DR. SCHWEITZER JÓZSEFOrszágos Rabbiképző Intézet igazgatója

A zsidósága magyar művelődés

századaibanMűvelődéstörténet – Vallástörténet Továbbképző füzetek 4.

A BME Természet- és Társadalomtudományi KarTársadalom- és Gazdaságtudományi Intézete és az

OREKO Kft. által szervezetttanári továbbképző tanfolyam anyaga

A sorozat a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával jelenik megSorozatszerkesztő:Dr. Németh József

Sajtó alá rendezte:Dr. Gazda István

Tipográfus:Vargha Ildikó

A kötet közreadásában közreműködött a DEKÓRUM Bt. és a HUNGARUS Bt.ISSN 1218-1676 ISBN 963 420 437 6

A kiadásért felel a BME TGI Intézet igazgatójaSzedte: Fröhling Éva

Címlapfotó: Németh FerencNyomta: Szüpex Nyomdai és Grafikai Stúdió,

Budapest

A római korban magyar földön, Pannóniában élt zsidók emlékét és műveltségét sírkövek és más kőbe vésett feliratok jelzik. Érdekességük, hogy héber betű vagy felirat nincs rajtuk, a szövegük latin és görög, némelyiken kezdetleges karcolattal zsidó emblémák, főképp a nétkarú lámpás, a menóra látható. Ebből arra következtethetünk, hogy a romai seregek nyomán Pannóniába került zsidók a héber nyelvet már aligha használták, mert csupán a feliratokban olvasható nevek tartoznak a héber nyelvkincshez, de ezek között is akadnak latin-görög elnevezések. E, nyelvüket már nem használó közösségek azonban zsidó tudatukat megőrizték, mert a zsidó vallás alaptételét jelentő egyistenhit credo ja görög szövegekben több sírkövön is olvasható: Hais Theos, azaz egy Isten, ami az Adonaj echad echad megfelelője.

Zsidók a középkori Magyarországon

Az első középkori híradás zsidók magyarországi tartózkodásáról a X. század közepéről származik. Chaszdáj ibn Saprut spanyolországi zsidó miniszter magyarországi zsidó kereskedők útján kérdést intéz a kazár királyhoz a távoli zsidó ország, Kazárország felől. Ez a levél a magyarországi zsidók története tekintetében kétszeresen is jelentős. Először azért, mert bizonyítja, hogy ebben az időben éltek zsidók Magyarországon, másodszor pedig azért, mert ha az érdeklődő levél nem is a spanyolországi zsidó minisztertől származik, hanem későbbi időből, akkor is bizonyíték amellett, hogy élt olyan történeti hagyomány, amely szerint a X. század közepén Magyarországnak mar voltak zsidó lakosai. Ez a kazár királyhoz írott levél egy időben nagy jelentőséggel bírt azért is, mert egyik bizonyítékául szolgált volna annak – az egyébként nem igazolt feltételezésnek –, amely szerint a honfoglalásban nem zsidó etnikumú, de zsidó hitű honfoglalók is részt vettek volna.

A magyarok még a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek a török eredetű kazárokkal akiknek egy része – a kabarok, vagy ezeknek vezető rétege – felvette a zsidó vallást, legalábbis annak egyes tanait magáévá tette. Napjainkban a kazár zsidók részvételét a honfoglalásban már sokan a legendák világába utalják. Ha részt vettek is zsidó vallású kazárok-kabarok a honfoglalásban, ezek feltehetően rövid időn belül áttértek – Szent István térítései folytán – a keresztény vallásra.

Az Árpád korban élt magyarországi zsidókról azonban vannak hitelt éraemlő történeti forrásaink. Értesülünk arról hogy a X. században magyarországi zsidó kereskedők megfordultak prágai vásárokon, mint rabszolgakereskedők (akkor ez nem volt szégyenletes), majd a XI. században, ugyancsak héber forrásokból tudjuk hogy Németországban is megfordultak magyarországi zsidó kereskedők, sőt egy Izsák nevű rabbiról, majd egy Jehuda nevű pozsonyi zsidó tudósról is hírt veszünk.

Az Árpád-kor első zsidó gyülekezete az akkor jelentős Esztergom városában működött. Itt történt az az érdekes – és abban a korban szinte egyedülálló eset –, hogy két németországi zsidó kereskedő, útban Oroszországból hazafelé, pénteken este, amikor a szombat már beköszöntött (tudvalévő, hogy a zsidó ünnepek az ünnepnapot megelőző estével veszik kezdetüket) megszegték a szombatnapi nyugalmat, amiért két, nem magyarországi rabbitól feddést és büntetést kaptak. Hírünk van ebből a korból arra is, hogy a németországi Mainz és Magyarország között fennállott kereskedelmi kapcsolatban szerepük volt zsidó kereskedőknek, elsősorban úgy, nogy a németországiak fordultak meg Magyarországon. Egy híres zsidó világutazó, Tudelai Benjámin ll6ö körül arról tudósít, hogy Konstantinápolyba Ungáriából, azaz Magyarországról érkeztek kereskedők.

A Buda és Esztergom környéki melegforrások híre a XIII. században – zsidó utasok közlései nyomán – már eljut Bécs rabbijához. A magyarországi zsidók a külkereskedelem mellett az országon belüli kereskedelmi tevékenységgel is foglalkoztak. Ezzel kapcsolatos I. Bélának az a rendelete, amely a vásárokat vasárnapról szombatnapra helyezi át. Érdekes, hogy

ezt a rendelkezést történetíróink kétféleképpen értelmezik. A magyar-zsidó történetírás máig legkiemelkedőbb személyisége, Kohn Sámuel azon a véleményen van, hogy az uralkodó a keresztény vallás védelmében hozta rendelkezését, a vasárnapnak minél zavartalanabb megünneplése érdekében. Kiváló kortárs történetírónk, Kubinyi András szerint ez a rendelkezés egyértelműen a zsidó kereskedőknek a vásárokról történő kiszorítása céljából történt. A kül- és belkereskedelem mellett földműveléssel is foglalkoztak az ország zsidó lakosai, sőt földbirtokuk is lehetett, amire számos zsidó helynév utal. Az Árpád-kori pénzérméken található héber betűk a zsidó kamaraispánok emlékét őrzik.

A magyar törvényalkotásban a XI. század végén találunk először a zsidókra vonatkozó törvényeket, amelyek meghatározzák a zsidók sajátos, különálló helyzetét a magyar társadalomban. Ennek oka az, hogy ők (a gyakran velük együtt említett mohamedánokkal egyetemben) az Egyház keretein kívül állanak, és annak tanait nem fogadják el. Ennek a kívülállásnak a következményeit vállalták es viselték. A Szabolcsi Zsinat (1092) megtiltja, hogy keresztény rabszolgát tartsanak, vasárnapon és keresztény ünnepnapon dolgozzanak, nem különben tilalmazza a keresztények és zsidók közötti házasságkötést.

A Szent László által szentesített törvényeket Kálmán király törvényei követték, amelyek szabályozzák birtokszerző képessegüket s előírják, nogy csupán püspöki székhelyen lakhatnak. Talán azért, mert jövedelmeiket és adófizetési kötelezettségeiket jobban lehetett ellenőrizni, vagy talán amiatt, hogy elkülönítésüket a keresztény lakosságtói, a püspöki városokban jobban végre tudták hajtani.

A Szabolcsi zsinat megszorító rendelkezései után 1222-ben az Aranybulla 24-ik pontja tartalmaz ismét a zsidókra vonatkozó rendelkezéseket, kimondván, hogy a kamaragrófok, a só és adótisztek az ország nemesei legyenek, izmaeliták (mohamedánok és zsidók) azokká ne lehessenek. Az Aranybulla szövegének egy helyesebb olvasata szerint az ország nemesei se lehessenek izmaeliták és zsidók.

Előbbiek szerint zsidók viseltek ilyen hivatalokat, sőt az ország nemesei közé is emelkedhettek. II. Endre, az Aranybulla kibocsátója időszaka köztudottan romlott közállapotaiban nyilván a zsidó tisztségviselők sem lehettek vétlenek. A zsidók kizárását azonban a pénzügyi és gazdasági életből az Aranybulla intézkedései nem hozták meg.

II. Endre utódának, IV. Bélának az ország zilált anyagi helyzetében pápai engedélyt kellett kérnie arra, hogy a vámbérieteket kiadhassa zsidóknak és mohamedánoknak. Az engedélyt meg is kapta azzal a megszorítással, hogy a zsidó adobérlő tevékenységét megbízható keresztény személy ellenőrizze. Minthogy a gyakorlatban ez nem valósult meg, az uralkodó pápai figyelmeztetésben részesült. Látható, hogy az Egyház es az uralkodók megítélése a zsidók tevékenységi körének meghatározásában nem volt azonos.

A középkori magyarországi zsidóság leghíresebb kiváltságlevele IV. Béla nevéhez fűződik. A tatárjárás következtében szüksége volt pénzügyi közreműködőkre az ország újjáépítése érdekében. Az 1251-ben kiadott privilégium-okirat nagyon sokban Babenbergi II. Frigyes osztrák herceg által, saját alattvalói részére kiállított védlevéllel volt azonos. Ez nem mindenben felelt meg a magyarországi zsidók akkori helyzetének, de utóbb igen hasznos volt számukra.

A IV. Béla-féle kiváltságlevél oltalmat és biztonságot nyújt a zsidó alattvalóknak, biztosítja kereskedelmi tevékenységük szabadságát, oltalmazza vallásukat, otthonaikat, templomaikat. A zsidókat a kamara szolgái” néven királyi védelem alá helyezi, amelynek fejében megfelelő fizetési és adókötelezettségeik vannak. Főbenjáró ügyekben maga az uralkodó ítélkezik felettük. IV. Béla nevéhez fűződik Budának, Magyarország új fővárosának megalapítása, ahol a magyar és német telepesek mellett már zsidókat is találunk. A budavári zsidó negyed megalapítói valószínűleg Henel vagy Henoch nevű zsidó pénzverő kamaraispán és fiai voltak. Feltételezhető, hogy az uralkodótól kibocsájtott zsidó privilégiumot is az ő közbenjárásuknak kell tulajdonítanunk. A IV. Béla korabeli zsidó negyed Buda városának

délnyugati végén terült el. E zsidó negyedhez temető is tartozott, és a legrégibb budai zsidó sírkő is ismeretes 1278-ból, az Pészach Péter fiának a sírhantja felett állott. Zsinagógája is volt ennek a gyülekezetnek, már a XIII. század első évei óta. A Budán írott Képes Krónikában erről már említést találunk.

A zsidóknak a keresztény lakosságtól való elkülönítése azonban továbbra is fontos egyházi szempont. A Budai Zsinat 1279-ben elrendeli, hogy vörös posztóból készült köralakú zsidó jelet kell viselniük. A zsinat rendelkezéseit azonban nem hajtották

végre. Az eddig tapasztalt viszonylagos vallási türelem Nagy Lajos uralkodása idején türelmetlenséggé változik. Az uralkodó vallási buzgóságában a kereszténységre kívánja téríteni zsidó alattvalóit, de amikor ennek ellenszegülnek (s talán gazdasági okok miatt is), 1360 körül elrendeli kiűzetésüket az országból. A száműzöttek Ausztriában, Csehországban, s a zsidók iránt jóindulattal viseltető Nagy Kázmér lengyel király birodalmában találtak befogadtatásra. Nagy Lajos király haragja nem tartott sokáig, s 1364-ben megengedi az elűzöttek visszatérését, ám a lehetőséggel kevesebben élnek mint amennyien az országot elhagyják. Biztonságérzetük kiváltképpen a városok viselkedése folytán rendült meg.

Mindazonáltal az uralkodó engedélye folytán érkeztek vissza zsidók, de minthogy egykori hazaikban már mások éltek, az uralkodó a mostani Táncsics Mihály utca két oldalán jelöli ki lakhelyeiket.

Buda mellett a középkori Sopron is két zsinagógát mondhat a magáénak. Zsigmond király kora óta az állandó királyi székhelyen, Budán Királyi oltalom alatt élhetnek a Nyugat és Közép-Európából menekült zsidók. Egy francia utazó írja, hogy 1433-ban sok, franciául beszélő zsidót talált Budán, ahová hazájukból menekültek. Az egész hazai zsidóság ügyében Buda zsidósága jár el, minthogy az ország fővárosában élnek. Nagy Lajos kora óta országos zsidóbíró intézi a zsidók ügyeit legfelsőbb fokon, s e magas méltóság, nem különben helyettese is, Budán lakik. A középkor során számos városnak volt zsidó bírája. A zsidóbíró intézmény jogkörét a XV. század második felétől kezdve egyre több helyen veszik át. A zsidók adója az uralkodóhoz, Mátyáshoz fut be, aki számos tekintetben könnyítéseket hoz zsidó alattvalói életében. Ezek között a legjelentősebb: a zsidó prefektus intézménye. Ezt zsidó tölti be, a már említett Mendel család tagjai sorából, egészen a mohácsi vészig.

Amikor Mátyás király és felesége, Beatrix, 1476-ban menyegzői bevonulásukat tartják, két szemtanútól tudjuk, hogy az uralkodó pár köszöntésére a budai várkapu elé vonultak a zsidók elöljárójuk lovon, kivont karddal, mögötte az elöljárónak fia s 24 lovasból álló küldöttség, díszruhában. Ezeket 150-200 főből álló gyalogos menet követte. Mennyezet alatt vitték a Tóratekercset, amelyen elől aranyból készült vért volt látható. Az uralkodó jóindulatát a hódolat nyilván még növelte is.

A tudományt és művészeteket kedvelő Mátyás király környezetében a távoli Spanyolországból származó zsidók is feltűnnek, így Cotta Márton es családja. Cotta, vala milyen közlebbről nem ismert művészeti ágban jeleskedett, amellyel magára vonta az uralkodó és felesége kegyének sugarait.

A spanyolországi származású Cottáék elhagyták a zsidó vallást, de hitehagyásuk ellenére sem szüntették meg kapcsolataikat egykori spanyol zsidó hittestvéreikkel. A középkori keresztény világ zsidó lakosainak életét megkeserítő vérvád Magyarországon is felmerült, először 1494-ben Nagyszombatban. Egy keresztény kisfiú eltűnése keltette a hagyományos vádat, amely szerint a zsidók megölték, hogy vérét a zsidó peszach ünnep kenyerében a pászkában elkeverjek, és megegyék. E rettentő és teljességgel hazug vád ellen a történelem során számos pápa és más katolikus egyházfő, majd nem katolikus keresztény teológus is erőteljesen tiltakozott, fájdalom, sokszor hiábavalóan.

Nagyszombatban férfiak és nők, összesen tizenketten szenvedtek irtózatos testi kínzások után máglyahalált e szörnyű, hamis vád miatt.

A középkori hazai zsidóság élete a vérvádtól eltekintve sem volt mentes a nehézségektől.

Így a Budai Törvénykönyv már 1421-ben előírja számukra a vörös köpeny, a csúcsos süveg, s köpenyükön a sárga folt viselését. Megélhetésüket a hazai es a külkereskedelem, a földbirtok szolgáltatta egy ideig, de ez egyre nehezebb volt számukra, minthogy keresztény szolgákat nem tarthattak.

A középkori Magyarországnak mintegy húsz városában éltek zsidók, Kohn Sámuel szerint lélekszámuk húszezer körül volt, míg Kovács Ferenc mindössze 2500-3700 főre becsüli őket. Zsidó műveltségükre nézve Scheiber Sándor végzett kutatásokat, melyek szerint tizenöt város jelölhető meg magyarországi középkori héber kultúra centrumaként. így a többi között: Kassa, Pozsony, Sopron, Kőszeg, Vasvár, Győr, Buda, Esztergom és Székesfehérvár. Mátyás uralkodása tehát mindenképpen fénykort jelentett számukra. Halála után a központosított államhatalom széthullik, anarchikus állapotok keletkeznek, melyben a zsidók sorsa egyre rosszabbra fordul. Az összeomlás előtt álló középkori magyar államnak volt híres, ünnepelt, majd gyűlölt alakja Szerencsés Imre, latinul a magyar nevének megfelelően: Fortunátus Imre. Kubinyi András feltételezése szerint a Cotta család segítségével került Budára. Spanyol származását az 1944-ben mártírhalált szenvedett Büchler Sándor keszthelyi rabbi, a kiemelkedő jelentőségű magyar zsidó történetíró kutatta fel, majd adatait Szerencsés származására nézve újabb bizonyítékokkal gyarapította Scheiber Sándor. Szerencsés Imre regényes életét érdemes kissé alaposabban megismernünk.

Szerelemre lobbant egy keresztény nő iránt, ami ekkor a halálra ítéltetés veszedelmével fenyegette őt. Feltételezhetően, hogy a halálos ítélettől megmenekedjék, elhagyja a zsidó vallást, s jó kapcsolatai révén Perényi nádort kéri fel keresztapjául. Tőle egyben védelmet is remélhet. S bár hűtlen vallásához, nem hűtlen sanyarú sorsú zsidó testvéreihez, akiknek feje felől Budán egy vérvádat is elhárított. Két fia hű marad a zsidósághoz, s úgy tűnik atyjuk bűnét megértéssel, sőt megbocsátással fogadjak, ami kiaerül egy istentisztelettel kapcsolatos kérelmük iratanyagából is. A kor neves rabbijai – fiai kérésére – megbocsáithatónak ítélték Szerencsés Imre hitehagyását, minthogy élete végéig a szorongatott zsidók védelmezője maradt.

1526-ban a mohácsi csatamezőn serege élén elesik II. Lajos, s ezzel együtt elbukik az egységes, önálló középkori magyar állam.

Az állam elbukásával együtt lezárul a középkori hazai zsidóság története is.Buda kiürül, csupán a zsidók maradnak ott, akiket a győztes törökök fogolyként szállítanak

el, míg mások, hogy a fogságot elkerüljék, a menekülés útját választottak.

A hódoltsági területek, a királyi Magyarország és Erdély zsidóságaA hódoltsági területen Budán, Székesfehérvárott és másutt találkozunk isztambuli,

szemendriai (szerbiai), edirnei és jeruzsálemi származású zsidókkal akik megfordulnak még Esztergomban, Vácott, Tolnán, s e helységek egyben kereskedelmi tevékenységük útvonalát is jelzik.

A török adójegyzékekben található zsidók neveiből megállapítható még a származási helyen kívül az is, hogy úgynevezett szefárdi, azaz spanyolországi eredetű zsidókról van szó. őseik az 1492-ben történt spanyolországi kiűzetés után kerültek a török birodalomba, s a Balkánra, majd onnan jutottak el Magyarországra. Amikor I54l-ben a török seregek elfoglalják Budát, megjelennek e spanyol eredetű zsidók, s egészen 1686-ig, Budának a keresztény haderőktől történt visszavételéig élnek ott. A hódoltság korában itt élő zsidók története érdekes színfoltja a hazai zsidóság történetének. A híres világutazó, Evlia Cselebi a török hódoltság idején Pécsett is találkozott zsidó kereskedőkkel.

A Habsburg fennhatóság alatti királyi Magyarország zsidósága nehezebb helyzetbe került, mint testvéreik a török hódoltság területein. A városok zsidóságát 1526-ban kiűzik. Erre a sorsra jutnak Pozsony és Sopron zsidó lakói, majd követik őket száműzetésben a nagyszombati zsidók is.

A városokból elűzött zsidók egy része a főúri birtokokon talált menedéket, kiváltképpen az Eszterházy hercegek birtokain Nyugat-Magyarországon. A királyi Magyarország zsidósága hasonlóképpen mint testvéreik a török hódoltsági területeken, lényegében azonos módon: kereskedelemből, pénzüzletekből éltek, mások a királyi birtokok bérletével keresték meg kenyerüket. A Habsburg fennhatóság alatt élő zsidók – a földbirtokosok és a központi hatóságok között fennálló ellentétek következtében – nehéz helyzetbe jutottak, minthogy a főurak és a városok gazdasági erdekei nem egyszer egymással ellentétesek voltak.

A Budavár visszavételéért folyó harcokban a budai zsidó község teljesen elpusztult. A császári hadak a zsidó negyed közelében törtek be, s a zsidók utcája 1686. szeptember 2-án véres harcok színtere lett. A mohácsi vész, a középkori Magyarország zsidóságát pusztította el, a Buda visszavételéért vívott harcokban a nagyhírű budai gyülekezet hamvadt el.

A hódoltság és a királyi Magyarország zsidóságának története után az Erdélyi Fejedelemség zsidó alattvalóinak életére kell pillantást vetnünk. Erdély területén az I. század óta vannak nyomai a zsidók jelenlétének. Feltételezhető, hogy a zsidók a romai régiók nyomában, vagy éppen maguknak a régióknak a soraiban jelentek meg Transsylvaniában. A római kor után a XVI. században értesülünk vásározó zsidókról Erdélyben. Nagyobb számú jelenlétük a XVII. századra esik, amikor is a részben a Szentíráson nevelkedett, másrészt pedig merkantilista elveket valló fejedelem, Bethlen Gábor 1623-ban kiváltságlevelet ad a Konstantinápolyból érkező, s Erdélyben kereskedni kívánó, egyben ott megtelepedni óhajtó zsidóknak.

Az erdélyi országgyűlések többször intézkednek is a zsidók jogállásáról, s Bethlen Gábor életében az Erdélyre jellemző etnikumokat, köztük a zsidókat, azonos mértékkel kezelik. Bethlen Gábor halála után a kevéssé türelmes fejedelmek alatt sorsukban rosszabbodás áll be, bár sem vallási életüket, sem kereskedelmi tevékenységüket ez nem érinti. Az érdekesség kedvéért hívjuk fel a figyelmet azokra az oklevelekre, amelyek 1709-ből, II. Rákóczi Ferenc fejedelem és Alboer Ábrahám nádorfehérvári zsidó pénzember között fennállott gazdasági tevékenységről tanúskodnak.

Erdélyről szólván nem feledkezhetünk meg a fejedelemség „lelki zsidóiról”, a szombatosokról sem, erről a sajátos erdélyi vallásközösségről, melynek tagjai között székely földművelők, iparosok, nem különben magas műveltségű főrangú személyiségek is voltak. A szombatosság, mint az erdélyi reformáció legszélsőbb megnyilvánulása, a kereszténységből ered, de attól mindinkább eltávolodik és a zsidóság felé tart. Kései utódaik a múlt század utolsó harmadában felvették a zsidó vallást, és Bözöd-Újfaluban külön gyülekezetet alkottak. A szombatosság az antitrinitarius teológiának és eszmerendszernek olyan radikális megnyilatkozási formája, amely sok tekintetben visszatérést jelent a zsidó vallás monoteizmusához. Erdély szombatossága. hazájuk XVI. és XVII. századi sajátos politikai és vallási viszonyai között éli virágkorát. A szombatosok szakítanak minden addigi keresztény egyház szervezetével, tanaival, vallásgyakorlatával és szertartásaival. Hitük zsinórmértéke Mózes Öt Könyve bár nem minden tekintetben követik azt. Buzgón megünneplik a szombatot és ezért magukat vallásos énekeikben szombatosoknak nevezik.

A török kiszorítása után az elnéptelenedett országrészek betelepítése fontos feladata lett a Habsburg kormányzatnak. A telepítési program kapcsán főként német telepesek érkeztek Magyarországra, de nagyszámú zsidó is jött, kiváltképpen Morvaországból.

A zsidók Detelepülése a Rákóczi szabadságharc után nyert erőteljesebb lendületet. Rákóczi csapatainak – olykor rendezetlen csapatoknak – zsidóellenes akciói abból az elfogult ítéletből születtek, amely szerint a zsidók a Habsburgok támogatói voltak. Ez persze csak csekély mértékben volt igaz, minthogy az osztrák seregben szolgálatot teljesítő zsidók száma is elenyészően kicsiny volt. Ennek ellenére Kismarton, Rohonc zsidósága, sőt egykorú leírás szerint szinte valamennyi zsidó gyülekezet, a száműzetés állapotába került.

A zsidók letelepülése a Szatmári béke után nagyobb lendületet nyert. A XVIII. század 20-

as, 30-as éveiben Pakson a Daróczy és Száraz család, Hőgyészen Merczy Florimondus Argenteau gróf, Pincehelyen és Ozorán Eszterházy Antal Pál herceg a dél-nemet telepesek mellé, a morvaországi Batthyány uradalomból és a Vasmegyei Rohoncról érkező zsidókat fogadott birtokára. A befogadásnak ellenpéldája is van. Styrum Károly gróf és mások erőszakos katolizálassal vetettek gátat a zsidók letelepedésének, s előnyben részesítették a görög kereskedőket, mint pl. Teveni Tódort Simontornyán.

A földesúri birtokokon új otthonra találó zsidók bizonyos mértékig uruknak kereskedelmi jobbágyai. Ellentétben a földművelő jobbágyokkal, ők kereskedelmi tevékenységükkel, különféle szolgáltatásokkal és befizetésekkel váltják meg a földesúri jóindulatot, amely őket otthonukhoz juttatta. A legtöbb helyen a befogadó földesúr és a befogadott zsidók között jó kapcsolat alakul ki. A földesúri birtokon megtelepedett zsidók mindenekelőtt arra törekedtek, hogy halottaik méltó nyugvóhelyéről gondoskodjanak, ezért a zsidó községek megalakulását áltálában megelőzte a halottak eltemetésével foglalatoskodó, úgynevezett Szent Egyesület megalapítása, és engedély szerzése a földesúrtól temető vásárlására. Amikor egy-egy földesúri birtokon vagy mezővárosban nagyobb számban élnek, megalakul a zsidó község.

A kezdeti idők szerény zsidó kereskedelmi tevékenysége utóbb kibővül, mivelhogy a földbirtokos rétegnek sem mobil tőkéje, sem szakismerete nincsen a nagyobb volumenű kereskedelemre, s erre a városi polgárság körében is csak néhány kereskedőház képes. így azután kialakul az országos méretű, sot gyakorta külfölddel is összeköttetést tartó kereskedelem, a zsidó kereskedők közvetítésével.

A Morvaországból történő bevándorlás okát Mária Terézia atyjának, III. Károlynak az a Morvaországra érvényes rendelete adja, amely szerint minden zsidó családból csupán az elsőszülött fiú házasodhat. Utóbb újabb bevándorlókkal gyarapodik az ország, mégpedig azokkal, akik Lengyelország felosztása után a Habsburg birodalom hatalma alá jutott Galíciából érkeznek magyarországi területekre.

A magyarországi zsidóság történetében most a morva-lengyel bevándorlási hullámmal a hazai zsidó történet negyedik szakaszába érkeztünk. Ebben a szakaszban az addig néhány ezer főt számláló magyarországi zsidóság lélekszáma a millió köré emelkedik. A hazai zsidó letelepedésről az első megbízható képet az 1725-1728 közötti összeírás szolgáltatja, majd 1735 és 1739 között az országos összeírást megismétlik, és ekkor összesen 2430 zsidó családot vettek számba.

Az ország zsidó lakosai alattvaló társaikra háruló adókötelezettségeik mellett még egy újabb adó, az úgynevezett türelmi adó fizetésre is kötelezettek voltak. Az uralkodónő, Mária Terézia súlyos anyagi nehézségekkel küzdvén, 1743-ban rendkívüli adót óhajtott kivetni a zsidókra, amit azonban a vármegyék többsége nem tartott rendjén valónak, és ezért a kivetés alapjául szolgáló összeírást nem végezték el.

Az uralkodónő a sikertelen kísérlet után, 1746-ban minden zsidó személyt az országában való megtűrésért évi kettő forint adó befizetésére kötelez. Ezt az úgynevezett türelmi adót nők, gyermekek, szolgák után is be kellett fizetni.

A nemesi vármegyék ezt a királyi rendeletet is – amennyire lehetett – mellőzték, minthogy ezt az adónemet az országgyűlés soha nem szavazta meg. A liberális történetírás a türelmi adó kivetésének tényét – joggal – merőben méltánytalannak és igazságtalannak tartotta. Kivetésének idején azt a zsidók még nem, utóbb azonban már maguk a zsidók is emberi méltóságukkal összeegyeztethetetlennek vélték, és küzdelmet folytattak megszüntetése érdekében.

Az egy-egy megyére kirótt adóösszeg megyénkénti felosztását, amint azt akkor nevezték: a repartitiót, az adott megye zsidósága, az erre a célra összehívott gyűlésen határozta meg. Az adófelosztással kapcsolatos megyei tárgyalásokról például a Tolna megyei Kölesd községben 1778-ban megtartott felosztási gyűlésről készült szolgabírói feljegyzésből értesülünk, Perczel Gábor tollából. Az történt, hogy 1778-ban a Tolna megyére kirótt türelmi adót az előzőhöz

képest 60 %-kal megemelték. Mint a szolgabíró előadja: a Tolna megyei zsidók kölesdi gyűlésén óriási elégedetlenségnek és panasz áradatnak volt a tanúja. Az összegyűltek hangoztatták, hogy a gazdasági élet nehézségei már eddig is roppant feladatok ele állították őket. Az állam mindenbe beleavatkozik. A nyersbőr, a gyapjú és a dohánykereskedelem egyre több megszorítást szenved. A normális üzletmenetet behozatali és kiviteli tilalmak, magas vámok és egyéb megkülönböztető intézkedések gátolják.

A kereskedők mellett a bérlők is panaszkodnak: az árenda, a közadó és a vármegyei adó félelmetesen megnövekedett, a bérletek haszna megcsappant. S most a türelmi adóból is kijut nekik. A panaszok ellenére végül is kijelentik: a felső fórumoktól jött parancsnak kötelességtudóan eleget tesznek. A kor zsidósága ingatag jogi helyzetében, megtűrt voltában, léte egyetlen biztosítékát a felsőbbség iránti engedelmességben vélte megtalálni.

Ez az egykorú tanúságtétel a tolnai zsidók panaszairól arra is rámutat, hogy ekkor mar 1778-ban vagyunk, s a zsidó kereskedelmi tevékenység meglehetősen sokrétűvé válik. Kereskedőink túlnyomó többsége szerény vándorkereskedő, hátán hordja árukészletét, lova, kocsija kevésnek volt. Pántlikát, kendőt árul, állati bőröket vásárol. Hasonlóan ruhát és ócskavasat.

Ezeknél magasabb színvonalat képviseltek a nyitott és állandó bolttal rendelkező kereskedők, akik textil és más ruházati cikkeket árultak. Föléjük magasodott a nagykereskedők, az országon belüli és a külországokkal is kereskedelmet folytatók rétege. De már kézművesek is vannak közöttük. Elterjedt foglalkozás az urasági jogon működő korcsma és pálinkafőzde bérlete. Hasonlóképpen az urasági jogon működő nússzék is, a rituális hús árusítására. Az államhatalom nem lát mást a zsidókban, mint adózó és minél jobban megadóztatható alanyokat.

Út a polgárosodás feléII. József trónra lépésével új korszak kezdődik a hazai zsidóság történetében. Zsidó

alattvalói előtt, miként az egész monarchiában, Magyarországon is ő nyitja meg a polgári fejlődés útját. 1781-ben intézkedik addigi helyzetük megjavításáról. Ha kikeresztelkednek, akár földbirtokot is vásárolhatnak, s az eddigi kereskedői gyakorlat mellett fuvarosok, szabók, vargák s kőművesek is lehetnek. 1783-ban a magyarországi zsidók helyzetét híres rendeletével – Systematica Gentis Judaicae Regulatio – szabályozza. Beköltözhettek a szabad királyi városokba, kereskedők, iparosok lehettek, de oly iparokat, amely a nemesi érdekeket vagy a céhek kiváltságait sértené, nem űzhettek.

A héber nyelv maradjon az istentisztelet nyelve, hivatalos irataikat német, latin vagy magyar nyelven vezessék. A zsidó gyermekek keresztény iskolába is járhatnak, a nagyobb zsidó közösségeket pedig közismereti tárgyakat oktató iskolák felállítására kötelezi. Az uralkodó türelmes politikája abban is megnyilvánul, hogy az édesanyjától elrendelt türelmi adót valójában meghagyja, de az eddigi sértő elnevezést megváltoztatva, kamarai adó néven szedeti be. Ismeretes, hogy az ország nemesi társadalmának közvéleménye ellenében ^kiadott rendeleteit az uralkodó halálos ágyán visszavonja. Így a zsidókra vonakozó rendelkezéseit is, ennek ellenére uralkodása jó emléket hagy a zsidók körében, minthogy pária voltuk megszüntetésére törekedett. Mégis azokban a zsidó községekben, amelyekben a világi ismeretek terjedésétől a vallásos élet érinthetetlenségét féltették, halála után az általános ismereteket nyújtó zsidó iskolákat bezárták.

Ezek után tekintsük át, ha csak néhány példával is, milyen volt a kor zsidó közösségeinek élete és elhelyezkedése a társadalomban. Mintának alkalmazzuk a feudális kor egyik jelentős zsidó gyülekezetét, a bonyhádit. Ebben a mezővárosban, amely a Perczel és a Kliegel birtokos családok érdekkörében fekszik, 1741-ben mindössze négy zsidó kereskedőt találunk. Ez a lélekszám 1775-re már 414 személyre emelkedik. A zsidó családfők a századforduló után, az 18Ö7-es összeírás szerint, már a következőképpen oszlanak meg. A kereskedelem 17

ágazatában 152 személy tevékenykedik. 18 ipari szakmában 58 mestert találunk. Más területeken 18 foglalkozási ágazatban 79 férfiú helyezkedik el. Mintegy a társadalmon kívüliek a koldusok, a hitközségi szolgák, a kocsisok, a vásári mutatványosok, a napszámosok, a vízhordók, végül a munkanélküliek vagy foglalkozás nélküliek, akik ebben az összeírásban elég magas számmal vannak képviselve, 14-en vannak. A kereskedők különféle ágazatai: ószeres, halárus, ékszerkereskedő, nyúlbőr-kereskedő, nyersbőr-kereskedő, készbőr-kereskedő, rongykereskedő, lisztkereskedő, gyapjú-kereskedő stb.

Érdekes, hogy a zsidó község mennyi személyt alkalmaz a vallásos élet körébe tartozó feladatok ellátására. Ezek közül az első a rabbi, majd a rabbihelyettes, azután a jegyző, a tanító, a vallástanító, a zenész, a betegápoló stb., ugyanis a zsidó hitközségnek, jobban mondva a Szent Egyletnek körébe tartozott a kezdetleges betegápolda fenntartása, a magányos szegény betegek ápolása, gyógyszerrel ellátása, nem egy esetben részükre orvos biztosítása is.

A zsidó község nem csupán vallási, hanem bizonyos mértékig közigazgatási szervezet is volt. Szerkezeti felépítésére nézve hármas tagolódást találhatunk. A község egésze a gazdagok, a középrétegek és a szegények csoportjára volt bontható. Ez utóbbiak a zsidó község keretében gyakorolható valamennyi jognak nem voltak birtokában, csupán azok egy részének. Láthatjuk, hogy a feudális kor zsidósága semmivel sem volt demokratikusabb, mint amelyben és amelynek hatása alatt működött.

Gazdasági tekintetben hármas volt a tagozódás, jogképesség vonatkozásában pedig kettős tagozódásról beszelhetünk. A községnek az lehetett teljes jogú tagja, akit erre életvitelének, magatartásának és anyagi viszonyainak mérlegelésevel a község vezető testülete érdemesnek tartott. A máshonnan érkezettek Bonyhádon általában három év múltán részesültek teljes jogképességben, de ez általában így volt a többi gyülekezetben is. Az etikai követelményeken a liturgikus rituális előírások és a kereskedelmi erkölcs kívánalmainak megfelelő életmódot értették. Az anyagi meggondolásokra azért kellett ügyelniük, mert mindazon járandóságokért, adókért és szolgáltatásokért, amelyeket a zsidó község egyes tagjai fizettek az uralkodónak a megyének és a földesúrnak, a község egyetemlegesen kezeskedett.

A zsidó község vezetőit a teljes jogú tagok köréből választották. A feudális jog szerint a jobbágyközségek földesúri tulajdont alkottak. Ennél fogva a földesúr a községi hatóságot érdekeinek biztosítására és bevételeinek fokozására használta fel. A bíróválasztás a földesúr által megjelölt három személy egyikéből történt. A választáson részt vett a földesúr megbízottja. Súlyosabb esetekben magát a földesurat illette az ítélkezési jog, amelyet ő maga közvetlenül gyakorolt, de kisebb jelentőségű ügyekben a község bírájára és az elöljáróságra háríthatta ezt a feladatot. Ezek a jobbágyközségre alkalmazott elvek és módszerek érvényesültek a zsidó község kormányzásában.

Ezt még kiegészítették a nemesi község igazgatásából az esküdtek tisztségevei, a városi közigazgatásbóFpeaig a belső vagy kisebb tanáccsal, s a mellette rendszeresített nagyobb tanács mu-

ködésével. A nagyobb tanács élén állott a Vormunkd a „fürmender” szószóló, aki a kisebb és a nagyobb tanács közötti összekötő közbenjáró volt.

A zsidó község még a tisztségviselők elnevezéseiben is átvette a külső igazgatásban meghonosodott neveket. így a későbbi, illetve a mai hitközségi elnök tisztségét a Richter, azaz bíró, vagy Vorsteher, az elöljáró töltötte be. E tisztség viselőiről mind a zsidók, mind a hatóságok, mint a Juden-Richterről emlékeznek meg, azaz a zsidó község bírájáról. A zsidó község korlátozott bíráskodási joggal is rendelkezett, peres ügyekben a község, valójában a rabbi és a dajan, esetleg a dajanok, azaz a rabbinátusi ülnökök ítélkeztek, háromtagú bíróságot alkotva a rabbi elnökletével.

Amennyiben a rabbi mellett ülnök vagy ülnökök nem működtek, úgy a rabbi a községnek a zsidó jogban járatos tagjaiból vett maga mellé két személyt és ezekkel alkotta a háromtagú

egyházi bíróságot. A zsidó községek és a földesúr között létrejött megállapodások, vagy a földesúr által kiállított szabadalom-levelek határozták meg, hogy mely ügyek tartoznak a földesúri ítélőszék hatáskörébe. Minthogy némely esetben az elzárás, sőt a testi fenyítés, mint büntetőeszköz is rendelkezésre állott a zsidó községnek, egyes ítéletek végrehajtására az urasági hajdút kérték fel.

Lényegében az uraság és a zsidó község között egy olyan együttélés alakult ki, amelyben a földesúrnak szüksége volt a védelme alatt állott zsidókra kereskedelmi ügyletei lebonyolítására és jövedelmeinek gyarapítására, míg ezeknek érdekükben állott – zavartalan és békességes életük kialakítása miatt – a földesúrral való rendezett és jó kapcsolat kialakítása és fenntartása.

A zsidó község a zsidó vallás rendszeréből eredően viszonylag sok, a vallásos élet fenntartását szolgáló személy alkalmazásáról gondolkodott. Így a nagyobb zsidó községeknek volt rabbija, ajanja, a már említett rabbinátusi ülnöke, kántora a rituális állatvágást végző metszője, tanítója – esetleg több is –, a templomot és a rituális fürdőt gondozó szolgái és takarító személyzete, míg a nagyobb zsidó gyülekezeteknek egy, esetleg több templomi énekese is. Ezen kívül több zsidó gyülekezet betegápoldával és ennek működéséhez szükséges ápolóval is rendelkezett. A viszonylag nagy személyzet fenntartására a különféle közvetett adók és a rítus előírása szerinti étkek (hús, bor, pászka) utáni járulékok szolgáltak. Az egyházi adó ekkor még ismeretlen volt.

A nagyobb zsidó gyülekezetek arról is gondoskodtak, hogy rabbijuk számára talmud-iskolát tartsanak fenn, a gyülekezet létszamától függő tanulói létszámmal, 8-10, de esetleg még 20-on felüli tanulósereg biztosítását is vállalták. Ekkoriban még az iskolai közétkeztetés ismeretlen volt, ezért a talmud-iskolák növendékeit az egyes családok látták vendégül kosztos-diákként. A zsidó község tekintélyét emelte, ha tudós rabbija sok diákot vonzott talmud-iskolájába.

Ezek után térjünk vissza a zsidók jogi és társadalmi helyzetének további vizsgálatára. Emlékezzünk arra, hogy II. József megnyitotta előttük a polgári felemelkedés útját. A császár halála után azonban erőteljes lendületet vett az általa meghonosított államrend felszámolása. Ennek következtében a hazai zsidóság – joggal – bizonytalan helyzetben érezte magát. Az ország számos városából kiűzték őket. Amikor híre terjed annak, hogy negyed század után ismét összeül az országgyűlés, 54 megye zsidó képviselői gyűlést tartanak Pesten, hogy sérelmeiket az országgyűlés elé tárják és helyzetük biztosítását kérjék. Az országgyűléshez intézett hatalmas latin nyelvű memorandumot, melyet e nyelven nyilván nem zsidó ember szerkesztett, a Magyarországon élő zsidóság nevében nyújtják be, s a többi közt hangoztatják: nincs a földkerekségen Magyarországon kívül más hazánk, nincs más atyánk mint a király ... nincsenek más pártfogóink, mint közhatóságaink és földesuraink ... nincs más menedékünk, mint az emberiség ama kötelessége, mellyel ember iránt kivétel nélkül tartozik. A hatalmas beadvány hazájuk iránti hűségre, emberméltóságukra hivatkozik, ugyanakkor vallásuk gyakorlásának zavartalan biztosítását kéri. A rabbik számára felhatalmazást kér arra, hogy a vallás érdekeit védelmezhessék. Kérik a kereskedelmi tevékenységük, és bárhol való letelepedésük biztosítását. A kérelem végül is nem teljes mértékben – lásd az 1790. évi 38. törvénycikk – „a zsidókról”, latin címen „De Judaeis” sorait –, csupán a II. Józseftől nyert jogokban erősíti meg őket. Utóbb az országgyűlés külön bizottságot küld ki a zsidó ügyek rendezésére, amely az 1792. évi országgyűlés elé terjeszti javaslatait, gróf Haller József szerkesztésében. Ez a Haller-féle tervezet a zsidók védelmére kel a középkori elfogultságokkal szemben, de – túl az erkölcsi igazságszolgáltatáson – nem lendít a sorsukon, s ezen csak a gazdasági és a politikai élet átalakulása fog változtatni a jövőben.

Az 1790-1815 évek közötti negyed század a francia háború következtében gazdasági konjunktúrát teremt. A seregek ellátása okán megnövekszik az érdeklődés a mezőgazdasági termékek és a nyersanyagok iránt. Növekszik a gabona, az élőállat, a gyapjú és a

dohánytermelés, s a bővülő kereskedelmi tevékenységűén a hazai zsidó közösségek tagjai nagy mértékben részt vesznek. A zsidók kereskedelmi szerepe növekszik, ezzel együtt a figyelem is újólag felébred, e kereskedelmileg hasznos réteg politikai, jogi helyzetének rendezésére. Részben maguk a zsidó közösségek, világiakban műveltebb elemei is kívánjak ezt, részben a politikai életben szerepet kapó liberális ellenzék iktatja célkitűzései közé a zsidók egyenjogosításának ügyét.

A zsidóság körében vannak, akik a társadalomba történő beilleszkedés előmozdítása érdekében a zsidó vallást óhajtják bizonyos mértékben úgy átfogalmazni, hogy a kortársak előtt megszűnjék annak idegenszerű jellege.

A zsidó vallásreform útján azt akarták elérni, hogy a zsidóság érintkezése könnyebb legyen a környezetével. Így a vallásreform hívei kívánatosnak tartják a nemzeti nyelvű imák (esetleg a megszokott jiddis helyett a nemzeti nyelvű hitszónoklatok) tartását, a keresztény templomok mintájára az orgona használatát az istentiszteleten.

Mindezek a vallásos hagyományokhoz hűek ellenvetéseit és ellenállását váltották ki. A vallásreform egyik vezető személyisége a zsidó társadalom átalakításának tervével is foglalkozott, oly módon, hogy a zsidó ifjúságnak a mezőgazdasági pályákra történő irányítását szorgalmazta, az eddig egyoldalú kereskedelmi érdeklődés helyett. A zsidó vallásreform részben a modern idők követelte vallásos megújhodás követelményével lépett fel, másrészt azonban társadalmi célokat szolgált: a zsidóság befogadtatásának elősegítését a környező társadalomban.

A zsidók egyenjogosításának szükségességét Eötvös József a liberális világnézet szemléletéből eredően képviseli. A Budapesti Szemlében 1840-ben közölt tanulmányt a zsidóság helyzetéről, s abban a feltétel nélküli zsidó emancipáció híve. Hitvallása, hogy a szabadség alapvető emberi jog, ebből a zsidók sem zárhatóak ki. Kossuth Lajost is foglalkoztatja a zsidóság helyzete, ő az emancipáció előfeltételeként szabná meg a zsidóságnak vallási formáiban, szokásaiban, rítusában közeledését az ország lakosságához. A zsidó emancipációt így bizonyos fokig a zsidó vallás reformjához kötné. Megítélése szerint Mózes tana egyben alkotmányrendszer is, tehát a zsidók vizsgálják felül, hogy az nincs-e ellentétben a fennálló politikai rendszerrel. Eképpen Kossuth noha a zsidó emancipációt a liberális politika egyik alaptételének tekinti, a feltétel nélküli emancipációnak nem híve. Kossuth álláspontját Lőw Lipót, a vallási és politikai tekintetben haladó eszméket követő hazai zsidóság egyik szellemi vezére – rabbi és teológus – cáfolja meg. A vallástörvény szigorú megtartása a zsidók részéről – hangoztatja Lőw – nincsen összefüggésben érzelmeikkel.

A magyar reformkorban a liberális politika egyik alapvető elvének, a jogegyenlőségnek kiterjesztése a zsidókra, elvi tekintetben majdnem általánosan elfogadott volt. A megoldás módozataira nézve azonban három felfogással találkozunk. Az egyik a jogegyenlőség megadását időszerűtlennek ítélte. A másik -amelyet Kossuth is vallott – a jogegyenlőség feltételéül a zsidóktól vallási és társadalmi viszonyaik rendezését várta el; valójában a zsidó vallás reformját kívánta meg a társadalmi befogadtatás előfeltételéül. Végezetül a harmadik álláspont szerint a jogegyenlőséget minden feltétel nélkül ki kell terjeszteni a zsidókra. Ennek a meggyőződésnek az országos tekintéllyel bíró Eötvös József mellett, az országos politikában szerényebb, de megyei vonatkozásban tekintélyes politikusok is a szószólói voltak. Ezek közé tartozik Tolna megye követe, Bezerédj István, aki mind a megyegyűléseken, mind az országgyűléseken, mind a sajtóban, a feltétel nélküli zsidó emancipáció érdekében szállt síkra. Az 1844. évi február hó 10-én tartott országgyűlésen hangsúlyozza Tolna megyének azt, a már 1832-ben kialakult álláspontját, amely szerint „vallás különbségeknél fogva jog különbséget az országban tovább tűrni nem kíván”, hogy „a zsidók ruháztassanak fel olyan jogokkal, amelyekkel Magyarországon más nemes lakos bír”. Bezerédj István liberális szemlélete rámutat azokra a különbségekre is, amelyek a zsidóság

körén belül jelentkeznek, s ezek elsősorban az egyes zsidók között fennálló anyagi különbségek.

A zsidó kereskedők körében valóban kifejlődik egy jómódú réteg, bár anyagi lehetőségeikkel és jelentőségeikkel szabadságjogaik nem tartanak lépést. 1840 előtt a pesti zsidó kereskedőknek a nagykereskedői jog eléréséhez jelentős üzleti eredményeket kellett felmutatni. Ugyanekkor a városvezetés és a kereskedő testület a zsidók számának korlátozására törekszik, így – amint ezt Bácskai Vera hangoztatja – törekvéseiket a nagytőkét és üzleti sikereket bizonyító tények mellett csupán a Felsőbb kormányszervek támogatásával érhették él. A reformkor konzervatív tábora maga is elismerte a zsidó ügy rendezésének szükségességét, de úgy tűnik, azt inkább a fentebb említett jómódú zsidók tekintetében tartotta megvalósítandónak. Hasonlóképpen azokat kívánta a szabadságjogokban részesíteni, akik – mint számos alföldi zsidó – nyelv tekintetében tökéletesen magyarok lettek.

A teljes jogegyenlőség felé vezető úton jelentős állomás az 1840. évi 29.törvénycikk, amely az általunk említett 1790. évi 38. törvénycikk óta az első törvény, amely a zsidók helyzetét bizonyos mértékig rendezi és megerősíti. Ez a törvénycikk a Magyarországon született, itt törvényesen tartózkodó zsidók számára a szabad lakhatást engedélyezi, kivéve a bányavárosokat. Ugyancsak engedélyezi a szabad kereskedelmet, iparok gyakorlásat zsidó segédekkel, s a gyáralapítást. A legjelentősebb eredmény a szabad költözködés joga, amellyel az eddig zárkózott magatartást tanúsító szabad királyi városok is lakóhelyeikké lehettek, az onnan addig kitiltott zsidóknak.

Ezzel a törvénnyel nagy jelentőségű változás indul meg a hazai zsidóság belső vándorlásának ügyében. A főúri központokból, a mezővarosokból megindul az elköltözés a jobb megélhetést biztosító városok fele. Ennek a folyamatnak a majd kibontakozó forradalom és szabadságharc egy időre gátat emel, utóbb ez annál nagyobb lendülettel fog folytatódni. Az 1840. évi szabad költözködést és egyéb jogokat biztosító törvény mellett a magyar reformkor másik nagy vívmánya 1846-ban a türelmi adó megszüntetése. Ennek fejében a zsidók kötelezték magukat, hogy régebbi hátralékaikat úgy rendezik, hogy azt további öt év alatt egy megváltási összeggel törleszteni fogják.

Egy évszázaddal azelőtt még kivethették rájuk a türelmi adót, s azt megadással engedelmességgel elfogadták. Száz esztendő azonban műveltjeik gondolkodásában oly változásokat eredményezett, hogy ezt az adónemet magukra nézve erkölcsileg egyre elviselhetetlenebbnek tartották. Ezért megszüntetésének kivívására törekedtek. A szabad költözködés tiltása, majd a türelmi adó eltörlése után a hazai zsidóság vezetői erejüket azegyenjogúsítás kivívására összpontosították. De küzdelmük hamarosan más irányba fordult: 1848 történelmi tavasza egyetemesebb célok felé irányítja figyelmüket.

1848-1849: forradalom és szabadságharc1848. március 17-én a forradalom kitörése után két nappal „a honi izraeliták belügyeit

kezelő választmány” körlevelet intéz az ország zsidó községeihez: „... se tolakodással, se lealázkodással, hanem ragaszkodó szeretettel” bizonyított csatlakozásra szólítják fel az ország zsidóságát. Kinyilvánítják meggyőződésüket, hogy ezentúl „mi csak hazafiak, csak magyarok vagyunk”.

A választmány megnyugtatja az aggályoskodókat, ha az emancipáció ügye, – amint elvárható – most automatikusan nem valósul meg, a teljesítésre alkalmas időpontban ismét illetékesek elé fogják terjeszteni. Míg az elődök a föltétlen engedelmesség szorongató kényszere alatt éltek, e körlevél kibocsájtói már aggályok nélkül, s tiszta szívvel a nemzet tagjainak vallották magukat. Utalnak rá, hogy elvárják s megkívánják azokat a jogokat, melyekben eddig nem részesültek. A hazai zsidók úgy élték, és fegyverforgatóik úgy harcolták végig a szabadságharcot, hogy nem részesültek az emancipáció annyira várt áldásaiban. Az 1848-as törvényhozás bár lényegében felszámolta a feudális rendszert – s a

türelmi adó megváltozásaként adó módjára behajtható összegek megkövetelését, mint a demokrácia elveivel ellenkezőt elvette –, a zsidók felszabadítását, emancipációját nem volt képes tető alá hozni. Kállay Ödön, Szabolcs-megye követe a népképviseleti országgyűlés július 26-i ülésén, indítvány formájában, javaslatot terjesztett elő a zsidók polgári és vallási egyenjogosítására, fájdalom, eredménytelenül.

A zsidó remények és á reformkor liberális törekvéseinek megvalósítására – a zsidóság jogállására nézve – keresve sem lehetett volna jobb alkalmat találni, mint az 1848. március 15-ével felvirradt új korszakot. Zsidók és nemzsidók, a politikai haladás hívei joggal remélhették, hogy ami nem sikerült a reformkor liberális politikájának, egycsapásra megoldást fog nyerni a forradalmi jogalkotás tekintetében. Ez nem történt meg, a nemzetiségekkel küszködő kormány a zsidó ügy rendezését nem tűzte napirendre.

A zsidók helyzetét még súlyosbította, hogy a forradalom kitörését követő napokban Pesten s az országnak több, főként német ajkúaktól lakott városában és megyéjében zavargások robbantak ki ellenük. Pécsről és Székesfehérvárról el akarják űzni őket, Pozsonyban véres események történnek. Csakhamar fellángol a tiltakozás a zsidók nemzetőri szolgálata ellen.

A kormány a zsidóellenes megmozdulásokat határozottan elfojtja. Ugyanakkor az emancipáció tárgyalását elodázza. A forradalom szépségét és tisztaságát beárnyékoló zsidóellenes hangulatot – és a zsidó gyűlölet fellángolását – a zsidók kereskedelmi tevékenységére féltékeny polgárság köréből szították. A polgárok a frissen szerzett jogokban nem akartak a zsidókkal osztozni. A német ajkúak pedig nyelvükhöz szigorúan ragaszkodva távolról sem látták szívesen, nogy a zsidók személyében kialakuljon és megerősödjék egy nyelvében és gondolkodásában egyre inkább magyarrá való polgárság. A csalódások és megpróbáltatások ellenere is a zsidó tömegek a szabadság ügye mellé álltak.

Szerény, de emlékezetes jele ennek a szekszárdi zsidóknak 1848. októberében, Sztankovánszky főispánhoz és kormánybiztoshoz intézett levele. Felajánlják ebben készségüket a haza védelmére, bár a meg nem érdemelt mellőztetés miatti keserűségüket nem kendőzik. Egy részlet a levélből: „Izrael fiainak kebelében is visszhangra talál eme hazafiúi Szózat: a Haza veszélyben van. Szent oltárára hálaadónkat leteendő úgy vagyunk lelkesülve: hogy habár számunk csekélységéhez képest a kiállítás kötelessége alig érne bennünket, mégis, készek vagyunk az eddig élvezetett polgári jogoknak reánk ki nem terjedése miatt számításából kihagyott – de azért édes – haza iránti hajlamunk tanúságul kebelünkből egy egyént, honvédő őrt saját költségeinkre kiállítani.”

A becslések húszezer zsidó katonáról szólnak. Az anyagi javak sorában, egyes gyülekezetek még templomi ezüst kegyszereik egy részét is felajánlották a közös nagy ügy szent céljaira. Az 1849 júliusában Szegeden a Szemere kormány – ekkor inkább már jelképes gesztusként – beterjesztette a zsidó emancipációt az országgyűlésben. Az akkor hivatalosan Mózes vallásúak felekezetének nevezett zsidóságról kimondották, hogy rendelkezik mindazon polgári és politikai „jogokkal,” „amelyek” az ország bármely hitű lakosát „megilletik.”

A szabadságharc elbukását követő megtorlásban számos felekezet papját, főpapját vonták felelősségre részvételükért. A magyar nep küzdelmében részt vállaló egyetlen felekezetet vagy akár etnikumot sem sújtottak hadisarccal. Ezt csupán a zsidókkal tették meg, előbb Windischgrátz herceg, majd Haynau báró táborszernagy, katonai kormányzó. Haynau kétmillió háromszázezer forint, akkor hihetetlenül nagy összegnek, mint hadisarcnak befizetésére kötelezte a hazai zsidóságot. Ez alól csupán Pozsony és Temesvár zsidósága mentesült, minthogy e „két város a szabadságharc korszakának legnagyobb részeben osztrák fennhatóság alatt állott, és így az ottani zsidóságnak a magyar ügyek részvételére nem volt módjuk.

1850-ben, a protestánsokéval egyidőben, a zsidóság felekezeti autonómiáját is felfüggesztették. Megnehezítették a házaló kereskedők tevékenységét. Érdekes rendelkezés volt az úgynevezett circumcíziós könyvek német nyelvű vezetésére kiadott rendelkezés.

Ismeretes, hogy a circumcízió az a kis műtét, amely a fiúgyermekek felvételét kíséri a zsidó vallás közösségébe. Eddig az erre vonatkozó feljegyzéseket héber vagy jiddis nyelven készítették. A kormányzat azért ragaszkodott a német feljegyzésekhez, mert a születési dátumokat így a katonai szolgalatra kötelezett férfiaknál ellenőrizni lehetett.

A politikai helyzet enyhülésével megszűnnek a zsidók iránt életbeléptetett gazdasági korlátozások, majd az Októberi Diploma kibocsájtása folytán, az 1860-as éveket követő enyhültebb politikai légkörben, a zsidók közösségi és politikai tevékenysége is némileg megerősödik. Ismét megalakítják a magyar nyelv ápolására szentelt egyesületeiket, ismét megindul a magyar nyelvű zsidó sajtó, s a hitközségek is visszakapják felfüggesztett autonómiájukat. Ekkor választják a zsidó közéletben majd nagy szerepet vivő szemész orvost, dr. Hirschler Ignácot a pesti hitközség elnökévé. Hirschler egyik jelentős ténykedése, hogy kezdeményezi az Országos Rabbiképző Intézet megalapítása érdekében szükségessé váló tanácskozásokat. Ezek a „tanácskozások sokáig húzódnak, s miután a Rabbiképző a vallási tekintetben liberálisnak számító zsidóság kívánsága, a hagyományhű zsidó vezetők – akik a modernektől féltették a vallásos hagyományokat és életformát – erőteljesen ellenzik a Rabbiképző felállítására irányuló kísérleteket.

A 60-as években megindul a zsidók egyenjogosítását sürgető mozgalom is. Jókai Mór, akit Budapest-Józsefváros választ képviselőjévé, kijelenti, hogy vallása miatt senkit sem lehet kirekeszteni az alkotmányból. Klapka György párizsi lakóhelyén intéz levelet francia újságírókhoz, a hazai emancipáció érdekében.

Küzdelem a befogadtatásértAz a küzdelem, amely a magyarországi zsidók ismeretes, latin nyelvű folyamodványával

veszi kezdetét, s amelyet az 1790 júniusában összeülő országgyűléshez intéznek jogállásuk rendezése érdekében, a kiegyezés eredményeként ér sikeres véget. Az „1867. évi XVII. törvénycikk két cikkelyében megoldja a közel nyolcvan éve húzódó problémát, amennyiben kimondja, hogy az ország izraelita lakosai polgári és politikai jogok gyakorlásában a keresztény lakosokkal azonosak, s minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet megszűntnek tekintendő. A képviselőház vita nélkül fogadta el a javaslatot, míg a főrendi házban leadott 68 szavazat közül 64 volt az igen szavazatok száma. Országszerte hálaadó ünnepeken fejezik ki örömüket a hazának immár egyenjogúsított fiai. A hazai zsidóságnak a polgári társadalomba való beilleszkedése ezzel a törvénnyel nyert szentesítést. Az emancipációs törvény a zsidó állampolgárt tette „egyenlővé az ország többi állampolgárával, ám a zsidó vallásfelekezet egyenjogúsítása ezzel még nem valósult meg. Arra, vagyis közkeletű szóval a recepcióra, azaz a zsidó vallásfelekezetnek a keresztény történelmi egyházakkal való egyenjogúsítására két év híján három évtizedet kellett még várni. „A nazai zsidóság így is elégedettnek érezte magát, s az ország népével együtt lelkesen ünnepelte a Millenniumot, a Honalapítás ezredik évfordulóját.

Közben még egy rendkívül jelentős esemény ment végbe a hazai zsidóság életében: a zsidó emancipáció legjelentősebb teoretikusának és megvalósítása követőjének, a kultuszminiszter Eötvös József bárónak a kezdeményezésére összehívják a hazai zsidóság első kongresszusát, amely az 1868-69. évi Egyetemes Gyűlés néven került be történetírásunkba. A zsidó felekezetnek a keresztény történelmi egyházakkal történő egyenjogúsítása szorosan összefüggött azzal a körülménnyel, hogy a zsidó fejezet nem rendelkezett olyan egyházi szervezettel, amely akár a kormányzatnál, akár a társadalomban, akár a többi felekezeteinél képviselte volna őket, hogy érdekükben szükség esetén szót emeljen. Az egységes szervezet hiányán volt hivatva változtatni a kongresszus, melynek 18,68. december 11-én tartott első ülésén Eötvös József báró tartotta a megnyitó beszédet a pesti megyeháza dísztermében. A kultuszminiszter hangoztatta, hogy a zsidó Felekezetnek az önálló keresztény, azaz autonóm egyházakhoz hasonlóan autonóm felekezetté keli válnia.

A kongresszus alapelvként mondta ki, hogy valamennyi hazai hitközség – ezek képviselői alkották a kongresszus tagjait – a zsidó vallástörvény iránt elkötelezett, és az érvényes vallástörvényi kódex, a Sculchan Aruch alapján áll. Erre azért is nagy szükség volt, mert azok a rabbi szinódusok, akik a század harmincas éveitől kezdve Németországban tanácskoztak, és vallási, teológiai témákkal foglalkoztak, sok tekintetben a vallási reform mellett

kötelezték el magukat. A magyarországi kongresszus ezektől eleve elhatárolta magát. Kinyilvánította, hogy csupán szervezeti és igazgatási kérdésekkel foglalkozik, hitelvi, vallásgyakorlati kérgeseket nem tárgyal. Ennek ellenére a kongresszus nem vezetett a remélt sikerre. A tagok többsége a haladó pártiakból került ki, s a kisebbség ugy érezte, hogy hagyományhű meggyőződésük mégiscsak csorbát szenved a liberális többség következtében. A hagyományhű kisebbség végül is kivált a kongresszusból, majd teljes kormányzati elismerés mellett új szervezetet alakított. Ez lett az úgynevezett orthodox hitközségek szervezete, a kongresszusban bennmaradt és azok határozatait megvalósító úgynevezett kongresszusi, azaz neológ hitközségekkel szemben. Már majdnem egyházszakadás fenyegett, míg végül is az a megoldás született, hogy az izraelita hitfelekezet két szervezetben, az orthodoxban és a neológban tevékenykedik. Utóbb e két csoport egyikéhez sem tartozó kisebbség kijelentvén, hogy megmarad a kongresszus előtti állapotban, e ténynek megfelelő latin jelzővel: status quo ante jellegűnek nevezte magát, s az idők során önáló szervezetté alakult. A vallásgyakorlat tekintetében megosztott hazai zsidóság egységes maradt, és azonos örömmel ülte meg a Millennium ünnepét.

A zsidó felekezet legjelentősebb sajtóorgánuma, az Egyenlőség lelkesülten számolt be arról a hálaadó istentiszteletről, amelynek színhelye a Dohány utcai zsinagóga volt. Már a bevezetőben megállapítja: ilyen istentiszteletet csak olyan zsidóság rendezhet, mely a nemzettel, elválaszthatatlanul egybeforrt: mely érzi és tudja, hogy a nemzettel egy, hogy a nemzet őbenne és ő a nemzetben él. A zsidó előkelőségek – hihetőleg a nemesi osztály tagjai és a főrendűek – díszmagyart öltöttek ebből az alkalomból. A díszmagyaros urak közül kiválik Kornfeld Zsigmond, a Hitelbank igazgatója, aki a legmagasabb rendjelet viseli, mely Magyarországon zsidó embert ékesít: a második osztályú Lipót rendet. A kormányt Dániel Ernő kereskedelmi miniszter, a felsőházat Gerlóczy Károly polgármester képviselik.

A jogegyenlőség kimondását a történelmi keresztény egyházakkal történt egyenlősítés, a recepció törvénybe iktatása követte 1895-ben. Ezzel az aktussal vált teljessé az egyenlőség eszméje és lett gyakorlattá. Az emancipáció, azaz a vallási egyenjogúsítás mintegy a törvényhozás, és így a nemzet elismerése volt a zsidóságnak a magyarsággal tökéletességre jutott politikai és kulturális azonossága, és egybeilleszkedése tekintetében. A nemzetiségi területeken, a nemrég még bevándorolt zsidóság, vagy bevándorolt ősökre visszatekintő zsidóság volt a magyar eszme legmegbízhatóbb támogatója. A zsidó iskolákban a zsidó vallásos műveltség oktatásával egyenértékűnek tekintették a magyar kultúra terjesztését. A zsidóságnak a magyar társadalom életébe történő beilleszkedését elősegítették a XIX. évszázad második felének honi történelmi adottságai is.

Az 1850-es években a polgári fejlődés felgyorsul, s a kapitalista gazdaság kereteiben jelentős helyet foglal el a zsidóság. Ez azért történhetett így, mert a német és görög eredetű polgárság mellett éppen a zsidóság volt a lakosságnak az az osztálya, amely a legjobban eleget tudott tenni a kor igényeinek. A modern ipari és kereskedői polgárság világában azért tudott jelentős szerepet vállalni, mert a nemzsidó vagyonos réteggel szemben, gazdaságilag hasznosítható mozgó tőkével, s ezzel együtt megfelelő szakértelemmel bírt a pénz- és hitelügyek terén. Az 1860-as évek, a nagyipari alapítások kora készen találja arra, hogy ezekben az alapításokban részt vegyen, sőt a vállalkozások nagy részét ő maga kezdeményezze.

Természetesen, amikor zsidóságról beszélünk, sohasem szabad a kor egész hazai zsidó közösségére gondolunk, hanem csak azokra, akik gazdasági és szakszerű adottságaik révén

megfeleltek az idő követelményeinek, illetve azokat szerencsés módon ismerték fel. Ha az ország fővárosa, Budapest 1873- évi legnagyobb adófizetőinek megoszlását vizsgáljuk, az alábbi megállapításokat tehetjük. Igen jelentős a legnagyobb adófizetők, szakszerű kifejezéssel a virilisták között a háztulajdonosok száma. Közöttük arisztokratákat, valamint a XVIII. század kezdetétől a XIX. század elejéig a Balkánról érkezett görög, román, szerb kereskedők csoportjait és német polgárcsaládokat találunk nagy számban. A háztulajdonosok után a kereskedők alkotják a legnépesebb csoportot. Legtöbben a termény- és gabonakereskedők vannak (ez nyilván hagyományos foglalkozás volt, hiszen a feudális kor földesúri birtokain is a nyerstermény kereskedők erőteljesen képviseltetik magukat). E terménykereskedő családok közül kiemelkednek a Wodiánerek, közülük Wodiáner Sámuel már 1844-ben kapriólai előnévvel nemességet kap, s a családnak egyik tagja már Széchenyi naplójában is felbukkan, mint a legnagyobb magyarnak egyik ebédvendége. A család tagjai a gazdasági és politikai elit közelébe jutván, csakhamar elhagyják a zsidó vallást. (A nemességre emelt vagy bárósított zsidó családok közül ebben nem állanak egyedül.) Egyik leszármazottjuk, Wodiáner Andor báró a Sztójay kormány 1944-ben bekövetkezett uralomra jutásáig Magyarország portugáliai követe volt.

A virilista adófizető családok közül meg kell említenünk a Deutsch, majd Hatvani-Deutsch családot, amely harmadik generációjában nyert bárói rangot. A család leszármazottjai közé tartozik a politikus és író Hatvány Lajos és testvére, a festőművész Ferenc, valamint az Ázsia kutató Hatvány Bertalan. Hatvány Lajos irodalmi tevékenysége mellett, mint a két világháború közötti évek magyar íróinak, elsősorban József Attilának nagyvonalú támogatója és pártfogójaként is ismeretes. A kereskedelem mellett jelentős a hazai zsidóság szerepe a hitélet kialakításában is, nem különben az 1880-as évek ipari létesítményeinek megalapításában. Az élelmiszeriparban a fentebb említett Deutsch családra hivatkozhatunk, míg a textiliparban a Goldbergerekre.

Mindeme kereskedelmi és ipari létesítmények számos új munkahelyet hoznak létre, csakúgy, mint a vasúthálózat kibővítése. Míg 1846-ban az országnak mindössze 35 km hosszúságú vasútvonala volt, a vaspályák hosszúsága 1873-ban 6253 km-re emelkedik. Az építkezésekhez szükséges hatalmas beruházásokat jórészt a bécsi Rotschild bankház hitelezi meg. Ezzel a bankházzal áll szoros kapcsolatban a Magyar Általános Hitelbank, amely az 1873- évi gazdasági válságot egyedül élte túl, míg mellette négy nagybank jutott csődbe. A Magyar Általános Hitelbank élén állott Kornfeld Zsigmond a Pesti Izraelita Hitközség egy időn át alelnöke. Fia, Kornfeld Móric báró, Szekfű Gyulával együtt jelentős szerepet vállal a Magyar Szemle szellemi irányításában, s kitűnik neofita túlbuzgóságában, mint a katolikus hit meggyőződéses híve, s a későbbi súlyos időkben a katolikus vallásra tért zsidó származásúak egyesületének vezető személyisége lesz. Az alapítások és vállalkozások kibővítik a szolgáltató ipar körét is, melynek egyes ágazataiban az ország zsidó polgárai szintén jelentős mértekben vannak képviselve, csakúgy, mint egyes nagyipari szakmák alkalmazottai sorában. így a borgyári munkások Körében, valamint az iparvállalatok tisztviselői között számos zsidó vallású alkalmazottat találunk a német eredetű, ipari hivatalnokok mellett.

A kereskedő családok gyermekei azonban gyakran már a szellemi pályák felé vonzódnak. Lehetőségeik a szabad szellemi foglalkozás felé irányítják őket, miután az állami, a megyei, a városi tisztviselői állások, általában a köztisztviselői pálya csekély mértékben nyílik meg előttük. Azokra inkább a nemzsidó értelmiség tart igényt. A szabad szellemi pályákon – a század utolsó évtizedében – a fővárosi orvosok és gyógyszerészek majdnem egy negyede, az ügyvédeknek majdnem a fele zsidó vallású.

A tanári pálya felé főképp a szegényebb családok gyermekei közelednek, mert ha sikerül állást szerezniük, ez azonnali megélhetést biztosít, míg az orvosi vagy ügyvédi pályák esetében, a „beérkezésig” még sok évnek kell eltelnie. Az intellektuális pályák iránt vonzódó zsidóság köréből kerül ki a hírlapírók egy része, és számosan a szépirodalom munkásai közül.

A századvég sokat dicsért és sok bírálatban részesült folyóiratának, a Hétnek szerkesztője, az egyesektől magasztalt, a másoktól lekicsinyelt Kiss József zsidó tanítóként kezdi pályáját. Kétségtelen, hogy folyóiratában a kor jeles íróit gyűjtötte maga köré. Elég, ha Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő nevére utalunk, akik ma is élő és nem feledett nevek irodalmunkban. Osvát Ernő írónemzedékének mentora a szigorú, de aggályosan nevelő szerkesztő Pers, nagykárolyi rabbinak az unokája.

A szellemi élet más területére is beérkeznek a tudomány zsidó munkásai. A kultuszmminiszter, Eötvös József jóvoltából – és nagyszerű ítélőképessége folytán – a zsidó tudós-jelöltek egész sora kap külföldi ösztöndíjat, hogy utóbb katedrához jussanak, ha nem is mindenki egykönnyen. E díszes névsorból emeljük ki

Goldziher Ignác (orientalisztika), Kármán Mór (pedagógia), Marczali Henrik (magyar történelem), Bánóczi József (magyar-irodalomtörténet és filozófia), Alexander Bernát (filozófia, esztétika) és Simonyi Zsigmond (magyar nyelvészet) nevét. Eötvös József és Gyulai Pál nemzedéke kitárta a zsidó tudósok előtt a tudomány intézményeinek kapuit, bár a 90-es évekre ezek már meglehetősen szűkre zárultak a zsidó vallásúak előtt. Mindenesetre – amint kereskedelmi hajlamú testvéreik a maguk területén – a zsidó tudósok, a magyar zsidó tanárok a maguk munkaterületén alapvetően hozzájárultak a modern Magyarország szellemi és anyagi kultúrájának a megteremtéséhez.

A hazai zsidóság vagyonos rétege tevékenységének politikai és társadalmi elismerését jelentik a nemesítések. Ezek részben elismerésül, részben a hatalom iránti további lojalitásra szolgáló buzdításul történnek. A kor cím- és rangkábulatanak hatásaitól a zsidók sem voltak mentesek, és így gazdagjaik szívesen sütkéreztek az uralkodói kegy fényében, mely családjaikat nemesi, sőt bárói címmel ékesítette. 1824-1918 között mintegy kétezer nemesítés történt, s ennek 20 %-a a zsidó családoknak jutott. Több mint két tucat bárósítás is történt. Amint arra már az előbb utaltunk, a nemesített – s most hozzátehetjük a bárósított – családok jó része, kiváltképpen akik nem zsidó nemesi vagy főrangú famíliákkal jutottak családi, házassági kapcsolatba, jórészt hátat fordítottak a zsidóságnak. A teljes társadalmi befogadtatáshoz azonban még ez sem volt elegendő, mert a budapesti Nemzeti „Kaszinó, á Mágnások Kaszinója s a budapesti Országos Kaszinó, a nemesség és az állami főtisztviselők kaszinója alig-alig méltatott zsidó vagy zsidó származású személyt arra, hogy tagjai sorába felvegye. A gazdag zsidók a Lipótvárosi Kaszinóban találták meg társaséletük színterét.

A virágzás e korszaka azonban nem nélkülözte a megpróbáltatásokat sem. A nagy gazdasági fellendülésnek nem mindenki lehetett a részese. A bankok es a nagybirtokok megtalálták kölcsönös érdekeiket, a vasútvonalak kiépítése és a malomipar fejlesztése, a földbirtokok termékeinek értékesítése megfelelő érdekeltséget eredményezett a pénzarisztokrácia és a földbirtokos arisztokrácia, illetve az általuk foglalkoztatott polgárság körében. Ugyanakkor a kis- és középbirtokosok a nemesség, a gentry ennek az új gazdasági rendnek a működéséből kimaradt, és birtokainak felszereltsége valamint megfelelő tőke hiján, nem is volt képes abba bekapcsolódni. Az anyagi érdekeikben sértett rétegek haragja a zsidóság ellen fordult, s antiszemita érzelmekbe csapott át, amelyek végül elvi megalapozást is nyertek. A magyar országgyűlésben 1875 április havában hangzott el az első antiszemita megnyilatkozás, Istóczy Győző képviselő részéről. Azt hangoztatta, hogy a zsidók gazdasági hatalmuknál fogva veszedelmet jelentenek a magyarság számara. Támadta – és ebben sok követője akadt – a zsidók nagyarányú bevándorlását Magyarországra, s azt kívánta bizonyítani, hogy az emancipáció káros volt a nemzetre nézve.

Wenckheim Béla miniszterelnök válaszbeszédében kijelentette, hogy a kormány, bár nem csupán a zsidók vonatkozásában, de indokoltnak látja a bevándorlás ügyének szabályozását, így lényegében, liberális szellemben felelt a képviselőnek, de Istóczy javaslatait elutasította. Az antiszemita propaganda javára szolgált az a világszerte nagy feltűnést keltett vérvád, amely az 1882 tavaszán, rejtélyes körülmények között eltűnt Solymosi Eszter tiszaeszlári

leányka állítólagos meggyilkolása folytán keletkezett. Jól tudjuk, s az l494-es eseménnyel kapcsolatban a jelen kiadványban is említettük, hogy a zsidók ellen az ókortól fogva a középkoron át egészen az újkorig többször fölbukkant az a rettentő vád, amely ellen pápák, főpapok, hittudósok gyakorta emelték fel tiltakozó szavukat, s amely szerint a zsidók a pászkájuk készítéséhez keresztény gyermekek vérét használták. Ezt a rettenetes – és természetesen minden alapot nélkülöző vádat – élesztették fel a kisleány eltűnése kapcsán.

A bírósági tárgyalásokon a vád tarthatatlansága kiderült, a vádlottakat felmentették, de amíg az egész szomorú eseménysorozat végkifejletéhez ért, a hazai zsidóságnak sok megpróbáltatást kellett kiállnia. A vád keltette hisztéria jól jött Istóczynak és társainak arra, hogy az antiszemita pártot megalapítsák, s 1884-ben nem kevesebb, mint 17 képviselőt juttassanak a magyar parlamentbe. Az antiszemita érzelmek azonban – az erős propaganda ellenére – nemsokára alá-hanyatlottak, annyira, hogy az 1892. évi választásokon az antiszemita párt már nem is lépett a küzdőtérre.

A századforduló körüli években a pesti zsidó polgár jól érzi magát a gyorsan fejlődő, szépülő fővárosban. A Teréz- és Erzsébetváros lakossága, mintegy harmadrészben zsidókból áll. A szolidabb körülmények között elő zsidó családok a Károly és az Erzsébet körút között húzódó szűk utcákban élnek, a Király, a Dob, a Wesselényi s a Dohány utcában, s ezek keresztutcáiban. Az Erzsébetváros zsidólakta részének nyugati peremén áll az 1859-ben épült gyönyörű zsinagóga. A gazdagabb zsidó családok a gyorsan épülő Nagykörúton, az Andrássy út, sokszor tulajdonukat képező palotáiban élnek. A kereskedelmi és pénzügyi elit az úgynevezett régi Lipótvárosban, az új zsidó arisztokrácia kis palotái az Andrássy útnak a Köröndön túli részén, s általában a Városliget környéki utcákban állottak. A századfordulón megfigyelhető – kiváltképp Budapesten – bizonyos törésvonal a keresztény és a zsidó értelmiség között, s kialakulnak a politikai jobb és baloldal erővonalai. Míg a zsidóság zöme őszintén hiszi és vallja az asszimilációt, keresztény oldalról vannak akik helyeslik bár, de úgy vélik, hogy az még a teljes siker korszakát nem érte el. Mások viszont az asszimiláció lehetőségét erőteljesen megkérdőjelezik. A századforduló ellentétei – a megfigyelések szerint – 1906-ra elcsendesedtek s az I. világháború kitöréséig kiegyenlítettebb légkört lehetett tapasztalni.

A magyar zsidóság tízezer katonafiát vesztette el az I. világháború vérzivatarában. A két világháború közötti években a Dohány utcai zsinagóga oldalán emlékükre emelték a Hősök templomát. A hazai zsidóság részvétele a háború megpróbáltatásaiban mégsem ellensúlyozhatta a háborús nehézségek következtében újra felszínre tört antiszemitizmust. Ennek legfrissebb okául – a háború viharai következtében – a Galiciából Magyarországra menekült nagyszámú zsidóságot jelölték meg, mint a legújabb zsidó bevándorlás ékes bizonyítékát. A tény az, hogy a Magyarországra menekült zsidók, sokszor már több generáció óta itt lakó családjaik körében próbáltak menedékre lelni. Megjelenésük jó ürügyet szolgáltatott a háborúban fellépő áruhiány, drágaság indoklásában.

Az újra felszínre bukkant zsidókérdést a Huszadik Század című folyóirat 1917-ben ankétul tűzte ki: kiváló nemzsidó és zsidó tudósokat, egyházi személyiségeket kérdeztek meg a zsidókérdésről alkotott álláspontjukról. A hazai zsidóság hivatalos, előkelő vezetői általában tagadták a kérdés jogosultságát, számos nemzsidó személyiség a problémafelvetést elfogultság, szellemi elmaradottság es előítéletek megjelenéseként értékelte. Elgondolkodtató módon azonban 37, nagy társadalmi súllyal rendelkező megkérdezett, a zsidókérdést Magyarországon meglévő, és ránk nehezedő problémának tekintette. Az I. világháború utáni években e probléma még súlyosabbá vált.

A kormány előterjesztette, s a parlament többségének igenlő szavazatával törvénybe iktatta az úgynevezett „numerus clausus” törvényt, amelynek lényege a zsidó pályázók erős megszorítása, és a „zsidóság hazai arányszámának megfelelő 6 %-ra történő visszaszorítása az egyetemi és főiskolai felvételeknél. A „zsidó” szó ugyan nem is szerepelt a

törvényjavaslatban, sem magának a törvénynek a szövegében, de mindenki tudta, hogy róluk van szó, s a törvényt másokkal, mint a zsidókkal szemben nem is alkalmazták. Hiába volt a hazai liberálisok és a külföld nagyarányú tiltakozása. A numerus clausus, tehát a zárt szám törvényre emelése következtében olyan, utóbb világhírre jutott személyiségek hagyták el az országot, mint Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Wigner Jenő, Kármán Tódor és mások. A numerus clausus a hivatalos kormánypolitika szintjére emelte az antiszemitizust, ugyanakkor annak vad kitöréseit meggátolta. Azzal, hogy a zsidókat népfajként kezelte, megváltoztatta a recepció, vagyis a vallási befogadtatás alapelvét, amely szerint a zsidók izraelita vallású magyarok.

Bethlen István kormányralépése az előzőeknél rendezettebb állapotokat teremtett a hazai zsidóság sorsának alakulásában is. A kormány a belső rendet és viszonylagos nyugalmat, valamint a zsidó gazdasági elitnek az ország gazdasági életében való részvéteiét fontosnak találta, és azt méltányolta is. Bethlen tíz éves kormányzása után az egykori fajvédő politikus a katonatiszt Gömbös Gyula kerül a miniszterelnöki székbe, aki – mint maga mondotta – revideálta” álláspontját a zsidókérdésben. Elismerte a hazai zsidó katonák helytállását a világháborúban.

A kongresszusi, vagyis a neológ hitfelekezet második országos tanácskozása Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején még a kormányzat teljes tiszteletadásától övezetten megy végbe. Ez volt az utolsó alkalom a hitlerizmus bukásáig, ekkor a hazai zsidóság már némileg enyhített, de lényegében fenntartott numerus clausus törvény ellenére is, a törvény előtti egyenlőség és a jogegyenlőség tudatában tekinthetett felekezeti szervei képviselői kongresszusára, de az a zsidó sors alakulásában nem hozott, nem is hozhatott semminemű változást.

Gömbös Gyula halálát követően Darányi Kálmán az új kormány miniszterelnöke, 1938-ban bejelenti a zsidókérdés ügyének törvényes rendezését, amelyre a magyarság életének -mint mondotta – rendkívül nagy szüksége van. A zsidókérdésnek kormányprogramba illesztése a kormányzatnak a hitlerista Németországgal egyre szorosabbá váló kapcsolatában nyeri magyarázatát.

Hitler zsidóellenes politikája közismert, szövetségeseinek ebben is követniük kellett őt. Kétségtelen, hogy a zsidó származású, és a zsidó vallásban megmaradt, vagy a zsidó vallásból már kilépett zsidó pénzügyi és gazdasági vezető személyiségek nagy jelentőségű pozíciókat töltöttek be a hazai gazdaság életében, és hatalmas vagyonok urai voltak. Hasonlóan nagy volt a zsidók száma a gyáriparban, mint tulajdonosok, vagy más vezető személyiségek; jelentős számban találhatók zsidók a nagy- és kiskereskedelemben, nem különben egyes szellemi szabadfoglalkozású pályákon és a liberális sajtóban is. Ezzel szemben viszont majdnem teljességgel kiszorultak az állami – megyei és városi – köztisztségviselői pályákról, a közhivatalokból, a fegyveres testületekből, az állami érdekeltségű nagyvállalatokból és kereskedelmi létesítményekből. Például a „Hangya” megnevezésű élelmiszerkereskedelmi szövetkezet kifejezetten a zsidó kereskedők elleni konkurencia céljából ajakuk. A zsidók részvételét a gazdasági pályákon semmiféle törvény sem tiltotta. Ugyancsak nem tiltotta törvény földbirtokosi „jogaikat sem, mégis a zsidó nagybirtokosok száma lényegesen csekélyebb volt nemzsidó társaikénál, nem szólva az arisztokrata birtokokról, a hitbizományokról és az egyházi földekről.

1938-44 között a kormányzat három, a zsidó származásúaknak minősülőket megszorító törvényjavaslatot terjesztett elő, s fogadta el azt – az ellenzék erőteljes tiltakozása ellenére is – a magyar parlament. A magyar szellemi élet legjobbjai, s már nyugállományban lévő, de az I. világháború idején még aktív szolgálatot teljesített katonatisztek – számosan tábornoki rangban – tiltakoztak az alkotmánysértő, és a zsidó állampolgárokat emberi méltóságukban megalázó törvények ellen. A zsidókat fegyveres katonai szolgálatra sem lehetett igénybe venni. Katonai kötelezettségeiket fegyvertelen, munkaszolgálatos alakulatukban teljesítették.

Egyenruhát nem kaptak, sapkát és sárga karszalagot kellett viselniük. A zsidó származású, keresztény vallású munkaszolgálatosok fehér karszalagot viseltek.

A keresztény egyházfők zsidó származású, de a zsidó törvények által állampolgári jogaikban korlátozott híveik számára igyekeztek engedményeket és könnyítéseket elérni. Az első két zsidó törvényt azonban a római katolikus és protestáns felsőházi tagok, egyházfők – meggondolásokkal és fenntartásokkal bár –, de elfogadták. A teljességgel faji alapra helyezett III. zsidótörvényt, minthogy ez már beavatkozott a keresztény egyházak alapvető jogaiba, már nem fogadták el.

Politikailag és gazdaságilag egyre súlyosabbá vált az 1938-cal kezdődött zsidó törvények korában a hazai zsidóság helyzete. A hitlerizmus uralomra jutása és terjedése következtében a háborús években, de még annak előtte is, számos külföldi zsidó keresett és talált menedéket Magyarországon. Még a német megszállás előtt bekövetkezett az idegen állampolgárságú zsidók kiutasítása, aminek folytán számos, már évtizedek óta itt élő, de nem magyar állampolgárságú zsidót 1941 augusztusában Kőrösmezőre szállítottak, majd a határon túlra tette, s a németek kezeire adtak, akik közül Kamenyec-Podlscban tizenháromezret a németek meggyilkoltak. E tragikus esemény ellenére a hazai zsidóság nem volt halálos veszedelemnek kitéve egészen a megszállás koráig. A Délvidéken is történtek – különösen Újvidéken – súlyos atrocitások. Több ezer zsidót lőttek a Duna jegébe, Feketehalmi-Czeidner és Grassy tábornokok parancsára, rendcsinálás jogcímén.

E megpróbáltatások ellenére gazdasági nehézségeikkel együtt is, és politikai megszorításaik mellett is, a zsidó közösség élte a maga többé-kevésbé rendezett életét egészen 1944. március 19-ig-

Ez a helyzet nagyrészt Kállay Miklós miniszterelnöknek es Keresztes-Fischer belügyminiszternek volt köszönhető. Kállaynak sikerült Hitlernek, a magyarországi zsidók deportálására vonatkozó követeléseit elhárítani. A németbarát kormányon belül legfőbb segítőtársa ebben a belügyminiszter volt. Nem csoda, hogy a nemet megszállás napján Kállayt azonnal keresték, Keresztes-Fischert pedig sikerült is letartóztatniuk. A magyar zsidóság törvényen kívüli állapotba került, szabad prédájává a Gestaponak, s a Hitler parancsait gátlástalanul kiszolgáló Sztójay kormányzatnak. 1944. március 19-cel addig el sem képzelt tragikus változást állt be a mintegy 750 ezer főnyi magyarországi zsidóság életében.

Irodalom

Braham, Randolph L.: A magyar Holocaust. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1981. Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten.Budapest, IMIT, 1901. Dersi Tamás: Századvégi üzenet. Budapest, Szépirodalmi

Könyvkiadó, é. n. Glatz Ferenc: Polgári fejlődés, nacionalizmus, asszimiláció a XIX. században. In: Nemzeti

kultúra- kulturált nemzet 1867-1987. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, Századvég Kiadó, 1992. Katzburg Natanél: Jahadut Hungária 1920-1943. Jerusalem, Jad Vasem Kiadó, 1990. Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez II.

Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarorzágon a legrégibb időktől a Mohácsi

vészig. Budapest, Atnenaeum, 1894. Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875-1890.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. Lukacs, John: Budapest 1900. A város és kultúrája. Budapest, Európa Könyvkiadó 1991. McCagg, William, O.: A főbb időpontok. Fontos-e a zsidó nemesség. In:

Fejlődési tanulmányok. Regionális sorozat 3. Zsidókérdés kelet és közép Európában. ELTE, Állam és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest, 1985.

McCagg, William, O.: További tanulmánya a magyarországi zsidó nemességről. U. o. Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok. Budapest, MIOK kiadása, 1960.

Schweitzer József – Szilágyi Mihály: A Tolna-megyei zsidók története 1867-ig. Budapest, MIOK, 1982.

Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Társadalom és Művelődéstörténeti tanulmányok 3. Budapest, MTA Történettudományi Intézet kiadása, 1980.

Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az egyenlőség évtizedei 1881-1931. Egy magyar zsidó történet Szabolcsi Miklós előszavával. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.