A Kívülálló

(Outsider, The)

Howard Phillips Lovecraft (1921)

Lidérccel álmodott ez éjszakána báró, s a harcos-vendégseregboszorkányt és koporsó-férgeketlátott gyötrődve

KEATS

Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupána félelem és a szomorúság emléke maradt meg.Szerencsétlen az, aki magányos órákraemlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságávalborított, barna függönyös, hatalmas, gyászostermekben, vagy riadt bámészkodásokravadszőlőtől fojtogatott, gigászi, groteszk fákfélhomályos ligetében, toronymagas némaságbanimbolygó, göcsörtös ágak alatt. Ilyen helyet adtaknekem az istenek, nekem, a bódultnak, acsalódottnak; a nélkülözőnek, a megtörtnek.Különös módon mégis elégedett vagyok, éskétségbeesetten kapaszkodom sivár emlékeimbeolyan pillanatokban, amikor elmém azzalfenyeget, hogy átnyúl a másikhoz.

Nem tudom, hol születtem, csak azt, hogy akastély mérhetetlenül öreg és mérhetetlenülborzalmas volt, tele sötét folyosókkal, és a magas

mennyezeteken a szem csak pókhálót ésárnyakat talált. A mállatag folyosók kövei mindigocsmányul nyirkosnak tűntek és mindenütt pokolibűz terjengett, mintha nemzedékek hulláithalmozták volna föl. Sohasem volt világosság, ígyhát néha gyertyát gyújtottam, és azokat bámultammereven, hogy megkönnyebbüljek, és odakintsem sütött a nap, mivel azok a szörnyű fák alegnagyobb tornyokat is túlnőtték. Egyetlen feketetorony nyúlt fel a fákon túl az ismeretlen égbe, ámaz félig-meddig romba dőlt és legföljebb kívülrőllehetett volna, kőről kőre lépve, fölkapaszkodnirajta.

Évekig élhettem ezen a helyen, de nem tudommérni az időt. Valakiknek gondoskodniuk kellettrólam, mégse tudok emlékezni más emberre vagyélőlényre magamon kívül, leszámítva a zajtalanpatkányokat, denevéreket és pókokat. Azthiszem, akárki is a gondozóm, döbbenetesenöreg lehet, mivel első fogalmam egy élőszemélyről valami hozzám gunyorosan hasonlólény mégis torz, összeaszalódott és omlatag, minta kastély. Én semmi groteszket sem találtam acsontokban, amelyek elszórva hevertek asziklakriptákban, mélyen az alapok alatt. Ezeket adolgokat összekapcsoltam a mindennapi életeseményeivel, és sokkal természetesebbek voltakszámomra, mint az élőlényeket ábrázoló színesképek, amelyeket a penészes könyvekbentaláltam. Ezekből a könyvekből származikminden, amit tudok. Tanár nem serkentett vagyvezetett, és nem emlékszem, hogy hallottamvolna emberi szót az évek során - még a

sajátomat sem; noha olvastam beszédről,sohasem gondoltam, hogy hangosan kellenebeszélnem. Azt se tudtam, milyen vagyok, mertnem volt tükör a kastélyban, ösztönszerűentekintettem magam fiatalnak, hasonlatosnak amafiatalokhoz, akiket a képeskönyvek rajzain ésfestményein láttam. Azért gondoltam magamfiatalnak, mert olyan kevésre emlékeztem.

Gyakran hevertem odakint, a büdös árkon túl asötét, néma fák alatt, és órákon át álmodoztammindarról, amit a könyvekben olvastam; vágyódvaképzeltem magamat a napfényes világ vidámsokaságába, amely a végtelen erdő mögött lehet.Egyszer megpróbáltam elmenekülni az erdőből,de minél távolabb kerültem a kastélytól, annáláthatolhatatlanabb lett a sötétség, annál jobbaneltelt a levegő sötét félelemmel; így hát rémültenrohantam vissza, nehogy eltévedjek az éjszakaicsönd labirintusában.

Így álmodoztam és várakoztam az örökszürkületben, noha nem tudtam, mire várok.Azután az árnyas magányban olyan égető lettbennem a vágy a fény után, hogy többé nemtaláltam nyugtot, és esdeklőn nyújtottam kezeimetaz erdő fölötti ismeretlen égbe fúródó magányos,fekete torony felé. Végül úgy döntöttem,megmászom azt a tornyot, még ha lezuhanok is;még mindig jobb egy pillantást vetni az égre éskockáztatni, mint tovább élni anélkül, hogy lássama nappalt.

A nyirkos félhomályban addig kaptattam akeshedt, vén kőlépcsőkön, amíg el nem fogytak afokok; olyan nyaktörő kúszás következett a kiállókis kapaszkodókon. Lidérces és szörnyű volt az alépcső nélküli, halott kőhenger; fekete, romos,kihalt és baljós - megriadt denevéreivel,amelyeknek szárnya nem csapott zajt. De mégrémítőbb és szörnyűbb volt előrehaladásomlassúsága; másztam, ahogy tudtam, de asötétség a fejem fölött nem csökkent, és újfajtaborzongás telepedett rám, mint kísértetiespenész. Dideregtem, míg azon tűnődtem, miértnem érem el a fényt, és lenéztem volna, hamerek. Azt képzeltem, hirtelen éj ereszkedett lehirtelen, és hiábavalóan kapaszkodom szabadkezemmel egy ablakmélyedésbe, hogy ki- ésfölnézzek, fölmérendő, milyen magasba jutottam.

A homorú, kétségbeejtő meredélyen valómérhetetlen, félelmetes, vak mászás után hirtelenéreztem, hogy fejem valami szilárd dologbaütközik, és tudtam, elértem a tetőt, vagyvalamilyen padlót. A sötétben fölemeltem szabadkezem, megtapogattam az akadályt, éreztem,hogy kőből van és nem mozdul. Következett egynyaktörő kör a torony palástja mentén,fölhasználva minden síkos kapaszkodót, amelyeta fal nyújthatott; végül engedett kutató kezemnekaz akadály, és én ismét elindultam fölfelé,fejemmel tolva magam előtt a kőlapot vagy ajtót,mivel félelmes kapaszkodásomhoz mindkétkezemre szükségem volt. Semmiféle fény nemlátszott odafönt, és amikor följebb nyúltam, mártudtam, utána egyáltalán nem ért véget, mert a

kőlap csapóajtaja csupán a toronynál szélesebbsziklapadlónak, bizonyára valamilyen kilátóbavezető nyílás. Óvatosan bemásztam, próbáltamelejét venni, hogy a súlyos kőlap visszahulljon, deigyekezetem kudarcba fulladt. Miközbenkimerülten hevertem a padlón, hallottamzuhanásának visszhangját, és csak reméltem,hogy amikor szükséges, ismét föl tudom majdemelni.

Hitem szerint csodálatos magasságba jutottam,messze túl az átkozott faágakon, ígyföltápászkodtam a padlóról, és ablak utántapogatóztam, hogy először pillazathassak azégre, a Holdra és a csillagokra, amelyekről márolvastam. De hiába kutattam mindkét kézzel,csalódnom kellett; csupán nagy márványpolcokattaláltam, és rajtuk nyugtalanító méretű,gyűlöletes, hosszúkás ládákat. Azon tűnődtem,miféle ódon titkok rejtőzhetnek ebben a magasteremben, amelynek évtizedek óta nincsösszeköttetése a lenti kastéllyal. Kezemváratlanul egy ajtóba ütközött, amely különösfaragástól érdes kőkeretbe volt ágyazva.Megpróbáltam kinyitni, zárva volt; ám mindenerőmet megfeszítve legyűrtem az akadályt, ésfeltéptem. Ekkor a legtisztább öröm kerítetthatalmába, amit valaha ismertem, mert azújonnan talált ajtóból fölfelé vezető, sziklafalú,rövid, lépcsős átjáró végén egy díszes vasrácsonkeresztül beragyogott a telehold, amelyet mégsohasem láttam, csak álmaimban ésemlékezetnek nem nevezhető, bizonytalanlátomásaimban.

Mivel úgy képzeltem, most értem el a kastélytornyának igazi csúcsát, nekirontottam az ajtómögötti néhány lépcsőfoknak; mivel azonban aholdat hirtelen eltakarta egy felhő, megbotlottam,és lassabban tapogatództam tovább a sötétben.Még akkor is nagy volt a homály, amikor elértema rácsot, amelyet óvatosan meghúztam, és nyitvataláltam, de nem mertem kitárni, mert féltem,hogy lezuhanok a megdöbbentő magasságból,ahova fölmásztam. Azután ismét előbukkant aholdfény.

Minden megrendülés között az a legdémonibb,amelyik váratlan és groteszkül hihetetlen.Egyetlen korábbi tapasztalatom sem volt mérhetőa most látottak borzalmához, e látvány bizarrcsodájához. Maga a kép olyan egyszerű volt, mintamilyen döbbenetes, csupáncsak ennyi: a szédítőmélységben összebújó lombkoronák helyett,amelyekre számítottam, a rácson túl szilárd talajfogadott, amelyen különböző márványtömbök ésoszlopok álltak, és egy ódon kőtemplom vetett ráárnyékot; romos tornya kísértetiesen ragyogott aholdfényben.

Fél-öntudatlanul kinyitottam a rácsot, éskitántorogtam a két irányba elnyúló fehérmárványösvényre. Elmémben, akármilyendöbbent és zavaros volt is még mindig őrült vágyélt a fény iránt; még a most bekövetkezettfantasztikus csoda sem állíthatott meg utamon.Nem tudtam, de nem is törődtem vele, hogyélményeim őrületből, álomból vagy varázslatból

fakadnak; elhatároztam, hogy megnézem aragyogást és vígságot, bármibe kerüljön. Nemtudtam, ki és mi vagyok, milyen lehet akörnyezetem; míg tovább botladoztam, valamifélelmetes, rejtett emlék ébredt bennem, amelykevéssé véletlenszerűvé tette haladásomat.Átmentem egy boltív alatt, elhagyva a kőlapok ésoszlopok világát, majd tovavándoroltam a tájon,néha a látható utakat követve, de néhakíváncsian elhagyva őket, hogy mezőkön vágjakkeresztül, ahol helyenként romok regéltekvalamely elfelejtett út ősi jelenlétéről. Egyszerátúsztam egy sebes folyót, amelyben rég eltűnthídra emlékeztettek a mohos romok. Több mintkét óra telhetett el, mielőtt elértem volna azt, amicélomnak tűnt, a tiszteletreméltó, borostyánnalbefuttatott kastélyt, egy fáktól sűrű parkban,amely őrjítően ismerősnek tűnt, ugyanakkorzavarba ejtően idegen is volt. Láttam, hogy azárkot feltöltötték, és némelyik jól ismert tornyotlebontották; ám új épületszárnyak is voltak, hogyzavarba hozzák a szemlélőt. De a nyitottablakokat néztem a legnagyobb érdeklődéssel ésörömmel: pompásan ki voltak világítva, alegvidámabb mulatság zsivaja szállt ki rajtuk.Odamentem az egyikhez, belestem, és különösenöltözött társaságot láttam: vigadoztak és derűsenbeszélgettek. Még sohasem hallottam emberibeszédet, és csupán sejtettem, mit mondanak.Némely arcon olyan kifejezés ült, amelyhihetetlenül távoli emlékeket ébresztett bennem,mások tökéletesen idegenek voltak.

Beléptem az alacsony ablakon a fényesenkivilágított szobába, és ezzel a lépésselreményeim egyetlen tündöklő pillanatábólátestem a kétségbeesés és kijózanodáslegsötétebb bugyraiba. A lidércnyomás azonnalelkezdődött a legrémítőbb jelenettel, amit eltudtam képzelni. Alig léptem át a párkányt, amikordöbbent és iszonytató félelem csapott le az egésztársaságra; minden arcot eltorzított, és alegborzalmasabb sikolyokat csalta elő úgyszólvánminden torokból. Általános meneküléskövetkezett, a zűrzavarban és pánikban jónéhányan elájultak, eszeveszetten menekülőtársaik vonszolták magukkal őket. Sokan befogtáka szemüket, és vakon bukdácsolva inaltak,felborogatva a bútorokat, nekiütközve a falaknak,mielőtt elérték volna valamelyik ajtót.

Velőtrázó volt a sikoltozás; egyedül és bambánálltam a tündöklő teremben, hallgattam azenyésző visszhangokat, és megremegtem agondolattól, hogy mi lopakodhat láthatatlanulmögöttem. Első pillantásra a szoba kihaltnak tűnt,de ahogy elindultam az egyik fülke felé, minthamozgást észleltem volna az egyik aranyozott,boltíves ajtóból, amely egy másik, erre furcsamódhasonló szobába nyílt. A boltívhez közeledvetisztábban érzékeltem a mozgást, és ekkor első,egyben utolsó hangomat hallattam - kísértetiesüvöltést, amely csaknem annyira megriasztott,mint az ocsmány ok, ami előidézte -, mert teljes,rémítő elevenségében megpillantottam azelképzelhetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan

borzalmat, amelynek puszta megjelenéseeszeveszett iszkolásra bírta a vidám társaságot.

Még csak megközelítőleg se tudom leírni,milyen volt, mert megvolt benne minden, amitisztátalan, hátborzongató, ellenszenves, torz ésgyűlöletes. A bomlás, a vénség és elhagyatottságkísérteties árnyéka volt; pokoli kinyilatkoztatásokbűzös, csöpögő fantomja, vérfagyasztómegtestesülése mindannak, amit az irgalmasföldnek örökre el kellene rejtenie. Isten amegmondhatója, hogy nem ebbe a világba való -vagy már nem evilági lény volt, iszonyatomramégis az emberalak csontjait mutogató,oszladozó, förtelmesen gúnyos karikatúrájátpillantottam meg benne; penészesen foszladozógúnyája végképp olyan elmondhatatlan volt, amicsontom velejéig megdermesztett.

Csaknem megbénultam, de annyira azért nem,hogy ne tegyek gyenge erőfeszítést amenekülésre; hátratántorodtam, ami megtörte anévtelen, hangtalan szörnyeteg megjelenésénekbűvöletét. Szemem, amelyet megbabonázott agyűlöletesen kimeredő, két üveges gömb, nemvolt hajlandó lecsukódni, de látásom irgalmasanelhomályosodott, így az első megrendítő percután csak elmosódva mutatta a szörnyű alakot.Föl akartam emelni kezemet, hogy eltakarjam alátványt, idegeim azonban annyira elzsibbadtak,hogy karom csak részben engedelmeskedettakaratomnak. Mindazonáltal a kísérlet elegendővolt, hogy kibillenjek egyensúlyomból, úgyhogynéhány tántorgó lépést kellett tennem előre,

nehogy elessek. Eközben hirtelen kínzó tudatáraébredtem a visszataszító lény közelségének,félig-meddig azt képzeltem, máris hallomocsmányul ziháló lélegzését. Bár csaknemmegőrültem, mégis képes voltam egyik kezemetelőrelökni, hogy eltaszítsam a közelembetolakodott bűzös jelenést; és ekkor a kozmikuslidércnyomás egyetlen kataklizmatikus pillanatáraés pokoli véletlenből ujjaim megérintették aszörnyeteg rohadó, kinyújtott mancsát az arany ívalatt.

Én nem sikoltottam, de minden ördögi kísértet,amely az éjszakai szélen utazik, sikoltotthelyettem, amikor ugyanebben a másodpercbenrázúdult elmémre a lélekölő emlékek száguldólavinája. Abban a másodpercben mindent tudtam,ami korábban történt; emlékezetem túlnyúlt afélelmetes kastélyon meg a fákon, és fölismertema megváltozott épületet, amelyben most álltam;de ami mindennél borzalmasabb, fölismertem azistentelen ocsmányságot, amely vigyorogva álltelőttem, amikor elrántottam beszennyezettujjaimat az övétől.

De a világegyetemben balzsam is van,nemcsak keserűség, és ez a balzsam a felejtés.Annak a másodpercnek mindennél szörnyűbbborzalmában elfelejtettem, ami megrémített, és afekete emlékek kitörése elveszett a visszhangzóképek zűrzavarában. Mintegy álombanmenekültem arról a kísérteties, elátkozott helyről,és némán, sebesen száguldottam a holdfényben.Amikor visszatértem a márványos

templomudvarba, leereszkedtem a lépcsőn, ésúgy találtam, hogy a kő csapóajtó nemmozdítható többé; de nem bántam, mertgyűlöltem az ódon kastélyt és a fákat. Most együttutazgatok a gunyoros, barátságos kísértetekkelaz éjszakai szélben, nappal Nefren-Kakatakombái között bujdosom a Nílus partján,Hadoth elzárt és ismeretlen völgyében. Tudom,hogy nekem nem való a fény csak a Holdé,amikor megjelenik Neb sziklasírjai között, és avigalom se, kivéve Nitokrisz szavakba nemfoglalható ünnepeit a Nagy Piramis alatt; mégis újvadságomban és szabadságomban csaknemörülök az idegenség keservének.

Noha a felejtés elzsongított, mindig tudom,hogy kívülálló vagyok; idegen ebben a századbanazok között, akik még emberek. Ezt azóta tudom,amióta kinyújtottam ujjaimat a nagy aranyozottkeretben álló förtelem felé, és hozzáértem a hidegés áthatolhatatlan csiszolt üveghez.