Témakör:     Kortárs irodalomból

Tétel:       Az erdélyi magyar irodalom – KÁNYÁDI SÁNDOR 

Feladat: Mutassa be Kányádi Sándor költői világát szabadon választott versek alapján! 

Sokan azt mondják, hogy én Petőfi nyomdokain indultam: hát hol induljak, amikor semmi más nem volt otthon, mint a Biblia és egy Petőfi könyv és egy kalendárium.....Én úgy szeretnék verset írni, hogy az én négyelemit végzett, nagyon olvasott apám megértse. Fontos számomra stílusdemokrácia, a közérthetőség. Az én ideálom az volna, hogy a szó és a tett, a költő és az ember ugyanazt jelentse....Én az őseimtől örököltem a szabad székely magatartást                                                         (Kányádi Sándor) 

Életrajzi adatok :  

Kányádi Sándor 1929-ben született Nagygalambfalván, székely földműves család gyermekeként. Egyetemre Kolozsvárott járt, ahol színművészeti tanulmányok után végül a bölcsésztudományi karon végzett 1954-ben. Irodalmi munkássága nem csupán költészetére terjed ki: műfordítóként is jelentős, folyóiratok szerkesztőségében dolgozott. végzett. 1993-ban Kossuth díjjal tüntették ki, majd 1994-ben Herder díjat kapott. 

Kányádi Sándor helye irodalmunkban :  

Kányádi költészetére egyfajta szintézis jellemző: példaképként tiszteli Arany Jánost és Petőfi Sándort, s ezzel őrzi a magyar lira hagyományait, népies hangvételű, egyszerű témákat dolgoz fel, de egységesíti ezt a 20. század modernségével. Kányádi Sándor közösségi költő. Kányádit Petőfi magatartása és szellemisége buzdította, nemcsak a lelkesedésben és a kifejezésmód egyszerűségében, hanem a világ összetettségének felismerésében. Hagyományőrző, ugyanakkor modern költő. Modern költő, de a magányos elszigetelődés sosem volt rá jellemző. Annak az emberi közösségnek a történelmi létét látja veszélyeztetve, amelynek hűséget fogadott.

Talán ezzel a magatartással is magyarázható, hogy Kányádi Sándor igen népszerű költő, Munkásságában szintézisigényű választ fogalmaz meg arra a kérdésre, hogy inkább a közösséget vagy inkább a személyiséget fejezze ki az irodalom. Az ő lírája mindenféle gondolati megalkuvás nélkül egyesíteni képes e két szempontsort.

Kányádi Sándor 1979-ben közre adott Fekete - piros versek című gyűjteményes kötetét epikusjellegű, anekdotikus prózavers vezeti be:

      ” A vers az, amit mondani kell.”  

A vers az, amit mondani kell, vagyis, ami élőszóval hat, s talán úgy a legelevenebb. Kányádi Sándor költői munkásságának lényeges kísérője az élőszóbeli előadás, amely közösséget tételez fel és közösséget teremt. A költő nem pusztán magányos töprengésre vagy gyönyörködésre szánja verseit, mindenekelőtt egy emberi közösség önismeretének és öntudatának alakítására törekszik.    

VERSEK: 

      HALOTTAK NAPJA BÉCSBEN / 1976/  (Sz.gy.) (válogatott versek 49.o.) 

Ezzel a hosszúverssel írta be magát a magyar klasszikusok közé Kányádi Sándor. A költemény dalszerű és epikus jellegű, jelenbeli és történelmi emlékképek váltakozásából építkezik.

Az alaphelyzetet általánosabban a cím, azon túl a lírai én helyzetét rögzíti: Bécsben a halottak napján, az Ágoston-rendiek templomában hallgatja Mozart requemjét az idegenbe szakadt erdélyi ember. Bécs a nagyvilágot, Mozart zenéje az egyetemességet jelképezi, a halottak napja az egyetemes léttörvényre is utal. Nemcsak a mulandóságra, hanem arra is, hogy a halottak oda is kötik valahová az élőket, a temető is hozzátartozik az otthonléthet, „mert a legárvább akinek még halottai sincsenek”

Bécs azonban nemcsak Mozart városa, hanem azé a Mátyás királyé is, aki éppen a költő lakóhelyén Kolozsváron született, s aki egykor elfoglalta Bécs városát. Mindenképpen alkalmas lehet arra, hogy járjon közbe értünk a mennyben, hogy az Isten „lenne védelmünkre”, nemcsak az erdélyiekre, hanem általában a magyarság veszélyeztetettségére utal a segélykérés, hiszen e nép „szóródik folyton porlódik”

A   mű poétikai többszólamúsága magával ragadó: a népköltészet és a Mozart-zene tiszta forrásának eszméje sugározza be, s a 20. század rettenete, amihez valóban Bartók zenéje illik: „verjed Bartók verd a dobot..”

  

      FEKETE-PIROS /1972/ - (válogatott versek 41.o.) 

A vers a mezőségi Szék község jellegzetes népviseletének fekete- piros színeibe öltözött lányok délutáni találkozóját, csendes táncát írja le, a cím alatt olvasható mottóban pontosan megnevezte e találkozó helyét és idejét.

A vers leíró költemény, azaz a költő némán figyeli a széki lányok találkozóját, leírja táncukat, emlékezetébe idézi dalaikat, végül számot vet sorsukkal, jövőjükkel, amely jelképes módon az egész erdélyi magyarság sorsát és jövőjét fejezi ki. 

A mozaikos szerkezetű költeményt éles ellentétek hatják át: a városi tájban, a városi civilizáció idegen kellékei között falusi lányok tánca idézi fel a népi kultúra lassan feledésbe merülő emlékeit. A lányok táncolnak, de a tánc néma és szomorú.A széki lányok hangtalan táncának jelképes, sőt mitikus értelme van.

Jelképes már a költemény címe, illetve a refrénszerűen visszatérő szópárja is: feket és a piros: a lányok viseletének színe, ugyanakkor a fekete a gyász, a piros az élet színe. De jelképesek a lassú, csendes táncmozdulatok is.A lassú és néma tánc nemcsak egy kis népcsoport hányatott történelmi sorsát jelképezi, hanem a hagyomány, az eredeti kultúra megtartó hatalmát is..

A vers szövege tulajdonképpen három alkotóelemből épül: leírásból, amely egyszerűen képet ad a látványról, költői meditácóból, amely ezt a látványt kíséri: a pusztulás sötét sejtelmétől a megmaradás reményéig, végül a népdalrészletekből és töredékekből, amelyek a közösségi kultúra erejéről tanúskodnak.

 

      KRÓNIKÁS ÉNEK – ILLYÉS GYULÁNAK ODAÁTRA /1986/ (Szgy.)  

Műfaj és dedikáció

 

A nyolcvanas évek egyik kulcsverse. A históriás ének mai változata. 1989-ben megjelenő kötetében utolsó versciklus címe: Históriás énekek odaátra. Ennek egyik jellegzetes verse Illyés Gyulának szól „odaátra” Az alcím kettős módon értelmezhető: jelentheti Magyarországot, de szólhat az 1983-ban elhunyt Illyésnek is.  A régi és a mai históriás ének szerzője közt nagy a különbség. A 16.sz. énekszerzője azért vette számba az ország történetének egyes meghatározónak vélt eseményeit, hogy az utókor számára megörökítse azokat, s ezáltal a hazafiság érzését erősítse.  

Az intertextuális háló rétegei

 

ADY ENDRE  -  A címről nemcsak régi műfaj jut eszünkbe, hanem Ady Krónikás ének 1918 -ból című verse is, a háborúban megsemmisülő humnánus értékeknek ez a hatalmas víziója. Kányádi versében a harc tulajdonképpen összetett sokrétű kép.

ILLYÉS GYULA - A krónikás ének egy végső pusztulás előtti népcsoportot mutat be, amely már szekértáborba húzódott. Maga a szekértábor kifejezés nemcsak a katonai védőalakzatra utal, hanem Illyésre is, aki veszedelmes időkben, Babits halála után, a Nyugat megszűnése után a Magyar Csillagban gyűjtötte a „szekértáborba” az igaz embereket. A versbeli helyzetben szinte teljes a reménytelenség, a tisztek átállnak, s a maradók tudják, hogy e korban nem lehet hőssé válni, de megadni sem szabad magunkat.

A Biblia A következő strófában a morális ítélet biblikus erejűvé fokozódik: „akik elmentek közülünk/nem voltak közülünk valók” A strófa első négy sora a Bibliából való, János leveléből „Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valük lettek volna, velünk maradtak volna” Kányádi versének biblikus részlete a maga körkörös gondolatritmusával azt sugallja, hogy a beléje foglalt ítéletet maguk a távozók fogalmaztatták meg cselekedetükkel, lényeégben csak azt állítja róluk, amit maguk választottak.

Petőfi A katartikus záróstrófa azt is bizonyítja, hogy a vers a helytállás parancsát nem illúziók, hanem a lélek belső törvényei szerint fogalmazza.A vers zárlatában a „meg ne add magad” parancsa mindennél erősebb.”Ég már a szekértábor” Érezhetően fölerősödött a vers indító alapélménye. A látványból már nem kérdés vezeti tovább a verset, hanem a puszulás beteljesülésének érzete. Petőfi nem folytathatta a krónikáját. Nincs önmegadásról szó, mégis teljesen bizonytalan a nemzetiségi lét mai Segesváránál a költő krónikás sorsa, a közösségé is. Az ismétlődés „majdani” és „hajdani” egymásra rímelése – az átállás és elmenekülés kikezdte a szekértábort is.

 

   A Krónikás ének katartikus ereje a tragédiával való illúziótlan szembenézésben van. A kompozició az archaikumot és a jelentkort a művészi formaelemek legapróbb egységeiben is ennek a megrendítő szembenézésének az érdekei szerint szervezi.Hatalmas katartikus szellemi-lelki erő sugárzik ebből a szembenézésből.

VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN /1994/ 

   Valaki jár a fek hegyén ki gyújtja s oltja csillagod   csak az nem fél kit a remény   már végképp magára hagyott   én félek még reménykedem   ez a megtartó irgalom   a gondviselő félelem   kísér eddigi utamon   valaki jár a fák hegyén   vajon amikor zuhanok   meggyújt-e akkor még az én   tüzemnél egy új csillagot   vagy engem is egyetlenegy   sötétlő maggal összenyom   s nem villantja föl lelkemet    egy megszülető csillagon    valaki jár a fák hegyén    mondják úr minden porszemen    mondják hogy maga a remény    mondják maga a félelem 

Hagyományőrzés: négysoros strófák, eredszkedő időmértékes sorok, Modern: közponotzás elhagyása A valaki mindenhatóságára utal: „gyújtja és oltja a csillagot” – teremt és elpusztít A „mondják” háromszori ismétlése azt hangsulyozza, hogy nincs biztos tudásunk, ki ezt tartja, ki azt Istenről és a hatalmáról A vers egyik kulcsszava a félelem. A versben a szó kimondása nélkül is a kétkedő, szorongó félelem hangulata érződik/ A vers üzenete jellegzetesen 20. századi – szorongás, félelem; ember és Isten viszonyának értelmezése: van-e? ki az? az élet végső értelmének kérdései megválaszolatlanok…

   NOÉ BÁRKÁJA FELÉ

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.   A szavakat is. Egyetlen szó,   egy tájszó se maradjon kint.    Semmi sem fölösleges.   Zuhoghat akár negyvenezer nap   és negyvenezer éjjel, ha egy    buboréknyi lelkiismeret-   furdalás sem követi a bárkát.   Mert leapad majd a víz.   És fölszárad majd a sár.   És akkor majd a megőrzött,    a meglévő szóból újra-   teremthetjük magát   az első búzaszemet   ha már igével élnünk   tovább nem lehet.

Kányádi Sándor költészetére egyfajta szintézis jellemző: példaképként tiszteli Arany Jánost és Petőfi Sándort, s ezzel őrzi a magyar líra hagyományait, népies hangvételű, egyszerű témákat dolgoz fel, de egységesíti ezt a XX. század modernségével. Petőfi nyomán Kányádi Sándor is a közösségért él, megjelenik nemzetféltés, sorsközösséget vállal az 1980-as évek erdélyi magyarságával, ugyanakkor fontosnak tartja az egyéni érzések kifejezésre juttatását is. Különböző műfajokban, versformákban és hangnemekben alkotott, más-más szemléletmóddal közelítve meg a témát.

Az Arany János kalapja című költemény 1955-ben keletkezett. A vers ihletforrása egy látogatás az Arany János múzeumban Nagyszalontán. A költő egy ifjúkori történetet mesél el, ami ebben a múzeumban történt: elragadtatásában felpróbálta Arany János kalapját. A kalap felpróbálása játékosságot fejez ki, a „belenövök” ige azonban túlmutat az elsődleges értelmezésen: felnőni Arany szelleméhez, költészetéhez és emberi nagyságához.

  A Tűnődés csillagok alatt 1955-ben keletkezett. Első szakaszából kiderül a vershelyzet: este a csillagokat nézi az Olt partján és

elgondolkodik a világ sorsáról. A csillagokat nézve a földi táj átalakul egyfajta látomássá, a csillagok közé repül. Párhuzamba állítható Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versével. A hajnal közeledtével kihunynak a csillagok, a költő visszatér a valóságba, a tárgyak lassan kibontakoznak a sötétből. Kételkedik saját maga értékességében, tud-e akkorát alkotni, hogy a világ másik felén is ismerjék nevét. A versből kitűnik a reményvesztettség, amelyet azonban Kányádi az utolsó versszakkal felold, mely az ifjúi lendület, hit megfogalmazása:

            Végzem, mit az idő rám mér,   végzem, ha kell százszorozva!   Hinni kell csak, s följutunk mi,   föl a fényes csillagokba!”

A Krónikás ének 1988-ban keletkezett. Az alcím, Illyés Gyulának - odaátra, kettős módon értelmezhető: jelentheti Magyarországot, de szólhat az 1983-ban elhunyt Illyésnek is. Az 1500-1600-as évek krónikás énekeinek mintájára Kányádi ebben a versben a XX. századi erdélyi magyarság sorsát írta meg. A szekértábor képe a védekezésre berendezkedett népet szimbolizálja. A II. világháború után Illyés Gyula egy szekértáborba tartozóknak nevezte a magyar ügyért harcolókat, akik célja a nemzeti identitás erősítése. A szekértábor kigyulladása („ég már a szekértábor is”) párhuzamba állítható Ady Endre Krónikás ének 1918-ból című versével, mely témája az I. világháború pusztítása, a személyes pusztulás és a világ pusztulása közti átívelés. Kányádinál is megjelenik az egyéni pusztulás, de az is, hogy nem kell mindenáron hősnek lenni, de nem szabad az ént, az identitást feladni egy jól fizet állás miatt, vagy egy könnyebb élet reményében. A költeményre jellemzőek az intertextuális utalások. A „Csak hős ne légy” József Attilára, a „van aki…” anaforikus sorkezdetek Tompa Mihály Gólyához című versére utal, ki hogyan viseli sorsát. Visszautal a szabadságharc bukására. A  költeményben található két bibliai sor („akik elmentek közülünk…” ) János apostoltól származik. Az utolsó szakaszban megismétlődik az „ég már a szekértábor is”, a következő  sorban: „a föld is ég” már kozmikus méretű pusztulásra utal: A világból  kipusztul egy népcsoport, egy nemzet. Az utókorra bízza a krónika folytatását.  

A Fekete-piros 1972-ben keletkezett. A cím utáni magyarázat megjelöli a vershelyzetet és a vers műfaját (leíró költemény). Témája a Kolozsvárott cselédként dolgozó széki lányok csütörtök és vasárnap délutáni kimenője. A fekete-piros a széki népviseletre utal. A lányok az utcán táncra kelnek „Zeneszó, énekszó nélkül”, a belül szóló zene hatására táncoltak. Másodlagos jelentésében a kultúra, a hagyományok megőrzése jelenik meg. Honnan való ez a kultúra, hol gyökerezik, merre kell keresni az eredetét? A táncból húszezer év távlata és az őstörténet tűnik ki. Az „a kéz, ha ökölbe kékül” a kitartás, a megmaradás jelképe. Az utolsó szakasz az élet és a halál egymásmellettiségéről szól. Kérdést tesz fel a költő. Mi fog történni a kultúrával, az új generációkon múlik, hogy továbbél, vagy kihal. A tánc kettősségre utal: a népművészetbe kapaszkodás lehet egy nép haláltánca,  búcsúzása, de jelentheti e nép jövendőjének zálogát, legbensőbb tartalmának átörökítését is - s így ez az élet tánca. A tánc jelképpé nő, s a passzív ellenállás kifejezőjévé válik.