1

A TÖRTÉNEI VÁRMEGYÉK TERÜLETE A HONFOGLALÁS ELİTT

Az az öt történeti vármegye, amely a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye kialaku-lásában szerepet játszott, országrésznyi területet foglalt el Északkelet-Magyaror-szágon. E terület határai nagyjából nyugat felé a régi Fekete erdı nyúlványai, a Rima folyó, a Bükk és az Eger patak; délrıl, délkeletrıl a Tisza folyó; keletrıl a Latorca. Északi határai kezdetben – mivel Tornát nem számítva a többi megye ha-tárvármegye volt – egészen a Tátráig, a lengyel határig terjedtek. Az erdıvel borí-tott, nagy kiterjedéső gyepő területén, megyéinknek tulajdonképpen az északi ré-szén jött létre a késı Árpád-korban a betelepítések eredményeként Liptó, Szepes és Sáros vármegye.

Ez a vidék az alsó paleolitikum idıszakától fogva lakott volt. Az ember jelen-létének legkorábbi nyomai 100 000–150 000 évre tehetık (amint azt Szendrı és Edelény környékének, valamint a miskolci Avasnak a leletei bizonyítják). A kö-zépsı paleolitikum jellegzetes kultúrái területünkön a mousterien, a bábonyien, a taubachien és a korai szeletai: láthatjuk, hogy ezek közül kettıt éppen a borsodi lelıhelyeikrıl nevezett el a kutatás. A felsı paleolitikum idején az aurignacien, a gravettien és a késı szeletai kultúrák emberei népesítették be a vidéket: e kultúrák itteni lelıhelyeit számba venni is nehéz, de talán Arka, Korlát, Megyaszó, Bod-rogkeresztúr, Hidasnémeti és Sajószentpéter, valamint a bükki barlangok a legfon-tosabbak közülük.

A jégkorszak végén, a jégtakaró visszahúzódásával a Kárpát-medence feltehe-tıleg kiürült, a vadászó életmódot folytató mezolit népesség elhagyta lakóhelyét és követte az északra vonuló vadállományt. Helyére hosszú évszázadok alatt dél felıl olyan népesség költözött, amely már termelı életmódot folytatott. A neoliti-kum kultúrái közül területünkön az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának a né-pessége telepedett meg, amely irtásos-égetéses földmővelést folytatott. Ennek a kultúrának egyik változata a csak a területünkre jellemzı bükki kultúra, amelyet rendkívül finom kidolgozású agyagedények, illetve a fıként helyi (Tokaj környé-ki) elıfordulású obszidiánból készült kıeszközök jellemeznek. E kultúra legfonto-sabb lelıhelyei Aggtelek, Edelény és Miskolc környékén találhatóak.

A vonaldíszes kultúra helyét elfoglaló tiszai kultúra népességének és a délrıl, keletrıl betelepedı jövevényeknek a keveredésébıl jöttek létre a Kárpát-medence elsı rézkori kultúrái, amelyek közül többnek: a bodrogkeresztúrinak és vissinek is a megyénk területén található gazdag lelıhelyei adtak nevet. Ugyancsak gazdag emlékei vannak a bronzkor két nagy észak-magyarországi kultúrájának, a hatva-ninak és a füzesabonyinak, illetve a késı bronzkori gávai és kyjaticei kultúrának (Alsóvadász, Felsıvadász, Ároktı, Tiszakeszi, Gelej, stb.)

A vaskorszak kezdetének nagy népvándorlási hullámai (keletrıl a szkíták vagy kimmerek, nyugat felıl a kelták) ugyancsak erıteljesen érintették megyénk terüle-tét: ezt nemcsak gyakorta felbukkanó temetıik, hanem telephelyeik (köztük olyan kelta erıdített helyek, mint amilyet Bükkszentlászló határában találunk) is bizo-nyítják. A hunokkal kezdıdı, germán, iráni és talán török nyelvő népekkel folyta-tódó valódi népvándorlás hullámai szintén elérték területünket; ezek közül a né-

2

pek közül a legtöbb emléket a késı avarok hagyták hátra. Az avar birodalom ösz-szeomlása után vidékünket – legalábbis annak síkvidéki részét, amely leginkább megfelelt a lovasnomád életmódnak – az „avarok pusztasága” részeként tartották számon: az sem elképzelhetetlen, hogy az itteni késıavar népesség egy része megélte a honfoglalást. Az avar uralom idején kezdıdött a szláv törzsek beván-dorlása elsısorban területünknek erdıvel borított részeire; ennek következtében a honfoglaló magyarok jelentıs szláv lakosságot találhattak itt.

A népvándorlás utolsó nagy eseménye a magyar törzsszövetség honfoglalása a Kárpát-medencében. Errıl az eseménysorról két, egymástól különbözı hagyo-mány is fennmaradt a korai magyar történeti irodalomban. Az egyik szerint, ame-lyet Anonymus közvetített Gestájában, különleges szerep jutott vidékünknek: Ár-pád fejedelemnek a Vereckei-hágón át beözönlı honfoglaló seregei elsı lépésben éppen az Ungvártól az Eger folyóig terjedı területet hódították és szállták meg. (A másik, a magyar krónikák által fenntartott hagyomány szerint a honfoglalás elsı lépéseként Erdély megszállására került sor.) Anonymus elbeszélése a gyızelmes csaták sorozatából álló, dicsıséges honfoglalásról oly mértékben különbözik az egyéb történeti forrásokból kihüvelyezhetı eseményektıl, hogy a kutatás feltéte-lezi: nem is magáról a tényleges honfoglalásról beszél, hanem arról a 894. évi hadjáratról, amelyben csak az Árpád vezette magyar fısereg vett részt Szva-toplukkal szövetségben a frankok és a bolgárok ellen. E fısereg nem is tért volna vissza az Etelközbe, hanem a Kárpát-medencében telelt, ami oka lehetett a bese-nyık könnyő gyızelmének az Etelközben maradt magyarok felett.

Az Anonymus által közvetített hagyomány szerint területünket a magyarokhoz még Kazáriában csatlakozó kabar törzsek szállták meg – s a történeti idıkben va-lóban azokat a nemzetségeket (Aba, Örösúr, Miskolc, stb.) találjuk itt birtokos-ként, amelyek származásukat kabar vezérekig vezetik vissza. Megjegyzendı, hogy Gömör vármegye e tekintetbıl némileg kilóg a sorból: Anonymus Nógrád irányából és magyar vezérekkel „foglaltatja el”, s ez a hagyomány talán arra utal, hogy más körülmények között történt területének a megszállása, mint a többi me-gyéé. S a késıbbiekben valóban azt látjuk, hogy Gömör más egyház-igazgatási egység része (az esztergomi érsekséghez tartozott, nem pedig az egri püspökség-hez, mint Borsod, Abaúj és Zemplén) – ez a különállás pedig, tekintettel az egy-házigazgatás archaikusabb voltára, az Anonymus-féle hagyományt erısítheti.

A honfoglaló magyarság legszebb régészeti emlékei területünkön, illetve a szomszédos megyék területén kerültek elı (fıleg a Bodrogközben: Karoson, Kenézlın, Zemplénben, Tarcalon, Bodrogszerdahelyen – hogy csak a legfonto-sabbakat említsük). Mindez arra utal, hogy ennek az országrésznek a honfoglalás utáni elsı században kiemelkedı jelentısége lehetett. Más temetık (Miskolc, Sze-rencs, Kistokaj, Szakáld, Tiszaszederkény) régészeti anyaga szegényesebb ugyan, de jól jelzi: a honfoglaló magyarság nagy tömegekben szállta meg megyéinknek azon területeit, amelyek a nomád vagy félnomád gazdálkodás számára a legmeg-felelıbbek voltak.

3

A KIRÁLYI VÁRMEGYÉK KIALAKULÁSA

A korszak kívánalmainak megfelelı igazgatás, a vármegyerendszer kiépítése Szent István király mőve – mégpedig olyan mőve, amely némi változtatásokkal ugyan, de egy évezreden keresztül, napjainkig maradandónak bizonyult. Hogy mi-lyen mintát követett ennek során, arról némiképpen eltér a történészek véleménye. Nyilván érvényesült bizonyos frank-bajor hatás – hiszen hasonló területi igazgatás már mőködött azokon a területeken, ahonnét udvarának számos fıembere érkezett – és bizonyára számolhatunk szláv hatásokkal is: erre utal a terminológia több eleme. A legvalószínőbb azonban, hogy a vármegye belsı fejlemény: hasonlóan alakult ki a letelepedı magyarságnál, mint késıbb, az írott dokumentumokból jobban megismerhetı idıkben a hasonló funkciójú székek a szintén letelepedı székelyek vagy kunok esetében. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy egy-egy honfoglaló, vagy késıbb birtokot szerzett nemzetség szállásterülete szervezıdött területi közigazgatási egységgé, azaz vármegyévé. Az államszervezés során az eredeti szállásterületnek csak egyharmada maradt a nemzetség kezén, kétharmad részt a király kisajátított s ennek egyik felébıl királyi udvarbirtokok, másik felé-bıl pedig várbirtokok lettek

Mi is a korai vármegye? Olyan általános területi igazgatási egység, amely ka-tonai és bíráskodási feladatokat is ellátott és amely a területén lévı királyi birto-kok (kezdetben a földterületek nagyobb része, egyes feltételezések szerint két-harmada a király kezén volt!) irányításában is szerepet kapott. A vármegye köz-pontja a (föld)vár volt. Élén az ispán állott, aki tagja volt a királyi udvarnak (sok vármegye, köztük Borsod is, elsı ispánjának a nevét viseli). Az egyes vármegyék által kiállítandó hadakat – amelyek létszáma 400 fı lehetett – a hadnagy vezette. A tisztségviselık közé tartozott a várnagy, a hirdetık elöljárója, valamint határ-vármegyék esetében az ırökre felügyelı ırnagy. A vár alá tartozó népesség két fı csoportra oszlott: a várjobbágyokra és a várnépekre. A várjobbágyok a király ha-talma alá tartoztak és korlátozott kiváltságokkal rendelkeztek, amelyeket azonban csak a várszervezet keretein belül gyakorolhattak. Ennek fejében hadakozniuk kellett a királyi seregben; részt vettek az ítélkezésben is. – A királyi várszervezet ellátására kötelezett, szolgai jogállású népességet nevezzük várnépnek. Általában agrár- és kézmőves szolgáltatások terhelték ıket, de voltak speciális feladataik is, amilyen például a börtönök ırzése vagy a kikiáltás; emellett sok esetben katonai szolgálatokat is elláttak. Élükön a várjobbágyok soraiból kikerülı századosok és tizedesek álltak. Hasonlóan szolgarendőek voltak a különféle szolgáltatásokra kö-telezett népek, akik a királyi udvari és várbirtokokon, valamint az egyházi és ma-gánbirtokokon laktak. Mivel általában egy-egy települést egy fajta szolgáltatásra köteleztek, ezért e szolgálónépek emlékét településnevek ırzik (területünkön Szántó a földmővelık, Igrici a zenészek, Ardó az erdıgondozók, Szekeres a fuva-rozásra kötelezettek, Daróc a vadászok, Szakácsi a szakácsok faluja lehetett – és még folytathatnánk).

Szent István az államszervezettel egy idıben építette ki az egyházszervezetet is. Talán tíz püspökség alapítása kapcsolható a személyéhez; ezek egyike az egri, amelyhez területünk nagyobb része is tartozott. (Érdekességképpen jegyezzük

4

meg, hogy a püspökség központja az Eger patak bal partján helyezkedvén el, ere-detileg Borsod vármegyéhez tartozott.) A püspökségek fıesperességekre oszlottak fel, amelyek területileg egy-egy vármegyének (várispánságnak) feleltek meg: így az egri püspökség fıesperességei közé tartozott a borsodi, az (aba)újvári és a zempléni is. Gömör és a késıbb megszervezett Torna vármegye az esztergomi ér-sek fennhatósága alá került.

A továbbiakban lássuk, hogyan alakultak ki vármegyéink. Borsod minden bizonnyal egyike a legkorábban megszervezett vármegyéknek.

Anonymus említi Gestájában, hogy Árpád vezér nagy darab földet adományozott Böngér kun vezérnek a Tapolca és a Sajó folyók között, valamint neki adomá-nyozta Gyır várát is, amelyet aztán a fia, Bors egyesítvén az általa épített Borsod várával, egy vármegyévé tett. Ugyancsak Anonymus írja, hogy Árpád vezér Bor-sot bízta meg a lengyelek felıli országhatár felállításával: ez arra utal, hogy Bor-sod eredetileg határvármegye (marchio) volt és így egészen a lengyel határig ki-terjedt, magába foglalva a késıbbi Torna és Szepes megyéket. Ugyanakkor elkép-zelhetı, hogy déli irányban nem terjedt ki a Tiszáig; mai déli területei az akkor még egy egységet képezı Hevesújvár és Abaújvár megyékhez tartoztak. Borsról, a Miskolc nemzetség ısérıl, akinek a nevét viseli a megye, azt feltételezzük, hogy szemben Anonymus véleményével, nem ısfoglaló volt, hanem a Szent István-kori elsı ispán: az eredeti szállásbirtokos az Örösúr nemzetség lehetett, amelyet Ano-nymus szintén kunnak (kabarnak) tart. – Borsod vármegye korai létesítését az is alátámasztja, hogy területén volt az egri érsekség központja: az egyház- és állam-szervezet kiépítése ugyanis kezdetben bizonyosan párhuzamosan folyt.

Borsod vármegye központja az Edelénytıl északra, a Bódva folyó partján ma-gasodó földvár, amelynek sáncait gerendákkal erısítették meg, mellette XI. szá-zadi temetı került elı. A vármegye elsı ispánjával 1108-ban találkozunk, tisztika-rából a XIII. századi források említik a hadnagyot, a várnagyot, a kikiáltók elöljá-róját, a századost és a törvénybe idézı billogost. A várföldeken, amelyek a megye határain belül – és itt is az északabbi részeken – terültek el, a várjobbágyok és vár-népek gazdálkodtak. A XIV. századi pápai tizedjegyzék tanúsága szerint a várme-gye és a fıesperesség határai tökéletesen megegyeztek.

Újvár királyi vármegye eredetileg hatalmas területet foglalt magába: a késıbbi Abaúj, Heves és Sáros vármegye területét, valamint – egyes vélemények szerint – a mai Dél-Borsodot is, amely terület összekapcsolta a két nagy megyerészt. Min-den bizonnyal az – ugyancsak kabar eredető – Aba nemzetség szállásbirtoka volt. Központja a mai Abaújvár határában emelkedı földvár, amelynek sáncait szintén gerendákkal erısítették meg. A hagyomány szerint ezt maga Aba Sámuel építtette, s ı szervezte vármegyévé is a területet: elképzelhetı, hogy még Szent István ide-jében valóban ı volt a vármegye elsı ispánja. A vár közepén templom állott, kora Árpád-kori temetıvel. Az ásatások során egyedülálló leletként egy ércpecsét is elıkerült, amelyet talán a vármegye billogosa, törvénybe idézıje használt.

A XIII. század elsı felében, amikor a borsodi várnépek expanziója kiterjedt a Bükkaljára és a Tisza-vidékre is, az addig nagy kiterjedéső Újvár megye területi-leg kettévált és a délebbi rész – a késıbbi Heves vármegye – megindult az elkülö-nülés útján. Nem sokkal ezután kezdıdhetett az északi, a lengyel határig terjedı rész közigazgatási átszervezése is. Itt, a gyepő környékén eredetileg egy királyi

5

erdıbirtok terült el, amelybıl Sáros vármegye alakult ki. A középsı területek, az-az a Hernád völgye és annak környéke maradt tehát az abaújvári ispán uralma alatt, s így jött létre történeti formájában az önálló Abaúj vármegye. Ennek határa-in belül is létezett a XIII. század végén egy külön igazgatási egység: az úgyneve-zett vizsolyi ispánság, amely tíz, németek által lakott és a királyné által birtokolt falura terjedt ki. Abaúj vármegye egyházszervezete a XIV. század derekára szilár-dult meg a fıesperesség történeti határainak a rögzülésével.

Az Újvár megyével keletrıl szomszédos Zemplén vármegye központja a Bod-rog folyó mellett álló zempléni földvár, amely kelta kori (a nevébıl ítélve talán szláv) erıdítmény volt, a gerendákkal megerısített sáncait azonban már a magya-rok építették. Legyezıszerően kiterjedı alakja mutatja tipikus határvármegye vol-tát: e szabályosság miatt merült fel a kutatásban, hogy eredetileg hozzája tartozha-tott Ung vármegye is. Mindenesetre tény, hogy a korai idıszakban két igazgatási egységgel is találkozunk a területén: a pataki és a szerencsi ispánsággal. Ami az elıbbit illeti, királyi magánbirtok, erdıispánság lehetett (Anonymus is megjegyzi, hogy I. András király szerezte meg eredeti birtokositól és épített itt rezidenciát, mivel felesége a fenyegetı német támadás árnyékában itt érezte biztonságban ma-gát). Nehezebb a szerencsi ispánság megítélésnek a kérdése: a kutatás újabban ar-ra hajlik, hogy nem világi különigazgatási egységet kell látnunk benne, hanem in-kább egyház-igazgatásit: önálló tizedszedési kerület lehetett és csak alkalmilag nevezhették ispánságnak.

A zempléni vár birtokai mind a megye határain belül, annak is déli és középsı, síkvidéki részein terültek el: az északi, erdıkkel borított rész a gyepőhöz tartozott és csak késıbb települt be. A vármegye ispánja viszonylag késın tőnik fel az ok-levelekben, a XIII. század elején azonban említik az itteni várnépeket és várjob-bágyokat, valamint a tisztségviselık közül az ispán helyettesét, a várnagyot, a hadnagyot és a századost. Egyház-igazgatási szempontból egyetlen fıesperességet alkotott: ennek a XIV. század közepén a pápai tizedjegyzékben összeírt falvai mu-tatják, hogy a vármegye területe már azonos volt az újkorból ismert területtel.

A szintén Szent István-kori alapításúnak tartott Gömör vármegye központja a Sajó mellett elhelyezkedı gömöri földvár volt. A vár birtokai a Sajó és a Balog folyók völgyében, illetve a Rima alsó folyása táján helyezkedtek el: ez mutatja, hogy a magyarok itt is a folyóvölgyeket szállták meg, míg az északi, egészen a lengyel határig nyúló erdıs területek a lakatlanok maradtak. Gömör is határvár-megye volt: az úgynevezett „gömör-ırök” telepei a Szepességben is megtalálha-tóak voltak. Az elsı birtokosok a Hanva nemzetség tagjai voltak. A vár ispánja elıször a tatárjárás évtizedében bukkan fel oklevélben, a várszerkezetbıl ismerjük a helyettesét is, valamint a várjobbágyokat és a várnépeket, illetve a bizonyos ki-váltságokat élvezı jobbágyfiúkat. A gömöri fıesperesség az esztergomi érsekség alá tartozott; kiterjedése a XIV. század derekán megfelelt az újkori Gömör várme-gye területének.

Az öt vármegye közül legkésıbb Torna alakult ki. Kezdetben királyi magán-uradalom, úgynevezett erdıispánság volt – ennek emléke például (Hidvég)ardó neve – és a határvármegye Borsodhoz tartozott; ugyanakkor mint királyi urada-lomhoz, jóval nagyobb területek tartoztak hozzá: északon a késıbbi Szepes vár-megye déli része, nyugaton a gömöri Pelsıc és tartozékai (köztük Csetnek is), ke-

6

leten a késıbb abaúji Jászó, Bakta és Léh. Vármegyévé szervezıdésének elızmé-nye, hogy – amint az más királyi uradalmak esetében is megfigyelhetı – a XIII. században, de fıleg a tatárjárás után az uralkodói adományok útján nagy birtok-testek kerültek belıle magánkézbe. Egy 1272-ben kelt oklevél nevezi elıször vármegyének (és utoljára királyi magángazdaságnak), s ugyanez az oklevél említi elıször az ispánját is – így létrejötte szinte évre pontosan megállapítható. Ezzel egy idıben alakulhatott ki a tornai fıesperesség is, amely a XIV. század derekán területileg megfelelt az addigra már megkisebbedett (de Jászót és Szepsit még mindig magába foglaló) Torna vármegyének.

Az így létrejött királyi vármegyerendszer a XIV. század elején adta át helyét a keretein belül megszervezıdı nemesi vármegyéknek.

VÁRMEGYÉINK AZ ÁRPÁD-KORBAN Amint arra már utaltunk, a honfoglaló magyarság megyéink területén szláv és esetleg avar lakosságot talál. Életmódjának megfelelıen elsısorban a sík területe-ket, a folyóvölgyeket szállta meg. E területek eredetileg – a késıbbi nemzetségi hagyományokból következtethetıen – a magyarokhoz Etelközben csatlakozott kabar törzsek szállásföldjei lehettek. A honfoglalást, majd az államalapítást köve-tı évtizedekben a betelepítések eredményeként más népek is megjelentek a terüle-ten: a Tisza, a Sajó-Bódva és a Bodrog menti területeken besenyı töredékek lete-lepedésérıl tudunk, latin eredető telepesek érkezésére falunevek (Tállya, Olaszi) utalnak, a németek pedig például Abaúj vármegye középsı részén ispánsággal, azaz valamennyire önálló igazgatással rendelkeztek. De elvétve említenek az ok-levelek cseheket, horvátokat és oroszokat is.

A Szent István által véghezvitt államszervezést követıen megyéink területén is a királyi birtokok kerültek túlsúlyba, a régi nemzetségi szállásföldeknek csak ki-sebb része maradt az eredeti birtokosok kezén. A XI. századtól már számolhatunk új világi birtokosokkal, akik elsısorban királyi adományból tettek szert jószágok-ra. Mellettük megjelennek az egyházi birtokosok is, akik egyformán részesülhet-tek királyi és magánföldesúri birtokadományokban. Az így kialakult birtokszerke-zet a XIII. század elején, a II. András által meghirdetett „nova institutio”, azaz új rend – amely szerint a királyi adományozás egyetlen mértéke, hogy nincs mértéke – következtében, s még inkább a tatárjárás után változott meg erısen: ekkor ha-talmas magánbirtokok jöttek létre, amilyen például az Ákos nemzetség diósgyıri és pelsıci uradalma, a Rátót nemzetség putnoki uradalma, a Balog nembéliek ba-logvári uradalma. A pelsıci uradalom arra is példával szolgálhat, hogy milyen mértékő betelepítésekkel járhatott együtt a szervezés: az itt alakuló bányavárosok ellátására létesített agrártelepüléseknek köszönhetıen meghétszerezıdött a lakos-ság. Az egyházak birtokszerzésében az esztergomi érsek, illetve az egri püspök és káptalan járt élen, de bıkező adományokkal látták el alapítóik a kolostorokat is.

E kolostorok közül királyi alapítású lehetett a boldvai bencés monostor, amely a második tatárjárás alkalmával pusztult el és ahol egyes feltételezések szerint a

7

Pray-kódex és benne a legkorábbi magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd is készül-hetett. Közös temetkezési hely céljára a nemzetségek is alapítottak monostorokat, így például az Abák egyik ága Százdon, a Miskolc nemzetség Tapolcán, az Örös-úr nemzetség Kácson, vagy a Hanva nemzetség Hanván. A százdi monostor alapí-tólevele jól jelzi azokat a társadalmi változásokat, amelyekkel ezek az adományo-zások jártak: az oklevél szavai szerint a monostor új birtokairól mindenkinek tá-voznia kellett, aki a szabad névre igényt tartott. A helyben maradt korábbi szaba-dok tehát szolgák lettek, a többiek pedig azokon a területeken telepedtek le, ahová még nem ért el a földesúri hatalom, azaz a gyepők környéki erdıs, lakatlan vidé-keken.

Az ország életében is jelentıs események nem kerülték el megyéink területét, bár kevés ilyen jellegő híradás maradt fenn az írott forrásokban. Ezekben megyé-inkkel elıször a Péter királyt előzı pogánylázadás eseményeivel kapcsolatban ta-lálkozunk: 1046 ıszén ugyanis Abaújváron fogadták a fellázadt pogány tömegek Vazulnak a számőzetésbıl hazahívott fiait, Leventét és Andrást. Talán nem vélet-lenül itt: joggal feltételezhetjük, hogy a Szent István által elkezdett, majd Péter ál-tal tovább erıszakolt „rendszerváltás” miatt e vidéken szenvedtek súlyos sérelme-ket a hatalomból kiszorultak. Az ezt követı évtizedekben, bár írott források nem említik, gyakoriak lehettek a hadjárások: tudjuk, hogy Bélát, majd fiait, Gézát és Szent Lászlót, sıt Könyves Kálmánt is lengyel seregek segítették trónra az inkább német támogatásban bízó ellenfeleikkel szemben. Lengyelek segítették II. Béla el-lenében a trónkövetelı Boriszt is: a csatát a Sajó partján (talán valahol Miskolc környékén) vívták meg az ellenfelek, ha a legegyenesebb felvonulási utakat te-kintjük. Az Árpád-házi uralkodók Halics iránt tanúsított érdeklıdése számos had-járatot eredményezett, amelyekre megyéink területén keresztül kellett vonulnia a seregeknek – és biztosan érintették megyéinket az ellencsapások is, amelyek elsı-sorban a halicsiakkal szövetséges sztyeppei népek, az úzok és kunok betörései gyanánt jelentkezhettek.

Közvetlenül és rendkívül súlyosan érintette megyéinket az a veszedelem, amelyrıl már elegendı forrással rendelkezünk és amely az Árpádok Magyaror-szágát csaknem végveszedelembe sodorta: a tatárjárás. A Batu kán vezette mon-gol fısereg 1241 kora tavaszán tört be a Vereckei-hágón és gyızte le egyetlen ro-hammal a gyepőt védı Tomaj nembeli Dénes nádor csapatait. A gyorsan az or-szág közepéig nyomuló elıcsapatok pusztították végig elıször a Bodrog-, a Tisza- és a Sajó-mentét. A kán vezette fısereg április elején érte el a Sajót Köröm és Sajóhídvég térségében. IV. Béla seregei a Sajó innensı oldalán vertek tábort. Az elıcsatározások után április 11-én került sor a végsı összecsapásra, amelynek so-rán – mint közismert – Batu seregei döntı gyızelmet arattak. A királynak sikerült kíséretével együtt elmenekülnie (a néphagyomány szerint útja a Bükkön és a tor-nai erdıségen keresztül vezetett). A tatárok szokásuk szerint üldözıbe vették a menekülı királyt. Idıközben a lengyel seregeket legyızı, Krakkót is megostrom-ló tatár csapatok is betörtek az országba észak felıl, így téve teljessé területünkön a pusztítást, hiszen útjuk Abaújon, Gömörön és Borsodon keresztül vezetett az or-szág szíve felé.

Megyéink területe fı hadszíntér lévén, nyilván az átlagosnál is nagyobb pusztí-tást szenvedett el (a tatárok taktikájához egyébként is hozzátartozott a megfélemlí-

8

tés az elsı betörések idején). E pusztítás mértéke az írott források hiánya miatt nehezen rekonstruálható. Az események viszont bebizonyították, hogy a királyi vármegyék rendszerén alapuló ország-igazgatás jelentıs átalakításra szorul.

A NEMESI VÁRMEGYÉK KIALAKULÁSA A XIII. század folyamán a birtokadományozások eredményeképpen a királyi bir-tokok nagy mértékben visszaszorultak a magánbirtokokkal szemben (teljes vár-megyék eladományozására is van példa korszakban). A folyamat csak fokozódott a tatárjárás után, amikor az ország és a lakosság védelme érdekében a fıurak újabb jelentıs birtokokhoz jutottak és arra is engedélyt kaptak, hogy kıvárakat építhessenek azokon. Az így létrejövı hatalmas magánuradalmak széttördelték a királyi vármegyék kereteit is, amelyek – mint láttuk – a királyi birtokokat fogták össze. E folyamat eredményeképpen jöttek létre a tartományuraságok, amelyek a XIII. század végén anarchiába taszították az országot és amelyek ellen nehéz há-borúkat kellett viselnie a központi hatalmat szinte a semmibıl újrateremtı Anjou-királyoknak.

A fıúri hatalom megerısödése nagy mértékben sértette a királyi birtokokból részesülı, azokon gazdálkodó szabad rétegek, a királyi szerviensek és a várjob-bágyok érdekeit. Ezek a rétegek éppen e fenyegetettség miatt szervezıdtek egysé-ges nemességé a XIII. században. Ennek az egységes köznemességnek az önkor-mányzati szervezete lett a nemesi vármegye, amely továbbra is megtartotta a kirá-lyi vármegye területi kereteit, illetve eszköze maradt a királyi hatalom gyakorlá-sának. A nemesi vármegye vezetıje a királyt képviselı megyésispán (fıispán) volt, aki a familiárisok közül került ki. Helyettese az alispán volt, akit kezdetben maga nevezett ki (nem is kellett feltétlenül a vármegyében birtokkal rendelkez-nie), késıbb azonban a nemesség választott. A nemességet a választott szolgabí-rák képviselték, akiknek száma általában négy (nevük a szerviensekre utalt). A nemesi vármegye (általában egyszerre több megye) számára a nádor vagy a fıis-pán tartott általános győléseket, míg a megye hatósága – az alispán és a szolgabí-rák, illetve a szintén választott esküdtek – kéthetenként tartottak törvényszékeket, legtöbbször vásáros helyeken. Ezeken az igazságszolgáltatáson kívül a királyi pa-rancsokat is közvetítették, de hiteles helyi funkciókat is elláttak, azaz tanúsították a nemesség közötti ügyeket. A nemesi vármegyét az országgyőléseken ugyancsak választott követek képviselték.

A nemesi vármegye körvonalai elıször a Dunántúlon mutatkoznak (1232-ben kelt az úgynevezett kehidai oklevél, amelyben a zalai szerviensek azt kérték a ki-rálytól, hogy engedélyezze számukra törvényszékek tartását). A megyésispán és a szolgabírák együttes hatalomgyakorlása jelenti valójában a nemesi vármegyék lét-rejöttét: erre elsı példáink ugyancsak a Dunántúlról, az 1260-as évekbıl valók. Az új szervezet ezután gyorsan elterjedt az egész országban.

Megyéink területén a XIV. század elejétıl sokasodnak meg azok az oklevelek, amelyeket a nemesi vármegye szolgabírái és az alispán (mint a megyésispán he-

9

lyettese) az együttes törvénykezés során adnak ki. Így például Péter újvári ispán és a négy szolgabíró 1302 és 1304 között több ítéletet is hoz hatalmaskodási ügyekben; vagy 1308 és 1312 között László, majd Miklós borsodi alispánok ítél-keznek együtt a borsodi szolgabírákkal hasonló ügyekben. Már a XIV. századtól vannak okleveles adataink olyan közgyőlésekre, amelyeket a nádor vagy az or-szágbíró tartott több vármegye számára, valamint arra is, hogy milyen módon haj-tották végre az ott hozott határozatokat. A XV. században általános volt, hogy Borsod és Gömör számára együtt tartottak közgyőléseket: ezek helyszíne legtöbb-ször Sajószentpéter volt.

A nemesi vármegyék követei részt vettek az országgyőléseken is. A XV. szá-zad közepérıl rendelkezünk az elsı teljes követi névsorral megyéinket illetıen. Habsburg Albert halála után a fıurak egy része a köznemesség támogatásával Ulászló lengyel királyt – aki késıbb a várnai csatában esett el – hívta meg a ma-gyar trónra. Az 1440. június 29-én, Budán tartott országgyőlésen, amely a meghí-vást megerısítette, majd a július 17-én, Székesfehérvárott tartott országgyőlésen, amely megkoronázta Ulászlót a Szent István fejereklye-tartójáról levett koronával, a következı követek vettek részt: Zemplénbıl agárdi Theke Péter és Pányi Deme-ter, Gömörbıl Hangonyi Pál és Jánosi Balázs, Abaújból Monaki Mihály és Kéri László, Borsodból Balai János és Bárius Miklós, végül Tornából Nádasdi László és Orros Albert. Jelenlétük bizonyítja, hogy ez az országrész Ulászló királysága mellett foglalt állást, szemben V. Lászlóval. Az ekkor kiadott okleveleket a köve-tek meg is pecsételték, de saját pecsétjeikkel, mivel ekkor még a megyék nem rendelkeztek címeres pecséttel.

A vármegyék köznemessége általában politikai támaszt jelentett a király szá-mára a fıúri csoportosulásokkal szemben. Minden bizonnyal így volt ez a XIV. század elején is, amikor Károly Róbertnek súlyos harcokat kellett folytatnia a tar-tományurak ellen hatalma megszilárdítása érdekében. Megyéink területén csak kevés uradalom maradt királyi kézen, Abaújban és Gömörben az Abák, Borsod-ban és Gömörben az Ákosok, Zemplénben Petenye fia Péter építettek ki nagy ura-dalmakat. Hatalmukat a király több hadjárattal törte meg. Aba Amadé Csák Máté-val szövetkezett fiai 1312-ben Rozgony mellett vesztettek csatát a királyi seregek ellen, amelyeket a kassai polgárok és minden bizonnyal a köznemesek is támogat-tak. 1317-ben került sor az ismét lázadó Amadé-fiak, valamint Petenye fia Péter leverésére: a királyi seregeket ekkor az itáliai származású Drugeth Fülöp vezette, aki szolgálatáért hatalmas birtokokat szerzett Északkelet-Magyarországon és aki-nek utódai késıbb is fontos szerepet vittek megyéink életében.

Károly Róbert és utódai alatt a megerısödı északi – lengyelországi – politikai és gazdasági kapcsolatok felértékelték megyéinket. E kapcsolatokban nagy szere-pe lett Kassának: a város hőségét az Anjou-királyok nemcsak címeradományozás-sal jutalmazták, hanem kereskedelmi kiváltságokkal is.

A XIV–XV. század folyamán megyéink több köznemesi családja is kiemelke-dett e sorból és nyert helyet a fırangúak között. Közülük is elsısorban a Bebeke-ket kell megemlíteni, akik hatalmas uradalmat építettek ki Gömörben és Borsod-ban (Pelsıc és Szendrı központtal). A hagyomány szerint e család ıse eredetileg juhpásztor volt, aki a juhok legeltetése közben elrejtett kincsre bukkant – ez ala-pozta meg aztán a családi vagyont, ebbıl építette a várak sorát. A család tagjai or-

10

szágos méltóságokat is betöltöttek (két Imre is nádor volt, István és az egyik Imre pedig országbíró). A Pálóczi család felemelkedése a XV. században történt: jelen-tıs birtokaik központja Sárospatak volt, amelyhez megszerezték a dédesi uradal-mat is. Többen viseltek közülük országbírói méltóságot. A család utolsó tagja, Pálóczi Antal a mohácsi csatában esett: birtokai a Perényiek kezére kerültek.

E frissen felemelkedett családok azzal is utánozni akarták a korábbi elıkelıket, hogy szívesen alapítottak és támogattak kolostorokat – a korszellemnek megfele-lıen azonban már nem a régi monasztikus rendek, hanem az egyetlen magyar ala-pítású szerzetesrend, a pálosok kolostorait. Ez a remeterend a XIII. században ke-letkezett és a tatárjárás után kezdett elterjedni, majd a XIV. században indult kü-lönösen virágzásnak; népszerőségér egészen a reformációig megtartotta. Megyé-ink területén igen sok monostora volt: ezek közül Diósgyırt és Dédest az Ákos nemzetség tagjai alapították, Gombaszögöt és Újházat (a mai Kurittyán területén) a Bebekek. Sajóládon a szintén köznemesi eredető ónodi Czudar család alapított pálos monostort, Középnémetiben pedig Drugeth Fülöp nádor. Göncön és Han-gonyban, valamint Háromhegyen (ma Martonyi területe) a környékbeli birtokos nemesek voltak az alapítók.

Az Anjou-királyok, majd Luxemburgi Zsigmond uralkodásának nyugalmas év-tizedei után, a XV. század közepétıl vármegyéink területe gyakran hadszíntér. Elıször a Felsı-Magyarországot megszállva tartó Giskra fıkapitány seregei ellen kellett elıbb I. Ulászlónak, majd Hunyadi János kormányzónak és fiának, Mátyás királynak súlyos harcokat vívnia. A csehek számos várat építettek és templomot, monostort erıdítettek meg: a népnyelv még ma is hozzájuk kapcsolja a fallal kö-rülvett, gótikus templomokat. Giskra végül 1462-ben hódolt be Mátyás királynak. – Hunyadi Mátyás halála után Jagelló Ulászló és öccse, János Albert vetekedett a magyar trónért; az utóbbi által vezetett lengyel hadsereg nemcsak Kassát ostro-molta meg, hanem a tágabb környéket is feldúlta. Negyedszázaddal késıbb a Dó-zsa-féle parasztfelkelés hullámai érték el vármegyéinket. A török ellen meghirde-tett keresztes hadjárat leginkább a mezıvárosi parasztpolgárok körében talált visszhangra: Tolcsván, Szikszón a helyi plébánosok szervezték a kereszteseket. A hadak több helyen is gyülekeztek: Kassa alatt, Sárospatakon, Tokaj környékén. A megyék nemessége Bebek János, Pálóczi Antal és Perényi István vezetésével fel-lépett a gyülekezıkkel szemben és – néhány kisebb összecsapást nem számítva – könnyen feloszlatta a kereszteseket.

11

VÁROSFEJLİDÉS ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Jóllehet már az Árpád-korban utalnak jelek (például a lakosság számának megnö-vekedése, azaz a népességkoncentráció, illetve a hetipiac vagy országos vásár tar-tása) arra, hogy bizonyos települések megyéinkben is elindultak a várossá fejlıdés útján, városiasodásról igazából csak a XIV. század végétıl beszélhetünk. Terüle-tünkön csak egyetlen valódi: úgynevezett szabad királyi város volt: Kassa, amely Károly Róbert uralkodása alatt indult fejlıdésnek, annak köszönhetıen, hogy részt vett a Lengyelországba irányuló kereskedelemben. Valódi városok hiányában Északkelet-Magyarországon a mezıvárosok töltötték be a központihely-funkció-kat. A mezıvárosok – azért nevezték így ıket, mert nem rendelkeztek városfallal, mint a szabad királyi városok – legtöbbször magánföldesúri hatalom alatt voltak és kiváltságaik sem érték el a városi kiváltságok szintjét. Ha végigtekintünk eze-ken a kiváltságokon, azt látjuk, hogy a legfontosabbak közülük az igazgatási-törvénykezési jellegőek. Ezeknek köszönhetıen a mezıvárosok lakossága maga választhatta vezetıjét, a fıbírót, illetve annak segítıit, a tanácsot: e választott ve-zetıség aztán kifelé képviselte a lakosságot, befelé pedig intézte az ügyeket. A rendszeresen tartott tanácsüléseken törvényeket hozhattak, amelyek az illetı me-zıváros területén bírtak hatállyal; ítélkezhettek polgári és büntetı ügyekben (az utóbbiakban való bíráskodást az úgynevezett pallosjog biztosította), s hiteles helyként mőködve bizonyíthatták a lakosok ügyes-bajos dolgait. Az általuk készí-tett iratokat a mezıváros pecsétjével látták el, amelynek ábrája címer gyanánt szolgált. – Ugyancsak fontosak voltak a gazdasági típusú kiváltságok. Ezek közé soroljuk a hetipiac vagy országos vásár tartásának a jogát (hetipiaccal a mezıvá-ros közvetlen környezetének a gazdaságát szervezte, míg az országos vásárokkal bekapcsolódott a távolsági kereskedelembe), a vámmentességeket (amelyek a ke-reskedést könnyítették), a regálé-jövedelmekkel kapcsolatos kiváltságokat (ilyen például a szabad erdıhasználat), valamint a legkülönfélébb adófizetési kedvezmé-nyeket. – Végül az egyházi típusú kiváltságok közül a szabad plébános-választás a legfontosabb, mivel ennek révén a mezıvárosi lakosság jogot nyert arra, hogy be-leszóljon lelki vezetıjének megválasztásába.

Jól látható, hogy e kiváltságok – amelyeket általában nem egyszerre, hanem hosszabb idın keresztül, mintegy fokozatosan nyertek el – eredményeképpen a mezıvárosok azt érték el, hogy az élet legfontosabb területein saját maguk irá-nyíthatták a dolgaikat.

Attól függıen, hogy milyen gazdaságszervezı funkciókat gyakoroltak, a me-zıvárosok több csoportra oszthatóak, s e csoportok képviselıi területünkön is megtalálhatóak. Az úgynevezett „caput bonorum”-típusú mezıvárosok az egyes uradalmak központjai voltak: logikus, hogy annak köszönhették várossá fejlıdé-süket, hogy rajtuk keresztül szervezıdött az uradalom gazdasága. Ilyen mezıváros volt területünkön például Diósgyır, Sárospatak és Torna, késıbb Szendrı, Ónod, Homonna. Egy másik csoport az úgynevezett monokultúrás mezıváros: ez azt je-lenti, hogy a lakosság többsége jellemzı módon egy, gyakran nagyon munkaigé-nyes gazdálkodási ággal foglalkozott. Ilyen például a szılımővelés: területünk er-re alkalmas részein lánc-szerően helyezkednek el azok a mezıvárosok, amelyeket

12

ez a gazdálkodási ág indított el a városfejlıdés útján. Nemcsak a messze földön ismert zempléni Hegyalján találkozunk ilyen mezıvárosokkal (Tokaj, Tarcal, Tállya, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely – hogy csak a legfontosabbakat em-lítsük), hanem Borsodban (Miskolc, Sajószentpéter) és Abaújban (Abaújszántó, Gönc, Szikszó) is. – A másik jellegzetes monokultúra, amely városfejlıdést ered-ményezhetett, a bányászat. Megyéink területén is voltak bányahelyek, jóllehet nem olyan gazdagok, mint Alsó-Magyarországon. Az ezekre épülı bányászat ré-vén jöttek létre a bánya-mezıvárosok, amelyek a fejlettség szintjét illetıen ugyan elmaradtak az igazi bányavárosoktól, szervezetük azonban hasonlított azokéhoz. Ilyen bánya-mezıváros volt Borsodban Rudabánya, Abaújban Jászó, Mecenzéf és Telkibánya, Gömörben Rozsnyó, Csetnek, Dobsina. Ezek együtt a szepességi bá-nyavárosokkal olykor szövetségre is léptek, hogy közösen képviseljék érdekeiket. A bányák kimerülésével gyakran a falvak szintjére süllyedtek, de egyéb adottsá-gaik a bányászat megszőnése után is a mezıvárosok között tarthatták ıket.

Egy további mezıváros-típus az úgynevezett alföldi, amelyre az állattenyésztés és a gabonatermelés a jellemzı. Ilyenek Dél-Borsodban jöttek létre a késı közép-korban: közéjük számlálhatjuk Mezıkövesdet, Mezıkeresztest, Mezıcsátot. – Természetesen e várostípusok ritkán jelennek meg tiszta formában, a tipizálás a legjellemzıbb tulajdonság alapján történhet.

A területünkön a középkor végére kialakult mezıváros-hálózat a megfelelı módon bekapcsolta megyéinket az ország gazdaságába és kereskedelmébe. Cse-kély változásokkal túlélte a török hódoltságot is és új elemekkel gazdagodott. Így például csak a területünkre jellemzıek azok a mezıvárosok, amelyekben feltőnı-en nagy volt a kisnemesség aránya (egyes esetekben a 30–40%-ot is elérte), s ez a tény természetesen fontos társadalomtörténeti következményekkel járt. Azt is megállapíthatjuk, hogy e mezıvárosok nem csupán a gazdaságban játszottak sze-repet, hanem más téren is tágabb körzetük központjai voltak. A mezıvárosi polgá-rok gyermekei közül számosan eljutottak külföldi egyetemekre is (kezdetben Krakkó és Bécs, késıbb fıleg a nagy németországi egyetemek voltak kedveltek) és hazatérve részt vettek az új eszmék terjesztésében: nem véletlen például, hogy a reformáció éppen ezeken a településeken vert elıször gyökeret.

13

A TÖRÖK HÓDOLTSÁG – A NEMESI VÁRMEGYE VIRÁGKORA A mohácsi csatavesztés után a magyar rendek Tokajban választották királlyá Szapolyai Jánost – nem véletlenül itt, hiszen jelentıs birtokokkal rendelkezett vármegyéinkben (Tokaj mellett övé volt Szádvár, Regéc, Boldogkı és Tállya is). Csapatai és a néhány héttel késıbb szintén királlyá választott Habsburg Ferdinánd katonasága közötti összecsapásoknak is gyakran színhelye ez a vidék: a legjelen-tısebb ütközetekre 1527 ıszén Tokaj és 1528 elején az Abaúj megyei Szina mel-lett került sor. E hadjárásoknál is súlyosabb csapást jelentett azonban a fıuraknak az egyik királytól a másikhoz való pártolásai és az ezekkel járó kisebb-nagyobb összetőzések, foglalások.

A mohácsi csatát túlélı régiek mellett új birtokosok jelennek meg: Ferdinánd hadvezére, Serédy Gáspár, a pártváltoztatásairól nevezetes Perényi Péter – aki a Mohácsnál elesett Pálóczi Antal hatalmas birtokait szerezte meg –, vagy a diós-gyıri királyi uradalmat zálog címén birtokló Balassa Zsigmond borsodi fıispán. A XVI. század vége felé kezd hatalmas uradalmának kiépítésébe a Rákóczi család: ezen uradalom központi helyei vármegyéinkben Felsıvadász, Ónod, Szerencs, Sá-rospatak.

Szapolyai halála és Buda eleste után jelennek meg elıször területünkön a török a csapatok. Az elsı hadjáratra 1544-ben került sor, amikor Dél-Borsodot és Mis-kolcot dúlták fel a budai pasa portyázó seregei: Tinódi szerint Mehmet pasa

Oly igen haragutt az szegín pórokra, Hogy meg nem holdolnak szolgálni Budára, Nyolczezeren kiszálla ı az Rákosra, Rabolni indúla az neves Miskolczra. Dúlá, fenyegeté Miskolcznak városát. İ mind felrablá jó rész tartományát. Onnat ı elhoza négyezör rabokat, Kikkel ı hajtata számtalan barmokat.

Miskolcon kívül ekkor csaknem félszáz dél-borsodi helység pusztult el, amint azt a késıbbi adómentesítések is bizonyítják. Ugyancsak Dél-Borsod településeinek a nagy fokú pusztulásával járt az 1552. évi nagy török hadjárat, amelynek során az Ali és Ahmed pasák vezette sereg Eger várát is megostromolta; a várvédık között nagy számban voltak a területünkrıl is nemesek és jobbágyok egyaránt. A borsodi puskások vezetıje, Bolyki Tamás el is esett az ostrom során; emlékére és tisztele-tére a vár egyik bástyáját róla neveztek el. Közismert, hogy a Dobó István vezette várvédık sikerrel álltak ellent a sokszoros túlerınek. A vár tágabb környékét azonban felprédálták és elpusztították a portyázó török csapatok.

1554-ben Tojgun budai pasa elfoglalta a Nógrád vármegyei Fülek várát és ez-által megnyílt az út a meghódolást elıkészítı portyázó török csapatok számára a Sajó völgye felé is. Még ugyanabban az évben be is következett az elsı nagysza-bású támadás, amelynek során egészen Sajószentpéterig jutottak el a törökök, ki-rabolva és felégetve az útjukba esı falvakat, rabszíjra főzve az elfogott lakosokat.

14

A füleki parancsnok a következı esztendıkben is megismételte támadásait: így például 1560-ban és 1562-ben Kaza és Szendrı környékét pusztította.

Az 1550-es évek közepétıl területünknek a töröktıl leginkább fenyegetett nyu-gati része, azaz elsısorban Gömör és Borsod vármegye néhány települést (például Szendrı közvetlen környékét) nem számítva kénytelen volt meghódolni, azaz vál-lalni a török adó fizetését. A töröknek fizetendı adó többféle adónembıl tevıdött össze. Legfontosabb eleme a fejadó volt, amelyet mindenkinek kellett fizetnie, sokszor a vagyoni állapotnak megfelelıen. Az úgynevezett császár adóját a porták száma határozta meg; ezt azonban a török gyakran önkényesen határozta meg. Szablyapénzt a fegyverviselık fizettek. A régi adórendszer egyes elemeit is átvet-ték a törökök, így például a kocsmapénzt. Természetben kellett épületfát szolgál-tatni, valamint vajat és mézet adni. Az adók közé számítottak a robotszerő szol-gáltatások is (szénakaszálás, fuvarozás, erıdítési munkák, stb.) Az adónemek kö-zé tartozott a több-kevesebb rendszerességgel fizetendı ajándék is.

A beszedhetı adók pénzbeli nagysága határozta meg egy-egy meghódolt tele-pülés értékét, amelyek aztán ennek a pénzben kifejezhetı értéknek megfelelıen kerültek török földesuraik birtokába. A török földesurak gyakran, rendszerint évente változtak, aminek következménye, hogy érdekükben állt mennél nagyobb bevételre szert tenni rövid birtoklásuk alatt.

A hódoltsági jobbágyok helyzetét az tette súlyossá, hogy megmaradtak a régi földesurak, illetve a régi adórendszer bizonyos elemei is – azaz kétszeresen kellett adózniuk. A földesurak ezekben az évtizedekben írásos megállapodásokkal, úgy-nevezett urbáriumokkal igyekeztek a jobbágyaik kötelezettségeit rögzíteni. Meg-maradt az egyházi tized, a dézsma is, amelyet azonban a magyar kamara kibérelt az egyháztól és a végvárak fenntartására fordított, de a papok is megkapták belıle a nekik járó részt. A kamarai adminisztráció pontos kimutatásokat készített a be-szedett dézsmáról; a fennmaradt dézsmajegyzékek a korszak gazdaság- és társada-lomtörténetének igen fontos forrásai. Az országgyőlések ezenkívül rendszeresen kivetették a porták után fizetendı állami adót, amely a katonaság fenntartására szolgált; az ennek a beszedésével járó feladatok egy része a vármegyék apparátu-sára hárult. Ugyancsak országgyőlések határoztak az egytelkes nemesek és az egyháziak alkalmankénti adóztatásáról, mint ahogyan országgyőlések rendelték egyes vármegyék jobbágyait meghatározott várak erıdítési munkálataira is.

A meghódolás viszonylagos nyugalmat hozott területünk lakosságának – azért viszonylagosat, mert sem ez, sem a békekötések nem tartották teljesen vissza a tö-rök portyázókat a betörésektıl és fosztogatástól. Így például 1566-ban a török se-gédcsapataiként megjelenı tatárok pusztítottak elsısorban Borsod déli és középsı területein, de eljutottak egészen Rimaszombatig. A különféle árucikkekben bıvel-kedı vásárok is gyakran voltak célpontjai a portyáknak: így például 1573 és 1588 között a törökök három alkalommal ütöttek rajta a híres szikszói vásáron. Mindhá-rom alkalommal komoly csata kerekedett a portyázók és a vásározók védelmére sietı végváriak között, akik 1588-ban aratták a legnagyobb gyızelmüket: ennek hıse Rákóczi Zsigmond egri (korábban szendrıi) fıkapitány volt.

A legnagyobb veszedelmet a tizenöt éves háború hozta a területünkre. Ennek legfontosabb, az egész háború kimenetelét befolyásoló csatáját Mezıkeresztes ha-tárában vívták 1596-ban a szembenálló felek. A csata jelentıségére jellemzı,

15

hogy Mohács óta elıször itt került szembe egymással a magyar királyi és a szultá-ni fısereg (az elıbbit a Báthory Zsigmond által vezetett erdélyi hadsereg is támo-gatta, míg a törökök igen nagy létszámú tatár segédhadakkal rendelkeztek). A ki-rályi sereget Miksa fıherceg irányította, a török sereget – amely a csatát megelı-zıen elfoglalta Egert – maga III. Mohamed szultán. A több napig tartó csata döntı ütközetére október 26-án került sor. Ennek kezdetén a királyi és az erdélyi seregek jelentıs sikereket értek el, maga a szultán is elmenekült a csatatérrıl. A hátraha-gyott tábort fegyelmezetlenül fosztogatni kezdı katonákra azonban rátörtek a ko-rábban talán csak taktikából megfutott szpáhik; ellentámadásukat a királyi sereg nem tudta kiállni, elıbb saját táborába vonult vissza, majd felszerelését is hátra-hagyva elfutott, csaknem tizenötezer halottat veszítve (a törökök embervesztesége még ennél is nagyobb volt).

Eger török kézre kerülésével és az egri vilajet megszervezésével száz évre megszilárdult a hódoltság területünkön. A XVII. századot azonban nemcsak a tö-rök-magyar szembenállás jellemezte, hanem a Habsburgok vezette királyi Ma-gyarország és Erdély szembenállása is. A szembenálló felek közötti frontok itt hú-zódtak (jellemzı, hogy Borsod vármegye három legfontosabb vára közül Eger tö-rök kézen volt, Szendrıt általában császári katonaság védte, míg Ónod az erdélyi fejedelmi székben ülı Rákócziak egyik birtokközpontja volt). A felsı-magyaror-szági vármegyék (közöttük Borsod, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén) Bocskai, Bethlen Gábor és a két Rákóczi György alatt inkább Erdély irányítása alá tartoz-tak; az itt lakó nemesek, de a hajdúk és a jobbágyok is rendszeresen részt vettek az erdélyi hadsereg Habsburg-ellenes hadjárataiban. Megyéink birtokos nemesei közül sokan vettek részt a Wesselényi-féle összeesküvésben, majd ennek bukása után bujdostak Erdélybe és lettek Thököly párthíveivé. A török elleni felszabadító háború rendkívül súlyos terheket rótt területünk lakosságára, valamint a Felsı-Magyarországot megszálló császári sereg és adminisztráció is követett el súlyos törvénysértéseket (amilyen például az eperjesi vésztörvényszék felállítása és mő-ködése volt 1687-ben); nem csoda tehát, hogy itt kezdıdtek azok az események, amely aztán a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcba torkollottak.

Az 1697-ben kirobbant hegyaljai felkelés leverését követı szórványos Habs-burg-ellenes megmozdulásoknak 1703-ban állt az élére a lengyelországi bujdosá-sából hazatért ifjú Rákóczi. Felkeléséhez azonnal csatlakoztak az északkeleti vár-megyék, így a kezdetben szegénylegényekbıl, szökött katonákból álló serege je-lentısen megerısödött és gyorsan elfoglalta Felsı-Magyarországot. Megyéink nemessége is Rákóczi oldalára állt: igen sokan harcoltak zászlaja alatt, a birtoko-sok közül pedig töltöttek be fontos tisztségeket. Ez utóbbiak közül ki kell emelni Borsod vármegye alispánját, Szentpéteri Imrét, akit Rákóczi 1704-ben nevezett ki a Tiszán inneni hadak fıparancsnokává és akire Eger, illetve Szendrı várának hó-doltatását bízta; Szentpéteri egészen a nagymajtényi fegyverletételig kitartott a fe-jedelem oldalán. Nemcsak hadi, hanem fontos politikai események színhelye is te-rületünk a szabadságharc évei alatt: az 1707-ben tartott ónodi országgyőlés mond-ja ki például a Habsburg-ház trónfosztását.

A hódoltság korának másfél évszázada igen jelentıs változásokat hozott me-gyéink társadalmában. Számolnunk kell a népességszám jelentıs csökkenésével fıleg a hódoltsággal határos részeken: Borsod vármegye egri járását például a ti-

16

zenöt éves háború idején meg is kellett szüntetni, olyannyira elnéptelenedett. Az elmenekült lakosság részben a nagyobb biztonságot nyújtó mezıvárosokban tele-pedett le. A birtokos nemesek is arra törekedtek, hogy a török fenyegetésnek ke-vésbé kitett Zemplénbe, vagy még északabbra helyezzék át központjaikat. A fo-lyamatos harcok következtében igen jelentısen megnövekedett a katonáskodó elemek száma: egész mezıvárosok kaptak hajdúkiváltságot (Gönc, Ónod, Sze-rencs, Szederkény, Tarcal, Szikszó – hogy csak a legjelentısebbeket említsük), de sokan voltak az ilyesfajta szabadságokra igényt tartó libertinusok a hajdúkivált-sággal nem rendelkezı településeken (például Miskolcon vagy Sajószentpéteren) is. Ezek törekvése a nemesi szabadságjogok megszerzésére irányult, legtöbbször sikerrel: az erdélyi fejedelmek és a Habsburg királyok sorozatosan emelték ne-messé ıket. A gazdagabb jobbágyok számára a legkézenfekvıbb stratégia a ne-mességszerzés volt annak érdekében, hogy elkerüljék a súlyos adóterheket. Mind-ezek következtében rendkívüli mértékben megnövekedett vármegyéink területén, fıleg Borsodban és Gömörben az armalista nemesek száma, akik nem rendelkez-tek birtokokkal, de ettıl eltekintve ugyanolyan szabadságjogok illették ıket, mint a birtokos nemeseket.

A katonáskodó nemesség nagy száma a vármegye, mint önkormányzati és igazgatási intézmény szerepét is megnövelte. Ehhez járult vármegyéink esetében a hatalmi központoktól – Bécstıl, Gyulafehérvártól – való távolság is, aminek kö-vetkeztében a korábbinál nagyobb szerepet kapott a helyi hatalmi apparátus. A vármegye élén a választott alispán, illetve járások – ezekbıl általában négy volt – ügyeit intézı szolgabírák álltak. Fontos tisztség volt a jegyzıé is, aki a hivatalos ügyeket foglalta írásba, az ebben az idıszakban általánossá váló jegyzıkönyveket vezette, a levéltárat és a vármegyei pecsétet ırizte. Ebben az idıszakban kezdtek használni vármegyéink címert is, amely rákerült a pecsétre és a hitelesítést szol-gálta. A vármegyei címerek a nemesi heraldika hagyományait követték (hiszen az intézmény a területen lakó nemesség testülete volt). A levéltárak kialakulása azt jelezte, hogy a vármegye feladatai között egyre nagyobb szerepet kapott a hiteles helyi funkció. A tisztségviselık munkáját az ugyancsak választott esküdtek segí-tették.

A vármegye legfontosabb intézménye a közgyőlés, amelyen minden nemesnek joga és kötelessége volt megjelenni (a távolmaradókat gyakran büntették is). A sürgısebb dolgok intézésére a részgyőlések szolgáltak. Továbbra is fontos felada-ta maradt a vármegyének a polgári és büntetıperekben való ítélkezés; ennek hely-színe a törvényszék. Bizonyos feladatok elvégzésére speciális üléseket tartottak: az adóalapot képezı porták számának megállapítására helyesbítı széket, a tiszt-ségviselık elszámoltatására számadószéket, a kiadott iratok hitelesítésére pecséte-lı széket, stb. A vármegye közgyőlése országos törvények hiányában helyi törvé-nyeket, úgynevezett statútumokat is hozott, amelyek általában a szokásjogra tá-maszkodtak és amelyekkel saját mőködését szabályozta, illetve azokat a dolgokat, amelyek speciális szabályozást igényeltek. A közgyőléseken választották meg azokat a követeket is, akik a számukra kiadott instrukció, azaz követutasítás alap-ján képviselték az országgyőléseken a helyi érdekeket. Mindezek mellett egyre nagyobb szerepet kapott a vármegye a közigazgatási feladatok ellátásában: az

17

adók kivetésében és beszedésében, a védelmi munkák és a nemesi felkelés meg-szervezésében – és még folytathatnánk.

Ugyancsak nagy társadalmi változást jelentett – Felsı-Magyarország esetében különösen nagyot – a hódoltság idején a reformáció megjelenése, elterjedése és megerısödése. A lutheri eszmék talán a krakkói egyetemre járók közvetítésével az 1520-as években jelentek meg területünkön, de rövidesen – és nem minden vita nélkül – átadták helyüket a kálvini tanításoknak. Gyors elterjedésüket a fıuraknak is köszönhették, akik talán az egyház fölötti hatalom megszerzése érdekében is támogatták azokat; mindenesetre tény, hogy az új vallás ürügyén bizonyos fıurak kifosztották és lerombolták a kolostorokat (ahogyan az a pálos rendházak, vagy a tapolcai apátság esetében is történt). A reformáció fıleg a mezıvárosi polgárok körében lett igazán népszerő, nem utolsósorban annak a ténynek köszönhetıen, hogy mint saját egyházuk fenntartói, beleszólást kaptak egyházuk ügyeibe (papot választhattak, felügyelhették a gazdálkodást, stb.) Területeink mezıvárosai hama-rosan a reformáció központjává váltak (Sárospatak Zemplénben, Szikszó, Gönc és Szántó Abaújban, vagy Sajószentpéter és Miskolc Borsodban). A reformációnak különösen a kezdeti szakasza bıvelkedett nagy egyéniségekben is: elegendı csak a bibliafordító gönci prédikátorra, Károli Gáspárra gondolnunk, vagy arra a Thuri Farkas Pálra, aki a Perényi-birtokokon – Sajószentpéteren és Abaújszántón – lel-készkedett és aki igen sokat tett a kálvini irányzat elterjedéséért.

A reformáció nagy jelentıséget tulajdonított az oktatásnak: a mezıvárosokban ekkor mőködı iskolák hatékonyságát jól mutatja azoknak a nagy száma, akik kül-földi – elsısorban németországi – egyetemekre eljutottak. Ezen iskolák közül a sárospataki tett szert a legnagyobb hírnévre, amelyben az oktatást Szikszai Fabri-cius Balázs emelte magasabb színvonalra az 1560-as években. Késıbb, a Rákóczi-ak fejedelemsége idején a család tagjai sokat törıdtek az iskolával, aminek ered-ményeképpen olyan egyéniségek oktathattak itt, mint Comenius.

VÁRMEGYÉINK A XVIII. SZÁZADBAN A Rákóczi-szabadságharcot követı megbékélés – amely egy két évszázados, ál-landó háborúskodással terhes idıszakot zárt le – után a Habsburg-kormányzat és az azzal együttmőködı rendek hozzákezdtek az ország újjáépítéséhez és moderni-zálásához. Az 1715-ben és 1720-ban készített összeírások jól mutatják, milyen károk érték vármegyéinket is, honnét kellett az újjáépítésnek elindulnia. A köz-ponti kormányzat a munkában nagy szerepet szánt a vármegyéknek is, amelyek ennek megfelelıen egyre nagyobb mértékben kivették részüket a közigazgatásból, miközben önkormányzati szerepük is megmaradt.

A vármegyék modernizációját, a korszaknak megfelelı közigazgatási intézmé-nyekké való átalakítását az 1723. évi országgyőlési törvény indította el. Ez a tör-vény írta elı, hogy a vármegyéknek legyen székhelye, ahol a győlések tartása, a levéltár ırzése és a rabok fogva tartása céljából építsenek székházat. Gömör vár-megye már a törvényt megelızıen székhelyévé választotta Pelsıcöt és ott fel is

18

építette a megyeházat, amelyben 1719-ben tartottak elıször győlést. Borsod vár-megye korábbi gyakorlatát megerısítve, Miskolcot választotta székhelyéül, ahol 1725 és 1727 között felépítette székházát, majd az 1750-es évek elején a székház udvarán a börtönt is. A némileg elsietett építkezés következtében azonban már az 1780-as években új megyeháza építésérıl kellett határozni. Több, nagyszerő terv is született az épületre, amelynek kivitelezését pénzhiány miatt csak az 1810-es években tudták elkezdeni: a munka eredménye a ma is álló megyeháza lett. – Abaúj vármegye Kassát, Torna vármegye Torna mezıvárost, Zemplén vármegye pedig Sátoraljaújhelyt jelölte ki székhelyül; mindhárom helyen csak késıbb kezd-tek bele a megyeháza építésébe.

Ami a vármegyék vezetıit és tisztségviselıit illeti, nem sok változás történt a korábbi idıkhöz képest: a fıispánokat továbbra is a király nevezte ki a fırangúak közül, az alispánokat és a szolgabírákat, valamint a jegyzıket a megyei nemesség választotta. A feladatok bıvülése következtében azonban szükségessé vált a má-sod-, sıt harmad-alispánok választása, mint ahogyan a szolgabírák is helyetteseket kaptak. Hamarosan a jegyzınek is lett helyettese, s munkájukat több írnok is segí-tette. A tisztségviselık díjazását vármegyei rendeletek, azaz statútumok határoz-ták meg.

A modernizációt elsısorban az új hivatalok megjelenése jelezte. A század má-sodik felében létesítették a vármegyei mérnöki hivatalt, amelyet megyéinkben is földmérésben, építészetben jártas személyek töltöttek be. Feladatuk volt a telepü-lések határainak kijelölése és térképre vitele, az utak, gátak és hidak építése, kar-bantartása. Terveztek középületeket is: így például az új megyeháza Miskolcon Reindl Ferenc mérnök tervei alapján épült meg, de a katonaság elszállásolásra szolgáló kvártélyházakat is megyei mérnökök tervezték, ahogyan a kı- és fahidak többségét is. Ha valahol malom épült, a vízelzárás következményeit ugyancsak ık számították ki. Különösen nagy feladatot jelentett nekik az úrbérrendezés során a jobbágyföldek, a kül- és beltelkek, a legelık és rétek kimérése. Munkájuk ered-ménye számos szép, kézzel rajzolt térkép a levéltárak ırizetében. De emlékük a néphiedelmekben is fennmaradt: az éjszaka kísértı „tüzes inzsellér” alakját nyil-ván a községhatárok kimérésében betöltött, az emberek számára sokszor negatív szerepük hozta létre.

Talán még fontosabb volt a megyei fıorvos (korabeli terminussal: fizikus vagy természetvizsgáló) hivatalának létrehozása, amely az 1740-es évek elején (nyilván a pestisjárványnak köszönhetıen) jelenik meg, s amelyet a központi kormányzat az 1760-as években tett kötelezıvé. A fıorvosok magasan képzett, egyetemet végzett személyek voltak és fı feladatuk természetesen a megye közegészség-ügyének felügyelete volt. Ebben az úgynevezett chirurgusok (seborvosok) voltak a segítségükre, minden járásban legalább egy, akik orvosi ismereteiket általában a hadseregben szerezték meg. A fıorvosok képezték és ellenırizték a bábákat: az elsı magyar nyelvő, 1764-ben, Pozsonyban megjelent bába-tankönyv szerzıje Borsod vármegye zempléni származású fıorvosa, Domby Sámuel volt. İk ellen-ırizték a járási székhelyeken létesülı gyógyszertárakat is: errıl minden esztendı-ben jelentést készítettek. Ezenkívül halálozási okokat állapítottak meg és vizsgál-ták, hogy az elítélt alávethetı-e testi fenyítésnek: egyszóval irányították a megyék egészségügyét. Olykor különleges feladatokat is kaptak a központi kormányzattól:

19

így például Mária Terézia uralkodása alatt kimutatást készítettek a szénlelıhe-lyekrıl és kémiai vizsgálat alá is vették az ásványi szenet, vagy az 1760-as évek-ben megvizsgálták a gyógyfürdıket és az ásványvizeket, s e munkáról ugyancsak jelentést terjesztettek a Helytartótanács elé. Borsod vármegye legnevezetesebb fi-zikusa, Benkı Sámuel évtizedeken keresztül érdekes meteorológiai megfigyelése-ket, amelyeket megkísérelte összekapcsolni az egyedi és járványszerő betegségek megjelenésével, amint az 6 kötetes fı mőve is bizonyítja. E sokirányú tevékeny-sége mellett még Miskolc történetének a megírására is futotta idejébıl, ami jól jelzi széles mőveltségét.

A szakszerőség igénye jelenik meg a levéltárak esetében is. A vármegyék a hiteleshely-jellegő tevékenységüknek is köszönhetıen kezdettıl fogva törekedtek arra, hogy megırizzék az ıket illetı vagy általuk létrehozott iratokat: elsısorban a közgyőlési és törvényszéki jegyzıkönyvre ügyeltek gondosan, amelyeket a jegy-zık mintegy hivataluk jelképeként adtak át utódaiknak. A megırzés és még in-kább a nyilvántartás azonban esetleges volt. A XVIII. század közepétıl központi rendeletek szabályozták a levéltári rend kialakítását: az e rend szerint létrejött le-véltárak mind a mai napig a megyei levéltár magvát alkotják. A század végén pe-dig egy egészen újfajta szakértelem jelenik meg e területen: a történeti érdeklıdés, amely felfedezte a régi iratok értékét. Megyéinkben ennek Zemplén vármegye le-véltárosa, Szirmay Antal az elsı képviselıje, aki – mintegy jelmondatként – fel-íratta a levéltár ajtajára: Hic mortui vivunt et muti loquuntur (Itt a holtak élnek és a némák megszólalnak). Szerteágazó levéltári kutatásai alapján nemcsak az elsı megyetörténeti munkák főzıdnek a nevéhez, hanem tevékeny szerepet játszott – korai nyelvújítóként – a magyar közigazgatási nyelv megteremtésében is. Munká-ját Kazinczy Ferenc folytatta méltó módon.

A vármegyei élet fı színtere továbbra is a közgyőlés volt, ahol kihirdették a központi rendeleteket, intézkedtek azok végrehajtásáról, megválasztották a tiszt-ségviselıket és az országgyőlési követeket, meghallgatták a jelentéseket a fonto-sabb ügyekrıl. A közigazgatási feladatok bıvülésével azonban egyre nagyobb szerepet kaptak a részgyőlések, hiszen ezen ügyek intézése egyre inkább megkí-vánta a szakértelmet, nem volt szükség a teljes nemesség részvételére. Az arra kö-telezettek, elsısorban a szolgabírák továbbra is a számadószékeken mutatták be számadásaikat, amelyek azonban jóval részletesebbek és alaposabbak, mint a ko-rábbi idıkben. A tisztségviselıket az építıszékeken választották meg. Új jelenség viszont, hogy bizonyos nagyobb ügyek intézésében mind gyakrabban küldött ki a közgyőlés állandó és ideiglenes bizottságokat. Ilyen kirendelt bizottság intézte például az úrbérrendezést, amely 1770 és 1772 között zajlott le vármegyéinkben. A rendezés célja a földesúr-jobbágy viszony szabályozása és ellenırizhetıvé téte-le volt, mivel a korábbi évszázadokban nagy egyenetlenség alakult ki ezen a téren. A vármegyei bizottságok végezték el a korábbi állapotok felmérését (az úgyneve-zett 9 kérdıpontos vizsgálatot), amelybıl átfogó képet kaphatunk a rendezés elıtti viszonyokról. A bizottságok írták össze a más elbírálás alá esı szılıket és irt-ványföldeket, sorolták osztályokba az egyes települések határát, s ennek alapján határozták meg a kül- és beltelkek nagyságát. E bizottságok határoztak vitás ügyekben, készítették el a jobbágyi kötelezettségeket és jogokat tartalmazó táblá-zatokat, hirdették ki az urbáriumot és ellenırizték késıbb annak betartását. – Egy

20

másik jellegzetes ilyen típusú intézmény az úgynevezett inszurrekcionális bizott-ság volt, amely a vármegyét, mint testületet alkotó nemesség „legszentebb kötele-zettségét”, a nemesi felkelést szervezte meg. Ez a korábban fontos, de a XVIII. századra már elavult intézmény még viszonylag komoly szerepet kapott az osztrák örökösödési háborúban, majd a század végén, a napóleoni háborúk idején katonai kormányzat megkísérelte modernizálni – mint tudjuk, kevés sikerrel. Az inszur-rekcionális bizottságok feladata volt a hadra kötelezett nemesség összeírása, a tör-vényes mentességet kérelmezık kérvényeinek elbírálása, a hadi felszerelés be-szerzése, a hadra keltek szemlézése és a szemlék alapján az egyes csapatok felállí-tása, a tisztek megválasztása, az élelmezés megszervezése – és még hosszan so-rolhatnánk a feladatokat.

A vármegyék a XVIII. században is tartottak törvényszékeket mind a polgári, mind pedig a büntetıügyekben. Új jelenség, hogy a Helytartótanács erre a terület-re is kiterjesztette ellenırzését és azokat a pereket, amelyekben halálos ítéletek születtek, bekérte ellenırzésre. Ezeknek az ellenırzéseknek a következménye pél-dául az a rendelet, amellyel Mária Terézia 1756-ban országosan betiltotta a bo-szorkánypereket. E különleges perek, amelyekbıl egyedülálló módon tanulmá-nyozható a korabeli hiedelemvilág, addig bizony gyakoriak voltak megyéinkben is és nem egyszer jártak együtt kegyetlen kínvallatással és boszorkánypróbákkal, vagy végzıdtek halálos ítéletekkel. A büntetıperes iratok nagyon jó betekintést nyújtanak a korabeli társadalmi viszonyokba – sajnálatos, hogy késıbb éppen ezeket selejtezték ki tömegesen a levéltárak. – Ami a polgári pereket illeti, ezek túlnyomó többsége birtokper. A XVIII. században jelentısen megnövekedett a ha-tárperek száma is, ami jól mutatja a hódoltság utáni bizonytalan birtokjogi állapo-tokat.

Az 1723. évi törvény új feladatot is adott a vármegyei törvénykezésnek: az úgynevezett nemességvizsgáló törvényszék felállítását. E törvényszék különösen nagy szerepet kapott megyéinkben, ahol az országos átlaghoz képest is igen ma-gas volt a kisnemesség száma és aránya. A törvény elıírása szerint a nemesség-vizsgáló törvényszék elıtt minden kisnemes, akinek nemessége nem volt kétség-bevonhatatlan, köteles volt megjelenni, ott a nemeslevelét bemutatni és bizonyíta-ni leszármazását attól az ıstıl, aki a nemességet szerezte. A törvényszék mőködé-se során sok visszásságra is fényt derített: armálisok meghamisítására és eltulaj-donítására, jogosulatlan használatára és hasonlókra. A visszaélések elkövetıit a törvényszék büntette és a jobbágyok közé sorolta – ilyen módon is növelve az adófizetık számát az állam és a földesurak hasznára.

A XVIII. században jelentıs változások következtek be a vármegyék által igazgatott társadalomban is. Megyéink lakosságának a Rákóczi-szabadságharc utáni számáról nincsenek megbízható adataink, de a korai (más célú) összeírások alapján azért sejthetı, hogy az a háborúkkal terhes évszádok alatt alaposan le-csökkent. Már az 1720-as évektıl elkezdıdik azonban az elpusztult falvak újrate-lepítése a földesuraknak köszönhetıen. Elsısorban szlovákok és ruszinok (kora-beli szóhasználattal: oroszok) érkeznek: az elıbbiek telepítik be például Szirma-besenyıt és a Szirmayak uradalmának más falvait is, az utóbbiak pedig abaúji fal-vak sorát. Trautsohn herceg sárospataki uradalmába németeket telepített (Rátka, Hercegkút, Károlyfalva, stb.) Lengyelek egy csoportja települt le a Torna várme-

21

gyei Derenken. Számolnunk kell természetesen nem szervezett beáramlással is, hiszen a jó minıségő földek és szılımővelésre, egyéb mezıgazdasági tevékeny-ségre alkalmas területek vonzották az embereket.

Három etnikai csoport megjelenése, illetve elterjedése színesítette a már egyéb-ként is eléggé tarka etnikai képet. Az úgynevezett görögök valójában nem görö-gök voltak, hanem délszláv nemzetiségő török alattvalók, valamennyien ortodox („görög”) vallásúak. Elsısorban a koronauradalom mezıvárosaiban (Miskolc, Tokaj) telepedtek meg. Igen kiterjedt kereskedelmi tevékenységet folytattak: jó-részt az ı kezükben volt például a Lengyelország felé irányuló borkereskedelem. A kereskedésbıl meggazdagodva sokan közülük nemességet nyertek és nagy földbirtokokhoz jutottak (így például a Pilta család a volt Rákóczi-birtokok nagy részét megszerezte), tehát beépültek a vármegyéket alkotó nemességbe. Emléke-zetüket mind a mai napig ırzi például a miskolci ortodox templom és pompás be-rendezése. – A zsidók bevándorlása is a XVIII. században kezdıdött, majd a szá-zad végén – Galíciának a monarchiához való csatolása után – erısödött fel. İk is kereskedelmi tevékenységet folytattak, bár kisebb léptékben, mint a görögök. Földtulajdont nem szerezhetvén, nemesi jószágokat és regálé-jogokat (amilyen például a pálinkafızés vagy a korcsmáltatás) vettek bérbe: ennek következtében fıleg a forgalmas fıutak melletti falvakban telepedtek le. Több központjuk is ki-alakult megyéink területén, amelyekben már a XVIII. században épültek zsinagó-gák. – A cigányok, jóllehet minden bizonnyal már korábban is jelen voltak, a XVI. század második felében bukkannak fel forrásainkban. Vándorló életmódot folytattak, a lovakkal való kereskedést és a kovácsmesterséget, késıbb a zenélést gyakorolták. A XVIII. században egyre nagyobb tömegben érkeztek Erdély felıl az oláh cigánynak nevezett csoportjaik, akik fıleg a rézmőves és a fafaragó mes-terséget őztek. A központi kormányzat Mária Terézia, majd II. József uralkodása alatt rendeletek sorával próbálta arra kényszeríteni ıket, hogy felhagyjanak élet-módjukkal, a vándorlással és letelepedve végezzenek jobbágyi munkát: talán nem is sikertelenül, de az újonnan érkezettek nagy száma szinte teljesen kilátástalanná tette e törekvéseket.

A szervezett betelepítések és spontán letelepedések nemcsak megyéink etnikai térképét rajzolták át, hanem a lakosság számát is jelentısen megnövelték. Errıl a II. József-féle, az 1780-as évek második felében elvégzett népszámlálásnak kö-szönhetıen kaphatunk elıször reális képet. Ekkor az öt megye közül a legnagyobb területő, azaz Zemplén volt a legnépesebb: 209 ezren lakták. Borsod lakossága 134 ezer fı volt, míg (a II. József által egyesített) Abaúj és Torna vármegyéké 132 ezer fı. A legkevesebb lakossággal Gömör vármegye rendelkezett: 110 ezer fıvel.

Igen érdekes képet ad ez a népszámlálás megyéink társadalmáról. Kiderül belı-le ugyanis, hogy az országban itt élt a legtöbb nemes: arányuk Borsodban megkö-zelítette a 15 %-ot, Abaújban és Gömörben pedig a 8 %-ot. Különös jelenség az is, hogy számos mezıváros lakosságának közel vagy több, mint egyharmada volt nemes: e városok igazgatása ezért érdekes sajátosságokkal rendelkezett.

A vármegyék lakossága a korszakban szinte teljesen a mezıgazdaságból él: or-szágszerte híres volt a szılımővelés, de nagyon jól csengett például a miskolci kenyér neve is. Iparral elsısorban a céhek foglalkoztak. Erre az idıszakra megyé-ink nemesfém-bányái már kimerültek, szerepüket egyre inkább átvette a vasbá-

22

nyászat: a fıleg a gömöri bányavidéken (Jolsva, Csetnek, Dobsina) kitermelt vas-ércet újonnan létesített hámorok (Berzéte, Diósgyır) dolgozták fel. Vasfeldolgo-zásból és -kereskedésbıl egész falvak éltek (például a két Mecenzéf Abaúj vár-megyében), mint ahogyan más speciális termékek készítésébıl és eladásából is fı-leg a mezıgazdaság számára kedvezıtlen vidékeken: ilyenek voltak például a gömöri fazekasok és pálinkafızık. Az uradalmak ekkor kezdtek el komolyabban foglalkozni üveggyártással is, amelynek emlékei a Bükkben, a Hegyközben és Gömörben a huták. Ezen iparágak energiaigénye tette szükségessé az elsı kıszén-kutatásokat is, valamint kísérleteket a kıszén felhasználására: a valódi szénbányá-szat megindulására azonban még várni kellett.

Megyéink etnikai változatosságát a vallási kép is követte. A Habsburg-kor-mányzat törekvéseinek megfelelıen egyre jobban megerısödött a katolikus egy-ház: nemcsak új templomok sora épült, hanem monostorok is; a jelentısebb szer-zetesrendek közül a pálosok újratelepültek Sajóládon, Diósgyırben, Sátoraljaújhe-lyen és Terebesen, a minoriták megtelepedtek Miskolcon és Rozsnyón. Ez utóbbi-ak különösen fontos tevékenységet fejtettek ki az oktatás területén: gimnáziuma-ikban, így Miskolcon is nemcsak tanították az ifjakat, hanem a közéleti pályára is felkészítették. E tevékenység eredményeként indult meg területünkön a színját-szás is. – A katolikus vallás terjedése sem tudta megtörni a református vallást, amely továbbra is erıs maradt fıleg a mezıvárosokban. Központja területünkön Sárospatak lett, ahol magas szintő teológiai és gimnáziumi képzés folyt. – A bete-lepülık hozták magukkal vallásukat is, így korszakunkban sok faluban létesült evangélikus vagy görög katolikus templom. E változásokhoz késıbb az egyház-igazgatás is alkalmazkodott a kassai püspökség, illetve az eperjesi görög katolikus püspökség létrehozásával.