Parti Nagy Lajos: A hullámzó balaton

Parti Nagy LajosA hullámzó balaton

– waldtrockenkammeri átiratok –(Részlet)

(Részlet)

Magvető

© Parti Nagy Lajos, 1994, 1999, 2005A hullámzó Balaton

Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.ISBN 978-963-14-2786-8

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

A hullámzó Balaton

(Honnan jön a képesség? Kifőzdén volt kézilány azanyukám. Egy kiló zsír stopperral. A vágóhídi serdülők.Inota. Kitolni a halált. Úttörő-olimpia. Ötödik táblán. El-kezdtem vízhajtózni. A Honvédnál. Egytál-versenyek. Ló-veronai. Szájzár Katowicében. Hát, mondom, abbaha-gyom. Sportszerelem, nősülés. A Lajoska. Pacalozás azÖregfiúknál. Felajánlások. Magyarország Felszabadulása.Egy mázsa vörös kaviár. Szvigadurin elvtárs. Piros fejfák.A szocsii út. Elváltunk. Levél New Yorkból, a két Hunger.Lebontok és építkezem. Balaton-bajnokság. A sztaniol isbeépül. A Gizikéből lesz valami.)

Megvolt nekik mára minden, úgyhogy még lenulláznakés egy-két szóból eldöglenek. Csusszan a talpuk a betonon,összebújnak, együtt süllyed és emelkedik a mohos horpa-szuk, dolgozik bennük a zsír, a hormon, a velő, a kicsike,buta akarat. Ránézésre egyformák, aztán az egyikből macs-kajancsi lesz, a másikból olimpikon. Hiszen ki tudja, hogyvan ez a képességgel? Elnézdegélem őket, azután meg el-gondolkodom a magamén, de csak nem tudom. Jön a mély-ből. Talán úgy van, hogy a képesség az a mélyből jön, éssokáig jobban nől mint a test, nagyobbra és nagyobbra, úgymondják, „adomány”.

Nem azt mondom, nő a test is, hogy is ne? Gyarapszika szövetállomány, folytonosan tágul a bőr, nincs érkezéseráncosodni, legföljebb márványosodik. Meglátszik a szaka-datlan munka, kamatozik magától. Mostanában sokat gon-dolok erre, a bőrre és mindenre, van időm, rá-rápihenekkedvem szerint, bámulok ki az ablakon, figyelem az enyéimmocorkodását. Már csak annyit teljesítek, amennyi jólesik,fölírom magamnak a füzetembe, meg se igen mutatom sen-kinek, igaz, nincs is nagyon, aki érdeklődne.

5

A Balaton, az valamilyen formában végigkíséri az élete-met, pucéran is, meg a pici, fodros göngyölegjében is, ülöka penzumom előtt, de legtöbbször már nem is törődök azidővel, csak hallgatom, hogyan ropog a nád a fogam alatt,zizeg a tükre, egyik a másik után, majdnem mint a végte-lenség. Egy-egy napos reggelen még a könnyem is kiesik agondolatára. Öregszem, nem kizárt. Talán meg kéne nézniegyszer, pár éve megígérte a kedvezményes trélert a Szö-vetség, aztán elmaradt, húzta a száját a sok joggingmajom,hogy rendelet van, Európa-bajnokságtól fölfele jár csak azilyesmi. Le vagytok ejtve, gondoltam, hülye bodysok.

Énnekem ez a dolog megvolt egészen kisgyerek-korom óta, pedig hát egyszerű család, semmi körül-mény vagy ránevelés. Illetve az, hogy kifőzdén voltkézilány az anyukám, így egész korántól tudtam gyakorol-ni üres tésztával, kenyérrel. Meg persze a potyadékzsír-ral. Bejártam hozzája gyakran, legyen, aki vigyáz rám. Ésaztán hajrá. Nem nagyon szerette szegény, azt hitte, hor-monos vagyok. Ez akkor jött divatba, hogy hormonos. Jösszle onnét, te csacsi, majd tisztára elhízol, és megesznek amacskák, emlékszem, ezt mondta mindig. Nagy, nehézüze-mi konyha, ugye, volt macska bőven, már csak a patkány mi-att is. Nem szerette, de egyszer megmutatott a szakácsnak.Na nézze, ez lenne a Kálmánka. Elsőbe megy szeptember-ben, és már egy kiló zsírt meg tud enni.

Az az ember csak nevetett, nemá, pont ez a kis pörc, mégmajd meg fog itt nekünk halni, Pirike, aztán mégis kimérte avicc kedvéért, rákenyte egy födőre. Hogy hát akkor mutasd,gyerek! S hogy megpróbálom-e stopperral? Nagyon szíve-sen. Anyám állt egyik lábáról a másikra, nevetgélt, röstel-lette. Egy perc huszonkilencet csináltam abból a tapadós,fujtós bolti zsírból. Nézte az a szakács a stoppert, nézte azüres födőt, túráztatta a nagy buldog arcát, krákogott. Deadott egy üveg almuskát ajándékba, meg két forintot fagyi-ra. Nagy szó, addig én csak ötvenfilléreset ettem. Azt mond-ta, jöhetek máskor is gyakorolni a maradékra, ő megengedi

6

személyesen, és hogy rágjak sok gumit, radírt, bármit, fej-lődjön az állkapcsom. Meg hogy nem-e akarok lejárni edzés-re.

Hát hogy a fenébe ne! Így aztán lejártam kétszer egyhéten a Vágóhídba. Nem is volt az igazából edzés, egyetlenhosszú terem, vájdlingokban az anyag, csinálta mindenkia feje után. Másodikos voltam, de már bevett a serdülőbe.Egy ilyen krumádli kis senkit a nagy kamaszok közé. Ugye,a súlyom megvolt, de semmi több. Csak az akarat, a törek-vés. Ezek akkoriban fejhúsba versenyeztek, vérsajtba, ipariszalonnába, mikor hogy, kimondottan zsírba sose. Az ilyenszíjasabb dolognál persze, hogy a rágás a főhangsúly, nemcsoda, hogy a bisztrózásban a kicsike állkapcsommal lema-radtam. De a mennyiségiben volt pár jó helyezésem.

Az édességet eleinte nem kultiváltam, azt olyanlányoknak való iskolázásnak tartottuk, bundás kis prolik,ugye. Az iskolában csak azt látták, gyarapszok, erősödök,de máskülönben nem érdeklődtek. Közepes tanuló voltam,kettes, hármas, számolásból viszont ötös. Egy őszön elvol-tunk ilyen tanulmányi sétán vagy min az Édesárugyárba.Mondta az a gyári férfi, hogy annyit ehetünk, amennyi be-lénk fér, de a zsebbe meg a táskába semmit.

Tényleg? Tényleg, mondja. Éppen az Inota csokoládéelőtt ácsorogtunk, vagyis hát a masszájánál, se formázva,se darabolva. És még melegen. Gondoltam, megpróbálom.Volt egy Ibolya nevű leány, annak akartam imponálni, hogyhát én is tudok valamit, nem csak a szolmizálás van avilágon, meg a kötélremászás.

Ad egy kanalat, meg szódát? Adok, azt mond-ja. Karórám az persze nem volt, csak úgy magambaszámoltam, gondolomformán. Az első dekádra csinálhattamolyan két kiló húszat. Három nyolcvannál kértem időt,szabályosan, meghajlás, kisterpesz, bal kéz fölemelve, jobba gyomorszájon. Nulláztam egyet, ott helyben a meleg ka-lander mögött, akkoriban még nem voltak ezek a szerek, sespray, se semmi, hát csak úgy ujjal, zsebkendőcsücsökkel.„Kiscsibe”, gondoltam magamban, erre aztán ment is dosz-

7

tig. Az a gyári ember egészen fehér volt, ott ökrendezettvelem, azt mondta, elég lesz, ő nem hív mentőt. Akkor ka-pott el először az a mámor.

Egy remegős érzés, hogy nagyobb az űrtartalmad, mintamekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csaknövekszel, ismeretlen, mély kamrák nyílanak, és kitolod ahalált. Egy ilyen suttyó gyerek, aztán mégis hogy ráérez!Akartam fogadni vele kétszáz rumosmeggybe, az nagyritkaság volt, mind exportba ment, karácsonykor se láttunkolyant, de megmondta, hogy slussz, menni kell. A hazudóskurva anyád, azt mondtam neki. Nem mert megütni, hiábaértem a hasáig, ment és hívta a rendészt.

Na, az akkor egy-két szóból elrendezte a dolgot, aztánfélrehívott, megkínált mogyorókrémmel, kérdezte, járok-evalahova rendszeresen. Hát, a Kinizsi-Húsosokhoz. Hogyhagyjam ott azokat a macskajancsikat, azok csak híznak,semmi technika, ő leigazol, minden edzés után villamos-pénz, verseny után kis uzsonna, szalámis zsömle, üdítő, őkse nagy egyesület. Akkor aztán le is igazolt az Édesipar. Ottmár rendes foglalkozás volt, elmélet, iskolázás, perisztalti-ka, minden. El is kezdtem komolyan fejlődni. Pár év alattBalaton szeletben Úttörő-olimpiát nyertem.

Másodéves ipari tanuló voltam, és már kezdő ember afelnőtteknél, igaz, ötödik táblás, de kezdő. Csak azután be-jött a reform, ebben is elkezdődtek a korszerűsítések, meg-szüntették az egytál-versenyeket, hogy az a múlté, ama-tőrök csak menüben indulhattak. Ez meg nekem sehogyse smakkolt, tisztára egy más világ, ugye, mindig többfe-le koncentrálni, mint az öttusában, magyarán mondva, máslelki berendezkedés kell hozzá. Nem beszélve, hogy ennekhagyománya se igen volt nálunk, a bolgárok meg a szovje-tek vittek mindent.

Főleg a leves volt problémás, pont az első fogás.A felnőttbe már eléggé magas volt az alapszint, tíz köbde-ci, leginkább abalé vagy zselés kocsonya melegen. Nekemmeg marhául kötött volt a vesém, ugye, nem bírta a nagyáteresztést, és ez persze, hogy hátrány volt. Megmondta az

8

orvos, sose leszek nagymenő. De melyik tizennyolcéves hi-szi ezt el? Ezek az enyéim elhinnék, ha mondom, hogy tíz-ből egy? Nem érdekelt, összeszorítottam a fogamat, elkezd-tem vízhajtózni. Tiltották, naná, de én csak erőltettem, csakcsináltam. Akkor meg a szívem nem bírta.

Mondjuk, lipidben nem voltam éppen rossz, hivatalosanígy hívták a húst, a második fogásnemet, császárhúsbóltudtam 4,70-et is. Desszertben meg kifejezetten szekci-óelső voltam, nápolyiban. Úgynevezett mártott ostyában,vagy pisszingerben. Ez ment egyedül négyzetméter-re, kettő-kilencvennyolc volt az egyéni csúcsom, csakviszonyításképpen, az Igor Voksztogonov 3,21-gyel lett Eu-rópa-bajnok Szófiában hatvankilencben.

Amikor visszacsinálták a reformokat és megint lehetettgyorsaságizni, hát elkezdtem újra azt, hátha több a keresni-valóm. Úgy is hívtak be katonának, hogy leigazolt a Honvéd.De csak a baj jött ebből is, meg a sérülés, nagyon problémásvolt az állizomzatom, meg volt baj a nyelőkkel is. Persze,keresztmetszettel nálunk akkor még nem operáltak, csakHalléban meg Leningrádban.

Kecskeméten, a Baráti Hadseregek Spartakiádján majd-nem meghaltam. Szovjet kérésre lóveronai volt a kötelező-ben, attól meg piszkosul féltünk, ugye, tudtuk mi az. Na,meg is akadt egy vatta a nyelőben. Egy olyan géz, vagy mi.Rögtön csere, gégemetszés, ki kelletett hagynom majdnemfél évet, Honvéd Kórház, miegymás, nagy tortúra. De akkormég hittem magamban, bármit is mondtak az orvosok. Job-ban lettem, elkezdtem a második héten infúzióval gyakorol-ni, ami nagyon tilos volt, de hát feküdtem, mit csináljak?Kitudódott, jött az őrnagy, ordított. Hát meg akar maga hal-ni? Nem én, intek a fejemmel, de muszáj gyakorolnom. Na,akkor ezt aztán külön miniszteri parancsra megengedték.De így is nagyon legyöngültem, legfőképpen idegileg.

Nem sokra rá volt egy minősített asztmás szájzáram Ka-towicében, az betett. Megijedtem, és akkor valahogy meg-csúszott bennem minden. Nem írtak le kifejezetten, de hátmegérzi azt az ember, hogy mire is tartják. Hogy van-e bi-

9

zalom. Politikailag se álltak mellém, belépek a pártba, gon-doltam, de fanyalogtak, én meg nem erőltettem. Voltamnéhányszor B-válogatott, volt egy fióknyi érmem, okleve-lem, de semmi több. Hát, mondom, abbahagyom. Kitanultműszerész voltam, gondoltam, megélek. Leadtam a szere-lést, nem sírtak utánam, én se. Annyit se mondtak, hogyvirágcsokor, vagy legalább egy karóra.

Pár hónapra rá megnősültem, amolyan sportszerelemvolt, az asszony a Konzervnál volt első osztályú, úgy hoztákföl Nagyatádról, jókötésű vidéki lány. A mozgalomba se fe-küdt rosszul, így még a havannai VIT-re is kijutott, na, otttartottak egy ilyen kis bemutatót, külön katonai röpcsi vitteutánuk az anyagot, hát ő ott első lett Babfőzelék kolbásszal-ból. A Népszabadság is megírta, úgy tapsolt nekik a FidelCastro, majd leesett az emelvényről.

Csak hát a Gizi meg alacsony volt a termetére, őnála foly-ton űrtartalom-bajok voltak, meg később már én se nagyonakartam, hogy annyit eljárjon, azért az élsport nagy kötött-ség, ilyen edzőtábor, olyan eszkimókúra, a háztartás megszalad, se főz, se mos, se családi élet. De az az igazság, hogyannyira ő se kapacitálta már, a műtéttől félt, a folytonostágítózást meg nem bírta, teljesen kicsinálta neki a gipsz-pumpa a nyelőjét. Úgyhogy az első, vagyis hát az egyetlengyerek után abbahagyta.

A Lajoska egy nyolcvannal született, koraszülötten.Vitaminhiány, így mondták, hát tényleg az lehetett, de aZöldért csak másodosztályú volt, vagyis még a terhes nőkse szívesen igazoltak át, pedig volt erre egy belső rende-let. Érthető, ha nem, alig fizettek kalóriapénzt, családosasszonyoknál ez azért számított. Inkább azt mondták, amíglehetett, hogy ciszta. Vagy mióma.

Elég az hozzá, hogy lassan mind a ketten kikoptunk,még az asszony révén kaptunk egy lakást, berendeztükés éltünk, mint más. Az Észak-Pesti Vendéglátónál voltamdemonstrátor. Lejártam néha a Kinizsi-Húsosba, de csakúgy, ahogyan az ilyenféle öregfiúk összejönnek, bíró, zsűrinélkül, magunkban. Velőztünk, pacaloztunk, mikor mit, lé-

10

nyeg az, hogy elvoltunk, lenulláztunk, marháskodás a zu-hany alatt és jól van. Beültünk valahova kajálni utána. Ilyenúgynevezett sörmeccsek voltak.

A Gizi még eléggé agilis volt, főleg ő forszírozta, hogyhát mozgolódjunk valamit. Bejárt a Nőtanácsba, megilyen helyekre, tartott beszámolót az úttörőknek, gálázottmunkásőrlakodalmakon, és rádumált engemet is. De kellettis valami tényleg, úgyhogy elkezdtünk felajánlásokat tenniaz asszonnyal, hogy például Pártkongresszus, November-hét, meg a Magyarország felszabadulása, ilyesmiket.

Egyszer még a Biszku elvtárs is megtekintett minket,hozta a tévé is, ugye, harmincadik évforduló volt, és szól-tak az asszonynak a kerületnél, hogy mégis, nem-e illenevalamivel előrukkolni. Valami széppel. Akkor aztán vállalatisegítséggel, meg a Pártbizottság is megnyomta, szóval kap-tunk egy mázsa vörös kaviárt. Feketét azt nem lehetett, deennek is nagyon örültünk.

Jól emlékszek, április harmadika volt, pont az előestenapja, szép napos idő, ballonkabátos. Földíszítve a szaka-sits krepp-papírral, de a teljes színházterem, KISZ-esek,munkásőrség, ésatöbbi. Az volt a megállapodás, hogy ke-nyér, minden nélkül, félt is az asszony, te, ezt nem fogjukbírni, emlékezzél a Fibinger Ilire, aztán ott maradunk a szé-gyenbe. Ne féljél, cica, mondom neki, négy ürüléssel en-nek mennie kell. Mondjuk ezt először nem nagyon akar-ta a kerület, de aztán egyeztettek föntről, és belementekolyanformán, hogy lenullázni hátra megyünk, azalatt szava-lat, és úgy folytatjuk. Szóval, három szünet, bikarbóna tet-szés szerint, viszont csak a tiszta idő számít. Lebeszéltükapróra, ne legyen félreértés.

Na, belépünk, nagy taps fogad, a bemondó közli, hogyilyen és ilyen Kálmán és felesége van a körünkben, s hogymi ezt és ezt a fölajánlást tettük. A színpad egyik felén adíszelnökség, Biszku elvtárs, szovjet tábornok, veteránok,jobbról pedig a fölajánlás. Lemegy a két himnusz, beszalad-

11

nak az úttörők a celofános szegfűvel, mi is kapunk persze,kidobáljuk a közönség közé, ahogyan meg lett beszélve, ésszaladunk a pingpongasztalhoz.

Átbújunk a piros kötélen, leülünk. Meg van döntve ügye-sen az asztal, hogy rendesen lehessen látni, és a közepéna nagy 30-as. Kora reggel raktuk föl, két dekoratőr, megegy szakács, mutatott is szépen. Negyvenöt kilogramm vö-rös kaviár, ötvenet muszáj voltunk elgyakorolni, a többi megelment az orvosnak, a döntnököknek. Még az asszony aztis kitalálta, hogy tegyünk bele ötkilónként ilyen vízszintespántlikát, vagyis egy ilyen skálát szalonnából, az eléggé de-koratív, kicsikét tartja is az anyagot, meg jobban látjuk me-netközben, hogy hányadán állunk. Pontban tizenegy nul-la-nullakor kezdtünk, a tábornok után, kürtszóra. Mert úgyjött ki jól a szünetekkel, műsorral ebédig.

Megmondták, hogy amikor időt kérünk, az asszony lo-bogtassa meg a zsebkendőjét, vagyis hát intsen vele va-lahogy, akkor mehetünk hátra, közben lemennek a Pirosfejfák, az énekkar, szóval a műsor. A második szünetben vol-tunk huszonhat kilón. Na, ülünk kinn, csináljuk a hasi lég-zést, én ipari munkásnak voltam öltöztetve, a Gizi meg szépmatyó népviseletbe, parasztnak. Egyszercsak odasúgja azasszony, hogy ő nem tudja, de neki piszkosul rossz a gyom-ra. Hát milyen legyen hányás után, mondom ott neki. Épptúl voltunk a perisztaltikán. De hogy pont úgy izzad, mint aFibinger Ili az Országházban. Ne csacsiskodj, mondom, azmás volt, őnála szegénynél leblokádolt a libamáj. Hát, nemtudja, de valami nem jó. Jól van, cica, akkor majd te gyere anulla aljáról, úgy néztem, az viszkózusabb, talán lazább va-lamennyire. Legföljebb sűrűbben bikarbónázzál. Mert aztszabad volt a nyílt színen is, büffenteni. Jóak vagyunk, megkell lenni a negyvenöt percnek.

De az utolsó szünetben csak megint émelygett, sírt,sápadt volt, mint az ingem. Ahogy kiment az orvos, átöle-lem, ugyan, hát pont te sírsz? A Konzervos? Na, erre kicsitfölragyog a szeme, de csak kókad le szegény, hiába fújokbe neki. Hát akkor nincs mese, az egészség csak előrébb

12

van, tudod mi a szabály, megyek, szólok az orvosnak. Jaj,hogy azt nem lehet, elmondja a döntnököknek, leállítják azegészet, és ugrik a szocsii út. Mert az lett föltételesen beí-gérve, röpülővel. Nahát akkor meg szedd össze magad, ezta nyolc kilót már guggolva is megcsináljuk.

Fogom a derekát, úgy megyünk be, átkarolva, de hát aza vége, az csak egy maszatolás volt, két kilót, ha teljesített,szegény, a szalonnát meg már csak túrta le a blúzba. Úgy-hogy 49,34-et csináltunk, pedig nagyon akartuk tartani anegyvenöt percet az évforduló miatt, plusz a hősök tiszte-letére. De így is jó volt. Meghajolunk ottan, kezek a szíven,van nagy taps, brávózás, úgy volt a megállapodás, hogy avégén még körbeszaladunk a színpadon, de aztán csak lé-pegettünk, az asszony miatt.

Be se érünk az öltözőbe, jön a művosztályvezető-he-lyettesnő, kezet szorít, arcon csókol kétszer mindegyi-kőnket, egész vörös, úgy meg van hatódva. Invitál, ma-radjunk a díszebédre, a Szvigadurin elvtárs személyesenakar gratulálni. Nézek az asszonyra, nagyon lóg a feje, dehát int a szemével, persze, nem vonhatjuk ki magunkat.Lenullázunk, rendbe hozzuk a lélegzetet, mondom az orvos-nak, adjon be neki egy injekciót. Nem használ. Még pontodaülünk a díszasztalhoz. Igyál egy kis konyakot, Gizi, sú-gom a fülébe, beleiszik, de csak rosszabb. Épp kihozták amásodikat, mikor elájul. De úgy, rá a rántott szeletre, el sebírom kapni. Ifikorom óta ilyen nem volt, mondja, és borulelőre, mint a zsák.

Jött a mentő, akkor már kint voltunk a portán, hogy nelegyen feltűnés. Mit evett, kérdezi az orvos, egy ilyen kö-vér, szíves asszony, hát biztosan túlette magát. Pont annyit,mint én, doktor úr. Na de mégis, mit? Mondom, kaviárt. Hát,hogy az biztos romlott volt. Nem vitatkoztam. Meg se mond-tam, mi volt a felajánlásunk. Elég az hozzá, akkor majdnemmeghalt az asszony.

Két évre rá elváltunk, összeállt egy ismerős sütőipariedzővel, és kidisszidáltak New Yorkba. Ilyen mindenféle va-rietékben lépnek föl, meg állítólag lokálokban, azt hallot-

13

tam, van egy eléggé sikeres számuk, a Gizi dagasztja atésztát, ilyen kis cuflákokat formáz, aztán dobja az ember-nek a szájába, de öt méterről, hatról is. Az meg eszi ott,nyersen. A két Hunger, ez a nevük. De ez valahogy gusz-tustalan, így viccelni pont a kenyérrel. Egyszer írt, hogybocsássak meg neki, ő sem haragszik rám, de egy életevan, azt szerelmesen szeretné letölteni. Nekik jól megy, so-kat fürdenek a tengerben, milliószor csókoltatja a Lajoskát,szeretné majd kivitetni tanulni. Nem is feleltem semmit.

Így aztán lassan minden elmaradt, nem is bánom, elégvagyok magamnak, bezárkózom ide, lebontok és építkezem.És hallgatom az enyéim szívedobbanását, a kis fötörködé-süket. Azt is meghallom, ahogy a szövetállományuk gyarap-szik, mindent. Mondogatja a fiam, hogy megcsináltatja ren-desen a bejáratot, elég volna a konyharészt kicsit kibonta-ni, elférne a kétszárnyú ajtó. De akkor is, negyedik emeletlift nélkül, minek?

Meg főleg az, hogy nem kívánkozom. Befelé élek,hullámzik bennem a végtelen. És már csak magammal ver-senyzek, vagy hogy nevezzem, nem is verseny ez. Bemuta-tó. Megmondom, ahogy van, békesség van bennem, lassúvárakozás. És még mindig tágul a bőröm, abban hiba nin-csen. Ha meg majd szakad, ha egyszer is észreveszem, hogyszakad, akkor lemosdok, kitakarítom magam, és kizáromennek a Gizikének az ajtót.

Az öreg rendész, az az edző az Édesipartól, az amikorjön az anyaggal, egy hétre megfőz, elviszi a szerelést mo-satni, hozza a tisztát. Néha segít perisztaltikázni, főlegamióta göngyöleggel együtt próbálom. Senki nem hiszi elnekem, hogy a sztaniol is beépül. Kitaláltam ezt a Bala-ton-bajnokságot, ezt a Hableány-kupát, különféle neveketadok magamnak, Siófoki Gordon, Buffaló Joe, Ratata, azolasz, ilyesmiket, és minden vasárnap délután összemérjüka tudásomat.

Végeredményben mindegy, de megvan a pontos könyve-lésem, négyszáz darabot tudok per óra pucéron, így meg,hogy nem veszem le az ezüstpapírjukat, ötszázhetvenet. Áll-

14

nak a kicsikék sorban, mint a dominó, rájuk irányítom azállólámpát, Badacsonyból lehet ilyen a kilátás napos idő-ben, vagy inkább Tihanyból, nekem az már mindegy, de azöreg Jenő úgy mondja, hogy Tihany. S hogy porzik a fény avízen, mint varietékban a flitter. Csak meglököm az elsőt,és hullámzik az egész.

És etetem a macskáimat. Van egy, a Gizella, az százhét ki-ló, ötvenhárom magas, cirmos. Abból lesz valami. Az mege-szi a tíz kiló margarint, ezt az olcsóbbat. Napi két órán át kü-lön rágatok vele, van ilyen csehszlovák gumitégla, főleg azt.De a Balaton szeletre csak fúj, csak karmolja a levegőt. Nemis tudom, néha elgondolkodom, lesz-e még, aki ezeket az újkis hülyéket elviszi tanulmányi sétára az Édesárugyárba.

A Lajoska az rájuk se bír nézni, pedig az már kitanultvadász, bérkilövő a Honvédnál. Összeszorítja a fogát, szótse szól, szellőztet, hoz vadbelsőséget, csipkebogyót. Nemnagyon szeretem, ha jön. Félünk tőle. De hát így van ez,a Gizella meg engem nem szeret. Muszáj voltam rácsotcsináltatni közénk. Harap. Én meg nem akarom a húsra ka-patni, ráér pár év múlva, ifikorában. Hiszen én is a zsira-dékkal kezdtem, anno. Ne siettess, Gizike, mondom neki,előbb meg kell érni szorgosan, te erre, én arra, de hát hiába.Nagy csacsi a kicsike.