TREVOR RAVENSCROFT

A VÉGZET LÁNDZSÁJA

Édesvíz kiadóBudapest

1993

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Spear of Destiny Samuel Weiser, Inc., 1982

Fordította: Bokor Klára

Szerkesztette: Tamási ErzsébetCopyright © Trevor Ravenscroft, 1973Hungarian edition © Sweetwater Publisher EstablishmenHungarian translation © Bokor Klára, 1992Cover design © Sweetwater Publisher Establishment

ISBN 963 7940 74 4

Kiadja: Édesvíz Kft. Felelős kiadó:Nóvák András ügyvezető igazgató

Műszaki szerkesztés: Kakuk Ágnes – Alapítvány Kiadó Kft. Színes elektronikus montírozás: Állami Nyomda Nyomta: Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelős vezető: Székely András ügyvezető igazgató

„Ha az asszonyok nem vennék hízelkedésnek, más ismeretlen szavakat is hozzátennék ehhez a történethez, folytatnám e kalandot a kedvetekért. De ha valaki erre szólítana fel engem, azt megkérném, ne tekintse könyvnek művemet. Hisz az ábécé egyetlen betűjét sem ismerem. Sok–sok ember gyűjti oly módon a tudást, de ezt a kalandot nem a könyvek kormányozzák. Inkább ülnék itt mezítelen, ahogyan azt a fürdőben teszem, mintsem bárki is könyvnek tekintené ezt – persze ha nem feledném azt a »fügefalevelet«.”

Wolfram von Eschenbach: Parsifal.

PROLÓGUS

EGY LEGENDA SZÜLETÉSE

„Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból. És a ki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága, és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék.

Másutt ismét így szól az írás: Néznek majd arra, a kit általszegeztek.”

János evangéliuma 19, 34–37.

János evangéliumának utolsó fejezetei elbeszélik, amint egy katona lándzsát döfött Krisztus oldalába. A Gaius Cassius nevű katona Poncius Pilátus prokonzul hivatalos képviselőjeként volt jelen a keresztre feszítésen. A kiöregedett tiszt mindkét szemét hályog borította, ezért légiójának csatáiban már nem vehetett részt, helyette a jeruzsálemi vallási és politikai helyzetről vitt jelentéseket.

Gaius Cassius két éven keresztül figyelte egy bizonyos, önmagát a Messiásnak nevező názáreti Jézus cselekedeteit, aki veszélyeztetni látszott az Izraelt megszálló rómaiak hatalmát.

A római centurio végignézte, ahogy a legionáriusok végrehajtják a kivégzést. Akárcsak a katonákra, rá is nagy hatással volt a názáreti bátorsága, méltóságteljes viselkedése és fegyelmezettsége a kereszten.

Ézsaiás próféciája a Messiásról így szólt: „Az ő csontja meg ne törettessék.” Annás, a szanhedrin tanácsadója és Kajafás főpap – hogy a tömeg számára bebizonyítsák: Jézus nem a Messiás, csupán a papok hatalmának eretnek támadója – meg akarták csonkítani a testét.

Az idő múlása el is hozta számukra a szükséges indokot.Annás ugyanis a törvény nagy hatalmú embereként be kellett tartsa

azt az előírást, hogy Szabbatkor tilos kivégzést tartani. Poncius Pilátushoz folyamodtak hát, hatalmazza fel őket a keresztre feszítettek

végtagjainak megtörésére, hogy a kivégzettek még alkonyat előtt kileheljék lelküket azon a bizonyos péntek délutánon (i. sz. 33. április 5.).

A templomi őrség különítményét küldték e célból a Golgota hegyére, ami annyit jelent, hogy a Koponya Helye. Vezetőjük, a százados vitte Heródes Antipasnak, a zsidók királyának lándzsáját, a tett végrehajtására szóló felhatalmazás jelképét, amely nélkül a római katonák nem engedték volna, hogy a színhelyre érkezve elvégezze megbízatását.

Ezt a Lándzsát Pineas, a vén próféta kovácsoltatta egykor, az Isten választott népének vérében rejlő mágikus erők szimbólumaként. A már akkor is ősréginek számító, hatalmat hozó talizmán emelkedett fel egykor Józsua kezében. Ezzel adott jelt katonáinak a Jerikó falait leomlasztó hatalmas kiáltásra. Ez volt az a Lándzsa is, amelyet Saul király féltékenységében az ifjú Dávid felé hajított.

Nagy Heródes is ezt a hatalmi jelvényt tartotta kezében, amikor élet és halál felett ítélve elrendelte az ártatlan csecsemők lemészárlását Júdea–szerte, hogy elpusztíthassa a gyermek Krisztust, akit később felnőve a „Zsidók Királyának” neveztek. És most, Nagy Heródes fiának nevében ezt a Lándzsát vitték a Jézus Krisztus csontjainak megtörésére szóló felhatalmazás szimbólumaként.

Amikor a templomi őrség különítménye a keresztre feszítés helyszínére megérkezett, a római katonák undorodva hátat fordítottak. Egyedül Gaius Cassius nézte végig, miként törik és zúzzák össze a főpap szolgái a Jézus Krisztus balján s jobbján álló keresztre felfeszített Gestas és Dismas csontjait, koponyáját. A római centurio oly irtózattal figyelte a két lator testének borzalmas megcsonkítását, annyira meg volt rendülve Krisztus bátorságától, amellyel felszegeztetését elviselte, hogy eltökélte, megvédelmezi a názáreti testét.

Lovát a magas, középső kereszt felé ugratva, lándzsát döfött Jézus Krisztus jobb oldalába, a negyedik és az ötödik borda közt átszúrva mellkasát. A római katonák közt jól ismert volt ez a szúrásfajta. A csatamezőkön használták, ha meg akarták állapítani, hogy a megsebesített ellenség életben van–e még, hiszen az élet leien testből már nem folyik a vér. Mégis „azonnal vér és víz jöve ki abból”, és ebben a pillanatban, amikor a Megváltó vére csodálatos módon megindult, Gaius Cassius visszanyerte elromlott látását.

Nem lehet tudni, hogy a kiöregedett katonatiszt az izraelita százados kezéből ragadta–e ki a hatalmi talizmánt, vagy saját lándzsájával adta meg a gyors kegyelemdöfést. Nincs történelmi bizonyíték, amely megmutatná, melyik fegyverrel teljesítette be akaratlanul is Ezékiel próféciáját: „Néznek majd arra, a kit általszegeztek.”

A Templomban, ahol Kajafás és Annás a Messiás csontjai megcsonkításának hírét várták, a Szentek Szentjének Leple felülről lefelé végighasadt, felfedve az Ószövetség Fekete Kockáját, amely széleinél elrepedve a Kereszt formáját vette fel. Ezzel véget ért Jehova kép nélküli kultusza, és megkezdődött a „Nyitott Mennyek” vallása.

A Lándzsa, mint a megvilágosodás katalizátora, valódi bizonyítékul szolgált a feltámadáskor, hiszen az elvékonyodó hegytől származó seb titokzatos módon beforrt, mire Krisztus spirituális képe megjelent összegyűlt apostolai előtt. Tamás, a kételkedő – ő csak a fizikai látvány külső megjelenésének tudott hinni – volt az egyetlen, aki nem vette észre, hogy az Isten–Ember jött el zárt ajtókon keresztül, hogy megjelenjen előtte.

„Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet, és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.”

Mivel a Lándzsa által ejtett sebek és a szegek helye Krisztus képletes értelemben vett testén újra megjelentek, az első keresztények úgy vélték, hogy ha a kereszten széttörték volna a csontjait, akkor a feltámadás soha nem történhetett volna meg: ezt az értelmet tulajdonították Ézsaiás rejtélyes szavainak: „Az ő csontja meg ne törettessék.”

Gaius Cassius, aki Jézus Krisztus testét akarta megvédeni harcias cselekedetével, Lándzsás Longinusként vált ismertté. Áttért a keresztény hitre, és az első jeruzsálemi keresztény közösségek nagy hősként és szentként tisztelték, hisz ő volt az első számú szemtanúja az Újszövetséget megpecsételő kihullott vérnek. Ennek a szimbóluma lett a Lándzsa.

Az őskeresztények úgy vélték, hogy egy pillanatig az egész emberiség sorsa volt Gaius Cassius kezében. A Lándzsa, melyet Krisztus oldalába döfött, a kereszténység egyik legbecsesebb kincse lett, s különös legenda szövődött köré. A Lándzsa hegyébe később a kereszt egyik szegét is beletették.

A legenda, amely a századok múlásával egyre nagyobb jelentőségre tett szert, azt hirdette, hogy bárki birtokában is van a Lándzsa, függetlenül attól, érti–e, milyen hatalmakat szolgál: az a világ jó– vagy balsorsát tartja a kezében.

Ez a legenda, amely a kereszténység két évezredén keresztül fennmaradt, iszonyatos igazolásra talált a huszadik században.

BEVEZETÉS

KEZDETBEN VOLT AZ EMLÉKEZET

Ha idő előtti halála meg nem akadályozza benne, egy bizonyos dr. Walter Johannes Stein írta volna meg ezt a könyvet. Dr. Stein bécsi születésű tudós volt, a filozófia doktora, aki a második világháború idején Sir Winston Churchill bizalmas tanácsadójaként Adolf Hitler és a náci párt más vezetőinek észjárását és az őket irányító szándékokat tanulmányozta.

Igen nagy nyomást gyakoroltak rá, lebeszélendő arról, hogy felfedje mindazt, ami most ebben a könyvben megjelenik, de végül nem engedett semmiféle külső befolyásnak, még magának Sir Winston Churchillnek sem. Churchill meg volt győződve arról, hogy a náci párt okkultizmusát semmilyen körülmények között nem szabad a nagyközönség elé tárni.

A nürnbergi per abbeli kudarca, hogy azonosítsák a nemzetiszocializmus felszíne mögött meghúzódó gonosz természetét, dr. Steint arról győzte meg, hogy legalább harminc évnek kell eltelnie, míg létrejön egy nagyobb olvasói tábor, amely képes lesz felfogni a náci vezetők belső magja által folytatott beavatási rítusokat és fekete mágiát. Szomorúan látta, hogy az emberiség elleni bűntetteket tárgyaló szövetségi ügyészek sokkal silányabb morális képzelőerővel rendelkeznek annál, hogysem megérthetnék a társadalom támogatásának azt az apokaliptikus formáját, amely a két világháború közötti Németországban létrejött – egy olyan mágikus Weltanschauungra épülő civilizációt, amely a keresztet horogkeresztre felcserélte. Megértette, miért állapodtak meg a bírák egyhangúan abban, hogy a vádlottakat a Nyugat humanista és kartéziánus rendszerének integráns részeseiként kell kezelni. Ha csak egy pillanatra is elismerték volna, milyenek is valójában a legyőzött ellenségek, ha csak egy pillanatra fellibbentették volna a leplet az okokról, amelyek az értékek ilyenfajta megfordítását kiváltották, emberek millióira hozták volna az iszonyatos romlás veszélyét.

Dr. Stein számára világos volt, hogy legmagasabb politikai szinteken olyan döntés született, hogy ezeket az emberiség történetében legiszonyúbb bűntetteket lelki aberrációval és az ösztönök rendszeres perverziójával kell magyarázni. Célszerűnek tűnt száraz pszichoanalitikai terminusokban beszélni, amikor emberi lények millióinak a gázkamrákban történő meggyilkolása mögött meghúzódó indítékokat leírták, ahelyett hogy felfedjék: az effajta tevékenység a gonosz hatalmak szolgálatának integráns része.

Aldous Huxley The Doors of Perception (Az érzékelés kapui) című művének megjelenése a közvélemény olyan változását jelezte, amelyet dr. Stein jó előre megjósolt. Ez a könyv az okkultizmus érvényességére, a tudat magasabb szintjeinek és az idő (az ember számára hozzáférhető) további dimenzióinak létezésére vonatkozó általános szkepszis ellen intézett támadást.

Huxley briliánsán leírta, hogy (mescalin hatása alatt) transzcendentális tudatélménye felfedte számára a belső tér szerkezetét, és azt mutatta meg, hogy az ember híd két világ: a földi és az érzékeken túli között. Huxley műve azt az akkortájt kevéssé ismert tényt is kimondta, hogy az agy, az idegrendszer és az érzékszervek olyan sorompóként működnek, amely a „totális elme behatolása ellen nyújt védelmet, és mint egy zárószelep adagolja annak a fajta tudatnak a gyenge szivárgását, amely segítségünkre van abban, hogy életben maradjunk ennek a bolygónak a felszínén”.

Bár nem élte meg a „pszichedelikus kor” eljövetelét, dr. Stein megjósolta, hogy Európában és az Egyesült Államokban végig fog seperni az elmét kitágító kábítószerek általános használata. Ez a megvilágosodásnak egy olyan tiltott és veszélyes formáját kínálja a fiatal emberek milliói számára, amelyre nagy többségük egyáltalán nincs felkészülve. Úgy vélte, hogy ez a sóvárgás a drogok által megszerezhető transzcendentális élmény iránt, elkerülhetetlen reakció a nyugati államrendszerek megkövesedett vallásosságára és materialista önelégültségére, amelyet még a hitleri háború katasztrofális eseményei sem voltak képesek megrendíteni.

Stein szándéka az volt, hogy A Végzet Lándzsája tartalmát a kortárs közönség tudomására hozza, annak tagjai közt létezett ugyanis egy nagyszámú csoport, amely meg volt győződve arról, hogy a tradicionális, csekély ismeret a világról nem az egyetlen létező ismeret. 1957 nyarán, három nappal azután, hogy elhatározta, elkezd

dolgozni a könyvén, dr. Stein összeesett londoni otthonának dolgozószobájában, és kevéssel ezután a kórházban meghalt.

Dr. Steinnel kevéssel azután találkoztam először, hogy felfedeztem Das Neunte Jahrhundert (A kilencedik század) című könyvét, amely véleményem szerint az alapmű a középkori Grál–regények történelmi hátterével foglalkozó könyvek közt. Ebben a könyvében dr. Stein kimutatta, hogy a Szent Grál felkutatását célzó legendás lovagi utak a transzcendens tudás egy különös, nyugati típusát rejtették magukban. Csodálatos volt felfedezni, ahogy Stein, a Grál–történetek legendásnak hitt alakjai közül számosat a korszak ismert élő személyiségeivel azonosít. Világos volt számomra, hogy ez a könyv nem a szokásos történelmi spekuláció vagy a fennmaradt krónikákra való hivatkozás módszereivel készült el. Hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy a gazdag történelmi anyag összegyűjtésekor Stein a történelmi kutatás meglehetősen újszerű technikájával dolgozott, az okkult tudományokat és az elmetágítás gyakorlatát is alkalmazva. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi is rejlik emögött, és bejelentés nélkül látogatást tettem Steinnél kensingtoni otthonában.

Élénken emlékszem, ahogyan a hatalmas ház csarnokában ülve azon tűnődöm, miféle ember lehet ennek a nagyszerű Grál–kötetnek a szerzője. A szoba, amelyben arra vártam, hogy Stein emeleti fogadószobájában befejezzen egy megbeszélést, inkább múzeumi raktárra, mint nappali szobára emlékeztetett. Szinte kicsordultak belőle a tárgyak, a könyvek és a festmények. Úgy képzeltem, a házat ideiglenes háborús otthonként foglalhatták el, és egykor gazdagabb otthont is látott festményekkel, könyvekkel, művészi tárgyakkal, régiségekkel zsúfolták tele. A könyvespolcok összevissza álltak, hogy legyen hely a falakon a különféle méretű és korú festményeknek – impresszionista, középkori, bizánci munkáknak.

Könyvek hevertek mindenütt, még az ötemeletes ház lépcsőházának pihenőin és a díszes földszinti „klozetben” is a mennyezetig értek a könyvoszlopok.

Michelangelo „Ádám teremtése” című festményének nyomata egy teljes oldalfalat elfoglalt a könyvespolcok fölött, amelyek ezoterikus könyvek olyan magángyűjteményének adtak otthont, amilyet sohasem láttam azelőtt. A kandalló fölött, a központi helyen Rembrandt „A Grál Vörös Lovagjá”–nak egy nagyított nyomata függött, amelyen a

lovag a Szent Lándzsát tartja a kezében. A kandallópárkányon álló gyönyörű aranyikont kristályok és kvarcok vették körül, alig férve a rengeteg fényképtől. A fényképek híres brit és európai politikusokat ábrázoltak.

Egy ötvenes évei közepén járó férfi jött be a szobába, és bemutatkozott. Minthogy a City hivatalos öltözékét viselte, első látásra semmi nem mutatta, hogy nem angol, kivéve talán arany szemüvegkeretét, amely kabátja hajtókájáról egy szalagon lecsüngve a német professzorokra emlékeztetett. Halványkék, figyelmes és magabiztos szeme sűrű szemöldök alól pillantott elő, miközben egy kézfogással melegen üdvözölt. Üdvözlése egy pillanatra a régi világ eleganciáját villantotta fel. A jó kedélyű bemutatkozó szavak mögött bizonyos közvetlenséget véltem felfedezni. Ez arra bátorított, hogy előzetes figyelmeztetés vagy bevezetés nélkül előadjam, milyen ügyben látogattam el hozzá. Enyhe osztrák akcentussal beszélt, amely nem nélkülözött bizonyos bájt. Bár jelentős szókinccsel rendelkezett, néhány nyelvtörő angol szó esetében szinte komikus volt a kiejtése.

Elmondtam neki látogatásom okát, azt, hogy nemrégiben olvastam a Grál kilencedik századi történelmi hátteréről szóló könyvét. S olyan okokból kifolyólag, melyeket kész vagyok kifejteni, arra a következtetésre jutottam, hogy a könyve valamilyen transzcendens képesség segítségével íródott, hasonlatosan ahhoz, amely magát Wolfram von Eschenbachot inspirálta híres Grál–románca, a Parsival írásakor. Idéztem neki azt a szakaszt, amely A Lándzsa belső címoldalán is olvasható:

„...más ismeretlen szavakat is hozzátennék ehhez a történethez, folytatnám e kalandot a kedvetekért. De ha valaki erre szólítana fel engem, azt megkérném, ne tekintse könyvnek művemet. Hisz az ábécé egyetlen betűjét sem ismerem. Sok–sok ember gyűjti oly módon a tudást, de ezt a kalandot nem a könyvek kormányozzák. Inkább ülnék itt mezítelen, ahogyan azt a fürdőben teszem, semmint bárki is könyvnek tekintené ezt – persze ha nem feledném a <<fügefalevelet>>.”

Röviden összefoglaltam, miként interpretálom én ezeket a sóinkat, rámutatva, hogy a „csokor gally”, amit gyakran „fügefalevélnek” fordítanak, az okkult bevezetés szimbóluma. Elmondtam, hogy Wolfram von Eschenbach, tizenharmadik századi mesterdalnok, a többi mesterdalnoktól eltérően világossá tette, hogy ő nem

kortársaitól, a népköltészeti hagyományból vagy a fennmaradt krónikák olvasása útján gyűjtötte anyagát. Ezért írja, szólt közbe ekkor Stein, hogy egyetlen betűt sem ismert az ábécéből, és azt akarta megmutatni, hogy úgynevezett Grál–regénye nem közönséges könyv volt, hanem a legmagasabb rendbe való „bevezetési dokumentum”.

Számtalan, ügyesen elhelyezett útmutatást találhatunk a meséiében, folytattam, egyre figyelmesebben hallgató fülekre találva.

Ezek a szerző inspirációjának valóságos forrásáról vallanak. A trubadúrok eme legkiválóbbika említést tesz például arról is, hogyan tanulmányozta át tanítómestere a tizenharmadik századi krónikákat, hogy „lássa, volt–e valaha valahol olyan nép, mely elég tiszta és értékes volt ahhoz, hogy a Grál rá lehetett volna bízva. Olvasta Britannia, Franciaország és Írország krónikáit, és Anschauban megtalálta a mesét”.

Köszönetet mondtam dr. Steinnek, amiért A kilencedik század című könyvében rámutatott arra, hogy Anschau (gyakran hibásan az Anjouval azonosítják) nem valóságos hely, hanem a transzcendens tudatosság állapota. Wolfram von Eschenbach Anschau krónikájára utalva azt sugallta, hogy a történelem elmúlt eseményei a in,igásabb képességek eszközeivel felidézhetők. Leírta, hogy tizenharmadik századi tanára képes volt közvetlenül átélni kilencedik századi eseményeket. Ezt a mutatványt a történelmi folyamat kronológiáját megszakítani tudó, távolbalátó képességével érte el. Röviden, Anschau krónikája a Kozmikus Krónika egyik formája volt, amelyben múlt, jelen és jövő egy magasabb idődimenzióban egyesültek. És hogy ebben az időtlen krónikában olvasni tudjon – mondja Wolfram von Eschenbach –, tanárának „először meg kellelt tanulnia az ábécét a fekete mágia segítsége nélkül”. Más szóval, meg kellett szereznie a szükséges ismereteket anélkül, hogy a fekete mágiához folyamodott volna.

Elmondtam dr. Steinnek, hogy arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a kilencedik századi Grál–legenda történelmi hátterével foglalkozó fantasztikusan információgazdag munkáját ő is hasonló módon alkotta meg, és tételeit csak utólagosan próbálta igazolni történelmi kutatómunkával, a fennmaradt krónikák alapján.

Dr. Stein láthatóan nem reagált szókimondó és meglehetősen vakmerő állításomra, csak hallgatott, egy szót sem szólt, mintha azt várná, hogy folytassam. Magamon éreztem kutató, merev tekintetét,

amely rengeteg ki nem mondott gondolatról árulkodott. Hogy a beálló kínos csendet megtörjem, meglehetősen részletes beszámolóba kezdtem a tudat magasabb szintjein szerzett saját élményemről, amelyet a háború idején a náci koncentrációs táborban szereztem, és arról, hogyan vezetett engem ez a transzcendentális élmény egy Grál–tanulmányhoz és ahhoz, hogy Longinus Lándzsájának történetét, valamint a köréje szövődött világtörténelmi végzet legendáját elkezdjem kutatni.

Magammal hoztam könyvének egy példányát, és ahogy lapozgattam benne, a Habsburg Kincstárban található „Heilige Lance” egyik illusztrációjánál nyitottam ki. A Lándzsa, úgy hírlett, azonos volt egy római centurio lándzsájával, aki a keresztre feszítéskor Jézus Krisztus oldalába döfte azt.

Elmeséltem, hogy körülbelül hat héttel korábban ellátogattam a bécsi Hofburgba, és kifejeztem véleményemet, mely szerint a talizmánhoz kapcsolódó legendát egyedül az táplálta, hogy a Lándzsának olyan erőt tulajdonítanak, amely segíthet behatolni az Idő titkaiba, amelyekből könyve megírásakor Stein is merített.

Stein ekkor már láthatóan sugárzott az örömtől, és le volt nyűgözve. – Maradnia kell ebédre – mondta, – hogy folytathassuk ezt a beszélgetést. Így kezdődött tíz évig tartó barátságunk, mely alatt szakértői irányításával megtanultam a „Grál Alfáját s Omegáját a fekete mágia művészete nélkül”, abban a házban, amely második otthonommá vált.

Dr. Steinnel egészen 1957–ben bekövetkezett haláláig igen közeli kapcsolatban maradtam. Gyakran heteket töltöttem el kensingtoni otthonában, és sok évnek el kellett telnie, amíg összetettebb képet nyerhettem csodálatos életéről.

Mesterem nem szeretett magáról beszélni, és nem volt az az ember, akinek direkt kérdéseket fel lehetett volna tenni. Ez alatt az idő alatt mintha egy összerakós játékot próbáltam volna kirakni anélkül, hogy a végén elkészülő képről bármiféle fogalmam lett volna. Néhány darab mintha nem illett volna egyazon ember életébe.

Dr. Stein 1891–ben született Bécsben, egy jómódú és befolyásos, nemzetközi jogra specializálódott osztrák ügyvéd második fiaként. Annak ellenére, hogy természettudományi diplomát szerzett a bécsi

(műszaki) egyetemen, doktori disszertációját filozófiából írta. Ez a később Németországban könyv formában is megjelentetett munka a tudat kilenc magasabb szintjét a fizikai szerveknek és a test biokémiájának tulajdonítja, fél évszázaddal megelőzve ezzel az újonnan alapított oxfordi Pszichofizikai Kutatások Intézetének kutatásait.

Dr. Steint egy időben legfőképpen a művészettörténet foglalkoztatta, az emberi tudatosság evolúciójával való összefüggésben, E területen végzett kutatásai miatt aktívan régészkedett, és az ókor művészeiének és építészetének értelmezésével is foglalkozott. Egy Kis Ázsiában tartott előadása alkalmából a török pasa, Kemal Atatürk palotájában vendégeskedve rábeszélte a „Szürke Farkast”, hogy állíttassa helyre a mohamedánok által ezer évvel ezelőtt elfoglalt Konstantinápolyban található, mecsetekké átalakított keresztény templomok és katedrálisok bizánci freskóit.

Dr. Stein középkori történelemmel foglalkozó kiterjedt kutatásival szerzett tudományos hírnevet Németországban, Nagy–Britanniába mégis közgazdászként érkezett mint Leopold belga király kísérője, az uralkodó 1936–os londoni állami látogatásakor. Ebben a minőségében segédkezett a belga király Guidehallban elmondott híres beszédének megfogalmazásában is, amely először vetítette előre az Európai Közös Piacot.

Bár az első világháborúban az osztrák hadsereg tisztjeként az orosz fronton harcolt, és bátorságáért ki is tüntették, a második világháborúban brit titkosügynök volt, és a „Tengeri Oroszlán hadművelet” elnevezésű, Britanniára irányuló náci invázió tervét vitte el Nagy–Britanniának a kontinensről.

A kirakós játék ezen össze nem függő darabjai váratlanul kerüllek elő a beszélgetések folyamán. Egy alkalommal például az észak–afrikai, Rommel tábornok ellen tervezett merényletről meséltem neki, és megemlítettem, hogy a rajtaütést vezető, Viktória–kereszttel kitüntetett Geoffrey Keyes ezredessel harcoló különítményekben szolgáltam. Nagy meglepetésemre Stein elmondta, hogy Geoffrey apja, a Viktória–kereszttel kitüntetett Sir Roger Keyes admirális, aki a háború elején az összevont hadműveleteket irányította, személyes jó barátja volt. Ily módon tudtam meg, hogy Sir Winston Churchill utasítására Keyes admirális dr. Stein kíséretében titkos háborús

látogatást tett Brüsszelben, hogy rábeszélje a belga királyt, nyissa meg országát a szövetséges haderők előtt, hogy megakadályozhassák a francia Maginot–vonal kiterjesztését, amennyiben a németek megszegnék a belga semlegességet.

Egyetlen olyan vonulat volt dr. Stein életében, amely összes szétágazó tevékenységének központi értelmet adott – az okkultizmus mély és őszinte kutatása. A Szent Grál és Longinus Lándzsájának misztériuma már a bécsi egyetem diákjaként rabul ejtette. Ilyen témájú kutatásainak közvetlen következménye volt az is, hogy megismerkedett az akkoriban tömegszálláson lakó, kitaszított Adolf Hitlerrel, mivel az első világháborút megelőző négy esztendőben Hitler szintén felfedezte a Habsburg Kincstárban őrzött Lándzsa köré szövődött világvégzet legendáját. Hitler már akkor, húszas évei elején is arról a napról álmodozott, amikor birtokba veheti ezt a talizmánt, és elfoglalhatja vele a világot.

Hitler életének erről a periódusáról máig is igen kevés került a nyilvánosságra, Steinen kívül ugyanis egyetlen szavahihető tanú, egy bizonyos August Kubizek vallhatott csak erről, akivel a későbbi Führer 1909–ben egy darabig együtt lakott, majd köszönés nélkül faképnél hagyta. Kubizek egykor Hitler iskolatársa volt Linzben, majd kiváló diplomával elvégezte a bécsi zeneakadémiát. Kubizek az elkövetkező négy évben Bécsben kutatott Hitler után –eredménytelenül.

Adolf Hitler életrajzírói egyöntetűen feltételezik, hogy az 1909–től 1913–ig tartó évek alatt a későbbi Führer életének legsötétebb, leglényegtelenebb időszakát élte át, s a népszállón lakva minden gondja filléres megélhetésének keserves előteremtése és akvarelljeinek az utcasarkokon való árusítása volt. Mégis, Hitler később önéletrajzában, a Mein Kampfban azt állítja, hogy ezek voltak életének legfontosabb jellemformáló évei, ekkor tanulta meg mindazt, amire szüksége volt ahhoz, hogy később a náci párt vezetője lehessen.

Dr. Steinnek módjában állt megerősíteni, hogy Adolf Hitler a Mein Kampf eme bizonyos állításában a tökéletes igazságot állította, hiszen ebben az időben személyes tanúja lehetett annak, Hitler hogyan kísérelt meg a kábítószerek segítségével a tudat magasabb szintjeire eljutni, és milyen mélyreható tanulmányokat végzett a középkori okkultizmus és rituális mágia területein. Hitler dr. Steinnel tárgyalta

meg politikai, történelmi és filozófiai tárgyú olvasmányait, amelyek segítségével a későbbi náci Weltanschauung eszméjét megformálta.

Dr. Stein kapcsolata Adolf Hitlerrel nem szakadt meg Bécsben. Közelről figyelte a náci párt megalapítását és Adolf Hitler, valamint a három hírhedt személyiség: Dietrich Eckart, Houston Stewart Chamberlain és Karl Haushofer professzor kapcsolatát, akik meteorként való hatalomra jutásában támogatták őt.

Amikor az SS Reichsführer, Heinrich Himmler 1933–ban elrendelte Stuttgartban dr. Stein letartóztatását, arra próbálván kénysze–teni a tudóst, hogy az SS okkult hivatalának dolgozzon, dr. Stein Nagy–Britanniába szökött. Ő volt az a személy, aki legtöbbet tudhatott a náci párt okkultizmusáról. Ebben a rövid bevezetőben nem mondhatunk ennél többet, hiszen azzal elébe vágnánk a könyvnek.

ELSŐ RÉSZ

A HATALMAT HOZÓ TALIZMÁN ÉS A

MEGVILÁGOSODÁS

„Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott minden kutak mételyesek. Minden tisztát kedvelek, de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a tisztátalanok szomjúságát. Szemöket vetették a kútba: most aztán undok nevetésük felém fénylik a kútból. A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal, és mikoron szennyes álmaikat gyönyörnek nevezték, megfertőzték még a szókat is.

Haragos lészen a láng, valamikor nedves szívüket tűzre teszik: maga a szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz.

Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek, és koronáját lombja vesztetté.

És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el: nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani.

És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos teve hajcsárokkal üljön a víztartó körül.

És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni lábát, és imígyen betömni nyílásait.”

Friedrich Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra.Dr. Wildner Ödön fordítása.

ELSŐ FEJEZET

A HATALMAT HOZÓ TALIZMÁN

„Adolf Hitler ott állt előttem, megragadta és szorosan tartotta a kezemet. Ehhez hasonló gesztust még soha nem tett azelőtt. Ereztem a szorításából, hogy nagyon meg van rendülve. A szeme lázasan égett az izgatottságtól. Szavait nem a tőle megszokott folyamatossággal ejtette ki, a hangok rekedten, érdesen törtek elő ajkai közül. Soha azelőtt vagy később nem hallottam így beszélni, mint abban az órában. Megdöbbentett valami különös dolog, amit még a legnagyobb izgatottság pillanataiban sem tapasztaltam korábban a beszédében. Mintha egy másik lény beszélne a testéből, aki–őt éppúgy megindítja, ahogyan ő engem. Nem egyszerűen arról volt itt szó, hogy a beszélőt elragadták a saját szavai. Ellenkezőleg, inkább úgy éreztem, mintha ,ő maga is döbbenten, megrendülve hallgatná elementáris erővel kitörő mondatait... Mint a gátakat áttörő árvíz, úgy törtek elő belőle a szavak. Grandiózus, ihletett képekben vázolta fel önmaga és népe jövőjét. Egy megbízatásról beszélt, amelyet egy napon a népétől fog kapni arra, hogy kivezesse a szolgaságból, fel a szabadság magaslataira – egy különleges misszióról, amellyel egy napon megbízzák őt.”

August Kubizek: A fiatal Hitler – barátságunk története.

Ez a jelenet Hitler tizenöt éves korában játszódott le. Jól illusztrálja Hitler korai vízióját az előtte álló világtörténelmi végzetről. Miután lángoló elragadtatással meghallgatta a római néptribun meteorszerű felemelkedéséről és bukásáról szóló Wagner–darabot, a Rienzie–t, felmászott a szülővárosára letekintő Freinberg tetejére. Mögötte, alig bírva az iramot, egyetlen barátja, Gustl, a szegény kárpitos fia kapaszkodott. Ott, a nyári égbolt szikrázó csillagfényében törtek elő Hitlerből a később oly megdöbbentő pontossággal beigazolódott profetikus szavak.

Négy éwel később, amikor Adolf Hitler és Gustl Kubizek megosztották egymással poloskától hemzsegő bécsi külvárosi szobájukat, már úgy tűnhetett, Hitler ifjonti reményei csupán álomnak bizonyultak.

A fiatalembert nem vették fel a bécsi képzőművészeti akadémiára, mert vázlatai nem érték el a megkívánt színvonalat, és az építészeti iskoláról is elutasították, mert nem volt meg a kellő végzettsége. Ekkor, mivel munkát nem akart vállalni, keservesen, éhezve tengődött elhunyt édesanyja megtakarított pénzéből, amelyet már majdnem elköltött. Parányi árvasági segélyt is kapott egykor a vámhivatalban dolgozó apja után, ezt azonban hamarosan leállították.

„Aki Bécsben abban az esztendőben ismerte, meglepődött, micsoda ellentét feszült illendő megjelenése, művelt beszéde, magabiztos magatartása és éhező egzisztenciája között. Az emberek fennhéjázónak és képmutatónak tartották. Pedig nem volt az. Egyszerűen nem illett bele a polgári rendbe... Barátom, a züllött város közepén élve, megszeghetetlen elvek falával vonta körül magát, és ez lehetővé tette számára, hogy kialakítson egyfajta belső szabadságot a körülötte lévő kísértések ellenére... Haladt előre saját útján, nem törődve a környezetében történő dolgokkal. Egyedül maradva, szerzetesi aszketizmussal őrizte az »Élet Szent Lángját«.”1

Hitler, saját eszközeire támaszkodva, barátok szerzésére képtelenül, napról napra magányosabb és keserűbb lett. Csalódottságát csak fokozta, hogy Gustl Kubizek kiemelkedő sikereket ért el a konzervatóriumban. Bár kilátásai nem voltak, Hitler görcsös elszántsággal vetette bele magát az autodidakta tanulmányokba. Senki sem vádolhatta volna lustasággal abban az évben, bár sokan úgy vélték, erőfeszítései úgysem vezetnek sehová.

Hitler mindennap hosszú órákat töltött a Hofburg Könyvtárban, ahol az északgermán teuton mitológiát és folklórt tanulmányozta, és nagy olvasottságra tett szert a német történelem, irodalom és filozófia területein. De abban az időben még mindig az építészet foglalkoztatta leginkább. Számtalan nagyszabású épülettervet készített, holott úgy tűnt, igen kevés esély van arra, hogy ezek valaki is meg fognak valósulni:

1 August Kubizek: A fiatal Hitler – barátságunk története.

„A Mariahilf külvárosainak sötét, egészségtelen hálószobájában élő tizenkilenc éves fiatalember rajztábláján a régi császárváros tökéletesen átváltozott. Tágas, napsütötte nagyváros lett belőle, öt, nyolc, és tizenhat szobás házakkal a munkáscsaládok számára.”2

Kubizek a hosszú nyári vakációt szülővárosában, Linzben töltötte, ahol hamarosan aggódni kezdett az ócska szálláshelyen tökéletesen magányosan élő, állandóan éhező barátjáért, s rábeszélte édesanyját, küldjön néhány nagylelkűen gazdag élelmiszercsomagot a fiúnak:

„Azon tűnődtem, mit csinálhat teljesen egyedül abban a szobában. Sokszor eszembe jutott. Talán kihasználta, hogy egyedül lehet a szobában, és újra elkezdett építészeti terveivel foglalkozni. Nem sokkal azelőtt határozta el, hogy újraépíti a bécsi Hofburgot. Számos ötletet már fejben kidolgozott, és csak papírra kellett vetnie ezeket. Idegesítette, hogy a régi Hofburg és az udvari istállók téglából készültek. Ez az építőanyag ugyanis nem elég szilárd monumentális épületek számára. így ezeket az épületeket szerinte le kellett volna bontani, és hasonló stílusban kőből újra felépíteni. Adolf az új Burg csodálatos oszlopfélkörét ki akarta egészíteni egy hasonlóval a másik oldalon, és ezáltal a Heldenplatzot körbezárni... A Ringre két hatalmas diadalívet képzelt el, amelyek a csodálatos teret és a Hofburg Múzeumot egy nagy konstrukció részeivé tennék.” 3

Gustl Kubizeket még nagyon sokáig foglalkoztatta, mit csinálhat Hitler. Barátját azonban csak huszonnégy évvel később, a Harmadik Birodalom ünnepelt vezéreként láthatta viszont. Hitler ugyanis, miközben ő nyári szünidejét töltötte, igen fontos felfedezést tett – olyan felfedezést, amely később egész életét megváltoztatta, és a totális hatalom felé vezető magányos úton elindította.

Hitler hangulata akkor ért mélypontjára, amikor a Hofburg Múzeum előtt a rajzain dolgozott. Reszketett a hidegtől, és egész nap attól félt, hogy kiújul a hörghurutja, és nyomorúságos szobájának fogságára ítéli. Az ég borús volt, az első hideg őszi szél arcába fújta az esőt. Vázlatfüzete teljesen elázott. Az önmagára ébredés fájdalmas pillanata volt ez, amikor fájdalmas megvilágosodással látta, hogy nagyszabású építészeti tervei, testének, lelkének munkái tökéletesen feleslegesek. Ki vetne akár csak egy pillantást rájuk? Hirtelen megértette, kicsoda is ő – reménytelen vesztes. Undorral összetépte 2 Uo.3 Uo.

vázlatfüzetét, és elindult felfelé a kincstár lépcsőin; tudta, hogy odabent meleget és védelmet talál, és újra átgondolhatja reménytelen helyzetét.

Adolf Hitler korábban már több alkalommal járt a Habsburg Kincstárban, és a kiállított tárgyakat kevés kivétellel jelentéktelen vacakoknak tartotta. Még a Habsburg császárok hivatalos koronája sem volt német eredetű. A Habsburgok ugyanis, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia császárai lettek, nem találtak más jelvényt, mint Csehország rubinokkal, zafírokkal ékesített koronáját, amely a tizenhetedik század óta a család tulajdonában volt. A német császárok gyönyörű történelmi koronája, a Reichskleinodien központi darabja persze soha nem tűnt fel nekik, pedig ez a birodalmukban élő német embereket jelképezte volna. „Hogy legyen valaki hűséges alattvalója a Habsburg–háznak, amikor annak múltbéli és jelenlegi politikája egyaránt német származásának elárulását jelzi.”4

A kincstárban elhelyezett díszes koronaékszer látványa csak növelte a Habsburg–dinasztiával szembeni ellenérzéseit. Hitler mint buzgó német nacionalista soha nem tudta elfogadni azt a Habsburg nézetet, amely szerint minden nép egyenlő. Borzalmasan undorodott a nyári hónapokban a kincstárat elözönlő, mindenféle nemzetből származó, nyüzsgő csőcseléktől, akik minden gondolat nélkül bámulták a Rajnától a Dnyeszterig, Szászországtól Montenegróig kiterjedő dekadens és düledező Monarchia jelképeit.5

Adolf Hitler a középső folyosón állt, és a koronákról, jogarokról, díszes ékszerekről szinte tudomást sem véve elmerült saját gondolataiban, és reménytelen helyzetén töprengett. Szinte észre sem vette, hogy a kiállított tárgyak között egy hivatalos csoport haladt felé. A külföldi politikusokból álló csoportot a múzeum archívumának egyik szakértője vezette.

„Ezek a külföldiek szinte pontosan ott álltak meg, ahol én ácsorogtam, és a vezetőjük egy régi lándzsahegyre mutatva beszélni

4 Adolf Hitler: Mein Kampf.5 „A cseheknek, magyaroknak, szerbeknek, horvátoknak és zsidóknak ez a zagyva társasága – a külföldieknek ez az összevissza tömege, amely az ősi német kultúra vérét akarta szívni.” (Adolf Hitler: Mein Kampf.)

kezdett. Először nem is törődtem vele, mit mondhat az idegenvezető erről a tárgyról, csak bosszankodtam, hogy a társaság megzavarta elkeseredett töprengésem magányát. Aztán egyszerre eljutottak hozzám az életemet megváltoztató szavak: »Egy legenda szövődött e köré a Lándzsa köré, amely szerint, bárkié is a Lándzsa, bárki fejtse is meg a titkát, annak kezébe kerül a világ végzetének jó vagy rossz sorsa.«”

Hitlerben hirtelen feléledt a zsarnokság és a hódítás ösztöne. Figyelmesen hallgatni kezdte, ahogy a tudós külsejű idegenvezető elmondta, hogy a világtörténelmi végzet legendája a köré a Lándzsa köré szövődött, amellyel egy római centurio Jézus Krisztus oldalát átszúrta a kereszten. A szakértő azzal folytatta, hogy a hagyomány szerint éppen az előttük lévő Lándzsa volt ez, bár ez nem bizonyított tény.

A sorsát bizonyosan csak Nagy Ottó német császárig lehet visszakövetni. A pengéjébe erősített szeget – ilyeneket százával találni Európa templomaiban és múzeumaiban – csak a tizenharmadik században tették bele. A középkorban néhány német–római császár ezt a lándzsát kapcsolta össze a legendával, de különben az elmúlt ötszáz vagy még több esztendőben senki nem hitte el, hogy a legenda tényleg igaz. Egyetlen kivétel volt Napóleon, aki az austerlitzi csata után meg akarta szerezni a Lándzsát. A németek azonban a csata előtt titokban kicsempészték azt Nürnbergből, és elrejtették Bécsben, hogy távol tartsák a zsarnok kezeitől.

A társaság továbbhaladt, Hitler pedig lenyűgözötten tett néhány lépést, hogy közelebbről szemügyre vehesse a különös legenda középpontjának vélt tárgyat.

A vasból készült lándzsahegy megfeketedett már az időtől. Kifakult vörös bársony emelvényen feküdt, nyitott bőrtokban. Elvékonyodó hegyét széles alap tartotta, amelynek fémszélei egy galamb szárnyait ábrázolták. A penge közepén rés volt, amelybe fémdrótokkal körültekert abronccsal szöget erősítettek. Az alap legalsó részének két oldalán kidomborodó aranykeresztek látszottak.

„Azonnal tudtam, hogy ez életem egyik fontos pillanata –mondta Hitler, amikor később a Lándzsával való első találkozását felidézte. – Mégse sejtettem, miért tesz rám ekkora hatást ez a kereszténynek látszó jelkép. Álltam ott, és percekig nyugodtan bámultam, elfeledkeztem arról is, hogy a kincstárban vagyok. Úgy éreztem, a

fegyver valamilyen belső tartalmat hordoz, amit képtelen vagyok megragadni, egy jelentést, amelyet mintha bensőmben ismertem volna, de nem tudtam felhozni a tudatomba. Richard Wagner Meistersingerének egyik versszaka jutott az eszembe:

Csak érzem, de nem értem én, Nem emlékszem tisztán, feledni se bírom, Nem foghatom fel, bár sejtve sejtem. Ej hát, de ki is bírná Megmérni a mérhetetlent?6

Korábban úgy véltem, ez a versszak mások abbeli szándékát fejezi ki, hogy engem és végzetem értelmét megértsék. Ez nap mint nap erőt adott nekem, és legsötétebb, legmagányosabb óráimban vigasztalást nyújtott.”

És ekkor ez a sápadt és beteges külsejű fiatalember, aki oly gyorsan megfeledkezett reménytelen és elkeseredett hangulatáról, úgy érezte, a misztikus sorok arról szólnak, hogy képtelen megérteni a csalóka üzenetet, amelyet ez az ősi, hatalmat hozó talizmán hozott el neki, s mégis elrejt tőle.

„Úgy tetszett, a Lándzsa a megvilágosodás valamiféle mágikus médiuma, hiszen az ideák világát hozta oly közeli és élő perspektívába, hogy az emberi képzelőerő valóságosabb lett az érzéki világnál. Úgy éreztem, mintha én magam tartottam volna a kezemben a történelem valamelyik régi századában – mintha én birtokoltam volna mint ősi hatalmat hozó talizmánt, s én irányítottam volna a világ sorsát. De mégis, hogyan lehetséges ez? Micsoda őrület támadta meg elmémet, s keltett ilyen zavart a keblemben?”

Adolf Hitler még akkor is megbabonázva állt az ősi fegyver előtt, amikor a kincstár kapuit bezárták, és elérkezett a távozás ideje.

6 Várady Antal fordítása.

MÁSODIK FEJEZET

A VÉGZET LÁNDZSÁJA

„Ennyiben héroszoknak lehet őket nevezni. Céljaikat és hivatásukat nem a dolgok nyugalmas, elrendezett rendszeréből, megszentelt folyásából veszik. Jogosultságuk nem a tényleges állapotban rejlik, más forrás az, amelyből merítenek. A rejtett szellem kopog a jelen kapuján; föld alatti még, még nem érlelődött jelen létezéssé, és ki akar törni; számára a jelenvaló világ burok csupán, amely más magot zár magába, mint az, amely a burokhoz tartozott.”7

Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról.

Adolf Hitler éppen olyan jól eligazodott a híres Hofburg Könyvtár polcai közt, mint akármelyik, egyetemet végzett ember, hiszen majdnem egy egész évet töltött nyugalmas, meleg és jó beosztású olvasótermében mohó tanulással.

„A könyvek jelentették az életet számára. Hatalmas szorgalommal járt Bécsben a Hofburg Könyvtárba. Egyszer megkérdeztem tőle, s komolyan is gondoltam, vajon az egész könyvtárat ki akarja–e olvasni, amire természetesen csak néhány durva megjegyzéssel válaszolt. Egyik nap elvitt magával a könyvtárba, és megmutatta az olvasótermet. Szinte elárasztotta a könyvek hatalmas tömege, és megkérdeztem, hogyan képes megtalálni, amit akar. Magyarázni kezdte a különböző katalógusok használatának módját, amivel még jobban összezavart engem.” 8

Hitler, miután felfedezte a Végzet Lándzsáját, másnap reggel szokásától eltérően nem azért jött el, hogy a találomra kiválasztott könyveket böngéssze, bizonytalan légvárainak támaszt, tartalmat keresve. Ez alkalommal kimért lépésekkel jött be az olvasóterembe, egyetlen konkrét szándékkal: ki akarta nyomozni, mi történt a

7 Szemere Samu fordítása.8 August Kubizek: A fiatal Hitler – barátságunk története.

Hofburg Kincstárban található Reich Lándzsával azelőtt, hogy Nagy Ottó német császár uralkodása idején feltűnt a krónikákban.

Nem sokkal ezután a katalógusok és különböző történelmi munkák ügyes forgatásával számos olyan lándzsáról talált említést, amelyekről a különböző korokban többé–kevésbé azt állították, hogy az szúrta át a keresztre feszítéskor Jézus Krisztus testét.

Adolf Hitler hamar felülkerekedett az események eme váratlan fordulata feletti megdöbbenésén. Biztosra vette, hogy szorgalmas kutatással hamarosan felfedheti, melyik is volt Longinus Lándzsája valójában. Mindig is szenvedélyesen szerette a történelmet, az egyetlen tárgyat, amelyből jeleskedett az iskolában. Egy kivételével azonban valamennyi tanárára megvetéssel emlékezett: „Nem értették az ifjúságot, és egyedüli céljuk az volt, hogy a fejünket teletömjék, és művelt majmokat faragjanak belőlünk. Ha bármelyik diák az eredetiség legkisebb jelét mutatta, könyörtelenül megbüntették.”9

Egyetlen történelemtanára volt, akit nem illetett ezzel a maró kritikával: az eltökélt német nacionalista, dr. Leopold Potsche, aki – Hitler állítása szerint – nagy hatással volt rá fejlődésének éveiben: „Ott ültünk, gyakran lángoló lelkesedéssel, néha könnyekig meghatva... Tanárunk a nacionalista szenvedélyt, amelyet a magunk gyerekes módján mi is éreztünk, a tanulás eszközeként használta. Annak köszönhetem, hogy a történelem lett a kedvenc tantárgyam, hogy volt egy ilyen tanárom.”10

Az eltökélt fiatalembernek, aki később azt mondta: „Ha valakinek nincs érzéke a történelemhez, az olyan, mintha nem lenne szeme vagy füle”11, nem sok nehézséget okozott azoknak az Európa palotáiban, múzeumaiban, templomaiban és katedrálisaiban szétszórva létező lándzsáknak az osztályozása, amelyekről azt tartották, hogy azonosak lehetnek Longinus római centurio fegyverével.

A Vatikán nagytermében is függött egy ilyen lándzsa (illetve csak a szára), de a római katolikus egyház soha nem állította komolyan, hogy az lenne a valódi. A lengyelországi Krakkóban is volt egy lándzsa, de Adolf Hitler hamar felfedezte, hogy az csupán a Hofburg 9 Adolf Hitler: Mein Kampf.10 Uo.11 „»Ha valakinek nincs érzéke a történelemhez – jelentette ki Hitler –, az olyan, mintha nem lenne szeme vagy füle.« Magáról azt állította, hogy iskoláskora óta szenvedélyesen érdekelte a történelem. Később kiderült, hogy meglehetősen tájékozott Európa történetében. Beszélgetés közben szavait történelmi utalásokkal és párhuzamokkal tűzdelte tele. Mi több: Hitler egész gondolkodásmódja történelmi jellegű volt, küldetéstudata is történelmi érzékenységéből fakadt.”

Lándzsa pontos másolata (a szög nélkül), amelyet III. Ottó parancsára készítettek el ajándékként Bátor Boleslaw számára, valamilyen keresztény zarándokút alkalmából. Volt még egy lándzsa, amelyről komolyabban lehetett feltételezni, hogy az igazi. Ezt az őskeresztény atyával, Kriszosztomus Jánossal hozták kapcsolatba. Sokak szerint ez volt a héber Phineas próféta parancsára kovácsolt lándzsa. Szent Lajos király hozta magával a tizenharmadik században Konstantinápolyból Párizsba, a keresztes hadjáratokból hazatérvén. Állítólag a lándzsa a nagy domonkos rendi skolasztikus, Aquinói Tamás érdeklődését is felkeltette.

Adolf Hitlert izgalommal töltötte el, hogy talált egy olyan lándzsát, amelyet a múltban a világvégzet legendájával kapcsolatba hoztak. A tizenharmadik századtól emlegetett lándzsával kapcsolatban úgy tűnt, számos történész végzett kutatásokat, és a tizedik századon keresztül egészen I. Henrik – a „Madarász” – szász király uralkodásáig vissza tudták követni a sorsát. Állítólag Henrik a híres unstruti csatában a Lándzsát a kezében tartotta. A szász lovasság le is győzte a portyázó magyarokat. Ez után a csata után a Lándzsa titokzatos módon eltűnt a történelemből. Nem említik Henrik quedlinburgi halálánál, és ugyancsak híres fia, Nagy Ottó megkoronázásával kapcsolatban sem. A feljegyzések szerint Ottó volt a Hofburg Kincstár Reich Lándzsájának első birtokosa.

A Hofburg Lándzsát először a régi szász Krónika említi meg a lechi (Bécs mellett) csatával kapcsolatban, amelyben Ottó hatalmas győzelmet aratott a félelmetes lovas íjászaikkal egészen Európa szívéig eljutott mongol hordák felett. A Lándzsát legközelebb –szintén legendás erőt tulajdonítva neki – akkor említik, amikor Ottó XII. János pápa előtt térdelt. A pápa egy szent rítus keretében a Lándzsával megérintette a vállát, s így ismerte el, hogy Ottó szent római császár.

Adolf Hitler, bár lenézte az értelmiségiek és hosszú tudományos fokozatokkal ékeskedő tudósok meddő munkáját, eltökélte, hogy saját további kutatásaival hidat ver e szakadék fölé, és kimutatja, hogy apa és fia, a két nagy szász hős ugyanazt a Lándzsát birtokolták, még ha ennek átadásáról nincs is feljegyzés.12

12 Heinrich Himmler SS Reichsführer a náci okkult hivatalban foglalkoztatott leghíresebb német tudósokat bízta meg azzal, hogy a Lándzsa történelmében felfedezett szakadékot áthidalják. Nem jártak sikerrel. Walter Stein ugyanakkor, a történelmi kutatás egy különleges módszerét felhasználva, amelyben „az elme kitágítását” is alkalmazta, arra a felfedezésre jutott, hogy I. Henrik Athelstan brit királynak küldte el a Lándzsát, mely a dánok vereségével végződő malmesburyi csatánál is jelen volt. A Lándzsát Nagy Ottónak Athelstan testvérével,

Hitler visszakövette a Lándzsa útját az évszázadok során. Megismerte a fegyvert birtokló férfiak életét, hatalmas dinasztiáit, és azt, hogy hogyan használták fel a fegyver hatalmát. Izgatottan tapasztalta, hogy a Lándzsa csodálatos legendája időről időre beigazolódott, jó vagy rossz célok szolgálatába állítva.

Mauritius, a thébai légió parancsnoka, utolsó leheletéig kezében tartotta a Lándzsát, amikor a római Maximian mártírhalálra ítélte. Mauritius ugyanis nem volt hajlandó Róma pogány isteneit imádni. A thébai légiót Diocletianus parancsára Egyiptomból csalogatták a római seregek Le Valais–i tömeggyűlésére (i. sz. 285), ahol pogány áldozati ünnepet tartottak, hogy a légióknak a római istenek panteonjába vetett halványuló hitét megerősítsék.

Mauritius, a manicheus keresztény, tiltakozott Maximian fenyegetése ellen, aki megígérte, hogy légióját Krisztus–hitéért megtizedeli. Passzív ellenállása végső gesztusaként katonáinak sorfala előtt letérdelve saját életét ajánlotta fel a tizedelés eltörlése fejében. A feljegyzések szerint ezek voltak az utolsó szavai: „In Christo Morimur.”

A thébai légió veteránjait megrendítette a passzív ellenállásnak ez a nagyszerű példája, és úgy határoztak, inkább meghalnak vezérükkel, mintsem azokat a római isteneket imádják, akikben már nem hittek. Még a tizedelés fenyegetése sem tudta megingatni őket elhatározásukban. Összesen 6666 légionárius – a római hadviselések történetének legfegyelmezettebb csoportja – dobta el fegyverét és térdelt le, lecsupaszított nyakkal várva, hogy lemészárolják.

Maximian borzalmas ítéletet hozott. Az isteneknek hozott áldozatul az egész légiót legyilkoltatta. Az iszonyatos emberáldozat egyedülálló volt az ókor világában.13

A thébai légió mártíromsága csak gyorsította a pogány világ hanyatlását, és kikövezte az utat Nagy Konstantin meteorszerű felemelkedéséhez és a Római Birodalom áttéréséhez.

Nagy Konstantin, a világtörténelem egyik legrejtélyesebb figurája, azt állította, hogy a gondviselés vezette útját, amikor a korszakos Eadgitával kötött házassága alkalmából nyújtották át. A hozományként átadott Lándzsa fejében Nagy Ottónak az európai helyőrségi városokat kereskedővárosokká kellett átalakítania. Nagy Ottót „városalapítóként” ismerte meg a világ, és Európa gazdasága az ő segítségével emelkedett ki a középkor sötétjéből.13 A thébai légió mártírhalálának véres jelenetét csak a toulouse–i katárok és albigens manicheusok hatalmas római katolikus inkvizíciója múlta felül ezer évvel később, amikor 60 000 passzív ellenállót – férfiakat, nőket és gyermekeket – vetettek máglyára és hánytak kardélre egyetlen nap leforgása alatt. Csak Auschwitz és Mauthausen gázkamrái mérhetők ehhez a bestiális kegyetlenséggel és ördögi szándékkal elkövetett tetthez.

jelentőségű, a Róma melletti Milvian hídnál vívott csatában Longinus Lándzsáját a kezében tartotta. Ez a csata alapozta meg a Római Birodalom hatalmát, és közvetlenül vezetett oda, hogy a kereszténységet Róma hivatalos vallásává kinevezzék.

A ravasz Konstantin később arra használta fel a Lándzsa „kígyó”–erejét, hogy a „galamb” passzív ellenállását letörve az új vallást saját becsvágya szolgálatába vonja, és Romulus Rómájának harcias hagyományait tovább folytassa. A hatalmat és megvilágosodást hozó talizmánt melléhez szorítva, császári lilába öltözve, a „tizenharmadik apostolként” állt a legelső ökonemikus tanácson összegyűlt egyházatyák előtt, és volt olyan arcátlan, hogy személyesen nyilatkoztassa ki és kényszerítse az egyházra a Szentháromság dogmáját. Amikor Konstantin öregkorában Konstantinápolyban az új Rómát építette – a bástyát, mely az elkövetkezendő ezer év minden támadását kiállta –, a Lándzsát maga előtt tartva lépdelt, hogy kijelölje az új város határait, és így beszélt: „Az O léptei nyomában járok, kit magam előtt járni látok.” A Lándzsa szerepe nyilvánvaló volt a Római Birodalom fokozatos hanyatlásának évszázadaiban, egyrészt a keletről és északról jövő támadások visszaverésében, másrészt abban, hogy a barbárokat áttérítsék az új hitre és a római jogra.

Hitlerre nagy hatással volt, ahogy a Lándzsa nemzedékről nemzedékre szállt, kézről kézre járt azok között, akik örökösen változó céljaikra akarták felhasználni. Olyan férfiak voltak ők, mint a gótokat megszelídítő (i. sz. 385) Theodosius, Bátor Alaric, a keresztény hitre tért vadember, aki Róma kifosztása után szerezte meg a Lándzsát (i. sz. 410), Aetius, az utolsó római, és Theodorik, a termetes vízigót, aki a Lándzsát felemelve hívta össze egész Galliát, hogy a barbár hordákat Trójánál legyőzze, és visszafordítsa a hun Attila vad seregét (i. sz. 452).

Justinianus, az abszolút uralkodó és bigott egyházfi, aki visszahódította a régi Római Birodalom területeit és a híres Codex Jurisszal megajándékozta népét, sorsát teljességgel a Lándzsára bízta. A Lándzsát magasba emelve rendelte el Athén iskoláinak bezáratását, száműzve birodalmából a nagyszerű görög gondolkodókat. Végzetes lépésével a középkori Európa, a görög gondolat, mitológia és művészet nélkül maradva, a sötétség és az előítélet különös világa lett, amely csak ezer évvel később, az itáliai reneszánsz csodálatos fényében tört darabokra.

A nyolcadik és kilencedik században a Lándzsa továbbra is a történelmi folyamat tengelye maradt. A frank Martel Károly14 (a Kalapács) kezében a titokzatos talizmán valódi fegyverként szolgált, amikor az összegyűjtött arab erők ellen Poitiers–nél csodával határos győzelemre vezette seregét (i. sz. 732). Ha nem győz, egész Nyugat–Európa az iszlám vallás igájába kerül.

Nagy Károly (i. sz. 800), az első szent római császár egész dinasztiáját a Lándzsa birtoklásának és világvégzet legendájának köszönhetően alapította meg – a legenda ugyanis oda vonzotta Európa összes nagy tudósát, hogy a frankok civilizáló erejét szolgálják. Nagy Károly 47 hadjáratot harcolt végig a Lándzsa győzelmet hozó erejének biztonságában. Mi több, a Lándzsát kapcsolatba hozták fenomenális látnoki képességeivel is, amelyek segítségével Spanyolországban megtalálta Szent Jakab sírját, és rejtélyes jövőbe látásával, amely a hit és a szentség glóriáját vonta feje köré. Imádott talizmánját egész életében éjjel és nappal a keze ügyében tartotta, és csak utolsó győzedelmes hadjáratáról hazatérve ejtette ki véletlenül a kezéből. Alattvalói ekkor észrevették, hogy ez a közelgő halálát jelző, tragikus előjel.

Hitlert mérhetetlenül lenyűgözte, ahogy a Lándzsa hősről hősre szállt abban a történelmi korszakban, amelyet gyerekkori ideáljai népesítettek be. Csodálkozással vegyes örömmel fedezte fel, hogy a fiatalos ábrándjait betöltő germán hősök a hatalmat hozó talizmán, a Lándzsa szent erejét használták céljaik eléréséhez.

A Végzet Lándzsáját összesen negyvenöt császár birtokolta Nagy Károly római megkoronázásától a régi Német Birodalom ezer évvel későbbi bukásáig. És micsoda hatalmas és hősies férfiak! A Lándzsa a sors kezeként cserélte gazdáit ebben az ezer évben, a végzet új arcait felvillantva, és újra meg újra átformálva Európa egész történelmét.

A Karolingok után az öt híres, világtörténelmi jelentőségű szász császár birtokába került.14 Martel Károly ebben az időben Hitler egyik legnagyobb hősi ideálja volt, később azonban már átkozta a nevét: „A kultúra csak a Római Birodalomban és az arab megszállás alatti Spanyolországban számított igazán fontosnak. Az arabok alatt igazán csodálatra méltó színvonalat ért el. Spanyolországot a világ legnagyobb tudósai, gondolkodói, csillagászai és matematikusai özönlötték el. Egymás mellett virágzott itt az emberi tolerancia és a purista lovagiasság szelleme. Aztán a kereszténység eljövetelével megérkeztek a barbárok. Ha Martel Károly nem győz Poitiers–nél – láthatják, a kereszténység bátortalansága miatt a világ már a zsidók kezében van! –, akkor minden valószínűség szerint áttértünk volna a mohamedán vallásra, arra a vallásra, amely a hősiességet élteti, és csak a legbátrabb hősök előtt nyitja meg a hetedik mennyország kapuját. Akkor a germán népek már meghódították volna a világot. Csakis a kereszténység miatt nem lett így.” – Hitler asztali beszéde: 1942. augusztus 28.

Mégis, Adolf Hitler fantáziáját nem ők, hanem a nagyszerű sváb Hohenstauffenek, köztük a legendás Rőtszakállú Frigyes és unokája, II. Frigyes izgatták leginkább. Ők valóban a németek legnagyobbjai voltak! Rőtszakállú Frigyes (1152–1190) vérében egyesült a viszálykodó welfek és svábok vére. Adolf Hitler csodálta tulajdonságait, melyek nagyszerű uralkodóvá tették, lovagiasságát, bátorságát, határtalan energiáját, csatázó kedvét, kalandvágyát, kezdeményezőkészségét és mindenekfelett különös nyerseségét, amely egyszerre tette félelmetessé és vonzóvá.

Rőtszakállú Frigyes, aki vissza szerette volna állítani a Római Birodalmat – a római légiók nélkül –, egész Itáliát elfoglalta, és magánál a római pápánál is erősebbnek bizonyult, amikor Rómát legyőzve személyesen vezette a Vatikán elleni támadást, száműzetésbe kényszerítve a főpapot.

Később, amikor a Lándzsával kezében Velencében letérdelt, hogy az egykor legyőzött pápa lábát megcsókolja, tettével csak időt akart nyerni Itália visszahódításához. Rőtszakállú Szicíliában halt meg, amikor egy patakon átkelve a Lándzsa pontosan a halála pillanatában hullott ki a kezéből.15

Még a csodálatos Rőtszakállút is elhomályosította II. Hohenstauf–fen Frigyes (1212–1250), aki szikrázó üstökösként robbant be az európai történelembe, és alapjaiban rázta meg azt. Ez a karizmatikus, zseniális egyéniség hat nyelven folyékonyan beszélt, és okkult erőkkel is bírt. A legnagyszerűbb lovag volt és lírai költő, aki arra buzdította mesterdalnokait, hogy a Szent Grálról énekeljenek.

Az egyedülállóan nagyszerű Frigyes pártolta a művészeteket, a csatamezőn bátor és ügyes parancsnoknak bizonyult, rejtélyes és művelt államfő volt – szent és ördög egy személyben. Szicíliában nevelkedett (mely abban az időben a kiterjedt Német Birodalom része volt), és sváb herceg létére szerecsen katonáival arab nyelven érintkezett, hatalmas háremet tartott, tudományos tételt állított fel, hitt az asztrológiában, és alkimista kísérleteket folytatott. A Lándzsa birtoklása mindennél fontosabb volt számára. A fegyver egész életében központi helyet foglalt el – legfőképpen keresztes hadjárata és az olasz államok, valamint a pápai hadsereg ellen folytatott csatái

15 Adolf Hitler „Barbarossá”–nak nevezte el a salzburgi erődben kialakított sasfészkét, és ugyanezt a nevet adta az Oroszország elleni támadásnak: „Barbarossa–hadművelet”.

idején (melyben Assisi Szent Ferenc egy irgalmas zarándoklat során a Lándzsával a kezében vonult) folyamodott varázserejéhez.16

A fiatal Hitler a Végzet Lándzsája történetét tanulmányozva hatalmas felfedezést tett, amely azonban sem a császárokkal, sem hatalmas dinasztiáikkal nem állt összefüggésben. E szerint a teuton lovagok megalapítását is a Lándzsa inspirálta. Ezek a keresztény harcosok lovagias, bátor tetteikkel, megszeghetetlen esküjükkel és aszkéta életelveikkel gyerekkori álmainak központi helyét foglalták el.

Adolf Hitler puhatolózásképpen először három napot töltött Longinus Lándzsájának történetét kutatva. Talán megborzongott, amikor az olvasótermet átszelve a hatalmas német filozófus, Georg Wilhelm Friedrich Hegel munkáit levette a polcról, hiszen úgy tűnt számára, hogy azokra a férfiakra, akik a Lándzsát a történelem folyamán birtokolták és legendája beteljesülését segítették, nagyszerűen illett Hegel leírása a világtörténelmi hősökről: „...azok a hősök, akik a Világszellem akaratát, a Gondviselés tervét teljesítik be.”

„Ennyiben héroszoknak lehet őket nevezni. Céljaikat és hivatásukat nem a dolgok nyugalmas, elrendezett rendszeréből, megszentelt folyásából veszik. Jogosultságuk nem a tényleges állapotban rejlik, más forrás az, amelyből merítenek. A rejtett szellem kopog a jelen kapuján; föld alatti mag, nem érlelődött még jelen létezéssé, és ki akar törni; számára a jelenvaló világ burok csupán, amely más magot zár magába, mint az, amely a búrokhoz tartozott... ők a belátók: ők tudják, mi a világuknak, koruknak igazsága... ők mondják ki azt, aminek elérkezett az ideje. Világukban ők a legbelátóbbak, s legjobban tudják, miről van szó, s amit tesznek, helyes.”

Hegel filozófiája kissé meghaladta a fiatal Hitler kompetenciáját, aki olyan finom megkülönböztetéseket, mint a Lét és az Egzisztencia koncepciói, nem volt képes megemészteni. De azt nagyon vonzónak találta, hogy Hegel, mintha minden moralitásérzékét elvesztette volna, amikor az ún. „világtörténelmi hősökről” szólt:

„A világtörténelem magasabb alapokra van helyezve, mint az, amelyen a személyes jellemre és egyéni lelkiismeretre vonatkozó moralitás áll. A jelentéktelen morális követelményeket nem szabad

16 Adolf Hitler kiadta a parancsot katonáinak a véres utóvédharcra, miközben mérnökei II. Hohenstauffen Frigyes síremlékét az itáliai csatatérről elszállították. A síremléket visszavitték Németországba.

összeütközésbe hozni világtörténeti tettekkel és azok végrehajtásával. A személyes erények litániáját – szerénység, alázatosság, filantrópia és a türelem – nem szabad ellenük felhozni.”

A hegeli gondolat, mely szerint az ilyen típusú hősöknek joguk van szétzúzni mindent, ami nagyszerű végzetük beteljesítésében akadályozhatja őket, nagyon tetszett a keblében hatalmas küldetéstudatot élesztgető Hitlernek. Minden önkritikája, minden kétsége a Hofburg Lándzsa előtti különleges élmény hatására szinte széjjelolvadt, amint visszafojtott lélegzettel újraolvasta a hegeli szavakat, amelyek a Végzet Lándzsáját birtokló emberek hosszú sorának szerepét igazolták. Küldetéstudata oly erős volt már, hogy szinte fájt. A kincstárban őrzött Lándzsa a kulcs a hatalomhoz! Saját világtörténelmi végzetének kulcsa!

Neki magának is meg kell fejtenie és a hatalmába kell állítania valahogy a Lándzsa titkait a német emberek érdekében. Nem lehetséges, hogy ő Siegfried, a Götterdammerung utáni hosszú álomból a németeket felébresztő halhatatlan hős? A Nap Hős, akinek az a végzete, hogy minden német szemét felnyissa szellemi örökségének nagyszerűségére?

Késő délután volt már, amikor Hitler aggodalommal és félelemmel telve belépett a kincstárba, hogy másodszor is megnézze a „Szent Lándzsát”. A következő három évben számtalanszor elzarándokolt oda, hogy az ősi fegyvert megvizsgálja és titkát megfejtse.

Megint különös érzés fogta el. Mintha a vas lándzsahegyből valami furcsa, erős kisugárzás tört volna felé, amit nem volt képes azonnal azonosítani. Hosszú ideig állt ott, a rejtélyes üzenettől zavaradottan: „Aprólékosan tanulmányozva formájának, színének, anyagának minden apró fizikai részletét, mégis nyitottan várva üzenetét.”

„Lassacskán érzékelni kezdtem, hogy valami hatalom van jelen körülötte – ugyanaz a félelmetes hatalom, amit azon ritka alkalmakkor éreztem a közelemben, amikor tudtam, valami nagyszerű végzet vár rám.”

És ekkor érteni kezdte a Lándzsa jelentőségét és a köréje szövődött legenda eredetét, intuitív módon megérezte, hogy a Lándzsa a megvilágosodás eszköze – „híd az érzékek világa és a lélek birodalma közt (Geistliche Welt)”.

Adolf Hitler később állította, hogy amikor a Lándzsa előtt állt: „Egy ablak nyílt ki számomra a jövőre, ezen keresztül egy jövőbeli esemény villant fel egy pillanatra, amiből egyértelműen megtudhattam, hogy az ereimben folyó vér egy napon népem nemzeti lelkének választott edénye lesz.”

Adolf Hitler aznap este azzal a biztos meggyőződéssel hagyta el a Hofburg Kincstárat, hogy egy napon ő is birtokolni fogja a Végzet Lándzsáját, és segítségével világtörténelmi szerepet fog betölteni. A később a Harmadik Birodalom abszolút vezérévé megválasztott férfi soha nem fedte fel, mit látott abban a bizonyos jövőbe látó pillanatban ott a kincstárban.

Talán önmagát látta, amint a Hofburg előtt győzedelmesen áll a Heldenplatzon összegyűlt osztrák nácik és a Ringen szorongó boldogtalan és megvadult civil tömeg előtt, s beszédet mond: „A gondviselés bízott meg a germán népek újraegyesítésének küldetésével..., s azzal, hogy szülőföldemen visszaállítsam a Német Birodalmat. Hittem ebben a küldetésben. Ezért éltem, és hiszem, hogy most teljesítettem ezt.” 17

„Az egyes események előrevetítik árnyékukat”, mondja Goethe, a híres német költő. így lehetséges, hogy a fiatal Hitler előképe azon a hatalomra kerülése előtt huszonnégy évvel korábbi estén baljóslatúbb természetű volt a fent feltételezettnél! Akármilyen győzedelmes vagy kísérteties jelenetet látott is, az biztos, hogy az tökéletesen megváltoztatta az élethez való viszonyát. „Félig gyerekként kerültem ebbe a városba, és nyugodt, komoly, érett felnőttként hagytam el”, írja Hitler a Mein Kampfban. Attól a pillanattól többé nem volt szüksége az emberi barátság vigaszára. Még azon a bizonyos éjszakán intézkedett, hogy kiköltözzön az August Kubizekkel közösen bérelt szállásról. Most már önálló férfi volt – férfi, akinek egy hatalmas és rettenetes végzetet kell beteljesítenie.

„Mi vihette rá Adolf Hitlert, hogy egyetlen sor nélkül faképnél hagyjon?” – kiáltott fel a szomorú Gustl, amikor az üres stumpergassei szobába hazatért a vakációról.18

17 Hitler beszéde az anschluss idején az „Ottó–hadművelet” után biztosította Ausztriát a Német Birodalom számára (1938. március 14.).18 August Kubizek: A fiatal Hitler – barátságunk története.

HARMADIK FEJEZET

ADOLF HITLER MEGKÍSÉRTÉSE

Árja isten vagynietzschei

felsőbbrendű ember?

„Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét. És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyá őt az ördög. És angyalok jövének szolgálatára.”

Máté evangéliuma 4, 8–11.

A Longinus Lándzsája köré kialakult legenda szerint a hatalmat hozó talizmán birtokosa két ellentétes szellem szolgálatába állíthatja világtörténelmi céljait – egy jó és egy gonosz szellemébe.

A hagyományos morál szemében nevetségesnek tűnhet az az állítás, hogy valaki nem biztos, hogy különbséget tud tenni a jó és a rossz szélsőségei között. Mégis, Adolf Hitler, aki ebben a helyzetben még bizonyosan nem akart a Sátán útjára lépni, képtelen volt különbséget tenni.

A Lándzsa történetének és a legenda jelentőségének kutatását úgy kezdte, hogy már ismert bizonyos eszméket, melyek csak hátráltatták ebben. Igen korán, már tizenöt éves korában megismerkedett a tragikus filozófus, Friedrich Nietzsche munkáival, akinek mély benyomásokat keltő disszertációja, az „Erkölcsök genealógiája” az „értékek újraértékelését” kísérelte meg, azt bizonyítva, hogy az úgynevezett gonosz tulajdonképpen jó, és amit jónak szoktak nevezni, az a gonosz!

A kétség és döntésképtelenség ezen összetett állapotához még két választott ideálja járult hozzá. Schopenhauer, a nagy pesszimista, aki tagadta jó és gonosz létezését, és állította, hogy a Teremtés mögött nem állt Felsőbb Hatalom, és Richard Wagner, aki a kizárólagosan árjának tekintett Krisztus képe mögött rejtőző Lucifert imádta. Adolf Hitler három hosszú éven keresztül e három páratlan géniusz gondolkodásának hálójában vergődött, akik műveikkel előkészítették a talajt a nemzetiszocializmus előretörése számára. Ebben az értelemben a menedékhelyen szegénységben és sötétségben, a Lándzsa titkának kutatásával töltött évek a „megkísértés” éveinek nevezhetők – Adolf Hitler rettenetes megkísértésének.

Hitlert római katolikusnak nevelték, és tizenegy éves koráig őszintén és eltökélten el is fogadta vallását. Családjának csekély számú barátja szerint, akik a korai linzi években ismerték Hitlert, melegszívű, önzetlen gyermek volt, aki mélyen megrendítő türelemmel, gyengédséggel és szeretettel ápolta haldokló édesanyját. Azt is tudjuk, hogy fiatal lelke szenvedélyesen fogadott be olyan műveket, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Amikor a Faust megtekintésekor az „Ariel jelenetet” meglátta a keresztény megváltás erőteljes témájával, „napokig semmi másról nem beszélt”.19

Először akkor vetődtek fel benne kétségek, megrengetve korábban kikezdhetetlen Róma dogmáiba vetett hitét, amikor Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művével megismerkedett. Egy Nietzsche munkáiból készült kivonatos kiadás mellett ez lett a másik „bibliája”, amit szinte mindig magával hordott egészen 1945–ig, a berlini bunkerben bekövetkezett öngyilkosságáig. Schopenhauer volt az első olyan német filozófus, aki tanulmányozta és átgondolta a Kelet nagy vallási, misztikus és filozófiai rendszereinek jelentőségét.

A pesszimista gondolkodó, akiért fiatal diákként Nietzsche is rajongott és lelkesedett, tagadta, hogy Isten valaha is megtestesülhetett a Földön, és a végső realitás koncepcióját a schopenhaueri „akarat vak törekvésével” helyettesítette. Schopenhauer szerint a fogalmi gondolkodás soha nem juthat el az igazsághoz, és az egyetlen realitás, ami az emberi lények számára nyitva áll, az az „akaraterő” valóságos fizikai élménye.

Meglehetősen unalmasan hangzik! És kissé nevetségesen is, ha tekintetbe vesszük, hogy az aszketizmus és emberi akaraterő eme 19 August Kubizek: A fiatal Hitler – barátságunk története.

prófétája ismert ínyenc volt, aki nagy élvezetét lelte a nagy mennyiségben fogyasztott kitűnő minőségű ételekben, amit hasonlóan bőven mért ritka borokkal öntözött meg. Ezután pedig gyakorta kényeztette magát egyórás szundikálással! De Adolf Hitler, aki nem tudta, hogy elmélet és gyakorlat közt ekkora szakadék tátong, úgy szajkózta a schopenhaueri passzusokat, mint a pap az imát, és ennek a karosszékben üldögélő aszkétának a maximái életének legfontosabb összekovácsoló erejévé lettek, ami maga is az akarat hatalmának csodája.20

Ahogyan maga Nietzsche is, aki ugyanebből a „hatalompremisszából” kiindulva teremtette meg a „hatalom akarását”, Adolf Hitler is evangéliumnak tekintette Schopenhauer gondolatát. Eszerint Jézus Krisztus keresztáldozata „magának az élni akarásnak a tagadása”. A fiatalember, aki később a fagyos orosz pusztákon azzal buzdította visszavonuló csapatait, hogy „aki feladja, az elveszti az élethez való jogot”, igen kevésre tartotta Jézus Krisztus és az őskeresztények passzív ellenállását.

Hitler életében az akaraterő a legfontosabb szerepet talán abban kapta, ahogyan a Végzet Lándzsájának történetét buzgón kutatta, hogy felfedje a Lándzsa legendás okkult hatalmának titkait. Ezen kutatások közvetlen eredményének tekinthető a borzalmas Weltanschauung kifejlesztése, amely a huszadik század történetét tökéletesen átformálta:

„Bécs volt és maradt is számomra a legnehezebb, mégis leghatékonyabb iskola az életemben... Ebben az időszakban öltött bennem formát az a világkép és filozófia, mely minden cselekedetem alapkövévé vált. Azon túl, amit ott, akkor megteremtettem, nem sokat kellett tanulnom, és az ott megalkotott eszméken semmit sem kellett változtatnom.”21

Mennyire kevéssé értették életrajzírói Hitler olvasmányainak jelentőségét és az akkoriban mohón falt könyvek és témák kiválasztása mögött rejlő motivációk természetét!20 Müncheni tartózkodása idején Adolf Hitler mindig magánál hordott egy nehéz, víziló bőrből készült lovaglóostort. Ezzel – és minden szavával, gesztusával –egyetlen célja az volt, hogy erőt és akaratot sugározzon... Erős személyisége, mely nem a természetéből adódott, hanem az akaraterő tudatos gyakorlásából eredt: ezért görcsös, nyers és erőltetett volt a modora... Nem volt még egy olyan szó, mely olyan gyakran elhagyta volna az ajkát, mint az „akarat”, és egész 1919–1945–ig tartó karrierje az akaraterő elsöprő eredménye volt.” (Alan Bullock: Hitler: A Study in Tyranny – Hitler: Tanulmány a zsarnokságról.)21 Adolf Hitler: Mein Kampf.

Allan Bullock professzor, a tisztességes történész még fel is sorolta azokat a témákat (egy részüket legalábbis), amelyekben Adolf Hitler ez idő tájt elmerült, mégis, a professzor előtt álló igazság nem volt elegendő ahhoz, hogy rávezesse őt a Hitler tanulmányai mögött álló valós motívumok megértésére.

Miután maró gúnnyal és nem egészen helyesen rámutatott arra, hogy Hitler célja csak hallgatóságának lenyűgözése volt, és a fejében zúgtak a fantasztikus és összefüggéstelen gondolatok, Bullock ezt írja: „Ez intellektuális érdeklődésére is igaz lehetett. Sok időt töltött el közkönyvtárakban, de olvasmányaiban nem volt rendszer – az ókori Rómáról, a keleti vallásokról, a jógáról, az okkultizmusról, a hipnotizálásról, az asztrológiáról olvasott..! (Kiemelés a szerzőtől.)

Részletesen be fogjuk mutatni, hogy Hitler ezekből az egyébként nagyon is rokonítható tárgyakból formálta meg személyes Weltanschauungját, amely aztán három évtizeddel később átformálta a világ arculatát.

Schopenhauer és Nietzsche keleti gondolkodásról szóló, méltató utalásokkal meghintett művei vezették Hitlert a keleti vallások és a jóga szorgalmas tanulmányozásához. Becsületére legyen mondva, hogy nem esett abba a hibába, amelybe a tizenkilencedik század utolsó évtizedében és századunk legelején megjelent teozófikus könyvek legnagyobb része beleesett. A teozófusok – egy–egy zseniális elme kivételével – kevés vagy semmi különbséget nem láttak a régi és a modern ember között tudásuk és a tudatosságuk tekintetében. Hitler gondosan elkerülte ezt a hibát, és hajthatatlanul visszautasította olyan nagyszabású könyvek, mint a Rigvéda, az Upanisádok, a Bhagavad–Gíta, a Zend Avesta vagy az egyiptomi Halottak könyve és mások kizárólag intellektuális megközelítésű interpretációját.

Nem fogadta el a széles körben elfogadott elméletet, mely szerint ezek a művek, amelyek a kozmosz, a Föld és az ember kapcsolatainak oly mély ismeretét mutatják, a modern intellektussal akár távolról is rokonítható tudásból fakadnának. Arra is rájött, hogy a bennük rejlő tudás sokkal régebbi, mint általánosan feltételezik, és csak akkor rögzítették a tudást magát, amikor a források, amelyekből eredt, már a sorvadás stádiumába léptek. Röviden, Adolf Hitler már akkor úgy kezdett a történelmi folyamatra tekinteni, mint az emberi tudat örökké változó állapotára.

Az ókori civilizációk felemelkedését és bukását követve észrevette, hogy ezek a folyamatok szorosan összefüggnek a spirituális tudás hanyatlásával.

Foglalkoztatni kezdte az is, vajon a lelki látás eme sorvadása összekapcsolható–e a különböző fajok csökkenő életerejével, s e kettő a materiális gondolkodás elterjedésével. Arra a következtetésre jutott, hogy az idők során az emberiség furcsa álomba zuhant, amelyben a korábbi aranykorok feledésbe merültek, és az ember mágikus kapcsolata az univerzummal elveszett. Eme magasztos állapotokról csak a legendák és a mítoszok őriztek bizonyítékokat, de ezekben senki sem hitt többé.

A római katolikus papokkal („rosszindulatú paraziták”) és a református lelkészekkel („alázatosak, mint a kutyák, akik verejtékeznek az izgalomtól, ha beszélünk hozzájuk”) ellentétben, Hitler nem fogadta el, hogy a régi héberek történetének bármilyen pozitív jelentősége lett volna az emberiség hosszú történelmében. Ebben az időben kezdte el a zsidókat hibáztatni a materializmus előretöréséért és az ókori ember tudásának meghamisításáért.22

Amikor Adolf Hitler Krisztus és a kereszténység jelentőségén töprengett, fogékony képzeletét megragadta a Nietzsche késői írásaiban oly erőteljesen megszólaltatott Antikrisztus szelleme. Nem kellett a kereszténység értékét meghatároznia, hiszen Nietzsche a vallásról adott mesteri analízisében már megtette ezt, amikor azt a: „rabszolgák, a puhányok és a fajok élettelen söpredékének” vallásaként határozta meg.

„Itt csupán érintem a kereszténység keletkezésének problémáját. A megoldásához szükséges alapelv: a kereszténységet csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük a talajt, amelyből származik. Ez nem a zsidó ösztön ellenmozgalma, hanem maga a következmény.

A zsidók a világtörténelem legkülönösebb népe, mert amikor a lenni vagy nem lenni kérdésével kerülnek szembe, rejtélyes eltökéltséggel a létet választják mindenáron; ez az ár mindenfajta természet, minden természetesség, a valóság, a belső és ugyanúgy a külső világ radikális

22 „A zsidó soha nem teremtett civilizációt, mégis százával rombolta le másokét. Semmije nincs, amire rámutathatna, hogy ő teremtette. Mindent lopott. Idegen emberek, idegen munkások építették a templomait, az idegenek teremtettek és dolgoztak helyette. Nincsen saját művészete, amilye van, azt apránként lopkodta össze más népektől. Még azt sem tudja, hogyan őrizze meg az értékeket, amiket mások megteremtettek... Utolsó lehetőségként az árja alapíthat államokat, és elindíthatja ezeket a jövőbeli nagyság útján. Erre a zsidó nem képes. És mivel nem képes erre, minden forradalma internacionális kell legyen. Ezért kell a zsidóknak pestisként szétterjedniük.” (Adolf Hitler müncheni beszéde, 1922.)

meghamisítása. A zsidók saját magukon belül létrehozták a természetes állapotokkal szembeni mozgalmat: a vallást, a kultuszt, a moralitást, a történelmet, a pszichológiát, egyiket a másik után feloldhatatlan ellentétbe hozták saját természetes értékeikkel. Még egyszer találkozhatunk ugyanezekkel a jelenségekkel. Mérhetetlenül nagyobb mértékben ugyan, mégiscsak másolat gyanánt: a keresztény egyház a leghalványabb eredetiséget sem tulajdoníthatja magának a »szent néphez« viszonyítva. S éppen ez az oka annak, hogy a zsidók a világtörténelem legtragikusabb népe: saját tetteik által az emberiséget annyira hamissá tették, hogy még a mai keresztény is zsidóellenesnek érezheti magát, anélkül hogy észrevenné: ő maga a végső zsidó következmény23. Ami korábban csak beteg volt, az ma már illetlenségnek számít – manapság illetlenség kereszténynek lenni. És itt jön rám a hányinger... Kinyilvánítom ítéletemet. Elítélem a kereszténységet. A legborzalmasabb váddal illetem a keresztény egyházat, amilyennel még sohasem illették. Számomra ez a vérszegénység, a »szentség« eszményével minden vért, minden szeretetet és az élet minden reményét elhervasztó vallás az elképzelhető legmélyebb romlottság; a kereszt a valaha is létező összeesküvések legfelismerhetetlenebbjének ismertetőjegye, mely az egészség, szépség, a mindenkori jó, a bátorság, a szellem, a lélek kegyessége ellen – az élet ellen – esküdött össze. A kereszténység elleni örök vádat a falakra fogom felírni – minden létező falra... A kereszténységet az emberiség legnagyobb szégyenfoltjának nevezem.”

Friedrich Nietzsche: Az Antikrisztus.

Nietzsche dühödten vágja oda, hogyan pusztították el a kereszténynek álcázott judaista méregkeverő barbárok a büszke és romlatlan germán törzsek férfiasságát. Adolf Hitler minderre megerősítést talál másik nagy istene, a bayreuthi muzsikus, Richard Wagner csodálatos műveiben.

Richard Wagner zsenije keltette fel Hitler személyes érdeklődését a mitológia és a német népek korai történelme iránt. A gigantikus A Nibelungok gyűrűje – a négy operán keresztül feldolgozott magasztos téma – hatására a fiatal Hitler ragyogott a büszkeségtől, amiért ősei germánok voltak, és árja vér folyik az ereiben.

A „Gyűrűt” a Nibelungenlied (szó szerint: Nibelung–ének) inspirálta, a saga, melyet egy ismeretlen traubadúr–költő írt a tizenkettedik század végén. Richard Wagner mintegy huszonöt éven keresztül dolgozott ezen a művén. Ezek a germán „volk” felkeltését 23 Nietzsche kiemelése.

szolgáló dramatizált mítoszok később a Hitlert is hatalomra emelő náci propaganda középpontjába kerültek. A „Gyűrű” utolsó, Götterdämmerung (Az istenek alkonya) című operája azt dramatizálja, hogyan taszítja az arany iránti éhség az elfeledettség homályába még magát Valhallát is az istenek és emberek közti vérfagyasztó csatát követően.

Richard Wagner, ez a tétovázó tehetségű és csodálatos képze–lőerővel rendelkező művész megkísérelte „Shakespeare szövegét és Beethoven muzsikáját összekombinálni”. Prófétának látta önmagát, akinek az a végzete, hogy a németeket ráébressze őseik nagyszerűségére és arra, hogy ereikben egy felsőbbrendű nép vére folyik. A Götterdämmerungban ábrázolt aranyéhséget összehasonlította azzal, ami a „modern kapitalizmus tragédiája, a zsidó uzsora szelleme”. Ez – szerinte – a német népet fenyegette.

A hagyomány úgy tartja, a Götterdämmerungot követő alvás nem tart örökké. A prófécia szerint Haimdall, az istenek és az emberek közti mezsgye őrzője kürtjének félelmetesen felzengő hangjával feléleszti majd a németeket halálos álmukból. Adolf Hitler izgatottan tapasztalta, hogy az intellektuális és materialista sötétségből való felébredés jóslata szinte az összes ókori civilizáció vallásos szövegeiben, mítoszában és legendáiban megerősítést nyer. Források sokasága mutatott rá az emberiség huszadik századi nagy spirituális feltámadására.

A régiek rejtélyes próféciáinál is jobban hatott Hitlerre, hogy szeretett Nietzschéje beharangozta az Übermensch – a felsőbbrendű ember, a nép elitje, a Föld ura – eljövetelét. „Hirdetem néktek az emberfölötti embert” – írja csodálatos Imígyen szóla Zarathustra elején:

„Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?

Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmúlót: Ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni, és inkább váltok megint állattá, semhogy az embernek fölébe kerüljetek? Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen... íme én az emberfölötti embert hirdetem néktek! Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az ember legyen a föld értelme! Kérve kérlek

benneteket véreim, maradjatok hívek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek.”24

De a felsőbbrendű ember csak akkor jelenik meg, ha az ember felülkerekedik önmagán, hiszen az ember átmenet az állat és az Ember–Isten közt. Az embernek át kell itatnia vérét a felsőbbrendű ember erényeinek magjával, könyörtelenül fel kell áldoznia magát földi feladatának, a felsőbbrendű ember megteremtésének.

„Az ember kötél, vessző, a mely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött. Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, veszedelmes visszapillantás, veszedelmes borzongás és megállás.

A mi nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: a mit szeretni lehet az emberen, az az, hogy ő általmenés és lemenés. Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint lemenők, mert ők az általmenők.

Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők, és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak.

Szeretem azokat, a kik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató okot, hogy letűnjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat a Földnek, hogy a Föld egykoron az emberfölötti emberé legyen.”

Nietzsche számára Isten meghalt. És mivel Isten meghalt, az embernek kell felelősséget vállalnia saját fejlődéséért, és a Föld más királyságainak a fejlődéséért is. A felsőbbrendű embert csak az ember rettenthetetlen akarata teremtheti meg.

Egy későbbi művében, A hatalom akarásában Nietzsche derűlátóbban látja a felsőbbrendű ember közeli megjelenését, azt sugallva, hogy egy vezérfaj (Herrenvolk) már felépítette önmagát, és ennek férfiai az ősapái – sőt apái lehetnek az eljövendő felsőbbrendű embernek: „Hadd hordjam ki az emberfölötti embert, ez az asszonyok imája; hadd teremtsek emberfölötti embereket – ez a férfiak cselekedete.”

A 21 éves Hitler külseje állandóan romlott 1910 vége felé, végül szinte már taszítóan nézett ki. Az éhező Hitler által gyakran látogatott 24 Wilner Ödön fordítása.

kávéházak és leveskifőzdék tulajdonosai, a könyvtárak tisztviselői, a színházak és a galériák jegyszedői és a Hofburg Kincstár egyenruhás őrei mind úgy kezdtek reá tekinteni, mint valami gyanús csavargóra, munka nélküli léhűtőre.

A fiatal férfi számára azonban, aki Longinus Lándzsája előtt állva egy pillanatra belelátott a jövőbe, tökéletesen mindegy volt, mit gondolnak az emberek külső megjelenéséről és szegényes körülményeiről. Egyedül „ez a keresztények között ritkán előforduló jelenség számított”25, mely a tudatosság új formáinak volt a következménye, amelyekkel megragadhatta a Lándzsa ellentétes szellemeinek természetét, és jobban megérthette saját személyes végzetének jelentését.

Bár köztudott, hogy Adolf Hitler tanulmányozta a jóga különféle rendszereit, arra nincs bizonyíték, hogy a meldemannstrassei menhely ágyában a Hatha jóga Patanjali pozitúrái szerint tekergett volna. Hamarosan rájött ugyanis, hogy a jóga testhelyzetek és a légzésszabályozás titkai a régi idők keleti emberének fiziológiájára alkalmazhatók csak. Szerinte azoknak az embereknek volt ez való, akikben nem volt túl erős én, és akikben nem tengett túl az intellektus ereje sem. Olyan technikának tartotta ezt, amely az aszketizmus és a meditáció segítségével megtisztította a testet, és a lélek tükrévé tette azt. „Legkevésbé sem szeretném, ha egy Buddha bőrében végezném”26

– mondta Adolf Hitler.Hitler ugyanabban a helyzetben volt, mint a mai fiatalabb

generáció, mely az észlelés kapuit és az elme kitágításának módját keresi, és a drogok használatát visszautasítja. A régi szövegek sokaságában nem találhatott olyan szilárd talajra, amelyről elindulva a transzcendens tudat megragadhatóvá válik, nem lelte meg azt a használható, világos módszert, amely segítette volna az érzékek és az érzékektől gúzsba kötött intellektus legyőzésében.

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Longinus Lándzsájának titka egy nagyszerű vérségi titokkal és az idő valamely tökéletesen új koncepciójával hozható összefüggésbe. De mégis hol található meg a jelenben vagy a múltban az elme transzcendens tudatosságának egyedülállóan nyugati módja? – kérdezte magától.

25 Hitler asztali beszéde.26 Hitler asztali beszéde.

Nagyon meglepődött, amikor a választ megtalálta. Meglepődött, mert a megoldás már régóta ott hevert a lábai előtt: Richard Wagner operájában, a Parsifalban, melyet a Szent Grál misztikája ihletett!

A Parsifal, Wagner utolsó nagyszerű műve, a tizenharmadik századi költő és mesterdalnok, Wolfram von Eschenbach Grálrománcának egyedi dramatizációja. Adolf Hitler úgy érezte, hogy ennek a középkori románcnak a csodálatos szövegében megtalálta, amit keresett: a transzcendens tudatosság és az idő új szintjeinek élményét megszerző egyedülállóan nyugati módszert.

Richard Wagner, amikor a Szent Grál keresését drámai formába akarta önteni, operájának központi témájául a Grál–lovagok közti harcot és a Szent Lándzsa – a Krisztus testét átjáró Longinus Lándzsa – birtoklásáért folyó küzdelmet választotta.

A Grál arkangyalát szolgáló Parsifal lovag kezében a Lándzsa Krisztus vérének szent jelképeként szerepel – mint a megváltás és a gyógyítás felszentelt talizmánja. A déli táj züllött fészkében, a csábító virághajadonoktól körülvett gonosz Klingsor markában azonban a fekete mágia szolgálatába állított, fallikus jellegű szimbólum lesz belőle.

Adolf Hitlert izgalommal töltötték el ezek a felfedezések, melyekkel gyors ütemben haladt előre kutatásában, és új nézőpontok nyíltak fel előtte. Most már türelmetlenül várta, hogy Wagner Parsivalját megnézhesse, de kénytelen volt néhány hónapot várni, amíg a bécsi Operaház műsorára nem tűzte.

Hitlert az erkély legfelső, olcsó ülései egyikén ülve ragadta magával a zene nagyszerűsége, és a Trisztán és Izoldához hasonló, de még éterikusabb, kísértetiesebb leitmotív. Teljesen felkavarta őt az előadás, egyszerre két tökéletesen végletes érzést keltett fel benne – a lázas örömet és az undort.

Egyrészt meg volt győződve arról, hogy Richard Wagner a németek első számú prófétája. Megrázta őt, ahogy a szerző a „lovagok testvériségét”, tiszta és nemes vérségi összetartozását felmagasztalta. És soha nem tapasztalt módon felkavarta a lelke mélyén szunnyadó érzéseket a gondolat, hogy a vér tartalmazhatja a Grál misztériumához elvezető szellemi megvilágosodás titkát.

Mégis, ahogy az opera váltakozó színeit figyelte, lelkének egy másik szegletében elhatalmasodott az undor a Grál–körmenet, a Grál–

kastélyban végbemenő rítusok és az összes keresztény motívum és a nagypénteki misztifikáció láttán.

A színházból kiérve, a csípős éjszakai városi levegőben tudatosodott benne hirtelen, mi okozta undorát. Émelygését a lovagok keresztényi esküi és szenvedélyes eszményei keltették fel. „Semmi csodálatra méltót nem találtam bennük – emlékezett vissza később –, az ócska lovagokban, akik árja vérükhöz méltatlan módon a zsidó Jézus babonáit követték. Én teljességgel Klingsorral éreztem együtt.”

Nem telt hosszú időbe, és Hitler felkutatta, hogy Wagnert magát is a Hofburg Kincstárban található „Heilige Lance” tanulmányozása ihlette arra, hogy a Parsifal témáját Longinus Lándzsája köré fűzze fel. Richard Wagner és Friedrich Nietzsche külön utat tettek Bécsbe, hogy együtt állhassanak a Megvilágosodás Lándzsája előtt. Az utazás mindkettőjük számára szomorú véget ért.

A Lándzsa történetének és a hozzá fűződő legenda jelentőségének közös kutatása, valamint tökéletesen ellentétes nézeteik e tárgyban oda vezettek, hogy a korábban elválaszthatatlan két barát – a nagyszerű muzsikus és a cinikus filozófus – szakított egymással. A szakítás mindkettejük számára a keserű és patetikus magány élményéhez vezetett, ez pedig később gyűlöletté és egymás iránt érzett megvetéssé fajult, ami viharos nyilvános vitában csúcsosodott ki. A vita alapjaiban rázta meg az egyre terjedő pán–germán misztikus pogány idealizmust.

Nietzsche és Wagner utolsó bayreuthi találkozása jól ismert, hiszen a nagy szkeptikus és kritikus elme a megszokott sziporkázó stílusban papírra vetette. Kiderült, hogy Wagner, aki abban az időben nem sejtette, Nietzsche mennyire megveti Krisztussal kapcsolatos gondolatait, a Parsifal témaválasztását, saját frissen szerzett megváltásélményének és a keresztény nyájba való megtérésének következményeként magyarázta (feltételezve természetesen, hogy Krisztus nem zsidónak született, hanem dicsőséges árja vér csörgedezik benne).

Nietzsche, aki számára a kereszténység egyenlő volt a gonosszal, „a mindenre nemet mondással”, a páli mákonynak való behódolással, undorát leplezni nem tudva örökre hátat fordított Wagnernek és Bayreuthnak.

„Valóban ideje volt búcsút mondani” – írta (a Nietzsche kontra Wagnerben), látván, hogy egyetlen barátja szánalmasan megalázkodva

a lemondás útjára lépett, és „hanyatló és elkeseredett dekadenssé, tehetetlen, megtört emberré vált a keresztények keresztje előtt”.

Nietzsche leírta, hogyan hagyta el Bayreuthot, a Wagner Festspiel nagyszerű helyszínét, és érezte a „borzongást, melyet mindenki érez, aki valamilyen nagy veszélyből menekült meg anélkül, hogy tudott volna erről”.

Nietzsche Goethe Faustjai parodizáló versszakokban fogalmazta meg a véleményét Wagner megtéréséről:

Német–e még ez? német szív nélkül, e forró sikoly? német test lehet ily önkínzó? s német ember az így papoló? kiből tömjénszagú, rémes ima szól? Német, ez elveszett, ki csak tántorgó, kiből mézédes bim–bam harang szól? az apácaszemű Ave motyogó mennytől, s mennyezettől bóduló.

Német–e még ez?Gondolkodj! Várj! Megzavarodtál?Amit hallasz az Róma – s Róma csak hit, nem az írás.

Friedrich Nietzsche: Wagner mint a tisztaság apostola.

Ennél is keserűbben, csalódottsággal vegyes dühvel írt Wagner Parsifaljáról:

„Wagner talán titokban önmagán nevet fölényesen a Parsifal–ban? Világos, hogy az lenne a legnagyobb megkönnyebbülés; hiszen mennyit is érhetne a Parsifal komoly alkotásnak szánva? A (ahogy valaki ezt már felhozta ellenem) »tudás, a szellem és az érzékiség gyűlöletétől megbolondult, elvetélt alkotásnak kell látnunk?” Az érzékekre, az egyedüli gyűlölet szellemére és a lélegzetre kimondott átoknak. Hitehagyásnak, a beteg és sötét keresztény eszmékhez való visszatérésnek? Végül pedig önmegtagadásnak, egy olyan művész önmegsemmisítésének, aki korábban ennek éppen az ellenkezőjére törekedett? Mert a Parsifal az álnokság és a bosszúvágy műve, titkos kísérlet az élet előfeltevéseinek megmérgezésére – rossz mű... Mindenkit

megvetek, aki a Parsifalt nem az alapvető etika elleni merényletnek tartja.”

Friedrich Nietzsche: Wagner mint a tisztaság apostola.

A Nietzsche és Wagner között a nyilvánosság előtt lejátszódó zajos veszekedés korántsem volt egyoldalú. Richard Wagner nem hagyta magát, és lázasan érvelt a kereszténység egy bizonyos formája mellett, mely a hitet a judaizmus kebeléről leválasztva az ellenkezője kívánt lenni annak, amit a domború homlokú Nietzsche megvetően „zsidó származéknak” nevezett. Mivel Wagner állítása szerint számára megvilágosodott, hogy Jézus Krisztus a legtisztább árja származék volt, és a keresztény isten sohasem tartozott a fajtájukban tisztátalan zsidó népekhez. Ezekkel kapcsolatban szerinte meg kell találni a „végső megoldást”27, hogy a „Vaterlandot” megszabadítsák káros befolyásuktól.

Az az elképzelés, mely szerint Jézus árja vérből származott, a kereszténység univerzális természetének tökéletes félreértésén alapult. Ez a koncepció teljesen új jelentést kölcsönzött a Szent Grál felkutatásának. Ez azzal járt, hogy ezeket a szent misztériumokat kizárólagosan németnek, a Grál–lovagságot pedig tisztán német előjognak tekintették.

Hitler számára dilemmát okozott, hogy két nagyra becsült ideálja és gondolatainak ihletője között ilyen vad gyűlölet és megvetés alakult ki egykor. Különösképpen azért, mert az ellenségeskedés éppen Krisztus származása és a vérét kiontó Lándzsa jelentősége körül tört ki.

Meg kellett oldania a problémát: kinek volt igaza Jézus Krisztussal kapcsolatban? A muzsikusnak, aki egy árja Krisztus előtt térdre hullott, vagy a borús filozófusnak, aki idiótának nevezte a keresztény istent? Bayreuth mesterének, az új pángermán kereszténység nagy prófétájának, vagy az „emberfeletti ember” eljövetelét megjósoló magányos látnoknak?

Adolf Hitlernek sikerült olyan következtetésre jutnia, amellyel nem kellett egyik mentorát sem véglegesen megtagadnia („ki más lett volna képes ilyen nagyszerű intellektuális szaltóra?”): Egyszerűen

27 A „végső megoldás” kifejezést, amely a haláltáborok gázkamráit és a hatmillió európai zsidó kiirtását előlegezte, először Richard Wagner ejtette ki a száján, amikor áttért.

kölcsön vette a sugárzó tehetségű Wagnertől és a borús géniuszú Nietzschétől azokat az elemeket, amelyekre torz Weltanschauungja felépítéséhez szüksége volt.

Amikor Hitler megalkotta a Grál misztériumainak pogány interpretációját, megtartotta Wagner Nibelungenringjének struktúráját és hatalmas koncepcióját, de a „minden értékek újraértékelése”: a keresztény jóság gonosz, és a keresztény gonosz jó! megalkotásakor Nietzsche Az erkölcsök genealógiájának szellemét vette át.

„Különös tehetségem abban rejlik – mondta egyik beszédében hatalomra kerülése után –, hogy képes vagyok összetett problémákat alapvető kérdésekre leegyszerűsíteni.” így történt, hogy Adolf Hitler a keresztény morált egyetlen lépésben a visszájára fordítva ott állt a Krisztus oldalát egykor átjárt Lándzsa előtt, és visszavonhatatlan esküt tett arra, hogy a gonoszt fogja imádni.

A kincstárban pihenő Lándzsánál tett számtalan látogatása során megtanulta, hogy a megvilágosodás katalizátora csak akkor mutathat meg számára valamit, ha ő maga adja meg a történelmi tárgy elrejtett titkának magyarázatát. Állt a bársony emelvényre helyezett ősi fegyver előtt, és lelkében biztosan érezte, hogy végre eljött a pillanat, amikor egy nagyszerű titok kerül a birtokába – a Lándzsa szelleme!

„A levegő olyan fullasztóvá vált, hogy alig kaptam levegőt. A kincstár zajos terme szinte semmivé vált körülöttem. Reszketve álltam a felsőbbrendű ember [Ubermensch] lebegő szelleme előtt – a fenséges és félelmetes, rettenthetetlen és kegyetlen szellem előtt. Szent megrendülésemben felajánlottam lelkemet akarata eszközéül.”28

Adolf Hitler nem írja le, hogy vajon érezte–e, amit Nietzsche: „a borzongást, amit mindenki érez, aki valamilyen nagy veszélyből menekült meg, anélkül hogy tudott volna erről”. Adolf Hitler szörnyű megkísértése véget ért.

28 Adolf Hitler ugyanezt a látomást írta le Rauschningnak, a náci Gauleiter–nek, aki később átállt a szövetségesekhez. A leírás egy beszélgetés folyamán merült fel, amelyben Hitler a német faj mutációját taglalta. – A felsőbbrendű ember köztünk él! Itt van! – kiáltotta Hitler győzedelmesen. – Nem elég ez nektek? Láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen ő. Féltem tőle. – Amikor ezeket a szavakat kiejtette, Hitler remegett az izgalomtól. (Hermann Rauschning: Hitler speaks – Hitler beszél.)

NEGYEDIK FEJEZET

A SÁTÁN LÁBJEGYZETEI

„A szellemek birodalmában menny és föld között, jó és rossz fölött Klingsor az úr: Isten védelmezheti meg őket tőle csupán.”

Richard Wagner: Parsifal.

A Demel kávézó elülső ablaka melletti négy asztal a Stammgaste vagyis a törzsvendégek számára volt fenntartva, Bécs illusztris családjai tagjainak számára. Walter Johannes Stein ugyan ritkán kereste fel a város legelőkelőbb kávéházát, de édesanyja éveken keresztül járt oda, és a Demel családnak is közeli barátja volt.

A fiatal egyetemista a nyár derekán messzire elkerülte a kávéházat, hiszen ilyenkor a turisták ostromolták a Demelt, akik a világ leghíresebb cukrászsüteményeit akarták megkóstolni. Az év más időszakaiban azonban az egyetemről hazamenet betért néha egy kávéra. Ilyenkor Frau Demel, miután melegen üdvözölte, és a családja felől érdeklődött, elintézte, hogy az ablak mellett kapjon aszúit, ahol zavartalanul futhatta át előadásjegyzeteit, vagy csak egyszerűen hátradőlve tétlenül figyelhette a Kohlmarkt forgalmát.

A ínyencek szerint a Demel kávéház Grenoble krémje és Sicilienne–je életre szóló élményt jelent. Walter Stein azonban mégsem a kávé, a curacaóval és szilvával ízesített mogyorókrém vagy a malagaborral meglocsolt málnafagylalt miatt emlékezett vissza a Demel kávéház tölgyfa burkolatú falaira és márványasztalaira élete hátralevő részében. Hanem azért, meri a Streusekuchennel, a Kiumkuchennel és a Gugelhupffal teli tálcák közt a kirakatablakon keresztül itt pillantotta meg először Adolf Hitler arrogáns arcát, zavaros kék szemeit!

Walter Johannes Stein a bécsi egyetem hallgatója volt. Természettudományos doktorátust készült szerezni. Bár különösen nagyszerű matematikusi érzékére való tekintettel évfolyamának kiemelkedő diákja volt, személyes érdeklődése mégis a klasszikus tudományok és a nyugati filozófia története felé hajtotta. Tanrendjébe egyetlen „bölcsész”–tárgyként egy rövid németirodalom–kurzust vett fel, amely minden hallgató számára kötelező volt, mivel rengeteg különféle nemzetiségű diák járt az egyetemre a Habsburg Birodalom minden csücskéből.

Az irodalomóra egyik kötelező olvasmánya Wolfram von Eschenbach Parsifalja volt, ez a mű ugyanis különösen magas színvonalon képviselte a „középfelnémet” irodalmat. Talán ha ez a középkori Grál–románc Walter Johannes számára sem jelentett volna többet egy akadémikus nyelvészeti tanulmány tárgyánál, sohasem él át egy furcsa, érzékeken túli élményt.

Egy éjjel arra ébredt ugyanis, hogy a mesterdalnok romantikus soraiból egész részeket skandál képek nélküli álmában!

Próbálják csak meg elképzelni, milyen volna, ha ugyanez Chaucer Canterbury meséivel történne meg valakivel. Chaucer tizennegyedik századi prózájának nyelve meglehetősen nehéz, ezt minden iskolás gyerek tudja, de legalább közvetett módon a modern angol nyelv elődjének tekinthető. A német trubadúr szövege azonban másfél évszázaddal korábban keletkezett, és olyan dialektusok keveréke, amelyek igen távol állnak a mai némettől. Stílusa összetett, erősen egyéni és kihagyásokkal tarkított.

Stein természeténél fogva mindent higgadtan, módszeresen közelített meg, ezért nem vesztegette az idejét, és gyorsan tollat s papírt ragadva leírta az elmondott szavakat. Döbbenten hallgatta önmagát, hiszen csupán a mű első néhány oldalát olvasta. Ezután elkezdte összehasonlítani a tanulatlanul is előtörő szavakat a szöveg valódi szavaival. Borzongva tapasztalta, hogy az álom és ébredés közt hallott szöveg szóról szóra megegyezik az eredeti verssel.

Ez az érzékeken túli behatolás saját tudatába még kétszer ismétlődött meg, aznap éjjel tehát összesen háromszor. Minden alkalommal hasonlóan járt el, és megállapította, hogy egyetlenegyszer sem hibázott, legfeljebb kisebb helyesírási hibákat követett el a régi nyelv papírra vetésekor.

Észrevette, hogy a trubadúr szavai úgy kelnek életre ajkain, mint a Pál apostol leveleiben említett „nyelveken szólás”, hiszen ez az élmény felette állt az intellektuális gondolkodásnak. Hajnalodni kezdett, de egy különös „magasabb emlékezet” segítségével még mindig fel tudta idézni a szavakat.

Az elkövetkező hetekben számtalanszor végigolvasta a Parsifalt, kritikai ítéletét félretéve, egyszerűen élvezve ezt a csodálatos szerkezetű, egységes művet, mely éppúgy felöleli az emberi lét minden aspektusát, mint Dante Isteni színjátéka. Eltökélte, hogy nem fogja tudományos hidegséggel és távoltartással elemezgetni, boncolgatni, amíg nagyszerű művészisége lelkében teljességgel szét nem terjed.

Hagyta, hogy a lovagi korszak egyedülálló és elbűvölő képei kifeseljenek elméjében, és rájött, hogy ő is képes a képalkotásra. Észrevette, hogy minden erőfeszítés nélkül szinte a teljes művet képes elszavalni. Nem akarta, hogy életének ez a csodálatos új fordulata a tudományos doktorátus megszerzésére irányuló napi munkáját befolyásolja, ezért eltökélte, hogy senkinek nem szól az egészről.

Csak amikor a tavaszi szemeszter első napja elérkezett, kezdte el kritikai tudását elővéve koncentrált erővel kideríteni, mi rejlik e látszólag ártatlan mese mögött, melyet a vándorló mesterdalnok a tizenharmadik századi német embereknek énekelt.

Bejárta a könyvesboltokat és a könyvtárakat, összegyűjtötte a középkori Grál–románcokról és azok történelmi és irodalmi hátteréről szóló könyveket.

Nemsokára ugyanazokkal a zavaró problémákkal találta szemközt magát, amelyekkel a kiemelkedő középkori történelem– és irodalomtudósok is birkóznak. Mi a Grál? Miért nevezik „szentnek” az Artúr–legendákban, és miért nem nevezi szentnek Wolfram von Eschenbach? Mi az, egy serleg? Értékes kő? Transzcendentális élmény? Mennyire nevezhető a Parsifal a hagyományos népköltészet folytatásának? Hogyan lehetséges, hogy a látszólag iskolázatlan bárd – állítása szerint se írni, se olvasni nem tudott –korát ennyire felülmúlva hőse lelkét ily kifinomult és haladó módon ábrázolta. És a nemek közti viszonyok? Hogyan lehetséges, hogy művében a romantikus szerelem legmagasabb ideálját a házasság szinte egészen modern

eszményében találja meg? Hogyan lehetséges, hogy a vallásos élmény legmagasztosabb csúcsaira törő lovagok számára látszólag egyáltalán nem volt kötelező az aszkéta életforma és a cölibátus, amely a korszak szerzetesrendjeiben elterjedt volt.

Vezető szakértők állítják, hogy a lovagi „kalandok” voltaképpen a „romantikus kor” hajnalának elbűvölő kitalációi. Hogy a kalandok jelentőséggel egy bizonyos regényfajtában bírtak csupán, amely a romantikus szerelem (a szexuális ösztönök egyfajta elfojtása) újonnan elterjedő eszményét és a lelki élet középkori elmélyülését ábrázolta. Általánosan elfogadott vélemény szerint a Parsifalban említett több száz megnevezett személyiség nem volt történelmi figura, a mesterdalnok viszont meséjének általános hátterét a tizenharmadik századi valóság alapján szőtte.

Walter Stein az első fontos lépést e Grál–románc jelentőségének felmérésében akkor tette, mikor 1911 karácsonyán családjával megtekintette Wagner Parsifalját Az opera hihetetlen hatással volt rá, és örökre felejthetetlen élménye maradt. Richard Wagner kiélezett dramatizálásával kétségtelenül túlságosan leegyszerűsítette, sőt csúnyán megcsonkította a mű finom szerkezetét és a cselekmény szövését, azonban a Krisztus iránti bűnbánó szeretet leírhatatlanul erőteljes üzenetét hordozó zene bőségesen kárpótolta ezt.

Az opera révén felvetődött benne a lényeges kérdés: mi inspirálhatta Wagnert arra, hogy a Lándzsa mint valóságos tárgy köré dramatizálja a Parsifalt. Csak a képzelőereje, vagy a Krisztus oldalát egykor átjárt Lándzsa valóban szent relikviának számított az évszázadok során? És ha így volt, mely középkori királyok, hercegek birtokolták a talizmánt? Aki ezekre a kérdésekre megtalálja a választ, a Grál keresésének története köré felsorakozott szereplők kilétét is felfedheti!

Így esett tehát, hogy Walter Stein, éppúgy mint Adolf Hitler, a Hofburg Könyvtárban kötött ki, és tanulmányozni kezdte a különféle lándzsákat, amelyek fontos szerepet játszottak a középkori századok eseményeiben, és végül ő is ott állt a kincstár Reich Lándzsája előtt, amelyet ő is a Végzet Lándzsájával azonosított. A Lándzsával, melyet egy római centurio a keresztre feszítéskor Jézus Krisztus testébe döfött.

Walter Stein a következő hónapokban különböző dossziékat nyitott a kutatás egyes részletei számára, de nem tudta még, hogy egész életében a Szent Grál titkait kutatja majd, és hogy ezek a dossziék személyes munkájának óriási archívumává dagadnak egyszer – s archívumát huszonnégy évvel később személyesen égeti majd el. Akkor, amikor Heinrich Himmler SS Reichsführer elrendeli a letartóztatását, remélve, hogy ezáltal megnyerheti szolgálatait, és papírjait lefoglalhatja az Ahnenerbe, a náci okkult hivatal számára.

1912 tavaszán fejezte be a kutatás első esztendejét. Ekkor már eljutott arra a következtetésre, hogy Wolfram von Eschenbach Grálrománca a kilencedik század történelmi háttere alapján íródott, és hogy az oldalain szereplő különös és csodálatos nevek a Karoling uralkodók korában élt valóságos történelmi figurákat takarnak.

A kilencedik században véglegesen eltűnt a klasszikus világ politikai és jogi rendszere, amit az előretörő nemzetek egyes kultúráinak előretörése, valamint a hatalmas királyi házak megalakulása váltott fel. A nagy dinasztiák némelyike ezer évig is fennmaradt.

A kilencedik század nemcsak a római és görög kultúrák alkonyát láthatta, ekkor fogyatkozott meg a vérségi alapon uralkodó germán törzsfők atavisztikus hatalma is. Az intellektuális gondolkodás kezdetei mindenütt felváltották az ősi vérségi kötődéseket, és a kontinens északi felén élő férfiak és asszonyok milliói önálló, elkülönült individuumoknak kezdték tartani önmagukat, s nem törzsük függvényének.

A törzsi identitásból az individuális öntudatba való átmenet legjelentősebb példája a „hosszúhajú” Merovingok trónfosztása és börtönbe vetése volt. Ők ugyanis csak az ősi vér jogán uralkodtak évszázadokon át a frankok felett.

A nyilvános ceremónián a Clovis törzsfő óta nagy hatalommal rendelkezett Meroving–család tagjainak fürtjeit az éljenző tömeg előli levágták, bizonyítva ezzel, hogy vérük ereje elcsökevényesedett és terméketlenné vált.29

Ezzel szemben az őket követő Karolingok híres személyiségek voltak saját jogon – államférfiak, tudósok, hadvezérek. Martel Károly csak a különös „vármajori” címet viselte, amikor a franciákat vezetve Poitiers–nél legyőzte Abd–ar–Rahmant, és visszafordította 29 J. M. Wallace Hadrill: A hosszúhajú királyok (Methuen).

Franciaország és egész Európa iszlám invázióját. Kis Pipin, Aquitania meghódítója visszaszorította a lombardokat Olaszországban, a mórokat kivezette Languedocból, és végül elzavarta a Meroving–dinasztiát, megszerezve a pápai elismerést a Karoling–ház számára. A Rómában a pápa által i. sz. 800–ban szent római császárrá koronázott Nagy Károly volt talán Augustus óta a legnagyobb történelmi személyiség. Egyetlen emberöltő alatt hozta létre birodalmát, és olyan hatalomra tett szert, amellyel még a pápák megválasztásába is beleszólást követelhetett.

A Merovingok szimbóluma az ősi törzsi Lándzsa volt, amely a törzsi isten után következő spirituális hatalmat és a minden frank ember élete–halála fölötti földi hatalmat jelképezte.

Nagy Károly ugyanakkor Longinus Lándzsáját tekintette hatalmat hozó talizmánjának. Nagyszerű dinasztiáját a Lándzsa legendájának erejére alapozta, abban a reményben, hogy ezer évig fennmarad majd. A Nagy Károly számára Krisztus vérét jelképező Szent Lándzsa birtoklásával pedig felhatalmazva érezte magát arra, hogy isteni jogon uralkodjon kevert nemzetiségű birodalma felett. Ő lett Isten és az Újszövetség legelhivatottabb szolgája.

Ugyanebben a fontos középkori században merült teljes feledésbe az északi barbár törzsek hősi költészete, miközben a latin vallásos műveket számos nyelvre lefordították. Nagy Károly halála után birodalma darabokra hullott, és a helyén francia és német királyságok nőttek ki a földből. Amikor Nagy Károly unokái elmondták a strassburgi esküt, a germán és latin nyelvek óriási hangzavara Európa későbbi megosztottságának kezdeteit jelezte.

Britanniában Nagy Alfréd angol nyelvre fordította a latin munkákat, és elkezdte lerakni a szigeti nemzet alapjait. Norvégiában ekkor uralkodott először király, és a dánok is egyetlen uralkodó alá tömörültek. Utrecht városának kereskedelme Hollandia felemelkedését készítette elő. Ebben a században már a modern Oroszország alapjait is lerakták, amikor a viking Rurikból Novgorod első hercege lett.

A kilencedik században történt meg a keleti és nyugati egyházak közti nagy szakadás is, a végső elválást a 869–es konstantinápolyi zsinat mondta ki. A fontos egyházi zsinat idején történt, hogy I. Miklós pápa kijelentette, az ember többé nem tekinthető a szellem, a lélek és a test szentháromságának. Attól fogva a pápai vélemény

tagadta az egyéni emberi szellem létezését, állítva, hogy az ember test és lélek csupán. Az emberi szellemet, a lélek „intellektuális minőségének” nevezve lealacsonyította. Ettől fogva a nyugati ember az érzéki világ háromdimenziós szabályainak börtönébe hullott, és a megvilágosodás egyedüli lehetséges forrása a római katolikus egyház dogmarendszere maradt számára.

Az emberi öntudat fejlődésének eme éles fordulata idején, amikor Európa intellektuális lelke kicsírázott és a tömegekben az individualitás új formája megjelent, eljött a lovagi eszmények virágkora.

A különböző nemzetek születésével szinte teljesen egy időben jelentek meg a trubadúrok és a mesterdalnokok, hogy dalaikban az egyén romantikus szerelmét dicsérjék, amely a nemek közt ekkoriban kivirágzó, a keresztény házasság eszményében fellelhető újfajta, gyengéd kapcsolatot megalapozta.

Igaz, a római egyház minden szexuális élményt bűnösnek nevezett, és papjai számára kötelezővé tette a teljes cölibátust, Wolfram von Eschenbach, a legnagyobb mesterdalnok írja, hogy a lovagok megházasodtak, gyermekeik születtek, de tovább kutatták a szellemi tudás legmagasabbikát – a Szent Grált.

* * *

1912 forró nyárutóján történt, hogy az események különös egybeesése folytán Walter Stein közvetetten találkozott Adolf Hitlerrel. Egy reggel a város Duna–parti régi negyede felé vette az útját, ahol vallásos, teozofikus, alkimista és okkult műveket árusító könyvesboltok sorakoztak egymás mellett.

Az egyik meglehetősen elhanyagolt, Ernst Pretzsche nevét viselő boltban tett egy fontos felfedezést, amely által elsőként lehetett tanúja annak, milyen hatalmas szerepet játszott a Lándzsa a huszadik század arculatának megváltoztatásában.

Az üzlet hátuljában, egy szinte teljesen üres polcról emelte le az apró, cirkalmas betűkkel teleírt, jegyzetekkel, beírásokkal, utalásokkal és lábjegyzetekkel ellátott könyvet, melynek beírásai egyetlen embertől származtak. A kötet Wolfram von Eschenbach korai germán változatának egyik tizenkilencedik századi reprint kiadása volt a sok közül – elrongyolódott, bőrkötéses példány.

Találomra a Parsifal harmadik kalandját ábrázoló résznél csapta fel a könyvet, ahol a hős édesanyját, Herzloydát leíró sorokat tintával bekarikázták:

Owe daz wir nu niht ehnan ir sippe unz an den eilften span des wirt gevelschet lip.

(Minden jóság eme gyökere, melyből az alázat hajtása kivirágzott) Fájdalom! Hogy nem maradt meg nekünk egy sem az Ő gyermekei közül, a tizenegyedik nemzedéknek Oly hamis a világ köröttünk.30

A margón a következő rövidke jegyzet szerepelt: „Parsival Wolfram von Eschenbach előtt tizenegy generációval élt, a kilencedik században, 860–870 körül.”

Ha a többi megjegyzés is ilyen értékes, a könyv nagyon érdekes zsákmány lehet, gondolta magában Stein, és habozás nélkül kifizette a kötetért valóságos árának kétszeresét az őt bizonyára hiszékeny egyetemistának néző eladónak.

Késő augusztusi, napfényes reggel volt, és Walter Johannes végigsétált a régi városrész utcáin, a Kohlmarkt irányába, ahol belépett Demel kávézójába. A kirakati ablak közelében ült le, ahonnan rálátott a kinti piactérre. Ő azonban most új szerzeményébe mélyedt inkább, kíváncsi volt, mi mindent tudhat még meg a kacskaringós kézírás segítségével. Kevéssel ezután már rádöbbent, micsoda ijesztő bejegyzések is ezek. Csak ült ott, és az idő múlásáról teljesen megfeledkezve végigolvasta a művet és a versszakokhoz tartozó kommentáló megjegyzéseket. Minél többet olvasott, annál jobban összezavarodott.

Nem közönséges megjegyzések voltak ezek. Olyan embertől származtak, aki tisztában volt a fekete mágia praktikáival! Az ismeretlen kommentátor ismerte a kulcsot a Grál legmélyebb titkainak

30 A középkori Grál–románc egyetlen elismert kutatója sem találta még meg a szöveg történelmi hátterét. Az itt idézett rész ügyesen van a kaland leírásában elrejtve, így elkülönül a vers eredetére vonatkozó más utalásoktól. Jesse Weston híres angol fordítása sem ragadja meg a szöveg igazi jelentését, hiszen a német tudósokhoz hasonlóan, ő sem vette észre e három sor igazi jelentőségét.

megfejtéséhez, de szemmel láthatóan megvetette a lovagok keresztény eszméit, inkább az Antikrisztus furcsa tetteiben lelte örömét.

Stein számára hirtelen világossá vált – a Sátán lábjegyzeteit olvassa!

A Parsival kalandjainak sorát a transzcendentális tudás magasságait ostromló útvonalként értelmező szerzőjének nagyszerű ráérzőképessége ellentétben állt a durva, vulgáris, gyakran obszcén megjegyzések végtelen sorozatával. A széljegyzetekben végigvonult a faji fanatizmus, a pángermanizmus és az árja vérvonal szinte eszelős imádatának témája, melyet az emberiség szenvedéseién és minden gonoszságért kárhoztatott zsidók iránti gyűlölet és megvetés kísért.

A Grál–menet és a Grál–kastélyban tartott nagymise lovagi gyűlésének leírását tartalmazó szakaszoknál a nyomtatott szövegre ráfirkálva a következő szöveg állt nagybetűkkel: „Ezek a férfiak elárulták árja vérüket a zsidó Jézus babonáinak kedvéért – olyan nevetséges és megvetendő babonákért, amilyen a körülmetélés zsidó rítusa.”

A Grál–románc eredetéről, történelmi hátteréről és jelentőségéről szóló megjegyzésekből összeálló tudás ugyanakkor a kor legjelentősebb tudósainak összefoglalásait is felülmúlta. Walter Stein kelletlenül belátta, hogy valamilyen képzetlen, sötét és gonosz zseni állhat az egész mögött, aki az emberi egyenlőség és egyéni szabadság gyűlöletével és megvetésével van tele.

Az ismeretlen kéz, hogy a Grál rejtélyeinek magyarázatait alátámassza, számtalan tudományággal foglalkozó forrásból – a keleti vallások, a miszticizmus, az alkímia, az asztrológia, a jóga, a mitológia, az ókori Görögország és Róma kultúrájának témaköréből és számtalan középkori krónikából és történelmi munkából idézett. Akárki lehetett is, széles olvasottságú volt, idézetei relevánsak voltak, és értelmesen megvilágosították a mesterdalnok titokzatos sorait. A leggonoszabb romantika volt ez!

A Grál kifejezés valószínűleg a „graduale” szóból ered, ami annyit tesz: fokozatosan, lépésről lépésre, fokról fokra. A Grál keresése a belső élet fokozatos fejlődésének keresését jelenti, az alvással rokonítható unalomtól a kételyen keresztül a szellemi ébredésig vezető úton. A kommentár a „Saelde” szót (magyarul megáldottság) – ami alatt Wolfram von Eschenbach a Grál megszerzését értette – „a tökfilkók gondolattalan dermedtségből való ébredéseként” értelmezte.

A mesterdalnok a Grált „értékes kőnek” írja le (lapis excellis). Az egyik lábjegyzet szerint a kő alkimista szimbólum volt egykor, és az agy mögött elhelyezkedő toboz alakú mirigy, a Harmadik Szem jelképe! Az egész Grál–románcnak, cselekményének és a tizenhat kalandot leíró sorozatnak a célja ennek a „Tobozszemnek” a felnyitása és működésbe hozása, hogy az idő rejtett titkaiba és az emberi végzet jelentésébe bepillantást lehessen nyerni általa!

Vajon a sötét elme, aki ezeket a jegyzeteket írta, szintén kifejlesztette a „Tobozszemet”? Walter Stein megborzongott erre a gondolatra. Ha igen, mit jelenthet a világ egésze számára egy ilyen fekete mágus megjelenése?

A kommentárok azonosították Wagner Parsifaljának számos szereplőjét kilencedik században élt személyekkel: a démonokkal megszállt haldokló Anfortas királyt Kopasz Károly királlyal, Nagy Károly unokájával, Kundry boszorkányt pedig az őt elcsábító Ricilda Boesével (Rossz Ricildával), aki a korszak legismertebb hetérája volt. „Parsivalt” Vercelli Luitwarddal, a frank udvar kancellárjával azonosította, Klingsort pedig II. Capuai Landulffal, a század legsötétebb figurájával.

A keresztény lovagok és ellenfeleik közötti csatát úgy értelmezte, mint két szemben álló erő valóságos harcát a Lándzsa – a hofburgi Reich Lándzsa birtoklásáért!

Az értelmezések szerint a Karoling császárok vére egyenlő a Grál–család vérével: „vér, amelynek egyedülálló, mágikus ereje az érzékeken túli világokba engedett bepillantást nyerni”. Ahogy Wagner operájában le van írva, Klingsornak és fekete mágiával foglalkozó körének célja az volt, hogy a szexuális perverzitások segítségévei a Grál–lelkeket elvakítsa, látnoki erejüktől és a mennyei hatalmak irányító segítségétől megfossza őket.

Walter Steint ez nagyon érdekelte, mert az Aeropagita Dionysios, a mennyei hatalmakat, valamint ezeknek a történelmi folyamatban játszott szerepét leíró műveit Mihály császár küldte Konstantinápolyból Nagy Károlynak koronázási ajándékként i. sz. 800–ban, amikor megkoronázták szent római császárnak. Bár I. Miklós pápa eretneknek nyilvánította írásait, Kopasz Károly udvarába hívatta Scotus Erigenát, a nagy angol tudóst, hogy fordítsa le őket. Scotus Erigenát, a királyi kancellárt, Luitwald barátját és gyóntatóját a Szent Lándzsa inspirálta arra, hogy ekképpen beszéljen a Grálról:

Ha Mennyei Magasba Magadat felemeled Ragyogó szemekkel megpillantod Szófia templomát

Walter Steint erősen megragadta a Capuai Landulf és Klingsor azonosítása, mivel tudott már valamit a baljóslatú figurával kapcsolatba hozott történelmi tényekről. Későbbi kutatásai még tisztább képet állítottak elé a férfiról.

Landulf hatalmas hatással volt a kilencedik századi eseményekre, és minden kétséget kizárólag ő állt a középpontjában a kor minden gonosz cselekedetének. II. Lajos császár „a Birodalom harmadik emberének” nevezte ki, és annyi méltósággal ruházta fel, hogy ezáltal Capuából is metropolis lett, amelynek érsekévé Landulf önmagát nevezte ki.

Rávette császárát, hogy Dél–Itáliában háborút viseljen az arabok ellen, pedig éppen saját fivére hívta be a hitetleneket a keresztény földek elfoglalására. Landulf, aki éveket töltött Egyiptomban az arab asztrológia tanulmányozásával, titokban szintén az arabok szövetségese volt. Iszlám kapcsolatai segítségével tarthatott fenn később sasfészket az arabok által megszállt Szicília hegyei közt. Ott, Kalot Enbolotban (vagy Karlta Belotában), ahol egy ősi misztériumszentély áll, borzalmas és perverz praktikákat űzött. Ezzel vált a világ legrettegettebb és leghíresebb fekete mágusává. I. sz. 875–ben, amikor az arabokkal való szövetsége kiderült, kiátkozták, és az Iblis csábításától megihletett sötét praktikái megérintették a történelmet.

Számos történész – akik érzékelték, hogy a Grál inspirálta reneszánsz Róma hatalmának meggyengülésével fenyegetett – megemlíti a Landulf és az egymást követő pápák kapcsolatát, akikkel együtt megpróbálta a Szent Grál ezoterikus kereszténységét elpusztítani. Mégis, senki sem haladta meg Richard Wagner imaginatív képének pontosságát a fekete mágusról, Klingsorról, aki az Antikrisztust szolgálva a Szeretet és a Hit helyes fejlődését akarta eltéríteni az európai történelem korai századai eme legjelentősebbikében.

A Grál–kastély belső szentélyében játszódó jelenetben a Lándzsa elvékonyodó hegyéről csepegő vér látványa hétszeresére növeli a sebesült király fájdalmát és gyötrelmeit, és előidézi a lovagok végtelen siránkozását. A Lándzsát egy ünnepélyes rítus keretében körbehordozzák a templomban, és megérintik vele annak négy falát. Ez azt jelzi, hogy a Grál megvalósulása felé vezető ösvény eltűnt, és a Grál–közösséget elvágták a mennyei hatalmakkal való kapcsolattól, örökre bezárva őket az érzékek világába.31

Walter Stein továbblapozott a gonosz Landulffal kapcsolatos lábjegyzetek után kutatva, amikor megborzongva úgy érezte, hogy valami kellemetlen dolog közeledik felé. Úgy döntött, hogy ez teljes képtelenség, és olvasott tovább.

A könyv végén lévő üres oldalakon korabeli krónikaírótól származó idézeteket fedezett fel, amelyek a Landulf életének eseményeit írták le. A születése előtti éjszakán az anyjának rettenetes látomása volt: úgy látta, hogy egy égő fáklyának ad életet, mely nemcsak királyságukat, de az egész világot lángba borítja majd. „Álmát elmondta férjének is, aki annyira megrémült, hogy majdnem megölte gyermekét születése pillanatában. Ehelyett azonban úgy döntött, hogy ír egy figyelmeztető verset a fiáról és annak zsarnokságáról a világ számára:

Ó jaj, kedves társam, milyen végzet üldöz bennünket?a rémes látomás borzasztó jóslatot regél:mely szerint a méhedben szunnyadó gyermekre árnyék borul.Élete semmi lesz, vérségi szálakat szétszakító. Mérgezett szavakkal viszályt kelt majd a polgárok közt s az igaz ember keblében tomboló dühöt.

31 „A várurat behozták a terembe, és ahogy kérte, a központi kandalióval szemben lévő ágyra fektették. Már megfizetett élvezeteiért, s már csak a haldoklás volt az élete.A nagyszerű Parsifal lépett be a terembe, és ő, aki odaküldte, barátságosan üdvözölte, és arra kérte, ne maradjon állva, hanem üljön le »ide mellém. Ha magamtól távolabb ültetném le, az azt jelentené, hogy idegenként kezelem« – így szólt a bánatos úr.Betegsége miatt hatalmas tüzet rakatott, és meleg ruhát viselt. Kabátja és palástja széles, hosszú cobolyprémekkel volt bélelve. Még a legszegényesebb is megért egy imát, ugyanis fekete és szürke volt. A fején is kívül–belül ugyanebből a prémből készült fejfedőt viselt. Koronáját, melynek közepén értékes rubin díszelgett, arab szegély vette körül.Derék lovagok ülték körül, de társaságukban csak a bánat uralkodott. Az ajtón fegyvernök rontott be, kezében Lándzsát tartott. A szertartás csak elmélyítette bánatukat. A Lándzsahegyből vér folyt, és a szárán végigcsurogva az azt tartó úr ruhaujjába ömlött.És aztán sírás és jajveszékelés hangzott fel szerte a széles teremben. Harminc ország népe nem ontott ennyi könnyet. A fegyvernök a négy fal felé mutatott a Lándzsával, és végül az ajtóhoz ért és kiszaladt. Ekkor a siránkozás elcsendesült...”

Wolfram von Eschenbach: Parsifal.

„Amit szellemi eksztázisában megjósolt, később saját szemünkkel láthattuk – írta a krónikás. – És a későbbi tetteitől fellángoló tűz az egész emberiség vérét megfertőzte.”

Ekkor történt, hogy Walter Stein felnézett a könyvből, és átpillantott a kirakatban elhelyezett tálcák fölött, bele a legarrogánsabb arcba és legdémonikusabb szembe, amelyet valaha látott.

Az arc egy férfié volt, akinek barna haja a szemébe lógott, kicsi, szinte komikus bajusza és rövid, sötét szakálla volt. A férfi kérdően meredt rá. Rendetlen, túlméretezett fekete kabátot viselt, és kirojtosodott nadrágja alól kikandikáló cipője hasadásán át kilátszott a lábujja. Kezében képeslap nagyságú vízfestményeket tartott, melyeket szemmel láthatóan megpróbált eladni a kávézó mellett elhaladó turistáknak a Kohlmarkton.

Stein természetesen nem tudta, hogy olyan ember áll előtte, aki messze túltesz a Klingsorról jósolt próféciákon, aki egykor létrehozza majd a rettegés sátáni birodalmát és azt a hidegvérű mészárlást, mely kegyetlenségében és bestiális vadállatiságában túltesz az emberiség egész történelmének minden korábbi zsarnoki időszakán.

Gyorsan elfordulva a különös lény hipnotikus szemétől, hatalmas erőfeszítéssel megpróbálta tovább olvasni a Capuai Landulf személyiségével foglalkozó jegyzeteket: „A Landulf jelleme szerint okos volt, mindig agyafúrt és buja, rendkívül törekvő és hiú, lenézte a szerzeteseket, és kirabolta az embereket. Elárulta saját hercegét, adott szavát megszegte, és becsapta saját unokáit. Ha valahol valamilyen köteléket látott, rögtön szétzilálta azt, mindenhová a viszály magjait vetette. Ha valaki számára mindez hihetetlennek tűnik, akkor elég, ha felidézzük a becstelenséget, mellyel urait elárulta, bár háromszor is megesküdött rá, hogy tekintélyüket tiszteletben fogja tartani. Mindenekfölött pedig az ártatlan emberek lelkeit akarta foglyul ejteni, ahelyett hogy magával egyenlőnek vagy tiszteletre méltónak tekintette volna őket” (Echempertus).

Amikor Stein késő délután felállt, hogy elhagyja a Demel kávéházat, a rongyos művész még mindig odakint várakozott. Stein vásárolt tőle három festményt, számolatlanul adva érte az aprópénzt, aztán zsebébe süllyesztve őket elsietett az utcán. Amíg haza nem ért, nem vette észre, hogy a Végzet Lándzsájának, a Habsburg

Kincstárban üveg mögött tartott, vörös bársony emelvényen pihenő „Heilige Lancé”–nek a képét vásárolta meg.

A képeslapon pedig ugyanaz az aláírás volt olvasható, mint a Parsival szakadt példányának belső borítóján – ADOLF HITLER!

ÖTÖDIK FEJEZET

A GRÁL ÁBÉCÉJÉNEK ELSAJÁTÍTÁSA A FEKETE MÁGIA

SEGÍTSÉGÉVEL

Adolf Hitlerkábítószeres látomása

„Bármilyen bölcs legyen is valaki, bizonyára örül, ha megismeri ennek az elbeszélésnek az irányadó gondolatait és a benne közölt morális ihletést.

O, aki útbaigazítást szeretne kapni ebből a meséből, nem szabad, hogy a benne szereplő ellentétes elemeken fennakadjon. Meg kell tanulnia, hogy az egyik helyen meneküljön, a másikon üldözzön, és azt is, hogyan kerüljön el dolgokat, hogy mikor vádoljon, s mikor dicsérjen. Csak abban kaphat megerősítést a bölcsesség, aki ezeknek a lehetőségeknek mély ismerőjévé válik. Csak az éri el célját, aki nem üldögél sokáig, s nem véti el lépéseit, hanem megérti azokat. Az, aki mindenfajta hajlamának engedelmeskedve hamis dolgokba keveredik, a pokol tüzére kerül; s úgy zúzza el jó hírét, ahogyan a jégeső leveri a gyümölcsöt. Hűségének olyan rövid farka van, mint a tehénnek, mert amikor a bögöly a tehenet megcsípi az erdőben, az nehezen tudja elhárítani a harmadik fullánkot, mivel rövid a farka.”

Wolfram von Eschenbach: Parsifal

A bécsi menhelyen élő Adolf Hitler egykori lakótársai közül sokan elmondták később, milyen lepusztult és zilált körülmények közt élt Hitler abban az időben. Mindannyian tunya hangulatemberként emlékeztek vissza rá, aki annyira undorodott a munka minden fajtájától, hogy inkább zálogba adta a könyveit és kevéske személyes

holmiját, semmint hogy elmenjen dolgozni néhány nyomorúságos hellerért.

Volt, aki részletesen elmesélte, hogy rossz természetű szobatársukat egyszer erőszakkal levetkőztették, ruháit elküldték a fertőtlenítőbe, ő pedig, egyetlen takaróba burkolózva, nem tudta elhagyni hálóhelyét.

Felesleges elmondani, hogy a csavargók, társadalmon kívüliek, akikkel nyomorúságos környezetét megosztotta, nem is sejtették, micsoda emberrel élnek együtt. Nem tudták, hogy ő lesz húsz évvel később a német nép vezére, fogalmuk sem volt tanulmányainak természetéről, messzire nyúló becsvágyáról, vagy arról, hogy kábítószerek segítségével próbált feljutni a transzcendentális tudás magaslataira. Mégis, az elfogadott Hitler–életrajzok kivétel nélkül a kitaszítottak, csavargók visszaemlékezéseire alapozva ismertetik a később a világot kis híján meghódító férfi legfontosabb jellemformáló időszakát.

Valóban, hogyan is várható el a városi tömegszálláson hánykolódó csőcseléktől, hogy megértse Adolf Hitler személyiségének igazi természetét? „Egy ember, akit nem lehet megméretni”, mondta Führeréről találóan Constantin von Neurath, egykori cimborája, miután kiengedték a spandaui börtönből, ahol háborús bűnösként ült. És von Neurath, aki egykor a Hitlerjugend vezetője és Bécs Gauleitere volt, ez alatt azt értette, hogy Adolf Hitler a mérhetőség dimenzióját határtalan képzelőerővé alakította, mely gonosz elméjének volt forrása.

Walter Stein, az egyetlen, aki megérthette Adolf Hitler elmeműködésének minden szintjét, és egy napon Sir Winston Churchill bizalmas tanácsadójaként a Führer és csatlósai megértésében segített, nem könnyen bukkant újra a nyomorúságos képeslapfestő nyomára. Heteken keresztül ácsorgott a népszerű turistalátványosságok – a Szent István–templom, a Habsburgok nyári palotája, az Operaház, a Spanyol lovasiskola, a Ringstrasse és természetesen az első találkozás színhelye, a Kohlmarkton lévő Demel kávéház – környékén, amelyeket a városlakók igen ritkán kerestek fel. Utoljára a város régi negyedében található könyvesboltba is visszament, ahol Adolf Hitler Parsifal példányára bukkant. A bolt nagyon messze volt, de megérte elmenni. A tulajdonos, Ernst

Pretzsche, Hitler nevének hallatán azonnal nagy érdeklődést mutatott, és Steint az üzlet mögötti apró irodába invitálta.

Pretzsche rosszindulatúnak látszó, tar koponyájú, kissé púpos férfi volt. Walter Stein rögtön ellenszenvesnek találta. Kiderült, hogy Hitler gyakori vendég a könyvesboltban, de Pretzsche már több mint három hete nem látta.

„Hitler tudja, hogy ide mindig betérhet egy rendes ételre és egy kis csevegésre – mondta Pretzsche. – Túl büszke ahhoz, hogy készpénzt elfogadjon, ezért zálogba veszem a könyveit és a holmiját, hogy legyen annyi pénze, amiből megélhet. A könyvei valójában semmit nem érnek, de jó kifogást szolgáltatnak arra, hogy néhány hellerrel támogassam.”

Egy kis halom könyvre mutatott az iroda sarkában: „Nézze meg ezeket, minden könyvét így összefirkálja. Szinte alig van olyan oldal bennük, amit ne írt volna tele. A segédem hibát követett el, amikor eladta magának azt a könyvet.”

Stein Fichte, Schelling, Hegel, Schopenhauer és Nietzsche könyveit látta, és egy példányt Houston Stewart Chamberlain Foundations of the Nineteenth Century (A tizenkilencedik század alapjai) című művéből. Talált még néhány könyvet a keleti vallásokról és a jógáról is. Továbbá A Nibelung–éneket, Goethe Faustját és Lessing Az emberi nem nevelése című munkáját.

Körben a falakon és a könyvek mögé berakva Hitler festményeiből lehetett felfedezni néhányat, a kandallóra pedig képeslap nagyságú vízfestményeit tették. Ez is jelezte, hogy patrónusa igencsak igyekezett anyagi segítséget nyújtani számára.

Stein más különös dolgokat is felfedezett Pretzsche falain, asztrológiai szimbólumokat, táblázatokat és dolgozó alkimistákat ábrázoló nyomatokat pornográf rajzok közvetlen szomszédságában. Az ilyen szennyes képek abban az időben igen elterjedtek voltak Bécsben, a közkézen forgó antiszemita irodalommal együtt.

Az iroda íróasztalán egy csoportfényképen Pretzsche a hírhedt Guido von Listtel együtt volt látható, egy okkult páholy megalapítójával és vezérével. A férfi tevékenységét a sajtó közzétette, egész Bécset megrázva ezzel. Guido von Listnek, mielőtt leleplezték, politikai írásai miatt rengeteg követője volt, akiket gyakran felmagasztalt pángermán miszticizmussal foglalkozó műveivel bűvölt el.

Amikor azonban kiderült róla, hogy egy vértestvérekből álló szervezet vezetője, mely a keresztet a horogkereszttel helyettesítette, és rítusaiban a szexuális eltévelyedések és a középkori fekete mágia praktikái is szerepelnek, Listnek menekülnie kellett Bécsből az erősen római katolikus érzelmű feldühödött lakosság elől.

Walter Steint egyáltalán nem lepte meg, hogy ez a kapcsolat a Grál–románc sátánista kommentárjaival összecseng. Pretzsche undorító teremtmény volt. Nehéz volt megérteni, hogyan tekinthette a német nép kiváló példányának magát. Stein, ahogy ott ült Pretzsche szűk odújában, úgy érezte magát, mint egy pókhálóba ragadt légy. A sárgás, vértelen arcból rámeredő vizenyős fekete szemek csak úgy árasztották magukból a gonoszságot. Különösen, amikor Pretzsche arról biztosította vendégét, hogy ő az árjaügy harcosa.

Stein, saját hátteréről és politikai szimpátiáiról nem beszélve, csak annyit mondott el magáról, hogy egyetemista, és hogy teljesen lenyűgözték Hitler Wolfram von Eschenbach középkori Grálrománcának hátteréről szóló mélyreható magyarázatai.

„Bizonyos körökben okkult szaktekintélynek számítok – mondta Pretzsche. – Adolf Hitler nem az egyetlen, akit segítek és tanácsokkal látok el ebben a témában. Bármikor eljöhet, és beszélgethetünk.”

Stein a legkevésbé sem szeretett volna bármiféle kapcsolatot fenntartani ezzel a varanggyal, aki nyilvánvalóan együttműködött a fekete mágiát folytató körökkel. Stein már megszerezte, amire szüksége volt, mivel Pretzsche megadta neki Hitler címét. Most már segítség nélkül is megtalálhatta. Sürgős teendőire hivatkozva kisietett a boltból.

Úgy tűnt, Stein számára nem maradt más lehetőség, mint Hitlert a Meldemannstrassén található szálláson – ahol Pretzsche szerint lakott – meglátogatni. A népszálló igazgatója, Herr Kánya elmondta neki, hogy Hitler Spittal–an–der–Drauban van, ahol nemrégiben meghalt egy nagynénje, aki kisebb összeget hagyott rá. Nem tudta, vajon ugyanott fog–e megszállni, ha visszatér a városba.

Az örökség hatalmas változást hozott Adolf Hitler külső megjelenésében. Walter Stein alig ismert rá tíz nappal később, amikor a Hofburg előtt meglátta a festegető férfit. A szakállát levágatta, és a borbély katonásan rövidre vágta a haját oldalt és hátul, a szemébe lógó

barna tincs és a bajusz alapján azonban rá lehetett ismerni. Sötét öltönyt és fehér inget viselt, lábán pedig új csizma lénylett. Hihetetlen volt, hogy ez az ember és a Demel előtt mintegy négy héttel azelőtt látott egykori éhező madárijesztő ugyanaz az személy.

Mielőtt leírnám a Walter Stein és Hitler között lejátszódott beszélgetést, le kell szögeznem, hogy ezekről a párbeszédekről nincs írásos dokumentum. Ezért nem áll rendelkezésünkre a két férfi dialógusának szó szerinti szövege, csupán a feszélyezett találkozásikon elhangzott beszélgetéseik általános tartalma, valamint a kettőjük között kialakult kapcsolat természete ismert. Amikor dr. Stein ezeket a beszélgetéseket részletesen felidézte számomra, fogalmam sem volt, hogy A Lándzsa megírásának feladata rám hárul majd. Azon a ponton minden erőmmel őt próbáltam rábeszélni a könyv megírására, amit minden bizonnyal meg is tett volna, ha nem éri utol idő előtt a halál. Ez az oka tehát, hogy nem készítettem szó szerinti jegyzeteket vagy magnófelvételt dr. Stein konkrét szavairól, és csak általános megjegyzéseket írtam a naplómba.

Adolf Hitler, úgy tűnt, zokon vette, hogy megzavarták, amikor Walter Stein megállt mögötte, és néhány triviális dicsérő szót ejtett a Ringről készülő hatalmas vízfestményéről. És amikor Stein megmutatta neki a Parsifal jegyzetekkel ellátott példányát, Hitler dühbe gurult, és mérgesen átkozta Pretzschét, hogy el merte adni zálogban nála hagyott könyvét. Beszélgetésük talán ezzel véget is ért volna, ha Stein nem kezd el nyíltan a Végzet Lándzsájával kapcsolatos kutatásairól beszélni, és arról, hogy milyen nagyra értékeli Hitler magyarázatát a Grál kilencedik századi történelmi hátteréről. Hitler addigra már kissé lecsillapodott, de igazából csak akkor kezdett el figyelni, amikor Stein – csak úgy mellékesen –megjegyezte, hogy Longinus centurio részben teuton eredetű volt. I Így pillanat alatt mély és élénk beszélgetésbe kezdtek a Hitler életének később középpontjává váló, hatalmat hozó talizmánról, mely világhódító törekvéseinek forrása volt.

Adolf Hitler nagyon izgatott lett, és ettől kezdve úgy tekintett a kék szemű, árja külsejű egyetemistára, mint a pángermán ügy egyik harcosára, amikor az elmagyarázta, hogy a legrégebbi német krónikák egyike azt sugallja, hogy Longinus germán eredetű volt. Ez a krónika említ egy levelet, melyet Gaius Cassius Jeruzsálemből küldött Elwangen melletti szülőfalujába, Zobingenbe. A levélben a római tiszt

leírja, milyen döntő szerepet játszott a zsidó Messiás keresztre feszítésében. A forrás azt is említi, hogy a falu öregei egy válaszlevélben a centuriót a távolléte alatt történt helyi eseményekről tájékoztatták.

Az egyórás beszélgetés alatt kitűnt, Adolf Hitler milyen sokat tud a Longinus Lándzsája köré szövődött legendáról és annak a századok alatti beteljesüléséről. Végül a két férfi együtt átvágott a Ringen, és beléptek a Hofburg Kincstárba, hogy egy pillantást vessenek az ősi fegyverre.

Ahogy a Ringen haladtak a Hofburg felé, Walter Stein beszélt. Elmondta, mennyire megdöbbent, amikor felfedezte, hogy a Lándzsa középkori események középpontjában állt, abban az időszakban, amely Európa jövőbeli sorsa szempontjából a legfontosabb volt. Elmondta Adolf Hitlernek, hogy leginkább azok a hihetetlen előjelek nyűgözték le, amelyek közvetlenül a Lándzsa birtokosának halála előtt mindig megjelentek. Mesélt a Nagy Károly halálát megelőző végzetes jelekről. A frank udvar krónikása, Einhard jegyezte le ezeket meglehetős részletességgel.

Stein elmesélte, hogy amikor Nagy Károly negyvenhetedik győzedelmes hadjárata véget ért, és a császár hazatért Szászországból, egy üstökös villant át az égbolton, mire lova megbokrosodott, és a földre dobta lovasát. A nagy frank császár akkorát esett, hogy kardszíja leszakadt oldaláról, és a bal kezében tartott Lándzsa mintegy húsz méterre röpült tőle. Ugyanebben az időben földrengés volt az aacheni királyi palotában, és a katedrális főhajójában magasan látható okkerszínű „Karolus Princeps” felirat második fele titokzatos módon elhalványodott. Maga Nagy Károly ugyan nem nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek az előjeleknek, de udvaroncai közelgő halálának jóslatát látták bennük: „Nem akarta elismerni, hogy ezeknek az eseményeknek bármi köze lehet személyes sorsához.” Azért a hetvenéves császár elkészíttette végrendeletét, hátha a baljós jelek mégis igaznak bizonyulnak. És igaznak bizonyultak!

Adolf Hitlerről kiderült, hogy olvasta a Nagy Károly életével foglalkozó krónikákat, de a Karolingok nem nagyon érdekelték. Elmondta, hogy a nagy német császárok, Nagy Ottó és Rőtszakállú Frigyes jobban érdeklik. Elmesélte Steinnek a Rőtszakállú varjainak történetét, akik a császárt mindenhova elkísérték, és még a nagy csaták hevében sem hagyták el, melyekben a kezében szorongatott

Lándzsát maga előtt tartva harcolt. Felidézte, hogy Frigyes udvaroncait egyáltalán nem lepte meg, mikor a császár Szicíliában egy patakon átkelve leesett a lóról, és meghalt, hiszen a varjak három nappal korábban elhagyták urukat, és örökre elszálltak a tenger felett.

Walter Stein azon a napos 1912–es bécsi szeptemberi reggelen természetesen nem sejthette előre, hogy még hátra van a legkülönösebb „egybeesés” a Végzet Lándzsája tulajdonoscseréjében. Harminchárom évvel később ugyanis ő maga lesz közvetetten felelős a Lándzsa visszaszerzéséért egy nürnbergi erőd alatti titkos pincéből, méghozzá éppen Adolf Hitler öngyilkosságával egy időben, melyet az ostromlott Berlin OHL bunkerében követ majd el.

A kincstárba vezető oldalsó lépcsőn Hitler ment elöl, egyenesen a „Heilige Lance” felé tartva.

Walter Stein nem először látta a Lándzsát. Mindig megrendülve Idézte fel, hogy az ősi vas lándzsahegy az európai történelem legnagyobb személyiségeivel került egykor kapcsolatba. Azon a reggelen azonban a Lándzsa első ízben mély részvétet keltett szíveljen Jézus Krisztus szent élete iránt, akinek vérét ontotta ez. Hosszú percekig állt ott, mélyen elmerülve gondolataiban. Teljesen elfeledkezett Hitlerről, és nem sokat törődött a Lándzsa legendájával és az ezt beteljesítő történelmi személyiségekkel sem.

Az egykor Jézus Krisztus negyedik és ötödik bordája közé döfött fegyver látványa fájó élénkséggel elevenítette fel benne az 1900 évvel korábban, egy Jeruzsálem melletti dombon történt eseményt, amikor az emberiség Megváltóját, Isten Fiát keresztre feszítették.

A szívében felkelő és az elméjébe langyos gyógyító folyamként áradó érzelem, mely tiszteletet, alázatosságot és szeretetet keltett tenne, néhány percre teljesen elgyengítette. A Jézus testét a keresztre rögzítő szögek egyikét őrző Lándzsa látványa mindenekfelett egy üzenetet közvetített felé. A részvét üzenetét, amelyet oly hűen fejezett ki a Grál–lovagok jelmondata: „Durch Mitleid wissen”. Az ember halhatatlan részének szava, mely a lélek zavaros és kétségekkel telt sötét mélyéből hallatszik: „A részvéten át az önismeretig.”

Életében először értette meg a részvét, az öröm és a spirituális felszabadultság érzéseinek valódi jelentését. Mintha teljes emberként született volna újjá, megérezvén, hogy élete nem más, mint a magasabb hatalmak kegyajándéka. Szívében mély sóvárgás született az ember fejlődésének és saját végzetének megértése iránt. Kemény

lecke volt ez. Walter Stein észrevette, hogy a történelmi Lándzsahegy nemcsak őt rendítette meg. Adolf Hitler szinte transzba esve állt mellette, mintha valami őrjítő varázslat kerítette volna hatalmába. Az arca lángolt, borongós szemei újszerű felindultsággal ragyogtak. Előre–hátra himbálta magát, mintha megmagyarázhatatlan eufóriába zuhant volna. Körülötte a levegő valami finom kisugárzással, különös, kísérteties, ektoplazmikus fénnyel telt meg. Arca és testtartása teljesen megváltozott a lelkébe költözött hatalmas szellem jelenlététől, amely körülötte a saját természetének megfelelő gonosz átalakulásokat létrehozta.

A fiatal egyetemistának eszébe jutott, hogy a Világ végzet Lándzsájához kapcsolódó legenda két ellentétes pólusról: a jó és a rossz szellemről tesz említést. Talán éppen annak lehetett tanúja, ahogy az Antikrisztus szelleme ezt a becsapott emberi lelket bekebelezte? – kérdezte magától. Lehet, hogy ez a népszállóról jött csavargó már a Bibliában „Luciferként” emlegetett szellem lakhelye? A szellemé, aki a Grál–versek szerint az emberiség lelkében lakozó gonosz seregnek a vezetője?

Nem akart hinni a saját szemének, de az elkövetkező események igazolták a gyanúit. A Hitler lelkében megpillantott gonosz szellem látványa ihlette később Houston Stewart Chamberlaint, Wagner vejét, a pángermán világ prófétáját arra, hogy Hitlert a német „Messiásnak” kiáltsa ki.

De nemcsak a náci Weltanschauung és a Hitler karizmájának és dinamikusságának hatása alatt álló emberek bizonygatták, hogy Hitler különös módon Lucifer hatalmába került. A racionális és extrovertált Denis de Rougement tanúvallomása is erre utal:

„Néhány ember úgy véli, hogy – mivel a társaságában valamiféle borzalom és természetfeletti erő jelenlétét érzékelik – a »trónok, domíniumok és hatalmak« székhelye ő, amelyek alatt Szent Pál azokat a magasabb szellemeket értette, melyek minden halandóba leszállhatnak, és elfoglalhatják azt, mint egy szállóhelyet... Honnan származik az az emberfeletti erő, melyről időnként bizonyságot ad? Magától értetődő, hogy ez a fajta erő nem tartozhat az egyénhez, és valójában nem is manifesztálódhatna, csak akkor, ha nem az egyén a fontos, hanem az a pszichológiánk által megmagyarázhatatlan erő, melynek ő az eszköze. Amit állítok, nem lenne más, mint olcsó romantikus zagyvaság, ha általa

vagy inkább rajta keresztül nem született volna egy valóságos dolog, amit az évszázad csodájának is nevezhetnénk.”

Természetesen 1912 szeptemberében Bécsben a kincstárban Walter Johannes Stein még nem láthatta előre, hogy Adolf Hitler Ilyen démoni erők eszközévé válik majd, vagy hogy személyes sorsát teljességgel a Lándzsa antiszellemének fogja szentelni. – Amikor először álltunk egymás mellett Longinus Lándzsája előtt –mesélte nekem dr. Stein harmincöt évvel később –, úgy tűnt nekem, hogy Hitler olyan mély transzban van, hogy szinte tökéletesen feladja a személyiségét, miközben öntudata teljesen megfogyatkozik.

Más szóval, Hitler lelki élete akkortájt még nem volt elég érett ahhoz, hogy megőrizhetett volna valamiféle tudatosságot önmagáról és környezetéről az idegen valami beléhatolásának pillanatában. Az elkövetkező hat hónap rendszertelen találkozásai és a Hitlerrel való beszélgetések során Walter Stein azt fedezte fel, hogy ebben a rejtélyes jellemben valamiféle lelki érési folyamat megy végbe, amelynek során Hitler egyre tudatosabban és készségesebben szolgálta az őt beárnyékoló, világrengető démoni szellem céljait. – Alvajáróként követem a gondviselés utasításait – mondta Adolf Hitler egy interjúban. Micsoda tragédia, hogy a Harmadik Birodalom felemelkedésének erős, de szkeptikus tanúi képtelenek voltak felfogni ezeknek a szavaknak döbbenetes igazságét!

Amikor dr. Stein ezt a Hofburg–beli drámai jelenetet elmesélte nekem, megkérdeztem tőle, mit tehetett volna, ha tudatosul benne, hogy a borzalom és a rombolás micsoda szörnyű birodalma szabadul el az Adolf Hitlerben munkálkodó erők segítségével. Egyáltalán, igazolhatja–e valami egy ilyen, gonoszságot hordozó edény az előtti elpusztítását, hogy a gonosznak ideje lett volna lesújtani?

Válaszként dr. Stein Friedrich Staps esetét mondta el nekem. A férfi eltervezte, hogy megöli Napóleont, amikor az Schönbrunnban a testőrségét megtekintette. Staps osztrák diák volt. Előrelépett, és egy petíciót nyújtott át Napóleonnak, ekkor azonban megmotozták, és kiderült, hogy hosszú, erős kés van nála. Amikor kihallgatták, félelem nélkül kijelentette, hogy meg akarta ölni a császárt.

Napóleon személyesen hallgatta ki Stapst szárnysegéde tolmácsi segítségével:

– Miért akart meggyilkolni engem? – kérdezte.

– Mert szerencsétlenséget hozott a hazámra.– Bántottam én magát bármivel is?– Csak amennyire mindenki mást bántott Németországban.– Ki bujtotta fel erre a bűnre?– Senki. Azért fegyvereztem fel magam, mert meg voltam

győződve arról, ha megölöm, azzal a legnagyobb szolgálatot teszem a hazámnak és Európának.

– Maga őrült, vagy legalábbis beteg.– Semmi bajom.Hívatták Corvisart doktort, aki kijelentette, hogy a fiatalember

valóban tökéletesen egészséges. Napóleon felajánlotta, hogy megkegyelmez neki.

– Nem akarok kegyelmet – mondta a fiú –, sajnálom, hogy nem sikerült.

– De mondja meg, ha megkegyelmeznék magának, hálás lenne érte?

–Továbbra is ugyanúgy meg akarnám ölni magát. Staps „Éljen a szabadság” felkiáltással halt meg.32

Egy lelkipásztor fia volt, aki az akkor elitnek számító Germanenorden tagja volt, mely azért alakult, hogy a Végzet Lándzsáját Nürnbergből elhozza, mielőtt a császár rátehetné a kezét és a talizmánt saját világhódító törekvéseinek szolgálatába állíthatná. Dr. Steinnek az volt a véleménye, egy ilyen zsarnokölési kísérlet tökéletesen igazolható, persze csak akkor, ha az elkövető nem próbál meg a következmények elől elmenekülni. A bécsi jellemformáló években nagyon nagy bátorság kellett volna Hitler megöleséhez, hiszen a gyilkost teljesen őrültnek tekintették volna! Ki hitte volna el neki, hogy a tömegszállásról jött csavargó egy nap a világtörténelem legnagyobb zsarnoka lesz? Ma a történtek után nár könnyebb bölcsnek lenni!

A Walter Stein és Adolf Hitler között kialakult kapcsolatot soha–sem lehetett barátságnak nevezni. Stein a maga részéről megtanulta, hogy attól még, hogy nem szeretünk valakit, s nem vonzódunk hozzá, sajnálhatjuk, és részvétet is érezhetünk iránta.

32 Octave Aubry: Napóleon.

– Bátran bevallom – mondta később dr. Stein –, hogy a Grál léniájában folytatott tanulmányai lenyűgöztek. Ugyanakkor – mint később kiderült, tévesen – még azt hittem, hogy átformálhatom a gondolkodását, és őszinte szociális érzéseket kelthetek fel benne. Vitathatatlan, hogy nagyszerű adottságai is voltak, de nem olyanok, amelyek segítségével beleilleszkedhetett volna a társadalomba, vagy akár a napi betevőjét megkereshette volna.

Adolf Hitler igen eszes, kiváló fiatalembernek tekintette Steint. Azt hitte, hogy egyszerűen a személyiség erejével meg tudja őt nyerni a pángermán és a rasszista ügynek. Kétségtelenül az is valamiféle büszkeséggel töltötte el, hogy egy kiváló egyetemi hallgatónak olyan dolgokat mesélhet, amilyeneket az semmiféle valódi tudóstól nem hallhat.

Ugyanakkor egyfajta rejtett ellenségeskedés is feszült közöttük, és Hitler részéről őszinte melegség soha nem volt érzékelhető. Egyszer sem szólította például Walter Steint a keresztnevén – pedig Kubizeket „Gustl”–nak hívta –, és sohasem tegezte le. Ehelyett kissé szarkasztikus erőszakossággal „Herr Professor”–ként, vagy „Herr Doktor”–ként üdvözölte.

Mindig Walter Stein vállalta magára találkozásaik megszervezését Hitler dolgaihoz igazodva, aki számtalanszor el se jött. Ilyenkor Stein órákig várt rá a város kávéházaiban, vagy a keresésére Indult a bécsi Neustadt gyárnegyedének ismertebb helyein, ahol Hitler könnyen talált követőket politikai nézetei számára.

Ezenfelül Adolf Hitler teljesen kiszámíthatatlan természetű hangulatember volt. Egyes napokon szívesen és nyíltan beszélt okkult élményeinek valamely részletéről, míg más alkalmakkor csak fárasztó politikai győzködésre és folyamatos rasszista gyűlölködésre lehetett tőle számítani.

– Csak nagyon lassan, hónapok múltán láthattam át az egész életét és fedezhettem fel a Grál és Longinus Lándzsájának kutatása mögött rejlő hátteret. Vigyáztam arra, hogy sose erőltessem semmire – mondta Stein –, egyszerűen türelmesen kivártam, amíg magától lassacskán elmondja a tapasztalatait.

Az 1912–es év nyárutóján, őszén és telén, valamint 1913 tavaszán lezajlott beszélgetések alapján vázoltuk fel a könyv elején Adolf Hitler életét és törekvéseit.

Az egyetemi hallgató igen kulturált otthonból jött, így Hitler sokszor meglehetősen durva és kínos társaság volt számára, amikor a kávéházakban a mindkettőjüket érdeklő Grál és a Lándzsa témájáról beszélgettek. Walter Steinnek legtöbbször végig kellett ülnie Adolf Hitler mindent felemésztő egoizmusának demonstrációit, melyeket a mértéktelen megalomania és az ijesztően brutális agresszivitás jellemzett. Ezeket a kitöréseket olyankor produkálta, ha idegenekkel dühödt politikai vitákba keveredvén a dühtől szinte felrobbant. Megtámadhatatlan erőszakossággal odavetett, durván kiabáló, köpködő szóözönére az ellenfelek megrökönyödött bosszús csenddel feleltek csupán. Az ilyen viták után, mintha mi sem történt volna, visszatért Steinnnel közös asztalukhoz, és a kávéját szürcsölgetve nyugodt beszélgetésbe fogott Grál–kutatásáról vagy valami hasonló témáról.

Más alkalmakkor, főként ha fel volt dobva, egyébként akadozó, ügyetlen beszédstílusa mágikus, lenyűgözően előadott szóáradattá alakult át. Ilyenkor mintha maga Hitler is a lelkét átmenetileg hatalmába kerítő, kívülről jött intelligencia szavait hallgatta volna. Utána az eksztatikus orgia magasságaiból aláhullott magányos figura kimerülten hátradőlt, és kifejezetten elveszteni látszott karizmatikus minőségét, mely pillanatokkal korábban oly mesterien hatalma alatt tartotta őt is és hallgatóságát is.

Stein ezekben a korai időkben különös átalakulásnak lehetett tanúja, melyet később mások is leírtak. Olyanok, akik látták, hogy miközben Hitler a hatalom csúcsa felé közeledik, fokozatosan megerősödik benne Lucifer hatalma:

„Aki Hitlert hallgatja, hirtelen megpillantja annak az embernek a képét, aki a dicsőség felé vezeti az emberiséget – mondta Gregor Strasser, egy elpártolt náci, húsz évvel később. – Fény jelenik meg egy sötét ablakban. A komikus bajuszt viselő férfi arkangyallá változik. Aztán az arkangyal elrepül, és csak az üveges szemű, verejtékben úszó Hitler ül vissza a helyére.”

Amikor Hitler a gondolattalan homályból a kétségen keresztül az ébredésbe vezető ösvénynek tekintett Grált tanulmányozta, az ajkait legtöbbször elhagyó szó a „beavatás” volt. Több alkalommal azáltal jutott egyre feljebb a tudat magasabb fokozatai felé vezető úton, hogy

megfejtette a lovagi címereken és fegyvereken található jelvényeket, amelyek az ő értelmezése szerint a Grált kereső lovagok útjának különböző fokozatait reprezentálták.

A fekete holló az első fokozat jelképe volt, magyarázta, mivel a holló a Grál követét és a lovagot útjára indító sors szavát jelképezte. A második fokozatot a páva szimbolizálta. A madár színpompás tollazatával a sokszínű fantáziára és a képalkotó erőkre való képességre utalt.

A harmadik fokozat jelképe a hattyú volt, hiszen a novíciusnak, aki ezt a fokozatot el akarta érni, el kellett énekelnie hattyúdalát. Vagyis meg kellett halnia önző vágyai és gyengesége miatt, fajának magasabb rendű céljait szolgálva ezzel.

A negyedik fokozat a pelikánt kapta, azt a madarat, amely saját mellét megtépve táplálja fiait. Hitler szerint az ilyen beavatott népének beteljesüléséért él, és az ifjak táplálásának szenteli önmagát.

Az oroszlán arra utalt, ha egy férfi elérte az ötödik fokozatot, és saját tudatát egyesítette fajának néplelkével. Úgy beszélt erről, mint ennek a népléleknek a hordozója. Az ilyen ember népének messianisztikus vezetője lett, mondta.

Hitler az antikeresztény Grál–szimbolika magyarázata szerint a legmagasabb fokozatot, a sas emblémáját nyerte el, mert a beavatott ekkor már kifejlesztette az ember által elérhető legmagasztosabb erőket és tudást. Most már világtörténelmi végzet beteljesítője lehet.

– Mi köze lehetett volna egy ilyen beavatási folyamatnak egy názáreti zsidó ácshoz? – kérdezte Hitler. – Egy önjelölt rabbinak, akinek a szeretetről és alázatosságról szóló tanításai oda vezettek, hogy feladta az élet akarását. Semmi! A latens erők vérségben való újjáéledésének szabálya sem kapcsolható semmiképpen a kereszténységhez.

Van egyetlen olyan esemény vagy rész a Grál–történetben, amely az apokrif keresztény doktrínák agyafúrt ráerőltetése nélkül nem állná meg a helyét?

– Nincs – mondta Hitler –, a Grál igazi erényei minden nagyszerű árja nép számára közérthetőek voltak. A kereszténység csak a dekadencia csíráit adta ezekhez, a megbocsátást, az önfeláldozást, a gyengeséget, a hamis alázatot és az evolúciós törvények tagadását, melyek szerint csak a legegészségesebb, a legbátrabb, a legtehetségesebb egyed maradhat életben.

Walter Steinnek mindig számítania kellett rá, hogy csak efféle beszédeket hall majd egy–egy találkozás során, de ő kihasználta azokat az alkalmakat, amikor Hitler beszédesebbnek bizonyult. Stein ilyenkor kérdéseket tett fel, hogy a válaszokkal kitöltse amúgy már jelentőssé dagadt ismereteit Hitler Grál–misztérium és Lándzsa–legenda kutatásainak hátterével kapcsolatban.

Walter Stein rendkívül kíváncsi volt, vajon Ernst Pretzsche és a Guido von List–féle aljas Vér Páhollyal való kapcsolata hogyan illett bele a képbe. Napról napra biztosabb volt ugyanis abban, hogy Adolf Hitler mögött egy tapasztaltabb szellemi mentor áll. Közvetlenül nem mert rákérdezni erre, mert észrevette, hogy Hitler, amint úgy érzi, hogy vallatják, becsukódik, mint egy kagyló. A megoldást egy novemberi este hozta meg, amikor Hitler egy alkimista táblázatot hozott magával találkozójukra, és kijelentette, hogy azt Ernst Pretzschétől kapta korábban.

Walter Stein felismerte, hogy a táblázat Basilius Valentinus tizenhatodik századi alkimista művének egyik illusztrációja. Valentinus egy vázlatsorozattal illusztrálta Wolfram von Eschenbach Parsivaljának központi témáit.

Ez a bizonyos kép, melyet Hitler magával hozott, a Grál titkainak öreg és bölcs őrzője, a treverezenti remete előtt álló három központi hőst, Parsivalt, Gawaint és Feirifis lovagokat ábrázolta. Hitler bizalmasan elmondta Steinnek, hogy Pretzsche felfedezései szerint ebben a bájos tündérmesébe illő illusztrációban a transzcendens tudathoz vezető ösvény egésze el van rejtve. Walter Stein ekkorra már maga is megfejtette e titkos jelentéseket, és később saját, A kilencedik század című könyvében is felhasználta ezt az illusztrációt.

A Grálhoz vezető ösvény a szakállas remete sziklabarlangja feletti kis hegyre spirál alakban megy felfelé (lásd a 13. sz. illusztrációt). Egy nyúl szalad az ösvény felé, ami egyszerre alkimista szimbólum és a beavatatlanok gyorsan elröppenő gondolatainak jelképe is. Egy kicsit feljebb a hegyoldalon hatalmas kövér tyúk ül a tojásain, azt a melegséget és akaraterőt képviselve, mely a képalkotó fantázia kifejlesztéséhez szükséges, amely által aztán a gondolatok oly anyagivá válnak, mint a megfogható tárgyak, és új, tiszta formát és állandóságot nyernek.

A szűk, felfelé tekergő ösvényen egy oroszlán állja el az utat. Az oroszlán az érzések birodalmának szimbóluma, vagyis az együtt – és

ellenérzéseké, az élvezeteké és az undoré, melyeket a Grál keresőjének teljesen uralnia és a legszorosabb gyeplővel irányítania kell. Hogy az oroszlánt legyőzhesse, érzéseit ugyanolyan személytelenné és objektívvá kell tennie, mint gondolatait, és az érzés erejének inkább a megismerés ihletőjévé kell válnia, mely a valóságot közelebb hozza, mintsem személyes vonzódássá vagy nemtetszéssé.

És most eljött az idő a lovag számára, hogy szembeszálljon a sárkánnyal, és megölje azt. A sárkány a zabolázatlan ösztönöknek, impulzusoknak és vágyaknak a jelképe – a kígyó örök éhségének, mely olyan erősen szembeszáll a legerősebb, legeltökéltebb akaraterővel is, ha az meg akarja zabolázni.

A következő a legtitokzatosabb, legkülönösebb jelkép, mely még a legeszesebb Grál–keresőket is zavarba ejtette, az a szeméttartó, amelybe egy Napot és egy Holdat dobtak ki! Ez a rejtélyes szimbolika annak az embernek a lelkiállapotát mutatja meg, aki látszólag művelt ugyan, de még mindig a tudat háromdimenziós szeméttartójának a rabja – a mértékek, a számok és a súlyok világának. Vagyis a lélek, mely még nem képes a transzcendens tudathoz elvezető „érzékek nélküli” gondolkodásra.

A bánatos külsejű Napot és Holdat fogva tartó szeméttartó felett füstölgő kéményű, különös boszorkánykonyha található. A hegy legteteje közelében elhelyezett furcsa főzőhelyiség a szellem, a lélek és a test egymásba hatoló belső harmóniájának kialakulásához szükséges alkimista változásokat jelképezi. Ezen a harmónián belül van lehetőség az elmetágító gyakorlatok – a képzelőerővel való felfogás, az ihletettség és az intuíció triászának – kidolgozására. A lovag ezekkel felfegyverkezve kelhet át a két világot: a földit és a természetfelettit összekötő hídon.

A Grál keresésének ebben a stádiumában a lovagnak a legmélyebben meg kell ismernie önmagát. Saját magának kell felfedeznie a pártatlanság, a tolerancia és a nyugalom valódi jelentését. A pártatlanságét, melyben a lelket meg kell szabadítani az előítéletektől, elsősorban a fajiaktól, és a toleranciáét, melyet minden ember egyenlő jogainak az elismerése inspirál. És a nyugalomét, mely az Istenbe vetett végtelen bizalomból születik. A jelöltnek uralnia kell érzéseit és akaratát, és azonnal különbséget kell tudnia tenni az erkölcsileg valóságos és hamis, az örök és a tovatűnő között. És

mindenekfelett értékelnie kell Istentől kapott szellemi szabadságra való képességét.

Ahogyan már említettük, a tobozmirigy, ha megnyílik és működni kezd, látószervvé válik. A keletiek ezt nevezik a „Harmadik Szemnek”. És a spirituális szervek eme legmagasabbika segíthet az idő titkainak felnyitásában, az Akashi feljegyzések felfedezésében. Szintén a „Tobozszemmel” lehet meglátni a Földön korábban élt emberekkel történtek képét transzcendentális emlékezet formájában.

Adolf Hitler nem értelmezte ennyire tagoltan a Grál szimbolikáját, és semmiféle keresztény értelmezést nem fogadott el, de az bizonyos, hogy a maga kidolgozatlan, ám közvetlen módján felismerte a Grál–kutatás ösvényének kiugró pontjait. Úgy tűnt, sokat tud a „Tobozszemről”, az Akashi feljegyzésekről és a reinkarnációról, sőt azt állította, hogy egy korábbi, kilencedik századbeli életére is képes visszaemlékezni. Stein meglehetősen világosan látta, ha Hitler igazat beszélt, nem követte a Grálhoz vezető erkölcsileg igen magas követelményű ösvény végigjárásának szükséges gyakorlatát, hanem más titkos, talán szigorúan tiltott eszközökhöz folyamodott.

Csak fokozatosan, számos további találkozás és beszélgetés során (ezekből a legtöbb sehová sem vezetett Hitler állandóan hullámzó kedélye és gyorsan változó viselkedése miatt) ismerte meg annak hihetetlen történetét, hogy hogyan jutott el Hitler a kábítószerek segítségével a transzcendens tudatig.

1911 első felében Adolf Hitler nap mint nap teljes energiáját és vele született eszességet a különös és nagyszerű – középkori lovagok és hölgyeik történetét elmondó – Grál–románc rejtvényei megfejtésének szentelte.

Hamar felfedezte, hogy a Grál keresésének színes meséje úgy van kitalálva, hogy a középkori trubadúr bűbájos szóáradata mögött az igazság mélyebb szintjei rejlenek. Hamarosan elérkezett a pillanat, amikor rájött, hogy már elérte azt a pontot, ameddig az intellektus erejével eljuthatott. A Grál legmélyebb titkait ismerő transzcendens tudás küszöbét pedig két módon léphette át: vagy a wagneri ösvényt választja, az árja Krisztus keresztje előtt való önmagáról lemondást, vagy a legmagasabb tudás felé vezető lerövidített utat választja: a fekete mágiát.

Az előbbi út Hitler számára „a spirituális hányingernek való hatalmas behódolást” jelentette volna, Friedrich Nietzsche szavaival élve: „... a minden felfogható korrupció közül is a legmagasabb előtti meg–hajlást.” A második út viszont – mintha csak a Sátán keze vezette volna személyes sorsát – minden nehézség nélkül tárult fel előtte, amikor Ernst Pretzschével, a könyvárussal megismerkedett, aki széleskörűen tanulmányozta és gyakorolta a fekete mágia tudományát.

Stein el tudta képzelni Pretzsche örömét, amikor a könyvespolcok között ténfergő, a többi vevővel dühösen összevitatkozó Hitlert először meglátta. Pretzschét bizonyára egy cseppet sem zavarta Hitler taszítóan gondozatlan külseje és sovány, éhes arca. Mennyire tetszhetett neki Hitler borongós, misztikus, elhivatottságtól égő kék szeme, arroganciája és önbizalma, valamint szenvedélyes hite Németország jövőjében, és az a düh, amellyel ez a mozgó madárijesztő egyetlen kegyetlen kitörésfolyamban a zsidók ellen ki tudott törni.

Első találkozásuk után Adolf Hitler mindig meleg fogadtatásra és tisztességes ételre számíthatott a bolt hátuljában lévő eldugott kis irodában, ahol hamar megtudta, hogy Pretzsche komolyan tanulmányozza a középkori okkultizmust, alkímiát és asztrológiát. A púpos, nagy hasú, aránytalanul hosszú végtagokkal rendelkező törpe, aki egy szürrealista varangyra hasonlított leginkább, Mexico Cityben egy patriarchális német nyelvű közösségben nőtt fel. Apja, Wilhelm Pretzsche patikát tartott fenn, szabad idejében pedig behatóan tanulmányozta a régi aztékok szokásait és rítusait. Amikor a fia megnőtt, ő is érdeklődni kezdett e téma iránt. Ernst Pretzsche 1892–ben visszatért hazájába, és azonnal lázba hozta őt a korabeli wagneri pángermán mozgalom, így nemsokára aktív szerepet vállalt Bécsben az antiszemita irodalom terjesztésében.

Okkultizmusra és hasonló témákra szakosodott könyvesboltja segítségével széles ismeretségi körre tett szert a beavatottak között, akik a rituális mágia terén szerzett szakértelmét igen nagyra tartották. Guido Listtel, ezzel az Aleister Crowley–féle figurával is ily módon találkozott, akinek Vér Páholya és fekete mágikus rituáléi az egész német nyelvű világot megrendítették 1909–ben. Hitler szerint Pretzsche személyesen jelen volt, amikor egy rítus keretében Guido von List megkísérelte az „incubus” materializálását, hogy egy „Holdgyermeket” hozzon létre.

Pretzsche, mint a legtöbb okkult tudományokkal foglalkozó német, Wolfram von Eschenbach Parsivalját is tanulmányozta, így felhívhatta Hitler figyelmét a műben szereplő legfontosabb versekre, így a mű forrását elrejtő következő rejtvényre is:

„Aki engem a Grálról kérdezett, szívére vette, hogy nem válaszoltam, az nagyot tévedett. Kyot [Wolfram von Eschenbach okkult mestere] kért rá, hogy ne fedjem fel, mi az, mivel a Kaland [Bevezetés] majd megmondja, mikor beszéljek, s akkor persze beszélni fogok.

Kyot, a jól ismert mester eldobta, mit Toledóban talált [pogány iratokban lefektetve], e Kaland első forrását. Először meg kellett tanulnia az ábécét, de a fekete mágia segítsége nélkül.”

Pretzsche azután egy másik szövegrészletet emelt ki, amelyben arról van szó, hogy Kyot Flegetanistól tanulta meg „ábécéjét”, vagyis „a csillagos szöveg olvasójától”.

Pretzsche magyarázta el Hitlernek, hogy az „ábécé” megtanulására vonatkozó furcsa utalás annak a készségnek a kifejlesztésére vonatkozik, melynek segítségével a beavatottak felfedhették a szellemi létezés kapcsolatait, megtanulhatták az emberi végzet Kozmikus Krónikájából való olvasás művészetét, melyben múlt, jelen és jövő az idő legömbölyödő szalagján egyesül. A magyarázatot Hitler könnyedén megértette, mivel maga is látott egy képet ebből az örök krónikából, amikor a hofburgi Végzet Lándzsája előtt állva feltárult előtte az ígéret: egykor ő lesz majd a német nép vezére.

De volt ott még egy megjegyzés, melynek zavaró szavai így szóltak: „a fekete mágia művészete nélkül”. Ennek megfejtése igazán könnyű volt Pretzsche számára. Elmondhatta Hitlernek, hogy az Akhasi feljegyzések még egyszerűbben, gyorsabban és ugyanolyan jól elolvashatók a fekete mágia művészete segítségével!

A régi városrész könyvesboltjának apró hátsó irodájában fedte fel Ernst Pretzsche Adolf Hitler számára a Grál keresésének alkimista és asztrológiai szimbolikája mögött rejlő titkokat, melyeket fentebb már részletesen tárgyaltunk. Ugyanitt történt, hogy a gonosz púpos átnyújtotta szörnyű tanulójának az aztékok jövőbe látást előidéző szerét, az istenségként tisztelt peyotét. A szernek hasonló volt a hatása, mint annak, amelyet az esszénusok használtak, hogy megpillantsák a leereszkedő Logoszt, a közeledő Messiást. Vagy

annak, amely egy fél évszázaddal később Aldous Huxleyt korszakos jelentőségű munkái: Az érzékelés kapui és a Heaven and Hell (Menny és Pokol) megírására ihlette, és a kétkedő Timothy Learyt történelmi elmetágító utazásán elindította, melyből azután megszületett a pszichedelikus kor.

A régiek szerint az ilyen kábítószerek ugyan „Isten hangján szólalnak meg”, ám használatuk – a Szent Grál legmagasabb eszményei szerint – az „ábécé” megtanulásának azt a módját jelentik, amely a fekete mágia művészetét is bevonja, és kábítószer segítségével lopja meg a Kozmikus Krónikát, megcsalva és tönkretéve ezzel az emberi sors jelentését a keresztény világban.33

Petzsche, aki élete nagyobb részét Mexikóban töltötte, elég jól ismerte a mexikói peyote hatását ahhoz, hogy védencének tanácsot adhasson: a Grálhoz vezető ösvény melyik pontján vágja le a transzcendens tudat irányába vezető utat a szer segítségével.

Ő beszélte rá Hitlert, hogy fogadja el a Grál keresésének alapelveit – az egyetlen célra irányuló koncentrációt, a gondolatokat tárgyakként kezelő meditatív erőt, a lelki élet szigorú ellenőrzését, az alapvető vágyak uralását. Ezek az aspektusok Pretzsche szerint mind nagyon fontosak voltak, mert a belső fegyelem és elme fölüli i uralom háttere nélkül a kábítószerek nem irányíthatnák úgy a látását, hogy fogékonnyá válhasson az elmetágítás birodalmában élő realitások iránt. Ugyanakkor, ha ezeket elsajátítja, a kábítószer (amelyről ma már tudjuk, hogy a peyote legfontosabb alkotórészét, a mescalint tartalmazza) már megfelelően előidézheti azt a testi kémiai állapotot, melyet különben csak a Grál legmagasztosabb erényeinek valóságos megszerzésével lehet elérni, és közvetlenül elvezetheti Hitlert a transzcendentális tudat gyümölcsöző megéléséhez.

Adolf Hitler, miközben a Grált kutatta, részegesek, csavargók, tolvajok és társadalmon kívüliek között élt a tömegszálláson. Azt állította, inkább marad ismeretlenül és háborítatlanul a koldusok és nyomorultak vad világéban, mintsem hogy „a csatorna másik oldalán, a megvetendő kispolgárok között” éljen, vagy pedig dolgozni kezdjen

33 A tudat magasabb szintjeinek eléréséhez való kábítószer–használat változó jelentőségét a III. részben, egy későbbi fejezetben tárgyaljuk majd, melynek címe: „A Lándzsa mint a Kozmikus Krisztus szimbóluma”.

a megélhetéséért a „német kultúra ősi kebelén élősködő külföldi munkások hordaléka” között. 34

Hogy keserű és elszigeteltséget diktáló életfelfogását igazolja, soha nem fáradt ki kedvenc Nietzschéje Imígyen szála Zarathustrájából idézni: „És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el: nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani.”

A Szent Grál keresése az önuralom és a morális megerősödés három lépcsőjét követeli meg, melyek a keresztény misztériumok legmagasabbja és legszentebbje felé tartó ösvényen vezetnek előre. Mégis, az önzetlenség, az élet tisztelete, az őszinteség és a mások igényeinek elfogadása helyett Adolf Hitler most ugyanúgy elérhette célját a tömegszállás lesüllyedt moráljának és vad életküzdelmének elfogadásával, amire később így emlékezett vissza: „nehéz iskola volt, életem legnagyobb leckéjét kaptam tőle”.

Lelkiismeretlen megalkuvás, ravaszság, ügyeskedés, brutalitás, valamint az, hogy örökké azt figyelte, hogyan, milyen közvetlen hasznot húzhat mások gyengeségéből – jellemezte a Szent Grálra pályázó életét, aki úgy döntött, hogy a keresztény moralitást a kábítószerrel cseréli fel!

„Az ember nem azzal kerekedik az állati élet fölé, hogy a humanitás alapelvei szerint él, vagy azzal, hogy képes fenntartani magát, hanem kizárólag a legbrutálisabb harc segítségével... Ha nem harcolsz az életért, soha nem nyered el az életet.” 35

Walter Stein 1913 tavaszán, utolsó találkozásuk alkalmával tudhatta meg teljes bizonyossággal, mi volt a háttere Hitler transzcendens tudatig való eljutásának.

Hitler nem sokkal azelőtt nézte meg Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokokja, ezért szokatlanul nyitott volt és beszédes kedvű. Azt tervezte, végleg elhagyja Bécset, és Münchenbe költözik a következő héten. A változatosság kedvéért ekkor maga Hitler javasolta, hogy tegyenek kirándulást a Dunán felfelé, Wachau irányában.

A folyó a téli hóolvadás után éppen áradt, és a vidék frissen zöldellt, a folyó partjának lankáin álló fenyőfákról simogatóan

34 Adolf Hitler: Mein Kampf.35 Uo.

verődött vissza a napfény. Adolf Hitler és Walter Stein egymás mellett ültek a Dunán felfelé haladó kishajó orrában.

Hitler csak akkor fedte fel a kirándulás valódi célját, amikor már félúton jártak. Egy régi füvész barátjától, Hans Lodztól akart elbúcsúzni, aki paraszti vérében megőrizte a régi germán törzsek atavisztikus jövőbe látásának utolsó nyomait. Elmesélte, hogy először két évvel azelőtt találkozott Lodzcal, amikor a szabad ég alatt aludt ezen a vidéken. Az öregember elvitte a kunyhójába, és nemcsak soványka eledelét osztotta meg vele, de hatalmas szolgálatot téve neki, különleges bájitalt készített számára, melynek segítségével először tapasztalhatta meg a makrokozmoszt és pillanthatott bele a reinkarnáció titkaiba. Ez a bájital is a peyote gyökeréből készült, mely Ernst Pretzschétől származott.

A két férfi Wachauból felfelé indulva a folyóparton sétált, míg (így öreg paraszt rozoga rönkkunyhójához nem értek. A vénség favágással és füvészként kereste a kenyerét. Hans Lodz nyughatatlan, örökmozgó, hullámos fehér hajú és szakállú kis emberke volt, ráncos arca viharvert tölgyfára emlékeztetett. Grimm tündérmeséinek pajkos, de rosszindulatú törpéihez vagy egy régi német népköltészeti könyv illusztrációihoz lehetett volna hasonlítani. Szemmel láthatólag örült, hogy Hitlert újra láthatja, és rögtön nekiállt zöldséglevest főzni, hogy szerény lakában megvendégelje az érkezőket.

Hitler itt, az erdő nyugodt magányában, távol a nagyváros zajából tette meg első bizonytalan lépéseit az elmetágítás felé. Bár tudta, hogy leggyorsabban és legközvetlenebbül a peyote segítheti a transzcendens tudathoz, beismerte Steinnek, hogy nem nagyon tetszik neki a gondolat, hogy lemondjon a saját akaratáról egy olyan folyamat kedvéért, amely felett aztán nemigen lesz uralma.

De biztos volt benne, hogy az agy, az idegrendszer és az érzékek azok az eszközök, melyek a háromdimenziós tudatosság börtönébe zárják az embert, kizárva a totális elme tudatfeletti ismereteit, melyben az univerzum titkai rejtőznek.

Mégis, Stein tudta, hogy Hitler soha nem jött rá, hogy skizofréniás, és hogy a mexikói sivatagi kaktusz mély és gyakran romboló hatással van az ilyen személyekre – néha teljesen felemészti identitástudatukat, mivel saját elméjükön keresztül csavarja ki őket annyira, hogy a tudatosság és az idő magasabb dimenziói felé eljuthassanak. Hitler azt sem sejthette, hogy az éhezés szélén állva az állandósult belső

feszültség lelkiállapotában teste annyira legyengült, hogy nem védheti meg magát egy ilyen erős hallucinogén anyag romboló hatásától.

Ma már tudjuk, hogy a peyote–fogyasztó élményét mindig meghatározza a fogyasztó jelleme, mentális állapota és általános életmódja. Mindezek függvényében az elmekitágításnak kétféle eredménye lehet.

Az egyik az, amikor az elme kiáramlik a materiális világ mögött létező szellem felismerésébe, áthidalva az ember és természet közötti szakadékot, s így minden mulandó és földi jelenség az istenség külső jelmezeként jelenik meg. A másik pedig az, amikor az elme egy színes, mozgalmas, látványos kép mozgó kárpitjába zuhan az éberség magasabb szintjein, melyek teljesen különböznek a földi érzéki tapasztalástól.

Az előző típusnál, melyben az alany magát a természetet tapasztalja a transzcendens éberség állapotában, lehetséges, hogy képes marad a tiszta gondolkodásra, és másokkal is tud kommunikálni a fokozott vizuális észlelés időszakában. Ezzel szemben a második típusnál a reakció olyan erőszakos és erőteljes lehet, hogy az érzéki világgal minden kapcsolat megszakadhat, akár több órán át is.

Talán a világ számára szerencsésebb lett volna, ha Adolf Hitler személyes reakciója erre a drogra a természet intenzív esztétikai átélése lett volna, mivel ez, még így elkésve is, esetleg sikeres művészi karrierhez vezethette volna.

Bár az emberi lélek valóban a hosszúság, szélesség, vastagság anyagi világának a foglya, ez az elszigeteltség, korlátozottság és bezártság egyben védelmet is jelent, hiszen enélkül nemcsak hogy képtelenek lennénk az egyéni öntudat megteremtésére, de nem tudnánk elvégezni azokat a napi teendőket sem, amelyek a földön a túléléshez kellenek. A peyote ledönti ennek a börtönnek a korlátait, mivel eltöri azt, amit Aldous Huxley oly találóan „csökkentő szelepnek” nevez, és ami „a tudat lassú szivárgását” biztosítja, és megvéd a transzcendentális ismeretek félelmetes hatásától, amíg nem vagyunk képesek fogadni azt.

Ennek a „csökkentő szelepnek” a magasabb erők általi átállítását – azt az átállítást, amely lehetővé teszi, hogy a tudatos elmébe némi transzcendentális ismeret is beszivároghasson – a keresztény teológusok „kegynek” nevezik. A kegy olyan tudásadomány, mely balzsam, vezércsillag és gyógyszer a lélek számára.

Adolf Hitler, aki arra törekedett, hogy Lucifer megszállja, éppen a „kegy” ellenkezőjét kellett hogy átélje. A tudatába most bevezetett transzcendens éberség ugyanis a személyes hatalom, a zsarnokság és a világhódítás gonosz és embertelen céljai felé vezette; az emberiség iránti gyűlölet, lenézés és megvetés magányos himnuszáért cserében átkot hozott rá.

Aldous Huxley ritka éleslátással írta le, hogy a nagy adag mescalin hatására milyen hallucinációk lépnek fel.

„A tipikus mescalinélmény színes, mozgó, élő geometriai formák érzékelésével kezdődik. Idővel a tiszta geometria konkretizálódik, és a vizionárius nem formákat, hanem formával rendelkező dolgokat kezd érzékelni, szőnyegeket, faragásokat, mozaikokat. Ezek helyét tájak közepén álló hatalmas és bonyolult épületek veszik át. A tájak állandóan változnak, a gazdagságból a még színesebb gazdagság felé haladnak, a nagyszerűségtől az egyre mélyülő nagyszerűség felé. Blake »Seraphimjához« hasonló hősi figurák jelenhetnek meg, egyedül vagy tömegesen. Mesés állatok haladnak át a színen. Minden új és lenyűgöző. A vizionárius szinte sohasem lát olyasmit, ami a saját múltjára emlékeztetné. Nem emlékszik jelenetekre, személyekre vagy tárgyakra, és nem is talál ki ilyeneket, ehelyett egy új teremtés tanúja.”

Adolf Hitlerről senki sem mondhatja, hogy tizenkettő–egy–tucat figura volt, és kábítószeres reakciója sem volt átlagosnak mondható. Minthogy mielőtt még drogot kezdett volna használni, elérte a spirituális érzékelés küszöbét, és nagyon mély médium volt, úgy tűnik, speciális céljai és kivételes akaratereje előre meghatározta kábítószeres vízióinak formáját.

A pszichedelikus éberség felé vezető utazásoknak a tartalmáról semmit sem tudunk, mivel Adolf Hitler erről egyáltalán nem akart beszélni Walter Steinnek. Valójában az a tény, hogy ebben az időszakban a kábítószer segítségével eljutott a transzcendens tudatosságig és megalkotta Weltanschauungját, élete leggondosabban őrzött titka lett. Azért annyit elmondott, hogy Walter Steinnek valami fogalma lehessen a kábítószer segítségével megszerzett ismeretekről.

Az első utazás legfélelmetesebb pillanata biztosan az lehetett, amit ma a pszichotikus alanyok hallucinogén élményének krízispontjaként ismerünk. Ilyenkor a lélek úgy érzi, mintha olyan hirtelen kerülne ki a háromdimenziós térből, mint a horogra akadt hal. Mégis, miközben a

mescalinélményre jellemző csillogó, zengő, lüktető, természetentúli színformák között rohant, tekergőzött és forgott, úgy tűnik, Hitler megőrzött valamit önazonosságából, mert később leírta, hogy akkor tisztában volt azzal, hogy a saját testében lévő ritmusokat és fiziológiai folyamatokat észleli. A hatalmas perspektívákban visszatükröződő élőképek biológiai funkciók voltak, olyanok, mint a szívverés, a vérkeringés, a légzés és az emésztés.

Azonban Hitlert nem a mikrokozmosz és a makrokozmosz közti élő kapcsolódások felfedése nyűgözte le leginkább. Az ismeretlen „belső térbe” való veszélyes behatolások célja saját sorsának megismerése volt a történelmi folyamatban.

A személyes sors értelmének kutatása és a tevékeny kísérletezés, hogy kábítószeres érzékelés segítségével valaki felfedezze korábbi földi inkarnációit, a mai pszichedelikus kor fiatalabb generációjának számtalan kalandvágyó tagját vezette komoly hibákhoz és illúziókhoz. Mivel az Akashi feljegyzések kifinomult, nehezen megragadható és összetett rétegeiben minden káoszként és zavarosságként jelenik meg, ha az okkult bevezetés hosszú és fárasztó gyakorlatsora és alapelvei nélkül közelítik meg. Ez a gyakorlatsor, mely az emberi gondolkodás, érzés és akaraterő minden aspektusának uralását magában foglalja, a spirituális megismerés megfelelő szerveit nyitja fel, és a jelöltet olyan képességgel látja el, amelynek segítségével eligazodhat az egyébként útvesztőnek tűnő természetfeletti birodalmakban.

Adolf Hitler is káoszt és zűrzavart tapasztalt, mivel a transzcendens éberség óceánjába majdhogynem mindenféle előkészület nélkül merült le, és anélkül, hogy morálisan megérdemelte volna. Mindazonáltal nem volt annyira hátrányos helyzetben, mint a mai átlagos pszichedelikus „utazó”, aki sem az egy pontra koncentrálás képességével, sem akaraterővel nem rendelkezik, amelyek az érzékek feletti létezéskor az eligazodásban és a víziók irányításában segíthetnék. Ebben a tekintetben Adolf Hitler, akinek karrierjét a legtöbb szakember csupán az „emberi akaraterő csodájának” tudta be, hatalmas előnyben volt.

Hitler, miközben tudatát minden oldalról színpompás, visszatérő képek végtelen gazdagsága árasztotta el, a maga megszokott módján csak a „lényegesre” koncentrált, „teljesen figyelmen kívül hagyva a lényegtelent”. Ily módon sikerült kimenekítenie az egyetlen, későbbi

célja szempontjából lényegesnek érzett tudattémát a mozgások és formák félelmetes zűrzavarából.

„Állítása szerint sikerült világosan megértenie azt, amit »az isteni gondolat egyetemes áramlatainak« nevezett, s amely a mesterdalnokot a Parsival megírására, Richard Wagnert pedig legnagyobb, a Végzet Lándzsája körül forgó operájának megkomponálására inspirálta.”36

Hitler ezekben az éteri birodalmakban, ahol a gondolatok meg–foghatóbbak, mint az anyagi tárgyak a földön, egy kibontakozó mintában találta magét, melyet – ha jobb kifejezést akarunk találni rá –a „mennyei mitológia mozaikjának” nevezhetnénk, mégis, amíg ezeknek a gondolatoknak az egyetemes, a Grál keresését ábrázoló áramlatain belül utazott, rájött, hogy az éteri szimbolizmus eme szalagja ugyanakkor valóságos középkori eseményeket is tükröz.

Ezenkívül a párhuzamosan megélt információk egy másik szintén egy korábbi életéből származó emlékek kezdtek előjönni. Ezek a korábbi földi életből származó emlékek ugyanakkor láthatóan nem egy folyamatos emléksor részei voltak. Inkább álló, elkülönülő és pillanatnyi felvillanások, amelyek nem a földi idő normális sorrendjét követték. Valami mediterrán vidéken, Dél–Itáliában vagy Szicíliában található helyről származó helyzetképeket látott, kilencedik és tizedik századi középkori ruhákat, fegyverzetet és páncélzatot viselő emberekkel.

Adolf Hitler gyakran beszélt az indiai tradícióban fennmaradt reinkarnációtanról, amelyet negatívnak és maradinak tartott, mivel nem volt hajlandó az életet a „szenvedés kerekének” tekinteni, amelyből az embernek mindenáron menekülnie kell. Sokkal valóságosabbnak tartotta a régi athéniek újjászületés–gondolatát. Dicsérte Platón Az állam című művének a végén található „Er–mítoszt”, amely a reinkarnációt a különböző életeken keresztüli igazságosság egyensúlyának eszközéül fogja fel.

Nagy hatással volt rá Lessing rövid történelmi esszéje, Az emberi nem nevelése. Hosszú részeket tanult meg és idézett belőle:

„Járj kifürkészhetetlen utaidon, végtelen Gondviselés!36 Szeretném azt mondani, hogy az ihlet nagyon nehezen megfogható. A legkönnyebben elillanó tárgy, amit nem könnyű meghatározni, és amiről keveset ludunk. Valójában igen kevesen vannak, akik tudják, hogyan csapolják meg a forrását, és minden kétséget kizáróan ezért írtak olyan keveset róla. Én meg vagyok győződve arról, hogy léteznek egyetemes gondolatfolyamok... és hogyha valaki megtapasztalja ezeket, az ihletést nyer, feltéve hogy tudatában van a folyamatnak, és birtokában van az ennek átadásához szükséges tudás.” (Humperdinck feljegyzései Wagnerrel folytatott beszélgetéseiről.)

Csak ne hagyd, hogy csalódnom kelljen benned, kiismerhetetlenséged miatt.

Ne hagyd, hogy csalódjak benned, még akkor se, ha úgy tűnik, lépteid meghátrálnak. Nem igaz, hogy a legrövidebb vonal mindig a legegyenesebb.

Végtelen Utadon annyi mindent kell vinned, annyi mindent kell tenned: gyakran félre kell lépj! És mi van akkor, hogyha valóban olyan jó, mint–mondják, hogy a hatalmas, lassú kereket, mely az emberiséget tökéletessége felé viszi, csak kisebb, gyorsabb kerekek indíthatják el, melyek mindegyike hozzáadja saját lényét? Így van! Ugyanúgy, ahogyan a faj tökéletessé lesz, kell minden egyénnek, az egyiknek hamarabb, a másiknak később átutaznia. Egy és ugyanabban az életben átutaznia? Egy és ugyanabban az életben lehet egyszerre érzéki zsidó és spirituális keresztény? Ugyanabban az életben legyőzheti mindkettőt? Bizonyára nem. De miért ne élne minden egyén többször is a világon?

Azért olyan nevetséges ez a hipotézis, mert ez a legrégebbi? Mert az emberi megértés, amíg az Iskolák szofisztikája el nem térítette s le nem gyengítette, világosan látta ezt?

Miért van az, hogy még én sem tehettem meg a tökéletességemhez vezető lépéseket, ami az embernek csak időbeli büntetést és jutalmat hoz.

Miért nem jöhetek vissza mindig, amikor képes vagyok friss tudást és friss tapasztalatot szerezni, olyan sokat hozok vissza, hogy nincs amivel megfizethetnék visszatérésem fáradalmait. Van valami érv ez ellen? Vagy azért van így, mert elfelejtem, hogy egyszer már voltam itt?”

Adolf Hitler lenyűgözve fedezett fel szakadozott bőrkötésű Parsifal példányában a reinkarnációra vonatkozó burkolt utalásokat, sőt a Grál–monda főszereplőinek korábbi életeiről szóló nyílt megjegyzéseket is. Például Kundry, a boszorkány, az újjászületett Heródiásként van említve. Heródiás a táncoló Szalóme ördögi anyja volt, aki lányának csábító bájaiért cserébe Keresztelő Szent János lejét követelte.

Hitlert meglepte, hogy a reinkarnáció koncepciója a Szent Grál eme keresztény dokumentumában helyet kaphatott. Korábban úgy vélte, hogy az iszlám és zsidó vallások (a kereszténységet, „a zsidó következményt” is beleértve) ama kevés vallás közé tartoznak, amelyek nem tartalmazzák a karma törvényét vagy annak megfelelőjét tanításaikban.

Adolf Hitler rettenetesen szerette volna megismerni saját korábbi földi életeit. Hiszen nem ő volt, aki a Hofburgban a Végzet Lándzsája előtt állva intuitíve megérezte, hogy ezt a hatalmat és győzelmet hozó

talizmánt már korábban, egy régebbi történelmi században tartotta a kezében, hogy nagy hatalmú császár volt egykor, talán éppen a nagyszerű német császárok egyike? Nem lehet, hogy talán maga Rőtszakállú Frigyes volt, a teuton lovagok vezetője, vagy egy még nála is ünnepeltebb, Bátor Alaric–féle gót hős?

Ebben a tekintetben Hitlerre megrendítő meglepetés várt. Kábítószeres elmeutazása bebizonyította számára, hogy korábbi éle–leinek lelki életrajzában, várakozása ellenére, nem szerepel egyik nagy hatalmú és nagyszerű szőke teuton sem.

Hamar felfedezte, hogy Wolfram von Eschenbach Parsifal)a nem közönséges értelemben vett könyv. Észrevette, hogy valójában nem más ez a mű, mint a legmagasabb rendbe való beavatási szertartás dokumentuma. Elég agyafúrt volt ahhoz, hogy a versek között felfedezze a jelenére vonatkozó jóslatot, a mágikus tükröt, mely a huszadik század évtizedeinek kataklizmaszerű eseményeit előre jelzi, és ennek a fontos történelmi korszaknak, amelyben az emberiség a szellem küszöbére hullik, a titkos, belső jellegzetességeit megmutatja.

Röviden: Adolf Hitler az úgynevezett Grál–románcot az ezer évvel később bekövetkező események profetikus dokumentumának látta. Hitt abban, hogy a kilencedik századi személyiségek egytől egyig újra megjelennek a huszadik században.

Mivel tudta, hogy a Grál–hitnek az ő korában is hatalmas a jelentősége, és a Grál–figurák századunkban újjá fognak születni, Adolf Hitler kábítószeres víziói segítségével azonosította korábbi önmagát. Azt tapasztalta, hogy nem más figura áll mögötte, mint aki a Richard Wagner–féle Klingsor, vagyis a Capuai Landulf, a kilencedik századi Terra di Labur (a Nápolytól Calabriáig, Szicília vizein is túl elterjedő, Caprit is magában foglaló terület) ura mögött is léteaett.

Ragyogó germán hérosz helyett a kereszténység legrettegettebb alakjának fizikai újramegtestesüléseként látta viszont önmagát. Az Antikrisztus lelkének edénye volt ő.

MÁSODIK RÉSZ

A FÉRFI, AKI NEM VOLT FÉRFI

HATODIK FEJEZET

HANG AZ ANYAMÉHBŐL: „ÓVAKODJ

A HAMIS PRÓFÉTÁTÓL”

„Kövesd Hitlert! Táncol, de a dallamot én írtam hozzá! Én vezettem be őt a »Titkos Tanokba«, én nyitottam fel a szemét és adtam a kezébe az eszközöket, hogy kapcsolatba léphessen a Hatalmakkal.

Senki ne sirasson engem. Nagyobb mértékben befolyásoltam a történelmet, mint bármelyik más német.”

Mondta Dietrich Eckhardt 1923 decemberében, amikor mustárgázmérgezésből kifolyólag haldoklott Münchenben. A tiszteletre méltó bajort, a náci párt hét alapító tagjának egyikét költőként, tehetséges íróként, történészként és „bon viveur”–ként, a szellemes társalgás kedvelőjeként ismerte mindenki. Akik a müncheni sörpincék jókedvű társaságának világában elmerülve látták őt, nem gondolhatták volna, hogy a veterán katonatiszt joviális álarca mögött egy eltökélt sátánimádó, a fekete mágia művészetének avatott szakértője és egy okkultistákból álló, hatalommal bíró, számos tagot számláló kör, a Thule–csoport központi figurája rejtőzik.

Adolf Hitler későbbi mentoráról először a fegyverszünet aláírását követő müncheni kommunista puccs idején végrehajtott visszataszító tettei révén hallott. Kurt Eisnert, a villámcsapásként történt coup d'etat zsidó vezetőjét lelőtték az utcán. Annak az államcsínynek a feje volt ő, melynek segítségével a szociáldemokraták a bajor monarchiát és kormányt elmozdították. Eisner feldühödött hívei a férfi hatalmas portréját felfestették az orgyilkosság helyszínén a falra, és a járókelőket fegyverrel arra kényszerítették, hogy tisztelegjenek a kép előtt.

A merénylet szervezője, Dietrich Eckart elrendelte, hogy az arcképre és az alatta elterülő járdára tüzelő szukák vérébe áztatott liszttel telt vékony papírzacskókat dobáljanak, mire a kerület minden kankutyája odagyűlt, s a portré őrzőivel együtt hamarosan eltűnt.

– Ez a Dietrich Eckart olyan ember, akiért rajongani tudnék –mondta Hitler –, úgy tűnik, ismeri a gyűlölet igazi jelentését, és hogy hogyan mutassa meg azt.

A háború előtti bécsi napok Hitleré a munka nélküli csavargó, a nagyszerű rejtett titkok kutatója nem kelthette volna fel egy Dietrich Eckarthoz hasonló kaliberű okkult beavatott figyelmét.

Ő valami egészen másfajta tanulót keresett. Thule–csoportbeli társainak elmondta, hogy egyfajta „sátáni üdvözlet” keretében megtudta, az lesz a végzete, hogy az Antikrisztus edényét, Lucifer választottját felkészítse a világ meghódítására és arra, hogy dicsőséget hozzon az árja fajra.

A nyugati front lövészárkainak mészárlásaiból és vérözönéből előkerült Adolf Hitler nem volt a régi szánalmas figura többé. Szinte emberfeletti erővel rendelkezett. Ez a határtalanul érett és dühödt, mellén a vaskereszt első fokozatát viselő, démonikusan csillogó, misztikus kék szemű férfi igen nagy hatással volt a várakozó prófétára.

Dietrich Eckart azon kevesek közé tartozott, akik a Reichskleinodien (a „Heilige Lancé”–t az 1917–es Habsburg–összeomlás idején magában foglaló ősi birodalmi koronaékszerek) és a Német Birodalom visszatérését követelték. A felismerés pillanata akkor jött el, amikor Adolf Hitler Longinus Lándzsájának legendájával kapcsolatos saját kutatásairól mesélt Eckartnak, és azt állította, hogy a gondviselés vasból öntötte ki őt, hogy egyszer megszerezze a Lándzsát, és beteljesítse vele a világ sorsát meghatározó küldetését.

– Megérkezett a férfi, akinek én csak prófétája, előfutára voltam – jelentette ki Eckart szentségtörő módon a Thule–csoportbeli társai előtt.

Adolf Hitler boldog volt, amikor kitört a háború, mert remélte, hogy az véget vet majd müncheni éhező és kiábrándult napjainak, melyek alig voltak kellemesebbek, mint bécsi élete a népszállón. A

teli hasat, társadalmi státust és a bizonyítás lehetőségét jelentő hadsereghez azonban nem lehetett csak olyan egyszerűen csatlakozni. Osztrák állampolgárként különleges engedélyért kellett folyamodnia, hogy önkéntesen bevonulhasson. Rövid várakozás után Lajos bajor király megadta számára az engedélyt. Ezt a pillanatot Hitler így írja le a Mein Kampfban: „Remegő kezekkel nyitottam ki a hivatalos papírt, és nem is találok rá szavakat, milyen boldog voltam... Térdre rogytam, és teljes szívemmel hálát adtam az égnek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy ilyen időkben élhetek.”

A 16. bajor tartalékos gyalogezred első századába, ismertebb nevén az alapítója után elkeresztelt Lizt–ezredbe vonult be. Rövid bajorországi gyakorlatozó időszak után, az angolok elleni első ypres–i csata kemény harcainak idején érkezett a frontvonalra. Bár ezredének 3500 katonájából csak 600 élte túl a mészárlást, Adolf Hitler élvezte, amikor átesett a tűzkeresztségen, és megkapta a vaskereszt második fokozatát.

1916 egy rövid időszakán kívül, amikor lábsebesülése miatt átmenetileg kórházi ápolásra szorult, az egész háború alatt a fronton maradt, és a legveszélyesebb feladatokat is túlélte, köztük a hosszú és véres somme–i csatát is.

Adolf Hitler Meldegangerként, azaz tiszti küldöncként szolgált. Az ezredi főhadiszállás és az előretolt egységek közt hordta az üzeneteket. A küldöncöknek nincs olyan aranyéletük a háborús időkben, mint egyesek gondolják. Gyakran kell kitörniük olyankor is, amikor bajtársaikat nem fenyegeti se gránát, se géppuskatűz. Leggyakrabban ők válnak az orvlövészek célpontjává. Ezeknek az embereknek szinte mindig akkor kell a legveszedelmesebb pillanatokat átélniük, amikor teljesen egyedül vannak, így erre a feladatra csak különlegesen bátor katonákat lehet alkalmazni.

A béke világában Hitler kitaszítottnak számított, a háborúban azonban otthon érezte magát, elégedett volt. Ugyanakkor nyoma sem volt benne a túláradó hazaszeretetnek, ahogyan sokan tévesen feltételezték. Valójában úgy érezte, hogy a háborúban lehetősége nyílik végzetét „ellenőrizni”. Minden lehetséges alkalommal kihívta maga ellen a sorsot, mivel úgy vélte, az úgyis megóvja őt világtörténelmi missziója beteljesítésére. A lövészárkok mindennapi kemény életét az akaraterő kifejlesztésére kapott lehetőségként fogta

föl, melyre azért volt szüksége, hogy az őt beárnyékoló, eltökélt, lelkét birtokolni akaró szellem edényévé válhasson.

Ha a háborús katonatársaitól összegyűjtött információdarabkákat egymás mellé helyezzük, egy mérhetetlenül erős és elmélyült személyiség képét kapjuk meg.

– Különös figura volt – mondta róla egyikük, Hans Mend. –Egyszer a legnagyobb felfordulás közepette a sarokban ült, kezébe temette a fejét, és töprengett. Hirtelen felugrott, és izgatottan körbeszaladgálva azt mondta, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem szerezhetjük meg a győzelmet, mert a német nép láthatatlan ellenségei sokkal veszélyesebbek, mint az ágyúk a csatatéren. Máskor a sisakját a fejébe húzva ült, teljesen megfeledkezve rólunk, és olyan mélyen elmerült önmagában, hogy senki sem tudta felébreszteni.

Egyetlen katonatársa sem tudta megemészteni, hogy emberfeletti ereje és önfegyelme hogyan fogadtathatja el vele egyetlen zokszó vagy a gyengeség bármi jele nélkül a sorsát. Úgy tűnt, nem is gondolkozik azokon a dolgokon, amelyekről a katonák leggyakrabban beszélgetni szoktak – a hazatérésről, az ennivalóról és a nőkről. –Mindannyian átkoztuk és elviselhetetlennek találtuk. Fehér holló volt köztünk, mert nem tartott velünk, amikor a háborút szidtuk.

A halál és elhagyatottság napjaiban Adolf Hitler süket maradt társainak gyarlóságaira. Minden természetes érzésével arra törekedett, hogy új emberként szülessen újjá, emberfeletti erő és elszántság birtokosaként, hogy a német nép istenei által neki rendelt feladatot teljesíteni tudja.

1918 augusztusában kitüntették a vaskereszt első fokozatával. Ez volt a legnagyobb kitüntetés, amit egy egyszerű káplár a német hadseregben megszerezhetett. A Lizt–ezred hivatalos történetében csak a kitüntetés megerősítése szerepel, az, hogy miért kapta, nincs feljegyezve. Általánosan azt a verziót fogadják el, hogy a brit Viktória-kereszttel megegyező rangú jelvényt egy különlegesen bátor akcióval érdemelte ki, amelynek során egyetlen pisztollyal felszerelkezve, puszta kézzel elfogott egy francia tisztet és annak tizenöt emberét.

A kevés hazaírt levélből kiderült, hogy minden emberi gyengeséget leküzdött magában, és megtanult bízni a merész szellemben, amely egy napon személyes teljesítőképességének csúcsához fogja majd elvezetni.

Konrad Heiden, Hitler háborús leveleinek alapos ismerője így ír: „Szenvedélyes harcosként írja le önmagát. Egyetlen gyenge pontot sem találhatunk rajta. Bátor, és nem tulajdonít semmiféle értéket az életének. De azt is világosan kifejezi, hogy életét csodának vagy inkább csodasorozatnak köszönheti, mivel a robbanó gránátok egyre kikerülték, és míg ezredének nagy része áldozatul esett a vérfürdőben, ő valóban a gondviselés különleges védelmét élvezhette.”

Hitlernek a gondviselés védelmébe vetett hite átmenetileg megrendült, amikor a háború utolsó hónapjában mustárgáztámadás érte. Csúnyán megsérült, és napokra elvesztette a látását. Kórházi vonattal egy Berlintől északnyugatra eső kisvárosba, Pasewalkba küldték Franciaországból.

A gáztámadás azonban, ez a démoni kegy, rejtett áldásnak bizonyult, hiszen élete leghosszabb spirituális megvilágosodását köszönhette neki. Míg a szeme be volt zárva a sötétségbe, érzékeken túli víziójában Adolf Hitler átélte az, amit később „az emberek és az univerzum közötti mágikus kapcsolatnak” nevezett.

Hermann Rauschning szerint egyszer azt mondta: „Az emberi fejlődés célja az, hogy az univerzumról misztikus víziót szerezhessünk.” A gyakran idézett – joggal Hitlernek tulajdonított – állítás mögött rejlő belső meggyőződés a pasewalki váratlan misztikus transz idején jelent meg Hitlerben. Nagy lépést tett meg itt afelé, hogy egy hatalmas idegen valóság birtokába kerüljön.

Miközben a pasewalki kórházban a gáz hatása lassan tisztult Hitler szeméből és torkából, váratlanul érkezett meg a hír: Németország elvesztette a háborút.

Allan Bullock professzor így ír Hitler: Tanulmány a zsarnokságról című könyvében: „Németország megadta magát. Az ezt követő sokk döntő élmény volt Hitler életében. Mindent legyőztek és félresöpörtek, amivel korábban azonosulni tudott.”

Hitler éppen ezt akarta, hogy ezt gondolják róla. A Mein Kampf–ban írtakkal is ezt akarta alátámasztani. Az igazság azonban éppen az ellenkezője volt. Hitlert csak saját hatalomvágya érdekelte, és a hirtelen jött fegyverletétel egyáltalán nem zavarta céljait. Éppen a legyőzött nemzet szegénysége, megalázottsága és zűrzavara a háború után szolgáltatta számára az egyetlen lehetséges utat a politikai hatalom megszerzése felé. Győztes Németországban nem lett volna hely egy Adolf Hitler számára, és ő elég éles eszű volt ahhoz, hogy ezt

belássa. Tudta, elkövetkező sikereit csak a nemzet vereségének és megadásának kiaknázása útján érheti el.

Amikor 1918 novemberének végén Adolf Hitler visszatért Münchenbe, a háború előtt otthonává választott várost teljes ostromállapotban találta. A bajor király lemondott, és a kormányt térdre kényszerítették, amikor a szociáldemokraták elfoglalták a Parlamentet, és kikiáltották a köztársaságot. A politikai erőszak mindennapos volt az utcákon, semmit nem lehetett kapni, az élelmiszerárak az égben voltak, a szegények pedig tömegesen éheztek. A háborúból hazatérő veteránok fegyveres bandákban járkáltak az utcákon, vezetők és mindenféle fegyelem nélkül.

Hitler nem vetette le egyenruháját, heti fizetést és élelmiszert kapott a müncheni tartalékos gyalogság központi barakkjaiban. Nem akart civilként élni, állandóan munka nélkül egy olyan világban, amelyben az élelemért sorba álló állástalanok mindennapos látványnak számítottak. Semmi vesztenivalója nem volt, amikor a Reichswehrben maradt, és a vaskereszt első fokozata a feljebbvalóit is meggyőzte arról, hogy érdemes őt megtartani. Örömmel elfogadott egy állandó őrszolgálati állást az osztrák határ közelében lévő traunsteini hadifogolytáborban. Ott, miközben egyszerű, de pontosan nem körülhatárolható feladatát elvégezte, arra is jutott ideje, hogy az ország helyzetét felmérve megtervezze belépését a politikai arénába. 1919 januárjában, amikor a foglyokat hazaengedték, és a tábort bezárták, visszatért Münchenbe.

Röviddel azután, hogy a városba érkezett, kémfeladatok ellátása folytán először nyílt lehetősége arra, hogy észrevetesse magát. Amikor április 6–án kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a Hoffmann–kormány bukását követően Adolf Hitler is a kevés kiválasztott katona között volt, akik Münchenben hátramaradva szabadon mozogtak a forradalmat támogató vörös katonaság között.

A Berlinből érkező Reichswehr gyorsan és kegyetlenül megbuktatta a kommunista rendszert, és Adolf Hitler a vörös katonák felállított sorai közt járkálva a főkolomposokra mutatott, akiket azonnal kivégeztek.

A tüzelőosztagok mellett állva figyelte, ahogyan kiválasztott áldozatait falhoz állítják és főbe lövik. Végre felfigyeltek a

vaskeresztet viselő, szertartásosan tisztelgő kis tizedes potenciális értékeire, s díjazták azokat. Hitlert a kerületi parancsnoksál politikai osztályára irányították, és elküldték egy politikai kurzusra.

A német hadsereg, merev tizenkilencedik századi tradíciói ellenére, alaposan belekeveredett a politikai életbe, különösen Bajorországban, ahol a Reichswehr segítségével oszlatták szét a kommunista kormányt.

A kerületi parancsnokok titokban támogatták és felszerelték a Németország–szerte megjelent veteránok „szabadcsapatait”, és felhasználták őket a politikai életben való hatalmuk megerősítésére, valamint a szocialista forradalom eltörlésére.

A vérszomjas bandákat vezető tisztek pimaszul azt hirdették, hogy a háborúnak nincs vége, és nem fogadták el a vereséget. Minden erejükkel a republikánus kormány megdöntésére törekedtek, amely szerintük felelős volt az „átkozott bűnért, a szégyenletes és szándékos árulásért”, azért, hogy az ország megadta magát.

Amikor Adolf Hitler a VII. kerületi parancsnokság politikai osztályánál szolgálatra jelentkezett, felismerte, hogy az nem más, mint az egész Németországban elterjedt politikai terrorizmus ügynöki központja. Innen küldték ki az aláírt parancsokat olyan kegyetlen orgyilkosságok végrehajtására, mint a fegyverszünetet aláíró Matthias Erzberger vagy a zsidó származású külügyminiszter, Walter Rathenau megöletése – ez utóbbinak jutott a hálátlan feladat, hogy a gyűlölt versailles–i szerződés „Dictung”–jait végrehajtsa.

Adolf Hitler a politikai osztály „sajtó– és információs osztályának”, a földalatti kém– és propagandatevékenységek központjának munkatársa lett. Rövid politikai felkészítő tanfolyamon vett részt, ahol a politikai terrorizmus romantikus világában hamarosan kiemelkedő tanulóként tette ismertté magát.

Nem sokkal ezután vette észre Ernst Röhm ezredes, a kerületi hadsereg–parancsnokság egyik fontos személyisége a szinte mágikus erővel rendelkező hanggal és misztikus, profetikus szemekkel bíró férfit. Röhm hivatásos katona volt, aki egyedülálló kezdeményezőkészségről és rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. A hatalmas energiájú alacsony, tömzsi férfi gyorsan bebizonyította, hogy az a fajta tiszt, akit a csapatok tisztelnek és követnek. Háromszor sebesült meg, fél orrát ellőtték, és arcát hamuszínű, golyó ütötte lyuk csúfította el.

Röhm állítólag zokogott, amikor „kitört a béke”, és őszintén állította, hogy szerinte a háború a legjobbat hozta ki az emberekbői. Nem akart visszatérni a civil életbe, ezért gazdag gyárosoktól anyagi támogatást szerezve saját privát hadsereget állított fel a gyárakban terjedő kommunista fenyegetés ellen. Volt, hogy 100 000 ember felett rendelkezett, akik Einwohnerwehr]éhez, a civil védelmi erőhöz csatlakoztak.

Adolf Hitler rögtön rajongani kezdett ezért az elszánt Reichswehr ezredesért, akit később a náci Sturmableitung vezérkari főnökévé nevezett ki. Első találkozásuk szinte a kölcsönös egymásra találás pillanata volt, és Röhm később elmondta, hogy ő már a kezdetektől érzékelte a Hitlerben rejlő hatalmas vezető lehetőségét.

Egy másik személy, akire Hitler hasonlóképpen az első pillanatban nagy hatást tett, Gottfried Féder volt. A férfi közgazdaságtant tanító mérnök volt annál a politikai központnál, ahol Hitlert Bildungs–offiziernek képezték ki. Fédert felkavarta a Hitler hangjában rejlő kígyóméreg és erő, a fiatalember vele született politikai érzéke, buzgónak látszó hazaszeretete és személyének szinte mágikus karizmája.

Féder azonnal megosztotta felfedezését barátjával, Dietrich Eckart–tal. A Fédert kissé beszámíthatatlannak tartó szkeptikus Eckart megdöbbent, amikor értesült róla, hogy ez a Hitler nevű káplár a realista és könyörtelen Ernst Röhmre ugyanolyan nagy hatással volt, mint Féderre. Röhm egyszer magával vitte Hitlert Eckarttal való találkozójára, kedvenc törzshelyükre, a Brennessel borpincébe, így történt tehát, hogy az okkult mester régóta várt tanulójával összetalálkozhatott, akit el kellett igazítania, és be kellett vezetnie – a férfival, aki miatt halálos ágyán így büszkélkedett: „Ne sirassatok engem. Nagyobb mértékben befolyásoltam a történelmet, mint bármelyik más német.”

A huszadik század legnagyobb koholmányainak egyike, amikor Hitler a Mein Kampfban leírja, hogyan fedezte fel először a Német Munkáspártot, és ecseteli a borzalmas dilemmát, amellyel akkor találta szembe magát, amikor el kellett döntenie, hogy otthagyja–e a Reischwehr biztonságát, hogy a „jelentéktelen figurák következetlen

társulatához” csatlakozzék. Életrajzíróinak nagy része mégis igazságként fogadta el az élettörténetnek ezt a részét!

Adolf Hitler azt állítja, hogy ő fedezte fel magának a Német Munkáspártot, mivel katonai feladatai közé tartozott az új politikai egységek felkutatása. A Mein Kampfban visszaidézi meglepetését, amikor egy levelezőlapból megtudta, hogy a Német Munkapárt tagjai közé fogadta, miután részt vett egyik gyűlésükön. Pimaszságnak és egyértelműen elutasítandónak találta a levelet. Aztán leírja, hogyan ment vissza egy bizottsági ülésre csak azért, hogy személyesen elmondhassa nekik, miért nem csatlakozik egy ilyen „abszurd kis szervezethez”.

„A gyűlést egy lepusztult pincében, az Alte Rosenbadban tartották a Herrenstrassén... Végigmentem a rosszul megvilágított vendéglőn, ahol egy lélek sem ült, kinyitottam a hátsó szoba ajtaját, és szembe találtam magam a bizottsággal. A kis gázlámpa sötét fényénél négy ember ült az asztalnál, és a Német Munkáspárt új tagjaként üdvözöltek. Felolvasták a legutóbbi gyűlés jegyzőkönyvét, azután bizalmassági szavazást tartottak. Azután a kincstári jelentés következett – a pártnak összességében hét márka és ötven pfennig volt a vagyona –, amire a kincstárnok bizalmassági szavazást kapott. Ezt bevezették a jegyzőkönyvbe... Borzalmas, borzalmas! Az elképzelhető legrosszabb fajta pártélet volt ez. Hogy én egy ilyen szervezethez csatlakozzam?”

Adolf Hitler töprengő önmaga gondolatait és legbelsőbb érzéseit írja le, ahogyan a jelentéktelen politikai párt sorsával való összekapcsolását fontolgatja. Azt akarta, hogy a Mein Kampf olvasói lássák őt maguk előtt, ahogyan ezen a problémán rágódik, a ritkásan elhelyezkedő barakkok egyikében ülve, a körletben lakó, szűkös ételén osztozó egerek társaságában, „az egerek mindig a szegénységemre emlékeztettek”.

„Még az volt a legelviselhetőbb az egészben, hogy szegény voltam, és nem volt vagyonom, ami rosszabb volt, hogy a névtelenek közt tartottak számon. Egy voltam a milliók közül, akik számára a szerencse vagy lehetővé teszi, hogy éljenek, vagy kiszólítja őket a létezésből, és még közvetlen szomszédjuk sem ereszkedik le addig, hogy ezt észrevegye. Emellett az iskolázatlanságomból is adódtak nehézségek. Kétnapos kemény mérlegelés és tűnődés után végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy meg kell tennem ezt a lépést.”

Adolf Hitler ezt akarta elhitetni a náci bibliává váló Mein Kampfot olvasó milliókkal. „Az ostobán meggondolatlan hazugság mindig hagy nyomokat, még ha lezárul is” – mondta Hitler a híveinek. Az ő hazugságai ebben a tekintetben a mai napig nem zárultak le. A valóság ennek éppen az ellenkezője volt!

Ebben az időszakban közvetlenül a csatlakozás előtt élte át hatalmas intenzitással, hogy ő többé már nem a névtelen tömegek tagja, hanem az a férfi, aki meteorszerű politikai karrierre van kiválasztva, amellyel beteljesítheti a világtörténelmi végzettel kapcsolatos gyermekkori álmait. Azzal is teljesen tisztában volt, hogy nehéz tanoncidejének vége, és a régóta várt és előre megírt végzet kezd kitárulni előtte, mivel kezdett ráismerni azokra az emberekre és lehetőségekre, melyek a hatalom magaslatára vezető egyenes úton végigvezetik majd.

Az igazság az, hogy Adolf Hitlert a Reichswehr titkosszolgálata utasította, hogy csatlakozzon a Német Munkáspárthoz, és vegye át annak vezetését. Pontosan informálták arról, hogyan alapította újjá maga a Reichswehr a pártot, azzal a bevallott szándékkal, hogy az egyedüli legerősebb mozgalommá tegyék Németországban.37 Adolf Hitler von Epp tábornoktól és helyettesétől, Röhm ezredestől kapott garanciát arra, hogy minden szükséges anyagi támogatást meg fog kapni, és azt is megígérték neki, hogy a veteránok és a reguláris hadsereg csapatai a kezdeti szakaszban felduzzasztják a párt létszámát, és az első nyilvános gyűléseket megvédik a kommunisták kegyetlen közbelépésétől.

Hitler más fontos tényeket is gondosan elhallgatott a Mein Kampfban azonkívül, hogy a Reichswehr kötelékében, annak képviselőjeként szerzett hatalmat a politikai életben. Mindenekfelett arról hallgatott, hogy az Új Német Munkáspárt negyven eredeti tagja és bizottsága Németország legerősebb okkult társaságából a Thule–csoportból származott, amelyet egyébként szintén a magas rangú parancsnokok pénzeltek.37 A Német Munkáspárt, mely többször megváltoztatta hivatalos nevét, egy müncheni lakatos, Anton Drexler által kezdeményezett mozgalomból eredt, és az első világháború alatt követőinek száma több százezerre rúgott. Először azért alakult, hogy hazafias támogatást nyújtson a főparancsnokság számára, és levezesse a belpolitikai elégedetlenséget, melynek talaján kezdtek megerősödni a szocialista és marxista eszmék. 1919–ben azután a Reichswehr politikai ügynökei még egyszer feltámasztották a munkásosztályban terjedő háborúellenes, nacionalizmusellenes – és mindenekfelett a vereség miatt megvetés tárgyává vált tisztek és „Vaterland–eszme” elleni – érzelmek ellensúlyozására.

A Thule–csoport tevékenysége felülről mindent elérő csápként befolyásolta az élet minden aspektusát Bajorországban, leginkább persze a politikai életet, ahol a terrorizmus, a faji gyűlölködés és ,i szinte naponta előforduló hidegvérű gyilkosságok nagy többségé ért volt felelős.

E hatalmas okkult kör tagjai és adeptusai között bírók, rendőr főnökök, ügyvédek, jogászok, egyetemi tanárok és előadók, arisz tokrata családok (köztük sokan az egykori Wittelsbach királyok környezetéből), vezető gyárosok, sebészek, orvosok, tudósok és egy csomó gazdag és befolyásos nagypolgár szerepeltek, olyanok, mint a híres müncheni Négy Évszak Hotel tulajdonosa.

Franz Gurtner, a bajor igazságügy–miniszter, vagy Pohner, München rendőrfőnöke és a helyettese is a Thule–csoport aktív tagjai voltak. A végzet ez utóbbinak tartogatta később a Harmadik Birodalom belügyminiszteri posztját. Gurtner Thule–csoportbeli Hitlernek tett korai szolgálatait is elismerés követte: ő lett a náci igazságügy–miniszter.

De nemcsak civilek, hanem a Reichswehr tisztjei és volt tisztjei között is sokan a Thule–csoporthoz tartoztak. Nekik megengedték, hogy a gyűléseket, az összejöveteleket, sőt a titkos szertartásokat „vendégként” látogassák. Ezzel megszegték a hadseregnek azt a törvényét, amely kimondja, hogy a német tisztek hűségesküjük letételével nem csatlakozhatnak semmilyen más olyan szervezethez vagy mozgalomhoz, amelyben esküt kell tenniük.

A Reichswehr nem mást, mint Dietrich Eckartot, a Thule–csoport legközpontibb figuráját választotta ki a feladatra, hogy a Német Munkáspártba új életet leheljen. E célból csatlakozott Anton Drexler bizottságához, miután ígéretet kapott rá, hogy egy egész hadsereg áll majd a háta mögött.

Eckart elég okos volt, és tudta, hogy a tömeglelkesedés kiváltására és a munkásosztály támogatásának megszerzésére képes vezető megjelenése nélkül a Német Munkáspárt nem fog népszerű nemzeti mozgalommá dagadni.

Egy korabeli müncheni újságíró, Konrad Heiden írja le, ahogyan Eckart 1919 tavaszán a Brennessel borpincében megtárgyalta ezt a problémát a cimboráival: „Szükségünk van egy vezető figurára, aki állja a géppuska hangját. A csőcselék csinálja csak össze magát. Katonatisztet nem használhatunk, mert az emberek már nem tisztelik

őket. A legjobb ember erre a posztra egy munkás lenne, aki tud beszélni.”

Dietrich Eckart gyakran beszélt így az emberek előtt, igazából azonban, ahogyan már korábban leírtuk, egy egészen másfajta vezető eljövetelére várt – egy német Messiáséra, aki Mohamed próféta ékesszólásával és misztikus hatalma segítségével a vallást és a politikát egyesítheti, és szentségtelen keresztes háborút indíthat a keresztény világ eszméi ellen.

Dietrich Eckart és a thulisták belső köre egy sor, a notórius orosz emigránsok, Szkoropadszkij és Bisupszkij tábornokok környezetével közösen megtartott spiritiszta szeánsz során már felkészültek a német Messiás közelgő eljövetelére. A Bajorország–szerte kegyetlen antiszemita és antibolsevik nézeteiről ismert két orosz tábornok adta egyébként a pénzt Hitlernek, hogy megvásárolhassa a Völkischer Beobachtert. Az újság főszerkesztője Dietrich Eckart lett.

A Bajorországban letelepedett nagyszámú fehérorosz „sajtóügynöke” egy dr. Nemirovics–Dancsenko nevű kétes figura volt. O fedezte fel azt az egyszerű analfabéta parasztasszonyt, aki félelmetesen tehetséges médiumnak bizonyult.

Ez a trampli nőszemély mély transzba esve ektoplazmikus lepleket és fejeket eregetett ki a vaginájából, ami az alvilágból való kísérteties születést manifesztálta. A szerencsétlen emberroncsot kihasználó okkultistákat azonban nem ez a kiáramlás érdekelte, hanem a szinte költői, több nyelven előtörő szavak, amelyeket a médium eszméletlen állapotban elmondott.

A ceremóniamester ezeken a szeánszokon Dietrich Eckart volt, de a médiumot egymás után megszálló szellemek kikérdezése egy másik központi figurára, a Moszkvából menekült németre, Alfred Rosenbergre hárult. Alfred Rosenberg volt az is, aki a Cion szertartásai Antikrisztusának prófétájaként a reveláció bestiáját, a luciferi Leviathánt merte szólítani, aki Adolf Hitlert testestül–lelkestül megszállta.

Konrad Ritzier, a Thule–csoport egyik legrégebbi tagja, a csoport későbbi titkos kiadványainak irodalmi szerkesztője szerint a jelenlévők rettenettel látták, milyen hatalmas erőket engedtek szabadjára. A szoba levegője fullasztóvá, elviselhetetlenné vált, a

médium meztelen teste áttetsző volt, és ektoplazmikus aura vette körül. A Thule–csoport alapítója, Rudolf Glauer pánikba esve ki akart szaladni a szobából, de Eckart megragadta, és ledobta a földre. Senkiben nem volt annyi lélekjelenlét, hogy leírja a médiumból ömlő rejtvényszerű, különös szavakat.

A legfontosabb és legérthetőbb üzeneteket azokon a szeánszokon kapták, amikor a Thule–csoport meghalt tagjait szólították elő a sírból. A régen várt német Messiás eljövetelével kapcsolatos legjelentősebb jóslatot az az év április 30–án a Luitpold Gimnáziumban a kommunisták áldozatául esett Thurm und Taxis hercegtől hallhatták.

Az alig harmincévesen meggyilkolt herceg egy Bajor Misztikusok elnevezésű, a tizennyolcadik század végén alapított szektának is tagja volt, mely később kapcsolatban állt a Germán–renddel. A régi német császárok tradícióitól átitatott fiatalember tevékenyen csatlakozott a kommunista rendszer elleni összeesküvőkhöz. Most a herceg sápadt arca megjelent az ektoplazmatikus lepel felett, közben pedig a médium – földi hangját tökéletesen utánozva –német nyelven közvetítette a gondolatait. A médium egyébként éber állapotában nem tudott németül.

Thurm und Taxis 1917–ben, a Habsburg–dinasztia bukása után segített Dietrich Eckartnak nyomást gyakorló csoportokat létrehozni Bajorországban, hogy a német királyi ékszereket visszahozassák Nürnbergbe. Most pedig azonosította a férfit, aki Németország új vezetője lesz, s a világhódító legendával rendelkező „Heili–ge Lance” következő tulajdonosa.

A Thule–csoport egykori titkára, a szőke és gyönyörű, a vörösöknek áldozatul esett Comtesse von Westarp, „árnyéka segítségével” igen kellemetlen meglepetéssel szolgált az éjféli összeesküvők számára.

A végzetes jósnő áttetsző modern Kasszandraként emelkedett fel a médium petyhüdten szunnyadozó kebléből, s arra figyelmeztette őket, hogy a Thule vezetését átvevő férfi hamis prófétának fog bizonyulni. Teljhatalmat fog szerezni a nemzet felett, és egy napon felelős lesz egész Németország romba döntéséért, népének a történelemben korábban nem tapasztalt mértékű vereségéért és morális lesüllyedéséért.

Mondanunk sem kell, hogy a hölgy bejelentését, mely szerint az érkező Messiás „itt van a közelben”, hatalmas ünneplés követte, de

síron túli, később oly megrendítően beigazolódott intelmei süket fülekre találtak.

HETEDIK FEJEZET

A JEGYZŐKÖNYVEK ANTIKRISZTUSA:

TERVRAJZ A HATALOMHOZ

„A Bestia nem látszik annak, ami. Még komikus bajuszt is viselhet.”

Szolovjev: Az Antikrisztus.

Alfred Rosenberg, az elszegényedett cipész fia nem véletlenül vált hírhedt figurává. Egy Moszkvából kicsempészett titkos kézirat birtokában emelkedhetett fel. Adolf Hitler a náci párt Reichsleiterévé és hivatalos filozófusává nevezte ki később, cserébe, hogy elhozta számára a hatalomra jutáshoz szükséges tökéletes tervrajzot – A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az 1897–ben Bázelben tartott Zsidó Világkongresszus adatairól készült állítólagos feljegyzéseket tartalmazta. Úgy tartották, hogy ezen a kongresszuson a világ meghódítására dolgoztak ki terveket és megoldásokat.

Rosenberg, ez a gonosz romantikus, misztikus történetet terjesztett arról, hogyan jutott a Jegyzőkönyvek egyik példányának a birtokába. Azt állította, hogy egy vadidegen embertől kapta. „A férfi, akit sohasem láttam azelőtt, kopogás nélkül lépett be az irodámba, az asztalomra tette a könyvet, majd egyetlen szó nélkül eltűnt.”

A Jegyzőkönyvek, mint kiderült, egy Antikrisztus című könyv melléklete volt. S a könyvet egy Nílus nevű degenerált orosz, Szolovjev, a jelentős és nagyszerű filozófus elfajzott tanítványa írta. Alfred Rosenberg, már amikor először átfutotta a kéziratot, tudta, hogy hamisítvány. Azt is tudta, hogy a kezében tartott irat politikai és faji tekintetben egyaránt dinamitként hathat, és ha előnyére

kihasználja, személyes sikert is hozhat számára az ellenséges környezetben.

Rosenberg, miután megmutatta Dietrich Eckartnak a Jegyzőkönyveket, zsidó származása ellenére belépést nyerhetett a Thule–csoportba. Eckart nagy izgalomba jött, miután elolvasta a dokumentum tartalmát. A kéziratot a Thule–bizottság azon gyűlésén is hasonlóan üdvözölték, amelyet már azért hívtak össze, hogy megtárgyalják a megjelentetés leghatékonyabb módját.

A thulisták elhatározták, hogy a Jegyzőkönyvek publikálását nem fogják saját mozgalmukkal kapcsolatba hozni, amelyet a kívülállók vadul antiszemita érzelműnek ismernek. A müncheni Ludwig Müllert, egy független kiadót választottak ki a mű első kiadásának megjelentetésére.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei a német értelmiség körében –mely addig hiába kereste a bűnbakot az „Vaterland” világháborús vereségére – rögtön elérte a kívánt hatást. Legalábbis azt hitték, megtalálták a magyarázatát annak, ki is támadta hátba Németországot, miközben a hazaszerető katonák még francia földön harcoltak. Végre lelepleződött az ocsmány, undorító zsidó összeesküvés.

Kiadás kiadás után hagyta el a nyomdákat, de az igény egyre csak növekedett. A külföldi kiadók is látták, hogy a Jegyzőkönyvek igazi aranybánya, és a világ szinte minden országában megjelentették. Ahol csak terjedt, az emberek nemzetközi zsidó hálózat létezéséről kezdtek beszélni, amely titokban arra szövetkezett, hogy a világtőkét ellenőrzése alá vonja, és a világpolitikát úgy manipulálja, sőt a háttérből azzal a céllal irányítsa, hogy a bolygó egész életét uralhassa.38

Hogy a Jegyzőkönyvek maximálisan hitelesnek tűnjék, részletes hazugságot dolgoztak ki annak igazolására, hogy a Bázelben tartott Zsidó Világkongresszus igazából nem is a zsidó menekültek hosszú távú palesztinai letelepítését tárgyalta, mint ahogy állítják. „Ez csak ürügy volt – mondta az aljas Nilus. – Az új cionista mozgalmat sokkal gonoszabb motívumok hívták életre. Titkos célja az egyeduralom megszerzése volt az egész világ felett.” S a kongresszuson Európa és Amerika országainak vezető rabbijai találkoztak, hogy terveket

38 Angliában a Morning Post nevű újság egy egész cikksorozatban próbálta igazolni a Jegyzőkönyvek eredeti voltát. A szkeptikusabb The Times követelte, hogy azonnal indítsanak nyomozást, hogy kiderüljön, mi igaz, ha egyáltalán valami is igaz a zsidókat ért súlyos vádak közül.

dolgozzanak ki az egész emberiség rabszolgasorba döntésére. A zsidónak születő Antikrisztus eljövetelére készültek. Az Antikrisztus vezetése alatt a zsidók elérhetnék végső céljukat.

„Mindenütt erjedést, gyűlölködést és viszályt fogunk kelteni –írja A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. – Borzalmas háborút szabadítunk a világra... Olyan állapotba kergetjük az embereket, hogy önként felajánlják nekünk a vezetést, mellyel az egész világon uralkodhatunk.”

Egy másik agyafúrt hazugsággal azt magyarázták, hogyan került a Jegyzőkönyvek nem zsidók kezébe. Nilus állította, hogy egy, a bázeli kongresszuson történtekről feljegyzett gyorsírásos jegyzeteket vivő futárt megvesztegettek, hogy adja ki az iratokat. A futár nagyobb készpénzösszeg fejében állítólag megengedte az Okrána ügynökeinek, hogy másolatokat készítsenek a dokumentumról, mielőtt elvitte a frankfurti szabadkőművesek „Felkelő nap” elnevezésű páholyába, ahol biztonságba helyezték. Az egész mese egyértelműen koholmány volt. Sajnos túl sok ember akart hinni benne. A Jegyzőkönyvek szították fel azt az antiszemita gyűlölethullámot, melynek hátán Adolf Hitler hatalomra került.

A Jegyzőkönyvekben elrejtett, eltorzított igazságnak a töredéke alapján bármelyik politikai, faji vagy vallási csoportot el lehetett volna ítélni a világon, legfőképpen a nácikat. Valójában a Jegyzőkönyvekből kiszóló „démon” szolgáltatta Adolf Hitler számára az őt teljhatalomhoz segítő „tervet”, és ezt tántoríthatatlanul követte is, amíg csak a Harmadik Birodalom diktátoraként hatalma csúcsára nem ért.

Az elme befolyásolására használható, okkult hatalmat hordozó rejtett témát az orosz Okrána gyűjtötte össze eredeti prófétáktól, akik óva intettek egy haldokló korszaktól, mely saját képére megszüli majd az Antikrisztust, és degenerált káoszával előkészíti az alvilági bestia fizikai megjelenését.

A dokumentum alapját eredetileg egy Maurice Joy nevű francia ügyvéd írta szatirikus formában, aki III. Napóleon politikai törekvéseit akarta vele kigúnyolni. Joly mesterművének az eredeti címe: Dialogue aus anfers entre Machiaval et Montesquieu, ou la politique de Machiavel au XIX. siecle, par un Contemporain (Párbeszéd Machiavelli és Montesquieu között a pokolban, avagy Machiavelli politikája a XIX. században, egy kortárs szemével).

Mivel a császár titkosrendőrsége hamarosan rájött, ki rejtőzik Maurice Joly névtelensége mögött, és a szerzőt börtönbe vetették, az eredetileg Belgiumban publikált művet továbbra is csak titkos nyomdákban adták ki.

Joly, aki a régi Rózsakeresztes–rendhez tartozott, Machiavelli eszméit támasztotta fel, előre megjósolva, hogy a jövőben ezeket a tömegek feletti uralkodásra használhatják fel. Előre látta a tömegkommunikáció és a huszadik századi technológia más jellegzetességeinek megjelenését és ezek közvetlen befolyását a politikai és gazdasági életre. Az emberiséget óva intette „egy új típusú cezarizmus megszületésétől”.

„Beszélni fogunk az emberekkel az utcákon és a tereken, és arra tanítjuk őket, hogy vegyék át a nekünk tetsző politikai nézeteket. Mivel, amit az uralkodó a népnek mond, futótűzként terjed el az országban, az emberek a négy égtáj felé hordják széjjel.

»Mi – a Bestia mindig többes számot használ, mert egy egész Légió ő – egész Európában, majd a többi kontinensen is gyűlöletet keltünk, az embereket kemény munkára fogjuk, nem engedjük pihenni. Mindig abban a helyzetben leszünk, hogy tetszés szerint új zavargást szíthassunk vagy visszaállíthassuk a régi rendet.«

Szakadatlanul megmérgezzük a népek, államok és országok közötti kapcsolatokat. Irigység, gyűlölet, kemény munka, háborúzás, sőt éhínség, szegénység és pestis terjesztésével fogjuk az embereket olyan állapotba taszítani, amelyből egyetlen menekvésük az lesz, ha behódolnak hatalmunknak. Ártalmatlanná tesszük, elcsábítjuk és tönkretesszük a fiatalokat. Nem büntetjük a megvesztegetést, a hitszegést és az árulást, amíg az tervünk teljesítését szolgálja. Jelszavunk »Erőszak és képmutatás!«lesz.

Fegyvertárunkban szerepel a hajthatatlan ambíció, az égő kapzsiság, a kegyetlen bosszúszomj és a könyörtelen gyűlölet.

Tőlünk származik a félelem szelleme és a mindent átölelő rettegés.”

A zsidók oldaláról megszólalni látszó démon valójában a náci fajelmélet és felsőbbségtudat alapjait adta meg, sőt még a konkrét megfogalmazás alapját is ez a mű szolgáltatta. Ezt az elméletet Alfred Rosenberg dolgozta ki később a Huszadik századi mítoszban:

„Mi vagyunk a kiválasztottak, mi vagyunk az egyedüli igaz emberek. Elménkből származik a szellem igazi ereje, a világ többi embere csupán ösztönös és állati intelligenciával rendelkezik. Látnak, de nem látnak előre dolgokat, teremtményeik csak anyagi jellegűek. Nem következik ebből, hogy maga a természet predesztinált bennünket az egész világ feletti uralomra? Nem adjuk ki végső tervünk nagyszerűségét, egyes részeinek kontextusát, különböző pontjainak következményét, a rejtve maradó titkos jelentést a sokaság ítélete és döntése számára, akkor sem, ha ők is osztják gondolatainkat. Nem szórhatjuk vezérünk fénylő gondolatait a disznók elé, és még a legbelsőbb körökben sem engedjük meg senkinek, hogy ócsárolja ezeket.

A külföldi kormányok gaztetteit a legrikítóbb színekkel fogjuk lefesteni, és olyan ellenérzéseket keltünk velük szemben, hogy a népek ezerszer inkább elviselik majd a békét és rendet jelentő rabszolgaságot, semmint zűrzavaros szabadságukat élvezzék. A népek minden szolgaságot elviselnek majd, amit rájuk osztunk, csak elkerülhessék a háború és a lázadás borzalmainak visszatérését. Alapelveink és módszereink a régi rothadó renddel élesen szembeállítva győzik meg őket.”

A modern zsarnokság Joly–féle rajzában jövőbe látó módon felfedett képét harminchárom évvel később a cári titkosrendőrség, az Okrána fedezte fel. Fegyvert láttak benne, mellyel szembeszállhatnak a Szent Oroszország szellemi szétesettségében keletkezett forradalmi hullámmal.

A titkosrendőrség embereinek egész sora kezén átmenve kezdett formát nyerni az ötlet, hogy a radikális materializmus előretöréséért a zsidókat kellene okolni. Úgy vélték, ezzel a tömegeket rá lehetne venni arra, hogy azt higgyék, a bolsevizmus a nemzetközi zsidóság összeesküvésével világra segített Antikrisztus műve. A Jegyzőkönyvek segítségével így az ellenforradalom szellemi keresztes háborúvá alakulhatott volna át, s az ügy érdekében fel lehetett volna kelteni a tömegek mélyen gyökerező vallásos érzelmeit is.

Az Oroszországból Alfred Rosenberg révén Münchenbe került Jegyzőkönyvek végső verziója nagyon különös körülmények között íródott. A filozófiai és vallásos tárgyú műveket író Nilust az Okrána két okból választotta ki arra, hogy ő adja a nevét a Jegyzőkönyvek kiadásához. Nilus éppen akkor fejezett be egy könyvet Nagy eseményeket előrevetítő kis jelek – az Antikrisztus közeledik címmel, amelyet az Okrána vezetője, Racskovszkij tábornok remek munkának

tartott. A Jegyzőkönyvekéi nagyszerűen ki lehetett volna adni ennek „mellékleteként”. Az Okrána vezetői abban is reménykedtek, hogy a cárnak annyira megtetszik majd a könyv, hogy Nilust megtartja szellemi tanácsadónak az általuk gyűlölt és kémnek tartott francia gyógyítója helyett.

Mindkét tervük dugába dőlt. A könyvet a Birodalmi Nyomda adta ki Cárszkoje Szelóban, de a cár reakciója igencsak meglepte az Okránát. Kijelentette, hogy a Jegyzőkönyvek koholmány, és nem volt hajlandó fegyverként felhasználni ellenfelei ellen. Hosszú töprengés után döntött. „Nem használhatunk ilyen tisztátalan fegyvert az igaz ügy érdekében”, mondta, és elrendelte, hogy semmisítsék meg a könyv összes példányát. Nilust kegyvesztetten eltávolították a királyi körökből. Az Okránának tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a Romanovok Raszputyint választják új gyónta–tójukká, a csodaszerzetest, aki sokban elősegítette a dinasztia bukását.

Bár Nilus Nagy eseményeket előrevetítő kis jelek című könyvében átvette Maurice Joly minden fontos gondolatát, mégis, a könyv ijesztően autentikus csengését a filozófus és természettudós Szolovjev valódi profetikus gondolkodása adta. Szolovjev a legtisztább orosz hagyomány eredeti módon gondolkodó látnoka volt; Az Organikus filozófiája című mű szerzője, melyet a kozmikus kereszténység koncepciója ihletett. A munka oly módon egyesítette a tudományt és a vallást, mint néhány évtizeddel később Taillard de Chardin írásai. Ebből a részben a Jelenések könyve által ihletett kozmikus világkoncepcióból fejlődött ki Szolovjev Antikrisztusa, amelyből az Okrána – torzítással – meríteni tudott a Jegyzőkönyvekben.

Szolovjev Antikrisztusa nem valamiféle mitikus figura. Hús–vér ember lelkében lakozik. Mindennapi ruhát viselő, jellegtelen emberben, aki a tömegben senkinek sem tűnne fel. Szolovjev látta, hogy ez jelenti a legnagyobb veszélyt: „a bestia nem annak látszik, ami”.

Fiatal és életerős, és hangjában mágikus erő lakozik, mely mint a „Hammelni Patkányfogó” csábító dallama, a legnagyobb vezéreket is a morális felelősség elvesztésére bírhatja, a tömegeket felizgathatja, hogy keljenek fel, és változtassanak egy haldokló kultúrát kupac hamuvá és szennyé. A közönséges és lefegyverző külső mögött – „még komikus bajuszt is viselhet” – vérszomjas zsarnok, hatalmas demagóg lakozik.

Szolovjev „Leviathánja” nem szállja meg egy zsidó testét és lelkét, mint a Jegyzőkönyvek Antikrisztusa. Ellenkezőleg, a szerző elég éles elméjű ahhoz, hogy lássa, éppen a legfelvilágosultabb zsidók – akik ősi hitüknek jámborságát meg tudták őrizni – tartozhatnak azon kevesek közé, akik a bestiát képesek felismerni és leleplezni. Szolovjev azt is előre látta, hogy a zsidó nép esik majd az Antikrisztus által elrendelt borzalmas hajtóvadászat áldozatául. Megrázó próféciáiban olyan részleteket is említ, mint például: a zsidók bőréből háztartási cikkeket fognak készíteni – ahogyan később a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban az SS valóban, miután meggyilkolta a zsidó rabszolgákat, bőrükből asztali lámpákat készíttetett.

El lehet képzelni, milyen titkolt élvezettel olvasta Adolf Hitler A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, hiszen ez a jól kieszelt hamisítvány saját útját egyengette a világhódítás felé, mellyel Longinus Lándzsájának legendáját teljesítheti majd be. Még az is meg volt benne írva, hogy az Antikrisztus azután jelenik meg, hogy választott edénye kigyógyul egy rövid ideig tartó vakságból!

Az időpont, amikor ezeknek be kell következnie? 1921!Hadész eszközének életkora? Harminchárom év!Adolf Hitler 1921–ben ünnepelte harmincharmadik születésnapját,

abban az évben, amikor magához ragadta a nemzetiszocialista párt korlátlan vezetését!

A Jegyzőkönyvek sorai közül kiszóló démon szavait olvasva az az ember érzése, hogy Adolf Hitler meteorszerű hatalomra jutásának leírását olvassa, egy tervet arra, hogy hogyan lehet egy egész nemzet hozzájárulásával és közreműködésével a Poklot a földre hozni.

Így beszél a Jegyzőkönyvek démona:

„Kifelé, hivatalos megnyilatkozásainkban az ellenkező eljárás fogjuk folytatni, és minden erőnkkel tiszteletre méltónak é együttműködőnek fogunk mutatkozni. Egy államférfi szavainak nem kell megegyeznie a tetteivel. Ha ezeket az elveket követjük, az így előkészített kormányok és nemzetek készpénznél veszik majd a szavunkat. Egy napon majd az emberi faj jótevőjeként és megmentőjeként fognak üdvözölni bennünket. Ha egyetlen állam is szembe mer velünk szállni, és szövetkezik szomszédaival, kirobbantjuk a világháborút... Ezekkel az eszközökkel annyira kifárasztjuk a népeket, hogy arra kényszerülnek, hogy felajánlják nekünk a világuralmat Karjainkat csápként kinyújtjuk minden irányba, és

olyan kegyetlen rendszert vezetünk be, hogy minden nép fejet haji majd a hatalmunk előtt.”

NYOLCADIK FEJEZET

VILMOS CSÁSZÁR JÖVENDŐ MONDÓJA

Az admirális fia, akit üldöztek a démonok

„Houston Steward Chamberlain mindig démonokat látott, akik – elmondása szerint – a kutatás új és új területei felé és nagyszerű munkáinak megírására hajszolták könyörtelenül... Egyszer, 1896–ban, amikor éppen hazatérőben volt Itáliából, egy démon jelenlétét olyan erősen érzékelte, hogy Gardonénál leszállt a vonatról, nyolc napra bezárkózott egy szállodai szobába, és zenéről szóló művét félretéve lázasan biológiai tézisekről kezdett írni. így jutott el annak a témának a magvához, mely későbbi munkáinak a középpontjában állt: faj és történelem... Mivel állandóan úgy érezte, hogy démonok kergetik, könyveit a borzalmas félelem szorongatásában. az igazi transz és az öngerjesztett részegültség állapotában írta úgy, hogy – amint életrajzában, a Lebenswegében leírta – gyakran rá sem ismert saját műveire, annyira felülmúlták várakozásait.”

William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich (A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása).

A huszadik század első évtizedeiben Longinus Lándzsája Adolf Hitler és dr. W. J. Steinen kívül még három ember életében játszott döntő szerepet. Houston Stewart Chamberlain, Vilmos császár és Helmuth von Moltke tábornok voltak ezek a férfiak. Chamberlain, a démonoktól hajtott zseni keltette fel először a császár érdeklődését a Lándzsa világtörténelmi végzet legendájával kapcsolatban; Vilmos császár, aki csellel próbálta ellopni a világhódítást hozó talizmánt, amikor Németország egy nagyszabású konfliktus szélén állt; és Helmuth von Moltke hadbiztos tábornok, a német hadsereg birodalmi

vezérkari főnöke, aki viszont ügyesen megtalálta a módját, hogy a szent fegyvert a becsapott, hataloméhes monarchája kezétől távol tartsa.

Houston Stewart Chamberlaint egyrészt Friedrich Nietzsche zsenijének igazi örököseként ismerték, mások szerint ő volt „a német gondolkodás egyik leglenyűgözőbb tehetsége, eszmék és információk valóságos tárháza”.39

1855–ben egy angol admirális fiaként és Sir Neville Chamberlain tábornagy unokaöccseként látta meg a világot. Rokonok nevelték fel Párizsban, ahol egy kiváló porosz magántanár oktatta. Elénk és mohó elméje gyorsan magába szívta a harcos Poroszország dicső eszméit, és olyan nagyszerű német költők és filozófusok műveit, mint Goethe, Fichte, Hegel és Richard Wagner.

Chamberlain huszonhét éves korában Németországba költözött, letelepedett Drezdában, és hamarosan németebb lett a németeknél is. Szó szerinti értelemben átvette nemzetiségüket, nyelvüket, gondolkodásukat és lelküket. Legjelentősebb művét 1899–ben adták ki. Címe: Die Grundlagen des Neunzehnten Jahrhunderts (A tizenkilencedik század alapjai). A mű bombaként robbant be az ilyesmire igen fogékony német gondolkodásba, és egy csapásra híressé tette szerzőjét.

A német értelmiséget lenyűgözte az a hatalmas tudásanyag, melyet felhasználva Chamberlain megtalálta a módját, hogy Friedrich Nietzsche és Richard Wagner ellentétes doktrínáit szintézisbe hozza. A junker családok és a tiszti állomány elitjének legnagyobb gyönyörűségére továbbfejlesztette és kiterjesztette Wagner tételét a felsőbbrendű árja fajról. Chamberlain szerint az „istenek alkonyának” az alsóbbrendű fajokkal való keveredés miatt bekövetkezett tragédiája nem volt szükségszerű. Egyetlen tollvonással semmissé tette a nemes faj természeti törvények alapján való hanyatlásának és szétzüllésének gondolatát azzal, hogy Wagner gondolkodásának ezen a pontján ügyesen beleszőtte a nietzschei gondolatot, mely szerint a „magasabb rendű” faj tenyészthető.

Chamberlain állította, hogy egy új faj megszületése elsősorban nem vérségi kapcsolatok útján kell hogy történjék. Szerinte ez inkább egy adott történelmi időpontban a rokon lelkek találkozásának a függvénye. Egy ilyen faj akkor születhet meg, amikor „a 39 Konrad Heiden: Der Führer.

világtörténelmi végzet szelleme” hasonló jellemű és gondolkodás módú embereket hoz össze, s ez akkor is lehetséges, ha fizikai jellegzetességeikben távolról sem hasonlítanak egymásra.

A faj akkor jöhet létre, hangsúlyozza Chamberlain, ha egyrészt jelentőségteljes történelmi eseményre kerül sor, másrészt magas szellemi idea van jelen, amely elég erős ahhoz, hogy az emberek egynemű és egyenlő szellemi részt vállaljanak belőle.

A német népek egyesülését Porosz Vilmos, Ottó Bismarck és Helmuth Karl von Moltke tábornok körül 1870–71–ben, a legyőzött franciák földjén ilyen történelmi eseményként értékelte, melyben egy új faj született – a felsőbbrendű német faj.

„Ily módon elő volt készítve a talaj a „felsőbbrendű emberekből” álló új faj megjelenéséhez”, mondja Houston Stewart Chamberlain. És most ez az új faj megteremthette önmagát a német elme mindentudásának, a porosz szervezőkészségnek, a Ruhrban rejlő világelső nehézipari lehetőségeknek és egy technológiai vezető szerep esetleges kialakulásának a segítségével. És mivel a német elme semmit sem hagy a véletlenre, az új faj kitenyésztését sem hagyhatja a véletlenre, mondja az angol próféta. „Ahogyan a mesterséges stimulálás útján a gyöngy is kifejlődik, úgy kell a német elmének az árja népeket a faji felsőbbrendűség és a világuralom felé vezetnie.”

Chamberlain tudta, hogy a pángermán mozgalom új bibliáját írta meg, de a munka fantasztikus fogadtatása még őt magát is meglepte. Vilmos császár az udvarba hívatta, és ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Isten küldte az ön könyvét a német népnek, és önt is ő küldte hozzám.” Chamberlain egy még ennél is szentségtörőbb bókkal válaszolt a császárnak. Levélben mondta el neki, hogy portréját dolgozószobájában Leonardo Krisztus–portréjával szemben helyezte el. „Fel–alá sétálok a szobámban császárom és istenem között.” A császár visszaírta, hogy az udvarban, a vezérkarban és a testőrségben mindenki olvasta a könyvét, és végtelen csodálattal adóznak iránta. Ez nem is volt meglepő, hiszen Chamberlain az új faj elit vezetőinek és nagyszerű hőseinek nevezte őket!

A német nép egésze ugyanakkor szkeptikusan fogadta Chamberlain rasszista teóriáit, és nem osztotta a német világuralom vágyát sem. Számos józan, Goethe és Schiller magas eszméin nevelkedett német gondolkodó, akik a szellemi szabadság és az emberek közti egyenlőség hívei voltak, élesen támadták Chamberlaint

és a hozzá hasonló politikai tirannusokat, például a dicsőséget egyedül a háborúban és a hódításban látó Treitschkét.

Amikor a szocialista Reichstag rendreutasította Vilmos császárt, amiért túlságosan beleszól a kormány ügyeibe, Chamberlain azzal vigasztalta uralkodóját, hogy a nyilvános véleményt az idiótáknak és a gonosz árulóknak találták ki. A császár így válaszolt: „Ön a tollát forgatja, én a nyelvemet. Pallosommal le fogok sújtani, és azt mondom: »bármi áron«.”

Az angol és a császár barátsága addig mélyült, amíg Chamberlain a potsdami palotába nem költözött az udvar szellemi tanácsadójaként. Helyzete biztosabb, mégis veszélyesebb volt Raszputyin tartózkodásánál a Romanov–udvarban.

Ez a különös helyzet, hogy egy angol így beásta magát Potsdamban, és a német császár egyedüli bizalmasának helyzetét élvezhette, érthető módon aggodalmat keltett a német katonai titkosszolgálat főhadiszállásain. Tevékenységéről rendszeres heti jelentés érkezett von Moltkéhoz, akit nagyon zavart Chamberlain káros befolyása a hataloméhes uralkodóra.

Von Moltke tábornok annak a Helmuth Karl von Moltke grófnak volt az unokaöccse, aki Frigyes császár és Bismarck barátja, Németország legillusztrisabb katonája volt. Az ő vezetése alatt nyerte meg a német hadsereg a Blítzkrieget az 1870–es francia-porosz háborúban. Von Moltke híresen jó katona volt, sokat tett a vezérkar megújításáért és modernizálásáért, amellyel híres nagybátyja munkáját folytatta, mégis titkon szerette volna visszautasítani a hadbiztos–tábornoki címet, amelyet a császár ráerőltetett. „Túlságosan elmélkedő, aggályoskodó, és ha úgy kívánja, túl lelkiismeretes vagyok erre a feladatra”, mondta akkor, állítólag. Mélyen filozofikus gondolkodásával inkább tudósnak, mint katonának volt mondható. Vilmos császárra nagy hatással volt komoly és nyugodt kedvessége, és valami ismeretlen okból kifolyólag a „der traurige Julius” becenevet adta neki.

Vilmos császár abban reménykedett, hogy von Moltkéra ráragadt valami harcos őseinek tehetségéből. Tábornok társai nem bíztak ebben ennyire, és meg voltak győződve arról, hogy a katonai pályánál is jobban érdekli őt a Szent Grál keresése! Panaszkodtak, hogy a középkori miszticizmus kutatása nem normális és egészséges elfoglaltság egy porosz tábornok számára, és attól tartottak, egy

esetleges válsághelyzetben von Moltke nem mutatkozik majd olyan keményen elszántnak, ahogy egy magas rangú parancsnoktól elvárják. Amikor egy bizonyos Rudolf Steiner, akit Goethe–kutatóként és az okkult tudományok mestereként ismert meg a világ, a Moltke ház rendszeres látogatója lett, többen megpróbálták diszkréten felhívni a császár figyelmét arra, hogy lépjen közbe, és figyelmeztesse vezérkari főnökét, időtöltése aláássa a német hadsereg felsőbb vezetése iránti bizalmat.

A császár nem törődött a kritikákkal. Nem volt kifogása Moltke tábornok Grál–kutatásaival szemben. Mélyen tisztelte Moltkét, és ezek a kritikák annál is inkább kissé merésznek bizonyultak, mert maga a császár is mélyen el volt merülve a pángermán miszticizmus kutatásában. De amíg a császárt nem zavarta Moltke és Steiner kapcsolata, a tábornok meg volt győződve arról, hogy a császárt hipnotizálja Chamberlain személyisége.

Von Moltke tábornok sok olyan dolgot tudott Chamberlainről, amiről a császárnak és környezetének akkor még fogalma sem volt. Tudta, hogy munkái nagy részét transzban írja, és ilyenkor a gonosz lelkek hierarchiája jelenik meg a szeme előtt. Hogy Chamberlain sohasem tudhatta, hol és mikor ragadják meg a démonok, amelyek miatt oly lázas folyamatossággal dolgozott. Amikor elmennek, hisztéria vagy összeesés szélén álló üres burok marad belőle csupán. A Chamberlaint állandóan figyelő Abwehr emberei azt is jelentették, hogy látták őt, amint láthatatlan démonok elől menekül! Von Moltkét leginkább a téma és inspiráció egysége ijesztette meg Chamberlain műveiben, amelyek csodálatos módon koherens alkotások voltak. A Szent Grál titkait jól ismerő tábornoknak nem voltak kétségei afelől, hogy Chamberlain démoni intelligenciák kezében van, melyek befolyásolni és megszakítani akarják az európai történelem folyamatát. Mégsem találta meg a módját, hogy császárával megértesse: az angol előidézőjévé válhat a Hohenzollern–dinasztia fogyatkozásának és Németország bukásának is.

A problémát tovább bonyolította, hogy Chamberlain víziói nem mind voltak démoni eredetűek. A tehetséges médium előtt néha nagyszerű történelmi személyiségek jelentek meg, hogy szavaikkal útba igazítsák. Chamberlain egész fajelmélete például egy olyan látomásból keletkezett, amelyben az ókori próféta, Phineas jelent meg előtte, és a zsidó faj vérében lakozó mágikus erőt szimbolizáló

Lándzsát forgatta a szeme előtt. Ezékiel is megjelent neki, ugyanaz az Ezékiel, aki a zsidóknak megjósolta, hogy látni fogják a keresztre feszített Messiást, akinek oldalát a Lándzsával átszúrták.40

A zsidó faj genealógiáját visszakövető Chamberlain szerint ezt a népet beszennyezték a „nagy, szemita orrú, kerek fejű hettiták”! A tiszta árja jegyeket hordozó ammonita befolyás túl későn érkezett, nem tudta helyrehozni ezt a káros hálást, állítja.

Jézus Krisztust magas, szőke, ammonita típusú galileainak ábrázolja, akiben igen kevés szemita vér folyt. „Akárki valaha is azt állította, hogy Jézus Krisztus zsidó volt, az vagy őrült volt, vagy hazudott... Jézus nem volt zsidó. Jézus árja volt.” Chamberlain szerint az indoárja vérvonalnak is csak a legkiválóbb ágai, elsősorban a teutonok rendelkeznek a megfelelő erényekkel, melyek segítségével megérthetik és a gyakorlatba átültethetik Krisztus üzenetét. A zsidók semmiképpen sem, akik „negatív és elfajzott nép lettek”, de a mediterrán medence alacsonyabb rendű fajokból keveredett népei sem. Krisztus kizárólag az árja népekért áldozta fel a vérét!

Az előítéleteken alapuló árja–keresztény koncepció egyáltalán nem volt újdonság. Chamberlain csupán szeretett mestere, Richard Wagner rasszista tételeit fogalmazta újra, sokkal merészebb és tudományoskodóbb formában.

Chamberlain először 1882–ben találkozott Wagnerrel, amikor Genfből Bayreuthba utazott, hogy részt vegyen a Festspielen. A zeneszerző egy csapásra élete középpontjává vált, és az ő hatására döntött úgy, hogy Németországba költözik, és elmerül a német történelem, filozófia, irodalom és zene tanulmányozásában.

Wagner irányította először a figyelmét a Szent Lándzsára, a legnagyobb Wagner–opera, a Parsival ihletőjére. Ez még sok évvel azelőtt történt, hogy Chamberlain rádöbbent a Grál kilencedik századi történetével kapcsolatos wagneri látomás mélységére, és kiderítette, hogy az opera szereplőit a sötét középkor valóságosan élt figurái ihlették.

40 Konrad Heiden briliáns Hitler-életrajzában, a Der Führerben megdöbbentően közel jár az igazsághoz, amikor így ír: „Chamberlain sokat tanult a világuralom nagy mestereitől, Ezékieltől, Ezrától és Nehemiástól, a zsidó prófétáktól, akik a perzsa király parancsára megteremtették a faji öntudattal rendelkező zsidó népet. Más nemzetekbe beférkőzni, a generációk során kialakult magasabb intellektusuk segítségével belülről elpusztítani őket, uralkodó értelmiséggé válni idegen országokban, és így a világot zsidóvá tenni - ez az, ami Chamberlain szerint a zsidó faj célja."

Chamberlain Wagner hatására elsősorban is a Longinus Lándzsáját körülvevő legenda iránt kezdett el érdeklődni, és hét évvel később azért telepedett le Bécsben, hogy kutatni tudja a Lándzsa történetét és a modern korban való jelentőségét.

Az elkövetkező húsz évben (1889–1909), amíg Bayreuthba nem költözött, az angol misztikus rendszeres látogató lett a Hofburgban, és mint Hitler három évtizeddel később, órákon keresztül szemlélte az ősi fegyvert, reménykedve, hogy egyszer felfedezheti rejtett titkait.

Chamberlain állítása szerint jelenéseiben látta a Lándzsával kapcsolatba hozott időszellemet és a Fegyver fekete mágikus hatalmának alapjául szolgáló antiszellemet. Szorgalmasan kutatta, milyen hihetetlen szerepet játszott ez a tárgy az európai történelem kétezer éves folyamatában. És a vérben található mágikus erők szimbólumának tartott Longinus Lándzsája ihlette A tizenkilencedik század alapjai című könyvében lefektetett fajelméletét is, mely Hitler Harmadik Birodalmának inspirálójává vált.

Chamberlain Madame Blavatszkijéhoz hasonlítható médiumi tehetsége segítségével transzba esve találkozott az évszázadok során a Lándzsát jóra vagy rosszra használó nagy történelmi személyiségekkel. Vízióinak a leírása nagyon felizgatta Vilmos császárt, akinek ezek a látomásleírások csak megerősítették a világ meghódításáról szövögetett álmait. A német császár telhetetlen módon kíváncsi volt Chamberlain folyamatosan jelentkező vízióinak lefolyására. Az ezekben megjelenő világtörténelmi végzetet egykor a sorsukban hordozó hírességek közt volt Nagy Konstantin, Justinianus, Martel Károly, Nagy Károly és a legnagyobb német császárok: Madarász Henrik, Nagy Ottó, Rőtszakállú Frigyes és természetesen a csodálatos Hohenstauffen Frigyes.

Az elsorvadt karú, hataloméhes uralkodó akkor döntött, amikor Chamberlain személyes üzenetet hozott neki a sírból. A minden hájjal megkent angol azt mondta neki, hogy a nagy német császár, Zsigmond jelent meg neki, és esdekelt, hogy mondja meg Vilmosnak, Isten ellen való vétek hagyni, hogy a Szent Lándzsa Németország határain kívül legyen. A császár megparancsolta történészeinek, hogy tanulmányozzák Zsigmond életét, s azok hamarosan megerősítették, hogy valóban az uralkodó hozta azt a döntést, miszerint a „Heilige Lance” örökké a Vaterlandban kell hogy maradjon.

A császár 1913–ban élte át ezt a megvilágosodást, miután válságok sorozata folytán Németország a háború szélére sodródott. Ez túl sok volt neki. Úgy döntött, igen sürgős lenne a Lándzsát visszaszereznie Németország számára, hogy hatalmát az ország eljövendő sorsának és az új faj, a Herrenvolk felnevelésének a szolgálatába lehessen állítani.

A császár állítólag cselt dolgozott ki a Lándzsa azonnali megszerzésére. Hamarosan az egész sajtó egy Berlinben tartandó német művészeti kiállításról kezdett beszélni. Vilmos az öreg Ferenc Józsefet, Ausztria császárát is meghívta a kiállításra egy állami látogatás keretében, és kérelmezte, hogy időlegesen adja kölcsön a Reichskleinodient és a német császárok szent relikviáit. Ily módon a Lándzsát nem említették meg külön, egyetlen tárgy volt csupán a kölcsönkért ősi német kincsek, a koronák, ékszerek, jogarok, kardok között.

A trükk akár sikeres is lehetett volna. Az egyetlen előre nem látható tényező, amivel a császár nem számolt, saját fékezhetetlen nyelve volt. Született kontár lévén Vilmos képtelen volt titkot tartani, így rövid időn belül az egész környezete, a testőrség tisztjei és a vezérkar nagy része tudta már, mitől támadt a császárban ilyen szokatlan érdeklődés a német művészet iránt. Teljesen világos volt, hogy soha nem volt szándékában a Szent Lándzsát visszaadni a Habsburg császárnak. Meg akarta tartani, hogy a hatalmat jelentő talizmán segítségével megnyerhessen egy világháborút.

Ezen a ponton határozta el von Moltke tábornok, hogy közbelép. Különösen az Agadir–incidens után aggasztották komolyan a császár bombasztikus beszédei és a vezérkarral folytatott megszokottá vált megbeszélései egy esetleges háborúról. Titkos üzenetet küldött Ferenc József császárnak, amelyben elárulta, miért is akarja valójában a császár ideiglenesen kölcsönkérni a Reichskleinodient és figyelmeztette, hogy Vilmos a Lándzsával a kezében indíttatást érezne egy minden keresztény számára félelmetes világháború kirobbantására.

Vilmos császár, miután bécsi nagykövete egyszer már úgy tájékoztatta, hogy Ferenc József készségesnek látszott a német császárok ősi kincseinek kölcsönadását illetően, nagyon meglepődött, amikor rövid levélben visszautasították a kérését. Sohasem tudta meg, ki hiúsította meg terveit.

Részben von Moltkénak köszönhető tehát, hogy Németország nem kezdeményezett korábban világháborút. Vezérkari főnökként folyamatosan intette a háborúra éhes császárt, hogy a német hadsereg még nem rendelkezik elegendő képzett hadosztállyal ahhoz, hogy a Schlieffen–tervet végrehajtsa és Blitzkrieg–győzelmet arathasson egyszerre két fronton.

Von Moltke titokban a civil kormány egyensúlyozó békepolitikájával és haladó tevékenységével szimpatizált, szemben a császár pángermán világuralmi mániájával. Nehezére esett örömét lepleznie, amikor a német nép 1912–ben egy nagy részében poroszellenes, antimilitarista Reichstagot választott meg, mely túlnyomórészt békeszerető szociáldemokratákból állt. 41

Amikor 1914. június 28–án Ferenc Ferdinánd főherceget és trónörököst, valamint feleségét, Szófia hercegnőt a „Fekete Kéz” nevű okkult társaság tagjai lelőtték, a nemzetközi feszültségek kiéleződtek, és a félelem és egyet nem értés állapotában a császár és Chamberlain úgy vélték, megtalálták a szükséges tűzáldozatot.

Először kevés német gondolta volna, hogy a szarajevói merénylet bármilyen hatással lehet az életükre. Bosznia és a Balkán messze volt, és igazából kevés ember törődött egy osztrák főherceg meggyilkolásával. Igaz, a német kormány támogatta az osztrák álláspontot, mely szerint a szerbeket meg kell büntetni ezért az aljasságért, azt azonban soha nem tételezték fel, hogy az oroszok egy brutális gyilkosságot végrehajtó kis nemzet támogatására mozgósítani fogják seregeiket.

A császár az egész júliust a királyi jacht fedélzetén töltötte meghosszabbított norvégiai hajóútján. A családjával Karlsbadban nyaraló von Moltke tábornoknak az a rossz érzése volt, hogy Európa borzalmas katasztrófa szélén áll. Július 23–án, amikor Ausztria ultimátummal fordult Szerbiához, az egész világot meglepte a cár 41 Konrad Heiden összefoglalta a háború előtti Németország két szemben álló katonai és civil faktora közti kontrasztot: részben a civil kormány belső ellenállásának volt köszönhető, hogy a német külpolitika nem a hódítást szolgálta, ahogy Houston Chamberlain szerette volna.„1900 és 1912 között, amikor Anglia elfoglalta Dél-Afrikát, Franciaország bevette Marokkót, Olaszország pedig Tripolit, Németország nem tett hasonló fegyveres hódításokat. Még Franciaország előtt kivonult Marokkóból, Anglia és Oroszország előtt Perzsiából.A század végéhez közeledve Németország elutasította, hogy az akkor dúló búr háborúban a franciákkal és az oroszokkal szövetkezzen Anglia ellen. Aztán, amikor Oroszország és Franciaország paktumot írt alá Németország ellen, ez utóbbi elengedte a csábító lehetőséget, hogy villámháborút indítson Franciaország elfoglalására, pedig Oroszországot akkoriban a belső forradalom és a japánoktól elszenvedett vereség is meggyengítette. Még az első világháború sem a németek hódító háborújaként tört ki."

Konrád Heiden: Der Führer.

azonnali reakciója: „Oroszország nem engedheti meg, hogy Ausztria szétzúzza Szerbiát, és nagyhatalommá váljon a Balkánon.”

A helyzet egyre veszélyesebbnek tűnt, és a német vezérkari főnök csak ekkor döbbent rá, hol is van a Schlieffen–terv korábban nem látott gyenge pontja: a terv nem hagyott időt a diplomatikus tárgyalásokra, amelyekkel a háború elkerülhető lett volna.

„Igazából, amikor az általános mozgósítást bejelentő skarlátszínű posztereket Oroszország–szerte felragasztották, már semmi nem menthette meg a békét, hiszen a két oldalról ellenségekkel körülvett Németország úgy érezte, nem várhatja meg, amíg az orosz gőzhenger mozgásba lendül.

Az utolsó végzetes napokban gróf von Schlieffen tábornok halott keze nagyobb mértékben irányította a német politikát, mint a császár vagy Bethmann–Hollweg kancellár. Mivel a Schlieffen–terv előírta, hogy le kell győzni Franciaországot, miközben az oroszok a soraikat rendezik, Oroszország számára nem engedhették meg, hogy a béke idején mozgósítson. Éppen fordítva: ha Oroszországnak hadat üzennek, Franciaországot kell megszállni. Legalábbis von Moltke tábornok így gondolta. Nem létezett más alternatíva. És ha Franciaország be is jelentené, hogy cserbenhagyja szövetségesét, és hagyná, hogy Oroszország egyedül szálljon szembe Németországgal, nem lehetne bízni abban, hogy ellenáll a csábításnak, és nem támadja meg régi ellenségét, amíg a német hadsereg Oroszországban van el foglalva.”

D. J. Goodspeed: Ludendorff (Rupert Hart–Davis.)

Von Moltke kitartott amellett, hogy katonai szempontból szükséges az oroszokat értesíteni arról, hogy csapataik mozgósításai Németország háborús tevékenységnek tekinti. „Az orosz mozgósítási intézkedések folytatása minket is mozgósításra fog kényszeríteni, és akkor az európai háború aligha lesz elkerülhető” – ezt a hivatalos üzenetet nyújtotta át a német nagykövet az orosz kormánynak Szentpéterváron.

Még egy ok volt, amiért Helmuth von Moltke személyes felelősséget kezdett érezni az események megállíthatatlan rohanása miatt. A Schlieffen–terven eszközölt saját kezű változtatásai a belga Liége azonnali bevételét követelték, amint a háborút kikiáltják. A liége–i erődöket le kellene csendesíteni, mire a francia és a brit seregek vasúton Belgiumon keresztül Franciaország szívébe

eljuthatnának. Bármi késedelem, melynek következtében az ellenség fel készülhetne, az egész terv bukását eredményezné. Von Moltke katonai hírszerzésének vezetője jelentette, hogy mind Oroszország, mind Franciaország mozgósítja csapatait. A helyzet többé nem egyszerűen fenyegető volt, hanem eljutott arra a pontra, ahonnan nincs többé visszaút. Már nem volt más választás, mint a háború. Ha Németország nem kezdené el a mozgósításokat a terv szerint, elvesztené a háborút még a kitörése előtt.

Július 31–én a császár felborzolt bajusszal és diadalmas kifejezéssel az arcán, vadul éljenző tömeg közepette hajtott keresztül Berlinen. Az esti újságok közölték Németország Oroszországhoz intézett ultimátumát, és a királyi palota balkonja alatt 200 000 ember gyűlt össze. „Kardot kényszerítettek a kezembe – jelentette ki –, és most Istenre bízlak benneteket. Menjetek el a templomokba, térdeljetek le Isten előtt, és imádkozzatok hozzá, hogy segítse a mi vitéz német hadseregünket.”

Von Moltke tábornok egész éjjel a központi főhadiszállás parancsnoki asztalánál ült, miközben részletesen kidolgozott villám mozgósítási tervének végrehajtása akadálytalanul gördült előre.

„A tartalékosok egész Németországban jelentkeztek ezredtörzseiknél... A vasútállomásokon a katonák gyorsan megtöltötték a csapatszállító vagonokat, amelyek némelyikére már ráírták krétával: »Nach Paris«, »Nach Petersburg«. A tartalékosok kihajoltak az ablakokon, és integettek családjuknak, rokonaiknak, amint a hosszú vonatok percnyi pontossággal elindultak... zászlóalj zászlóalj után, hadosztály hadosztály után, hadtest hadtest után alakult meg, minden egyes szükséges tétellel felszerelve, előre meghatározott célállomások felé bevagonírozva. A csodálatos német vasúthálózattal, melynek négy, az országot kelet–nyugati irányban átszelő dupla vonala és kisegítő vonalai a hadi mozgósítás szempontjai szerint épültek ki, simán és hatékonyan lehetett végrehajtani a csapatmozgásokat. Ha a háború első heteiben bármilyen hadvezetési hiba be is csúszott, az biztosan nem a technikai állományon múlt.”42

A königsplatzi Vörösház OHL–jének falain függő stratégiai térkép előtt állva von Moltke tábornok folyamatosan adta ki az utasításokat, hogy biztosítsa, hadtestei haladéktalanul eljussanak a keleti és nyugati

42 Uo.

frontokra. Tudta, hogy az anyaország sorsa egyértelműen a kezében van, és úgy érezte, képes rá, hogy a tőle megkövetelt könyörtelenséggel hajtsa végre feladatát.

Ebben a pillanatban, miközben a jól képzett hadigépezet tökéletes porosz pontossággal működött, a vezérkari főnök asztalára borult, mintha szívroham vagy agyvérzés terítette volna le. Küldtek a doktorért, és segítő kezek a Königsplatzra néző ablak melletti karosszékhez vezették a tábornokot.

Helmuth von Moltke nem valamilyen gyorsan diagnosztizálható betegség miatt esett össze. Rejtélyes okból kifolyólag transzba esett, mely minden intő jel nélkül vette birtokba fizikai érzékeit. Módszeres és kínosan alapos német agya nem számolt a sors kezével, mely pályafutásának ebben a kritikus pillanatában, ezer évet átszelve, megrázó módon ráébresztette, milyen szerep jutott neki a történelmi folyamatban.

KILENCEDIK FEJEZET

PÁPA A FŐHADISZÁLLÁSON:A SORS MŰVÉSZIESSÉGE

Non corpore, tamen spiritu et virtuti

„Azok közt, kik Róma városában Szent Gergely óta pápai rangra emelkedtek, senki nem bizonyult I. Miklóshoz foghatónak (858–867).

Királyoknak és zsarnokoknak parancsolt, és velük való kapcsolatában annyira felettük állt, mintha ő lett volna az uralkodó az egész világon.

Azokkal a püspökökkel és papokkal, akik megfelelő módon betartották uruk parancsolatait, alázatosan, kedvesen, kegyesen és gyengéden viselkedett, de az istentelenre, a helyes útról letértre borzalmas és vad morális vádakat szórt, így joggal tarthatták róla, hogy Isten akaratából egy második Illés jött el korunkban, ha nem is testében, de szellemében és erejében (non corpore, tamen spiritu et virtuti).

Regino prümi apát, kilencedik századi krónikás.

A vezérkari főnök köré gyülekező ijedt hadsegédek először azt hitték, haldoklik. Légzése olyan csendes volt, hogy alig lehetett hallani, és csak nagyon gyengén lehetett kivenni a szívverését. Nyitott szemének üres, élettelen tekintete azt sugallta, hogy egyáltalán nincs öntudatánál. Ám bármilyennek látszott is a külseje, Helmuth Ludwig von Moltke tábornok nagyon messze volt attól, hogy életét és tudatát elveszítse. Ellenkezőleg: újonnan született tudatosságot élt át, mely olyan koncentrált, éles és élénk volt, hogy szinte a fájdalom határán járt, amikor lelke egy utazás során ezer évvel azelőtti korba repült vissza.

Az álmok színes és mozgó képével és az álmoknak azzal a mágikus tulajdonságával, amellyel az idő és a háromdimenziós tér határain átsiklanak, azon vette észre magát, hogy egy középkori pápa életének epizódjait éli újra át. Es a lelkében feltámadt magasabb memória megmagyarázhatatlan tevékenysége folytán rájött, hogy I. Miklós pápa életét éli újra, aki a sötét középkor római egyházának legtöbb végzetes döntését hozta.

A századokon átívelő, kitágított elme labirintusában mozgó férfi ugyanakkor megőrizte huszadik századi, vezérkari főnöki identitását is. Lenyűgözve látta, hogy az európai történelem ezer évével elválasztott két élet, úgy tűnik, ok–okozati összefüggésben van.

Feltűnt neki, hogy a magasztos főpap életének történései valamilyen mágikus metamorfózis törvényei alapján bele vannak szőve saját, jelenkori életének eseménysoraiba és személyes kapcsolataiba. Még jobban megdöbbent, amikor felfedezte, hogy az ünnepelt római nagyságot körülvevő kardinálisok és püspökök közül soknak az arca újra feltűnt közvetlen vezérkari kollégái között!

A középkori figurák között illusztris nagybátyjának, a vezérkart alapító híres tábornagynak, a franciák elleni 1870–es háború győztesének az arcát ismerte fel legtisztábban. De nagybátyja nem úgy nézett ki, ahogyan emlékeiben élt a német fő parancsnoki egyenruhájában, hanem egy középkori pápa ruháját viselte.

Mondanunk sem kell, voltak bizonyos eltérések a tíz évszázad távolában élő férfiak arcában, de egy magasabb látás segítségével, mely az emberi fiziognómia karmikus átváltozásának titkain alapult, teljes bizonyossággal felismerte őket. Ily módon nagybátyja elődeként IV. Leót, a nagyszerű „katona–pápát” azonosíthatta, aki Róma védelmét megszervezte, és személyesen vezette katonáit a csatában.

Von Moltke meglepetése még nagyobb volt, amikor II. Benedek pápa személyében a sovány és zsémbes von Schlieffen tábornok jelent meg előtte. A főpap egész életét a keleti és nyugati ellenséges erők kiegyensúlyozásának kísérletével töltötte, és megígértette a Karoling császárokkal, hogy megvédik a római szentszéket támadóitól.

Amikor 1914–ben von Moltke visszavonult a szolgálatból, részletesen papírra vetette különös transzcendentális élményét. Egy korábbi földi élet egyedülálló megragadásaként és a karma és a reinkarnáció működésének megvilágosodásaként értékelte. Amikor volt ideje arra, hogy az idő leplének hirtelen fellibbenése folytán

megpillantott dolgok jelentőségét értékelje, teljesen irracionálisnak tűnt számára, hogy a római egyház mellett való elkötelezettségéről ismert pápa a hazája ellenségei ellen indítandó háború hasonlóképpen elkötelezett főparancsnokaként szülessen újjá. Semmi értelme nem volt az egésznek. De aztán, amikor hosszú hónapokig próbálkozott a rejtély megfejtésével, végül sikerült találnia egy sor racionális összekötőkapcsot a kilencedik századi pápák és a tizenkilencedik és huszadik századi német vezérkar tisztjei között.

Amint elvetette a gondolatot, hogy a pápák „vallása” lényeges szempont lehet, megtalálta a két, ezer év különbséggel élt embercsoport viszonyának kulcsát. Most már a középkori papok életmódjának a tisztek huszadik századi életében való ismétlődéseire figyelt. Például szokásokra, személyes kapcsolataik minőségére, magatartásra és gesztusokra.

Rájött, hogy a tábornoki kar tisztjei szintén elkülönülve, az élet főbb áramlataitól elvágva éltek. Észrevette, hogy sok szempontból ugyanolyan visszavonultak, mint a római curia, ugyanúgy izolált, elkötelezett életet élnek, mint a pápák és a kardinálisok, és hogy ők is egyetlen, a felsőbb vallásossággal egyenértékű ügynek szentelték életüket.

A magasztos egyházi férfiakhoz hasonlóan az elit vezérkar tisztjei is gőgösen távol maradtak a világi élettől, és tökéletesen eltekintettek attól, mi folyik körülöttük – mint például a modem Németország hatalmas ipari növekedése és a polgári prosperitás új hulláma.

Ahogyan az exkluzív pápai körökben, úgy a magas rangú katonák között is harmonikusan megfértek egymás mellett az abszolút autokrácia és a demokrácia legliberálisabb formájának ellentétes elvei. Ahogyan a római curiában, itt is kevesebbre értékelték a rangot, mint az intelligenciát és az eredeti tehetséget. A legmagasabb rangú tábornoktól az egyszerű ezredesig mindenféle rangú tiszt összejött, és szabad, gyakran heves vitákat folytatott, egészen addig, amíg döntéshozásra nem került sor. És bár a fiatalabb tiszteknek azonnal és kérdés nélkül végre kellett hajtaniuk a kapott parancsot, mégis elvárták tőlük, hogy feletteseiknek őszinte tanácsokat adjanak – ahogyan a római Szentszék középkori főpapjai is elvárták ugyanezt alattvalóiktól.

Von Moltkét leginkább az döbbentette meg, milyen nagy a hasonlóság a kilencedik századi pápák és a modern vezérkari főnökök

küldetése között. Felmérte, hogy a pápák elsődleges feladata a Nyugat és Kelet közti viszony egyensúlyban tartása volt, hiszen a római Szentszék léte függött ettől. És az ezer évvel korábban élt, egymást követő pápákhoz hasonlóan, a vezérkari főnökök is generációról generációra erre törekedtek. A Nyugaton és Keleten elhelyezkedő, potenciálisan ellenséges civilizáció közötti tengely, Közép–Európa sorsát próbálták védelmezni. És a vezérkar és főparancsnokainak élete a háborút előfeltételező kétfrontos, titáni küzdelmet igénylő Schlieffen–terv végrehajtása körül forgott, amelytől egész Németország élete függött.

Ha az olvasó ismeri von Moltke saját magyarázatait transzcendens víziójához, talán hitelesebbnek találhatja magát a leírt élményt is. Úgy gondolom, ezen a ponton kell leszögeznünk, hogy a német főparancsnok aggályosan őszinte ember hírében állt, aki állítólag a megalapozatlan spekuláció minden formáját elutasította, és igazságszeretete, a részletekre való aprólékos figyelme széles körben elismert volt. Ő maga azt állította, hogy elmekitágulása idején tisztább és élesebb volt az öntudata, mint a mindennapok tudatosságában, és igazság– valamint realitásérzéke intenzívebben működött, mint korábban bármikor.43

Helmuth von Moltke transzcendentális élménye széles és gazdag tartalmi jelentésének középpontjában a Végzet Lándzsája állt. Hét hónappal korábban egy bécsi utazás alkalmából járt a kincstárban, hogy megtekintse.

Éppen a német és az osztrák vezérkarok találkozóján vett részt. A Hofburg–beli protokoláris látogatás úgy volt megszervezve, hogy alaposabban is megnézhette a „Heilige Lancé”–t, melynek segítségével Houston Stewart Chamberlain Vilmos császárban világhódító álmokat keltett.

Az osztrák vezérkari főnök, Conrad von Hotzendorf régi jó barátja társaságában kereste fel a kincstárt. Amíg a két férfi a Habsburg királyi ékszereket nézegetve sétált, a válságos nemzetközi helyzetről, a fegyverkezési hajszáról és a háború valószínűségéről beszélgettek. Hotzendorf kifejezte véleményét, hogy Nagy–Britannia, Franciaország

43 Sok tekintetben hasonlít ez a szituáció Lord Dowdingéhoz, a légierő tábornagyáéhoz, aki a Királyi Légierő harci parancsnokságának vezetőjeként jövőbe látásával megmentette az angol nemzetet a britanniai csata idején. A lordnak szintén számos mély spirituális élménye volt, melyekért kinevették, míg egy új generáció fel nem növekedett, és spirituális bölcsességét és integritását dicsérni nem kezdte.

és Oroszország bekerítő politikája világosan azt mutatja, hogy a német ajkú népeket el akarják nyomni, és nem kétséges, hogy háború lesz.

Amikor a két tábornok már Longinus Lándzsája előtt állt, Moltke így szólt: „Ha már az a végzet jutott nekünk, hogy háború lesz, minél később lesz, annál jobban csökkennek győzelmi esélyeink.”

A Lándzsa hatalmas hatást tett rá. De nemcsak Jézus Krisztus magasztos mártíromsága iránti keresztényi rettenet és együttérzés kelt fel a szívében. Mintha a Lándzsa tudata küszöbén különös emlékeket, megválaszolatlan kérdéseket vetett volna fel. Később elmondta feleségének, Eliza von Moltkénak, hogy akkor és ott úgy érezte, a Lándzsa pengéjében nyugvó szeg hordozza a választ a végzet és a szabad akarat rejtélyének kérdésére.

És most, amikor transzcendens éberségében I. Miklós pápa életét élte át újra, döbbenten fedezte fel, hogy éppen a szabad akarat és a sors szemben álló tényezőinek kérdése gyötörte a középkori pápát is.

Abban a heves ellentmondásban, amellyel az ember a Szentháromságot, az Atya, a Fiú és a Szentlélek háromságát látta, arra a következtetésre jutott, hogy az emberi végzet az Atya kezében van, míg az emberi szabadság lehetősége a Fiú áldozatos szeretetében gyökerezik. Miklós szerint az ember illúziók és bűnök melegágyává válik, ha nem érti meg, hogy az emberi sorsban végzet és szabadság keveredik. Akkor nyerheti el csak az isteni áldást, ha felismeri, az Isten irányította végzet és az emberi szabadság hogyan uralkodnak együttesen a sorsa felett.

Von Moltke tábornok transzcendens látomásának csúcspontján megértette a Végzet Lándzsájának jelentőségét, mely hatalmas apokaliptikus szimbólum formájában jelent meg előtte.

Megértette, hogy a penge a sorsot képviselte, az erkölcsi következmények működésének törvényét, mely a korábbi századok történéseit új világeseményekké alakította. És rájött, hogy a szeg a történelmi folyamat szövetébe beleszőtt minden egyes ember végzetét jelképezte. A szabadság mértéke csakis attól függ, hogy az individuum milyen módon, milyen motivációkkal reagál kiszabott végzetére. És mégis, a személyes sors minden motívuma, ha a keresztény szeretet ölelése vette körül, tartalmazta azokat a lehetőségeket, amelyek az önismeret felé vezető utat kikövezték.

Miklós pápa a kilencedik századból előrenézve még a nyugati emberre elkerülhetetlen módon váró modern materializmus

megszületését is előre látta. Az emberi tudat evolúciójának ez a fejleménye annyira magától értetődőnek tűnt a számára, mint az, hogy az európaiak még mélyebben el fognak merülni az érzékek háromdimenziós világában.

Anastasius kardinális (Bibliothecarius), Miklós barátja és tanácsosa úgy vélte, hogy a nyugati ember csak egy ilyen lesüllyedés árán válhat erős és független lénnyé és fejlesztheti ki analitikus gondolkodását, melynek segítségével tudományos irányítása alá veheti a földet. Ugyanakkor a gépkorszakot magával hozó tudományos szemléletnek az az ára, hogy az ember teljességgel elszakítja magát a szellemi működések minden ismeretétől és az evangéliumok megvilágosodásától.

Miklós és Anastasius előre látták, hogy a jövő materialista világának minden egyes emberét lelke újra a szellem szabadságának keresésére indítja majd. És ezek a megfontolások voltak azok – a pszeudoizodorikus dekrétumok Szentszéknek történő benyújtásától függetlenül –, amelyek végül is meggyőzték I. Miklós pápát, hogy az individuális emberi szellemet gyökerestül kitépje az eredeti emberi „Szentháromságból”.

Anastasius, aki képes volt látni a mennyei lelkeket, érzékelte, hogy a makrokozmoszból gonosz szellemeket vetettek az emberi lelkekbe. És hogy a Gonosz „Szentháromsága” második hierarchiájának ezek a lelkei időlegesen abban az illúzióban ringatják az embereket, hogy a fizikai világ az egyetlen valóság.

Von Moltke halála után a kivételes spirituális tehetséggel rendelkező dr. Rudolf Steiner, aki ha akarta, olvasni tudott a Kozmikus Krónikából, megerősítette a tábornok látomásának lényegét.

Eliza von Moltke dr. Walter Johannes Steinhez írt levelében hozzájárult ennek a megerősítésnek a publikálásához.

Friedenau,1927. december 3.

Kedves dr. Stein!Szívesen rendelkezésére bocsátom a következő jegyzeteket a

könyve számára:

Dr. Rudolf Steiner 1918. július 28–án kelt levele Eliza von Moltkéhoz Miklós pápáról és tanácsosáról:

A kilencedik században a tanácsos az Európa térképét vizsgáló Miklós mellett állt. Miklós akkoriban azon igyekezett, hogy megértse azokat a gondolatokat, amelyek Kelet és Nyugat különválásához vezettek. Ez a különválás sok embert érintett... A tanácsos elmondta róla a véleményét. Ám akkoriban az ember még mindig közel állt a szellemi világokhoz. Nem jelentett meglepetést, hogy szellemi lények jönnek–mennek. De a közép– és nyugat–európaiak egyre távolabb kerültek a spirituális hierarchiáktól, és már a materializmusra készülődtek. A kilencedik századi Miklósra és tanácsosára még hatottak közvetlenül észlelhető szellemek. A tanácsos gyakran mondta: a szellemek elhagyják Európát, de az európaiak egyszer majd vágyakozni fognak utánuk. Az európaiak szellem nélkül gépeket és különböző szerkezeteket fognak alkotni. Ebben naggyá lesznek. Csakhogy ezáltal mintegy saját méhükön belül hozzák létre a nyugati embert, aki az ahrimánus kultúrát a legmagasabbra emeli, aztán pedig átveszi a helyét.

Eliza von Moltkeszül. Grafin Moltke Huitfeldt

(aláírás)

Fridenau,1927. december 10.

Kedves dr. Stein!Szívesen elküldöm a következő jegyzeteket, hogy felhasználja a

könyvében:Miklós pápa és tanácsadója, a kardinális beszélgetése, amelyről

Rudolf Steiner számolt be Eliza von Moltkénak 1924. június 17–én:A pápa: El fogjuk veszíteni azt, amit a szellem adott nekünk,

amikor a Megfeszített evangéliuma lehozta a Mennyet a Földre?A tanácsadó: Ami megöregedett, annak el kell tűnnie; a Halál nem

más, mint egy új Elet. Ázsia elbukásával felemelkedni látom Európát.A pápa: Nehéz döntés lesz.

A tanácsadó: De ez a magasabb szellemek akarata annak érdekében, hogy Ahriman meglássa a lelki élethez vezető helyes utat. A lelki élet, a frankoktól egészen a keleti népekig, mindenütt fel fog lobogni. Az északi fény is ezt mondta nekem, amikor egy kellemes nyári éjszakán hazám sziklái között meghallottam a hangot, mely Gábrielé volt, aki egy új Európát fog elhozni.

A pápa: Biztos ebben?A tanácsadó: Bár világosabban beszélnének! De tudom, hogy az

eljövendő századok keményen rá fognak nehezedni a lelkünkre.

Eliza von Moltkeszül. Grafin Moltke Huitfeldt

(aláírás)

Von Moltke tábornok transzcendens látomása számára hatalmas kép jelent meg, mely az európai történelem ezer évét foglalta magában. Megmutatta, hogyan került az emberiség lépésről lépésre a mérték, a szám és a súly jelenségvilágának a börtönébe, és hogyan lett maga az emberi szellem léte kétség és vita tárgyává – annak következményeként, hogy a pápa tagadta az egyéni szellemet, melyet ő maga hozott létre egy korábbi reinkarnáció során.

Látta, ahogyan a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század materializmusában olyan mély álomba zuhant a föld, hogy elfelejtették az emberiség szellemi eredetét, és a végbemenő történelmet a darwini evolúció vak véletlenének tekintették. A tömegek, mivel nem tudták megtalálni a szellem megismeréséhez visszavezető utat, tévedésükben azt hitték, hogy a hazafiság a legmagasztosabb eszmény. És ebből a tévúton járó nemzeti büszkeségből eredően a nemzetek mozgósításba kezdtek, hogy lemészárolják egymást.

Amikor a vezérlő hadbiztos visszanyerte eszméletét, egy székben ülve találta magát, amint egy őt vizsgáló hadiorvos képébe bámul. Bár kilenc percen keresztül látszólag nem volt magánál, semmi komolyabbat nem állapítottak meg nála a túlzott feszültségből és kimerültségből eredő eszméletvesztésen kívül.

A különböző rangú tisztek visszasiettek, hogy dolgukat végezzék, miután megkönnyebbülve hallották, hogy főparancsnokuknak csupán egy kiadós alvásra van szüksége, mielőtt visszatérne posztjára. Csak von Moltke tábornok tudta, milyen szörnyű dilemmával kell most szembenéznie.

Minden idők legnagyobb haderejének volt a parancsnoka. Kétmillió „alvó” férfi zötyögött a terveknek megfelelően a német határ felé, hogy más „alvó” férfiak millióival szembeszálljon és megsemmisítse őket – franciákat, briteket, oroszokat. Ezeknek a különböző nemzetiségű férfiaknak ugyanaz a nagy félelem lakozott a szívében – a félelem, hogy felemelkedik bennük az individuális szellem, és ennek segítségével rájönnek, hogy dédelgetett patriotizmusuk álmok halott szövevénye csupán.

Es ami a legrosszabb, úgy tűnt, a végzet működése a halál és a csonkítás hosszan tartó rémálmát követeli meg a lövészárkokban zajló háborúzás során. A főhadiszálláson ülő pápa ekkor már attól félt, hogy csak a váratlan méretű, elhúzódó háború és szenvedés ébresztheti rá az emberiséget, hogy értékei és hiedelmei hamisnak bizonyultak.

TIZEDIK FEJEZET

BLITZKRIEG ISTEN NEVÉBEN

Az elkerülhetetlen végzet

„Haditervem teljesen biztos. Ellenfeleink nem lesznek képesek szembeszállni brutális és nagyszabású egyszerűségével. Egy könyörtelen és elszánt vezérkari főnök kezében ez a terv nem bukhat meg.”

Von Schlieffen tábornok

Helmuth von Moltkénak most szörnyű dilemmával kellett szembenéznie. A történelmi folyamaton belüli személyes sors valódi jelentését újonnan megismerve tudta, hogy egyetlen katona élete is, legyen az német, francia, orosz vagy brit, személyes tragédiaként nyomná a lelkét.

Ugyanakkor nem is gondolhatott arra, hogy ebben a válságos pillanatban lemondjon vezérkari főnöki pozíciójáról. Két éve a német hadsereg minden stratégiai, taktikai és mozgósítási lépése úgy volt megszervezve, hogy a Schlieffen–terv segítségével győzedelmes robbanást idézzen elő. És mivel ő személyesen változtatta meg a tervet a Belgiumon keresztüli villámtámadás beépítésével, és ő dolgozta ki minden kis részletét, kétségtelen volt, hogy kötelessége a parancsnoki székben maradni.

A Schlieffen–terv szerint az első mozgósítási parancs kiadásának napjától számított harminchatodik napon Párizs elesik, és a bekerített francia seregek megadják magukat. Ha vaskézzel és elszántan magához tudná ragadni a kezdeményezést, még lehetséges, hogy elkerülhetné a háború elhúzódását, és ezzel emberéletek millióit menthetné meg.

A Blitzkrieg mellett döntött, Isten nevében.

Miután döntött, von Moltke tábornok döbbenten tapasztalta, hogy szellemi megvilágosodása semmilyen tekintetben nem befolyásolta személyes sorsát. Minden úgy folytatódott, ahogy azelőtt, csak cselekedeteinek motivációja változott meg. Ezáltal valahogyan a római centurióhoz, Longinushoz hasonlóan cselekedett, mivel ő is mártíri tettet vállalt magára könyörületből.

A Schlieffen–terv nagyszabású és brutális egyszerűsége borzalmas hatékonysággal működött, ahogyan a német hadsereg Belgium szívén átvágva magát elérkezett Franciaországba. Miközben a keleti fronton minimális erővel tartották fel az oroszokat, a német sereg nagy része előretört, olyanokat suhintva Metznél, mint egy hatalmas kasza. A jobb szélen von Kluck tábornok serege átvágott a Marne–on, olyan állásokat foglalva el, ahonnan már látszott Párizs.

„Menetrend szerinti győzelem” volt ez kétségkívül. Von Moltke tábornok hivatalos közleményt bocsátott ki: „Az egész vonalon megvert ellenség teljes visszavonulásban van, és nem képes komoly ellenállást tanúsítani a német előrenyomulással szemben.”

És azután egyetlen nap leforgása alatt félreértések rejtélyes sorozata következett be, mely vérrel írta be magát a történelemkönyvekbe.

Von Schlieffen tábornok Hannibál „cannae–i csatáját” akarta megismételni. Ez azonban nem sikerült, mert a német hadsereg jobb szárnya nem tudta bekeríteni a brit és a francia erőket.

A hiú és hetvenkedő von Kluck tábornok, aki Attilához, a hunok vezéréhez szerette magát hasonlítani, nem hajtotta végre a kapott parancsot. Személyes dicsőséget keresve nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megtámadta a menekülő francia sereg védtelen szárnyát, és Párizs előtt vonult el, ahelyett hogy mögé került volna. Ezzel a taktikai hibával egyrészt rést ütött az előrenyomuló német hadoszlopok között, másrészt feltárta csapatainak védtelen középtestét a rugalmasabbnak bizonyuló francia és brit hadtestek vad ellentámadásának.

A német csapatok kimerültek a hosszú előrenyomulásban, az ellátmány fogyóban volt, és a taktikai helyzet zavarossá vált. Von Moltke tábornoknak hatalmas szüksége lett volna egy tartalékos hadtestre, hogy kitöltse a vadul szaladó seregek közt baljósan tátongó rést. De nem álltak rendelkezésére tartalékosok, ugyanis egy

magabiztos pillanatában a keleti frontra küldte őket a vészterhesen alakuló orosz erők elleni helyzet megoldásaként.

A luxemburgi főhadiszállásról egy vezérkari ezredest küldetett a csata színhelyére, hogy becsülje fel Kluck taktikai pozícióját. Nem túl bölcsen, szabad kezet adott neki az előrenyomulás vagy visszavonulás elrendelésében.

A megbízott tisztet, Hentsche ezredest hirtelen súlyos vesebajból származó lázroham verte le a lábáról, ami láthatólag teljesen elködösítette az ítélőképességét. Ahelyett, hogy magától értetődően az eredeti terv szerinti azonnali, bármi áron való előrenyomulásra adott volna ki parancsot, időleges visszavonulást javasolt a Marne–on keresztül, hogy rövid idő alatt újrarendezzék csapataikat egy végső támadásra.

Ez volt a háború fordulópontja. A villámgyőzelem minden reménye elszállt. A franciák ellenállása csodával határos módon megerősödött, és vad bátorsággal vágtak vissza. A tengerpart felé tett versenyfutás után kezdetüket vették a halálos, lövészárkokban folyó harcok, melyek Franciaország teljes szélességében húzódtak üszkös sebként. A modern fegyverek háromszor olyan hatékonynak bizonyultak védekezés, mint támadás esetén, és korábban soha nem látott erővel kezdődött meg az egymás erejét kölcsönös módon felőrlő háború.

Négyéves halálos küzdelem előtt álltak Flandria lövedékekkel borított pusztaságain, a lombtalan farönkök között. A holtpontra jutott gyilkolást átélő különböző nemzetiségű katonák számára már csak az az egyetlen hiú remény maradt, hogy azért harcolnak, hogy ne legyen többé háború.

A csapda bezárult. És amire a világ nem figyelt a szabadság idején, azt most a végzet keserű poharából kellett megtanulnia. A milliók, akik elfordultak a békében dúló csatától, most olyan nagyszabású eseményekkel kellett hogy szembesüljenek, amelyek során egyetlen nap alatt százezrek haltak meg, miközben egyetlen métert haladtak előre a csapatok, az egyik patkány járta lövészárokból a másikba jutva.

Von Moltke tábornok, akit felmentettek parancsnoki tisztségéből, megtört emberként zokogott a világ sorsán, azon, hogy csak egy ilyen mérhetetlen vérengzés ébresztheti rá az embereket a szellem felismerésére.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

UTÓLAGOS BÖLCSESSÉG: BEPILLANTÁS A JÖVŐBE

Von Moltke tábornok lett a bűnbak nemcsak a Schlieffen–terv bukásáért, de az ezt követő lövészárokharc gyilkos őrületének elszabadulásáért is.

Környezete már korábban észrevette, hogy a kezdetben sokáig sikeres belgiumi és franciaországi előrenyomulás korai győzelmeiről érkező jelentések könnyeket csaltak a szemébe: „Fáradtnak látszott, zavaros volt a szeme, és az arcát mély ráncok rovátkolták – mondta egyszer Eric Ludendorff ezredes, miután látogatást tett von Moltke főhadiszállásán. – Ezen a szomorú arcon nem volt semmi jele a győztes parancsnok dicsőségének.”

Tábornok társai nem tudtak a benne megszületett tudatos keresztény lelkiismeretről, úgy vélték, viselkedése biztos jele annak, hogy most visszatért mindaz a kétség és határozatlanság, ami akkor jellemezte, amikor először felajánlották neki a vezérkari főnöki posztot. Mi haszna egy parancsnoknak, aki nem bízik a saját vezércsillagában, egy olyan érzékeny embernek, akinek az emberi szenvedés gondolata kínokat okoz, holott az háborús időkben elkerülhetetlenül következik a hadi döntésekből?

Amikor Eric von Falkenhayn átvette a helyét, meg sem próbált védekezni az ellene felhozott vádak ellen, amelyek őt akarták felelőssé tenni a gyilkos patthelyzet kialakulásáért, melyet előre látott és megpróbált elkerülni.

Csak 1916–ban bekövetkezett halála után szolgáltatott teljes magyarázatot a történtekre, amikor is jobban rálátva az eseményekre, személyes előítéletek nélkül elmagyarázhatta, miért is kelleti elbuknia a Schlieffen–tervnek.

A tábornok és a felesége közti szoros kötelék nem szakadt meg a halálával. Eliza von Moltke, aki erre az időre már szintén kialakított

magában magasabb képességeket, mély szellemi közösségben maradt férjével. Az „inspirációs” képesség segítségével, melyet Szent Pál „nyelveken beszélésnek” nevez, a halott tábornok feleségén keresztül megszólalhatott az idő és a tudat magasabb régióiból. A Moltke család számos közeli barátja rendszeres titkos összejöveteleken vett részt, hogy meghallgassák az elhunyt beszámolóit a Kozmikus Krónikába nyert bepillantásairól, a világvégzet örök szőnyegéről, melybe múlt, jelen és jövő elválaszthatatlanul van beleszőve.

Elisa von Moltke azt állította, hogy férje egyáltalán nem úgy beszélt hozzá, mint a médiumokon keresztül beszélő szellemek szoktak. Szerinte a modern spiritizmusban a transzba esett médiumok nincsenek tudatában annak, hogy milyen üzenet áramlik keresztül rajtuk. Úgy vélte, ez sokszor azt jelenti, hogy démoni erők uralkodnak a médiumok felett, mivel ezek nem képesek megmondani, milyen természetű intelligenciák nyernek hatalmat tudatuk felett és kaparintják meg testüket. Azt állította, hogy ő, ellentétben velük, normális, mindennapi tudatállapotban van, amikor férje rajta keresztül tudat valamit. Bár annak szavai az ő hangján hangzanak el, a körnek, mely hallgatta, semmi kétsége nem volt afelől, hogy az előadás modora és stílusa az elhunyt vezérkari főnökre vall.

Ezek a közlések, melyeket 1916–ban írt le, von Moltke tábornok profetikus látomását tartalmazzák azokról az eseményekről, amelyekről elvégeztetett, hogy a huszadik század következő évtizedeiben meg kell történniük. Az Akashi feljegyzésekbe mélyedt, majd leírta, hogyan látta Európa i. sz. 1916 és 2000 közötti sorsát.

Leírta, milyen hatalmas haladás következik be az emberi tudat evolúciójában a huszadik században, amikor férfiak és nők milliói élik át önmagukban az egyéni szellemi identitás születését (magasabb én), ezzel együtt pedig a morális szabadság és egyenlőség új érzését, melyek együtt meghaladják a nacionalizmus előítéletekkel terhelt formáit.

Teljes részletességgel leírta, hogyan veszti el Németország a háborút, és azt az állapotot, amely a vereség utóhatásaként a versailles–i szerződés árnyékában létrejön. Előre megmondta, hogyan ébrednek rá a munkásosztályok az igazságra, hogy a háború a saját érdekeik és az egész emberiség érdekei ellen folyt. És hogy a német hadsereg veteránjainak nagy többsége rájön, hogy egy értelmetlen háború puszta bábjaiként használták fel őket, amit a Nyugat

erőpolitikája, maga a császár és a nagy junker családok kényszerítettek rájuk.

Látta, hogy a futóárkokban folyó mészárlás iszonyatos képei az „Vaterland–eszme” torz hazafiságának végtelen felületességét és a nemzet vezetőihez való vak ragaszkodást szemléltetik.

Az ezer évig uralkodó Romanov, Hohenzollern és a többi nagy család bukását is megjövendölte, akiket az internacionalista ideológiák söpörnek el: a fasizmus és a kommunizmus.

Részletesen megmondta előre, hogyan alapít Lenin kommunista rezsimet Oroszországban, és hogyan jön létre a nácizmus Németországban. Valószínűleg az teszi leginkább meggyőzővé ezeket a megdöbbentő próféciákat, amelyek Eliza von Moltkén keresztül hangzottak el, hogy Adolf Hitlert nevezték meg a Harmadik Birodalom eljövendő Führereként, minthogy akkoriban egy ismeretlen és teljesen jelentéktelen Meldeganger volt a Lizt–hadosztályban a nyugati fronton.

Az akkor ismeretlen Hitlernek a náci Németország eljövendő diktátoraként való megnevezése, események teljes sorának, ravasz politikai manővereknek és a rasszista elveknek (melyek segítségével később hatalomra jutott) a pontos előre látása nem valamilyen megmagyarázhatatlan és kísérteties ráhibázás eredménye volt. Azaz, az Eliza von Moltkén keresztül eljuttatott közlések nem olyan jellegűek voltak, mint annak a New York–i „prófétanőnek” a szenzációs „vagy bejön – vagy nem” jóslatai, aki, rejtélyes módon közvetítve azonosíthatatlan erőket, előre meg tudta mondani Kennedy elnök tragikus halálát.

A részletes előrejelzéseket, amelyek megdöbbentő pontossággal írták le az eljövendő hitleri uralmat, Helmuth von Moltke egy gigászi látkép integráns részének tekintette, amely magában foglalta Európa sorsának mind a múltját, mind a jövőjét. Egy olyan hatalmas „időorganizmus” megnyilvánulásaként, mely a középkortól a jelenig ívelt a századokon át.

Ezen az „időorganizmuson” belül látta, hogy a huszadik század eljövendő eseményei egy olyan történelmi eseménynek voltak karmikus metamorfózisai, amely ezer évvel korábban történt. És látta, hogyan jelentek meg újra a földön azok a szemben álló vezető személyiségek, akik a kilencedik és a tizedik században harcoltak

egymással Európa jó– vagy balsorsát eldöntendő, hogy kivívják korábbi cselekedeteik morális következményeit.

Moltke „Mitteilungen”–jei nagyon terjedelmesek, több száz gépelt oldalt tesznek ki, és fotókópiáik titokban még mindig forgalomban vannak a mai Németország rejtőzködő Grál–csoportjainál A huszadik század politikája sok fontos szereplőjének jelöli meg és írja le a korábbi inkarnációját. Négy olyan személyre szorítkozunk, akik kapcsolódnak Longinus Lándzsájának történetéhez é; ahhoz a változó szerephez, amelyet az a huszadik század történetében játszott: Adolf Hitlerre, Vilmos császárra, Houston Stewar Chamberlainre és Eric Ludendorff tábornokra.

Von Moltke Adolf Hitlert Capuai Landulf, a kitaszított és kiközösített püspök újjászületésének nevezi, aki a szicíliai Kalot Enbolotban talált menedéket, és onnan irányította a fekete mágia legfélelmetesebb erőit. Ugyanolyan „Klingsor”–alak, amilyennek Hitler hitte magát. Azt is leírja, hogy az adeptusok ama körénél–nagyszabású fekete mágikus szertartásai, melyeknek domináns figurája volt Terra de Labur gróf, hogyan jelentek meg újra a náci párt belső magjának démonikus okkultizmusában.

Von Moltke nemcsak azt látta előre, hogy Hitler az ismeretlenségből szédületes karriert fut be, hatalmas hírnévre és hatalomra tesz majd szert, de megdöbbentő módon azt is megjósolta, hogy Hitler veszi át a lehanyatlott Habsburg–dinasztiától Longinus Lándzsáját, és ezzel a hatalmat hozó talizmánnal a birtokában világháborút indít el – azt a háborút, mely erkölcsi romlásba taszítja Németországot, füstölgő romhalmazzá változtatva teljes területét!

Ezekben a beszélgetésekben Vilmos császár Rothard püspök, a Soissoni róka – egy gusztustalan bábfigura – reinkarnációjaként szerepelt, az ő segítségével adták át a pszeudoizodorikus dekrétumokat eredeti iratokként I. Miklós pápának. Moltke szerint a császár elsorvadt karja kilencedik századi árulásának büntetése.

A kilencedik és tizedik században megjelent dekrétumokat annak a jogtalan állításnak az alátámasztására használták fel, miszerint a római katolikus egyház felsőbbséget élvez a császárok és királyok felett. Ezek a dekrétumok századokra kikövezték az utat a véres inkvizíció számára, melyben a római főpap uralkodott azoknak élete és halála felett, akik meg merték kérdőjelezni egyházának dogmáit. Von Moltke szerint e fortélyos középkori hamisítások gonosz elkövetői újra

megjelentek a földön a tizenkilencedik és a huszadik században, hogy egy ugyanennyire megtévesztő koncepciót teremtsenek meg a „fajok egyenlőtlenségéről” az emberek egyenlőségéről szóló eredeti keresztény eszménnyel szemben.

Ennek a hamis faji filozófiának a gonosz prófétája volt Houston Stewart Chamberlain, aki ügyesen egyesítette Wagner rasszista doktrínáit Nietzschének a felsőbbrendű ember eljöveteléről szóló koncepciójával, hogy megteremtse a felsőbbrendű árja faj álmát. És von Moltkénak az a jóslata is helyesnek bizonyult, amelyben megállapította, hogy Houston Stewart Chamberlain fogja Hitlerről kimondani, hogy ő a régóta várt „német Messiás”. William Shirer így írja le Adolf Hitler és Houston Stewart Chamberlain első találkozását:44

Ez az angol a legnagyobb hatást a Harmadik Birodalomra tette, mely ugyan csak halála után hat évvel jött létre, ám amelynek létrejöttét előre megjósolta. Fajelméleteit és a németek és Németország végzete iránti lángoló érzékét a nácik átvették, és prófétájukként tisztelték őt... Hitler valószínűleg akkor találkozott először Chamberlain írásaival, mielőtt elhagyta Bécset. A Mein Kampf–ban kifejezi sajnálatát, hogy Chamberlain megállapításait nem követték hívebben már a Második Birodalomban.

Chamberlain az egyike volt azon első értelmiségieknek Németországban, akik nagy jövőt jósoltak Hitlernek – a németeknek pedig hatalmas lehetőségeket, amennyiben követik őt. Hitler Bayreuth–ban találkozott vele 1923–ban, és bár az angol betegen, félig bénán és Németország vereségétől, valamint a Hohenzollernek bukásától kiábrándultan fogadta – hiszen mindezek reményeinek és próféciáinak bukását jelentették! –, a fiatal osztrák teljesen levette a lábáról.

„Hatalmas dolgokat kell véghezvinnie – írta Hitlernek másnap. –A germanizmusba vetett hitemet nem lehetett egy pillanatig sem megingatni, de bevallom, reményeim hanyatlóban voltak. Ön egy csapásra megváltoztatta a lelkiállapotomat. Az, hogy a legnagyobb szükség állapotában Németország megszül egy Hitlert, az életképességét bizonyítja; ahogyan az Önből kiáramló hatások is; hiszen ez a két dolog – személyiség és varázs – összetartozik. Isten óvja!”44 A Harmadik Birodalom keletkezése és bukása.

Hitler hipnotikus magnetizmusa megbűvölte az idősödő, beteg filozófust, aki visszanyerte a bizalmát választott népében, amelynek felemelésére vállalkozott. A különös angol hetvenedik születésnapját 1925. szeptember 5–én őt köszöntő beszéddel ünnepelték a náci Völkischer Beobachterban, mely A huszadik század alapjai című művét a „náci mozgalom evangéliumaként” üdvözölte. Tizenhat hónappal később pedig boldog reményekkel ment a sírba, hogy minden, amiért imádkozott s amit megjósolt, még valóra válhat ennek a német Messiásnak az isteni irányítása alatt.

Houston Stewart Chamberlain és Adolf Hitler Wahnfriedben, a Wagner család otthonában találkozott. Az öregedő filozófus és a fiatal férfi állítólag Jézus Krisztus vérének természetéről és az ezt kiontó Lándzsa köré szövődött legendáról beszélgetett. Alfred Rosenberg, A Cion bölcseinek szertartásai Antikrisztusának prófétája mutatta be egymásnak a hipnotikus hangú egykori káplárt és a démonok által űzött embert.

Chamberlain tanításai átvették azt a gondolatot, hogy az árja vér fontos tényező kell hogy legyen a jövő felsőbbrendű fajának kitenyésztésében. Az ember születésének pillanatában eldől, hogy vérének minősége szerint a Herrenvolk magasztos tagjává válik–e, vagy pedig „emberalattiként” szolgasorsra lesz ítélve. Ez a tézis előlegezte meg a Gestapo, a Totenkopf SS, a koncentrációs táborok – sőt a gázkamrák megjelenését is! Ám ezekből semmi sem jöhetett létre anélkül, ha először Krisztus árja eredetét be nem bizonyítják. Amint megalapozták, hogy Jézus Krisztus árja isten volt, az alsóbbrendű fajok üldözése keresztes hadjáratnak számíthatott. Ezután már egy Himmler, egy Heydrich vagy egy Eichmann az alsóbbrendű fajok tömeges lemészárlását a vallásos kötelesség teljesítéseként szervezhette meg – a felsőbbrendű vér inkvizíciójaként.

Bár a Végzet Lándzsájának titkát megosztó két férfi beszélgetésének teljes tartalma nem maradt fenn, Chamberlain szavainak ihletése nyomán írta meg később Rosenberg A huszadik század mítosza című rasszista náci bibliát. Egy biztos: Chamberlain győzte meg Hitlert, hogy a vallás és a politika összevonásával lehetséges a Herrenvolk új image–ének támogatása.

Chamberlain, akinek látnoki képességei az első világháború kitörésekor a nyugati front katasztrofális bukása után rejtélyes mó don megszűntek, most újra különös izgalommal telt meg, ami kü

Ionosképpen újraélesztette korábbi látomásait élete hátralevő részére. Vajon Hitler valamiféle ördögi átalakuláson ment át ez előtt az ember előtt, aki német Messiásnak kiáltotta ki őt? Talán Chamberlain Lucifer szellemét látta lebegni a nevetséges bajuszt és hosszú, előre lógó tincset viselő egykori káplár feje felett. „Hitler a lelkek felébresztője, messianisztikus erők eszköze'– jelentette ki Chamberlain. – íme az új vezető, akit Isten küldött a német népnek a legnagyobb szükség órájában.”

Helyére került az utolsó láncszem is. Az árja kereszténység prófétája összefogott az Antikrisztus megtestesítőjével, hogy egy szentségtelen keresztes háborúban legyőzzék az emberiség szabad szellemét.

Von Moltke élete legnagyobb hibájának tartotta, hogy szabad kezet adott annak az embernek, aki mindenkinél inkább a náci rezsim előhírnöke volt – Eric Ludendorff tábornoknak.

Von Moltke az elsők között vette észre, hogy Ludendorff nagyszerű vezetői képességekkel rendelkező, elszánt katona, akkor, amikor még aránylag alacsony rangú tisztként volt jelen az állományban. Ludendorffra bízta a belgiumi előrenyomulás tervének és mozgósítási ütemének adminisztrációját. Később Ludendorff ezredes túlságos buzgalmában megszegte a tisztikar aranyszabályát, és titokban a politikai életben is szerepet vállalt, hogy a német hadsereg számszerű nagyságának növelése mellett lobbyzzon. Von Moltke tábornok nem tudta védencét megóvni, amikor a háborús miniszter az alatta szolgáló tiszt visszavezénylését követelte ezredéhez.

Amikor a mozgósítás megkezdődött, von Moltke első dolga volt Ludendorffot visszahozni a vezérkarhoz, és feltétlen hatalmat adni neki a Belgium elleni támadás ellenőrzésekor. Ezt a feladatot könyörtelen szigorral teljesítette. Ekkor hozta von Moltke azt a végzetes döntést, hogy Ludendorffot tábornoki rangra emelje és vezérkari főnökként a keleti frontra küldje. Hindenburgot, az idős, nyugdíjazott gyalogsági tábornokot csak azért hívták vissza, hogy bábunak használják, akin keresztül Ludenorff a saját parancsait adhatja ki.

Ludendorffnak Tannenbergnél és a Mazuri–tavaknál kivívott briliáns és sorsdöntő diadalai az első világháború két nagy visszhangot

kiváltó német győzelme volt. Négyszeres túlerőben levő orosz hadseregeket kerített be és semmisített meg. Ez volt Ludendorff villámgyors hatalomra kerülésének a kezdete. Két év alatt Németország katonai diktátora lett.

Amikor még élt, Moltke nem bánta meg, hogy támogatta ezt az embert, aki kétségkívül stratégiai és taktikai zsenialitásról tett tanúbizonyságot, kiváló érzékkel hozott találó és sorsdöntő döntéseket, és megvolt a határozottsága, hogy ellenőrizze, parancsainak minden betűjét végrehajtják–e.

Moltke csak halála után beszélt arról a gonoszról, mely Ludendorffon keresztül jelent meg, és csak ekkor azonosította Ludendorffot VIII. János pápa reinkarnációjaként, akiről a katolikus egyház egész történetének legsötétebb feljegyzései íródtak, s aki a kilencedik században II. Capuai Landulf cinkosa volt.

Ha nem látta volna előre ilyen pontosan a huszadik század eseményeit, esetleg arra juthatnánk, hogy Eliza von Moltkét, aki azt állította, hogy férjének halála utáni élményeit beszéli el, becsapták, vagy egyenesen azt, hogy nem volt eszénél. Csakhogy ennek ellene szól, hogy szavai pontosan megjósolták Ludendorff életének minden kiemelkedő későbbi eseményét, közöttük azt is, hogy hogyan segítette elő az ismeretlen Adolf Hitler hatalomra jutását.

Ha csak pusztán hagyományos nézőpontból vesszük, elég egyszerűen megítélhetjük azokat az emberiség számára iszonyatos következményeket, amelyek Ludendorff gonosz zsenijéből, döntéseiből és cselekedeteiből fakadtak.

Például Eric Ludendorff nem pusztán a belga semlegesség megsértését tervezte meg 1914–ben minden apró részletre kiterjedően, hanem ő volt az is, aki a harcmezőről a világ első légi mészárlását: Liége polgári lakosságának bombázását elrendelte.

Az a terv is Ludendorfftól származott, hogy a franciákat a verduni arcvonal felvételére késztessék, abból a célból, hogy aztán az ellenséget a világon addig látott legcéltalanabb mészárlásba kényszerítsék. Ludendorfftól származott az első mélységbeli védekezés és támadás végrehajtása is, ami a második világháborúra jellemző mobilis taktikát előlegezte.

Németország katonai diktátoraként azért is ő volt a felelős, hogy a német nemzet életének és tevékenységének minden aspektusát a totális háborúra való felkészülés irányába terelte. A megalakult

katonai kormány formája szolgáltatta a totalitariánus közigazgatás mintáját Adolf Hitler Harmadik Birodalma számára. A zsidók későbbi üldözésének első magja ebben az időben jelent meg, miután Ludendorff nyilvánosan kijelentette, hogy sok ezer zsidó fiatal nem vonult be, és hogy a németországi zsidók nagy többsége olyan üzletekben érdekelt, amelyek nem járulnak hozzá pozitívan a háború megnyeréséhez. Ludendorffnak az a döntése, hogy a német tengeralattjárók felségjelzésre való tekintet nélkül süllyesszenek el minden olyan hajót, amely Nagy–Britanniával kereskedik, Amerikát is belesodorta a háborúba. Ez nemcsak azt jelentette, hogy Németország véglegesen elveszítette a háborút, hanem azt is, hogy a gügye amerikai elnöké, Wilsoné lett az utolsó szó a versailles–i szerződés megkötésénél, amely a konfliktus utáni időben a jogos, forrongó elégedetlenség előidézője lett.

Az évszázad lehető legdrasztikusabb döntése volt, amikor Ludendorff lezárt vasúti vagonban küldte át Németországon keresztül Lenint és harminc marxistából álló „sejtjét”, amikor azok Svájcból Oroszországba tartottak. Maga Lenin nem is akart átutazni, csak Ludendorff nagy összegű készpénzajándéka győzte meg, hogy vállalja az utat, és az, hogy Ludendorff személyesen vállalt felelősséget a biztonságukért. Ludendorff egy ötödik hadoszlopot akart felállítani Oroszország szívében. Mégis neki, s csakis neki volt köszönhető, hogy a gyalogot be tudta vinni királynőnek. A kommunista blokk s később a vasfüggöny a német tábornok döntéséből kifolyólag a végzet kezeként jelent meg. Ennek ellenére Ludendorff kárhoztatta a háború utáni Németországban a leghangosabban a „zsidó–marxista” veszélyt.

Ludendorff a saját népe ellen követte el a legnagyobb bűnt, hiszen ő már 1917–ben tudta, hogy a német hadsereg sohasem szerezheti meg a végső győzelmet. Ennek ellenére, talán hogy saját hatalmát erősítse, németek millióit küldte feleslegesen a halálba, a reménytelen árokháborúba. Végül pedig, amikor látta, hogy a háború menthetetlenül elveszett, a szociáldemokratáknak adta át a felelősséget, fejezzék be ők. Ily módon sikeresen a civil közigazgatás vállára helyezte az ország megadásának terhét. Ebből született az a mítosz, hogy Németországot hátba döfték.

Ludendorffot nem kellett sokat győzködni, hogy támogassa a fel törekvő nemzetiszocialista pártot, amikor a bajorországi Ludwigshoehében letelepedett 1919–ben. Ernst Röhm százados –

akinél háborús hőstetteit Ludendorff jól ismerte – mutatta be őt Adolf Hitlernek. A két férfi, a tábornok és a vaskereszt első fokozatává kitüntetett káplár rögtön felfedezték, hogy a faji ideológiát illetően a weimari köztársaság megdöntésére irányuló szándékukban és a zsidók iránti gyűlöletükben és megvetésükben igencsak közel állnak egymáshoz.

Ludendorff hamarosan egyenruhában megjelenve szemlélte z náci Sturmableitung felvonulásait és mondott Adolf Hitlert támogató beszédeket a demonstrációkon és gyűléseken. Adolf Hitler rögtön kihasználta a Németország legnagyobb élő tábornokának nevével és ismertségével járó presztízst. Jelenléte a gyűléseken e náci pártot respektálhatóvá tette a tisztviselőosztály és a jobboldali politikai támogatók szemében egész Németországban.

Hitler vigyázott arra, hogy Ludendorff nehogy átvegye tőle a párt vezetését és ellenforradalmat indítson, mivel nem akart másodhegedűsi szerepet vállalni egy politikai vezető mellett. Hamar arra a következtetésre jutott, hogy Ludendorffnak semmi érzéke nincs a politikához. Hitler a Ludendorffal való párbeszédből nemcsak arra jött rá, hogy az elit német vezérkar vezetői megközelíthetők, hanem arra is, hogy a politikai életben „karon ülő csecsemőkként” lehet bánni velük. Afelől sem lehet kétségünk, hogy a szlávokat alsóbbrendű népnek tekintő tannenbergi győztes nyitotta fel Hitler szemét a keleti horizontokra és a hódító álmokra, a hatalmas Oroszország elfoglalására.

Amikor a nácik megkísérelték a bajor kormány átvételét az ún. von Kahr–puccsban 1923–ban, Ludendorff tábornok jelenléte adott tekintélyt a veszélyes vállalkozásnak. A rosszult tervezett hatalomátvétel nem járt sikerrel, mivel Hitler nem koncentrálta embereit a fontos stratégiai pontokra. Ehelyett a nácik hatalmas oszlopa, melyet Ludendorff és Hitler vezetett, München központja felé menetelt, ahol egy útszűkületben a Marienplatz felé közeledve elkapták őket. Amikor a rendőrség sortüzet nyitott rájuk, Hitler meg fordult és elmenekült, magára hagyva Ludendorffot, aki tovább haladt, és megvetően seperte félre a rendőrkarabélyokat.

Bár a puccs fiaskónak bizonyult, az ezt követő tárgyalás során Adolf Hitlernek lehetősége nyílott rá, hogy nevét a híres tábornok neve tegye ismertté. A vádlottak padját politikai platformként fel használva, a kompromittált von Kahr–kormányt próbálta meg

hiteltelenné tenni. Ekkor hallották Hitler szavait első ízben Bajorország határain kívül is, és nevét az egész világ újságjainak főcímei magasztalták. Az első világháború legnagyobb katonai személyiségétől ellopva a dicsőséget, Hitler győzelemmé változtatta a tárgyalást, és hazafias fellángolásában – beillesztve az utolsó láncszemet – rügyező náci pártját elfogadtatta a német nép legmagasabb elvekkel rendelkező rétegével.

Amíg Hitler ötéves büntetésének első évét töltötte a landsbergi erődben, ahol megírta Mein Kampfja első kötetét, azalatt Eric Ludendorff tábornok ludwigshoehei birtokára visszavonulva panaszkodott, hogy a német hadsereg akadályozta meg a puccsot, és fogadkozott, hogy soha többé nem vesz magára német katonai egyenruhát, mert ez a hitszegés bemocskolta azt. Nyugdíjas éveit a zsidók, a szabadkőművesek és végül a római katolicizmus gonoszságai elleni pamfletek írásával töltötte, kijelentve, hogy a pápák az emberiség ellenségei voltak! Tudattalanjának rejtett adósságaiból kifolyólag ítélte el a kilencedik századi VIII. János pápát, ezt a gonosz személyiséget, akinek von Moltke tábornok szerint ő volt a reinkarnációja.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A FÉRFI, AKI NEM VOLT FÉRFI

Huszadik századi Klingsor

„Kalot Enbolot híres várában Klingsor a világ csúfjává vált. A király Klingsort a feleségével találta, annak karjai közt aludt. Igaz, hogy meleg ágyat talált, ám hatalmas árat kellett fizetnie érte: a király saját kezével fosztotta meg a férfiasságától. A király úgy gondolta, igaza volt. Úgy megcsonkította, hogy soha többé nem volt képes örömöt adni nőnek. De ez a tette sok emberre hozott szenvedést. Nem Perzsia országában, hanem egy Persida nevű városban született meg a mágia. Klingsor ide utazott, és itt hozta létre a mágia művészetét, melynek segítségével bármit végre tudott hajtani, amit csak akart.

A szégyen miatt, mely a testével megesett, soha senkivel szemben nem volt jó szándékú, és amikor az embereket –különösen a megbecsült és tiszteletben álló embereket –meg tudta fosztani valamilyen örömtől, szívét kellemes érzés töltötte el.”

Wolfram von Eschenbach: Parsifal.

A nácizmus szellemi alapítójának Dietrich Eckartot szokás tartani. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem – hiszen sokan Houston Stewart Chamberlaint tartották annak –, annyi biztos, hogy Adolf Hitler Eckart hatását tartotta a legfontosabbnak a saját életére és küldetésének beteljesítésére nézve. A Mein Kampfban így írja le Eckartot: „Egyike volt a legjobbaknak, aki az életét írásaiban, gondolataiban s végül tetteiben népünk felébredésének szentelte.”

A látszólag ártalmatlan sírfelirat mögött, melyet Hitler a Mein Kampfban ad, egy nem gyanított és borzalmas titok rejlik; Eckart utolsó tette a halála előtt ugyanis az volt, hogy bevezette Hitlert egy nagyszabású szadisztikus–mágikus rítusba, mely hasonló volt ahhoz,

amelyet II. Landulf hajtott végre Kalot Enbolotban a kilencedik században.

Itt és most ennek a rítusnak a leírása, amelyben Hitler okkult belső centrumai a Thule–csoport közreműködésével felnyittattak, kevéssé lenne érthető vagy hihető az olvasó számára a rituális mágia történetének és szertartásainak némi ismerete nélkül. Ezért most nagyon röviden leírjuk a lényegét, hogy így Hitler életének ez a nagyon fontos momentuma érthetővé váljon. Először is néhány fontos életrajzi részletet adunk meg Eckartról, mielőtt a Thule–csoportot és tevékenységének, valamint különböző szintjeinek okkult anatómiáját és azt a módot érintenénk, ahogyan e társaság titkos belső magja az „asztrológiai mágia” eme borzalmas formájának a gyakorlásáig eljutott.

Dietrich Eckart és Adolf Hitler hamar felfedezték, hogy természetes lelki közösségben állnak, miután annyi minden alakult hasonlóan életük korai szakaszában. Eckart például, aki kiváló tanuló volt, nem szerezte meg jogi doktorátusát, mert annyi minden más érdekelte, és túlságosan sokat ivott. Konrad Heiden müncheni újságíró, aki ismerte Eckartot, így írja le őt: „Hasonlóképpen gyökértelen, zavaros és távolról sem makulátlan lélek volt. Berlinben, már harmincas éveiben járva, egy magát költőnek képzelő csavargó életét élte. Elmondta Hitlernek, hogy (mint maga Hitler is) számtalan tömegszálláson lakott és parkok padjain aludt a zsidók intrikái miatt, amelyek az ő esetében azt akadályozták meg, hogy sikeres drámaíróvá váljon.”45

Hitlerhez hasonlóan első ízben Dietrich Eckart is kábítószerek segítségével jutott el a transzcendentális tudatossághoz. Bár Eckart alapvetően morfiumélvező volt, és többször próbálták kezelni morfiumfüggőségét, számos más kábítószerrel is kísérletezett, olyan anyagokkal is, amelyek hatását ma pszichedelikus élménynek nevezzük.

Húsz évvel korábban (1886) egy német gyógyszerész, Ludwig Levin jelentette meg az első tudományos tanulmányt a mexikói kaktuszról, valamint annak az agyra és az idegrendszerre tett megdöbbentő hatásairól. Számos ember, köztük az angol filozófus, Havelock Ellis is indíttatást érzett, amikor elolvasták Levin kutatásairól szóló cikkét, hogy kísérletezzenek a peyotéval, a 45 Konrad Heiden: Der Führer.

kaktuszban található, agyat befolyásoló anyaggal. Dietrich Eckart az egyik olyan berlini csoporthoz tartozott, amelyik neopogány mágikus szertartásaihoz peyotét használt.

A kábítószerek hatása és az elvonási időszakban tanúsított agresszív viselkedése végül hosszú időre egy berlini elmegyógyintézetbe kényszerítette Eckartot, ahol csak elmebetegekkel érintkezett. Itt legalább színre vihette néhány visszautasított színdarabját, amelyek néhány, a germán sagákból és a Szent Grál legendájából ismert neopogány rituálét is tartalmaztak. „Színházi tehetségét végre kamatoztathatta valahol. Az elmebetegek között színészként használhatta a holdkórosokat” – mondja Heiden. És ha információink helytállóak, a darabok egyike a Végzet Lándzsájának rejtélyes legendáját állította a középpontba, és azt, hogy ez miként válhatott a középkorban hatalmat hozó talizmánná.

Hiba volna azt hinni, hogy Eckart minden eredeti tehetség híján lett volna, hiszen a későbbiekben kiválóan lefordította Ibsen Peer Gyntjét, és az északi mitológiáról írt cikkei több helyen s nem is akármilyen fórumokon jelentek meg. Az első világháborút követő években Swablingban, München művésznegyedében telepedett le, ott adta ki obszcén propagandát terjesztő „röplapját”, az Auf gut deutschot, ezt a szellemes, értelmes, mégis elkeserítően előítéletes hetilapot.

Hitlerhez hasonlóan az ő gondolkodásmódja is történelmi beállítottságú volt. A fajelméletek mellett az iszlám felemelkedése volt a kedvenc–tárgya. Valóban rendkívül kiterjedt ismeretekkel rendelkezett az Európát megszálló mohamedán invázióról és az arab kultúra művészetéről, építészetéről és vallási szimbolizmusáról.

Dietrich Eckart Barcelonai Bernát reinkarnációjának hitte magát. Bernát a kilencedik században élt, és azok közé a személyiségek közé tartozott, akik a középkorban vezető szerepet játszottak az arab világgal való összejátszásban. Az a hír járta róla, hogy a fekete mágia segítségével a kikötőben vesztegeltette a Karoling sereget.

Eckart sokat utazott a különböző észak–afrikai arab népek között, és a középkori Spanyolország egykori arab központjait, Granadát és Barcelonát is felkereste. Részletesen ki kell térnünk különleges szicíliai útjára is, hiszen ez a terület volt a Dél–Olaszország arab megszállását előidéző intrikák olvasztótégelye a kilencedik században, és itt székelt a Grál–legendák Klingsorja.

Dietrich Eckart Friedrich Nietzsche érdeklődésének főbb pontjait követte, hiszen a filozófus is az iszlám kultúra lelkes tanulmányozója volt. És Eckart abban is Nietzschét utánozta, hogy buzgón rajongott Schopenhauerért, és életének hosszú óráit töltötte a keleti filozófiák tanulmányozásával és a jóga gyakorlásával.

Nem nehéz elképzelni, hogy ennek a szerteágazó érdeklődési körnek minden részlete mennyire megragadta Adolf Hitler figyelmét, aki saját autodidakta módon megszerzett ismereteit egészítette ki és igazolta általuk.

A Thule–csoportnak az a negyven tagja, akik elmentek a Német Munkáspárt történelmi gyűlésére, hogy megismerhessék Adolf Hitlert, igen különféle figurák voltak. Néhányan, köztük Anton Drexler is, csak politikailag voltak érdekelve, és keveset tudtak az okkultizmusról, éppen csak annyit, amennyi faji ideológiájuk alátámasztásához kellett. Mások, mint például az Adolf Hitler horoszkópját erre az alkalomra elkészítő dr. William Guthbertlet, ártalmatlan különcök voltak. Csupán egy kis mag tagjai – akiket maga Eckart rendelt oda – rendelkeztek mélyebb ismeretekkel az okkult tudományokról. Ezt úgy szerezték, hogy több különböző rendet, páholyt, mozgalmat és társaságot is látogattak, amelyek többé–kevésbé közeli kapcsolatban álltak a keleti filozófia tizenkilencedik századi reneszánszával és a rituális mágiával. Ez a Thule–csoporton belüli kis kör – amelynek létezéséről a többi tagnak nem is volt tudomása – a német Messiás közeli eljövetelét várta.

Talán több mint véletlen egybeesés az is, hogy a francia filozófus, René Guénon éppen ebben az időben arra intette a világot, hogy az ilyen, rituális mágiát gyakorló neopogány csoportok valószínűleg öntudatlanul is magasabb erők eszközévé válnak, melyek kimondhatatlan borzalmakat szabadíthatnak a világra:

„A máig ismert hamis megváltók csak alacsonyrendű csodákat produkáltak, és tanítványaikat nem volt nehéz áttéríteni. De ki tudja, mit rejteget a jövő?

Ha azonban elgondolkodunk azon, hogy ezek a hamis Messiások nem voltak mások, mint többé–kevésbé öntudatlan eszközei azoknak, akik előhívták őket, és ha kifejezetten a közelmúltban történt kísérleteket

vesszük figyelembe, azt a következtetést kell levonnunk, hogy ezek csupán próbálkozások, kísérletezések voltak, melyek különböző formában újra jelentkezni fognak, amíg sikerük végleges nem lesz majd... Nem mintha mi, okkultisták vagy spiritiszták elég erősek volnánk egy ilyen vállalkozás véghezviteléhez. De nem lehetséges–e, hogy ezek mögött a mozgalmak mögött valami sokkal veszélyesebb dolog áll, melyről talán még a mozgalmak vezetői sem tudnak semmit, mivel ők maguk is magasabb démoni erők eszközei csupán?”

Dietrich Eckart nem tartozott a Thule–csoport legrégebbi tagjai közé. Csak azért csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, hogy saját céljaira használja fel azt. Már előtte ismerte Heinrich von Sebottendorf grófot, a régi Germanenorder egyik antiszemita páholyának a mellékhajtásaként megalakult Thule–csoport alapítóját. Eckart rövid idő alatt kiderítette, hogy ezt a „nemesembert” valójában Rudolf Glauernek hívják, és egy drezdai mozdonyvezető fiaként látta meg a napvilágot. Rudolf Glauer azt állította, hogy Heinrich von Sebottendorf a török törvények alapján örökbe fogadta őt, és ezért jogosult a grófi címre. Eckartnak nem állt szándékában, hogy leleplezze, mert nem kívánta aláásni a csoport Bajorországban megszerzett hírét és hatalmát.

Rudolf Glauer 1901–ben, huszonhat évesen Törökországban telepedett le, kalandos kereskedelmi–tengerész évei után. Tizenhárom éven át dolgozott ott egy hatalmas telep technikus ellenőreként, és ezalatt szabad idejét a Szufi–meditáció gyakorlásával és a keleti filozófia olvasásával töltötte. A kortárs teozófiai irodalom is nagy hatással volt rá, különösen Madame Blavatszkij írásai. A hölgy háromkötetes munkája, A Titkos Tanok inspirálta őt a Thule–mítosz felélesztésére.

Maga Glauer teljesen híján volt a spirituális képességeknek. Egyszerűen átfogalmazta Blavatszkijnak az „Atlantisz” letűnt civilizációjában uralkodó mágikus körülményekről szóló groteszk leírását, és így adta meg az Edda mitologikus világának történelem előtti hátterét, melyet az istenek, óriások, emberek és vadállatok túlélésért folytatott véres harca jellemzett. Niflheim, Muspellsheim és Midgard ősrégi legendáit tovább szőve vezette be a kozmosz, a föld és az ember mágikus viszonyaira vonatkozó teozófiai eszméket. Megjósolta, hogy az árja faj vérében szunnyadó latens hatalmak és képességek a huszadik században fognak kibontakozni, amikor az

emberfeletti ember újra megjelenik a földön, hogy ráébressze a német népet ősi öröksége dicső voltára, és elvezesse őket a világ leigázásához.

A modern thulisták eredeti elképzelése rendkívül kezdetleges és naiv volt. A Thule legendájának kidolgozottabb változatai csak fokozatosan fejlődtek ki Dietrich Eckart és Karl Haushofer tábornok közreműködésével. Később az SS Reichsführer, Heinrich Himmler irányításával dolgozták ki részletesen és adtak neki tágabb értelmet, aki a vezető német tudósok jelentős hányadát kényszerítette, hogy hozzáértő segítséget nyújtsanak a német faj mítoszának megörökítésében.

„Tudattalanjának mélyén minden német fél lábbal az Atlantiszon áll, ahol egy jobb hazát és jobb örökséget keres” – mondta Hermann Rauschning, a dezertáns Gauleiter, amikor megpróbált magyarázatot találni arra, miért hatottak oly erősen a faji ideológiák a német népre.

Az „Vaterland–eszme” már Hitler gyermekkorában is jelen volt, a teuton mítoszok iránti szeretete jóvoltából. Bécsben még vérszomjas drámákat is írt az Edda epikus hőseiről, akiknek tettei, úgy érezte, a saját ereiben folyó német vérben élnek tovább. Most Thule–csoportbeli új társain keresztül a Thule huszadik századi újjászületését inspiráló kozmológia és a mágia világába zuhant bele. A Thule–legendát, mely a német fajjal egyidős, a Thule–csoporton belül is a legkülönbözőképpen magyarázták. Hitler hamarosan megtanulta Eckarttól, hogyan tegyen különbséget a társaság tömegfogyasztásra szánt kezdetleges propagandája és a tevékenységben való részvétel különféle szintjei, valamint a rejtett belső kör között, amely a beavatottság magasabb szintjeit érte el a rituális mágia gyakorlása révén.

Pauwels és Bergier, akik nem látták a különbséget a kezdetleges, tömegfogyasztásra szánt propaganda és a Thule–csoport legbelső rétegének mély, titkos tudása között, az előbbit az utóbbival összekeverve színesen írtak a Thuléról nagy sikerű könyvükben, A mágia hajnalában:

„A Thulét szigetnek tartották, mely valahol a távoli északon tűnt el. Grönlandnál? Vagy Labradornál? Az Atlantiszhoz hasonlóan a Thulét is egy letűnt civilizáció mágikus központjának vélték. Eckart és barátai úgy hitték, hogy a Thule nem minden titka veszett el. Az ember és a felette

álló intelligens teremtmények közötti közvetítő lények a beavatottak rendelkezésére bocsátanának olyan erőtartalékokat, amelyek felhasználásával képessé lehetne tenni Németországot, hogy újra uralja az egész világot, és az emberi példányok mutációjából születő felsőbbrendű emberek eljövendő fajának bölcsőjévé váljon. Egy nap Németország légiói elindulnak, hogy megsemmisítsenek mindent, ami a Föld spirituális végzetének útjában áll, és vezetőik olyan emberek lesznek, akik mindent tudnak, erejüket az energia fonásából nyerik, és az ősi világ legnagyobbjaitól vezettetnek. Ilyenek voltak azok a mítoszok, amelyeken Eckart és Rosenberg árja tézisei alapultak, és amelyeket a szocializmus mágikus formájának ezek a »prófétái« Hitler médiumszerű elméjébe belecsepegtettek.”

A Thule–csoport belső magja csupa sátánistából állt, akik a fekete mágiát gyakorolták. Azaz egyetlen céljuk az volt, hogy a rítusok segítségével nem emberi intelligenciák és a gonosz ismeretére emeljék tudatukat az univerzumban, és olyan kommunikációs eszközt találjanak, amelynek segítségével kapcsolatba léphetnek ezekkel az intelligenciákkal. Ennek a körnek Dietrich Eckart volt az adeptus–mestere.

Annak ellenére, hogy az ősi mágia első jelentős újkori újjászületésére Angliában került sor, a nyugati elmének szinte leküzdhetetlen nehézségei támadnak, amikor megpróbálja elfogadni valamilyen mágia valóságos létét. Ez talán azért van így, mert minden mágikus szertartás és praktika mögött az az alaptétel áll, hogy megfelelések vannak az ember és az univerzum, vagyis a makro–kozmosz és a mikrokozmosz között. A materializmusban gyökerező nyugati elme teljesen tudománytalannak találja az ilyen gondolkodást, és még a régebbi generáció átlagos angolja – mint Shakespeare Hamletje – sem juthatott tovább a kísértetekben való hitnél.

Ezzel szemben a német attitűdöt ebben a tekintetben Goethe Faustja ajánlásának nyitó sorai tükrözik:

Közelgék hát újra, kósza árnyak, kik hajdan már feltüntetek nekem. Ezúttal vajha megragadhatnálak? Ily próbára alkalmas még szívem? Hogy áradtok felém! Nos jól van hát csak tóduljatok köd, s gőzből körülem;

keblem ifjonti lángja újralobban varázst lehelő vonulásotokban.46

A német lelket mélyen átitatja a menny és a föld viszonyainak megértése. A teuton mitológia szívében és a német irodalom és filozófia történetében egyaránt megjelenik ez a jellegzetesség. A makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti mágikus megfelelésekben való hit többek között Goethe műveiben éri el tetőpontját, különösen a Faustban:

(Faust kinyitja a könyvet, s megpillantja a makrokozmosz jelét.) Hah! Már láttán is mily gyönyörűség szalad végig tüstént érzékeimben! Az élet szent, ifjonti örömét érzem pezsdülni minden idegemben. E jelt talán istenség írta le, bensőm zajgását csillapítja, szegény szívem örömre nyitja, s sejtelmes hatóereje a létnek titkait mind megvilágosítja! Isten vagyok! A fény kitölt! Ím, e világos, tiszta jelben a működő Természetet láthatja lelkem...

(Vizsgálja a jelt.)Hogy átsző mindent az egész! Egyik a másban hat s tenyész! S az ég erői itt hogy fel– s leszállnak nyújtván aranyvedért egymásnak! Aldásárasztó suhanással Csapatjuk égből földre szárnyal S mindent betölt harmóniával.

Goethe mágikus jellegű világfelfogása szerint az embernek mind lelki, mind fizikai léte kapcsolatban áll a csillagok, a Nap és a bolygók univerzumával. Ahogy az ember sem csupán fizikai test, melyet 46 Jékely Zoltán fordítása.

Goethe a szellem és a lélek öltözetének tekintett, a csillagok sem pusztán jelentés nélküli anyagok, amelyek a háromdimenziós tér–idő kontinuumban öltenek formát. Ehelyett Goethe az égitesteket szellemi lények, magasabb, nem emberi intelligenciák külső fizikai kifejezésének tekintette, melyek szellemi és minőségi erőket sugároznak ki röppályájukon.

Az ősi rejtélyes tudás beavatottjai és a modern okkultisták a makrokozmoszt nem a tér és idő dimenziójában képzelték el, hanem a transzcendens tudatéban. A rituális mágia (mind a fehér, mind a fekete) alkalmazói a tudat kitágítására törekedtek, amit a „bolygószférák asztrális fényének” neveztek. Mágikus rítusaiknak célja az volt, hogy közvetítsék a kozmikus erőket, vagy az, hogy ezeknek az erőknek a tükröződését saját létük mélyéből felébresszék. Ennek a célnak az eléréséhez segítségképpen rengeteg jelet, szimbólumot, színt és formát használtak fel a rítus részeként, hogy a mágust segítsék kapcsolatba kerülni azokkal az egyedi erőkkel, amelyeket szolgálni kíván.

A nyugati mágia következő fontos alapelve az a hit, hogy a helyesen képzett emberi akarat a szó szoros értelmében bármire képes. A tizenhetedik századi teológustól, Joseph Glanvilltól származó idézet kiválóan összefoglalja ezt a tételt:

„És az akarat abban lakozik, ami nem huny ki soha. Ki ismeri az akarat misztériumait a maguk teljességében? Mert Isten nem egyéb, mint egy megfeszített, természeténél fogva mindent átjáró hatalmas akarat. Az ember nem adja át magát teljesen sem az angyaloknak, sem a halálnak, hacsak esendő akaratának gyengesége folytán nem.

Tehát minden mágikus műveletnél a mágus képzett akaratereje szolgál motiváló erőként. És a ceremoniális mágia összes segédlete – a fények, a színek, a körök, a háromszögek, az illatok – abban segédkezik csupán, hogy a mágus akaratát a tiszta energia ragyogó áramlatává koncentrálja.”47

A rituális mágia céljáról és jelentéséről szóló rövid leírás fényében láthatóvá válik, hogy Adolf Hitler már a Bécsben töltött jellemformáló években átlépett a mágikus élmények világába, és nemcsak a tudatosság magasabb szintjeire ért el, hanem átsiklott az érzékek fátylán, és közösségre lépett a Longinus Lándzsájával kapcsolatba hozott antiszellemmel. Sőt mi több, amikor 1918 novemberében a 47 Francis King: Ritual Magic in England (Rituális mágia Angliában).

pasewalki kórházban mustárgáztól megvakultan a kényszerű transz állapotában feküdt, hirtelen világossá váltak számára az univerzum és saját teste fizikai és fiziológiai folyamatainak működése közötti megfelelések. Saját beavatásának ösvényén a mágusjelölt feltevéseit már lényeges és közvetlen élménnyé változtatta.

Dietrich Eckart a rituális mágia hasonló formájához folyamodva folytatta le Adolf Hitler beavatását, még Aleister Crowley rettenetes szexuális mágiájából is átvett egyes dolgokat.

Aleister Crowley páholya, az Astrum Argentinum, az asztrológiai és ceremonikus mágia rövid és meglehetősen kétséges angliai reneszánszának végterméke volt a tizenkilencedik század második felében.

A középkori mágia e megdöbbentő újramegjelenésének gyökere a viktoriánus társadalom felső rétegébe, egy Robert Wentworth Little nevű szabadkőműveshez vezethető vissza, aki 1865–ben megalapította a „Societas Rosicrucianá”–t. Little azért akarta az ősi rózsakeresztes hagyományt és az új rítusokat a szabadkőművességbe olvasztani, hogy az eredeti jelentésüket elvesztett szabadkőműves rítusok friss és élő impulzusokat kapjanak, és életre keljen a halott szimbolizmus útvesztője. De amit Little nem láthatott előre, az az volt, hogy ennek a páholynak később szakadár mozgalmai lesznek, amelyek nem követik a szabadkőművesség legmagasabb erkölcsiségű hagyományait. Ilyen szakadár mozgalom volt az Arany Hajnal is, amelyből közvetetten a nácik is démoni inspirációt nyertek saját speciális okkultizmusukhoz.

Az Arany Hajnal születését homály borítja, s eredetét illetően a mai napig számos változat kering. Csak annyi bizonyos, hogy egy nürnbergi forrásból látszólag véletlenül előkerült dokumentumok alapján jelent meg, amelyek addig ismeretlen és nagyon hathatós bevezetési rítusokat tartalmaznak. Angliában és Párizsban működő öt templomuk tagjai között olyan híres emberek voltak, mint a Nobel–díjas W. B. Yates, Florence Farr, az Abbey Színház igazgatója és Bemard Shaw jó barátja, valamint Sir Gerald Kelly, a Királyi Akadémia elnöke.48

48 Tagja volt még Algernon Blackwood, Annie Hornimann, Yeats jó barátja, Sax Rohmer, Bran Stoker, a Drakula szerzője, Arthur Machen és Peck, a királyi csillagász. Lásd még: R. G. Torrens: The Golden Dawn (Az Arany Hajnal).

A későbbiekben, 1892–ben az Arany Hajnal nagy válságon ment keresztül. A rend eredeti chartáját és az első öt szintre vonatkozó szertartásokat egy németországi anyapáholytól kapta, amellyel terjedelmes levelezést folytatott, ugyanakkor az Arany Hajnal egyetlen tagja sem látogatta meg soha a német páholyt, s nem találkozott annak egyetlen tagjával sem. A lelkes leendő mágusok ekkor már veszélyes területre léptek. Általános volt a megdöbbenés, amikor a nürnbergi páholy nem adta át a négy következő adeptus–szintet, amelyek közvetlenül elvezettek volna a magasabb intelligenciájú hierarchiákkal való kommunikációhoz.

Az Arany Hajnal talán csendes és dráma nélküli véget ért volna, ha egy bizonyos Samuel Liddell Mathers nem ajánlja fel, hogy segítségére siet mágustársainak. A páholy egyik közgyűlésén megdöbbent hallgatósága előtt kijelentette, hogy kommunikációt létesített a hatalmakkal, akik személyesen adták át neki a második rend szintjeit és rítusait. Ugyanakkor nem a mennyei hatalmakkal lépett kapcsolatba, hanem a „felsőbbrendű emberek” hierarchiájával: „a harmadik rend titkos főnökeivel”.

Mathers egy londoni könyvelő középiskolát végzett fia volt, aki fokozatosan jelentős hírnévre tett szert az okkult dolgokban való jártasságával. Kiváló intellektusa és gazdag okkult tudása ellenére társai mégsem szerették. Bár tagadhatatlanul rendelkezett spirituális képességekkel, kollégái nem tudták, bízhatnak–e benne egy ilyen létfontosságú kérdésben. Amikor azonban megdöbbentő kijelentéseit szavazásra vitték, új rítusait és ezek hitelességét hatalmas többséggel elfogadták.

Mint a jelenlevők többségére, Mathersre is hatással volt Madame Blavatszkij Titkos Tanok című írása, különösképpen a szerző szárnyaló leírásai az örök rejtélyek nagyszerű őrzőiről, a „legfelsőbb adaptusok nagy fehér páholyáról”. Úgy vélték, hogy ezek a legfelsőbb adeptusok, akik a történelem váltakozó színei mögött működnek, ugyanazok, mint a felsőbbrendű emberek, akikkel Mathers kapcsolatba lépett. Ha egy pillantást vetünk Mathers leírására, döbbenetes hasonlóságot találunk azzal a rettenthetetlen és könyörtelen szellemmel, amelyet Adolf Hitler akkor pillantott meg először, amikor a Végzet Lándzsája előtt állt.

„A rend titkos főnökeiről, akikkel kapcsolatban vagyok, és akiktől a második rend bölcsességét kaptam, amit átadtam nektek, semmit nem mondhatok – mondta Mathers. Még földi neveiket sem tudom, és ritkán láttam őket testi mivoltukban. ... A velük való találkozásaim megmutatták, milyen nehéz egy halandónak, bármilyen képzett legyen is, jelenlétüket elviselni. ... Nem úgy értem, hogy a velük való ritka találkozásaim során azt az erős fizikai depressziót éreztem volna, mely a magnetizmus elvesztésével jár, ellenkezőleg, olyan iszonyatos erőt érzékeltem, amilyet az az ember érez, akinek közvetlen közelébe sújt le egy hatalmas vihar villámcsapása, és ez a légzés elnehezülésével jár együtt, mely az éter keltette fuldokláshoz hasonlít. Mint képzett okkultista, nem tudom elképzelni, hogy egy nálam kevésbé képzett lény el tudna viselni ilyen feszültséget akár öt percig is anélkül, hogy meghalna ... mivel minden egyes találkozás után iszonyatos idegkimerültség fogott el, hideg veríték vert ki, és vér folyt az orromból, a számból és a fülemből.”

Mathers később a huszadik század egyik leghírhedtebb „fekete mágusának”, Aleister Crowleynek a patrónusa lett. Crowley először még cambridge–i egyetemistaként hallott az Arany Hajnalról. 1898–ban csatlakozott a rendhez. Az alacsonyabb szinteken biztosan és gyorsan haladt előre, de rossz híre miatt határozottan elutasították az adeptusok szintjére való felvételét. Amikor Mathers, aki azon volt, hogy Crowley ne lehessen adeptus–mester, bevezette őt a rend párizsi templomába, ezzel a lépéssel nagy botrányt idézett elő, ami az Arany Hajnal gyors feloszlásához vezetett.

Amikor Aleister Crowley megalapította saját páholyát, az Astrum Argentinumot, gyorsan elvetette a kultusz amatőr technikaját, és a fekete mágia új, komoly és hatékony gyakorlásába kezdett. Crowleyvel összehasonlítva az Arany Hajnal teljes tagsága gyerekes szertartásokat űző, alvó bábunak tetszett.

Crowley fokozatosan talált rá az ösvényre, mely az ezer évvel korábban Klingsor által gyakorolt feketemágia–típushoz elvezetett. Tanulmányait a szexuális megvilágosítás formáira koncentrálta, és 1912–re elérte egy hamis és alattomos berlini páholy, az „Ordo Templi Orientis” kilencedik fokozatát. A páholy csak szexuális mágiával foglalkozott.

Az autoszexuális mágia űzése során – ez a mágikus maszturbáció egyik formája – elérte a legmagasabb fokozatokat, amelyekben a szexuális cselekedet a szertartás központi helyét foglalta el, és a

résztvevők a férfi és női váladékok keverékéből főzött „életelixír” keverékéből fogyasztottak.49

Mire Crowley a „thelemai apátságban” (Thule Apátság) Szicíliában letelepedett, már ennél is perverzebb és erősen szadisztikus szexuális gyakorlatokat űzött. Rítusai addigra tartalmaztak állatáldozatot, heteroszexuális orgiákat, véres korbácsolásokat és szodómiát. Crowley ugyanis felfedezte, hogy a legszadisztikusabb rituálékban való elmerülés bepillantást enged a gonosz intelligenciák működésébe, és fenomenális mágikus erőt kölcsönöz neki. Ekkor már II. Capuai Landulfnak, az anti–Grál „jó és rossz szellemek felett uralkodó” Klingsorának középkori nyomdokain haladt a Mer–veille–kastélyban található sasfészkében. Crowley Kalot Enbolot–ban, Klingsor kastélyának helyszínén tett éjszakai látogatása során idézte meg első ízben az Antikrisztust, a Jelenések könyvének Szörnyetegét, akit Ernst Pretzsche és Guido von List is megidézett Bécsben, ugyanazt az apokaliptikus szellemet, aki Dietrich Eckart és Alfred Rosenberg előtt a Thule–csoport müncheni spiritiszta szeánszain megjelent.

Richard Wagner lefesti a jelenetet, amelyben a csábító virághajadonokkal körülvett Klingsor a varázskertben az asztrológiai mágia rítusait gyakorolja, melyeknek minden hatalmát köszönhette.

Egy Szicíliába tett látogatása során Dietrich Eckart megpróbálta felkutatni Klingsor várának helyszínét, melyet Wolfram von Eschen–bach Kalot Enbolotnak, más középkori Grál–történetek pedig Chateau Merveille–nek (Csodálatos Vár) neveztek.

A délkelet–szicíliai Monté Castello magaslatain fedezte fel Erix elhagyott templomát, amelyben az ókor papnői egykor Venus–nak, a szerelem istennőjének orákulumát őrizték. Eckart ezt a hegyek alkotta erődítmény védelmében elhelyezkedő sasfészket mint a Qal at al–Bellutot, A Tölgyfák Erődjét azonosította, melyet i. e. 840–ben foglaltak el Abu–I Kal–Aghlab–ihn–Ibrahim arab szultán csapatai, aki leigázta Palermót, és az afrikai mohamedánizmust szerte a szigeten meghonosította.

Echempertus középkori krónikás szerint ez volt az a sasfészek, ahova II. Landulf menekült, amikor leleplezték, hogy a behatoló 49 Lásd Francis King: Rituális mágia Angliában.

iszlám seregekkel összejátszik. A keserűséggel teli Landulf, akit a megerőszakolt nemes hölgyek férjei és bátyjai kasztráltak, itt hajtotta végre az arab csillagmágiának azokat a sátáni rituáléit, melyek elborzasztották Dél–Európát, és megváltoztatták a kilencedik századi történelem menetét.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy Dietrich Eckart alaposan tanulmányozta Crowley szexuális mágiája és II. Landulf asztrológiai mágiája közti hasonlóságokat. Bár Crowley hatékonyan és jól működő mágiája egy egész sor gonosz lelket manifesztált, és hatalmas erőket irányított a szolgálatára, a rituáléin részt vevő emberi lények mind sértetlenül távoztak onnan. Vagyis ezeknek a rítusoknak nem voltak ártatlan, akaratuk ellenére felhasznált áldozataik. II. Landulf mágiája ezzel szemben emberáldozatot is tartalmazott.

Ha az európai történelem e sötét századaiból származó legendák igazak, akkor ezek a Kalot Enbolotban megrendezett rituálék kegyetlen kínzásokat is tartalmaztak, olyanokat, mint az áldozati személyek hasának felnyitása és belső részeik lassú kihúzása, karók bedöfése testnyílásaikba, majd kibelezésük. A sötétség szellemeit (incubusokat) családjuktól elrabolt fiatal szüzek megerőszakolásával idézték meg.

A különböző borzalmas rítusok természetét a megidézett sátáni lélek hierarchián elfoglalt helye határozta meg, és az ennek megfelelő asztrológiai jeleket és szimbólumokat használták. A kilencedik századi Klingsor ilyen gonosz eszközök segítségével nyitotta fel a centrumokat saját neofitáinak asztráltestében, hogy beleláthassanak a makrokozmoszba, és hatalmat adott nekik a menny és föld közti egyszerű szellemek birodalma fölött.

Közismert tény, hogy a Thule–csoport „orgyilkosok társasága” volt. Az is bizonyított tény, hogy a Thule–csoportnak saját titkos bírósága volt, amely számos ártatlan embert ítélt el. Tevékenységüket a rendőri hatóságok is jól ismerték, hiszen a korszak számos magas rangú rendőrtisztje tartozott a thulistákhoz vagy szimpatizált velük. Pohner, München rendőrfőnöke például Eckart legbensőbb körének tagja volt. Alan Bullock professzor Pohner híres mondását idézte, melyet akkor tett, amikor hivatalosan megkérdezték, tud–e politikai gyilkosságokat végrehajtó bandák létezéséről Bajorországban: „Tudok, de nincsenek elegen!” Tökéletesen tisztában volt ezekkel a gyilkosságokkal, és megpróbált megakadályozni minden, a

gyilkosságok felgöngyölítésére és a bűnösök letartóztatására irányuló kísérletet William Frick rendőrfőnök–helyettes, aki később Hitler belügyminisztere, majd egy darabig Heinrich Himmler közvetlen főnöke volt, valamint a bajor igazságügy–miniszter, Franz Gürtner, akit Hitler később a nácikkal való korai együttműködéséért a Harmadik Birodalom igazságügy–miniszteri tárcájával jutalmazott.

Az 1919 és 1923 között végrehajtott háromszáz vagy még több politikai gyilkosságon túl sok bejelentés érkezett olyan emberekről is, akik titokzatos körülmények között tűntek el München környékén. A legtöbbjük zsidó vagy kommunista volt, s közülük kerültek ki azok az „áldozati személyek”, akiket Dietrich Eckart és a Thule–csoport „asztrológiai mágikus rítusai” során gyilkoltak meg.

Bár számos könyv jelent meg, amelyek az ilyen rítusok megtörténtét sugallják, nincs döntő közvetett bizonyíték arra, hogy szerencsétlen áldozatokat kínoztak és gyilkoltak meg e mágikus beavatási rítusok során. Ugyanakkor létezik egy másfajta bizonyíték, amely a Grál beavatottjainak egyik titkos körétől származik, akik abban a magasabb tudatformában, amelyet az okkultisták „asztrális kivetítésként” ismernek, képesek voltak ezeket a rituálékat felidézni.

Ezeknek az adeptusoknak a vezetője, akiről később részletesen fogunk írni, egy bizonyos dr. Rudolf Steiner volt, Európa legmagasabban beavatott keresztény adeptusa.50 Egyik legközelebbi társától, dr. Walter Johannes Steintől hallottam először azokról az attrocitásokról, amelyeket annak a rituális mágiának a részeként hajtottak végre, melynek során Dietrich Eckart felnyitotta Hitler számára azokat a centrumokat, amelyek a hatalmak látásához és az azokkal való kommunikációhoz segítették. Itt nem kísérelhetjük meg, hogy ezekről beszámoljunk, legyen elég annyi, hogy leírhatatlanul szadisták, borzalmasak voltak. Valójában sokszorosan rettenetesebbek, mint az a mód, ahogyan a Hitler elleni merénylet végrehajtóival elbántak, akik életüket egy berlini vágóhíd mészároskampóira függesztett zongorahúrokon lógva, lassan fuldokolva fejezték be.

50 Adolf Hitler azért nyilvánította őt a náci párt legnagyobb ellenségének, mert Rudolf Steiner szellemi látása elől képtelen volt elrejteni a cselekedeteit. Az első sikertelen kísérletet Steiner meggyilkolására a müncheni pályaudvaron hajtották végre 1922–ben.

Hermann Rauschning, a Nyugatra disszidált náci Gauleiter járt a legközelebb ahhoz, hogy Adolf Hitlert a huszadik századi Klingsornak tekintse:

„Hitler szinte nem más, mint titkos, természetellenes szexualitás beteges kigőzölgése, mely a gonosz kiáramlásaként megtölti és bemocskolja a levegőt maga körül. Semmi nem egyértelmű körülötte. Alattomos kapcsolatok, behelyettesítések és szimbólumok, hamis érzelmek és rejtett vágyak – ennek az embernek a környezetében semmi sem természetes, eredeti. Semmi nem rendelkezik a természetes ösztön nyitottságával. »Ha Hitler tudta volna, milyen jót tesz az embernek egy friss és természetes fiatal lány!« – mondta Forster, Hitler egyik Gauleiterje.”

Hermann Rauschning: Hitler beszél.

Rauschning leírta első látogatását Adolf Hitler sasfészkében, a Barbarossában, és azt is, hogy mit tapasztalt ott. Miután végigsétált egy sziklás szakadékon, több száz lábnyit leereszkedett a lifttel, egy üvegfalú épületbe lépett be, mely a bajor hegyek havas vadonában fészkelt. De amikor Hitler legszentebb szentélyébe belépett, hatalmas ellentmondással kellett szembenéznie, mely zavarba hozta és elborzasztotta.

Magasan a világ fölött, messze a közönséges halandóktól, Hitler egy trónon ült, „kinézett az örökkévalóságba, aeónját hívta ki párbajra”. De sasfészkének falain, ahol Hitler gyűlöletrohamoktól eltorzulva és az őrület határán a világuralomról álmodozott, semmit el nem rejtő, minden művészi igényt nélkülöző obszcén, meztelen képek voltak. Rauschningon kívül többi főbb életrajzírója nem fogta fel, hogy a szexuális perverzitás mekkora szerepet játszott Hitler életében. Ezzel a kérdéssel csak töredékesen foglalkoznak, olyan címszavak alatt, mint „Hitler impotens volt?”, vagy „Hitler viszonya a nőkhöz”. Egyikük sem értette meg, hogy Hitler egész létezésének egy nagyszabású szexuális perverzió volt a magja, és ez volt a forrása médiumi, jövőbe látó képességének is. Ez a motiváció állt minden tette mögött, amelyek által szadista bosszút állt az emberiségen.

Wolfram von Eschenbach a Parsifalban leírja (8. könyv), ahogyan Klingsor fiatalkori kasztrálása hasonló szexuális perverzióhoz és az

emberiség iránt érzett keserű gyűlölethez vezetett, és ahhoz, ahogyan a mágikus hatalmakhoz folyamodva bosszút állt:

A fiatalkor soha nem ért még ilyen elnőiesedett öregségbe. Uram, az ő itteni csodái kicsinyek a sok más országban tett csodákhoz képest... Elmondom neked, milyen is ő: keserű lett ő sok emberrel szemben. A földjét Térre de Laburnak hívják, és leszármazottja ő annak a férfinak, akitől azt is tanulta, hogyan tehet nagy csodákat – Nápolyi Virgilnek. „Mesélek neked Klingsorról. Székhelye Capua volt. A magas ösvényen jutott el a hírnévig, és jutalma nem maradt el. Klingsor hercegnek nevezte mindenki őt, asszonyok és férfiak, amíg kegyvesztett nem lett. Szicíliának volt egy Ibert nevű nemes királya. Ennek a felesége, Iblis a legszebb hölgy volt, akit valaha is anya szoptatott. Klingsor szolgálta őt, míg szerelmét el nem nyerte jutalmul. Ezért a király megfosztotta őt kegyétől. Elmondom az ő titkát, és bocsánatodért esedezem, mert nem kellene ilyesmiről beszélnem. Klingsort egyetlen vágással eunuch há tették.«

Aztán a hölgy tovább mesélt: »Kalot Enbolot híres várában Klingsor a világ csúfjává vált. A király Klingsort a feleségével találta, annak karjai közt aludt. Igaz, hogy meleg ágyat talált, ám hatalmas árat kellett fizetnie érte: a király saját kezével fosztotta meg a férfiasságától. A király úgy gondolta, hogy igaza volt. Úgy megcsonkította, hogy soha többé nem volt képes örömöt adni nőnek. De ez a tett sok emberre hozott szenvedést.

Nem Perzsia országában, hanem egy Persida nevű városban született meg a mágia. Klingsor ide utazott, és itt hozta létre a mágia művészetét, amelynek segítségével bármit végre tudott hajtani, amit csak akart. A szégyen miatt, ami a testével megesett, soha senkivel szemben nem volt jó szándékú, és amikor az embereket – különösen a megbecsült és tiszteletben álló embereket – meg tudta fosztani valamilyen örömtől, szívét kellemes érzés töltötte el. «”

Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Adolf Hitler éppen olyan impotens volt, mint Klingsor, akit „megfosztottak férfiasságától”, normális szexuális kapcsolat útján ugyanis nem volt képes kielégülni. Bár Adolf Hitlernek csak egy heréje volt – ezt már dr. Stein észrevette, amikor együtt fürdött Hitlerrel a Dunában, és később az orosz orvosi hatóságok is megerősítették, amikor Hitler elégett tetemét a berlini bunker mellett megvizsgálták 1945–ben –, nincs okunk azt hinni, hogy szervi okoknál fogva lett volna képtelen a szexuális kapcsolatra.

Impotenciájának inkább mély pszichológiai alapja volt. Szexuális kielégülést csak a szadizmus és a mazochizmus szélsőséges fajtái

nyújtottak számára, szexuális örömöt csak a másoknak okozott fájdalom vagy a másoktól elszenvedett fájdalom okozott neki. A jellemformáló bécsi években láthatjuk őt, amint romantikus álmokat sző linzi kedveséről, akivel soha nem akart normális kapcsolatot kialakítani. Ezekkel a valóságtól elrugaszkodó maszturbációkkal ellentétben Hitler titokban gyakran felkereste a város vöröslámpás negyedét, ahol egy néhány nyomorúságos fillérre vágyó prostituálttal megkötöztette és megkorbácsoltatta magát.

Úgy tartják, hogy Adolf Hitler egy időben tényleg szerelmes volt unokahúgába, Geli Raubalba, akit Bécsből elhozott, hogy vele éljen a wachenfeldi villában, a Berchtesgaden fölötti Obersalzbergben. De a szó eredeti értelmében valóban szerelemnek nevezhetjük–e ezt, tudván, hogy Hitler figyelme végül a lány tragikus halálához vezetett?

Hat hónapnyi harmonikusnak tűnő viszony után Hitler szerelmét a müncheni Prinzregentenstrasse egy luxuslakosztályába zárta, ahol ben sőségesebb kapcsolat vette kezdetét, melyet hirtelen szakítás követett.

Hitler betegesen féltékeny lett, és azzal vádolta a lányt, hogy viszonyt folytat másokkal, köztük Emil Maurice–szal, Hitler egykori rabtársával, aki akkoriban a testőre és sofőré volt. Egyrészt teljes egészében zsarnoki uralma alá vonta az életét, nem engedélyezve, hogy bárkivel is szót váltson. Másrészt arra vágyott, hogy szexuális viszonyukban a nő rabszolgaként kezelje őt, könyörgött, hogy fizikailag bántalmazza, és kénye–kedve szerint bánjon vele. Egyszer olyan tapintatlan volt, hogy levélben is megírta ezt neki, a levél később széles körben ismertté vált, és szomorú véget értek, akik voltak olyan balszerencsések, hogy olvashatták.

Végül, amikor Geli Raubal a teljes idegösszeroppanás határán volt, és könyörgött, hogy engedje haza Bécsbe, Hitler bezárta a szobájába, ahol a lány valószínűleg agyonlőtte magát. Bár a halottkém ítélete szerint „öngyilkosság” volt, még a legmagasabb rangú nácik is úgy gondolták, hogy Hitler ölte meg egy dührohamában, vagy pedig maga Heinrich Himmler lőtte le, mert a nő léte veszélyeztette a náci párt jövőjét.

Köztudott, hogy Hitlernek Eva Braunhoz, ehhez a hiú és ostoba nőhöz fűződő viszonya nagyjából ugyanilyen jellegű volt. Eva Braun mindig Hitler önkényuralma alatt szenvedett, kivéve a hálószobai jeleneteket, amikor ő volt a teljhatalmú szerető, Hitler pedig a hason csúszó rabszolga.

Rauschning leírja, hogy egyszer, amikor ő is jelen volt, egy Adolf Hitler köréhez tartozó, jövőbe látó nő így figyelmeztette: „Vezérem, ne ártsa bele magát a fekete mágiába! Legyen bár mind a fehér, mind a fekete mágia hozzáférhető a maga számára, ha a fekete mágiába bocsátkozik, az átveszi a sorsa feletti irányítást. Fogollyá teszi. Ne a gyors és könnyű sikert válassza. Ott fekszik maga előtt a tiszta szellemek birodalma feletti hatalom. Ne hagyja, hogy földhözragadt szellemek eltérítsék igazi útjától, mert ezek megfosztják a kreatív erőtől.”

Maga Rauschning nagyon is jól tudta, hogy Hitler olyan erőknek adta át magát, amelyek elragadják őt – „a sötét és pusztító erőszak erőinek”. Ezt illetően Rauschning mélyen és pontosan látott bele Hitler lelkébe.

„Azt képzelte, hogy még mindig szabadon választ, pedig már régóta egy olyan mágia fogságában volt, melyet „gonosz szellemi hierarchiákként” lehetett volna leírni, a kifejezésnek nemcsak metaforikus, hanem szó szerinti értelmében. Ahelyett, hogy egy olyan embert láttunk volna, aki lépésről lépésre kiemelkedik ifjúsága homályából, és annak posványából kiszabadulva magasabb szintre jut, egy megszállott fejlődésének voltunk a szemtanúi, a »sötétség hatalmai« védtelen áldozatának... Azért követte a szakadékhoz vezető ösvényt, mert gyenge volt az akarata.”

Bár Rauschning felismerte, hogy Hitler egy felsőrendű mágus hatalmát fejesztette ki, szinte semmit nem tudott a fekete művészetekről, és sohasem tartozott azokhoz a titkos belső körökhöz, amelyekben azt művelték. Adolf Hitlerrel készített egyik interjújában a Führer azt mondta neki, hogy a náci párt véget vet a középkornak. „Az intellektus autokratává lett, és az élet betegségévé vált – mondta Hitler. – A morális eszmények és az ember szellemi orientációja hatalmas forradalmának kezdetén vagyunk. A világ mágikus értelmezésének új korszaka jön most el, melynek középpontjában az akarat és nem az intellektus áll.”

Egy másik alkalommal Hitler nyíltan a szabadkőművesség kérdéséről és a ceremoniális mágia rituáléiról beszélt. Bár Rauschning nem ismerte fel annak mélyebb jelentését, amit a Führer mondott, naplójában lelkiismeretesen feljegyezte.

Hitler láthatóan úgy vélte, hogy a hagyományos szabadkőművesség „ártalmatlan kölcsönös érdekvédelmi szervezetté”

degradálódott. „De van egy veszélyes elem” – mondta –, melyet átvettem tőlük. Egy ezoterikus doktrínát fejlesztettek ki, és nem pusztán megformálták azt, hanem szimbólumok és rejtélyes rítusok közvetítésével részévé lettek annak. ... Azaz anélkül, hogy az agyukat használták volna, közvetlenül a képzeletükkel dolgoztak, egy mágikus kultusz szimbólumainak a közvetítésével. Ez az egyetlen veszélyes elem, melyet átvettem tőlük. Nem látják, hogy a pártunknak is ilyennek kell lennie? A párt egy rend kell hogy legyen. Egy rend, a világi papság hierarchikus rendje.”

Minden bizonnyal Rauschning Adolf Hitler egyetlen autentikus biográfusa. Ha a Hitler beszél és a Szörnyeteg a szakadékból című munkáit olvassuk, megdöbbentő, hogy mekkora a hasonlóság a Hitlerről szóló leírások és a középkori Echempertus krónikás kéziratainak a Capuai Landulfról szóló részei között. Ha az ezer év különbséggel íródott két dokumentumot összevetjük, meglepő hasonlóságokat találhatunk a német Führer és a középkori Klingsor – akinek Hitler önmaga szerint a reinkarnációja volt –személyisége, élete és viselkedése között.

„Hitler régen szerette, ha lovaglóostorral a kezében látják, később erről leszokott. De azok a tulajdonságai, amikre ez utalt, megmaradtak – gőg, arrogancia, brutalitás és hiúság. Hitler tele van haraggal. Egy véletlenül elejtett szó, egy eszébe ötlő gondolat bármikor felmérgesíti. Nemcsak érzékeny, de brutális és bosszúálló is. A hamisság, a csalás és az önbecsa–pás világában él. A nagylelkűség teljesen hiányzik belőle. A gyűlölet számára olyan, mint a bor: megrészegíti. Bár brutális és bosszúálló, egyben érzelmes is, mely tulajdonságok gyakran együtt járnak. Szerette a kanáriait, és sírt, amikor meghaltak. De akire neheztel, azokat a legborzalmasabb módokon kínozza halálra. Szadista ösztönei mások kínzásakor szexuális izgalmat keltenek benne.

Még amikor másokat dicsér, akkor is csak önmagát dicsőíti, annyira énközpontú... Annyira bizonyos isteni formátumában, hogy minden dicséretért és a legdurvább hízelgésért is hálás. Mindig függ a körülötte lévők egyetértésétől, és magabiztossága a nők bátorításától függ. A kicsit hisztérikus nők vonzzák. A siker legfontosabb előfeltétele szerinte az, hogy pontosan kiderítse minden egyes ellensége gyenge pontját, hiányosságát. ... Úgy véli, csak úgy érheti el céljait, ha szisztematikusan korrumpálja és befolyásolja a vezető osztályokat. Nem zavarja, ha az emberek vérszomjas zsarnoknak nevezik, mivel úgy gondolja, hogy alulról minden uralkodás zsarnokságnak tűnik. Hatalmi politikáját

könyörtelen csupasz erővel hajtja végre, és nem talál semmi kivetnivalót abban, ha a csalás és a félrevezetés valamilyen formájához folyamodik. A hatalom megfontolt felhasználását ajánlja akkor, amikor külföldön még léteznek illúziók a történelemformáló erőkkel kapcsolatban. ... »Mi éberek vagyunk – mondja –, a többiek aludjanak csak.«”

(Részletek Hermann Rauschning: Hitler beszél és Szörnyeteg a szakadékból című műveiből.)

TIZENHARMADIK FEJEZET

A DÉMONI MESTERDALNOK

A népszálló patkányfogója

„Hitler gesztusai és beszédének érzelmi jellege folytán az eksztázis határán lévő, szinte hisztérikus magasságig vitte fel a hangját, sikoltozott és köpködött felháborodásában. Ez a hallgatóságára is hasonló hatással volt. Szenvedélyét sikerült átvinnie közönségére, úgyhogy a férfiak nyögdécseltek és sziszegtek, a nők pedig önkéntelenül sírva fakadtak, hogy levezessék azt a feszültséget, mely a gyűlölet és diadalittasság erőteljes érzelmeinek bűvöletében alakult ki, melynek következtében minden visszafojtottságukat levetkőzték. A közönséget megbabonázó hatalmát hasonlították már az afrikai varázslók vagy az ázsiai sámánok okkult művészetéhez, mások pedig egy médium érzékenységéhez vagy a hipnotizőr magnetizmusához.”

Alan Bullock: Hitler – tanulmány a zsarnokságról.

Hanisch, Hitler egyik csavargótársa a bécsi tömegszállásról, elmondta, hogy Hitlert már a nyomorúságos szegénység idején is nagyon lenyűgözte a retorika.

„Egyik este Adolf Hitler moziba ment, ahol Kellerman Csatornáját játszották. A filmben szerepel egy agitátor, aki beszédeivel felgyújtja a dolgozó tömegeket. Hitler majdnem megőrült ettől. Olyan erőteljes hatással volt rá az élmény, hogy utána napokig másról sem beszélt, csak a kimondott szó erejéről” – emlékszik vissza Hanisch.

Már kamaszkorában nagyon élvezte a történelem nagy szónokairól szóló történeteket. Gustl Kubizek említi, hogy a Wagner Rienzi című operájában drámaian megjelenített téma, a szónoklat hatalma Hitlert felkavart vallomásra indította, mely szerint hitt benne, hogy egy napon

ő maga is megigézhet tömegeket a szó mágikus hatalmának a segítségével.

Hitler a Mein Kampfban így ír a szónoklat fontosságáról: „Az az erő, amely a történelemben időtlen idők óta a legnagyobb vallásokat és politikai lavinákat indította el, a kimondott szó mágikus ereje volt. Széles embertömegeket csak a beszéd erejével lehet megmozgatni. Minden nagy mozgalom, politikai mozgalom, az emberi szenvedély és érzelem vulkanikus kitörése a tömegek közé vetett szó zsarátnokától kapott lángra...”

Hitler még mágikus technikájának felfedéséhez is közel jár, amikor a tömegben jelenlévő érzelmi ellenállás legyőzéséről beszél. Azt mondja, hogy érvekkel semmire nem lehet menni, csak a „rejtett erők” alkalmazásával. „Mindig a nagy tömeg vezetését fogja követni oly módon, hogy hallgatóinak élő érzelmei sugallják számára a megfelelő szót, melyre szüksége van, és cserében ez a szó egyenesen a hallgatók szívéhez fog szólni.”

Otto Strasser, aki maga is briliáns szónok volt, de a belső náci hierarchiának soha nem volt tagja, megértett valamit a Hitler képességei mögött álló mágikus erőből, mellyel a legvadabb szenvedélyeket is közvetíteni tudta közönségének.

„Hitler egy szeizmográf vagy talán egy rádióvevő készülék érzékenységével reagál az emberi szív rezgéseire, ezáltal olyan magabiztosságra tesz szert, amelyet semmiféle tudatos tehetség nem biztosíthat a számára, s úgy beszél, mint egy hangszóró, mely az egész nemzet legtitkosabb vágyait, legkevésbé elfogadható ösztöneit, szenvedélyeit és személyes lázadását jelenti be.”51

Strasser nem sokra tartja Hitler intellektuális érvelését, mely olyan könyveken alapul, amelyeket nem értett meg tökéletesen.

„De dobja csak el a mankóit, és álljon ki bátran, beszéljen, ahogy a szellem diktálja, máris az évszázad egyik legnagyobb szónokává változik. ... Adolf Hitler belép egy terembe, beleszagol a levegőbe, egy percig tapogatózik, keresi, hogyan fogjon hozzá, felméri a hangulatot. Hirtelen előretör. Szavai nyílvesszőként csapódnak be céljukba, minden sebet, még a legérzékenyebbeket is feltépve.

51 Otto Strasser: Hitler és én.

Felszabadítja a tömeg tudattalanját, kifejezi legbelsőbb vágyait, és azt mondja neki, amit az hallani akar.”52

Alan Bullock professzor maga sem tudja, milyen közel jár az igazsághoz, amikor így ír: „Hitler közönséget megbabonázó hatalmát hasonlították már az afrikai varázslók vagy az ázsiai sámánok okkult művészetéhez, mások pedig egy médium érzékenységéhez vagy a hipnotizőr magnetizmusához.” Külső szemlélődéssel mégsem tárhatjuk fel a valóságos forrását azoknak a mágikus képességeknek, amelyek segítségével Adolf Hitler a szó zsarátnokát a német emberek szívébe vetette, és rábírta őket, hogy a náci rasszista ügyet kövessék.

Adolf Hitler látnoki képességei, melyeket látásközpontjait „felnyitó” rituálékkal szerzett, atavisztikus jellegűek voltak. Azaz látását nem volt képes irányítani, és nem tudta észleleteit közvetlenül a jelenségvilágban álló spirituális realitásokkal összekapcsolni. A Hitler asztrális szervezetében lévő központok működésbe lépése akaratlanul történt meg, amikor az érzelmi őrjöngés remegésében korbácsolta fel magát. Talán mentségként fel lehetne hozni, hogy víziója a mescalin– vagy LSD–utazáshoz hasonló, melynek során a résztvevő állandóan változó színek és formák mozgó folyamatosságában találja magát, mivel minden vibráló „csakra” megteszi specifikus hozzájárulását az egész transzcendens élményhez.

A Grálhoz vezető eredeti ösvényen ezek a központok fegyelmezett meditáció útján fejleszthetők ki, amelyben a letisztult gondolatok és érzések táplálják a látás rügyező szerveit, ugyanúgy ahogy a napfény és a víz a magból fejlődő növény növekedését táplálja. Az e csakrák megvalósulása, valamint a természetben előforduló növekedés és lombba borulás törvénye közötti magától értetődő összehasonlítás inspirálta a régieket arra, hogy látnoki vízióknak ezeket a szerveit „lótuszvirágoknak” nevezzék el. Ezek a szunnyadozó képességek azoknak a speciális képességeknek a kifejlesztésével ébreszthetők fel, mint a morális minőségek megszerzése és a lélekben található rejtett funkciók feletti uralom. Minden központ bizonyos mennyiségű tulajdonság elsajátításával kezd el működni. A buddhista „nyolcszoros” ösvény például nyolc tulajdonság megszerzéséhez vezet, amelyeken keresztül a nyolcszirmú lótuszvirágot, mely a pajzsmiriggyel van kapcsolatban, látnoki működésbe hozza.

52 Ua.

Ez a hét, endokrin mirigyen alapuló szerv, mind különféle víziókat idéz elő. A csecsemőmiriggyel kapcsolatban álló csakra például mások változó érzelmeinek és hajlamainak a meglátását segíti elő. Ugyanakkor a napfonatban elhelyezkedő tízszirmú szerv a tehetségek és képességek vízióját nyitja fel, és kapcsolatot létesít a „szellemi lényekkel”. Vannak olyan központok, amelyek mások rejtett gondolatait és titkos indítékait tárják fel, miáltal tökéletesen ismeretlen emberek belső élete is nyitott könyvvé válhat.

Röviden leírtuk azt a nemkívánatos és tiltott módot, ahogyan Adolf Hitler központjai Dietrich Eckart és a thulisták legbelsőbb körének irányítása alatt megnyíltak az obszcén és szadista beavatási rituálék során. Nem lehet kétségünk afelől, hogy Hitler hipnotizáló szónoklatai során ezek a szunnyadó képességek felébredtek, aminek következtében – egyfajta elragadtatott patkányfogóhoz hasonlóan – képes volt ösztönösen uralni hallgatóságát. Egy halálos mantrákat üvöltő keleti sámánra hasonlított, aki ellenőrizhetetlen érzelmi kirobbanásokat vált ki.

A korabeli materialistákkal ellentétben, Adolf Hitler nem volt olyan képzeletszegény, hogy a beszéd képességét egyszerűen csak az emberi viselkedés egy fajtájának tekintette volna. A szónok erejéről Eschenbach Parsifaljában is szó esik. Hitler meglepően mély ismeretekkel rendelkezett e műről.

Ennek az elragadó középkori románcnak – mely maga is egy mély beavatási szertartás dokumentuma – a központi helyén csodálatos leírást találhatunk arról, hogy az emberi szó is egy, az ember szájából kinyúló kard. „Szókardnak” nevezik, mely megöregedett, elsorvadt, szétmállott, és elvesztette az erejét. Ezt a „szókardot” csak úgy lehet megújítani, ha felfedezzük erejének eredeti forrását.

Ezt a titkos forrást a Parsifal egyik fontos passzusa fedi fel:

„A kard az első csapásnak ellen fog állni, a másodikra darabjaira hull. Ha visszaviszik a Forráshoz, a vízfolyástól újra teljes lesz. A víz szikla alatti forrásához kell menni, mielőtt még a nap első sugara ráesne. Ha a darabok nem vesztek el, és pontosan összeillesztjük őket, akkor a kard újra teljes lesz, mihelyst a forrásvíz benedvesíti, az illesztések s a sarkok erősebbek lesznek, mint valaha, és [a konstelláció] pengébe vésett jelei nem vesztik el fényüket. A kard mágikus erejű lesz. Félek, nem fogjátok meglátni. De hogyha szátok megtanulta a szavakat, a szerencse hatalma ki fog sarjadni, és egyre nagyobbra fog nőni.”

A középkori énekes később Kunneware kútját írja le – melyet egy sárkány őriz – a helyként, ahol a mágikus forrás ered: a kút fölött egy földgömb volt, ezen ült a sárkány.

Ebben a csodálatos Grál–szimbolikában a kút a nemi mirigyeket jelképezi – vagyis az ivarmirigyeket. Itt helyezkedik el a földgömb (vagy csakra), a legmagasabb szellemi szerv, melyet a régiek négyágú horogkereszttel jelöltek.

A kutat őrző sárkány a faj vérének hígítatlan barbárságát jelképezi, a legprimitívebb szexuális ösztönöket, amelyeket le kell győzni és át kell változtatni, mielőtt a forrás átnyújtaná az erényt: a szó kreatív gyógyító erejét.

Itt, Kuneware kútjánál az embernek nemcsak mélyen székelő egoizmusát és faji büszkeségét kell legyőznie, hanem a kard széttört darabjait is össze kell illesztenie. Ezeknek a daraboknak úgy kell összerendeződniük, hogy ha minden egyes darab a megfelelő helyre kerül, a zodiák jeleit kell kitenniük; egyfajta kirakós játék ez, amelyben az adott konstellációknak a megfelelő helyen és helyzetben kell megjelenniük. „Egyetlen rész sem veszhet el.”

A Grál lovagjának napkelte előtt kell ezt végrehajtania a sziklánál. Azaz, nem a háromdimenziós érzéki világban magára ébredő tudat, hanem a transzcendens tudat segítségével.

Korántsem véletlen, hogy ez a passzus majdnem rögtön azután következik, hogy Parsifal első ízben próbál meg sikertelenül behatolni a Grál kastélyába, amikor nem teszi fel a sebesült Anfortas–nak az együtt érző kérdést: „Testvérem, mi fáj néked?” Mert a mágikus varázs, mely a széttörött szókard részeit összeforrasztja: a SZERETET, Krisztus szeretete, a testté lett szó. Csak a szeretet segítségével – mely felette áll a faji, a bőrszínbeli, a nemzeti, a csoport és a nemi előítéleten – születhet újjá az egyéni emberi szellem az emberben.

Hitler, mivel jól ismerte a Parsifal teljes történetét és történeti hátterét, tudta, hogy létezik a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti megfeleléseknek egy középkori doktrínája, amelyben az emberről mint a teljes kozmosz koncentrált képéről beszélnek. S mely elmondja, hogyan helyeztetett az univerzum kreatív alapelve (a szó) az emberbe, és az hogyan fejeződik ki az emberi beszéd fantasztikus adottságában.

Mindezt tekintetbe véve kétségtelen, hogy Adolf Hitler felismerte: a széttörött szókard a belevésett konstellációkkal nem más, mint maga az ember. De nem akarta a keresztény megújulás ösvényét követni, amelyen keresztül a szó egyre jobban ki tudja fejezni magát a szeretet morális inspirációjában és gyógyító erejében. A szóban rejlő mágikus erőket arra akarta felhasználni, hogy az emberek közötti gyűlölet, megosztás és gyűlölködés motívumait élessze fel.

Hitler a nácizmus hatalmával akarta eltéríteni az emberiséget az egyéni emberi szellem megvalósításától. Őrjöngő beszédeiben, amelyek valójában az asztrológiai mágia nyilvános megjelenései voltak – ezt bárki láthatta, akinek szeme van hozzá –, a faj vérében található primitív vadságot és brutális ösztönöket ébresztette fel. A Hitler lépre csalt lelkét bábuként fogva tartó luciferi szellem kizárólagos célja az volt, hogy a német embereket arra csábítsa, hogy feladják szellemi elsőszülöttségüket a faji felsőbbrendűség csábító gondolatáért.

„Az emberek azt tartják rólunk, hogy a szellem ellenségei vagyunk. Azok vagyunk. De sokkal mélyebb értelemben, mint az önhitt burzsoá tökfilkók valaha is álmodhatták volna. Miért is kellene törődnöm az individuális szellem és a személyes morális felelősség végtelen jelentőségének keresztény doktrínájával? Jéghideg tisztasággal szállok szembe ezzel, az individuum semmiségének és totális jelentéktelenségének a doktrínájával, amely szerint az egyén folytatólagos létezése csak a faj vérének látható halandósága tekintetében értékelhető. ... Felmentem az embert a szellemi szabadság és a személyes függetlenség terhei alól, melyeket csak kevesen bírnak elviselni. ... A német kereszténység egy torzszülött. Valaki vagy német, vagy keresztény.”

(Szemelvények Hitler Gauleitereihez idézett beszédeiből.)

Richard Wagner Klingsor figuráját egy géniusz éleslátásával a fekete mágia varázslójaként ábrázolta, aki a Végzet Lándzsájával mint valami hatalmas fallikus bottal hadonászott. A wagneri Grál–opera fényében Hitlert a huszadik századi Klingsornak láthatjuk, aki a történelem színpadára lépve varázslatokkal előállított szexuális kígyómérgének zuhatagát öntötte az emberiségre. Vakká akarta tenni

az emberiséget, hogy ne ismerjék fel az egyéni sors jelentőségét a történelmi folyamatban.53

Ha Hitlert a II. Capuai Landulfhoz hasonlítjuk, megdöbbentő felfedezést tehetünk, mely szerint Terra di Labur hercege nemcsak hogy szintén vágyott a Lándzsára saját démoni céljai eléréséhez, de címerének emblémájává a Hagenkreutzot, az álcázott horogkeresztet tette.

A Klingsor figurája köré szövődött legendák és tradíciók nem oszlottak szét a kilencedik század után sem. Klingsor neve ugyanis még egyszer feltűnik az 1207–es Wartburg Krieg idején. Ekkor állítólag egy bizonyos Klingsor püspök Európa minden mesterdalnokát legyőzte, még Wolfram von Eschenbachot is.

A wartburgi leírások, amelyek Wagner Tannhäuser című operáját is inspirálták, azt sugallják, hogy Klingsor püspök démoni erőkkel szövetkezett, és megtanulta, hogyan tartsa őket az ellenőrzése alatt. Csodálatos tehetségének a forrása a luciferi szellem volt, amit Nazimként vagy Nasionként is ismertek. A szív letisztult érzéseiből éneklő von Eschenbach nem vehette fel a versenyt a varázsló hideg, okkult bölcsességével és az asztrológiai mágia művészetével.

Klingsor püspök személyét még egy történésznek sem sikerült biztosan azonosítania, de úgy vélik, hogy Acerra grófja volt ő, Terra di Labur és Capua ura.

Acerra grófját gonosz emberként és a mágia adeptusaként ismerték. Azt beszélték, hogy a nővére, Sybilla, Szicília királynője démonikus rítusok során fogantatott fiúnak adott életet. Amikor az asszony VI. Henrik császár elől elmenekülve a kalath–el–belluti sasfészekben keresett menedéket, borzalmas titkára fény derült. Fiát kasztrálták, és Acerra grófját, aki a fiút nemző tisztátalan szellemet megidézte, borzalmas halálra ítélték. Bár 1197–ben kínhalált kellett volna halnia, a szóbeszéd szerint megmenekült, és Magyarországon talált menedéket.

Magyarország Klingsorja, akárcsak a mintegy négy századdal korábban élt II. Landulf, adeptusok egy körének volt a központi alakja, akik között a korszak néhány vezető egyházi figurája is

53 Wagner Parsifaljának egyik jelenetében Klingsor Parsifalra hajítja a Lándzsát, de az elkapja. Parsifalnak, az individuális emberi szellem képviselőjének nem árthat Klingsor varázsereje. Parsifal kezében a Lándzsa a Szentlélek hatalmát szolgálja.

megtalálható volt. Ennek a körnek a segítségével jött létre az inkvizíció egész folyamata.

Klingsor püspök számára megadatott a jövőbe látás képessége. Előre látta az Assisi Szent Ferenc valamiféle lelki nővérének tartott Thüringiai Szent Erzsébet születését. Szent Erzsébet gyóntatója, Marburgi Konrád indította el az inkvizíció első dühöngő kitörését. Az albigensek és akatarok kiirtása a wartburgi verseny után egy évvel történt. Hét évvel később, 1215–ben a lateri zsinat létrehozta az eretnektörvényeket.

Kelet–Európában még Klingsor püspök életében elterjedt a patkányfogó meséje, és egyes történészek ennek eredetét az ő személyével kapcsolják össze. A történet egy patkányfogóról szól, aki ellen Hamelin városának teljes lakossága feldühödött. A férfi, hogy bosszút álljon rajtuk, elkezdett játszani a fuvoláján, amire a környék összes gyereke odagyűlt köréje. A zenétől hipnotizált gyerekek követték a város falain túlra, egy mély barlangba a hegyek közé, ahol eltűntek, és ahonnan soha nem kerültek elő. Az ártatlan gyermekek lemészárlását elbeszélő legenda a történelemben rejtve működő erőket jelzi, amelyek az emberiséget el akarták téríteni igaz szellemi céljaitól. A legenda ugyanakkor profetikusnak is bizonyult, amennyiben előlegezte Adolf Hitler szónoklatainak varázserejét – mely a német embereket megfosztotta igazi sorsuk beteljesítésétől és függetlenségüktől, s morális lesüllyedésbe kényszerítette őket a torz faji ideológiák segítségével.

Egy különleges forrás alapján felfedeztük, hogy Adolf Hitler Acerra grófja reinkarnációjának is tekintette magát. Miután hatalomra jutott és megalakította a Harmadik Birodalmat, Adolf Hitler Hermann Göringet különleges küldetéssel a híres svéd doktorhoz és íróhoz, Axel Munthéhoz küldte, aki a Nápolyi–öbölre néző capri dombokon újjáépíttette Tiberius templomát. Axel Munthe, a háború előtti bestseller, a San Michele regénye szerzője, akkor fogott hozzá Tiberius templomának a helyreállításához, amikor kezdte elveszíteni a látását, s meg is vakult, még mielőtt befejezte volna. Soha nem láthatta a helyreállított San Michele szépségét, melyen oly keményen dolgozott.

Göring 1937 augusztusában, amikor Ciano gróffal, az olasz külügyminiszterrel megbeszéléseket folytatott Rómában, civil ruhában titokban elment Nápolyba, ahol felült a Capriba tartó gőzösre.

Munthe, akit megzavart a Gestapót alapító alkancellár látogatása, először nem akart ajtót nyitni, de amikor Göring biztosította, hogy Hitler megbízottjaként érkezvén ajánlatot akar tenni San Michele megvásárlására, Axel Munthe beleegyezett a beszélgetésbe. A svédet lenyűgözte Göring fantasztikus tudása a történelem és a művészetek terén, és a két férfi órákig taró mély társalgásba merült.

Axel Munthe még abban az évben, egy rövid londoni tartózkodás során, ahol végül is a háború kitörése után letelepedett, meglátogatta dr. Walter Johannes Steint, régi barátját kensingtoni otthonában, és részletesen elmesélte neki Hermann Göringgel való furcsa beszélgetését.

Úgy tűnik, Göring, amikor megtudta, hogy Axel Munthe maga is jelentős képességekkel és átható észleléssel rendelkező okkultista, nyíltan elmondta neki, miért akarja Hitler megvenni San Michelét, ahova vissza akar vonulni öregkorában.

Hitler – mondta Göring – nemcsak II. Landulf és Acerra gróf, Nápoly és Capri (Terra di Labur) két ura reinkarnációjának képzeli magát, hanem az újjászületett Tiberiusnak, a római császárnak is, aki visszavonult a szigetre, hogy élete utolsó éveit itt töltse, elvonultan.54

Egész napos beszélgetésük során Göring büszkén elmesélte, hogy ő is mindig újjászületett Führere mellett. Azt állította, hogy ő volt Boese (Rossz) gróf55, II. Landulf személyes barátja és bizalmasa a kilencedik században. Göring azt állította, hogy a tizenharmadik században Marburgi Konrádként született újjá. Ez a férfi Klingsor püspöknek, a wartburgi varázslónak közeli társa volt. Ebben a kontextusban Goebbelst is megemlítette mint Meráni Eckbertnek, Bamberg tizenharmadik században élt püspökének a reinkarnációját. Ő vezette be Acerra grófot a „dal csatájában” a bíró szerepét betöltő magyarországi Endre király udvarába.

Göring 1921–ben Svédországban, ahol akkor élt, az Edelweiss Társaság aktív tagja lett. Az Edelweiss Társaság az Arany Hajnal egyik mellékhajtása volt, és az északi Messiás eljövetelét várta. Amikor Göring először hallotta Hitlert beszélni, nem volt kétsége 54 Adolf Hitler nagyon magas árat ajánlott fel Munthénak San Micheléért. Dr. Stein elmondta nekem, hogy Axel Munthe nem adta el, mert ő is Tiberius császár reinkarnációjának képzelte magát, és állította, hogy transzcendens emlékei is vannak a császár életéről.55 Hermann Göring tökéletesen indokolatlanul konstruálta meg magának a családfáját, mely származását Boese grófig, egy Karoling királyi vérből származó nemesig, Marburgi Konrádig, Thüringiai Erzsébet gyóntatójáig vezette vissza. Ezt a hamis családfát Göring legtöbb életrajzírója említi, de egyikük sem tárta fel a valódi okokat, amiért ezt Göring felállította magának.

afelől, hogy „Németország megmentőjét” hallja. Hitler „mintha a lelkemből beszélt volna” – mondta. – Amikor bemutatkoztam, Hitler azt mondta: a sors csodálatos fordulata volt, hogy mi találkoztunk. Rögtön szívünkhöz közel álló dolgokról kezdtünk beszélni.”

Mégis Goebbels volt az – ő Hitlert először egy bambergi pártgyűlésen hallotta beszélni –, aki megjósolta az új vezető mágikus mesterdalnokként való eljövetelét. Goebbels, az egyszerű rheydti nyomdász gyermeke számára az Albertus Magnus Társaság tette lehetővé, hogy elvégezze az egyetemet. A történelmi és irodalmi diploma megszerzéséért öt különböző egyetemre járt. 1918 nyarán Freiburgban a Szent Grál rejtélyével kapcsolatos középkori történelmet tanulmányozta. Diákévei alatt regényt kezdett írni Michael címmel, mely egy hős naplója volt, aki egyszerre volt katona, költő, szerelmes, hazafi és forradalmár, egy fiatalemberé, aki „létezésének minden idegszálával az életet akarta megragadni”. A hős a vesztes Németország szánalmas állapotáért a zsidókat tette felelőssé – „erőszakot követtek el népünkön, bemocskolták eszményeinket, legyengítették a nemzet erejét és korrumpálták az erkölcsöket. ... Ez a nép mérgező ekcéma beteg nemzetünk testén. ... Intellektusuk megmérgezte népünket.” Amikor a főhős a német emberek sorsa felett érzett elkeseredés legmélyebb fokára jut, hirtelen új reményre ébred, mert megjelenik egy messianisztikus szónok:

„Ülök egy teremben, ahol soha nem jártam azelőtt. Vadidegen emberek között. Legtöbbjük szegény és koszos. Munkások, katonák, tisztviselők, diákok. Alig veszem észre, hogy az emelvényen álló férfi beszélni kezd, lassan, tétovázva. De aztán hirtelen elszabadul beszédének folyama. Ettől fény veszi körül a fejét. Hallgatom. Foglyul ejt. Becsület! Munka! A zászló! Ezek az eszmények élnek még ebben a népben, amely felől Isten elvette áldást adó kezét. A hallgatóság kipirul, a szürke arcokon remény fénylik. Valaki ökölbe szorítja a kezét. A másik letörli a verítéket a homlokáról. Egy öreg tisztviselő zokog, mint egy gyerek. Melegem van és fázom. Nem tudom, mi történik velem. Mintha puskaropogást hallanék. Néhány katona feláll, és hurrát kiált. Mintha senki nem venné észre. A férfi odafent tovább beszél, és minden, ami eddig bennem csak csíra formájában élt, most alakot ölt. Csoda történt! A romok között valaki felmutatja a zászlót. A körülöttem állók nem idegenek többé. A testvéreim ők. Odamegyek az emelvényhez, és belenézek a férfi arcába. Nem szónok, próféta ő! Izzadság ömlik az arcán. Szemei ragyognak sápadt arcában. Keze ökölbe szorul. És mint az utolsó ítélet, villámlik

tovább szóról szóra, mondatról mondatra. Nem tudom, mit tegyek, mintha megőrültem volna. Éljenezni kezdek. Senki nincs meglepődve. O ott az emelvényen egy pillanatra rám néz. Azok a kék szemek tűzként égetnek. Ez a felszentelés pillanata. Úgy érzem, újjászülettem. Már tudom, merre visz az utam. Az érettség ösvénye. Mintha részeg lennék. Csak arra emlékszem, hogy a férfi keze összekapcsolódik az enyémmel. Életre szóló eskü ez. És szemem két csodálatos kék csillaggal találkozik.”

Így előlegezte meg Joseph Goebbels kibontakozó sorsa végzetes találkozását Adolf Hitlerrel, a démonikus wartburgi mesterdalnok reinkarnációjával. Goebbels a naplójában leírta, milyen hatást tett rá Hitler bambergi találkozásuk napján. A náci propagandaminiszter naplóját a szövetséges hírszerzők foglalták le 1945–ben, Berlin eleste után.

„Köszönöm a sorsnak, hogy létezik egy ilyen ember. Ő a sors, az istenség teremtő eszköze. Mélyen megrendülve állok mellette... Ez a helyzet... Feltétel nélkül elfogadom őt vezéremnek... Olyan mély és rejtélyes ő. Tudja, hogyan fejezze ki a végtelen igazságot. Olyannak látom, mint egy prófétát a régi időkből. Az égben egy nagy fekete felhő mintha a horogkereszt formáját venné fel. Égi jel ez talán? Mennyivel több elemi erő van ebben az emberben, mint az értelmiségiekben... Egy ilyen emberrel meg lehet hódítani a világot. Úgy érzem, mélyen hozzá vagyok kötve. Kétségeim eloszlanak. Nem tudnám elviselni, hogy kételkednem kelljen ebben az emberben. Németország élni fog. Heil Hitler!”

HARMADIK RÉSZ

VÉR ÉS HAMU

Wagner kinyilvánította az emberi sors végtelen tragédiáját. O nem pusztán zenész és költő volt, hanem a legkimagaslóbb prófétai alak a németek között. A gondviselés segítségével hamar rátaláltam Wagnerre. Minden, amire Wagnernél rábukkantam, a legbensőbb rejtett meggyőződéseimmel volt összhangban.

Wagner Parsifalját a megszokottól tökéletesen eltérő módon kell értelmeznünk. A történet abszurd külsőségei mögött – a keresztény motívumok és a nagypéntek misztfikációja – valami teljesen más kerül felszínre e mély dráma igazi tartalmaként.

Nem a részvét keresztény vallását, hanem a tiszta nemesi vért üdvözli, melynek tisztaságának védelmében és dicsőítésében a Beavatottak Testvérisége összegyűlik.

Amfortas király a megromlott vér gyógyíthatatlan betegségében szenved. A beavatatlan, de tiszta embert arra csábítják Klingsor varázskertjében, hogy az élvezeteknek és a korrupt civilizációnak adja át magát, ahelyett hogy az élet titkát, a tiszta vért őrző lovagok elitjéhez csatlakozna.

Mindannyian a kevert s megromlott vér betegségében szenvedünk. Hogyan tisztíthatjuk meg magunkat, hogyan vezekelhetünk? Alapítsuk meg a valóban beavatottak szűk társaságát? Egy rendet – a tiszta vér Szent Grálja körül összegyűlő templomosok testvériségét!

Vegyék észre, hogy a részvét, melynek segítségével az ember megértővé válik, csak azoknak a romlott embereknek való, akik nincsenek kibékülve önmagukkal, és hogy ez a részvét csak egyetlen bánásmódot ismer, azt, hogy hagyja meghalni a beteg embert. A Gráltól megkapható örök élet csak a valóban tiszta és nemes embernek való.

Részletek Hermann Rauschning: Hitler beszél című könyvéből.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A KŐBE VÉSETT NÉV

A reinkarnáció szellemi családfája

„Azt mondod, a Grált szeretnéd. Őrült ember, szomorúan hallom ezt. Senki nem szerezheti meg a Grált, csak az, akit a mennyekben ismernek, és név szerint szólítanak a Grálhoz. Ezt el kell mondanom neked a Grálról, mert én tudom, hogy ez így van, s láttam is már a saját szememmel. Bátor szívű sereg él ott [Montsaelvaeschénél], s elmondom neked, hogyan. A lehető legtisztább kövön élnek. Ha nem ismered ezt a követ, megnevezem neked. Lapis excellis a neve... Ennek a kőnek az ereje a főnixet porrá égeti, de a madár a porból újjászületik. így vedlik át a főnix, s cseréli le a tollazatát, mely ugyanolyan fényes és csillogó lesz, mint annak előtte volt... S ez a kő adja vissza az ember húsának s csontjának fiatalságát. A követ más néven Grálnak is hívják. Ezen a szent napon üzenet érkezik hozzá, s ebben rejlik az ő legnagyobb ereje. Nagypéntek van ma, és ott egy mennyekből alászárnyaló galambra várakoznak. Kis fehér ostyát hoz a csőrében, s azt a kövön hagyja...

Halljad most, hogyan derül ki, kit szólít magához a Grál. A kövön, a pereme mentén bevésve betűk jelennek meg, melyek azon legények vagy leányok nevét és családfáját írják le, akiknek az áldott utat meg kell tenniük. Nem érdemes letörölni ezeket a neveket, mert amint valaki elolvasta őket, azonnal eltűnnek a szeme elől.” (így beszélt a treverezenti remete Parsifalhoz.)

Wolfram von Eschenbach: Parsifal.

Walter Johannes Stein könyvekkel teletömött oldalzsákkal indult el a háborúba. Egyszerű lövészként vonult be az osztrák birodalmi hadseregbe, és századosként szerelt le. A Grált kutató nyakigláb zöldfülű volt, amikor elhagyta az otthonát. Adeptusként tért haza a háborúból, aki nevét a kő peremébe bevésve olvashatta.

Egyre folytak az orosz seregek támadását visszaszorító kemény harcok. Steint kitüntették bátorságáért, és a jelentésekben megemlítették a nevét, azért valahogyan talált arra is időt, hogy doktori disszertációját írja. Ez a dolgozat az időről és a tudatról szólt, és az emberi test azon fiziológiai folyamatait írta le, amelyek a transzcendens tudás kilenc magasabb dimenziójának potenciális helyei lehetnek.

Amikor 1914–ben a frontra került, még nem találta meg a magasabb tudáshoz vezető ösvényt. Szembe kellett néznie a problémával, mely az okkultizmus minden tanulmányozóját zavarba ejti: hogyan lehet a lélekben szunnyadó olyan erőket feléleszteni, amelyek valódi szellemi látáshoz vezetnek? Az meglehetősen nyilvánvaló volt számára, hogy ilyen látást csak a meditáció segítségével lehet elérni. De milyen meditáció révén, és hogyan lehet a modern hadviselés körülményei között időt szakítani a meditálásra?

Arra a következtetésre jutott, hogy – mivel az agytól többé nem függő gondolkodásra törekedett – a meditáció tartalmának mentesnek kell lennie az érzékektől. A Fekete Keresztre és a Hét Vörös Keresztre vonatkozó ősi rózsakeresztes meditációt választotta. Mivel a különálló szimbólumok sohasem jelennek meg együtt az érzéki világban, a meditációnak ez a formája már az érzékektől mentes élmény felé tett lépés volt. Emellett e különleges meditáció teljes gondolati folyamata a vér benső jelentőségét is magában foglalta, ami a Grál keresésének központi motívuma volt.

Bármilyen közvetlen taktikai szituációban volt az ütege: előrenyomulás vagy visszavonulás közben, vagy osztrák és orosz fegyverek halálos tüzérségi csatájának pergőtüzében, ő megpróbált napi három alkalommal a koncentrált meditáció elvarázsolt állapotába jutni. Már ez maga is nagy teljesítmény volt.

A kitartó meditáció által lelkének mélyéből sokkal hatalmasabb erőket hívott elő, mint amilyenekhez a mindennapi gondolkodás folyamataiban hozzászokott. Fokozatosan, lépésről lépésre, a kitartó meditációnak ezekben az időszakaiban tudatára ébredt, hogy lelke ahhoz hasonlóan szabadítja el magát a testtől, mint amikor álomba merül. Ám ahelyett, hogy az öntudatlanságba siklott volna át, úgy érezte, hogy egy másik egzisztenciaszint magasabb tudatosságára ébred rá.

Alig több mint egy év frontszolgálat alatt kibomlottak a szellemi világ meglátásának rügyei, egy olyan képesség által, amit az okkultisták a képzelet megismerésének hívnak.

Belső fejlődésének ebben a szakaszában történt, hogy rövid eltávozásra hazaengedték a frontról, hogy anyjának vigaszt nyújthasson bátyja elvesztése felett érzett fájdalmában. Fritzet, Walter bátyját, halála után a vitézségéért és kiváló teljesítményéért a legmagasabb kitüntetésben részesítették. Az oroszok elleni harcban halt meg, egy erőd védelmében: amikor az ellenség áthatolt a védelmi vonalon, felrobbantották magukat az erőddel együtt. A két testvér nagyon közel állt egymáshoz, ezért Waltert is rendkívül megviselte Fritz halála. Mindketten úgy gondolták, hogy az osztrák–magyar dinasztia soknemzetiségű alapjáért érdemes harcolni, de a halál túlságosan nagy ár volt.

Rövid eltávozása alatt Walter Johannes úgy döntött, hogy ellátogat a Hofburgba, hogy még egyszer szemtől szemben állhasson Longinus Lándzsájával, a világ sorsának különös legendájához kapcsolódó ősi fegyverrel. Gyönyörű nyár végi napon sétált keresztül a majdnem teljesen elhagyatott Ringen, elindulva felfelé a kincstárhoz vezető lépcsőkön.

A felügyelők – legtöbben nyugdíjas katonák, akik már túlságosan öregek voltak a nemzeti zászló szolgálatához – tisztelegtek a fiatal hadnagynak, amikor elhaladt előttük a rokokó terem folyosóján. Belépett a Habsburg koronaékszerek és a Reichkleinodien ismerős lakhelyére, és egyenesen odament, ahol az elhagyatottnak látszó lándzsahegy állt az emelvényen egy üvegszekrényben.

Több mint két év telt el azóta, hogy Adolf Hitlerrel – aki ekkor eszébe sem jutott – együtt állt itt. Ehelyett azon vette észre magát, hogy arra gondol, egyetemi évfolyamtársai hogy kigúnyolnák a Végzet Lándzsájába vetett hitéért. Szerintük a személyes sorsra vonatkozó minden gondolata szánalmas vicc csupán. Ezért aztán soha senkivel nem beszélt a Lándzsa történetére vonatkozó kutatásairól, csak édesanyjával és Fritzcel, azóta már halott bátyjával.

A Lándzsa látványa ébresztette rá, hogy mennyire megosztott lett a személyisége, hisz egyszerre két, szemlátomást ellentmondó álláspontot próbált makacsul fenntartani, és képtelen volt arra, hogy válasszon közülük.

Gondolkodását egyrészt a modern fizika atomisztikus elmélete határozta meg, valamint az az új tudományos módszer, amely az embert mint a fizikai világban élő lényt próbálta meghatározni. Az egyetem minden tudományos kurzusa a szellem nélküli világot hirdette, az Isten nélküli világot, amelyben az ember jelentéktelenné zsugorodik össze, maga a Föld pedig nem több, mint egy haldokló galaxis kozmikus porának egyetlen foltja.

Másrészt fokozatosan kibomló látnoki képessége olyan szellemi egzisztenciára ébresztette rá, amelyben az észlelés maga a tudás, és az értelmi eredetű tudásnak nincs semmiféle helye. Ekkoriban „félig szkeptikusnak, félig vizionáriusnak” tekintette magát. Nem volt képes az ellentmondó álláspontok között olyan hidat találni, amely megmagyarázhatná, hogyan formálja meg és tartja fenn a szellem az anyagot.

E dilemma ellenére megingathatatlanul meg volt győződve róla, hogy az univerzumban morális rend uralkodik, és mind a személyes sors, mind a történelmi folyamat kibontakozását az ítélet és a következmény irányítja. Napról napra, ahogyan a halálesetek száma egyre nőtt és sok korábbi egyetemi barátja vesztette életét, egyre bizonyosabb lett abban, hogy túl fogja élni a háborút, hogy végrehajthasson egy szellemi missziót.

Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében, vizsgálgatta az ősi Lándzsát, amely a kereszténység történetének oly sok személyiségét inspirálta. Szeme végigfutott a különös formájú tőrperecen, melyet azért illesztettek hozzá, hogy a galamb szárnyait szimbolizálja, s a tompa fémbe metszett aranykereszteken át a penge középponti nyílásába illesztett kalapácsfejű szögre, végül a hosszú, csúcsban végződő hegyre vetődött a tekintete.

Valóban ez a Lándzsa volt az, amelyet a római centurio könyörületből Krisztus oldalába döfött? – kérdezte önmagától. Vagy a világ történelmének nagy személyiségei tévedtek csupán?

Nem számított rá, hogy Krisztus vérének talizmánja ilyen nagy hatással lesz rá most, különleges látnoki képességei kibontakozása idején. Egy csapásra tudatára ébredt a talizmán pszichometrikus minőségének. Mintha misztikus rezgések áramlanának a fegyverből, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy élénk fantáziálást váltson ki. Mielőtt képessé vált volna erőt gyűjteni ahhoz, hogy elhárítsa ezt, már mélyen az élmény hatása alá került, mely elborította az érzékeit. Azon

vette magát észre, hogy szinte vad hirtelenséggel kikerült a földi tér–idő kontinuumból, és a tudatosság egy magasabb szintjére vetődött.

Közvetlen környezete a kincstárban eltűnt körülötte. Akarattal nem rendelkező fogolyként szaladt végig az időben, mintha egy varázsszőnyeg repítené az ismeretlenbe. Azon vette észre magát, hogy egy megdöbbentő jelenet kellős közepébe került, mely erőteljesen belevette magát szellemi képzeletébe. Ennek az újsütetű megismerésnek a segítségével a fény és a sötétség szellemei közötti manicheus világok háborújának tanúja lehetett.

Fölötte a távolban egy hatalmas alakot vett ki, aki angyali seregek sokaságát vezette, egy áttetsző szellemet, amelynek a mellkasára szépségesen aláhulló fehér öltözet borult. A szív tökéletes tisztaságának kifejezése volt ez. Örömmel és csodálattal észlelte e hősi lény nagyságát és szellemi erejét, akinek megjelenése az „Úr” megjelenése volt.

Azonnal tudta, hogy a Grál arkangyalával, a Zeitgeisttel (időszellem) áll szemben. Sisakja egy kozmikus kovácsolás öntött vasának szent tüzében ragyogott és fénylett. Jobb kezében egy fénypengét tartott, mellyel isteni akarattal mérhetetlen szándékkal suhintott keresztül a mennyeken; a pengéből elővillanó villámlás lefelé ágazott el, hogy lesújtson azoknak a démonikus lelkeknek a csoportjára, akik be akartak hatolni a mennyei világba, ahonnan kivetették őket.

Ahogy a csata közeledett hozzá, mint egy borzalmas kozmikus vihar közeledtekor, ő is eme szellemi Excalibur tisztító suhintásának hatókörében találta magát. Bár az emberek közti földi háború fizikai csatájának természetéhez és idegfeszültségéhez – a velejáró borzalmas látvánnyal együtt – már hozzá volt szokva, azelőtt semmi olyasmit nem tapasztalt, ami akár a legkevésbé hasonlított volna erre a hihetetlen jelenetre, amelyben a makrokozmosz küszöbének őrzője tántoríthatatlan nagyságában a gonosz lelkeket visszahajította az elhagyatottság lángjai közé.

Kedve lett volna az őt minden oldalról körülvevő groteszk teremtményekkel együtt fejvesztve menekülni, akik mintha Hieronymus Bosch rémálomszerű festményeiről vagy Orcagna poklának vásznáról elevenedtek volna meg. Valahogyan sikerült erkölcsi bátorságot merítenie, hogy ott maradjon, sőt mi több, azt is megérezte, hogy fel kell ajánlania magát a tisztító tűznek. Amikor a

villám lesújtott rá, égető fájdalom és kín keletkezett a lelkében. Úgy érezte, kiürül, ahogy a hamis büszkeség és a materializmus gonoszságai kiégnek a lelkéből. Amikor már nem bírta tovább ezt az agóniát, elájult.

Ugyanolyan hirtelen, ahogyan a transzcendentális élmény eluralta az érzékeit, most lélegzetelállító hirtelenséggel újra a kincstár falai között találta magát. Jobb keze teljesen ki volt nyújtva, mintha megragadott volna valamit, s olyan erősen ökölbe volt szorítva, hogy a körmei felsebezték a tenyerét. Nem tudta, mióta áll ott transzba esve. Lehet, hogy percek, lehet, hogy rövid másodpercek teltek el. Úgy tűnt, senki sem figyelt rá különösebben. A Lándzsa ott feküdt előtte bársonyemelvényén az üvegszekrényben. A nap besütött a rokokó terem magas ablakain, és megvilágította a Habsburg koronaékszerek rikító színeit. A kincstár békéje és a világok háborújának, amelyből most jött elő, őrjöngő energiája közti hatalmas ellentét a legvégső határokig feszítette az elméjét.

Ahogy visszafelé sétált át a Ringen, eszébe jutott, hogy aznap volt Szent Mihály napja. Felidéződött benne Goethe Faustjának Mihály–verse, mely szinte tökéletesen leírta saját megrázó élményét.

MIHÁLY: Viharok versenyt szántogatják parttól–vízig kegyetlenül a hatásuk roppant láncolatját fonják reá körös–körül. Mennykő elé tüzes cikázás felvillanó ösvényt hasít, s követeid, Uram, csodálják Napod szép változásait.

Nem volt talán hasonló ehhez az a látomás, amely Szent János jelenésében a következő harcias verset ihlette? „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai; de nem vehetnének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben.” (Jelenések könyve, 12, 7 és 8.)

Érthetetlen volt, hogy egy ilyen mágikus kép ismeretként befészkelheti magát az emberi képzeletbe, ugyanakkor az időbeli tapasztalat jellegével is rendelkezik. De tudta, a benne szereplő jó és

rossz lények valóságosak voltak, a szó legigazabb értelmében –valóságosabbak, mint a járda, amelyen lépkedett.

A Grál arkangyaláról eljött látomás egyfajta szellemi visszaemlékezés volt. Szellemében érezte, hogy a megszületése előtti nem földi létezésében és számtalan korábbi életében ezt az emelkedett szellemet szolgálta. Végre megértette, mit jelent Grál–lovagnak lenni. Főként pedig már tudatában volt, hogy egész életét földi céljai beteljesítésére kell szánnia. Hogy küzdenie kell azért, hogy az előtte álló feladatokra felkészítse magát. Mint egy középkori Grál–lovag, ünnepélyes esküt tett, hogy akár az élete árán is, ezt a magasztos szellemet fogja szolgálni.

Az időszellemről, a Végzet Lándzsájának szelleméről való látomást követő hónapokban újjászületett szívvel és eltökéltséggel vetette bele magát napi meditációjába, hogy továbbfejlessze magában az élénk képek teremtésére irányuló képességét, és hogy megtanulja úgy használni a gondolatokat, mintha dolgok volnának. Küszködésének jutalmát, igen meglepő módon, egy rideg decemberi napon, 1916–ban nyerte el, amikor ütegének előretolt tüzérségi megfigyelő tisztjeként a fronton tartózkodott.

Halálos aknazár közepén találta magát, ahol a lövedékek őrjítőén közel csapódtak be körülötte. Az okkult megvilágosodás régen várt pillanata akkor érkezett, amikor közvetlenül mellette egy lövedék az árokba esett, de nem robbant fel.

Egyetlen pillanat alatt egész élete lepergett előtte egy hatalmas képben. Életének látképét a magasabb ego kívül álló szemlélődő tudatával figyelte. Életének eseményeibe mégsem a kronológiai időfelfogás valamiféle felgyorsított formájában tekintett bele. Ellenkezőleg: a tabló ok és okozat hatalmas egybefonódó formájában jelent meg, amelyeket Steiner a tudatosság egy magasabb szintjéről származó egységként fogott fel. Valamilyen módon kizuhant a földi időből, melyben az események folytatólagosan következnek egymás után. Időlénynek érezte magát, s nem időbe zárt léleknek.

A Grálhoz vezető ösvényen tett következő lépés megkövetelte, hogy kisöpörjön a tudatából minden gondolati képzetet. Elérte azt .) szintet, ahol szembe kellett néznie az üresség anatómiájának rejtélyével, melyben a léleknek látható űrben található mérhetetlen teljességet kell keresnie. Elérkezett az idő, hogy a várakozás

ürességében tartsa elméjét, megőrizve az Isten kegyelmére váró lélek mély tiszteletének és alázatosságának felfokozott érzelmeit.

A csendes és képektől mentes feloldódásnak ezekben a pillanataiban egy szellemi világ, az érzékfeletti lények hierarchiájának világa született meg. Walter Johannes Stein fokozatosan, lépésről lépésre elsajátította azt a képességet, hogy akarattal ki tudja üríteni a tudatát, hogy beléphessen abba a láthatatlan világba, amelyből a kreatív lények az érzékelhető világot megalkotják és fenntartják.

A későbbi Grál–beavatott a makrokozmoszba tett első kirándulásain szembesült azzal, hogy el kell igazodnia egy új világban, amelyben meg kell tanulnia felismerni és azonosítani a mennyei szellemek hierarchikus fokozatainak megjelenését. Nem csupán minden egyes fokozat jellegét és képességét kellett megértenie, hanem különbséget kellett tennie a végtelen számú utak között, melyeken a szellemek a háromdimenziós világra kifejtik tevékenységüket.

Walter Johannes leginkább annak láttán volt megdöbbenve, hogy ezek az emelkedett mennyei szellemek örökösen változó viszonyban vannak egymással. Csoportosulásaik és gyorsan változó rendjük, mint az ábécé betűi, a kreatív világ szimfóniáját fejezik ki végtelen mélységű, sokrétű jelentéssel rendelkező új szellemi nyelven. Némi elégedettség töltötte el, amikor felfedezte, hogy Wolfram von Eschenbach hogyan jellemezte e változó viszonyok és csoportosulások értelmezésére való képességet: „az ábécé megtanulása a fekete mágia segítsége nélkül”.56

A mennyei hierarchiák látomása, mely Arimathiai József óta a Grál–beavatottak rejtett körét inspirálta, kimondhatatlan vágyakozást kelt az emberi lélekben, hogy a szellem puszta észlelésének tevékenységén felülemelkedjen. És Walter Johannes most közvetlen kapcsolatba akart kerülni ezekkel az emelkedett szellemekkel, akik a Szentháromság céljait szolgálják.

Bár a képzelőerővel történő megismerés kifejlesztését az agytól független érzetektől mentes gondolkodás elsajátításával érték el, az inspiráció tehetségét pedig az érzelmi élet megtisztításával, az

56 A modern asztrológus, aki a jövőt a látható bolygóknak az állócsillagokhoz viszonyított helyzetéből és ezek kölcsönhatásából próbálja megjósolni, s azokat a belső jelentés egyfajta ábécéjeként használja, egy emelkedett és ősi bölcsesség utolsó visszhangjait önti formába.

érzékfeletti szellemekkel való intuitív azonosuláshoz vezető utolsó lépés megkövetelte az akarat morális hatalmának megerősítését.

A Grál végső megvalósításához való felemelkedésben az ember tudatára ébred az egyéni lélek valódi természetének. Felfedezi, hogy korábban léte központjának és gyökerének tartott földi élete nem több, mint az örök én visszaverődése, mely beárnyékolja azt.

Walter Johannes közel járt ahhoz, hogy elolvassa nevét a Grálnak is nevezett kő peremébe vésve. Az egyéni szellem ugyanis egyben a szellem által korábban élt földi életek magasabb memóriájának őrzője is.

„Halljad most, hogyan derült ki, kit szólít magához a Grál. A kövön, a pereme mentén bevésve betűk jelennek meg, melyek azon legények vagy leányok nevét és családfáját írják le, akiknek az áldott utat meg kell tenniük.”

A Wolfram von Eschenbach által említett családfa nem egy földi vérvonal genealogikus fája, hanem a földön történő, egymást követő inkarnációk családfája, melyeknek emlékét a szellemi én őrzi addig, amíg a felnövekvő lélek nem kész arra, hogy befogadja.

A Szent Grál jele – ahogyan egy korábbi fejezetben, mely a kutatás alkímiai szimbólumait írta le, már röviden utaltunk rá – egy galamb, amely a Naptól a Félhold karjai között tartott láthatatlan korong felé szárnyal. Walter Johannes, aki ekkor már maga is a makrokozmosz és a mikrokozmosz közti viszonyok tudatában volt, ugyanezt a konfigurációt fedezte fel az emberben is. A galamb a szív (Nap) megtisztult érzelmeit képviseli, és azért emelkedik fel, hogy az ész (Hold) hideg értelmi gondolkodásán áthatoljon, és megszabadítsa az univerzum lélek nélküli háromdimenziós felfogásától.

Ezt az okkultizmusban „a vér éterizálásának” nevezett folyamatot látnoki módon, rózsaszín éteri fényként lehet észlelni, mely az emberi szív véréből felemelkedve alkímiai folyamatokat indít el az agyban, különösen a „Tobozmirigyben”, mely ekkor a magasabb emlékezés szervévé – a Harmadik Szemmé – válik. A lélek a Harmadik Szem segítségével észlelheti saját kőbe vésett nevét.

A „Tobozmirigy” a kő peremébe írt minden egyes betűt egy–egy korábbi földi élet szimbólumaként értelmez. Ezek a betűk együttesen a lélek teljes szellemi életrajzát teszik ki a történeti folyamaton belüli

tudatfejlődés során élettől élet felé küzdve. A végtelen én szellemi életrajzának belső megvalósulása a kő peremébe vésett név elolvasásának a gyümölcse.

Walter Johannes ekkor megértette, miért nem kutathatott tisztességes módon egy Adolf Hitlerhez hasonlatos jellem a Grál után, akiben nem élt részvét mások szenvedése és kínja iránt. Csak az a lélek tud felemelkedni a fekete mágia nélkül saját egyéni szellemének a megértéséhez, amelyik a szeretet istennőjének áldozati eszközévé vált. Valójában így lehetett értelmezni a Grállovagok emelkedett mottóját: „Durch Mit leid wissen.”

A családfa, melyet Walter Johannes a kő körül látott, több mint ötezer év szellemi életrajzát foglalta magában. Férfi és női arcok jelentek meg előtte egyesével az ősi világ – Perzsia, Egyiptom, Kaldea, Palesztina, Görögország és Róma történetéből. Az ókeresztény egyházatyák a római császárság bukása, a Karoling–dinasztia, a középkori Anglia, a skolasztika uralma, a felfedezések kora századainak alakjai is megjelentek szellemi tekintete előtt, és még más korok is, egészen a francia forradalomig és a napóleoni háborúkig.

Emberi lények morális ok–okozat köteléke által egymáshoz kapcsolódó csoportja, mintha mindegyikük lefektette volna jövőbeli megjelenései belső s külső jellegének az alapjait.

Lelkének a századokon keresztül tett utazását a szellem szemein keresztül látta. A kegyelem tette volt ez, ami ebben a formában soha nem jelenik meg újra. Ahogy az alakok sorra jelentek meg a látomásában, rögtön el is tűntek. Egy másik tudatszinten eszébe jutottak Wolfram von Eschenbach szavai: „Nem szükséges letörölni ezeket a neveket, mert amint valaki elolvasta őket, eltűnnek a szeme elől.”

Minden egyes személyiség arca kitörölhetetlen nyomot hagyott az elméjében. Ha ezeket egy könyv színes illusztrációiként látta volna, akkor pusztán a múlt történelméből származó arcoknak tekintette volna őket. Valaminek, ami már halott és elmúlt. De rájött, hogy mindezek az arcok az ő arcai, saját identitásának a kifejeződései. Örömeik és szenvedéseik, szerelmeik és gyűlöleteik, ambícióik és törekvéseik, sikereik és sikertelenségeik az övéi voltak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A TEVE PÚPJA ÉS A SZFINX KIFÜRKÉSZHETETLEN MOSOLYA

A történelmi kutatás új módszere

A történelem Walter Johannes Stein számára személyes ügy lett. Belátta, mennyire nincs tudatában a korabeli világ a történelmi folyamat igazi értelmének. A történelmet maguk az élők segítették életre korábbi földi életükben. Teljes mértékben ők voltak felelősek a világ múltjáért, jelenéért és jövőjéért.

Miután futó pillantást vetett saját szellemi családfájára, azon tűnődött, hogyan lehetne egy korábbi élet teljes tapasztalatát újra megragadni, ugyanolyan tisztán és ugyanolyan részletesen, amilyennel jelenlegi életére emlékezett. Nem kellett sokáig várnia.

A következő hetekben az emlékezés egy másik formája kezdett kifejlődni benne, mely szintén az élénk, képszerű tudat formáját öltötte magára. Egy nyolcadik–kilencedik századbeli, a frank udvarban élt nemes életének emlékei zúdultak a lelkébe. Soha nem tudta, mikor kerül a helyére a kirakós játék következő darabja. Kezdetben nem értette, mi ad életet a folyamatnak. Úgy tűnt, saját életének eseményei, úgy, ahogyan azok megtörténtek, maguk is olyan előidézők voltak, amelyek ennek az ezer évvel korábban élt személyiségnek az életéből származó emlékeket hívtak elő.

Bár ennek a középkori lovagnak az élete élénk képekben jelent meg előtte, a folyamat egésze nem tért el a mindennapi emlékezet működésétől, melyben az elme szeme emlékeket hív elő. A különbség csak annyi volt, hogy saját maga nem volt képes felidézni ezeket az emlékeket, hanem várnia kellett, amíg maguktól meg nem jelennek. Az emlékek nem kronologikus rendben jöttek elő. Úgy tűnt, nem a születéstől az öregkorhoz vezető idősort követik, s tagadják azt, amit

az előrehaladó idő okozatiságának törvényeként ismerünk. Egy cselekedet morális következményét például még azelőtt felismerte, hogy a cselekedetet magát észlelte volna. Ami a legfontosabb, megtanulta, hogy ne próbáljon meg intellektuálisan elmélkedni az élményről, hanem hagyja, hogy az mindenféle egoista beavatkozása nélkül, magától jöjjön létre.

Mire a háború befejeződött, Nagy Károly korabeli inkarnációjáról majdnem annyit tudott, mint saját, huszadik századi életéről. Mégis sok minden ellentmondott annak, ami a kilencedik századi történelemről a köztudatban él. Amikor Bécsbe visszatérve az ősi várost a Ferenc József halálát követő forradalom viharában találta, egy mindennél fontosabb feladat teljesítésére szánta el magát – arra, hogy Európa archívumaiban végigtanulmányozza a középkori történelemre vonatkozó valamennyi fennmaradt forrást, bizonyítékot keresvén mindarra, amit az újonnan szerzett képesség felfedett a számára.

Tudta, hogy kilencedik századi inkarnációjának történelmi bizonyítékát rettenetesen nehéz lesz felfedeznie. Volt egy olyan baljóslatú gondolata, hogy már akkoriban és a későbbi századok folyamán valamiféle összeesküvés történt, mely korábbi nevének és cselekedeteinek minden történelmi forrását megsemmisítette.

Az élet, amelyet igen nagy részletességgel fel tudott idézni, egy bizonyos Tours–i Hugó grófé (Hugo von Touron) volt, akiről felfedezte, hogy a középkor századaiban a Szent Grál egyik legjelentősebb alakja volt, olyan ember, akit a római Szentszék rettegett és gyűlölt.

Walter Johannes döbbenten ébredt rá, hogy ez a Hugó Nagy Károly legközelebbi barátja és bizalmasa volt, akinek a tanácsait a frank császár mindenki másénál többre becsülte. Einhard, Nagy Károly legismertebb életrajzírója azonban nem is említi Tours–i Hugó grófot, és a későbbi, Rómához hasonlóképpen lojális életrajzírók sem ejtenek szót a Karoling–kor leírásaiban a lovagról és tudósról.

Tours grófja i. sz. 800–ban, karácsony reggelén jelen volt azon a római Szent Péter–székesegyházban tartott nagymisén, melyen III. Leó pápa rávette Nagy Károlyt, hogy teljesen azonosítsa magát a római Szentszékkel. Gondosan kitervelt és ravasz kísérlet volt ez, hogy az „Augustus császár” címért cserébe Károlyt Róma alattvalójává tegyék.

Walter Johannes élénk képekben látta azt a jelenetet, amikor a pápa figyelmeztetés nélkül Károly fejére helyezte a koronát, a megrészegült tömeg üvöltése közepette: „Hosszú életet és győzelmet az Istentől megkoronázott Carolus Augustus császárnak.”

Emlékezett rá, hogy Nagy Károly meglepetten, tétovázva, megdöbbenve állt ott, arcán a nemtetszés kifejezésével. Nagy Károly korábban úgy vélte, a római egyházzal való viszonya kimerül abban, hogy az ő szava a döntő a pápa megválasztásakor és Róma kormányzásában. Épp akkor fejezett be egy háborút a lombardok ellen, hogy elfojtsa a lázadást, és az elűzött pápát visszahozza saját fővárosába.

Nagy Károly Charibert–től, Laon grófjától (anyai nagyapjától) megkapta a Grál teljes bölcsességét. Charibert a látnoki víziók képességét plántálta leszármazottai vérébe. Nagy Károlyt lenyűgözte a Grál keresése, ezért körülvette magát a Grál–tudás adeptusaival. Tours–i Hugótól megtanulta a mennyei szellemek hierarchiáját, és megtudta, milyen szerepet játszanak ők az emberiség sorsában. Látnoki képessége révén ő maga is látta Longinus Lándzsájának szellemét, azé a Lándzsáét, amely saját sorsának és a császárságot kormányzó hatalmának – mely olyan nagy és kiterjedt volt, mint ezer évvel korábban Augustus császáré – talizmánjává és szimbólumává vált.

De Nagy Károly nem volt tanult ember. Bár természettől fogva eszes és igazságos volt, soha nem tanult meg írni és olvasni. Igazság szerint minden erre irányuló kísérlete sikertelennek bizonyult. Valahogyan mégis megtanult latinul és egy kicsit görögül is. Tanultságbéli fogyatékosságaiból következett, hogy a művelt emberek mély hatást gyakoroltak rá, és korának legnagyobb tudósaival vette körül magát.

A martalóc szászok elleni, majdhogynem szüntelen hadjáratai során, az állandóan mozgó kíséretében lévő iskolákban és a fővárosban, Aachenben mindig ott voltak az ortodox római és a Grálkereszténység szószólói. Nagy Károlyt szinte egyformán vonzotta mindkét eszme. A királyt különösen megindította Szent Ágoston Isten városa című műve, amelyből mindennap felolvastak neki néhány passzust. Ez a Hippói Ágoston a legnagyobb egyházatya volt, aki a manicheus kereszténységet – amelynek rendszere nagyon hasonló volt a Grál kereséséhez – megcáfolta. A Karoling–udvar egyfajta harcba

került a dogmába vetett hit szószólói – akiket az értelem nem tudott megcáfolni – és a szellemi világ látásához vezető ösvény között, melyben az észlelés és a tudás egységet alkotott.

Ugyanakkor Nagy Károly történelmi érzékkel megáldott ember volt, aki mindennél jobban hitt saját elidegeníthetetlen és sorsszerű nagyszerűségében. Ebben a személyes büszkeségben rejlett személyes végzete. II. Leó pápa a kémein keresztül talált rá a frank királynak erre az Achilles–sarkára. Azáltal, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül megkoronázta őt a Szent Péter–székesegyház nagymiséjén egy isteni aktus szertartása keretében – mely már magában is erősen mágikus hatású ceremónia volt –, meg tudta nyerni Nagy Károlyt a római ügy számára, amelyből soha nem menekült. Ez a pillanat jelezte a Szent Grál kereszténységének napfogyatkozását, hiszen ezek után néhány évtized múlva kitiltották az európai történelem arculatából. Nagy Károly, akit a pápai gesztus először feldühített, végül minden vallási dologban Róma vazallusává lett. A pápa a Nyugat–római Birodalom új vezetőjének tekintette magát, és különböző érméken, mindenféle feliratokon és pecséteken ki is hangsúlyozta ezt. Az elkeseredett és kiábrándult Tours–i Hugót Bizáncba küldték, hogy békítse ki a keleti császárt, és beszélje rá, ismerje el Nagy Károly nyugat–római császárrá való koronázását. így folyt át a kereszténység hatalma Görögországból Rómába.

Tours–i Hugó a rivális udvari csoport intrikái következtében kegyvesztett lett, amikor azok bebeszélték a királynak, hogy korábbi kegyence meg akarta ölni őt.

Walter Johannes emlékezett Hugó bebörtönzésére, a tárgyalására, és arra, hogyan ítélték halálra. Még azt is élénken fel tudta idézni, amikor a hóhér valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem volt képes felemelni a pallosát, hogy levágja a fejét. És arra is, hogy a feldühödött császár odarohant, hogy a saját kardjával végezze ki Hugót, de ő sem volt képes lesújtani. Ennek a csodálatos beavatkozásnak az eredményeképpen, melyet Nagy Károly a Grál arkangyalának tulajdonított, a császár rájött, hogy Isten keze egy ártatlan embert védelmez. A császár esedezett korábbi barátja és tanácsadója bocsánatáért, és felajánlotta neki, hogy királyi kegyként bármiféle ajándékot megkaphat, amire csak vágyik. Hugó a kereszténység legértékesebb relikviáját, a praeputium dominit, vagyis a Jézus körülmetélésekor kiömlött vért kérte Károlytól.

Ilyesféle eseményről egyik történelmi forrás sem tesz említést. Walter Johannes a Karoling–kor legendáit kezdte el tanulmányozni, remélve, hogy megtalálja saját korábbi életei különös eseményeinek valamilyen el nem tüntetett nyomát. Miután hosszas kutatásokat végzett Franciaországban és Németországban, a strassburgi könyvtár archívumában, egy kevéssé ismert dokumentumban talált rá arra, amit keresett.

A Peter Lyra által írott legenda két nyelven, latinul és németül maradt fenn. Csak 1672–ben vetették papírra, de egy sokkal korábbi, 1434–ből származó kéziratról másolták le, mely az 1870–es strassburgi tűzben megsemmisült. Ám ez a dokumentum is egy még korábbi munka másolata volt, amely a tizenharmadik századból származott, abból a korból, amikor Wolfram von Eschenbach a Parsivalját énekelte Európa–szerte. Peter Lyra elragadó kézirata, bár néhány helyen történetileg pontatlan s túlzó, Tours–i Hugó élete nagy részének eseményeit úgy beszéli el, ahogyan maga Walter Johannes is emlékezett rájuk. Hugónak Nagy Károly udvarában elfoglalt magas pozícióját is világosan és helyesen írja le:

„Károlynak az volt a szokása, hogy semmilyen, számára valamennyire is fontos dolgot nem intézett el anélkül, hogy ki ne kérte volna a legragyogóbb, legbölcsebb és legtapasztaltabb emberek tanácsát.

Katonai ügyekben a bátor, rettenthetetlen és minden próbát kiállt hősöknek, Geraldnak, Ronáldnak, Theodoriusnak és Rudolfnak a szolgálatait vette igénybe. Királyi udvarát Echardus és Volradus igazgatta. A város és a közigazgatás ügyei Eschinobaldusra és Eginadusra voltak bízva. Alcuinius, Albinus és Clement segítették a királyt tudományukkal és műveltségükkel, amikor nagy jelentőségű ügyeket kellett megoldania.

Ugyancsak ebben az időben élt a királyságban egy hatalmas és jó módú lovag, név szerint Hugó. Egy Aba nevezetű asszonyság férje volt, aki visszahúzódó és ájtatos, nagylelkű és feddhetetlen volt szavaiban és cselekedeteiben egyaránt. Hűbérura és hitvese a legkifogástalanabb ember volt: nemesi születésű, minden tekintetben nagyszerű, otthonában békeszerető, háborúban bátor és merész, jelentős vagyonú, a szegények segítője, nagylelkű az idegenekkel szemben, szelíd és kegyes a magafajtájával. Első volt ő, legelöl állt a király kegyeltjei közt. Senki mással nem szeretett a király annyira beszélgetni, mint vele, és senki más tanácsára nem volt annyira kíváncsi. Ő volt a király legbizalmasabb, legfőbb, legnemesebb és legkedvesebb szolgája. Őfelsége bizonyos volt

benne, hogy ő nemcsak az igazság és az igazságosság örök szerelmese, hanem intelligens, okos, jóakaratú és teljességgel becsületes is.”

Azoknak az embereknek a történetére is rátalált itt, akik Hugó bukását kitervelték.

„Az árnyék a test kegyvesztettsége, de egyben az erény elidegeníthetetlen velejárója is. Mindig irigy szemekkel figyelik, hogy a lovagias tettek és erények milyen jóindulatot élveznek. Szókratész helyesen mondta, hogy az istenteleneknek semmit sem nehezebb elviselni, mint az istenfélők boldogságát. Ők valójában a pók ivadékai, melyek a leggyönyörűbb virágokból szívják ki a mérget. Hugó hercegnek nagy áldozatába került, hogy megismerje ezeknek a rosszindulatú embereknek a természetét. Nagy árat fizetett a leckéért. Hercegi erényei, melyek oly sok barát szeretetét hozták meg számára, ellenségeit a keserű gyűlölet epéjével és az irigység mérgével töltötték el. Mivel kegyes ember volt, a gonoszok nem tűrhették meg maguk mellett, így néhány irigy udvaronc összeesküvést szervezett, és azt fontolgatta, hogyan tudnák Hugó megbecsültségét megtámadni. Hogy ezt elérjék, mindenekelőtt az volt fontos, hogy Hugót gyűlöletessé tegyék a király szemében, és megfosszák a király kegyeitől – így beszéltek maguk között. Ha Hugót nem sikerül a kegyeltség nyergéből kiemelni, soha nem lehet a szerencsétlenség hálójába csalni. Mert aki a jogar és a korona kegyének védelmében áll, az túlságosan is nagy biztonságban van...”

A kézirat elbeszéli a Hugó elleni hamis vádak teljes történetét, Hugó nyomorúságos börtönéletét és azt, hogy a király bűnösnek találta hazaárulásban, és halálra ítélte. Ezután az a fejezet következik, amelynek a címe: „Hogyan és milyen módon menekült meg Isten különleges segítségével a halálból Hugó herceg”.

„...Eközben Hugó herceg, aki alázatosan elfogadta a halált, levetette öltözetét, lecsupaszította a nyakát, bekötött szemmel és megroggyantott térddel kínálta fel magát Istennek, fejét a pallos csapásának nyújtva – tökéletesen elfogadva a lesújtani készülő ütést.

De ahogy az ítélet végrehajtója hátulról kardját felemelve, le–sújtásra készen közeledett feléje, egy hirtelen előre nem várt félelem, amilyet még soha nem tapasztalt, oly mértékben megragadta őt, hogy körbe–körbe kezdett forogni, és döbbenten kérdezte: »Mi ez? Mit jelent ez? Kinek a hangja ez? Honnan jön ez a parancs? Vissza kell tennem kardomat a hüvelyébe? Vissza kell vonulnom, életem elvesztésétől tartva,

szégyenletesen, anélkül hogy végrehajtanám a tettet? De nem tudom, mi ez, semmiféle erőt, hatalmat nem érzek magamban. Ünnepélyesen kijelentem a jelenlevők előtt, hogy nem folytathatom, tegyenek velem, amit akarnak, nem bírom tovább.«„

Miután a kézirat leírja a hóhér további tiltakozását és erre válaszként a tömegek előtörő dühét, a király személyes reakciójára tér át a lázadással fenyegető helyzetben.

„Végül, amikor kiderült, hogy a hóhért buzdító minden kiabálás felesleges, sőt a szemük előtt lejátszódó csoda miatt senkit sem lehet találni, aki lesújtana, a király hirtelen elsápadt. Attól tartva, hogy emberei nevetségesnek tartják majd, vagy lázadás és zendülés támadhat, hatalmas dühbe gurult, melyet így engedett szabadjára: »Azért éltem, hogy megérjem a napot, amikor legutolsó alattvalóm visszautasítja, hogy engedelmesen alávesse magát a parancsomnak? Micsoda? El kell hogy szenvedjem a birodalmamban és az udvaromban, titkos tanácsadóim között egy áruló jelenlétét, aki személyem és koronám bukására esküdött? Ezt nem fogom tűrni. Hugónak meg kell halnia, még akkor is, ha saját királyi kezeimet kell beszennyeznem a vérével.«„

De amikor a király előhúzta a kardját, hogy Hugót a másvilágra küldje, a keze merevvé és mozdíthatatlanná vált, inai pedig annyira megkeményedtek, hogy a karját és a kardját nem volt képes leereszteni sem.

„Amikor ezt a király felfogta, összeszedte magát, és úgy döntött, más eszközökhöz kell folyamodnia. így szólt: »Most már tudom, mekkorát hibáztam, elismerem a Legmagasabbnak, az ártatlanok védelmezőjének és menedékének igazságos és hatalmas kezét. Gyere közelebb, szeretett Hugóm, hadd öleljelek meg téged, akit Isten mentett meg igazságtalanságomtól. Gyere közelebb, te hűséges, becsületes hős, és imáddal békítsd meg Istent velem szemben, aki jogosan dühös, és esdekeljél nála, hogy Mindenhatósága adja vissza karom korábbi erejét.«„

Amikor Tours–i Hugót elengedték, és levették szeméről a kötést, a király csodálatos módon meggyógyult. Nagy Károly azt mondta barátjának, kívánjon bármit az őt ért rosszért cserében.

„Erre fel hatalmas öröm és éljenzés tört ki az egész udvarban, és végigsöpört az egész városon. Ez arra indította királyt, hogy új

szövetséget kössön Hugóval, és ne csak kegyet és rangot ajánljon fel neki, hanem minden királyi kegyet megadjon neki.”

Lyra kézirata „Hugó herceg választott relikviájáról és más, értékes ajándékokról” cím alatt lefesti azt az ezüstszelencében tartott értékes dolgot, amelyet Nagy Károly Fortunatus pátriárkától kapott.

„Amennyiben Hugó jól emlékezett, hogy ez a kincs létezett, és bár tudta, hogy a király nagyon nagyra becsüli, semmi másban nem lelte örömét, csak ebben a valódi kincsben.

»Egyedül ezt kérem és követelem, hogy Őkirályi fensége kegyesen adományozza nekem. Azokat az ajándékokat, melyeket Jeruzsálemből küldtek, s amelyekben megmentőnk és megváltónk szent testének egy része is szerepelt. A szent kereszt és az értünk ontott vér egy kis része. Egyedül ez törölheti el és teheti jóvá mindazt, ami velem történt.” Ez a kérés felizgatta a király szívét. „Legkedvesebb Hugóm, többet kérsz, mintha egész királyságomat kérnéd, mégis, hogy szavamat megtartsam, meg fogom parancsolni, hogy kérésedet teljesítsék, még hogyha sokat is vesztek ezáltal. Ami az én megnyugvásom és örömöm volt, mostantól fogva legyen a tiéd.«„

Karoling–kori életének kutatása közben az osztrák egyetemista pontosan vissza tudott emlékezni arra, hogy Hugó és felesége, Aba, a relikviát az otthonukban épült kápolnában tartották, amíg el nem döntötték, hová kell ezeket az értékes tárgyakat jog szerint küldeniük. Arra is emlékezett, hogy Hugó maga tervezte meg a relikviák tartójának épült keresztet.

„Miután befejezték a munkát, Hugó belehelyezte az Urunk véres körülmetélésének praeputium dominiját, az igazi kereszt egy darabját, és a szent vérből valamennyit, más értékes relikviákkal együtt, azért, hogy jobban megóvja ezeket.”

A fiatal osztrák tudós egyedül egy esemény felidézésekor nem bízott a saját érzékfölötti képességeinek sugallatában. Nem értette, hogyan is találta meg Tours–i Hugó a kereszt számára a nyugvóhelyet. A lelkét elözönlő emlékek szerint ugyanis Hugó a relikviákat tartalmazó keresztet egy teve púpjára helyezte, hogy a sors útjai vezessék az oktalan állatot olyan helyre, ahol a praeputium dominit a

Grál–lovagoktól elvárt tisztaság jelét megillető igaz hódolat veszi körül.

Ezekre a különös eseményekre a „Hogyan tették a szent keresztet egy tevére, és hogyan hívták mellé az isteni Gondviselés kíséretét” cím alatt talált választ.

„Hugó elismeréssel idézte fel a filiszteusoknak azt a régi tettét, amikor Isten frigyládáját karddal szerezték meg, majd egy te henek által húzott járműre helyezték, hogy az emberi segítség nélkül vigye el rendeltetési helyére.

Ilyenformán ő is az isteni gondviselésbe helyezte bizalmát, és elrendelte, hogy az Istennek átadott és neki ajándékozott kincset egy tevére tegyék, melyet vezető és mellette futó kísérő nélkül engedjenek el, Isten kegyelmére és gondjára bízva. Hogy a szent keresztet a vihartól, az esőtől és az út minden viszontagságaitól megvédjék, egy szekrénybe helyezték, és könyveket és írásokat tettek egy másik megfelelő dobozba. Ezeket aztán a teve két oldalára erősítették, és kételkedés nélkül reménykedtek és bíztak abban, hogy az állat terhével Istennek tetsző helyre jut majd.

De Hugó, hogy híreket kapjon a remélt eredményről és legyenek tanúi, helyénvalónak tartotta, hogy öt, erényeiről és rangjáról ismert lovagot elküldjön: kövessék a teve lábnyomait addig a helyig, ahol a vezető nélküli állat földre helyezi terhét...”

Tours–i Hugó ekkor a tevéhez fordult, mielőtt az megkezdte útját:

„Te, aki a szent tárgyakat hordozod, és akinek gondjaira bíztuk azokat, gondosan ügyelj minden lépésedre az úton, hogy ezek a kincsek méltatlanul ne essenek le, és semmiféle kár vagy sérülés ne érje őket. Menj, amerre Isten vezet és irányít, és ne állja el semmi előre nem látott utadat: Menj hegyen és völgyön át, erdőn és pusztaságon, városon és falun át, és a nyakadra erősített csengőkkel keresd meg a pihenőhelyet és az örököst, akinek a szent kincseket átadhatod.”

Végül Hugó a kísérő lovagoknak adta ki utasításait:

„És ti, tanúk, vigyázzatok erre a küldöncre, ne siettessétek vagy ösztökéljétek őt, ne engedjétek, hogy szenvedjen az éhségtől vagy a szomjúságtól, és a mi költségünkre lássátok el mindennel. Menjetek Isten nevében, és szorgalmasan jegyezzétek meg, merre jártok: a városokat, a falvakat, hogy beszámolhassatok majd utatokról.”

A kézirat ezután a teve akadálytalan útját írja le:

„Miután ezeket a búcsúszavakat a teve meghallgatta, bátran elindult, mintha különleges jelzést kapott volna, és útját valaki egyenessé és akadálytalanná tette volna. Mezőkön és szántóföldeken haladt keresztül, hegyre fel s völgybe le, erdőn s pusztaságon vonult, Burgundián és Franciaországon keresztül, egyenesen Párizsba tartott. Csengettyűjének hangjával minden útjába kerülő embert felriasztott, úgyhogy mindenki az ablakokhoz rohant, és figyelte a különös menetet, és dicsőítette Istent, aki ilyen csodálatosan elrendelte ezt az egészet... Minden ember imádkozott, hogy a teve biztonságban fejezze be útját, és az ő házukat érje a boldogság, hogy az értékes teher otthonra lel benne.

Párizs lakói és polgárai boldogok lettek volna, ha a teve velük marad és védi őket, már csak azért is, mert számos gyönyörű templom és épület állt már ott ekkor, melyek a szent kincseket befogadhatták volna. De Isten nem akarta, hogy így történjen, s a teve inkább folytatta útját, s nem lehetett megállítani vagy eltéríteni.”

A teve folytatta vándorlását Alsace felé, ahol befejezte útját, és Niedermünsterben letette terhét.

„A tovaterjedő lárma olyan messzire hatolt, hogy úgy tűnt, a sejtés valószínűleg valóra válik, különösen azért, mert a teve sem jobbra, sem balra nem tért ki, úgy nyomta a lábát a kemény kövekbe, mintha viaszba lépett volna, ami könnyen arra a gondolatra vezethette volna az őt követő hívőket, hogy különös vendégük itt fog megállni.

Ezután még buzgóbban követték, amíg a niedermünsteri terület felé vezető nyomok irányításával olyan helyre nem ért, ahonnan tisztán kivehetővé vált a dombon álló kolostor. Az idegen, akit az eddigiekben az isteni gondviselés vezetett, látva, hogy a kolostor közelébe ért, megállt, mintha a csodálattól eltelve bámulni akarta volna az épületet, aztán tovább folytatta útját, és amikor a nemes hölgyek zárdájának kapujához ért, toporzékolni kezdett a lábával, és a kapun található gyűrűvel kopogtatott, hogy az igazságosság kapuin bejuthasson, és odabent nyugalomra leljen. Ezek után az idegen belépett (mivel a kapukat kinyitották neki), átadta a rábízott ereklyéket, és követelőzött, mintha teljesített feladatáért valamiféle bizonyítékot vagy zálogot kérne.”

Amikor Walter Stein ellátogatott Niedermünsterbe, hogy a kutatásait folytassa, megtudta, hogy egy régi hagyomány szerint azon

a helyen, ahol a teve megállt, megtalálható a lábnyoma. Egy, az állat utazásának történelmi hátteréről mit sem sejtő helyi történész tevelábat formázó nyomot mutatott neki, mely a Szent Jakab lovagok kápolnája romjainak falakkal ellátott terén, egy enyhén lejtős sziklán volt található (a mai napig is ott van, amellett az útkanyarulat mellett, ahol a Szent Jakab Hotel állt, mielőtt leégett).

Amikor korábbi földi életének különleges eseménysorozatát követte, Steint csak részben hajtotta a kíváncsiság. S nem csupán az érdekelte, hogy most a történelmi kutatás egy új módszerének a határtalan lehetőségeit látta, melyben a tényszerű bizonyíték a korábbi életekből való transzcendens emlékek felkeltésével szerezhető meg. Az egész ügyben ezeknél is jobban izgatta a praeputium domini birtoklásának a kérdése. A hagyomány szerint ennek a szokatlan és értékes relikviának, az első kiontott vérnek a tulajdonosa az egész kilencedik századi Grál–sugallat vezetője volt.

Úgy tűnt, hatalmas jelentősége van annak, hogy a relikvia a Szent Odile által támogatott niedermünsteri zárdába került. Szent Odile a Szent Grált kereső lovagok védőszentje volt, és Odilienberg volt a középkori Grál–világ középpontja.

Odilia annak az Etichónak (olykor Adalrichnak is nevezik) a lánya volt, aki i. sz. 666–ban Alsace hercegségét örökölte. Amikor Eticho megtudta, hogy lánya vakon született, ezt kérdezte magától: „Ki a bűnös: a szülők vagy a gyermek?” Udvarában azt suttogták, hogy ő a felelős a gyermek vakságáért, s amikor ezt megtudta, elhatározta, hogy megöleti. Felesége Regensburgba menekült a gyermekkel. Erhard, Regensburg püspöke álmot látott, amelyben azt mondták neki, keresse fel a gyermeket, és keresztelje meg. Amikor Odiliát megkeresztelték, visszanyerte a látását.

Erhard püspök ezt ahhoz a csodához hasonlította, amikor Krisztus meggyógyította a vakon született embert. „A világ fénye” meg ajándékozta őt a látás kegyével – mondta a püspök –, és ezért Odiliának nevezte el, Sol Deinek, vagyis Isten napjának.

Miután Odilia visszanyerte a látását, visszavitték apja udvarába, Adelrichsheimbe (Arlesheim), ahol minden jól is ment, amíg háza sulandó korba nem ért. Akkor azonban visszautasította apja parancsát, hogy férjhez menjen. Visszavonult hát egy régi remetelakba, mely később Treverezentnek, a Grál–bölcsesség tanítójának a lakhelyévé vált.

A már érett és szent jellemű Odilia, miután kibékült apjával, keresztény kolostorokat alapított a Hochburgban és a Niedermünster alatti völgyben. A hegytetőn meditált, és Szent János jelenéseinek vízióiból merített inspirációt, a völgyben pedig az Európa minden tájáról hozzá érkező betegeket gyógyította. A Szent Grál misztériumait mindkét központban és a környező kolostorokban nagy becsben tartották és óvták. A novíciusokat fokról fokra (graduale) készítették fel a keresztény beavatásra.

Walter Stein felfedezte Hohenberg (vagy Odilienberg) történetét és Szent Odilia rövid életrajzát annak a Dionysius Albrechtnek a műveiben, aki felfedte Szent Odilia családjának a valódi jelentőségét és küldetését – ebből a családból lett a „Grál–család”:

„Ez a hercegi család olyan kiterjedtté vált, mint egykor Jákob családfája, azaz: Alsace központjától Franciaország estjéig, a római és az ausztriai birodalom reggeléig, Spanyolország deléig és Szászország és Brandenburg éjféléig. Ahogyan Jákob magja a csillagok rendje szerint, ugyanúgy terjedt el Odilia faja is az iránytű minden irányában.”

Walter Stein kutatásainak ezen a pontján kezdte megérteni Wolfram von Escenbach Parsifaljának azokat a passzusait, amelyekben a Grál családfájáról ír:

„Kyot, a bölcs Mester elhatározta, hogy utánajár a latin könyvek e meséjének, és kideríti, hol volt az a nép, mely a tisztaságnak kötelezte el magát, és érdemes volt a Grál őrzésére.

Elolvasta a Britanniában és másutt, Franciaországban és Írországban fellelhető krónikákat, és Anschauban57 megtalálta a mesét. Ott olvasta Mazadan igaz történetét, és teljes családjának pontos jegyzékét is ott készítették el.”

Albrecht Odilienbergről írott történetében a Grál–család – melynek vérében hatalmas látnoki képesség volt – teljes genealógiáját megtalálta. Elbűvölten olvasta Tours–i Hugó nevét ezen a mágikus családfán. A Nagy Károly és utódjai udvarában élő azon személyiségek nevét is felfedezte, akik Hugónak közeli barátai voltak, minden férfiét és nőét, akik a Grált keresve ájtatos szellemi életet

57 Anschau, melyet tévesen majdnem mindig az Anjoukkal hoznak összefüggésbe, nem földrajzi hely vagy terület. Anschau birodalma a Grál arkangyalának, az időszellemnek a revelációja.

folytattak – ami élesen szemben állt Róma dogmatikus kereszténységével.

Kíváncsi volt, a Grál–családnak ezek a középkori tagjai a tizenkilencedik és huszadik században újjászülettek–e, és sorsuk vajon újra közeli kapcsolatba hozza–e őket vele. Bár ekkor még nem sejtette, kevéssel ezután sokukkal újra találkozhatott, és kölcsönösen felismerték egymást. Ők alkották azoknak a beavatottaknak a körét, akiket Adolf Hitler később legnagyobb ellenségeinek és a náci Németország valódi szellemi ellenségeinek nevezett.

Amikor Odilia családfáját a későbbi századokba követte, felfedezte, hogy Európa majdnem mindegyik nagy dinasztiájának az eredete a hetedik századi Etichóig nyúlik vissza. Megdöbbenten jött rá, hogy a Végzet Lándzsája minden birtokosának, Nagy Károlytól egészen az utolsó Habsburg császár, Ferenc József haláláig, a Grál–család vére folyt az ereiben. Adolf Hitler volt az egyetlen kivétel a birtokosok között.

Ekkor teljesen világos lett számára, hogy Capuai II. Landulf és a Bizánctól Európán át Spanyolországig nyúló fekete adeptusok köre miért akarta ezt a különleges képességű családot szellemi vaksággal és morális lesüllyedéssel sújtani. És hogy Európa királyi házainak uralmát elsöprő erőfeszítéseiket miért segítette Róma oly lelkesen.

Tours–i Hugóként leélt előző életéből felidézett legtanulságosabb emléke a frank nemes jeruzsálemi és Harun–al–Rashid udvarába tett keleti utazásával állt kapcsolatban. Hugót diplomáciai útján elkísérte Haito bázeli püspök is. Korábban Laoni Charibert, Nagy Károly nagyapja ösztönzött egy követi utat. Abban az időben Európa erősen az iszlám nyomása alatt állt, különösen Spanyolország és Dél–Franciaország területén. Ezért küldték a nagyköveteket a perzsa kalifákhoz, hisz még mindig ők gyakorolták a legnagyobb befolyást az arab világra. A perzsák, akiket korábban az iszlám legyőzött, de azután bölcsességük és államvezetésük folytán újra felemelkedtek, a keresztény világ természetes szövetségesei voltak.

Mire Hugó Bagdadba ért, a helyzet szomorú fordulatot vett. Harun–al–Rashid Mekkába tett látogatásából hazatérve meggyilkoltatta a nemes Bamicide család minden vezető tagját, akik korábban a perzsa rezsim uralkodói voltak. Bár al–Rashid a híres Nagy Károlyt ajándékokkal és hízelgő szavakkal környékezte meg,

azért teljes mértékben a muszlim világ mellett állt, és helyeselte, hogy az arabok minden oldalról beavatkoznak Európa életébe.

Hugó hosszú kis–ázsiai tartózkodása során minden lehetőséget megragadott, hogy megismerje a perzsa vallás tanításait. A Zoroaster vallásban olyan csillagbölcselet tárult fel előtte, amely Krisztus inkarnációját előlegezte meg. Bagdadban a manicheusokról és Mani nevű nagy prófétájukról is hallott, aki borzalmas mártírhalált halt olyan keresztény tanításokért, amelyek igen hasonlítottak a Szent Grálhoz vezető ösvényre. Arisztotelész arabra fordított alkímiai munkáit is tanulmányozta náluk, amelyeket akkoriban Európa még nem ismert.

Amikor Hugó visszatért Európába, Nagy Károly már halott volt. Hugó a Karoling–császárság megosztottsága idején a húgával házasságban élő Lothairt támogatta. Lombardia királyságában telepedett le. Végül öregkorában – több mint száz évig élt – Arles–heim magányos remetelakába vonult vissza, és a Szent Grál bölcsességének tanítójává lett.

Az idős Hugó az arlesheimi remetelakban Krisztus vérének szellemi jelentőségét és a Szentírás igaz misztériumát tanította Gráltanítványainak. Walter Stein, amikor ezt a helyet felfedezte, elérte a transzcendens tudat magasabb fokát, és még ennél is korábbi inkarnációkba nyerhetett bepillantást, s képes volt azokat az arcokat azonosítani, amelyek annak idején a kő (vagy drágakő) – melyet Grálnak is neveznek – peremébe vésve megjelentek a számára.

Legmélyebben a földi életek láncolatának központi alakja érdekelte. Egy szakállas rabbi arca. Mint ekkor megtudta, Arimathiai József arca. Stein Isten kegyelméből újraélte e szinte legendássá vált alak, a Szent Grál első földi őrzője életének néhány pillanatát.

József Jeruzsálem városából a Golgota hegye felé sietett, ahol Krisztust keresztre feszítették. Egy Pontius Pilátustól származó aláírt dokumentumot vitt magával, mely felhatalmazta, hogy az Úr testét eltemethesse. Kezében jáspisedényt tartott, melybe a szent vért akarta összegyűjteni – ugyanaz az edény volt ez, amelybe Jézus Krisztus a (József) házának felső szobájában sorra került Utolsó Vacsoránál a megszentelt kenyeret és a bort helyezte.

Amikor a Megfeszítés helyszínének közelébe ért, látta, ahogyan a farizeusok katonái megcsonkítják a Jézus Krisztus két oldalán megfeszített tolvajok testét. Látta, hogy egy római centurio lovát

megsarkantyúzva a középső kereszt felé ugrat, és lándzsáját a Megváltó oldalába döfi. A sebből vér és víz ömlött ki. Hirtelen, mintha árnyékba borult volna a nap, teljes sötétség borult a földre, és hatalmas mennydörgés hallatszott. Térdre esett, és imádkozni kezdett az Úr teste előtt, mely szent fénnyel ragyogott a sötétségben...

TIZENHATODIK FEJEZET

EZERÉVENKÉNT EGYSZER

„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából.”

Jelenesek könyve 20,7.

Egy fiatal német vezérkari őrnagy, Albrecht Haushofer éhezve, bilincsbe verve várta halálos ítéletét a berlini lehrterstrassei börtönben. A német nemzet sorsáról meditált.

Albrecht Haushofert összeesküvőként fogták el. Ahhoz a körhöz tartozott, amely 1944. július 20–án megkísérelte Adolf Hitler végül sikertelennek bizonyult meggyilkolását a kelet–poroszországi Wolf–Schanze főhadiszálláson.

1944 második felének és 1945 tavaszának napjain, elkerülhetetlen kivégzésére várva, újabb és újabb hírek jutottak el hozzá a börtönbe azoknak az embereknek a borzalmas sorsáról, akik, akár csak közvetett módon, a bombamerényletben részt vettek.

„A bűnözőket rövid úton fogom elintézni – őrjöngött Adolf Hitler a véres bosszú csillapíthatatlan vágyával. – Nincs több beszéd. Nincs katonai törvényszék. Villámgyorsan népbíróság elé visszük ezeket az árulókat. Az ítélet után két órával könyörtelenül fellógatjuk őket.”

A népbíróság első hátborzongató ülése egy gyalogsági marsallt, három tábornokot és négy fiatal vezérkari tisztet küldött az akasztófára. Mindannyian Albrecht Haushofer személyes barátai voltak. Ugyanazon az éjszakán Hitler megnézte a kivégzésükről készített filmet, és vidáman tapsolt a nyolc, mészároskampókra kifeszített, zongorahúrokból készített hurkokon lassan megfulladó, meztelen ember láttán.

Két hónappal a háború befejezése előtt a halálos lajstrom mintegy 4000 embert tartalmazott, akikről úgy gondolták, valamilyen kapcsolatban álltak a náci rezsim megdöntésére irányuló

összeesküvéssel. Még Rommel gyalogsági marsall sem volt kivétel, aki, Hitlerrel megegyezve, öngyilkosságot követett el, hogy feleségét és családját megmentse a népbíróságtól.

A keleti fronton lévő Henning von Tresckow tábornok, az összeesküvés vezetője így foglalta össze társai érzelmeit: „Mindenki ellenünk fog fordulni, és gyalázkodni fog. De tántoríthatatlan az a meggyőződésem, hogy helyesen cselekedtünk. Hitler nemcsak Németország legnagyobb ellensége: a világ legnagyobb ellensége. Néhány órán belül Isten előtt fogok állni, és felelni fogok azért, amit megtettem, s azért, amit nem tettem meg. Köszönöm Istennek, hogy képes leszek tiszta lelkiismerettel fenntartani mindazt, amit Hitler elleni harcomban tettem.”

A legrosszabb az volt, hogy a pogrom megtörte a náci uralom elleni rezisztencia gerincét, melyet korábban a tiszti testületek elitje tartott fenn. A vezető tábornokok, hogy mentsék a bőrüket, félelmükben bajtársaik százait szolgáltatták ki. Ezeket az embereket azután a Gestapo megkínozta, a halálfejes SS pedig lemészárolta.

Mivel a vezérkari főnöknek nem sikerült tisztjeit az egykori brutális tizedestől és híveitől elhatárolnia, a német hadsereg régi, nagyszerű tradíciójának becsülete teljesen elveszett. A tiszteknek a náci tisztelgéssel kellett köszönniük, és el nem évülő esküt kellett tenniük Adolf Hitler és a náci ügy iránti hűségükre. A Harmadik Birodalmon belüli utolsó erkölcsi mentsvár is megadta magát.

A keleti filozófiákkal foglalkozó Albrecht Haushofer, aki egy évet töltött Tibetben a lámák között, azt értette a legkevésbé, hogy egy Hitlerhez hasonló kegyetlen és háborodott figura, a gonosz hatalmak tudatos eszköze, hogyan menekülhetett meg sértetlenül, csodába illő módon, holott életben maradása a háború meghosszabbítását és a pusztulás elképzelhetetlen mértékű terhét jelentette Németország–szerte.

Aztán az intuíció egy hirtelen villanása folytán felfogta, miért kellett Adolf Hitlernek életben maradnia, amíg Németországot teljesen le nem rohanják az ellenségei. Egyébként hogyan tanulhatná meg minden egyes német, hogy nagy árat kell fizetnie azért, amiért nem értékelte helyesen az egyéni szellemi szabadság jelentését és azt, hogy vállára kell vennie a szomszédja iránti személyes felelősséget érzett. Hogy ezt megtanulhassák, az ellenségnek el kellett foglalnia és romba kellett döntenie hazájuk minden városát, faluját és tanyáját. A

lakosság csak ily módon kaphatott vad és meggyőző képet arról, mi a végső következménye annak, hogy a démoni náci rendszert hagyták felemelkedni maguk között.

Most már világosan értette, hogy ha Hitlert meggyilkolták volna, és Németország idejekorán felszabadul, még egyszer felmerült volna a „hátba támadás” gondolata, és ez újra a zsarnoki, diktátori rendszer megjelenését és további világhódító kísérleteket eredményezett volna. Ezen túl azt is megértette, miért kellett szeretett tisztikarának és vezérkarának ilyen mélyre süllyednie a nemzet szemében. Hisz a tisztikar és a vezérkar táplálta ezt a veszélyes mítoszt, miután Erich Ludendorff tábornok ajkain megszületett.

Németországban közismert volt, hogy Hitler életét egy csodás véletlen mentette meg, amikor az OKW–ban bomba robbant, és cafatokra kellett volna szakadnia.

A bombát a merénylők bátor vezére, Staufenberg ezredes helyezte egy tömött aktatáskában az alá az asztal alá, amelynél Hitler állt. Közvetlenül mielőtt az időzítő felrobbantotta volna a bombát, Hitler vezérkarának egyik tisztje hirtelen úgy érezte, hogy nem fér el a lába az asztal alatt. Szinte oda sem figyelve, hogy mit csinál, eltolta a táskát az útból, s az egy vaskos asztaltalapzat túlsó oldalára került. Ez az utolsó pillanatban történt öntudatlan cselekedet mentette meg Hitlert az azonnali pusztulástól.

Adolf Hitler nyilvánosan bejelentette, hogy a gondviselés mentette meg az életét, hogy világtörténelmi küldetését a német nép vezéreként folytathassa. De Albrecht Haushofer nagyon is jól ismerte a Hitleren keresztül és körülötte munkálkodó gonosz hatalmak természetét. A saját apja, Karl Haushofer professzor, a náci párt főmágusa ugyanis nagy szerepet játszott abban, hogy a Führer bevezetést nyert a gonosz hatalmak történelmi folyamatban betöltött szerepének megértésébe. Az apja ajánlotta Adolf Hitlernek –nem túl bölcsen – azt is, hogy a Végzet Lándzsáját hozassa el a bécsi Hofburgból, és helyeztesse el Nürnbergben, hogy onnan, a náci mozgalom szívéből gonosz erőket bocsáthasson ki magából.

Az ősi legenda szerint a Végzet Lándzsáját birtokló gonosz adeptus élete egészen addig a pillanatig védelem alatt áll, amíg a Lándzsa ki nem kerül a tulajdonából. Nem nehéz megérteni, hogy a talizmánnal kapcsolatba hozott fekete mágikus hatalmak védték meg a Führer személyét ellenségeitől. De Albrecht Haushofert az a

felfedezés döbbentette meg, hogy a gonoszt igazából a magasabb jó szándékú hatalmak használták fel a humanitással kapcsolatos erkölcsi céljaik és szándékaik megvalósítására. Hitler életének a gonosz hatalmak segítségével történő meghosszabbítása pontosan olyan mértékű pusztulást és romlást hozott, amely végül az egész nemzet erkölcsi megmentését jelentette. E gondolatmenetek révén Albrecht Haushofer mély betekintést nyert az egész nép sorsát formáló karma törvényének működésébe.

Albrecht, aki egykor meggyőződéses náci volt, akkor ábrándult ki először, amikor rájött Adolf Hitler személyes ambícióinak valódi természetére és mértékére. Nem sokkal ezután már meggyőződésévé vált, hogy Németország démonikus hatalmak kezébe került. Kiábrándultsága tragikus méreteket öltött, mert rá kellett jönnie, hogy saját apja volt a felelős azért, hogy az apokalipszis szörnyetege rászabadult az emberiségre.

Elete utolsó négy évében Albrecht a gondolatait szonett formában vetette papírra, s ezek a művek egy napon értékes helyet foglalhatnak el a német irodalom történetében. Utolsó szonettjét a siralomházban írta. Zubbonyában találtak rá, miután egy SS–egység Klaus Bonhöffer, Dietrich Bonhöffer fivére mellett legéppuskázta. Dietrich Bonhöffer egyike volt azon kevés egyházi embereknek Németországban, akik készek voltak keresztény meggyőződésükért a legmagasabb árat is megfizetni.

Az Apa című szonett egy régi keleti legendát elevenít fel. A történet megdöbbentően hasonlít a Jelenések könyvének egyik versére: „És amikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából” (20, 7).

Albrecht Haushofer Tibetben ismerte meg azt a keleti legendát, mely szerint a szentségtelen erők az óceán sötétségében, mérhetetlen mélységben vannak bezárva, bebörtönözve. S Isten jó akaratú keze folytán ott is maradnak, amíg ezer évben egyszer a végzet szerint egy halász szabad akaratából eleresztheti a rettenetes gonoszt, vagy visszadobhatja borzalmas zsákmányát a mélységbe.

Apám! a kocka el van vetve...Újra el kell zavarni a Démontés visszaűzni börtönébe...Apám feltörte a pecsétet –

Nem érezte meg a Gonosz leheletétS szabaddá tette, hagy járja a világot.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A LEGNAGYOBB MÁGUS

Karl Haushofer két arca

Érthető, hogy Albrecht Haushofer nehezen akarta elhinni, hogy apja érzékelte az Adolf Hitler lelkét megszálló luciferi elvek igazi természetét. Mégsem lehet kétségünk afelől, hogy Karl Haushofer valóban érezte az egykori káplárt hatalmában tartó apokalipszis szörnyetegének leheletét, sőt tökéletesen tudatosan és gonosz szándékkal igyekezett az őrült Hitlernek megtanítani, hogyan engedheti szabadjára ezeket a hatalmakat az emberiség ellen, hogy segítségükkel leigázhassa a földet.

Az utóbbi években élénk vita alakult ki, vajon Karl Haushofer gyakorolt–e egyáltalán valamilyen hatást Hitlerre. De ez a vita csak azért jöhetett létre, mert a tájékozatlan köröknek fogalmuk sincs ennek a jelentős és rejtélyes figurának a kettős jelleméről, melynek részei teljesen elváltak egymástól.

Az energikus és vitathatatlanul briliáns geopolitika–professzor mindenki előtt jól ismert, s életének erről az oldaláról bőséges forrásaink vannak. De Karl Haushofer minden lehetséges óvintézkedést megtett, hogy elrejtse élete másik oldalát, a beavatottak titkos közössége vezetőjeként folytatott tevékenységét és beható ismereteit a Titkos Tanok egyes pontjairól. Mindazonáltal azok számára, akik csak egy kis okkult érzékkel is rendelkeznek, a professzor minden egyes szavában és minden egyes tettében – melyeket München politikai színterén a közvetlenül az első világháborút követő években véghezvitt – jelen volt a mögöttes okkult tartalom.

Először tisztán külső nézőpontból röviden leírjuk munkásságát és környezetét, utána kinyomozzuk az ebben rejlő sátánista ezoterikus

vonulatot, amellyel Haushofer úgy vélte, hogy Németországot a világuralom csúcsára emelheti.

Karl Haushofer Bajorországban született, 1869–ben. A hivatásos katonai pályát választotta, értelmi képessége és a részletekre irányuló lelkiismeretes figyelme révén bejutott a vezérkarba. Mivel kiválóan értett a keleti ügyekhez, több kinevezést kapott a német hírszerzés kötelékében Indiában és Japánban. Több keleti nyelvet tanulmányozott, köztük a japánt is, melyet folyékonyan megtanult beszélni, amikor a tokiói német nagykövetség katonai megfigyelőjeként szolgált. A szanszkrit nyelvet is elsajátította, és több buddhista és hindu szöveget is lefordított. A keleti misztika szaktekintélyévé vált, és Schopenhauer hű tanítványának vallotta magát.

Csak negyvenöt éves korában szerezte meg a doktori címet egy politikai földrajzi témában írt disszertációval, akkor vált ugyanis lehetségessé, hogy látogassa az egyetemet. Az első világháborúban a nyugati fronton szolgált, és Németország egyik legkiválóbb fiatal tábornokaként szerzett hírnevet magának.

Geopolitikai dolgozatának témája Ratzel tételének továbbfejlesztése volt, mely szerint minden nemzet hanyatlása a nemzet térfogalmának lecsökkenéséből ered. „A tér nemcsak a hatalom eszköze, hanem maga a hatalom – mondta tanítványai első csoportjának, akik között ott volt Rudolf Hess és más későbbi vezető náci. – Azzal a céllal tanítom a politikai földrajzot, hogy fegyverként fel lehessen használni Németország újraébresztésére, hogy beteljesítse neki rendelt nagyszerűségét. Az egész nemzetet fogom megtanítani újra a földrajz történelemben játszott szerepére, hogy egyetlen fiatal német se helyi viszonylatokban, inkább kontinensekben gondolkozzon.”

Hatásos gyógyszer volt ez egy olyan vesztes nép tanulóifjúsága számára, amelyet nem is olyan régen arra kényszerítettek, hogy saját területeinek egy részét és összes gyarmatát átadja a győzteseknek.

Egy bűvös szó született Haushofer első előadásán a müncheni egyetem zsúfolt előadótermében – egy szó, mely a magát hátba támadva érző nép agressziójának új hullámát volt hivatott igazolni – Lebensraum!

Gondolatai sokkal tovább mentek politikai földrajztudós elődeinek határain. Haushofert a legkevésbé sem érdekelte a földrajzi tények

objektív elemzése, s a földrajzzal kapcsolatos koncepciókat kizárólag a globálisan értelmezett erőszakos területi expanzió provokatív teóriájával azonosította. Az, hogy a Lebensraumot a német emberek számára alkalmazni kívánta, nem volt más, mint a nagyszabású nemzetközi útonállás igazolása, s tulajdonképpen a világhódítás terve.

Ugyanakkor a földrajzot a faji miszticizmus köntösébe öltöztette, okot szolgáltatva ezzel Németország számára, hogy Ázsia azon területeire visszatérjen, ahonnan általános vélemény szerint az árja faj származott. A német nemzetet árnyalt módon Kelet–Európa és a Volgától a Jangce folyóig terjedő 2500 mérföldes terület, a hatalmas Belső–Ázsia leigázására ösztönözte, mely legdélibb részeként Tibet hegyeit is magában foglalja. Haushofernek az volt a véleménye, hogy aki megszerzi az ellenőrzést e fölött a hátország fölött, kihasználja gazdasági forrásait és megszervezi katonai védelmét, az megdönthetetlen világuralomra tesz szert.

Elmélete futótűzként terjedt Németország–szerte, és gonosz táplálékává vált a német népszellem ama hamis szublimációjának, amely a háborús vereség megalázottságát követte. 1935–ben már a Harmadik Birodalom minden általános iskolása tanult geopolitikát, és a német nép geopolitikai tudatra ébresztése a propaganda olyan hatalmas teljesítménye volt, mellyel még maga Goebbels sem vetekedhetett.

„Valamilyen módon mindannyian a világpolitika színpadának résztvevői vagyunk – jelentette ki Haushofer a buzgó hallgatók millióinak a rádión keresztül. – Még a legeldugottabb helyen is, egy Isten adta vezető elszánt követőiként hozzájárulunk népünk jövőjének alakításához, akár ha csak a megfelelő helyen, a megfelelő időben felhangzó megfelelő visszhang által... Ne legyenek szűk látókörűek, gondolkodjanak hatalmas terekben, egész kontinensekben és óceánokban, és kössék össze útjukat a Führerével.”

Az egykori tábornok, aki a száraz tények segítségével nagyszerűen tudott hazafias lelkesedést kiváltani, összesen negyven kötetet és 400 cikket írt, és megalapította a Geopolitikai Figyelőt. Az ő inspirációja folytán a két világháború között 3420 könyv jelent meg a geopolitikáról!

Ismert tény, hogy Karl Haushofert Rudolf Hess mutatta be Adolf Hitlernek, és hogy a professzor – geopolitikáról szóló könyvekkel felfegyverkezve – gyakran meglátogatta Adolf Hitlert, miközben az a

sikertelen 1923–as müncheni puccs után a landsbergi erődben Mein Kampfját írta.

„Egy adott ponton Haushofer egy érveléssorral járult hozzá Adolf Hitler lelki fejlődéséhez: egy tézissel és politikai jelentéssel súlyosan terhelt földrajzi tények sorozatával. A Mein Kampf–ban új gondolatmenet jelenik meg. A kliséken kívül gyakori hivatkozásokat találunk a Lebensraumra. S megleljük az életterület és a külső biztonság viszonyának tárgyalását, a térnek a védelem mélysége biztosítékakénti értékelését, a természetes határokra, a szárazföldi és a tengeri hatalom egyensúlyára és a földrajznak a hadi stratégiában játszott szerepére vonatkozó hivatkozást. A Mein Kampf első fejezeteinek csőcselékuszításáról a geopolitika alapelemeire való fokozatos rátérés sokkal szembetűnőbb annál, hogysem puszta véletlen lehetne, ha tekintetbe vesszük azokat az olvasmányokat, amelyeket, mint bevallotta, Haushofer vitt Hitlernek és Hessnek a landsbergi börtönbe. A Mein Kampf 14. fejezetében majdnem közvetlenül érezhető Haushofer jelenléte, bár a sorokat Hitler diktálására Hess vetette papírra...

Haushofer nem tett mást, mint egy harci kardot nyújtott át tudományos kutatásainak arzenáljából. Hitler a pengét kirántotta hüvelyéből, megélesítette, és felkészült a küzdelemre... A geo–politika ezután nagyjából ugyanazt a szerepet játszotta a hitleri Németország elitjének megformálásában, amit Szovjet–Oroszországban az osztályharc és a dialektikus materializmus kettős hipotézise a kommunizmus racionalizálásában. Az áltudomány tette elfogadhatóvá azt az összeesküvést, amely egy müncheni sörözőből indulva nagyobb birodalommá fejlődött, mint Dzsingisz káné volt.”

(Edmund A. Walsh: Total Power – Totális hatalom.)

Miután Adolf Hitler 1933–ban hatalomra jutott, Haushofer professzor segédkezett a háromoldalú szövetséget előkészítő munkában. Bár valójában nem ő kötötte meg Japánnal a megegyezést, amely szerint az is részt vett a világhódító tervekben, a japán hivatalos személyek és a náci államférfiak az ő müncheni lakásában tartották megbeszéléseiket. Ezeket a kötetlen összejöveteleket „kulturális kooperációnak” nevezte. Japánt Németország testvérnemzetének tekintette, kelet Herrenvolkjának. Nem puszta véletlen, hogy amikor Matsuoko japán külügyminiszter Haushoferrel történt megbeszélései után visszatért Tokióba, véleményét így fejezte ki: „Egy nemzetnek ezerévenként csupán egyszer adatik meg a lehetőség, hogy naggyá váljon.” Ez a lehetőség „Pearl Harbour” volt, s nincs kétség afelől,

hogy ez a gondosan kitervelt, hadüzenet nélküli, gátlástalan támadás Karl Haushofer sugalmazására történt.

Minden náci behatolás – egyik a másik után – az ő tanításainak a sémáját követte, Adolf Hitler pedig az ő geopolitikai stratégiájának módszereit, szókincsét, térképeit s érveit használta fel.

Némelyek azon az alapon próbálják Haushofert felmenteni, hogy a férfi pusztán néhány geopolitikai elméletet gyártott, melyeket a nácik később általa előre nem látott módon ültettek át a gyakorlatba. Ám semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy nagyon is tudatában volt annak, hogy minden egyes szavában borzalmas lehetőségek rejlenek, s hogy terveinek megvalósulása az úgynevezett alsóbbrendű fajok (ez az ő saját terminológiája) rabszolgasorsba döntött kisebbségeinek szenvedésével és az emberi vérfolyamok kiontásával jár azután, hogy a német hadigépezet megadásra kényszeríti ezeket a népeket. Mert Haushofer a német jogi akadémia tagja volt, és mint ilyen, egyik vezető résztvevője lett annak a munkacsoportnak, amelyik előkészítette a leigázott népekre kiszabott zsarnoki törvényeket. Ily módon ő készítette elő a koncentrációs táborokat, amelyekben a tömeggyilkosság állami iparággá vált, némi melléktermékkel. Mintha cselekedeteinek korántsem kellemes leírása önmagában nem lenne elég hátborzongató, a német tábornok és a megfontolt bajor professzor kellemes, egyenes hátú alakja mögött egy még ennél is sokkal gonoszabb személyiség állt – a mesterkedő főmágus, aki azt eszelte ki, hogy az apokalipszis szörnyetegének minden dühét az emberiségre szabadítja.

Már leírtuk, Dietrich Eckartnak hogyan sikerült Adolf Hitler aszt–rális testének központjait kifejleszteni és megnyitni, megadva neki a makrokozmoszba való betekintés lehetőségét és a sötétség hatalmaival való kapcsolatteremtés eszközét, s hogyan segítette tanítványát, hogy az meghatározza és felhasználja a kilencedik századi Capuai Landulf testében való inkarnációjáról szóló emlékeit.

Most Karl Haushoferen volt a sor, hogy egy sokkal magasabb rendű beavatottság szintjeire vezesse őt, ami a Hitlerben lévő „időorganizmus” (éteri test) kiterjesztését és metamorfózisát segítette elő, megtanítva arra, hogy az emberi evolúciót az idő hatalmas távlataiban értelmezze.

Amit valójában Hitler számára ebben a tekintetben felfedett, az a Titkos Tanok tanítása volt – geopolitikai rendszere nem volt több, mint

ennek cseles, kiélezett változata, a faji tudatot a nép számára közvetítő eszköz, mely a nemzetet a világ leigázására tett kísérletére készítette fel.

Azzal, hogy Hitlert a Titkos Tanokba beavatta, kitágította az időtudatát, és megmutatta neki a Föld evolúciójának teljes képét, kinyomozva a gonosz hierarchiáinak működését, és szemléltetve azt a módot, ahogyan ezek a hatalmak az emberi tudat evolúciójának minden fázisában szemben álltak az emberiség igazi fejlődésével. Ezekkel az instrukciókkal Haushofer ráébresztette Hitlert a luciferi elv valódi indítékaira, amelyek annyira a hatalmukban tartották, hogy gonosz szándékaik tudatos eszközévé válhatott a huszadik században.

Végül Haushofer maga vette fel Mefisztofelész szerepét, amikor Hitlert beavatta a vér okkult jelentőségébe és abba a szerepbe, melyet az okkult vérrítusok az árja faj mágikus mutációjának létrehozásában játszanak. Ez a mutáció az emberi történelem egy új korszakát fogja elhozni – az „emberfeletti ember” megszületését.

Századunk első két évtizedében a német értelmiségi élet középpontjában állt az az elképzelés, mely szerint az emberi evolúció Isten adta iránya a végéhez ért, és az ember örökké a háromdimenziós tudat értelmi sterilitásának fogságában marad, hacsak nem veszi saját kezébe jövőbeli fejlődésének a felelősségét.

A tizenkilencedik század dialektikus materializmusából való kiábrándulást követő letörtségből nőtt ki az a felismerés, hogy a szabadság egy új korszaka született meg, melyben az ember saját kezében tartja a megváltást, és az élet minden részét újra átszellemítheti. Ugyanakkor azt hitték, hogy az emberi fejlődésben tett eme új ugrás nem történhet meg anélkül, hogy a földön teljesen kivételes individuumok jelenjenek meg, akik szellemi újjászületést hoznak a tudomány, a művészet és a vallás minden területén. A profetikus tudatnak ebben a légkörében született meg a német Messiás eszméje.

Sok különböző prófécia jelent meg az új Messiás – jobban mondva új Messiások valóságos sora – tekintetében, akik a filozófia, a vallás, az orvostudomány, a költészet, a festészet, a szobra szat, valójában az emberi tevékenység minden fajtájának megújulását elhozzák majd.

A különböző értelmiségi csoportok – melyek úgy hitték, hogy az emberi élet semelyik összetevője sem jöhet öntudatra és nem nyerhet

megváltást egy személyes Megváltó megjelenése nélkül –egyike volt a pángermán és faji beállítottságú testvériség. Itt Friedrich Nietzsche „emberfeletti ember” fogalma került előtérbe, az Isten–Ember megjelenése, aki az árja fajt vezeti a világ meghódításában, és egy új, ezer évig tartó rendet állít fel.

Csak a messianisztikus várakozásnak ebben a kontextusában érthetjük meg a különös „esszéverseny” jelentőségét, amelyre a müncheni egyetemen került sor 1920–ban. Egy Brazíliában élő német milliomos hatalmas pénzdíjat ajánlott fel annak a diáknak, aki a legjobb dolgozatot írja a témáról: „Milyennek kell lennie annak az embernek, aki Németországot visszavezeti a dicsőség korábbi magaslataira?”

A verseny győztese egy bizonyos Rudolf Hess volt. Magasra értékelt esszéje az eljövendő Messiásnak olyan képét festette le, amely nagyon sokban hasonlított A Cion bölcseinek jegyzőkönyveihez. Emellett minden egyes sorára rányomta bélyegét Karl Haushofer professzor, aki Rudolf Hess személyes tutora volt az egyetem geopolitika tanszékén.

Rudolf Hess nagyon részletesen beszélt Adolf Hitlerről Karl Haushofernek, akire – úgy tűnik – kezdetben semmiféle hatást nem tett a náci mozgalom csőcseléket buzdító vezetője. Az egykori tábornok nem volt hajlandó elhinni, hogy a Chaplin–bajuszos és külföldies viselkedésű káplár lesz egyszer a német nép megmentője. Csak miután elment a sikertelen 1923–as müncheni puccs tárgyalására, kezdte Haushofer megérteni Adolf Hitler vezérségének valódi mértékét és lehetőségét.

A bíróságon – mely a Blutenbergstrasse egy régi iskolájában gyűlt össze – a számára lefoglalt helyen ülő Haushofert hipnotizálta az akkoriban még ismeretlen forradalmár szónoklata és vakmerősége, aki mellett, úgy tűnt, eltörpül a vádlottak padján mögötte ülő Ludendorff tábornok.

„Arra az emberre, aki diktátornak született, semmilyen kényszer nem hat” – üvöltötte Adolf Hitler a világ sajtójának összegyűlt tudósítói előtt. Ő akarja a diktátorságot. Őt nem vezetik, hanem ő vezeti saját magát... Annak az embernek, aki érzi, hogy egy nép kormányzására született, nincs joga azt mondani: „»Ha akarjátok vagy felkértek rá, együttműködöm.« Nem! Az a kötelessége, hogy előrelépjen.”

Napról napra, ahogyan bírái és vádlói elől kitért, majd lesújtott rájuk, Adolf Hitler egyre magasabbra emelkedett az őt szokásos rideg távolság tartásával figyelő professzor szemében. A tárgyalás utolsó napján Haushofer már levonta a következtetést: annak az embernek a szavait hallgatta, aki egy napon majd a német nép vezetője lesz a világ leigázásában.

„Az általunk létrehozott hadsereg napról napra növekszik –üvöltötte Hitler. – Azt a büszke reményt táplálom, hogy egy napon eljön az idő, amikor ezekből a szedett–vedett csoportokból zászlóaljak lesznek, a zászlóaljakból ezredek, az ezredekből hadosztályok, és a régi kokárdát felemelhetjük a sárból, meglengethetjük a régi zászlót, és az előttünk álló utolsó nagy isteni ítéletre már megtörténik az összebékülés.”

Adolf Hitler utolsó, a bírái felé hajított szavai az ítélethozatal előtt különösképpen hatásosak és jelentősek voltak:

„Uraim, nem önök fognak ítéletet mondani felettünk. Az ítéletet a történelem örök bírósága fogja kimondani. És én tudom, milyen ítéletet hagy majd az utókorra. De az a bíróság nem fogja megkérdezni: »Elkövettetek–e felségárulást vagy nem?« Az a bíróság minket, a régi hadsereg vezérlő hadbiztosát, a tisztjeit és katonáit csak olyan németeknek fog tekinteni, akik jót akartunk a népünknek és a hazánknak, akik harcolni akartunk és meghalni. Önök ezerszer is bűnösnek kiálthatnak ki bennünket, de a történelem örök bíróságának istennője mosolyogva fogja darabokra tépni az államügyész megbízatását és ennek a bíróságnak az ítéletét. Ő ugyanis felment bennünket.”

Adolf Hitlert ötévi börtönbüntetésre ítélték, és a landsbergi erődbe küldték, ahol később Rudolf Hess is csatlakozott hozzá. Hess feladta magát, és bevallotta, hogy szerepe volt a bajor kormány megdöntésére irányuló kísérletben. Hitlert inkább megbecsült vendégként, semmint rabként kezelték. Hatalmas, a Lech folyóra néző szobában helyezték el, s így arra a helyre láthatott, ahol ezer évvel azelőtt Nagy Otto Longinus Lándzsája alatt felsorakoztatta seregeit a portyázó magyarok dühe ellen.

Bár Adolf Hitler minden cselekedetét figyelték az erődön belül, és vendégeinek kilétét és hátterét alapos vizsgálat alá vették, senkinek nem volt kifogása a müncheni egyetem politikaiföldrajz–

professzorának látszólag ártatlan látogatásai ellen. Pedig ekkor, 1924 nyarán vezette be Karl Haushofer Adolf Hitlert Rudolf Hess jelenlétében a Titkos Tanokba. Ez a tett mély és megrázó hatásúnak bizonyult az egész világra nézve.

Könyvünk terjedelme csak egészen rövid bepillantást enged a Titkos Tanok tanításaiba. Azoknak az aspektusoknak a szélesebb felvázolására kell szorítkoznunk, amelyek a Nemzetiszocialista Párt okkultizmusának sátáni természetét különös megvilágításba helyezik.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A TITKOS TANOK

Az árja faj atlantiszi eredete

„Az óriások voltak a földön azokban a napokban és még azután is, ó midőn Isten fiai eljöttek az emberek leányaihoz, és ezek szültek nekik gyermekeket; ők voltak azok a hősök, akik ősidőktől fogva hírneves férfiak voltak.”

Teremtés könyve, 6:4.

Amikor mintegy 10 000 évvel ezelőtt a Titkos Tanok a tibeti beavatottak között először megjelent, nem intellektuális módszerekkel tanították, és nem adták át nemzedékről nemzedékre egymásnak. A Titkos Tanok csak akkor tárulhatott fel egy novícius előtt, ha az előzőleg asztráltestének központjait működésbe hozta, és kitágította éteri organizmusát.

A majdani beavatott megvilágosodásának eme pillanatát közvetlenül megelőző felkészülés a kozmikus irat lépésről lépésre való elolvasása volt, pontosan ugyanaz a folyamat, amelyet később a Grál–tradíció így nevezett: „az ábécé megtanulása a fekete mágia művészete nélkül”.

Amikor a Harmadik Szemet felnyitották, hogy bepillantást nyerjenek az Akashi feljegyzésekbe, a beavatott az egész világ és az emberiség fejlődésének élő tanújává vált. Az idő hatalmas távlataiban visszafelé utazva megjelent előtte az ember és a föld szellemi eredete, és képes volt követni az emberiség feltáruló végzetét az élet és a ciklikus fejlődés állandóan változó feltételei között.58

58 A Kozmikus Krónikát olvasó tibeti beavatott látta, hogy az ember valójában nem a kezdetleges fizikai szervi folyamatokból kifejlődött állati lét alacsonyabb formáiból ered. Az emberiség teljes fejlődésében valamiféle

A Titkos Tanok bizonyos rejtélyei, amelyeket Haushofer Adolf Hitlernek átadott, nagyrészt a fajoknak abból a történelem előtti időszakból származó eredetét érintették, melyet az okkult tudomány Atlantisznak nevez. Ez a civilizáció évezredeken át virágzott egy elveszett kontinensen, mely a mai Atlanti–óceán alatt fekszik valahol.

Karl Haushofer megalapozott leírásokat adott Adolf Hitlernek az ősi Atlantisz életéről, melyeknek nagy része a kizárólag a modern materializmus steril és megkövült tézisein nevelkedett elme számára ma bizonyára hihetetlennek és fantasztikusnak tűnhet.

Észak–Európa népeinek mesés mitológiájában sok minden tovább élt az Atlantiszon uralkodó viszonyokról, a környezet megdöbbentő természetéről, a csodálatos forma–, képesség– és tudatállapotokról.

Az atlantiszi ember nem a tudomány előtti világ durva és primitív teremtménye volt, ahogyan a modern tudomány és a mai antropológia gondolja. Atlantisz sokfajta és sokrétű civilizációinak némelyike magas társadalmi és technikai tökéletességet ért el, melyben a tudományt, az oktatást és a művészeteket nagy gonddal ápolták és nagy becsben tartották. Az atlantiszi tudósok felfedezték, hogyan lehet magukból életerőt kivonni, és ezeket az erőket hozzáférhetővé tették a kontinensen működő kiterjedt kereskedelem számára. Közlekedési eszközeik között nemcsak erőmeghajtású hajók szerepeltek, hanem fejlett kormányszerkezetekkel felszerelt repülő járművek is.

A modern ember talán azt érti meg legnehezebben az atlantiszi környezeti feltételekkel kapcsolatban, hogy maguk a természeti elemek és összekapcsolódásaik módja teljesen eltérő volt a maitól. Igaz állítást teszünk, ha azt mondjuk, hogy a Föld evolúciójának akkori szakaszában a víz „hígabb”, a levegő pedig, ennek megfelelően, „sűrűbb” volt a mainál.

A mai érzet–észlelés számára Atlantisz sűrű ködbe burkolózva jelenne meg. Mindazonáltal az atlantisziakat semmiképpen sem hozta hátrányos helyzetbe ez a szituáció, mivel a jelenségvilágot nem közvetlen érzet–észlelés révén tapasztalták. Egyfajta élénk, képszerű

kettős evolúciós folyamatot vett észre. Egyrészt egy fizikai-anyagi világ fejlődésébe pillantott bele, melyből az ember mint fizikai lény leszármazott. Másrészt tanúja volt annak, hogyan teremtették meg a szellemi hierarchiák az ember pszichikai-szellemi lényét, előkészítve a makrokozmoszból a mikrokozmikus földi létezésbe való leszállást. Egy régi tibetinek - ha ma is élne, hogy elmagyarázhassa a fejlődés eme koncepcióját - egyszerre kellene a darwini természettudomány és a bibliai Teremtés könyvének a nyelvét beszélnie. Csak ezeknek a látszólag ellentétes koncepcióknak az összeházasításával juttathatná közel a mai embert a Titkos Tanokban található igazságok megsejtéséhez.

tudatban éltek, amelyben a színes képzetek pontosan tükrözték az érzéki világ valóságos tárgyait.

A mai és az ősi atlantiszi ember közötti legélesebb különbség az emberi tudat evolúciójában azóta történt hatalmas változásnak az eredménye.

A modern ember, amikor „ébren” van, a jelenségvilágban tökéletesen tudatánál van, ám az öntudat teljes eltörlődését éli át alvás közben. Ezzel szemben az atlantiszi a jelenségvilágban, munka közben tapasztalta tudatosságának csökkenését. Éjszaka öntudatának megerősödését élte át, mert a vele mágikus eszközei folytán kommunikációban álló makrokozmosz mennyei hatalmairól közvetlen, tudatosan átélt víziókat látott. Az atlantiszi kornak hét korszaka volt, amelyek során hét alfaj fejlődése váltotta egymást. Mindegyik fennmaradt, miközben a többi kifejlődött mellette. A Titkos Tanok szerint az atlantiszi hét alfaj a következő volt: rmoa–halok, tlavatlik, toltékok, turániak, árják, akkádok és mongolok. Adolf Hitler már a Thule–csoport tagjaitól is hallott valamit Atlantiszról, de ezek a gondolatok torzak voltak, mivel az északi és teuton népköltészet intellektuális analíziséből nőttek ki. Nem lehet kétség afelől, hogy minden lenyűgözte, amit Haushofertől a régi atlantisziak teljességgel mágikus képességeiről és hatalmáról megtudott.

A rmoahalok, a tlavatlik és a toltékok mágikus erejének forrása egy tökéletesen kitágított éteri organizmus volt, mely messze túlnyúlt a fizikai test határain. Beszédük például szorosan összekapcsolódott a természet erőivel, szavaik nemcsak a növények fejlődését, a vadállatok megszelídítését segítették elő, de azonnali és csodálatos gyógyulást hoztak a betegnek, és borzalmas pusztítóerővel rendelkeztek.

Amit Karl Haushofer az atlantiszi vezetőkről elmondott, minden bizonnyal nagyon kifejezett és jelentős hatással volt arra, hogy Hitler hogyan tekintett későbbi szerepére a német nép vezéreként. Az atlantiszi alfajok vezetői nem voltak egyenrangúak a közönségesen fejlődő emberi lényekkel, bár természetesen bizonyos szempontból összetartoztak társaikkal; ám mivel abban a korszakban a fizikai test lágyabb, hajlékonyabb, képlékenyebb volt, a magasabb szellemi lények számára lehetséges volt, hogy emberi formát öltsenek. A vezetők mentális és szellemi kvalitásukban az emberek felett álltak, és kortársaik emberfelettinek látták őket. Isteni–emberi hibridlényeknek

lehetne őket nevezni, valamiféle Isten–Embereknek. Minden alacsonyabb rendű halandó nagy hódolattal adózott nekik, hálásan fogadta irányításukat, és feltétel nélkül engedelmeskedett parancsaiknak.

Ilyen felsőbbrendű lények irányították az embereket a tudományok, a művészetek, a jog és a vallás területén, és ők tanították meg nekik a szerszámkészítés technikáit és a kézművesség gyakorlatát is.

Ezek a felsőbbrendű emberek az új fajok létrejöttének törvényeit is ismerték. Jóshelyeiken kiválasztották a különleges tanulókat, és őket a többiektől elválasztva orákulumokba küldték. Ott ezeket a tanulókat megtanították arra, hogy kifejlesszék azokat a képességeket, amelyek egy új faj kitenyésztésekor szükségesek. Az ilyen, gondosan megtervezett mutációk, melyek az atlantiszi kor alfajainak születését és egymásra következését szabályozták, hatalmas ellentétben álltak a tökéletesen más természetű mutáns típusok megjelenésével.

Ebben a történelem előtti korszakban a test méretét, formáját és képlékenységét nagyobb mértékben befolyásolták a lélek voltaképpeni minőségei, mint az öröklődés. Ha valaki a mágikus erőket nem helyesen használta fel, hanem ösztöneinek, vágyainak és szenvedélyeinek önző kielégítésére, akkor a teste – formájában és méretében – óriássá és groteszkké vált. Ezeknek az „önmutánsok–nak” a létezése az északi mitológiák óriásokról szóló leírásaiban jutott el hozzánk, elsősorban az Edda közvetítésével, melyet Dietrich Eckart és a Thule–csoport oly lelkesen tanulmányozott.

Az atlantiszi korszak első felének tudatos evolúciója az emlékezet erőinek kifinomítása irányában haladt. Miután akkoriban még nem létezett a fogalmi gondolkodás képessége, személyes tapasz falatot csakis emlékezés útján lehetett nyerni. Amikor egy régi atlantiszi lelke előtt megjelent egy képzet, számos hasonló, korál) ban tapasztalt képre emlékezett vissza. Így halmozódott fel a bölcsesség és az annak megfelelő személyes ítélet.

A közösségi életet is az emlékezés képessége kezdte megformálni ezen az elveszett kontinensen. Az embercsoportok olyan férfit választottak vezérüknek, aki gazdag emlékraktárat halmozott fel magában. A faji identitás alapvetően a közösségi emlékezet egyik oldala volt.

Egy további fokozat volt az, amikor az emlékezés egyfajta „vérségi emlékezet” formájában szállt nemzedékről nemzedékre. Az emberek olyan tisztán elevenítették fel elődeik cselekedeteit, amilyen tisztán saját életükre emlékeztek. Az uralkodók fiaiknak és unokáiknak adták át bölcsességüket. Az őskultuszok valamelyest hasonlóan fejlődtek ki, mint sok évezreddel később az ősi Kínában. Királyi dinasztiák hatalmas királyságokat és birodalmakat építettek fel, és az uralkodás folyamatos fonala duzzasztotta a királyi emlékezetet, mely az ítélethozás alapja volt.

Mégis, éppen az emlékezés hatalma volt az, mely nagymértékű és katasztrofális személyi kultuszt hozott magával, amelyben a személyes becsvágy a végletekig fejlődött. Minél nagyobb volt egy vezető személyes hatalma, annál jobban ki akarta használni azt. És mivel az atlantisziak mágikus erejükkel befolyásolni tudták a természetbeli életerőket, ennek tisztességtelen alkalmazása katasztrofális következményekkel járt. A növekedés és a szaporodás erői, természetes funkcióikból kiszakítva és azoktól függetlenül alkalmazva, mágikus kapcsolatban álltak a levegőben és a vízben működő elementális erőkkel. A leghatalmasabb turáni királyok közül az orákulumban sokat bevezettek az elementális szellemek működésébe. Ezekben az iskolákban önző módon visszaéltek a tanítással, és olyan szent termékenységkultuszokat teremtettek, amelyek a legborzalmasabb romlást idézték elő. Az emberi szaporodás erőinek eltérítését is alkalmazó fekete mágikus rítusok hatalmas és baljós hatalmakat engedtek szabadjára, és az egész földrész végzetes, katasztrofális szélviharok és vízözön közepette bekövetkezett pusztulásához vezettek.

Atlantisz történetének ebben a pillanatában teremtettek meg egy új fajt, amelynek az volt a feladata, hogy az ember szellemi lényegét megmentse a kipusztulástól, és az emberiséget megillető fejlődést biztosítsa az elkövetkező évezredekben, egészen a mi posztatlantiszi korunk első feléig.

Az Atlantisz degenerált népeinek mágikus képességeiben rejlő romboló hatalmakat csak egy magasabb rendű képesség megjelenése állíthatta meg – a gondolkodás képessége.

A gondolkodás ereje még a múltra való mágikus emlékezést is felülmúlja. Az ember a gondolkodás segítségével összehasonlíthatja tapasztalatait, és improvizálhat. A gondolkodás következményeként

feltűnik az erkölcsi ítéletre való képesség, mely az ösztön, az impulzus és a vágy egyébként telhetetlen erőit ellenőrizheti és szabályozhatja. Az atlantiszi ember törekvésének, hogy perverz étvágyát önző módon kielégíthesse, mely fokozatosan tönkretette a földrészt, csak a gondolkodás hatalma és a lelkiismeret belső hangjára való hallgatás képessége vethetett véget.

A szorongató szükség eme állapotában jött létre a „vezető faj”. De ez az új faj, az árja rassz, nem csupán a korábbi atlantiszi alfajok finomítása útján jött létre. Egyfajta ugrás következett be az emberi evolúció egész folyamatában azért, hogy megalkothassák a gyökérfajt, hogy az az Atlantisz teljes pusztulását követő időkben, új környezeti feltételek között tovább éljen.

A régi típusú képi tudatot, mely a fizikai világ láthatatlan lényegét színes képzetekben tükrözte vissza, a lényegi világ közvetlen érzéki felfogás útján való látására való képesség váltotta fel.

Az újfajta árja ember éteri organizmusa összezsugorodott, elősegítve ezzel a személyes intelligencia és az érzéki világ közvetlen látomásának megjelenését. De a gondolkodásra és az érzéki megragadásra való képesség megszerzésének az volt az ára, hogy az emberi szervezet teljesen elvesztette a természet és az életerők feletti mágikus hatalmát. Még az ember alapvető alakja is tökéletesen megváltozott. A tlavatlik, toltékok és turániak képlékeny, formálható, hajlítható, laza porcú testének helyébe a mai emberfigura, a csontvázzal rendelkező test lépett.

Az új fajt kemény időjárási körülmények között, a földrész legészakibb, kinyúló részén tenyésztették ki. Csak több emberöltő során, fokozatosan sikerült olyan testet kifejleszteni, amelyik elég szilárd volt ahhoz, hogy ellenálljon a korábbi atlantiszi fajokat eltorzító ellenséges lelki hatalmaknak. Az éteri test eközben fokozatosan összezsugorodott, és az utódok már semmilyen mágikus hatalommal nem rendelkeztek a természet felett. De az élettestnek ez a része – most már a fizikai testtel egyesülve – a gondolkodás alapvető eszközévé kezdte átalakítani a fizikai agyat. Ennek a folyamatnak a lezajlása közben az új nemzedékek az „ént”, vagyis az egót, a testen belül kezdték érzékelni, és ezáltal megszületett az „öntudat” első emberi élménye.

A harcos vezetőknek kiválasztottakat hegyi orákulumokba küldték, és kemény fegyelem mellett rideg nevelésben részesítették

őket. Azt tanították nekik, hogy mindent, ami a földön látható módon szembekerül velük, a makrokozmosz láthatatlan hatalmai irányítanak, és nekik az életüket e hatalmak feltétel nélküli szolgálatába kell állítaniuk. Képzésüket a hibrid Isten–Emberek vagy felsőbbrendű emberek irányították, akik eljuttatták őket addig a pontig, ahol gondolkodás útján megragadhatták az árja faj továbbfejlesztésének alapelveit. Mindenekelőtt arra tanították meg őket, hogy tiszteljék és védelmezzék vérük tisztaságát. Megszilárdították és próbára tették erkölcsi akaraterejüket, mert önző természetű vágyaikat és sóvárgásaikat félre kellett tenniük. Ily módon a faj legkiválóbb egyedeinek legjobb tulajdonságait fejlesztették, s így folyt az árja faj kifinomítása.

A földrész déli részén élő degenerált fajok hatalmas uralkodói meglátták az árják fejlődésében rejlő veszélyt, és háborút indítottak ellenük. Az árja hősöknek a hegyek lábát körülvevő ködben kellett szembeszállniuk a fosztogató népek rettenetes hordáival, melyek közül soknak groteszk alakja, hatalmas termete volt, s a legfélelmetesebb mágikus hatalmakat tudták megidézni, és emberfeletti tettekre voltak képesek. Az árják újsütetű intelligenciájukat használták fel velük szemben, és az improvizációra való képességük magasabb rendűnek bizonyult minden rájuk küldött varázslatnál. Ezeknek a történelem előtti, az első tudatos lények és a szörnyű mágikus teremtmények közt lezajlott csatáknak a kegyetlensége nyomokban megtalálható a mítoszokban, különösképpen az óriás lények legyőzéséről szólókban.

Az árják és a földrész korábbi alfajai közötti legfontosabb különbség magában a tudatosság jellegében rejlett. Az új faj tömegei teljességgel képtelenek voltak a szellem bármiféle közvetlen megragadására. Éjszaka beléptek az alvás ürességébe, nappal pedig vakok voltak a természetben működő szellemek megpillantására. A korábbi emlékezetre való képesség egyre apadt, és minden egyes új nemzedék egyre jobban el volt zárva az emberiség szellemi eredetéről való mindenféle tudomástól. Ezek az árják sok tekintetben hasonlítottak a modern emberre, bár nem voltak a háromdimenziós tudatosság rabjai, mint mi, mivel gondolataikat valamiféle isteni hatalom ajándékaként értékelték. Akkoriban még nem létezett a gondolatok értelmi módon való irányításának és kombinálásának a

képessége. Úgy tűnt, a gondolatok e helyett egy magasabb létből áramlanak, hogy vezessék őket, és irányítsák akaratukat.

Hogy az árja népet megszabadítsák az érzéki világhoz való kötöttségből fakadó szellemi vakságától, a faj elitje a „Nap–orákulumban” felkészült a beavatásra. További, még ridegebb önfegyelemre és engedelmességre való nevelés után a kiválasztott kevesek asztráltestében kifejlesztették és megnyitották azokat a központokat, amelyek lehetővé tették a szellemi hierarchiák meglátását. Az új beavatottak a „napkerék” vagy „négykarú horogkereszt” jelképe alatt átvették a faj vezetését, és az embertömegek és a láthatatlan magasabb hatalmak közötti közvetítőkké váltak. Új vallásuk az élet minden oldalát kapcsolatba akarta hozni a világ isteni egyetemes rendjével.

Az árja népeket a nagy Manu, a felsőbbrendű emberek, azaz Isten fiai közül az utolsó vezette ki Atlantiszból. Európán és Ázsián keresztül vándoroltak a Góbi–sivatag területére, onnan pedig a tibeti Himalája magaslataira. Ott, a világ közepén alapítottak egy Nap–orákulumot, mely az Atlantisz utáni kor hét civilizációját volt hivatva vezérelni és irányítani. Ebben az orákulumban beavatottakat képeztek, akik számos különböző nép vezetőiként születtek újra. Ezek a népek szintén túlélték a vízözönt, és Európa, Ázsia és Amerika különböző részein telepedtek le. A legtisztább árja népek legnagyobb része Indiában telepedett le.

Nem nehéz elképzelni, milyen hatással volt a Titkos Tanok eme néhány részének feltárása Adolf Hitler termékeny és sátáni elméjének további alakulására. Később majd leírjuk, hogy a landsbergi erődben Haushofertől kapott faji tanítások hogyan valósultak meg az SS–alakulatok és a Burgs kiképzésekor, melyekből a náci felsőbbrendű ember új típusát szándékoztak létrehozni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

FONTOS FORDULÓPONT AZ IDŐBEN

Akiket Lucifer seregei megszállhatnak

„Rendet alapítok” – közölte Adolf Hitler bizalmasan Rauschenberggel. A Burgs alapításának terveiről beszélt, ahol egy új faj tenyésztésének második fázisa folyna. „Itt fog megjelenni az emberi mutáció végső stádiuma – az Ember–Isten!”

Karl Haushofer nemcsak speciális tanulmányokat folytatott az atlantiszi árja törzs eredetéről, és arról, hogy az árjákat hogyan alkották meg a világtörténelmi végzet beteljesítésére. O volt a náci párt teljes biológiai misztikájának a forrása is, és közvetlenül ő volt a tenyésztési kísérletezés és a Burgsban való különleges oktatás inspirálója, melyből felsőbbrendű emberek új fajának kellett volna megjelennie.

Haushofer, miután a landsbergi erődben beavatta Hitlert a Titkos Tanokba, a Berlinben alapított „Vril” vagy „Fénylő Páholy” titkos társaságának vezető alakja lett. Ebbe a zárt körű sátáni körbe csak a Titkos Tanok egy magas szintjére való beavatottság elnyerése által lehetett belépni.

A Fénylő Páholy nemcsak Európa vezető okkult mozgalmainak a tagjait gyűjtötte össze, hanem a föld minden részéről magához vonzotta a beavatottakat, beleértve Tibetet, Japánt, Indiát, Kasmíriát, Turkesztánt és Ceylont (ma Sri Lanka). A társaság berlini főhadiszállásán tibeti lámák, japán buddhisták és más keleti szekták tagjai kerültek Gurgyijev korábbi diákjai, különböző ál–Rózsakeresztes–rendek tagjai, az Arany Hajnal párizsi páholyának

korábbi tagjai, és Aleister Crowley Ordo Templi Orientisének kétes személyiségei mellé.

A páholy egyetlen célja az volt, hogy további kutatásokat végezzen az árja faj eredetére és arra vonatkozóan, hogy az árja vérben szunnyadó mágikus képességeket hogyan lehet újraéleszteni, hogy azok emberfeletti erők eszközévé válhassanak. A páholy vezető tagjai számára az inspiráció kimeríthetetlen forrásává vált egyik munkát igen meglepő módon egy angol írta. Bulwer–Lytton elmélkedő szabadkőműves és az angol Rózsakeresztes Társaság tagja volt. Sok más, kevésbé ismert könyvet is írt a nevét híressé tevő Pompeji utolsó napján kívül. A kevéssé ismert könyvek egyike volt Az eljövendő faj című, amelyben sok olyan igazságot fedett fel, melyeket a Titkos Tanokba való személyes beavatása révén ismert meg. A becsületes és tudósi erényekkel is rendelkező Lyttont mélyen érdekelték a Szent János apokalipszisében említett jóra és rosszra vonatkozó próféciák. Fogalma sem volt arról, hogy a magas szellemi képességekkel és emberfeletti erőkkel rendelkező új faj felemelkedését leíró könyve a gonoszra fog inspirálni egy kis náci csoportot, mely azért akar egy uralkodó fajt kitenyészteni, hogy rabszolgasorba döntse a világot.

A Vrilre vonatkozó első híreket Willy Ley rakétatudós szivárogtatta ki a Nyugatnak 1933–ban, amikor elrepült a náci Németországból. Ley szerint Haushofer követői úgy vélték, hogy olyan titkos tudást fedtek fel, amely képessé teszi őket az árja faj egy új mutációjának megteremtésére. Más információk mellett említést tesz különös meditációikról, valamint a koncentráció emberfeletti hatalmát és a látnoki víziót kifejlesztő gyakorlatokról.

Ley, aki elkötelezett természettudós és mérnök volt, az egész ügyet meglehetősen ártalmatlannak és nem kevésbé nevetségesnek tekintette. Nem láthatta előre, hogy a Fénylő Páholyt egy napon átveszi az SS Reichsführer, Heinrich Himmler, és beolvasztja az Ahnenerbébe, a náci okkult hivatalba; hogy ez a Burgsbeli új rend alapjának az előképét szolgáltatja, végül pedig a csontvelővel és zsidó–marxista politikai biztosok levágott fejével való kísérletezéshez vezet!

A Vril az emberben lévő éteri test vagy időorganizmus kitágításának eredményeképpen megszerezhető energiaforrás indiai neve. Ley tökéletes hűséggel írja le, hogy a Vril beavatottjai

megszámlálhatatlanul sok órát töltöttek a magokról, falevelekről, virágokról és gyümölcsökről, sőt félbe vágott almákról való meditációval! Ezek a páholytagok a növényekben végbemenő átváltozásnak az Európában először Goethe által kidolgozott törvényeit tanulmányozták. Goethe volt az első európai, aki ilyen elmélkedések révén az éteri organizmus részleges kitágítását elérte, és ez magyarázza mind zsenijének forrásét, mind pedig jelentős érzékeken túli hatalmát.

Tökéletesen dokumentált tény, hogy Goethe képes volt jövőbeli események megjóslására, és hogy ezermérföldnyi távolságra lévő hatalmas viharokról, vulkánkitörésekről és földrengésekről is tudott. Karl Haushofer megdöbbentő és némileg ehhez hasonló képességét is viszonylag jól ismerjük. Az első világháborúban a nyugati fronton szolgáló tábornokként képes volt pontosan megjósolni az ellenség támadásainak dátumát és pontos időpontját, az eljövendő harcok sebesültjeinek a számát, és sokszor még az is előfordult, hogy főhadiszállását azért költöztette arrébb, mert képes volt pontosan megjósolni az ellenséges bombázásokat, s hogy az egyes lövedékek hova csapódnak be.

Haushofer ezekre a különleges képességekre a japán Zöld Sárkány Társaság tagjaként tett szert, melyben a beavatás emelkedő fokozatainak központi célja az időorganizmus uralása és az emberi test életereje feletti ellenőrzés. Az ilyen típusú beavatás egyik legmagasabb próbatétele a Zöld Sárkány Társaságban megköveteli a növényi életerő ellenőrzésének és irányításának a képességét, mely valamelyest hasonló az atlantiszi emberek régi hatalmához. A beavatottnak meg kell indítania a mag csírázását, és mágikus erővel ki kell fejlesztenie a növényt oly módon, hogy az percek alatt virágot növesszen. Ezek a hatalmak nemcsak az elemi szellemek uralásával függnek össze, hanem az asztráltestben levő tízkarú csakra kifejlesztésével és működésbe hozásával is, mely a hasban található, a köldök környékén. Rajta kívül csak két másik európainak engedélyezték, hogy belépjen ebbe a japán rendbe, mely a titoktartás és az engedelmesség olyan esküjét követeli meg, amely sokkal szigorúbb a nyugati világ titkos társaságainak hasonló esküjeinél.

A Vril beavatottjai nagyon jól felismerték, hogy az árja faj új mutációjának létrehozására irányuló célkitűzésük teljességgel lehetetlennek tűnik a huszadik század materialista tudománya

számára, mely azt tartja, hogy mindenféle faji különbség pusztán a környezet hosszú távú hatásainak eredményeképpen jön létre. Ám az ő szemükben a korabeli tudomány egy zsidó–marxista–liberális tudomány volt, középszerű elmék összeesküvése, mely csak megvetést érdemel, semmi mást. Egy északi nacionalista tudománnyal helyettesítették, a Titkos Tanok kozmológiáján alapuló mágikus világfelfogással. Csak a kiválasztott beavatottak ismerhették ennek a kozmológiának a valódi tárgyait. Tömegfogyasztásra szánt verzióját a geopolitika ikertestvérének maszkírozták, és a Welteislehreként59

ismert propagandanyomtatvány formájában terjesztették.A Welteislehre populáris fikciója mögött rejlő kozmológia az ősi

Tibetből, kilencezer évvel korábbról ered, és a nagyszerű beavatottak rejtett tudásának visszhangja, mely írott formában először több ezer évvel később a Védákban, az Upanisádokban és a Sankhyja filozófiájában jelent meg.

Az univerzumot olyan hatalmas organizmusként fogta fel, amely átöleli a makrokozmoszt, a mikrokozmoszt és az események földi sorát, melyeket a Nap és a bolygók szellemileg irányított mozgása az állócsillagok kozmikus kisugárzásának hátterével határoz meg és vált ki. A szellemi asztronómia témája, mely szerint az égitestek ismétlődő ritmusa a földi élet változó feltételeit aktiválja, más keleti és nyugati rendszerekben is megtalálható. Legkifinomultabb kifejeződését talán Aeropagita Dionysios műveiben és Plótinosz Enneadjaiban, és valójában az egész újplatonikus iskola tanításaiban találhatjuk meg, mely szellemileg és intellektuálisan a világtörténelem egyik legmélyebb filozófiai rendszere volt.

Ennek a kozmológiának integráns része volt az a gondolat, hogy maga a Föld is tudattal rendelkező, élő organizmus, az embernek hatalmas reflexiója. Az ember fizikai és lelki–szellemi felépítése minden aspektusának megtalálható a megfelelője a Földorganizmusban.

59 A Welteislehrének, az „örök jég doktrínájának” a prófétája Hans Hörbiger volt, aki Adolf Hitler hatalomra jutása idején már betöltötte a hetvenedik életévét. Úgy nézett ki, mint valami ótestamentumi figura – aláhulló fehér haja, hosszú fehér szakálla volt –, és a nyugati matematikával és asztronómiával tökéletesen ellentmondó kozmológiát adott a náciknak. A Welteislehre hatalmas népi mozgalmat indított el. Hörbiger azt állította, hogy új tudomány– és világevolúció–felfogására a magasabb tudat állapotában tett szert. Hitler „német Kopernikuszinak nevezte. Elmélete a jég és a tűz, valamint a kozmosz evolúcióján belüli taszítás és vonzás erői közti állandó küzdelmen alapult. A nácik elfogadták Hörbiger gondolatát, mert ezek, úgy tűnt, megerősítik Friedrich Nietzsche írásait és Wagnernek az árja faj eredetére vonatkozó vízióit. Hörbiger gondolatai még a nácizmus veresége után is mintegy félmillió követőre találtak.

Ahogyan az embert éterikus testtel látták, egy hasonló, csak nagyszabásúid éteri organizmust tulajdonítottak a bolygóknak. Az emberiség szellemi és fizikai fejlődésének egész folyamatát pedig a Föld időorganizmusának ki– és belélegző központi ritmusával hozták kapcsolatba, melynek eredményeképpen ugyanakkor a fejlődő ember élettestében is összehúzódás és kitágulás jött létre.

A Vril tagjai úgy vélték, hogy a Föld időorganizmusa összehúzódásának kritikus pontja pontosan egybeesett az árja faj megjelenésével és Atlantisz mágikus hatalmainak a megfogyatkozásával. És látták, hogy a bolygók éteri organizmusának kitágulása ennek megfelelően a huszadik században következik be. Ennélfogva a mágia nagyszerű új hajnalát jósolták.

A Vril egyik tagja és a Welteislehre egyik vezető képviselője, Horst Wessel ennek a kritikus pontnak a konkrét időpontját 1909–re tette, pontosan 30 évvel Kali–Yuga, a sötét kor után. Ebben az évben állt először Adolf Hitler a bécsi Hofburgban Longinus Lándzsája előtt!60

A Vril elméleteit és következtetéseit hozzáférhetővé tették Adolf Hitler számára, aki élénken érdeklődött minden olyan részlet iránt, amely hozzájárulhatott durva és háborodott agyában formát öltött biológiai misztikához.61

Adolf Hitler hitt abban, hogy a huszadik század „fontos fordulópont lesz az időben”, az egész emberiség egész evolúciójában. Azt képzelte, hogy a mágikus erők visszatérése megdöbbentő hirtelenséggel fog bekövetkezni. Ezt a várt változást a kamaszkorban fellépő pubertáshoz hasonlította, amikor a szunnyadó erők hatalmas sebességgel megszületve jelzik a gyerekkorból a férfikorba való jelentőségteljes átmenetet.

60 Horst Wesselt, Hitler egyik nagy kedvencét a kommunisták lőtték le, amikor a nácik kampányán dolgozott Berlinben. Haláláról azzal a himnusszal emlékeztek meg, mely később a náci párt szent himnuszává vált. Horst Wessel nyilvános beszédeiben nyíltan megjósolta az árja népek emberfeletti mágikus erejének huszadik századi eljövetelét.61 Számos forrásból tudjuk, mennyire lenyűgözte őt a kozmosz, a Föld és az ember éterikus, formáló erőinek egész koncepciója. Ennek a hatásnak a legszenzációsabb leleplezése akkor látott napvilágot, amikor Hitler egy időre leállíttatta a V2–rakéták tesztelését Peenemündében.Walter Dornberger tábornok, aki a távirányítható rakéták korai típusának teszteléséért volt felelős, memoárjában elmondja, hogy Hitler hitt abban, hogy ezek a rakéták a Föld körüli éterikus erők rétegeivel fognak összeütközni. Hitler kétségtelenül megálmodta és később transzban ösztönösen megértette, hogy szörnyű bosszú vár az emberiségre, ha megzavarja ezeknek a kozmoszból származó fontos rétegeknek a működését.Bár akkor azt gondolták, hogy a V2–fegyverek még a vereségtől is megmenthetik Németországot, a teszteléseket több mint két hónapra felfüggesztették, amíg Hitlert meg nem győzték, hogy ilyen reakció nem várható attól, ha rakétáit a sztratoszférán keresztül elküldi London lerombolására.

Már leírtuk, hogy Hitler azt képzelte, ő maga is ilyen mágikus erő küszöbén volt, és hogy a beavatás során megszerzett képességek csupán ízelítők voltak ahhoz képest, ami a közeljövőben el fog jönni, amikor az éteri világ nagyszerű, láthatatlan erői még elérhetőbbé válnak az ember számára.

Szerinte a nemsokára megjelenő új emberfajta képes lett volna az időben előre– és hátrautazni, újra megragadni a távoli múlt eseményeit, és bepillantani az elkövetkező több ezer év embereinek sorsába. „Amit ma történelemként ismerünk – mondta –, azt teljesen el fogjuk törölni.”

De Hitler nemcsak a szellemi képességek megszületését jósolta meg, hanem továbbment, és konkrét fizikai változásokat is megjövendölt a közvetlenül következő nemzedékek számára, mint például a küklopszszem látható újramegjelenését és a kutacs megnyílását.

„Hitler mindig erről a küklopszszemről beszélt” – mondta Rauschning, aki számtalanszor hallotta Hitler nézeteit az eljövendő felsőbbrendű emberről. „Egyesek már képesek a tobozmirigyük működésbe hozására, hogy némileg betekintsenek az idő titkaiba –mondta neki Hitler, egyértelműen saját korábbi inkarnációiról való tapasztalataira utalva. – De az újfajta ember fizikai felépítésével úgy tud majd ilyen betekintést nyerni, ahogyan most mi a szemünkkel nézünk. Természetes és erőfeszítést nem igénylő tevékenység lesz ez a számára.”

Adolf Hitler igen messzire jutott azóta, hogy a nyomorult bécsi napokban először olvasott Friedrich Nietzsche emberfeletti emberéről. Az ember eltűnődik, vajon maga Nietzsche mit gondolt volna Hitlernek legünnepeltebb művével kapcsolatos nézeteiről. Ha mindent összefoglalunk, amit Hitler az eljövendő felsőbbrendű emberről mondott, fantasztikus kép jelenik meg.

Az új embernek rettenthetetlen külseje, óriási termete, ragyogó fizikuma és emberfeletti ereje lenne. Intuitív erői hatalmas mértékben meghaladnák a pusztán értelmi gondolkodást, s olyan emberfeletti képi tudattal rendelkezne, amelynek nem lenne szüksége többé az értelmi és az absztrakt gondolatok érzetekhez kötött kombinációjára.

Az emberfeletti ember, akinek ilyen rövid időn belül kellene megjelennie, mágikus képességek birtokában lenne, többek között a beszéd olyan erejével rendelkezne, amelynek minden alsóbbrendű

engedelmeskedne. A menny és föld közötti minden szellem engedelmeskedne parancsainak. Még az időjárás és az elemi kémiai vegyületek is alá lennének vetve akusztikus hatalmának. Az ilyen felsőbbrendű emberek a föld elitjévé válnának, mindenek urává. Semmi nem maradna rejtve szellemi látásuk előtt, és semmilyen földi erő nem állna nekik ellen. „Az istenek fiai lesznek” – mondta Hitler.

És hogyan nyílik út ehhez az emberben rejlő megdöbbentő lehetőséghez? A vér jellege és minősége révén valósulna meg. Csak az árja vér lenne képes érzékelni a teremtő kozmikus erő újonnan kiáramló forrásait!

Az Atlantisz pusztulását túlélő fajok maradványából létrejött népek nem szerepelnének az eljövendő mutációban. A zsidó nép pedig – mely akkor bukkant fel, amikor ez a teremtő éteri erő a legmélyebb pontján volt – minden emberfeletti fejlődésből ki lenne zárva.

„Ők pusztán utánozzák az embereket, nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak” – mondta Karl Haushofer professzor. „A zsidók olyan távol vannak tőlünk, mint az állatok az embertől” – ismételte meg Heinrich Himmler. „A zsidókat nem tekintem állatoknak –mondta Adolf Hitler. – Messzebb vannak az állatoktól, mint mi. Ezért megsemmisítésük nem bűn, mivel egyáltalán nem tartoznak az emberiséghez.”

Adolf Hitler a Vril következtetéseinek adott hangot, amikor kijelentette, hogy az egyetlen igazi faj az árja faj, és csak az árja faj vehet részt az emberi evolúció fejlődésében történő hatalmas, heroikus ugrás kalandjában.

Ez volt a náci hitvallás, melynek Adolf Hitler lett a prófétája. Sokszor beszélt úgy hivatásáról, mint az emberfeletti ember új fajának hírnöke: „A teremtés még nem teljes. Az embernek az átváltozás sok további fokozatán kel! még átmennie. Az Atlantisz utáni ember már a leépülés és a hanyatlás korszakában van, alig képes a túlélésre... Minden teremtőerőt egy új fajtában kell koncentrálni. Az ember két típusa, a régi és az új, különböző irányban fog tovább fejlődni. Az egyik eltűnik a föld felszínéről, a másik virágozni fog... Ez a nemzetiszocialista mozgalom valódi indítéka!”

„Rendet alapítok” – közölte bizalmasan Rauschenberggel Hitler, közvetlenül azelőtt, hogy az Nyugatra szökött volna. A Burgs megalapítására vonatkozó terveiről beszélt, ahol az új faj kitenyésztésének új fázisa kell hogy megtörténjen. „Innen fog

felemelkedni az emberi mutáció végső fázisa – az ISTEN–EMBER! Ez a csodálatos lény egyetemes vallás tárgya lesz majd!”

Mindazonáltal Hitlernek a biológiai mutációval nem az volt a végső célja, hogy újra megjelenjen a Teremtés könyvében említett hibrid Isten–Ember, aki egyszer, az ősi Atlantisz idején már élt a földön. Az ilyen szellemlények, akik az ember fölött, de az isteni hierarchiák alatt állnak, azért voltak képesek emberi alakot ölteni, mert az emberi szervezet akkori nagyobb hajlékonysága ezt lehetővé tette. De ezek az isteni hírvivők csak azért alkothattak hidat a két világ között, mert az ember maga akkoriban nem volt elég fejlett ahhoz, hogy átvegye saját sorsának irányítását.

A Burgs–beli szerencsétlen gyermekekre kirótt kemény nevelés, a könyörtelen és embertelen szabályok arra szolgáltak, hogy lelküket egy magasabb rend démoni szellemei megtestesülésének én–nélküli kelyhévé tegyék. Mert Hitler Isten–Emberei nem mást alkottak volna, mint Lucifer légióit, a Végzet Lándzsájával szövetkező antiszellem seregét. A világ számára szerencse, hogy a német hadsereget legyőzték a harcban, a náci uralmat pedig elsöpörték a föld felszínéről. Hiszen ki a megmondhatója, hogy az emberi mutációval folytatott efféle kísérletek tényleg nem vezettek volna–e céljaik bizonyos fokú elérésére?

HUSZADIK FEJEZET

AGARTHI ÉS SCHAMBALLACH

A gonosz kettős közvetítője

Ha a Kozmikus Krónika alapján áttekintjük a Föld bolygó történetét, a Titkos Tanokban megtaláljuk, hogyan fejlődött ki a Föld teljes evolúciója és az ember léte a szellemi makrokozmoszból a szellemlények szüntelen teremtőtevékenységének eredményeképpen. E tanok szerint az ember belső élete a legkorábbi időktől fogva a szellemlények hierarchiáinak irányítása alatt állt, de ezeknek a hierarchiáknak némelyike szemben állt az emberi evolúció isteni tervével.

A korai ember tudata a Föld tükörképe kellett volna hogy maradjon, de ezt célt a szemben álló hatalmak hierarchiája meghiúsította, arra törekedve, hogy az ember lelkében egyfajta ellenállást alakítson ki ezekkel a feltételekkel szemben. Ezek a szellemek – a gonosz hármasságának Luciferként ismert első hierarchiája – meg akarták fosztani az emberi tudatot puszta tükörjellegétől. A mennyei hierarchiák luciferi ellenségei arra törekedtek, hogy idő előtt olyan képességet hozzanak létre az emberben, mely tudatán belül szabad tevékenységet képes kifejteni, megszabadulva ezáltal a makrokozmosz irányításától.

Lucifer beavatkozása olyan folyamatot indított el, amelynek segítségével az ember uralmat szerzett saját megismerése fölött, és képessé vált arra, hogy személyes döntéseket hozzon. Ugyanakkor az ember számára megjelent a jó és a rossz lehetősége. Az emberi „én” – vagy ego – a lélek némely alacsonyabb elemétől vált függővé. A magasabb szellemi hatások többé nem voltak képesek irányítani és szabályozni azokat a vágyakat és szenvedélyeket, amelyeknek az ember most már ki volt szolgáltatva. Ily módon az ember is bekerült a fizikai lét kerékvágásába, és összefonódott a föld folyamataival.

Az emberi evolúciónak ezt a szakaszát, amelyre még az Atlantisznál is korábbi időszakban került sor, a Biblia a „Paradicsomból való kihullás” képével szimbolizálja, melyben a kígyó kísértése legyőzte az embert, és ezáltal a gonosz céljainak lett kiszolgáltatva.

Magának a földnek a hatalmán túl, amelynek most az ember a hatása alá került, más démoni erők is munkálkodtak. Ezeket a szellemeket, amelyek kizárólag abban az anyagi világban voltak jelen, amelybe Lucifer az embert taszította, ahrimánikus szellemeknek, együttesen pedig „Ahrimán”–nak nevezik. Ők alkotják a gonosz háromságának második hierarchiáját, és arra törekednek, hogy az embert elszakítsák a makrokozmosz víziójától, és a mérték, a szám és a súly háromdimeziós világának szigorú fogságába taszítsák. Ahrimán arra a téves belátásra akarja vezetni az embert, hogy a fizikai lét érzéki–érzékelhető világa az egyetlen valóság. De Ahrimán beavatkozása egymagában nem lett volna képes arra, hogy a természeti erők mögött álló szellemi hatalmak eltűnjenek az ember víziója elől.

Lucifer és Ahrimán az emberi evolúció két nagy ellensége. Lucifer a mennyei hierarchiáktól való függetlenségbe vezeti az embert, arra kísértve, hogy mintegy saját magát tegye Istenné. Ahrimán azért küzd, hogy egy pusztán anyagi királyságot alapítson a földön, mely teljesen különválik a szellemi hierarchiáktól, és arra törekszik, hogy az emberiséget olyan mélyen bevonja ebbe a királyságba, hogy a szellemi eredet és sors mindenfajta tudatát elveszítse.

A gonosz hierarchiái voltak a felelősek az atlantiszi emberek tömegének lesüllyedéséért, melyet már leírtunk. Lucifer hatalmi vágyat váltott ki bennük, a mágikus hatalommal való visszaéléshez vezető hamis büszkeséget és egoizmust, Ahrimán pedig a népesség perverz szexuális vágyait használta fel, hogy a fekete mágia rítusaira indítsa őket, ami az egész kontinens megsemmisülését eredményezte.

Még az árja faj megalapítását kísérő szabályok és nevelés sem volt elég hathatós a gonosz hatalmak bajt hozó befolyásának távol tartásához. Az árja népek két különálló faja, melyeket az orákulum megszállott beavatottjai vezettek, áttért a gonosz hitére, és saját különálló közösségeket hoztak létre azokon a hegyeken, amelyek ma az Atlanti–óceán alatt, Izland közelében találhatók.

Az ő vérszomjas és hátborzongató civilizációjukból származik a Thule–legenda. A gonosznak ezek a beavatottjai azt a katasztrófái is túlélték, amelyet a Biblia „Vízözön”–nek nevez. Európán át kelet felé, Ázsia irányába vándoroltak, és Tibetben telepedtek le, a hegyi szentély Nap–jósdája alatti két hatalmas barlangtáborban. A nagy beavatottak itt önmagukat az Atlantisz utáni kor civilizációi bölcs irányítóinak nyilvánították.

Bár a Nap–jósda körülbelül ötezer évvel később hanyatlani kezdett, a gonosz hierarchiákat szolgáló barlangtársadalmak tovább éltek, és a modern korban is fennmaradtak. Ezeknek a démonikus, rejtélyes központoknak hirtelen és végső hanyatlására akkor került sor, amikor a kommunista Kína 1959–ben annektálta Tibetet, és Mao katonái az összes akkori adeptust lemészárolták.

A huszadik század első évtizedében ezeknek a barlangi adeptusoknak a démoni tevékenységéről sok híresztelés és történet eljutott Nyugatra. A Thule–csoport irodalma beszélt arról a két titkos rendről, amelyek a „Balra vezető utat” és a „Jobbra vezető utat” követték. A luciferi orákulumot „Agarthi”–nak hívták, és úgy vélték, ez olyan meditációs központ, amely arra összpontosít, hogy a hatalmak fennmaradását biztosítsa. Az ahrimáni orákulumot „Schamballah”–nak hívták, és ebben a központban olyan rituálékat hajtottak végre, amelyeknek az volt a céljuk, hogy ellenőrzést gyakoroljanak az elemi hatalmak felett. Az Agarthi beavatottjai az asztrális kivetítésre specializálták magukat, és arra törekedtek, hogy hamis vezetőket helyezzenek minden földi civilizáció élére. A Schamballah adeptusai a materializmus illúzióját akarták fenntartani, és minden emberi tevékenységet szakadékba akartak taszítani.

Főképpen Karl Haushofer és a berlini és a müncheni Vril Társaság más tagjainak kezdeményezésére feltáró csoportokat küldtek ki Tibetbe. A németek egymást követő tibeti expedíciói, amelyekre 1926 és 1942 között került sor, kapcsolatot akartak teremteni a barlangközösségekkel, és rá akarták őket venni, hogy megnyerjék a luciferi és az ahrimáni hatalmak segítségét a náci ügy támogatásához, és segítsenek létrehozni azt a tervezett mutációt, amely az emberfeletti ember új fajának előfutára lenne.

Három évvel az Agarthi és Schamballah adeptusaival létesített első kapcsolat megteremtése után Németországban tibeti közösséget alapítottak berlini, müncheni és nürnbergi csoporttal. De csak Lucifer

szolgái, az Agarthi adeptusai voltak hajlandók támogatni a náci ügyet. Schamballah beavatottjai, akik a materializmus eljövetelét és a gépkorszak továbbfejlesztését akarták elérni, határozottan visszautasították, hogy együttműködjenek velük. Ahrimánt szolgálva már kapcsolatban voltak a Nyugattal, és néhány angliai és amerikai páhollyal együttműködésben is álltak!

Agarthi adeptusait Németországban a Zöld Emberek Társaságaként ismerték, és szigorú intézkedéseket tettek, hogy rejtve maradjon a valódi jelentőségük. A japán Zöld Sárkány Társaság, mellyel már évszázadok óta kapcsolatban álltak, hét tagja csatlakozott hozzájuk.

Adolf Hitler a német fővárosban rendszeres megbeszéléseket folytatott a tibetiek vezetőjével, aki bizonyítottan látnoki képességgel rendelkezett, és a jóslás művészetét gyakorolta. Azt beszélték, hogy előre megjósolta azt a dátumot, amikor Hitler kancellár lett, valamint a világháború kitörésének napját.

Ennek a Karl Haushofer professzor közvetlen sugalmazására létrehozott tibeti csoportnak a tanításai kiváltották Heinrich Himmler SS Reichsführer elragadtatott figyelmét. Himmler a berlini csoportban okkultista iskolát állított fel, és az SS Totenkopf, a Sicherheitsdienst és a Gestapo sok magas rangú tisztje kapott parancsot, hogy látogassák a meditációról, transzcendentalizmusról és mágiáról szóló kurzusokat.

Ez a szervezet győzte meg Himmlert, hogy megalapítsa az Ahnenerbét, a náci okkult hivatalt. Az Ahnenerbe Crowley áltemplomos–rendjének, a Vrilnek és a Thule–csoportnak a tagjait az SS Fekete Rendjébe olvasztotta. Célja az indogermán faj helyének, általános jellemzőinek, tevékenységeinek és örökségének a kutatása volt.

A kutatás igazgatója Karl Haushofer közeli barátja, bizonyos Wirrst professzor volt, a keleti filozófia szakértője, aki szanszkritot tanított, és a szent szövegekről tartott előadásokat a müncheni egyetemen. Németország sok vezető tudósát kényszerítették az Ahnenerbébe, melynek negyvenkilenc részlege volt. Ekkora hatást gyakorolt Agarthi a náci Németországra.

Az okkultizmus ismeretében most már érthető, hogy Karl Haushofer geopolitikai tanításai és a Lebensraum követelése csupán a démonikus célok külső felszíne volt. Nem az árja faj valódi eredetének

kutatása érdekelte őt. Egyetlen célja az volt, hogy a luciferi hatalmak szolgálatában leigázza a világot. A német hadsereg sztálingrádi veresége véget vetett reményeinek, és a mágikus Agarthiba vetett náci bizalom elvesztését eredményezte.

A háború utolsó hónapjaiban a nácik már nem törődtek a tibeti lámákkal. Nem sikerült betölteniük küldetésüket, hogy biztosítsák a náci ügynek Lucifer hatalmát. Hogy kinyilvánítsa személyes rosszallását, Hitler megparancsolta, hogy ugyanolyan csökkentett fejadagokat kapjanak, mint a koncentrációs táborok lakói. Amikor az oroszok elérték lakóhelyüket, csupasz testük rendezett sorait fedezték fel, és mindegyikük gyomrából a szertartáshoz használt kés állt ki. Inkább az öngyilkosság keleti formáját választották, mintsem a kommunistáknak való behódolást és a további szégyent.

A náciknak a tibeti barlangorákulumokkal való kapcsolata felett nem siklott el a Nyugat okos és jó megfigyelőképességű embereinek a figyelme. Olyan formátumú emberek, mint Lord Tweedsmuir – ismertebb nevén John Buchan regényíró – figyelmeztették a korabeli politikusokat, hogy sátáni vallás ütötte fel a fejét Németországban, és arra is, milyen civilizáció fejlődhet ki a német technika és a keleti miszticizmus és mágia összeolvadásából. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen figyelmeztetésekre senki nem figyelt oda. Még a nürnbergi perben is, egy 25 millió életet követelő és a koncentrációs táborok borzalmait hozó háború után, csak zavart kuncogás fogadta, amikor az Ahnenerbe korábbi tagjai a vádlottak padjára kerülve bizonyítékokat szolgáltattak, többek között az Agarthiról és a Schamballahról.

A nyugati világ képviselői egyszerűen nem voltak hajlandóak elismerni, hogy valójában milyenek is voltak legyőzött ellenfeleik. Különös hitüknek, embertelen cselekedeteiknek és borzalmas bűneiknek csak pszichoanalitikus magyarázatát voltak hajlandók elfogadni, azaz mentális aberrációnak tekintették azokat. Az atombombát létrehozó nyugati tudomány tagadta magának a gonosznak a létét, a viselkedéstudomány segítségével adott magyarázatokat, és a morál viszonylagosságáról beszélt. A nyugati vallás, mely Istenét egyszerű názáreti áccsá fokozta le, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy emberek a Kozmikus Antikrisztusban hittek, és a rituális áldozat rítusain keresztül beavatást nyertek érzékfeletti világokba. Akik pedig értették, miről van szó, csendben maradtak. A nyugati hatalmi politikához kapcsolódó okkult páholyok és titkos

társaságok vezetői semmit nem nyertek volna azzal, ha ismertté válik a náci párt sátáni jellege. Ha komoly nyilvános nyomozás indul meg az okkult rítusokról és a beavatási tudásról, az olyan rejtett szellemi valóságokat tárhatott volna fel, amelyeket ők is mindenáron el akartak rejteni az emberiség elől.

Ilyen vakok és tudatlanok voltak a szövetséges biztonsági hivatalnokok, akiknek a gondjaira bízták a nürnbergi foglyokat. Észre sem vették azokat az „utolsó rítusokat”, amelyeken a hóhér kötelére várakozó elítéltek némelyike átment.

Von Sievers SS ezredes, az Ahnenerbe vezetője, akit joggal ítéltek el az emberiség elleni bűntettekben való részvétel miatt, megbánás nélkül ment az akasztófára. A siralomházban bizonyos Friedrich Heilscher, a huszadik század egyik legrejtélyesebb alakja volt az utolsó látogatója. O volt a felelős „Az ősi örökség tanulmányozásának társasága” alapkoncepciójáért.

Heilscher, aki még egy Haushoferénél is magasabb szint beavatottja volt, és magasan Haushofer fölött állt a Titkos Tanok ismeretében, sohasem lépett be a náci pártba. Mivel egy magasabb világkultusznak volt a tagja, sok náci vezető őt tekintette szellemi tanítójának és lelkiatyjának. Von Sievers, Heydrich és Kaltenbrunner csodálták, Heinrich Himmler mélyen tisztelte, és Adolf Hitler után őt tartotta Németország legfontosabb alakjának.

Amikor Haushofer kegyvesztett lett a náci udvarban, a Führer minden okkult dologgal kapcsolatban Friedrich Heilscher véleményét kérte ki, különösen a Burgs környezetének, az ottani nevelésnek és a pánvallásos rítusoknak a tekintetében – itt kellett volna a luciferi fajnak megszületnie. Heilscher volt a felelős a „fojtogató levegő rituáléjának” a létrehozásáért is, amelyben az SS kiválogatott tagjai esküt tettek a sátáni hatalmak melletti örök elkötelezettségükre. Ha a nácik megnyerték volna a háborút, valószínűleg Heilscher lett volna a keresztet horogkeresztre cserélő új világvallás főpapja.

Miközben tökéletesen szemmel tartotta az elítéltek celláinak őreit, akik főképp arra figyeltek, hogy a vádlottak – az akasztófát elkerülendő – ne juthassanak méreghez, Wolfram von Sievers áhítattal térdelt, Heilscher pedig a fekete mise szavait skandálta, abba a gonosz hatalomba vetett hitnek a végső himnuszát, amely a sír túloldalán várta a lelkét. Most pedig a fekete mise eredetére kell fordítanunk a figyelmünket.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A LÁNDZSA MINT A KOZMIKUS KRISZTUS SZIMBÓLUMA

Hitler legnagyobb ellensége

Tönkrement rosszaságom, megsemmisült gonoszságom. Eltűnt a bűn, mely sajátom volt.Ismerem az ösvényt, melyen haladok az igazolás szigete felé.A mennyei horizont földjére lépek; átlépek a szent portán.Oh Istenek, kik eljöttök elém!Nyújtsátok a kezetek felém!Isten lettem, közétek való.Meggyógyítottam a Nap szemét.Melyet baleset értA két ellenfél összecsapásának napján.

Az egyiptomi Halottak könyve.

Gyakran tévesen úgy gondolják, hogy a gonosz hatalmak nem ismerik fel Krisztus isten voltát. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Goethe, aki ennek pontosan tudatában volt, a Faust előszavában, ahol az Úr és az Ördög drámai találkozását és beszélgetését jeleníti meg, a Jó és a Rossz igazi viszonyát ábrázolta.

Goethe Mefisztofelésze Ahrimán és Lucifer keveréke, a költő ugyanis nem tudott e két, különböző típusú gonosz között különbséget tenni. A Sátán vonakodva áll be Isten kíséretének szolgaságába, ahol azt a különleges feladatot kapja, hogy hozza kísértésbe az embert, hogy szálljon szembe a világ isteni rendjével.

Mefisztofelész: Most, hogy ismét közelgsz, ó UramMegkérdezendő, kettőnk dolga mint van,

mert hajdanán szerettél, úgy tudom, itt láthatsz engem is csapatjaidban.

Goethe: Faust.Jékely Zoltán fordítása.

A nácik legbelsőbb köre ebben az értelemben vallotta magát sátánistának. Ezek a férfiak, akik a gonosz szolgálatára kötelezték el magukat, igen messzire sodródtak a keresztény templomok langyos gyülekezetétől, akik aligha képesek magukat meggyőzni az anyagi léten túli realitások létezéséről.

Adolf Hitler ugyanazzal a belső bizonyossággal érzékelte Krisztus isteniségét, mint az Assisi Szent Ferenchez hasonló középkori szentek. Hitler azonban gyűlölte Krisztust, és csak megvetést és lenézést érzett a keresztény eszmények és célok iránt. A gonosz szolgálatának való elkötelezettség magyarázza meg, miért nyűgözte le annyira Longinus Lándzsája. Az ő szemében a Lándzsa a világok közötti manicheus háború szimbóluma volt, a világosság és a sötétség közötti iszonyatos harcé, mely a földön az emberiség sorsát irányító jó és rossz hatalmak harcában tükröződött.

A náci párt joggal ítélte el a kereszténységet, mind a római katolikus egyházat, mind a reformáció utáni egyházakat, mert a más vallásokkal szembeni felsőbbrendűséget hirdette azon az alapon, hogy teljességgel mentes mindenféle mitológiától. Helyesen állapították meg, hogy a kartéziánus értelem és a dogmába vetett babonás hit által uralt korabeli egyházi emberek beszűkült és minden képzelőerőt nélkülöző teológiája teljességgel képtelen volt felfogni, hogy a Grál és a megvilágosodás kereszténysége hogyan lehet a csúcspontja és beteljesülése minden mitológiának.

A Grál kozmikus kereszténységében és Szent János Jelenéseiben van valami közös a nácik Antikrisztus–imádatával. Ezek mind mitológiai birodalmakba lépnek be – mint valami nagykorú isteni és démonikus romantika – az apokalipszis ugyanazon „nyitott mennyboltja” alatt, amelyből a leplet elszakították, és amelyben a bezáródott értelmi spekuláció nem rendelkezik sem hatalommal, sem értékkel.

A Szent Grál aspiránsa számára, aki őszintén és türelmesen felkészítette lelkét a kegyelem pillanatára, a lepel legitim módon, „felülről lefelé” hasíttatik fel a keresztény időszellem által. Az Eckart,

Haushofer és Heischler–féle fekete adeptusok a leplet alulról felfelé kellett hogy széttépjék, drogok, mantrák, rituálék és más sátáni művészetek segítségével. Mégis, mind a jó, mind a gonosz adep–tusoknak az érzéki világ ugyanazon függönyén kell átlépniük az idő és a tudatosság magasabb dimenzióiba, ugyanabból a Kozmikus Krónikából kell olvasniuk, és ugyanazokban az érzéken túli világokban kell részt venniük, s ugyanazokba az érzéken túli világokba kell betekinteniük.

Az okkultizmus eme hátterének ismerete nélkül lehetetlen megérteni, hogy a vezető nácik miért éppen a Szent Grál misztériumaiba beavatást nyert titkos embercsoportban találták meg legnagyobb ellenségeiket. Ez megmagyarázza, hogy az SS és a Gestapo miért kutatott olyan hosszasan utánuk, s miért ítélt el és kínzott meg olyan embereket, akik politikailag jelentéktelennek és a nácik számára veszélytelennek tűntek.

Némi okkult betekintés nélkül hihetetlennek tűnik, hogy a Németországban legfelsőbb hatalmat szerző Adolf Hitler – aki kis híján meghódította az egész világot – egy ismeretlent, Rudolf Steiner nevű osztrák filozófust tekintett legfőbb ellenségének.

Ám ha századunk történetét valódi perspektívájában, az emberi tudat fejlődésében vizsgáljuk, mégis egyértelműen kiderül, hogy a Hitler lelkét megszálló luciferi fejedelemség a faji doktrínák eszközét használta fel, hogy az emberiséget az individuális emberi szellem önmagában való felismerésétől eltérítse. Azt is értékelni fogják, hogy dr. Steiner korunk Kozmikus Krisztusának prófétája volt, és a korunk emberének lelkében megszületni vágyó szellemi én örök jelentőségének magányos hírnöke.

Adolf Hitler nagy hangon beszélt dr. Steiner ellen a náci párt korai politikai gyűlésein, és hirdette, hogy Steiner háborús bűnös, aki közvetlenül felelős a Schliefen–terv bukásáért, és ezáltal a világháború elvesztéséért. Rudolf Steiner Helmuth von Moltke tábornok személyes jó barátja volt, és Hitler azzal vádolta őt, hogy a fekete mágia erőinek segítségével megzavarta a főparancsnok elméjének egyensúlyát az 1914–es belgiumi és franciaországi invázió kritikus időszakában.

Hitlernek ennél gonoszabb, személyes okai voltak arra, hogy Steinert félreállítsa az útból. Dietrich Eckarttól tudta, hogy Rudolf Steiner a Grál–beavatottak egy kiterjedt csoportjának a vezetője, aki a Thule–csoport sátáni természetét felismerve az asztrális

magasságokból minden gyűlésüket és beavatási szertartásukat figyelte. Eckart meg volt győződve arról, hogy Steiner átható okkult képességei előtt semmi sem maradhat titokban. Miután Steiner nyíltan figyelmeztette Németországot a náci párt titkos céljaira, nevét az első helyre tették a Thule–gyilkosok által azonnal likvidálandók listáján.

A merényletet a müncheni pályaudvar egyik vasúti vagonjában tervezték végrehajtani, ahol lefűrészelt, duplacsövű puskából teljes sorozatot akartak közvetlen közelről beleereszteni.62

Rudolf Steiner pontosan érkezett a pályaudvarra, hogy elérje a Bázelba tartó déli vonatot. Később bevallotta, tudta, hogy aznap reggel az életére fognak törni, de nem akarta utazási szándékát megmásítani, a gyilkosságra csak okkult képessége figyelmeztette előre. Saját etikai normái szerint ugyanis fekete mágiának számított volna, ha okkult eszközökkel megakadályoz egy bekövetkezendő eseményt. Ezért nem tett semmit, hogy megvédje önmagát.

Bizonyára rövid és véres véget ér azon az 1922–es tavaszi reggelen, ha Walter Johannes Stein és társai nem érkeznek meg időben. Stein beépült a Thule–csoportba, és napvilágra hozta a merénylet tervének részleteit. Rudolf Steiner most már morálisan is igazolva látta, hogy olyan gyorsan hagyja el a helyszínt, amennyire csak lehetséges, és barátai által körülvéve elsietett a pályaudvarról. Még aznap este autóval átvitték a svájci határon, és soha többé nem tette be a lábát Münchenbe.

Ez alatt az idő alatt dr. Steinert teljességgel lefoglalta a Goetheanum befejezése. A létesítmény mind építészetében, mind belső konstrukciójának művészi formáiban a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti sokrétű kapcsolatokat kifejező goethei világ alapelveit reprezentálta. Steiner ezt valamiféle okkult tudományt tanító „szabadegyetem” központi épületének tekintette, ahol a diákok morális, művészi, tudományos és szellemi előkészítést kaphatnak az

62 A náci párt megalakulását követő négy évben nem kevesebb mint 397 politikai gyilkosságot követtek el Németországban, és ennek nagy részéért a Thule–csoport belső köre felelős. Gyilkosságaik megszervezésében és végrehajtásában a thulisták a régi középkori társaságok szokásait követték. A Fehme stílusához hasonlóan egy csomó lelkes jelölt között sorshúzással döntötték el, ki küldje halálba az áldozatot. A Thule–csoport egyetlen gyilkosságért sem bűnhődött meg, a vádlottakat legfeljebb rövid börtönbüntetésre ítélték. Ernst Pohner, a müncheni rendőrfőnök, és helyettese, Wilhelm Frick, mindketten elkötelezett thulisták, figyelmeztették Hitlert és Eckartot, hogy maradjanak távol a nyilvánosan végrehajtott Thule–gyilkosságok helyszíneitől.

ezoterikus kereszténység legmélyebb misztériumaiba való beavatáshoz.

Walter Johannes Stein 1919 tavaszán is látta már a Goetheanumot, amikor a Bázel melletti Arlesheim Grál–remetelakának ajtajából a hegyeken keresztül kitekintett. A távolban a Jura egyik hegylábát megkoronázó, különös, de egyedülállóan hatásos, kettős kupolájú épület csillogott a lágy napfényben. Dornachban, az apró faluban, mely a Grál huszadik századi templomának alján terült el, felfedezett egy nemzetközi közösséget, amely azért gyűlt össze, hogy Rudolf Steiner megdöbbentő tanításait hallgassa az emberiség eljövendő sorsának szellemi hátteréről. Ezek az emberek tizenhét különböző nemzetből származtak, köztük a társadalom krémjéhez tartozó nők és férfiak is voltak, az akadémiai, ipari és professzionális világból. Örömmel fedezett fel körükben egy magot, melynek tagjai, hozzá hasonlóan, szintén messze jutottak már a Grálhoz vezető ösvényen. De arra is hamarosan rájött, hogy saját formálódó okkult éleslátása, a korábbi inkarnációkba való betekintései és az érzékeken túli világról szóló víziói eltörpülnek Rudolf Steiner spirituális realitásokról való mérhetetlen ismereteihez képest.

Rudolf Steiner 18 éves egyetemi hallgató volt Bécsben, amikor 1879–ben először meglátta Longinus Lándzsáját a Hofburg Kincstárban. A Lándzsa történetét és jelentőségét mintegy harminc évvel Hitler előtt kezdte tanulmányozni.

A Lándzsa látványa éppen az ellenkező irányban befolyásolta, mint a századok során rátekintő, legendás hatalmának valamennyire tudatában lévő személyiségeket. Míg a Lándzsa másokat mindig arra indított, hogy valahogyan megpróbáljanak betekinteni az érzékfelettibe, rá olyan hatással volt, hogy megpróbált megszabadulni minden örökölt látnoki képességétől.

A Lándzsa megszerzésére törekvők – akik kétezer éven át vagy az időszellem mellett, vagy ellene harcoltak – teljes sorának felidézése a fiatal Steinerben az emberiség örökké változó feladatait a tovatűnő korszakok során kiszabó hatalmas mennyei lény közvetlen látomását váltotta ki.

A Zeitgeistről szóló látomás közvetlen megélését mély tisztelet, alázat és fájdalmas önismeret jellemezte. Steiner különös tisztasággal ébredt rá, hogy lelkének kettős természete van. Látta, hogy személyiségének egyik oldalát az értelem határozza meg, mely a

gondolatokat a valóság halott árnyaiként fonja össze, és az érzéki eredetű tudásra szorítkozik. Lelkének másik fele pedig közvetlenül az érzékfelettire tekint, olyan szellemi látással, amely nem fedi fel, hogy a szellem világa hogyan siklik át a földi, természetes birodalmakba.

Érzékelte, lelkének kettéosztottsága hogyan tükröződik a tudomány és a vallás tragikus kettősségében, mely olyan pusztulást okozott a huszadik században. A természettudomány az anyagi valóságot tekintette az egyetlen valóságnak, a teremtést és az evolúció folyamatát pedig kizárólag tisztán fizikai szempontból fogta fel. A vallás – melyről képviselői titokban úgy gondolták, hogy a tudomány megfosztotta minden hitelétől – dogmába vetett vakhitté süllyedt le, és az élet végéhez háromdimenziós mennyet illesztett, melybe a hívőket haláluk után elszállásolhatja. Egyik sem fedezte fel a makrokozmosz létezését, amelyből a teremtőerők a természet világát megformálták és fenntartották.

Rudolf Steiner első kincstári látogatása során, amikor a Lándzsát megtekintette, rájött, személyes sorsa az, hogy megtalálja a hidat a szellem világa és a természet világa között.

Bár a történelmi folyamatot már ezelőtt is a tudat evolúciójaként értelmezte, most ébredt csak rá, hogy az elmúlt háromszáz év során milyen gyors és radikális változáson ment át az emberi tudat. Felfedezte, hogy a nyugati filozófia története kijelöli a tudat összeszűkülésének fokozatos lépéseit és a makrokozmosz nyomainak elvesztését.

Rájött, hogy az emberi tudat evolúciójának kulcsa az embernek a természethez és az értelem érvényességéhez való lassan változó viszonyában és az érzékek bizonyosságába helyezett növekvő bizalomban kereshető.

Steiner számára úgy tűnt, mély jelentősége van annak, hogy a görög filozófusok a gondolkodás által megragadott ideákat valóságosabbnak tartották a jelenségvilágnál. Feltárta, hogyan tűnt el fokozatosan a középkorban az a hit, hogy a gondolkodás belső képességével az igazság elérhető.

Úgy látta, a kritikus tett, mely a gondolkodás szellemi érvényességére vonatkozó szkepticizmust eredményezte, a kilencedik században, a Grál–korban történt meg, amikor a római egyház kitörölte az individuális emberi szellemet az ember korábbi Szentháromságából. Attól fogva, hogy a szellem a lélek homályos

értelmi tulajdonsága lett csupán, a gondolkodás nem lehetett többé az igazság eszköze. Elkerülhetetlen volt, hogy az emberiségnek –egyetlen realitásként – az érzékek bizonyosságához kell fordulnia.

Rudolf Steiner e folyamat természetes következményének tekintette, hogy a régi világ művészetének és gondolkodásának valódi természetét a tizenötödik századi reneszánsz eljövetelével tökéletesen félreértették. A görög tudomány újbóli megjelenése nem élesztette újjá a szellem ismeretének vágyát, ehelyett csak azt az óhajt erősítette az emberben, hogy a fizikai világ titkait leleplezze. A természet felett való uralomért folyó harcban a szellemtől megfosztott értelem, az érzékek bizonyosságán alapuló hatékony induktív módszer segítségével szerzett vezető pozíciót magának. A materialista világ magját elvetették, és ezzel örökösen táguló rés nyílt a szellem és az anyag között. Ugyanaz a rés, amelyet Rudolf Steiner is olyan élesen érzékelt saját lelkében.

Mégis úgy érezte, a fejlődés isteni tervének része az is, hogy az embernek a szellemitől (makrokozmosz) teljesen elszakítva a háromdimenziós tapasztalat elkülönültségében kell lakoznia, egy Isten által elfeledett világban. Rájött, az ember csak az Istentől ily módon elkülönítve lehet képes arra, hogy kifejlessze magában az öntudatot és a szabadságot, amelyek a szeretet földi megjelenéséhez szükségesek.

Amikor Rudolf Steiner szembe találta magát ezekkel a következtetésekkel, látnoki képességeit inkább akadálynak, mint segítségnek kezdte tekinteni. Ezek a képességek ugyanis bizonyos értelemben késleltették az érzéki világban megszerezhető teljes öntudat kialakítását. Ekkorra már eljutott arra a pontra, hogy felismerte, spirituális látása valamiféle szörnyű vérségi örökségből származik. Ezt a képességet a régi germán törzsek atavizmusa utolsó maradványának tekintette, melyet egykor a négykarú horogkereszt jelképezett!

A Hofburgban a Végzet Lándzsája előtt állva jött rá, hogy egyik lábával a modern időkben áll, de másik lába a régi germán hősök, Baldur és Siegfried világában gyökerezik! Eltökélte, megszabadul spirituális látnokiságától, és osztozni fog embertársai vakságában, így aztán éppen azokat a képességeket dobta el magától, amelyek később Adolf Hitler legdédelgetettebb kincsei lettek!

Sok évnek kellett eltelnie, mire Rudolf Steiner tökéletesen megszabadult atavisztikus hatalmától, és a Végzet Lándzsájára

tekinthetett anélkül, hogy az atavisztikus látomás legkisebb nyomát is érzékelje. A spirituális képességek ember által ismert leghatásosabb közvetítője többé nem volt hatással rá. Végre teljességgel ama küzdőtéren találta magát, amelyről azt mondta: „Isten kezének műve” a materiális világba való teljes bezárkózás küzdőterén, melyet a középkori alkimisták a „tudat szemetesládájának” neveztek.

Bár többé nem tekinthetett be a szellemi lények – gyerekkora óta állandó társai – világába, Rudolf Steiner tudta, hogy saját énje is szellem, mely a most már láthatatlan szellemi világban él. Ez a tudat jelentette számára a végső menedéket a korabeli materialista hullámmal szemben, amint teljes figyelmével egy, a természeti világot és a szellemi világot összekötő híd építése felé fordult.

Úgy tűnt, ez a híd magában az emberben létezik, és csak a magasabb tudatosság valamely formáinak segítségével lehet átkelni rajta. Legbelül abban is biztos volt, hogy éppen az emberiséget a materializmus zsákutcának tűnő világába vezető ösvény, a tudományos ismeretek ösvénye vezet a makrokozmosz még áthatóbb látásához is. Keresni kezdte azt a módot, amelynek segítségével maga a tudományos vizsgálódás eszközeként felfogott gondolkodás a tudatosság olyan szintjére emelkedhet, hogy átléphesse az érzéki lét határait, és eljuthasson a fizikai világ szellemi hátterének racionális megértéséhez.

Bár feladatunk volt ismertetni azt, hogyan hozott fordulatot a Végzet Lándzsájának látványa Rudolf Steiner életébe, sajnos arra nincs módunk, hogy részletesen leírhassuk azt is, hogyan épített Steiner hidat a szellem és a természet között. Legyen elég annyi, hogy két látszólag ellentétes ösvényen haladt, amelyek később az általa elnevezett spirituális tudományban futottak össze. Az egyik ösvény filozófiai természetű volt, és a gondolkodás aktivitásának tanulmányozásához vezette őt. Ennek a munkának a gyümölcse jelenik meg A spirituális aktivitás filozófiája című művében. A másik ösvény Goethe tudományos írásainak egész életét végigkísérő tanulmányozásához és a Goethe világfelfogásában implicit megtalálható tudásról való elmélet kidolgozásához vezette.

Rudolf Steiner 23 éves korában elvállalta, hogy a német klasszikusok egyik kiadása számára megszerkeszti Goethe tudományos írásait, és ismertetőt ír hozzájuk. Ennek a munkának a minősége helyet biztosított számára a weimari Goethe–archívumban.

Lehetősége nyílt a költő meg nem jelent kéziratainak és naplóinak a tanulmányozására, egy új Goethe–kiadáshoz való hozzájárulásként, így személyes végzetének köszönhetően tizennégy éven keresztül éppen azzal a munkával kereshette a kenyerét és szerezhetett akadémiai hírnevet magának, amit belső szellemi fejlődésének ösvénye is megkövetelt.

Goethe felfogásában a természettel két birodalom határos. Az egyik az anyagalatti világ, ahol az univerzum értelmes megszervezettsége nem található meg, a másik pedig az, amelyben maga a természet az őt megtervező, tájékoztató és fenntartó szellem kelyhévé válik. Steiner először a „metamorfózis”–elmélet kapcsán kezdett Goethe iránt érdeklődni, mely szerint az alacsonyabb fizikai forma az érzékeken túli erők működése folytán válik magasabb rendűvé. Goethe, a növények életciklusában is a metamorfózis hasonló törvényeit követve, megragadta az archetipikus növény gondolatát. Remélte, hogy ha a természet magasabb rendű királyságaiban is megtalálja ugyanezen metamorfózistörvények működését, minden élő dolog archetípusát képes lesz megragadni.

Goethe nem jutott igazán messzire ezeknek az emelkedett terveknek a megvalósításában, de az archetipikus növény eszméjének megértéséig eljutott. Rudolf Steiner, a költő nyomdokait követve az „érzékeken túli képzelet” kifejlesztésében, nemcsak felfogta az ősnövényt, de a spirituális látás egyik tökéletesen új formájának, az imaginatív megismerésnek a segítségével közvetlenül meg is tudta ragadni.

Fiatal korában Steiner sokat töprengett azon, vajon a gondolatok – egyetemes eszmék – segítségével bújtak–e a szellemi világ realitásai a közönséges tudatosság köntösébe. Ez az ismeretelmélet most megerősítette őt ebben. Az archetipikus növény már nem csupán eszme, hanem szellemi lény volt a számára, a föld egész növényi királyságának az aktív énje.

Ily módon Steiner újra megkezdte behatolását a makrokozmoszba, megerősített tudattal, melyben a tudomány törvényei és a racionális gondolkodás is helyet kaptak. A szellemi realitások nemcsak a növények, de az ásványok, állatok és emberek világa mögött is ott rejlettek.63

63 Rudolf Steiner az archetípusok látnoki felismerését eredményező folyamat leírását önéletrajzában, az Életem történetében adja meg. További részletek találhatók még Goethe világfelfogása és A Goethe világfelfogásához

Rudolf Steiner az alatt az idő alatt, amikor Goethe tudományos írásainak szerkesztésével volt megbízva, titokban még magasabb fokra fejlesztette spirituális képességeit. Ezáltal mély ismeretre tett szert a világegyetem, a Föld és az ember szellemi hátteréről. Azonban csak negyvennégy éves korában kezdte nyilvánosságra hozni a spirituális tudás megszerzésére kidolgozott módszerét. Az ezt követő huszonöt évben 6000 nyilvános előadást tartott és ötven könyvet írt, kidolgozva egy ösvényt, amely az emberi szellemet az univerzum szelleméhez elvezeti. Állítása szerint, tudós létére mindig érzékeken túli realitásokat közelített meg, és ezt a kutatási módszert „spirituális tudománynak” nevezte el.64

Rudolf Steiner úgy ragadta meg a szellemi realitásokat, ahogyan előtte senki: megfordította a korábbi keleti és nyugati okkultisták által gyakorolt beavatási eljárást.

A keleti és nyugati beavatási kultuszok szerint az asztráltest csakráit mindenképpen alulról felfelé kell kifejleszteni, vagyis az egész folyamatot az ivarmirigyekkel kapcsolatos négykarú lótuszvirág megnyitásával kell elkezdeni. Ezért a hagyományos ösvények megkövetelik a kolostorba vagy valami hasonló helyre való teljes visszavonulást, ahol a novícius védve van a világ csábításaitól, különösképpen a szexuális vágytól.

Steiner, ösvényét a gondolkodás beavatására alapozva, a fejénél ragadta meg a kígyót, és az agyi féltekétől lefelé haladva fejlesztette ki ezeket a központokat. Különleges ösvényét leginkább teljes értékű „életmódnak” nevezhetnénk, mely a keresztény eszmékkel és felelősségekkel tökéletes harmóniában áll. Maga Steiner valóban képes is volt ezt az utat járni, miközben ezer más, saját korában lényegesnek számító dologban is teljes szívvel részt tudott venni. Szerinte bárki végigjárhatja a Szent Grál megszerzésére irányuló utat,

alkalmazható ismeretelmélet című műveiben.64 „Kitartott amellett, hogy a szellemi valóság fényeinek felismeréséhez ma már nem elegendő a múlt nagyszerű spirituális tanításainak a felelevenítése, mert olyan kor jött el, amikor az embernek az érzékeken túli világ közvetlen megismerése felé kell haladnia latens képességeinek kifejlesztésével, a tökéletes racionális tudatosság állapotában. Kijelentette, hogy az elmúlt háromszáz évben a logikai gondolkodásban és a megfigyelés tudományos szellemében lezajlott fejlődés az emberi evolúció szükséges lépése volt, amely elvezeti az embert az univerzum szellemi hátterének egy magasabb szinten való felfedezéséhez. Egyedül annyiban vitatkozott a tudománnyal, hogy az a tudományos megfigyelést az érzéki lét jelenségeire szűkítette le, és a fogalmak megformálásában az anyag atomi alapját vette figyelembe, és nem a fizikai tárgyaknak környezetükkel és egyedi átváltozásukkal való viszonyukban tekintett formáit – mely a végső tudáshoz szükséges. Olyan elméleti koncepciókban keresett menedéket, amelyek közvetlen megfigyelés útján nem igazolhatóak. Alapvető jelentőségűnek tekintette, hogy a szellemi tudás a tudományos gondolkodásmód számára is igazolható legyen.” A. P. Shepherd: Scientist of the Invisible (A láthatatlan tudósa).

aki képes napi tíz percet „érzékektől mentes” meditációval tölteni. Ugyanakkor figyelmeztetett mindenkit arra, hogy végig kell járni az erkölcsi jellem megerősítésének öt lépcsőjét, melyek mind közelebb visznek az érzékeken túli látomás megszerzéséhez.

Rudolf Steiner beavatási módszere három fokozatból áll: próbatétel, megvilágosodás, beavatás. Ugyanakkor a lélek megragadásának három fázisán át emelkedik fel, ezek: képzelőerő, inspiráció és intuíció. Az imaginatív megismerés a fizikai világ lelki hátterébe való belelátást nyitja meg, az inspiráció a makrokozmoszt fedi fel, viszonyainak és az azt benépesítő szellemi hierarchiáknak a megértését nyújtja. Az intuíció képessé teszi az embert, hogy a makrokozmosz teljes értékű polgárává váljon, és eszközöket nyújt számára, amelyek ahhoz szükségesek, hogy benne éljen, és a szellemi lények minden szintjével kommunikálhasson. Ezeknek a képességeknek a kibomlását egy megelőző, „A kőbe vésett név” című fejezetben már leírtuk.

A szellemi észlelés harmadik szintje az emberiség teljes múltját tartalmazó Kozmikus Krónika olvasásán keresztül az intuitív tudás kategóriáját is nyújtja. Már elmondtuk, hogy Adolf Hitler a kábítószerek segítségével hogyan nyert némi betekintést az idő szalagjának kibomlásába, és Haushofer hogyan bontotta ki Atlantisz történelmét ugyanebből, a Zöld Sárkány Társaságba való beavatottságának eredményeképpen. Rudolf Steiner egyik alapkönyvében, Az okkult tudomány vázlatában így jellemzi az Akashi feljegyzéseket:

„Az ősi múltra vonatkozó tények nem váltak hozzáférhetetlenné az okkult kutatás számára. Ha egy lény testi létet nyer, fizikai halála után az anyagi része szétoszlik, de a szellemi erők, amelyek saját mélységükből adtak létet a testnek, nem tűnnek el így, maguk mögött hagyják nyomaikat s pontos képüket a világ szellemi alapján. Aki képes arra, hogy észlelési képességét a láthatótól a láthatatlan világhoz emelje fel, magasabb szintre jut, ahol egy hatalmas szellemi látképhez hasonlítható dolgot pillant meg, melyben a világtörténelem minden múltbeli eseménye fel van jegyezve. A nem anyagi kitörölhetetlen nyomait az okkult tudomány Akashi feljegyzéseknek nevezi.”

Témánk megköveteli, hogy röviden ismertessük, mit kellett kiemelnie Rudolf Steinernek ebből az eltörölhetetlen forrásból, melyet

az emberi tudat evolúciója központi fordulópontjának tekintett. Steiner krisztológiájának eredete és minden Krisztus–központú tanításának forrása közvetlen eredménye annak, hogy a Kozmikus Krónika szellemi élményekor a golgotai kereszt előtt állt –melynek a valósága mindörökre élő és élénk marad mint a földi történelem színpadán történő keresztre feszítés valóságos eseménye.

„Lelkem evolúciója azon a tényen alapul, hogy a tudás legbensőbb és legemelkedettebb ünnepén a golgota rejtélye előtt álltam” – írta Steiner az önéletrajzában.

Soha életében semmit nem hitt el „a megnyilatkozásba vetett hit” alapján, és emiatt nyíltan szemben állt az egyházak ortodox kereszténységével. Amikor önbeavatása ösvényén az intuitív észlelés szintjére jutott, döbbenten fedezte fel, hogy az Akashi feljegyzések az Újtestamentum hitelességét bizonyítja. Hosszú előadássorozatokat tartott az evangéliumokról, és amikor halk, méltóságteljes és személytelen módon Krisztus életének színhelyeiről és eseményeiről beszélt, azok jelen voltak a számára, és lelki szemei előtt újra lejátszódtak.65 Közvetlenül a Kozmikus Krónikából olvasta fel őket. Mivel nem volt semmilyen hagyománynak elkötelezve – hiszen semmilyen egyházi felekezethez nem tartozott –, és azelőtt sohasem tanulmányozta részletesen az evangéliumokat, előítéletek nélkül lépett az érzékek számára láthatatlan valóságnak erre a területére, egy képzett megfigyelő tudományos függetlenségével.

Rudolf Steinernek az evangéliumokról tartott előadássorozatai a modern kor talán legfontosabb hozzájárulásai voltak a kereszténység megértéséhez. Egyik előadássorozata Az ötödik evangélium címmel jelent meg. Ez a különleges cím magára az Akashi feljegyzésekre utalt, mely egy napon az emberiség új evangéliuma lesz.

Ezeken a különleges előadásokon Steiner olyan hiányt pótolt, amely némileg rejtélyes módon mind a négy evangéliumra jellemző. Leírta Jézus húsz– és harmincéves kora közötti életének bizonyos részleteit, a templomi jelenettől – amikor a fiatalembert élénk beszélgetésben találták a héber hittudósokkal – addig, amíg Jánost 65 Amikor Rudolf Steiner leírta a szellemi világ helyszíneit és valóságos tárgyait, úgy tűnt, teljesen otthonosan mozog közöttük, nem leírta, hanem a szó szoros értelmében látta ezeknek az ismeretlen területeknek a tárgyait s helyszíneit, és olyan láthatóvá tette mások számára is, hogy a kozmikus jelenségek valóságosaknak tűntek. Amikor az ember hallgatta, nem lehetett kétsége szellemi látásának valósága felől, mely olyan tisztának tűnt, mint valami látható jelenség, csak sokkal nagyobb területet fogott át. (Részletek Edouard Schuréval, a francia drámaíróval, az ősi misztériumok szaktekintélyével folytatott beszélgetésekből, amelyekre akkor került sor, miután Schure Steiner 1906–os párizsi előadásait látogatta.)

meg nem keresztelték a Jordán folyóban, és újra meg nem született a Kozmikus Krisztus.

Steiner ajkairól hallhatjuk Jézus világutazásának részleteit, amelyek oly sok igazolhatatlan legenda alapjául szolgáltak, és látjuk a fiatal názáretit, amint külföldi tájakon jár, s a különböző népek vallásait és beavatási kultuszait tanulmányozza.

Úgy tűnik, názáreti Jézus mélyrehatoló látnoki képességei segítségével nyomon követte, hogyan idézték elő Lucifer és Ahrimán gonosz hierarchiái a szellemi képességek lassú hanyatlását és a tudat fokozatos bezáródását az érzéki világba. Mindez a népek Atlantiszból való elvándorlása után, az egymást követő nagyszerű civilizációk történetében játszódott le.

Mindenhol, ahol utazott – Indiában, Perzsiában, Egyiptomban, Babilonban, Kaldeában, Görögországban – felfedezte, hogy ezeknek az ősi civilizációknak a misztériumkultuszai, amelyeken keresztül a brahminok, istenkirályok, fáraók, próféták és szibillák egykor a mennyei hierarchiák irányítását megkapták, elkorcsosultak.

Lucifer és Ahrimán kettős romboló hatása megfosztotta az embert azoktól a képességektől, amelyek segítségével korábban a szellemi univerzum szellemi lényeként élhette meg önmagát. Lucifer az emberiség vérében vetette meg a lábát, hogy megteremtse a végtelen önzést és az önelégültség mindent legyőző érzését, Ahrimán pedig elvágta az embernek a makrokozmoszhoz való kapcsolatát, sőt még a természet mögött működő szellemi hatalmakra is vakká tette. A szellem világa számára elveszett ember így a fizikai világot tekintette az egyetlen létezőnek, és ennek következtében a halála után a szellemi vakság állapotában lépett át a mak–rokozmoszba. Miután a szellemi világban Ahrimán szorításába került emberi lélek csak még nagyobb egoistaként születhet újjá a földön, beindult a láncreakció, mely az emberiséget az üdvözülés minden reményétől megfosztotta.

A bukás tragikus folyamatának fokozatos kibomlása nemcsak az emberre volt hatással. Az egész Föld–organizmus és annak minden királysága egyenlő módon a szellemtől való elszakadás csapdájába esett, túl mélyre süllyedve az anyag és a halál által meghatározott állapotban. A názáreti Jézus számára úgy tűnt, hogy a bolygó létezésének egésze gonosz hatalmak kezébe került, és hogy a természet és az emberiség a szakadék végtelen sötétjébe fog zuhanni.

Rudolf Steiner leírja, hogy a názáreti Jézus a gonosz hatalmainak győzedelmes himnuszát hallotta mindenütt, ahol csak utazott a földön, és a sötétség eme himnusza éppen azokban a templomokban hangzott fel a leghangosabban, amelyekben egykor a szellem misztériumait dédelgették és gondozták:

Aum, Amen! A Gonosz uralkodik, Az Önzés Tanúja elszabadult,Az Ember mások adósaként bűnbe jut, Megmutatja a Mindennapi Kenyér, Ahol a Menny akarata nem érvényesül, Abban az Ember királyságodból kikerül, És elfelejtette Neveiteket, Atyáim ott a Mennyekben.

Aum Amen!Es walten die Ubel,Zeugen sich lösender IchheitVon andern erschulte Selbstheitschuld,Eriebet im taglichen Brote,In dem nicht waltet der Himmel's Wille,Da der Mensch sich schied von Eurem ReichUnd vergass Eure Namen,Ihr Váter in den Himmeln.66

A gonosz hatalmak eme győzedelmes himnuszának közvetlen jelentése talán érthetőbbé válik, ha kevésbé költői módon fogalmazzuk meg őket. Lucifer és Ahrimán hierarchiái az embert megtréfálva mondták: a gonosz uralkodik. Az embert a hamis büszkeség és a kielégíthetetlen vágy vezeti a kísértésbe. A végtelen egoizmus az embert felebarátjával való gyűlölködésbe és a neki való eladósodásba taszítja, és keserű harcba sodorja a hatalomért és az anyagi javakért (mindennapi kenyér). Az Atya akaratát nem követik, a mennyek birodalma elszakadt a földtől, és a szellem neve nem szent többé.

Ebben a formában könnyebb felfedezni, hogy a gonosznak ez a himnusza Isten imájának a kifordítása, melyet Krisztus adott az 66 Rudolf Steiner: Az ötödik evangélium (német eredeti).

embernek, hogy biztosítsa megmenekülését a szakadékból, és segítse igaz szellemi azonosságának helyreállítását.

Sok évszázadon keresztül létezett az a babonás hit, miszerint Isten imájának visszafelé való elmondása a fekete mise egyik formája. Ám senki nem ismerte ennek a különös rítusnak a valódi jelentését. Kivéve a nácikat. A gonosz himnuszát a hit cselekedeteként ajánlották fel mind a fojtogató levegő ceremóniáin – melyeken az SS belső magja visszavonhatatlan esküvel fogadta meg, hogy Lucifert fogja szolgálni –, mind a fekete misén, melyet Adolf Hitler vérével celebráltak.

Steiner Jézusban két emberi áramlat egységét mutatja meg: a bűnbeesés előtti lélek bűntelen természetének és az azt követő évezredek során kifejlődő reinkarnációk során megszerzett földi bölcsességnek az összeolvadását. Úgy gondolja, a mennyei ártatlanság és a földi bölcsesség e misztikus egysége alkotta a Szent Grál kelyhét.

Steiner számára Krisztusnak a fizikai, történelmi folyamatba való belépése Keresztelő Szent János megkeresztelkedésekor történt meg. Ebben a pillanatban a szeretet Istenének szent lényét a Grál kelyhébe öntötték. Ez volt „a végtelen dicsőség és az Idő mesterművének” első összefonódása.

A Kozmikus Krónika felfedi, hogy az isteni és az emberi természet egysége egymást követő stádiumokban valósult meg Krisztus hároméves földi életében, az evangéliumokban leírt csodatételek és események során, amelyek jelzik, hogy Krisztus hogyan egyesítette magát folyamatosan a Föld elemeivel, és hogyan hatolt bele Jézus lelkébe és testébe. Ennek a folyamatos szenvedésnek a végső állomása akkor jött el, amikor Krisztus a fizikai test halálához vezető eseménysorba ültette magát, és az inkarnáció végső fázisát magán a kereszten érte el, a következő szavakkal: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”

Az univerzum szelleme olyan áldozati szerződést kötött, hogy teljesen azonosul a bűnbe esett ember testével, és átéli a halandó agyba zárt emberi tudat megkötöttségét. A szeretet Istene azért lépett át a háromdimenziós tudat teljes elszigeteltségébe, hogy legyőzze a halált, és újraélessze a haldokló földi létet annak érdekében, hogy az

emberiséget újra a makrokozmosz teljes jogú polgárává tegye, és megvalósítsa a kozmikus végzetet.

Ennek a könyvnek a határai csak annyit tesznek lehetővé a számunkra, hogy Krisztus életének csupán egyetlen motívumát kövessük végig: azt, hogy hogyan lett a kereszténység minden korábbi civilizáció titkos beavatási kultuszainak a beteljesítése a világtörténelem színpadán. Ezt a speciális témát követve bizonyos mértékig meg tudjuk világítani a Golgotán kiontott vér jelentőségét, és azt, hogy Longinus Lándzsája hogyan vált a végzet mágikus talizmánjává. A kereszténység előtti sok különböző beavatási rituálénak egyetlen közös célja volt: az, hogy a fizikai tudat átmenetileg eltűnjön, és ennek következtében az idő és a tudat olyan magasabb dimenzióiba lehessen belépni, amelyekben láthatóvá válik a szellemi világok teljessége.

Az élet aszketikus szabályainak önfegyelemmel való betartásával, valamint a meditáció különböző rendszereinek a követésével működésbe hozták az asztráltest központjait, és az éteri test részlegesen elemelkedett a fizikaitól oly módon, hogy a szellemi kozmoszba kivetített utazás a jelölt emlékezetébe vésődött.

A beavatás folyamata során, amikor a jelölt asztráltestét kitágították és szellemi lények világán vezették át, énje egyáltalán nem vett részt ezekben a folyamatokban. Azaz a beavatás ősi formái csak az asztráltesttel foglalkoztak, és maga a jelölt egyáltalán nem volt tudatában annak, mi történik vele. A hipnózis annyira kioltotta öntudatát, hogy mély transzba esett, még mielőtt a szellemi beavatás elkezdődött volna. A jelölt csak a rituálé végén ébredt öntudatra, és emlékezett azokra a szellemi élményekre, amelyek során asztrálteste a makrokozmoszba hatolt.

A beavatás technikái fokozatosan egyre kifinomultabbak és veszedelmesebbek lettek, míg végül legkifejlettebb formájukat az ősi egyiptomiak templomi álmában érték el. Ebben a jelölt egyfajta rituális halálon ment keresztül. Halotti lepelbe csomagolva a sírba helyezték, és énje olyan állapotba került, hogy a test fizikai folyamatai borotvaélen táncoltak élet és halál között.

A veszélyes procedúra befejezéseként a misztériumot vezető pap előrelépett, hogy a jelöltnek mintegy sírból való rituális feltámadását

előidézze. A frissen beavatott lélek a misztikus halál egy formáján esett át a testi anyagcsere fizikai folyamataiban, majd új életre kelt, most már örök énjének emléktudatával, melyet az érzékek fátylán túl asztrálisan észlelt. Számára úgy tűnt, újjászületett, s valóban, Egyiptom beavatottjait gyakran nevezték „kétszer születetteknek” .

Végül eljött az emberi evolúciónak az a pillanata, amikor az éteri test túlságosan mélyen elmerült a fizikai testben, semhogy a beavatás ilyen módszereit biztonságosan végre lehetett volna hajtani. Ez volt az a korszak, amikor kábítószereket kezdtek használni, köztük az úgynevezett szent gombát, hogy a beavatás egyfajta szintetikus formáját elérjék. A kábítószerek segítségével létrehozott magasabb tudatállapotban a szellemi valóságok után kutató még az Akashi feljegyzések szférájába is beléphetett, és a múltat és a jövőt képes volt egyetlen folyamatos időszalagban látni. A holt–tengeri tekercsek az esszénus beavatottak kábítószerrel előidézett vízióiról tanúskodnak, akik az egyiptomi terapeutákhoz hasonlóan ilyen gyakorlatokat folytattak. A lélek fénye számára egyre jobban elsötétülő világban a szellemi valóságokba való látás elérésének minden eszköze erkölcsileg igazolt volt.67

A beavatás utolsó durva rítusa, mely egyrészt nagyon veszélyes volt, másrészt csak igen ritkán járt sikerrel, abból állt, hogy a jelöltet teljesen a víz alá nyomták, míg kis híján megfulladt. E módszer eredményeképpen az éterikus test elemelkedett a fizikaitól, és a magasabb én valamiféleképpen tapasztalhatóvá vélt. A jelölt hatalmas látképben figyelte az életét, és néhány rövid pillanatra átélte az egyéni emberi szellem létezését. Egy ilyen szellemi megkeresztelés rítusából következett, hogy Keresztelő Szent János mesteri kezei nyomán Krisztus inkarnációba szállt alá.

Az ősi misztériumtemplomok beavatottjai látták, ahogyan Krisztus a szellemvilág kilenc hierarchiájának Jákob létráján alászáll. A Napisten eljövetelét a próféták és a szibillák, a különböző faji 67 John Allegro The Sacred Mushroom and the Cross (A szent gomba és a kereszt) című művében leírta, hogyan jutottak az esszénusok az Amanita Muscaria segítségével a tudat magasabb fokaira. Állítása szerint az evangéliumokban leírt események soha nem történtek meg a földön, csak a szent gomba erős hatása által kiváltott transzcendens állapotokban észlelték őket. Hasonló téves nézetet vallott egy docetisták elnevezésű eretnek szekta a Krisztus utáni harmadik században. John Allegro tévképzete az idő magasabb dimenzióinak tökéletes meg nem értése folytán alakult ki. Az, hogy Krisztus életének eseményeit a Krisztus előtti időkben az esszénusok drogos tudatában észlelték, természetesen nem jelenti azt, hogy Jézus Krisztus sohasem élt a földön. Ellenkezőleg, az a tény, hogy ezeket az eseményeket látnoki módon észlelték a Kozmikus Krónikában – a múltat, jelent és jövőt, az idő egyetlen el nem szakított szalagját átölelő dimenzióban – éppen úgy kell tekintenünk, mint a földi inkarnáció későbbi eljövetelének előrejelzését.

mitológiák és a népek bölcsei előre jelezték. De amikor Krisztus emberi testbe öltözve az emberek között járt, nem ismerték fel, hogy ő a Messiás. Az emberiség fejlődésének legnagyszerűbb eseményét szinte észre sem vették.

„Ti pedig kinek mondotok engem?” – kérdezte Krisztus a tanítványait a körükben eltöltött két eseménydús év után. A válasz szerint sokan úgy hitték, ő Illés újramegjelenése. Ez azt bizonyította, hittek a reinkarnációban. Elmondták, mások úgy vélik, a halálból visszatért Keresztelő Szent János ő. Ebben az időben utalások történtek arra is, hogy Jézus esetleg egy lehetséges „megtestesülés”. Csak Péter ismerte föl az elmélyült intuíció egy pillanatában, hogy ő Isten Fia, akit az örökkévalóságban nemzettek.

Krisztus tanításai és csodálatos gyógyításai egyaránt olyan tanok és a szertartások nyilvános kimondásai voltak, melyek korábban csakis a titkos misztériumközpontokból származtak. De az a tény, hogy Krisztus egész élete az antik beavatási kultúrák nyilvános beteljesülése volt, csak Lázár feltámasztásakor válik láthatóvá. Lázár, Mária Magdolna és Mártha bátyja a beavatás ősi formáján ment át, melyet évszázadokig gyakoroltak a héber próféták Jónás jele alatt.

A beavatási szertartás rosszul végződött. Amíg Lázár asztráltes–te a szellemi világokban szárnyalt, énje a valóságos fizikai halálba távozott. Amikor eljött a pillanat, hogy a sírból kiemeljék, rájöttek, hogy nemcsak halott, de teste már oszlásnak is indult.

János evangéliuma elég világossá teszi, hogy Lázár a templomi alvás beavatásán ment keresztül. Jézus Krisztus azt mondja: „Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt.”

„Mondának azért az ő tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak a haláláról beszélt; de ők azt hitték, hogy álomnak alvásáról szól.

Ekkor azért nyilván monda nékik Jézus: Lázár megholt.És örülök, hogy nem voltam ott, ti érettetek, hogy higgyetek.De menjünk el őhozzá...Némelyek pedig mondának közülük: Nem megtehette volna–é ez, a

ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg? Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram immár szaga van, hiszen negyednapos.

Monda néki Jézus: Nem mondtam én néked, hogyha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?

Elvevék azért a követ onnan, a hol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.

Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.

És mikor ezeket monda, fennszóval kiáltá: Lázár, jöjj ki!És kijőve a megholt, lábain és kezein kötelékkel megkötözve,és az orczája kendővel vala leborítva.Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.”

Lázár volt a legutolsó személy, aki az ótestamentumi próféták hagyományos beavatási formáján átesett. És ő volt az első emberi lélek, aki a Krisztus által az emberiségnek elhozott beavatás új formáját: az ego beavatását átélte. Amennyire a racionális felfogás engedi, próbáljuk megérteni, hogyan mehetett végbe ez az egy pillanat alatt végbemenő átmenet.

Lázár énje, a földi halandó egója álomba merült a fizikai testben, míg működésbe hozott asztrálteste kiterjedt a kozmoszba. Ha a beavatás normálisan folyik, Lázár felébred, és visszaemlékszik a makrokozmosz szellemi lényeinek látomására. Úgy érezte volna, hogy emlékben egyesült a zsidó faj vérében élő néplélekkel. Vagyis Lázár a beavatásnak arra a fokára lép, melyben elnyerhette volna a jogot, hogy „az izraelita” néven nevezze magát, és őt Jehova prófétájának fogadták volna el, aki valóban látta Jehovát.

A beavatás eme ősi formája egy dolgot nem érhetett el: az emberi lélek és az ember magasabb énje közötti folyamatos egységet. Vagyis az ilyen beavatás csak az örök én létezésének egyfajta emlékét idézhette fel, nem volt képes a lelket úgy átformálni, hogy az egyéni emberi szellem folyamatos eszközévé válhasson. Lucifer és Ahrimán beavatkozása az emberi evolúcióba megakadályozta, hogy az emberi szellemnek a földi élet időszakában lehetősége legyen állandó szállást találnia az emberi lélekben. Csak a halál után volt képes a lélek és a szellem ily módon egyesülni.

Pontosan ez történt Lázár esetében, amikor beavatása nem sikerült, és átlépett a halál küszöbén. Abban a pillanatban egyesült magasabb énjével, és ezen a szent szellemi kilátást nyújtó ponton földi életének kibomló szőnyegét pillantotta meg maga előtt.

De éppen ez a magasabb én az az egyéni emberi szellem, amelyről Krisztus mint az „Atyá”–ról beszélt. Valójában Krisztus inkarnációjának teljes jelentését az ő saját szavaival lehet kifejezni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam”, és ezekkel a szavakkal is: „az Atya én bennem van”.

A hang, mely Lázárt a sírból előszólította, saját magasabb énjének a hangja volt. Az erő, mely visszaadta az életét, újraélesztette és teljessé tette a testét, ugyanaz az erő volt, amely végtelen lényéből kisugárzott. Mivel a Krisztus–lény intuitív élménye megegyezett saját egyéni szellemének intuitív élményével.

Amikor Jézus Krisztus a sírból való kikeltés rítusánál elfoglalta a főpap vagy a legmagasabb beavatott helyét, az emberiség megváltójaként állt ott, az örök én földi képviselőjeként, aki hiába próbált az emberek lelkében megszületni.

Lázár öntudatát az antikvitás misztériumainak hagyományaival teljes összhangban, hipnózis útján oltották ki. A szertartás eredeti vezetője azonban nem tudta visszahozni a földi életbe. Ehelyett Krisztus makrokozmikus énje, az örök szeretet ereje szólította elő. Lázár számára ennek az ősi hagyománynak a beteljesítése új értelemmel bírt. Azzal az intuitív tudással született újjá, hogy az emberi lélek Krisztusban a szellem élő edényévé válhat.

Lázár volt a legelső emberi lény, aki Krisztus segítségével saját magasabb énjének önmagában való felbukkanását megtapasztalhatta. Szent Pál később szavakba foglalta ezt az élményt, miután Krisztus halálával és feltámadásával a Golgotán hasonló tettet hajtott végre az egész emberiség számára: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”

Rudof Steiner a János evangéliumáról szóló előadásaiban feltárja, hogy nemcsak Lázár tért vissza a testbe, amikor Krisztus feltámasztotta halottaiból. Steiner az Akashi feljegyzések tanulmányozása nyomán megdöbbentő tényt hozott napvilágra: Keresztelő Szent János, akit Heródes Antipas parancsára mintegy tizenkilenc hónappal korábban lefejeztek, ebben a pillanatban szintén testet öltött. Steiner leírja, hogyan élt együtt Lázár és János egy és ugyanazon testben; és bár ugyanaz hajtotta őket, a lelki tevékenység különböző szintjein működtek.

Steiner ezt az emelkedett rejtélyt még jobban megvilágítja, amikor felfedi, hogy Keresztelő Szent János, miután visszatért a sírból, egy és ugyanaz a személy volt, mint Szent János, a János evangéliumának és a Jelenések könyvének írója. Ezt az igazságot jelzi az is, hogy maga az evangélium is írja, hogy az Isten szereti Jánost. Természetesen a szeretet Istene az egész emberiségnek egyformán adta át szeretetét. A kifejezést csak abban az értelemben használják, amennyiben az beteljesíti a beavatás ősi hagyományát, melyben a szertartás vezetője megnevezte a sírból előszólított jelöltet: „a szeretett egyént”.

Krisztusnak az emberi Jézus testében és vérében való inkarnációja a Nap–Szellem leszállása volt a Hold–Kehelybe. Ez a középkorban a Szent Grál szimbóluma lett.

Krisztus eljött, hogy a zsidók és ezáltal az egész emberiség én–tudatát a család, a törzs és a faj iránti behatárolt és előítéletes elkötelezettségen túlra vezesse. De hogy az emberi önzést át lehessen alakítani, és minden ember számára el lehessen hozni az egyetemes szeretetet, magának a vérnek a jellegét kellett megváltoztatni, mivel a vér a törzsi és a faji identitás edénye. Krisztus csak úgy hajthatta végre az emberiségért ezt a tettet, ha ezeket az elemeket átlelkesítette, hogy a Föld szellemévé váljanak. Jézus Krisztus azt mondta Péternek (akinek a neve – Cephas – kősziklát jelent), hogy templomát ezen a sziklán, a Földön fogja felépíteni.

Mózes – aki az egyiptomi fogságból a zsidókat kivezette – észlelte elsőként a leszálló Krisztus tükröződését, aki közvetett módon jelent meg előtte, viharban és villámlásban, s „égő csipkebokor formájában”. Az elemek átlelkesítésének és a rajtuk való áthatolásnak fokozatos szent folyamata Krisztus földi élete során tovább folytatódott.

A következő állomás ebben a hatalmas, láthatatlan folyamatban, melyben a Nap–Szellem a természet birodalmával egyesült, az Utolsó Vacsorán jött el, amikor Krisztus a kenyér és a bor szentségeit adta tanítványainak, és azt mondta: „Vegyétek, egyétek; ez az én testem... Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére.” Az utolsó tett, mely által az isteni–emberi Krisztus–Jézus bolygónk testének inkarnációjába lépett, a szent vér kioltásakor történt

a Golgotán, amikor a római centurio Lándzsája átszúrta Jézus oldalát.68

A kereszthalál és a kísértetnek a sírból való feltámadása a beavatás ősi formájának nyilvános beteljesítése volt. A világtörténelemben a titkos beavatási szertartás a történelmi folyamat látható terébe került.

Lucifer és Ahrimán veresége a kereszten megmentette az ember földi életét a szakadékból, és megszentelve azt, visszavezette a szellemi világ felé vezető ösvényre. A végtelen szeretet cselekedete volt ez, mely az örök én fokozatos felépülését és a teljes emberiség szellemi sorsának beteljesülését hozta el. A szeretet isteni önmagát feláldozva az emberi lélek szintjére ereszkedett, hogy ily módon az egyéni emberi lélek edénye legyen: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”

A golgotai hatalmas rituálén szerepelt tárgyak lettek később a középkor kincsként őrzött relikviái. De az a vallási áhítat, mellyel ezeket a relikviákat őrizték, nem valami hamis érzelem vagy téves materializmus következménye volt.

Az ősi beavatási szertartásnál használt különböző tárgyakat és eszközöket joggal tekintették szellemi hatalommal rendelkezőnek, a fehér mágia talizmánjainak, s ugyanebből az okból kifolyólag, bár a szónak szentebb értelmében, tartotta nagy tiszteletben minden keresztény a lándzsát, a szögeket, a kelyhet, a halotti leplet, töviskoronát, a palástot és az ezekhez hasonlókat a tizenötödik századi felvilágosodás racionalizmusának hajnaláig.

Minden relikviát különleges hatalommal kapcsoltak össze. A k resztet azért tisztelték, mert képes volt távol tartani a gonoszt. A töviskorona a legmélyebb alázatot váltotta ki mindenkiben, aki csak 68 A földi evolúció kezdetén az emberi én fizikai kapcsolatban állt a vérrel. A vér az emberi én külső kifejeződése. Az emberek egyre erősebbé és erősebbé tették volna az ént, és ha Krisztus nem jelent volna meg, teljesen elmerültek volna az egoizmus kifejlesztésében. Ettől a golgotai esemény védte meg őket. Minek kellett hát folynia? A vérnek, mely az ego feleslegszubsztanciája! Az olajfák hegyén akkor elkezdődött folyamat, amikor a Megváltó verítékének cseppjei vércseppekként hullottak, még messzebbre jutott, amikor Jézus sebeiből ömlött a vér a Golgotán. A keresztről folyó vér az ember természetének túlcsorduló egoizmusát jelezte, melyet fel kellett áldozni. A Golgotán történt áldozat szellemi jelentősége mély és beható tanulmányozást igényel. Az ott történtek eredménye egy vegyész számára – vagyis egy értelmi észleléssel rendelkező ember számára – nem lenne látható. Ha a Golgotán kiontott vért kémiailag elemezné, azt találná, hogy ugyanolyan összetételű, mint a többi ember vére; ám az okkult kutatás teljesen más jellegűnek vélné ezt a vért. Az emberiség felesleges vérén keresztül az emberiséget elnyelte volna az önzés, ha az örök szeretet nem tette volna lehetővé, hogy kifolyjon ez a vér. Az okkult kutatás felismeri, hogy az örök szeretet a Golgotán kifolyt vérrel keveredett. Lukács evangéliumának írója ragaszkodott a céljához, vagyis ahhoz, hogy leírja, ahogy Krisztuson keresztül megjelent a világban az örök szeretet, mely fokozatosan meg fogja szüntetni az önzést. (Rudolf Steiner: Előadások Lukács evangéliumáról, 1909.)

látta. A palást egészséget és új életet adott a betegeknek, és a földi Krisztus életének látomását váltotta ki azokban, akik a kolostori élet elmélkedésének útját választották. A jáspisedény69, amelyből Krisztus a kenyér és a vér szentségeit kapta, és amelyben József a szent vér egy részét összegyűjtötte, Szent Kehely–ként vált ismertté. Ez az egoizmus halálához és a krisztusi szellem újjászületéséhez vezető utat szimbolizálta. Longinus Lándzsája hasonlóképpen különleges jelentőségre tett szert az emberi tudat evolúciója tekintetében a történelmi folyamatban. Úgy vélték, hogy hatalmával ki tudja váltani a világtörténelmi végzetet.

E könyv bevezetésében már leírtuk, hogyan védte meg a keresztre feszítésnél Gaius Cassius római centurio, Pontius Pilátus képviselője Krisztus testét a farizeusok katonáinak csonkításától, és azt is, hogy a centurio hogyan teljesítette be Ézsaiás próféciáját, amikor Krisztus testét – annak halálát bizonyítandó – a Lándzsával átdöfte: „Az ő csontja meg ne törettessék”, és Ezékielét is: „Néznek majd arra, akit általszegezének.”

Mindazonáltal Longinus tettének még ennél is nagyobb jelentősége van. Hogy golgotai tettének teljes jelentését megértsük, azt kell megfontolnunk, mi is történt valójában akkor, amikor Krisztus testébe, a negyedik és az ötödik borda közé döfte Lándzsáját, magánál a szívnél szúrva át a testet.70

A sebből a földre ömlő vér volt az az eszköz, amelyen keresztül a Nap–szellem magának a Földnek a testében reinkarnálódott. Longinus lándzsadöfése volt az, ami a Kozmikus Krisztusnak a föld–szellemként való megszületését elhozta.

A szent vérben található szellemlényeg a sebből a földbe folyt, mint valami szent nyomelem, egyfajta keringő homeopatikus balzsam, melynek segítségével a Krisztus–lény makrokozmikus énje újra lángra lobbanthatja az asztrális szférát, és átjárhatja a Föld–organizmus éterikus birodalmát.

A Krisztus–fény, mely Szent Pál szellemi szemeit a damaszkuszi úton elvakította, a Föld új Nap–Éter aurája volt, a Föld beavatási 69 A jáspisedény, amelyet azért tiszteltek, mert a rejtélyes Melchizedek ezt nyújtotta át Ábrahámnak, a zsidó faj alapítójának, egy nagyobb ezüstkehelyben volt. Később Arimathiai Józsefhez került, akinek felső szobájában az Utolsó Vacsorára sor került.70 Az Ótestamentum mitológiája szerint a nő teste a férfi ötödik bordájából teremtetett. Az emberi embrió kifejlődésekor a nemi szervek csak a negyedik borda kifejlődése után, még az ötödik borda kifejlődése előtt alakulnak ki. A keresztre feszítésnél is ugyanerről a szimbolizmusról van szó, a vér a negyedik és az ötödik borda között ütött sebből folyik ki, mely azt jelzi, hogy Krisztus felette állt a nemi különbségnek.

felragyogása, mely a teljes haldokló földi élet új átlelkesítésének és a makrokozmosz Nap–birodalmához való visszatérés ígéretét hozta.

Ha az időszellem nem sugallta volna Longinusnak, hogy Lándzsáját abban a pillanatban a Megváltó testébe döfje, sohasem folyt volna ki a szent vér. János evangéliuma szerint a hatalmas csoda abban állt, hogy a vér élettelen testből folyt ki: „Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból. És a ki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága; és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higgyetek.”

Gaius Cassius Longinus a szükséges cselekedetet hajtotta végre, megfelelő módon, a megfelelő helyen, a döntő időpontban. Abban a pillanatban a Föld és az emberiség teljes jövőbeli evolúciója az ő kezében volt.

Ezért kezdett kialakulni Longinus Lándzsája körül a legenda, hogy akinek a fegyver a kezében van, az emberiség sorsát tartja a kezében. A kereszténység történetének tovatűnő századaiban a Lándzsát maguknak igénylők mindegyike világtörténelmi sorsot metszhetett ki önmaga számára, ha helyesen valósította meg az időszellem jogos céljait, az emberi tudat evolúciójának adott korszaka által megkívánt sajátos feladatokat teljesítve. Vagy pedig az antiszellem edényévé válhatott, és szembeszállhatott ezekkel a célokkal, hogy az emberiséget hamis istenek hitébe vagy a materializmus szakadékába vezesse.

Phineas Lándzsája, mely az Ótestamentum szerint a zsidó faj vérében rejlő különleges hatalom szimbóluma, szintén meghatározó szerepet játszott a keresztre feszítés külső rituáléjában. Ezen a

Lándzsán emelték a haldokló Krisztus szájához az ecetes szivacsot. Ez szimbolizálja, hogy a zsidó vér epévé vált, és az emberiség evolúciójában nincs jelentősége többé, mert az Újszövetség vére lépett a helyébe az egész emberiség számára. Mert ez valójában az emberiség tudatának evolúciójában található elv: amikor az, ami egykor Isten legfontosabb eszköze volt, időszerűtlenné válik, és lejár a számára kijelölt idő, a tragédia és a gonosz eszközévé lesz. A zsidó nép páratlan szenvedéséhez az vezetett, hogy a törzsi szokásokat, a rituálékat és szigorú faji előítéleteiket egy, az emberiség egészét átfogni kívánó egyetemes impulzus ellenére akarták fenntartani.

Rudolf Steiner kozmikuskereszténység–koncepcióját a Svájcban lévő Dornbach Goetheanum építészeti formáiban testesítette meg. A kéttornyú épület belső része a fametszés mesterműve. A megformálás során minden összetevő az apokalipszis központi témájának valamely aspektusát képviseli. Egymás mellett álló hatalmas faoszlopok ábrázolják Goethe felfogását a Megvilágosodás Hét Pecsétje metamorfózisának törvényéről. A kupolák élénk színű ablakainak a freskóin a század első pszichedelikus festményei jelentek meg.

Dietrich Eckart végakarata volt, hogy az épületet, melyet eredetileg Münchenben akartak felépíteni és „Johannesbau”–nak akartak elnevezni, porig égessék, és hogy dr. Steiner adeptusainak közvetlen köre a lángok között haljon meg. A Goetheanumot 1923 szilveszterén gyújtották fel, miközben dr. Steiner 800 ember előtt esti előadást tartott. A gyújtogatást egy német–svájci órásmester követte el, aki fanatikus náci és a megalapított egyház szenvedélyes tagja volt. A néhány aranypénzt, amit tettének jutalmaként kapott, másnap reggel elszenesedett teste mellett, az épület romjai közt találták meg. Dr. Steiner és társai csak azért menekültek meg a tűzhaláltól, mert a gyújtószerkezet nem működött olyan gyorsan, mint tervezték.

A Goetheanum felgyújtásának legfőbb oka az volt, hogy megsemmisítsék a gonosz hármasságának fafaragását. Dr. Steiner több évig dolgozott a 30 láb magas szilfa faragáson, mely Jézus Krisztust, az emberiség képviselőjét ábrázolta, amint legyőzi Lucifert és Ahrimánt. Mind nyilvános, mind magánelőadásain beszélt annak a démoni Lándzsának a természetéről, amely Adolf Hitler lelkét megszállta és a náci Weltanschauungot sugalmazta. A fafaragás igen jellemző helyzetben ábrázolta Lucifert, ami feldühítette Hitlert, mire Eckart meggyőzte vezérét, hogy próbálják megsemmisíteni. Ez a faragás, amelyet Steiner a tűz idején még nem fejezett be, a lakásában volt a Goetheanum alsó szintjén, és megmenekült a tűztől. Ma az új Goetheanum központi darabja, melyet Steiner közvetlenül 1925 márciusában bekövetkezett halála előtt tervezett meg. Azóta több mint egymillió ember, köztük sok német utazott Dornbachba, hogy megtekintse.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A DOPPELGÄNGER71

Heinrich Himmler: az antiember

„Himmlert olyan huzalhoz szokták hasonlítani, amely kívülről kapja az elektromos áramot – ez az áram Hitler. Himmler maga semmilyen áram létrehozására nem volt képes. Alárendeltjeinek majdnem mindegyike úgy szabadult meg lelkiismeret–furdalásától, hogy az SS–ben elkövetett cselekedeteinek hivatalos és morális felelősségét Heinrich Himmlerre hárította. Beosztottjai hűségesen szolgálták, és azért volt rá mint vezetőre szükségük, mert nélküle, mint Isten és a németek ellenségeinek korbácsolója nélkül, nem lettek volna képesek arra, amit megtettek... Heinrich Himmler még halálával is hasonló funkciót töltött be... A német lelkiismeret tiszta, mert mindama gonoszságért, megvetendő és borzalmas bűnért, mely Németországban és a megszállt országokban történt, Himmler a felelős.”

Willi Frischauer: Himmler: The Evil Genius of the Third Reich (Himmler: A Harmadik Birodalom aljas géniusza).

Minden emberi lényben él valami „emberellenes”, amit a szótárak „kiegészítőként vagy hasonmásként” határoznak meg. Sok filozófus és költő leírja személyes tapasztalatát erről a hasonmásról, melyet az okkultizmus „duplikátumnak” nevez.

Goethe például elbeszéli, hogy amikor weimari otthonában tanulmányaihoz fogott, úgy tűnt, önmaga pontos hasonmását pillantotta meg az asztalánál álló széken ülve, amint hetykén őt bámulta.

A szokatlan élmény okozta ijedtséget visszafojtva, néhány pillanatig szembenézett önmaga látható hasonmásának – melyet Doppelgängernek nevezett el – rosszindulatú tekintetével. Annak a 71 A hasonmás.

sok élménynek egyike volt ez, amelyek révén a költő megértette, miért létezik ez a könyörtelen és embertelen árny az emberi lélekben.

A hasonmással való találkozás azoknak az embereknek a megszokott élménye, akik okkult ösvényeken járnak. Ez a Szent Grál kutatásának egyik olyan élménye, mely belső morális hatalmat és olyan képességet tesz szükségessé, mely biztosítja az elmének az egyensúlyát, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberiség tömegei számára rejtett szellemi valósággal szembenézhessen.

Mint magának Mefisztónak, a hasonmásnak is megvan a maga helye az Úr kíséretében. Az a szerepe, hogy szembenállást adjon az emberi lélek Istenhez, a Széphez és az Igazhoz fűződő érzéseinek életében. Csak a hasonmással való szembenállás révén, csak az ellene irányuló szilárd elhatározás révén vagyunk képesek megtalálni a helyes morális ösvényt mint emberek. Az emberi lélek és a hasonmás közötti állandó feszültség rejtett módon arra bír minket, hogy a lelkiismeret parancsának engedelmeskedjünk.

Bár a hasonmás belső működésének valódi élménye az emberiség többségének számára még mindig rejtve van, könnyen fel lehet ismerni annak hatásait a jelen emberi élet minden területén. A Doppelgänger egyetlen célja az, hogy minden emberi tevékenységet embertelenné tegyen, azaz arra törekszik, hogy az emberi lényt embertelen szférába húzza le. A Doppelgänger emberellenes.

A hasonmás nemcsak mint az egyedi emberekben levő ahrimáni árny létezik. A Doppelgänger alhierarchiáinak vannak sokkal nagyobb hatalommal rendelkező tagjai is, amelyek népek, nemzetek és fajok antiszellemeiként működnek. És végül van egy Világ–Doppelgänger, az emberiség antiszelleme, mely Lucifer szolgájának a szerepét játssza, és az emberiség tudati evolúciójával áll szemben.

Nagyjából már leírtuk, hogyan történt, hogy Adolf Hitler lelkét a luciferi hierarchiák fejedelemsége a hatalmába kerítette. Ehhez a képhez most a Világ–Doppelgänger jelenlétét kell hozzátennünk, a globális antiemberét az SS Reichsführer, Heinrich Himmler én nélküli testében, aki a borzalom és az inkvizíció legszörnyűbb eszközévé vált az emberiség történelmében. Már sok kiemelkedő szaktekintély kimutatta, hogy Heinrich Himmler rejtélyes módon előre jelezte Adolf Hitler későbbi politikáját. Mindazonáltal végtelen vita folyik arról, hogy Hitler vagy Himmler volt–e a Harmadik Birodalom igazi gonosz szelleme, de egyikre sincs végső bizonyíték. Mert az Adolf Hitler

lelkét birtokló luciferi intelligencia állandó egységben állt a Heinrich Himmler testét megszálló Doppelgängerrel. Az okkult belátás felfedi, hogy ennek a két becsapott embernek a személyisége mögött Lucifer és az antiember egyetlen egységes intelligenciaként működött. A luciferi elv láthatatlan elektromos áramként kívülről galvanizálta a Doppelgängert, hogy a nácizmus elleni minden belső ellenállást megtörő iszonyatos kezet vezesse.

Hitlernek és Himmlernek ez a rejtett belső viszonya egyfajta ellenképe volt az ember lelkében élő ego és ahrimáni hasonmás helyes viszonyának.

A hasonmás csak akkor kezd működni, amikor az ember a gyermekkorból a felnőttkorba lép. Általában a tizenkettedik életévben jelennek meg az első hatásai, és öntudatlanul embertelen érzések ellenében kell személyes morális döntéseinket meghozni.

A hasonmásnak ez a lélek elleni embertelen támadása az öregedéssel egyre erősebb lesz. A morális célok megvalósítása érdekében történő gonosszal szembeni ellenállás egész életünk során jelen van. De a Doppelgänger, a félelem és a sötétség árnyszerű lénye fél a haláltól, mert nem képes szembenézni a sír utáni szellemlét fényével. Az érzékenyebb lelkek tudatában vannak annak a pillanatnak, amikor a hasonmás eltávozik, és ezután földi életük utolsó három napjában a béke és a harmónia érzése tölti el őket. Példák ezreit lehetne idézni mindkét világháborúból, melyekben a lelkiismerettel és esztétikai érzékkel rendelkező emberek intuitíve megpillantották a halál küszöbönálló eljövetelét, amikor a hasonmás eltávozott belőlük.

Az élet fonalán – melyben az emberi én sakkban tartja a hasonmást, legyőzve annak könyörtelen és embertelen befolyását – előrehaladó teljes viszony mint démoni tükörkép játszódott le a történelem színpadán Adolf Hitler és Heinrich Himmler egyre mélyülő viszonyában. Mert miközben Hitler lelke, melyről lépésről lépésre lemondott, Lucifer edényévé vált, a Himmlerben működő Világ–Doppelgänger a német nép morális tudatát igyekezett elfojtani, és a terror borzalmas pogromja és inkvizíciója végül teljesen kiirtotta a nemzeti lelkiismeretet.

Ezzel kapcsolatban mély jelentősége van annak, hogy Heinrich Himmler 1900 októberében született, amikor Adolf Hitler tizenkét éves volt. És ugyanilyen fontos, hogy Heinrich Himmler pontosan tizenkét éves volt, amikor a későbbi Führer első ízben élt át, hogy a

bécsi Hofburg Kincstárban lévő Végzet Lándzsája előtt állva Lucifer hatalmába került. De Lucifer és a Világ–Doppelgänger közötti kapcsolat három évvel Hitler halála előtt még nyilvánvalóbbá vált.

Amikor a berlini föld alatti bunkerban végül eljött a nap (1945 áprilisában), hogy Adolf Hitlernek szembe kellett néznie cselekedeteinek szellemi következményeivel, Heinrich Himmler félt követni Führerét a halál kapuin át.

Ugyanis néhány héttel a berlini német ellenállás összeomlása előtt Himmler nagyszabású beszédeket mondott arról, hogy az SS–kísérőosztag fejeként hogyan kockáztatta életét a fővárost körülzáró orosz csapatok elleni egyik utolsó véres támadás idején. De ekkor már fontolgatta, hogy a svéd választott döntőbíró, Folke Bernadotte személyén keresztül tárgyalásokba kezd a britekkel és az amerikaiakkal egy különbéke megkötéséről.

Az ebben az időben Himmlert kísérő Walter Schellenberg szerint a Reichsführer csak azért nem kezdeményezett ilyen tárgyalásokat, mert személyes hűségesküt tett Adolf Hitlernek.

Pontosan három nappal azelőtt, hogy Hitler a bunkerban agyonlőtte magát, Himmler hirtelen úgy döntött, mégis béketárgyalásokat kezd a Führer háta mögött. Néhány órán belül a nyugati szövetségesekkel való különbeké–ajánlatát bemondták a svéd rádióban. Adolf Hitler nem volt képes megbocsátani ezt az árulást, és utolsó cselekedeteként lediktálta politikai végrendeletét, melyben Heinrich Himmlert kizárta a pártból, és halálra ítélte: „Halálom előtt a volt SS Reichsführert és belügyminisztert kizárom a pártból, és megfosztom minden tisztségétől.”

Pontosan abban a pillanatban, amikor Himmler elhatározta, hogy elárulja az elátkozott Hitlert, hirtelen egy tehetetlen senkivé változott vissza, az áramkör kikapcsolódott. A Világ–Doppelgänger, összes hatalmának forrása elhagyta őt. Attól fogva Himmler még arra sem volt képes, hogy még mindig lojális és tökéletesen felszerelt SS–egységeit felsorakoztatva megszilárdítsa hatalmi pozícióját a többi fegyveres hatalomra törővel szemben, vagy a titkosrendőri szervek erőforrásait felhasználva hamis papírokkal és pénzzel a zsebében elhagyja az országot.

Himmler ehelyett hagyta, hogy néhány angol katona Bremervörde mellett, egy jelentéktelen ellenőrzőponton elfogja. Könnyen felismerhető álruhába öltözve, két hűséges SS–adjutánsa társaságában

utazott, akik könnyedén lefegyverezhették volna az unatkozó és gyanútlan őröket. Himmler azonban pánikba esett, és kifecsegte, hogy valójában kicsoda ő. Miután Montgomery tábornagy – a hírszerzés – főhadiszállásán, Lüneburgban meztelenre vetkőztették, és ruháit és személyes tárgyait átkutatták, Himmler összeharapott egy ciánkapszulát, és perceken belül meghalt. Egy angol őrmester temette el, aki a háború előtt szemetesként dolgozott. Testét álcahálóba csomagolva, csupasz dróttal összekötözve tették a föld alá, valahol a Lüneburg melletti erdőben. A volt szemetesen kívül senki nem tudja, hol van. A Doppelgänger edényét, az embert, aki sohasem létezett, mint valami ócska szemetet dobták az ismeretlen sírba.

A Világ–Doppelgánger számára a „hátba támadás” mélyen, széles körben elterjedt mítosza tette lehetővé, hogy a huszadik századi német történelem színpadán megjelenjen. A Hitler által oly hangosan hangoztatott mítosz győzte meg az embereket, hogy a leküzdhetetlen német csapatokat nem győzték le, az első világháborút követő fegyverletételt a belső árulás kényszerítette rá Németországra.

Ennek a széles körben elfogadott veszélyes illúziónak az árnyékában a globális antiember majdnem észrevétlenül emelkedett hatalomra, míg túl késő nem lett ahhoz, hogy meg lehessen állítani. A Heinrich Himmlert, a világ legvalószínűtlenebb zsarnokát megszálló szörnyeteg oly módon érte el élet–halál feletti személyes hatalmának csúcsát Németország népe felett, hogy úgy tett, mintha annak érdekeit védené, és a nemzetet egy nem létező ellenségtől óvná!

A tömegek rabszolgasorsba taszítását és az ártatlan emberek millióinak tömeges kiirtását csak egy ego nélküli emberre lehetett rábízni, egy lelketlen zombira, aki tökéletesen képtelen a szeretet vagy bármiféle emberi érzelem megélésére. Heinrich Himmler pontosan ilyen volt: emberi testbe bújt antiember. Még azt sem lehet róla mondani, hogy gonosz által megszállt és bebörtönzött lélek lett volna, mint Adolf Hitler. Himmlerben ugyanis nem volt öntudattal rendelkező lélek, melyet birtokba lehetett volna venni, csak testét és agyát szállhattak meg és hajlíthatták el embertelen célok érdekében.

Himmler apja, Gebhard Himmler professzor sok–sok évig volt Bajor Henrik herceg magántanára. A herceget a Wittelsbach–monarchia magasztos családi történelmére tanította, és a fiatal

Heinrich, aki a nevét keresztapja, a római katolikus nemes után kapta, kulturált környezetben nőtt fel. Gyerekkorától fogva a hercegnek szánt német mitológiákat és a német történelem nagy hőseiről és királyairól szóló történeteket hallgatta.

Később a Landshut főiskolán, melynek apja lett az igazgatója, Heinrich Himmler megdöbbentette tanárait kiterjedt, színtelen, katalógusszerű memóriájával, amellyel az európai történelem eseményeit és dátumait megjegyezte. Ez a tehetsége, mely egy információt raktározó, azt bármikor előhívni képes adatbankhoz tette őt hasonlóvá, volt az a tulajdonság, amely Himmlert hatalomra juttatta. A történelmet elraktározó képességére a Világ–Doppelgängernek is szüksége volt, hogy a szintén határozottan történelmi beállítottságú elméből kifejlődött hitleri Weltanschauungot előkészíthesse.

Himmler, akiben nem volt emberi melegség, egyéniség és humor, iskolatársai számára jelentéktelen senkinek tűnt. Lenézés és a félelem keverékével közeledtek hozzá. Mogorva, ünneprontó és megrögzött árulkodó hírében állott.

Családjának jó kapcsolatai voltak a bajor királyi udvarral, ami biztosította számára a megfelelő társadalmi hátteret első világháború alatti tiszti képzéséhez, de Himmler zászlóst csak hetekig tartó ellenségeskedés után nyilvánították elég idősnek a nyugati fronton való harci szolgálatra. A háború után nem mondott le arról, hogy hivatásos katona maradjon, ezért jelentkezett egy állandó helyre a Reichswehrben, amely nagyon hatékony erő volt, de csak néhány száz válogatott emberből állt. Meg volt döbbenve, amikor kiderült, hogy azért utasították el, mert sem fizikailag, sem lelkileg nem találták alkalmasnak. A müncheni műszaki egyetemre kezdett járni, hogy mezőgazdasági diplomát szerezzen, és később egy műtrágyagyártásban érdekelt cég képviselőjeként talált állást maijának. A rosszkedvű és csalódott fiatalember nem sok sikerrel kecsegtető jövőnek nézett elébe.

Még müncheni egyetemistaként kezdett érdeklődni a korabeli politikai helyzet iránt. Nagyon izgatta a nácizmus fajelmélete, mely magában foglalta a zsidókkal szembeni brutalitást, és jelentkezett Adolf Hitler SA–jába. A barnaingesek tömegesen jelentek meg a pártgyűléseken, hogy a zavargókat megrendszabályozzák, és szétzúzzák a helyi kommunista csoportokat. A kommunizmus

legkeményebb ellenségei, akik beálltak az SA–ba, az árkokban töltött háború veteránjai voltak. Ezek a katonák több ízben is megvetően elutasították Himmler jelentkezését. A magas hangú, göthös fiatalember, akinek különös tekintetű szemét keret nélküli szemüveg nagyította fel, pontosan az a fajta ember volt, amilyet nem láttak szívesen a körükben. Végül a jelentéktelen hazafias szervezetek egyikében, a Reichskriegsflaggéban talált helyet magának.

Izgalmas volt számára a nap, amikor Ernst Röhm százados felhívására katonai egyenruháját újra felöltve, a Reichskriegsflagge tagjaként Adolf Hitler 1923–as müncheni zsebforradalmát támogatta.

Miután a felfegyverkezett rendőrség néhány tucat jól célzott lövéssel leverte és szétoszlatta a nevetséges puccsot, Himmler a forradalmi járőrségnek a hadügyminisztérium előtt posztoló tagjaként továbbra is eltökélten a helyén maradt. Hamarosan megérkezett a rendőrség is, és felszámolta a járőrséget, letartóztatta a tagjait. De a félénk külsejű exzászlóst arra se méltatták, hogy letartóztassák, sőt még a pisztolyától sem fosztották meg! A sápadt és kerek arcú fiatalember mindenféle zaklatás nélkül távozhatott München utcáin, hogy felszálljon egy hazafelé tartó vonatra.

Ám a sors titokban már megkezdte az én nélküli zombi meteorszerű hatalomra jutásának az előkészítését, aki még töltött puskával sem tudta felhívni magára a figyelmet. A müncheni puccs bukása a Himmlert gőgösen elutasító SA betiltását és átmeneti feloszlatását vonta maga után. Ám Himmler most megtalálta annak az új és hírhedt szervezetnek a közvetlen közepébe vezető hátsó ajtót, amelyet azért hoztak létre, hogy a betiltást kijátsszák. Amikor Hitler kiszabadult a landsbergi erődből, legelső cselekedeteként megalkotta az SS–t, a Schutzstaffelnt vagy védőrséget. A szervezet fekete térdnadrágot, zubbonyt és inget viselő emberei Adolf Hitler és más pártvezetők személyi őrizetét biztosították, amikor azok a nácizmussal ellenséges területeken tartottak politikai gyűléseket.

Himmlert eközben kirúgták attól a vegyi cégtől, amelynél dolgozott, és új munka után kutatva megpályázta Gregor Strasser, a náci párt helyi – landshuti – vezetője melletti titkári állást. Egyetlenegy dolog miatt vették fel: Strasser elnézte neki, hogy szemmel láthatóan nem volt személyisége, habozó volt a modora és dadogó a beszéde, amikor megtudta, hogy vegyészetet tanult. Strasser ugyanis, mielőtt teljes idejével a politikának szentelte volna magát,

maga is vegyész volt. Himmler, miután karrierjét Strasser szerencsecsillagához kötötte, maga is fontosabb személyiséggé vált, amikor főnökét a párt központi propagandájának és publicitásának irányítójává léptették elő.

A Himmlert hatalmi helyzetbe juttató hihetetlen eseménysor következő láncszeme akkor került a helyére, amikor Adolf Hitler az újonnan megalapított SS tagjai közé új, önkéntes tagokat vett fel. Adolf Hitlernek hatalmas érdekeltsége volt a párt újságában, a Völkischer Beobachterban, és az SS tagjai az újság hirdetési helyeinek árusítóiként kaptak állást.

Így a náci Németország legrettegettebb rendjének első tagjai hirdetésfelvevőként keresték a kenyerüket, és egyrészt híreket gyűjtő külső riporterként, másrészt a helyi kommunistáknak és a párt más ellenségeinek tevékenységéről információt gyűjtő kémként működtek. Himmler Gregor Strasser titkáraként azokat az információkat egyeztette és rendszerezte, amelyeket az SS emberei vittek az újság szerkesztőségébe, s rövid idő elteltével a náci párt impozáns propagandafőnök–helyettesi posztjára léptették elő.

Willi Frischauer, egy Heinrich Himmlerről szóló munka szerzője, több hónapon keresztül kutatta Himmler életének ezt a korszakát. Leírja azokat az eseményeket, amelyek Hitler és Himmler találkozásához vezettek, és azt, hogy hogyan fejlődött később a kapcsolatuk. Megdöbbentő képet ad a Lucifer és a Világ–Doppelgänger közötti viszonyról. Frischauer természetesen nem okkultista, így nem szándékosan mutatta be ezt az okkult kapcsolatot. De műve olyan hűségesen követi életrajzi tanulmányában az események sorozatát, hogy ezáltal a Himmler életének külső arculata mögötti antiember jelenlétére vonatkozó összes kulcsot is tartalmazza.

„A fiatal párthivatalnok [Himmler] egy kis asztalt foglalt el az újságaktákkal, pártfeljegyzésekkel és levelezésekkel megrakott polcokkal teli szobában. A Heinrich Himmlerrel szemközti falat Adolf Hitler bekeretezett képe díszítette. »Felnézek magára, mein Führer. Felnézek magára, a szó szoros értelmében!« –mondogatta Himmler, hogy megkedveltesse magát ezzel a Hitler ízlése szerinti, hízelgő tréfával. Hans Erhard, aki akkoriban jól ismerte Himmlert, titokban meglátta, amint Himmler nemcsak felnézett Hitlerre, hanem beszélt is a képhez, mintha próbálgatná a Führerrel való első találkozás jelenetét. Amikor nem sokkal később ennek is eljött a napja, Himmler–nek nem nyílott lehetősége arra,

hogy beszéljen a Führerrel. A Führer keresztülnézett rajta, még a nevét sem kérdezte meg. Jellemző volt Himmler akkori ködös jelentéktelenségére, hogy nem vettem észre, mikor volt az a konkrét nap vagy alkalom, amikor ez a két ember személyes kapcsolatba került egymással. Himmler mindig ott volt – és ennyi volt az egész. Szinte észrevétlenül került be a náci vezetők csoportjába, akik először semmibe se vették, később elfogadták őt mint olyan embert, akinek hozzászoktak a jelenlétéhez. Abban az időben a felettesei iránti kutyaszerű szervilisség, bármiféle önálló gondolat kimondásának eltökélt kerülése és a szorgalmas, fáradhatatlan jegyzetelés jellemezte leginkább. Himmlert később gyakran nevezték két lábon járó katalógusnak...”72

Semmi kétség nem lehet afelől, hogy maga Hitler ekkoriban semmit sem tudott a felette uralkodó szellem és a Himmlerben működő Világ–Doppelgänger közötti titkos közösségről, sőt arról sem, hogy Himmlert egy ilyen lény szállta meg. Az okkult éleslátás számára mégis egyértelmű, hogy a Führer tudattalan elméjét zálogban tartó luciferi lény nemcsak felismerte a Himmlerben lévő kozmikus antiembert, de életre is keltette azt, embertelen céljait a nácizmus démoni célkitűzéseinek beteljesítése felé vezetve.

Ezért nagy jelentőségű az a tény, hogy ebben az időben, 1925–ben, Hitler mély megvetéssel kezelte Himmlert. Tudta, hogy Himmler nagyon vágyik arra, hogy előléptessék, és hogy lenyűgözik a különböző hivatali címek. Olyan címmel jutalmazta meg tehát a szolgálatait, amelyet a náci vezetők a párt története legnagyobb viccének tartottak. Azt mondják, hogy még a gyászos képű Rudolf Hess is a combját csapkodta a nevetéstől, amikor meghallotta.

Eljött az idő, amikor a kormány feloldotta az SA betiltását, és egy friss, életerős toborzókampány új jelentkezők tízezreit csatlakoztatta a veterán barnaingesek régi magjához, akik most újra megjelentek az utcákon puccs előtti egyenruhájukban.

Úgy tűnt, az SS létezésének ettől fogva nincs sok jelentősége. Adolf Hitler meg volt győződve arról, hogy a kétszáz fekete egyenruhába öltözött férfi kicsinyke ereje hamarosan teljesen eltűnik a korabeli náci színről.

Ennek megfelelően vicces pompa és ceremónia kíséretében nevezte ki az ambiciózus aktakukacot az SS helyettes vezetői posztjára, és Heinrich Himmler személyes felügyeletére bízta az 72 Willi Frischauer: Heinrich Himmler.

elvetélt novemberi puccs úgynevezett „vérzászlaját”, amely a párt történetének legnagyobb fiaskóját szimbolizálta.

Az egyetlen ember, aki ezt a kinevezést nem találta olyan harsányan mulatságosnak, maga Himmler volt, aki nem is érzékelte, hogy a korszak legnagyobb ugratásának céltáblájává vált. Új pozícióját személyes dicsőségként fogta fel, képességei nagylelkű jutalmának és ugródeszkának még nagyobb dolgok eléréséhez. Ártatlan emberek milliói és az SA vezetői számára sajnálatos módon a történelem Himmlert igazolta abban a látszólag őrült feltételezésben, hogy előléptetése, rangja és kinevezése bármiféle fontossággal bírt.

Adolf Hitler maga sem láthatta előre – amit a lelkét birtokló gonosz géniusz megdöbbentő pontossággal megjósolt –, hogy eljön a nap, amikor az SA a személyes becsvágyát zavaró tényezőnek bizonyul, amely akadályozza, hogy a Harmadik Birodalom legfelsőbb Führerévé válhasson, és hogy égető szüksége lesz majd egy hasonlóan eltökélt és elszánt emberekből álló erőre a barnainges vezetők likvidálásához.

Igaz, Adolf Hitlert megdöbbentette az a hirtelen változás, ami a tökkelütött aktakukacban végbement, s az is csodálattal és örömmel töltötte el, ahogyan Himmler a náci faji eszmékhez alkalmazkodó szigorú szabályokat és újításokat bevezetve átszervezte az SS–t. Ezért tartotta fenn Hitler az SS–őrséget, a Liebstandarte Adolf Hitlert, és ezért engedte meg Himmlernek, hogy az SS intézményét 30 000 fősre növelje.

Azonban mégsem Hitler időigényes „oszd meg és uralkodj” taktikájának alkalmazása tette lehetővé az SS erősödését az SA növekvő erejének ellensúlyozására. Hiszen első pillantásra mit számított a jelentéktelen, 30 000–es létszámú SS a körülbelül hárommilliós Sturmableitung hatalmával összehasonlítva?

Hitler egészen 1933–ig, politikai ravaszsággal elért hatalomra jutásáig nem látta előre, hogy kénytelen lesz Röhm századost és az SA egész parancsnokságát megöletni, hogy a barnaingesek ne jelenthessenek veszélyt a náci párt vezetőjeként betöltött pozíciójára. Amikor Hitlerből kancellár lett, és a vezető náciknak címeket, hivatalokat osztogatott, Himmler még akkor is csak egy kis jutalmat kapott a szolgálataiért: München rendőrfőnökévé nevezlek ki, és SS–alakulatai továbbra is névleges részként az SA parancsnoksága alatt maradtak.

Végül a német hadsereg főparancsnoksága – amely kialakította a „hátba döfés mítoszát” – kényszerítette Hitlert arra, hogy az SA „alte Kampfer”–jéhez tartozó, legrégebbi bajtársai ellen forduljon. Amikor a főparancsnokok a Sturmableitung felszámolását követelték, akaratlanul is Himmler hirtelen és csodával határos hatalomra jutását segítették, hiszen hamarosan olyan megdönthetetlen pozícióra tett szert az országban, amely felett csak a Hitleré állt.

A náci rezsim felemelkedését figyelő német vezérkar agyafúrtan bánt Hitlerrel. Megígérték, hogy nem fognak a hadsereggel a belpolitikába avatkozni, de ezért sok mindent kértek cserébe. A tábornokok még arra is rábírták Hitlert, hogy a képviselőházban elfogadtassa a 20–as hadseregtörvényt, amely minden Reichswehr–alkalmazottat – tiszteket és egyéb rangban lévő embereket – kivon a polgári igazságszolgáltatás alól. A szenilis von Hindenburg elnököt pedig arra beszélték rá, hogy tartsa meg magának a védelmi miniszter kinevezésének jogát, bármilyen kormány legyen is hatalmon. Ily módon a német hadsereg a náci párttól tökéletesen független pozíciót szerzett, amikor Hitler kancellár lett.

Ernst Röhm százados, az SA vezére, Adolf Hitler egyik legközelebbi barátja, kevésre értékelte a tábornokokat és a tisztikar rideg hagyományait. Rámutatott, hogy fegyveres önkéntesei harmincszor annyian voltak, mint a Reichswehr tagjai. Biztos volt benne, hogy rá tudja beszélni Führerét, buktassa meg és oszlassa fel a német hadsereget, és használja fel a hárommilliós erejű Sturmableitungot a nemzet új haderejének magjaként.

Ezekkel a reményekkel a szívében Röhm hatalmasat csalódott, mert Adolf Hitler már maga is elhitte saját állandóan ismételt hazugságát a német hadsereg teljes legyőzhetetlenségéről. A Reichswehrt elengedhetetlennek tartotta világhódító álmainak beteljesítéséhez. Úgy érezte, nem tudna meglenni hagyományos szabályaik és harci szellemük, kiképzéseik, harcászati tudásuk és technikai szakértelmük nélkül. Amikor a Reichswehr és a Sturmableitung között kellett választania, a hatalomért folyó küzdelmében őt segítő régi bajtársaknak kellett a falhoz állniuk.

Egy időben Hitler kompromisszumos formát keresett, amellyel az SA vezetését bele lehetett volna olvasztani a német hadseregbe, de a német tábornokok semmilyen körülmények között nem I fogadtak el egy ilyen kompromisszumot.

A tisztikar joggal tekintette a Sturmableitungot durva és fegyelmezetlen csavargók társaságának, akik a nemzet történetében példa nélkül álló utcai kegyetlenkedések eluralkodásáért felelősek voltak – ama kegyetlen brutalitások és rémségek időszakáért, melyben személyes bosszúvágyuk ártatlan emberek életét követelte. Az ilyen gyilkosságokat igazolt politikai tevékenység álcája mögé rejtették.

Ezenkívül a tábornokok rámutattak, hogy Röhm százados és az SA vezetőiből tökéletesen hiányzik minden erkölcsösség, mint ] például Heinesből; olyan emberek ők, akiket az egész ország zaklatott, fényűző életmódjuk és gyakorta homoszexualitásuk miatt ismer. Persze Adolf Hitlert nem korábbi csatlósairól alkotott kritikája vezette a végső elhatározáshoz.

Végül egy nyílt ellenforradalmi fenyegetés győzte meg arról, hogy Röhm és Sturmableitung potenciális fenyegetést jelentenek. Az SA legénysége úgy érezte, megalázó módon elhanyagolták őket a címek és pozíciók kiosztásánál Hitler hatalomra jutása idején. Mivel már nem számíthattak a hivatásos hadsereg rangjaira, presztízsére és fizetésére, a vérontásra is készek voltak céljaik elérése érdekében.

Röhm százados, akinek saját szervezetén belüli lázadással kellett szembenéznie, kénytelen volt nyilvánosan kijelenteni, hogy megérti az igényeiket. „Bárkinek, aki azt gondolja, hogy a Sturmabteilung már teljesítette a feladatát, hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy mi itt vagyunk, és itt is akarunk maradni, bármi történjék is” – mondta a Berlin melletti Tempelhofer Felden összegyűlt SA–sok ezrei előtt. Egy másik beszédben, amelyben arról panaszkodott, hogy Hitler forradalma nem ment elég messzire, üvöltve jelentette ki: „El kell kezdenünk kitakarítani a disznóólakat, és néhány piszkos disznót el kell vezetnünk a vályúiktól.”

Erre a jelre Adolf Hitler olyan pozícióba léptette elő Heinrich Himmlert, amelyben hivatalos állami mészárossá válhatott, és olyan vérfürdőket rendezhetett, mint például a Sturmabteilung Hitler harcos éveiből itt maradt négyezer vezetőjének a legyilkolása. A német történelemben nincs az előléptetéseknek és a hatalom kiterjesztésének még egy olyan látványos sorozata, mint amilyen Heinrich Himmlert ezekben az években felemelte. A Világ–Doppelgänger jó úton haladt személyes hatalmának csúcsa felé, melyet elérve minden német férfi, nő és gyermek, később pedig minden európai ember életét a markában tartotta.

„1933 októberétől a német sajtó monoton rendszerességgel jelentette be Himmler felemelkedésének lépcsőfokait: október 27.: Himmler a mecklenburgi és lübecki politikai rendőrség főnöke; december 20.: Himmler a badeni politikai rendőrség főnöke; december 21.: Himmler a hessei és anhalti politikai rendőrség főnöke; december 24.: Himmler a brémai politikai rendőrség főnöke. A szalagcímek sikítottak, a német nép pedig, mely kezdett megismerkedni Himmler módszereivel, reszketett. Ernst Röhm és az SA felismerte a falon lévő feliratot. Hamarosan újabb kinevezések következtek: Türingia, Szászország, Hamburg, Württenberg. Néhány hónap alatt Himmler, Poroszország kivételével, ahol Göring ragaszkodott a posztjához, az összes német tartomány politikai rendőrségének főnöke lett.” (Willi Frischauer: Heinrich Himmler.)

Miközben Himmler átvette Göringtől a Gestapo irányítását, és azt nemzeti méretekben újjászervezte, a Sicherheitsdienst (az SS politikai biztonsági szolgálata) kémei megfigyelés alatt tartották Röhm századosnak és kollégáinak a napi tevékenységeit. Adolf

Hitler továbbra is a határozatlanság állapotában volt; szembe kellett néznie azzal, hogy esetleg meg kell ölnie azokat az embereket, akik hatalomra juttatták.

Ekkor olyan jelentős dolog történt, amely meggyorsította az eseményeket. Tizennégy évvel korábban egy magas rangú szabadkőműves, bizonyos McClean tábornok azt sugallta Eric Ludendorff tábornoknak, hogy a német hadsereget „hátba döfték”. A két tábornok az 1918–as fegyverletételt követően együtt ebédelt, és Ludendorff arról a meggyőződéséről beszélt, hogy a harcmezőn sohasem lehetett volna a német hadsereget legyőzni. „Úgy érti, hátba döfték?” – kérdezte az angol tábornok. „Igen, erről van szó. Pontosan így értem. Hátba döftek bennünket!” – mondta Ludendorff, aki nagy izgalomba jött attól, hogy ilyen jó kifejezést talált arra a mitikus dologra, amit el akart terjeszteni.

Anthony Eden angol külügyminiszter, a szabadkőművességet a hatalmi politikával ötvöző konzervatív hagyomány folytatója, az 1914–es válság idején Berlinbe érkezett, hogy eszmecserét folytasson Adolf Hitlerrel. Azzal a kifejezett feladattal jött Berlinbe, hogy felszólítsa Hitlert, csökkentse egyharmadára a Sturmabteilung erejét. Nem áll szándékomban valamiféle szabadkőműves összeesküvésnek a sugalmazása, pusztán azt igyekszem bemutatni, hogyan működött a

karma törvénye nemzetközi szinten, hogyan juttatta a Világ–Doppelgängert Heinrich Himmler személyében hatalomhoz.

Hitler úgy vélte, ha teljesíti Eden követelését, és felszámolja az SA–t, nemzetközi bizalmat szerezhet, melynek védelme mögött újra felfegyverezheti a Reichswehrt, és megnövelheti a hatalmát. Blomberg tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke rejtélyes módon Eden látogatásának pillanatát választotta ki arra, hogy Hitlerre nyomást gyakoroljon. „Oldja fel a nemzet feszültségét, különben Hindenburg elnök kihirdeti a hadiállapotot, és átadja a hatalmat a hadseregnek” – mondta Hitlernek. A kocka el volt vetve.

Amikor az ismeretlen merénylő Göring Berlin melletti schorfheidei otthonának területén Hitlerre lőtt, azt rögtön az SA Hitler meggyilkolására irányuló merénylete részének tekintették.

Himmler, aki Hitler és a nem látható fegyveres között állt, megsebesült a karján. „Milyen hálás vagyok a sorsnak – kiáltotta Himmler elragadtatottan –, megadatott számomra, hogy megmenthettem Führerem életét!” Attól fogva Himmler Adolf Hitler „vértestvérének” nevezte magát. A Röhm–tisztogatás majdhogynem rögtön kezdetét vette.

A Sepp Dietrich vezetése alatt álló Liebstandarte Adolf Hitler Bajorországba ment a Führerrel, hogy Ernst Röhmöt és csatlósait elintézze. Himmler Berlinben maradt, hogy a lichterfeldei laktanyában felállítson egy kivégzőközpontot, ahol személyesen felügyelheti az SA–vezetők és más forradalmárok tömeges meggyilkolását.

A lelkiismerettel nem rendelkező ember fel–alá sétált a kivégző–osztagok mögött. A hidegvérrel agyonlőttek között volt Gregor Strasser, korábbi müncheni főnöke is. Miközben a holttestek tornyosultak, és a puskacsövek olyan forróvá váltak, hogy alig lehetett őket megfogni, az antiember feljegyezte magának saját feketeingesei közül azoknak a nevét, akik tétováztak vagy elgyöngültek, mert gyomruk nem bírta elviselni a hidegvérű gyilkolást.

Minden lövés egy–egy lépés volt a Himmler totális hatalmához vezető úton, s a vérfürdő egy új korszak bevezetője lett, a Fekete Rend rövid és borzalmas történetéé. Elkezdődött a Doppelgänger korszaka.73

73 A Doppelgänger működésének legszembeszökőbb jellemzője az a végtelen képesség, ahogyan alakoskodni és színlelni tud, ahogyan valamit másnak tüntet fel, mint ami az valójában, ahogyan jó szándékot és morális igazolást tettet, hogy elleplezze gonosz indítékait.

A Schutzhaftbefehl – védőőrizet – ürügyével Heinrich Himmler SS Reichsführer nyersszínű ruhába öltözött Gestapo–ügynökei és rettegett fekete egyenruhás emberei azt tartóztattak le, akit akartak. Csak arra volt szükség, hogy a fogoly nevét beírják egy mindig kéznél levő nyomtatványba, amelyen ez állt: „A nemzet és a nép védelme rendeletének első bekezdése értelmében védőőrizet–be vesszük.” Milliók kerültek erre a koncentrációs táborok brutalitásához, kínzásaihoz és gyilkosságaihoz vezető útra, amelyre senki nem tért vissza.

A később történtek ismeretében utólag könnyű észrevennünk az Ős–Doppelgänger színlelését abban, ahogyan Himmler botrányosan és arcátlanul meghamisította a morális igazságosságot a „védőőrizet” alkalmazásakor, és abban, ahogyan elleplezte a koncentrációs táborokban uralkodó valódi életkörülményeket.

„A védőőrizet a gondoskodás cselekedete” – mondta Himmler egy müncheni nyilvános beszédében, abban az évben, amikor személyesen alapította meg a dachaui koncentrációs tábort. Ebben a beszédben az atrocitásokról szóló, külföldön terjedő történeteket próbálta meg elhallgattatni. „Ha tettem is ilyen széles körű intézkedéseket, sok helyütt félreértettek engem! Meg kell érteniük, hogy jogos volt az izgalom, az ingerültség és az ellenségeskedés azok ellen, akik szembeszálltak velünk. Csak úgy tudtam megmenten ezeket a személyeket, akik a felháborodást kiváltották, hogy védőőrizet alá helyeztem őket. Csak ily módon tudtam garantálni az egészségüket és az életük biztonságát.”

„Legyen szabad itt elmondanom – mondta jellegzetes magas hangján az összegyűlt külföldi újságíróknak egy másik alkalommal –, hogy számunkra a zsidók ugyanolyan állampolgárok, mint a nem zsidó hitűek. Életük és tulajdonuk egyaránt tiszteletben áll. A zsidókra vonatkozó védőőrizetet is ebben az értelemben kell értékelni.”74

Az egész náci rezsim ilyen praktikákra épült. Adolf Hitler például személyes hatalmát egy ilyen tettető törvény segítségével szerezte meg. Az úgynevezett „feljogosító törvény” segítette, amelynek értelmében a Führer teljesen független lett mind az elnöktől, mind a Reichstagtól. A törvényt, melyet Hitler azzal vívott ki, hogy felgyújtatta a Reichstagot, bizonyítandó az állam ellenségeinek létezését, „a nép és a nemzet gondjait megszüntető törvénynek” nevezték. Ezzel minden politikai párt, állami intézmény és szakszervezet hatalmát egy csapásra felszámolták. Ugyanennek a törvénynek az egyének szintjére való alkalmazása megszüntette a Birodalom minden egyes német polgárának a személyes szabadságát.74 Részletek 1933–34–es újságokból, Willi Frischauer: Heinrich Himmler című könyve nyomán.

A Heinrich Himmler által „gondoskodásnak” nevezett, melléktermékkel működő állami iparrá fejlesztett tevékenység folytán férfiak, asszonyok és gyerekek millióit igázták le, éheztették és dolgoztatták halálra könyörtelenül. Az SS Reichsführer testébe és agyába beköltözött földi Doppelgänger vagy antiember mesterfokon űzte az álcázás tudományát. A gázkamrákat ártatlannak látszó fürdőházaknak álcázták, és a gyanútlan, rabszolgasorba taszított munkásokat rejtett rádiumsugárral sterilizálták, miközben a pultok mellett állva bonyolult és teljesen értelmetlen űrlapokat töltöttek ki.

Az Ős–Doppelgänger álcázótevékenységének archetipikus példája az emberiség történetében75 éppen a keresztre feszítéskor mutatkozott meg, amikor Kajafás, a zsidó főpap és a szanhedrin feje megparancsolta a templomi őrség kapitányának, hogy törje szét Jézus Krisztus csontjait. E parancsot azzal a morális igazolással próbálták álcázni, hogy a zsidó törvény szerint Szabbath napján nem lehet kivégzést tartani. De az ürügy mögött, ahogyan azt már e könyv bevezetőjében leírtuk, Krisztus testének megcsonkítása állt, hogy a tömeg ne gondolja többé, ő a Messiás, mivel az írás azt mondja: „Az ő csontja meg ne törettessék.” A Golgotán Gaius Cassius római centurio jelenlétével és harcias, de könyörületes tettével húzta keresztül ezt az ördögi tervet.

Azoknak a spirituális ismereteknek a fényében, amelyek az Ős–Doppelgänger első, Jézus Krisztus ellen irányuló elszabadulására és a római centurio ama világtörténelmi jelentőségű tettére vonatkoznak, amellyel a döntő pillanatban keresztülhúzta a Doppelgänger embertelen számításait, nem lep meg bennünket, hogy a Himmlert megszálló szörnyeteg, az antiember a huszadik században is kapcsolatban állt Longinus Lándzsájával. Heinrich Himmlert lenyűgözte a Végzet Lándzsája, és a fegyver történetének megszállott kutatója lett. Valójában a Reichsführert két dolog érdekelte leginkább, Longinus Lándzsája és a vér okkult jelentősége!

Mivel Adolf Hitler azután, hogy először meglátta a Lándzsát a Hofburgban, harminc éven keresztül várt türelmesen arra, hogy a birtokába vehesse, Heinrich Himmler megelőlegezte ezt az eseményt azzal, hogy 1935–ben elkészíttette magának a Lándzsa pontos 75 A Doppelgänger aktívan jelen volt a kereszténység történetének kétezer éve alatt. S a Doppelgänger alhierarchia huszadik századi működése természetesen nem korlátozódott a náci machinációkra. Napjaink újságaiban és televíziós híradóiban is végtelen számú példáját találhatjuk az antiember munkálkodásának szerte a világon.

másolatát. Ez három évvel azelőtt történt, hogy Führere annektálta Ausztriát, és rátette a kezét a Habsburg–ház kincseire.

Egy ezer évvel korábban született német próféciába foglalt fenyegetés sarkallta Heinrich Himmlert arra, hogy elrendelje a világvégzet legendájával összefonódott Lándzsa másolatának elkészítését. A jóslat egy szász jövendőmondótól származott Madarász Henrik király korából, a tizedik századból, és szóról szóra beigazolódott. A prófécia szerint „egy keletről érkező vihar söpri el a német népeket, ha a vestfáliai Birkenwald régióban szembe nem szállnak vele, és vissza nem fordítják.”

Himmler, aki katalógusszerű memóriájával a német történelem minden részletét és legendáját rögzítette az agyában, úgy értelmezte ezt a jóslatot, hogy Németországot az Oroszországból és Szibériából érkező szláv és sárga hordák fogják lerohanni és legyőzni, hacsak szembe nem találják magukat egy, a régi teuton lovagok rendjéhez hasonló fegyelmezett és elszánt renddel.

A mai napig minden német iskolás fiú ismeri a teuton lovagok cselekedeteit. Ezek a számos, különböző országból érkezett férfiak lovagi szellemüket több uralkodó és zászló alatt zajló csatában bizonyították. Amikor Marienberg szigorú falai közé beléptek, levetették saját címerükkel ellátott pajzsaikat és legalább négy lovagi, arisztokrata ősön keresztül öröklött fegyvereiket. Egyetlen jelvényük a kereszt maradt. Nem keresték identitásukat, a rend személytelen tagjaivá váltak, és más dicsőségre nem vágytak, mint hogy csatában halhassanak meg, és elnyerjék az örök életet.

Himmler néhány évig fontolgatta, hogy az SS–t ilyen lovagrenddé alakítja ét. A kereszt szolgálatába állított keresztes hadjárat persze igen messze állt tőle. Az ő felfogása szerint a rendnek az árja vérségen kellett volna alapulnia, s minden tagnak bizonyítania kellett volna, hogy az ereiben a „faji szégyentől”, vagyis Rassenschandétól be nem szennyezett vér folyik, azaz legalább öt generáció óta nem történt a felmenői közt nem árjákkal való keveredés. Úgy képzelte, hogy az SS–alakulat vezetői és a Schutzstaffeln legrégebbi, leghűségesebb tagjai egy vestfáliai Burgba, egy szent gyülekezőhelyre térnének mindig vissza. Ebből a Burgból indulna el az új SS–harcosok elszánt rendje, hogy a keletről jelzett vihart legyőzze és visszafordítsa, és ebben a Burgban tartanák annak a Lándzsának a másolatát, amelynek világhódító hatalmat tulajdonítanak.

Egy Paderborn melletti régi, de ismeretlen középkori Burg romjain Heinrich Himmler ünnepélyesen lefektette a később hírhedtté vált Wewelsburg alapkövét. Az épület, amely körülbelül tizenhárom millió márkába került, egy év alatt készült el. A legnehezebb munkákat a közeli koncentrációs tábor rabszolgái végezték el az SS–őrök korbácsütései közepette.

„Amikor elkészült, egy középkori vár különleges rekonstrukciójával állhattunk szemben, mely mindazonáltal egy Himmler elméjében fogant képzetet valósított meg. Minden szobát különböző stílusban rendeztek be – még az asztalok között sem volt két egyforma. Csak a legképzettebb szakmunkásokat alkalmazták a tapéták, a kemény tölgyfa bútorok, a kovácsoltvas kilincsek és gyertyatartók elkészíttetésénél. Megfizethetetlenül drága szőnyegeket és a magas ablakokra nehéz brokátfüggönyöket szereztek be. Az ajtókat faragások, nemesfémekkel és drágakövekkel készített díszítések fedték. A régi germán stílusnak megfelelően háromszög alapzatra épített tornyok magasan a környező erdők fölé emelkedtek.”76

Bár Wewelsburg megalkotásában Bartels végezte el a legfőbb építészeti munkát, Himmler is megtette a magáét, amikor kitalálta, hogy a Végzet Lándzsája legyen a belső design témája és az egész kastély szimbolikus díszítője. Mert Himmler úgy gondolta, hogy minden egyes szobát úgy kell megtervezni, kivitelezni és feldíszíteni, hogy minden részlet a legendás Lándzsa valamelyik, a kilenc és a tizenkilencedik század között élt birtokosának életstílusát, hagyományait, meggyőződéseit személyesítse meg – azaz Nagy Károlytól a régi német birodalom 1806–os összeomlásáig, amikor az ősi történelmi fegyvert eltüntették Nürnbergből, és Bécsbe vitték, ahol a becsvágyó Bonaparte Napóleon keze nem érhette el.

Az állandóan bezárva tartott Rőtszakállú Frigyes–szoba Hitlernek volt fenntartva arra az esetre, ha meglátogatná az SS–elit szentélyét. Nagy Ottó, Oroszlán Henrik, Hohenstauffen Frigyes, Sváb Fülöp, IV. Konrád is külön szobát kaptak, hogy csak néhányat említsünk azok közül a híres királyok közül, akik igényt tartottak Longinus Lándzsájára, és a világtörténelmi végzet beteljesítését a fegyver hatalmával hozták összefüggésbe.

76 Willi Frischauer: Heinrich Himmler.

Minden egyes szobában az egyes korszakokból való eredeti tárgyak, kardok, pajzsok, páncélok, sőt a Lándzsa követelőinek személyes ruhadarabjai és ékszerei voltak elhelyezve. Festmények és hímzett faliszőnyegek lógtak a falon, a különböző udvarok koronaékszerei mellett. Himmler szétküldte embereit Németország egész területére és Európa különböző városaiba, hogy felkutassák a múzeumokat és magángyűjteményeket, és elhozzák mindazt, amit találnak, akármibe kerüljön is. Amikor az SS–alakulatok vezetői és a magasabb rangú tisztek Wewensburgban évente többször összegyűltek, a tisztek minden egyes alkalommal más szobába kerültek, hogy fokozatosan és behatóan megismerkedjenek ennek az ősi fegyvernek a történetével, mely köré a Reichsführer ezeket a kincseket felhalmozhatta.

Heinrich Himmler mindig ugyanabban a szobában lakott, s ebben távollétében sem alhatott soha senki más. Ez a híres I. Henrik (akit olykor Madarásznak is neveztek), az első nagy szász király emlékének szentelt kegyhely volt. A rettenetes Reichsheini az ő reinkarnációjának képzelte magát Ebben a szobában tartották a Végzet Lándzsájának másolatát, a harcos király emlékhelyén, aki a keletről jövő magyarok fosztogató hordáit legyőzte. Itt állt Himmler asztalán, egy kifakult vörösbársony kispárnán, ősréginek látszó bőrtokban. A Lándzsa „átmeneti” hatalmat hozó talizmánként szolgált egészen addig a napig, amíg a Führer nem annektálta Ausztriát, és az eredetit vissza nem hozta az országba. Heinrich Himmler tévedett, amikor azt feltételezte, hogy Hitler az eredeti Lándzsát az új szent rend szimbólumaként az SS–nek fogja átadni.

Himmler személyiségének a reinkarnációhoz való viszonyáról lehetetlen bármit is mondani, mivel nem volt egója. Felmerül a nehezen megválaszolható kérdés, milyen volt valójában az identitástudata. Bizonyára a szintetikus öntudat több szintjét is megélte. Például a családidentitás nagyon erős volt benne, anyja halálakor úgy sírt, mint egy vigasztalhatatlan kisgyermek. Megtalálhatók voltak benne ahhoz a tisztviselői réteghez kapcsolódó identitásnak az elemei is, amelyhez az első világháború után tartozott. És ott volt a faji identitás, egy teljesen valótlan légvár, amelyen SS reichsführeri személyisége alapult, s amelynek varázsa alatt állva az emberiség elleni bűnök végtelen sorát követte el.

Teljességgel bizonyos, hogy Himmlerben soha nem létezett az egyéni emberi szellem által beárnyékolt emberi én, mely magában hordta volna a korábbi földi életek szellemi életrajzát – amit korábban „a reinkarnáció szellemi családfájának” neveztünk.

Hogy Himmlernek volt–e valamilyen fogalma a benne és általa megnyilatkozó szellem valódi természetéről, észlelte–e akár egy pillanatra is, hogy az emberiség Doppegängerének, a földi anti embernek az eszköze? A válasz természetesen nem, hiszen nem volt egója, amely ennek a tudatára ébredhetett volna.

Mindazonáltal van bizonyíték arra, hogy Himmler tudott egy ilyen lény létezéséről, sőt még azt is tudta, hogy az hogyan néz ki a szellemi látnokiság számára. Kincset érő könyvei között ugyanis találtak egy festményt a lényről, amikor házát az öngyilkossága után átkutatták.

Olyan festmény másolata volt ez, amelyet Rudolf Steiner a nácik által leégetett Goetheanum egyik ablakának tervébe dolgozott bele. A kép a fején szarvakat és hatalmas lebegő füleket viselő, kígyószerű testet ábrázol. A teremtmény arckifejezése ostoba és üres, meglehetősen hasonló Himmler saját embertelen külleméhez – egyfajta mongoloid külső.

Lehetetlen megmondani, mi járt Himmler eszében, amikor erre a képre nézett. Néhány forrás szerint Himmler „a faji szégyen szellemének” tartotta. Az biztos, hogy sohasem tekintette önmaga portréjának. A Himmlerhez közel álló szárnysegédek, akik választ adhatnának ezekre a rejtélyekre, vagy meghaltak, vagy nem nyilatkoznak.

Hogy Himmlert mi késztette arra, hogy a korábbi inkarnációjának tekintett Madarász Henrik szobájában telepedjen le, nem tudjuk. A történelmi személyiségek, akiknek a gondolkodását Himmler a Gestapo és a Sicherheitsdienst mindennapi tevékenysége során használta, mind vészjósló személyiségek voltak. Olyanok, mint Loyola Ignác, a jezsuiták alapítója, Torquemada, az ősinkvizítor, és Fouché, a rendőrállam történelmi kifejlesztésének egyik legnagyobb alakja. I. Henrik teljesen összhangban volt az inkarnációk közötti ezeréves rések eszméjével, azzal a vággyal, hogy összekösse magát a Lándzsa egyik történelmi birtokosával, valamint azzal az illúzióval, hogy személyes végzete előírja a Németország keleti hordák általi lerombolását hirdető prófécia megvalósulásával való szembeszállást.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

HITLER BIRTOKBA VESZI LONGINUS LÁNDZSÁJÁT

Megzendült a Habsburg császárok királyi kápolnájának harangja, hogy megünnepelje: a németek bekebelezték Ausztriát, és a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Tömegek lepték el a Ringet, és felsorakoztak a Ringstrasse mindkét oldalán, az utca teljes hosszában, hogy üdvözöljék a német Führert Bécsben, szülőhazájának fővárosában.

Keitel 8. hadseregcsoportjának kiválasztott csapatai és Guderian felmagasztalt Panzer–osztaga, amelyek két nappal korábban lépték át az osztrák határt, most közvetlenül a Hofburg előtti katonai szemleemelvényen sorakoztak. Mindenki arra az emberre várt, aki egykor „mosdatlan, korgó gyomrú csavargóként” taposta a régi császárváros kövezetét. Ugyanarra a férfira, aki „négy évvel korábban magához ragadta a Hohenzollern királyok hatalmát Németországban, és most a Habsburg császárokét is megszerezte”.77

Adolf Hitler, miután átlépte a határt, feldíszített falvakon keresztül haladt Linz felé, ahol egykor lakott és iskolába járt. Linzben bevárta a Bécsből érkező SS Reichsführert, Heinrich Himmlert, hogy meggyőződjön arról, hogy alaposan kidolgozott terve Longinus Lándzsájának biztonságba helyezésére sikeresen halad, és a Hofburg Kincstár előtt a kiválasztott rohamcsapatos katonák állnak őrt.

Ekkor hagyott csak alább abbéli félelme, hogy a világtörténelmi végzetet magában hordozó talizmán az utolsó pillanatban kisiklik a kezéből, mint ahogyan egykor Napóleonéból. De attól tartva, hogy esetleg merényletet kísérelnek meg ellene, ahogyan Frederich Staps a francia császár személye ellen a császári nyári palota udvarán, Hitler még egy nappal elhalasztotta bécsi bevonulását, hogy azalatt további biztonsági intézkedéseket tegyenek a védelmében. Miközben Hitler váratlan, a teljes anschlussról szóló korábbi bejelentésétől az izgalom

77 William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása.

a tetőfokára hágott, és az SS az ismert és potenciális antinácik ezreit gyűjtötte be, Adolf Hitler ellátogatott Leondingba, hogy koszorút helyezzen el anyja sírján.

Nem nehéz elképzelnünk, milyen keserű düh árasztotta el Hitlert, amikor felidéződött benne a szegénység és kitaszítottság, amelyben anyja Linzben meghalt, és saját bécsi éveinek éhező magányossága közvetlenül anyja halála után.

Adolf Hitler állítólag ezt mondta Bécs Bürgermeisterének: „Legyen nyugodt, ez a város igazgyöngy a szememben. Az őt megillető foglalatba fogom helyezni.” Pedig semmi sem állhatott ennél távolabb az igazságtól.78 Eltökélte, hogy a császárvárost visszaminősíti provinciális kisvárossá, magát Ausztriát pedig Németország jelentéktelen csatlósává teszi. Az emberek, „akik fiatalsága idején kivetették maguk közül, és éhező, nyomorúságos csatornaéletre kárhoztatták”, most meg kell hogy fizessék az árat a tévedésükért.

Amikor Hitler kocsija a Ringstrassén keresztül a Ringre, majd a Heldenplatzra, a Hofburg előtti szemletérre ért, az egymásra tornyosuló tömeg ünneplése szinte elérte a delíriumot. Honnan is tudhatták volna a bécsi emberek, hogy az eksztázis Hitler arcán nem más, mint a bosszú eltorzult boldogsága!

Friedrich Nietzsche szentségtörő lelke örvendezett volna, ha hallja, amint Hitler újdonsült alattvalói előtt előadja élete legnagyobb hazugságát: „Úgy éreztem, a gondviselés jött el értem. Az Úr lesújtott rájuk három nap alatt [Miklasra, Schuschniggra és azokra, akik még szembe merészeltek szállni vele]. És megadatott számomra a kegy, hogy az árulás napján egyesíthessem szülőföldemet a Birodalommal. Köszönetet mondok Neki, aki megengedte, hogy visszatérhessek hazámba, és elvezethessem azt a Német Birodalomba. Holnap mindenki fel fogja ismerni ennek az órának a jelentőségét, és alázatosan hajol meg a Mindenható színe előtt, aki ekkora csodát tett néhány hét leforgása alatt!”79

78 „Hitler hihetetlen dühvel beszélt Bécs lakói ellen. – Bécset sohasem lett volna szabad a Nagy Németországgal egyesíteni – mondta. Egyáltalán nem szerette Bécset.” (Baldur von Shirach bécsi Gauleiter nürnbergi tanúvallomása.)79 „Papen, aki mindenütt ott volt, repülőgéppel sietett Berlinből Bécsbe, hogy bejusson az ünnepségekre. Hitlert a Hofburggal, a Habsburg császárok régi palotájával szemben álló szemleemelvényen találta. „Állapotát másképp nem lehet leírni, csak eksztatikusnak« – írta később.De az eksztázis alatt – s ezt a felszínes Papén nem vehette észre – a bosszú lángja is éghetett Hitlerben a város és a nép ellen, mely fiatalemberként semmibe vette őt, és melyet szívében annyira megvetett. Részben ez is magyarázhatta, hogy olyan rövid ideig maradt.”

Miután Hitler szemlét tartott az osztrák SS felsorakozott katonái felett, és engedélyt adott egy új SS–ezred, a Der Führer megalapítására, visszautasított egy városnéző körútra szóló meghívást abban a városban, amelynek egykor a népszállóit látogatta. A Ringet elhagyva egyenesen az Imperiál Szállodába hajtatott, ahol a város legfényűzőbb lakosztálya várta. Lemondatta a díszvacsorát és a fogadást, és az esetleges gyilkossági kísérlettől való rettegése miatt gondosan őrzött lakosztályában maradt.

Jóval éjfél után hagyta el az Imperiál Szállodát Heinrich Himmler társaságában, hogy végre felkeresse a kincstárat, és birtokába vegye a Végzet Lándzsáját.

A Hofburgban Wolfram von Sievers, a náci okkult iroda vezetője, Walter Buch polgármester, az USCHLA hivatalos náci szakértője és főnöke, valamint az osztrák SS Führer, Reinhardt Heydrich várták. Reinhardt Heydrich Sicherheitspolizeiének embereivel együtt mindhárman fontos szerepet játszottak a Lándzsa Hitler számára való biztosításában.

Von Sievers, akit Himmler a „Heilige Lance” történetével foglalkozó kutatás megszervezésével bízott meg, néhány nappal az anschluss előtt érkezett Bécsbe, hogy biztosítsa, a hatalmat hozó talizmánt ne mozdítsák el a helyéről. Titkos dossziék készültek a Hofburggal kapcsolatban álló minden alkalmazottról, az igazgatótól az archívum dolgozóin át a legalacsonyabb rangú teremszolgákig.

Amikor a német csapatok először átlépték az osztrák határt, Miklas elnök parancsot adott a rendőrségnek, hogy erősítse meg a kordont a belváros körül, és minden kormányépületet, köztük a Hofburgot is, speciális védelemmel vegye körül. Amikor azonban a rendőrök a Hofburg elé érkeztek, eltökélt, állig felfegyverzett feketeruhás SS–ekkel találták szembe magukat, akik el voltak szánva arra, hogy semmiféle beavatkozást ne tűrjenek el. A koronaékszereket őrző londoni Tower kamrájának megfelelő bécsi kincstár kulcsait a menekülő hivatalnokok átadták a náciknak. Ernst Kaltenbrunner személyesen jelent meg a helyszínen a paranccsal, hogy a nácik inkább nyissanak tüzet, semmint hogy a rendőrség utasításait kövessék. A többi osztrák városban és faluban is ugyanez történt: a rendőrség megadta magát a nácik teljhatalma előtt.

William L. Shirer: A Harmadik Birodalom keletkezése és bukása.

Walter Buch polgármester, Martin Bormann apósa, az Oberstes Parteigericht vezetője is jelen volt, hogy a „Heilige Lancé”–t is magában foglaló Reichskleinodien, a régi német birodalom értékes szimbólumainak legális visszavételét megszervezze. Az ő feladata volt, hogy Longinus Lándzsáját a határon át egyenesen Nürnbergbe szállíttassa. De az okkultista Walter Buch, a németországi szabadkőművesség likvidálója nemcsak megbízatása miatt érdeklődött a Végzet Lándzsája iránt, Hitler őt is beavatta a világvégzet talizmánjával kapcsolatos vízióiba.

Hitler Heinrich Himmlerrel lépett be a kincstárba, miközben Kaltenbrunner, von Sievers és Walter Buch Hitler szárnysegédeivel és személyes testőrségének tagjaival odakint várakoztak. Nem sokkal ezután Heinrich Himmler újra feltűnt a kincstár keskeny lépcsőjén, és a Führer teljesen egyedül maradt. Senki nem tudja biztosan, mi történt pontosan, miközben Hitler egy óráig – vagy kicsit még annál is hosszabb ideig – volt egyedül a világtörténelmi végzetet hordozó talizmánnal, amelyet ekkor készült birtokába venni. Igaz, hogy miként mi is bőven illusztráltuk, Hitler egész életének Longinus Lándzsája volt a középpontja, meteorszerű felemelkedésének a kulcsa, mégis több mint egynegyed évszázad óta nem is látta a Lándzsát, és majdnem harminc év is eltelt már azóta, hogy a fegyvert először megpillantotta, s legendáját megismerte.

Bármilyen látomása is volt Hitlernek ez alkalommal, a jelenetet, amelyben a német Führer ott állt az ősi fegyver előtt, a huszadik század legkritikusabb pillanatának kell tekintenünk. Egészen addig, amíg az amerikaiak 1945–ben Nürnbergben meg nem szerezték a Lándzsát, és Hirosimával és Nagaszakival el nem indították az atomkorszakot.

A brit, a francia, az orosz és a csehszlovák kormány az ujját sem mozdította, hogy megakadályozzák Ausztria annektálását. Az eseményt a két, közös nyelvvel, kultúrával és tradícióval rendelkező germán nép magától értetődő egyesüléseként értékelték.

Egyedül Winston Churchill figyelmeztette a világot: Hitler Bécsbe való bevonulása olyan döntő változást idézett elő az európai hatalmi egyensúlyban, ami után a világháború elkerülhetetlen lesz. Churchill dr. Walter Steintől minden egyes tényt ismert a hofburgi Lándzsa és világvégzet–legenda Hitlerre gyakorolt hatásáról, ezért még tisztábban átlátta a náci Führer világhódító terveit.

Churchill szerint: „Az évszázadokig Délkelet–Európa kapujának tekintett Bécs megszerzésével a német hadsereg eljutott a magyar mezők szélére, a Balkán küszöbére.”80

Hitler ugyanakkor hét–nyolcmillió alattvalóval növelte a Harmadik Birodalom lélekszámát is. Közös határt szerzett Olaszországgal a Berlin–Róma tengely alátámasztásaként. Csapatai három oldalról karolták körbe Csehszlovákiát, és Churchill helyesen állapította meg, hogy Hitler következő lépése a cseh állam felszámolása lesz. Adolf Hitler ezen túlmenően idegtépő politikai opportunizmusával kiszagolta, hogy Nagy–Britannia, Franciaország és Oroszország annyira félnek a fegyveres konfliktustól, hogy területszerző lépései megakadályozására irányuló, látszólag nagyszabású terveik csupán üres fenyegetésnek bizonyulnak majd.

A bécsi bevonulás napjának éjszakáját az „iszonyat napjaként” vagy a „bosszú napjaként” is lehetne emlegetni. Hitler személyesen adta ki az Imperiál Szállodában a parancsot a város nagyszámú, gazdag és befolyásos zsidó lakossága elleni pogrom elindítására. Az elkövetkező napokban 70 000 zsidót tartóztattak le. Olyan szadista és brutális módon bántak velük az utcákon, hogy sokan közülük Németországban kerestek menedéket. A Duna északi partján, a hírhedtté vált Mauthausenben új koncentrációs tábort létesítettek, ahol hosszabb hivatalos kivégzőlistát vezettek, mint bárhol máshol a Birodalomban. Reinhardt Heydrich felállította a „zsidó emigrációs irodát”, mely hatalmas üzletnek bizonyult. Később Karl Eichmann irányítása alatt ennek szerepe megváltozott. A gazdag zsidók hatalmas vagyonuk ellenében többé nem kiutazási engedélyt kaptak, hanem a hivatal szervezésében a haláltáborok gázkamráiba deportálták őket. A nürnbergi perben kiderült, hogy már Hitler dicsőséges bécsi bevonulásának éjszakáján megszületett a döntés, hogy a terveket a „végső megoldásig” kell végigvinni.

Ez volt a döntések éjszakája. Eljött az ideje, hogy elvessék a ravaszság és a politikai fortélyok eszközeit; ettől a pillanattól fogva Adolf Hitler nyíltan tört előre, hogy elérje végső célját – a világ meghódítását.

Ez alkalommal, a korábbi látogatásokkal ellentétben, nem voltak jelen az őrök, teremszolgák és kistisztviselők, hogy gyanakvó szemmel méregessék a rendetlen csavargót. A Habsburg császárok 80 Alan Bullock: Hitler: Tanulmány a zsarnokságról.

utódja háborítatlanul vehette ki az ősi fegyvert a védőüveg alól, a fakult vörösbársony emelvényről. Feltételezhetjük, hogy egy ideig ott állt a hatalmat hozó talizmánnal a kezében, megtapintotta a hegy elfeketedett hideg fémjét, mely a keresztre feszítéskor Krisztus oldalát átszúrta.

Bizonyára olyan jelenet lehetett ez, amelyet még a bizarr humor géniusza, maga Charlie Chaplin sem mert volna soha színre vinni!

Kívülről nézve olyan komikus és valószínűtlen volt az egész, hogy szinte alig hihető! Az ördög jelenléte azonban később mégis olyan pusztító és kegyetlen kitörést eredményezett, amilyet korábban még nem látott a világ. Ez a jelenet rejtette magában a „hatalomra törő akarat” első gyújtólángját, mely egy egész kontinenst borított hamarosan lángba. Láthatatlan egyesülés történt azokkal a „hatalmakkal és erőkkel”, amelyek a megelőző zsarnoki és elnyomást gyakorló korok minden primitív vadállatiságát és bestiális kegyetlenségét felülmúló sátáni terror és a hidegvérrel való mészárlás eluralkodását inspirálják majd.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A HAMVAK

Asztrológiával akártevők ellen:nyulak, patkányok,

„emberalatti lények”

Keyserlingk gróf sziléziai birtokán valódi fenyegetéssé vált a nyulak elszaporodása. A korábban puskával kordában tartott állatok száma az emberhiány és a szervezett vadászatok elmaradása következtében annyira megnőtt az első világháború alatt, hogy a koberwitzi területen ellepték a szántóföldeket.

A háború után még zavarosabbá vált a helyzet, mert Keyserlingk gróf kijelentette, hogy semmiféle vad lelövését nem tűri el a birtokain vagy a bérlői földjén. A mérgek használatát is megtiltotta: „Alternatív védekezési mód után kutatok a paraziták ellen” – mondta feldühödött szomszédainak.

Keyserlingk gróf 1924 tavaszán minden érdeklődő európai földbirtokost, gazdát, kertészt koberwitzi otthonába hívott, hogy részt vegyenek mezőgazdasági konferenciáján. Az ülésen ismertettek „egy olyan gazdálkodási módot, amely a földet és a természetet nem tekinti a rövidlátó üzleti érdekek tárgyának”. A konferencia ezenkívül a gazdálkodás új, biodinamikus módszereivel is foglalkozott, melyek egészségesebb termést, a talajerózió megakadályozását, a szennyeződés elleni sikeres harcot és a gyári mérgek és műtrágyák használatából eredő növényi és állati betegségek továbbterjedésének megállítását ígérték. A konferencia fénypontjának ígérkező esemény egy „kártevők elleni védekezési mód” demonstrációja volt. Az ígéretek szerint ennek a segítségével három nap alatt meg lehet szabadulni a birtok és a környék összes nyulától.

A környék parasztjai és kisgazdái között az a szóbeszéd járta, hogy Keyserlingk gróf egy híres „varázslót” hoz majd Koberwitzbe,

aki a legendás „Hammelni Patkányfogó”–hoz hasonlóan tünteti el a nyulakat. Kíváncsiság és babonás félelem keverékével a szívükben várták a mágus megjelenését, aki varázspálcájával elvarázsolja a hemzsegő nyulakat, fegyverek és mérgek használata nélkül.

A férfi, akinek ezt a látszólag csodálatos eseményt elő kellett idéznie, Rudolf Steiner volt, aki több előadást szándékozott elmondani a konferencián. Amikor megérkezett Koberwitzbe, elrendelte, hogy egy lelőtt nyulat vigyenek be egy laboratóriumnak berendezett szobába. Ott eltávolította a lépet, a nemi szerveket és a bőrének egy részét. Ezeket hamuvá égették. A hamut azután semleges porral, tejcukorral összekeverték, és homeopatikusan „potentizálták”. A homeopatikus potentizálás nem volt új dolog. A folyamatot rendszeresen alkalmazták olyan intézményekben is, mint a londoni Királyi Homeopatikus Kórház, s kiválóan képzett orvosok is gyakorolják a világ minden részén. Ami különös volt, az abban a célban rejlett, amire dr. Steiner saját, félelmetes jelentőségű potentizációját fel akarta használni.81

Azt akarta elérni, hogy a nyulak annyira veszélyesnek tartsák jelenlegi tartózkodási helyüket, hogy az egész populáció pánikszerűen távozzon. Ennek a célnak az eléréséhez a hím nyúlnak azokat a szerveit használta fel, amelyek véleménye szerint a faj túlélési ösztönének fiziológiai alapját adták. A homeopatikus potencia ezt az ösztönt az ellentétébe fordítja át. Úgy vélte, készítménye hasonló

81 Dr. Ernst Lehrs, Steiner egyik legközelebbi tanítványa a homeopátia és a potentizálás folyamatának rövid leírását adja, amely segítségünkre lehet: „A kérdéses módszer a Hahnemann német orvos által alapított homeopatikus iskolához kötődik. A homeopátia szó hasonlóság alapján történő gyógyítást jelent. Alapelve, hogy a betegség szimptómáit olyan nagy hígítású anyagokkal kell kezelni, amelyek, ha normális mennyiségben fecskendezik be őket, ugyanolyan szimptómákat váltanak ki. A tapasztalat valóban azt mutatja, hogy a külső természetből származó anyag fiziológiai hatása megfordul, ha nagyon felhígítják.A hígítás vagy »potentizálás« módszere a következő: a hígítandó anyag adott mennyiségét kilencszer feloldják desztillált vízben. Ily módon 1:10 arányú hígítás adódik, amit általában IX jellel szimbolizálnak. Az oldat tizedik részét újra összekeverik kilencszer vízzel. A hígítás mértéke most 1:100, vagy 2X. Ezt a folyamatot annyiszor ismétlik, ahányszor csak szükséges az adott cél eléréséhez. Olthatatlan anyagokkal is végre lehet a fentieket hajtani, ha előbb valamilyen megfelelő semleges porral együtt megdaráljuk őket, például tejcukorral. Bizonyos idő után a port fel lehet vízben oldani, azután a folyadékot tovább lehet oldani az imént leírt módon. Addig hígíthatjuk az anyagot, ameddig csak akarjuk, anélkül hogy megfosztanánk attól a képességétől, hogy fiziológiai reakciókat legyen képes kiváltani. Ellenkezőleg: amikor eredeti képessége a hígítás folytán a minimumra csökken, a további hígítás éppen hogy nagyobb, általában az eredetitől eltérő, sőt általában azzal ellenkező jellegű erőt ad neki. Ez a második képesség további hígítással még növelhető.” Egy egyszerű számítás megmutatja, hogy az eredeti anyagnak egyetlen molekulája sem marad az oldatban, ha a hígítás túllép egy bizonyos pontot. Ennek ellenére, a biológiai és más reakciók tovább folynak, sőt fokozódnak. Ez a potentizáló folyamat azt mutatja, hogy ismételt térbeli kiterjesztéssel egy anyagot az anyag mérhető világán túlra, a puszta funkcionális hatások birodalmába lehet juttatni. A fizikai anyagok potentizálása ezáltal sokkal nagyobb jelentőségre tesz szert, mint pusztán annak orvosi használata.”

Dr. Ernst Lehrs: Mart or Matter (Ember vagy anyag).

hatást tesz a nyulakra, mint amilyet a természeti körülmények tettek Lemmingsben, amikor, mivel többen voltak, mint amennyit környezetük eltarthatott volna, ezrével gyűltek össze, hogy öngyilkosságot kövessenek el.

Dr. Steiner készítményét egy vödörben a ház közelében lévő mezőre vitte. A másik kezében seprűt tartott, mellyel általában a morzsákat a szemétlapátra söprik. A seprűt belemártotta a folyadékba, aztán lerázta róla. Fiatal asszisztensei hasonló vödröket vittek a telek széléhez, és szétszórták a homeopatikus potenciát.

A következő két napon semmi sem történt. Nyilvánvaló volt, hogy a nyulak továbbra is zabálják a tavaszi zöldségeket, és fogalmuk sincs a sorsukról. A parasztok és a farmon dolgozó munkások megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A „varázsló” mégiscsak közönséges, halandó ember. Keyserlingk grófnak újra engedélyeznie kell, hogy lőjenek!

Dr. Steiner elmondta a konferencia tagjainak, hogy az ő homeopatikus kezelése nem olyan, mint az allopatikus kezelés, mert ennek nincs azonnali fizikai hatása. Homeopatikus készítménye három nap alatt hatol be a nyulak életorganizmusába. A következő naplemente idején egyetlen nyúl sem lesz a környéken. Elmondta, a kártékony állatok hogyan fejlesztettek ki ellenállást az akkoriban forgalomban levő allopatikus mérgek ellen szerte a világon. Helyesnek bizonyult az a jóslata, hogy a század második felében a tudománynak nem lesz könnyű a férgekre bármilyen hatással lévő mérgeket találnia. A jövőben szükségből is fel kell hogy figyeljenek arra a fajta kártevők elleni védekezésre, amit itt bemutatott, mint az egyetlen válaszra ebben a kérdésben.

Másnap hajnalhasadtával több ezer nyúl gyűlt egy öreg kőrisfa köré a karámban. Erősen izgatottnak látszottak, nyugtalanul, reszketve szaladgáltak fel–alá, és idegesen szimatoltak a levegőbe. Minden irányból újabb és újabb nyulak érkeztek szaladva a mezőn, az istállókon és az udvarokon át, még a kerti ösvényeken is végigszökelltek, megkockáztatva ezzel, hogy emberekkel találkoznak.

A hatalmas birtok minden részéből és a szomszédos földekről is érkeztek jelentések, hogy a nyulak az egész területen elhagyd' lyukaikat és kotorékaikat, mintha megszokott lakóhelyeikben nem lenne biztonságban az életük, és őrjöngő zavarodottságukban többfelé hatalmas csoportosulást alkottak. Késő délutánra az egyes csoportok

egyetlen nagy tömeggé álltak össze a birtok egyik távoli csücskében. Kevéssel alkonyat előtt az egész nyúlpopuláció egyetlen hatalmas pánikba esett tömegben eltűnt, északnyugat felé rohanva a távoli mezők és pusztaságok irányába. A Keyserlingkek földjein ezután jó néhány évig egyetlen nyulat, egyetlen nyúllábnyomot sem fedezhetett fel senki.

A koberwitzi kártevők elleni bemutatónak rettenetes folytatása lett. A nácik megismételték a potentizált hamvakkal való kísérletet, ezúttal azonban életerős fiatal zsidók heréinek, lépének és bőrének a hamvaival. A zsidó lakosság maradványait akarták ezzel örökre száműzni Németországból. Ezt az iszonyatos tettet közvetlenül a Harmadik Birodalom szétesése, a szövetségesek támadása előtt követték el. Az ördögi terv végrehajtását Hitler rendelte el, de maga az ötlet az SS Reichsführer, Heinrich Himmler borzalmas elméjében fogant meg.

Himmler a híres müncheni Liebig patika felett született a Liebigstrassén, és a vegyészet már egészen fiatal korában lenyűgözte. Tizennyolc évesen beiratkozott a müncheni agrártudományi főiskolára, ahol mezőgazdasági vegyészeire szakosodott. Egyetlen munkahelye a náci párthoz való csatlakozása előtt egy műtrágyákkal foglalkozó cég (a Stickstoff GmbH [Nitrogén] Ltd.) volt, ahol a termőföldeket vizsgáló laboratóriumban dolgozott asszisztensként. A potentizálásról először a nyíltan a homeopátia hívévé szegődött, homeopata orvosok által kezelt Hitlertől hallott. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy jogtalan eszközökkel hozzájutott dr. Steinernek a biodinamikus gazdálkodásról szóló koberwitzi előadásaihoz, és felismerte a termőföld homeopata kezelésében, a növényi és állati betegségek potentizálással való megszüntetésében rejlő hatalmas lehetőségeket. Az Ahnenerbében később egész részleget állított fel a gazdálkodás ilyen aspektusaival való kísérletezésre. Himmler is megismerte a kártevők elleni védekezés homeopatikus módszereit, de ebben az időben (1929) túlságosan el volt foglalva az SS megszervezésével, így ő maga nem kísérletezett.

A kártevők elleni védekezés emberekre való alkalmazásának lehetősége nem jutott eszébe egészen 1943–ig, amikor a végső megoldás már javában folyt, és Himmler éppen harmincmillió ember

tervezett kiirtásának megvalósításán fáradozott, akik között az európai zsidóságon kívül a lengyel értelmiség és a szláv faj egy nagy szelete is szerepelt.

Sztálingrád eleste után, amikor a német hadsereg megfutamodott az orosz fronton, Himmler fokozatosan felismerte, hogy a németek esetleg el is veszthetik a háborút, és ellenségeik letaposhatják őket. Hirtelen nagy szükség lett a háborús gazdaság növeléséhez a munkaerőre, és ez véget vetett a zsidók, lengyelek és szlávok tömeges legyilkolásának. Himmler új probléma előtt találta magát: hogyan sterilizálja ezeket az „emberalatti lényeket”, hogy ne szaporodhassanak tovább.

Először a zsidó férfiakat próbálták meg sterilizálni Auschwitzban egy Caladium Seguinum nevű szerrel, melyet dr. Alfred Pokorny javasolt erre a célra. Mivel nem érték el a kívánt hatást, újabb kísérletbe fogtak Ravensbrückben, ahol dr. Karl Clauberg több ezer zsidó asszonyt tett meddővé. Himmler egy időben minden bizalmát Gebhardt professzor gyors sterilizáló műtéteibe vetette, de a művelet végül túl hosszadalmasnak és körülményesnek bizonyult ahhoz, hogy az egész zsidó fajt nemzésképtelenné tegyék vele. Dr. Viktor Brack terve, hogy a zsidó férfiakat erős röntgensugárzással kasztrálják, ígéretesebbnek tűnt, és Himmlernek is rögtön megtetszett, amíg ki nem derült, hogy egyetlen költséges berendezés segítségével naponta mindössze kétszáz embert lehet hatékonyan kasztrálni. Ezek a technikák hogyan is felelhettek volna meg egy olyan ember számára, aki korábban átlagban ötvenezer embert küldött a gázkamrákba egy hét alatt?

Európa 1944–es szövetséges megszállása és a keleti front további kudarcai után Himmler új problémával találta szemben magát: hogyan biztosítsa, hogy az európai zsidóság maradványa örökre elhagyja a kontinenset a Harmadik Birodalom végső bukása után. Ez a cél lebegett a szeme előtt, amikor megfogant benne a kártevők elleni védekezés emberek elleni felhasználása.

Heinrich Himmler, mielőtt a Lindenfycht melletti tóhoz költözött, maga is egy kisebb baromfigazdaságot vezetett München–Truderingben, ahol számára is felmerült a probléma: hogyan irtsa ki méreggel a patkányokat anélkül, hogy a saját állatait is megfertőzné. Ennek a tapasztalatnak az eredményeképpen elrendelte, hogy az első

kártevők kiirtásával foglalkozó kísérleteket patkányok hamvaival végezzék el.

Meghagyták az Ahnenerbe Wolfram von Sievers vezette ágazatának, hogy sürgősen fogjon bele a kísérletekbe, de öt potenciamintából mindössze egy bizonyult hatásosnak az Auschwitz környéki, patkányoktól hemzsegő területen. Volt egy fontos dolog ugyanis, ami elkerülte a nácik figyelmét: az időtényező. Valamilyen okból kifolyólag a potentizált hamvak csak az év bizonyos időszakaiban érték el maximálisan a hatásukat, ugyanis ezek a potenciák mintha érzékenyek lettek volna a földön kívüli hatásokra, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Hold különböző fázisai befolyásolják a növények csírázását és növekedését. Röviden, a módszernek asztrológiai vonatkozásai is voltak, és a náciknak ezeknek a megfejtése nem állt rendelkezésükre.

Dr. Walter Stein hosszú és kimerítő kutatással a háború után fedezte fel, hogy az első potentizált emberi hamut Buchenwaldban injektálták zsidó foglyokba. Ezeket a kísérleteket Wolfram von Sievers és dr. Eugen Haagen hajtotta végre a 46–os tömbben. Később az emberiség ellen elkövetett bűnökért mindkettőjüket kivégezték. Ebben az időszakban a foglyoknak más vakcinákat is beadtak, tífusz, diftéria, kolera, himlő és más betegségek kórokozóival. A potentizált injekciók eredményei eltűntek az ezrek borzalmas halálát okozó többi embertelen kísérletről szóló dokumentummal együtt. Ezeket az embereket a potentizált hamura való reakció természeténél fogva sem lehetett azonosítani, hiszen a szerencsétlen, kísérleti nyúlként felhasznált férfiak mind megpróbáltak megszökni ebből tömbből, és csak Arthur Dietzsche korbácsa tartotta őket vissza.

Úgy tűnik, Himmler azt gondolta, hogy a potentizálás sikere azon múlik, felismerik–e a zsidó nép faji jellemzőinek fiziológiai alapját. Wolfram von Sievers elhatározta, hogy zsidó koponyákból és holttestekből különleges gyűjteményt hoz létre, hogy kutatásokat végezhessenek a szaporodási szervekkel, a vérrel és a csontvelővel. Megparancsolták a Wermachtnak, hogy zsidó–bolsevik komisszárokat kapjon el élve, akik ennek az „emberalatti” fajnak Himmler szerint a prototípusai voltak. Pontosan előírták a katonáknak, hogyan vágják le ezeknek az embereknek a fejét, és hermetikusan lezárt tartályokban hogyan továbbítsák ezeket. A titoktartás érdekében Himmler később visszavonta ezt a parancsot a keleti fronton harcoló csapatoktól, és

elrendelte, hogy a szükséges példányokat élő auschwitzi foglyok közül válogassák ki. Az áltudományos kutatásokat még akkor is folytatták, amikor a szövetséges seregek átlépték a Rajnát, és Németország szívébe hatoltak.

Sok szóbeszéd – melyek később nagyszámú fekete könyv témájául szolgáltak – folyt a háború utáni Németországban arról, hogy az SS a koncentrációs táborok gázkamráiból származó hamvakat széltében–hosszában szétszórta a Birodalomban. Egy ilyen tettre azonban csak úgy adhatunk kielégítő magyarázatot, ha azt „a sötétség hatalmainak” ajánlott végső áldozati cselekedetnek tekintjük. A hír féligazságot tükrözött. Nem a hamvakat, hanem a potentizált hamvakat szórták szét, mely finom permetként szállingózott a szélben. A zsidó faj maradékának nagy része kivonult a kontinensről, közvetlenül a Harmadik Birodalom 1945 áprilisában bekövetkezett bukása után. A kártevők elleni védekezésmód ördögi felhasználásának eredménye volt ez? Vagy azért történt így, mert a zsidók úgy gondolták, hogy az emberek közötti em–bertelenség inkább törvényszerű, mint kivételes esemény vér áztatta kontinensünkön?

EPILÓGUS

Az anschluss után, amikor Adolf Hitler Longinus Lándzsáját a tulajdonába vette, az ősi fegyver Bécsben maradt, a kincstárban, ahol dr. Ernst Kaltenbrunnernak, Ausztria SS Führerének közvetlen parancsnoksága alatt álló válogatott SS–ek őrizték.

Hitler elhatározta, jogszerűnek fogja feltüntetni a hatalmat hozó talizmán és a Reichskleinodien Németországba szállíttatását. Egy hosszan elhúzódó, a komédia határát súroló folyamat során különleges törvényt iktatott be, amely kimondta, hogy Németországnak joga van a Hofburg Kincstárban több mint egy évszázada őrzött kincsekhez és relikviákhoz.

Adolf Hitler a nyilvánosság előtt beszélt Zsigmond császár furcsa rendeletéről, amely a tizenötödik században kimondta, hogy a német dinasztia „Heilige Lancé”–ja, koronája, jogara és országalmája „Isten akaratából” soha nem hagyhatja el Németország földjét. Hivatalos történészek kapcsolódtak bele a vitába, és felkutatták a Reichskleinodien történetét attól a pillanattól kezdve, hogy Napóleon seregei 1796–ban megközelítették Nürnberget, és a kincseket Regensburgon keresztül Bécsbe szállították. Egy bizonyos von Hugel bárót, a regensburgi Reich Dietnél dolgozó, különleges megbízatású követet neveztek ki gonosz árulónak. A német újságok megírták, hogyan bízták annak idején a Szent Birodalom koronaékszereit erre a férfira, aki nem tartotta meg ígéretét, hogy amint lehetséges, visszajuttatja a kincseket Nürnbergbe. S a gonosz báró a Szent Római Birodalom szétesésekor, 1806–ban hogyan játszotta át a Habsburgok kezére pénzjutalom fejében a dédelgetett német jelképeket. Erről a rablásról csak három évvel később, Napóleon Waterlooi végleges veresége után szereztek tudomást. A Habsburg császárok megvetően visszautasították, hogy a Lándzsát és a koronaékszereket visszaengedjék Nürnberg városába, s „jogsértésüket csak felsőbbrendű hatalmukkal védhették meg”.

Goebbels propagandaminisztériuma egy kiszámított és végigjátszott kampánnyal jól felkészítette az osztrák népet történelmi ékszereik fényes nappal történő elrablására. Hogy elhitessék,

történelmi joguk van a tárgyak Nürnbergbe szállítására, még egy képsorozatot is megjelentettek. Az illusztrációkon a német királyok szerepelnek, amint az Aachenbe látogató pápa színe előtt mindkét vállukat Longinus Lándzsájával érintve megkoronázzák őket, jelezvén, hogy jogosultak a szent római császár címre. Csak a német történelem ehhez hasonló részleteitől egyébként lenyűgözött Heinrich Himmler nem tudta felfogni, minek bajlódik Führere ilyen apróságokkal. Szerinte a Lándzsát azonnal el kellett volna küldeni a wewelsburgi SS–szentély Madarász Henrik–termébe.

Mindeközben Hitler személyesen választotta ki a Végzet Lándzsájának végleges helyét. Harminc évvel korábban, amikor a fiatalemberként a történelmi hatalmat hozó talizmánt először meglátta, az érthetetlen módon Wagner operájának, A nürnbergi mesterdalnokoknak a sorait idézte fel benne:

Csak érzem, de nem értem én,Nem emlékszem tisztán, feledni sem bírom,Nem foghatom fel, bár sejtve sejtem.Ej hát, de ki is bírnáMegmérni a mérhetetlent?82

És most azt állította, hogy transzba esve felfedték előtte, hogy a Végzet Lándzsáját, meteorszerű felemelkedésének elősegítőjét, a nürnbergi Szent Katalin–templom termében kell elhelyezni, ahol egykor a középkorban a mesterdalnokok híres „dalcsatáit” megrendezték a megvilágosodás eme legendás talizmánjának jelenlétében. A tizenharmadik században épült Szent Katalin–templomot náci háborús múzeummá alakították át. Itt akarták közszemlére tenni a világhódítás felé vezető győzedelmes lépések folyamán összegyűlt zsákmányt.

Azon túl, hogy a Minnesangerek termét Hitler látomása miatt a világhódítás szimbólumának otthonául kijelölték, maga Nürnberg azért is ideális volt erre a célra, mert ez a város volt a náci mozgalom általánosan elfogadott „Mekkája”. A történelmi erődvárosban pihent a Lándzsa majdnem ötszáz évig, és Nürnbergben tartották a náci párt rendes évi nagygyűlését is. Ezeken a Hitler által a „vér ünnepeinek” nevezett nagy propagandalátványosságokon mondta a Führer a 82 Várady Antal fordítása.

legihletettebb beszédeit a német népnek. Mint valami démoni mesterdalnok, egy mágikus Klingsor, szónoki hatalmával a fanatizmus és a hisztéria állapotába juttatta a fáklyával megvilágított arénában összegyűlt nácikat.

A Lándzsa új őrzőjévé a gyűléseket háttérből irányító Willi Liebel Oberbürgermeistert nevezték ki október 13–án, pontosan hat hónappal az anschluss után; a Lándzsát és a többi úgynevezett Habsburg koronaékszert feltették egy SS–katonák által őrzött páncélvonatra, és a német határon keresztül Bécsből Nürnbergbe szállították. A Lándzsa fülkéjében Ernst Kaltenbrunner utazott, aki később a meggyilkolt Reinhardt Heydrich helyét vette át a politikai hírszerző osztály főnöki székében. Egész Németországban nemzeti ünnepet hirdettek meg az ősi német császárok értékes jelvényeinek hazatérése alkalmából.

A náci zászlókkal, horogkeresztekkel, virágokkal teleaggatott ősi városba tömegesen érkeztek az emberek egész Németországból, hogy végignézzék az SS–vonat és az értékes rakomány érkezését. Katonák sorakoztak fel a Bahnhoftól a Szent Katalinhoz vezető útvonalon, miközben a császári regáliákat páncélkocsikban vitték utazásuk végállomására, a Mesterdalnokok termébe. A templom kapujában a náci vezetőkkel körülvett Willi Liebel várta, hogy Kaltenbrunner hivatalosan átnyújtsa neki a kincseket az Ausztriában élő lojális germánok nevében, akik az anschluss után tíz nappal elvégzett népszavazás szerint a teljes lakosság 99,8 százalékát tették ki.

Minden készen állt arra, hogy a jelvényeket a Szent Katalinban azonnal kiállíthassák. Több héten át, nap mint nap hosszú sorokban várakoztak az emberek a templom előtt, hogy pillantást vethessenek a kincsekre – a tizedik századi koronára, melyet egykor olyan hősök viseltek, mint Nagy Ottó, Hohenstauffen és Rőtszakállú Frigyes; a császári glóbuszra, a jogarokra, a kardokra és az ékszerdíszekre. Más tárgyak is voltak ott, a bajor lakosság nagy örömére, akik egyszerre voltak fanatikus nácik és ájtatos római katolikusok. Ezek között szerepelt egy „ereklyetartó, benne az

Utolsó Vacsora térítőjének egy darabjával”, „Urunk kötényének egy darabja”, egy szilánk az eredeti keresztről, „egy aranydoboz, a három apostol, Péter, Pál és János láncainak három láncszemével”, „Szent István erszénye”, sőt „Keresztelő Szent János egyik foga”.

A Mesterdalnokok termébe beeresztett látogatók első hullámában ott volt a Thule–csoport belső magjának számos eredeti tagja is, akik

addigra Heinrich Himmler okkult hivatalának tagjai lettek. Azon kevesek közé tartoztak, akik tudták, hogy a német régiségek és vallásos relikviák különös gyűjteményében egyedül a „Heilige Lance” volt igazán fontos. Haushofer professzor, a kincsek szemléjének egyik tiszteletbeli vendége számára a dicsőség napja érkezett el. Adolf Hitler világhódító tervének kovácsolója tudta, hogy az, hogy a Végzet Lándzsája német földre érkezett, a harc kezdetét jelzi. Nem egészen egy évvel később a világ háborúban állt.

A Végzet Lándzsája a Reichskleinodien és a Reichsheiligtümer között központi helyen pihent a Szent Katalin–templomban. Közben folyt a villámgyors és győzedelmes lengyel hadjárat, és a francia sereget nagy megrázkódtatást okozó, teljesen váratlan Blitzkrieggel győzték le. A britek csak nagy üggyel–bajjal tudtak Dunkerque–en keresztül elmenekülni. Adolf Hitler bízott abban, hogy hatalmat hozó talizmánja számára nem kell állandó háborús rejtekhelyet keresnie. Amikor azonban a Királyi Légierő bombázói egyre beljebb hatoltak a Harmadik Birodalomba, romhalmazzá változtatva Németország nagyszerű városait, kiderült, hogy tévedett.

Miután a nácik hatalomra kerültek, elkezdték Nürnberg iparosítását, így a történelmi város ekkorra már számos hadicélpontot kínált. A MAN műveket például, amelyben a Panzer–tankokba és a német tengeralattjárókba való motorokat állították elő, és a Siemens–Schuckert elektromos műveket, melynek hatalmas kombinátja a hatalmas vasúti rendező–pályaudvarokhoz csatlakozott. Az első brit támadás hatalmas károkat okozott a Szent Katalin környékén, sőt magának a templomnak a tetejéből is lerobbantott egy részt. A Lándzsát és a többi kincset ezek után késedelem nélkül a Königstrasse sarkán található Kohn Bank mélyen fekvő páncéltermébe költöztették.

A sztálingrádi csata után egész Németország gyászolt, és a nácik először találták szembe magukat az esetleges vereség lehetőségével. Ekkor rendelte el Adolf Hitler, hogy hatalmat hozó talizmánja számára állandó rejtekhelyet kell találni Nürnberg közelében. Heinrich Himmler és Ernst Kaltenbrunner különleges látogatást tett a városban, hogy megvitassák a Willi Liebel által javasolt alternatívát.

Az SS Reichsführer történelemre fogékony agya azonnal kapott az ötleten, hogy a középkorban több száz méter mélységben a nürnbergi

erőd alá épített alagútrendszer egyik csatornáját kellene megnyitni. Egy ilyen, 270 méterrel a vár alatt fekvő alagúton keresztül csempészték annak idején Napóleon karmai elől a Reichskleinodient Regensburgba. Most pedig Heinrich Himmler elrendelte, hogy költséget nem kímélve nyissák ki és szélesítsék ki ezt az alagutat, és építsenek egy légkondicionált pincét, ahol a Lándzsát és az ősi német koronaékszereket el lehet rejteni.

A munkára kizárólag olyan megbízható nácikat alkalmaztak, akiknek teljes titoktartásához nem férhetett kétség. A régi alagút bejárata az Oberen Schmied Gasse egyik tizenhetedik századi oromzatos háza alatt rejtőzött. A festői házakkal keretezett szűk Schmied Gasse fölött az a domb tornyosult, amelynek tetején a történelmi erőd állt. Az alagutat kipucolták, kiszélesítették, és mintegy 27 méterrel meghosszabbították a sziklában, a legtávolabbi végén pedig légkondicionált bunkert építettek. Betonba ágyazott masszív acélajtók védték a kincsek számára készített cella bejáratát.

Willi Liebel Oberbürgermeister két megbízható embert jelölt ki a munka irányítására. Egyikük Heinz Schmeissner Stadtrat, a városi tanács építési szakértője, másikuk dr. Konrád Freis, a körzet légvédelmi megbízottja volt. Ezeknek az embereknek a jelenléte az Oberen Schmied Gassén valószínűleg senkiben nem keltett nagy gyanakvást. Amikor a munkát befejezték, a cella ajtaját záró lakat kulcsát dr. Freisnek adták, és Heinz Schmeissnerre bízták a lakat bonyolult kódját megfejtő öt számjegyet. Egyikük sem nyithatta ki a cellát a másik nélkül. Csak Willi Liebelnek volt meg a kulcs is és a kód is.

A koronaékszereket a szent birodalmi relikviákkal együtt éjszaka kihozták a város szívében, a Königstrasse 26.–ban található Kohn Bank mély páncélterméből, és egy teherautóra rakták. Willi Liebel megparancsolta a sofőrnek, hogy hosszú kerülő úton vezessen az Oberen Schmied Gasséra, hogy még a bank vezetői is azt higgyék, hogy a kincseket kivitték a körzetből. A teherautó behajtott az oromzatos ház ártatlan külsejű garázskapuján, mely mögött ott rejtőzött az alagút bejárata. A garázs hátsó fala hangtalanul szétnyílt, és a jármű leért a titkos folyosóra, amely a tizenegyedik századi erőd alatt 270 méternyire fekvő cella hatalmas vasajtóihoz vezetett. A Végzet Lándzsája végre olyan rejtekhelyre került, ahol Németország ellenségei sohasem találhatnak rá!

Most már a végzeten volt a sor, hogy Longinus Lándzsájának ősrégi legendáját beváltsa. 1944. október 13–án a Királyi Légierő éjszakai és az amerikai repülőerődítmények erőteljes nappali légitámadásai borzalmas pusztítást végeztek a nácizmus Mekkájában. Nürnberg füstölgő romhalmazzá változott. A céljukon túllövő bombázók égő roncstelepet csináltak az Oberen Schmied Gasséból is. Adolf Hitler titkos cellájának rejtett bejárata csupaszon, feltárulkozva állt a napfényben. A külső garázsajtók felrobbantak, és a szétcsúsztatható álfáiból összegyűrt fémdarab maradt csupán. A hatalmas vasajtókkal elzárt bunkerbe vezető titkos folyosó híre hamarosan bejárta a várost, még a munkaszolgálatosok és az amerikai és brit hadifoglyok fülébe is eljutott. Willi Liebel elrendelte, hogy azonnal kezdjék el a munkát, és rejtsék el újra az alagút kapubejáratát. Annak ellenére, hogy a munkát gyorsan és hatékonyan elvégezték, utasítás érkezett Heinrich Himmlertől, hogy alternatív rejtekhelyet kell keresni.

S ekkor, egy igazán különös és nevetséges félreértés következtében, teljesülhetett a Végzet Lándzsájának váltakozó tulajdonosaira vonatkozó legendája.

Bár Heinrich Schmeissner és Konrád Freis Németország legfanatikusabb náci városának tanácsában töltöttek be bizalmas posztot, Longinus Lándzsájának valódi jelentőségéről fogalmuk sem volt, legendáját s a nácizmus kezdetében és Hitler hatalomra jutásában játszott szerepét nem ismerték. Amikor Willi Liebel az új rejtekhelyre szállítandó tárgyakat felsorolta, a Szent Lándzsát hivatalos nevén „Móric Lándzsának” nevezte. A Reichskleinodien hat központi darabjának egyike pedig véletlenségből egy kard volt, melyet „Móric Kardként” ismertek, s így Szent Móric Lándzsája, a Reichsheiligtümer központi darabja helyett Szent Móric kardját rejtették el.

Megbíztak egy Baum nevű vízvezeték–szerelőt, hogy titokban készítsen vörösréz dobozokat a császári korona, a jogar, a király alma és Szent Móric kardja számára. A császári koronaékszereket üveggyapotba csavarták, dobozokba zárták, és az éj leple alatt a Panier Platzon (az Oberen Schmied Gasse bejáratánál) lévő óvoda alagsorába szállították. A szintén az erőd alatti dombba épült óvodát óvóhelyként is használták, mert mély alagsora nagyszerű védelmet nyújtott. Az alagsor sarkából csapóajtó nyílott, ami egy sziklába vájt hatalmas barlangba vezetett. A mélyedést Schmeissner, Freis és az építési

osztály egy másik vezetője, Július Lincke jelenlétében válogatott munkásokkal befalaztatták. Willi Liebel néhány percre jelent csak meg. Heinz Schmeissner szerint a Bürgermeister nagyon izgatott lelkiállapotban volt. Nem sokkal azelőtt érkezett a hír, hogy az amerikai tankok és a motoros gyalogság elérték Gemundent és Hammelburgot. Nürnberg hamarosan a harcok középpontjába kerül. Liebel lelkiállapota magyarázhatja –az öngyilkosság szélén állt –, hogy a Longinus Lándzsája körüli tévedést nem vették észre. Ez 1945. március 30–án történt.

A nácik egy színjátékkal azt a látszatot akarták kelteni, hogy a császári koronaékszereket elszállították Nürnbergből, és Frankföldön kívül, Németország valamelyik másik részében kerestek rejtekhelyet nekik.

Willi Liebel jelenlétében a Gestapo és az SS kíséretében kocsikonvojt indítottak el fényes nappal az Oberen Schmied Gassén. Nem, Liebel még mindig nem sejtette, milyen borzalmas tévedés történt Führerének becses talizmánjával. Meg sem kísérelték az akció látszólagos célját elleplezni. A barlang bejáratán egy rakás fadobozt hordtak ki, és teherautóra rakták őket. A konvoj hangosan szirénázva hajtott el. A városban az a hír járta, hogy az ősi germán kincseket a Salzburg melletti Zell–tó fenekére eresztették le.

Németország veresége után megerősítést nyert, hogy az álcázó–művelet elvégzésére szóló parancs egyenesen Heinrich Himmlertől származott, aki Ernst Kaltenbrunnerral és a Gestapo főnökével, Müllerrel együtt ismerte a Panier Platz alatti ideiglenes rejtekhelyet.

Az amerikai hadsereg titkosszolgálatának aktái szerint: „Az ismert adatokat tekintetbe véve valószínű, hogy a császári jelvé nyek biztonságos helyre való szállításának parancsa Himmler tői származott. Himmleren és a tárgyak [Panier Platzra] szállításával megbízott nürnbergi városi tisztviselőkön kívül csak Kaltenbrunner, a német biztonsági szolgálat vezetője, és Müller, a Gestapo feje ismerhette a koronaékszerek valódi helyét. A Reichssicherheitshauptamt osztályvezetőinek április l–jén Berlinben tartott gyűlésén, vagyis egy nappal a jelvények valóságos elszállítása után, Müller ezt jelentette Kaltenbrunner–nek: – Megbízható ügynökeim a tó fenekére süllyesztették a császári jelvényeket. Kaltenbrunner csak ennyit válaszolt: – Rendben! Ezt az információt Spacil Oberführer szolgáltatta, aki a Reichssicherheitshaupt AmtII–jének fejeként részt vett ezen a gyűlésen. Spacil ebből a szóváltásból arra

következtetett, hogy Kaltenbrunner bizonyára tisztában van a művelet részleteivel, különben kérdéseket tett volna fel azzal kapcsolatban. Müller megjegyzéséből egyébként arra is lehetett következtetni, hogy a jelvények elköltöztetése valóságos útvonalának kitalált történettel való leplezése, mely szerint a jelvényeket egy tó fenekére süllyesztették, valószínűleg szintén a német biztonsági szolgálat legmagasabb köreiből származik, és hogy a parancs, hogy Nürnbergben rendezzenek meg egy álköltöztetést, Berlinből jött. Az a tény, hogy még a Reichssicherheitshauptamt vezetőit sem tartották elég megbízhatónak ahhoz, hogy beavassák őket a titokba, illusztrálja a dolog politikai jelentőségét. Ezen tények és a foglyul ejtett SS–tisztek között lezajlott beszélgetések alapján, amelyeket a harmadik hadsereg hírszerző központja jelentett, úgy tűnhet, hogy a német biztonsági szolgálat főnökei a császári jelvényeket jelölték ki arra, hogy a jövőbeli német ellenállási mozgalom szimbólumai legyenek. Liebel, Nürnberg Oberbürgermeistere ismerhette a jelvények eme szerepét. E szerint a nyomozó szerint a kincsek elszállításában részt vevő többi városi hivatalnok nem ismerte.” Idézet a „Jelentés a Szent Római Császárság császári jelvényeinek visszaszerzéséről”, MGOE–203 különítmény, C csoport, 3. katonai kormányzati század, AP 403 USA.

Amikor három hónappal Németország veresége előtt dr. Walter Stein megjegyezte Sir Winston Churchillnek, hogy a Szent Lándzsa és a császári regáliák esetleg egy háború utáni földalatti német ellenállás jelképeivé válhatnak, sugallata nem volt rá hatással. Csak később, 1945 márciusában – amikor a szövetséges hírszerzés jelentései híreket hoztak a jövendőbeli Werewolf földalatti mozgalomról és egy utolsó leheletig való ellenállás terveiről a Harz hegységben – vették komolyan azt a javaslatát, hogy különleges szekciót állítsanak fel a császári jelvények felkutatására. A Walter Thompson százados vezette szekciót a Nürnberg végső leszámolását előkészítő 7. amerikai hadsereghez csatolták.

– Utolsó csepp véretekig védjétek Nürnberget! – mondta az összeomló Harmadik Birodalom Führere Karl Holz Gauleiternek és annak a húszezer SS–katonának, akik a nácizmus szellemi otthonát védték.

A nürnbergi csata április 16–án kezdődött. A háború egyik legvadabb ütközete volt. A hadsereg egész Németországban megfutamodott már. Model tábornok súlyos vereséget szenvedett a Ruhr–vidéken, és a parancsnoksága alatt álló 300 000 katona megadta magát az előrenyomuló brit és amerikai csapatoknak. Csak az 1.

számú német hadseregcsoport maradt sértetlen Frankföldön, mely utóvédharcával a Harz hegységben és az osztrák Alpokban folytatandó utolsó erőbedobásokat készítette elő.

A 7. amerikai hadsereg meg akarta semmisíteni a német ellenállásnak ezt az utolsó nyugati vonalát, s Nürnbergnél harapófogóba akarta fogni a németeket az után a borzalmas légitámadás és hátborzongató tüzérségi zárótűz után, amely acélfalat vont a város köré. A harc semmiképpen sem volt egyoldalúnak mondható. A Nürnberget védő németek 100 Panzer–ágyút és 22 tüzérségi ezredet vonultattak fel.

A német polgárok, férfiak, nők, fiatalok fegyvert ragadtak, és az SS mellé álltak a kemény utcai harcban, amely során az amerikaiak veterán 45. „Viharmadár”–hadosztálya súlyos veszteségeket szenvedett. A hírhedt náci kongresszusi központot – melyet Adolf Hitler egyszer a nácizmus szívének nevezett – védő fanatikus SS–különítmények kilenc véres amerikai támadást vertek vissza, mielőtt az utolsó szálig elestek. Egyik fél sem ismert könyörületet. Nürnberg izzó pokollá lett. Amikor április 20–án befejeződtek a harcok, alig akadt ép ház a gyönyörű gótikus városban. Miközben Adolf Hitler ötvenhatodik születésnapját ünnepelte Berlinben, a nürnbergi Adolf Hitler Platzon felhúzták az amerikai zászlót, és a harmadik amerikai hadosztály zenekara a „Csillaggal díszített lobogót” játszva masírozott át a romokban heverő téren.

Ezalatt a császári koronaékszerek felkutatásával foglalkozó szekció átfésülte Nürnberget Willi Liebel Bürgermeister után, akit 1938–ban, a Bécsből a Szent Katalin–templomba való szállítás idején hivatalosan megbíztak a kincsek felügyeletével. De sehol sem találták a nagydarab, fekete hajú nácit, akire Adolf Hitler a hírhedt, az árja vért dicsőítő és a zsidókat „emberalatti” embernek nyilvánító „nürnbergi törvények” eredeti példányát bízta. Hitelesnek tűnő informátorok szerint Liebelt a harcok idején nem lehetett látni az utcákon. Valójában Liebel már a város elestének előestéjén öngyilkosságot követett el, de testét április 25–e délutánjáig nem találták meg. A nürnbergi romok közt heverő halottak eltemetésére összeverődött német civilekből álló csoport akadt rá a Palmenhof, a helyi Gestapo és SS–főhadiszállás alagsorában. Az egyik civil így írta le a jelenetet:

„Április 25–én a Palmenhof pincéjében még mindig volt egy holttest. Egy amerikai katona kíséretében mentünk le az alagsorba. A folyosókon és a szobákban szörnyű felfordulás volt. Az épületet teljesen kifosztották. Nyitott aktatáskák, bőröndök és szekrények hevertek szanaszéjjel, és a rendőrfőnökség holmijai szét voltak szórva mindenütt. A padlót vér borította. Selyem alsónemű–, zokni–, ruha–, szivar– és cigarettahalmok között gázoltunk. Néhány szobában gondosan tárolt drága borok álltak rekeszével. Mindenütt bőrtáskák és kézitáskák, egyenruhák és más tárgyak hevertek. Az SS Führer szobájában egy test hevert a díványon, egy Volkssturmann–egyenruhás holttest. Olyan átható volt a bűz, hogy a csoport egyik tagja rosszul lett, és elhagyta a szobát. Én hoztam magammal gázmaszkot, így közelebb tudtam menni. A halott férfi arcát száraz vér takarta el a felismerhetetlenségig. A nehéz tetemet felvonszoltuk a lépcsőkön, ki a szabad levegőre, ahol a Jakobsplatzon leraktuk, és lelocsoltuk vízzel. Vattával letisztítottam a vért az arcáról. Willi Liebel volt az. Csak egy W. L. monogramos zsebkendő volt nála, és egy gyűrű az ujján. Semmi más azonosító jelre nem akadtunk. Halálát fejlövés okozta. A temetőbe vittük, és a délnyugati kapu közelében temettük el.”

Másnap Karl Wolf SS ezredes, helyőrségi parancsnok a kihallgatása során újabb információkkal szolgált Willi Liebel öngyilkosságával kapcsolatban. Április 19–én lőtte agyon magát. „Amikor elmondtam Liebelnek, hogy Karl Holz Gauleiter harcban áll az amerikaiakkal, kétségbeesett, amiért ő nem lehet a csatatéren. Attól tartott, hogy a Gauleiter többé nem tér vissza, és ő egyedül marad. Liebel ezután Nürnbergről beszélt, a város dicsőséges történetéről és küszöbön álló bukásáról. Biztosított róla, hogy ha nem halna meg a harcban, semmiképpen sem hagyja, hogy foglyul ejtsék. Nem akart egy kirakatper vádlottjaként megjelenni a világ előtt. Körülbelül 12.30–kor eltávozott. Nagyon elkeseredettnek látszott. Alighogy elment, éles dörrenést hallottam. Kirohantam, és a Gauleiter bunkerének szobájában találtam. Holtan feküdt a priccsen, fejlövéssel. A revolver kihullott a kezéből.” Wolf tanúvallomása ellentmondásban állt a megtalálók szerinti testhelyzettel; ez felvetette a kérdést, hogy miért vitték el a testet, s kerestették később. Talán olyan bizonyíték volt nála, ami az amerikaiakat hozzásegítette volna a császári koronaékszerek felkutatásához?

Másnap, április 28–án, az amerikai hírszerzés megtalálta és kihallgatta Willi Liebel titkárát, Dreykornt. Semmit nem tudtak

kiszedni belőle, kategorikusan tagadta, hogy bármit is tudna az ősi germán kincsek hollétéről, eltekintve azoktól a pletykáktól, amelyek szerint a Zell–tó mélyére dobták őket. Dreykorn egyre azt hajtogatta, hogy a Reichskleinodienre és a Reichsheiligtümerre vonatkozó minden titkos dosszié megsemmisült a város elleni egyik légitámadás során.83

Tíz nappal Nürnberg bukása után az amerikai katonai hírszerzés ügynökei még mindig nem tudták az Oberen Schmied Gassén lévő rejtekhelyet felfedezni, s egészen április 30–áig, Adolf Hitler berlini öngyilkosságának napjáig nem találták meg a Schmied Gasse–i köz titkos folyosóját. S akkor is csak véletlenül! Az alagút bejáratát még egyszer kitárta a napfénynek egy, a város ostromát megelőző légitámadás, de a bejáratot gyorsan újra befalazták, és hatalmas kőrakással befedték. Április 19–én az amerikai nehéztüzérség tűz alá vette Nürnberget. A lövedékek romba döntötték az utcákat, és a téglafal egyik sarkát is leszakították. A kövek közt két láb széles nyílás keletkezett. Április 30–án, szikrázó napsütésben, két óra körül egy csapat gyalogoskatona kezdett kutatni az Oberen Schmied Gasse romjai között, a tornyos erőd lábánál, amely ekkorra már a 7. amerikai hadsereg főhadiszállása volt. Arról nincsen semmiféle adat, hogy ezek a csapatok hivatalos parancsot teljesítettek–e, és a város pincéiben bujkáló SS–eket akarták–e elfogni, vagy pedig saját számlájukra fosztogattak a leomlott házakban gyakran található étel és szeszesital után kutatva. Ezeknek az embereknek az egyike vette észre, hogy egy kőrakás mögött széles alagút tátong, mely látható módon mélyen be volt vájva a domb alatti sötétségbe. Odahívta a társait, és lecsatolt fegyverekkel a két hatalmas vasajtóhoz (melyeken az amerikai bankok páncéltermének kódrendszeréhez hasonló zár és lakat volt) vezető folyosó legtávolabbi végébe vezette őket, egyetlen fáklyával világítva. Erezték, hogy bármi is van az ajtók mögött, igen fontos lehet. Miközben ketten a csapatból őrt álltak a bejáratnál, a többiek

83 „Horn hadnagy (a Dreykornt kihallgató tiszt) minden igyekezete sikertelennek bizonyult, hogy megszerezze azokat a Liebel Oberbürgermeisternél lévő titkos dossziékat, amelyek a koronaékszerek Ausztria 1938–as annektálása után Bécsből Nürnbergbe való szállítására vonatkozó feljegyzéseket tartalmazták. Dreykornnak, Liebel titkárának a tanúvallomása szerint a doku mentumok egy része az 1945. január 2–i, Nürnberg elleni légitámadás során megsemmisült. A támadást túlélő egyetlen dossziét Dreykorn állítási szerint Liebel parancsára márciusban elégették.”Jelentés a Szent Római Császárság császári jelvényeinek visszaszerzéséről. Katonai Kormányzat Főhadiszállása, Nürnberg.

kirohantak, hogy a főhadiszálláson jelentést tegyenek hatalmas felfedezésükről.

A Végzet Lándzsájának újdonsült tulajdonosa az Amerikai Egyesült Államok lett. Ez 1945. április 30–án, 2 óra 10 perckor történt.

Egy másik bunkerban, az egykori Birodalmi Kancellária füstölgő romhalmaza alatt tizenöt méter mélységben, Adolf Hitler éppen rituális öngyilkosságának és viking temetésének előkészületeit végezte.

Az egykori monumentális Kancelláriát, a hatalmas szobákkal, súlyos ajtókkal, rengeteg gyertyatartóval teli mauzóleumot a becsapódások porfír és márvány törmelékhalommá tarolták, és az ellenséges lövedékek most halálos pontossággal találták el újra meg újra. A szikrázó napfény nem látszott a csata füstjétől. A Führer még mindig a bunker wagneri félhomályában lapult, ahová a tálalóhelyiségből nyíló folyosón keresztül jutott el.

A főváros lángoló pokollá változott. Eljött a Götterdämmerung pillanata. Az oroszok, akik három nappal korábban bekerítették Berlint, most utcáról utcára zárták a kört. A Tiergarten keleti részét már kiürítették. Az Invalidus pályaudvarnál, a Kant Strassénál, a Bismarck Strassen és Charlottenburgban vad közelharc dúlt. Az orosz tankok a kelet–nyugati tengelyt csak néhány száz méterrel arrébb érték el. Elkezdődött a Führer bunkerjának végső ostroma. Az embernek, aki számára Németország jelentette az élet értelmét, most el kellett szenvednie cselekedetei kataklizmáit. Az előző, április 29–i délután az egyik utolsó hír – mely az ostromlott bunkerba bejutott – Mussolininek, Hitler személyes barátjának és diktátortársának megalázó haláláról értesített. Mussolinit és szeretőjét, Clara Petaccit Comónál fogták el, amikor megpróbáltak átszökni a svájci határon. A partizánok rögtön kivégezték őket, s holttestüket Milánóba szállították, ahol lámpavasra függesztették fel őket a sarkuknál fogva. Később a holttesteket levágták, és a szennyvízcsatornába dobták, ahol az emberek obszcén szavakkal átkozták őket.

Adolf Hitler, az az ember, aki borzalmas élvezetet talált a vér folyásában, és egyszer egy német tábornagyot henteskampóra akasztatott fel, még ennél is csúnyább végre számíthatott. Ezért

döntött Eva Braunnal együtt az öngyilkosság mellett. Előtte még Eva Braunt a bunkerban egy bizarr esküvői szertartás keretében feleségül vette. Testüket később a Kancellária kertjében felismerhetetlenné égették. Adolf Hitler, élete utolsó napján, miközben a bunker lakóinak maradéka, belenyugodva a közeli halálba, vad, részeges partit rendezett a kantinban, lediktálta a végakaratát:

„Hatévi háború után, ami minden kudarc ellenére egy napon mint a nemzet létéért folyó legdicsőségesebb és leghősiesebb harc fog bevonulni a történelembe, nem hagyhatom cserben a várost, ennek az államnak a fővárosát. Meg kívánom osztani sorsomat a szintén ebben a városban maradt milliók sorsával. Továbbá, nem fogok az ellenség kezébe kerülni, mely új, zsidók által megszervezett szenzációt követel, hogy a hisztérikus tömegek figyelmét elterelje.

Ezért döntöttem úgy, hogy Berlinben maradok, és itt önkén választom a halált abban a pillanatban, amikor úgy vélte, hogy a Führer és a kancellár pozíciója többé nem tartható fel. Könnyű szívvel halok meg, ismerve parasztjaink és munkásaink rendkívüli cselekedeteit és tetteit, s a nevemet viselő fiataloknak a történelemben egyedülálló eltökéltségét...”

Ezután a német néphez intézett búcsúüzenete következett, a világ meghódításába belebukott őrült elme utolsó ránk maradt szavai:

„A német nép erőfeszítései és áldozatai ebben a háborúba olyan hatalmasak voltak, hogy nem hihetem, hogy hiábavalóak voltak. A cél továbbra is az, hogy keleten területet nyerjünk a német nép számára.”

„Mindig tudni lehetett, hogy Hitler hű marad eredeti programjához: Weltmacht oder Niedergang – világhatalom vagy hánya' lás” – írja Trevor–Roper professzor nagyszerű könyvében, a The Last Days of Adolf Hitlerben (Adolf Hitler utolsó napjai).

„Ha a világhatalom megszerezhetetlen, akkor (ebben mindenki egyetértett, aki ismerte őt) a hanyatlást olyan naggyá teszi, amennyire csak tudja, és ő maga is gázai Sámsonként pusztul el cselekedetei kataklizmájában. Mert Hitler nem nyugat–európai ember volt, bármennyire is az ázsiai jellegű bolsevizmus elleni harc bajnokaként próbálta feltüntetni magát. Melodramatikus jelleme a szerény, kiegyensúlyozott konfuciánus halál eszméjének sem felelt meg. Amikor valamilyen történelmi színhelyre képzelte magát, és felhevült a fantáziája, a hízelgésektő és sikerektől megrészegülve felállt egyszerű

zöldséglepénye és desztillált vize mellől, s az asztal fölé tornyosulva beszélni kezdett; a régi nagy hódítók közül nem Nagy Sándorral vagy Cézárral, esetleg Napóleonnal szerette azonosítani magát, hanem a rombolás angyalainak újramegtestesülése akart lenni –Alaricé, Róma fosztogatójáé, Attiláé, Isten ostoráé, és az Arany Horda vezetőjéé, Dzsingisz káné. – Nem azért jöttem a világra – mondta egy messianisztikus pillanatában –, hogy jobbá tegyem az embereket, hanem azért, hogy kihasználjam a gyengeségüket; és nihilista eszméjével s rombolásszeretetével összhangban, ha az ellenséget nem pusztíthatta el, Németországot, önmagát, s mindent, ami elé került, romba döntött. – Ha nem leszünk képesek a világot meghódítani – mondta 1934–ben –, akkor magunkkal rántjuk a pusztulásba, hogy senki se ünnepelhesse meg Németország legyőzetését. Máskor így nyilatkozott: – Soha nem adjuk meg magunkat, nem, soha! Lehet, hogy tönkre tesznek bennünket, de akkor magunkkal rántjuk a világot – a világot, mely lángokban fog állni.”

És elérkezett a vég. Az oroszok betörtek a Wilhelmstrasséra, és az Tiergartentől a Potzdamerplatzra ömlöttek. Egyetlen tömbre voltak a Führer bunkerétől. Eljött a perc, hogy agyonlője magát.

Frau Gertrúd Jurge, a titkárnője írta le később Hitler tekintetét, miközben elbúcsúzott tőle. „A szeme mintha nagyon távolra tekintett volna, jóval a bunker falán túlra.”

Bormann, Goebbels és Hitler néhány más közvetlen alattvalója a Führer lakosztálya előtti folyosón várakozott.

„Egyetlen lövés hallatszott. Kis szünet után beléptek a lakosztályba. Hitler holtan feküdt a vérben úszó szófán. Szájba lőtte magát. Eva Braun is a szófán feküdt. Ő is halott volt. Revolver hevert mellette, de nem használta; ő mérget ivott. Fél négy volt.”84

Ezután a viking temetés következett. Heinz Linge, Hitler inasa a Führert zöld takaróba csavarva vonszolta ki, mely eltakarta a szétrobbant fejet. Eva Braun fekete köténybe öltözött testét Bormann vitte ki. A holttesteket a bombázások szünetében a Kancellária kertjébe vitték, és egy lövedék ütötte gödörbe helyezték el, ahol petróleummal meggyújtották őket. Goebbels, aki éppen saját magát, feleségét és hat gyerekét készült megölni, eltökélt náci tisztelgéssel búcsúzott. Ekkor a Vörös Hadsereg puskái hirtelen véget vetettek a

84 Hugh Trevor-Roper: Adolf Hitler utolsó napjai.

szertartásnak, és a gyászolók fedezékbe ugrottak a szerteszét becsapódó lövedékek elől. Adolf Hitlerből történelem lett. A Végzet Lándzsája az Amerikai Egyesült Államok kezébe került.

Eközben Nürnbergben az Oberen Schmied Gasse–i titkos folyosó és a bunkerbe vezető erős acélajtók véletlenszerű felfedezése hatalmas izgalmat keltett a 7. amerikai hadsereg főhadiszállásának tisztjei körében. A pontosan 270 méterre a páncélterem felett található középkori vár termeiben elszállásolt katonák töprengeni kezdtek a hír hallatán.

Sok tiszt az ajtók dinamittal való felrobbantását vagy gázpisztollyal való szélvágását javasolta, hogy azonnal megnézhessék, mi rejtőzik mögöttük. De Patches tábornok, hadseregparancsnok nem engedte egyiket sem, nehogy a páncélteremben őrzött ismeretlen tárgyak megsérüljenek. Inkább titkos ügynököket bízott meg, hogy találják meg a kulcsot és a kódot.

A császári ékszereket egy bizonyos Walter William Horn hadnagynak sikerült megtalálnia. A 01326328–as szolgálati számú hadnagy az e célból felállított hírszerző egység tagja volt. Walter Horn, aki ma a kaliforniai Berkeley Egyetem szociológia tanszékének előadója, már előre sejtette, mi lehet Hitler titkos bunkerébe rejtve. Sikerült megtalálnia Heinz Schmeissnert és dr. Konrád Freist. Dr. Freis a szigorú vallatás során megtört, Walter Horn legalábbis így gondolta. Valójában azonban dr. Freis, aki azt hitte, hogy a legfontosabb darabok a Panier Platz–i új, addig ismeretlen rejtekhelyen vannak, nem nagyon törődött azzal, hogy az amerikaiak kinyitják–e a páncéltermet vagy nem. Átadta a kulcsot, és bevallotta, hogy a kód Heinz Schmeissnernél, a barátjánál van. Freis vallomásával szembesítve Schmeissner is együttműködött a bunker felnyitásában.

A két német lekísérte Horn hadnagyot a három méter magas folyosón a páncélteremhez, ahol dr. Freis a zárban elfordította a hatalmas kulcsot, Schmeissner pedig betáplálta az öt számjegyű kódot. Az ajtó kinyitásánál jelen voltak még: Charles H. Andrews gyalogos ezredes, Nürnberg katonai parancsnoka, Thompson százados, az amerikai hadsereg hírszerzője, Rae százados „művészeti tiszt” a nürnbergi katonai parancsnokságtól, és még számos ismeretlen tiszt, akiket név szerint nem említ a hivatalos jelentés.

Felgyújtották a villanyt, a páncélteremnek ugyanis nemcsak saját légkondicionáló rendszere, hanem saját generátora is volt. Elsőként Horn hadnagy lépett be. Az egész szoba tele volt számtalan európai nemzettől elhozott náci hadizsákmánnyal.

Egy bonyolult faragású, 3 méter magas oltár tetején, mely a lengyelországi Krakkó történelmi Szent Mária–templomából származott, régi bőrtok állt. A tokban kifakult vörös bársony emelvényén ott pihent Longinus Lándzsája. A világtörténelmi végzet legendájával összekapcsolt ősi fegyver kétezer éves történelme során számtalan helyszínt láthatott már, de talán egyik sem volt olyan különös, mint ez a titkos föld alatti páncélterem, amely a rövid és brutális náci hatalom alatt a leigázott népektől összelopkodott felmérhetetlen értékű régiségekkel, relikviákkal, festményekkel, ékszerekkel és műkincsekkel volt tele.

Horn hadnagy és Thompson százados, miközben tiszttársaik tátott szájjal álltak a hatalmas mennyiségű értékes zsákmány előtt, rögtön felfedezték, hogy a császári korona, a jogar, a Reichsapfel és Szent Móric kardja, valamint a császári kard – a Reichskleinodien tárgyai – hiányoznak. A zavarodott dr. Freist és Heinz Schmeissnert, akik eddigre lassan hátráltak kifelé, még egyszer kihallgatták.

A két férfi ugyanazt a történetet mondta el, miszerint egy SS–százados szállította el Willi Liebeltől a kincseket a Schmied Gasse–i alagút bejáratától, április 2–án. Vallomásukat elfogadták, és miután írásba adták, mindkettőjüket szabadon engedték. Történetük azt a foglyul ejtett SS–ek között elterjedt hírt támasztotta alá, mely szerint a kincseket az ausztriai Zell–tó fenekére dobták.

Horn hadnagy ugyanakkor csak félig hitte el, hogy a koronaékszerek a tó fenekén vannak. Nem győzték meg. Elhatározta, hogy nyomába ered a Freis és Schmeissner elbeszélései között felfedezhető apró eltérésnek. Kitartása nyomán felfedezték a Panier Platz alatti második rejtekhelyet is, és itt megtalálták a császári koronaékszereket.85

85 "Amikor a nürnbergi nyomozás zsákutcába jutott, Horn hadnagy elhatározta, hogy Freis Stadtratot szembesíti Spacil Oberführerrel (a Sicherheitshauptamt főnökével), akiről azt gyanították, hogy ő volt az az SS-tiszt, akinek Willi Liebel Oberbürgermeister és Freis a jelvényeket átadta.1945. július 28–án elrendelték Freis letartóztatását és a kihallgatási központba (harmadik hadsereg) való szállítását. Erre 1945. augusztus 3–án került sor. Miután egy napig magánzárkában tartották, és rövid kihallgatás után szembesítették Spacillal, megtört és bevallotta:a/ a koronaékszerek eltávolításával kapcsolatos korábbi kijelentéseinek nagy része félrevezető és hamis volt; b/ a jelvényeket soha nem adták át az SS–nek, hanem a nürnbergi Panier Platz bunkerének föld alatti folyosórendszerébe falazták be, maga Freis, Liebel Oberbürgermeister és Linké Oberbaurat;

A háború utáni Európába csapatostul érkező amerikai szenátorok és magas rangú amerikai tábornokok, akik Nürnbergbe utaztak, hogy a föld alatti bunkerben kiállított náci zsákmányt megtekintsék, cseppet sem érdeklődtek Longinus Lándzsájának ősrégi legendája iránt. Egyedül Patton tábornok, a „Tökös”, a második világháború egyik legszínesebb egyénisége (és talán az egyik legjobb szövetséges parancsnoka) volt kivétel.

Patton tábornokot, akit nagyon érdekelt a történelem, hitt a reinkarnációban, és tanulmányozta a Szent Grál utáni kutatást, teljesen lenyűgözte a Végzet Lándzsájának látványa. Kihúzta az ősi, hatalmat hozó talizmánt a bőrtokjából, lehúzta a lándzsafej két különálló részét összetartó aranyozott hüvelyt.

Ez a rejtélyes lélek, aki a szicíliai csata kellős közepén megállt, hogy a Kalot Enbolot–i Klingsor–kastélyt meglátogassa a Monte Castello fölötti hegyekben, helyi német történészeket hívatott, és kikérdezte őket a világhatalom legendájával összekapcsolódó ősi fegyver teljes történetéről.

Patton tudni akarta, pontosan mikor került bele a szög, és nagyon dühbe gurult, amikor kiderült, hogy nem tudják. Elviselhetetlenül durván viselkedett a hízelgő hivatalnokokkal, akik ilyen ostobának mutatkoztak a Lándzsa évezredes történetével kapcsolatban. – Eltávolították a szárnyas peremet az alapon, hogy helyet csináljanak a szögnek? – Milyen királyok vagy császárok készíttették az aranykereszteket az alapon, a fejen és a szögön? Segédek rohangásztak körbe, hogy választ találjanak számtalan kérdésére.

c/ erre 1945. március 31–én került sor;d/ hogy ennek a szállításnak a nyomait fedezzék, egy megjátszott szállítást rendeztek meg 1945. április 3–án, a helyi SS–ek segítségével; e/ hajlandó a jelvények helyét felfedni, és segédkezni a felszínre hozatalukban. 1945. augusztus 6–án Freist visszavitték Nürnbergbe. Ugyanaznap este, miután Freis vallomásával szembesítették, Schmeissner is vallott. 1945. augusztus 7–én reggel Thompson százados és Horn hadnagy a Panier Platz–i bunker bejáratánál találkozott Freisszel és Schmeissnerrel. Ott volt még dr. Gunter Iroche, Tech 5 LOHUIS és Pfe Dollár, valamint egy kőműves. Freis és Schmeissner a rejtekhelyhez vezette a csoportot, a föld alatti folyosó egy kis szobájához, körülbelül 24 méterre a Panier Platz felszíne alatt. Miután a szoba egyik végében lyukat véstek a téglafalba, felfedezték a jelvényeket tartalmazó négy vörösréz dobozt. A réztartályokat az összes tanú jelenlétében visszavitték az eredeti helyükre, a nürnbergi vár alatti műkincsraktárba, ahol acélajtók mögött tartották őket.”

A Jelvények feltárása. Nürnbergi katonai Kormányzat. Walter W. Horn, 1. gyalogsági hadnagy jelentése.

HQ. US GP CC, RD & R osztály. MPA & A kirendeltség APO 742.

Freist és Schmeissnert később az amerikaiak bíróság elé állították hamis tanúzásért és művészi alkotások eltitkolásáért. Mindkettőjüket öt év börtönbüntetésre és 25 000 márka pénzbüntetésre ítélték. Két év után eleresztették őket, a bírságot nem hajtották be rajtuk.

Patton volt az egyetlen amerikai tábornok, aki felfogta annak a jelentőségét, hogy most már az Egyesült Államok a Végzet Lándzsájának hivatalos birtokosa. És tudta, hogy annak legendája újra beteljesült, mégpedig borzalmas módon. Az Egyesült Államok ugyanis felfedezte az atombomba gyártásának titkát, és már eltervezték, hogy ennek a félelmetes fegyvernek Japánra dobásával hozzák el Keleten a háború azonnali befejezését.

A veterán tábornok számára, aki még hitt a háború lovagiassá–gában, és szívesebben harcolt volna Cannae–nál Hannibál mellett, mint az Ardennekben Kesselring ellen, az atomkor az egyént értékesnek tartó korszak végét jelentette. Miközben a hatalmat hozó talizmánt a kezében tartotta, elmondta szárnysegédeinek, hogy az emberiség a bolygó története leggonoszabb korszaka szélén áll. Fiatal beosztottjai nem tudtak az akkoriban gondosan titkolt atombombáról. Mi lehet borzalmasabb Adolf Hitler legyőzött rendszerének koncentrációs táborainál, és azon tűnődtek, vajon végképp elment–e a tábornokuk esze. Patton tábornok borús hangulatban hagyta el a nürnbergi erőd alatti bunkert. Az emberiség jövőjén átok ül, hacsak az emberek meg nem tanulnak békében élni egymással; Patton világosan látta az Amerika és Oroszország közötti összecsapás veszélyét.

A harmadik hadosztály katonái álltak őrséget az oberenschmiedgassei bunker acélajtói előtt, amikor az amerikai légierő ledobta az első atombombát Hirosima és Nagaszaki fölött.

Vita alakult ki, hogy hol tartsák a koronaékszereket, miután a bunkerből elszállítják őket. Az amerikai hadsereg nem tudott 24 órás őrizetet biztosítani a felmérhetetlen értékű kincsek számára. Az újonnan alakult osztrák kormány követelte az általuk Habsburg regáliáknak nevezett tárgyak Bécsbe szállítását. A németek tiltakoztak, mondván, hogy a német jelvények az övék.

„Miután az osztrák kormány kérte a németországi amerikai katonai parancsnokságtól a Szent Római Birodalom akkoriban Nürnbergben őrzött koronaékszereit, kérem, hadd tegyem hozzá további bizonyítékaimat, amelyek kiegészíthetik a Szövetséges Katonai Parancsnokságnak már birtokában levő bizonyítékait, történelmi és törvényes tényeket s dokumentumokat. Se a Habsburg–ház, se az

Osztrák–Magyar Monarchia, se az 1919 utáni Osztrák Köztársaság nem igényelte soha a regáliák tulajdonba vételét. Ezeket a tárgyakat a »Weltliche Schatzkammer«–ben [a világi kincstárban] tartották a Hofburgban, ahol „letétbe voltak helyezve” és »separates einiges Inventar«–ként [saját külön leltár] voltak katalogizálva. A koronaékszerek illegális módon jutottak a Habsburgok, és így az Osztrák Köztársaság kezébe. Németország egyfolytában követelte a hazaszállításukat, és számtalanszor majdnem meg is egyezett Ausztriával. A német népet mélyen érinti egy ilyen megoldás, amelyhez teljességgel joga van. A regáliák Nürnbergbe való visszaszállítása 1938 augusztusában a Reich közigazgatási rendelete folytán jött létre, miután Németország és Ausztria 1938–as egyesülése ezt lehetővé tette. Igaz, hogy ez alkalommal Nürnberget a náci propaganda miatt is választották ki, mert ez volt a párt nagygyűléseinek helyszíne. Ezzel azonban nem tereljük el a figyelmet arról, hogy a koronaékszerekhez Nürnbergnek van történelmi joga. A jelenlegi jogi helyzet világossá teszi, hogy a koronaékszereket saját jogú alapnak kell tekinteni, és senki nem veheti őket birtokába. Az állami hatóságoknak jogukban áll ennek az alapnak a gyámságát bármikor másra bízni. Ha bármilyen jogot említhetünk, az csakis a történelmi jog lehet, mely kétségtelenül inkább szól Nürnberg mellett, mint bármilyen más város mellett. A koronaékszereket nem lehet ugyanúgy tekinteni, mint a náci kormánynak vagy hivatalnokainak külföldön zsákmányolt vagy jogtalanul elkobzott műkincseit. Külön kell választani őket ezektől, és teljesen másképpen kell kezelni őket, mint a többi műkincset. A Szövetséges Katonai Parancsnokságot ezért arra kérjük, hogy ne döntsön a koronaékszerek kérdésében a vele kapcsolatos jogi és történelmi problémák alapos megvizsgálása, az érdekelt felek meghallgatása és a legmagasabb kormány– és jogi hatóságokkal való konzultálás nélkül, akik bizonyára igazságos döntést hoznak a kérdésben.”

Nürnberg városának nevében: dr. Ernst Gunter Troche,

a Német Nemzeti Múzeum főigazgatója 1946. január 1. Nürnberg.

A végső döntést Dwight Eisenhower, az európai szövetséges haderők parancsnoka hozta meg. Adják vissza a Habsburg regáliákat Ausztriának, jelentette ki mogorván.

Müller tábornok, Bajorország katonai parancsnoka ebben az értelemben sürgönyözött Charles Andrews hadnagy–ezredesnek, Nürnberg katonai parancsnokának:

bajor katonai parancsnokság részére nürnbergi katonai parancsnokság részére

bajor katonai főparancsnokságtól 03 1620 1946. jan.

mr andrew charlie ritchienek, az ausztriai amerikai eroek megbízott keepviseloejeenek szolgaaltassaak ki a szent roomai eekszereket és jelveenyeket melyeket az oenoek hataaskoere alaa tartozoo helyen tartanak a leteet aatadaasaara nuernbergben mike fox kivaaloo tiszt jelenleeteeben minden szuekseeges inteezkedeest tegyenek meg hogy ezeknek a taargyaknak nuernbergboel toerteenoe eredmeenyes elviteléét biztositsaak zaaroojel hivatkozaas george none mike charlie uncle per 8 per 8 zaaroojel nulla haarom egy heet baker januaar

alaairaas mueller

pia rec no 60no 60 nuernberg foeparancsnoka

1946. január 4–én újra megnyitották az Oberen Schmied Gasse–i páncélterem ajtajait, és a császári kincseket egy terepjáró konvojra rakták. Albright főhadnagy, a nürnbergi katonai parancsnoksághoz tartozó művészeti tiszt vigyázó tekintete előtt a császári koronaékszereket a Furth reptéren egy Dakota gép fedélzetére hordták, és egyenesen Bécsbe szállították.

Két nappal később, január 6–án Mark Clark tábornok átnyújtotta a Reichskleinodient és a Reichsheiligtümert a bécsi polgármesternek. A szertartás röviden, kötetlenül és hivatalos beszédek nélkül folyt le. A Bürgermeister a császári ékszereket átmeneti megoldásként az ausztriai Posta takarékbank páncéltermében helyezte el.

Longinus Lándzsája ma újra a Hofburg Kincstárban van. A világtörténelmi végzet talizmánja egy fakó vörösbársony emelvényen, egy nyitott bőrtokban van, a kincstárnak pontosan azon a helyén, ahol Hitler 1909–ben először meglátta. A közönség hétfőtől szombatig délelőtt 9–től délután 6–ig tekintheti meg. A belépés díjtalan.

Születési tábla a Placidusi házrenszer szerint:

Adolf Hitler születési táblázata Készítette P. I. H. Naylor, Jane Dunn magyarázatával

A legkiemelkedőbb jellemző a határtalan, könyörtelen becsvágy. A Kos–Bika holdcsúcsban született, mint Sztálin és Mussolini, és számos más diktátor. Talán ez az időpont hozza a legerősebb és legzsarnokibb vezetőket. Érzelmileg különös keverék. A Nap a Bikában és a Mérlegben megy le, ami azt jelenti, hogy szereti a művészeteket, és erősen megtalálhatjuk benne a vénuszi tulajdonságokat. Azonban a Vénusszal együtt álló Mars az érzékiségét durvává teszi, és a Vénusz–sarokház nagyon akadályozó. A boldogságot határozottan feláldozza valamilyen eszmény, anyagi ambíció vagy kötelesség miatt. Rendszerint önző és szigorú természet, néhány nagyon hideg tulajdonsággal. Későn házasodik vagy sohasem. „A szexuális vágy egészségtelen kifejezése.” Önkínzás és féltékenység. Összességében gonosz személyiség.

Nagyon érdekes, hogy a Nap trigonban áll a Jupiterrel = társadalmilag feltörekvő, túlzottan vallásos, imádja a hatalmat és a vagyont. Több dologban szeretne kiterjedni.

A Plútó a nyolcadik házban: szuggesztíven hat más emberekre. Fanatikus. Csúcsteljesítmények az álhatatossága és a kitartása folytán.

A Hold a harmadik házban. Elénk kifejezőkészség, elsősorban érzelmi. Változékony hangulat.

A Mars derékszögben a Szatumusszal: megint önzés és egoizmus. Egyes művek szerint ez brutalitást, kegyetlenséget és vérszomjat jelent, de szerencsére nem minden esetben. Úgy is irányítható, hogy valakinek nehéz és szenvedéssel teli élete legyen, valószínűleg fizikai kegyetlenkedéssel. Feszültség, mértéktelenség veszélye. És végül jó tulajdonságainak összefoglalása, hogy mérsékeljük a borús színeket. A Nap trigonban a Jupiterrel: nagy vagyon és siker. Átlagosnál magasabb szellemi képességek. A Vénusz trigonban a Jupiterrel: szeszélyes és nyughatatlan érzelmek. Elősegíti a népszerűséget, vonzóvá tesz, ami nagyon hasznos az olyan ember számára, aki nyilvánosság előtt szerepel – főként, ha le akarja nyűgözni őket; kellemetlenebb, ha vezetnie és rendre utasítania kell őket. A Mars trigonban a Jupiterrel: „ez a szülött gyakran propagandista vagy publicista, és nem veszélyes, legfeljebb az igazságot kinyilatkoztató evangélistát, az emberek felszabadítóját játssza”.

Ezek Hitler horoszkópjának csupán a magától értetődő magyarázatai, nem valamilyen kiválogatás eredményei, még akkor sem, ha bizonyos mértékben egybeesnek azzal, amit Hitlerről tudok.

Meglehetősen erőteljes keverék ez, tartozzon akár Adolf Bloggshoz vagy Hitlerhez.

VÉGE.