.

Röviden összefoglalta a közte és Lord Whitfield között lezajlott jelenetet. Battle

főfelügyelő figyelmesen hallgatta.

– Említette, hogy kést tartott a kezében – mondta. – És kezdett is valamit azzal a késsel,

Mr. Fitzwilliam? Netalántán megfenyegette magukat?

– Nyíltan nem. De meglehetősen taszító módon simogatta a pengét, afféle ínyenc műértő

gyanánt. A hátam is borsózott tőle. Miss Waynflete, azt hiszem, hasonlóan érzett.

– Ő az a hölgy, akiről már mesélt? Aki gyermekkora óta ismeri Lord Whitfieldet, és egy

ideig a menyasszonya is volt?

– Igen, ő az.

– Ami a fiatal hölgyet illeti, most már nem kell aggódnia érte, Mr. Fitzwilliam. Kirendelek

mellé valakit, hogy vigyázzon rá. Nem eshet bántódása, hiszen őlordságát is figyeltetjük

Jacksonnal.

– Végtelenül hálás vagyok önnek – mondta Luke.

A főfelügyelő együtt érzően biccentett.

– Nem irigylem, amiért még Miss Conwayt is féltenie kell. És attól tartok, nem lesz

könnyű dolgunk. Lord Whitfield a jelek szerint igen agyafúrt. Most bizonyára jó ideig lapulni

115

fog. Persze, hacsak el nem jutott a legutolsó stádiumba.

– Mit ért legutolsó stádiumon?

– Azt az állapotot, amikor a bűnöző oly mértékben elbízza magát, hogy azt képzeli,

egyszerűen nem leplezhetik le! Amikor azt hiszi, ő az egyetlen zseni a félnótások között. Ha

idáig eljutott, természetesen fülön csípjük.

Luke bólintott, és felállt.

– Sok szerencsét – mondta. – Szóljon, ha bármiben segítségére lehetek.

– Természetesen.

– Nincs semmi észrevétele?

Battle fontolóra vette a kérdést.

– Egyelőre, azt hiszem, nincs. Mindenekelőtt szeretném egy kicsit megismerni a falut.

Beszélhetnénk este?

– Hogyne.

– Addigra többet fogok tudni.

Luke valamelyest megnyugodott, és feltámadt benne a bizakodás. Általában ilyen hatással

volt az emberekre Battle főfelügyelő.

Luke az órájára pillantott. Akár ebéd előtt is meglátogathatja Bridgetet.

De inkább mégsem. Miss Waynflete a végén még úgy érezné, ott kell tartania ebédre,

felbontva a háztartás rendjét. Luke a nénikéi példáján megtanulta, hogy a középkorú hölgyek

hajlamosak túl nagy feneket keríteni a háztartást érintő ügyeknek. Vajon Miss Waynflete is

nagynéni? Talán.

Időközben kiállt a fogadó kapujába. Fekete ruhás alak sietett el az utcán, és ahogy

észrevette őt, megtorpant.

– Mr. Fitzwilliam.

– Mrs. Humbleby.

Luke odalépett a hölgyhöz, és kezet fogtak.

– Azt hittem, már elment – mondta az asszony.

– Nem, csak szállást változtattam. Most itt lakom.

– Hát Bridget? Úgy hallottam, ő is otthagyta Ashe Manort.

– Így igaz.

Mrs. Humbleby felsóhajtott.

– Úgy örülök, hogy elment Wychwoodból.

– Tulajdonképpen még itt van. Miss Waynflete-nél vendégeskedik.

Mrs. Humbleby hátrahőkölt, és megmagyarázhatatlan rémület ült ki az arcára.

– Honoria Waynflete-nél? De hát miért?

– Mert Miss Waynflete volt olyan kedves, és meghívta magához néhány napra.

Mrs. Humbleby megborzongott. Közelebb lépett Luke-hoz, és megérintette a karját.

– Mr. Fitzwilliam, tudom, hogy helyesebb volna, ha hallgatnék. Mostanában sok

szomorúság ért, és ettől talán túlságosan gyanakvó lettem. Könnyen meglehet, hogy csupán

beteges képzelődés minden, amit érzek…

– Miféle érzésekről beszél? – kérdezte türelmesen Luke.

– Hát… a gonosszal kapcsolatos meggyőződésemről.

Félénk pillantást vetett Luke-ra, majd látva, hogy a férfi nem kérdez semmit, csak komoran

biccent, így folytatta:

– Oly sok a gonoszság! Ez a gondolat nem hagy nyugodni. Oly sok a gonoszság

Wychwoodban. És az a nő áll mindennek a hátterében. Ebben bizonyos vagyok.

Luke meghökkent.

– Miféle nő? – kérdezte.

– Honoria Waynflete. Meggyőződésem, hogy végtelenül gonosz. Látom, nem hisz nekem.

Lavinia Pinkertonnak sem hittek. Pedig mindketten éreztük. Azt hiszem, ő többet tudott

116

nálam… Ne feledje, Mr. Fitzwilliam, hogy a boldogtalan nő szörnyűséges dolgokra képes.

– Igen, igaza lehet… – mondta szelíden Luke.

– Nem hisz nekem? – vágott a szavába Mrs. Humbleby. – Persze, miért is hinne? De én

sohasem felejtem el, amikor John bekötözött kézzel jött haza attól a nőtől, és váltig hajtogatta,

hogy semmiség, csak egy kis karcolás.

Mielőtt továbbindult volna, még így szólt:

– Ég áldja. Kérem, felejtse el, amit mondtam. Mostanában alig ismerek magamra.

Luke nézte a távolodó asszonyt, és azon töprengett, mi oka lehet rá, hogy gonosznak tartsa

Honoria Waynflete-et. A vénkisasszony talán jó barátságban volt a férjével, és féltékeny volt

rá?

De mit is mondott? „Lavinia Pinkertonnak sem hittek.” Ez azt jelenti, hogy Miss Pinkerton

megosztotta vele az aggályait.

Hirtelen eszébe ötlött a kedves, öreg hölgy aggódó ábrázata a vasúti kocsiban, és a fülébe

csengtek komoly, aggódó szavai: „A gyilkost elárulhatja a tekintete.” Felidéződött benne a

hölgy arckifejezése, amely hirtelen megváltozott, mintha nagyon tisztán látna maga előtt

valamit. Egy pillanatra, gondolta Luke, furcsán eltorzult az arca, kivillantotta a fogait, és

különös, mohó fény költözött a tekintetébe.

De hiszen azóta már láttam ezt az arckifejezést, gondolta. Most, a napokban. De mikor is?

Hát persze! Ma délelőtt! Méghozzá Miss Waynflete arcán, amikor Bridgetet nézte.

És hirtelen megrohanta egy másik, réges-régi emlék Mildred nénikéjéről, aki egyszer azt

mondta: „Az a lány, kérlek szépen, egészen úgy festett, mint egy félnótás!”, és a néni arca

néhány pillanatra üres, imbecillis kifejezést öltött…

Lavinia Pinkerton ugyancsak egy arckifejezést írt le. Vajon lehetséges, hogy élénk

képzelőereje, ha csupán egy pillanatra is, de újraalkotta azt az arckifejezést – az áldozatát

mustráló gyilkos arckifejezését?…

Luke félig-meddig önkéntelen, szapora léptekkel elindult Miss Waynflete házához.

Egy hang a fejében egyre azt hajtogatta:

– Nem férfi volt. Miss Pinkerton egy szóval sem mondta, hogy férfi lett volna. Csak te

hitted azt, hogy férfi, mert egy férfit képzeltél magad elé. De ő egy szóval sem mondta…

Édes istenem, lehet, hogy becsavarodtam? Képtelenség, amire gyanakszom… Hát persze

hogy képtelenség, hiszen semmi értelme… De akkor is, látnom kell Bridgetet. Meg kell

bizonyosodnom róla, hogy jól van… Az a szem! Az a különös, borostyánsárga szempár…

ugyan már, elment az eszem! Biztos, hogy elment az eszem! Whitfield a gyilkos! Nem lehet

más. Hiszen ő maga mondta.

De hiába: a vénkisasszony arcán átsuhanó ijesztő, tébolyult árnyék emléke

lidércnyomásként nehezedett rá.

A satnya kis szobalány nyitott ajtót.

– A kisasszonyt keresi? – kérdezte Luke vehemenciájától meglepetten. – Miss Waynflete

azt mondta, el kellett mennie valahova. De megnézem, Miss Waynflete idehaza van-e.

Luke félretolta, és benézett a szalonba. Emily az emeletre szaladt, majd lélekszakadva tért

vissza.

– Az úrnő sincs idehaza.

Luke vállon ragadta.

– Merre mentek? Hol lehetnek?

A lány csodálkozva tátotta el a száját.

– A hátsó ajtón kellett kimenjenek. A konyhából láttam volna, ha elöl mennek ki.

Az ajtóhoz kísérte Luke-ot, aki rohanvást távozott a kis hátsó kerten át. Kint egy férfi

nyírta a sövényt. Luke odament hozzá, és nyugalmat erőltetve magára megkérdezte, nem

látta-e a két nőt.

– Két hölgyet? De. Lehet már egy ideje. Épp ebédeltem a sövény túloldalán. Nem hinném,

117

hogy észrevettek volna.

– Merre mentek?

Bár Luke kétségbeesetten igyekezett fegyelmezni a hangját, a férfi észrevehette rajta a

kétségbeesést, mert csodálkozó, vontatott hangon felelt kérdésére:

– Át azokon a földeken… Arra. Hogy onnét merre, azt én nem tudom.

Luke megköszönte az útbaigazítást, és futásnak eredt. Sürgető aggodalma egyre csak nőtt.

Muszáj utolérnie őket, muszáj! Talán megőrült. Nyilván csak sétálni mentek, hajtogatta

magában, de egy belső hang egyre azt rikoltozta: gyorsabban! Futás!

Keresztülvágott a két szántóföldön, aztán egy ösvényhez érve megtorpant. Vajon merre

tovább?

És akkor meghallotta a sikolyt – azt a távoli, elmosódó, mégis összetéveszthetetlen

sikolyt…

– Luke! Segítség! – és még egyszer: – Luke!

Bevette magát a sűrűbe, és a hang irányába rohant. Most már más zajokat is hallott:

dulakodás hangját, zihálást és egy halk, elfúló sikolyt.

Az utolsó pillanatban ért oda: lefejtette az őrült nő kezét áldozata torkáról, majd addig

szorította rúgkapáló, szitkozódó ellenfelét, míg az egy görcsös vonaglással mozdulatlanná

nem merevedett a karjaiban.

118

Huszonharmadik fejezet

ÚJ KEZDET

– NEM ÉRTEM – mondta Lord Whitfield. – Egyszerűen nem fér a fejembe.

Őlordsága igyekezett megőrizni a méltóságát, de látszott rajta, hogy önérzetes

viselkedésével csupán szánalomra méltó zavarodottságát leplezi. Nem tudta mire vélni a sok

különös dolgot, amit az elmúlt percekben hallott.

– Pedig így áll a helyzet, Lord Whitfield – mondta türelmesen Battle. – Mint megtudtuk, a

kisasszony családjában nem ismeretlen az elmebaj. Az olyan régi családoknál, mint az övé,

gyakran előfordul. Vagyis eleve megvolt benne a hajlam, ha szabad így fogalmaznom. Ehhez

jött hozzá az a körülmény, hogy törekvő ifjú hölgy létére kudarcot vallott mind a szakmai

kibontakozás, mind a szerelem területén. – Battle köhintett. – Jól értettem, hogy ön hagyta el a

kisasszonyt?

– Nem szeretem ezt a kifejezést – mondta mereven Lord Whitfield.

Battle főfelügyelő újrafogalmazta a kérdést:

– Ön volt az tehát, aki felbontotta az eljegyzést?

– Igen.

– Mondd el, hogy miért, Gordon – kérte Bridget.

Lord Whitfield fülig vörösödött.

– Ha ragaszkodnak hozzá, hát legyen. Honoriának volt egy kanárija. Rajongott érte.

Folyton a szájából kínálta kockacukorral. Egyszer a madár ahelyett, hogy elvette volna a

cukrot, belecsípett Honoriába. Honoria nagyon dühös lett rá: elkapta, és… kitekerte a nyakát.

Ettől kiábrándultam belőle. Megmondtam neki, hogy azt hiszem, tévedés volt eljegyeznünk

egymást.

Battle bólintott.

– Itt kezdődött minden – mondta. – Mint ahogy azt a kisasszony Miss Conwaynek

elmesélte, attól fogva minden gondolatát és elvitathatatlan leleményét egyetlen célnak

rendelte alá.

– Annak a célnak, hogy engem gyilkosságért elítéljenek? – hüledezett Lord Whitfield. –

Nem tudom elhinni.

– Pedig ez az igazság, Gordon – mondta Bridget. – Nem emlékszel? Te magad is

csodálkoztál rajta, hogy mindenki, aki felbosszant, megbűnhődik érte.

– Ennek megvolt a maga oka.

– Valóban. Honoria Waynflete-nek hívták – mondta Bridget. – Fogd már fel végre, hogy

nem az isteni gondviselés lökte ki Tommyt az ablakon, és a többieket sem isten haragja

pusztította el. Hanem Honoria.

Lord Whitfield kétkedve csóválta a fejét.

– Még mindig nem tudom elhinni – jelentette ki.

– Azt mondta, délelőtt kapott egy telefonüzenetet – mondta Battle.

– Igen. Úgy dél körül. A csalitosba hívtak, azzal, hogy Bridget beszélni óhajt velem. Az

volt az egyetlen kikötés, hogy gyalog menjek, ne kocsival.

Battle bólintott.

– Úgy bizony. Ez lett volna a végjáték. Előbb-utóbb megtalálták volna Miss Conway

elmetszett torkú holttestét, mellette pedig az ön kését az ön ujjlenyomataival. És biztosan

akadt volna valaki, aki a gyilkosság időpontjában a környéken látta önt. Többé senki sem hitt

volna önnek. A világ minden esküdtszéke bűnösnek ítélte volna.

– Engem? – kiáltott fel Lord Whitfield megütközve és fájdalmasan. – Hogy hihette volna

119

el bárki is, hogy ilyen borzalmas dolgot művelek?

– Én nem hittem el, Gordon – mondta szelíden Bridget. – Egy pillanatig sem.

Lord Whitfield hűvös pillantást vetett a lányra, és kimérten azt mondta:

– Tekintetbe véve jellemem feddhetetlenségét és megbecsült pozíciómat a megyében,

kötve hiszem, hogy bárki egy pillanatig is hitelt adott volna egy ilyen szörnyűséges vádnak.

Méltóságteljesen kivonult a szobából, és becsukta maga után az ajtót.

– Sohasem fogja belátni, hogy tényleg veszélyben volt – monda Luke.

Aztán Bridgethez fordult.

– Most már áruld el, mikor kezdtél el gyanakodni erre a nőszemélyre.

– Akkor, amikor azt mondtad, hogy Gordon a gyilkos – felelte Bridget. – Egyszerűen nem

hittem el! Hiszen olyan jól ismerem. Két éven át voltam a titkárnője! Úgy ismerem, akár a

tenyeremet. Tudom, hogy nevetségesen hiú és öntelt, de azt is tudom, hogy kedves ember, és

már-már abszurd módon melegszívű. Még egy darazsat sem képes agyoncsapni. Szóval az a

mese, hogy megölte Miss Waynflete kanáriját – egyszerűen nem vallott rá. Gordon képtelen

volna ilyesmire. Ráadásul egyszer, régen már említette, hogy ő hagyta el Waynflete

kisasszonyt. Te pedig most azt állítottad, hogy éppen fordítva történt. Persze nem tartottam

kizártnak, hogy igazad van. El tudtam képzelni, hogy Gordont visszatartja a hiúsága attól,

hogy beismerje, ejtették. De hogy kanárit öljön, az egyszerűen nem vallott rá. Vadászni is

azért nem jár, mert az öldökléstől felfordul a gyomra.

Szóval tudtam, hogy a történet egyik fele nem igaz. Ebből viszont egyenesen következett,

hogy Miss Waynflete hazudik. Méghozzá igen különös dologban. Felötlött bennem a kérdés,

hogy vajon máskor is hazudott-e már. Végtelenül büszke nő, ezt a vak is láthatja. Az, hogy

elhagyták, bizonyára sebet ejtett a hiúságán. Nagyon meggyűlölhette Lord Whitfieldet,

különösen azok után, hogy gazdag, sikeres emberként visszatért a faluba. Bizony, gondoltam

magamban, alighanem szíves örömest befeketítené. És akkor egyszer csak furcsa szédület lett

rajtam úrrá, mert eszembe jutott, hogy Waynflete kisasszonynak talán minden szava

hazugság, és hogy egy olyan nő, mint ő, könnyűszerrel becsaphat egy férfit. Lehet, hogy

agyrém, gondoltam, de mégis tegyük fel, hogy ő gyilkolta meg ezeket az embereket, és ő

ültette el Gordon fejében, hogy isten haragja sújtott le rájuk. Könnyedén elhitethette vele.

Mint említettem, Gordon bármit képes elhinni. De vajon módjában állt-e Waynflete

kisasszonynak elkövetni ezeket a gyilkosságokat? – tettem fel magamnak a kérdést. És látnom

kellett, hogy bizony módjában állt. Egy részeg embert nem nehéz letaszítani a hídról, sem egy

kisfiút kilökni az ablakon. Amy Gibbs az ő házában halt meg, Mrs. Hortont pedig

rendszeresen látogatta a betegágyánál. Humbleby doktor már fogósabb kérdés. Akkor még

nem tudtam, hogy Murci macskának beteg a füle, és hogy Waynflete kisasszony fertőző

gézzel kötözte be a doktor kezét. Miss Pinkerton halála ugyancsak komoly fejtörést okozott:

nehezen tudtam elképzelni Miss Waynflete-ről, hogy beöltözzék egy Rolls-Royce sofőrjének.

De aztán eszembe jutott a megoldás. Pofonegyszerű: csak egy jól irányzott lökés kell, amit

a nagy tömegben senki sem vesz észre. Azzal, hogy a gázoló továbbhajtott, Waynflete

kisasszonynak újabb lehetőség hullott az ölébe: kiszemelt magának egy nőt, és a gázoló

rendszáma helyett lediktálta neki Lord Whitfield Rolls-Royce-áét.

Persze eleinte korántsem láttam ilyen tisztán. Annyit tudtam csak – mert igenis, tudtam –,

hogy nem Gordon követte el a gyilkosságokat. Akkor hát kicsoda? A válasz kézenfekvőnek

tűnt. Valaki, aki gyűlöli Gordont! És ki az, aki gyűlöli Gordont? Honoria Waynflete,

természetesen.

De aztán eszembe jutott, hogy Miss Pinkerton nyilván egy férfiról beszélt, amikor a

gyilkost emlegette. Ez, persze, aláássa az én szép, kerek kis elméletemet, hiszen ha Miss

Pinkerton tévedett volna, nem ölték volna meg… Ezért kértelek meg, hogy pontosan idézd fel,

amit mondott, és észrevettem, hogy egy szóval sem említette, hogy az illető férfi. Akkor már

tudtam, hogy jó nyomon járok. Elhatároztam, hogy elfogadom Miss Waynflete meghívását, és

120

megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból.

– Anélkül, hogy szóltál volna nekem? – kérdezte méltatlankodva Luke.

– De drágám, olyan biztos voltál a dolgodban. Én meg semmiben sem voltam biztos. Tele

voltam kétellyel. Eszembe sem jutott, hogy veszély leselkedik rám. Azt hittem, ráérek…

Megborzongott.

– Jaj, drágám, rettenetes volt… Az a tekintet… És az a szörnyű, hűvös, embertelen kacaj…

– Szörnyű belegondolni is, mi történt volna, ha nem érek oda időben – mondta borzadva

Luke.

Battle-hoz fordult.

– Most milyen állapotban van? – kérdezte.

– Teljesen elborult az elméje – felelte a főfelügyelő. – Így szokott lenni. Általában nem

tudják feldolgozni a megrázkódtatást, hogy végül mégsem sikerült túljárniuk az egész világ

eszén.

– Rendőrként mindenesetre csúfos kudarcot vallottam – pironkodott Luke. – Meg sem

fordult a fejemben, hogy Honoria Waynflete volna a gyilkos. Maga, Battle, biztos jobban

csinálta volna nálam.

– Talán igen, talán nem. Ne feledje, bűnügyben semmi sem lehetetlen. Ugye,

megmondtam, hogy egy vénkisasszony is lehet gyilkos?

– Vagy egy püspök, vagy egy diáklány. Úgy érti, ezek mind potenciális bűnözők?

Battle elvigyorodott.

– Úgy értem, bárki lehet bűnöző, uram.

– Kivéve Gordont – mondta Bridget. – Gyere, Luke, keressük meg.

Rövid bolyongás után a dolgozószobájában bukkantak rá a lordra, aki épp buzgón körmölt.

– Gordon – szólította meg Bridget félénk hangon. – Most, hogy minden tisztázódott, meg

tudsz bocsátani nekünk?

Lord Whitfield elnéző pillantást vetett rá.

– Hogyne, kedvesem, hogyne. Belátom, elfoglalt ember voltam. Elhanyagoltalak. De,

ahogy Kipling is fogalmazott, „a magányos utas ér célba legelébb”. Az én utam magányos út.

– Kihúzta magát. – Óriási felelősség nyugszik a vállamon. Az a sorsom, hogy egyedül

cipeljem. Nem vehetek társat magam mellé, nem oszthatom meg senkivel a terhemet: egyedül

kell végigmennem az úton, egyedül, amíg össze nem rogyok az árokszélen.

– Drága Gordon! – kiáltott fel Bridget. – Hogy te milyen aranyos vagy!

– Nem arról van szó, hogy aranyos vagyok-e – vonta össze a szemöldökét a lord. – De

fejezzük is be ezt a butaságot. Nem érek rá, elfoglalt ember vagyok.

– Tudom.

– Egy új cikksorozat tervén dolgozom. Az a címe, hogy „Évszázadok női bűnözői”.

Bridget csodálattal teli pillantást vetett rá.

– Gordon, hogy ez milyen nagyszerű ötlet!

Lord Whitfield ragyogott a büszkeségtől.

– Úgyhogy, kérlek, hagyjatok most magamra. Nyugalomra van szükségem. Rengeteg a

dolgom.

Luke és Bridget lábujjhegyen kiosont a szobából.

– Nekem beszélhet bárki bármit, akkor is aranyos – mondta Bridget.

– Bridget, én úgy látom, tényleg szeretted ezt az embert.

– Tudod, mit? Azt hiszem, igazad van.

Luke kinézett az ablakon.

– Jó lesz végre elmenni Wychwoodból. Sehogy sem tetszik nekem ez a környék. Tele van

gonoszsággal, ahogy Mrs. Humbleby mondaná. Már az is ijesztő, ahogy az Ashe Ridge a falu

fölé tornyosul.

– Ha már az Ashe Ridge-nél tartunk, mi a helyzet Ellsworthyvel?

121

Luke pironkodva kacagott fel.

– Arra célzol, hogy véres volt a keze?

– Arra.

– Mint kiderült, fehér kakast áldoztak az ördögnek.

– Hát ez mesésen gusztustalan.

– Az az érzésem, hogy a mi Ellsworthy barátunk szorulni fog. Battle készül a számára egy

kis meglepetéssel.

– És szegény jó Hortonnak soha meg sem fordult a fejében eltenni láb alól a feleségét, Mr.

Abbot csak egy fiatal hölgytől kapott kompromittáló levelet, Thomas pedig csupán egy

kedves, szerény, fiatal doktor.

– Ugyan már, Thomas felfuvalkodott hólyag!

– Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy rá, amiért elveszi Rose Humblebyt.

– Az már biztos, hogy az a kislány jobbat érdemelne.

– Mindig is úgy éreztem, Rose-t jobban kedveled nálam.

– Butaságokat beszélsz, kedvesem.

– Nem hinném.

Bridget eltűnődött, aztán megkérdezte:

– Most már szeretsz engem, Luke?

Luke kitárta a karját, hogy megölelje, de Bridget megállította.

– Azt kérdeztem, szeretsz-e, nem azt, hogy szerelmes vagy-e belém.

– Ó. Értem már… Igen, szeretlek… Nem csak imádlak, szeretlek is.

– Én is szeretlek – mondta Bridget.

Egymásra mosolyogtak, egy kissé félénken, mint a gyerekek, akik most barátkoztak össze

egy születésnapi zsúron.

– A szeretet fontosabb a szerelemnél – mondta Bridget. – Mert a szeretet örökké tart. És én

azt akarom, hogy ami köztünk van, örökké tartson. Nem lenne jó, ha szerelemből

házasodnánk össze, aztán később megunnánk egymást, és új házastárs után néznénk.

– Tudom, drága szerelmem, tudom. Neked a valóság kell. De az kell nekem is. Ami

köztünk van, az örökké tart, mert valóságos.

– Biztos vagy benne, Luke?

– Biztos vagyok benne, kedvesem. Azt hiszem, éppen ezért féltem attól, hogy beléd

szeressek.

– Én is féltem beléd szeretni.

– És még most is félsz?

– Most már nem.

– Hosszú ideig a Halál torkában voltunk – mondta Luke. – Ennek vége. Most pedig… most

kezdődik az Élet.

122

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató

Nyomta a Szekszárdi Nyomda

Felelős vezető Vadész Katalin igazgató

Készült Szekszárdon, 2011-ben

Felelős szerkesztő Katona Ágnes

Művészeti vezető Gerhes Gábor

A borító Nagy Péter munkája

Készült 13,97 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 9251 6

www.europakiado.hu