Adriana Trigiani

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Adriana Trigiani: Very Valentine

New York, USA, 2009

FordítottaLaskay Ildikó

SzerkesztetteSzabó Gábor

TördelésGosler Lenke

ISBN 978 963 9667 80 8

Minden jog fenntartva!

© Adriana Trigiani, 2009© Hungarian translation Laskay Ildikó

© Hungarian edition Kelly Kft.

Kiadja a Kelly Kft.116l Budapest, Baross utca 158.

Tel: 06 30 948 1080Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft 291 132Felelős vezető Pogány Zoltán

www.kellykiado.hu

A nagyapám, Carlo Bonicelli cipész

emlékére

Tartalom

1 Great Neck-i Leonard's 5

2 Perry Street 166 23

3 Greenwich Village 35

4 Gramercy Park 53

5 Forest Hills 74

6 Carlyle Hotel 93

7 Soho 107

8 Mott Street 126

9 A Hudson folyó 141

10 Arezzo 158

11 Lago Argento 171

12 Capri szigete 184

13 Da Constanzo 198

14 Ötvennyolcadik és Ötödik 224

1

A Great Neck-i Leonard’s

Én nem a csinos nővér vagyok.Az okos sem. Én a vicces testvér vagyok. Olyan régóta, olyan sok éve

már, hogy így neveznek, hogy valójában egész életemben azt hittem, ez egy szó: Viccestestvér.

Ha meg kellene halnom, higgyék el, nem akarok, de ha mégis meg kellene neveznem a helyszínt, akkor pontosan itt halnék meg, ahol most vagyok: a Great Neck-i Leonard's női szalonjában. A tükrök teszik. Szenzációsan karcsúnak tűnök, még három dimenzióban is. Nem vagyok tudós, de van valami az embermagasságú tükrök dőlésszögében, a kék márványpult csillogásában és az ékkövekkel díszített csillárok arany ragyogásában, ami mintegy optikai csalódásként hosszú, vékony, sápadt, rózsaszín pálcikává varázsol.

Ez a nyolcadik esküvő, amelyen részt veszek (harmadszor aktív közreműködőként) itt, a Leonard's La Dolce Vitában. Ez a hivatalos neve családunk kedvenc Long Island-i esküvőgyárának. Mindenki, akit csak ismerek, itt kelt egybe. Jó, legalábbis azok, akikkel rokonságban állok.

A testvéreimmel kis koszorúslányként debütáltunk 1984-ben unokanővérünk, Mary Theresa esküvőjén. Többen segítettek az esemény lebonyolításában az emelvényen, mint ahányan az asztaloknál ültek. Az unokatestvérünk esküvője szólhatott volna egy férfi és egy nő szent fogadalmáról, de inkább sbow-műsor volt, kosztümökkel, koreográfiával és különleges világítással, ahol a menyasszony volt a sztár, a vőlegény pedig a statiszta.

Mary T. amerikai olasz hercegnőnek tartja magát, így Kolumbusz Lovagjait kérte fel, hogy álljanak sorfalat, amikor bevonulunk a Csillagfényes Velencei Terembe.

A testvériség tagjai valóban fenségesek voltak szmokingban, piros selyemövvel, fekete köpenyben és a marabutollal díszített háromszögletű kalapban. Elfoglaltam a helyem a többi lány mögött az esküvői menetben, miközben a zenekar rázendített a Nobody Does It Better című dalra. Amikor a lovagok felemelték a kardjukat a fejünk fölé, megfordultam, hogy elrohanjak. Feen nénikém megragadott, és előrelökött. Becsuktam a szemem, szorosan markoltam a virágcsokrom, és eliramodtam a pengék alatt, mintha futóversenyen lettem volna.

Az éles és csörgő tárgyaktól való félelmem ellenére azon a napon szerettem bele a Leonard's-be. Ez volt az első hivatalos olasz esemény, amelyen részt vettem, s alig győztem kivárni, hogy felnőjek, és felülmúljam a metszett kristálypohárból Harvey Wallbangers koktélt iszogató, tetőtől talpig ezüst flitterbe öltözött anyámat és barátnőit. Kilencévesen azt hittem, a Leonard's elegáns hely. Az nem számított, hogy a Northern Boulevard belső sávjából fehér stukkóval díszített kaszinónak tűnt, mintha Long

5

Islandon keresztül a francia Riviérára igyekeztünk volna. Számomra a Leonard's elvarázsolt kastély volt.

A La Dolce Vita-élmény akkor kezdődik, amikor a bejárat elé kanyarodunk. A széles, teljes kört leíró kocsifelhajtó szakasztott mása a Büszkeség és balítéletben szereplő Pemberley kastélyénak, s hasonlít a The Mail at Short Hillsben található Neiman Marcus luxusáruház előtti kocsifelhajtóra is. Ez a Leonard's lényege: bárhova is nézünk, olyan elegáns helyek jutnak eszünkbe, ahol korábban már jártunk. A mindkét szintet átölelő panorámaablakok a Metropolitan Operaházra emlékeztetnek, míg az emeletes szökőkút láttán határozottan a Trevi ugrik be. Majdnem azt hihetnénk, hogy Róma szívében járunk, amíg rá nem jövünk, hogy az alázúduló víz tulajdonképpen az I-495 államközi autópálya forgalmának zaját nyomja el.

A kert botanikai csoda, hosszú téglalap alakúra nyírt puszpángok, alacsony tiszafakerítések, ovális fagyalsövények, és spirálos, fagylalttölcsér alakúra formált viaszbokrok tarkítják. A fényes folyami kavicságyban ülő szépen gondozott bokrok jól bevezetik a jégszobrokat, amelyek a tenger gyümölcseit nyersen felszolgáló bár fölé magasodnak odabent.

A belső világítás Las Vegast idézi, csak ízlésesebben. A falba süllyesztett lámpák tompa, pislákoló fényt bocsátanak ki magukból. A bejáratokat félhold alakú növényszobrok szegélyezik, alattuk pedig koktélernyőként kiemelkedő paradicsommadarak bukkannak fel az alacsony, gömb formájú bokrok közül.

A zenekar a Burning Down The House című számot játssza, én egy pillanatra kifújom magam a hölgyek szalonjában. Most először vagyok egyedül a húgom, Jaclyn esküvőjén, és élvezem. Hosszú ez a nap. Az egész család feszültségét érzem a nyakcsigolyámban. Majd ha férjhez megyek, elszököm a városházára, mert nem bírnám elviselni egy újabb extravagáns Roncalli esküvő nyomását. Hiányozna a sörtésztába forgatott garnéla és a pâté rillette, de túlélném. Hónapokig tartott megszervezni ezt az esküvőt, s közben majdnem fekélyt kaptam. A mai nap eseményei pedig oda vezettek, hogy a jobb szemem alatt rángatódzik egy ideg, és csak egy fagyasztott, fogzást segítő gyűrűvel tudom kordában tartani, melyet az unokatestvérem, Kitty Calzetti kisbabájától csentem el a szertartás után. Az izgalom ellenére csodás ez a nap, mert örülök a kishúgom boldogságának, akit emlékszem, porcelánrózsaként tartottam a kezemben a születése napján.

A tükör elé emelem a flitterekkel díszített, martini alakú estélyi táskát (a menyasszony ajándékát):

– Szeretnék köszönetet mondani a brooklyni Kleinfeld esküvői ruhaszalonnak, melynek tökéletes, pánt nélküli ruhája lekörözte VeraWangét. Továbbá a Spanxnek, a zseniális fehérneműgyártó cégnek, amely szörfdeszka formájúra változtatta körte alakomat. –Közelebb lépek a tükörhöz, és szemügyre veszem a fogaimat. Nincs olasz esküvő töltött kagyló nélkül, amelyet tört petrezselyembe forgatnak, és hát tudjuk, az hol köt ki végül.

Profi sminkemet Nancy DeNoia, a menyasszony legjobb barátjának sógornője készítette (fél áron), és csakugyan tartós. Reggel nyolc körül sminkelt ki, s most, vacsoraidőben még mindig frissnek látszom.

6

– A púder teszi. Banane a LeClerctől – magyarázza Tess, a nővérem. Ő már csak tudja: mindkét szülése alatt matt volt az arcbőre. Ezt a fényképek is bizonyítják.

Ma reggel összecsukható székeken ültünk anya Hollywood aranykorát idéző tükre előtt a szüleim Forest Hills-i, Tudor stílusú hálószobájában: nővéreim, anya és én, csinos (majdnem) hajadonok egy sorban.

– Nézzetek ránk – emelte fel anyám teknősmódra a fejét. –Nővéreknek látszunk.

– Azok is vagyunk- emlékeztettem, amint a testvéreimre pillantottam a tükörben. Úgy tűnt, megbántódott. –… és te… te vagy a mi tini anyukánk.

– Azért ilyen messzire ne menjünk. – Hatvanegy éves anyámnak, aki az apja, Michael után a Michelina nevet kapta (mindenki csak Mike-nak szólítja) szív alakú arca, távol ülő barna szemei és terrakottaszínűre festett telt ajkai vannak. Önelégülten nézett a tükörbe. Nem ismerek más nőt, aki teljesen kisminkelve érkezik meg a sminkeshez.

A Roncalli nővérek – legidősebb testvérünk és egyben egyetlen bátyánk, Alfred (a Bogyó) és apa (azaz Dutch) kivételével – egy egész éjjel nyitva tartó női klubba tömörülnek. Egymás legjobb barátaiként két dolog kivételével mindent megosztunk egymással: soha nem beszélünk a szexuális életünkről és a bankszámlánkról. Összeköt bennünket a hagyomány, a titkaink és anyánk hajvasalója.

A köztünk lévő kötelék kiskorunkban szilárdult meg. Anya „csak csajok” jeligével kirándulásokat szervezett. Elcipelt minket Nettie Rosenstein divattervező egy New York-i divatfőiskolán rendezett múltidéző tárlatára, vagy például az első Broadway-előadásunkra, a Jóccakát anyám. Miközben kitaszigált minket a színházból, azt hajtogatta, ugyan ki tudta, hogy a nő megöli magát a végén, s aggódott, hogy egy életre megsebzett bennünket. Anya elegáns színházi látcsövén keresztül láttuk a világot. Karácsony előtt egy héttel minden évben elvitt bennünket egy ünnepi teára a Plaza Hotelben található Palm Courtba. Miután degeszre ettük magunkat tejszínes és málnalekváros foszlós pogácsával, az odaillő ruhában lefényképezkedtünk Eloise portréja alatt, természetesen anya is.

Amikor Rosalie Signorelli Ciardullo ásványi púdert kezdett árulni az autója csomagtartójából, vajon kit ajánlott önként anya utazó modellnek? Tesst (száraz), engem (zsíros) és Jaclynt (érzékeny). Anya a 30-39 év közötti korosztály kozmetikumainak modellje lett, függetlenül attól, hogy akkor már ötvenhárom éves volt.

– Minden nagy művész üres vászonnal kezd – jelentette ki Nancy DeNoia, amikor Cheerios színű erős alapozót vitt fel a homlokomra. Majdnem megszólaltam, hogy aki a „művész” szót használja, az valószínűleg nem az, de mi értelme vitatkozni egy nővel, akinek a kezében tartott eszközökkel hatalma van bárkit a zenei életbe éppen visszatérő Cherré változtatni?

Csendben maradtam, miközben az arcom ütögette a szivaccsal.– Most eltüntetjük ezt a hatalmas orrot… – közölte Nancy. Borsmenta

lehelet áradt belőle, s apró, határozott mozdulatokkal az orrnyergemet vette kezelésbe. Pont olyan érzés volt, mint mikor Mary Joseph nővér a Szent Agónia-plébániáról erősen rányomta a jeget az orromra, amikor hetedikben eltalált egy laposan szálló baseball-labda. Ami azt illeti, meg is jegyezte,

7

hogy még soha életében nem látott egy fejet ennyire vérezni, és ő már csak tudhatta, hisz nővér volt Vietnamban.

Nancy DeBosszantó, akárcsak egy építész, hátralépett, és szemügyre vette az arcom.

– Az orr eltűnt. Most jöhet a mentőakció.Becsuktam a szemem, és úgy tettem, mint aki meditál, hogy Nancy

esetleg értse a célzást, és ne kommentálja folyamatosan gyatra vonásaim. Felkapott egy kis ecsetet, jeges vízbe mártotta, és megforgatta egy szögletes, gesztenyebarna tartóban. Ahogy az apró szőrszálakat festette, éreztem, hogy csiklandik a szemöldököm. Madonnán nőttem fel, így amikor ő kiszedte a szemöldökét, én is. Most megfizetek érte.

Hidegnek és művészinek éreztem az arcom, amíg Nancy meg nem forgatott egy kabuki ecsetet a púderben, és apró körkörös mozdulatokkal ki nem fényesítette az arcom, mint ahogy Andretti autómosójában waxolják az autókat. Amikor végzett, újszülött kölyökkutyára hasonlítottam: hatalmas, nedves szemek, orr nélkül.

A hölgyek szalonjában igénybe veszem számtalan rúzsszünetem egyikét, mert én tényleg eszem az esküvői fogadásokon. Miután hetekig diétázom, hogy beleférjek a ruhámba, úgy vélem, megérdemlek egy kör Pink Lady koktélt, és minden körbeadott előételből annyit, amennyit csak meg tudok enni, meg olyan sok cannolit, hogy a süteményes asztal közepére helyezett forgó tálalón sötét űrt hagyjon maga után. Nem aggódom. Minden kalóriát le fogok táncolni az Electric Slide hosszú változata során. Kihalászom a rúzst a táskámból. Nincs rémesebb a lila kontúrral körülrajzolt színtelen ajkaknál. Felfrissítem a vonalak között elhalványult színt.

A nővéreimmel gyermekkorunk óta játszunk egy játékot. Amikor nem menyasszonynak öltöztünk, akkor megterveztük a saját temetésünket. Nem mintha a szüleink morbidak lettek volna, vagy valami szörnyűség történt volna velünk, csak hát olaszok vagyunk, és a Roncalli univerzum törvénye szerint minden boldogságra jut szomorúság is. Míg az esküvők a fiataloknak valók, addig a temetések jelentik az idősek szórakozását. Megtanultam, hogy mindkettő hosszas tervezést igényel.

A családunkban van két megszeghetetlen szabály. Az első, hogy részt kell vennünk minden olyan ember temetésén, akivel valaha is kapcsolatba kerültünk. Ez vonatkozik a rokonokra (vérrokonokra, házasság útján szerzett rokonokra és az ő unokatestvéreikre), de a közeli barátokon kívül a tanárokra, fodrászokra és orvosokra is. Bármely szakma képviselője megfelel a kritériumnak, ha személyes jellegű véleményt nyilvánított az életünkről. Létezik egy különleges kategória is azok számára, akik szállítással foglalkoznak, például „Larry bácsira”, aki a csomagokat szokta nekünk hozni, s aki 1983-ban egy szombat reggel hirtelen távozott el közülünk. A következő hétfőn anya kivett minket az iskolából, és elautóztunk a temetésre Manhassetbe. – Végtisztesség – mondta akkor de mi tudtuk a valódi okot. Egyszerűen csak szeretett kiöltözni.

A Roncalli család második szabálya kimondja, hogy menjünk el minden esküvőre, és táncoljunk mindenkivel, aki felkér, még az undorító Paulie unokatestvérünkkel is, akit kirúgtak az Arthur Murray táncstúdióból, mert tapogatta az oktatóját (peren kívül megegyeztek).

Van egy harmadik szabály is: Soha ne említsd, hogy 1966-ban megcsinálták anya orrát! Nem számít, hogy az új orra kiköpött mása

8

Annette Funicello színésznő orrának, miközben mi, a biológiai gyerekei profilból a nagyorrú Marty Feldmanra hasonlítunk.

– Soha senki nem fog rájönni… hacsak el nem áruljátok – figyelmeztetett bennünket anyám. – Ha bárki kérdezi, egyszerűen mondjátok azt, hogy nálatok az apai gének dominálnak.

– Hát itt vagy! – robban be anyám a szalonba, mint egy összekötözött mandarin, csupa sifon és toll, mintha valaki belegyömöszölte volna a ruháját egy mixerbe, és bekapcsolta volna. – Hát nem csodásak ezek a tükrök? – Megfordul, és a vállán keresztül veszi szemügyre a ruhája hátulját. – Légies vagyok – jegyzi meg elégedetten. – A Jenny Craig karcsúsító program hatásos, ne hagyd, hogy bárki mást mondjon. Milyen az asztalod?

– Rosszabb nem is lehetne.– Ugyan már. A Barátok Asztalánál ülsz. Fel kellene – mennyire utálom,

amikor ezt csinálja, de ez őt nem zavarja, így ökölbe szorítja a kezeit, és olyan mozdulatokat tesz, mintha tojást verne – dobnod a hangulatot.

– Anya, kérlek.– Ez a mérgező hozzáállás tart vissza. Csak úgy árad belőled – néz rám,

miközben kirúzsozza a száját anélkül, hogy a tükörbe pillantana. Helyére pattintja a rúzs ezüstszínű kupakját. – Magaddal kellett volna hoznod egy fiatalembert, ha nem akarod, hogy minden ismerős pár tálcán kínálja fel neked egyetlen fiát.

– Delboccióék össze akarnak hozni Frankkel – dőlök neki a falnak, és keresztbe fonom a karom, mert Isten a tanúm, nem tudok leülni ebben a ruhában. A fűző szétroncsolná a lépemet.

– Mesés hírek! Na, látod, a végzet akarta, hogy a Barátok Asztalához kerülj.

– Anya, Frank homokos._ Ó, ti lányok. Minden kínálkozó alkalmat megragadtok, hogy

bevessétek ezt a megjegyzést. Mi van akkor, ha egy negyvenhárom éves agglegény minden tavasszal elviszi a szigetekre az anyja egész mah-jongg klubját? Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy homokos. Talán csak egy heteroszexuális férfi, akinek jó az illata, aki tudja, hogyan öltözködjön, és úgy beszél az idősekkel, hogy emberszámba veszi őket. Tegyél meg nekem egy szívességet! Randizz Frankkel! Menjetek el táncolni! Múzeumba! Étterembe! Szépen felöltözöl, elmész szórakozni, és jól érzed magad egy jóképű fickóval, aki tud bánni a nőkkel!

Rám néz, és bármilyen kifejezést is lát az arcomon, ellágyul tőle a szíve, s amióta az eszemet tudom, ez mindig így volt. Az én oldalamon áll, ezzel mindig tisztában vagyok.

– Olyan sok mindent adhatsz, Valentine. Nem akarom, hogy kudarcot vallj. Te győztes típus vagy! Vicces vagy! – ölel át. – Hadd nézzelek! – Az arcomra teszi a kezét. – Teljesen eredeti vagy. A nagy, gyönyörű barna szemeid épp elég távol ülnek egymástól. Az ajkaidat hál' istennek anyai ágon örökölted. A Roncalli ajkak olyan keskenyek, hogy tépőzárra van szükségük a rágáshoz. Az orrod pedig, annak ellenére, amit ma Nancy mondott…

– Anya, jól vagyok.– Udvariatlan volt, de a nyelvembe haraptam, mert két ember van,

akikkel soha nem szállhatsz vitába: a sminkes és a vízvezeték szerelő.

9

Bármelyik tönkretehet. Az orrod pedig tökéletes. Elegáns vonalú az orrnyerged, oldalról nagyon bájos, és egyenes, míg az enyém göcsörtös volt.

Megdöbbennek, hogy anyám utalást tesz az Operációra.– Tényleg? – Soha nem láttam a régi orrát. Csupán egyetlen fénykép van

róla a műtét előttről, de az a középiskolás francia klubról készült csoportkép, s olyan kicsi rajta a feje, hogy nehéz kivenni az orrát.

– Ó igen, volt rajta egy utálatos púp, de tudod, mindig annak tekintettem, ami valójában volt. Egy korrigálandó hibának. Vannak olyan dolgok az életben, amelyeket helyre lehet hozni. Hát tegyük azt, és lépjünk tovább.

– Azt mondod, hogy meg kell műtetnem az orrom?– Én nem tenném. Ráadásul, aki magas, azon elfér. Légy hálás, hogy

minden magasság neked jutott a családban.– Kösz, anya. – Az átlag népesség körében a 170 cm aligha mondható

magasnak, de az én családomban óriásnak számítok.Kinyitja flitteres, martinis poharat ábrázoló retiküljét, elővesz belőle egy

piros kupakos Dolce&Gabbana parfümöt, és a nyakszirtjére fúj belőle.– Kérsz te is? – ajánlja fel.– Nem, azt hiszem, a Barátok Asztalánál jó lesz a természetes

pézsmaillatom is.Anya magasra emeli a karját, és parfümöt fúj a kifli alakban a fejtetőre

tornyozott, korallszínű flitterekkel pettyezett haja fölé, amely a táncparketten elfoglalt szélességi és hosszúsági koordinátáktól függően egy életre megvakíthatja az embert.

Amikor kicsi voltam, figyeltem, ahogy a tükör előtt átalakul, mielőtt apával szórakozni mentek. Ahogy ott állt a sminkasztal előtt, és feltérképezte a segédeszközeit, hatékony volt és összeszedett. Hangos pattintással kinyitotta a púderes dobozokat, letekerte a tubusok kupakját, és fiolákat rázott fel. Aztán miközben kifaragta a szemceruzát, elgondolkodott. Végül egy viaszos, csokoládébarna S alak hullott a szemetes kosárba. Fogta a ceruzát, és elmaszatolta a szeme alatt, ezzel készítve elő a szélesebb mozdulatokat. Ezután ecsetet választott, púderbe mártotta, és mintha Michelangelóként a Sixtus-kápolna mennyezetén egy szent szempilláit festette volna, apró ecsetvonásokkal dolgozott a szemöldökcsontján.

– Valami baj van, Valentine?– Semmi, csak szeretlek. Ez minden.– Nem tudok várni – kezd bele, majd elhallgat, hogy gondolkodjon. –

Tudod mit? Ha te leszel az egyetlen gyermekem, aki egyedülállóként fog megöregedni, egész életedben büszkén fogok melletted állni. Ha ez az, amit akarsz.

Talán ezt szeretem benne a legjobban. Azt hiszi, hogy aki hajadon, az erőtlen és hiányolja a támogatást, de soha nem érezteti velem, hogy egyet kellene értenem vele.

– Anya, én boldog vagyok.– Lehetnél boldogabb.– Azt hiszem, ez igaz.– Na, ugye! – mutat rám az ujjával. – Újra felépítheted az életed a saját

feltételeid szerint. Nem kell az anyámmal élned, és cipőket készítened.– Szeretem a munkámat, és szeretem a helyet, ahol élek.

10

– Sose fogom megérteni. Soha nem akartam mást, csak elköltözni onnan. És soha nem akartam cipőkészítő lenni.

Egymásba font karral megyünk vissza a fogadásra. Úgy nézünk ki, mint két aszteroida, egy rózsaszín és egy élénk narancssárga, amint átúsznak a kék égen. Aztán rájövök, hogy a vendégek nem ezért figyelnek bennünket. Biztos úgy tűnik, mintha én tartanám talpon az anyámat, aki vagy túl sokat ivott, vagy isten őrizz, elég öreg ahhoz, hogy támogatásra szoruljon. Szinte hallani vélem, ahogy anyám fejében forognak a kerekek, amint ő is ráébred erre. Széles mozdulattal kivonja karját a karomból, és teljes 360 fokos fordulatot tesz a teljesen üres táncparkett közepén. Derékban meghajtom magam, mintha megterveztük volna a mozdulatot. Fiatalosan felém int, miközben elsasszézik a Szülők Asztalához, én pedig visszatérek a Barátok zsarnoki uralma alá.

Mrs. McAdoo, nővérem újdonsült anyósa lila rózsákból álló rikító virágcsokrot visel, amely rubintvörös abroncsként lóg alá orgonalila krepp ruháján. Sápadt bőre beleolvad állig érő, egyszerű bubifrizurája színébe. Anyám soha nem tűrne ősz fürtöket a fején. Közvetlen közelében csak egyetlen szürke dolog akad, családi házunk előcsarnokának terrazzo padlóburkolata.

– A matrónák helye a börtönben van! Különben sem hiszek az őszülésben – szokta mondani. – Az hirdetés a halál számára. Megőszülünk, és akár azt is mondhatnánk – int a távolba –, gyere és vigyél el, Nagy Kaszás! – Nem, anya haja ragyogó cobolybarna, most és mindörökké (vagy amíg a L'Oréal gyártja).

Körbetekintek a teremben, a vendégsereg 312 főt számlál. Tegnap még csak egy kupac emlékeztető voltak anya konyhájának falán, és ma ott ülnek annál az asztalnál, amelyet kiérdemeltek a saját amerikai olasz hierarchiánkban. Az első szint: Szülők, Közeli barátok, Szakmai ismeretségek, Munkatársak, Unokatestvérek, Gyerkőcök. Második szint: Házasság által szerzett rokonok. A harmadik: Sziget (olyan rokonok, akikkel nem beszélünk, mert valami rossz történt, függetlenül attól, hogy már nem is emlékszünk rá, mi volt az), Tuskó (akik későn válaszoltak) és Leépültek (ne is kérdezd).

Biztos magányosnak tűnök a táncparketten. Miért nem hívtam el magammal valakit? Gabriel ajánlkozott, de nem akartam, hogy ebben a hőségben kötelességből csapkodjon a kacsatánc alatt Violet Ruggiero unokatestvérem társaságában. Hogy lehetséges, hogy a teremben lévő összes ember közül én vagyok az egyetlen negyven alatti szingli? Bátyám, Alfred megérezve tehetetlen szégyenem, kézen ragad, amint felcsendül a zene. Egy kicsit fura a Can't You Feel TheLove Tonight című számra keringőzni az egyetlen bátyámmal, akivel ráadásul feszült a kapcsolatom, de a legjobbat hozom ki belőle. Végső soron ő egy táncpartner, még ha vérrokon is. Azt kell szeretni, ami van.

– Kösz, Alfred.– Minden húgommal táncolok – feleli, mintha kipipálna a tennivalók

listáján az autószerelőnél.Egy pár pillanatig ringatózunk. Nehéz beszélgetnem a bátyámmal.– Tudod, miért teremtett Isten fivéreket az olasz családokba?– Miért? – kapja be a csalit.

11

– Mert tudta, hogy a hajadon testvéreknek szükségük van valakire, aki megtáncoltatja őket az esküvőkön.

– Jobb lenne, ha a pohárköszöntőre jobb viccel állnál elő.Igaza van, persze nem örülök neki. A bátyám harminckilenc éves, de

nem egy kétgyermekes, középkorú apát látok benne, hanem egy aggodalmaskodó fiút, a kitűnő tanulót, akinek egyetlen barátja sem volt az iskolában. Különc hangulata csak csütörtökönként derült fel, amikor jött a takarítónő, és ő segített neki felsúrolni a padlót. Alfred ekkor volt a legboldogabb: seprűvel a kezében és ammóniával a vödörben.

Még mindig ugyanaz a rakoncátlan hajtincs meredezik a feje tetején, és ifjúkorának ugyanaz a komoly arckifejezése ül az arcán. Olyan az orra, mint anyának régen, és apai ágon öröklődő vékony ajkai vannak. Senkiben sem bízik, a családban sem, és órákig képes beszélni a média és a kormány gonoszságairól. A hét bármely napján készen áll, hogy beszámoljon a végítéletről. Ő telefonál elsőként, amikor a New York l-es csatorna égő házat mutat, és ő küld elsőként kör-e-maileket, amikor bejelentik, hogy a keleti parton poloskafertőzés ütötte fel a fejét. Emellett szakértője a mediterrán származású családokban öröklődő valamennyi betegségnek (az autoimmun rendellenességekre specializálódott). Tavaly, a karácsonyi ebéd közben a cukorbetegséget megelőző állapotról szóló kiselőadását kellett végighallgatnunk, ettől aztán igazán jól csúszott a rumos piskóta.

– Hogy van nagyi? – kérdi.Anyai nagyanyánkra, Teodora Angelinire pillantok, aki a Leépültek

Asztalánál ragadt, hogy az unokatestvéreivel és egyetlen még élő nővérével, Feen nénikénkkel lehessen. Míg nagyi kortársai a tányérjuk fölé görnyednek és a salátájuk tetején a diót válogatják, addig ő szálfaegyenes tartással ül. Az egyetlen vörös rózsa a szürke pitypangok között.

Élénkvörös rúzzsal az ajkán, kétrészes, vörös, nyári vászonkosztümjében, jól fésült, ősz hajával és nagy, nyolcszögletű, fekete teknőckeretes szemüvegében kecses, Felső East Side-i hölgynek tűnik, aki még soha életében nem dolgozott egyetlen napot sem. Az az igazság, hogy azokkal a társasági matrónákkal csupán egy közös vonás köti össze: méretre készült kosztümjük. Nagyi dolgozó nő, aki a saját üzletét vezeti. 1903 óta készítünk esküvői lábbeliket egyéni igények szerint Greenwichben.

– Nagyszerűen van – szólok oda Alfrednek.– Alig tud járni – feleli.– Térdprotézisre van szüksége.– Annál többre.– Alfred, nagyi a térdeitől eltekintve kitűnő kondícióban van.– Te mindent rózsaszínben látsz – sóhajt fel. – A tagadás állapotában

vagy. Nagyi közel nyolcvanéves, és egyre lassabb.– Ez nevetséges. Vele élek, és fölényesen leköröz.– Az nem nehéz.Na, tessék. Odaszúr egyet. Nem akarok veszekedni a húgom esküvőjén,

így elengedem a fülem mellett, de folytatja.– Nagyi sem fog örökké élni. Vissza kellene vonulnia, és élveznie az

unokákat. Felénk van egy szép hely, ahol gondoskodnának róla.– Imádja a várost. A külvárosban meghalna.

12

– A családban én vagyok az egyetlen személy, aki szembe tud nézni az igazsággal. Vissza kell vonulnia. Hajlandó vagyok venni neki egy öröklakást.

– Milyen nagylelkű vagy!– Nem magamra gondolok.– Akkor ez lenne az első alkalom, Alfred.Életbe lép a testvérek dzsungeltörvénye. Alfred hangneme, az

arckifejezésem, és az a tény, hogy abbahagytuk a táncot, némán ugrasztja a nővéreinket. Tess vitát szimatolva megközelíti a táncparkett szélét, és a szemembe néz. Felvillantja a Szükséged van rám? nézést.

– Köszönöm a táncot – fordítok hátat Alfrednek, hogy odamenjek a Barátok Asztalához, amely most üres, mert minden hatvan fölötti egyén fejvesztve a táncparkettre rohant az After the Lovin’ című szám gyors verziója kedvéért.

A tülekedés közben elhaladok anya és apa mellett.– A mi dalunk! – csiripeli anyám, amint magasan a levegőben fogja apa

kezét, mint egy szalagot a majálison. Közelebb húzódnak egymáshoz, anya arca apáéhoz simul. Mintha az álluknál összenőtt sziámi ikrek lennének. Engelbert Humperdinck volt anya kedvenc énekese egészen addig, amíg Andrea Bocelli révén meg nem tapasztalta élete első érzelmi katarzisét. Bocellit hallgat az autóban, körbe-körbe autókázik Queensben, és bőg. A könnyein keresztül így szól:

– Nincs szükségem terápiára, mert Andrea megvigasztal.Leülök az üres Barátok Asztalához, felveszem a villám, és a salátámba

bököm. Elment az étvágyam. Leteszem a villát, és szemügyre veszem a zsúfolt táncparkettet, amely félig lehunyt szemhéjamon át lamé vászonra festett, flitterből, fekete gyöngyökből és Swarovski kristályokból álló pointillista festménynek tűnik.

– Mit mondott neked Alfred? – csusszan a mellettem lévő székbe Tess. A nálam másfél évvel idősebb nővérem csípő nélküli, telt keblű, barna hajú nő. A koszorúslány-ruha pezsgőspohár alakot kölcsönöz neki. Bombázó külseje ellenére hármunk közül ő a legokosabb nővér, talán mert négyéves kora óta Alfred őt választotta ellenfélnek a memóriajátékban. Anya szív alakú arcát és a második legjobb orrot örökölte a családban. Hullámos fekete haja illik szempilláihoz, amely olyan sűrű, hogy még soha nem szorult szempillaspirálra.

– Célzott rá, hogy lúzer vagyok – ráncigálom felfelé a ruhám elejét, mintha egy teli szemeteszsákot húznék elő a kukából.

– Nekem azt mondta, rossz anya vagyok. Szerinte hagyom elvadulni Charismát és Chiarát.

Odapillantok a süteményekkel megrakott asztalra, ahol a hétéves Charisma lyukakat fúr egy cannoliba és átnyújtja az ötéves Chiarának, aki kifújja belőle a tölteléket. Tess a szemét forgatja.

– Ez egy parti. Hadd élvezzék.– Alfred azt akarja, hogy a nagyi vonuljon vissza.– Ezért kampányol. – Tess ellenőrzi a rúzsát a vajkésben. – Tudod,

igazán jók lehetnek azok a helyek, ahol gondoskodnak az ott lakókról.– Nehogy azt mondd, hogy egyetértesz vele!– Hé, én a te oldaladon állok – feleli gyengéden.

13

– Minden alkalommal, amikor előhozakodik vele, olyan, mintha kést döfne belém.

– Ez azért van, mert te törődsz nagyival – mártja bele Tess a kést egy vajrózsába, majd megkeni Bob Silverstein zsemléjének maradékát. – És a cipőüzlet a megélhetésed. – Fáradtnak tűnik, ami arról árulkodik, hogy ugyanezt a beszélgetést lefolytatta Alfreddel is, de nem jutott semmire.

Nem akarom elrontani a partit, így témát váltok.– Milyen az asztalotok?– Miért szórt szét bennünket anya, mint az ENSZ békefenntartókat? Hát

nem érti, hogy tényleg szeretjük egymást, és egy asztalnál akarunk ülni? Na jó, talán Alfredot és Kipp-koppot rakhatja a Sznobok Asztalához…

– Hívd Pamelának. Háborút akarsz a rokonságban? – Körülnézek, hogy megbizonyosodjam, egy sincs a közelben. Alfred és Pamela tizenhárom éve házasok. A nő 148 cm magas, tízcentis körömcipőt visel, még a strandon és a pletyka szerint a szülőszobában is. Kipp-koppnak neveztük el, mert mikor apró, gyors léptekkel halad, cipője kopogó hangot ad. Az apró nőké a jövő. Semmi sem vonzza jobban a férfiakat, mint egy a pénztárcájukhoz illő nő.

– Szeretnék magas lenni, mint te – szól Tess támogatóan. – Benned legalább van lelkesedés és energia. Pamben nincs. Egyébként teljesen illenek egymáshoz. Alfred zárkózott, Kipp pedig határozottan élettelen. Ennek a kanálnak – emel fel egyet – több egyénisége van.

Tess Charismára és Chiarára pillant, akik kivettek néhány fekete olajbogyót az előételes tálakból, és a szemük elé helyezték őket. Felnevetnek, ahogy az olajbogyó legurul az arcukon, és a földre pottyan. Tess int nekik, hogy fejezzék be. A lányok elszaladnak. A nővérem jelez Charlie-nak, a férjének, hogy figyeljen oda rájuk. A férfi ott ragadt a Tuskó Asztalnál, és a konyha közelében lévő nyamvadt székekre panaszkodó vendégeket hallgatja.

– Figyeld csak Alfred fiait – szólok oda Tessnek.Unokaöcséink, Alfred Junior és Rocco miniatűr bankárnak látszanak a

csokornyakkendőjükben és az ölükbe fektetett makulátlan szalvétával.– Hallottam, hogy Pamela illemtanórákra járatja őket az Irgalmasság

Anyja iskolába. Innen a jó modor – sóhajt Tess.– Van más választásuk? – Ismét felráncigálom a ruhám elejét. Az órámra

pillantok. Úgy tűnik, a leves és a saláta felszolgálását tizenöt év választja el egymástól. – Mr. Delboccio a fenekemre tette a kezét.

– Undorító – feleli Tess.– Az igazat megvallva, nem is éreztem, mivel rajtam van a fűző. Azt se

venném észre, ha forró sütőlapra ülnék.– Akkor honnan tudod, hogy próbálkozott?– Mrs. Delboccio arcáról. Azt hittem, megragadja a kandelábert, és leüti

a férjét.– Valószínűleg túl sokat ivott, és annyira meleg van. Az ember fejébe

száll a likőr, és összezavarja. Ígérd meg, hogy hóviharban mész férjhez.– Megígérem, és azt is, hogy egy keddi napon kerül rá sor a városházán.– Ugyan, erről itt mind lemaradnál – fordul meg Tess a széken, és

szemügyre veszi rokonaink seregét. Visszafordul. – Oké, a városháza rendben. Kosztümöt fogunk viselni. Nappali kosztümöt és virágot a csuklónkon.

14

A szmokingos felszolgáló személyzet úgy árad kifelé a konyhából és be az ajtón, mint a csokoládéforgácsok a sütibe. Egyik kezükben hatalmas ezüsttálcákat hoznak, melyek fémburával letakart tálakkal vannak megrakva, a másik kezükkel pedig fémállványokat állítanak fel, amelyekre a tálcákat helyezik. Gyors egymásutánban ízletes marhavese-pecsenyével, pompás tejszínes krumplihalmokkal és friss spárgalándzsával megrakott tányérok kerülnek az asztalra. A tálalás láttán nyomban kiürül a táncparkett. A vendégek visszatérnek az asztalaikhoz, mint félidőben az öltözőbe tartó focisták. Tess feláll.

– Mennem kell. Itt a főétel.A Barátok helyet foglalnak, és elismerően bólogatnak a tányérok láttán.

A vesepecsenye drága, így fényűzésről tanúskodik, amit az amerikai olaszok többre tartanak, mint a hidegháború lezárását és az igény szerinti szardellapasztát.

– Nos, hogy megy a cipőüzlet? – kérdi Ed Delboccio. Kopasz feje a pincérek által a sarokban felhalmozott sterling ezüst ételburákra hasonlít. – Áruld el, akar-e még valaki kézzel készített cipőt.

– Persze – próbálok nem ingerülten felelni, de biztos nem sikerül, mert az asztalnál mindenki rám néz.

– Ne vedd zokon – mosolyodik el Mr. Delboccio. – Csak a vita kedvéért kérdezem. Miért rendelne bárki is méretre készített cipőt, amikor az üzletekben olcsón meg lehet őket kapni? Shirley törzsvendég a kiárusításoknál. Például a múltkor abban a boltban. Mi is a neve? Valamelyik evangélista…

– Marc – szúrja közbe a felesége.– Mindegy. A lényeg az, hogy elég sokat spóroltam a kedvezményes

árakon, nekem elhihetitek.Mrs. Delboccio oldalba böki.– Az isten szerelmére, Ed, ez teljesen más. Valentine-től nem úgy veszel

cipőt, mint a Paylesstől. Ezek luxuscipők, és Valentine Teodorával dolgozik, aki… – a szavakat keresgetve felém lengeti a villáját.

– Ő a mester, én a tanítvány vagyok.– Gondját is viseled a nagyanyádnak, ugye? – kérdezi Mrs. Delboccio.– Gondoskodik ő magáról.– De vele élsz, ami szép dolog. Feladod a szabadságod, hogy gondoskodj

Teodóráról. Nagyon nemes tett – mosolyog Mrs. Delboccio olyan szorosan összezárt ajkakkal, mint egy pénztárca cipzárja. Feje tetejére halmozott magenta színű haját a fényes hatást kedvéért belakkozta. Megigazítja vastag stampato aranyláncát. Lilára festett körmei illenek a ruhájához, az pedig megy a cipőjéhez.

– Manapság ritkán találni olyan fiatalokat, akik gondoskodnak az idősekről – hajol felém és lehel rám Mr. Delboccio. Fahéj- és disznósajtszagú a lehelete. Nem szörnyű, csak fagyos. – Ezért spórolok. Fizetek egy gondozást biztosító öröklakásért. Fizetnem kell azért, amit a szüleim és Shirl szülei ingyen megkaptak. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy amikor itt az idő, a gyerekeink befogadnának.

Mrs. Delboccio éles pillantást vet rá.– Nos, nem fognak, Shirl. Nézz szembe ezzel! – Mr. Delboccio a késével

egy kis krumplit halmoz a már a villáján lévő húsra, és gyorsan bekapja. –

15

Megvan a maguk élete. Nem olyanok, mint a mi generációnk. Mi valamennyi családtagunkat befogadtuk, szellemi állapotuktól függetlenül. Nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeink ugyanezt tegyék.

– Miért kezdtél el cipőket készíteni? – kérdezi Mrs. La Vaglio. Alacsony, szőke nő, akinek frizurája Linda Evanséra hasonlít a Dinasztia című sorozatból. A La Vagliók Ohióban laknak, s nem hiszem, hogy ismerik a történetem Középnyugaton.

– Angolt tanítottam egy queensi középiskolában… – kezdek bele.– Aztán volt az a csúnya szakításod a barátoddal. Hány évig is jártatok

együtt? – szakít félbe. Úgy tűnik, végül Ohióba is eljutott a sztori.– A főiskolán, és még utána egy ideig. – Nem fogok ezeknek az

embereknek időrendet felállítani. Az Z, mint lúzer jelet égetnék a homlokomra az olajbogyópasztával.

– Az első szerelmed – szólal meg Mrs. Delboccio, és a férjére néz. – A mi történetünk ugyanígy kezdődött, csak nálunk máshogy végződött. Tizennyolc éves koromban találkoztam Eddel, huszonnégy évesen már házasok voltunk, és most itt vagyunk.

– Gratulálok – felelem elsózva a salátám.– Köszönöm – mosolyog önelégülten Shirley.– Édesanyád akkoriban annyira aggódott érted. – Sue Silverstein nyúl a

kezem felé, és megpaskolja.– Nincs miért aggódni. Szeretem, ahogy az életem alakult. – Na, szép.

Amikor a szüleim barátai túl sokat isznak, olyan dolgokat mondanak el, amelyeket az anyám nem.

– Csak a pozitív hozzáállás számít – rázza felém a villáját Max Silverstein.

– Tudod, a fiunk, Frank teljesen szabad – kortyol Mrs. Delboccio a borába. – Nem meleg – teszi hozzá gyorsan. – Csak válogatós.

– Nos, éppen olyat keresek – erőltetek mosolyt az arcomra. Mrs. Delboccio megszorítja a férje combját az asztal alatt, hogy az emlékezzen rá, valami jót mondtam Frankról.

– Hány éve dobtak? – kérdezi Mr. Delboccio.– Ed! – visítja a felesége.– Három – motyogom.Mr. Delboccio halkan füttyent egyet.– Három év a legszebb éveid közül.– Találkozgatsz mostanában valakivel? – kérdezi Mrs. La Vaglio.– Ha így lenne, magával hozta volna az esküvőre. – Mrs. Delboccio úgy

beszél rólam, mintha az általam benyakalt bor mágikus erejű ital lenne, amely láthatatlanná varázsolt.

– Randizhatna. Nézz rá. – Mr. Delboccio úgy bámulja a melleimet, mintha két, ellentétes irányba úszó egzotikus halat figyelne egy akváriumban. – Bizonyára egyedül akarja járni az útját.

– Miattam ne aggódjatok – csikorgatom a fogaim. –Jól vagyok.– Senki nem mondta, hogy nem – hajtja fel Mr. Delboccio a whiskey-s

jeges teát, és úgy teszi le a poharat az asztalra, hogy akkorát szól, mint egy nagyágyú. A kiszolgáló személyzetet keresve körbenézek. Valaki lenne olyan kedves és megszabadítana ettől a fickótól? A pincér dekódolni látszik

16

az üzenetem, és sietve kihoz egy hatalmas tál mártást. Mr. Delboccio elveszi, és belemártja a húsa maradékát.

– Valentine, mondok neked valamit. Nőként egy kapu előtt állsz. Ez a lehetőség kapuja, ahol adva van az arcod, az alakod és a beszéded, hogy magadhoz vonzz egy férfit. Ergo, addig kell megragadnod a fickót, amíg a kapu nyitva áll, mert ha egyszer bezárul, bumm, elúszik az esélyed, és fullasztó helyzetbe kerülsz. Egyedül. Érted? Oxigén nélkül. Senki sem élheti túl. Vágod? Tik-tak. Egy férfi mindig találhat magának nőt, de fordítva ez már nem igaz.

– Ed, több bourbont már nem ihatsz – veszi el előle Mrs. Delboccio a poharat. Bocsánatkérően néz rám.

– Valentine előtt még sok minden nyitva áll.– Soha nem is mondtam, hogy nem. De emlékszel a testvéremre,

Madeline-re, aki anyához költözött, amikor annak agydaganata volt? Szegény anyámat tenziós fejfájás gyötörte, amely egyik napról a másikra rákos csomóvá alakult. Hány éves is volt Mad akkoriban? Legfeljebb harminc. Odaköltözött, gondját viselte anyának, amíg az meg nem halt, Isten nyugosztalja, aztán Madeline ott maradt, hova is ment volna? Ő volt a vénlány nénikénk. – Ed a zsemléjét keresi, hogy megvajazza. Mivel már megette, átnyúl a felesége tányérjába, és elveszi az övét. – Minden olasz családban van egy ilyen, mint te.

Kinyitom a szám, hogy tiltakozzam, de nem jönnek ki szavak a torkomon. Talán igaza van. Elképzelem a jövőm egy egyedülálló hölgyek számára fenntartott idősek otthonában. A tévészobában Phyllis Diller, Joan Rivers és Susie Essmann feje lógna a falon a kandalló fölött. Csupa vicces lány. Ahogy a dolgok haladnak az este folyamán, talán hamarabb kell lefoglalnom egy szobát, mint gondoltam.

– Madeline egy szent volt. Levette a terhet a vállunkról. Természetesen mi gyerekeket neveltünk, és megvolt a magunk élete – simítja le Mrs. Delboccio a szalvétát az ölében.

– Szinglinek lenni életforma – szólal meg Mrs. La Vaglio. Halálos csend borul az asztalra, amint a Barátok a húst fűrészelik.

Az órámra nézek. Aki azt hiszi, hogy az idő szalad, az jöjjön, és üljön le a Barátok Asztalához, ahol a főétel tovább tart, mint a peloponnészoszi háború. Szinte bármit megtennék, csak hogy most a Tuskó Asztalnál ülhessek.

Mr. Delboccio előrehajol, gyakorlatilag végigpillant a ruhámon.– Isten úgy akarta, hogy a férfiak és a nők egy párt alkossanak. –

Hátradőlök, feljebb húzom magam előtt a szalvétám, a nyakam köré, mint egy levehető gallért.

– Hány cipőt készítesz egy évben? – érdeklődik Mr. Silverstein, az Isten áldja meg érte.

– Tavaly közel háromezer párat készítettünk.– Hány alkalmazottat foglalkoztattok?– Hármat főállásban, négyet részmunkaidőben.– Hűha, az elég szép kis vállalkozás – mosolyog elismerőleg Mr.

Silverstein.A zenekar belekezd a Good vibrationsbe, mire a Barátok eldobják

késeiket, villáikat.

17

– Húúú, ez a Beach Boys-egyveleg – jelenti be Mr. Silverstein. Felállnak, a hölgyek megigazítják ruhájuk derék-, csípő- és fenékrészét, aztán férjükkel a nyomukban a táncparkettre vonulnak.

Kinyújtózkodom az üres asztalnál, és felrakom a lábam. Tess a mellettem lévő székre csusszan, miközben apa leteszi Feen nénit a Leépültek Asztalánál. Apa körbenéz a teremben, majd gyorsan felénk veszi az irányt. Csak 165 cm magas, de arányos testfelépítésű, így magasabbnak látszik. Sűrű, őszes haja van, előreugró Roncalli orra, és az olaszokra jellemző merev ajkai.

– Szent ég, megsülök idebent – igazítja meg apa a csokornyakkendőjét, mintha csak a légkondicionálón állítana. – Épp most kísértem ki Feen nénit egy cigarettára, és azt hittem, gutaütést kap – mondja, miközben leül Tess mellé. – Tudtátok, hogy még mindig napi egy dobozzal szív el? Biztos olyan a tüdeje, mint a tésztaszűrő. Hogy bírjátok, lányok?

– Nagyszerűen – hazudjuk.– Anyátok azt akarja, hogy énekeljem el a Butterfly Kisses-t a

testvéreteknek, de egyáltalán nem is ismerem azt a dalt.– Ne engedd, hogy még többet igyon, különben elénekli a You gotta get

a gimmicket a Gypsytől, mint a huszonötödik évfordulótokon – szólal meg Tess.

– Utána hónapig kínozta az isiász – emlékszik vissza apám bólogatva.– Ne próbálkozz meg az énekléssel, apa. Mondd meg nekik, hogy

játsszák le CD-n, és helyette táncolj Jaclynnel – javaslom.– Én is ezt mondtam, de ismered anyádat, úgy gondolja, az esküvők

remek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy meghallgatást tartsunk a Megasztárba. De én a közparkok osztályán dolgozom, és nem egy jöttment idióta vagyok az utcáról, aki odaáll és énekel minden hallás vagy hang nélkül. A bátyám így is bármelyik percben felállhat, hogy előadja a La Mancha lovagján^ első felvonását. Higgyétek el nekem. Már csak egy gin-tonik választja el attól, hogy elénekelje a The impossible dream című számot.

Testvérünk, Jaclyn lélegzetelállítóan fest egyszerű, pánt nélküli, habos tüllszoknyás menyasszonyi ruhájában. Karcsú dereka tekereg, amint az asztalok között lépdel. Olyan, mint egy fehér cukormáztól csöpögő mixerrúd.

Anya javasolta, hogy Jaclyn fehér szaténruhája elején viseljen színejátszó mentazöld szalagot, hogy kiemelje a zöld szemét. Briliáns megoldás volt. Nagyi gyönyörű, levélzöld színű bőrcipőt készített Jaclynnek. Addig csiszoltam a bőrt, amíg a zöld szín szinte teljesen lekopott egy csipet antik patinát hagyva maga után. A kishúgom tetőtől talpig úgy tündököl, mint egy kristály.

Jaclyn lehuppan Mrs. La Vaglio székébe. Igazi szépség, finom vonású, tökéletes arányú arcát fényes fekete fürtök keretezik.

– Rágós volt a húsotok?– Nem, nem. – Apa, Tess és én egyhangúan tiltakozunk.– Láncfűrész kellett a filéhez – legyezi magát Jaclyn a gravírozott

étlappal. – Valentine, tarolnod kell a pohárköszöntővel.– Azzal nem lesz gond – jegyzi meg fanyarul Tess, amint szemügyre

veszi a vendégeket.

18

– Tégy meg nekem egy szívességet. Gondoskodj róla, hogy nagyi asztalánál mindenkinek be legyen kapcsolva a hallókészüléke. – Érzem, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokomon.

– Az anyósom mindent utál, de ne zavartasd magad – kortyol egyet Jaclyn a jeges vizemből, majd az arcához nyomja a poharat. –Mindig megjegyzéseket tesz. Mint például, hogy az írek tudják, hogyan kell vicces pohárköszöntőt mondani. Tegyél ki az olaszokért.

Tess és én egymásra nézünk. Tényleg az írek találták fel a pohárköszöntőt, hogy a jól előadott történeteket ne is említsük, és történetesen nagyon jól csinálják.

– Vigyázz, mit mondasz, Jac! Mrs. McAdoo már a családhoz tartozik – szól apa. – Légy kedves! Az életben az a legfontosabb, hogy jól kijöjjünk másokkal. Nélkülük egyedül vagyunk. És amikor egyedül vagyunk, akkor egyedül vagyunk. – Mutatóujját visszahúzza az inggallérja belsején, mintha egy tégelyből akarná kiszedni az arckrém maradékát.

– Minden rendben lesz. Általában így van – mondom én, az optimista. Közben olyan erősen harapok az ajkamba, hogy megfájdul a fejem.

– Valerie! Te jössz! – mutat rám a zenekar vezetője.– Valentine – javítja ki kiabálva Tess és Jaclyn.– Akárhogy is hívják! – lengeti felém a mikrofont, mint egy dobverőt.Körbepillantok a táncparketten. A vőfély legurít egy Fuzzy Navel koktélt

a doboknál a testvériség néhány tagjával.– Vedd le őket a lábukról! – szól vidáman apa. Tess és Jaclyn felfelé

mutatott hüvelykujjukkal jelzik, hogy jó vagyok, és olyan szélesen mosolyognak, mintha épp a fogukat fehérítenék. Alfredre pillantok, aki éppen az Unokatestvérek Asztalánál tart kiselőadást a gluténallergiáról.

– Jó estét. Üdvözlöm a családtagokat és a barátokat. – Az állványra csúsztatom a mikrofont, és állítok a magasságán. A nyolccentis cipősarokkal 178 cm magas vagyok. Nem vagyok benne biztos, de mintha magasabb lennék a vőlegénynél. Azt biztosra tudom, hogy a Barátok Asztalánál ülőknél magasabb vagyok a gerincsérvüknek és csípőproblémáiknak köszönhetően, amelyeket nyíltan kitárgyaltak a leves alatt.

A beszéd zaja elcsitul a teremben, egy-két embert hallani csak, majd hirtelen minden elcsendesedik. Nem hallok mást, csak ahogy Feen néni fütyülve veszi a levegőt a fogsora és fogínye között.

– Valentine Roncalli vagyok, a menyasszony testvére. – Tudjuk, ki vagy? – kiabálja Lorraine Pinuccia a távoli SzigetAsztaltól, olyan messziről, hogy integetése egy hajótörött segélykérő

jelének tűnik.Tess enyhén felemelkedik a székből, és csúnya pillantást lövell felé.

Anyámra pillantok, aki olyan bátorító mosolyt visel mereven az arcán, mint mikor 1980-ban az óvodában a karácsonyi műsorban én voltam az angyal, és a „Dicsőség a magasságban Istennek” közben elfelejtettem a szerepem.

– Most nem segíthetsz, anya – szeretném odakiáltani, de spiccesnek tűnik.

– Nos, köszönöm, Pinooch kuzin. Tudod, mi most a Roncalli-McAdoo család vagyunk, és a McAdook talán még nem találkoztak mindnyájunkkal – magyarázom. Lehet, hogy csak az izzadság folyt a szemembe, de úgy látom, hogy Boyd McAdoo, újdonsült sógorom háromszorosan elvált

19

villanyszerelő bátyja engem fixíroz. Még egy ok, hogy rövidre fogjam a mondandóm. – Isten a mennyországban – kezdek bele – úgy döntött, hogy ideje megteremteni egy országot… egy nagyszerű országot akart teremteni, fenséges szőlőskertekkel, buja mezőkkel és pazar naplementékkel…

– Az őshaza! – ordít fel apám, s mutatóujjával egyet mutat a levegőbe.– Apa, kérlek, ezt a hangerőt talán őrizd meg a Butterfly Kisses-re. –

Majd újra belevetem magam a történetbe. – Isten tudta, hogy Itáliának fogja elnevezni. – Apai nagybátyám, a mindent örökösen alkalmatlan pillanatban csináló Sal bácsi kitép egy rózsát a Szülői Asztal díszéből, és felállva zászlóként lengeti. – Viva Itália sempre!- kiált fel.

Mr. McAdoo feláll, és kitép még egy rózsát az asztaldíszből.– A smaragd szigetre! – csatlakozik.– E pluribus pizzazz! – szól közbe anyám.– A földkerekségre! – emelem magasba a kezem, hogy ne hagyjuk ki az

egész emberiséget sem.Tess tapsol. Ő egyedül.– Mindenesetre… – folytatom – Istennek be kellett népesítenie Itáliát, és

azon elmélkedett, hogy vajon a nőt teremtse-e meg elsőként, vagy a férfit. Hónapokig tartott a dilemma, majd úgy határozott, először a nőket teremti meg, hogy tudjanak vacsorát főzni a férfiaknak.

Nagyi, Tess, Jaclyn, anya és apa várnak egy pillanatot, aztán körülnéznek, és szolidaritásból erőltetetten felnevetnek. A vendégsereg többi tagja az alacsony gyertyák által megvilágítva csendbe burkolódzva ül, s ettől úgy festenek, mint egy Fellini-film munka nélküli cirkuszosai.

– Nos, rendben – szedem össze magam. – Tudjátok, miért teremtett Isten fivéreket az olasz családokba? Mert tudta, hogy az egyedülálló leánytestvéreknek szükségük van egy táncpartnerre az esküvőkön. – Az önbecsmérlő humor még rosszabbul sül el, mint a célzatos vicc. Itt halok meg. Akkora csend van a teremben, hogy hallom, amint Len Scatizzi rumos kólájában olvad a jég.

– Valentine, én felkértelek – kiált fel Mr. Delboccio, a popsitapogató. – Azt mondta, hogy fáj a lába – szól közbe a felesége. – Persze miért is

fájna egy cipőkészítő lába? Képtelenség.– Ettől függetlenül, én nem fogom forszírozni – replikázik Mr.

Delboccio.– Soha nem kellene erőltetned – támad neki a neje.– Rendben, ti ketten. Hadd szakítsam félbe ezt a szokásos szóváltást, így

visszatérhettek a táncparkettre, és megmutathatjátok nekünk, fiataloknak, hogyan is kell ezt csinálni. Azt hiszem, a Neil Diamond-egyveleg következik. – Aztán pont olyat teszek, amit ki nem állhatok. Két öklömmel olyan mozdulatokat teszek, mintha tojást vernék. Ahogy anya szokta.

– Fiatalok? Hol? Harminchárom évesen már nem vagy mai csirke – kiáltja Feen néni a Leépültek Asztalától. Majd a nyomaték kedvéért sziszegő hangot ad felső fogsorával. Körbetekint a termen, elütött golflabdaként forognak a szemei, aztán felüvölt:

– Harminchárom! Madonna!'Jézus ennyi évesen halt meg a kereszten.– Az emberek akkoriban csak negyvenéves korukig éltek – kiabálja

vissza Tess.

20

– Mi a csuda köze van ennek bármihez is? – Feen néni sűrű, ősz szemöldöke egyetlen vonallá húzódik össze a homlokán. – Annál rosszabb. Ez azt jelenti, hogy harminchárom évesen fél lábbal már tényleg a sírban van, a másik féllel pedig egy rongyszőnyegen.

– Rendben. Elég legyen, vagy nincs több koktél. Íme, a legjobb, amit ismerek. Néhány hete apám elment az orvoshoz. Magával vitte anyát, hogy ő beszéljen…

Néhányan felkuncognak az asztaloknál.– …és azt mondja neki az orvos: – Dutch, neked bursitised van. Két

dolgot tehetek. Adhatok egy kortizolinjekciót, de nincs rá szükséged. A tested automatikusan állítja elő. – Valóban? – ámult apám. – Nem kell mást tenned, mint szeretkezned – mondja az orvos. Apám és a doktor az anyámra néz, aki megszólal:

– Doki, nem nekem van bursitisem. A terem tapsviharban tör ki.– Kérem, emeljük poharunkat. – Rájövök, hogy nincs italom. A vőfély a

kezembe nyomja nyirkos, félig üres koktélos poharát.A magasba emelem.– Tom, Isten hozott a családunkban. Jaclyn, gyönyörű vagy, szeretünk, és

számíthatsz ránk. Salute! Cent 'anni! – Józan eszemmel és az egészségügyi testület állandó utasításaival dacolva iszom egy kortyot. – És emberek, ne feledjétek az ajándékokat. Aramis kölni az uraknak, Li-Lac csoki a hölgyeknek.

– Csokoládé? Ebben a hőségbe? – veti oda Monica Spadoni a Tuskó Asztaltól. – Miniatűr ventilátort kellene adniuk. Természetesen itt ülünk hátul, a konyha mellett, ahol sütik a húst!

Oda se figyelek, leveszem a mikrofont az állványról, és átnyújtom a vőfélynek, aki átnéz rajtam, mint a fiúk teszik, amikor egy vénlány felügyeli a táncmulatságot. Még néhány pohárköszöntő és a torta felvágása után odamegyek a Leépültek Asztalához, ahol nagyi biscottit mártogat a kávéjába.

– Jól érzed magad? – súgom a fülébe, miközben áthajolok a széke támlája fölött.

– Mehetünk, ha gondolod. Csak hadd köszönjek el a gyerekektől. –Az asztalra teszi gyöngyökkel kirakott kistáskáját, és hátratolja a székét.

Odamegyek a süteményes kocsihoz, és megállok anyám mellett. A vállára rakom a kezem.

– Anya.Anyám, a gondolatolvasó a homlokát ráncolja.– Mész is?– Haza kell vinnem nagyit.– Ilyen hamar?– Anya, semmi mást nem fogunk elmulasztani, csak ahogy a nénik

Vesta-szüzekként felsorakoznak, akár egy Charlton Heston-filmben, hogy megküzdjenek az asztaldíszekért. – Holnap Bayshore-tól Sunnyside-ig valamennyi férfi felmenőm sírja esküvői virágokkal lesz feldíszítve. Az olaszok soha nem hagyják veszendőbe menni a virágokat, az bűn lenne.

– Köszönöm – von a karjaiba. – Szeretlek, Valentine. Köszönöm, hogy ilyen jól gondját viseled az anyámnak.

– Tégy meg nekem egy szívességet – kérem.

21

– Bármit – feleli.– Ne énekeltesd el apával a Butterfly Kissest. Kihúzza magát.– Nem vagytok valami viccesek.Nagyi odajön hozzánk, és gyors puszit ad anyának, aki egy szalvétába

csomagolt esküvői süteményt dug a táskámba. Alfred, Jaclyn és Tess körénk gyűlik, és egyesével elköszönnek nagyitól. Miután megcsókoltuk az utolsó rokont is, végül szabadon távozhatunk.

A Csillagfényes Velencei Teremből a hallba megyünk a boltozatos mennyezetű nagy előcsarnokon át. Elhaladunk az eper-arany mintás, puha tapétával borított falak mentén, a berakásos márványkandalló mellett, majd végül a pislákoló csillárok alatt a bejárati előcsarnokba jutunk.

Nagyi elvesz nekem az asztalról egy ajándékzacskót, majd magának is egyet. Az Oh Marie szexi nyitó akkordjai kísérnek ki bennünket a balzsamos éjszakába. Beszállunk az autónkba, és letelepszünk a hátsó ülésre. A sofőr hátrafordul, ránk néz.

– Korán vége az estének, hölgyeim?– Manhattanbe, kérem – szól nagyi. Mosolyogva nézünk egymásra.

Végre hazamegyünk.

22

2

Perry Street 166

A limuzin a kátyúkat kerülgeti, ahogy megközelítjük a queensi Midtown alagút bejáratát. Nagyival megosztozunk egy Li-Lac csokoládén, s közben Manhattan felhőkarcolói hatalmas, fekete-fehér zongorabillentyűként magasodnak fölénk az ezüst égbolton.

Miután a városi oldalon elhagyjuk az alagutat, ráfordulunk a Második sugárútra. Az East Village olyan, mint a régi Greenwich Village, amelyre gyermekkoromból emlékszem. Ma sápadt rózsaszín és kék neonfények világítják meg a sűrű embertömegek nyárvégi karneválját. Ahogy nyugatra haladunk Greenwich Village szívébe, elmaradnak mögöttünk a magas épületek és az éjszakai élet. Behajtunk a bájos, barna homokkő házak kanyargós utcái által alkotott csendes szentélybe, ahol antik lámpák fényében muskátlival telezsúfolt virágos ládák díszítik az ablakokat.

Gyerekkoromban a queensi hálószobám ablakából, miközben állandóan Madonna La Isla Bonitája szólt, elképzeltem a ragyogó és kifinomult Manhattant, amelyet csak néhány metrómegálló választott el tőlem. Alig vártam a vasárnapi vacsorát a nagyszüleimnél a Village-ben. Amikor apa ráfordult a Perry Streetre és áthajtott a macskaköveken, teniszlabdaként pattogtunk a hátsó ülésen. A macskaköves utcák azt jelezték, hogy már majdnem ott vagyunk a csodák földjén: az Angelini Cipőknél.

– Hol van? – kérdi a sofőrünk.– A sarki épület. Látja azt a kék-fehér csíkos előtetőt? Ott lakunk –

felelem.A sofőr megáll a járda mellett, és leállítja az autót.– Mindig is itt élt?– Amióta férjhez mentem – feleli nagyi.– Klassz környék.– Most már az – feleli mosolyogva nagyi.Segítek neki kiszállni az autóból. Az utcai lámpa fényében megpróbálja

előásni a kulcsait. Felpillantok az ajtó feletti eredeti táblára. Korábban ez állt rajta:

Angelini CipőkGREENWICH VILLAGE

1903 ótaDe az évek során az eső lekoptatta a név utolsó három betűjét:

Angelini CipőkGREENWICH VILLAGE

1903 ótaAz Angel szóban az 1 betű régimódi, kékeszöld gombokkal díszített

törtfehér bokacsizmára hasonlít. Kislánykoromban pont ilyen cipőre vágytam. Nagyi ilyenkor nevetett, és azt mondta, hogy azok a bokavédők 1850 után kimentek a divatból.

23

Amikor belépünk a házba, az új bőr, a citromviasz és a szabászgép olajának fűszeres illata fogad bennünket. Elmegyek a műhelybe vezető tejüvegbetétes ajtó mellett, melyre egy dőlt A betűt gravíroztak, felhúzom a ruhám alját, és felmegyek a keskeny lépcsőn. Felérek az első emeletre, amely a konyhát és a nappalit egyesítő egyetlen hatalmas szoba.

– Menj előre, és kapcsold fel a világítást – szól nagyi lentről. –Ezekkel a térdekkel keddnél előbb nem érek fel.

– Nem kell kapkodni – válaszolom.Felkapcsolom a konyhapult feletti lámpasort. A konyha a túlsó fal

mentén húzódik, s hosszú, fekete-fehér gránit bár választja el az étkezőtől. A pult alatt négy, bronzszegecsekkel díszített vörös bőrszék rejtőzik. Emlékszem, amikor kiskoromban nagyi felemelt a székre. Milyen furcsa, hogy most itt vagyok, túl a harmincon, s felkapcsolom a lámpákat, hogy meggyőződjek arról, minden biztonságos számára, épp úgy, ahogy ő tette mindig értem.

A szoba közepén egy hosszú, tizenkét személyes asztal kapott helyet. Az egyenes hátú székek virágmintás ülőkéjét anyám hímezte. Ez az asztal a családi életünk középpontja: itt fogyasztjuk el a közös vacsorákat, itt fogadjuk az ügyfeleket, és itt készítjük el üzleti terveinket.

Egy pazar, éjkék gyöngyökkel díszített muranói üvegcsillár függ a fejünk felett, melyről kristály szőlőfürtök lógnak alá. Az asztal közepét egy állandóan friss virágokkal teli váza foglalja el. Nagyi törzsvendég a Charles Street-i koreai piacon, ahol keddenként kapnak friss virágokat. Nagyi saját feladatának tekinti, hogy elmenjen, és kiválassza a legszebb csokrot. Ezen a héten narancssárga tigrisliliomok illatoznak egy antik vázában.

A pulton túl, a nappaliban egy hosszú, kényelmes, bézsszínű bársonyhuzattal borított szófa áll az utcafronti ablakok alatt, rajta apró, almazöld és tűzoltókocsi-piros díszpárnák. Nagyinak van egy fekete, bőr, állítható támlájú fotelé és egy hozzáillő ottománja a sarokban. A mellette álló lámpa tiszta, sajtolt üvegből készült állványán fekete-fehér csíkos, selyem lámpaernyő trónol. A televízió a szófa előtti asztalkán kapott helyet. Az ablakokban vékony, tojáshéjszín függönyök lógnak, amelyek beengedik a napfényt, de valamennyire mégis megvédik a magánéletet az utca nyüzsgésétől.

Nagyi a nappali ajtajában áll, és csípőre teszi a kezét. –Jólesne egy ital lefekvés előtt. Mit szólsz hozzá?

– Naná – bújok ki a cipőmből. – Megöntözted a paradicsomokat, mielőtt elmentünk?

– Teljesen kiment a fejemből! Pedig annyira meleg volt ma.– Semmi gond. Elintézem. – Felhúzom a szoknyám alját, és felmegyek a

harmadikra.A lépcső tetején megállok nagyi szobájánál, hogy felkapcsoljam a

fésülködőasztalán álló kislámpát, és észreveszek egy kupac könyvet az ágyánál. Nagyi falja a könyveket. Havonta egyszer meglátogatja a Hatodik sugárúton lévő könyvtárat, és egy nagy táska olvasnivalóval tér haza. A kupacban most itt van Meg Wolitzertől a Tíz év alvás, Angela Thirkelltől a Mi történt a csónakban, Harlan Cobentől az Ölelj szorosan, Suze Onnantól a Nők és a pénzes David Bachtól Az okos nők végül meggazdagszanak.

24

Nagyi szobájával szemben található anyám régi hálószobája, melyet egy az ötvenes években felcseperedő egyke gyerek számára rendeztek be. Túlságosan díszes, a falakat tapéta borítja, melyen aranyszalaggal átkötött ibolyacsokrok láthatók. A kis asztalt és széket fehérre festették, hogy harmonizáljon az ággyal, annak levendulaszínű, fodros organzahuzatával és a faragott fejrészen heverő kerek párnákkal.

Az én szobám, mely korábban vendégszoba volt, anyáé mellett van. Amikor nagyapa halála után nagyi magányos volt, Feen néni ideköltözött egy időre. Azóta eltelt tíz év, de a komódon ott maradt egy majdnem üres Bonne Nuit, s egy kis ámbra parfüm az üveg alján. A fehér vászonrolettával borított két ablak között egyszerű, fejtámlás, fehér takaróval borított franciaágy áll.

A fal mellett az egyik oldalon egy régi íróasztal, a másikon egy fehér kordbársony védőhuzattal letakart karosszék található. Az egész házban ebben a szobában van a legjobb ruhásszekrény, egy külön gardróbszoba, amelyet három oldalról polcok borítanak. Gyerekkorunkban itt kötöttük a nagy üzleteket. Tess és én voltunk a titkárnők, Alfred pedig az igazgatótanács elnöke.

Bekapcsolom a légkondicionálót. Nagyi nem tud hidegben aludni, én pedig melegben nem. Becsukom magam mögött a hálószobaajtót, hogy ne szökjön ki a hideg levegő. Elmegyek a fürdőszoba mellett, amelyben még megvan az eredeti, négylábú fürdőkád és az erdőzöld-fehér kockás burkolat, melyet még a dédnagyapám rakott fel, amikor megvette az épületet.

A fürdőszobán kívül, a folyosó túlsó végén egy kezdetleges, nagyjából kifaragott tölgyfa lépcsősor vezet a tetőre. Miután évekig egy régi létrát használtak, hogy feljussanak a padlásra, nagyapa elkészítette a lépcsőfokokat, melyekről vég nélküli viták folynak. Anyám munkásokat küld át, hogy javítsák meg, vagy cseréljék le a lépcsőket szabványos lépcsőkre, de nagyi mindig elküldi őket. Nem hajlandó változtatni rajtuk. Eltökélte, hogy mindent a legteljesebb mértékben használ ki a házban, legyen az a lépcső, az éjjeliszekrényén álló, negyvenes évekből származó ébresztőóra, vagy akár a saját teste.

Kinyitom a tetőkertbe vezető külső ajtót. Egy időben nem volt rajta retesz, de már minden ajtót és ablakot zárunk.

Megállok, becsukom magam mögött az ajtót, és szemügyre veszem a világ legcsodálatosabb kertjét. Az utcai lámpák épp csak annyi fényt adnak, hogy kék takaró borul a tetőre. Ez a mi hivatalos szabadtéri területünk. Mindent így hívnak, amit Manhattanben szabad ég vesz körül. Nyáron a tetőn fogyasztjuk el a vacsorát, és az oldalsó falakhoz toljuk a bútorokat, hogy az unokáknak legyen elég helyük futkározni.

Ősszel és télen kabátba burkolózva, kesztyűvel a kezünkön gyakran töltjük itt a kávészünetünket nagyival. Legjobb beszélgetéseink egyikére-másikára itt került sor négyszemközt a városi égbolt alatt. Bár addig is sok időt töltöttünk együtt, amíg felnőttem, de soha nem kettesben. A tetőn távolinak tűnik a műhely, az üzleti élet nyomása és a családi problémáink.

A kert semmit sem változott gyerekkorom óta. A déli sarokban egy hatalmas, kör alakú, fehérre festett kovácsoltvas asztal áll a hozzáillő székekkel. Terrakotta cserépbe ültetett három apró örökzöld szegélyezi. A

25

szökőkút dísze Szent Ferenc korsót tartó bronzszobra, melynek vállán egy kismadár ül.

Körös-körül a kerítés mentén található a hivatalos kertünk: egy sor egyszerű fadoboz, amelybe tíz centi mélyen sűrű, zöld paradicsomot ültettünk. Váltogatjuk a megbízható nagy paradicsomokat a régi típusúakkal, amelyek termesztése kiszámíthatatlannak bizonyult. Ugyanazokba a faládákba ültetjük őket, amelyeket még nagyapa készített, a boltból maradt szalagdarabkákkal kötjük őket össze, és ugyanazokat a karókat használjuk.

Évente mintegy harminc növényt nevelünk, elég paradicsom terem, hogy az egész családnak jusson paradicsomszósz, és még így is elegendő marad ahhoz, hogy almához hasonlóan együk őket egész nyáron.

A növények mögött egy ötcentis drótháló van kifeszítve a tető széléhez. Részben biztonsági okokból, de azért is, hogy a paradicsom hajtásai a nap felé igyekezve egyenesen nőjenek. A sűrű, illatos levelek fűszeres zöld függönyt alkotnak, amely a nyár végéig megmarad.

A paradicsomtermesztés a türelemről és a folyamatról szól. Késő tavasszal gondosan elültetjük őket, s jól betakarjuk a talajt. A fiatal növények hamarosan fehér virágba borulnak, melyek hetekkel később viaszos csomókká, majd kis zöld gömbökké alakulnak át. Aztán nagyra nőnek, mielőtt narancssárgába fordulna a színük.

Végül mire leszedjük őket, gyönyörű pirosra érnek. Paradicsomszüret idején a kövér, piros paradicsomok úgy csüngnek alá a zöld növényekről, mint rubinok a szerencsét hozó karkötőről.

Nekidőlök az utca felé néző falnak, és a West Side Highwayen túl a Hudson folyóra tekintek. A parton az utcai lámpák ragyogó sárga fényköröket rajzolnak a járdára, melyek a pillangók szárnyának színére emlékeztetnek.

Az évek során rengetegszer figyeltem erről a tetőről a Hudson folyót, de soha nem mutatta ugyanazt a színt, ahogy az égbolt sem a fejünk felett. Az ég egyik nap szürke pettyes, leopárdmintás, majd vakító fehér csíkokkal díszített meleg narancsszínű, aztán világoskéken nyúlik a távolba néhány füstszínű felhővel tarkítva. Az égbolthoz hasonlóan a folyó hangulata is egyik pillanatról a másikra változik, mint egy rossz memóriájú, szeszélyes szerető. Van, hogy vadul hullámzik, máskor nyugodt, s annyira fodrozódik csupán, mint egy csésze tea. Ma este ezüst organzaként áramlik a víz, elhalad a Szabadság-szobor mellett, majd a Verrazano Narrows híd alatt, ahol beleömlik az éjkék óceánba. Úgy tűnik, örökké ezt teszi, s ez megnyugtat.

Lassú nyári este van, csak néhány autó jár a West Side Highwayen. Nem hallani a szokásos hangokat, a teherautók fékjét, az autódudákat és a szirénákat, csendes az este, mintha egész Manhattan mézbe burkolódzott volna. Fejünk felett az ég kékeszöldbe fordult, sápadt fehér fény szegélyezi, amely mint csipke borul a Hudson folyó jersey-i oldalán álló épületek összevisszasága fölé. Nem látom a holdat, de egy városnéző hajó közelít Manhattan partjai felé, s füsttopázként csillog a sötét éjszakában.

– Bocs, fiúk – kérek elnézést a fényes, piros paradicsomoktól, amikor megnyomkodom őket, kemény, fényes bőrüket, melynek szüksége van a reggeli napfényre, hogy teljesen beérjenek. A növények alatt olyan száraz a föld, mint a fűrészpor. Leemelem a helyéről a régi, zöld kerti tömlőt, és

26

megnyitom a vizet. Amint jobban megindul a víz, langyosról hidegre vált. A növényekhez fordulok, hogy megöntözzem őket. A koszorúslányruhám olyan szűk, hogy nem mozdul velem, így leteszem a tömlőt, lehúzom a ruhám cipzárját, és kibújok belőle. Az ösztöneim azt súgják, hogy vigyázzak a ruhára, de minek? Ettől a színtől betegesnek tűnök, és el sem tudok képzelni olyan alkalmat, hogy ezt a cuccot még egyszer felvegyem.

A ruha úgy áll előttem, mint egy merev, rózsaszín szellem. Felé fordítom a locsolótömlőt. Az ázott szatén szénsavas áfonyakoktél színűre vált, pontosan olyan árnyalatú, mint a Palazzo Chupi fala. Julian Schnabel Nyugati Tizenegyedik utcai alkotása toszkán villaként tornyosul a házunk mögött. Na ez a piros árnyalat jól állt volna nekem.

Csak a fűző marad rajtam, amely olyan, mint egy lazacrózsaszín fürdőruha az 1927-es Miss America szépségversenyen. Alul elszorítja a combomat. A dereka annyira feszesre van húzva, hogy azt hihetnék, törött bordák rögzítésére szolgál. A melleim úgy néznek ki, mint két, műanyagba csomagolt rózsaszín muffin. Miközben az épület utcafrontja mentén a növényeket locsolom, jól érzem magam, megszabadultam a ruhámtól, a cipőmtől és a koszorúslány szereptől.

Ahogy ott állok, és öntözöm a paradicsomokat, a levegő megtelik a fekete föld és a kávé enyhe illatával. A kávézaccot a gyökerek köré szoktuk rakni, ez nagyapám egy régi kertészeti trükkje. Rá gondolok, és arra, hogy nagyinak mennyire más véleménye van arról az emberről, akire emlékszem, és akit szerettem. Úgy tűnik, valami rejtőzik a ropogós fehér terítő alatt, amit nagyapa minden étkezésnél megkövetelt az asztalnál. Egy nap talán nagyi megnyílik nekem, és elmeséli házasságuk történetét, amely egyben az Angelini Cipők története is.

A nagyszüleim cipőboltja és az épület a régi idők egyik utolsó képviselője a környéken. Az elmúlt tíz év alatt rengeteg vízparti gyár és szerelőműhely alakult át divatos étteremmé vagy tágas, tetőtéri lakássá. A Hudson partján modern üveg- és acélépületek csillogó sora váltotta fel az alacsony, barátságtalan kőfalakat. Eltűntek a veszélyes dokkok, a feketéllő cölöpök a hozzájuk kikötött uszályokkal, és a mocskos teherautókkal zsúfolt mólók is. Helyüket átvették a zöld parkok, a biztonságos játszóterek élénk színű mászókái, és a szürkület első jelére felgyulladó, kék jelzőlámpákkal szegélyezett szépen karbantartott járdák.

Nagyi egész jól viselte a változásokat, amíg a nagykutyák ki nem találták, hogy örökre megváltoztatják előttünk a kilátást. Amikor a híres építész, Richard Meier tervei alapján három magas üvegépületet emeltek a szomszédban, nagyi azzal fenyegetőzött, hogy téltűrő borostyánnal befuttatott magas fakerítést emel, hogy elzárja a tetőkertünket a fürkésző szemek elől. Ám erre eddig még nem volt szükség, mert nem úgy tűnik, hogy bárki is beköltözne azokba a kristálytornyokba. Hónapokig úgy jártam fel a tetőre, hogy rettegtem a szomszédoktól, de mostanáig a tetőkertünk egyenesen egy üres lakásra néz.

Közelebb húzom az arcomhoz a szórófejet, hideg vizet folyatok magamra, s viszketést érzek, ahogy lemosódik rólam a LeClerc púder. Hamarosan teljesen eltűnik rólam Nancy DeBosszantó keze munkája, s nem marad más, csak a tiszta bőröm. A víz erejétől kibomlik a tarkómon viselt konty. A nedves fűző úgy szorítja a testem, mint egy inda. Körülnézek. Leteszem a szórófejet. Kioldom lycra fűzőm szalagját, megrántom az elejét,

27

letolom a derekamon és a csípőmön, majd a combomon és lábszáramon. Kilépek belőle. Ahogy ott pihen a fekete kátránytetőn, úgy tűnik, mintha krétával körberajzolt test helye lenne egy bűnügy helyszínén.

Becsukom a szemem, magasba emelem a szórófejet, és lelocsolom a testem, mint a növényeket. Isteni érzés a hideg víz a csupasz bőrömön. Lehunyom a szemem, s újraélem azt a hasonló, réges-régi forró nyári éjszakát, amikor a nővéreimmel egy kék műanyag medencében álltunk, miközben a nagyi lespriccelt bennünket a locsolócsővel.

Hirtelen fény önti el a tetőt. Először összezavarodom. Talán egy rendőrségi helikopter köröz a fejem felett, s hatalmas fényszóróival drogdílereket keres? Már látom is a főcímet: PUCÉR NŐ SZÓRAKOZIK A LOCSOLÓCSŐ ALATT A KÁBÍTÓSZER-RAZZIA SORÁN. De az ég üres! Jobbra nézek. A Perry Street felől a mozgás legkisebb jele sem látszik. Balra nézek. Ó ne! A Richard Meier-féle kristálytorony rendszerint üres, negyedik emeleti lakásának ablakában ragyog a fény.

Egyenesen egy nyári kosztümbe öltözött nő szemébe nézek, aki értetlenül rám bámul. Meglepődött a látványomon, de nincs egyedül. Egy rövidnadrágot és CAMPARI feliratú pólót viselő magas férfi van vele, nagyszerű példány, átható, fekete szemekkel. Egymás szemébe nézünk, aztán pillantása lejjebb vándorol, gyorsan le-föl, mintha a reptéren a bejövő járatok listáját fürkészné. Ekkor jövök rá, hogy nincs rajtam ruha. Egy magas paradicsom mögé vetődöm.

A külső ajtó felé kúszok, de közben a locsolócső furfangos kígyót utánozva megvadul, és akarva-akaratlanul vízsugarakat lövell a levegőbe és széjjel a tetőn. Káromkodva mászom vissza hozzá. Megragadom a szórófejet, alacsonyan maradva az elzárócsap felé nyúlok, s egy nehéz szögből végül elzárom a vizet. Amint az ajtóhoz óvakodom, és biztonságba jutok, a lakás fényei kihunynak, sötétségbe borítva a tetőnket és úgy tűnik Alsó-Manhattan nagy részét is. Lassan felemelem a fejem. Már üres a lakás, egy kristálydoboz a sötétben.

Odalent nagyi a hátradönthető foteljében ül, lábát felrakta. Piros lakkbőr papucsa orral egymás felé az asztalnál pihen, míg kosztüm felsőjét szépen egy szék háttámlájára akasztotta. Egy pohár jeges citromlikőr vár rám a pulton.

– Lezuhanyoztál.– Aha – kötöm csomóra a fürdőköpenyem kötőjét. Megkímélem nagyit a

tetőn esett nyilvános meztelenkedésem részleteitől.– A koktélod. Dupla adag. Az enyém is – emeli rám a poharát. – Az

asztalon találsz olajos perecet – bök kedvenc snackje, a popover nevű sütemény puffadt olasz változata felé. Elveszek egyet, és kettétöröm.

– Beszélgettem a bátyáddal a fogadáson. Azt akarja, hogy vonuljak vissza.

Egész nap magamba fojtottam a mérgem. Most már elég.– Remélem megmondtad neki, hogy törődjön a maga dolgával –

csattanok fel.– Valentine, nyolcvanéves leszek. Mennyi ideig tudom még… – itt

megáll, és átgondolja, mit akar mondani. – A boltban, a házban, de még a kertben is te végzed a munka oroszlánrészét.

28

– És annyira imádom, hogy egész életedben rád akaszkodom – viccelek. – Családunk utolsó hajadona a vendégszobádban alszik.

– Nem sokáig, és nem örökké. Majd megint beleszeretsz valakibe – emeli rám a poharát.

Nagyanyám olyan kedvesen tud bátorítani, hogy csak amikor egyedül vagyok és végiggondolom, akkor tudom felidézni azokat a beszédfordulatait, amelyek végül segítenek továbblépni. Amikor azt mondja, hogy Majd megint beleszeretsz valakibe, komolyan is gondolja, és azt is felismeri, hogy egyszer szerettem egy jó embert, Bret Fitzpatricket, és az valódi szerelem volt. A jövőt terveztem vele, és amikor nem működött, nagyi volt az egyetlen az életemben, aki azt mondta, hogy ennek így kellett történnie. Mindenki más (a nővéreim, az anyám, a barátaim) azt hitte, hogy Bret nem volt elég jó, vagy túl jó volt, vagy a miénk első szerelem volt, amely nem tarthat sokáig, de senki más nem volt képes úgy láttatni a helyzetet, hogy az az életem egy fejezetét, s nem pedig szerelmi életem egyértelmű végét jelentette. Számítok arra, hogy nagyi megmondja az igazat, és nem szépít a véleményén. Szükségem van a bölcsességére. És főképp a jóváhagyására. Az jelent mindent.

– Aggódom, hogy visszatartalak. Akkor kellene fiatalnak lenned, amikor az vagy.

– Feen néni szerint őskori kövület vagyok.– Ide hallgass! Csak egy idős hölgy mondhat ilyeneket. Senki másban

nem lenne elég kurázsi, hogy megmondja az igazat. Az idő nem barátod, és nos… – néz nagyi a kezére.

– Mi az?– Az idő olyan, mint a jég a kezedben. Leteszem az italom.– Rendben, most teljesen pánikba estem.– Túl késő. Én helyetted is pánikolok.– Mi a baj? –Ó, Val…Megrémiszt a hangja.– Összezavartam mindent – néz rám.– Hogy érted ezt?– Nagyapád halála után volt egy pár hitel a házon. Tudtam róluk

akkoriban, de amikor elmentem a bankba, hogy rendezzem őket, az összeg magasabbra rúgott, mint amiről tudtam. Így ahelyett, hogy kifizettem volna, még több kölcsönt vettem fel, hogy fenntartsuk a vállalkozásunkat. Tíz éve úgy éreztem, újra fellendíthetném az üzletet és nyereségesek lehetnénk, de az az igazság, hogy alig hozott valamit a konyhára.

– És most?– És most bajban vagyunk.Egészen elkábulok. Magunkra gondolok, dolgozunk nap nap után,

gyakran még hétvégén is. Nem hiszem el, hogy nem keresünk pénzt az üzlettel. Kortyolok egyet a citromlikőrből, és remélem, erőt ad. Nagyival soha nem beszélgettünk a cipőkészítés üzleti oldaláról, a nyereségről, a veszteségről, a költségekről. Ő felel minden üzleti vonatkozású dologért. Ő foglalkozik a készletek árazásával, a megrendelések mennyiségével és a főkönyvvel. Az alkalmazottak bérelszámolását külsős céggel készítteti el. Egyszer gondolkodtam azon, hogy felajánlom neki, átveszem a könyvelést, de volt elég munkám a boltban. Az elmúlt négy évet annak szenteltem, hogy

29

megtanuljam, hogyan kell cipőt készíteni, nem pedig azt, hogyan kell eladni. Szerény fizetésem van, de ezen kívül soha nem beszélünk pénzügyekről.

– Hogy… hogy történt?– Az üzletasszonyok legrosszabb típusába tartozom. A remény éltet.– Ez mit jelent pontosan?– Ez azt jelenti, hogy jelzálogot vettem fel a házra, hogy fenn tudjuk

tartani az üzletet. Amikor meghatározták a jelzálog összegét, felhívtak a bankból, majd megpróbáltam újabb kölcsönt felvenni, de nem tudtam. Az új évben megduplázódik az összeg, és nem tudom, hogyan fogom kifizetni. Nagyapád nagy bűvész volt. Én nem vagyok az. Minden energiámat a cipőkészítésre fordítottam, s azt gondoltam, az üzlet majd megy magától. Amikor eljöttél, hogy nálam dolgozz, azt hittem, meglesz a szükséges segítség, hogy kihúzzon a gödörből, amelybe rántottam magunkat, de mi egy kis cég vagyunk.

– Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy terjeszkedjünk, több cipőt készítsünk, és embereket vegyünk fel, hogy segítsenek.

– Miből? – néz rám.– Megvan! – csapom össze a tenyerem. – Készítek egy szex kazettát, és

eladom az interneten! A sztárjelölteknek bejön. Talán csak egy pár dollárt hoz a konyhára és egy metrókártyát, de egy próbát megér.

– A kétségbeesett megoldásokkal még várjunk – nevet. Felállók, és megölelem.– Minden problémára van megoldás.– Ki mondta ezt?– Drága anyám, családunk prédikátora.– Mike találta fel az optimizmust.– Nos, ez egyszer hallgatnunk kellene rá.– Rendben – feleli, és elenged.– Nagyi?– Igen?– Ez csak pénz.– Sok pénz.– Megoldjuk – ígérem.Nagyi szeme megtelik könnyel. Felemeli a szemüvegét, és megtörli a

szemét. Nem az a sírós fajta, ritkán látom sírni.– Nem vagy egyedül, nagyi. Én itt vagyok.Felmegy az emeletre, közben bezárom a házat, elöblítem a poharainkat,

behúzom a függönyöket, és lekapcsolom a lámpákat. Miközben teendőimet végzem, átgondolom magamban a nagyinak felteendő valamennyi üzleti kérdést. Felmegyek a lépcsőn, hogy többet tudjak meg arról, mi is folyik itt pontosan.

Nagyi az ágyában ül, és a maga sajátos módján újságot olvas. A New York Timest könyvnagyságú téglalappá hajtogatta. Egyik vállával a párnájára támaszkodik, és magasra tartja az újságot, olvasás közben közel hajolva a lámpafényhez.

Arca ovális, homloka sima, orra horgas. Egyenes ajkain még halványan látszik a korallpiros rúzs maradéka. Mélybarna szemei elmélyülten

30

fürkészik az újságot. Megigazítja a szemüvegét, és szipog. Elővesz egy zsebkendőt a hálóinge zsebéből, megtörli az orrát, visszateszi a zsebkendőt a helyére, majd folytatja az olvasást. Úgy képzelem, ezekre a dolgokra fogok emlékezni, amikor már nem lesz velünk. Emlékezni fogok a szokásaira és fura dolgaira, ahogy az újságot olvassa, ahogy a szabászasztal fölé hajol a boltban, ahogy az egész testét használja, amikor a paradicsom berakásánál ráhelyezi a kezét az üveg tetejére, hogy lezárja. Most egy új képet adhatok ezekhez: a ma esti arckifejezését, amikor elmondta, hogy az Angelini Cipők a tetőkertig ül az adósságban. Hűvösnek és nyugodtnak mutattam magam, de az a helyzet, hogy úgy érzem magam, mint akit gépek tartanak életben, és akinek nincs bátorsága megkérdezni az orvostól, mennyi van még hátra.

– Te bámulsz – néz rám a szemüvege fölött. – Mi az?– Miért nem szóltál a kölcsönökről?– Nem akartam, hogy aggódj.– De a segéded vagyok. Észrevetted, hogy ez a szó a segít igéből

származik?– Nahát!– Ugyan, nagyi. A lényeg az, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek. Attól

a pillanattól fogva, hogy a segéded lettem, a le problémáid az enyémek is. A mi problémáink.

Ellenkezni kezd. Leállítom.– Most ne vitatkozz velem. Meg akarom tanulni a cipőkészítés minden

csínját-bínját, mert egy nap cipőket akarok tervezni, és nélküled nem megy.– Tehetséges vagy – néz rám. – Határozottan tehetséges. Leülök az ágy

szélére, és felé fordulok.– Akkor bízd rám az örökséged.– Azt teszem. De Valentine, az üzleti sikereknél jobban szeretném, s

valójában bármi másnál jobban szeretném, hogy béke legyen a családban. Azt akarom, hogy jóban légy a bátyáddal. Azt akarom, hogy próbáld őt megérteni.

– Talán neki kellene megpróbálnia megérteni minket. Nem 1652-t írunk egy toszkán farmon, ahol az elsőszülött fiú irányít mindent, és a lányok csak a főzéssel törődnek. Nem ő a főnök, még ha úgy is tesz.

– Ő okos. Talán segíthet nekünk.– Rendben, holnap az lesz az első dolgom, hogy elszívom a békepipát

Alfreddel – hazudom. Nem fogok semmi olyasmit tenni, amivel még jobban alárendelem magam neki, sem érzelmileg, sem anyagilag. – Szükséged van valamire, mielőtt lefekszem?

– Semmire.Nagyi éjjeliszekrényén megszólal a telefon. A kagylóért nyúl.– Halló – szól bele. – Ciao, ciao! - Felül az ágyban, és integetve

elköszön. – II matrimonio é stato bellissimo. Jaclyn era una sposa straordinaria. Troppa gente, troppo cibo, la musica era troppo forte, ed erano tutti anziani- neveti.

Felállók, és az ajtóhoz megyek. Itt-ott megértek egy-két kifejezést. Szép esküvő. Csinos menyasszony. Hangos zene. Nagyi hangja megváltozik, hibátlan olasz szavai úgy követik egymást szinte levegővétel nélkül, mintha pletykás hetedikes lenne az első tánc után. Amikor olaszul beszél, olyan

31

gondtalan, egyenesen kislányos. Kivel beszél? Visszapillantok rá, de eltakarja a telefon beszélőjét.

Búcsút int.– A cserzőm Olaszországból – mosolyog, és visszatér a beszélgetéshez.A hálószobámba menet lekapcsolom a folyóson a villanyt. Az utóbbi

időben megszaporodtak ezek a hívások Olaszországból. Cipész és cserző között vidám téma lehet a bőrről beszélni, abból ítélve, ahogy nagyi a telefonban viccelődik. Bárkivel is beszél, az igen energikus lehet olasz idő szerint hajnali ötkor. De hogy képes nagyi nevetni, amikor a farkas már az ajtóban vár a zálogjoggal, és fel akar bennünket vásárolni? A szobámba megyek, ahol mintegy húsz fokkal hűvösebb van, mint a folyosón. Becsukom magam mögött az ajtót, hogy a hideg levegő ne áradjon ki a folyosóra, és nagyi ne fázzon.

Annyira fel vagyok dúlva, hogy nem tudok lefeküdni, így fel-alá járkálok. Micsoda nap! Egy annyira forró esküvői nap, hogy amikor Jaclyn apósával táncoltam, nedves tenyérlenyomatot hagyott a ruhámon. A megaláztatás a Barátok Asztalánál, ahogy az élelemről magyarázkodom egy csomó olyan embernek, akiket csak esküvőkön és temetéseken látok. Ennek azért árulkodnia kellene a világomban elfoglalt fontosságukról. Aztán rossz hírekre érek haza, amelyek, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, mélyen legbelül nem is lepnek meg annyira, mint kellene. A boltban észrevettem, hogy nagyi hangulata megváltozott. Inkább nem vettem róla tudomást, ezt a hibát nem követem el még egyszer. Mostantól kezdve nem fogom tettetni, hogy minden rendben van, amikor nincs. Haragszom nagyira, mert rosszul irányította az üzletet. Haragszom rá, mert átcsoportosítás nélkül elfogadta nagyapa adósságait, és nem kért tanácsot szakemberektől. Elindította a gépezetet, hogy bezárja a boltot, vagy talán hogy így hagyja, hogy meghozzák számára a döntést a visszavonulásról. Most már mindent tisztán látok: Alfred bezárja a boltot, eladja az épületet, én az utcára kerülök, míg nagyi egy hideg, személytelen lakásban fog lakni, s a dédunokái néhanapján mint múzeumi üveg alatt tartott relikviákat nézegetik majd a fényképeket azokról a cipőkről, amelyeket készített.

Amikor idejöttem dolgozni, le kellett volna ülnünk, és mindent elmagyaráztatnom vele. Nemcsak a családi üzlet történetét vagy a szakma működését, hanem a rideg valóságot is, a számokat, az igazat arról, hogy a tömegcikkek és az olcsó külföldi munka korában hogyan lehet sikeresen működtetni egy kicsi, független vállalkozást. Nem beszéltem ezekről a dolgokról, mert úgy gondoltam, tartozom neki azért, hogy a segédjévé tett, és megengedte, hogy megtanuljam a cipőkészítés mesterségét. Az adósa voltam, és most megfizetem az árát.

Ha nem a nagyanyám a mentorom, másként kezeltem volna a dolgokat. Soha nem éreztem, hogy kérdéseket tehetek fel, mert ki voltam én, hogy kérdezzek? De már tudom. Meg kellett volna tennem. Határozottnak kellett volna lennem. Olyan sok időt elpazaroltam, most ez okozza a haragomat és frusztrációmat. Annyira nyilvánvaló, hogy hamarabb is eszembe juthatott volna. A harmincas éveimig vártam, hogy rájöjjek, mit akarok, aztán belibbentem azt feltételezve, hogy a részletek majd maguktól elrendeződnek. Akkor kellett volna teljes munkaidőben ide jönnöm dolgozni, amikor fiatal voltam, és nagyapa még élt. A főiskoláról kikerülve rögtön a segédjükké kellett volna válnom, ahelyett hogy mellékvágányra

32

futok Bret és a tanári pálya mellett, amely iránt soha nem éreztem elkötelezettséget. Akkor talán most nem lennénk ebben a csávában.

Későn érő típus vagyok, és tudván egy pár dolgot a növényekről, amit én tudok, a későn érők legtöbbször egyáltalán nem érnek meg. Lehet, hogy soha nem lesz belőlem az a kézműves, aki szeretnék lenni, mert nem lesz tanítómesterem vagy egy olyan hely, ahol tökéletesíthetem a tudásom. Az Angelini Cipők bezár, és ezzel semmivé foszlik a jövőm.

Lassan lettem cipőkészítő, pedig bele kellett volna vetnem magam. Hétvégenként eljöttem, segítettem a mintákat megrajzolni, bőrt csiszolni, selymet festeni vagy fűzőkarikát vágni, de először nem éreztem elhivatottságot, nem éreztem az ellenállhatatlan sürgetést, hogy cipőket készítsek. Csak ürügyre volt szükségem, hogy nagyival lehessek.

Majd ahogy ezeknél a dolgoknál szokás, egyszer csak rám tört a felismerés.

Egy szombat reggel, amikor még mindig angolt tanítottam a Forest Hill-i középiskolában, átjöttem segíteni. Mesés, hímzett bársonydarabot borítottam a szabászasztalra. Felvettem a ceruzát, körben megrajzoltam a széleket, s megjelöltem a varrás helyét. Ösztönösen rajzoltam a mintát, anélkül, hogy a vonalat megtörtem volna, mintha valami vagy valaki irányított volna. Erőlködés nélkül végeztem a feladatom, annyira természetes volt, mint a levegővétel. Megtaláltam a hivatásom. Tudtam, hogy ez az, és nincs többé tanítás. Magam mögött hagytam a queensi karrierem, életem, és sajnos Bretet is, akinek megvoltak a saját tervei, amelyekbe nem egy diákhitelt nyögő, küszködő művész illet bele, hanem inkább egy hagyományos élet, melynek középpontjában a gyerekeket nevelő háziasszony anya áll, míg ő beveszi a Wall Streetet. Nem illettem az elképzeléseibe, és ő sem az enyémekbe. Akkor úgy döntöttem, a szerelemnek várnia kell, amíg mindent újra kezdek.

Leemelem a vázlatfüzetem az éjjeliszekrényről, és a spiráljából kirángatom a ceruzám. Kinyitom a tömböt, és átlapozom a cipőfejekről, talpbélésekről, sarkakról és felsőrészekről először bizonytalan, majd erős kézzel rajzolt vázlataimat. Sikerülni fog, gondolom, miközben nézegetem őket. Egyre jobb vagyok, csak időre van szükségem.

Átlapozom az oldalakat, s közben elolvasom a margóra firkált jegyzeteimet: kipróbáljuk itt a sevrót? Ott az elasztikusát? Bársonyt? A lapokon a nagyi által átadott tudás olyan utasításokat és tényeket ad, amelyekre nap mint nap szükségem van, ötleteket, amelyekhez visszatérek, és amelyeket felhasználok az üzlet mindennapos működése során. Végül egy új, üres fehér oldalra lapozok, és írni kezdek:

Hogyan mentsük meg az Angelini Cipőket?

Teljesen magával ragad, és hozzáteszem:

1903 óta

104 év telt el. Az Angelinik a cipőboltjuk nyereségéből képezték magukat, öltözködtek, fizették a szállásukat. Életüket két kezük munkájából építették fel és finanszírozták. Nem hagyhatom az üzletet veszendőbe

33

menni, de mit is jelent ez az üzlet egy olyan világban, ahol a kézzel készült cipő luxusnak számít? Méretre szabott esküvői cipőket készítünk egy olyan világban, ahol percek alatt tömegesen gyártanak cipőket, és a gyárakban olcsó munkaerő állítja őket össze a világ olyan tájain, amelyekről még senki sem hallott, vagy ami még rosszabb, úgy tesznek, mintha nem léteznének. A kézi cipőkészítés ősi művészet, mint az üvegfújás, a paplankészítés vagy a paradicsomok befőzése. Hogyan maradunk talpon a mai világban anélkül, hogy mindent elveszítenénk, amit dédnagyapám felépített? Írni kezdek:

BevételforrásokAddig bámulom ezt a szót, amíg a betűk összefolynak a szemem előtt.

Senki mást nem ismerek, aki valódi tudással rendelkezne a pénzről, és tudná, hogyan lehet pénzhez jutni, csak Bretet és Alfredet, két embert, akikhez nem szívesen fordulnék segítségért. Becsukom a vázlattömböt, visszadugom a ceruzát a spirálba, majd a tömböt a padlóra ejtem. Lekapcsolom a lámpát, a másik oldalamra fordulok, és magamra húzom a takarót. Sikerülni fog, ígérem meg magamnak. Muszáj.

34

3

Greenwich Village

A Buonitalia olasz fűszerüzlet a chelsea-i piacon található, a Tizenötödik utca egy régi, átalakított raktárában, amelynek szaküzleteiben a (cukormázból készült, a háború előtti idők abroncsszoknyáját idéző) Scarlett O'Hara formájú ünnepi tortától az élő homárig minden kapható.

A rusztikus, fényesen megvilágított épület egy mini-bevásárlóközpont, ahol jókat lehet enni, de a Buonitaliát, amely egyenesen Olaszországból importálja számos kedvencemet, semmi sem múlja felül. A hatalmas üveg Nutellától, a mogyorós csokoládékrémtől kezdve (friss croissant-ra kenve semmihez sem fogható) megtalálható itt minden. Bonomelli kamillavirág teáján és Molinó Spadoni farináján át (nagyi csak ezt az egyfélét teszi a levesbe, kiskorom óta ezt eszem) a nagy doboz acciughe salate-ig, azaz az egyenesen Szicíliából érkező szardelláig, amelyet forró paprikába töltünk, és meleg kenyérrel eszünk.

Az üzlet hátsó részében egy sor, friss házi készítésű tésztával feltöltött, nyitott hűtőpult áll. Akciósán kapható nagyi egyik kedvenc tésztája, a spaghetti al nero seppia, amely keskeny, lapos, spagettiszerű tészta a tintahal fekete tintájával elkészítve. A csomagolásban úgy néz ki, mint a kukoricalisztbe forgatott medvecukor. Friss citrommal, vajjal és fokhagymával fogom elkészíteni.

Felkapok egy csomag rukkolát, néhány kemény, fehér gombát, valamint egy pár sült pirospaprikát a salátához. Nagyi imádja a Zia Tonia-féle étcsokiforgácsokat a vaníliafagylalton, ez az ő stracciatella gelatója, így abból is felkapok egy dobozzal. Kifelé menet megállok a Wine Vaultnál, és veszek egy üveg testes szicíliai chiantit.

Amikor visszafelé a boltba végigsétálok a Greenwich Streeten, eszembe jut, hogy kiskoromban anyám nem engedett bennünket a Jane-től északra, ahol a régi Meatpacking District összeolvadt a West Village lakónegyeddel. Anya úgy hitte, ha a száguldó hússzállító autók nem ölnek meg, akkor a házaló drogárusok látványa igen.

A nyolcvanas évek elején szó volt arról, hogy nagyi és nagyapa eladják a boltot, és elmennek a környékről. A Hudson folyó dokkjainál történt néhány megoldatlan gyilkosság, és a West Side Highwayen egész éjjel folytak a partik olyan klubokban, amelyek nevét legfeljebb suttogva merjük kiejteni. Nagyszüleim számos kortársa és szomszédja a legrosszabbtól tartva potom áron adta el a házát, hogy Long Islandre, Connecticutba vagy a jersey-i partra költözzön. Nagyi még mindig tartja a kapcsolatot Kirshenbaumékkal, akiknek a Jane Street-en volt nyomdájuk, és most Connecticutban laknak. Jobban jártak azok a barátok, akik kitartottak a kilencvenes évekig, amikor kezdtek ideköltözni a tehetősebb rétegek. A nagyszüleim is ragaszkodtak az otthonukhoz, és ennek gyümölcsét most nagyi élvezi. A Hudson melletti földterület az egyik legkeresettebb és legdrágább terület lett Manhattan szigetén.

35

Emlékszem gyerekkorom szerényebb környékére, amikor ez még kisvárosi hangulatú munkásnegyed volt. A kerteket nem gondozták, tiszta szerencse volt, ha valakinek valami zöld nőtt a háza előtt. Az épületeket karbantartották, de nem újították fel. A vörös téglafalak töredezettek, repedezettek voltak, az eső és a szél színtelen rózsaszínre fakította őket. A betonlépcsőkből darabok hiányoztak, mint mikor az időjárás viszontagságai elkoptatják az ókori görög szobrok fülét.

Az előkertekben hatalmas, szürke, leláncolt szemeteskukák álltak, és biciklik lógtak a drótkerítésről. Most ugyanezekben a kertekben márvány virágtartók duzzadnak egzotikus virágoktól, s a bicikliket felváltották a narancssárga bogyójú, kúszó fafojtó dekoratív hajtásai, melyeket tavasszal virágok, ősszel pedig bogyók díszítenek. Képeslapba illő takarosság váltotta fel a korábbi kiábrándító valóságot.

Az utcákon csatangoló költőket és zenészeket elűzték a fekete, városi autón közlekedő vagyonos Felső East Side-i hölgyek, akik azért járnak ide, hogy drága európai ruhákat vásároljanak. A macskaköves burkolatot még nem cserélték le, de az embernek az az érzése, hogy az lesz a következő. Hány limuzinnak kell még átbukdácsolnia rajta, miközben a hátsó ülésen a gazdag utasok ide-oda zötykölődnek, mielőtt valaki tiltakozni kezd? Ezek a macskakövek a gyerekkorom emlékei. Ha majd egyszer eltűnnek, már nem leszek annyira biztos benne, honnan is származom.

Kinyitom az ajtót. Gyorsan bepillantok a boltba. A nagyi által reggel kiszabott bőr kiterítve hever a munkaasztalon. A hátsó ablakok résnyire nyitva vannak, s lágy szellő fújja a mintavételhez használt papírt, amely halkan susog.

– Nagyi? – szólítom.A mosdó ajtaja nyitva, de neki nyoma sincs. A szabászasztalon egy cetli

vár June Lawtontól, aki a minták szabásával foglalkozik: „Végeztem. Reggel találkozunk.”

A bevásárló zacskókkal a kezemben felmegyek az emeletre. Egy férfi hangját hallom bentről. Ételről beszél.

– Quando preparo i peperoni da mettere in conserva, uso i vecchi barattoli di Foggia.

Azt mondja, tud eltenni paprikát.– Prendo i peperoni verdi, gli taglio via le cime, li pulisco, dopodichè li

riempio con le accbiughe.Most arról mond valamit, hogy szardellával tölti meg a paprikát.– Faccio bollire i baratolli e poi riempio con i pepperoni ed acciugbe.Még mindig nem ismerős a hang.– Aggiungo aceto e spicchi di aglio fresco. All'incirca sei spicchi per

barattolo- folytatja.– Così tanti? – kérdezi nagyi.A csomagokkal a kezemben belépek a konyhába. Nagyi a

konyhaasztalnál ül, a férfi pedig nekem háttal az asztalfőn. Nagyi mosolyogva néz fel rám.

– Valentine, szeretném, ha megismerkednél valakivel. Beviszem a konyhába a zacskókat, és a pultra helyezem őket.

Megfordulok, kezet nyújtok.

36

– Hello… – A férfi feláll. Azonnal ismerősnek tűnik. Valahonnan ismerem. Állandó mosolygás közepette átfuttatom a memóriabankomon, de mentális merevlemezem nem ad találatot. Jóképű, sőt szexi. Beszállító? Kereskedő? Nem barna ruhát visel, így nem lehet a szállítócég embere. Jegygyűrűje sincs, így nem valószínű, hogy nős.

– Roman Falconi – mutatkozik be úgy, mintha ismernem kellene a nevét, de nem így van.

– Valentine Roncalli – nyújtok kezet. Megfogja. Engedek a szorításon. Ő nem. Mindentudó kifejezéssel az arcán csak ott áll, és mosolyog. Talán ő is a Szent Agóniába járt iskolába? Arra emlékeznék. Vagy nem?

– Örülök, hogy újra találkoztunk – mondja.Újra? Örülök, hogy újra találkoztunk? Eltöprengek a szavain, aztán

hirtelen eszembe jut. Ó, ne!Ez az a fickó a lakásból. A Meier-féle épületből. Tegnap este. A

Campari-pólós alak. Ez az a férfi, aki meglátott meztelenül. Végigfuttatom a kezem a ruhámon, s megkönnyebbülök, hogy rajtam van.

Roman Falconi fölém tornyosul. Élőben határozottan magasabb, mint amekkorának a lakásban tűnt. Természetes, hogy amikor odakint sötét volt, egy üvegépületben abból a távolságból és szögből kicsinek láttam, mint a gyantába ragadt bogarakat biológiaórán.

Orra láttán a családunkra jellemző orrméret szerénynek tűnik, de közelről az arcán is minden nagyobbnak látszik. Sűrű fekete haja nem tűnik beállítottnak. Szuper lenne, ha a férfiakat szeretné. Egy meleg férfi fény-, kontraszt- és formatanulmányként szemlélte volna meztelenségem. Ám ez a fickó vágyakozva nézett rám, mint a véletlenül a kesztyűtartóban talált sonkás szendvicsre és hideg szódára egy hosszú autóút során, amikor mérföldeken keresztül nincs hol megállni enni. Nem meleg.

Mélybarna szemei körül a fehér rész sápadtkék, ez valódi olasz vonás. Széles mosollyal villantja fel ragyogó fogait. Kiráncigálom a kezem az övéből. Meglepett kifejezés ül az arcán, mintha azt kérdezné, melyik nőnek van bátorsága ahhoz, hogy valaha is elengedje a kezem?Nagy egó, nagy kéz.

– Valentine az unokám, és a segédem a boltban.– Maga ápolja a tetőtéri kertet? – mosolyog, nos, ezúttal pajzánul.– Néha.– Valentine egész nyáron odafönt van – szól közbe nagyi. –Mindennap.

Ő a család igazi kertésze. Nem is tudom, mire mennék nélküle. A lépcsőzés egyre megerőltetőbb számomra

– Nincs semmi bajod, nagyi.– Ezt mondd a térdeimnek. Valentine egy életmentő. Bárcsak

abbahagyná a dicsekvést. A pasas minden kimondott szóval időt nyer ahhoz, hogy a tetőn látott nőt összehasonlítsa azzal, aki most előtte áll. Ez a férfi látott engem pucéran, és higgyék el, vannak olyan államok, ahová be nem tenném a lábam, ha tudnám, hogy ez az állítás bármelyik lakosára igaz. Szeretem egy kicsit befolyásolni, hogy mikor vagyok meztelen. A saját feltételeim mellett szeretem ledobni a ruháim, és olyan körülmények között, amikor van beleszólásom a megvilágításba.

– Tegnap este a szomszédban voltam, és néhány földszinti ingatlant néztem meg egy lehetséges étterem számára. Az ügynök megkérdezte, hogy

37

a móka kedvéért nem néznék-e meg egy emeleti lakást. Rámenős volt a folyóra nyíló kilátás miatt. S míg a kilátás pazar volt, láttam egy nőt a tetőn, aki azt határozottan felülmúlja.

– Kit? – kérdi nagyi. – Téged? Rávillantom a szemem.– Ki más lehetett volna? – vonok vállat.Összefonom a karom a mellkasom előtt, majd leengedem, és csípőre

teszem. Ez a pasas már úgyis látott mindent, aligha van szüksége röntgenszemüvegre, hogy a karomon keresztül meglássa a melleim.

– Most ha megbocsát, Roland…– Roman.– Oké, oké. Elnézést. Van… egy kis dolgom.– Ugyan micsoda? Mára végeztünk – szól nagyi.– Nagyi. – Most már dühös vagyok. Felveszem azt a látszólag egyetértő

arckifejezést, amelyet akkor használunk, amikor bosszantó ügyfelek fogságába kerülünk. – Vannak más elintéznivalóim is.

– Micsoda? – makacskodik.Úgy tűnik, Roman élvezi.– Rengeteg minden, nagyi – felelem.– Szeretném megnézni a tetőt – mondja Roman nem is olyan ártatlanul.– Valentine elkísér. Kísérd fel – adja ki az utasítást. Feláll, és a lépcsőhöz

megy, hogy felmenjen az emeletre. – Fel kell hívnom Feent. Megígértem neki, hogy még vacsora előtt keresem. Roman, örülök a találkozásnak.

– Én is, Teodora.Mi történt a nagyanyámmal, aki az emeletre senkit nem akart beengedni?

Mi történt azzal a nővel, aki úgy őrzi a magánéletét, mint a rozsdás fémdobozba rejtett megtakarításait a konyha padlója alatt? A honfitársa kedvéért nagyon gyorsan sutba dobta a saját házi szabályait. Van valami ebben a fickóban, amit kedvel.

– Bocsásson meg – fordulok Romanhez. Követem nagyit a lépcsősorhoz. – Nagyi, mi az ördög folyik itt? – suttogom. – Ismered ezt az illetőt? Két egyedül élő nő vagyunk.

– Ó, kérlek. Minden rendben van vele. Nyugodj meg. – Megragadja a korlátot, tesz egy lépést előre, majd visszafordul hozzám. –Túl hosszú idő volt ez számodra, ifjú hölgy. Hová lettek az ösztöneid?

– Ezt majd később megbeszéljük – súgom oda. Visszatérek a nappaliba.Roman elfordult a székével az asztaltól, lábait átvetette egymáson, kezét

pedig összekulcsolta az ölében. Rám vár.– Készen állok rá, hogy körbevezessen.– Nem gondolja, hogy már eleget látott mifelénk? – kérdem.– Gondolja? – vigyorog.– Nézze, nem ismerem magát. Lehet, hogy maga csak egy hangyás fazon,

aki idős hölgyeket környékez meg és bűvöl el a vacak olasz tudásával…– Hé, ez fáj – teszi a szívére a kezét. Megnevettet.– Oké, nem is olyan vacak. Ami azt illeti, úgy gondolom, nagyon is jól

beszél olaszul. Azért tudom, mert én nem.– Megtaníthatom.

38

– Oké, rendben, ha valaha is úgy döntenék… – Miket beszélek? Azt akarja, hogy bekapjam a horgot, én pedig próbálok ellenállni.

– ….hogy csiszolni akarok az olasztudásomon. – Tessék. Kimondtam. Miért néz úgy rám a félig lehunyt szemhéja mögül? Mit fürkész?

– Figyeljen – mondja –, szeretnék magának főzni.– Köszönöm, de nem vagyok éhes.– Talán most nem, de végül úgyis megéhezik – áll fel. – És amikor így

lesz, én vagyok a maga embere.Belekotor a hátsó zsebébe, és előveszi a tárcáját. Kihúz belőle egy

névjegyet, és az asztalra teszi.– Ha meggondolná magát a vacsorával kapcsolatban, hívjon. –

Megfordul, hogy távozzon. – Igazán nem kellene szégyellnie a testét. Gyönyörű. – Hallom, ahogy fütyörészve lesétál a lépcsőn. A bejárati ajtó becsapódik mögötte. Kíváncsi vagyok a magas idegenre, így odamegyek az asztalhoz, és kezembe veszem a névjegyét.

ROMAN FALCONISéf/Tulajdonos

Ca'd'OroMOTT STREET 18

Mi a helyzet egy névjegykártyával, amelyen rajta van egy férfi telefonszáma? Ha hagyod, végigkísér az életeden. Roman névjegyét először a hűtőre tettem, mintha egy este tőle rendelnénk. Aztán átraktam a pénztárcámba, ahol néhány napot pihent a Bloomie-kupon társaságában, amelyet egy e-mailből mentettem el. Most a zsebemben van, úton a szobámba, ahol a komód fölé fogom tűzni a tükör sarkába, az unokaöcséim és unokahúgaim iskolás képei, valamint az Eva Scrivo fodrászszalonban igénybe vehető, mélykondicionáló kezelésre szóló kupon mellé.

Nagyi meggyőzött arról, hogy be kell avatnunk Alfredet az ingatag pénzügyi helyzetünkbe. Áthívta ma délutánra, hogy átnézze a feljegyzéseinket és a könyvelést. S mivel elsősorban olasz nők vagyunk, a kedvenc ételét készítjük – paradicsomos, bazsalikomos foccacciát –, hogy megpuhítsuk és hassunk a család iránti kötelességérzetére, miközben megpróbáljuk a magunk számára kedvezően alakítani a helyzetet.

Alfred nagyapa székében ül az asztalfőn, és narancsot hámoz. A héját gondosan egy ruhaszalvétára helyezi. Nagyi kézzel írott főkönyve és üzleti csekkfüzete, valamint saját laptopja meg egy számológép hever előtte. Öltönyt, nyakkendőt visel, sötét vörösesbarna angolkaplis Berluti cipőjét ragyogó burgundi vörösre fényesítette. Szórakozottan dobol az ujjaival, miközben az adatokat tanulmányozza a képernyőn.

Nagyi és én szabaddá tettük a gránit pultot, és vágódeszkaként használjuk. A liszt közepébe készítek egy mélyedést, és beleütök egy tojást. Nagyi még egyet. Aztán hozzáadom az élesztőt, és elkezdem dagasztani a tojásos lisztet. Nagyi lisztet szór a pultra, én meg újra és újra összegyúrom a tésztát, amíg sima cipó nem lesz belőle. Nagyi fogja a cipót, kivajazott sütőlapra helyezi, s hüvelykujjával kis mélyedéseket nyom a tésztába. Széleit téglalap alakúra húzza szét, s a tészta végül beborítja a tepsit. Frissen szelt paradicsomot veszek ki egy tálból, és rétegesen a tésztára helyezem.

39

Nagyi friss bazsalikomot apróz rá, majd meglocsolja aranyszínű olívaolajjal. Beteszem a foccacciát a forró sütőbe.

– Rendben, nagyi, Valentine, üljetek le.Helyet foglalunk egymással szemközt az asztal két szélén. Székünkkel

felé fordulunk. Nagyi csíkos konyharuhát teker a kezére, amelyet aztán az ölében pihentet.

– Nagyi – fog hozzá Alfred –, szép munkát végeztél, hogy működtetni tudtad az üzletet. Viszont pénzt, azt nem kerestél.

– Hogy lehet, hogy mi… – szólok, de Alfred felemelt kezével elhallgattat.

– Először nézzük az adósságot – folytatja. – Amikor nagyapa meghalt, ahelyett hogy kerestél volna egy anyagi támogatást nyújtó partnert, ami akkoriban igen bölcs dolog lett volna, kölcsönt vettél fel az épületre, hogy fenntartsd, és tovább működtesd a vállalkozást. Nagyapa mintegy háromszázezer dolláros kölcsönt vett fel az üzletre. Te megtartottad a hitelét, de sajnos csak a kamatokat fizetted, így tíz évvel később még mindig háromszázezer dollárral tartozol a banknak.

– Annak ellenére, hogy egész idő alatt törleszti?– Annak ellenére, hogy törleszti. A bankok tudják, hogyan keressenek

pénzt, és ez a módszerük. Nos, nagyi, itt kerültél bajba – magyarázza. – A kölcsön felvételére az egyetlen tőkédet használtad. A házra vettél fel jelzáloghitelt. A valódi probléma az, hogy a hitelt nagyon magas utolsó törlesztőrészletre adták; először olcsó, majd hirtelen megnő az összege. Ennek most jött el az ideje. A törlesztő részlet megduplázódik az új évben. A bank ismét csak okosan járt el. Tudják, hogy ezen a környéken az ingatlan értéke csak nőtt, s azon az alapon keresnek pénzt, hogy te is pénzt fogsz keresni, amikor eladod az épületet.

– Nem akarja eladni – szólok közbe.– Tudom. De nagyi az épületet használta biztosítékként. Amikor nagyapa

meghalt, nagyi nem tudott új hitelt fizetni. A régi adósság terhelte. Egy adott évben az üzlet csak annyit tud előállítani, amennyire képes.

– Megpróbáltam több cipőt készíteni – sóhajt nagyi.– De nem tudsz. A kézművesiparra nem ez a jellemző. Az a lényege,

hogy egyedi, nem? – néz rám Alfred.– Ez az, amit árulunk. Kitűnő cipőket. Kézzel készülteket egyedül-

állóakat – csuklik el a hangom.Alfred a tőle telhető legmélyebb szánalommal néz rám.– Rendben, íme a javaslatom. Ha figyelembe vesszük a termékeitek árát,

és hogy mennyire tudtok eleget tenni a megrendeléseknek, nagyon valószínűtlen, hogy pénzt keressetek vele. Tehát alapjában véve a cipőbolt egy pénznyelő.

– De nem találhatnánk ki valamit, hogy több cipőt készítsünk? –kérdem.– Lehetetlen, Valentine. Tízszer többet kellene készítenetek, mint most.– Az nem megy – szól nagyi halkan.– Csak egy módja van annak, hogy megoldjuk az összes problémátokat.

Eladhatnátok az épületet, és olcsó helyre költözhetnétek. Vagy nem. Talán itt az ideje felszámolni az egész vállalkozást.

Felkavarodik a gyomrom. Tisztán és világosan látom, hogy ez az a forgatókönyv, ami véget vet a nagyival való üzleti kapcsolatomnak, és

40

lerombol minden reményt, hogy a jövőben is fennmaradjunk. Nagyi tudja ezt.

– Alfred, nem állok készen az épület eladására.– Rendben, de tudjátok, ez az épület a legértékesebb vagyontárgyatok.

Megszabadíthat benneteket az adósságtól, és még így is elég maradna, hogy életetek végéig megéljetek belőle. Legalább hadd vonjak be néhány ügynököt, hogy felbecsüljük, mennyit ér…

– Nem állok rá készen, hogy eladjam – ismétli nagyi.– Értem. De tudnunk kell, mennyit ér az épület, hogy a legvégső esetben

elmehessek a bankba, új jelzálogot vehessek fel, és átrendezhessem az adósságod visszafizetését.

Nagyira pillantok, aki elfáradt ettől a beszélgetéstől. Általában fiatalosnak látom, de ma, amikor az Alfred számítógépén megjelenő mérleg éles fényében be kell látnia a múltbéli hibáit, kimerültnek tűnik. A bazsalikom csípős illata tölti be a konyhát. Felugróm a helyemről.

– A foccaccia! – A sütőhöz rohanok, belesek az ablakon, és megragadom a fogókesztyűt, hogy kimentsem az aranybarnára sült tésztát. A melegtől mélybarna színt kaptak a szélei. Kiemelem a tepsit a sütőből, majd a pultra teszem. – Épp időben – mondom, közben a kesztyűvel legyezem.

– Ne aggódj, nagyi – hallom Alfredet. – Majd én gondoskodom mindenről.

Alfred nagyinak tett halk ígéretétől kiráz a hideg. Egy nap, amikor majd visszatekintek e pillanatra, úgy fogok rá emlékezni, mint amikor Alfred megpróbálta rátenni a kezét az Angelini Cipőkre. Nem tudhatja, hogy amennyire ő elszánta magát az eladásra, én annyira elszánt vagyok, hogy maradjak, és felvegyem a harcot. A bátyámnak fogalma sincs arról, milyen fából faragtak. De majd megtudja.

Ma reggel a hideg eső ébresztett, amely az ősz első csípős leheletét hozza New York városára. Amikor a hőmérséklet 13 fok alá süllyedt, bekapcsolt a fűtés. A radiátorok friss festékének párával keveredő illata már a telet jelzi. Nagyi még alszik, amikor elmegyek a hálószobája mellett. Hogy megváltoztak a dolgok! Nagyi már kora hajnalban fel szokott kelni, és a boltba megy. Én soha nem voltam korán kelő, de most, hogy küldetésem van, a kakasokkal kelek.

Kinyitom a boltba vezető ajtót, kitámasztom egy régi faékkel, lerakom a bögre forró tejes presszókávémat egy régi gumisarokra, majd megkezdem a körutam, s felkapcsolom a lámpákat a munkához. Az Alfreddel történt találkozásunk óta kiélvezem a házban tartózkodás minden pillanatát. Minden pár cipő, amelyet befejezünk, becsomagolunk és kiszállítunk, arra sarkall, hogy ragaszkodjam ehhez a bolthoz. Nem tudom elképzelni, hogy a Perry Street 166 valaha is más legyen, mint az Angelini Cipők és az otthonom. Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor kétségbeesés tölt el a jövőmet illetően, s úgy érzem, szertefoszlanak az álmaim, elviszi őket a Hudson folyó, ki a tengerre, mint egy papírhajót.

A műhelyünk egyetlen hatalmas szoba, ahol az egyes feladatoknak külön helyet jelöltünk ki. Hátul van egy mosdó, amelyet egy szekrényből alakítottak ki. A műhely tágas, mert valójában két emelet magas. Mind a négy falat ablakok borítják, ami városi házak esetében nagy ritkaságnak

41

számít, s egész nap világos van tőlük. Amikor a sötét viharfelhőknek lóg a lába, mint ma reggel is, olyan, mintha szürke sifon borulna ránk. A tompa fény még így is átjut az ablakokon.

A West Side Highwayre néző kiugró ablakfülkék régimódi külsőt kölcsönöznek a bolt utca felőli részének, s egyfajta akváriummá változtatnak minket a munkánkat figyelő járókelők szemében. Az idegenek gyakran lenyűgözve figyelik, ahogyan vasalunk, kalapálunk és varrunk. Annyira lenyűgöző, amit csinálunk, hogy a közeli iskola tanulói számára minden tavasszal kötelező látványosság vagyunk. Személyesen tekinthetik meg a régi világ kézművesiparát, az elmúlt századok kézzel végzett munkáját. Épp annyira megigézzük őket, mint a Central Park-i állatkert fókái.

Az alkóvban leemelem a kulcsot az ajtó melletti tartóról. A ház elején kezdem, kinyitom az ablakokat védő, harmonikaszerűen záródó fémkapukat. Oldalra hajtom, és egy hatalmas retesszel rögzítem őket. Nagyapa szerelte fel őket mintegy húsz évvel ezelőtt, mert a biztosítótársaság azt mondta, hogy ha nem teszi, felemelik a biztosítási díjat. Nagyapa azzal érvelt, hogy az épület biztonságos, mióta az apja 1903-ban megvette, és miért kellene ezen változtatni? A biztosító embere azt felelte:

– Mr. Angelini, az ön háza nem változott 1903 óta, de az emberek igen. Szüksége van a kapukra.

Amikor dédnagyapám ideérkezett, fa tárolószekrényeket épített az egész szobában. Mindenféle fát felhasznált, amit csak talált: tölgyfadeszkákat, maradék mahagónit, és hosszú, keskeny csíkosjuhar-darabokat. A fa eltérő színei és mintázata arra emlékeztet, hogy dédapám az üzletet a Passavoy Fatelep maradékából építette fel, amely egykor a Christopher Street sarkán működött. Gyerekkorunkban bújócskázni szoktunk a mennyezetig érő szekrényekben.

A szekrényekben tároljuk a szerszámainkat, az anyagokat, a bőrt és a készleteinket. A termékek elhelyezkedése a bolt megnyitása óta nem változott. Dédnagyapám rézsútosan polcokat épített a szekrényekbe, amelyeken a különböző méretű, la formának nevezett faragott famodelleket tároljuk. A cipő szerkezetét e kaptafák köré építjük fel, amelyeket még dédnagyapa hozott magával Olaszországból, amikor kivándorolt.

Egy másik szekrényben a padlótól a mennyezetig vízszintesen fa-peckek sorakoznak. Egy kis állólétrával érjük el a legfelül elhelyezkedő, a mintavételhez használt vékony, kékesszürke papír széles tekercseit. Alatta egy vég egyszerű muszlin található, majd az anyagok pazar választéka, minden évszakhoz külön-külön. Harlequin-kockás, kétoldalas, fehér jacquard-szatén. Dombornyomású, laza virágszirmokkal díszített hímzett krémselyem. Tojáshéjszínű bársony, amely bizonyos megvilágításnál sápadtarany színben tündököl. Cukormáz keménységű, áttetsző, bézs organza. Cérnadudorokkal tarkított fehér pamutvászon. Végül a szekrény legaljában egy tartón kis szaténszalag-gombolyagok lapulnak, melyek a sápadt rózsaszíntől kezdve a mély liláig minden árnyalatban pompáznak.

Emlékszem, amikor a nővéreimmel ruhadarabkákat kértünk nagyitól, hogy ruhát készítsünk a babáink számára. A mi Barbie babáinknak volt néhány első osztályú, kézzel készített olasz ruhája. A kiegészítőik? Nagyi fekete gyöngyeinek, pomponos rajtjainak és marabu tollainak köszönhetően haute couture ruhákat viseltek.

42

A legnagyobb szekrény rejti a lapokban tárolt bőrt. A lakkbőr lapokat tiszta flanellel, a borjúbőrt pedig vékony, a mintavételhez használt papírral választjuk el egymástól. A szekrény polcait alaposan bekenjük citromos fényezőanyaggal, hogy a bőrök környezete ne száradjon ki. Amikor kinyitjuk a szekrény ajtaját, a bőr és a citrom gazdag illata minden alkalommal betölti a szobát.

A bejárat közelében egy kis asztal és egy egyenes hátú szék található, amely íróasztalként szolgál. Egy régi, fekete, tárcsázós telefon hever egy piros bőrkötéses előjegyzési napló mellett. Felette egy falitábla az unokákról készült képekkel és a teljes esküvői díszbe öltözött, a mi cipőnket viselő ügyfelekről készült montázs. A klasszikus menyasszonyi kép két változatban fordul elő: egész alakos kép a menyasszonyról, aki a szoknyáját felemelve mutatja a cipőjét, vagy a mezítlábas ara a nap végén kezében tartja a cipőt.

Szent Krispinnek, a cipészek védőszentjének kis faszobra nehezedik a számlákra az íróasztalon. Nagyi papja 1952-ben megáldotta a szobrot. Röviddel ezután az egyház visszavonta Krispin szentségét, így a szobor az emeleti szekrényről a boltba került, és levélnehezékké degradálódott.

A bolt hátsó részében az egymásra rakható mosón és szárítón kívül három nagy gép kapott helyet. A hengerelőgép egy hosszú szerkezet, melynek nagy, fényes fémhengerei nyújtják és simítják a bőrt. A mosógép nagyságú csiszoló nagy kenderkeféi fényesítik a bőrt és eldolgozzák az egyenetlenséget. A la cucitrice egy ipari varrógép, amely összevarrja a talpakat és a szegélyeket.

A kék kasmírmintás, régi vasalódeszkát rengeteg kávészínű égésnyom tarkítja, sokukról én tehetek. Maga a vasaló kicsi és nehéz, háromszögletű ék, rattanborítású fémfogóval. Ez is Olaszországból érkezett a dédnagyapámmal. Jó tíz percbe telik felforrósítani, de meg sem fordul a fejünkben, hogy újat vegyünk. Dédnagyapám fiatal korában elektromos rendszerűvé alakította át. Korábban egyszerűen a kandalló nyitott rácsára kellett helyezni, hogy felmelegedjen.

A vasalás az első, amit egy segédnek meg kell tanulnia. Meglepően sok időbe tellett, amíg anélkül tudtam levasalni az anyagot, hogy a széle bepöndörödött volna. Azt hittem, tudok vasalni, de valamennyi cipőkészítéssel kapcsolatos készségre igaz, hogy amiről azt hittem, tudom, újra meg kellett tanulnom, és finomítanom kellett rajta. Mindennek az a lényege, hogy az elemeket összeillesztjük, hogy minden egyes cipő tökéletesen illeszkedjen a vásárló lábára. Semmi helyük durva széleknek, ráncoknak, csomóknak vagy gyűrődéseknek. A kézi készítésű cipők luxusa: csak az viselheti, akinek a lábára készül, senki más.

Megnézem a napi teendőim listáját. Gyöngydíszítést kell varrnom egy őszi esküvőre készülő szaténcipőre. Nagyi befejezte magát a cipőt, s most rajtam a sor, hogy díszítsem. A mosdóba megyek, és kezet mosok.

Nagyapa hagyományt teremtett azzal, hogy a New York-i napilapok olyan szalagcímeivel tapétázta ki a szobát, amelyek megnevettették. A kedvence? 1958-ból származik: 32 FOGGAL SZÜLETETT BABA. Az ŐRÜLT ESKÜVŐ-t én tettem ki, amikor egy szeszélyes mozisztár két nyárral ezelőtt harmadszorra kötött házasságot. Nagyi szerzeménye,

43

CROOK1 ASTOR, arra utal, amikor vádat emeltek a filantróp Brooke Astor fia ellen, aki az anyja halálát megelőzően pénzt emelt el a családi birtokról.

A munkaasztalhoz lépek, hogy megtervezzem a napomat. Élvezem az esős időt, különösen vihar idején szeretek dolgozni. A műhely ablakain kopogó eső monoton ritmusa természetes kísérője a finom kézimunkának.

– Szent ég, mintha dézsából öntenek – kiabálja June Lawton az ajtóból. Lerázza fekete esernyőjét, majd felhúzva az ajtó mellé állítja. Kigombolja khaki színű viharkabátját, és a radiátor feletti fogasra akasztja a hallban. – Milyen kár, hogy nem férfiak esnek az égből vagy sok pénz, hugi.

June, nagyi legrégebbi és legkedvesebb barátnője a hetvenes évei elején jár. Ír szépség, égkék szemekkel és karcsú nyakkal, amelyet V-kivágású pulóverekkel, választékos gyöngysorokkal és hosszú, nagy szemű lánccal hangsúlyoz. June eredeti West Village-i bohém, s büszke rá. Nyári délutánokon néha csatlakozik hozzám a tetőn, amikor a paradicsomokat öntözöm. Nemcsak a nap kedvéért jön fel, hanem időről időre szeret elszívni egy marihuánás cigit a kávészünetben. Ilyenkor magasra tartja a kézzel sodort cigarettát.

– Szakmai ártalom – közli, s ezzel azokra a napokra utal, amikor egy Whiskey Jam nevű kis dzsesszegyüttesben énekelt. Az ötvenes-hatvanas években nagyi eljárt a village-i klubokba, hogy megnézze a műsorát.

Még megvan ifjúkori égővörös haja, és olyan sima a bőre, mintha feleennyi idős lenne. Egyszer érdeklődtem szépségének titka felől (nem a marihuána az), s elmesélte, hogy tizennyolc éves kora óta szappannal és vízzel mossa le az arcát és a nyakát, majd nedves habkővel finoman ledörzsöli. Leöblíti, és egy vékony réteg Crisco növényi zsiradékot ken rá. Ennyit a drága arckrémekről!

Greenwich Village tele van a June-hoz hasonló nőkkel, akik fiatalkorukban a művészet kedvéért költöztek a városba, némi sikert értek el, és szerény anyagi körülmények között éltek. Most, nyugdíjas korukban fix árú lakásokban laknak, ahol alacsony a rezsi, s valami érdekes dologgal szeretnék elütni az idejüket. June szeret kézzel dolgozni, nagyszerű az ízlése, így nagyi rábeszélte, hogy dolgozzon a boltban. Tizenöt évvel ezelőtt nagyapám tanította June-t, aki akkor sajátította el kitűnően, hogyan kell a mintákat kiszabni.

– Hol van Teodora? – kérdi.– Még ágyban – felelem.– Hmm. – Kinyit egy szekrényt, előhúz egy vörös kordbársony

munkaköpenyt, és felveszi. – Szerinted jól van?– Igen, persze – nézek rá. – Miért kérded?– Nem tudom. Mostanában fáradtnak tűnik.– Sokáig maradunk fenn, és a Clark Gable DVD-gyűjteményt nézzük.– Ez lehet az oka.– Tegnap A vadon szavát néztük. Füttyent egyet.– Abban Gable nagyon szexis.– Loretta Young is igazán remekül játszott.

1 *Crook:ember (a ford.)

44

– Ó, igazi szépség volt. Annyira valóságos. Azok az ő ajkai voltak, és az ő teste. Tudod, a film forgatásán beleszeretett Gable-be. Terhes lett, titokban tartotta, megszülte a babát, és örökbe akarta adni.

Aztán találd ki, mit tett? Adoptálta a saját gyerekét, akit Judynak nevezett el, és éveken keresztül színlelte, hogy nem az édeslánya.

– Ez most komoly?– Akkoriban nem lehetett valakinek házasságon kívül született gyereke.

Tönkretette volna. Viszont ezek a mai sztárok? Még a pocsék teljesítmény sem tudja őket tönkretenni. – Tölt magának egy csésze kávét. – Ilyenkor hiányzik a dohányzás. Amikor felizgatom magam. – Egy teáskanál cukrot tesz a csészéjébe. – Te hogy vagy?

– Szükségem van hatmillió dollárra.– Azt hiszem, ki tudlak segíteni.Nevetünk, aztán az arckifejezése komolyra fordul.– Mit akarsz annyi pénzzel?Egy léleknek sem említettem, hogy kutatást folytatok az interneten, hogy

összehasonlítsam a környékbeli ingatlanok árát. Mivel nagyi megengedte Alfrednek, hogy ügynököket hívjon, úgy döntöttem, szükségem van saját adatokra, hogy kitaláljak egy Alfredtől független stratégiát. Elképesztő eredményre jutottam. Mivel bízhatok June-ban, bevallom:

– Szeretném megvenni a boltot. Az épületet az üzlettel együtt. June leül az egyik gurulós székre.– Hogyan fogod csinálni?– Fogalmam sincs. Elmosolyodik.– Micsoda móka.– Most ugratsz?– Valentine, ez a jó a fiatalságban. Próbálj ki mindent. Törekedj többre.

Igazán törekedj. Hatmillió dollár vagy hat, mi a különbség, amíg fiatal vagy, és akár meg is szerezheted? Szeretem a salátanapokat, sőt, a salátaéveket! Most nem értheted, de a küzdelem feldob.

– Éjjel nem tudok aludni.– Helyes. Az a legjobb időpont a stratégia kidolgozására.– Hogyne, de semmilyen megoldás nem jutott eszembe.– Majd fog – teszi le a kávéját és feláll. A mintavételnél használt papír

tekercséből letép egy darabot, és az asztalán lévő düseszre helyezi. Hozzátűzi a papírt. – Nagyanyád mit gondol erről?

– Nem mondja.– Miért nem kérdezel rá?– June, ez annyira kényes téma. Régóta ismered őt. Szerinted mit

gondol?– Nagyanyád a legjobb barátom, de sok szempontból rejtély számomra.

Én nagyon nyílt vagyok azzal kapcsolatban, amit akarok, de ő soha nem volt ilyen. Tudod, Teodora okos asszony, de sok mindent magában tart.

– Ő az egyetlen a családunkban, aki ezt teszi. June fél kézzel lesimítja a papírt.– Szerintem jobb lett, mióta itt dolgozol.– Tényleg?– Jó csapat vagytok. Ő is jól érzi magát veled. Ez segít.

45

– Beszélt valaha a visszavonulásról?– Soha – feleli, amit jó jelnek vélek. Nagyi kinyitja az ajtót.– Jó reggelt, hölgyeim.– Friss a kávé – szólok.– Fel kellett volna keltened, Valentine. – Odamegy az asztalhoz, felveszi

a jegyzeteit, elolvassa őket, és felsóhajt. Az utóbbi időben olyan, mint egy tündérmese susztere. Szerintem félig-meddig azt várja, hogy egy reggel felébred, lejön a lépcsőn, és míg mi aludtunk, a manók varázslatos módon elvégeztek minden munkát, s gyönyörű, új, kézi készítésű cipők sorakoznak arra várva, hogy valaki viselje őket. – Jól jött volna, ha előbb kezdek.

– Mindent kézben tartunk – felelem.– Emellett aligha vesztegetted odafenn az időd. Nem Gable-lel álmodtál?

– mosolyog June.– Honnan tudod? – kérdi nagyi.– Ki nem álmodik róla? – von vállat June.Leveszem a polcról a kész cipőket. Nagyi tiszta, fehér vattába

csomagolta őket. Gyengéden kibontom mindet, mintha egy újszülöttről venném le a takarót.

A bal lábas cipőt a tartóra helyezem, s óvatosan végigsimítok a szaténon. Megcsodálom nagyi öltéseit a cipőfej szélén. Olyan aprók, hogy jóformán láthatatlanok.

Hangosan dörömbölnek az ajtón. Felnézek June-ra, aki pont ott tart a szabásban, ahol nem lehet félbeszakítani. Nagyi jegyzetel a listáján.

– Majd én megyek – mondom nekik.Kinyitom a bejárati ajtót. Fiatal, húsz év körüli nő álldogál ott egy

törékeny fekete ernyő alatt. Bőrig ázott, kezében felírótábla. Hátizsákot és a nyaka körül headsetet visel, amely egy az övébe dugott walkie-talkie-hoz vezet.

– Javítanak maguk cipőket? – löki hátra cipzáras pulóvere vizes kapucniját. Hosszú, vörös haját kék-fehér kendő fogja össze. Elefántcsontszínű bőrét szeplők pettyezik az orrnyereg körül, de máshol egy darab sincs belőlük.

– Sajnálom, javítást nem vállalunk.– Vészhelyzet van.– Úgy tűnik, mindjárt sírva fakad.Az előszoba sarkába támasztja az esernyőjét, és követ a boltba.– Ön kicsoda? – kérdi nagyi udvariasan.– A nevem Megan Donovan.– Maga ír – mondja June anélkül, hogy felnézne. – Én is az vagyok. Itt

most mi vagyunk többségben. Maradhat.– Mire van szüksége? – kérdezi nagyi.– Személyi asszisztens vagyok egy filmforgatáson odaát a Pompeji

Miasszonyunk-templomban… – A mondat végén felmegy a hangja, mintha kérdezne, bár nem azt teszi.

– Én is oda járok – lepődik meg nagyi azon, hogy ott forgatnak filmet, ahova ő misére jár, ahol házasságot kötött, és ahol megkeresztelték az anyámat.

46

– Nem veled egyeztettek először? – folytatja June az anyag tűzését, de ez alkalommal felnéz. – Hívd a Vatikánt – vigyorog.

– Miről szól a film? – kérdezem Megant.– Nos, a címe Lucia, Lucia. 1950-ben játszódik Greenwich Village-ben,

és egy nőről szól. Mindenesetre az esküvői jelenetet forgatjuk, és letörött a cipője sarka. Az interneten rákerestem az esküvői cipőkre Greenwich Village-ben, és magukat találtam. Azt gondoltam, talán meg tudják javítani.

– Hol a cipő?Megan leveszi vizes hátizsákját, elhúzza a cipzárját, kiemel belőle egy

cipőt, és átnyújtja nagyinak.Csatlakozom nagyihoz az asztal mögött, hogy felmérjük a kárt. A sarok

teljesen leszakadt.– Nem lehet megjavítani – mondom. – De hetes méret. A

bemutatócipőink is azok.– Rendben, hadd szóljak nekik – kapja elő az okostelefonját, és mindkét

hüvelykujjával vadul gépelni kezd. Válaszra vár. Elolvassa. – Rendben, úton vannak.

– Kik? – kérdezi nagyi.– A főnökeim. A ruhatervező és a producer.– Ezt a cipőt nem tudjuk megjavítani – mondja határozottan nagyi.Megan izgatottnak tűnik.– Ez az első filmem, és ezek az emberek igazi maximalisták. Amikor

letörött a sarok, mind kiabálni kezdtek. A kezembe nyomták, és azt mondták, hogy javíttassam meg; olyan volt, mintha végezni akarnának velem, ha nem teszem. Minden átkozott dolgot komolyan vesznek. Úgy értem, teljesen szőrszálhasogatók. A menyasszonynak nem lehetett egyszerűen fehér rózsája, egy bizonyos fehér rózsának kellett lennie. Ma hajnalban háromkor a virágpiacon voltam, hogy equadori rózsát vegyek, ami mondjuk évente egyszer virágzik. –Ruhaujjával megtörli a szemét, s nem tudom, hogy a frusztráció könnyeit vagy az esőcseppeket törli-e le.

Nagyi önt egy csésze kávét Megannek, aki addig lapátolja a tejszínt és a cukrot a bögrébe, amíg a kávé homokszínű lesz. Két kézre ragadja, és kortyolni kezdi.

– Nos, már tudjuk, hová tűnt Amerikában a kézművesipar. A mozikba – mosolyog nagyi.

– Add ide a pulcsid. Berakom a szárítóba – szólok Megannek. Lehámozza magáról, és odaadja. Vastag fehér betűkkel írt SZENVEDÉLY feliratú, fekete pólója bámulatos módon száraz maradt.

– Ez a hely igazán régi – néz körbe, miközben iszik.– Igen, az – bólint nagyi. – Hogy tetszik a filmezés?– Olyan alacsonyan vagyok a ranglétrán, hogy egy lépést sem kell felfelé

tenni, hogy elérjenek – sóhajtja.Újabb hangos kopogás hallatszik az ajtón.– Ők azok! – pánikol Megan. Lerakja a kávéját, és az ajtóhoz megy.Két nővel a nyomában tér vissza, aki gyorsan beszélgetnek, és

ugyanakkor elgondolkodónak tűnnek.– Ez Debra McGuire, a ruhatervezőnk. – Megan majdnem pukedlizik.Debra hosszú, sötétbarna, laza hajfonata a derekáig ér, száját

élénkvörösre rúzsozta. Félhold alakú, félig lehunyt barna szemével

47

körbetekint a helyiségben, felméri a tevékenységünket. Lehámozza magáról fekete, lakk viharkabátját. Alatta sárga lakkbőr csizmába tűrt türkizszínű szárú nadrágot visel, rövid, rózsaszín, selyem jégtáncos szoknyával. Sárga-fehér hajszálcsíkos blézere olyan, mintha Bors őrmesterről lopta volna le. Nehéz megállapítani a korát. Lehet, hogy a harmincas éveiben jár, de olyan a megjelenése és a fellépése, mint egy ötvenesnek.

– Megjavíttattad a cipőt? – veti oda Megannek.– Nem – szól közbe nagyi. – És ön ki? – fordul a Debra mellett álló

nőhöz.– Julie Durk vagyok, a producer.Julié a harmincas éveiben jár, bőre sápadt, szeme kék. Hozzám hasonlóan

öltözködik, kifakult farmert, fekete garbót és fekete velúrcsizmát visel. Kék baseball-kabátján a LUCIA, LUCIA felirat vöröslik a logó helyén.

– Hol vagyunk? – néz körül Debra a boltban, majd inkább dühösen, mintsem kíváncsian Meganre pillant. Mielőtt Megan megszólalhatna, nagyi közbelép.

– Az Angelini Cipőknél – magyarázza. – Egyénre szabott esküvői cipőket készítünk.

– Soha nem hallottam magukról – köröz Debra az asztal körül, hogy megnézze a szabásmintát, amelyen June dolgozik. – Ismerik Barbara Schaumot?

– A szandálkészítőt East Village-ben? Csodálatos – mondja nagyi. – A hatvanas évek eleje óta foglalkozik vele.

– Ez a bolt 1903 óta áll itt – mondom, s remélem, a nő érti a célzást, hogy tisztelettel beszéljen a nagyanyámmal.

– Nem sokan maradtak. – Most arrébb lép, hogy megnézze a cipőt, amelyen épp dolgozom. – Mit is csinálnak itt maguk?

– Esküvői cipőket. – Most már dühös vagyok.– Ms. McGuire-nek sok minden jár a fejében – kér bocsánatot Megan a

főnöke nevében.– Kérlek – int felé Debra lenézően. – Miért is nem tudják megjavítani a

cipőm?– Mert menthetetlen – válaszolom.– Akkor újra kell forgatnunk egyes jeleneteket – harap az ajkába Julie.– Ez egy divatfilm – veti oda kurtán Debra. – Jól kell sikerülnie.– Ki készítette ezt a cipőt? – emeli fel nagyi a törött modellt.– Fougeray. Francia.– Ha beszélnek vele, mondják meg neki, hogy a saroknál jobb titánt

használni.– Már meghalt, de majd átadom a képviselőjének – jegyzi meg Debra

szarkasztikusan.– Kisasszony, én elfoglalt vagyok. Nincs szükségem az ilyen

viselkedésre – folytatja nagyi zavartalanul. – A cipész úgy ragasztotta a sarkot – emeli magasba. – Silány munka.

– Nagyon drága volt. – Julie hangja bocsánatkérőnek tűnik, de nem vagyok biztos benne, hogy ez nagyinak vagy Debrának szól-e.

– Abban biztos vagyok, de az árától függetlenül rossz minőségű – szalad a magasba nagyi szemöldöke. – Tehát mennyi látszódik a jelenet során a cipőből?

48

– A cipő maga a jelenet. Van közelkép, követő felvétel… – Debra az asztalra teszi a kezét, és lehajtott fejjel gondolkodik. –Talán… – kezd hozzá Juli.

Debra félbeszakítja.– Ha nem tudják megjavítani, akkor nem tudják. Újra kell forgatnunk a

jeleneteket egy másik cipővel.– Szeretnék megnézni a kollekciónkat? – kérdi nagyi. Debra nem

válaszol. – Nem vagyunk franciák, de értünk hozzá.– Rendben, lássuk, mijük van. – Debra leül egy székre, és az asztalhoz

gördül. – Iderángattál – néz Meganre. Összefonja a kezét a minták készítésénél használt papíron. – Hát nyűgözzenek le – néz ránk.

– Ez a hely a csodás lehetőségek tárháza. – Megan reménykedő pillantást vet nagyira és rám.

– Ez egy egyéni igényeket kielégítő cipőbolt – javítja ki nagyi. –Valentine, hozd ide a mintákat, kérlek.

– Pontosan mit keresel? – kérdi June Debrát.– Ez a Hamupipőke-pillanat – áll fel Debra, és bemutatja a jelenetet. – A

menyasszony kiszalad a templomból, és leesik a cipője.– Balszerencsét jelent – mondja nagyi.– Honnan tudja? – kérdi Debra.– Régi olasz babona. Olasz a főszereplő?– Igen, egy village-i fűszeres lánya.– Megan azt mondta, hogy 1950-ben játszódik – néz nagyi Meganre, aki

hálásan mosolyog, hogy bevonták a szakmai beszélgetésbe. –Az egyik cipőstílusunkat 1950-ben tervezte újra a férjem.

– Szeretném látni – mosolyog színlelt lelkesedéssel Debra.A bemutató darabokat tároló szekrényből kivett dobozokat

felsorakoztatom a munkaasztalon. Nagyi fog egy puha flanelruhát, és letörli a dobozok külsejét, mielőtt kinyitná azokat. Ez a szokásunk, mert olyan halvány árnyalatú anyaggal dolgozunk, amely érintésre könnyen bepiszkolódhat és elkophat.

– Hat különböző stílusú esküvői cipőt kínálunk. Az apósom a kedvenc operaszereplői után nevezte el a terveit. A Parasztbecsület inspirálta Lolát, amely a messze legkeresettebb modellünk – kezd hozzá nagyi. – Több rétegből készült sarkú szandál. A pántot gyakran díszítjük apró kabalákkal és szegéllyel. Általában borjúbőrből készül, de már elkészítettem kétoldalas szaténből is.

Debra ránéz a cipőre.– Csinos – teszi le az asztalra. – De túl könnyű és szellős. Valami

tömörebb kellene.Nagyi kinyitja a következő dobozt.– Ez Ines A trubadúrból.Debra szemügyre veszi a klasszikus, karcsú sarkú sevrócipőt.– Közelít, de még nem az igazi.– Mimi a Bohéméletből egy bokacsizma, amelyet leggyakrabban

façonné-szaténből vagy dombornyomású mintázattal díszített bársonyból kérnek. Finom fűzőkarikákat és gros-grain szalagcsipkét teszek rá – helyezi nagyi a csizmát az asztalra.

49

– Pompás – mondja Julie. – De egy csizma soha nem esne le.– Gilda a Rigolettóből tűsarkú, hímzett papucscipő, bár gyakran magas

sarok nélkül készítjük el.– Ez a kedvencem – szólal meg June.– Osmina az Angelica nővérből pántos, gombos cipő. Az ara választhat

egysoros, kétsoros vagy T-alakú pántot.– Nem – sandít Debra a cipőre.– Flora a Traviatából meglehetősen új. 1989-ben újítottam fel. –Nagyi

megmutatja nekik a borjúbőrből készült balerinacipőt, amelynek szalagjai átfogják a bokát, és felkúsznak a lábszárra. –Belefáradtam abba, hogy a Capezióhoz küldözgessem át a menyasszonyokat, így úgy döntöttem, ezzel a cipővel szerzek egy darabot abból a piacból. Tényleg ez volt az egyetlen stílus, amely hiányzott akkor nekünk.

– Ha újra férjhez mennék, habozás nélkül viselném – mutat Debra a Florára. – De itt nem az számít, hogy nekem tetszik-e. A szereplő a lényeg – emeli fel a Gildát. – Azt hiszem, ez lesz az. Lélegzetelállító, és egy papucscipő le tud esni.

– Ez az, amelyet a férjem 1950-ben tervezett. Ön történelmileg pontos volt.

– És ön, Mrs. Angelini, a legjobban őrzött titok a cipők terén – mosolyodik el most először Debra. Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a cipőtől-e, de örül.

Nagyi teljesen elégedett arcot vág. Senki nem kezd ki vele, ha cipőről van szó. Ő a szakértő.

– Hetes méret – pillant Debra a cipő belsejébe. – Mennyivel tartozunk?– Sajnos a bemutató modell soha nem eladó.– Pedig most muszáj lesz – foszlik szét Debra mosolya. – Vészhelyzet

van.– Talán csak kölcsönadhatná nekünk? A film köszönetnyilvánításában

nagyra értékelnénk a közreműködését – ajánlja Julie.– Az nagyszerű lenne – rázza meg nagyi Julie kezét.– Megan, csomagold be, és találkozzunk az öltöző kocsinál – adja ki az

utasítást Debra. – Mrs. Angelini, természetesen önnek is velünk kell jönnie.– Nekem? Miért? – zavarodik össze nagyi.– Most forgatjuk a jelenetet. Ha bármi probléma adódik, ott kell lennie,

hogy megoldja. Nem vállalhatom még egyszer a kockázatot, hogy ugyanaz történjen – mutat a Fougeray cipő felé.

– Hozhatom a…? – néz rám.– Hozza csak, hozza – válaszolja Debra türelmetlenül. – Megan majd

mutatja az utat. – Miközben az ajtó felé tart, belebújik a kabátjába. Olyan gyorsan távoznak, ahogy jöttek, mint a villám, amely felvillan, majd el is tűnik. Kikapom Megan pulóverét a szárítóból. Felveszi.

– Csukott szemmel is megtalálnám a Pompeji Miasszonyunk templomot – emeli nagyi a magasba a kezét. – Hozd a kellékeket, Valentine. Menjünk.

Greenwich Village utcáin mindig forgatnak valamilyen televíziós show-műsort vagy filmet. Manhattanben vették fel az Esküdt ellenségek47 epizódját, így ritka, ha valahol épp nem filmezik egy stáb. Hozzászoktunk, hogy a sarkon várjunk, amíg a kamera leáll, aztán lábujjhegyen átsétálunk a

50

kígyózó kábelek és vezetékek fölött, el a trailerek mellett, miközben a stáb tagjai a headsetjükbe beszélnek, és ellenőrzik a felírótáblájukat.

Amikor nagyi fiatal volt, létezett egy Hollywood nevű varázslatos hely, ahol a filmek készültek. Manapság a filmsztárok úgy járkálnak a környékbeli utcákon, mint a hétköznapi emberek. Oda a varázs, amikor a Starbucksnál a Tizennegyedik utcában három emberrel előttem a sorban megpillantom Kate Winsletet olyan közelről, hogy látom, az Essie Ballet Slipper körömlakkját viseli. Ha az ügyes-bajos dolgaid intézése közben találkozhatsz velük, akkor nem ikonok. Nagyi soha nem találkozott Bette Davisszel a fűszeresnél vagy Hedy Lamarr-ral a fodrásznál.

– Kövessenek – int Megan nagyinak és nekem, amikor belépünk a Pompeji Miasszonyunk-templomba. Megfordul, szégyenlősen elmosolyodik. – Elfelejtettem. Önök jobban ismerik ezt a helyet, mint én.

Még érezni a levegőben a fűszeres tömjén illatát a múlt vasárnapi nagymiséről. A fényezett márványpadlón mindenhol világítási kellékek dobozai és kábeltekercsek hevernek. Bagelek, csapos műanyag kávéskannák és snackhegyek borítják az asztalt, amelyen a vasárnapi program van szétterítve. Mennyire furcsa ilyen ide nem illő környezetben látni a régi gótikus templomot! Barokk oltára, gazdagon faragott padjai, festettüveg-ablakai semmi perc alatt egy film díszletévé váltak.

– Nem hiszem el, hogy a perjel megengedte nekik, hogy használják a templomot – suttogja nagyi.

– Még a katolikus egyház is szereti a pozitív hírverést – súgom vissza. – És a borsos bérleti díjat.

Kiszúrom a film sztárját, mert menyasszonyi ruhát visel.– Ő Anna Christina – magyarázza Megan. – Még nem ismerik, de amint

megjelenik ez a film, ő lesz az új Reese Witherspoon.Anna Christina alig húszévesnek tűnik. Alacsony, homokóra alakja van.

Ovális arcát fényes fekete fürtök szegélyezik, megdöbbentő kontrasztot alkotva hibátlan bőrével.

Ajkain „cseresznyék a hóban” árnyalatú, valódi, 1950-et idéző vörös rúzs. Debra mellette térdel, és a cipővel vacakol.

– Túl nagyok – áll fel Debra, s úgy tűnik, felrobban. Szinte érzem, hogy a mellettem álló Megannek az egekbe szökik a vérnyomása.

– Hadd lássam – siklik át nagyi a káoszon a színésznő felé, de meg kell fognia Debra karját, hogy letérdeljen. – Átkozott térdek – hallom, amint a tömegen átvágva mellé térdelek. Összecsippenti a szatén papucscipő orrát és cipőfejét, majd óvatosan lehúzza Anna Christina lábáról. Debrára néz.

– Melyik cipő esik le a jelenetben?– A jobb oldali.– Kérem a szabóvattát – szól oda nekem. – Belevarrjuk.Nagyi letekeri a vattát, és egy kis arany ollóval finoman vág belőle egy

négyzetet. Befűzöm a cérnát a tűbe, és gyorsan megkötöm a végét. Nagyi a cipő orrába helyezi a vattát, és visszacsúsztatja

Anna lábára. Még mindig bő. Nagyi vesz még egy vattadarabot, és felemeli a cipőfejet. Még egy gyors próba után átadja nekem a cipőt és a vattát:

– Varrd bele.

51

A finom tűt a cipőfejtől az orrig belenyomom az anyagba és a vattába, amelyet apró szegéllyel rögzítek. Ugyanezt teszem a cipő másik oldalán, lényegében cipő lesz a cipőben. Nagyi elveszi tőlem, és a színésznő lábára húzza.

– Most túl szoros – kiabálja Debra. – Soha nem fog leesni.– Még nem végeztünk – mondja nagyi olyan hangon, amilyet azóta nem

hallottam tőle, hogy rajtakapott Tesst és engem, amint ötéves koromban a hálószobája falára rajzoltunk. A helyszín elcsendesedik. Felnézek, és meglátom a rendezőt, egy fiatal, baseballsapkát és tollbéléses mellényt viselő férfit, aki úgy járkál fel-alá, mintha négyes ikrek születésére várna. Nagyi visszaadja nekem a cipőt.

– Bal oldalon készíts egy betoldást.Varrok egy szegélyt, a lábfej felső részén szorosabbra húzom az anyagot.

Visszaadom nagyinak.– Kérem a viaszceruzát, Val.Előveszem a kellékek közül a ceruzát. Végighúzza a talpbélés belsejében,

így lágyítja meg és teszi rugalmassá a bőrt. Visszacsúsztatja a cipőt Anna lábára.

– Anna, amikor itt az ideje elveszteni a cipőt, csak emelje fel a lábujjait, és húzza ki a lábát. Egyenesen le kell csúsznia. Próbálja ki.

Anna azt teszi, amire utasították, felemeli a lábát, és a cipőfej tetejének feszíti a lábujjait. A cipő lecsúszik a lábáról.

– Működik – mosolyog Anna. Megkönnyebbülése legalább annyira nyilvánvaló, mint az enyém.

A körülöttünk álldogáló és az aggódás méregnyilait felénk lődöző stáb hirtelen mozgásba lendül. Elfoglalják a helyüket, utasításokat kiabálnak, közben a rendező leül a székébe, és a monitorra mered.

Megan visszahúz bennünket az árnyékba. Anna Christinát figyeljük, amint mindkét kezével kinyitja a templom mahagóni ajtaját, aztán düsesz menyasszonyi ruhájában az előcsarnokon át a szabadba fut, a Pompeji Miasszonyunk-templom elé. Amint a felső lépcsőfokra lép, végszóra elveszti a preparált Gilda cipőt.

– Követőfelvétel – magyarázza Megan. – Egyetlen folyamatos mozgás.Úgy tűnik, tizedjére veszik föl a jelenetet, a cipő végszóra leesik, mint

mindig. Nagyi és én újra lélegzünk. A rendező melletti férfi felüvölt:– Vágás. Következő. – A stáb kirajzik, cipekedik, a felszerelést emelgeti

és tologatja körülöttünk. Debra odamegy a rendezőhöz, aki vált vele néhány szót.

– Megmentettek bennünket – mosolyog Megan. – A rendező épp azt mondja neki, hogy megvan a felvétel.

Debra vállon veregeti a rendezőt, és odajön hozzánk.– Pápá, Fougeray. Isten hozta, Angelini.

52

4

Gramercy Park

Egy kis klasszikus Burberry parfümöt fújok a nyakamra (természetesen anyám ajándéka a britimádat jegyében), majd a fejem fölé a levegőbe, ahonnan őszibarack-cédrus illatot árasztva hullik rám. A komód tükre felé hajolok, és ellenőrzöm a sminkem. A hálószobámban lévő aranyfüsttel borított tükör olyan régi, hogy az üveg mögötti festék szépia forgáccsá hámlott, és alabástromszínt kölcsönöz az arcomnak. Ez a varázstükör az én falra szerelt ránctalanítom. Roman Falconi névjegykártyája a tükör sarkában pihen, s valamilyen oknál fogva a kabátom zsebébe dugom. Talán egyszer elég éhes leszek, hogy kipróbáljam az éttermét.

Felkapom az ágyról a kistáskám, kinyitom, és megnézem, hogy benne van-e a pénztárcám, a hitelkártyám meg vészhelyzet esetére a három sminkeszközöm: a mályvaszínű rúzs, a sápadt rózsaszín ajakkontúr és a korrektor. Elmegyek nagyi szobája mellett, ahol ő épp kibújik a munkaruhájából, és házi ruhát ölt.

– Gabriel vár rád – szól utánam, miközben lemegyek a lépcsőn.– Nagyi szerint ismered Roman Falconit – mondja Gabriel, amikor

belépek a nappaliba. Gabriel Marcello Mastroianni zömökebb, hófehér változata. A főiskola első napján találkoztunk, amikor a hosszú sorban álldogálva arra vártunk, hogy feliratkozzunk a színművészeti órákra. A bemutatkozás után az első, amit közölt velem, hogy meleg.

– Nem probléma – válaszoltam. Azóta is a legjobb barátok vagyunk.– Mit szólnál egy pohár borhoz indulás előtt?– Szükségem van rá – feleli.A konyhába megyek, és leemelek a bortartóról egy üveg Poggio al Lupot.– Gondolod, hogy be tudsz minket juttatni a Ca' d'Oróba? – ül le a

pulthoz.– Hallottál róla?– Nem nagyon jársz el itthonról, ugye?– Csak ha elhívsz – öntök egy pohár bort először neki, majd magamnak.– A New York magazin a szezon legsikeresebb olasz bemutatkozásának

nevezte. Azóta próbálok ott asztalt foglalni, amióta megnyílt. Felhívnád?– Nem hívom fel – emelem rá poharam. – Salute. Ő is rám emeli a poharát.– Miért?– Hazajöttem a fűszerestől és itt találtam az asztalnál. Olaszul

beszélgetett nagyival, aki teljesen odavan érte. Hívja fel ő.– Egy olyan férfiban megbízhatsz, aki tiszteli a bizonyos életkort

betöltött nőket.– Erről nem tudok. Nem azért volt itt, hogy meghallgassa nagyi emlékeit

a háború utáni Manhattanról. Azzal a nővel akart találkozni, akit meztelenül látott a tetőn.

Gabriel szemei elkerekednek.

53

– Ő az az alak, aki meglátott?– Igen, ő. Valószínűleg azt hiszi, hogy exhibicionista vagyok.– Nos, tetszhetett neki, amit látott.– Bármire hajlandó vagy azért az asztalért az éttermében? Felemeli a

kezeit.– Szeretem a hasam. Komoly dolog számomra. Oké, tehát milyen?– Vonzó.– Milyen unalmas szó.– Rendben. Magas, sötét hajú, és akár még jóképűnek is nevezhetnénk.

De egy bizonyos szögből olyan az orra, mintha Groucho Marx-szemüveget viselne műanyag orral és bozontos szemöldökkel.

– Az olasz profil. Népünk olykor-olykor előforduló átka.– Hogy nézek ki? – kérdezem, és mint egy pózoló modell, elővillantom a

ruhám a kabátom alól.– Megfelelően – dönti el.– És még te mondod, hogy a vonzó unalmas szó! A megfelelő még

rosszabb!– Azaz pont jól nézel ki ahhoz, hogy találkozz az exbarátoddal, akihez

majdnem hozzámentél, s aki most másnak a férje. Tetszenek a fodrok.– Ez nagyi ruhája – igazítom ki a selyem rózsadíszeket a ruha szegélyén.– De neki jobban áll, mint nekem valaha is – szól oda nagyi, miközben

bejön a folyosóról. – Mi ez az elegáns parti, ahova mentek?– Bret Fitzpatrick vállalati bulija a Gramercy Park Hotel tetején. Gabriel

az egyik oldalra simítja sűrű frufruját.– Most már magánklub. Örülök, hogy Bret rájött, hogyan valósítsa meg

magát, legyen bármi is az eredmény. Mivel is foglalkozik?– Valamilyen alapok kezelésével. – Egy kis doboz mentát teszek a

táskámba. Két oka van annak, hogy ma este elmenjek erre a partira. Először is, Jaclyn esküvője óta még mindig karcsú vagyok. Másodszor, szükségem van Bret segítségére ahhoz, hogy kitaláljam, miként finanszírozzam a jövőm. Nem bízom abban, hogy a bátyám a szívén viseli az érdekeim lehető legjobb képviseletét, miközben átrendezi az adósságunkat. Bret nagy segítség lehet.

– Bret valaminek az alelnöke. Hogy őszinte legyek, nem értem, mit csinál.

– Miért is értenéd? Te cipész vagy, én pedig a Café Carlyle főpincére. Nézzünk szembe a ténnyel. Mi szolgáltatást nyújtunk, míg Bret, az exszeretőd… Elnézést, Teodora.

– Gabriel – állítom le, mielőtt még jobban belemerülne. Öntök nagyinak egy pohár bort, és odaadom neki.

– Boldogan hallom, hogy az unokám teljes életet élő nő.– Szükséged van valamire, mielőtt indulok? – kérdem.– Nem, köszönöm. Megmelegítem majd a pennét, megiszom ezt a bort,

és a főzőcsatornán megnézem Mario Batalit.– Tudtad, hogy a barátodnak. Roman Falconinak van egy menő étterme?– Mindent tudott a paradicsomokról – mondja büszkén nagyi. –És

gyönyörűen beszélt olaszul – kulcsolja össze hálásan a kezét, mintha imádkozna. – Szerintem csodálatos volt.

54

– Odavagy az akcentusokért – szúrom közbe.– Én is – mondja Gabriel vágyakozva.– Csak azt szeretném, ha óvatosabb lennél, hogy kit engedsz be a házba.– Nyugi, Valentine. Roman Bariból származik. Ismertem Carmot, a

dédnagybátyját száz évvel ezelőtt. Törzsvendég volt az Ida De Carlo'sban a Hudson Streeten. Fogadok, hogy nem voltál hozzá kedves, ugye?

– Egy vacsorameghíváshoz elég kedves voltam. – Gyorsan megpuszilom nagyit, majd követem Gabrielt a szabadba, és lemegyek a lépcsőn.

A Gramercy Park Hotel teteje egy sikkes beltéri-kültéri nappali, hatalmas, színes festményekkel az üvegfalakon. Vastag perzsaszőnyegek, alacsony lakozott bútorok, és egy a hűvös őszi éjszakán égő kandalló alkotják a berendezését. A zöld üvegcsillár és a pislákoló fehér fények úgy borulnak e sasfészek fölé, mint lombkorona egy elvarázsolt erdőben. Úgy tűnik, a város képe a távolba veszik, és a felhőkarcolók innen gyöngyökkel díszített fekete bársony ékszerdoboznak látszanak.

Ez nem a régi New York, ahol a Latin Negyed és az El Morocco nevű klubokat látogatták. Ez a vadonatúj New York, ahol a hoteltulajdonosok impresszáriók, s elegáns szalonjaik versengenek a gazdag, befolyásos vendégkörért, hogy azok megcsodálják szokatlan, mégis felbecsülhetetlenül drága díszletüket. Az új krém sűrűjében vagyunk. A figyelem középpontjában a volt barátom, Bret Fitzpatrick áll, miközben a Chrysler Building épülete platinakardként magasodik fölé. Milyen találó, hisz egykor ő volt a fényes páncélzatú lovagom.

– Valentine! – Bret kimenti magát, és odajön hozzánk. Két oldalról megcsókol, aztán megöleli Gabrielt. – Újra együtt!

– Ne mondd ezt. – Gabriel jól hátba veregeti Bretet, mielőtt elengedné. – Ha ilyeneket mondasz, öregnek tűnünk.

– Nos, nálad idősebb vagyok, így mondhatom – mosolyog Bret. –Jó látni titeket. Köszönöm, hogy eljöttetek.

– Kik ezek az emberek? – néz körül Gabriel.Bret lehalkítja a hangát.– Ügyfelek és barátok. Az egyik partnerünk a befektetési alapban tagja

ennek a klubnak. – Rám néz. – Azt hittem, élvezni fogod.– Élvezem is, csak nem felhőtlen mostanában az életem – felelem.– Nagyszerűen nézel ki, Valentine – mondja Bret, miközben Gabe a bár

felé tart, hogy mindhármunknak hozzon egy italt.– Te is. – Tényleg jól néz ki. Úgy fest, mint egy sikeres Wall Street-i

pénzügyi szakember, aki felküzdötte magát a csúcsra. Méretre szabott öltönye kiemeli magasságát, míg Ferragamo alkalmi cipője kifinomult ízléséről árulkodik. Világosbarna haja ritkul, de ez nem számít. Szürke szeme melegséggel teli, arca bizalomgerjesztő. Magabiztos, de egyáltalán nem arrogáns. Alulról küzdötte fel magát, s olyan ember eleganciája süt róla, aki megérdemli, amit elért. Ifjúkori csapott válla már a múlté, helyét katonásan merev testtartás váltotta fel. Megszerezte azt, amit a kiváltsággal születők már látszólag a kezdetektől fogva bírnak, de amit nekünk, a többieknek úgy kell elsajátítanunk, s ez pedig a csiszolt modor.

Amikor először találkoztam vele, okos, munkásosztálybeli fiú volt a Floral Parkból, akiben égett az elszántság, hogy vigye valamire. Egy

55

befolyásos Wall Street-i brókernél szokott füvet nyírni, aki munkát ígért neki, ha beiratkozik a főiskolára, és pénzügyi diplomát szerez. Bret még ennél is sikeresebb lett. A Saint John's-ban ő mondta a végzős búcsúbeszédet, majd a Harvard Business Schoolban tanult tovább. Tíz év múlva maga mögött hagyta a régi életét, és új életet kezdett, amely úgy illett rá, mint a Barneysnál vásárolt, méretre szabott ing. Sok mindent éltünk át közösen, de ez soha nem kellemetlen. Bret elnézést kér, amint egy disztingvált kinézetű, idősebb, öltönyös úr elrabolja tőlem.

Gabriel visszatér az italommal.– Ez egy ji-to – adja oda a poharat.– Az mi?– Nem tudom. Valami ji-to. Manapság minden, amit iszunk, ji-to –

kortyol egyet.– Vagy egy tini. Gabetini, Valentini, Brettini. – Megkóstolom. – Ez a

hotel nem olyan, amilyenre emlékeztem. – A tető pereme fölött elnézek a Gramercy Park fakoronája felé, amely az ódivatú utcai lámpák arany fényében mélyzöld szigetként ragyog. A parkot kovácsoltvas kerítés veszi körül, és egy tér közepén terül el, melyet barna homokkőből készült hagyományos épületek és háború előtti hatalmas bérházak öveznek. – Emlékszem, amikor a barátom, Beáta Jachulski itt ment férjhez. Még mielőtt az európaiak megvették volna. Annyira kényelmes volt, az étel pedig ízletes. A felvilágosodás kora előtt. Láttad a festményeket az előcsarnokban?

– Ha úgy találod, hogy ez a hotel megváltozott, mit szólsz a mi Bretünkhöz? – suttogja Gabriel.

– Muszáj volt neki. – Nekidőlök a tetőt körülvevő falnak, és a tömegre tekintek. – Ezek azok az emberek, akiket le kell nyűgöznie. Nem lehet könnyű.

– Annyira megbocsátó vagy – kortyol Gabriel az italából. – Szinte émelygek tőle.

– Én csak tényleg nagyon büszke vagyok rá – mondom. Gabriel megértéssel vegyes gyanakvással néz rám. Öt éve, hogy Bret és én szakítottunk. A ma este bizonyítja, hogy soha nem illett volna az új életembe, amelyet összefoltoztam magamnak, mint a bőrdarabokat a műhely padlójáról. Neki ez volt a sorsa.

– Nos, talán csak megbántódtam, mert mi hárman mindig mi voltunk, és Bret most már közéjük tartozik. Ő az egyetlen közöttük, akit ismerek. – Gabriel kihalászik egy maraschino cseresznyét az italából. Még kettő van a pohara alján.

– Hogy kaptál te három cseresznyét? – tudakolom tőle.– Kértem.Figyelem, ahogy Bret otthagyja az ügyfeleit, és a tető sarka felé tart, ahol

három csinos, a húszas évei elején járó lány koktélt szürcsölget és dohányzik. Hűvös van odakint, de napbarnított lábukon nincs harisnya, olyan cipőt viselnek, ami látni engedi lábujjukat, miközben tízcentis cipősarkon egyensúlyoznak. Ezek a lányok a divat kedvéért vásárolnak cipőt, nem azért, hogy kényelmes legyen.

56

– Lefoglalom a kandalló melletti szófát. Ez a díszes kültéri nappali nagyon szép és jó, de csak amíg meg nem érkezik a tél – szól Gabriel. – Lassan megfagyok, és tükörjeget lehet építeni a hátsómon.

– Egy perc és ott vagyok – mondom neki, de közben le sem veszem a szemem Bretről és a lányokról.

Két fiatal nő távozik, s magára hagyják a reszkető szőkét egy itallal a kezében. Bret hozzáhajol, és mond neki valamit. Nevetnek. Aztán a lány előrenyúl, és megigazítja Bret nyakkendőjének szárát. Ez az intim mozdulat arra készteti Bretet, hogy egy kicsit hátrébb lépjen.

Feltámad a szél a tetőn, s a csillár fehér fényei táncot járnak, miközben kis fénysugarakat rajzolnak a padlóra. A lány Bret felé billenti a fejét. A beszélgetésük komolyra fordult. Néhány pillanatig figyelem őket, és a hideg éjszakai széllel a hátam mögött feléjük indulok.

Kezet nyújtok a lánynak, s ezzel félbeszakítom a beszélgetést.– Szia, Valentine vagyok, Bret régi barátja.– Chase vagyok – néz fel rám. – Bret számos asszisztensének egyike.– Sok van neki?– Túloztam – mosolyog Chase. Egy olyan lány fogászatilag gyönyörű

mosolyát villantja fel, aki a kilencvenes évek minden fogászati vívmányával együtt nőtt fel, fehérítővel, lézerrel és láthatatlan fogszabályzóval.

– Gyönyörű fogaid vannak – mondom.Döbbentnek látszik. Nyilván hozzá van szokva a bókokhoz, de senki sem

a fogait tartja az első számú és legjobb tulajdonságának.– Kösz – feleli.Összefonom a karom, és a könyökhajlatomon tartom az italomat, mint

egy cserepes virágot.Amikor rájön, hogy nem megyek sehova, megszólal.– Nos, azt hiszem, megyek, és eszem valamit. – Szemei Breten időznek.

– Hozhatok neked valamit? – Nem asszisztensként kérdezi. Bret felfigyel a hangszínére, rám néz, majd nagyon üzletiesen válaszol.

– Nem kérek semmit. Menj csak, mulass jól.Chase megfordul, és távozik, miközben Bret elnéz a tető felett, el az East

River mellett.– Látni innen a Floral Parkot – mutatok a távolba Queens felé, ahonnan

származunk.– Nem, nem igaz – mondja.– Nagyszerű lenne, ha láthatnád. – Odaadom neki az italom, s

belekortyol. – Talán emlékeznél rá, honnan jöttél.– Most piszkálódsz?– Nem, egyáltalán nem. Azt hiszem, elképesztő dolgokat vittél véghez az

életedben. – Őszinteségem nyilvánvaló, ezért Bret felém fordul. – Nos, mi folyik köztetek azzal a lánnyal? – kérdezem.

– Annyira olasz vagy.– Ne kerüld ki a kérdést.– Semmi. Semmi sem folyik.– Ő máshogy gondolja.– Honnan tudod?– Mióta ismerjük egymást?

57

– Hosszú évek óta. – Félig lehunyja a szemét, és Queens irányába pillant, mintha ott látna bennünket, két tinédzsert, akik az Austin Street-i parókia kerítésén üldögélnek, és addig beszélgetnek, amíg leszáll az este.

– Aha, amióta nekem volt fogszabályzóm. Ráadásul nő vagyok, látom, hogy jobban érdeklődik irántad annál, minthogy homárral töltött tésztát akarjon neked hozni.

Bret mély levegőt vesz.– Oké, tehát mit tegyek?– Meg fogod mondani neki, hogy van egy csodás feleséged és két

gyönyörű lányotok, Grace és Ava. Ja, ezen már túl vagytok, természetesen ismeri a családod, hisz ő veszi fel a telefont az irodában. Akárhogy is legyen, megmondod neki, hogy megérdemel egy kedves fickót, aki csak az övé. Vitázni fog, s ekkor megmondod neki, hogy túl fiatal. Ez hervasztó, ha az ember tényleg fiatal.

Bret felnevet.– Val, nagyon vicces vagy. Befejezted a leckéztetést? – fordul felém.– Be. Most te taníthatsz nekem valamit.Azonnal, ahogy csak a régi barátok teszik, megkérdezi:– Mire van szükséged?– Segítesz nekem megmenteni a cipőkészítő vállalkozásunkat?– Mi a gond?Csapongó magyarázatba fogok Alfredről, az adósságról, nagyiról és

rólam. Türelmesen és figyelmesen hallgat.– Hadd vizsgáljam meg a helyzetet. – Majd kimondja azt, ami meghozza

a lelki békém, ami mindig is így hatott tőle, és ezután is így fog: – Ne aggódj, Val. Kézbe veszem a dolgokat.

Úgy kuporgok Gabriel mellett a hideg taxiban, mintha forró gőzt árasztó radiátor lenne. A taxi átvág a Union Square-i forgalmas kereszteződésen.

– Augusztus után soha többet nem megyek tetőtéri partira. Az a kandalló csak dísz volt. Egyáltalán semmi meleget nem adott. Olyan volt, mintha öngyújtónál akartam volna felmelegedni.

– Hideg volt odafenn, örülök, hogy eljöttünk.– Miről beszélgettetek Brettel? Dobja a nejét és ti ketten ismét

összejöttök?– Csak ha elszegődsz hozzánk dadának.– Felejtsd el. Utálom a gyerekeket.– Roncalli nagymamámnak igaza volt a férfiakat illetően. Nem számít,

hány évesek, ragadozó madárként kell figyelned őket. Ragadozó madárként!Gabriel a szemeit forgatja.– Ugyan-ugyan, nagyon is barátságtalan vagy. Az a szegény lány az

éjszaka hátralevő részében nem mert Bret közelébe menni. Mintha befújtad volna Bretet valamivel. Mit gondolsz, mennyi ideig bőgött az a csinibaba a fürdőben?

– Sírt?– Nem, de szerette volna megragadni az egyik kőből faragott tiki szobrot

vagy mit, és leütni vele téged – dől hátra Gabriel. – Természetesen segítség nélkül nem tudta volna megemelni. Ezeknek a vékony, izmos lányoknak

58

nincs elég erejük a felsőtestükben. Na, és hogy az új évezredben dohányoznak! Ostobák.

– Huszonkét évesek. Mit tudnak ők? – emlékeztetem. – ízlett az étel.– Kicsit sok volt a füge. Mostanában mindenki fügét használ mindenhez.

Fügekrém a foccaccián, fügeszeletek a rukkolában, fügepüré a ravioliban. Azt hihetnénk, hogy a füge a legfontosabb ételízesítő – sóhajt.

– Chase-nek hívták.– Kit?– A Bret iránt érdeklődő lányt.– Chase, mint a bank? – rázza meg a fejét Gabriel. – Ez aztán az

értékrendszer. Ki az apuka? A Monopoly-ember?– Sosem tudhatod. A barátját Milannak hívják.– Mint a várost?– Mint a várost és a sütit.– Hová tűnt az a szokás, hogy a Bibliából és a régóta futó

szappanoperákból kölcsönözzük a keresztneveket? – Gabriel összekulcsolja a kezeit. – Ruthból és Laurából sok van. Manapság az emberek olyan helyekről nevezik el a gyerekeiket, ahol soha nem jártak. Őrület.

– Egy Ruth vagy Laura soha nem kezdene ki a főnökével, de egy Chase igen.

– Tudod, azt hiszem, hiányzol Bretnek – néz rám.– Ő is hiányzik nekem. De amikor vele voltam, nem igazán

gondolkodtam el az életemről. Valahogy azt építgettem, amire neki volt szüksége. Amikor szakítottunk, meg kellett találnom, mi tesz boldoggá.

– Nem tudom, Valentine. Néha azt gondolom, hogy a Bretről való gondoskodást felcserélted arra, hogy a nagyanyádról gondoskodsz. Újra szerelmesnek kellene lenned, és élned az életed. –A taxi megáll a járdaszegélynél Chelsea-ben, a Huszonegyedik utca távoli sarkán.

– Élem az életem! – közlöm vele.– Tudod, hogy értem – csókol arcon. Egy tízdollárost gyűr a kezembe, és

kipattan.Letekerem az ablakot és meglengetem a tízest.– Túl sok.– Tartsd meg. – Aztán integet. – Hívd fel a séfet.Szólok a sofőrnek, hogy vigyen a Perry és a West Side Highway sarkára.

Hátradőlök, és figyelem, ahogy Chelsea elmosódva átadja a helyét Greenwich Village-nek, ahol a Meatpacking Districtben javában áll a hétvégi karnevál. Egy régi szürke raktárépület most táncháznak ad helyet, a hajdani berakodó dokk felett meleg sárga és lila neonfények ragyognak, és vörös kötelek szegélyezik a bejáratot, ahol a csinos lányok a bebocsátásra várnak. Az ősrégi gyár most menő étterem, amelynek fala mentén vörös bőrrel borított hosszú padok húzódnak. Padlótól a mennyezetig érő tükrök díszítik, amelyekre dőlt betűvel felfestették az étlapot. A külső ablakokon lévő napellenző vörös köpenyként lobog a szélben.

A taxi ablakán keresztül látom, hogy az utcai lámpák sápadtkék fényében Chase-hez hasonló fiatal lányok sétálnak kis csoportokban, mint egzotikus madarak az üveg mögött.

Ahogy mozognak, hirtelen színek villannak fel a fekete éjszakában, egyikőjük pávakék blúzt visel, a másik Valentino-piros viharkabátot, a

59

harmadik fémszínű lamészoknyát, melynek az alja a combja körül hullámzik járás közben. Hosszú lábuk a darvak vékony lábaira hasonlít. Amikor átmennek az utcán, nevetve kapaszkodnak egymásba támogatásért, s meggyőződnek arról, hogy fém tűsarkukkal a macskakövek közepére, s nem közéjük lépnek. Ezek a lányok tudják, hogyan kell veszélyes terepen sétálni.

A zsebembe temetem a kezem, a székbe süppedek, és azon töprengek, hogy tulajdonképpen mennyi van hátra a fiatalságomból, és hogyan töltöm ezeket az értékes napokat. Keményen dolgozom, korán fekszem, hajnalhasadtával kelek, minden áldott nap életem végéig? Erről szólna az életem? Igaza van-e Gabrielnek, amikor azt gondolja, hogy gondnok lettem, a munkába és az aggódásba temetem magam, elfecsérelve a harmincas éveimet? Lehet, hogy igaza van?

A zsebem mélyén megérzem a névjegykártyát. Előhúzom. A taxi megáll a lámpáknál. Úgy tanulmányozom a kártyát, mintha ingyen jegy lenne Coney Islandre a hetedik születésnapomon. Ca' d'Oro. Új hely. Roman Falconi. Új ember. A munkahelyemen nem találkozom férfiakkal, nem is ingázom, hogy a vonaton megismerkedhetnék egy rendes pasival. Nem fogok az interneten társat keresni, mert élőben jobban nézek ki, mint fényképeken, s hogyan írnám le valaha is, hogy mit keresek, amikor én magam sem vagyok benne biztos, hogy mit akarok? Emellett Roman Falconit felhívni nem jár nagy kockázattal. Ő adta nekem a névjegykártyát. Azt akarja, hogy hívjam fel. Előhalászom a mobilomat a táskámból, s beütöm a kártyán lévő számot. Hármat csöng, aztán…

– Halló – szól Roman a telefonba. Háttérzajt hallok. Hangokat. Csörömpölést. Vízfolyást.

– Valentine vagyok. Még nagyobb a zaj.– Valentine? – Bizonytalan hangja arról árulkodik, hogy egyáltalán nem

emlékszik rám. Elképzelem, ahogy az egész városban névjegykártyákat osztogat idegen nőknek egy kacsintás, egy mosoly és egy forró tál braciole ígéretének kíséretében. Már azon vagyok, hogy lerakom a telefont, amikor azt hallom: – Az én Valentine-om? Teodora unokája?

Újra a fülemhez emelem a telefont.– Igen.– Hol van most?– Egy taxiban a Greenwich Streeten. Elfoglaltnak tűnik.– Egyáltalán nem – feleli. – Épp zárni készülök. Miért nem jön át?Leteszem a telefont, az elválasztófalhoz hajolok, és szólok a sofőrnek.– Megváltozott az útiterv. Elvinne Little Italybe, a Mott és a Hester

sarkára?A taxi áthajt a Broadway alsó részén, és ráfordul a Grand Streetre.

Éjszakánként Little Italy úgy ragyog, mint smaragd- és rubindarabkák egy gyémánt fülbevalón. Nem számít, hogy az év melyik időszakában járunk erre, itt karácsony van. A főút fölé kifeszített, vörös és zöld lamémedálokkal szegélyezett fehér fények olasz zászlót rajzolnak a Grand Street fölé. Anyámhoz hasonlóan minden olasznak szüksége van a csillogásra, egész évben, még az utcai dekorációban is.

Elhajtunk a nyitott üzletek mellett, amelyek IMÁDKOZZ ÉRTEM! AZ ANYÓSOM OLASZ feliratú pólókat és AMERIKA,

60

MEGALAPÍTOTTUK, ELNEVEZTÜK, FELÉPÍTETTÜK feliratú kávésbögréket árulnak. Az üzletek elé az ikonjainkról készült, régi, bekeretezett, fekete-fehér fotókat támasztottak, mint szobrokat a templomban: Sylvester Stallone mint Rocky fut elszántan Philadelphia utcáin, az álmodozó Dean Martin emeli whiskey-szódáját a kamerára, s a páratlan Frank Sinatra egy rugalmas karimájú kalappal a fején énekel egy stúdió mikrofonjába. Egy bolt ajtajában a fekete, combközépig érő harisnyát és egyrészes fehérneműt viselő 180 cm magas Sophia Lorenről készült poszter lóg, a Házasság olasz módra című filmből. Bellissima. Jerry Vale üvölti a Mama loves mambo-t a Mulberry Street sarkán felállított hangszóróból, míg a kereszteződésben hip-hop dallamok szólnak az autókból. Fizetek a sofőrnek, és kipattanok a taxiból.

Jól öltözött párok sétálnak át a kereszteződésen, a férfiak nyitott gallérú inget és sportzakót, a nők pedig – mind a saját anyám másai – fodros aljú szűk szoknyát és a test vonalát követő kabátkát viselnek. Magas sarkú csillogó cipőjük orra olyan hegyes, hogy csirkehúst lehetne klopfolni vele. Olykor-olykor felbukkan egy leopárdpöttyös vagy zebracsíkos minta egy táskán, csizmán vagy baretten. Az olasz lányok szeretik az állatos mintákat a ruhákon, bútoron, kiegészítőkön, bármin. Életünk minden területén válaszolunk a vadon hívó szavára. Séta közben a nők megragadják a férjük karját, nekik dőlve imbolyognak, hogy áthelyezzék a testsúlyukat, amit a tűsarok már nem bír el.

Ahogy körülnézek, bármelyik közülük a családom tagja lehetne. Olasz amerikaiak, akik az estét házon kívül töltik, és megvacsoráznak a meghitt törzshelyükön. Az étkezést és a sétát követően (ami a la passeggiata amerikai változata) elmennek a Ferrara'shoz egy kávéra és desszertre. Odabent a feleség helyet foglal a csillogó márványlapú asztal mellett, miközben odaküldi férjét az üvegpulthoz, hogy válasszon süteményt. Amikor elfogyasztották az presszókávét és a süteményt, visszamennek a pulthoz, mintegy tucat süteményt választanak elvitelre: puha, kagyló alakú, mézbe forgatott sfogliatellét, rumos piskótát és pihekönnyű, angyalszárnyat formázó süteményt. Mindet óvatosan egy kartondobozba helyezik, amit aztán átkötnek.

A Ferrara's nem változik, a berendezése ugyanolyan, mint mikor a nagyszüleim fiatal szerelmesek voltak. De mi megváltoztunk, a fiatal amerikai olaszok. Mivel az én generációm kívülről választ házastársat, a gyermekeink nem tűnnek olyan olasznak, mint mi, római orrunk megrövidül, a nápolyi állkapocs ellágyul, a koromfekete haj barnába hajlik, sőt, néha egyenesen szőkébe. A Clairol hajápoló termékeknek és alkalomadtán az ír férjnek köszönhetően asszimilálódunk. Amikor a dél-olaszországi nők múzsája, Donatella Versace platinaszőkére festette a haját, a brooklyni lányok is így tettek. De még mindig maradtunk néhányan régi stílusú paisanok, akik arra várnak, hogy a göndör haj újra divatba jöjjön, akik maguk teszik el a paradicsomot, és akik a vasárnapi mise után együtt vacsoráznak. Még mindig ugyanazokban a dolgokban leljük örömünket, mint a nagyszüleink: egy házon kívül töltött estében egy tál házi készítésű tésztával, forró kenyérrel és édes borral, ami a Ferrara'snál végződik egy a cannolik társaságában folytatott beszélgetés mellett. Az én Little Italymben semmi nem kicsi. Ez az otthonom.

61

Figyelem a házszámokat, miközben végigsétálok a Mott Streeten. A Ca' d'Oro a Felicia Ciotola&Co. nevet viselő, raviolit készítő, nyüzsgő üzem és a Tuttoilmondo's édességbolt között rejtőzik. Az étterem bejárata fölött egy feltűnő, fekete-fehér csíkos napellenző húzódik. Krémszínű alapon arany festékkel márványosra festették az ajtót, amelyen egy egyszerű, dőlt betűs, CA 'D'ORO feliratú kis réztábla függ.

Belépek az étterembe. Területe kicsi, de a Dorothy Draper lakberendező cég gyönyörűen rendezte be velencei stílusban. A jobboldali fal mentén egy faszénszínű palával borított hosszú pult fut végig. A rögzített bárszékeket ezüstszínű lakkbőr borítja. Az asztalokat gondosan rendezték el, hogy a lehető legjobban kihasználják a teret. Felületük fekete lakk, míg a székek kárpitja fekete csigavonalakkal díszített aranyszínű damasztból készült. A barokk stílust kis helyen (például egy pár cipőn is) nehéz sikeresen alkalmazni, mert a korszak buja mintáinak ismétléséhez nyílt térre van szükség. De Mr. Falconinak sikerült.

Két pár van már csak az étteremben, éppen fizetnek. Az egyik pár egymás kezét fogja az asztal felett, a gyertyafényben lágyak az arcvonásaik, miközben üres borospoharaik felett időznek. A vacsorájukból nem maradt más, mint egy kevés rózsaszín bor a kristálypoharak alján.

A pultos, egy húszas éveiben járó gyönyörű lány a poharakat mossa el a pult mögött. Felnéz. – Zárva vagyunk – mondja.

– Romanhez jöttem. Valentine Roncalli vagyok. Bólint, és bemegy a konyhába.Az étterem hátsó falát egy falfestmény borítja, amely egy velencei palotát

ábrázol, amint leszáll az éj. Bár a palazzo úgy néz ki, mint egy esküvői torta a Ferrara's ablakában, díszes boltíveivel, nyílt erkélyeivel és a tetőt szegélyező aranykeresztek koronájában mégis inkább kísérteties, mint giccses. A holdfény besüt az ablakokon, és púderkék fényszalagokat szór a csatornára a kép előterében. Kezdetleges stílusú, de sok érzés tükröződik rajta.

– Hello, hát eljött. – Roman a konyhába vezető ajtóban áll. Karját összefonja maga előtt, a fehér szakácskabátba bújtatott mellkasa hatalmasnak tűnik, mint egy vitorla. Most még magasabbnak látszik, nem tudom, mitől van ez, de mintha nőne minden egyes alkalommal, amikor találkozunk. Tengerészkék kendőt kötött a feje köré, s ebben a fényben szemtelen kalóznak tűnik egy rumos üvegen.

– Tetszik a falfestmény? – szegezi rám a szemét.– Nagyon. Tetszik, ahogy a holdfény besüt a palotába, és ahogy

megvilágítja a vizet. Úgy értem, palazzo. Vagy a dózse otthona – javítom ki magam. Végül is ha ez az alak el tudja csábítani nagyit az olasz tudásával, akkor a legkevesebb, amit tehetek, hogy bedobom azt a pár olasz építészeti kifejezést, melyet ismerek.

– Ez a Ca' d'Oro a velencei Grand Canal partján. 1421-ben épült, és mintegy tizenöt évbe tellett, mire befejezték. Apa és fia, Giovanni és Bartolomeo Bon tervezték, hogy megmutassák a keletről érkező kereskedőknek, hogy Velence ért az üzlethez. A ragyogó üzletekhez. Sok a magabiztos ember Velencében, a világkereskedelem központjában, meg minden. Tudja, hogy megy ez.

– Lenyűgöző. Ki festette?

62

– Én.Megfordul, a konyhába megy, és int, hogy kövessem. A bár mögötti

tükörben meglátom magam, és azonnal ellazítom a tizenegyes számot formázó ráncot a szemeim között. Amint követem Romant a konyhába, gondolatban feljegyzem, hogy kérjek anyámtól egy doboz Frowniest, olyan „matricákat”, amelyeket az ember megnedvesít, és az alvás idejére a ráncaira ragaszt. Anyám korábban a ráncaira tapasztott bézs kirakós darabokkal az arcán szokott lefeküdni, majd reggel tükörsima arccal ébredt.

A konyha olyan apró, hogy az étkező óriásinak tűnik mellette. Középen egy különálló faasztal helyezkedik el szigetszerűen (annyira kicsi, hogy nem is sziget, inkább csak homokpad). Felette egy nagy alumíniumtartón mintegy harminc, különböző méretű edény lóg.

A túlsó falat alumínium védőburkolat borítja a széles, lapos grill mögött. Arrébb négy gázégő sorakozik egymás mellett, nem pedig egymás mögött négyszög alakban, mint otthon. A mellette lévő sarkot négy, egymásra rakott sütő foglalja el, s ettől úgy tűnik, mintha egy miniatűr felhőkarcoló lenne ablakkal.

A szemközti falon egy háromtálcás mély mosogató található. Három, a padlótól a mennyezetig érő hűtő mellett állok. A nagy mosogatógép egy alkóvban rejtőzik a jelenleg kitámasztott hátsó ajtónál, amelyen túl így láthatóvá válik egy régi festett léckerítéssel körülvett kis terasz. Pára száll fel a mosogatógépből, s a hideg éjszakai levegőben ködfelhővé változik.

– Éhes? – kérdezi Roman.– Igen.– A kedvenc nőtípusom. Aki éhes – mosolyog. Lesegíti a kabátom,

melyet egy gurulós székre helyezek az ajtó mellé, és ráteszem a táskám.– Az akasztón talál kötényt.– Meg kell dolgoznom a vacsorámért?– Ez a szabály.Ahogy vártam, tiszta, fehér köpeny lóg mögöttem. Átdugom rajta a

fejem. Fehérítőillata van, és kikeményítették. Roman mögém nyúl, keresztezi a kötőt, majd a derekam előtt szoros masnira köti. Aztán megpaskolja a csípőm. Enélkül meglettem volna, de már túl késő. Itt vagyok, és paskolgat.

– Fogadd el – tanácsolom magamnak. Roman hatalmas fakanalat ad a kezembe.

– Keverje meg – mutat egy alacsony lángra helyezett nagy edényre. A belsejében lágy, aranyszínű rizottó ragyog, melyből teavaj, tejszín és sáfrány illata száll fel. – És ne hagyja abba.

A szandálom sarka odatapad a padlót borító négyszögletes gumilapokhoz, amelyek beborítják az egész munkaterületet.

Roman fél térdre ereszkedik, és a bokámon kibontja a gladiátor stílusú, ezüstszínű borjúbőrből készült szandálom lapos, fehér szalagjait. Ahogy leveszi a lábamról, a keze melegétől megborzongok.

– Szép cipő – áll fel.– Köszönöm. Magam készítettem.– Tessék – húz elő egy a sajátjához hasonló piros műanyag-klumpát az

asztal alól. – Ezeket vegye föl. Nem én készítettem őket. – Azzal leveszi a

63

bal lábamról a szandált, és ráhúzza a másik klumpát, épp úgy, mint a herceg a Hamupipőkében.

Teszek benne egy lépést.– Kecses kilences méretű a lábam. Ezek mekkorák? Tizenötösök? –

Tizenkettő és felesek. De nem kell sokat járkálnia bennük. Egész idő alatt keverni fog. – Fogja a cipőmet, és felakasztja a fogasra, a kötény helyére. – Rögtön visszajövök – mondja, és kimegy az étterembe.

Keverés közben lenézek a lábamra, amely most a queensi Sunnyside-on lévő Dutch Boy festék hirdetőtábláján látható fiú lábaira emlékeztet, majd apám nagy cipői jutnak eszembe, amelyeket kiskoromban fel szoktam venni. Azokban botladozva játszottam, hogy felnőtt vagyok.

Most, hogy egyedül maradtam, gyorsan körülnézek a konyhában. A pillantásom a mosogató fölé siklik egy meztelen, nagy mellű nő bekeretezett profiljára, aki egy halom piszkos edénynek támaszkodik. Rám kacsint. A felirat szerint: EGY NŐ MUNKÁJA SOSINCS KÉSZ.

– Ő Bruna – szólal meg mögöttem Roman.– Szép edényhalom.– Ő a konyhák védőszentje.– És a séfeké? – Mostantól a rizottón tartom a szemem. Elveszi tőlem a kanalat.– Nos, miért döntött úgy, hogy felhív?– Maga kérte, nekem pedig kitűnő modorom van. Hát ezért.– Nem hiszem, hogy ez lenne az oka. – Egy kis sót vesz a kezébe, és az

edénybe szórja. – Azt hiszem, talán kedvel egy kicsit.– Majd akkor tudom biztosra megmondani, ha megkóstoltam a főztjét.– Ez elég tisztességesen hangzik – rázza meg a fejét vigyorogva. A

pincérsegéd egy nagy tálcán piszkos tányérokat hoz be az étteremből, és a mosogatóba teszi őket. Spanyolul társalognak, közben Roman a zsebébe nyúl, és jó néhány húszdollárost ad neki. A fiú megköszöni, leveszi a kötényét, és elmegy.

– Robertónak van egy másik munkája egy másik étteremben – magyarázza Roman. – Egy nap lesz sajátja. Én is mosogatással kezdtem.

– Hány alkalmazottja van?– Három főállású, én, a helyettes konyhafőnök és a pultos. Hárman

részmunkaidőben, a pincérsegéd és két pincér. Az étteremben csak 45 vendég számára van hely, de minden este telt ház van. Tudnia kell, milyen az, ha egy kis üzletet vezet az ember New Yorkban. Soha nincs megállás. Még ha nincs is tele a hely vendégekkel, ott vannak az előkészületek, vagy hajnalban elmegyek a piacra, vagy itt vagyok, és bővítem a menüt. – Miközben a rizottót kevergeti, észreveszem, hogy milyen tiszta a keze, és milyen szépen manikűrözött a körme. – És ez költséges vállalkozás. Néha úgy érzem, épphogy csak megélek belőle.

A mosogatóhoz megyek, és hátat fordítok Brunának. – Annál biztosan sikeresebb, mint épphogy csak megéljen. A Richard

Meier-féle épületben keresett lakást.– Az ügynök egy lehetséges helyszínt mutatott az étterem számára a

földszinten. Aztán felajánlotta, hogy megmutat egy lakást – mosolyog. – Kíváncsi voltam. Ekkor láttam meg önt. – Elveszi tőlem a kanalat, és megkeveri a rizottót. – A nagyanyja háza csodás.

64

– Tudjuk.A kabátot és kalapot viselő pultos behajol az ajtón.– Elmegyek.– Köszönöm, Celeste. Köszönj el Valentine-tól.– Örülök, hogy találkoztunk – mondja, és távozik.– Bájos.– Férjnél van.– Az jó. – Érdekes. Roman megjegyzi, hogy a csinos pultos lány férjnél

van.– A házasság híve?– A jó házasságoké. – Felcsusszanok a mosogató melletti tiszta

munkapultra. – És ön?– Én nem – feleli.– Legalább őszinte.– Volt már férjnél?– Nem. Ön?– Igen.– Vannak gyerekei?– Nincsenek – mosolyog.– Remélem nem bánja, hogy úgy kérdezgetek, mint egy népszámláló.– Szokatlan a stílusa – nevet.– Nem a stílus számít. Ha így lenne, önt leírtam volna akkor, amikor

megláttam Campari pólóban és olyan csíkos rövidgatyában, amely hasonlít a vatikáni őrök nadrágjához.

– Ó, tehát ellenzi az élénk színeket.– Nem mondhatni. Csak szeretem, ha egy férfi szabadidőruhán kívül

mást is visel.Roman egy érlelt parmezándarabot reszel a rizottóba.– Ha jól emlékszem, az ön viselete aznap éjjel tényleg látványos volt, bár

nem ünnepélyes.Saint Bruna rubinvörös magas sarkújához hasonló pír önti el az arcom.

Felnevet.– Miért jött zavarba?– Ha én láttam volna meztelenül a tetőn, úgy tennék, mintha nem láttam

volna. Ez a jó modor.– Lehet. De mondjuk, hogy az utcán találkoztunk, és egy olyan csinos

ruhát viselt, mint ma. Ne higgye, hogy nem képzelném el, hogy nézne ki ruha nélkül. Így azt mondanám, átugrottunk egy lépést.

– Én nem szoktam lépéseket átugrani. És ami azt illeti… – tör ki belőlem –, olaszokkal nem randizom.

Leteszi a kanalat, és a köténye aljával leemeli az edényt a tűzhelyről.– Megkérdezhetem, hogy miért nem?– A hűtlenségük miatt. Hátraveti a fejét és felnevet.– Most viccel. Kizárja a férfiak egy egész csoportját valamiért, amit el

sem követtek, de lehet, hogy majd fognak? Ez színtiszta előítélet.– Hiszek a DNS-ben. De hadd magyarázzam el egy konyhai példán

keresztül. Körülbelül tíz éve rengeteg cikk jelent meg a szójáról. Egyél

65

szóját, igyál szóját, ne egyél tejtermékeket, mert az életedbe kerül. Így nem ettem rendes sajtot, és nem ittam tejet, csak szóját. Bár beteg lettem tőle, de kitartottam, mert mindenhol azt olvastam, hogy a szója jó, hiába mondta a testem az ellenkezőjét. Amikor elmeséltem nagyinak, így szólt:

– A történelmünk során az olaszok soha nem ettek szóját. Évszázadokon keresztül sajtot, paradicsomot, tejszínt, vajat és tésztát ettünk. Ezektől jól érezzük magunkat, és jól nézünk ki. Szabadulj meg a szójától! És így is tettem. Amikor ismét az őseim táplálékát kezdtem enni, remekül éreztem magam.

– Mi köze van ennek ahhoz, hogy randizik-e olasz férfiakkal?– Ugyanazok az elvek érvényesülnek. Az olasz férfiak évezredeken

keresztül a Madonna és a kurva képzetére alapozták romantikus kapcsolataikat. Madonnát elveszik, a kurvával meg szórakoznak. Az etruszkokig kellene visszamenni egy pszichológussal a nyomunkban, hogy megváltoztassuk az olasz férfiak gondolkodásmódját. Én azt mondom, lehetetlen megváltoztatni nemzetünk alapvető természetét, különösen a férfiakét. Kész a rizottó.

– Megterítettem magunknak – int az ajtó felé. – Erre.Követem az étterembe, ahol az elülső ablakok felhúzható függönyeit

félig leeresztették. Legalább ötven, különböző méretű és alakú fehér gyertya van az étteremben, melyek áttetsző rózsaszín hálót festenek a falra. Metszett kristálytartókban pislákoló gyertyák sorakoznak a falfestmény alatti kis kőalkóvban, s apró narancssárga lángjuk kórust formáz.

Az órámra pillantok. Hajnali kettő. Hét után ritkán szoktam enni. Azóta nem maradtam ki ilyen sokáig, hogy a Village-be költöztem. El sem hiszem. Tulajdonképpen jól érzem magam. Megpillantom magam a tükörben, és ezúttal csodás módon nincsenek ráncok a szemeim között. Vagy megfiatalított a rizottós edényből felszálló gőz, vagy tetszik, ahogy ez az este alakul.

– Menjen csak előre. Kérem, foglaljon helyet.– Gyönyörű.– Csak háttér. – Könnyű tésztába forgatott, törékeny, sült tökvirággal

megrakott tálat helyez az asztalra.– Mihez?– Az első randevúnkhoz. Vegye le a kötényt.Áthúzom a kötényt a fejem felett, és a szomszédos asztal egyik székének

támlájára teszem. Az ölembe terítem a szalvétát, és a tökvirágért nyúlok. Beleharapok. A ropogós tésztába forgatott törékeny virág olyan könnyű, mint az organza.

Roman visszamegy a konyhába, és egy ragyogó fehér kendőbe bugyolált forró cipóval tér vissza, majd újra a konyhába megy.

Távollétében észreveszem a minden részletében megfelelő és megtervezett terítéket. Még soha nem láttam ezt a porcelánmintát, így felfordítom a kenyeres tálat és megnézem a pecsétet. Merész, umbriai Falco-tálak, melyeket kézzel festett fehér tollak díszítenek élénkzöld mezőben. A minta élénken ragyog a fekete, lakkozott asztalon.

Roman egy kicsi, mély tállal tér vissza, s az asztalra helyezi. Kibont egy üveg toszkán chiantit, és bort tölt először nekem, majd magának. Leül az asztalhoz. Felemeli a borospoharát.

66

– Jó bor, jó étel, jó asszony…– Ó, igen. Brunára! – emelem poharam.Miközben Roman rizottót mer a tányéromra, vajas gőz száll fel a tálból.

Nem könnyű jó rizottót készíteni. Munkaigényes, addig kell kevergetni a rizsszemeket, amíg vagy megdagadnak, vagy leszakad a karod, attól függ, melyik következik be előbb. Az időzítés a lényeg, mert ha túl sokáig keverjük, ragacsos csiriz lesz belőle, ha pedig nem elég hosszan, leves.

Megkóstolom.– Zseniális – mondom neki. Majdnem elvörösödik. – Hol tanult meg

főzni?– Anyámtól. A családomnak volt egy étterme Chicagóban. A Falconi's az

Oak Lawnon.– Miért jött New Yorkba?– Én vagyok a legfiatalabb a hat fiú közül. Mindnyájan a családi

vállalkozásban dolgoztunk, de a testvéreim soha nem tudtak túllépni azon, hogy én vagyok a legfiatalabb. Még a harmincas éveimben sem tudtam kitörni ebből a születési sorrend okozta kedvezőtlen helyzetből. Tudja milyen az, nem?

– Alfred a főnök, Tess intelligens, Jaclyn szép, én pedig vicces vagyok.– Akkor megérti. Kamaszkorom óta a családom éttermében dolgoztam.

Anyám tanított meg főzni, aztán az iskolában tanultam még egy-két dolgot. Végül szerettem volna alkalmazni a tanultakat és változtatni az éttermen. Hamar kiderült, hogy ők úgy szerették az éttermet, ahogy volt. Sokat veszekedtünk, s bár majdnem megfulladtam anyám könnyeiben, eljöttem. A saját lábamra kellett állnom. S hol máshol szerezhet magának olasz séfként hírnevet az ember, mint itt, Little Italyben.

Roman újratölti a poharainkat. Sok közös van bennünk. Hasonló a hátterünk, nemcsak az olasz származás, hanem a családban elfoglalt helyünk is. Bár mindketten merész dolgokba vágtunk bele, és valós tapasztalatokat szereztünk, a családunk ugyanolyannak lát bennünket.

– Hogyan határozta el, hogy belép a családi vállalkozásba? –kérdi. – Nincs túl sok cipész manapság.

– Nos, kilencedikeseknek tanítottam angolt egy queensi iskolában, de hétvégenként bejöttem a városba, és segítettem nagyinak a boltban. Végül olyan dolgokat kezdett tanítani nekem a cipőkészítéssel kapcsolatban, amelyek már meghaladták a csomagolást és a szállítást. Egy idő után nem volt menekvés.

– Semmi sem fogható a kézzel végzett munkához, ugye?– Az egész lényemet igénybe veszi, mentálisan és fizikailag is. Néha a

nap végén annyira fáradt vagyok, hogy alig bírok felmenni a lépcsőn. De maga a munka csak egy része ennek. Szeretek rajzolni, cipőket tervezni és új ötletekkel előállni, aztán kitalálni, hogyan valósítsam meg őket. Egy nap cipőket szeretnék tervezni. – Ettől a bortól jól érzem magam. Épp most árultam el az álmaimat egy olyan embernek, akit alig ismerek, és úgy, ahogy még magamnak is csak ritkán vallom be.

– Mióta dolgozik a nagyanyjával?– Majdnem öt éve.Felemel még egy tökvirágot a tányérról.– Öt éve. Így akkor körülbelül…

67

– Huszonnyolc éves vagyok – mondom szemrebbenés nélkül. Roman oldalra billenti a fejét, és más szögből vesz szemügyre.

– Fiatalabbra tippeltem volna.– Valóban. – Soha nem hazudtam a koromat illetően, de harmincnégy

évesen itt az ideje elkezdeni.– Huszonnyolc évesen nősültem meg – mondja. – Harminchét évesen

elváltam. Most negyvenegy vagyok. – A legkisebb habozás nélkül darálja el a számokat.

– Hogy hívták?– Aristea. Görög volt. A mai napig ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha

láttam.Amikor egy férfi azt mondja neked, hogy a világ leggyönyörűbb nője az

exfelesége, s közben több mint egy órája téged néz, az olyan, mint a romlott szardella.

– A görög lányok erősebben lebarnult olaszok – kortyolok a borból. – Mi romlott el?

– Túl sokat dolgoztam.– Ugyan már. Egy görög megértené a kemény munkát.– És azt hiszem, nem dolgoztam elég keményen a házasságunkon.Szemügyre veszem a Roman által készített dolgokat, a falfestményt, a

gyertyákat, az ünnepi lakomát, majd a szemébe nézek, kezdek benne megbízni. Ezzel az emberrel tudok beszélgetni. Szinte semmilyen erőfeszítésbe nem kerül. Rosszul érzem magam, hogy hazudtam a koromról. Ez lehet az első a randik sorában, most mit tegyek?

– Örülök, hogy felhívott – kezdi.– Van valami, amit el kell mondanom – szakítom félbe. – Harminchárom

éves vagyok. – Olyan vörös lesz az arcom, mint a pirospaprika szeletek az előételes tálon. – Soha nem szoktam hazudni, oké? Csak azért tettem, mert a harminchárom az már majdnem harmincnégy, és az olyan számnak tűnik, amely csak emelkedni fog. Tudnia kell az igazat.

– Ne aggódjon. Olaszokkal nem randizik, emlékszik? – mosolyog. Aztán feláll a székből, és odajön hozzám. Megfogja a kezem, és felhúz. Úgy nézünk egymásra, mint amikor az emberek azt fontolgatják, megcsókolják-e egymást. Lelkiismeret-furdalásom van, mert azt mondtam Gabrielnek, hogy Romannek olyan orra van, mintha Groucho Marx-szemüveget viselne. Ebből a szögből jól néz ki az orra, egyenes, és teljesen rendben van.

Kezébe fogja az arcom. Amikor először találkoznak az ajkaink, csókja lágy és érzéki, nagyon közvetlen, mint maga az egész férfi. Akár a Piazza Medicin is lehetnék Velence szigetén, mert az érintése messzire sodor innen, egy gyönyörű helyre, ahol már rég nem jártam. Ahogy körém fonja a karjait, a selyemruhám suhogó hangot ad, mint mikor egy evező a csatorna vízébe csobban a mögötte álló falfestményen.

Utoljára Cal Rosenberggel csókolóztam, a manhasset-i gombszállítónk fiával. Elég legyen annyi, hogy nem vágytam többre. De attól, hogy Roman Falconival csókolózom ebben a bájos kis étteremben a Mott Streeten, Little Italyben, bumfordi klumpával a lábamon, úgy érzem, új lehetőséget kapok valami többre. Amikor újra megcsókol, a bicepszére csúsztatom a kezem. Úgy tűnik, a séfek nehéz dolgokat emelgetnek, míg a gombszállítók és a befektetési alapok kezelői nem.

68

Roman nyakába temetem az arcom, tiszta bőrének ámbra és cédrus illata új, mégis ismerős.

– Fantasztikus az illatod – nézek fel rá.– Nagyanyádtól kaptam. –Mit?– A parfümöt.Nem hiszem el, hogy nagyanyám Romannek adta a Jaclyn esküvőjéről

származó ajándéktáska ingyenes férfi parfümmintáját.

Nem tudom, hogy zavarban legyek-e, mert nekiadta, vagy zavarban legyek, mert úgy döntött, használja.

– Azt mondta, hogy vagy elfogadom, vagy Vinnie-re, a postásra locsolja. Nem tetszik?

– Imádom.– Imádja. Ez erős kifejezés.– Hát, ez egy erős parfüm.Az utcáról beszűrődő nevetés töri meg az étterem csendjét. Az ablakon

keresztül egy csoport szombat éjszaka bulizni induló fiatal lábát látom, akik épp a következő helyre tartanak. Cipőik megállnak a Ca' d'Oro előtt: fényezett, angolkaplis cipő, velúr bokacsizma, és két magas sarkú, egy rubinvörös bőr és egy fekete krokodilmintás.

– Zárva – hallom egy nő hangját a bejárati ajtó elől. Nem nekem. Roman Falconi újra megcsókol.

– Együnk – mondja.

A Hudson folyó manhattani oldalán rengeteg építkezés folyik, de a vízen is zajlik az élet. A messzi távolban marionettbábuként mozognak az ide-oda ingó fát, csöveket és cementtömböket felemelő daruk. Mire átér a vízen, a cölöpverő gép ritmikus pöfögése elhalkul, s egy kávéfőző hangjára emlékeztet.

A boltunk előtti móló korlátjának támaszkodom, és Bretre várok, hogy találkozzunk az ebédszünetében. Az állandóan felállított fehér sátrak alatt javában zajlik egy rajzóra a mólón. Tizenkét festő ül nekem háttal, festőállványuk keletre néz, s a West Village-i folyópart képét festik a fehér vászonra.

Figyelem a tanulókat, ahogy a tanárnő csendben körbejár az állványok között, majd hátralép, hogy megszemlélje a munkájukat. Megérinti az egyik festő vállát. Mutat neki valamit. A művész bólint, hátradől, a vászonra sandít, aztán egy lépést hátrál, kis ecsetét belemártja a palettán lévő festékbe, és egy kis fehér párát húz a régi gyárépület fölé, amelyet részletesen lefestett. A háztetők felett régi vattaként húzódó szürke égbolt egy pillanat alatt megtelik fénnyel, s megváltoztatja az egész kép hangulatát. Nagyi megtanította nekem a kontrasztok erejét, hogy könnyű szegéllyel emeljük meg a cipőfejet vagy sötéttel hangsúlyozzuk, de még soha nem láttam, hogy egy ötlet ennyire élni kezdjen egy kis szín gondos alkalmazásától. Legközelebb, amikor szegélyt választok, emlékezni fogok rá.

Bret egy brókercégnél dolgozik, amely gyalog sincs messze a bolttól. Amikor együtt voltunk, s hétvégente egy kicsit el akart szabadulni az üzleti élettől, néha átjött segíteni. Csodáltam, hogy soha nem felejtette el a

69

munkásgyökereit, képes volt felgyűrni az inge ujját, és amikor szükség volt rá, régimódi fizikai munkát végezni. Azt hiszem, ha segítségre lenne szükségünk a megrendeléssel kapcsolatban, és megkérnénk, hogy jöjjön át, a régi idők kedvéért most is beugrana.

Látom őt a távolban, ahogy gyorsan felém lépked öltönyében, s bézs Burberry viharkabátja szétnyílik a gyenge szélben. Végez az almájával, és a Hudsonbe hajítja a csutkát. Igazán büszke vagyok rá és mindarra, amit elért, de aggódom is. Senki mást nem ismerek, akinek mindene megvan, de az ilyen embereket csak egy dolog teheti tönkre: ha még többet akarnak. Eszembe jut Chase és a ragyogó mosolya. Ő lenne a több? Amikor Bret mellém ér, arcon csókol.

– Akkor avass be. Mondj el mindent az üzletről.– Nagyi az épületre vett fel kölcsönt, hogy fenntartsa az üzletet. Alfred

megnézte a könyvelést, és azt mondta, hogy nagyinak át kellene rendeznie az adósságait.

– Miben segíthetek?– Szerintem Alfred ezt ürügynek használja, hogy rávegye nagyit a

visszavonulásra és az épület eladására. Egyfelől tényleg megoldás lenne, de ez az Angelini Cipők végét jelentené, s így nekem…

– Nem lenne munkád és otthonod.– Vagy jövőm – teszem hozzá nyersen.– Nagyi mit akar tenni?– Megmondta Alfrednak, hogy nem áll készen az eladásra. Maradjon

köztünk, de meg van rémülve.– Nézd, egy első osztályú ingatlanon ül. Vannak embereink, akik ezzel

foglalkoznak.– Nem arra kérlek, hogy segíts neki eladni. Azt akarom, hogy segíts

nekem megvenni.– Komolyan gondolod? – kerekednek el a szemei.– Tudod, mennyit jelent nekem ez a vállalkozás. Ez a mindenem. De

nincs sok spórolt pénzem, közel sincs annyi, amennyi kellene. Nincs fedezetem. S bár közel állok a mesterré váláshoz, még vannak dolgok, amelyeket a nagyitól tanulok el.

– Val, ez kemény dió. Nagyanyád hallgat Alfredre.– Tudom! De rám is. Ha lenne egy alternatív tervem, azt hiszem,

megfontolná.– Tehát befektetőket keresel, akik fenntartanák az üzletet, amíg kitalálod,

hogyan vedd meg a céget?– Jól hangzik. Úgy értem, semmit sem tudok a pénzügyekről.– Tudom – feleli mosolyogva.– De te értesz hozzá.– Tudod, hogy számíthatsz rám. Hadd gondolkodjam rajta. –Belém karol,

s közben visszakísér a Perry Streetre. – Jól viselkedsz? – kérdezem.– Mint egy lelkiismeretes ministránsfiú. Tudom, ki vár otthon, de kösz az

emlékeztetőt.– Hé, ezért vagyok itt. Én vagyok a hűség ködkürtje.

70

Tess a fodrász székében tekereg, hogy hátulról nézze meg vadonatúj frizuráját a tükörben. Divatos, modern hajviselet ígéretével csábítottam el az Eva Scrivo'shoz, a Meatpacking District legmenőbb fodrászszalonjába.

A padlótól a mennyezetig érő tükrök előtt fekete bőrszékek sorakoznak, melyekben a vágás és festés különböző stádiumaiban járó vendégek foglalnak helyet. Az egyik nő fején hatalmas, szőkítővel bekent fóliacsokor díszeleg. Egy másik nő rövid, divatos, pezsgőszínű csíkokkal tarkított haját épp beszárítják, s feszesen egy gömbölyű hajkefére szorítják. Egy újabb vendég hajtövére lilásbarna keveréket kentek, míg hajvégei bicikliküllőként meredeznek.

– Igazad volt, Val. Erre volt szükségem. Azzal az egyenes hajjal unalmas külvárosi háziasszony voltam – mosolyog. – Nem mintha bármi gond lenne azokkal az anyákkal, akik a gyerekeiket furikázzak a meccsekre, mert én is ezt teszem.

Scott Peré, a göndör haj mestere fél kézzel felborzolja Tess lépcsőzetesen vágott haját, miközben a tükörben figyeli.

– Csak egyszer mondom el, tehát jól figyeljetek. Harminc fölött lépcsőzetes vágás, lányok. Lépcsőzetes vágás.

– Elég sok dolog jut eszembe, amire egy harminc feletti nőnek szüksége van, de ez nem szerepel az első tízben – jegyzem meg.

– Módosítom a szabályt – mondja. – A te csodás bőröddel negyven fölött. – Fogja a fésűjét, és odamegy a következő vendéghez, aki egy hajszárító készülék alatt ül, amely forró levegőt fúj a göndör tincseire, miközben lassan körözve örvénylik a feje körül.

Scott asztaláról elcsenek egy kis hajkisimító krémet, előrehajtom a fejem, és beledolgozom a hajamba. A táskámban megszólal a telefon.

– Tess, vedd fel helyettem! Nagyi lesz az, tudni szeretné, hol vagyunk.– Halló. – Néhány pillanatig hallgat. A fejem tetején kontyba fogom a

hajam. – Nem Valentine beszél. A nővére vagyok – adja át nekem a telefont. – Egy férfi.

– Halló?– Azt hittem, te vagy az. Sajnálom – szól Roman.– Roman?– Micsoda szexi név! – mondja Tess elismerően, miközben veszi a

táskáját, és megy fizetni.– Azért kereslek, hogy megköszönjem a múltkori estét – folytatja. –

Megkaptam az üzeneted. A zsebemben hordom.– Arról a rizottóról álmodom.– Ez minden? – Tényleg csalódottnak tűnik. – Azon gondolkodtam,

mikor találkozhatnánk újra.– Szükséged van egy hajvágásra?– Nincs – nevet.– Kár. Van itt egy üres szék, és elég ügyesen bánok az ollóval.– A hajvágást passzolom, de téged nem. Oké? Itt jön a neheze. Eléggé

ide vagyok láncolva.– Én is így vagyok a bolttal. Mi lenne, ha felhívnálak, hogy megigyunk

egy kávét? Valamikor ebéd után?– Az jó lenne.

71

Összecsukom a telefont, és a zsebembe csúsztatom. Kint találkozom Tess-szel. Int nekem, miközben a férjével beszél.

– Nincs rendkívüli este. Egyáltalán nincs. Mondd meg Charismának, hogy maradjon távol attól a dobozos cukormáztól, és ne engedd Chiarát a mi ágyunkban aludni. Rendben, szívem. Vallel elmegyünk nagyihoz. Lefekvésre otthon leszek. Szeretlek. – Leteszi a telefont. – Charlie-nak sok dolga van. Charisma a telefonjával játszott, és véletlenül felhívta a főnökét. – Rám néz. – Nos?

– Randiztam. – És?– Nagyon érdekes férfi.– Hogy érdekes? Mint egy négylábú csirke?– Dehogy. Éppen ellenkezőleg.– Zűrös?– Hát nem az mind?– Még az én Charlie-m is. Még a legegyszerűbb kéréseivel is. Szereti, ha

minden kedden tészta van, péntekenként mozi, szombatonként szex.Tess soha nem beszél a szexuális életükről. A hajvágás szemmel

láthatóan felszabadította. Felnevetek.– Tarthatónak tűnik.– Nem panaszkodom, de vigyázni kell a rutinnal. Egy férfit állandóan

készenlétben kell tartani. Charlie közeledik a negyvenhez, és tudod, mi szokott ilyenkor történni. Új autó, új feleség, új élet.

– Ez veled soha nem fog megtörténni – ígérem meg neki.– Anyával megtörtént.– Igen, de az a nyolcvanas években volt. Akkoriban mindenki anyja így

járt.– A történelem viccesen ismétli magát. – Séta közben a zsebébe

süllyeszti a kezét. – Még nagyinak is voltak problémái nagyapával.– Micsoda? – Megállok, és felé fordulok.– Igen, anya mesélte, hogy nagyapának volt egy… barátnője.– Komolyan beszélsz?– Nem tudom a nevét se, de anya elmondta, mielőtt férjhez mentem.– És nekem nem szóltál?– Miért? A hűtlenségről szóló mesék egyfajta örökséget jelentenek, és

meg kell őket osztanunk egymással, mint a családi ezüstöt?– Akkor is. – Rosszul érzem magam, hogy nagyi nem bízott bennem. –

Nagyi soha nem említette.– Istenítetted nagyapát. Miért tette volna?Kinyitom a ház bejárati ajtaját. Bemegyünk az előtérbe. A boltba vezető

ajtót kitámasztva, a munkaasztalok üresek, csak a kis asztali lámpa fénye világít a szobában. Az asztalon egy cetli vár nagyi kézírásával: „Gyertek fel a tetőre. Már készül a gesztenye.”

Felvágtatunk a lépcsőn, kifulladunk, mire felélünk.– A következő életemben – lihegem –, egy mesés tetőtéri lakásban

szeretnék élni, tágas térben, lépcsők nélkül.– Hogy még ennyi erőnléted se legyen? – zihál Tess.

72

Kinyitom a tetőre vezető ajtót. Nagyi grillezik, a faszén vörös lángjai felett két nagy, alufóliával letakart serpenyő fekszik. A faszén füstje ellensúlyozza a sülő gesztenye édes illatát, a méz és tejszín finom aromáját.

– Idén nagyon jók. Húsosak – szól nagyi, miközben kesztyűs kézzel megfogja a serpenyő nyelét, és megrázza. Fején kendőt visel, télikabátját nyakig begombolta. – Ó, Tess, tetszik az új frizurád.

– Köszönöm – rázza meg a fejét. – Scott nagyon ügyes. El kellene menned hozzá, nagyi.

– Lehet, hogy megteszem. – A grill oldaláról leemeli a szedőlapátot. A kesztyűvel felemeli a fóliát az egyik serpenyőről, és a szedőlapáttal megütögeti a gesztenyéket, hogy szétnyíljanak. Egy rozsdamentes acéltepsibe szedi őket. Tess és én leülünk a nyugágyra, és megragadjuk a tálcát. Megfújjuk a gesztenyeszemeket, egyet kiveszünk, és kibontjuk az édes, áttetsző gesztenyét az égett héjából. Gyorsan bekapjuk. Mennyei.

– Anyám utálta a gesztenyét – meséli. – Amikor gyerekkorában Olaszországban élt, nemigen volt pénzük, és mindent gesztenyével készítettek, a tésztát, a kenyeret, a süteményt, a ravioli töltelékét. Amikor a családja emigrált, megfogadta, hogy soha többé nem eszik gesztenyét. Nem is evett.

– Ez is csak azt mutatja, hogy néha nem tudunk megszabadulni a gyerekkorunkban történtektől. – Tess elnéz New Jersey felé, ahol a férjét valószínűleg bezárták a garázsba, miközben Charisma és Chiara cukormázzal festi be a falakat.

– Én inkább néhány olyan dologtól szeretnék megszabadulni, amely felnőttként történt meg velem – mondom, miközben feltörök még egy gesztenyét.

Kicsapódik a tetőtéri ajtó.– Ne ijedjetek meg, csak én vagyok az – szól Alfred, és leteszi az

aktatáskáját az ajtó mellé. Odamegy nagyihoz, és ad neki egy puszit.– Ez aztán a meglepetés – mondja Tess, miközben a bátyánk arcon

csókolja először őt, majd engem.– Nagyi hívott, hogy gesztenyét süt – válaszolja mereven.– Örülök, hogy el tudtál jönni. – Nagyi annyi szeretettel ragyog egyetlen

fiúunokájára, amennyivel meg lehetne tölteni egy egész kikötőmedencét a negyvenhatos mólónál.

– Voltam a bankban – vesz mély levegőt. – Számokat akarnak, újra felbecsülni az ingatlan értékét.

– Gondolod, hogy rendeződnek a dolgok? – állok fel.– Még nem tudom, Valentine. Még sok információt kell összegyűjteni.

Minél mélyebbre ások, annál inkább azt gondolom, hogy el kellene gondolkodnotok az épület eladásán.

– Ó, tehát nem a gesztenye miatt jöttél, hanem hogy kitedd az „Eladó” táblát.

– Val, ezzel nem segítesz.– És te igen? – vágok vissza.Nagyi a szedőlapáttal odébb tolja a gesztenyéket.– Hívd át az ügynököket, Alfred – szól csendesen.– Nagyi…- tiltakozom, de félbeszakít.

73

– Muszáj, Valentine. S meg is fogjuk tenni. – Hangja elárulja, hogy a téma le van zárva. Alfred elvesz egy gesztenyét a tálról, amelyet Tess tart, feltöri, és megeszi. Tessre pillantok, aki visszanéz rám. Aztán Tess megszólal:

– Csak ne feledkezz el Valentine-ról, nagyi. Ő a cipőkészítő vállalkozás jövője.

– Először az unokáimra gondolok – veszi el nagyi a tálcát Tesstől. – Mindnyájatokra.

74

5

Forest Hills

Egy lélek sem utazik az E jelzésű metrón, amikor nagyival felszállunk a Nyolcadik utcai állomáson, hogy Queensbe menjünk. Csendes vasárnap reggel van, de a vad szombat éjszaka nyomai körülöttünk hevernek, üres likőrös üvegeket és üdítős dobozokat kerülgetünk. Keresztülmegyünk a beléptető kapun, s a peron megtelik a motorolaj és a Dunkin' fánk csípős illatával. Soha nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a fánk illata beszivárog az utca szintjéről, de a friss levegő nem.

Egy szerelvény megáll, matt, szürke ajtjai kinyílnak, gyorsan belépek, és végignézek a kocsin, hogy megbizonyosodjak arról, jó-e. Egy kocsi akkor jó, ha nincs széjjelhagyva étel az ülésen, nincsenek fura alakok és gyanús tócsák a padlón. Nagyi kiválaszt két helyet a sarokban, én leülök mellé. Ahogy a szerelvény kigördül az állomásról, nagyi előhúzza a táskájából a New York Times metró rovatát, és olvasni kezd.

– Nem tudom, mit forralnak – szólok oda neki. – Vasárnapi villásreggelire megyünk ugyan, de valami készül. Ilyen dolgokban nagyon jók a megérzéseim.

– Nem Jaclyn esküvői képeit és videóját fogjuk megnézni?– Az csak a fedősztori.Nagyi négyzet alakúra hajtja az újságot.– Akkor mit gondolsz, mire készülnek?– Nehéz megmondani. Te mit gondolsz?Megpróbálok egyenes lenni nagyival, akiről köztudott, hogy a fontos

részleteket megtartja magának, hogy akkor robbanjon a bomba, amikor a szoba tele rokonokkal. Nem válaszol, így más módszerrel próbálkozom.

– Alfred hívott. Mit akart?– A negyedéves adóról kérdezett. Ez minden.– Arra gondoltam, hogy már eladta az épületet, és a Moishe testvérek

úton vannak, hogy összecsomagoltassanak bennünket.Az ölébe teszi a lapot.– Tudod, Valentine, csak megpróbálom azt tenni, ami jó a családomnak.Szeretném megmondani neki, hogy ami ez alkalommal jó a családjának,

az kettőnk számára rossz. Találkoztam egy ingatlanügynökkel, és a Perry Street környékén egyszerűen nem akad olyan hely, ahová megengedhetnénk magunknak, hogy átköltöztessük az Angelini Cipőket. Az ügynök talált egy üres tetőteret Brooklyn-ban, autószerelő műhelyek között, egy acélgyártól és egy fateleptől körülvett ipari területen. Annyira elszomorított az a gondolat, hogy elköltöztessük a boltot a Hudson folyó és Greenwich Village energiájának közeléből, hogy el sem mentem megnézni azt a helyet.

– Tudod, hogy miért vagyok ideges – nézek ki az ablakon.– Még nem történt semmi.Bólintok. Ez a régi nagyi, elsősorban ez a hozzáállás juttatott bajba

bennünket. S attól tartok, olyan vagyok, mit ő. A tagadás ideiglenes

75

megnyugvást hoz, reménnyel és szerencsével telit; semleges érzelmi állapot, ez jellemez mindent. Akár éveket is várhatunk, hogy történjen valami, és közben? Közben jól vagyunk. Reménykedve várunk. A tagadás nem okoz károkat egészen az utolsó pillanatig, s akkor már túl késő orvosolni a problémát.

– Sajnálom, csak ideges vagyok, ez minden – mondom. Amikor a szerelvény megáll a Forest Hills-i állomáson, segítek neki felállni. Szorítása erős, de a térdei már nem megbízhatóak, sőt az utóbbi időben egyre rosszabbak. Esténként egyre tovább tart neki felmenni a lépcsőn, s szinte már sétálni sem jár a Village-ben. A New York Timesból kivágtam egy cikket a térdprotézisről, és otthagytam a reggeli kávéja mellett, de amikor azt olvasta, hogy a műtétet hathetes lábadozási időszak követi, szertefoszlott annak az esélye, hogy vállalja az operációt. .

– Elég jók a térdeim – bizonygatta. – Ha idáig elhoztak, a célvonalig még el tudnak vinni. – Ezzel a szemetesbe dobta a cikket.

Mozgólépcsővel megyünk fel a felszínre. Nem tudom, mit csináltunk volna, ha a lépcsőt kellett volna használnia. Talán a vállamra kellett volna dobnom, mint juhász a juhot a karácsonyi betlehemezés során.

A Miasszonyunk Mártírok Királynője templomára néző járdánál lyukadunk ki. Ide jártam misére minden vasárnap, mielőtt főiskolára mentem volna. Nagyi megfogja a karom, s két háztömbnyit sétálunk a családi fészekig.

– Tudod, néha el sem hiszem, hogy itt nőttem fel – szemlélem a régi környéket.

– Amikor anyád elmondta, hogy a házasságkötése után Forest Hillsbe költözik, majd' belehaltam. „Anya, a friss levegő”, mondta. –Hát most tőled kérdem, jobb ez a levegő, mint nálunk Manhattanben?

– Ne felejtsd el a büszkeségét és örömét: a kertjét meg a házhoz épített saját garázsát.

– Ez volt anyád leghőbb vágya. Hogy ott parkoljon, ahol él – rázza meg szomorúan a fejét. – Hol rontottam el?

– Ő jó anya, nagyi, és a Forest Hills-i polgárság kiváló tagja – fogom meg a karját, amikor átmegyünk az úton. – Lázadt valaha?

– Bárcsak azt tette volna! – horkan fel. – Azt reméltem, hippi lesz belőle, mint a többi hasonló korú gyerekből. Azok legalább vagányok voltak. Mondtam neki, hogy minden generációnak fel kell ráznia a kultúrát. De anyád csak martinit akart rázni. Hogy őszinte legyek, nem tudom, kire fajzott.

Értem, mire gondol. Korábban egy feminista anyáért imádkoztam. Beth, a barátnőm, Cami O'Casey anyukája harminchat évesen seprűnyélvékony, ősz hajú asszony volt, aki Jézus-szandált hordott, és maga őrölte lisztté a zabot. Egy harlemi kormányhivatalnál dolgozott, és olyan menő feliratos kitűzőket viselt, mint SZABADULJ MEG A TÉVÉDTŐL és EGÉSZ VESÉMMEL SZERETLEK. Ehelyett nekem Hollywood „Mike” jutott a kis parókáival és tömött sminkes dobozával, meg azzal a Greta Garbó villanykörtékkel körülvett átkozott tükörrel a fésülködőasztalon. Míg Cami anyja a békéért tüntetett, az enyém otthon ült, és arra várt, hogy újra divatba jöjjön a neccharisnya.

76

Anyám a mai napig jól ismeri az aktuális trendeket. Tudja, mikor tegye a limezöldet a szekrénybe, mert a lila a divat. Amikor a nyolcvanas években a nagy haj tényleg hatalmas volt, daueroltatta a haját. Bongyor hajjal állított haza, s amikor göndör fürtjei nem voltak elég nagyok, előrehajolt, és a hajtövétől kezdve addig lakkozta a haját, amíg az úgy meredt az ég felé, mint a sugarak Jézus fején az oltáriszentség tabernákulumán. Néha azon aggódtunk, hogy ekkora hajjal be sem fér az autóba.

1984-ben kilenc napig imádkoztam, hogy ne kapjon tüdőtágulatot a sok hajlakktól. Tudományos projektben dolgoztam fel, milyen pusztító hatásai vannak az alumínium klorofluorokarbonnak, a dezodoros dobozok hajtóanyagának, különösen az Aqua Netnek. Felsorakoztattam anyám előtt tudományos bizonyítékaimat, hogy a szépségápolási termékek garmadájától akár meg is halhat. Megpaskolta a fejem, és az ő kis fogyasztóvédőjének nevezett.

Amikor nem azért imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg anyám életét, akkor apám érdekében tettem, hogy a hajlakk passzív belélegzése miatt ne fejlődjön ki asztmája vagy valami még rosszabb. Elképzeltem, hogy a gáz miatt az egész családom meghal, és a rendőrség a padlón talál bennünket, mint egy kupac fajátékot. Amikor beszámoltam anyámnak a legnagyobb félelmemről, csak annyit mondott:

– De amikor a hatóságok ránk találnak, le merem fogadni, hogy jól áll majd a hajam.

– Anyád megint kertészkedik – szól nagyi, amint ott állunk az Austin Street l62-be vezető kis járda végében. – Mintha Babilon jött volna el Queensbe.

A Tudor stílusú Roncalli házat frissen festették és sellakkal kezelték, a veranda felett csokoládébarna és törtfehér szegély húzódik. A bejárat mindkét oldalán három vadonatúj, fényes magyalbokor áll. Van itt két kicsi, angol stílusú virágágyás, melyekben normális esetben egyszerű fű nő. A kis járda mindkét oldalán ferde téglakerítés szegélyezi a dekoratív sütőtökkel, tömzsi őszi káposztával és az utolsó szál lila nebáncsvirágokkal zsúfolt ágyásokat. Három, fényes, zöld levelektől duzzadó virágtartó lóg a verandán, mint a csirkék Chinatownban. Az utcafronti ablakokon szétnyitott amerikai zászló feszül az olasz zászló mellett. Alattuk piros, fehér és zöld fóliából készült forgó szélkerekekkel zsúfolt virágládák húzódnak. Ami a Queens Boulvardon az autó, az anyám előkertjében a flóra és a fólia. Bármerre is nézünk, ott valami nő, forog vagy hintázik. Apám lehet nyugdíjazott városi parkfelügyelő, de akkor is anyám engedélyétől függ, hogy leteheti-e az ültetőkanalat.

– Nem tudja, mikor kell abbahagyni – tesz egy lépést nagyi előre a kis járdán. – Kíváncsi vagyok, mennyit költ évente növénytápszerre.

– Sokat. A Burpee növénykatalógus anyám pornóújságja.– Sziasztok! – nyitja ki anya a bejárati ajtót, és elénk siet, hogy

üdvözöljön bennünket. – Anya, irtó jól nézel ki.– Kösz, Mike. – Nagyi arcon csókolja anyámat. – A kerted olyan…– Tudod, hogy utálom a füvet. Olyan vidékies.Anya hosszú, fehér, nyersselyem tunikát visel a hozzáillő fehér

nadrággal. A tunika mély, V-alakú kivágását lapos türkizgyöngyök díszítik. Barna, vállig érő haja felfedi az extra nagy ezüst karikát a fülében. Hófehér,

77

tízcentis, vastag sarkú velúr papucscipője kiemeli karcsú bokáját. A bal karját csuklótól könyékig ezüst karperecek borítják. Megcsörgeti őket.

– Nagyon Jennifer Lopez-es, nem gondoljátok?– Nagyon – válaszolom.– Omlettet készítek, apád pedig bundáskenyeret – mondja, miközben

felfelé haladunk a lépcsőn. – Mindenki itt van.Szüleim otthonának berendezése tisztelgés a brit birodalom dicsősége

előtt, és közvetlen koppintása minden olyan Tudor stílusú szobának, amely az Architectural Digest magazinban 1968 óta megjelent. Az amerikai olaszok sóvárognak minden után, ami angol, hisz tiszteljük azokat, akik először értek ide. Így anyám imádja a brit vidék vidám mintás pamutszövetét, fonott rongyszőnyegeit, kerámialámpáit és olajfestményeit, bár még soha nem járt arra.

Nagyival követjük a konyhába, ahol modern, fehér háztartási készülékek és feketével szegélyzett fehér márványpultok találhatók. Anya „medve- és mályvacukornak” hívja ezt a színösszeállítást, mert az ő életében semmi sem lehet fekete-fehér.

Jaclyn szétterítette az esküvői fotóit a konyhaasztalon. Alfred az asztalfőn ül, de a jobb oldalán ülő Tess kelti fel a figyelmem. Piros az orra, sírt.

– Ugyan már, ennyire nem festhetsz rosszul azokon a fotókon – ugratom, de elfordul.

A puszilkodás és köszönés hangzavara közben intek Tessnek, hogy jöjjön a fürdőszobába. Bezsúfoljuk magunkat a konyha melletti vendégmosdóba, amely korábban kamra volt. E szűk helyen a rózsaszín, zöld és sárga pöttyös tapétától úgy érzem, mintha egy üveg pirulában landoltam volna.

– Mi a baj?Megrázza a fejét, képtelen beszélni.– Gyerünk, mi az?– Apa rákos! – tör ki belőle sírva. Anyám kinyitja az ajtót, és láthatóvá

válik az ajtóban összezsúfolódott apa, anya, nagyi, Alfred és Jacelyn. Olyan, mintha egy mozgó vonaton lennénk, ők pedig a peronon búcsúzkodnának.

Egy pillantás apa arcára elárulja, hogy a hír igaz.– Levegőt, levegőre van szükségem! – kiabálom. Amikor kirajzunk a

konyhába, szétoszlanak. Apa megragad, és erősen magához szorít. Hamarosan Tess és Jaclyn is átöleli. Alfred hátra lép, amúgy is elgyötört arcán sötét kifejezés ül. Anya átkarolja nagyit, nagy könnycseppek folynak az arcán, de a szemfestéke bámulatos módon nem kenődik el.

– Apa, mi történt?– Nem akarom, hogy aggódjatok. Nem nagy dolog.– Nem nagy dolog? Rák! – Tess küszködik, hogy visszanyerje az

önuralmát, de nem megy. Tovább ömlenek a könnyei.– Milyen fajta? – sikerül túlharsognom a zokogást.– Prosztata – válaszolja anya.– Annyira sajnálom, Dutch – fogja meg nagyi apa karját. – Mit mond az

orvos?– Korán észlelték, így mérlegelem a lehetőségeimet. Szerintem a

mogyoróba ültetett izotóp változatot választom.

78

– Apa, muszáj őket… mogyorónak hívnod? – Nagy könnycseppek gördülnek le Jaclyn arcán.

– Nagyanyád jelenlétében nem akartam a herezacskó szót használni.– Jobb, mint a mogyorók – szólal meg anya.– Mindenesetre úgy tűnik, a korombeli férfiak hetvenöt százalékának

vannak prosztatapanaszai.– Prosztata, szívem. – Anyám hangszínéből arra következtetek, hogy a

diagnózis felállítása óta javítgatja apa kiejtését.– Prosztata, prosztrata, mi a fene különbség van közöttük? Hatvannyolc

éves vagyok, s valami el fog vinni. Ha nem az átkozott szívem – kopogtatja meg a mellkasát –, akkor a rák. Ez az igazság. Azt akartam, hogy ti, a leszármazottaim tudjátok, hogy mivel nézek szembe. Személyesen akartam nektek elmondani, házastársak és gyerekek nélkül, hogy ti tudjátok meg elsőként. Természetesen amiatt is aggódtam, hogy megrémíteném a gyerekeket, ha a privát testrészeimről beszélnék. Hogy az ördögbe mondhatnám meg nekik, hogy nagyapának problémája van a pisilőjével? Nem tűnt helyesnek.

– Nem, nem lenne az – suttogom. Apámra nézek, akinél viccesebb embert nem ismerek, de akinek fogalma sincs arról, hogy ő vicces. Egész életében a parkgondozási részleget vezette itt, Forest Hills-ben, amíg három éve vissza nem vonult, és nem kezdett el családi kertészként-szemetesként dolgozni anyámnak. Szűkösen élt, spórolt, és mindannyiunkat egyetemre járatott. Házasságuk filméjében ő volt a készséges mellékszereplő a főszereplő anyám mellett. Soha nem gondoltam, hogy valami rossz történik vele, mert annyira kiegyensúlyozott volt. Nem volt szent, de megbízható volt.

Anyám elsőáldozó pózba teszi a kezét.– Nézzétek. Egy családként nézünk ezzel szembe, és egy családként

győzünk. – Arckifejezése tisztára olyan, mint Joanna Kernsé Az én férjem, az én életem szentimentális tévéfilm tetőpontján, melyet a Lifetime csatorna ismétel. Levegőt vesz, kezét még mindig imára kulcsolja, majd folytatja. – A doktor azt mondta, hogy ez a második stádium…

– … egy négyes mozgóskálán – teszi hozzá apa. Anya folytatja.és ez nagyon jó hír. Azt jelenti, hogy apátok az ő korában könnyen

legyőzheti a rákot.Fogalmam sincs, mit jelent anyám magyarázata, és ezzel mindenki így

van, de ő tovább magyaráz.– Fel vagyok villanyozva. Apátok ugyanannyira. És istennek hála

Alfredért, aki meg fogja szerezni apátoknak a legjobb orvosi ellátást az országban. Fel fogja hívni a barátját a Sloan-Kettering kórház és rákkutató központban, hogy a legkitűnőbb orvosokat fogadja apátok mellé.

Alfred bólint, hogy igen, telefonálni fog.– Csodálatos gyerekeink vannak… és unokáink – mutat körbe anya a

kezével. – Bájos, modern otthonunk és gyönyörű életünk. – Összeomlik, sírva fakad. – Fiatalok vagyunk, és le fogjuk győzni a rákot. Kész.

– Így lesz, Mike – csapja össze a tenyerét apa. – Ki kér bundáskenyeret?

79

Túl sokat iszom a mogyoróbarna kávéból, melyet anya díszes, sterling ezüst kannában szolgál fel, melynek csapja madárfejet formáz. (Ki szeretné örökölni?) Van valami anya finom Spode teáscsészéiben és a feneketlen kannában, amitől azt hiszi az ember, hogy kevesebb koffeint fogyaszt, mint valójában. Vagy talán azért ittam sok kávét, hogy legyen ürügyem időről időre felkelni az asztaltól, hogy ne sírjak apám előtt.

Reggeli közben sikerült könnyed témákról társalogni, de néha csendbe burkolództunk, amikor gondolataink visszakalandoztak a szörnyű hírre. A beszélgetés akadozott, lógott a levegőben, kimerített bennünket. Még a Viccestestvérnek is nehéz feladat vidámnak lenni egy olyan ember betegsége esetén, aki soha életében egyetlen napot sem volt beteg.

A villásreggeli után a lányok leszedték az asztalt, és most az esküvői képeket válogatják. Apa és Alfred focit néznek a dolgozószobában. Esküvői fotók nézegetése után nyilvánvalóan szükség van a férfiúi összetartásra.

A hátsó kertbe menekültem egy kis levegőért, de valójában klausztrofóbiás leszek ettől a helytől, mert az egyetlen szabad tér a kőből készült gyalogút, amely egy angol, vidéki bútorokkal berendezett, szabadtéri lakosztályba vezet. És ez még nem minden.

A sűrű növényzetben ügyesen elrendezett, hagyományos díszítőelemek találhatók, például napóra, madárfürdető és három fuvolázó reneszánsz angyal szobra. A talapzaton álló kék medicinlabdában Modigliani festménynek tűnik az arcom, hosszúnak, lószerűnek és szomorúnak.

– Szia, kölyök – szólal meg apa mögöttem.– Miért díszít túl anya minden?. – kérdem. – Gondolja, hogy ha angol

stílusú kertet hoz létre, akkor Colin Firth átmászik azon a falon, és megfürdik a madárfürdetőben?

Leülök a kétszemélyes padra. Apa mellém préselődik. Egyetlen metróülésnyi nagyságú helyen osztozkodunk.

– Ez az eredeti „Agónia a kertben”. Apa felnevet, és átölel.– Nem akarom, hogy aggódj miattam.– Sajnálom apa, de aggódom.– Nagyon boldog vagyok, Valentine. Emellett a daganatos betegség nem

olyan, mint korábban. Az emberek jól elélnek a rákkal. Az orvosok szerint a részükké válik. Az isten szerelmére, a betegségem eltarthat életed végéig is.

– Örülök, hogy pozitívan gondolkodsz.– Emellett nem voltam szent, Valentine. Valószínűleg rászolgáltam.– Micsoda? – fordulok apám felé, ami ezen a Barbie-házból elirigyelt

padon nem is olyan könnyű.– Mezzo-mezzo – int csitítóan. – Úgy értem, megpróbáltam jó apa és

rendes férj lenni, de ember vagyok, néha hibáztam.– Jó ember vagy, apa. Keveset hibáztál.– Á… eleget ahhoz, hogy behajtsák rajtam.– Nem azért lettél rákos, mert életed során hibákat követtél el.– Dehogyisnem! Nézd meg a bizonyítékot. Nem arról van szó, hogy

tüdőrákot kaptam, mert Isten dühösen szemlélte a dohányzásomat. Alul lettem rákos, mert… hisz tudod.

A hisz tudod említésére mindketten belemerülünk a csendbe és a saját emlékeinkbe. Apának is jelent valamit 1986, és nekem is. Én egy olyan

80

időszakra emlékszem, amikor apám kapuzárási pánikja és anyám reakciója megrázta családunk alapját.

– Nem hiszek a bosszúálló Istenben – mondom.– Én igen. Régimódi katolikus vagyok. Elhittem mindent, amit az apácák

tanítottak. Azt mondták, Isten minden nap minden másodpercében figyel engem. Ezért jobban teszem, ha megvizsgálom a lelkiismeretem, és lefekvés előtt könyörgök Istenhez, hogy bocsássa meg a bűneimet. Mert ha éjjel véletlenül megfulladnék a lelkem megtisztítása nélkül, egyenesen a pokolra jutnék. Aztán amikor tinédzser lettem, azt mondták, hogy ha csak gondolok is a szexre, jobb, ha megnősülök. Ezt tettem. Aztán egyszer csak elkezdtem gondolkodni Istenen, és azon, ki is ő valójában, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem is figyel engem minden áldott nap, mint ahogy az apácák állították.

– Akkor mit csinál?– Azt sütöttem ki, hogy életet adott nekem, aztán elbúcsúzott tőlem. –

Egyedül vagy, Dutch – mondta. A többi már rajtam állt. Az én feladatom volt, hogy jó emberként éljek, és helyesen cselekedjek. A lélek olyan, mint egy rajzolótábla. Amikor elrontasz valamit, olyan, mintha írnál rá. De van lehetőséged azt mondani, hogy sajnálod, ekkor törölgetni kezded, amíg a rossz dolgok el nem tűnnek. Dióhéjban ez a gyónás lényege. A trükk az, hogy tiszta lélekkel érjünk be a célba. Úgy értem, mondhatnánk, hogy a rák jó dolog, mert lehetőséget ad felkészülni. Legalább kapok ajándékba egy fix időszakot. A legtöbb embernek sokkal kevesebb jut.

Megtelik a szemem könnyel.– Nem akarom, hogy valaha is meghalj.– De meg fogok.– De nem most. Túl korai.– Ennek ellenére készen akarok állni. Aztán ha tényleg elérkezik az ítélet

napja, ahogy az apácák mondták, elmondhatom, hogy jól viselkedtem. A végén feltűnik Isten, ahogy az elején tette, és megnézi, hogy jól cselekedtem-e. Mi mást kívánhat az ember? Nem bánnám, ha találkoznék vele. Miért ne?

– Apa, azt hiszem, te buddhista vagy.Soha nem beszél ékesszólóan, különösen, amikor az érzéseiről van szó.

De nem számít, mit nem mondott ki, tudtam, hogy mindig is nagyon szeretett bennünket. Soha nem tudtam, hogy van spirituális filozófiája. Úgy hittem, nincs rá szüksége, mert semmi rosszaság nincs benne.

– Apa, eddig soha nem beszéltél nekem Istenről.– Azt meghagytam az egyháznak. Oka volt annak, hogy minden héten

elcipeltünk a misére. Azok az emberek a megváltásban utaznak. Nézzünk szembe vele – kulcsolja össze kezeit az ölében és folytatja. – Távolról sem vagyok szent, de fel kellett tennem magamnak a nagy kérdést, hogy mi az örök bennem, Dutch Roncalliban?

– És a válasz?– A 134-es park erdeje. Amikor 1977-ben parkfelügyelő lettem, azt a

feladatot kaptam, hogy ültessek be, és gondozzak egy nagyjából 8000 m2-es zöld területet egy kis természetes tóval és a környező fenyőkkel a park közepén. Soha nem lehet eladni, épp úgy, mint a Central Parkot sem. Törvény írja elő, hogy a természetes élőhelyet örökké fenn kell tartani. Hát

81

ez az én kis ajándékom a leendő queensi generációknak. Kicsi, de számomra örök.

– Ez nagyszerű, apa – veszek mély levegőt. – De nem gondolod, hogy a gyerekeid jelentik az örökséged?

– Nem az én érdemem, hogy mi lett belőled, Tessből, Jaclynből és Alfredből. Olyanok vagytok, mint azok a hörcsögök, amelyeket második osztályban kellett felnevelnetek. Szigorúan kölcsönbe kaptalak benneteket. Csak gondotokat viseltem addig, amíg nem álltatok a saját lábatokra.

– De szerettél is bennünket.– A legteljesebb mértékben. Elméletben átkozottul jó apa vagyok.

Egyikőtök sem drogozik, nem szerencsejátékos vagy bukméker, egyikőtöknek sincs baja az idegeivel. De ez anyátok érdeme. Mindnyájan sikeresek vagytok a saját területeteken. És te, belefogtál a cipőkészítésbe, és gondját viseled nagyanyádnak. Ez sokat elárul rólad. Visszakapod majd ezt, Valentina.

Egész életemben az apám az egyetlen, aki a-val mondja a nevem, és nagyon megnyugtató ezt az ő szájából hallani.

– Valaki majd rólad is gondoskodik, amikor megöregszel. Visszakapod.– Remélem, igazad van.– Néhány fickó eltáncolná a watusi táncot is, hogy ilyen jó feleséget

szerezhessen magának.– Mint én?– Mint te. Hatalmas szíved van. Valamennyi gyerekem közül te

hasonlítasz rám a legjobban. Te nem úgy ugrottál elő az anyaméhből, mint Alfred, aki mindenre tudja a választ. Nincsenek kidolgozott terveid, mint Tessnek, és soha nem hagyatkoztál a csinos pofidra, mint Jaclyn. Te keményen megdolgoztál mindenért. Ezért vagy vicces. Szükséged volt humorérzékre, amikor a dolgok nem úgy történtek, ahogy szeretted volna. Ugyanez igaz rám is. A dolgok nem mindig a szám íze szerint alakultak, de soha nem adtam fel. És nem akarom, hogy te feladd.

– Nem fogom – szorítom meg a kezét.– Azt akarom, hogy találj magadnak egy rendes fickót.– Ismersz valakit?A levegőbe emeli a kezeit.– Ez a te dolgod. Ilyenekbe nem avatkozom bele.– Az igazat megvallva, megismerkedtem valakivel.– Tényleg? – Most apa fordul felém a kicsi padon, és fájdalom nyilall a

csípőjébe. Helyet csinálok a hirtelen fordulatainak. – Mivel foglalkozik?– Séf. Olasz.– Igazi olasz? Esetleg albán vagy cseh? Tudod, manapság átjönnek

Amerikába, akcentussal beszélnek, és nyitnak egy pizzázót, hogy ők Mama Leone valódi fiai, csak mi, igazi olaszok tudjuk az igazságot.

– Nem, nem, ő igazi olasz, apa, Chicagóból.– És mit gondolsz erről a földinkről?– Nem tudom, apa.– Tudod mit? Nem kell mindent tudnod. Néha jobb így.Egy Forest Hills-i vasárnap délután ereszkedik le csendben a kertre, mint

a köd. A pad karfája nyomja a combom, de nem mozdulok. Apám mellett

82

akarok ülni, ameddig lehet, csak mi ketten, az ő vallásról, szerelemről és a fák örök természetéről szóló elméleteivel, én pedig abban reménykedve, hogy majd ott lesz, és látja, hogyan alakul az életem.

A kezéért nyúlok, tízéves korom óta nem tettem ilyet. Erősen megszorítja, mintha soha nem engedné el. Elnéz Buzzacaccóék kertje felé, ahol egy tűzoltóautó-piros piknikasztal, összefonnyadt sövény és a milói Vénusz omladozó szobra áll (bár ennek megvan a karja). Felnézek a házra. Anyám a konyhaablakból figyel bennünket annyira szomorúan, hogy most ő a Modigliani-kép.

A kefehengeres gép kerekei felpörögnek, ahogy a pedálra lépek. Pamutkesztyűt húzok, és kézbe veszek egy halvány rózsaszínű bőrcipőt. Szabad kezemmel tartom a sarkát, a cipőt pedig a kerek kefefejek közé helyezem. Addig csiszolom a cipőfejet, amíg a bőr színejátszó rózsaszín kagylóra nem emlékeztet.

A bőrrel való munka egyik öröme a patina eltalálása. A cserzőktől kapott új bőrlapok nagyszerűek, de a cipész szakértelme nélkül csak állatbőrök. A mesterember kezében ez az állati bőrdarab műalkotássá válik. A kézzel kikészített bőr önálló jellegzetességekre tesz szert: a gravírozás és a dombornyomás mintát ad neki, míg a csiszolás karaktert. És ez teszi egyedivé.

Néha napokig tart festékkel átitatni a bőrt, hagyni megszáradni, aztán polírozni és csiszolni, hogy olyan árnyalatot kapjon, amelyre jó ránézni, és amely illik a cipőhöz. Aztán kézi keféléssel kell gyöngyházszínűvé varázsolni. A felszínen fokozatokat és tónusokat látok, melyek a megvilágítástól függően változnak; a rostok mély vénáitól réginek látszik a bőr, és a végterméket a fényezés tölti meg energiával. Nagyanyám azt tanította, hogy bőr és velúr esetében a paletta végtelen, mint a zenei hangjegyek. Egy aprólékoskodó menyasszony Tiffany-kékre festett cipőt akart, hogy annak színe menjen a jegygyűrűje dobozához. Egy hónapba tellett, mire meglett a megfelelő telítettségű szín, de sikerült.

A bal kezembe veszem a második cipőt, és a jobb kezemmel a kefék alá igazítom. Kopogást hallok a bolt utcafronti ablakán. Bret integet, és mutatom, hogy jöjjön a bejárathoz.

– Korán keltél – szól, amikor kinyitom az ajtót, és bekísérem.– Ilyen egy cipész élete. Láthatóan ugyanez a helyzet a Wall Street

báróival is – nézek az órára. Reggel fél hét. Öt óra óta dolgozom a boltban.– Van néhány hírem számodra – ül le egy gurulós székre a szabászasztal

mellé. Melléülök. Kinyit egy dossziét. – Kutattam egy kicsit. Hadd kezdjem azzal, hogy a befektetők megnyerése szempontjából a lehető legrosszabb foglalkozást választottad.

– Szuper.– A divat kiszámíthatatlan. Több a kudarc, mint a siker. Teljes mértékben

a piac szeszélyeitől és az egyéni költekezési szokásoktól függ. A tervezők művészek, így az üzleti élet szemszögéből megbízhatatlannak számítanak. Röviden, a kézműves termékek a beruházás szempontjából rizikósak. – Különösnek találom, hogy kockázatosnak tartják a cipőket, amelyek annyira alapvetőek az emberek számára, de Bret folytatja. – Hacsak nem a Prada

83

vagy, vagy más tiszteletre méltó családi cég, amelyet a vásárlók nagy tömegekben keresnek.

– Van annak jelentősége, hogy ez a vállalkozás 1903 óta áll fenn? – kérdem.

– Segít. Egyfajta minőségről és mestermunkáról árulkodik. Ez jó. De a befektető számára azt is elárulja, hogy túl kifinomult.

– Ezt hogy érted?– Azt jelenti, hogy nagyon kis közönséget céloztok meg, és hogy az

esküvői cipők luxuscikkek. Figyelembe véve a jelenlegi gazdasági helyzetet, a beruházók nem luxuscikkekből akarnak nyereségre szert tenni. A divat jelenleg a trendekről és a gyártók által javasolt alacsony árakról szól. Ezért látni olyan sok hírességet a ruházati láncoknál. A Target, az H&M, sőt még a Wal-Mart is érdekelt az olcsó haute couture-ben. Ők finanszírozzák a trendet.

– Nos, mi nem azt tesszük, amit ők.– Amit tehetnél, és amit tulajdonképpen az összes jelentős tervező tesz,

az a neved és a terveid lízingelése. Tömegesen gyártatod őket, s a beáradó bevételből egy rész a tiéd. De valakinek még így is hinnie kell abban, hogy van rád igény.

– Időről időre valamennyi nagy esküvőiruha-tervező dolgozik velünk. Vera Wang rendszeresen küldött át lányokat, amíg ő maga nem kezdett el cipőket készíteni a saját neve alatt.

– Ez teljesen alátámasztja az álláspontom. Amikor a hagyományos tervezők elindítják a saját finanszírozható másodtevékenységüket, ők részesülnek abból az üzletből, amelyből neked kellene. Val, ha ki akarjuk fizetni az Angelini Cipők adósságát egy befektetői csoport segítségével, hogy likvidebbé tegyék a vállalkozást, akkor szükséged van egy olyan termékre, amely stílusos, de a maximális eladás és profit érdekében tömegesen lehet gyártani.

– Azt sem tudom, nagyi megengedné-e, hogy eladjam a modelljeinket. Úgy értem, ezek a dédnagyapám tervei.

– Akkor valami újat kell tervezned. Valamit, ami tükrözi az Angelini márkát, de a saját terved. Akkor nem is lenne szükséged nagyi engedélyére. Az a szomorú valóság, hogy senkit nem érdekel egy olyan cipőbolt, amely évi 3000 pár cipőt tud készíteni. Túl csekély rajta a haszon. De a klasszikus esküvői cipőitek egy szélesebb portfolió vezető darabjai lehetnének. Továbbra is gyárthattok egyedi cipőket. Ami azt illeti, ezt is kell tennetek, ez az Angelini vonzereje. De szükségetek van egy olyan termékre is, amelyet tömegesen lehet előállítani, hogy törleszteni lehessen belőle a jelenlegi adósságot, hogy kifizessétek a jelzálog nagy törlesztő részletét, s hogy meg tudjatok élni, és fenn tudjátok tartani a boltot az egyik olyan manhattani negyedben, ahova a leggyorsabban költöznek be a gazdagok. Nehéz feladat, Val, de nincs más megoldás, hogy az Angelini Cipők sikeres legyen a 21. században.

Bret itt hagyja a dossziét, amely a régóta fennálló családi vállalkozások luxustermékeivel és 21. századi működésükkel kapcsolatos kutatási eredményeit tartalmazza. Adatokkal teli táblázatok, oszlopok, összehasonlítások, egyes termékeknek az utóbbi húsz évben tapasztalt növekedését szemléltető ábrák, valamint a kudarcot vallott vállalkozások

84

története. Olyan családi vállalkozásokat említ, mint a Hermès, a Vuitton és a Prada. Az első rész a kis vállalkozások nagybefektetők általi felvásárlásáról szól (úgy tűnik, ez jellemző a divat világára). Körülnézek az üzletünkben, a gépek a 19-20. század fordulójáról származnak, a mintákat kézzel rajzoljuk papírra, s azon töprengek, hogy a tömegtermelés és gépesítés korában egyáltalán van-e lehetőség arra, hogy az Angelini Cipőket életképessé tegyük. S ha igen, én vagyok-e erre a megfelelő személy?

A Hudson folyó feletti novemberi ég fenyegető lila színt öltött, s az alacsonyan sorakozó Jasper Johns stílusú, faszénszínű felhők láttán fennáll az eső veszélye. A sütőtökszínű nap olykor-olykor kikandikál, hogy fénysugarakat vessen a fodrozódó folyóra, s a tajtékos fehér hullámok recézett késre emlékeztetnek. Szorosabbra húzom gyapjúkabátom övét, mélyebbre húzom a fejembe a baseballsapkát, s hosszú zseníliasálamat a gallérom mögé tűröm.

– Tessék – ad a kezembe Roman egy pohár forró kávét a csemegeboltból. Leül mellém a padra a parkban, és régi, fekete Doc Martens bőrcipőbe bújtatott lábát az előttünk álló korlátra teszi. Kifakult farmert és legalább húszévesnek tűnő, csokoládébarna motoros bőrdzsekit visel. Rajta ez húsz éve szexi. Amikor egy ki-cserepesedett és rózsaszínes arcú kocogó fut el mellettünk, hátradől a padon. Átkarol.

– Kedves volt tőled, hogy felhívtál – mondom.– A te cipőid és az én gnocchim között csak körülbelül fele olyan

gyakran látlak, mint szeretném.Átjött, amikor szóltam neki, hogy a folyónál tartom a kávészünetem.

Amikor átmentem hozzá az étterembe, és segítettem neki elkészíteni a padlizsán-utánpótlást, tudta, hogy valami aggaszt. Ma, amikor telefonon beszéltünk, végül beszámoltam neki apám diagnózisáról. Nem akartam elmondani, mert amikor javában tart egy románc, nincs rosszabb a rossz híreknél. Egyikünk (ő) feszült lenne, mert fel kellene vidítania a másikat (engem). Kinek van erre szüksége?

– Milyen ember az apád? – kortyol a kávéjába.A folyó túlpartjára nézek, mintha a válasz valahol az Alsó-Tenafly

partján heverne.– Toszkán bőr – mondom végül.– Az mit jelent? – nevet fel.– Kívül merev, belül lágy. Nem káprázatos. Tartós. De nagyon sokoldalú.

Sokban hasonlít rám. Amikor megtanul valamit, a saját kárán tanulja meg.– Mondj egy példát – húz közelebb magához részben a meleg kedvéért,

részben pedig azért, mert amikor együtt vagyunk, nem ölelhetjük egymást eleget.

– Apa parkfelügyelő volt Queensben, és 1986 nyarán egy kongresszusra ment New York állam északi részére. Ott találkozott egy Mary nevű nővel a pennsylvaniai Pottsville-ből.

– Komolyan?– Tudom. Pottsville. Anyám jobban szerette volna, ha apámnak egy a

flancos Franklin Lakesben vagy az ultracsillogó Tuxedo Parkban lakó nővel van viszonya, de egy feleség nem válogathat. Mindenesetre, amikor apám hazajött a kongresszusról, minden normálisnak tűnt, kivéve, hogy hirtelen bajuszt növesztett, és kontaktlencsét viselt. Még gyerek voltam, de

85

állandóan figyeltem, és azt gondoltam, hogy az a bajusz valami álcaféle; vajon mit takargat apa?

– Édesanyád hogy jött rá?– Egy nap, amíg apám dolgozott, kapott egy névtelen hívást. Amikor

letette a telefont, jégsaláta színű lett, bement a hálószobába, bezárta az ajtót, és felhívta nagyit. Még ha csak gyerekek voltunk is, tudtuk, hogy anyánk soha nem osztana meg velünk rossz híreket, így Tess, a nővérem és én bölcsen hallgatóztunk a másik telefonon. Amikor letette a kagylót, végrehajtotta a tervét. Teljes csendben összepakolt bennünket, és egyenesen ide költöztünk a nagy-szüleimhez a Perry Streetre. Természetesen soha nem mondta, hogy elhagyja apát. Egyszerűen kitalált egy kerek történetet, hogy nyáron kicserélik a házunk vezetékeit, s apa Queensben marad felügyelni a villanyszerelőket.

– Tehát mindenki tettetett.– Pontosan. Anya azt mondta nagyinak, hogy időre van szüksége

gondolkodni. De soha senki nem mondta meg nekünk, gyerekeknek, hogy mi folyik, így teljes tudatlanságban éltünk.

– Megmagyarázta valaha az apád, hogy mi történt?– Minden vasárnap bejött a városba, hogy velünk vacsorázzon, de anya

valahogy mindig felszívódott. Tudod, kifogásokat talált, hogy valamit el kell intéznie, vagy egy barátját látogatja meg. Most már tudom, hogy látni se bírta. Nemrég jöttem rá, hogy amikor apa meglátogatott bennünket, anya minden alkalommal moziba ment. Azon a nyáron kilencszer látta a Flashdance-t. Innen ered a vállat szabadon hagyó pulóverek iránti rajongása.

– Alig várom, hogy találkozhassam vele – szól Roman fanyarul.– Aztán egy pár hónap után anya átcsoportosította az erőit. George Patton

tábornok bőrébe bújt, és elkezdte kidolgozni a stratégiát, hogyan mentse meg a családunkat. Kiderül, hogy apa kényszeresen ügyel a biztonságra. Csak a biztonság érdekli. Lefekvés előtt minden egyes ablakot és ajtót ellenőriz. Anya volt a kalandornő, apa a felelősségteljes férfi, akiről anya tudta, hogy soha nem adná fel egy feleség biztonságát a pottsville-i Mary nyújtotta ismeretlen világ miatt.

Iszom egy korty kávét, és folytatom.– Anya soha nem említette a viszonyt. Soha. Csak távol tartotta magát

apa világától, és hagyta, egy ideig hadd tapasztalja meg, milyen az élet nélküle. Higgy nekem, ha ismernéd anyámat, és ő hirtelen távozna, hiányozna a jelenlétének puszta ereje. Mélyen megbántották, de azt is tudta, ha eltűnik apa életéből, akkor annak eszébe fog jutni, miért szeretett bele annak idején.

– Működött?– Teljes mértékben. És láthattam, hogy a szüleim másodjára is egymásba

szeretnek. Hidd el, oka van annak, hogy a szülők a gyerekeik születése előtt romantikusak: a gyerekek mellett már nagyon nehéz. Amikor hazajöttem az iskolából, apám ölében találtam anyámat. Egyszer a konyhában kaptam rajta őket. Anyám annyira imádnivaló és könnyed volt, annyira jelen volt a kapcsolatban, hogy apa nem tudott neki ellenállni. A pottsville-i Mary hirtelen csak pottsville-i Mary lett. Soha nem tudott a manhattani Mike lenni.

86

– Én soha nem láttam a szüleimet romantikusan viselkedni egymással.– Miért láttad volna? Szegény anyádat kifárasztotta a családi étterem. Ki

érzi magát romantikusnak tizenkét órányi fasírtkészítés, bűzöslazac- és kenyérsütés után? Én nem érezném.

– Anya még mindig halálra dolgozza magát abban a konyhában, míg apám öltönyt visel, és a vendégekkel társalog. Ő régi vágású vendéglős. De náluk ez működik.

– Tudod, mit mondott nagyi, amikor anyám visszament apámhoz?– Mit?– Tartsd hosszú pórázon, Mike – mondta neki. – Más szóval ne

bűnhődjön a hibájáért egész életében. Engedd el, bízz benne. Anya ezt tette.– Tudod mit? Tetszik a hosszú póráz ötlete.– Gondoltam, hogy így lesz – ölelem át a nyakát. Csókolózás közben arra

a sok alkalomra gondolok, amikor egyedül sétáltam a folyóparton, és a padokon csókolózó párok láttán elfordultam, és azon tűnődtem, mikor találok valakit, akivel egy felhős nap megoszthatok egy csókot meg egy kávét, ha találok ilyet egyáltalán. Most itt van, és kíváncsi vagyok, mire gondol.

– Egy steakspecialitást kell mariníroznom – áll fel. Hátravetem a fejem és felnevetek. Felhúz a padról.

– Mi olyan vicces?– Nagyon jól csókolhatok, ha közben a marinírozásra gondolsz. Közelebb

húz magához, és újra megcsókol.– Fogalmad sincs, mire gondolok – fogja meg a kezem. – Gyerünk.

Visszakísérlek.

– Mit mulasztottam? – akasztom fel a kabátom az előtérben, és bemegyek a műhelybe, amely teljes szállítási módban üzemel. Nagyi düsesz-cipőket csomagol a névjegyünknek számító piros-fehér csíkos dobozokba. June négyszögletes, piros-fehér csíkos selyempapírral fedi le a cipőket, majd ráteszi a doboz tetejét, s hozzáerősíti a lógónkat, egy arany koronát, amelyen egyszerű betűkkel az ANGELINI CIPŐK név áll.

– 75 pár tojáshéjszín cipő Harlen Levine-nek a Picardy Foot-ware-be, Milwaukee-ba – mondja June, miközben egy dobozt tesz a ládába. – Most jólesne egy sör.

– Autoszuggesztió – veszem fel a kötényt.– A Palamara lány bármelyik percben itt lehet – emlékeztet nagyi. –

Megkérlek, hogy vedd fel a méreteit.– Rendben. – Most először történik ilyen. Rendszerint nagyi veszi fel a

méretet. June-ra nézek, aki lelkesen emeli fel a hüvelykujját.Kopognak a bejárati ajtón. A folyó felől olyan erős szél fúj, hogy a

leendő menyasszony gyakorlatilag beesik a boltba, amikor kinyitom neki az ajtót.

Rosaria huszonöt éves, telt arca, fekete szemei, apró, rózsaszín ajka és szőke, egyenes haja van. Az anyja itt készíttette az esküvői cipőjét, és Rosaria folytatja a hagyományt.

– Annyira izgatott vagyok – kotor bele a táskájába. – Üdv mindenkinek – mondja, s közben fel sem néz. Aztán a táskájából előhúz egy nagyobb papírra tűzött újságcikket, rajta egy kézzel rajzolt női ruha vázlatát.

87

– Itt a ruhám. Egy Amsale modellt másoltam le.– Csinos – adja át nekem nagyi a képet és a vázlatot. – Teljes egészében

Valentine fogja elkészíteni a cipőjét.– Remek – mosolyog. A képen egy egyszerű, selyem faille-ből készült,

mell alól induló derékvonalú ruha látható. Szögletes kivágása és átlátszó, egészen rövid ujja van. – Mit gondol róla?

– Nagyon camelotos-mondom. – Látta már a Camelotol? Tagadóan rázza meg a fejét.

– Nem néz régi filmeket a nagyanyjával?– Nem. June felnevet.– A Camelot nem is régi film.– Nekik régi. Negyvenéves – szól nagyi, s közben folytatja a cipők

becsomagolását.– Az esküvő jövő júliusban lesz. Szandálra gondolt?– Az jó lenne.Elveszek egy könyvet az asztalról, hogy megmutassam neki a Lola cipő

különböző változatait. Felvisít, és egy fényes, sápadt rózsaszín szegélyű, egymást keresztező pántos vászonszandálra mutat.

– Édes istenem, ez az! – mutat rá.– Meglesz. Vegye le a cipőit. Nézzük a méretet!Rosaria leül egy támla nélküli székre, leveti a cipőjét és a zokniját. Fogok

a polcról két előre levágott papírdarabot, és mindkettő jobb felső sarkába felírom a nevét. A lány elé helyezem őket a padlón, majd segítek rálépni mindegyik közepére. Körberajzolom a jobb lábat, minden lábujj közé ceruzával teszek egy jelet. Ugyanezt teszem a bal lábbal. Lelép a papírról. Az asztalon álló vékony zsinórtekercsből levágok két darabot, és a lábfej felső részén lemérem a pánt hosszát, majd a bokát átfogó pánt hossza következik. Megjelölöm a hosszúságot, és a zsinórt egy a nevével ellátott borítékba teszem.

– Rendben, és most jön a szórakoztató része – nyitom ki a díszeket tartalmazó szekrényeket. Rosaria úgy bámulja a polcokat és az átlátszó műanyag tartókat, mint egy kislány, aki egy ékszerekkel megrakott kincses ládában találta magát, ahol kedvére válogathat.

Nagyon büszkék vagyunk a cipőinkhez felhasznált alkotóelemekre. Nagyi minden évben Olaszországba utazik, hogy feltöltse a készleteket. Főzésnél minden a minőségi hozzávalókon múlik, s ez a cipőkészítésre is igaz. A pompás anyagok, a finom bőr és a kézzel készült díszek nagyon fontosak, ezek határozzák meg a márkánkat. Nagyi szakmai etikájának a lojalitás is részét képezi. A bőrt és a velúrt az olaszországi Arezzóban élő Vechiarelli családtól veszi; ők ugyanannak a cserzővargának a leszármazottai, akikkel a dédnagyapám is dolgozott.

A legtöbb cipész múltjában szerepet kapott a földművelés. Az Angelinik földművesből lettek hentesek. A hentesek gyakran kapcsolatba kerültek a cserzessél, mert kifizetődőbb volt kikészített bőrt árulni, mint az állat nyers bőrét. Dédnagyapám a véletlennek köszönhetően lett hentesből cipész.

A 20. század elején Olaszországra jellemző volt egy mozgalom, amelynek során a művészek (cipészek, ékszerészek, szabók, fazekasok, ezüst- és aranyművesek, üvegkészítők) megtanították a kétségbeesve munkára vágyó fiataloknak az általuk választott mesterséget. A mesterek

88

elmentek a kis falvakba, és a szakterületükön tanítottak. A tanoncrendszer az olaszok munkájának alapja, de ez a bizonyos mozgalom épp annyira volt politikai, amennyire művészi jellegű. Az az igény szülte, hogy a háború után felemeljék az olaszokat a szegénységből. A mozgalom elterjedt, s ezzel együtt az olasz kézműves termékek is megszaporodtak, néhányuk még ma is létezik. Az együtt tanuló és saját üzletet nyitó családok számára megszülettek a márkák.

Nagyi Arezzóban vásárolja a bőrt a cipőinkhez, a szögeket és ragasztót pedig a La Mondiale-tól, a szakma legrégebbi olaszországi beszállítójától szerzi be. A díszekért Nápolyba megy, ahol Carolina és Elisabetta D'Amicóval, egy fiatal és kreatív csapattal dolgozik együtt, akik kézzel készítenek ékszerekkel kirakott cipődíszeket. Nagyi gyakran ad nekik egy elnagyolt vázlatot arról, hogy mit is keres, emellett válogat is a hatalmas készletükből. A D'Amicók fénylő kristályokkal – fehéren izzó hegyi kristállyal, csillogó, hamis smaragddal, rubinnal és gömbölyű csiszolású drágakövekkel – kirakott csatokat és díszeket készítenek. Egyéni igények szerint készült, ékszerrel kombinált díszeik annyira pazarok, hogy szinte összetéveszthetőek a valódi ékszerekkel.

A kézi készítésű ruhadíszek széles választékát is felhasználjuk. A bársonymasni olyan finom, hogy mielőtt felvarrnánk, csipesszel helyezzük rá a vékony bőrpántokra. Használunk selyemvirágdíszeket, merész, nyersselyem kalákát, ártatlan organza és tüll százszorszépeket, és a rubinvöröstől a mély liláig mindenféle színű, mohazöld bársonylevelekkel díszített selyemrózsákat. Gyakran varrunk a cipő szárára fémes arany, ezüst és rézszínű bőrből kivágott apró számokat és betűket. A menyasszony és a vőlegény kezdőbetűi vagy az esküvő dátuma is gyakran kerül be a cipő belsejébe, emlékül az utókornak.

Rosaria ámulva nézi az átlátszó műanyag tálcákban heverő rózsákat. Először felemel egy búzavirágkéket, mert ezt a színt viselik a koszorúslányok. Lenyűgözik a szaténszalagra rögzített, gömbölyűre vágott, átlátszó kristályok, de úgy dönt, ez neki túl diszkós. Alapos megfontolás után antik, krémszínű rózsákat választ. Majd felhívja az anyját jóváhagyásért.

A Rosaria lábáról készült vázlatokat átadom June-nak, aki a lány tartójába helyezi a mintákat. Az asztalfiókból előhúzok egy kartotéklapot, és jegyzeteket készítek. Feljegyzem Rosaria lábának minden dimenzióját, majd hozzátűzöm az anyagmintát és a rózsák tartójának számát. A kártyához rögzítem a zsinórmértéket tartalmazó borítékot, miközben az örömtől megittasult Rosaria minden részletről beszámol az anyjának. Ugyanannyira izgul a cipők, mint az esküvői ruha miatt. Leteszi a telefont, és a nagyihoz fordul.

– Annyira büszke vagyok, hogy folytathatom anya hagyományát.– Mikor van a végleges ruhapróba? – kérdezem.– Május 10-én, Frances Spencer'snél, Bronxban.– Jól ismerem. Egész New York legjobb, más modelleket lemásoló

varrónője. Elkísérem önt oda a cipővel, így a cipősarokhoz tudják igazítani a ruha végleges alsó szegélyét.

– Köszönöm – ölel át. Fogja a táskáját és elmegy.A papírra lejegyzem a ruhapróba idejét, és kinyitom az irattartót az

asztalon.

89

– Ajándékba adom Rosariának a cipőt – szól nagyi fel sem nézve a munkából. – Semmit nem számolunk fel.

– Rendben – jelölöm meg a blokkot. Bár ez nem a legjobb idő arra, hogy ingyen készítsünk cipőket. – Biztos vagy benne?

– Igen. – Fogja a cipőt, amelyen dolgozott, és vattába csomagolja.– Tudod, Alfred ellenőrzi a számokat…– Tudom. De nem ő vezeti ezt az üzletet, hanem én.June felnéz, felvonja a szemöldökét, mintha azt mondaná: Ne vitatkozz

vele.Feltűzöm a rendelést a táblára, ahol meglátok egy cetlit nagyi

kézírásával: „Találkozó Rhedd Lewisszal a Bergdorfban, december 5. délelőtt 11 óra. V. is.”

– Nagyi, mi ez?– Emlékszel a ruhatervező hölgyre a filmforgatásról? Debra McGuire-re?

Lehet, hogy tüskés volt, de tetszettünk neki. Beajánlott bennünket a Bergdorf's-ba Rhedd Lewishoz, aki találkozót kért tőlünk.

– Mondta, hogy miért? – Alig tudom leplezni az izgatottságom.– Nem. Talán férjhez megy, és cipőre van szüksége.– Vagy ki akarja tenni a cipőinket az áruházban! – Forog velem a világ

attól a lehetőségtől, hogy New York legelegánsabb áruházába szállíthatunk. Ez pont az a fajta áttörés, amelyben Bret reménykedett. Nagyágyúkra van szükségünk ahhoz, hogy elismerjék és támogassák a márkánk. – El tudod képzelni? A mi cipőink a Bergdorfban?

– Remélem, nem – fordul csípőre tett kézzel June nagyi felé. –Emlékszel, amikor a férjed a Bonwit Teller'shez vitte a cipőket? Katasztrófa volt. Alig adtunk el valamit. Azt hallottuk vissza, hogy a menyasszonyok nem akarnak cipőre is költeni, ha már annyi pénzt adtak ki ruhára.

– Emiatt fordultunk el az áruházaktól – ismeri be nagyi. – Az volt az első és egyben utolsó szereplésünk a nagy üzletek világában.

– Talán ez alkalommal másképp lesz. Nézzétek meg bármelyik divatmagazint. Az előkelő vásárlók szemrebbenés nélkül költenek el kétezer dollárt egy táskára. Ehhez képest a mi cipőink jó üzletnek tűnnek. Talán itt a lehetőség.

– Vagy talán csak elmentek a találkozóra, meghallgatjátok, hogy mit akar, aztán beültök a Bergdorf kávézóba egy fűszerezett tojásra – jegyzi meg June gyakorlatiasan, miközben fogja az ollót, és a mintavételhez használt papírból kivág két nyolcas méretű talpat. Rám néz, bátorítóan mosolyog, de elég régóta van ennél a cégnél, hogy tudja, egyáltalán nem valószínű, hogy nagyi változtasson azon, ahogy az üzletet vezeti, még ha ez azt is jelenti, hogy elvesztheti az egész vállalkozást.

– Nagyi, szerintem legyünk nyitottak a találkozón. Rendben? Nem válaszol.

Közben egy hosszú, fekete limuzin áll meg a bolt előtt. Úgy tűnik, a saroktól a Richard Meier-féle épület bejáratáig ér. Beáll a járdaszegély mellé, s meglátom az INGATLAN feliratot a rendszámtábla mellett.

Tengerészkék öltönyt és piros nyakkendőt viselő férfi ugrik ki a hátsó ajtón a bátyámmal a nyomában. Ahogy a bejárat felé tartanak, a szél felkapja selyem nyakkendőjüket, mintha sárkányt eregetne.

– Mit keres itt Alfred? – kérdezem.

90

– Felhívott, míg Romannel találkoztál. Hoz egy ügynököt, hogy megnézze az épületet.

June-ra nézek. Összetalálkozik a pillantásunk, de ő gyorsan másfelé néz.– Hello, hölgyeim – lép Alfred a boltba. Odamegy nagyihoz, és arcon

csókolja. Nagyi ragyog a büszkeségtől, amikor Alfred a férfihoz fordul, és bemutatja. – Ez a nagymamám, Teodora Angelini. Nagyi, ez az az ügynök, akiről beszéltem, Scott Hatcher. Együtt jártunk a Cornellre.

Nagyi kezet ráz vele. Alfred csípőre tett kézzel körülnéz a boltban, mintha June és én ott sem lennénk. Csodálkozom, hogy a bátyám mennyire nyájas, ha hasonszőrűekkel van. A családban mogorva, de ha beleveti magát a munkába és egy kis jellembéli pluszra van szüksége, remekül boldogul.

A 180 cm magas ügynök a monacói Albert herceg jóképűbb változata, aki nem kopaszodik. Nagy zöld szemei vannak, s merev, meleg mosolya kereskedőre vall.

– Körülnézünk, nagyi – villant fel Alfred egy hamis üzletembermosolyt.– Menjetek csak – feleli.– Kezdjük a tetőn – vezeti fel Alfred Scottot a lépcsőn. Leülök a támla

nélküli székemre.– Hát elérkezett a nap, amelytől féltem.– Ne légy ilyen – szól nagyi lágyan.– Milyen legyek? – Felemelem a csipkéket a csizmához, melyet készítek,

és odamegyek a vasalódeszkához. Bedugom a vasalót, amíg várok, hogy felforrósodjon, mélyen a zsebembe süllyesztem a kezem.

June leteszi az ollót, és megszólal.– Szükségem van egy kávéra. Lányok, hozhatok nektek valamit?– Nem, köszönöm – felelem.June belebújik a kabátjába, és kisiet az ajtón.– June veszekedést szimatol – jegyzi meg nagyi csendesen.– Nem fogok veszekedni veled, csak azt szeretném, ha nem adnád fel.– A Bergdorf nem fog bennünket megmenteni. Abban az egyben biztos

vagyok, hogy az üzletben nincsenek mágikus megoldások. Itt most hegyet mászunk, lépésről lépésre.

Nagyi aforizmái hirtelen ósdinak és lényegtelennek tűnnek. Most már mérges vagyok.

– Azt sem tudod, mit akarnak a találkozón. Meg sem kérdezted. Miért nem rakjuk ki egyszerűen a Zárva táblát az ajtóra, és adjuk fel?

– Nézd, ezzel az üzlettel én mindent végigjártam. Többször fenyegetett bennünket a bezárás veszélye, mint meg tudnám számolni. Nagyapád és én majdnem elveszítettük a céget, miután az apja 1950-ben meghalt. De kitartottunk. Túléltük a hatvanas éveket, amikor az eladás a nullára esett vissza, mert a hippik mezítláb mentek férjhez. Fennmaradtunk a hetvenes években, amikor a tengerentúli gyártás megnégyszereződött, aztán Diana hercegnő idejében, a nyolcvanas években nyereségesek voltunk, mert mindenki formális esküvőt, egyénre szabott ruhát és cipőt akart. Megmentettük a céget az adósságtól, nyereségessé tettük, és megterveztem a balettcipőt, hogy megőrizzük azt a piaci szegmenst, amelyet kezdtünk elveszíteni a Capezio miatt. – Felemeli a hangját. – Ne merészeld azt mondani, hogy feladom. Küzdöttem és küzdöttem és küzdöttem. De elfáradtam.

91

– Felfogtam!– Nem, nem fogtad fel. Amíg nem dolgoztál itt ötven éven át minden

nap, addig nem tudod, hogy mit érzek!Felemelem a hangom.– Hadd vegyem meg én az üzletet.– Miből? – emeli az égbe a kezeit. – Én fizetlek. Tudom, hogy mennyit

keresel!– Megszerzem a pénzt! – kiabálom.– Hogyan?– Időre van szükségem, hogy kitaláljam.– Nincs időnk! – vág vissza.– Talán lehetnél velem is annyira előzékeny, mint Alfreddel, és adhatnál

időt, hogy ellenajánlatot tegyek, bármivel is áll elő.Alfred lép a boltba.– Mi az ördög folyik itt? – kérdezi élesen, s közben a hall felé int, ahol

Hatcher a lépcsőt vizsgálja.– Meg akarom venni az üzletet és az épületet – felelem. Felnevet.Kegyetlen nevetése belém szúr, lerombolja az önbizalmam, csakúgy,

mint egész életemben.– Miből? Te álmodsz! – Körbemutat a kezével, mintha már az övé lenne

az Angelini Cipők és a Perry Street 166. – Hogyan engedhetnéd meg magadnak ezt? Még a vasalót sem tudnád megvenni.

Becsukom a szemem, és a könnyeimmel küzdök. Nem fogok a bátyám előtt sírni. Nem fogok. Kinyitom a szemem. Ahelyett, hogy meghátrálnék, mint mindig, a legmélyebb hangomon határozottan közlöm vele, hogy dolgozom rajta.

Scott Hatcher jelenik meg a bejáratnál, zsebre dugja a kezét, és nagyira néz.

– Készen állok ajánlatot tenni önnek. Készpénzes ajánlatot. Mrs. Angelini, szeretném megvásárolni a Perry Street l66-ot.

Kötött sapkám mélyen a fülemre húzom, amely fáj a hidegtől. Miközben ezen a keddi estén végigmegyek Little Italy kihalt utcáin, a Grand Street felett csillogó lugas úgy néz ki, mint az utolsó sátorfa, mielőtt a cirkusz elhagyja a várost. Befordulok a Mott Streetre. Kinyitom a Ca' d'Oro ajtaját. Az étterem mintegy félig van. Intek a pult mögött álló Celeste-nek és a konyhába tartok.

– Szia – állok meg az ajtóban.Roman éppen két tál osso bucót díszít friss petrezselyemmel. A pincér

felkapja őket, és mellettem elhaladva kimegy az étkezőtérbe. Roman mosolyog, odajön hozzám, két oldalról arcon csókol, mielőtt lehúzza a sapkát a fejemről.

– Összefagytál.– Még rosszabb lesz, amikor nem lesz munkám és otthonom.– Mi történt?– Nagyi kapott egy ajánlatot az épületre.– Akarsz nálam dolgozni?

92

– Olyan a gnocchim, mint a gyurma, és arra a borjúra sem számíthatsz, amit én készítek. Gumiszerű.

– Akkor visszavonom az ajánlatom.– Hogy csinálod, Roman? Hogyan veszel épületet?– Kell egy bankár.– Az van. A volt barátom.– Remélem jól végződött.– Jól. A magánéletben nem vagyok az a drámázós típus. Ami jó dolog,

tekintve, mennyi dráma adódik a szakmai életemben.– Mit mondott a nagyanyád?– Semmit. Meghallgatta az ajánlatot, letette, amin dolgozott, felment,

felöltözött, és elment a színházba.– Tulajdonképpen azt mondta annak a férfinek, hogy eladja neki az

épületet?– Nem.– Talán nem is fogja.– Nem ismered a nagyanyám. Soha nem hazardíroz. Biztosra megy.Megcsókol. Arcom felmelegszik az érintésétől, olyan, mintha a meleg

olasz nap bújt volna elő ezen a csípős hideg éjszakán. Huzatot érzek a hátsó ajtó felől, melyet egy ipari méretű San Marzano paradicsomszószos konzervdobozzal támasztottak ki. Átölelem Romant.

– Észrevetted, hogy az első randevúnk óta csak rossz híreket hozok? Apám rákos, nekem meg üzleti problémáim vannak.

– Ennek mi köze hozzánk?– Nem úgy tűnik számodra, hogy két lábon járó balszerencse vagyok?– Nem.– Itt állok, és felvérteztem magam még több rossz hírre. Gyerünk. Ne

kímélj. Talán nős vagy, és hét visító gyerek vár rád Tenaflyban.– Nem így van – nevet.– Remélem, óvatosan mész át az utcán.– Nagyon óvatos vagyok.A pincér belép a konyhába.– Kettes asztal. Szarvasgombás ravioli. – Keresztülnéz rajtam, s

türelmetlenül a főnökére pillant.– Mennem kellene – lépek hátra.– Ne, ne, csak ülj le, míg dolgozom. Körülnézek a konyhában.– Mosogatásban jó vagyok.– Hát akkor rajta – fordul vissza vigyorogva a sütő felé. Levetem a

kabátom, és felakasztom. Az ajtó hátuljáról leemelek egy tiszta kötényt, belebújok, és megkötöm a derekamon. – Lehet, hogy jobban kedvellek majd, mint Brunát – jegyzi meg.

Megpillantom magam a króm hűtőszekrényben, és ma először elmosolyodom.

93

6

Carlyle Hotel

Nagyival pont időben érkezünk a Rhedd Lewisszal megbeszélt találkozóra a Bergdorf Goodmanbe. Nagyi kiszáll a taxiból, és megvár a sarkon, amíg fizetek a sofőrnek. Gyorsan kiszállok, csatlakozom hozzá az Ötvennyolcadik utca és az Ötödik sugárút sarkán.

Nagyi egyszerű, fekete nadrágkosztümöt és egy vastag aranyláncon függő, hatalmas, elegáns, ragyogó napformájú medált visel. Nadrágszára puha felhajtásban végződik az aranyszegélyes fekete cipő fején. Fekete bőr válltáskáját magához szorítja. Magas, tartása egyenes, mint az áruház kirakatában közvetlenül mögötte lévő pózoló, Christian Lacroix halszálkamintás kabátot viselő próbababáé.

A Bergdorf külseje lenyűgöző. Az 1920-as években épült egykori magánház puha szürke homokkő külsejét ólomüvegek hangsúlyozzák. Egyike volt a Vanderbilt család által építtetett számos nagy manhattani rezidenciának. Ez a sarki épület az egyik legelőkelőbb épület egész New Yorkban, mert északon a Plaza Hotel nagy piazzájára, míg keleten az Ötödik sugárútra néz.

Nagyi rám mosolyog, gyönyörű az élénkpiros rúzsa.– Tetszik a kosztümöd.Egy rövid, nagy vállgalléros, selyem-gyapjú keverék, tengerészkék

kabátkát viselek a hozzáillő bőszárú nadrággal. A ruhatervező édesanyjának készítettem egy pár cipőt, így ezt a kosztümöt cserealapon szereztem.

– Nagyszerűn nézel ki, nagyi.Az oldalsó bejárat forgóajtaján keresztül lépünk az áruházba. Ez a rész

szoláriumhoz hasonlít azzal a különbséggel, hogy az üvegtárlókban nem egzotikus növények, hanem márkás táskák találhatók. Mézszínű prizmákkal díszített csillár világítja meg a világos fapadlót. Egyenesen a lift és a találkozó felé tartunk. Nagy reményeim vannak, pedig nagyi minden tőle telhetőt megtett, hogy lehűtse a várakozásaimat.

A nyolcadikon szállunk ki, csend van, még a telefonok is halkan szólnak. Semmi jele az alattunk nyüzsgő vásárlóknak, olyan, mintha egy elegáns Felső East Side-i lakóházban lennék, s nem irodák között. Az ízléses berendezés semleges színű, csak időnként bukkan fel egy-egy szín a bútorokon és műtárgyakon.

Bejelentkezem a recepciósnál. Megkér bennünket, hogy egy sötétkékkel szegélyezett almazöld moaré szófán várakozzunk. A modern, átlátszó műanyagból készült alacsony, kerek dohányzóasztalon szétterítve hevernek a Bergdorf téli katalógusának példányai, melyek szabadidő-viseletet mutatnak be. Épp készülök egyet felvenni, és beleolvasni, amikor egy fiatal nő jelenik meg az ajtóban.

– Ms. Lewis fogadja önöket. Kérem, kövessenek.Bevezet minket Rhedd Lewis irodájába, ahol a zöldtea és a halvány

babarózsa finom illatát érezni. A hatalmas, egyszerű, modern, téglalap alakú

94

íróasztalt türkizszínű bőr borítja. A szizálszőnyeg olyan üde érzést kölcsönöz a szobának, mintha egy görög villában lennénk. A lakkozott bambuszszék üresen áll az asztal mögött. Helyet foglalunk a Fornasetti székekben, két elegáns, modern, karamellszínű párnás trónon. Nagyi a parkra mutat az ablak túloldalán.

– Micsoda kilátás!Kiemelkedem a székemből. Eltűntek az utolsó őszi levelek, s a Central

Park-i fák csupasz koronája Cy Twombly-féle szürke firkák végtelen sorának tűnik.

– Álomszerű lehetett ebben a hatalmas házban élni – szólal meg mögöttünk egy mély női hang. Megfordulok, s Rhedd Lewis áll az ajtóban. Felismerem a Wikipédiáról. Magas, nyúlánk. Szűkszárú piros nadrágot, fekete kasmírtunikát és egy olyan nyakláncot visel, amelyet csak hetvenes évekbeli makramé virágtartóként lehet jellemezni. A furcsa darab valahogy jó hatást kelt. Lábán ragaszkodik a klasszikus viselethez. Lapos, fekete bőrcipőjét Capezio tervezte. Az asztala elé sétál, gyakorlatilag lábujjhegyen.

Rhedd Lewis anyám korabeli nő, akinek egyenes háta és büszke fejtartása arról árulkodik, hogy előző életében táncosnő volt. Vékony rétegekben vágott rövid haja mézszőke, s hosszú frufruja függönyként hullik az arca elé.

– Köszönöm, hogy ellátogatnak e szerény külvárosi helyre – nyújt kezet mosolyogva nagyinak. – Rhedd Lewis vagyok.

– Teodora Angelini, ez itt pedig a társam, Valentine Roncalli – feleli nagyi. – Aki egyben az unokám is.

Nagyi bejelentésének hallatán, hogy a társa vagyok (most először mondta ezt!), azzal leplezem az örömöm, hogy Rhedd felé nyújtom a kezem, mintha szórólapot osztogatnék egy East Village-i szófa-kiárusításra Big Al boltjába.

– Szeretem a családi vállalkozásokat, s felvillanyoz, amikor egy fiatal nő veszi át a stafétabotot. A legjobb tervezők úgy öröklik a képességeiket. De el ne mondják senkinek, hogy ezt mondtam.

– Megőrizzük a titkát – felelem.– Itt egy másik. A kézműves mesterségek terén senki sem veheti fel a

versenyt az olaszokkal.– Egyetértünk – szól nagyi.– Beszéljenek egy kicsit az üzletükről. – Rhedd nekitámaszkodik az

asztalának, karjait keresztbe fonja, és úgy áll előttünk, mint egy tanítványait kemény próba elé állító professzor.

– Régi vágású cipész vagyok, Miss Lewis. A régi módszerekben bízom. A férjemtől tanultam a cipőkészítés mesterségét, ő pedig az apjától. Több mint ötven éve készítek esküvői cipőket.

– Hogy jellemezné a stílusát?– Elegáns egyszerűség. 1928 decemberében születtem, s a kor, melyben

felnőttem, hatást gyakorolt a munkámra. A tervezői világban szeretem a hagyományos trendek megteremtőit. Claire McCardell rajongója vagyok. Csodálom Jacques Faith különlegességeit. Kislánykoromban anyám olyan tervezők szalonjába vitt el, mint Hattie Carnegie és Nettie Rosenstein. Rettentően örültem, hogy találkozhattam is velük. Végül nem a kalapoknál és ruháknál kötöttem ki, de a megfigyeléseim fontosnak bizonyultak, amikor

95

cipőkkel kezdtem foglalkozni. Vonalvezetés, arányok, kényelem, mindezek számítanak, ha egy művész ruhákat készít.

– Egyetértek – hallgat figyelmesen Rhedd. – Most mit szeret? Nagyi bólint.– A Ferragamo család verhetetlen a cipőiparban. Minden alkalommal

ráhibáznak.– Kik inspirálják? – simítja végig Rhedd a nyakláncát.– Vannak múzsáim – mosolyog nagyi.– Kik lennének ők?– Lássuk csak. Jacqueline Kennedy Onassis, Audrey Hepburn és Grace

Kelly.– Egyszerűség és stílus – ért egyet Rhedd.– Pontosan – helyesel nagyi.Amikor nagyi kulturális utalásokat tesz, a saját stílus-szentháromságára

utal egy bizonyos kor asszonyaival kapcsolatban: a First Lady, a filmcsillag és a hercegnő. Nagyjából ugyanakkor születtek, mint ő, s életük, bár nem hasonlított nagyiéra, megteremtette a munkája kontextusát. Jacqueline Onassis csupa stílus volt, s a legfinomabb anyagokat hordta. A tánc befolyásolta a vékony Audrey Hepburn stílusát, mely a hímzett és gyöngyökkel díszített színházi estélyi ruhákban csúcsosodott ki. Grace Kellyt a dolgozó lányból lett elsőbálozó hűvös klasszicizmusa jellemezte, kesztyűk, kalapok, A-vonalú ruhák és tweed kabátok.

Nagyi rámutat, hogy múzsái viselték a divatot, s nem a divat használta őket. Nagyi hisz abban, hogy egy nőnek bölcsen és körültekintően kell befektetnie a ruhatárába. Filozófiája szerint legyen egy mesés kabátod, egy pár nagyszerű estélyi cipőd és egy kényelmes lábbelid a mindennapokra. Nem érti, hogy a korombeli nők miért a mennyiségre hajtanak, hisz szerinte a minőség fontosabb. Ugyanakkor más tekintetben az én generációm sokkal jobban hasonlít az övére, mint gondolja.

Nagyi kortársai a dzsesszkorszak végén jöttek a világra. Egyfajta velük született magabiztossággal rendelkeztek a képességeiket illetőn, míg anyám generációja küszködött, hogy ezt elérje. Annak ellenére, hogy anya kortársai harcos feministák voltak, valójában nagyiék jelölték ki számukra az utat a munkahelyekre, természetesen azt mondanák, hogy nekik kellett. Nagyi korosztályába azok a fiatal nők tartoztak, akik a malmokban, gyárakban és boltokban dolgoztak, amíg a férfiak a második világháborúban harcoltak. Aztán a munkájuk újra a hazatérő férfiak kezébe került. Nagyi szerint az 1950-es években ezért kötöttek ki a nők újra a konyhában. Ő is visszatért a konyhába, de csak felment a lépcsőn, miután a boltban ledolgozott egy teljes munkanapot. Dolgozó anya volt, még mielőtt ez a kategória megszületett volna. Abban az időben, ahogy ő mondta, „segített a férjének”, de mi tudjuk az igazat, valójában a teljes jogú társa volt.

Rhedd az asztala körül járkál, leül, és előrehajol. Megigazítja maga előtt a Tiffany-órát és a kerámia tolltartót. Számítógépe képernyőjét a falba süllyesztették az íróasztala mellett. Képernyővédőjén a nagyszerű modellről, Lisa Fonssagrives-ről az 1950-es években készült fekete-fehér fotó látható, amelyen New Look ruhában dohányzik abban a kereszteződésben, ahol néhány perccel ezelőtt nagyival kiszálltunk a taxiból.

96

– Hölgyeim, egy jó barátom, Debra McGuire mesélt nekem önökről. Debrának jó szeme van. Elhozta nekem a cipőt, amelyet a filmhez adtak neki. Le voltam nyűgözve.

– Köszönjük – mondjuk egyszerre a nagyival.– S ez adta az ötletet. – Feláll, és odamegy az ablak alatt álló zsúr-

kocsihoz. Önt magának egy pohár vizet, majd még kettőt, egyet nekem, egyet nagyinak. Miközben kiszolgál bennünket, folytatja. –Az ünnepi kirakaton körülbelül egy évvel előre szoktunk dolgozni, s amikor megláttam a cipőjüket, jó ötletem támadt a 2008-as kirakathoz. Menyasszonyokat akarok. És orosz témát.

– Rendben – gondolkodik nagyi. – Bársony, csizma, borjúbőr, nemez.– Talán. Egyedülálló fantáziashow-t akarok, valamit, amit kizárólag az

én kirakatomban látni majd.– Érdekes – szól nagyi, de hallom a szkepticizmust a hangjában. –De

tudnia kell, hogy a saját terveink alapján dolgozunk…– Nagyi, minden pár cipőnk egyedi megrendelésre készül – szakítom

félbe, és Rheddre nézek. – Készítettünk fantáziacipőket esküvőkre. Készítettünk egy fehér borjúbőr és egy fekete lakkbőr lovaglócsizmát annak a párnak, akik egy virginiai farmon házasodtak össze.

– Ez igaz – ismeri el nagyi. – S egy tűzoltóautó-piros szatinett papucscipőt annak a menyasszonynak, aki egy tűzoltóhoz ment hozzá az Alsó East Side-on.

– És volt az a menyasszony, aki egy franciával kelt egybe, s Madame Pompadour papucscipőt készítettünk neki túlméretezett selyemmasnikkal.

– Ha teljesen őszinte akarok lenni – szól Rhedd –, eddig nem sok szerencsém volt az önökéhez hasonló kis boltokkal. A kis cégek, az exkluzív kézzel készített cipőket gyártó cipészek nem véletlenül maradnak kicsik. Általában tudják, amit tudnak, s egy nagyobb helyen kényelmetlenül érzik magukat. Hiányzik belőlük a világlátás, a vízió.

– Nekünk van víziónk – nyugtatom meg. Nem nézek nagyira, amikor ezt mondom. Előtör belőlem a kereskedő. – Tudjuk, hogy bővíteni kell a márkánkat, s komolyan foglalkoztat bennünket az a kérdés, hogyan tehetjük ezt meg a mai piaci viszonyok között. Minden ügyfélre lehetőségként gondolunk, hogy újraalkossuk a terveinket. Ugyanakkor, és ezt tudnia kell, büszkék vagyunk az örökségünkre. A mi cipőink a legjobbak a világon. Higgye el.

– Ezért akarok adni önöknek egy lehetőséget.– Amit mi nagyra értékelünk – válaszolom.– Egy lehetőséget önöknek és a többi cipőkészítőnek, hogy megadják

nekem, amit én akarok.– Vannak mások is? – dől hátra nagyi.– Ez egy verseny. Számos más tervezővel is találkozom, egy egyéni

igényeket kielégítő bolttal Franciaországból és egy pár jól ismert névvel, akik nagyban gyártanak.

– A nagymenők ellen versenyzünk? – iszom egy korty vizet. – A legmenőbbek ellen. De ha annyira jók, ahogy állítják – szűkül össze

a szeme –, akkor be fogják bizonyítani, hogy megvan önökben a tehetség és a kivitelezés lehetősége, hogy sikert arassanak. A kreatív igazgatóm fel fog jönni a kirakat hátteréhez készült néhány vázlattal. Terveztettem

97

menyasszonyi ruhákat a jelenethez, s ezek közül majd kiválasztunk egyet, s azt elküldöm önöknek és a többi tervezőnek. Mindannyian megterveznek és elkészítenek egy cipőt ahhoz a ruhához. Én kiválasztom, melyik tetszik a legjobban, s az a tervező fogja megcsinálni a cipőket a kirakat valamennyi ruhájához.

Kicsit elkedvetlenedem. Azt reméltem, hogy bármit is ajánl nekünk, az valóságos lesz, és most történik. Nem ostoba, és észreveszi a csalódottságom.

– Nézzék, tudom, hogy úgy érzik, esélytelenek, de ha meg tudják tenni, amit állítanak, akkor ugyanolyan jó esélyük van a megbízás elnyerésére, mint a többieknek.

– Csak erre van szükségünk, Ms. Lewis – állok fel, és nyújtok kezet. Nagyi felemelkedik, és követi a példámat. – Egy esélyre. Megmutatjuk, hogyan kell ezt csinálni.

A Rhedd Lewisszal való megbeszélést követően nagyit taxiba ültettem, és hazaküldtem a Perry Streetre, míg én felszálltam egy a várost átszelő buszra, hogy a Sloan-Ketteringben találkozzam anyával. Okostelefonon beszámoltam testvéreimnek a Rhedd Lewisszal folytatott megbeszélésről és a versenyről, s Alfrednek is továbbítottam az üzenetet. Tess jó a kilencnapos imában (arra most igazán nagy szükségünk van), Jaclyn gyámolítani fog bennünket, az Alfrednek küldött másolat célja pedig az volt, hogy megmutassam neki, igenis vannak terveim a cég jövőjével kapcsolatban. Anyának mellékeltem egy képet nagyiról a bolt előtt, mert szeret vizuális információt is kapni a hírek mellé.

A kórház fotocellás ajtaja kinyílik, ahogy megközelítem. Odabenn meglátom anyámat, aki egy a napsütötte szoborparkra néző ablaknál ül egy szófán, és vadul gépel az okostelefonján. Napszemüvege daraként trónol a fején, tetőtől talpig babakékbe öltözött, s egy széles bézs kasmírsálat vetett át a mellkasán, mint valami zászlót.

– Itt vagyok, anya.– Valentine! – áll fel, és megölel. – Annyira örülök, amikor rád kerül a

sor. – Anya eldöntötte, hogy ahelyett, hogy mindnyájan ott legyünk apa minden egyes vizsgálatánál, egyfajta rotációs rendszert alkalmaz a gyerekeinél, hogy ne égjünk ki. De természetesen ő minden szúrásnál, döfésnél és MRI-nél jelen van.

Anyám soha nem égett ki, s nem is hátrált meg semmilyen feladat elől, amíg azt be nem fejezte. Amikor a családjáról volt szó, soha nem apadt el az energiája, mindig energikus volt. Legyen szó akár három kislány francia hajfonatának elkészítéséről iskola előtt, a nyaralások alatti zűrzavar kezeléséről, vagy betonöntésről az új járda megépítéséhez. Minden feladatra készen áll. Manapság arra, hogy apám meggyógyuljon.

– Tetszett a kép. Hogy ment a Bergdorfnál?– Részt fogunk venni egy cipőtervezési versenyen, hogy elnyerjük a

2008-as karácsonyi kirakat díszítésének lehetőségét.– Mesés! Micsoda merész sakkhúzás!– Hosszú az út a győzelemig, anya. Majd meglátjuk, mi történik. –

Eszébe sem jut, hogy akár veszíthetünk is. Még egy ok arra, hogy szeressem. – Hogy van apa?

98

– Ó, ma csak unalmas teszteket végeznek. Nagyi születésnapja után fogják behelyezni a radioaktív izotópokat.

Leülünk. Ösztönösen a vállára hajtom a fejem. Bőre fehér rózsa és fehér csokoládé illatú. Karika fülbevalói az arcomon hevernek, miközben beszél.

– Meg fog gyógyulni.– Tudom – válaszolom. De valójában nem tudom.– Optimisták maradunk, és imádkozunk. Az segíteni fog. Tetszik, hogy

úgy gondol a rákra, mint amit egy mosollyal és egy Üdvözléggyel csak úgy el lehet törölni, ha azt akarjuk. Amikor az ágyban fekszem és apámra, illetve a jövőre gondolok, az unokái jutnak eszembe, és az, hogy amilyen ütemben most haladok, soha nem fogja megismerni a gyerekeimet. Esküszöm, anya néha olvas a gondolataimban, és megkérdi:

– Hogy alakulnak a dolgok azzal a férfivel, akivel találkozgatsz?– Magas – emelem fel a fejem a válláról.– Kitűnő – bólint lassan. A férfi tulajdonságok panteonjában anyám

többre tartja a magasságot a teli pénztárcánál vagy a dús hajnál. – Jóképű?– Azt mondanám, igen.– Ez csodás. Apa mondta, hogy séf. Roman Falconi, tetszik a neve,

szexis.– Van egy saját étterme Little Italyben.– Ó, örülnék egy séfnek a családban. Talán megtaníthatna arra a díszes

habra, amelyet a Per Seben adnak. Olvastam róluk a Food and Wine-ban. Képzeld el az új ötletek összeolvadását!

– Neki sok ilyen van.– Mikor leplezed le őt nekünk?– Elkísér nagyi születésnapi partijára a Carlyle-ba.– Tökéletes. Semleges terep. Nos, általánosságban azt tanácsolom, vedd

könnyedén. Ne erőltesd – harap az ajkába.– Nem fogom.– Remélem, megtalálod azt a tartós boldogságot, amit én Dutch-csal.

Tudod, apád és én megőrülünk egymásért.– Tudom.– Isten a tanúm, voltak problémáink, mindenféle viharos nehézségünk, de

valahogy mindig sikerült legyőznünk őket, és kijutnunk a partra. Néha még másztunk is, de sikerült.

– Igen, sikerült.– Azt mondhatom, hogy felülkerekedtünk rajtuk.– Irigylésre méltók vagytok.– Tudod mit? Ez az, amiről ez az egész szól. Egy nagy filozófus mondta

ezt, vagy valami hasonlót, hisz tudod, hogy soha nem emlékszem a viccekre és a filozófusok pontos szavaira, szóval nagyjából azt mondta, hogy az a szerelem, amit együtt átéltetetek.

– James Thurber mondta. Amerikai humorista és író. – Néha jól jön az angol diplomám.

– Nos, akárki is volt, a lényeg az, hogy számomra úgy tűnik, mi továbbra is átéljük.

– Igen, anya.– Apád nem volt szent, de én sem vagyok Szűz Mária, ugye?

99

– Szerintem neked több ékszered van.– Igaz – nevet. – De tudom, hogy soha nem akart megbántani engem

vagy a gyerekeit. Csak egy időre elvesztette a fejét. A férfiak a negyvenes éveikben sajátos változásokon mennek keresztül, s apád sem volt kivétel.

– Roman negyvenegy éves.– Vele talán tavaly történt meg, mielőtt találkoztatok – szól vidáman.– Reméljük.Táskájába túr. Amikor kinyitja, borsmenta és édes jázmin tiszta illata

tölti meg a levegőt. A mobiltelefon-zsebben egy rakás Estée Lauder parfümminta meredezik. Anya újabb elegánsan-élni trükkje, hogy könyvjelzőszerű parfümmintacsíkokat dug a fehérneműs fiókokba, az alkalmi táskákba, a válltáskákba, az autó szellőzőnyílásába, bárhova, ahol különleges környezetre van szükség. S anyám álláspontja szerint nyilvánvaló, hogy mindenhol erre van szükség.

A rákkal kapcsolatos brosúrák között talál egy levél rágógumit, kinyom belőle egy pirost, nekem adja, majd egyet a szájába dob. Ülünk és rágunk.

– Anya, honnan tudtad, hogy visszakaphatod apát az… incidens után?– Semmit nem tettem.– Valamit biztos tettél.– Tényleg nem, csak egyedül hagytam. Egy férfi számára az a

legrosszabb büntetés, ha egyedül hagyják. Még eggyel sem találkoztam, amelyik tudná kezelni ezt a helyzetet. Nézd meg, mit tett az egyedüllét a papjainkkal. Persze ez egészen más téma.

– Emlékszem, amikor újra egymásba szerettetek.– Szerencsések vagyunk, visszakaptuk ezt az érzést. A legtöbb emberrel

nem ez történik.– Hogy csináltátok?– Azt kellett tennem, amit egy hozzád hasonló helyzetben lévő

hajadonnak tennie kell, ha tetszik neki egy férfi. Nem számított, hogy volt négy gyerekem és egy porosodó diplomám, újra kívánatossá kellett tennem magam. Ez azt jelentette, hogy mindig a legjobb oldalamat kellett mutatnom. Újra ki kellett őt ismernem. Újra kellett teremtenem a világot, amelyben éltünk, így a házat és a ruhásszekrényemet is. De legfőképpen őszintének kellett lennem. Nem tudtam volna vele maradni érted, az anyámért vagy a vallásomért. Azért kellett vele maradnom, mert ezt akartam.

– Honnan tudtad, mikor sikerült?– Egy nap apád bevásárolt D'Agostino'snál. Ti, gyerekek az iskolában

voltatok. Néhány héttel az után történt, hogy újra összejöttünk. Jelentős hét volt. Az első hét az iskolában…

– 1986 szeptembere. Hatodikos voltam.– Pontosan. Mindenesetre bejött a konyhába. Ott ültem, épp egy iskolai

nyomtatványt töltöttem ki valamelyik gyerekemnek, ő kinyitotta a hűtőt, és bepakolta az ennivalót. Aztán meggyújtotta a tűzhely egyik gázrózsáját, és feltett egy fazék vizet főni. Elővett egy serpenyőt, hozzálátott a főzéshez. Hagymát aprított, fokhagymát pucolt, húst pirított, hozzáadta a paradicsomot, a fűszereket meg mindent. Egy idő után megkérdeztem: „Mit csinálsz, Dutch?” Azt felelte: „Vacsorát. Azt gondoltam, lasagna jó lesz.” Mire én: „Nagyszerű”.

100

– Ebből tudtad, hogy szeretett?– Tizennyolc év alatt soha nem főzött. Úgy értem, ha megkértem rá,

segített. Felszelte a dinnyét a gyümölcssalátához, megtöltötte a hűtőtáskát jéggel a piknikhez, vagy felállította a bárt a nyaralásoknál. De soha nem ment el a boltba, vásárolt hozzávalókat és jött haza főzni anélkül, hogy előbb megkérdezett volna. Ezt meghagyta nekem. Ekkor tudtam, hogy visszakaptam. Megváltozott. Látod, ekkor tudod biztosan, hogy valaki szeret. Kitalálja, hogy mire van szükséged, és megadja neked anélkül, hogy kérnéd.

– Kérés nélkül? Ez a legnehezebb benne.– Szívből kell jönnie.– Igaz – bólintok.Figyeljük az előcsarnokon áthaladó embereket, az időpontra érkező

betegeket, a szünetről visszatérő alkalmazottakat és a liftnél ki-be lökdösődő látogatókat. A nap visszatükröződik az előcsarnokra néző pavilon ablakairól, és olyan ragyogó fényt szór a kőlapokkal kirakott padlóra, hogy becsukom a szemem.

– Felzaklattalak? – kérdi anya.– Nem. Te vagy a bölcsesség forrása – nyitom ki a szemem.– Veled tudok beszélgetni, Valentine – babrálja karika fülbevalója arany

rögzítőjét. – Én csak… – Ekkor teljes meglepetésemre csendes zokogásban tör ki. – Mi az ördögért sírok? – emeli az égbe a kezét.

– Félsz? – kérdem lágyan.– Nem, nem arról van szó – kotorászik a táskájában, amíg talál egy kis

csomag papír zsebkendőt. Egyet kiránt belőle. – Ezek – emel a magasba egy apró négyzetet – semmit sem érnek. – Megütögeti a szeme alját a kis zsebkendővel. – Csak nem akarom, hogy minden kárba vesszen. Eljutottunk idáig, és azt reméltem, együtt öregszünk meg. Most pedig kezdünk kifutni az időből. Mindazok után nem kapunk időt? Ez fog végezni velem. Olyan ez, mint amikor a katona elmegy a háborúba, elkerüli az ellenséges lövéseket, bombákat, gránátokat, kijut a háborús zónából, csak azért, hogy hazatérve elcsússzon egy banánhéjon, kómába essen és meghaljon.

– Legyen egy kis hited!– És ezt a legkevésbé vallásos gyerekem mondja – egyenesedik ki

ültében. – Nem ítélkezni akartam.– Úgy értem, higgy benne.– Istenben?– Nem. Apában. Nem fog cserbenhagyni bennünket.

Mint minden amerikai olasz család, amelyet ismerek, mi is jók vagyunk a „nagy ünneplésben”: olyan születésnapokban és évfordulókban, amelyek nullára vagy ötre végződnek. Még különleges nevet is adunk nekik: a huszonöt éves évfordulót ezüst jubileumnak nevezzük, a harmincadik születésnapot la festának, az ötvenedik évfordulót aranyjubileumnak, és a hetvenötödik bármit csodának. Így el lehet képzelni, mennyire fel vagyunk dobva, amikor nagyira koccintunk a nyolcvanadik születésnapján, aki jó egészségnek örvend, kitűnő az életereje, a térdeit leszámítva jó fizikai kondícióban van, és nem ment el az esze, ahogy ő mondja.

101

Azt gondoltam, hogy mivel közvetlen családom minden tagja itt lesz, ez lenne a tökéletes alkalom bemutatni nekik Romant. Tudom, hogy kockázatos, de megtanultam, hogy amikor a családról van szó, egy új barátot jobb zsúfolt, nyilvános helyen bemutatni, ahol kisebb az esélye egy bakinak, elszólásnak vagy annak, hogy valaki a fotóalbumért nyúl és képeket mutogat rólam, amelyeken az angyalszárnyakat leszámítva teljesen meztelen vagyok a negyedik születésnapomon.

Felajánlottuk nagyinak a szokásos nagy partit a Forest Hills-i Kolumbusz Lovagjai Hallban: DJ-vel, ezüst lufikkal a mennyezeten, a keresztút állomásaival a krepp-papír szalagokkal borított falon, és a szokásos, lapos, szögletes tortával, melyen feltüntetjük nagyi korát. De ő ezt a partit választotta helyette, egy elegáns estét a városban, vacsorát és show-műsort a Café Carlyle-ban. A kiterjedt rokonságot eleget, talán túl sokat is látta Jaclyn esküvőjén, ráadásul nagyi mindenkori kedvenc énekese, Keely Smith, a nagyszerű előadó és komika a Carlyle sztárvendége. Amikor Gabriel, a barátom, aki ott főpincér, elmondta, hogy ő lép fel, lefoglaltunk egy asztalt.

Keely Smith és zenéje különleges helyet foglal el nagyi életében. Amikor a nagyszüleim fiatalok voltak, oda szoktak utazni, ahol Keely énekelt az akkori férjével, Louis Primával Sam Butera és a Tanúk kíséretében. A nagy zenekarok korában trendi show-műsort kínáltak. Nagyi elmondhatja, hogy ők testesítették meg a divatot.

Az olasz amerikaiak felnéznek Louis Primára, az ő zenéjére házasodunk és temetnek el bennünket. Jaclyn, Tess és Alfred Louis slágerére, az Oh, Marie-re táncolt az esküvőjén, s nagyapám temetésén az I wish you love című dal Keely-féle feldolgozása szólt. Príma prímán megfelel a Roncalliknek és az Angeliniknek.

A Café Carlyle-ba – a show-műsorok Krupp gyémántjába – vezető úton a taxiban ellenőrzöm a rúzsom. Amikor egy village-beli lány átlépi a Tizennegyedik utca vonalát és északra tart, jobban teszi, ha Felső East Side-i módon elegáns. Ezenkívül szeretnék tetszeni Romannek, aki az első randink óta nem látott kicsinosítva. Hogyan lehetnék kívánatosan ragyogó, amikor átszaladok hozzá az étterembe, hogy segítsek neki kézzel gyúrni a tésztát, vagy előkészíteni a kagylót? Ma este viszont a legjobb formájában láthatja a barátnőjét.

Éjkék kabátruhát viselek egy széles, hímzett övvel, amely az anyámé volt. Évek óta fentem rá a fogam, s idén nyáron, amikor kiselejtezte a szekrénye tartalmát, szerencsém volt. Van egy kép rólam, amint anya 1975 őszén a keresztelőmön a karjában tart, és ezt a ruhát viseli. Hosszú haját fátyolhoz rögzített fejpánt rögzíti, s alázúduló tincsei a derekáig érnek. Úgy nézett ki, mint egy katolikus Ann-Margaret, akinek fél lába a sekrestyében van, a másik pedig Las Vegasban.

A kabátruhához nadrágot viselek, mert magas vagyok. Anya ruhaként viselte átlátszó L'Eggs harisnyával, s ezt azért tudom biztosan, mert gyűjtöttük azokat a műanyag tojásokat, amelyekben a harisnyákat árulták, és azokkal játszottunk farmosat.

Tess, Jaclyn és én boldogan fogadjuk el anya levetett ruháit, mert tudjuk, milyen nagy becsben tartotta őket az első pillanattól fogva. Tessnek jutott néhány strukturált St. John kabát a nyolcvanas évekből, amelyek megfelelnek a szülői értekezletekre, míg én olyan kabátokat és ruhákat

102

választottam, melyeket különleges alkalmakra varratott. Az apró lábú Jaclyn örökölte anya magas talpú Candy szandáljait a hamis kígyóbőr minden árnyalatában, amit Carter elnöksége alatt csak kapni lehetett. Igen, létezett mandarinszínű kígyóbőr. Anya azt szokta mondani, hogy akkor tudod, hogy már megéltél egy bizonyos kort, amikor a cipőkollekciódban minden létező sarokra akad példa. Még mindig őrzi a hullámos talpú Famolare Get There szandáljait. Soha nem volt szüksége kora kikapcsolódást nyújtó drogjaira, csak felvette azokat a szandálokat, és bennük dülöngélt.

Amint a taxi a Madisonról gyorsan befordul a Keleti Hetvenhatodik utcába, a hotel bejáratánál meglátom Gabrielt, aki épp telefonál. Kifizetem a taxit, és kiugróm.

Gabriel összecsukja a telefonját.– A legjobb asztalt kaptátok az első sorban.– Szuper. Nagyi megérkezett már?– Ó, igen, itt van. A második whiskey-szódáját issza. Remélem,

hamarosan kezdődik a műsor, mert műsor az lesz, de nem olyan, amiért fizettetek.

– Nagyi spicces?– June rosszabb. Az a nő aztán fel tudja hajtani az italt! A lábai

nyilvánvalóan szivacsból vannak. Feen nénikéd is bepiált. Vele egyébként mi a helyzet? Koleszterincsökkentő megküldve altatóval? Tégy egy szívességet. Ellenőrizd a gyógyszereit – int felém, hogy kövessem. – Roman úton van? Utálom a későn érkezőket.

– Úton.– Lefeküdtetek már?– Nem – rántom szorosabbra az övem. Talán ma éjjel, de erről

Gabrielnek nem kell beszámolnom.– Megőrültél? Mire vársz?– Szeretnék több időt eltölteni vele, mielőtt magammal viszem a mágikus

rejtélyes utazásra. A kapcsolatunk szépen alakul, köszönöm.– Ki beszél itt kapcsolatról? Én szexről beszélek.– Tudod, hogy számomra ez a kettő együtt jár, mint a kávé és a tejszín.– Csak rajta. Legyenek magas elvárásaid, és élvezd őket egyedül.

Kövess, édesem.Követem Gabrielt a Carlyle Hotel előcsarnokán át. Az art deco tükrök

kifinomult kort idéznek, a hátsó pótülések, a tiltott italmérések, a tiszta gin és a könyékig érő szatén estélyi kesztyűk világát. A csillárok, mint nyitott cigarettatartók csillognak, ezüst és arany napkorongok, valamint kristálytőrök ragyognak a fejünk felett. Az előcsarnok minden részlete fénylik, a réz ajtógombok, a zsanérok, még a törzsvendégek is. A kifényesített márványpadló jégtáblának tűnik, középen fekete gránitszegélyes sápadtezüst márvány húzódik.

Gabriel keresztülvezet a báron, ahol tejüveg falilámpák tompa fényt szórnak a lágy gombaszínű falakra. A semleges háttér kiemeli a márványtetejű bárasztalok körül csoportosuló stílusos, barackszínű bársonnyal borított William Haines klubfoteleket.

Gravírozott üvegajtókon keresztül lépünk be a Café Carlyle-ba. A terem zsályazöld és sápadt rózsaszín bukléval szegélyezett bőrből készült luxus sminktáskára emlékeztet. Marcel Vertes falfestménysorozata gyönyörű,

103

repülő, táncoló, levegőbe szökkenő asszonyokat ábrázol, számtalan színben. A végtelen nyárban az eper, a krém, a tengerzöld, a magenta és a fűzöld árnyalatai töltik be a termet. A sötétkékre festett mennyezet, mint éjszakai égbolt borul fölénk. Úgy tűnik, Gustav Klimt ihlette a semleges mintájú bőrbokszokat, melyeket apró körök, buborékok díszítenek. A színpad előterében ropogós, égkék vászonnal letakart kis asztalok csoportosulnak.

Nagyi és June szorosan egymás mellett csevegnek nagy, szögletes asztalunknál, amelynél elfér az egész családunk. Feen néni átnézi az ezüsttálban összekevert dióféléket, June a koktélja alján lévő cseresznyét kergeti, mintha flipperezne, miközben a zenekar tagjai beszivárognak a terembe és elfoglalják helyüket a színpadon, melyet teljesen betölt a fényes, fekete, Steinway rövid zongora. Mellette egy mikrofonállvány található. Keely tényleg maximum nyolc centire lesz az asztalunktól.

– Hát sikerült – üdvözöl nagyi, amikor meglát, s rám emeli whiskey-s poharát. Adok neki egy gyors puszit.

– Boldog születésnapot!– Tetszik a ruhád – szól June.– Köszönöm. Te pedig mesésen festesz.– Az öreglányokra! – emeli nagyi a poharát June-ra.– Azok vagyunk! – koccint June nagyival.– Köszönöm a kezelést Elizabeth Ardennél, körülbelül egy héttel

fiatalabb vagyok, mint mikor ma reggel kiléptem a házból. –Nagyi megragadja és megszorítja a kezem. Tess, Jaclyn meg én egy egynapos kezeléssel leptük meg nagyit az Elizabeth Arden szépségszalonban. Megmasszírozták, kiszedték a szemöldökét, és kicsinosították. – Köszönöm. Csodás volt ez a mai nap, s most itt van Keely.

Anya hátulról átöleli nagyi nyakát.– Boldog születésnapot, anya – kiáltja. Fekete, flitteres, pántos felsőrészt

visel a hozzáillő selyemzsorzsett bővülő szárú nadrággal, s egy széles, vert aranyövet, amelyről hegyi kristályok csüngenek alá a combjáig. A Kleopátra-hatást pántos, aranyszínű szandál egészíti ki. Apa szürke inget és széles, fekete-fehér selyem nyakkendőt visel a fekete-fehér hajszálcsíkos öltönyéhez. Illenek egymáshoz, de ez természetesen mindig így van.

June feláll és átöleli apát.– Dutch, fantasztikusan nézel ki.– De nem annyira, mint te, June.– Hogy van a rákod? – nyerít fel Feen néni. – Javulnak az eredményeim, nénikém.– Megforgattattam érted az imamalmot a Saint Brigid'sben.– Nagyra értékelem.– Az utolsó fickó, akiért imádkoztunk, meghalt, de az nem a mi hibánk

volt.– Biztos vagyok benne, hogy nem – néz ránk apa, és a még több sértés

kedvéért Feen néni mellett foglal helyet.A pánt nélküli piros koktélruhát viselő Tess a recepció felől integet.

Anyához méltó a bevonulása, s őt a színben hozzáillő piros nyakkendőt viselő Charlie követi. Van néhány öröklött jellemvonás, amely ellen nem érdemes harcolni.

Tess átöleli apát.

104

– Szia, apa. Hogy érzed magad?Mielőtt válaszolhatna, Feen néni közbeszól.– Hogy érezze magát? Tetőtől talpig rákos. Charlie megszorítja a vállam.– Szia, hugi. Alig várom, hogy találkozhassam a Nagy Emberrel ma este

– mosolyog támogatóan. Fura, hogy Charlie Nagy Embernek nevezi Romant, amikor ő a nagy. Úgy néz ki, mint Brutus a valaha készített összes hollywoodi biblikus eposzban. Emellett szicíliai, így tizenkét perc alatt elver akárkit, és tizenkét évig tart megbocsátania, ha méltatlanul mellőzik.

– Én is alig várom, hogy találkozzatok. Légy kedves.– Imádnivaló leszek – feleli, és leül Tess mellé.Gabriel az asztalhoz kíséri Jaclynt és Tomot. Jaclyn rövid, krémszínű

gyapjúszoknyát visel a hozzáillő kasmírpulóverrel és gyöngyökkel. Tom úgy fest a legjobb öltönyében, mintha az elsőáldozására csípte volna ki magát. Amint helyet foglalnak, csatlakozik hozzánk Alfred és Pamela.

Pamela jövőre lesz negyvenéves, de körülbelül huszonötnek néz ki. Karcsú nő; hosszú, homokszőke haja van, s az arca körül néhány tincset a kontraszt kedvért világosabbra festetett. Lengyel-ír keverék, de amikor mintákról, flitterekről és az eljegyzési gyűrűje méretéről van szó, felveszi olasz szokásainkat. Ma este hosszú, lebegő, orchideamintás átkötős estélyit visel.

Alfred szorosan átkarolja. A bátyám egyenesen munkából érkezett, így Brooks Brothers öltönyt visel piros Ronald Reagan nyakkendővel. Pamela mindenkit megpuszil, de nem érzi jól magát.

Tizenhárom éve házasok, de amikor mindannyian összegyűlünk, neki az mindig olyan, mintha a legelső alkalommal találkozna velünk. Számtalan kísérletet tettünk arra, hogy befogadjuk, de úgy tűnik, erőfeszítéseink nem jártak sikerrel. Anya szerint „zárkózott a személyisége”, de Alfred azt mondta Tessnek, hogy mi vagyunk „félelmetesek”.

A nővéreimmel nem gondoljuk, hogy ijesztőek lennénk. Igen, él bennünk a versenyszellem, ragaszkodunk a véleményünkhöz, és jó az ítélőképességünk. És igen, a családi összejöveteleken kiabálunk, hangosan érvelünk, félbeszakítjuk egymást, és gyakorlatilag úgy viselkedünk, mint tízévesen, leszámítva a hajhuzigálást. De hogy félelmetesek lennénk? Nem hiszem. Pamela most is úgy ül az asztalnál estélyi kistáskáját az ölében szorongatva, mintha az lenne a kormánykerék. Türelmes, jóformán az arcára ragasztott mosollyal mered a zongorára, miközben Alfred rendel neki egy pohár fehérbort.

Megérkeznek a pincérek, megtöltik az asztalunkat előétellel, ízletes rákfasírttal, apró, tejföllel és kaviárral díszített burgonyával, fényes tengerialga-ágyon ügyesen elhelyezett töltött fél kagylóval, jégen tálalt osztrigával s ezüst tálon felszolgált báránnyal. Feen néni feláll, átnyúl az asztalon, megragad egy darab bárányhúst, s úgy tartja a kezében, mintha pisztoly lenne. Beleharap, még mielőtt visszaülne. Megrágja a falatot.

– Szaftos – jegyzi meg közben.A kávéház fényei elhalványulnak, a tömeg tapsol és fütyül. Az ajtóra

nézek, azt remélem, Roman viharzik be rajta, és mellém ül. A tömeget fürkészem, de neki semmi jele. A zenekar rázendít egy felpezsdítő bevezetőre, s Gabriel bejelentése hallatán fokozódik a taps.

105

– Hölgyeim és uraim, Keely Smith!Kinyílnak az üvegajtók, s Keely lép a terembe, pont úgy néz ki, mint az

albumok elején. Bubifrizurája koromfekete, két jellegzetes hajtincse az állához simul. Sápadt rózsaszín bőre hibátlan, fekete szemei gyöngyként ragyognak. Egyszerű, aranyszínű selyemnadrágot visel szalma gyönggyel kirakott Erté blézerrel. A háromnegyedes ujjak láttatni engedik a nagydarab, átlátszó műanyagból készült karkötőit, amelyek egy mobiltelefon nagyságú gyémántgyűrűt ellensúlyoznak.

Keely úgy kígyózik át a tömegen, mint egy menyasszony a harmadik esküvőjén, melegen, bár egy kicsit közönyösen üdvözli a vendégeket. Modora lezser és meghitt, mintha csak egy pár dalt adna elő vacsora után a nappalijában. Megragadja a mikrofont, a tömeget fürkészi, ránk sandít, mintha azt vizsgálná, kik vagyunk és miért jöttünk.

– Vannak itt olaszok ma este? Fütyülünk és éljenzünk.– Louis Prima-rajongók? Hangosan tapsolunk.– Keely-rajongók vagyunk! – kiáltja hangosan nagyi.– Rendben, rendben, látom, hogy ma este dolgoznom kell. –A

karmesterre néz a zongora mögött. – Megint a régi nóta… – A zenekar elkezdi játszani a That old black magic című szám pörgős feldolgozását.

Keely a mikrofon előtt áll a zongora íve mellett és éneklés közben hosszú, pirosra lakkozott körmeivel az ütemet dobolja a csillogó felszínen. Tigrisszem-berakásos pántú, aranyszínű, tűsarkú szandálba bújtatott lábával veri a ritmust. Lábujjának körmeit vörösesbarnára festette. Észreveszi, hogy a lábát bámulom, és mosolyog. A dal véget ér, a tömeg tapsviharban tör ki. Tesz egy lépést előre, és rám néz.

– Tetszik a szandálom?– Igen, pompás – felelem.– Egy nő nem tud megélni csak cipőkből. Bár voltak időszakok az

életemben, amikor muszáj volt. Sok mérföldet tettem meg életem során. Nyolcvanéves leszek.

Halk moraj fut át a tömegen. Keely folytatja.– Igen, nyolcvan. S mindezt neki köszönhetem… – mutat felfelé.– Én is! – integet neki nagyi.– Ma van a születésnapja – kiáltja Tess.– Tényleg? – kérdezi Keely mosolyogva.– Igen. – Nagyinak nem lett volna szüksége a kezelésre Elizabeth

Ardennél, itt most teljesen megfiatalodik. – Te vagy az ajándékom.– Áll fel, nővérem – kéri Keely nagyit. Nagyi feláll.Keely a szeméhez ernyőzi a kezét, hogy megvédje a fejük feletti színpadi

világítástól, és lenéz nagyira.– Tudod a titkot, ugye?– Mondd meg te – megy bele a játékba nagyi.– Soha ne őszülj meg!– Mondd meg neki, Keely! – kiált fel anya.– És a nagy titok: fiatalabb férfiak.

106

– Hallottam! – lengeti a szalvétáját három jég nélküli whiskey után June, mintha megadná magát, de hogy kinek, abban nem vagyok biztos, bár továbbra is integet.

Keely June-ra mutat.– Nem azért, amire gondolsz, Vörös. Bár az is fontos. Azért szeretem a

fiatalabb férfiakat, mert a korombeliek már nem látnak éjjel vezetni.A dobos egyszerre üt a dob felületére és a kávára.– Elő akarok adni valamit csak neked. Mi a neved?– Teodora – feleli nagyi.– Hé, te tényleg honfitárs vagy. – Keely az „olasz vagyok” nemzetközi

jelét mutatja, szeletelő mozdulatot tesz a kezével. – Van barátod?Unokái válaszolnak helyette.– Nincs! – üvöltjük. Ekkor egy trifokális lencsét viselő férfi a szomszéd

asztalnál füttyent, mintha taxit intene le.– A hölgy nem mondta, hogy éppen keres egyet – feddi meg Keely. –

Csajszi, van valakid?– A családommal vagyok itt ma este – kuncogja nagyi.– Minél kevesebbet tudnak, annál jobb. Igazad van – mosolyog Keely, és

a fejünk felett lengeti a kezét, mint mikor a pap végső áldást mond. – Aki Nagyi szórakozásának útjába áll, annak velem gyűlik meg a baja. – Azzal nagyi felé nyújtja a kezét. – Ez neked szól, kölyök. Isten éltessen.

Keely elénekli az It's magic című számot. Nagyi előrehajol, az asztalra könyököl, arcát megtámasztja a kezében, és csukott szemmel hallgatja. Apa átkarolja anyát, aki a vállára fészkeli magát, mint egy régi párnára. Tess könnyes szemmel néz rám, Jaclyn odanyúl és megszorítja a kezét. Férjeik mosolyognak, az italukat kortyolják. Pamela úgy ül ott, mint aki nyársat nyelt, és pislog, miközben Alfred lecsippenti a petrezselymet egy apró rákfasírtról, mielőtt megkóstolná. A telefonom vibrál a táskámban. Amikor a varázslatos dal véget ér, a tömeg tapsviharban tör ki, nagyi feláll, és csókot dob Keelynek. A táskámba pillantok, aztán megnézem az okostelefonom, így szól az üzenet:

Árvíz a konyhában. Nem megy.Annyira sajnálom. Puszi nagyinak.Roman– Jól vagy? – Tess hajol oda suttogva.– Nem jön.– Annyira sajnálom.Érzem, hogy elönti a pír az arcom. Gondolatban elképzeltem az egész

estét. Láttam magam előtt, ahogy Roman jóképűen, oldottan besétál a terembe, hogy találkozzon a családommal. Elbűvöli őket, félrehúzza apámat, és elmondja, mennyit jelentek neki, aztán később apám elmondja nekem, hogy udvarló még soha jobb hatást nem tett rá. S azt a fajta biztonságot érezném, amely lehetővé teszi, hogy átadjam magam a szerelemnek, ha rám talál. Ehelyett zavarban vagyok. Nem csoda, ha Alfred megbízhatatlannak tart. Úgy tűnik, a dolgok soha nem úgy alakulnak, ahogy eltervezem őket. A konyhát természetesen elöntötte a víz, és Romannek természetesen ott kellett maradni, hogy kézbe vegye az irányítást, de a NEM MEGY szavakat olvasni sokkal többet jelent, mint Ma este nem megy. Megy majd ez nekünk valaha is? Egyáltalán? Mindig a Ca' d'Oro lesz az első?

107

Keely az I’ll remember you című dalt énekli. Nagyi szeme megtelik könnyel, June-é elhomályosul, s még Feen néni arca is mosolyra fakad, ahogy fiatalkorára emlékezik. Könnycsepp gördül végig az arcomon, de bármilyen jó is Keely, nem miatta van. Ma egy folyót sírhatnék össze, de nem a zenétől.

108

7

Soho

Nagyival a Jane és a Hudson sarkán megtekintjük a karácsonyfa-kínálatot, miközben belélegezzük a hideg éjszakai levegőt, amelyet megtölt a fenyő és a tiszta cédrus élénkítő illata.

Karácsonyfavásár idején semmi sem fogható a manhattani decemberhez. Minden második utcasarok szabadtéri kertté változik, ahol a frissen vágott, felhalmozott és kiállított fák örökzöld folyosót alkotnak. Csípős fenyőfakéreg-darabkák hullanak a járdára, ahogy az árusok a törzset alakítják, és szállítás előtt műanyaghálóba csomagolják a fákat. Piros bársony masnival átkötött fényes koszorúk és aranyszínű hálós szalaggal átfogott magyal ágacskák lógnak a durva kikészítésű létrákon, s arra várnak, hogy valaki elvigye őket. Az ember nem tehet róla, de lehunyja a szemét, és hisz abban, hogy létezik tökéletes karácsony.

Míg nagyi választ egy koszorút a bolt ajtajára, addig én elintézem a kékfenyőnk szállítását. Mr. Romp egy beléptető kapura helyezi a háromméteres fánkat, és ráhúzza a műanyaghálót. Nagyi belém karol, és visszasétálunk a boltba.

– Meghívod Romant a karácsonyi vacsorára?– Gondolod, hogy készen áll ránk? – viccelek.Az az igazság, hogy felkészítettem Romant. A jó hír az, hogy ő is őrült

olasz családból származik, így megérti, milyen ez. Bár aggódom is, egy ebben a szakaszban lévő kapcsolatnak szilárdnak kell lennie. Az érzéseink tiszták, na de az időzítés? Ez a dolog kényes része. Ez, és az, hogy a nagyanyámmal élek. Soha nem hoztam haza férfit, hogy ott aludjon. Nem is tudom, hogy kérdezném meg, hogy megtehetem-e. Azt hiszem, tehetném azt, amit az olasz lányok tesznek évtizedek óta: osonhatnék. De mikor?

Talán a saját vállalkozását vezető két harmincon túli ember esetében ilyen a romantikus kapcsolat. Az ő éttermi és az én bolti elfoglaltságaimon túl a kommunikációnk olyan, mint egy halom olvasatlan levél: amikor tehetjük, keressük egymást. Minden egy lassú, ízletes étkezéssel kezdődött a Ca' d'Oróban. Azt gondoltam, az a legnagyszerűbb, hogy egy férfi főz nekem, etet, és a kedvem keresi. S mi lett belőle? Legutóbb akkor ettünk együtt, amikor a Mama Buddhában vett hideg szezámos tésztát egy padon ülve elfogyasztottuk a Bleecker Streeten, mielőtt cipőpróbára mentem volna egy ügyfélhez.

– Romannek csinálnia kell valamit karácsonyra – nyitja ki nagyi az előtérbe vezető ajtót. – Felpezsdítené a dolgokat.

– Pont erre van szükségünk.Nagyi a konyhába megy, hogy tenger gyümölcseivel kevert spagettit

készítsen vacsorára. Felmegyek az emeletre, hogy anyám régi hálószobájának szekrényéből elővegyem a karácsonyi díszeket. Felkapcsolom a kislámpát az éjjeliszekrényen, előhúzom a szekrényből a díszekkel teli kartondobozokat, és az ágyra halmozom őket. A RAGYOGÓAN FÉNYES feliratú dobozban régi, aranyüvegből készült,

109

könnycsepp formájú díszek, s kidomborodó csíkokkal vagy mintával díszített ezüst, zöld, piros és kék gömbök találhatók. Mindegyiknek jelentése van, és mindegyikhez rengeteg emlék fűződik.

A nővéreim csak a régi, túlméretezett, rubinvörös, tengerészkék, erdőzöld és taxisárga Roma égőket tűrik meg a fán. Tessnek és Jaclynnek otthon lehetnek apró, modern égői, de itt, nagyinál a fának pont olyannak kell lennie, amilyenre emlékezünk: élő kékfenyő, mely roskadozik az anyám kislánykorától kezdve meglévő füstüveg díszek alatt. Azokat a díszeket dédelgetjük, amelyek egy kicsit megviseltek: a nemez rénszarvast, melynek hiányzik a fél szeme, a kifakult piros flanelöltözetet viselő műanyag kórista fiúkat, és a fóliából készült csillag alakú csúcsdíszt, amelyet Alfred készített az óvodában.

Dobozok borítják az ágyat. A hosszabbítót keresem a lábpedállal, amellyel a fa égőit lehet föl-le kapcsolni. Nem találom.

– Nagyi? – ordítok a lépcső tetejéről.– Mi az? – jelenik meg egy lépcsősorral lejjebb a lépcsőpihenőn.– Hol vannak a hosszabbítók?– Nézd meg a szobámban, a komódban. Az egyik fiókban kell lennie –

szól, és a konyhába megy.Felkapcsolom a villanyt nagyi szobájában. Érezni a parfümje illatát a

levegőben, frézia és liliom, ugyanez az illat csapja meg az ember orrát, amikor nagyi leveszi a sálját, vagy felakasztja a kabátját.

Kihúzom a komód fiókját, és a hosszabbítót keresem. Nagyi mindent elrak, csakúgy, mint én. Szépen rendben tartja a fiókjait, de tele vannak mindennel. A felső fiókban fehérneműstószok hevernek, rajtuk még ki sem bontott harisnyacsomagok. Óvatosan felemelem őket, a hosszabbítót keresem.

Egy megbontatlan üveg Youth Dew parfüm hever egy kupac kivasalt antik zsebkendő tetején, melyeket különleges alkalmakkor még mindig használ az alkalmi táskákban. Kiemelek egy kartondoboznyi villanykörtét. Alatta keresgélve ráakadok egy cipős doboznyi receptre, gondosan vissza is helyezem oda, ahol találtam.

Belepillantok a második fiókba. Gyapjúkardigánjait szépen összehajtogatta. Egy nyitott műanyag tartóban egy zseblámpa, egy üveg szentelt víz Lourdes-ból és egy „Mike bizonyítványai” feliratú boríték lapul.

Kihúzom az utolsó fiókot. Nagyi nemeztáskákba bújtatott kézitáskái és estélyi táskái sorakoznak itt szépen. Felemelek egy szivaros dobozt, amely tele van a bolti gépek javításához szükséges apró fémkütyükkel, kerekekkel, reteszekkel és pótkapcsokkal. A doboz alatt egy fekete bársonyzacskó simul a fiók aljára. Egy nehéz, aranyszegélyes képkeretet húzok elő belőle.

Egy nagyiról körülbelül tíz évvel ezelőtt készült kép található benne. A háttér nem ismerős, vidékies. Nagyi egy olajbogyófa mellett áll egy férfival, aki nem a nagyapám. A kép biztos az olasz dombok között készült. A férfinak oldalra fésült, sűrű fehér haja van, szikrázó palakék szemei és széles mosolya. Bőre aranybarna, csakúgy, mint nagyié, a nyár cserzette bőrüket.

A mögöttük lévő dombokat virágzó napraforgó borítja. A férfi átöleli nagyi derekát, aki lefele néz, és mosolyog. Gyorsan visszateszem a képet a zacskóba, a fiók aljába süllyesztem a kis doboz gépalkatrész alá.

110

Megpillantom a távoli sarokban rejtőzködő, a karácsonyi égőkhöz szükséges hosszabbítót.

– Megtaláltam – kiáltok le neki. Gondosan betolom a fiókot, és lekapcsolom a lámpát.

– Talán az egyik unokatestvére – suttogja Tess, miközben a Carmine Street-i Pompeji Miasszonyunk-templom előcsarnokában arra várunk, hogy szüleink megérkezzenek a karácsonyi misére. Friss növényfüzérek lógnak alá az oszlopokról, melyek az aranyfóliás cserepekbe ültetett, piros mikulásvirággal díszített oltárhoz vezetnek. Apró fehér égőkkel felruházott alacsony fák sora szolgáltatja a díszletet a gyönyörű arany tabernákulumhoz.

– Nem úgy tűnt, mint egy unokatestvér.Nagyi belül ül a dédunokáival, valamint Alfreddel, Pamelával, Jaclynnel

és Tommal, míg Tess és én a szüléinkre várunk, akik most parkolnak.– Ki lehet az?– Nagyon romantikus hangulatú kép volt.– Ugyan, menj már! A nagyanyánkról beszélsz.– Az idősebb embereknek is vannak kapcsolataik.– Nagyinak nincsenek.– Nem tudom. Sok telefonhívást kap Olaszországból, s ne felejtsd el, mit

mondott Keely Smithnek a barátjáról.– Nem mondta, hogy van neki. Csak belement a játékba a show kedvéért.

Nagyi nem az a típus – makacskodik Tess.– A képet egy bársonyzacskóba rejtette a komódjába, mintha fontos

lenne.– Rendben, tudod mit? Amikor hazaérünk, foglald le a konyhában, addig

én felmegyek, és megnézem. Biztos vagyok benne, hogy nem jelent semmit.– Nagy odakint a tömeg – mondja apa, amikor anyával belépnek a

templomba.Tess, anya és apa követnek a mellékhajóba. Bepréselődünk Charlie és a

lányok mellé. Nagyi a templomi pad túlsó végén ül Alfred mellett. Előrehajol, és megbizonyosodik róla, hogy családunk minden tagja a helyén van. Boldogan mosolyog, ahogy szemügyre vesz bennünket, mielőtt visszafordul az oltár felé. Lehet, hogy Tessnek van igaza. Nagyi nem az a típus, akinek van élete a szeretett családján kívül. Nyolcvanéves. Az a hajó már elment.

Nagyi konyháját az ünnepek és a nagy olasz családi főzések tudatában tervezték, ebben a konyhában nincs olyan, hogy túl sok szakács. A hosszú márványpult kitűnő a konyhai munkákhoz, s a teljesen berendezett konyhában sokan elférünk, miközben megmelegítjük és elrendezzük a tálakat. A december 24-i vacsora épp olyan, mint gyerekkorunkban, azzal a különbséggel, hogy nagyi helyett mi főzünk, és mindenki az általa készített meglepetést hozza magával.

Nagyi spenóttal és apró borjúhúsgolyókkal ízesített hagyományos esküvői levest főzött, Tess házi készítésű manicottit, anya pedig édesburgonyás sertés vesepecsenyét és második főételnek rántott csirkeszeleteket hozott párolt spárgával. Jaclyn salátát csinált. Én az

111

előételért vagyok felelős, ide tartozik a hét hagyományos tengeri étel: bűzöslazac, garnéla, szardínia, osztriga, sós tőkehal, homár és kürtcsiga.

– Kipp-kopp milyen desszertet hozott? – kérdi Tess, miután körülnézett, és megbizonyosodott róla, hogy Pamela hallótávolságon kívül van.

– Elmentek DeRoberti'shez – mondom. Pamela kekszet, cannolit és apró, sajtos sütiket hozott, de nem bánjuk, hogy boltban vette, mert legalább elment egy nagyszerű olasz pékségbe.

– Karácsony van, és békét szeretnék – szól keményen anya.– Elnézést, anya – kér bocsánatot Tess.– Semmi gond. Nézzétek a csirkémet – szól büszkén, amint elrendezi

őket a tálon. – Addig klopfolom őket, amíg papírvékonyak nem lesznek. Panírozás előtt egész átlátszóak. Jaclyn, finomnak tűnik a salátád.

– Egy Nigella Lawson-szakácskönyvből készítettem – feleli Jaclyn. – Azt hiszem, ilyen keresztnévvel biztos olasz vér is folyik az ereiben, nem? Az esküvőnkre megkaptuk az egész kollekcióját.

– Az egész kollekcióját? – csatlakozik hozzánk nagyi a konyhában. – Amikor férjhez mentem, én – mint akkoriban minden menyasszony – csak egy szakácskönyvet kaptam.

– És az most az enyém. A talizmán Ada Bonitól. – Anya friss petrezselyemmel díszíti a húst.

– Az a legjobb. Amikor fasírtot készítek Charlie-nak, amely a második recept abban a könyvben, bármire rá tudom venni. Múlt hónapban sütöttem, és újracsempézte a vendégfürdőszobát.

– Legalább tudod, mi motiválja – mondom Tessnek.– Tudod, próbálom azt tenni, amit anya tett, mialatt felnőttünk. Friss,

házi készítésű étel minden este, és vacsora a családdal. Manapság nem könnyű.

– Köszönöm az érdemeim elismerését. Reméltem, hogy a gyerekeim értékelni fogják a kis dolgokat, amelyeket tettem, és a nagy vacsorákat, amelyeket készítettem. Azt hiszem, Lisieux-i Szent Teréz fogalmazta meg a legjobban: „Tégy kis dolgokat nagyvonalúan” vagy talán „Tégy nagy dolgokat szerényen”? Nem emlékszem. Mindegy. Egész életemben keményen dolgoztam… – emeli le anya a spárgával teli kuktát a tűzhelyről. Leveszi a fedelét, és egy villával kiemeli a spárgát. –… otthon. Nem szeretem, amikor az irodai karriert szembeállítják az otthonteremtéssel. A munka az munka, és én a családomért dolgoztam a saját céljaim mellőzésével. Ti négyen voltatok az én munkám. Az én teljesítményemet akkor értékelték, amikor mind a négyen lediplomáztatok, kirepültetek a fészekből, és képesek voltatok gondoskodni magatokról. Feladtam a saját életem, de nem panaszkodom. Történt, ahogy történt. Mellesleg mesés volt! – teszi le anya a tálat az asztalra.

Gyerekkorunkban a barátaim elmesélték, hogy az anyjuk olyanokkal fenyegette meg őket, hogy jól viselkedjenek, mint „Remélem, a gyerekeid úgy elrontják majd az életed, mint te az enyémet!”, „Ha nem viselkedsz rendesen, megölöm magam, és akkor mi lesz veled, te kis korcs!” vagy Jövő ilyenkor halott leszek, szóval nyugodtan tarthatsz füves bulikat!”. Anya soha semmi hasonlót nem mondott nekünk. Soha nem fenyegetőzne öngyilkossággal, mert őszintén az élet rabja.

112

Nem, amikor anya igazán ránk akart ijeszteni, azt szokta mondani, hogy „Ennyi! Elegem van! Megyek, és kerítek magamnak egy állást! Hallottad! Állást! Aztán majd megnézhetitek, milyen az, amikor nincs itt anyátok, hogy mindennel kiszolgáljon benneteket!” És a hangos, éneklő hangon előadott nagy csapás: „Visszamegyek dolgozni!” Az nem számított, hogy az otthonán kívül soha nem dolgozott. A Pace-n végzett tanárként, de soha nem használta a diplomáját. „Mikor mentem volna vissza az iskolába?” – szokta kérdezgetni. „Mikor?” Mintha az iskola mitikus hely lenne, amely egészben lenyeli a tanári képesítéssel rendelkező nőket.

Az az igazság, hogy anyámnak más tervei voltak. Lefoglalta, hogy felépítse a Roncalli Társaságot. Alfred tíz hónappal a házasságkötésük után született. Aztán jött Tess, én, s végül Jaclyn, s mi lettünk a sikeres karrierje. Az üzletemberek semmit sem tudnak felhozni ellene. Az anyaság volt az ő IBM-je, Chrysleré és Nabiscója. Ő volt családunk vezérigazgatója. Minden reggel korán kelt, úgy „sminkelt” és öltözködött, mintha irodába készült volna, listákat írt, egy hatalmas, letörölhető naptár segítségével hat életet igazgatott, oda-vissza vitt minket, bárhova is kellett mennünk, és soha nem panaszkodott, vagyis nem sokat.

Egyik évben karácsonyra kitaláltunk neki egy névjegykártyát a következő szöveggel:

MICHELINA „MIKE” RONCALLIKülönleges anya

Elérhető a nap 24 órájában,a hét minden napján

Forest Hills, Queens, New York, USA

Annyira büszke volt azokra a névjegykártyákra, hogy idegeneknek osztogatta őket az utcán, mintha a kerületi elnökválasztásra készült volna. Azt a feladatot is jól el tudta volna látni, elhihetik. Anya született vezető, főnök és látnók. Emellett a saját dicséretét zengi, ami a politikában nem baj.

– Hogy haladnak a fiúk a tetőn? – Nagyi a pulthoz hozza a leveses tálakat.

– Megnézem. – A tetőre vezető lépcső felé tartok.– És hívd a gyerekeket is, kérlek – szól utánam anya. – Kész vagyunk.Kettesével szedem a lépcsőfokokat a harmadik emeletre. Gyorsan

ellenőrzöm a hálószobákat. Nagyi szobájában megállok, és megnézem az órát. Hol van Roman? Azt mondta, tizenöt perccel ezelőtt itt lesz. Aggódom, hogy Tess és Jaclyn kezdik azt hinni, Roman csak egy fantom. Elhessegetem a gondolatot, majd jön.

A gyerekek mindenfelé szétszóródtak, beöltöztek, bújócskáznak vagy talán Charisma felhívja Japánt, mint legutóbb (huszonhárom dollár a távolsági számlán). Bármiben is sántikálnak, nem úgy tűnik, mintha bárki is vérezne vagy sírna, így gyorsan elmegyek mellettük, fel a tetőre.

A férfiak feladata tüzet gyújtani a faszén tüzelésű grill alatt. Vacsora után a kabátjainkba burkolózunk, és felmegyünk a tetőre mályvát sütni. Ez nagyapám karácsonyi feladata volt, s nem kerüli el a figyelmünket, hogy apára, Alfredre, Charlie-ra és Tómra is szükség van ahhoz, amit nagyapa egyedül csinált.

113

Kilépek a tetőre a hideg éjszakába, hogy megnézzem a grillt. A faszén még mindig fekete, a szélei kezdenek vörösen izzani. Egy óra múlva pont megfelelő lesz a hőmérséklete a mályva sütéséhez. Szürke füstcsík száll fel a tűzből, miközben a Barneys kabátot viselő Alfred áll a figyelem központjában.

A bátyám a West Side Highway épületeire mutat. Úgy hangzik, mintha bemutatót tartana az ingatlanokról. Mellette a szőrmepelerint viselő Pamela vacog. Charlie, Tom és apa figyelmesen hallgatják, lenyűgözi őket a bátyám tudása. Alfred a Christopher Street sarkán álló épületre mutat. Mintha csak a gyerekei nevét sorolná, eldarálja az irányárat, majd a jelenlegi eladási árat. Elég régóta állok a hidegben, hogy halljak néhány nagy számot.

– Kész a vacsora – szakítom félbe.– Szükséged van segítségre odalent a konyhában? – kérdi Pamela.– Megvagyunk – mosolygok rá. – Segítenél összeterelni a gyerekeket?– Persze – követ lefelé a lépcsőn. Majdnem elszaladtam a

Huszonharmadik utcai barkácsboltba, hogy gumi csúszásgátlót vegyek a lépcsőre, mert tudtam, hogy jön Pamela, és féltem, hogy megbotlik a tízcentis tűsarkain, és három lépcsősornyit gurui lefelé, míg végül véres kupacként a műhelyben köt ki.

– Tetszik a ruhád, Pamela. – Tényleg tetszik a hozzáillő boleróval viselt piros selyemruhája és piros, bokapántos szandálja. – Olyan fiatalnak látszol, mint aznap, amikor találkoztál a bátyámmal.

Elvörösödik.– A bátyád azt mondta, hogy változásról szó sem lehet.– Micsoda?– Azt mondta, mindegy, hogyan csinálom, de nem akarja, hogy a

találkozásunk után megváltozzam.– Nem lehetetlen ez?– Talán, de próbálom betartani a megállapodás rám eső részét. Emellett

romlik a szeme, így minden kiegyenlítődik.Pamela összegyűjti a gyerekeket a vacsorához, én pedig visszamegyek a

konyhába. Anya, nagyi és a testvéreim köretet halmoznak a tálakra a karácsony esti, hét tengeri ételből álló lakomához. Arra készülök, hogy beszámolok a nővéreimnek Alfred semmi-változás záradékáról, és elpanaszolom, mennyire az ellenőrzése alatt akar tartani mindent, de úgy döntök, nem ütöm bele az orromat. Pamela végül is csak azt teszi, amit mindannyian próbálunk az évek során: boldoggá tenni Alfredet. Ha ez azt jelenti, hogy a feleségének az 1994-es farmerét kell hordania, és az legyen jó rá élete végéig, hát legyen. Sajnálom a sógornőmet. Amikor elképzelem Pamelát a családi összejöveteleken, kívülről látom őt, amint krepp-papír szalagokon keresztül kukucskál ki, mintha a börtön rácsai mögött lenne. Az esküvőkön, amikor táncolunk, soha nem csatlakozik hozzánk, és a vasárnapi vacsora utáni közös kártyacsatában sem vesz részt. Újságot olvas a sarokban. Egyszerűen nem tartozik közénk.

Megszólal a csengő.– Várunk valakit? – kérdi anya.– Ki lehet az? FedEx csomag az utolsó pillanatban? – néz rám, és ugrat

Tess, miközben tudja nagyon jól, hogy Romanre várok, hogy a többiek

114

szemügyre vehessék, mint a retekrózsákat az előételben. – Talán egy ideges menyasszony?

– Karácsony este? Soha – feleli nagyi. – Vagy ami azt illeti, máskor sem.– Valószínűleg June az. Áthívtad, ugye, nagyi? – megy bele a játékba

Jaclyn. Végül is karácsony van, szórakozzunk egy kicsit a Viccestestvérrel.– June az East Village-i vad barátaival seitan pulykát eszik, és füvet szív

– von vállat nagyi. – Ismered azokat az embereket a szórakoztatóiparban.Megnyomom a gombot a monitoron.– Ki az?– Roman.– Gyere fel – szólok vidáman a telefonba. A testvéreimhez fordulok. –

Viselkedjetek.Tess összecsapja a tenyerét.– A barátod! Végre találkozunk vele!– Kíváncsi vagyok, milyen! – csicsergi Jaclyn.– Lányok, ne stresszeljétek Valentine-t. – Anya teljesen tisztában van az

első benyomás jelentőségével, így ellenőrzi a rúzsát a króm kenyérpirítóban. Aztán javít a testtartásán, vállait hátraveti, fejét felemeli, és enyhén szétnyitja a száját, hogy látszódjon a bal arcán lévő kis gödröcske. Most már készen áll arra, hogy találkozzon a barátommal.

Roman egy fóliával, majd folpackkal letakart nagy tepsit hoz magával. Méretre szabott fekete kasmírkabátot visel, amelyet korábban még nem láttam rajta.

– Gondoltam jól jönne egy kis desszert. Pite. Boldog karácsonyt! –mondja.

– Boldog karácsonyt! – adok neki egy csókot.Elveszem tőle a tepsit, és a pultra rakom. Kigombolja a kabátját, és

átnyújtja.– Csinos vagy – súgja lágyan a fülembe.– Kérlek, mutass be bennünket, Valentine. – Anya úgy méregeti Romant

fel-alá, mintha a Dávid-szobrot tanulmányozná egy csoportos múzeumlátogatáson. Lábujjhegyre áll, a nyakát nyújtogatja, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Ciao, Teodora. – Roman ad két puszit nagyinak, aztán megfordul, hogy kezet fogjon anyával.

– Ő az anyám, Mike.– Boldog karácsonyt, Mrs. Roncalli – szól melegen.Anyám az arcát kínálja, Roman veszi a lapot, és európai módra két puszit

ad neki.– Kérlek, hívj mamának. Úgy értem, Mike-nak. Isten hozott a karácsonyi

partinkon.– Ez a nővérem, Tess.– Két lányod van, ugye? – kérdi Roman, miközben kezet fog Tess-szel.– Igen. –Tesst lenyűgözi, hogy az idegen életrajzi információkkal

rendelkezik róla, bármi is legyen az.– És ez a kishúgom, Jaclyn.– Az újdonsült feleség?

115

– Igen – fog vele kezet Jaclyn, és úgy sandít rá, mintha a pörkölthúst venné szemügyre a D'Agostino's hentes részlegén.

– Roman, mit készítettél nekünk? – rebegteti anya a szempilláit.– Szedres-fügés pitét – válaszolja a kérdezett, épp mikor meghallom az

unokahúgaimat a lépcső felől.– Ki ez az ember? – mutat Charisma Romanre.– Charisma. Gyere ide és köszönj. – Tess Romanre néz. – Sajnálom,

hétéves, és utálja az összes fiút. Ez Valentine néni barátja.Charisma rásandít.– Valentine néninek nincsenek is barátai.– Nos, sokáig nem volt neki, de most már van, és ennek mind nagyon

örülünk- magyarázza anya, miközben azt fontolgatom, hogy fejjel előre kiugróm a konyhaablakon.

– Épp készültünk asztalhoz ülni. – Anya széles mozdulattal az asztal felé int. Roman Falconi irányába tanúsított testbeszéde az enyhe tartózkodásról a teljes elfogadásra vált át. – Meg kell ismerkedned a férjemmel és a fiúkkal.

– A bátyánkkal, Alfreddel, a fiaival, és a férjeinkkel – magyarázza Tess, miközben átöleli Jaclynt egy egységes, velünk-ne-packázz stílusban.

– Elfeledkezel Pameláról – emlékeztetem.– És Pamelával, az egyetlen menyemmel. Olyan alacsony, hogy szinte

észre sem fogod venni – int egyet anya a levegőbe, és felnevet.Apám és a fiúk lejönnek a földszintre, s anya immár Roman Falconi

kalauzaként bemutatja őt a többi családtagnak. Alfred fiai kezet nyújtanak üdvözlésképpen, mint a régi idők úriemberei a fogadószobákban. Chiara a nővére minden bájával Romanre grimaszol, majd elrohan, hogy csatlakozzon a testvéréhez az asztalnál.

Nagyi jelzi, hogy segítsünk neki a konyhában. Pamela feláll, hogy velünk jöjjön, de Tess odaszól neki.

– Ne aggódj, Pam. Elintézzük. – Pamela vállat von, és az asztalhoz megy.– Panaszkodsz, hogy Pamela nem segít, most meg nem engeded neki –

suttogja nagyi.– Ha adnánk neki egy tálat, összeroskadna a súlya alatt, a tűsarkai pedig a

padlóba fúródnának, mint a szögek. – Tess a hóna alá kap egy borsőrlőt, a másik kezével pedig megragadja a vizeskancsót. Nagyi, Jaclyn meg én fogjuk a többi tálat, és csatlakozunk a családhoz az asztalnál.

Apa elfoglalja a helyét az asztalfőn. Imára kulcsolja a kezét. Keresztet vet, követjük a példáját.

– Istenem, ez pokolian jó év volt.– Apa… – szól Tess gyengéden, s a gyerekekre néz, akiket jókedvre derít

a pokol említése az imában.– Tudod, hogy értem, Uram. Sok megpróbáltatás és csapás ért bennünket,

s az úton most találkoztunk egy új baráttal… – szünetet tart és Romanre néz.– Romannel – szólal meg anya.– Romannel. Hálát adunk a jó egészségünkért, az én relatívan jó

egészségemért, nagyi nyolcvanadik születésnapjáért és mindenért, ami közben történt. – Keresztet vet.

– Apa?Jaclynre néz.

116

– Apa… van még valami. – Jaclyn megfogja Tom kezét. – Szeretnénk, ha tudnátok, hogy kisbabánk lesz.

Az asztalnál kitör a jókedv, a gyerekek fel-le ugrálnak, nagyi elmorzsol egy könnycseppet, anya áthajol az asztalon, hogy megcsókolja Jaclynt, majd Tomot. Apa magasba emeli a karját.

Roman megfogja a kezem, és átölel. Felnézek rá, ragyog, s ez rengeteget jelent nekem.

– A kisbabámnak kisbabája lesz. Íme a bizonyíték, hogy Isten még nem süllyeszti el a hajónkat. – Apa a homlokához emeli a kezét. – Az atya, a fiú és a szentlélek nevében…

– Ámen! – kiáltjuk, anyánk legkevésbé vallásos gyermeke a leghangosabb. Feldob a hír Jaclynnel és Tommal kapcsolatban, s annak is örülök, hogy jól indult az első közös karácsony Romannel.

Kabátban, sapkában és kesztyűben tolongunk a tetőn az éves karácsonyi mályvasütés alkalmából. Anya egy üveg bort és egy csomó műanyag poharat hoz utánunk, amelyeken manóknak öltözött szexis lányok láthatók. (Honnan szedi ezeket a cuccokat?)

Apa és Alfred feltűzik a mályvát a nyársakra, és odaadják a gyerekeknek, akik mint szegény kis gyufaárusok gyűlnek a grill köré, s a lángok fölé tartják a fehér cukrot. Roman átkarol.

– Ideje meggyújtani a fáklyákat! – kiáltja anya. – Kényelem kint és bent, én mondom.

– Pont olyan, amilyennek leírtad – súgja Roman a fülembe, majd csatlakozik Charlie-hoz és Tomhoz, akik szétszélednek, hogy a tető sarkaiban meggyújtsák a fáklyákat.

Apa segít Alfred Juniornak és Roccónak a tűz fölé tartani a nyársra tűzött mályvacukrukat. Charisma, a kis piromániás, hagyja, hogy az övé meggyulladjon, szétdurranjon, mint egy bomba, és a forró szénre folyjon. Chiara türelmesen vár, egyformán pirítja a cukor mindkét oldalát. A nővéreim a lányok mögött állnak, segítenek nekik, ami szintén generációról generációra szálló ünnepi hagyomány.

– Dédnagymama! – szól Charisma. – Meséld el a bársonyparadicsomok történetét.

– Dédnagymama túl sok bort ivott – ül le nagyi egy nyugágyra, és felteszi a lábait. – És még fogok is egy keveset. Majd Valentine néni elmeséli.

– Meséld el! – ugrándozik föl-alá Charisma, Rocco, Alfred Junior és Chiara.

– Oké, oké. Amikor hatéves voltam, anya átküldött nagyanyához és nagyapához, hogy nyolcadszorra is elmehessen megnézni Az operaházfantomját.

– Szeretem az Andrew Lloyd Webber-előadásokat – mondja anya bocsánatkérően Roman felé, aki vállat von.

– Alfred és Tess nyári táborban voltak…– A Don Bosco táborban – pontosít Tess.– …a kis Jaclyn pedig apával Queensben. Nagymama és nagypapa csak

az enyém volt, s feljöttem ide a tetőre játszani. Először rendeztem teadélutánt, a kerti szerszámok voltak a kellékek, a sár pedig a pogácsa.

117

Aztán úgy döntöttem, hogy én leszek nagyi, odamentem a paradicsomokhoz, és elkezdtem turkálni a földet. De amikor felnéztem, nem láttam paradicsomokat. Lerohantam, egyenesen a boltba, hogy valaki ellopta a paradicsomokat. Aztán sírva fakadtam.

– Majdnem ideg-összeroppanást kapott – jegyzi meg nagyi.– Aggódott! Eltűntek a paradicsomok – kel a védelmemre Chiara.– Igen, tehát nagyapa elmagyarázta, hogy néha nem számít, mennyire jól

a gondozzuk a növényeket, nincs rajtuk termés, néha egyszerűen túl esős az idő ahhoz, hogy teremjen a paradicsom. A növények annyira okosak, hogy tudják, mikor ne virágozzanak, mert különben a paradicsomok kásásak és íztelenek lesznek, s annak mi haszna?

– És akkor azt mondtam, lehet, hogy jövő nyárig kell várnunk a paradicsomokra. De Valentine annyira szomorú volt – emeli fel nagyi a poharát.

Ismét én folytatom a történetet, Romanre nézek, akit annyira lenyűgöz a paradicsomok sorsa, mint a gyerekeket, de lehet, hogy csak udvarias.

– Következő vasárnap mindenki átjött vacsorára, és nagyi így szólt: „Menj fel a tetőre Valentine. Nem fogsz hinni a szemednek.”

– És mindenki felrohant a tetőre! – szól Chiara.– Így igaz – teszem a kezem Rocco és Alfred Junior vállára. –

Mindnyájan feljöttünk a tetőre, hogy megnézzük, mi történt. Amikor felértünk, csodát láttunk. Minden tele volt paradicsommal. Nem olyan paradicsomok voltak, amelyekből szósz készül, hanem piros és zöld, bársonyból készült paradicsomok, amelyek díszként csüngtek alá a csupasz növényekről. Még a boltból származó paradicsom-tűpárna is ott lógott. Fel-alá ugráltunk, mintha karácsony reggel lett volna, bár az volt a nyár legforróbb napja. Megkérdeztem nagyapát, hogy mi történt. Azt felelte:

– Varázslat! – S mindnyájan a bársonyparadicsomok szüretét ünnepeltük.Anya felemelt hüvelykujjával dicsér meg, miközben a gyerekek

mályvacukrot eszegetnek, mi pedig bort iszogatunk. Körbenézek a családomon, boldognak érzem magam, mint akinek megvan mindene. Pamela továbbra is a bátyám csípőjéhez tapad, mint egy pisztolytáska, míg nagyi a lábát felrakva fekszik a nyugágyban. Tess és Jaclyn odébb húzzák anyát, hogy megnézzék egy norvég sétahajó kényelmes kikötését a New York-i öbölben. Romanre pillantok, aki úgy tűnik, simán beleillik ebbe az őrült családba. A hold előkukucskál a mögöttünk magasodó felhőkarcolók mögül, s rettentően hasonlít egy szerencsepénzre.

Apa felemeli a szexis manókkal díszített műanyag borospoharát.– Szeretnék pohárköszöntőt mondani. Igyunk dr. Buxbaumra a Sloan

kórházban, aki a prosztrata értékeimet északról délre vitte! Ez igen jó dolog.– Dr. Buxbaumra! – Apa kezdi legyőzni a rákot, és még mindig nem

tudja kimondani a prosztata szót helyesen.– Élj soká, Dutch – emeli anya ismét a poharát. – Még sok naplemente

vár ránk, és sok-sok kirándulás. Még el kell vinned Williamsburgbe.– Virginiába? – kérdezi Tess.– Ez az álomutazásod? – kérdi Jaclyn. – Autóval elmehetsz oda.– A megvalósítható célokban hiszek. Az alacsony elvárások teszik

boldoggá az életet. Nem bánom, ha úgy halok meg, hogy nem láttam Bora Borát. Emellett szeretem az üvegfújást, a György korabeli építészetet, és a

118

szabadságharc jeleneteit bemutató előadásokat. A megvalósíthatóra törekedjetek, gyerekek.

– Azt hiszem, komolyan gondolod – iszom egy nagy korty bort.– Teljes mértékben. Az elérhetőről álmodtam, és az rám talált. Egy

helyes, szép fogú olasz fiút akartam, és meg is kaptam.– Még mindig megvan az összes fogam – bólogat apa.– Úgy gondoljátok, hogy a kis dolgok nem számítanak, amíg szóba nem

kerülnek a fogak. – A nyugágyon fekvő nagyi apára emeli a poharát.A borunkat kortyolgatjuk, miközben apa harapásán és anya gyarmati

Williamsburgjén merengünk. Nem hallani mást, csak a mályvacukrok halk pattogását, amint narancssárga lánggal fellobbannak, majd ragyogó kékre váltanak, aztán szénné feketednek. Roman felügyeli a tevékenységet, és úgy tűnik, jól érzi magát. Rám néz, és kacsint.

A gyerekek lementek a földszintre, hogy játsszanak azokkal a kicsi Polly Pocket babákkal, míg mi, felnőttek a tetőn maradunk, és egy régi asztal körül üldögélve megisszuk a borunkat. Feltámad a hideg szél, és kialszik a tűz a grill alatt. Összeszedem a poharakat, éppen lefelé készülök, hogy elmosogassak, amikor meghallom, hogy Alfred odahajol nagyihoz, és azt mondja:

– Még nem válaszoltál Scott Hatcher ajánlatára.– Ne most – válaszolja nagyi csendesen.Tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Egész este alig bírtam Alfredre nézni,

mert tudtam, hogy minden egyes alkalommal, amikor a manicottiba harap, a négyzetmétereket és a kamatlábakat számolgatja. Megjegyzéseket tett és célozgatott. De most betelt a pohár.

– Karácsony van! Nagyi nem akar Scott Hatcherről és a készpénzes ajánlatáról beszélni. Ezenkívül azt mondtad, hogy Scott Hatcher ügynök, nem pedig vevő.

– Mindkettő. Ingatlanokat ad el, de vásárol is befektetési célokra. Egyébként mit számít az?

– Sokat. Egy ügynök jön, és elmondja a véleményét. Ez egy folyamat. Néhány hónap elteltével, amikor elég információt gyűjtöttünk össze, és kielemezzük a versenytársak ajánlatait, hogy a legjobb árat kapjuk, akkor, és csak akkor, ha el akarjuk adni, kérjük fel a saját ügynökünket, és nevezzük meg az árat. De itt nem ez történik. Hatchernek nem a mi érdekünk a fontos.

– Honnan értesz ennyire az üzlethez? – vág vissza Alfred.– Saját kutatást folytattam. – Ha Alfred tudná, hogy mennyit! Többet

tudok Scott Hatcherről, mint valaha is szerettem volna. –Nem bölcs dolog, hogy nagyi egy ajánlat meghallgatása után adja el az épületet. Rossz üzlet.

– Micsoda üzletasszony! – szúr meg gúnyosan.– Csak osztok, szorzok, kalkulálok. – A családom rám néz. A Vic-

cestestvéra művészet, nem pedig a számok embere. Megleptem őket.– Nem beszélsz komolyan – fordul el tőlem Alfred.– Halálosan komolyan beszélek – emelem fel a hangom. Alfred visszafordul, és zavartan néz rám.– Ne most, Valentine – szól keményen nagyi.– Egyébként meg nem a te döntésed, hanem nagyié – teszi hozzá Alfred

elutasítóan.

119

– Nagyi társa vagyok.– Mióta? – kiabálja.Nagyira nézek, aki épp készülne megszólalni, de meggondolja magát.– Gyerekek, ne legyetek ilyenek – vág közbe apa.– Ó, pedig ilyenek leszünk – állok fel. Ekkor a nem vérrokonok –

Pamela, Charlie és Tom – felkelnek az asztaltól, és a tető szélén található kerítés felé araszolnak. Csak Roman marad az asztalnál, arckifejezése azt mondja, veled vagyok.

– Ti ketten, azonnal fejezzétek be – csipogja anya. – Kellemes ünnepet töltünk együtt.

– Mennyit ajánlott, Alfred? – forszírozom. Nem válaszol.– Azt kérdeztem, mennyit?– Hatmillió dollárt – jelenti be.A tetőn lévő rokonaim torkából kiáltás szakad fel, mint hozsanna egy

vallásos összejövetelen.– Nagyi, megagazdag vagy! – kiált fel Tess. – Olyan vagy, mint Brooke

Astor!– Csak a holttestemen át – néz le a kezeire. – Az a szegény asszony.

Komolyan gondolom, hogy szegény. Nyugodjék békében!Ha nem jól neveled a gyerekeidet, a világ összes pénze sem számít.

Gyors út a zűrzavarhoz.– Kérlek, anya, mi nem az Astorok vagyunk. Nagy szeretetben élünk –

szól anya.– Mi lesz az ajánlattal? – kérdezi finoman Jaclyn.– Nagyon magas ajánlat, valójában remek ajánlat, és azt tanácsoltam

nagyinak, hogy fogadja el – fedi fel Alfred a terveit. – így végül ötven év kemény munkája után visszavonulhat, vehet Jersey-ben, felénk egy lakást, és életében először felteheti a lábát.

– Most is épp fenn van a lába – mondom. Nagyi felé fordulok. –Mi történik az Angelini Cipőkkel?

Nagyi nem válaszol.– Valentine, nagyi elfáradt- emeli fel a hangját Alfred. – Te pedig

nyomást gyakorolsz rá. Ne legyél ilyen önző, és a változatosság kedvéért gondolj a nagyanyánkra.

– Tudod jól, Alfred, mennyire szeretem a munkám – szól nagyi.– Igaz. Nagyszerűen megy az üzlet. Évi háromezer pár cipőt készítünk.– Ugyan már. A jelenlegi üzleti körülmények között ez aligha életképes

vállalkozás. Nincs weblapotok, nem hirdettek, és 1940 óta semmi sem változott. Már ne bántódj meg, nagyi – fordul felé Alfred.

– Nem fogok. Az nagyszerű év volt. Alfred folytatja.– Ugyanazokat az eszközöket használod, mint nagyapa. Az Angelini

Cipők jelenleg nem több, mint egy hobbi kettőtök és a részmunkaidős alkalmazottak számára. Ezzel az adóssággal a nyakatokban felelőtlenség nem átgondolni az üzlet bezárását és az adósság rendezését. Emellett, még ha találnánk is valakit, aki megvenné a boltot, egy százalékát sem adná annak, amennyit ez az épület ér. Ez a ház egy aranybánya.

120

– Ez a mi üzletünk! – mondom neki. Hát nem látja, hogy déd-nagyapánk öröksége jelenti az aranyat? A nevünk? A technikánk? A hírnevünk? Alfred nem értékeli a hagyományainkat. Azok nélkül mik vagyunk? – Ebből a boltból élünk!

– Alig. Ha lakbért kellene fizetnetek, az utcára kerülnétek.Kipp-kopp odamegy hozzá. Belékarol, ami azt mutatja, hogy ezeket már

korábban is hallotta.– Nem költök többet, mint kellene. Soha nem kértem kölcsön egy centet

sem.– Segítettem, amikor szakítottál Brettel, és otthagytad a tanítást.– Háromezer dollárral. Azt a pénzt nem adtad. Hat hónap alatt fizettem

vissza hétszázalékos kamatra! – El sem hiszem, hogy ezt a szememre hányja. Hát persze, hogy a szememre hányja. Ez Alfred! Anya nyugtalanul fészkelődik a kerti székben, és apa úgy bámul a Verrazano Narrows hídra, mintha az nyársra tűzött mályvacukorként lángolna.

– Szerintem Alfred azt próbálja mondani – kezdi anya diplomatikusan –, hogy anyám már elért egy bizonyos kort, és ha előre tekintünk az útra, változásokra számíthatunk.

– Persze, anya – provokálom. – És ez az út jeges, a kerekeid laposak, és az autó megcsúszik. Na és? De te bármire hajlandó vagy, csak hogy támogasd Alfredet, a drágalátos és briliáns fiadat. Amit akar, azt megkapja. Ha tényleg nagyi és a jóléte miatt aggódna, egy szót sem szóltam volna. De neki minden a pénzről szól. Mindig minden a pénzről szól.

– Hogy merészeled! Aggódom nagyi miatt! – kiabálja Alfred.– Tényleg?– A bátyád szereti a nagyanyátokat – veti közbe apa.– Ne beszélj a nevében – szólok neki.– Ne beszélj a nevemben – szól Alfred apának. Apa megadóan az égbe emeli a kezét.– És ne beszélj az én nevemben – áll fel nagyi. – Én fogom meghozni az

összes döntést az Angelini Cipőkkel és a házammal kapcsolatban. Alfred, amilyen okos vagy, olyan nagy a szád. Soha nem kellene számokról beszélned. Mindenkit felizgattál.

– Azt gondoltam, hogy mivel ez csak családi…Roman félrenéz, mint egy vendég, aki azt reméli, hogy elmenekülhet az

összecsapás elől. De nem tud mozdulni. Észreveszek egy villanásnyi türelmetlenséget a szemében.

– Annál rosszabb! – szól nagyi. – Az ilyen számok csak felidegesítik az embereket. Az isten szerelmére, engem idegesítenek fel. Én óvom a magánéletem, s nem akarom, hogy széttépjék az üzletemet, mint valami karácsonyi csomagot, hogy mindenki hozzáférjen a tartalmához. És Valentine, értékelek mindent, amit értem teszel, de nem akarom, hogy azért maradj itt, mert úgy gondolod, ezt kell tenned…

– Itt akarok maradni.– … és Alfrednek igaza van. Nem az vagyok, aki voltam.– Nem akartam, hogy így hangozzon, nagyi – mondja Alfred. –Hiszem,

hogy ez igenis a te döntésed. De életedben először szeretnélek pihenni látni. Oka van annak, hogy az emberek nyolcvanéves korukban nem dolgoznak.

– Mert a legtöbbjük halott? – adja fel nagyi, és leül.

121

– Nem, hanem mert rászolgáltak a pihenésre. És Valentine, senki sem mondta, hogy nem készíthetsz cipőket hobbiból. Itt az ideje, hogy saját karriered legyen. A harmincas éveid közepén jársz, és úgy élsz, mint egy bohém hobó. Ki fog gondoskodni rólad, amikor megöregszel? Azt hiszem, az is rám vár majd.

– Te vagy az utolsó, akitől segítséget kérnék. – Komolyan is gondolom. Kipp-kopp fellélegzik, eggyel kevesebb, ami miatt aggódnia kellene.

– Majd meglátjuk. Ez idáig én vagyok az egyetlen Roncalli gyerek, aki fizet.

– Miről beszélsz? – tudakolja Tess.– Nagyi partijáról.– Felajánlottuk – válaszolja Jaclyn és Tess kórusban.– Én is! – teszem hozzá.– De én fizettem! És újságom van számotokra: mindig én fizetek.– Ez nem fair, Alfred, nem vállalhatod át a költségeket, hogy utána

panaszkodj. Ez szörnyű! – Tess jelzi, hogy nagyi, az ünnepelt is hallja.Alfredet ez nem érdekli. Folytatja.– Mit gondoltok, ki fizeti apa orvosait? Van biztosítása, de van önrész, is

és vannak készpénzes költségek. Néhány kezelést máshol kell elvégezni. De ti lányok ezt nem tudjátok! Miért? Mert soha nem kérdezitek!

– Vissza fogjuk fizetni – mondja anya csendesen.– Ha nem csapnál le rá, és fizetnél mindenért, mint egy jótékony

pártfogó, akkor boldogan kifizetnénk a részünket – mondom neki. – Csak azért fizetsz, hogy később az orrunk alá dörgölhesd.

Alfred felém fordul.– Nem fogok bocsánatot kérni tőled azért, mert sikeres vagyok. Ennek

megvan az ára, amit nap mint nap megfizetek ennek a családnak. Én vagyok az, aki pénzt keres, így én fizetek. És te neheztelsz rám ezért!

– Mert erről panaszkodsz! Inkább lennék leégve, és élnék egy dobozban a Boweryn, mint abban a félelemkastélyban, mint te. Csak nézd meg Kipp-koppot… – csúsznak ki a szavak a számon, mielőtt megállíthatnám őket.

Tess és Jaclyn levegő után kapnak, míg anya az orra alá dünnyög:– Ó, ne. – Az ezt követő csendben esküszöm, hogy hallom a fejünk fölött

elhaladó felhőket.– Ki az a Kipp-kopp? – kérdi Pamela. Rám néz, aztán a férjére.– Nem tudom, miről beszél – feleli.– Valentine? – néz rám Pamela.– Ez egy…– Ez egy kedveskedő megnevezés, tényleg – szakít félbe Tess. –Egy

becenév.– Ha még soha nem hallottam, akkor ez nem becenév. – Tizenhét év után

most először emeli fel a hangját. – Ne tudnám a saját becenevem?– Könyörgöm, lányok, eltérünk a témától. Ez nem vezet sehova. –Anya a

fülére húzza a mű nercszőrme gallérját. – Gyerünk! Túl hideg van idefenn. Menjünk be, és csináljunk ír kávét. Kér valaki?

– Senki nem megy sehova. – Pamela acélos pillantást vet anyára. – Mi az ördögöt jelent az, hogy Kipp-kopp?

– Valentine? – néz rám anya.

122

– Ez egy becenév, ami… – kezdek bele.– Ilyen hangja van a magas sarkú cipődnek, amikor mész – tör ki

Jaclynből. – Alacsony vagy, rövideket lépsz, és amikor a sarok földet ér, akkor… kipp-kopp, kipp-kopp.

Pamela szemét elönti a könny.– Egész idő alatt bolondot csináltatok belőlem?– Nem gondoltuk komolyan – néz Tess kétségbeesetten Jaclynre és rám.– Nem tehetek a… a… méretemről. Én soha nem gúnyollak ki

benneteket, pedig ebben az őrült családban sok nevetséges dolog akad. – Megfordul, és elrobog. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Amikor felismeri a hangot, lábujjhegyre emelkedik, és úgy megy tovább csendben az ajtóig. Az egyensúlya kedvéért az ajtófélfába kapaszkodik. – Alfred! – kiált oda neki. Majd kopogva lemegy a lépcsőn. Halljuk, hogy a fiúkat hívja.

– Tudjátok, nem bánom, ha velem gonoszak vagytok, de ő soha semmit nem ártott nektek. Mindig jó sógornőtök volt – követi Alfred a feleségét lefelé.

– Becsomagolok nekik egy kis maradékot – követi őt anya.– Muszáj volt kikotyognod – emeli az égbe a kezét Tess. Jaclynre mutatok.– Muszáj volt neki elmondanod?– Úgy éreztem, csapdába estem.Az arcom kimelegedett a bortól és a vitától.– Nem tudtál volna kitalálni valamit? Valami meséset, mint például a

kipp-kopp egy drága óra vagy valami hasonló?– Az tik-tak lenne – szólal meg az őrszem poszton álldogáló Charlie a

szökőkút mellől.– Bocsánatot kell kérnetek – szólal meg nagyi csendesen.– Tudjátok, az én állapotomban nem izgathatom fel magam – igazítja

meg apa autós kabátja gallérját. – Ezek a beültetett kapszulák radioaktívak. Ha megvadul a vérnyomásom, ki fognak törni, mint a Tripoli-hegy.

– Sajnálom, apa – suttogom.Apa a három bűnbánó lányára néz.– Tudjátok, mi egy család vagyunk. Egy kis szigetnyi ember. Mi nem

Irán, Irak vagy Tibet vagyunk, az isten szerelmére, hanem egy ország. Mindnyájatokban, kivéve téged, Tom, akiben ír vér csorog, mindnyájatokban van valami olasz. Charlie sem kivétel, az a negyed rész szicíliai származás nem mentség.– Apa nem felejtette a jó modort, és Romanre néz. – Roman, feltételezem, te száz százalékos vagy.

Romant készületlenül éri a kérdés, így gyorsan igenlően bólint. Apa folytatja.– Egységesnek kell lennünk, egymásért, és legyőzhetetlennek kell

lennünk. Ehelyett mi a helyzet? Gyűlölködünk. Gyűlölködés folyik a fülünkből és a seggünkből. És miért? Engedjétek el! Mindent engedjetek el!Semmi sem számít. Higgyétek el apátoknak! Szemtől szembe találkoztam a nagy kaszással, és kemény egy gazember. Egy életetek van gyerekek. Egy – emeli fel a mutatóujját, és hangsúlyozásképpen az ég felé bök vele. – És higgyetek az öregeteknek, élvezni fogjátok. Ez minden, amit tudok. És ha Pamelának rövid lábai vannak, és mindig magas sarkú cipőt kell viselnie,

123

akkor azt normálisnak kell elfogadnunk. És ha Alfred szereti őt, akkor mi is szeretjük. Érthető voltam?

– Igen, apa – ígérjük meg hárman lányok. Roman, Charlie és Tom egyetértően bólogatnak.

Nagyi csukott szemmel visszadől a nyugágyra.– Lesz, ahogy lesz. Bemegyek – megy le apa a lépcsőn. Charlie és Tom

olyan messze húzódtak a vitától, amennyire csak lehetett anélkül, hogy leestek volna a tetőről. Zsebre tett kézzel álldogálnak, s félig-meddig azt várják, hogy golyók repkedjenek karácsonykor. Amikor nem így történik, Tom körülnéz:

– Van még sör?

Roman besegít az anyósülésre, aztán beszáll a túloldalon. Megborzongok, amikor beindítja a motort. Amennyire lehetett, hátratolta az ülését, én is hátratolom mellé az enyémet.

– Mit akarsz csinálni? – kérdi.– Vigyél el a Brooklyn-hídra, le akarok ugrani.– Vicces. Jobb ötletem van.Ráfordul a Hatodik sugárútra, és a külváros irányába tart. Manhattan

utcái üresen ragyognak.– Sajnálom, hogy mindezt hallanod kellett – nyúlok a kezéért.– Egy Falconi-karácsonykor a garázsban szolgáltuk fel a vacsorát; a

testvéreim összevesztek, és annyira felhergelték magukat, hogy pótgumikat dobáltak egymáshoz. Emiatt ne aggódj.

– Így már más a helyzet. – Nevetünk. – Mi a véleményed Alfredről?– Még nem tudom – feleli diplomatikusan.– Alfrednek nagyon magas elvárásai vannak. Senki nem vallhat kudarcot.

Apám viszonya után nagyon erényes lett, és még azon is elgondolkodott, hogy beiratkozik egy papi szemináriumra. De egy másik isten hívta magához. Bankár lett belőle. Természetesen ez csak egy másik módja annak, hogy megfizessen apának. Apám soha nem keresett sokat, s Alfred számára ez a módja annak, hogy felsőbbrendű legyen. Erkölcsileg és pénzügyileg felsőbbrendű.

– Mi a helyzet a feleségével?– Az irányítása alatt tartja. Pamela annyira ideges, hogy csecsemőtápszert

eszik, mert krónikus fekélye van.– Miért ilyen kemény veled Alfred? – kérdezi gyengéden.– Úgy gondolja, túl laza vagyok. Munkát váltottam, a nagyanyámmal

élek, és nem jött össze a kapcsolatom a tökéletes férfival.– Ki volt az?– Nem számít. Nem érdekel a tökéletes.– Mit akarsz?– Téged. – Felemeli a kezem és megcsókolja. Teljesen odavagyok érte,

és nem hiszem, hogy ez múló ünnepi kaland lenne. Amennyire szörnyű volt a veszekedés a tetőn, annyira megnyugtat Roman jelenléte. Anélkül tette jobbá a helyzetet, hogy egy szót szólt volna, vagy tett volna valamit. Biztonságban érzem magam.

124

Lelassít a Saks Fifth Avenue luxusáruház előtt, majd befordul az Ötvenegyedik utcába. Leparkol az oldalbejárat mellett.

– Gyerünk – jön át az én oldalamra, és kisegít. – Karácsony van. Nézzük meg a kirakatokat.

Kézen fog, és elhaladunk a vörös bársonykötelek mögött. Egy latin család fényképezkedik egy hóemberes kirakat előtt. Az apa az ablakhoz emeli a hároméves forma fiát.

Az Ötödik sugárút elcsendesedik, miközben a kirakatokat nézegetjük: korszakokon átnyúló ünnepi boldogság diorámák, egy aprólékos viktoriánus jelenetet, ahol egy család az ajándékokat bontogatja, és egy kiskutya húzza le a csomagról a szalagot újra meg újra. Egy másik képen bubifrizurás, rövid, flitteres ruhát viselő lányok charlestoni járnak a viharos húszas években, újra és újra, szinkronban.

Egy szaxofonos férfi jelenik meg az Ötvenedik utca sarkán, s egy kis dzsesszdallammal töri meg a csendet. Roman szorosan átkarol, lefelé haladunk a hóemberes kirakat felé. A férfi abbahagyja a játékot, réz szaxofonja úgy csüng a nyakában, mint egy túlméretezett arany talizmán. Amint a következő kirakathoz megyünk, az öregemberre nézek, és elmosolyodom. Elnyűtt angol tweed sapkát és régi kabátot visel. Énekel:

Boldogan jártuk az utunkAz élet gyönyörű volt, fiatalok voltunkMiután elmentél, az élet megy továbbMint egy régi dal, amelyet énekeltünkAmikor túl öreg leszek álmodniOtt leszel, hogy emlékezzem rádAmikor túl öreg leszek álmodniSzerelmed a szívemben fog élniCsókolj meg édesemÉs váljunk elÉs amikor túl öreg leszek álmodniAz a csók a szívemben fog élniÉs amikor túl öreg leszek álmodniAz a csók a szívemben fog élni

Roman a karjába vesz, és megcsókol. Amikor kinyitom a szemem, a Szent Patrik-katedrális tetőablakainak fényei eltűnnek a fekete égbolton kígyózó fehér füstben.

– Szeretnél nálam aludni ma éjjel? – kérdezi.– Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit csak el tudok képzelni. Az autóban Roman rám néz, és mosolyog. Azt tervezem, hogy bárhol is

lakjon, egész úton a nyakát fogom csókolgatni. Ezt teszem. Bekapcsolja a rádiót. Rosemary Clooney éneke olyan lágy a fülnek, mint a whiskey és a tejszínhab a nyelvnek. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ma este valami csodálatos kezdődik el. A nyakába temetem az arcom, és azt kívánom, bárcsak felszállna az autója, és hazáig repítene bennünket.

Kezdek szerelmes lenni! A gondolataim úgy robbannak szét, ahogy az aprópénz zúdul kifelé a játékgép nyílásán Atlantic Cityben, amikor a nyerő

125

négyes kioldja a kart. Gondolatban figyelem magam, ahogy aranykorongok hullanak körülöttem százasával, majd ezresével! Búgócsigákat és kibomló szalagokat látok, templomtoronyból előröppenő barázdabillegetőket, kongó templomharangokat, piros flitteres felsőt viselő táncos lányok sorát, amint teljes erőbedobással addig szteppelnek, amíg annyira süketítő a zaj, hogy az embernek be kell fognia a fülét. Látom a piros papírsárkányokkal, lila és fehér hőlégballonokkal meg karácsonyi ezüstlaméként aláhulló, aszteroidaszerű tűzijátékkal teli fényes kék eget. Érzem, hogy felvonulás készül! Masírozó zenekarok, egyik szárny a másik után, smaragdzöld egyenruhában, a mazsorettek fehér flitteres trikóban pörgetik a botot, hullámoznak a koreográfiában, miközben kifényezett réztubák haladnak az utcán jobbról balra, egy dallamot harsognak, az én dallamomat! Az én dalomat! A fejem megtelik hanggal, a szemem csodával, a szívem pedig régimódi, telivér örömmel. Kinyitom a szemem, felnézek a holdra, amely megfordul az égbolton! Mennyei érmefeldobás! Nyeltem! Enyém a pénz, barátaim!

Roman behajt egy parkolóházba a Sullivan Streeten. Az autóban hagyja a kulcsot, és int a gondoknak, aki visszaint. Kimegyünk az utcára, az utcai lámpák fényében megcsókol.

– Melyik a tied? – kérdezem.– Az – mutat egy tetőtér felé, egyfajta régi gyár, az ajtóra szavakat

véstek, de nem tudom őket elolvasni. Megragadja a kezem, és a bejárathoz futunk. Belépünk, lifttel felmegyünk a negyedik emeletre, csókolózunk, amikor a lift megdöccen, ajkaink egymás orrára csúsznak, és felnevetünk.

A lift ajtaja egy hatalmas, egész emeletet elfoglaló tetőtérben nyílik ki, mindkét oldalon nagy ablakok sorakoznak. Régi szögfejekkel pettyezett, kopottas, széles lécekből álló tölgyfa parketta borítja a padlót. Négy nagy, fehér oszlop magasodik a terem közepén, egyfajta nyitott, szabadtéri pavilont alkotva. Kanyargós görög motívumok szegélyezik a magas mennyezetet, lapos oszlopok simulnak a falakhoz, s ettől olyan a szoba hangulata, mint egy régi múzeumi raktárnak. A túlsó falon egy nagy festmény függ, amely egy árva fehér felhőt ábrázol a sötétkék éjszakai égbolton.

Egy a tetőtér hosszán végighúzódó profi konyha fekszik mögöttünk. Tiszta, rendezett, a legmodernebb eszközökkel szerelték fel. Trombitafolyondárral díszített, vad, narancssárga és zöldszínű muranói üvegcsillár lóg a pult fölött.

Roman oszlopokon nyugvó ágya a szoba távoli sarkában áll, mögötte tiszta, fehér muszlinfüggöny. Az ezüst radiátorok ontják a meleget a csendes tetőtérben, legalább 50 fok van idebenn. Kezdek izzadni.

– Hadd segítsem le azt a kabátot. – Miközben a kabátomat gombolja, megcsókol. Nem áll meg a kabátnak Kigombolja sápadt rózsaszín kasmírpulóverem apró gyöngygombjait, és lecsúsztatja a pulóvert a vállamról. Egy pillanatig arra gondolok, hogy nézek ki, aztán félredobom a gondolatot, jól, egyébként is látott már meztelenül. Megérinti az izzadságcseppeket a homlokomon.

– A fűtéstől van, vagy tőlünk?– Tőlünk – biztosítom. Lehúzza a szoknyám cipzárját. Segítek levenni a

kabátját. Az ingujjával küzd, amíg le nem húzom a karjáról, mint a csomagolópapírt. Egy pillanatra felnevetünk, majd folytatjuk a csókolózást.

126

A kezembe fogom az arcát, egy pillanatra sem engedem el, miközben átvágunk a szobán. Amíg eljutunk az ágyig, ruhaösvényt hagyunk magunk mögött a padlón, mint rózsaszirmokat. Felemel, és a puha bársonytakaróra tesz. Átnyúl fölöttem, kinyitja az ablakot. Befúj a szél, meglebegteti a függönyt, mint a nyári mosott ruhát a szárítókötélen. Amikor Roman rám fekszik, a hideg levegő ránk telepszik.

A szeszélyesen működő bojler és a karácsonyi szél zenéjére szeretkezünk. Hol melegünk van, hol meg fázunk, de inkább melegünk, mert egymásba gabalyodunk. Csókjai úgy borítanak be, mint a bársonytakaró, amely most ejtőernyőként hever a földön.

A párnái közé süllyedek, mint a fakanál a csokoládétorta tésztájába.– Mesélj valamit – húz közel magához, és a nyakamon nyugtatja az arcát.– Mit meséljek?– Egy jó történetet. Mint a paradicsomos.– Lássuk csak. Egyszer volt, hol nem volt… – kezdek bele. Amint

folytatni akarom, Roman elalszik. A padlóra és a takaróra pillantok, tudom, hogy valamikor az elkövetkező néhány órában a bojler leáll, és fázni fogok. De nem áll le, én meg cserébe nem fázom. Alvás közben csak Roman karja ölel át. Melegben vagyok, biztonságban, s engem akar a férfi, akit imádok, s aki rejtély számomra. De mégis eleget tudok ahhoz, hogy mély álomba merüljek ezen a karácsonyi éjszakán. Milyen boldog helyen pihen az egykor fáradt szívem, amely olyan foltozott, mint egy öregember kabátzsebe, az emberé, aki túl öreg lett ahhoz, hogy álmodjon.

127

8

Mott Street

– Így képzelem én a kellemes karácsonyi ünnepeket – harap June egy lekváros fánkba, és becsukja a szemét. Megrágja a falatot, aztán iszik egy korty kávét. – Tudod, az ünnepi szex a legjobb. Finom étel, sziporkázó beszélgetés, vagy családi összezördülés: hamar kedvet csinál egy kis hempergéshez a szénakazalban. És tudod, egy veszekedés után szükséged is van rá. Ellazít.

– Úgy hangzik, mintha már megfordultál volna egyben. – Helyesebb lenne azt kérdezni, hogy hol nem járt még.

– Ó, mesélhetnék egy Szent Patrik-napról Dublinban, amitől… – June. – Nagyi jön be a boltba; kabátot és az álla alatt megkötött kendőt visel. Leteszi a táskáját, leveszi a kesztyűjét és a kabátját.

– Épp arról az ír gazemberről készültem mesélni Valentine-nak, akivel 1972-ben ismerkedtem meg egy nyaraláson. Seumas nem volt szégyenlős, higgyétek el. Pompás férfi volt.

– Bárcsak írnál egy könyvet. Akkor irodalmi élményként élvezhetnénk a részleteket – akasztja fel nagyi a kabátját –, és eldönthetnénk, hogy kikölcsönözzük-e a könyvtárból… vagy sem.

– Ne aggódj. Soha nem fogok könyvet írni. Egy könyv lapjain nem vibrálnék. – Úgy fordítja meg a mintavételhez használt papírt az asztalon, mint matador a köpenyt. Az asztalra simítja. – Csak a valóságban.

– Az igazi művész jele – mondom, és felforrósítom a vasalót.– Mit gondoltok? – veszi le nagyi a kendőjét. Lassan megfordul, hogy

megmutassa új frizuráját és hajszínét. Eltűnt a fehér haja! Haját lágy barnára festtette, rövidre vágatta, s ahol korábban apró fürtök lógtak, most sápadtarany tincsek keretezik az arcát. Csillogó, sötét szeme kontrasztot alkot rózsaszín bőrével és melegkaramell-színű hajával. – Azt az ajándékutalványt használtam, melyet tőletek, lányoktól kaptam karácsonyra az Eva Scrivo szalonba. Mit gondoltok?

– Teremtő isten, Teodora. Húsz évet fiatalodtál hazafelé jövet – csodálja June. – Ismertelek húsz évvel ezelőtt, így őszintén mondhatom.

– Köszönöm – ragyog nagyi. – Új külsőt akartam magamnak az olaszországi utamra.

– Megkaptad – felelem.– Úgy értem, az olaszországi utunkra – néz rám. – Valentine, szeretném,

ha elkísérnél.– Komolyan mondod? – Eddig csak egy főiskolai kirándulás keretében

jártam Olaszországban, és minden vágyam, hogy a nagyanyámmal is megnézzem.

Az évek során a nagyszüleim szigorúan üzleti célból utaztak Olaszországba: feltöltötték a készleteket, találkoztak más kézművesekkel, információt cseréltek, és új technikákat tanultak. Általában egy hónapig voltak távol. Kiskoromban évente mentek, később már csak két-három

128

évenként. Amikor nagyapa tíz éve meghalt, nagyi újra évente kezdett odalátogatni.

– Nagyi, biztos vagy benne, hogy én is menjek?– Eszembe sem jutna nélküled menni. Meg akarod nyerni nekünk azokat

a Bergdorf-kirakatokat, nem? – lapozza át gyorsan a megrendeléseket. – A legjobb anyagokra van szükségünk hozzá, nem gondolod?

– Teljesen egyetértek. – Arra a ruhatervre várunk, melyet Rhedd Lewis ígért. A divat világában azt tapasztalom, hogy csak azok dolgoznak határidőre, akik készítenek valamit, és nem azok, akik eladják.

June leteszi az ollót, és nagyira néz.– Évek óta senkit sem vittél magaddal Olaszországba. Amióta Mike

meghalt.– Tudom – feleli halkan.– Akkor most miért? – rögzíti June a mintavételhez használt papírt a

bőrre.– Itt az ideje. – Körülnéz a boltban, ellenőrzi a tartókat, hogy csináljon

valamit. – Emellett egy nap Valentine fogja vezetni az üzletet, és találkoznia kell mindenkivel, akivel kapcsolatban állok.

– Bárcsak ma este indulnánk. Végre megláthatom a Spolti Innt, találkozhatom a cserzőkkel, és megnézhetem a nagy selyemkészítő gyárakat Pratóban. Egész életemben erre vártam.

– Az olasz férfiak pedig rád- jegyzi meg June.– June, én már foglalt vagyok. – Hallotta egyáltalán a karácsony

éjszakám történetének cenzúrázott változatát?– Tudom, de ez a dzsungel törvénye. Azt tapasztaltam, hogy amikor van

pasim, még többet vonzók. És hidd el, Olaszországban sorban állnak a férfiak.

– Borravalóért. Portások, pincérek és boyok – mondom.– Nincs semmi baj egy olyan férfival, aki fel tudja emelni helyetted a

nehéz dolgokat – kacsint June.– Valentine-nak sok dolga lesz. Nem lesz ideje barátkozni és társaságba

járni.– Elég kár – sóhajt June.– Pont ezért viszlek magammal – mondja nekem nagyi. – Te fogsz

dolgozni, miközben én barátkozom és társaságba járok.Azokra az Olaszországból érkező, késő éjszakai telefonhívásokra

gondolok, amelyek úgy tűnik, tovább tartanak, mint amennyi időre szükség van a bőr megrendeléséhez. És az elrejtett képen lévő férfira. Emlékszem arra a beszélgetésünkre, hogy az idő olyan, mint a jég a kezünkben. Tényleg azért visz Olaszországba, hogy tanuljak, mert majd átadja nekem az Angelini Cipőket, vagy valami másról van itt szó? Számítottam rá, hogy ha elmegy az Eva Scrivo szalonba, kicsinosítva érkezik majd haza, rövid, telt és ezüstös hajjal. Ehhez képest úgy sétált be ide, mint Posh Beckham nyugdíjas kiadása az idősek bingójátékán. Mi történik?

Kopognak.– Tényleg elkezdődik ez a nap is – szól June vidáman.– Nagyi, Bret érkezett a találkozónkra.– Máris? – kérdi nagyi olyan hangon, ami azt sugallja, hogy egyáltalán

nem is szeretné ezt a megbeszélést.

129

– Nagyi, szeretném, ha nyitott lennél. Kérlek.– Épp most változtattam meg teljesen a frizurám. Láthatod, hogy nyitott

vagyok az újra.Kinyitom az ajtót. Roman áll előttem, egyik kezében papírba csomagolt

vörös rózsákat tart, másik kezét a háta mögé rejti.– Micsoda meglepetés!– Jó reggelt – hajol hozzám, megcsókol és gáláns mozdulattal átadja a

virágot. – A közelben jártam.– Gyönyörűek! Köszönöm. Gyere be!Követ a boltba. Farmert és bomberdzsekit visel, a lábán pedig vastag,

fehér zoknit sárga, műanyag klumpával, melyet a munkában használ.– Nem fázik a lábad?– A Wigwam zoknimban nem – mosolyog. – Aggódsz értem?– Csak a lábadért. Dolgoznunk kellene a cipőtáradon. Most már egy

cipőkészítővel jársz. Rávettél, hogy mondjak le a fagyasztott lasagnáról, így én sem engedhetem, hogy műanyag klumpában járkálj. Nagyon szeretnék neked egy pár borjúbőr csizmát készíteni.

– Nem fogom visszautasítani – vigyorog. A háta mögül elővarázsol még két csokrot. Egyet nagyinak, egyet June-nak. – Az Angelini cipők lányainak.

Hálásan lelkendeznek. Aztán Roman észreveszi nagyi haját.– Teodora, tetszik a frizurája.– Köszönöm – legyez a csokorral Roman felé. – Igazán nem kellett

volna!– Még egy hónap van hátra Valentin-napig – szívja be June a csokor

illatát.– Számomra minden nap Valentin-nap – néz rám közben Roman. – Hány barátod mondta ezt neked?– Mindegyik.A mosdóban megtöltők két sajtoltüveg-vázát vízzel, és az egyiket

nagyinak, a másikat June-nak adom. Keresek egy harmadik vázát, és vizet engedek bele az én csokrom számára.

Nagyi elrendezi a rózsáit a vázában.– Jólesik látni, hogy vannak még férfiak, akik tudják, mivel szerezzenek

örömet egy hölgynek.– Minden tekintetben – kacsint rám June.Nagyi a másik vázába rakja June virágait, miközben halálos csend borul

az üzletre, csak susogást hallani, amint June a mintavételhez használt papírt vágja. Roman, amilyen rendes, megforgatja a keféket a csiszológépen, s arra vár, hogy valaki mondjon valamit, ami nem kapcsolódik az ő/az én/a mi szerelmi életünkhöz.

– És még nem kóstolta a főztömet – szól oda June-nak.– Alig várom – morogja June.– June – szólok rá figyelmeztetően. Az egy dolog, hogy a szerelmi

életéről szóló túlzó történetekkel szórakoztat bennünket, amikor csak mi, lányok vagyunk itt, de az teljesen más, hogy Roman előtt tüzes képet fest a jó öreg szeretőkről.

Nyílik a bejárati ajtó.

130

– Jó reggelt, hölgyeim – kiált be Bret az előcsarnokból. Belép, sötétkék Armani öltönyt, feltűnő sárga nyakkendőt, ropogós, fehér inget, a lábán pedig kifényesített, fekete, rojtos díszítésű Dior Homme belebújós cipőt visel.

Kezet nyújt Romannek.– Bret Fitzpatrick.– Roman Falconi – rázza meg a kezét erősen.– Feltételezem, hogy esküvőicipő-ügyben jött – viccel Bret.– Mit tudnak adni tizenhármas méretben? – néz Roman nagyira, June-ra,

majd rám.És íme, a múltam és a jövőm frontálisan szembetalálkozik. Ahogy

méregetem őket, nyilvánvaló számomra, hogy a magas férfiakat kedvelem. Anyám lánya is vagyok, így pedig kritikus. Roman klumpái hatalmas bohóccipőnek tűnnek Bret elegáns cipője mellett. Ha választhatnék, ebben a pillanatban komoly cipőt szeretnék a barátom lábán látni.

– Bret régi barátunk – mondja nagyi.– Segít nekünk itt a boltban néhány új üzleti lehetőséggel kapcsolatban –

magyarázom.Roman Bretre pillant, és bólint.– Nem tartalak fel. Mennem kell. Faiccónál pazar borjúlábszárat kapni

egy woodstocki biofarmról. Az osso bucco a ma esti specialitás. – Búcsúzóul megcsókol.

– Köszönöm a virágokat – mosolyog nagyi.– Én is – csatlakozik June.– Viszlát később, lányok. – Megfordul, hogy távozzon. – Örültem a

találkozásnak – szól oda Bretnek.– Én is – válaszolja Bret, miközben Roman elmegy.– Egyáltalán nem volt kínos – szól June, miközben egy egyenes tűt tart

összeszorított ajkai között. – A régi meg az új.– Az új barátod? – néz az ajtó felé Bret.– Séf – dicsekszik nagyi.– A Ca' d'Oróban, a Mott Streeten – felelem, mielőtt Bret

megkérdezhetné. Amikor még együtt voltunk, a kommunikációnk hasonlított egy jó kvízműsorhoz, és ha őszinte akarok lenni, ez néha hiányzik.

– Hallottam már róla. Azt mondják, nagyon jó – mondja egyetértően.Jó tudni, hogy a volt barátom egy cseppet sem féltékeny az újra. Bár

talán azt kívánom, hogy az lenne. Csak egy kicsit.– Nagyon tudom ajánlani a rizottót.Bret leül, és kinyitja az aktatáskáját. Előhúz egy ANGELINI CIPŐK

feliratú dossziét.– Meg akartam veletek beszélni valamit. Volt már alkalmatok megvitatni

a márkabővítés lehetőségét?– Valentine említett egy-két dolgot… – kezd hozzá nagyi.– Nagyi, más a frizurád. Mit csináltál vele?– Levágattam.– És be is festtette – nevet June. – Tudom, mert magam is festem a

hajamat.

131

– Nagyszerűen nézel ki, nagyi – szól Bret. Lenyűgözőnek találom azt a képességét, amellyel megpuhítja az ellenálló ügyfeleket. Tarolhat a befektetési alapnál. – June, nem zavar, ha üzleti dolgokról beszélünk?

– Tegyetek úgy, mintha itt sem lennék.– Valentine beszélt nekem a márkakoncepcióról. Tudod, több mint száz

éve űzzük ezt az iparágat, így ismerik és kipróbálták a márkánkat. A mi márkánk az, ami. Itt jön az, amit nem értek – simítja félre új frufruját nagyi. – Esküvői cipőket készítünk a régi terveink alapján. Ez a mi katalógusunk, ha úgy tetszik. Kézzel készítjük őket. Gyorsabban nem megy. Hogyan tudnánk nagyobb ügyfélkört kiszolgálni, mint most?

– Valentine? – passzolja tovább Bret a kérdést.– Nem tudnánk, nagyi. A jelenlegi terveinkkel nem. Nem menne. Tehát

terveznünk kellene egy új cipőt, melyet tömegesen lehetne előállítani egy gyárban. Egy jobban megfizethető, másodlagos terméket vezetnénk be.

– Olcsóbb cipőket?– Árban engedünk, de minőségben nem.– Őszinte leszek, nem tudom, hogy megy ez – vallja be nagyi.– A befektetők szeretik tudni, hogy a termék, melyet támogatnak, széles

körben forgalmazható, s így potenciálisan nagyobb a haszon. Ez úgy megy, hogy elő kell rukkolni valamivel, ami egyszerre divatos, megfizethető, illetve a tervező és a gyártó számára is megvalósítható – magyarázza Bret, és átnyújt nagyinak egy MÁRKA, NÖVEKEDÉS ÉS PROFIT A KISVÁLLALKOZÁSOK ESETÉBEN című beszámolót. – Ha követed a gondolatmenetem, szerintem össze tudnánk hozni egy alapot, amellyel időt és anyagot tudnátok venni ahhoz, hogy új irányba fejlesszétek az üzletet.

– Ennek van értelme – mondom bátorítóan, de amikor nagyira nézek, nem úgy tűnik, hogy meggyőztük volna.

– Tehát a befektetők keresnek titeket, egy tiszteletre méltó intézményt, melyet minőségi márkának tartanak, hogy előrukkoljatok valamivel, amit tömegesen lehet gyártani. Ez a dolog szépsége – folytatja. – Nem kell hogy esküvői cipő legyen.

– Értem – néz rám nagyi.– Olyan új terméken gondolkodom, amely a márkánk része, de a boltban

nem mondanánk le az egyéni igények kielégítéséről – magyarázom. – Külső termék lenne, itt alkotjuk meg, itt fejlesztjük, de máshol gyártatjuk.

– Kínában? – kérdi nagyi.– Valószínűleg. Vagy Spanyolországban. Vagy Brazíliában.

Indonéziában. Talán Olaszországban.– Vannak olyan amerikai cégek, amelyek a gyáraikban cipőt készítenek?– Néhány.– Nem használhatnánk az egyiket?– Nagyi, most ellenőrzöm ezeket. – Nem akarom, hogy a beszélgetés

elakadjon a Made in America kérdésnél, melyet nagyi mindenkivel megvitat, aki csak meghallgatja. Azt kell elérnem, hogy az összképre és a mi tevékenységünkre koncentráljon.

– Egyelőre nem ez a fontos – támogat Bret. – Koncentráljunk az előttünk álló munkára.

132

– Nagyi, először meg kell terveznem azt a modellt. Hétköznapi, de elegáns cipőre gondoltam. Vagy talán kiegészítőkre is. Talán végül abba az irányba is terjeszkedünk.

– Ó, Istenem, ne. Öveket ne! – szól közbe June. – Sajnálom. Tudom, hogy én itt most az a majom vagyok, aki nem hall semmit, de egy lánynak néha muszáj megszólalnia. Már próbálkoztunk kiegészítőkkel. Micsoda katasztrófa volt! Mike öveket készített, eladta őket a Saksnak, ők pedig visszaküldték, emlékszel?

Nagyi bólint.– Lágy bőrt használt, pompás borjúbőrt, amely néhány használat után

úgy nyúlt, mint a rágó. Az ügyfelek dühösek voltak, a Saks felháborodott. Minden övet visszaküldték – rázza June a fejét. –Minden egyes övet.

– És Mike kijelentette: soha többet. Azt mondta, ahhoz kell ragaszkodnunk, amit tudunk.

– Nos, nagyi, ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Kockáztatnunk kell, mert ha nem tesszük, és nem állunk elő valamivel, ami új életet lehel az üzletbe és a következő szintre juttat minket, akkor egy év múlva már nem leszünk itt.

– Rendben – adja át nekem Bret az iratokat. – Ezt nektek kettőtöknek kell megbeszélnetek, én pedig megmondom az embereimnek, hogy összeállítotok egy portfoliót az ötleteitekből.

– Azt is elmondhatod nekik, hogy Olaszországba megyünk, hogy elhozzuk nekik a legújabb, a klasszikus tervekhez használható innovatív anyagokat – mondom neki.

– Val, soha nem gondoltam, hogy ez fogom mondani, de úgy beszélsz, mint egy üzletasszony.

– Hiszek ebben a cégben.– Látszik. – Bret arcon csókolja nagyit, June-t, majd engem. –Maradjon

is így. Tudod, mit csinálsz. – Nálunk hagyja az iratokat, és elmegy.– Tényleg hisz benned – mondja June.– Ismert akkor, amikor… – kezdek bele. – Ezt azért nem szabad

figyelmen kívül hagyni.

A Ca' d'Oro hétfő esténként zárva, így mi másokkal ellentétben nem pénteken, hanem hétfőn randizunk. Roman általában átjön hozzánk, és én főzök; vagy én megyek át hozzá, és ő főz. A karácsonyi vendéglátásért cserébe, no meg bűnbánata jeléül, amiért elmulasztotta nagyi nyolcvanadik születésnapját a Carlyle-ban, meghívta a családomat ma estére az étterembe vacsorázni. Nem is lehetne ennél tökéletesebben megszervezve, mert azt akarom, hogy a családom a saját felségterületén ismerje meg Romant. A Ca' d'Oro Roman remekműve, arról árulkodik, hogy ki is ő, megmutatja kulináris tehetségét. És azt, hogy komolyan kell őt venni a manhattani éttermek világában.

Amikor befejeztem a munkát a boltban, átmentem hozzá, megterítettem a hosszú asztalt, kitettem a gyertyákat, és középre állítottam egy alacsony, ibolyával és zölddel megtöltött vázát. Most a konyhában tevékenykedem mint kukta. A főzés során kipihenem a cipőkészítést, főként mivel meg is kóstolhatom az ételeket, miközben készülnek.

– Szóval ő a zsánered? – Egy vékony tésztalapot helyez a ravioli-tálcára.

133

Követem, a finom mélyedéseket megtöltöm egy kis Roman-féle töltelékkel: szarvasgombadarabokkal kevert, habosra vert édesburgonyával, érlelt parmezánnal és fűszernövényekkel.

– Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, míg Bretről kérdezel.– Öltönyös, nyakkendős üzletember. Sikeres?– Nagyon.– Nem lehetett csúnya a szakítás, ha még mindig barátok vagytok.– Egy kicsit az volt, de korábban barátok voltunk, így miért ne

maradhattunk volna azok után is?– Mi történt?– Egy Wall Street-i karrier és a cipőkészítés nem illenek össze. Vissza

tudok tekinteni, és olyannak értékelni, amilyen volt. Jó volt, mert nagyon különböztünk.

– Különböztetek? – Még egy réteg tésztát helyez a töltelékre, majd fölé teszi a szaggatót, és kiszúr tizenkét, normál méretű raviolit a belisztezett vágódeszkára. Egyesével felveszi és felsorakoztatja őket egy fatálcán, majd megszórja őket sárga kukoricaliszttel. – Ezt magyarázd el.

– Soha ne legyen két ugyanolyan dolog egy kapcsolatban. Keverd őket össze. Ír – Fitzpatrick, olasz – én. Jó. Egy északi egy délivel. Jó. Egy zsidó egy katolikussal, szépen kiegyenlíti a bűntudatot és a szégyent. Egy protestáns egy katolikussal? Kicsit necces. A szüleim arra ösztönöztek bennünket, hogy a saját fajtánkkal házasodjunk, de ha ugyanabból a dologból sok van, az drámához vezet.

– Két olasz?– Jó, ha különböző vidékről származnak.– Helyes. Én Pugliából és te… honnan is?– Toszkána és Kalabria.– Akkor illünk egymáshoz?– Illünk – biztosíthatom.– Talán a karrier teszi tönkre a kapcsolatokat. Mi a helyzet egy séffel és

egy cipőkészítővel? Működik?Odahajolok, megcsókolom.– Attól függ.– De mi van, ha minden a drámáról szól? A kreativitás és kockázat

drámájáról? Mi van, ha ez a fajta szenvedély köt össze valakivel?– Hát, mindenre nincs elméletem.– Annyi baj legyen. – Újabb réteg tésztát terít a formára. Óvatosan

megtöltöm a mélyedéseket. – Nem akarsz egy kicsit pihenni az étteremben?– Nem, köszi. Szeretek segíteni. Ezenkívül, ha nem tenném, soha nem

látnálak.– Sajnálom – szól gyengéden. – Foglalkozási ártalom.– Nem a te hibád. Nem is hiba. Szereted a munkádat, én pedig szeretem,

hogy szereted.– Te vagy az első barátnőm, aki ezt megérti.– Azonkívül én többet tudok neked segíteni itt, mint te nekem a boltban.

Nem tudlak elképzelni, amint rózsaszín masnikat varrsz a menyasszonyi cipőkre.

– Nem bánok jól a tűvel, cérnával.

134

Ráhelyezi az utolsó réteg tésztát a mélyedésekre, ráhajtja a szaggató tetejét, majd felnyitja, és egy tucat ravioli-négyzet bukkan elő a csapdából. Egy fatálcára helyezi őket a többi mellé. Kinyitja a sütőt, ellenőrzi a sült malacot és a gyökérzöldségeket, amelyek borban párolódnak. Vaj, zsálya és meleg burgundi bor illata tölti be a konyhát. Figyelem, amint gyakorlottan végzi az előkészületeket. Sok energiát öl a munkájába, nyilvánvaló, hogy elkötelezett, és nem sajnálja az időt. Emellett kutat is. Új recepteket és kombinációkat próbál ki, egyes ötleteket elvet, másokat beépít a kínálatba.

Az én mély érzéseim (és az övéi) ellenére néha azon tűnődöm, hogyan működhet ez a kapcsolat, ha alig látjuk egymást. Emlékszem, egyszer olvastam egy interjút Katharine Hepburnnel, aki azt mondta, egy kapcsolatban az a nő feladata, hogy imádnivaló legyen. Próbálok nem kukacoskodó, stressz mentes, támogatást nyújtó barátnő lenni, aki nagyon is tisztában van a férfit a munkája során érő nyomással. Elismerem, hogy ő is ugyanezt nyújtja nekem. Szerintem, amíg mindketten ugyanabban a helyzetben vagyunk, úgy képzelem, ez a felállás jól fog működni, és eljuttat bennünket a következő szintre (bármi is legyen az).

– Sziasztok, gyerekek! – állít be anya a konyhába egy rakás bevásárlótáskával. – Gyorsan bevásároltam a belvárosban. Nem tudok ellenállni egy jó üzletnek, és ezen a téren Chinatown verhetetlen. Selyempapucs két dollárért – emel fel egy tömött táskát.

– Tudom, mit kapok jövő karácsonyra.– Tizenkét hónap múlva már nem is emlékszel rá, hogy ezeket vettem. Itt

van Tess és Jaclyn. A fiúk parkolnak. Raviolit csináltok?– A ma esti specialitás.– Nyam-nyam.– Hol van apa? – kérdem.– Manhattan koktélt készít a bárban. Nem gond, Roman?– Persze, hogy nem. Érezzétek magatokat otthon. Ez az este a tiétek –

mosolyog Roman.– Ez csodás! Van saját séfünk a saját menő éttermében, aki főz ránk. Ez

több, mint amit érdemlünk!– A bárban találkozunk, anya. – Visszamegy az étterembe, én pedig

felemelek egy tálca kész raviolit, és egy kerekeken guruló kocsira helyezem. A munkaasztal felé húzom. – Tudod, teljesen lenyűgözted anyát.

– Elárulhatom a titkot. Nyerd meg az anyját, megkapod a lányát. Odahajolok, megcsókolom.

– Anyának ehhez semmi köze.Odaad egy kosár házi készítésű, vékony kenyér rudacskát, hogy vigyem

ki a bárba.Apa és anya egy bárszéken ül, háttal az étteremnek. Apa a szék alsó

rúdján pihenteti fekete Merrell velúrcipőbe bujtatott lábát, míg a magas éksarkú, sötétbarna, borjúbőr bokacsizmát viselő anyám a székről lóbálja a lábát, mint egy gyerek. Tess és Jaclyn a bár mellett állnak. Tess piros koktélruhát visel, Jaclyn pedig fekete kismamanadrágot a hozzáillő nagyméretű garbóval. Jaclyn felemeli a kezét.

– Tudom. Akkora vagyok, mint egy bálna.– Egy szót sem szóltam – ölelem meg gyorsan.– Láttam a szemedben.

135

– Valójában az járt a fejemben, milyen gyönyörű vagy. Jaclyn elveszi a kenyérkosarat, és kihúz egy rudat a kupacból. – Ja, persze – rágcsálja a kenyeret. – Kétszámjegyű lett a nadrágméretem.– A nadrágodnak kellene tőzsdéznie – viccel apa.– Nem vicces, apa – rágcsál tovább Jaclyn.– Hogy vagy? – teszem apa vállára a kezem.– Anyád végighajtatott velem egész Chinatownon, mint egy szökevény

riksa. Meghalok, de neki egy életre elegendő papucsutánpótlása van.– Hol vannak a férjeitek? – kérdem Tesst.– Parkolnak.– Hál' istennek, a fiúk szeretik egymást. – Anya megkeveri a burgundi

színű Manhattan koktélját, és iszik egy kortyot. – Tudjátok, ez nem túl gyakori, amikor valaki beházasodik egy családba.

Tess rám néz.– Anya, tudjuk – emlékeztetem. Néha butaságot tud mondani, végül is

Pamelával évek óta fagyos a viszonyunk. – Alfred és Pamela jönnek? Nem válaszoltak.

– Még mindig tartjuk a távolságot – von vállat Tess. – Pam egyikünkkel sem beszélt a karácsonyi veszekedés óta.

– Felhívtad, hogy bocsánatot kérj? – kérdi anya.– Nem tudom, mit mondjak. Azonkívül Valentine-nak kellene felhívnia.

Ő nem tudta befogni a száját.– Mindnyájan Kipp-koppnak hívjuk. Ő meg a hátunk mögött

Fasírtnővéreknek nevez minket, és ő sem kért soha bocsánatot érte. – Úgy hangzik, mintha ötéves lennék.

– Anya, te is teszel megjegyzéseket a magasságára – szól Jaclyn, miközben kihalászik egy cseresznyét a gyömbérsörből, a szájába dobja, és megrágja.

– Általánosságban, az alacsony termetére, igen, de soha nem kifejezetten a lábaira.

– Láb, fenék, kéz, nem számít – jelenti ki apa. – Csúnyán viselkedtetek, lányok, és megbántottátok Pamelát. Most rajtatok a sor, hogy helyrehozzátok. Azért kell helyrehozni, mert nem tudjátok megtartani magatoknak a véleményeteket. Valaki hívja fel, és rendezze el a helyzetet.

– Apátoknak igaza van. Fel kell hívnunk – szól anya.– Én nem akarom felhívni! – ragad meg még egy kenyér rudat Jaclyn. –

Nem vagyok rá képes! Mindennap délig émelygek, s az az igazság, hogy több stresszt már nem bírok elviselni. Belefáradtam. Évek óta a család tagja. Megacélozhatta volna magát! Igen, kemény banda vagyunk, és akkor mi van? Ha már itt tartunk, egyen több szendvicset. Kipp-kopp? Inkább Sivisovány.

– Megérkeztek a terhességi hormonok – suttogja anya. – Biztos fiú lesz.Charlie és Tom lépnek az étterembe, üdvözlik a szüleimet. Roman egy tál

sült tökvirággal jön elő a konyhából. Leteszi a bárpultra, majd kézfogások következnek.

– Már a parkolásra is négy csillagot adok. Persze ezt előre lehetett tudni – veszi le Charlie a kabátját.

136

– Little Italyben gyerekjáték parkolni – szól apa. – Az olaszok tudják, hogyan tegyék vonzóvá az üzletet, ugye Roman? Aztán ha megkóstoltuk az ételt, megmondjuk, arra hány csillagot kapsz – kacsint apa Romanre.

Roman mosolyt erőltet az arcára. Apa észre sem veszi. Nagyi nyitja ki az ajtót, és lép be. Leveszi a kalapját, megrázza új frizuráját, majd 360 fokos fordulatot tesz, mint egy modell. Charlie és Tom füttyentenek, miközben a nővéreim nagyi barna haját csodálják.

– Anya! Ismét barna lettél! – csapja össze anya vidáman a tenyerét. – Végre megfogadtad a tanácsom!

Apa megfordul a bárszéken.– Valaki jó sok multivitamint szed – szól elismerőleg.– Anya, újabb öt évet tagadhatsz le – javasolja Tess.– Legalább! S ha a nyolcvan az új hatvan, akkor én negyven vagyok!– Én meg perverz – kortyol az italába apa. – Ezzel a zavaros

matematikával elég öreg vagyok ahhoz, hogy az apád legyek.– Nincs semmi gond az idősebb férfiakkal – von vállat anya.– Alfred úton van – jelenti be nagyi.– Nekem azt mondta, nem jön – megy anya a pult mögé, hogy öntsön

nagyinak egy koktélt.– Megmondtam neki, hogy el kell jönnie – teszi nagyi a táskáját egy pult

melletti bárszékre. – Belefáradtam ebbe az ostoba ellenségeskedésbe. Épp elégben volt már részem életem során. Egy családi vita után benne marad a tüske a felekben, majd idővel százéves háborúvá fejlődik, s már senki sem emlékszik rá, miért is tört ki.

– Pontosan ez az én belátásom is, anyuka.– Meglátásod- javítja ki anya apát.– Megvárjuk Alfredet a kezdéssel? – kérdezi Roman nagyitól. –Megyek,

és kihozom az ételt – mondja a konyhába menet.– Kellek? – kérdem.– Megleszek – szól hátra a válla felett.Észreveszem az elkeseredést a hangjában. Amióta a családtagjaim

megérkeztek, mást se csinálnak, csak panaszkodnak. Nagyon fáradt kifejezés jelent meg Roman arcán, amikor a családom újra előhozta a Pamelával történt karácsonyi összezördülést. Senkinek sem kellene ezt kétszer átélnie.

– Megérkezett az esküvői ruha vázlata – vesz elő nagyi egy nagy, szürke, BG jelzésű borítékot a táskájából, és átadja nekem. –Személyesen hozták a Bergdorf Goodmantől.

Az esküvői ruha vázlatát, melyhez a cipőt tervezzük, tintával és vízfestékkel készítették vastag rajzpapírra. A sziluett sifondarabkákat ábrázol. Úgy tűnik, mintha késsel szaggatták volna szét az anyagot, majd a darabokat találomra felvarrták volna egy testhezálló ruhára. Olyan, mint egy finom selyemruha, amely véletlenül a mosógépben kötött ki. Szörnyű.

– Kinek kell ehhez a ruhához cipő? Ehhez kabát kell – adom tovább a tervet Tessnek.

– Egy tetőtől talpig gombos kabát – rázza meg a fejét nagyi. – Ki az a Rag és Bone?

– Két menő tervező – válaszolom.Anya felteszi az olvasószemüvegét, és szemügyre veszi a rajzot.

137

– Ó, istenem, valami új megszorítási intézkedés eredménye? –Továbbadja Jaclynnek. – Nem értem, miért nem alkalmaznak olyasvalakit, mint például Stella McCartney. Klasszikus, romantikus, különleges.

– És anyátok szerelmes volt az apjába. Paul volt a kedvence a Beatlesből – csatlakozik apa a beszélgetéshez.

– Nem fogok bocsánatot kérni a jó ízlésemért – iszik egy nagy kortyot anya. Roman az asztalhoz hozza a nagy tál raviolit.

Jaclyn átadja nekem a tervet.– Miért nem lehetnek a dolgok csinosak? Miért kell mindennek olyan

csúnyának lennie? – bőg Jaclyn, és az asztalt csapdossa. –Mi a baj velem? Miért bőgök? – zokogja. – Belül nem sírok – belül normális vagyok! Csak egy ruha. Nem is érdekel – bömböli. – De nem tudom abbahagyni… – Roman a pult mögé megy, és elővesz egy doboz zsebkendőt. Leteszi az asztalra Jaclyn mellé.

– Ugyan-ugyan – karolja át anya Jaclynt, hogy megnyugtassa.– Istenem, bárcsak ihatnék! Még négy hónapig semmit nem ihatok, hogy

megnyugtasson! – A kezébe temeti a fejét, és felsír. – Piára van szükségem!Roman lassan veszi a levegőt, miközben szemügyre veszi az asztalt.

Ugyanaz a kifejezés ül az arcán, mint a karácsonyi veszekedés alatt. Megpróbál nem ítélkezni, de határozottan bosszús. Semmi értelme a jó ételnek, ha méltatlan embereknek szolgálod fel.

Alfred löki be a bejárati ajtót, s egy kis hideg fuvallatot hoz magával. Kezet nyújt Romannek.

– Örülök, hogy újra találkoztunk – mondja olyan fagyosan, mint a kinti téli szél.

– Örülök, hogy el tudtál jönni – válaszolja Roman kedvesen, de úgy tűnik, az ő szemében hattal több Roncalli van az étteremben a kelleténél.

Alfred nem mozdul, hogy levegye a kabátját. Helyette a fejünk búbját szemléli, s nem néz a szemünkbe. Végül odamegy anyához, és arcon csókolja. Kezet ráz apával.

– Nem maradhatok. Nagyi megkért, hogy jöjjek el, és köszönjek be, de hamarosan mennem kell.

Tess az üres előételes táljára néz, míg nagy könnycseppek hullanak Jaclyn pulóverére.

– Mi a baj, Jaclyn? – kérdi Alfred.– Nem tudom! – zokogja a kérdezett.– Alfred, kérlek, legalább az előételt várd meg – kérleli apa. Mit tehet

Alfred? Mondjon nemet a beteg apjának?Alfred kihúz egy széket.– Csak egy percre.– Nagyszerű – erőltet mosolyt az arcára Roman. – Friss előétellel

szolgálhatok, utána a ház specialitása, szarvasgombás ravioli következik, majd sült malac pirított gyökérzöldségekkel.

– Szeretném megnézni az étlapot – viccel apa. Roman kivételével mindenki nevet.

Helyet foglalunk. Alfred nagyi mellett ül az asztal távoli végén. Apa az egyik asztalfőn foglal helyet, míg Roman a konyhához közelebb eső másik asztalfőn. Nekilátunk a szalámi tekercseknek, édes, rózsaszín sonkaszeleteknek, fényes olajbogyónak, napon aszalt paradicsomnak, nagy,

138

friss parmezándaraboknak és olívaolajjal meglocsolt vékony tonhalnak. Roman körbeadja a kosarat, melyben az egyenesen a sütőből érkezett házi készítésű friss kenyér lapul.

Jaclyn odaadja a ruhatervet Alfrednek.– Mi ez?– A Bergdorf-ruha. Ránéz.– Te most viccelsz.– Kifejezetten kihívás – erőltetek mosolyt az arcomra.– Tényleg azt hiszed, hogy ez fog változtatni az üzlet sorsán? –rázza meg

a fejét.– Megpróbálhatjuk – felelem nyugodtan, s ellenállok a kísértésnek, hogy

visszavágjak. Elveszem tőle a rajzot, visszacsúsztatom a borítékba, és a mögöttem lévő asztalra teszem. Nyomott csend ereszkedik az asztalra. Roman a tányérunkra pillant, megbizonyosodik arról, hogy a vendégeinek megvan-e mindene. Gyorsan feláll, és újratölti a borospoharakat.

– Apa, hogy érzed magad? – kérdi Charlie.– Egész jól, Chuck. Tudod, néha égető érzés tör rám az alsó

testrészemben. ..– Ne evés közben, szívem – szól anya.– Hé, ő kérdezte. És igenis ég.– Mikor indulsz Olaszországba, nagyi? – vált témát Alfred.– Áprilisban. Valentine elkísér.– Miért?– Találkozom a beszállítókkal – magyarázom.– Április. Szeretem az olasz áprilist – dől hátra Roman a széken.– Csatlakozz hozzánk – szorítom meg a kezét.– Lehet, hogy megteszem.– Meghívatnám magamat is, de az az ültetés ideje Forest Hills-ben – szól

vidáman anya.– Ami azt illeti, az Austin Streeten nincs hely több növénynek – lengeti

apa a villáját anya felé.– Édesem, ezt mondod te, de aztán, voilá, egy újabb pompás rododendron

vagy egy sáv sárga lángvirág pompázik valahol a kertben.– A lángvirágnak mindig akad hely – adom tovább a kenyeret Jaclynnek,

aki olyan viccesnek találja a lángvirág szót, hogy nem bírja abbahagyni a nevetést. – Most mi van? – kérdezem.

– Nem tudom – kuncogja. – Olyan, mintha túl sok cukrot ettem volna, és a vidámparkban ülnék egy forgóban. Belül nem nevetek. Esküszöm – neveti. – Ha-ha-ha.

– Soha nem voltak ilyen hangulati ingadozásaim, amikor terhes voltam – szól Tess.

– Kit akarsz becsapni? Olyan voltál, mintha a göndör, dauerolt hajú Glenn Close költözött volna be hozzánk. A szekrényben bujkáltál. Elolvastad az e-mailjeimet. Megesküdtél rá, hogy viszonyom van valakivel – szól Charlie.

– Erre egyáltalán nem emlékszem – állítja határozottan Tess. –Na de a gyerekszülés? Az más tészta.

139

Tess kettétör egy darab kenyeret, majd megvajazza.– Azt mondják, elfelejted, de nem fogod.– Tess, megrémítesz – szól Jaclyn. Tom megpaskolja a kezét.Roman rám néz, és felvonja mindkét szemöldökét. Feláll, felveszi a tálat,

körbekínálja a raviolit. Látom, hogy kitörni készül. Apa égő ágyéka, Tess és Charlie felesleges szóváltása meg Jaclyn sírása után ez nem az a könnyed, vacsora közbeni beszélgetés, mely jól illik a kézzel készült raviolihoz. Egyébként mi a fene van a családommal? Majdnem bosszúsnak tűnnek, hogy itt vannak, mintha egy menő manhattani étteremben elfogyasztott vacsora valami óriási áldozatot követelne. Morcos hangulatukon túl, nem úgy tűnik, mintha értékelnék, mennyit dolgozott Roman, hogy vendégül lássa őket.

A családom nevében megpróbálom helyrehozni a dolgokat.– Roman, a ravioli mennyei.– Köszönöm – ül le.Miért nem dicsérik meg a főztjét? Az asztal alatt megrúgom Tesst.– Au – mondja.– Sajnálom. – Ránézek, de nem veszi a lapot.Amikor Tess Charlie-val randizott, mindent elkövettem, hogy a fiú

otthon érezze magát nálunk. Végighallgattam az előadását az otthoni biztonsági berendezések beszereléséről, míg a szemeim hátra nem fordultak, mint olajbogyók a martiniben. Amikor Jaclyn és Tom között komolyra fordultak a dolgok, a húgom figyelmeztetett, hogy Tom „szégyenlős”, így megpróbáltuk bevonni minden beszélgetésbe. Végül Tom szólt Tessnek és nekem, hogy lazítsunk, nem szükséges minden unalmas beszélgetésünkbe bevonnunk, ilyenben épp elég része van a munkahelyén. Pamelával csődöt mondtunk, de nem azért, mert nem próbáltuk, csak őt egyszerűen nem érdekli az, ami minket, mint például az evés, így mindig küszködtünk, hogy közös témát találjunk. Amikor Alfred randizott vele, a lehető legjobban viselkedtünk, de miután összeházasodtak, túl megerőltető volt.

Körbenézek az asztaltársaságon. A testvéreim nem viszonozzák a kedves gesztusokat, amilyeneket tőlem kaptak, amikor új embert hoztak a családba. Úgy tűnik, túl fáradtak, közönyösek és öregek ahhoz, hogy jó képet vágjanak Romanhez. Roman a béreljen-roncs-autótverziót kapja a családomból, míg Charlie-nak, Tomnak és Pamelának a parancsoljon-egy-limuzint verzió jutott. Majdnem-hogy azt feltételezik, hogy a Viccestestvér nem komoly játékos a szerelem terén, hát minek strapálják magukat? Miért használják a szép porcelánt Roman kedvéért, úgysem marad sokáig a színen. De tévednek. Ők a családom, és az én oldalamon kellene állniuk, és az én boldogságomért kellene szurkolniuk. Ma este nyilvánvaló, hogy ez a legkevésbé sem érdekli őket. Itt ülnek egy a New York magazin által a legjobb olasz helyek közé sorolt étteremben, és úgy viselkednek, mintha nedves hot dogot ennének papírból a Yankee Stadionban. Hát nem látják, hogy mennyire különleges ez az este? Hogy mennyire különleges ő?

– Elmondjátok a séfnek, hogy mi a véleményetek? – kérdem olyan hangosan, hogy még Roman is összerezzen. A család közösen hümmög: jó, nagyszerű, de továbbra sem túl lelkesek.

– Ki fizeti az olasz utat? – kérdezi Alfred.– Mi – felelem.

140

– Még több adósság – von vállat.– Bőrre van szükségünk a cipőkhöz – vágok vissza.– Változtatnotok kell az üzlet működésén, és el kell adnotok az épületet –

mondja. – Nagyi, abban a reményben egyeztem bele, hogy ma eljövök ide, hogy beszámolhatok Scottnak a terveidről.

Most már tényleg mérges vagyok. Ennek a vacsorának arról kellene szólnia, hogy megismerjék a barátomat, s most megint az Angelini Cipőkről van szó.

– Nem beszélhetnénk ezt meg máskor?– Válaszolok Alfrednek – szól nagyi csendesen. Alfred most először mosolyodik el az este folyamán.– Folytattam egy kis saját kutatómunkát – kezd hozzá nagyi. –Hosszasan

elbeszélgettem Richard Kirshenbaummal. Emlékszel rá? – fordul anya felé. – Ő vezette a nyomdát a West Side Highway-en. Az övé és a feleségéé volt.

– A feleségére jól emlékszem. Dana. Csinos barna. Bámulatos divatérzéke volt. Hogy van? – kérdi anya.

– Nyugdíjas – feleli szenvtelenül nagyi. – Mindenesetre beszéltem Richarddal az ajánlatról, és azt tanácsolta, hogy várjak. Azt mondta, hogy Scott Hatcher ajánlata messze nem elég magas.

– Nem elég magas? – teszi a kezét Alfred az asztalra.– Ezt mondta – emeli fel nagyi a villáját. – De a részleteket

megbeszélhetjük máskor.– Tudod mit, nagyi? Nem szükséges. Látom, hogy Valentine meg az

őrült ötletei a hatalmukba kerítettek, és nem látsz tisztán.– Dehogyisnem – biztosítja nagyi.– Nem, csak időt veszel magatoknak.– Először is, Alfred, ha tudnék időt venni, már megtettem volna. Ez az

egyetlen, amiből nincs elég. Bár ezt egyikőtök sem értheti meg, amíg meg nem éri a nyolcvanadik születésnapját.

– Kivéve engem – lengeti apa megadóan fehér szalvétáját, majd folytatja. – Idő? Olyan, mint egy átkozott gong a fejemben az éjszaka közepén. Kiver a halál jeges verítéke. Hallom a harcba hívó szót, higgyétek el.

– Rendben, Dutch, igazad van. Rád nem vonatkozik. Te megérted, mert az egészségügyi állapotod…

– Pontosan.– … együtt érzővé tesz az öregkor iránt. De a többiek túl fiatalok, hogy

megértsék.– Mi köze ennek az épülethez? – türelmetlenkedik a bátyám.– Semmibe sem hagyom magam belekényszeríteni, és úgy érzem, te ezt

teszed, Alfred.– Azt akarom, ami neked a legjobb.– Siettetsz, és ami Mr. Hatchert illeti, nem az én érdekeimet tartja szem

előtt, hanem a sajátját.– Készpénzes ajánlat, nagyi. Úgy, ahogy van. Megvenné az épületet,

úgy, ahogy van.– De nem adom el neki.

141

– Oké, rendben – teszi le Alfred a szalvétát a tányérja mellé. Feláll, és az ajtó felé indul. Roman hihetetlenkedve rázza a fejét a bátyám modortalansága láttán.

– Édesem! – szól utána anya. Alfred kimegy az ajtón, anya utána. Apa rám néz.– Látod, mit indítottál el? –Én?Romanre nézek, de eltűnt.– Nagyszerű. Tönkretettétek a vacsorát. Remélem, mind boldogok

vagytok – dobom le a szalvétám. – Ezen már lehet sírni – nézek Jaclynre, aki hirtelen egy könnycseppet sem tud kipréselni.

A konyhába megyek. Roman óvatosan szeleteli fel a malac-vesepecsenyét, majd egy tálra helyezi.

– Sajnálom.– Semmi gond. Tulajdonképpen az én családom még rosszabb. Amikor

nem panaszkodnak, akkor szervezkednek. – Leteszi a szeletelőkést, megtörli a kezét egy konyharuhában, megkerüli a középen álló asztalt, és átkarol. – Ne csináljunk belőle nagy ügyet – szól.

A kedvéért tettetem, hogy képes vagyok rá. De tudom, láttam az arckifejezésén és a konyhába történő hirtelen távozásán, hogy a családom miatt véget is érhet a kapcsolatunk. Roman a saját családján belüli efféle belső csaták és versengés miatt hagyta el Chicagót, hát miért viselné el ugyanezt az én családom kedvéért?

Amilyen igényes Roman a konyhában, olyan minimalista a magánéletében. Nem zsúfolja tele a tetőtéri lakását felesleges holmikkal, a konyháját porfogó kütyükkel és a szívét érzelmi összecsapásokkal. Gyorsan dönt, és tisztán szakít. Már láttam tőle. Nem rajong magáért a drámáért, és vitatkozni akar a legkevésbé. Azt akarja, hogy a stresszes és változékony munkáján kívüli élete ennek épp az ellenkezője legyen: nyugodt és békés. A családom, még ha könyörgök is, ezt nem tudja megadni. Észreveszi az érzéseimet.

– Ne aggódj – szól. – Már késő – felelem.

142

9

A Hudson folyó

Múlt héten nagyi visszavonult az éves kéthetes böjtjére a Pompeji Miasszonyunk-templom nőegyletének tagjaival. A hölgyek egy berkshires-i zárdában töltik március idusát, s megtalálják lelki békéjüket a napi mise, a rózsafüzér csoportos mormolása, az erdőben tett kirándulások és a táplálék segítségével. Pedig az ételük annyira tele van keményítővel, hogy miután nagyi hazatér, egy hét lé kúrát tart, hogy megszabaduljon a gluténtől. Ugyanakkor úgy gondolja, megéri az áldozatot, mert miközben teste egészséges lesz, lelke megtisztul. Mezzo. Mezzo.

Megpróbálok végezni a Bergdorf-pályázatra tervezett cipő vázlatával, mire hazatér. Az olaszországi út előtt tisztán akarom látni, hogy mire lesz szükségünk hozzá. Nagyi rám hagyta a cipő megtervezését, de megígérte, hogy elmondja a véleményét, segít a részletek finomításában, mielőtt elkészítjük és leszállítjuk Rhedd Lewis-nak a cipőt. A ruhaterv megszállottja lettem, annyit tanulmányoztam, hogy álmomban is ezt látom. Kezdem értékelni a tervet és annak furcsa báját. Megszerettem a Rag&Bone-ruhát.

Segít, hogy most az egész ház az enyém. Azok közé az emberek közé tartozom, akik tulajdonképpen élvezik az egyedüllétet. Szeretek felkelni az éjszaka közepén, felkapcsolni a lámpákat, feltenni egy kanna kávét, és nekiállni dolgozni úgy, hogy nem kell attól félnem, felébresztem nagyit. Nincs békésebb New Yorknál éjjel háromkor. Ez a pihenés időszaka, mielőtt hajnalban kezdetét veszi az őrület.

Szeretem, ha egy tágas térben nincs más rajtam kívül. Virginia Woolf a saját szoba híve volt, de rájöttem, hogy nekem saját házra van szükségem. Tervezés közben az összes lehetséges felületet szokatlan, de inspiráló tárgyakkal töltöm meg. Például egy márvány bocsagolyóval, amely pontosan olyan színű, mint a vaníliafagylalt; egy levendulalila árnyalatú, fehér felhőről készült kis vízfestménnyel; karikába tekert színmintákkal, anyagdarabokkal és selyem szegőszalag-gombolyagokkal. Szeretek megteremteni egy ötletkavalkádot, amelyben átsétálhatok, amelyben élhetek, amíg valami meg nem szólít. Lassan szétválogatom őket, s csak az a néhány dolog marad, amelyek a leginkább hatnak rám. Így működik az elmém, egyszerre számos koncepció van jelen, s mind halad előre egy ismeretlen végkifejlet felé. A különálló részek új egészet alkotnak, mint ebben az esetben egy pár esküvői cipőt. Történetesen egy olyan esküvői ruhához, mely a felszínen rongynak tűnhet, de többórányi tanulmányozás után valójában előremutató és új tervnek tűnik. A laptopom ki van nyitva, készen áll arra, hogy feljegyezzek minden ötletet, és kutatásokat folytassak, amikor valamilyen irányba egy kis lökésre van szükségem.

Az ebédlőasztalon egy szépen, téglalap alakúra összehajtott anyag hever, néhány cipő, amelyet egy kerti kiárusításon szereztem, egy horgolt esküvői baba, mely még az anyámé volt az 1950-es években, és egy nagy montázs, amelyen a Rhedd Lewisszal történt első találkozásunk óta dolgozom. Egy

143

hatalmas papírlapon kezdtem. Képeket, fotókat, jeleneteket és szavakat vágtam ki régi magazinokból, majd az egészre csipkedarabkákat, gombokat és kristályokat ragasztottam. Valahol ebben a tudatalattim által irányított vad kavargásban rejtőzik a tervem, vagy legalábbis az az ötlet, amely végigvezet a cipőnk megtervezésének folyamatán.

Rhedd vázlatát kiindulópontként használom, a montázs divatfotókból, hirdetésekből és újságokból kiollózott nők halmaza, akiknek a többsége kényelembe helyezte magát, vagy elfordul a kamerától. Elképzelem a Rag&Bone modelljét, ki lehet, és miért választaná ezt a bizonyos ruhát az esküvőjére. Az ösztöneim azt súgják, ez nem egy először férjhez menő ara ízlését tükrözi, hanem egy olyan nőét, aki már többször megtapasztalta az igaz szerelmet, aki elfáradt, egy kicsit ambivalens, s emiatt befejezetlenek a részletek és szaggatott a sifon. Ha a menyasszony nem odaadó, a ruha sem lesz az.

Nagyi azt tanította nekem, hogy mi, az egyéni igényeket kielégítő cipőkészítők csak akkor vagyunk sikeresek, ha vesszük azt, amire az ügyfélnek szüksége van, és azzá alakítjuk, amire vágyik. Úgy kell gondolkodnom, mint annak a menyasszonynak, aki ezt a ruhát választja, és az ő stílusának megfelelő cipőt kell terveznem.

Szabásvonallal hangsúlyozzuk az ügyfél egyes fizikai jellemzőit, és az egyensúllyal érjük el, hogy a cipő kényelmes legyen és pontosan illeszkedjen. A formát az egyéni ízlés határozza meg, az alakot az aktuális trendek és a modernség. A színek kiválasztásakor a ruhatervet is figyelembe kell vennünk, hogy mindkét elem eggyé váljon, s így a minta kiemeli a ruha anyagát, míg a textúra az egész cipőt minősíti. Fontos tudnunk, hogy a bőr vagy az anyag megfelel-e annak az évszaknak, amikor a menyasszony házasságot köt, s minden elem tökéletesen simul-e bele a teljes képbe.

Nagyi azt szokta mondani, hogy maradjunk egyszerűek, de ne féljünk a drámai elemektől. Egy tanoncnak ezeken a területeken kell tökéletesítenie a tudását. Alkotás közben minden kis hangjegynek táncolnia kell a művész fejében, egyik sem kerekedhet a másik fölé, inkább a harmonikus egyesülésük a cél. Ez a harmónia teremti meg a szépséget.

A sifondarabokra pillantok a vázlaton, amelyet nekitámasztok az ebédlőasztalon álló gyertyatartóknak, majd átvágok a szobán a konyháig, és onnan veszem szemügyre. Valamire emlékeztet. Valami konkrétra. Akkor eszembe jut. Felmegyek a lépcsőn nagyi szobájába.

Nagyi 1948-ban ment férjhez egy tojáshéjszínű, kerek nyakkivágású, selyem-zsorzsett ruhában, melynek áttetsző, rövid, puffos organzaujjai voltak, s egy széles szalag a felső karon. A természetes, testre simuló derékrész teljes kör alakú szoknyában végződött. Számos kiegészítő hangsúlyozta a ruhát: minden szegélyre díszes, kézzel készített olasz madeira csipkét varrtak. A felsőrészt és a szoknyát szegélyező bőséges fodrokat pókháló csipke borította. Egy fotó, amelyen nagyi a csokrot dobja el, hátulról mutatja a ruhát, annak pelerinszerű tüllszárnyait, amelyek ködszerűen lebeghettek utána. Tipikus, háború utáni, a New Look előtti ruha volt, nyíltan nőies és szándékosan túldíszített. A háború véget ért, s a hazatérő katonák számára nyilván ez a nőiesség volt az egyik főnyeremény.

Ez a ruha ma túldíszítettnek és házi készítésűnek tűnik, mint az a horgolt menyasszonybaba, amelyet anyám kiskorában imádott.

144

Nagyi ruhájának felső részét apró gyöngyök díszítették, s a baba fonalszoknyájára is gyöngyöket varrtak. Nagyi a háború utáni korra jellemző élénkpiros rúzst és vékony szemöldököt viselt, míg a baba pajzán arcán vörös Cupido íj-ajkak húzódnak, s nincsen szemöldöke. Mindkét arcról sugárzik a házi elégedettség. El tudom képzelni nagyit a rákövetkező reggelen, matt rúzs, csillogó szemek, palacsintadobálás, kikeményített, áttetsző organzakötény, szív alakú fodros zseb. Egy új életet kezdő boldog feleség a boldog nászéjszakája után.

Megfordítom a nagyszüleim fekete-fehér esküvői fényképét, jeleket keresek. Az emlékeimben él valami ezzel a képpel kapcsolatban, amely segítségemre lesz a tervem elkészítésében. Csak arra nem tudtam még rájönni, hogy mi az.

Végül találok egy az esküvői cipőt is megmutató fotót, amelyen nagyi egy kicsit felhúzza a szoknyája szélét, hogy láthatóvá tegye a harisnyakötőt. Krémszínű, telitalpú bőrszandált visel. A cipőfej hajtásait rombusz alakban varrták le, és apró bőrgombokkal hangsúlyozták.

Milyen érdekes: csizmagombok egy nyitott szandálon.A rajzon látható ruhának, a szaggatott anyag látszólag összevissza

rétegeinek határozott, stabilitást nyújtó cipőre van szüksége, de nem csizmára. A telitalpú szóba sem jöhet, de a széles pántok, a nagy csatok és a masnik igen. Valahogy a lábra kell irányítanom a figyelmet, nem a ruhára. Kezdem érteni a Rhedd Lewis-féle kihívás lényegét. Az egész ruha arról szól, hogy ne ezt nézzük, hanem a cipőt. Itt is van, a hirtelen felismerés, a fénysugár, az igazság pillanata, amire vártam: a cipőnek kell uralnia a ruhát.

Előveszem a vázlatfüzetem, és elkezdem lerajzolni nagyit. Lemásolom a fényképalbumban látott arckifejezését, tágra nyílt szemeit, nagy, göndör fürtjeit.

Majd fogom a Rag&Bone-ruhát, és rárajzolom nagyi testére. Új körvonalat adok neki, nőieset, de határozottat. A cicomát felváltja a modern tartózkodás. A szaggatott sifon széles szalagjai már nem ötletszerűnek, hanem frissnek tűnnek.

Lapozok a vázlatfüzetemben. Lerajzolom egy láb alakját, majd széles pántokat és egy puha bőrnyelvet rajzolok rá. Meghatározom a pánt anyagát, részben puha bőr, részben selyemcsík, anyagok kombinációja, ez az, ami az új évszázadhoz illik. Majd később aggódom a megvalósítás miatt. Most csak a szabadság a lényeg, hogy szabadjára engedjem az ötleteimet a papíron. A ruha fedetlenül hagyja a lábat, így ezt a vonalat követem a cipő bokarészéig, ahova egy túlméretezett masnit rajzolok, egy csipetnyi nőiességet. Erőteljesnek hat, mint a fűzős csizma Hatalmas Íziszen, a kislánykoromban kedvelt képregényekben. Az anyag állapota lehetővé teszi, hogy olyan cipőt alkossak, amelyen luxus anyagdarabokat, puha bőrt, szokatlan, domború mintát, különleges fonatokat, merész díszítéseket és túlméretezett gyöngyöket használok.

Rajzolok, radírozok, rajzolok, radírozok. Új vázlatot készítek. Hamarosan fogom a szürkés radírom, és átszabom a sarokrészt. Túl határozott, sokkal művészibbnek kell lennie, hogy modern legyen. Most még túlságosan hasonlít nagyi 1948-as, rétegekből épített sarkára, még egy centit hozzáadok, és addig formázom, amíg illik a cipő többi részéhez.

Csöng a mobilom. Felveszem.– Online vagy? – kérdi Gabriel.

145

– Nem, rajzolok.– Menj fel a netre! Benne vagytok a WWD híreiben.– Lehetetlen!Magam elé veszem a laptopot. A Women's Wear Daily online

hirdetőtábláján nyomon lehet követni a divatszakma változásait és a cégek adás-vételét.

– Menj a „Rhedd Lewis-kirakatok” részhez. Odamegyek.

Rhedd Lewis felrázta az Ötödik sugárút esztétáit, amikor bejelentette, hogy versenyt szervez néhány (általa) kiválasztott cipőtervező részére, akik a karácsonyi kirakatért versengenek. A bátor versenyzők: Dior, Ferragamo, Louboutin, Prada, Blahnik, és az amerikaiak: Pliner, Weitzman és Spade. Tory Burch is versenyben van, s fontolgatják a village-beli, kézzel dolgozó Angelino Cipők meghívását is.

– Megcsináltad!– Mit? Elírták a nevünket. Angelino?– Talán azt hitték, hogy latinok vagytok. Az jó dolog. Minden menő, ami

latin. Tudod, ti lesztek ValRo. Ahogy JLo is JLo. Na látod. Ez a te lehetőséged.

– A mi lehetőségünk, Gabriel – védem meg a kibontakozóban lévő márkánkat.

– Hé, be ne kapd a hírhozót.Leteszem a telefont, és bezárom a képernyőt. Az asztalra hajtom a fejem.

Ez az egész jobban tetszett, amíg nem tudtam a versenyről. Azok a hatalmas, multimilliomos vállalatok felhasználhatják az egész világ erőforrásait, én meg itt ülök némi ragasztó, néhány öreg cipő és egy inspirálónak szánt, horgolt baba társaságában. Mit gondoltam? Hogy győzhetünk? A bátyámnak igaza van. Álmodozó vagyok, és nem is a jobbik fajtából.

Fogom a ceruzám, és visszatérek a munkához. Elkezdtem, így be is kell fejeznem. Vicces. Miközben a talprészt színezem, már a kész cipőt látom magam előtt. Sikerrel járok majd, vagy hiábavaló az erőfeszítésem?

Megijeszt a bejárati ajtó csengője, de felkelek, hogy beengedjem Romant. A sütő órája szerint hajnali 3:34. Hallom a lépteit a lépcsőn. Amikor felér, megáll az ajtóban, nekidől a keretnek, és mindkét kezével megtámaszkodik.

– Szia, édes – köszön. Folytatom a rajzot.– Rögtön jövök. – Ki akarom tölteni ezt a sarkot, mielőtt elfelejtem, mit

láttam lelki szemeim előtt.Bejön a konyhába, megnyitja a csapot, és tölt egy pohár vizet. Odajön, és

átbámul a vállam felett. Befejezem a túlméretezett gyöngygombot, majd leteszem a ceruzát és a papírt. Felállók, és megölelem. Kimerült, fáradt a sok munkától. Meg sem kell kérdeznem, de megteszem.

– Hogy ment a munka?– Katasztrofálisan. Kirúgtam a helyettesemet. Nem elég gyors, mégis túl

temperamentumos. Egy konyhában nem fér meg két forrófejű szakács.Leül.

146

– Nem tudom, hogyan csinálták a szüleim, hogyan maradtak fenn ennyi ideig a szakmában. Képtelenség elvezetni egy éttermet. – Leteszi a poharat, és a kezébe temeti a fejét. Megmasszírozom a nyakát.

– Majd megoldod – suttogom halkan a fülébe.– Néha kétlem.A vállára csúsztatom a kezem.– Olyan merevek a vállaid, mint a beton.Tovább masszírozom a vállát, s érzem, hogy a túl sok rajzolástól

megfájdult a jobb kezem. Abbahagyom, és megmasszírozom a csuklóm.– Gyerünk, feküdjünk le – vezetem fel a lépcsőn. A fürdőbe megy, míg

én hátrahajtom a takarót. Lejjebb veszem a hálószoba világítását. Roman belép a szobába, levetkőzik, és bebújik az ágyba. Felrázom körülötte a takarót, s a párnába temetkezik. Hamarosan horkolni kezd.

Hátradőlök a párnán, a mennyezetre nézek, mint minden nap, mióta ideköltöztem. A szemem végigfut a koronadíszítésen, amely a kezdetektől fogva itt van, s a kanyargós görög motívum egy torta cukormázára emlékeztet. A mennyezet fehér közepe olyan, mint a friss, üres vázlatpapír, amely arra vár, hogy telerajzolják. A Rhedd Lewis-féle ruhát és az általam tervezett cipőt viselő nagyanyám élénk képével töltöm ki a teret. Szándékosan, kitervelt módon halad át a tágas fehérségen. Ő viseli a cipőt, s nem fordítva, bár a lábbeli díszes és strukturált, emellett huncut és vidám is, ahogy egy divatos cipőtől várni lehet.

Lassan fújom ki a levegőt, mintha el akarnám fújni a képet a mennyezetről, és ki akarnám törölni az elmémből. Elképzelem Christian Louboutint egy napsütéses párizsi napon, bárhol is legyen az irodája, amint a nyertes terv fölé hajol egy csapat francia zsenivel körülvéve a tágas, modern, legutolsó divat szerint berendezett laborjában. Az alkalmazottak puha borjúbőrt hoznak elő. Pazar anyagokat halmoznak az asztalra: selyemmoarét, taftot, krepdesint és hímzett bársonyt. Christian felhívja a figyelmet briliáns terve részleteire. Tapsolnak. Természetesen ők nyerték meg a kirakat díszítésének lehetőségét, még szép! Fülsüketítő a taps. Becsaptak, gondolom. Becsaptak. S a legnagyobb ostobaság volt a részemről, hogy egyetlen pillanatig is azt hittem, versenyezhetek a nagyágyúkkal. Az Angelino Cipők. Győzni? Körülbelül annyi az esélye, mint hogy apám megtanulja helyesen kimondani a prosztata szót. Soha nem fog megtörténni.

Megfordulok, átölelem Romant, aki mély álomba zuhant. Most, hogy miénk az egész ház, olyan sok mindent képzeltem el kettőnkkel kapcsolatban. Arról álmodtam, hogy romantikus, borozós éjszakákat töltünk a tetőn, miközben felhívom a figyelmét a Hudson folyó árnyalataira és változásaira. Elképzeltem, hogy Roman vacsorát főz nekem lent a régi konyhában, aztán ebben az ágyban szeretkezünk az én szobámban. Más éjjeleken csak pihenünk, felrakja a lábát a régi ottománra, én mellette ülök, A Vadon szavát nézzük, s közben megtaníthatok neki mindent, amit Clark Gable-ről tudok. Ehelyett egész nap távol van, vacsoraidőben és éjszakába nyúlóan is dolgozik, hajnal körül ér haza, hullafáradt, majd álomba zuhan. Amint felkel a nap, iszik egy gyors kávét, aztán újra eltűnik.

Nem folytatunk olyan hosszú és mély beszélgetéseket, amilyeneket szeretnék. Valójában alig beszélünk, mert úgy tűnik, soha nincs rá elég idő. Sok üzenetet küldünk egymásnak, de huszonkettedszerre is felhív. Ilyenkor

147

úgy érzem, szüksége van rám. Viszont amikor mondat közepén leteszi a telefont, egyedül érzem magam. A nagy rohanásban olyan érzéseket és kedvességet tulajdonítok neki, amellyel talán nem is rendelkezik, mert nincs idő rájönni, mit is érez. Amikor hébe-hóba összehozunk egy órácskát, állandóan szól a telefonja, mindig akad valami vészhelyzet a konyhában, melyet csak ő tud megoldani, s általában azonnal kell intézkedni. Ha korrekt akarok lenni, engem is lefoglal a munkám, a megrendelések a boltban, a pénzügyi lehetőségek keresése a továbblépéshez, és a Bergdorf-kirakatért folytatott verseny. Valószínűleg nem vagyok csupa móka és kacagás, mert lestrapál a munkám és az életem, aggódom az apám egészségéért meg a jövőmért.

Talán erről szól egy kapcsolat. Talán erre a munkára utal anya és nagyi, amikor a házasságról beszélnek. Talán el kell fogadnom a csalódottságot, mert szinte lehetetlen helyet szorítani valakinek egy ambícióval, elszántsággal és határidőkkel zsúfolt életben. Most van itt az ideje megalapozni a karrierünket, mert lehet, hogy később már nem lesz rá lehetőség. Roman ráébredt erre, New Yorkba költözött, és saját éttermet nyitott. Amikor tudomást szereztem az adósságról és a bátyám eladási szándékáról, az én szemem is felnyílt. Már nem csak egy tanonc vagyok. Ki kell dolgoznom egy tervet a jövőre nézve, hogy az elkövetkező években legyen hol dolgoznom. Mindketten tudjuk, hová tartunk a karrierünk során, de hová tartunk a magánéletünkben? Megérintem az arcát. Kinyitja a szemét.

– Mi baj? – kérdi bizonytalanul.Mindent el akarok mondani neki. De nem teszem. Nem tehetem.– Semmi, aludj tovább – suttogom.

– Nem érdekel, hogy böjt van. A megvesztegetés az megvesztegetés, és beválik – kotor elő Tess két kis csokit a táskája aljából. –Charisma? Chiara? – A lányok lecsörtetnek a lépcsőn a műhelybe, s rózsaszín rakétaként száguldanak be az ajtón.

Tess lenéz rájuk.– Elég legyen a futkosásból, ugrálásból és zajongásból. A fiatal

hölgyeknek lehetne egy kis sütnivalójuk. Olyanok voltatok, mintha egy csordát tereltek volna le azokon a lépcsőkön.

– Te hívtál minket. – Charisma HERCEGNŐ feliratú, fényes rózsaszín pólóban áll Tess előtt, telt tüllszoknyája egy balettelőadás vezérhattyújára emlékeztet. Lábán fekete, fűző nélküli Converse belebújós cipő, zokniját a bokájáig letolta. Chiarát még mindig Tess öltözteti, így ő vasalt, rózsaszín csíkos kordpulóvert, gömbölyű galléros blúzt, és Stride Lite fűzős bakancsot visel.

– Higgadjatok le. Ha megteszitek, kaptok egy csokiszívet. Anyu megpróbál beszélni Valentine nénivel.

Charisma és Chiara kinyújtja a tenyerét, s Tess mindkettőbe ejt egy csokit.

– Én félrerakom az enyémet! – harsogja Chiara, miközben követi nővérét fel a lépcsőn.

– Én vagyok a legrosszabb anya, megvesztegetem őket.– Nincs más választásod – felelem.

148

– Hogy alakul a kapcsolatod Romannel?– Nem olyan fényesen.– Te most viccelsz. Mi történt azzal az ötlettel, hogy nagyi távollétében

szerelmi fészekké változtatod a Perry Street l66-ot?– Annyira nem szerelmi fészek. Egész nap dolgozom. Egész éjjel

rajzolok. Ő egész nap és egész éjjel dolgozik, hajnali háromkor ér ide, lefekszik, másnap reggel felkel, és elmegy. Kapok egy kis ízelítőt abból, milyen lenne vele az állandó kapcsolat. Sajnos Romannel kapcsolatban az az egyetlen állandó dolog, hogy örökké mozgásban van.

– Ez megváltozna, ha hozzámennél.– Hozzámenni? Még arra sem tudom rávenni, hogy moziba menjünk.– El kell érned, hogy rád koncentráljon. Amikor Charlie-val randiztam,

annyira belemerült a munkájába, hogy megrémített. A házasság után megváltozott a fontossági sorrend. A családunk lett az első. Most elmegy dolgozni, és miután hazajön, akkor kezdődik az élet – teszi a szívére a kezét. – Az életének az a része, amelyik számít.

Hangos zajt hallunk az emeletről. Az előcsarnokba rohanunk. Chiara és Charisma jelenik meg a lépcső tetején.

– Mi volt az? – kiabálja Tess. Az előbb még a szerető szívén nyugvó kezét ökölbe szorítva rázza.

– Megpörgettem Charismát a táncban. Ne aggódj. A szőnyegre esett.– Ne dobáld a testvéredet. Üljetek le, és nézzétek a tévét. A lányok

eltűnnek a nappaliban.Tess rám néz.– Ne úgy nézz a gyerekeimre, hogy mi lehet a tieidből egy nap. A tieid

talán majd tudnak viselkedni. – Felnéz az órára. – Anya nem ér ide elég gyorsan. Ő tud bánni velük.

June a csípőjével löki be az ajtót. Két, lila jácinttal teli zöld műanyag cserepet cipel.

– Szükségünk van itt egy kis tavaszra – adja át őket Tessnek.– Val szakítani fog Romannel – viszi Tess a virágokat a mosogatóhoz, és

meglocsolja őket.– Ezt nem mondtam.– Nekem úgy hangzott.– Mi az ördögért rúgnád ki? – kérdi June.– Alig találkozunk. Mindketten elfoglaltak vagyunk.– És? – June zsebre dugja a kezét, és rám néz.– És? Önmagában nem elég nagy dolog, hogy alig látjuk egymást?– Mindenki elfoglalt. Gondolod, hogy az idő múlásával az embereknek

több idejük lesz? Még rosszabb lesz. Most elfoglaltabb vagyok, mint valaha, s ha leülnék, hogy kitaláljam, miért, nem tudnék rájönni. Nem létezik ideális helyzet. Egy jó férfi, akár csak hébe-hóba, nem rossz dolog.

– Értem. – Amikor jó Romannel, akkor a lehető legjobb. Néha azt hiszem, hogy a jó dolgoktól nem látom a valóságot, és arra ösztönöznek, hogy még többet akarjak. Elég, amim van? Elégnek kell lennie?

– Tökéletes a helyzetetek – önt magának June egy csésze kávét. – Találkoztok, jól érzitek magatokat, aztán a saját utatokat járjátok. Most én magam is egy férfival lennék, ha végül nem nyaggatnának, hogy költözzek

149

hozzájuk. Senkit sem akarok a házamban látni a nap huszonnégy órájában, heti hét nap. Köszönöm, de szeretem a saját életem.

– A testvérem egy nap családot szeretne – teszi le Tess a jácintokat az utcafronti ablakba, ahol a nap éri a csillag alakú, tömött virágokat. – Hagyományos felfogású.

– Az lennék? – kérdem hangosan. Soha nem gondoltam magamról, hogy különösebben hagyománytisztelő lennék. Szerintem én is olasznak tűnök, de az az igazság, hogy amikor lehetőségem van követni a tradíciókat, sokszor visszariadok.

Nyikorogva nyílik a bejárati ajtó.– Halihó! – kiáltja anya az előtérből.– Itt vagyok, anya! – kiabálom.Olyan zajjal jön be a boltba, mintha márciusi leopárd lenne pöttyös

viharkabátban, amely jó választás a váratlan tavaszi záporok idején. Márciusi oroszlán is lehetne, de a sima bézs sápasztja, emellett a leopárdminta a védjegye. Fekete legginget, fényes, fekete, magas szárú gumicipőt és egy az álla alatt masnira kötött széles karimájú lakkbőr esőkalapot visel.

– Elkészültek a lányok?Tess a lépcső aljába megy, és a lányait hívja. Nem válaszolnak. Halljuk Tess kiabálását.– Rendben, felmegyek. – Így is tesz.– Igazán ráncba kellene szednie azokat a gyerekeket – jegyzi meg

gyengéden anya.– Azt reméli, ezt majd te teszed meg. Hol van apa?– Otthon. Ma nem érzi túl jól magát – erőltet mosolyt az arcára. –

Kimerítették a kezelések.– De használnak, nem, anya?– Az orvosok szerint igen. A Sloan doktorai nagyon bizakodóak.Apa diagnózisa óta most először látom anyát fáradtnak. Az állandó

kórházi látogatások megviselték. Amikor nem apát viszi az orvosokhoz, akkor apa betegségével kapcsolatban képzi magát. Elolvassa, mit egyen apa, milyen gyakran pihenjen, milyen holisztikus kiegészítő kezeléseken vegyen részt és mikor. El kell mennie megvenni az összes hozzávalót, a bioételeket és a gyógynövényeket, majd hazamegy, főz, teát szűr, és mind közül az a legnehezebb feladat, hogy rávegye apát az előírások betartására. Apa reszelt sajtot szórna a süteményre, ha tehetné. Nem túl készséges beteg, s ez nyomot hagy anyám arcán. Hónapok óta nem alszik jól éjszakánként, és nyilvánvaló, hogy pihenésre van szüksége.

– Anya, kimerültnek tűnsz – mondom gyengéden.– Tudom. Istennek hála a Benefit citromos korrektoráért. Csak bekenem

vele a szemem alatti sötét karikákat, mintha kenyeret vajaznék.June önt egy csésze kávét anyának, aki fogja a bögrét, és éppen készül

letenni a vázlatfüzetemre. Félrelököm a füzetet, és inkább odaadom neki a gumisarkot poháralátétnek.

– Mit lehet tenni? – sóhajtja, és a kávéját kortyolgatja. Fél kezében a bögrét tartja, a másikkal pedig kinyitja a vázlatfüzetem. Szórakozottan belelapoz. Aztán összpontosít, és megáll a Bergdorf-féle cipő friss vázlatánál. Épp el akarom húzni a füzetem, amikor megszólal. – Az apám

150

annyira tehetséges volt – mutatja fel a vázlatot June-nak. – Ezt nézd. June a rajzra néz és bólint.

– Megelőzte a korát. Széles pántok és kidolgozott gombok. Nézd azt a sarkat. Felül széles, alul elkeskenyedik. Teljesen modern. Pedig ez az ember tíz éve halott.

– Az nem nagyapa vázlata – veszek mély levegőt. – Hanem az enyém.– Mi? – veszi kézbe June a füzetet. – Valentine, Ez briliáns.– Ezt fogjuk elkészíteni a Bergdorf-versenyre. Legalábbis ezt mutatom

meg nagyinak, s ha tetszik neki, megcsináljuk.– Igazán tehetséges vagy – teszi le June a füzetet az asztalra. –Hű az

anyját!– Genetika. Minden ott van a DNS-ben. A jó ízlést nem lehet megtanulni

vagy megvenni – húzza szorosabbra anya a kabátja övét. –Kemény munkával tökéletesített, természetes, veleszületett tehetség. Valentine, megtérül minden erre áldozott óra.

– Micsoda cipő – szól June. – Nagyon sok van benne. Hogyan fogjuk elkészíteni?

– Remélem, Olaszországban ráakadok egy-két alkotórészre. –Jó, mert ilyen dombornyomású bőr nincs a boltban. És az a fonat! Még soha sem láttam hasonlót – rázza a fejét. –Tudom. Csak… megálmodtam.

Charisma és Chiara szaladnak be a műhelybe.– June néni, van cukorkád?– Miről mondtatok le a böjt kedvéért? – kérdi June, a hitehagyott

katolikus.Chiara rámered. Charisma nem ostoba, előrelépve válaszol.– Nos, a cukorkáról nem, csak megpróbálunk jót cselekedni.– És mi lenne az?– Rendes vagyok a macskához.– Milyen kedves tőled – nyitja ki June a táskáját, és mindkettőjüknek ad

egy-egy borsmenta cukorkát.Charisma grimaszol.– De ezek ingyen kaphatók a kínai étteremben!– Így igaz, tehát valamikor menjetek be, és köszönjétek meg – feleli

June. – A kínaiak alapozták meg a civilizációt. Ők találták fel a makarónit és az ujjközös papucsot.

Charismát és Chiarát nem győzte meg, egymásra nézve szorongatják a vacak kis cukrukat.

– Rendben, gyerekek, menjünk. Nagyapa otthon vár. Tess segít felvenni a lányoknak a kabátot.

– Anya, annyira köszönöm, hogy vigyázol rájuk a hétvégén- Anya az ajtóhoz tereli a lányokat.

June örül, hogy elmennek, de erről csak én tudok.– Hát nem bájosak?– Kis mennyiségben azok – veszi fel Tess a kabátját. – Késésben vagyok.

Charlie-val találkozom a Port Authority buszpályaudvaron. Atlantic Citybe megyünk.

– Romantikus hétvége? – kérdi June.

151

– Céges konferencia. Amíg Charlie megtekinti a legújabb füstjelzőket, addig én játszom – mondja kifelé menet. A bejárati ajtó becsapódik mögötte.

– Füstjelzők? Milyen tüzet oltson el? – füttyent halkan June. – Én azt mondom, emberek, legyetek óvatosak, és meneküljetek. Ez egyébként a házasságra is érvényes, Valentine. Jól jegyezd meg.

Hideg fuvallat ébreszt fel a nyitott ablak felől. Felülök az ágyban, kinézek, magam köré tekerem a paplant és rajta a takarót. Havazik. Márciusban havazik. A West Side Highway fehér szőnyeggé változott át, amelyre a kora reggel járó szállító autók kerekei fekete cipzárakat rajzoltak. Az ablaküveg fagyos, a kereten pedig jeges hópelyhek ülnek.

Békésen átaludtam az éjszakát. Egyedül. Romant lefoglalta az újabb telt házas este, és be kellett fejeznie egy zártkörű rendezvény előkészületeit, így otthon aludt ahelyett, hogy átjött és felébresztett volna. Nagyi holnap este ér haza, s bár élveztem, hogy egyedül voltam a házban, be kell vallanom, hogy hiányzott. És most is hiányzik.

A tegnapi nap nagy részét azzal töltöttem, hogy kitakarítottam és visszatettem a dolgokat a helyükre. Végeztem egy kis kutatást az olasz utunkkal kapcsolatban, és találtam néhány új beszállítót, akiket meglátogathatnánk nagyi régi, megbízható kapcsolatai mellett. Találtam néhány új tehetséget, akik fonatokat és szegélyeket készítenek. Remélem, hogy az utunk során találkozunk velük, és felvesszük őket a jelenlegi szállítóink listájára. Olyan cipőt akarok eljuttatni a Bergdorfba, amilyen díszítésűt Rhedd Lewis még sohasem látott. A bevándorlás új hullámában érkező rengeteg tehetség az utóbbi időben hatást gyakorolt az olasz tervezőkre is, s számos orosz, afrikai és közép-európai ihletésű gombot meg szegélyt találtam. Alig várom, hogy megmutathassam nagyinak az új cuccokat.

A kutatás befejezése után kisúroltam a fürdőt, kitakarítottam a konyhát, és lasagnát készítettem. A boltban jó ütemben folyik a munka. Nagyi a csillogó tisztaságba fog hazatérni, s az üzlet is tökéletesen működik, minden határidőnek eleget tettünk, minden megrendelést teljesítettünk.

Felkelek, kényelmes melegítőbe és kapucnis pulcsiba bújok, majd a fürdőbe megyek. Az arcomra kenek egy kis növényi krémet, amelyet Tesstől kaptam karácsonyra. Lehet, hogy méregtelenítő napot tartok, úgysem találkozom ma senkivel. Vasárnap van, és ez az én napom.

Lemegyek a konyhába, előveszem a dugattyús kávéfőzőt, és felteszek egy kanna vizet a tűzhelyre. Előveszem a tejet a hűtőből, töltök egy kis edénybe, és lassú tűzön meggőzölöm. Kinyitok egy a Ruthie'stól, a chelsea-i piacról származó zsírpapír zacskót, és kiveszek belőle egy üvegszerű nyerscukorral megszórt puha brióst. Fodros szélű kistányérra helyezem, a fiókból pedig előveszek egy ruhaszalvétát. A töltőn lévő telefonom hangjelzést ad, így kinyitom, és lejátszom az üzenetet.

– Szia, édes – hallom Roman érdes hangját. – Én vagyok az. Vasárnap reggel öt óra. Még a konyhában vagyok. Havazik. Bárcsak együtt lehetnénk. Hiányzol. Később hívlak.

– Igen, jó lett volna Roman – mondom hangosan. – De van egy Ca' d'Oro nevű feleséged, és ő az első.

152

Rájövök, hogy hajlandó vagyok sok mindenen túllépni, mert bárki van mellettem, neki is ugyanezt kell tennie. De arra is emlékszem, hogy a legelején, amikor még csak megpillantott a tetőn, mennyire felkeltettem Roman érdeklődését. S most, hogy itt vagyok neki, akár az az otromba klumpa is lehetnék, melyet az étterem konyhájában tart. Mindig kéznél. Elérhető. Kényelmes. Megbízható. A vadászatnak vége.

A kávéfőzőbe öntöm a forrásban lévő vizet, s beszívom a sötét presszókávé gazdag aromáját. Lekapom a tűzhelyről a habzó tejet, és egy széles kerámiabögrébe töltöm. Annyi kávét öntök hozzá, hogy a tej csokoládéskaramell-színű legyen.

Fogom a reggelim, felmegyek a tetőre, s közben a szobámban megállva csizmát, pehelykabátot, sapkát és kesztyűt húzok. Kinyitom az ajtót, kilépek a friss hóval borított tetőre, amely olyan, mintha puha, fehér gyertyaviaszban állnék. Az ismerős formák eltűntek, felváltották őket az elmosódott élek, a lekerekített sarkok és az ezüst jégfüggöny. A havas Szent Ferenc-szökőkútra helyezem a kávét és a brióst, majd lerázom, és szétnyitom a kerti széket.

A tömött, fehér felhők mögött bujkáló nap mattszürke gyöngyként ragyog. Ahogy a szél lágyan fodrozza a folyó felszínét, régi, pettyes, erdőzöld és bézsszínű linóleumra emlékeztet. A parti sétány üres, néhány kék overallos parkőrtől eltekintve, akik kősót szórnak a zebrára a Perry Streetnél.

Egy sirály köröz felettem, s szemügyre veszi a briósom.– Hess. – Elrepül, szárnyának szürkesége beleolvad a reggeli égbolt

színébe. Két kezem közé fogom a bögrét, és belekortyolok. Amikor a vasárnapi misére gondolok, lelkiismeret-furdalást érzek. A jó katolikus lányok általában bűnös katolikus asszonyok lesznek, de elmondok egy halk imát, s kifújok a tengerre minden bosszantó rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok a Pompeji Miasszonyunk-templomban a nyolc órai misén. Minden tőlem telhetőt megteszek, emlékeztetem Istent.

Elkezel szakadni a hó, fehér hálót borít Alsó-Manhattanre. Fejemre húzom a kabátom kapucniját, felteszem a lábam a falra, és hátradőlök.

Miért van az, hogy életemnek azokra a pillanataira emlékszem vissza a legtöbb érzelemmel, amikor egyedül voltam? Fel tudom sorakoztatni őket, mint a fazettás parfümös üvegeket egy antik komódon.

Tízéves koromban apámmal elmentem dolgozni a parkba. A nap végén, amikor a Queens fölé boruló nyári égbolt összetört málnaszínűre változott, bement egy szerszámos kamrába, és egy-két méter távolságban otthagyott a hintán. A 15-ös számú LaGuardia park csak az enyém volt. Olyan magasra és olyan gyorsan löktem a hintát, ahogy csak tudtam, mind magasabbra, amíg megesküdtem volna, hogy látom az Empire State Building tetejének kék fényeit.

Tizenkilenc évesen másodéves voltam a főiskolán, s hajnali kettőkor elmentem megnézni a jegyem Jean Klene nővér terme elé, ahol a shakespeari vígjátékokról szóló, haladó órákat látogattam. Ötöst kaptam. Ott álltam, és a jegyre meredtem, amíg rá nem döbbentem, mit látok: elértem a lehetetlent. A stabil négyes tanuló áttörte a gátat, és tökéletes osztályzatot kapott.

És soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor Bret kitett a queensi lakásom előtt, mielőtt az első üzleti útjára ment valami olyan távoli helyre,

153

mint a texasi Dallas. Huszonhét éves voltam, és megkérte a kezem. Észrevette a bizonytalanságom, s így szólt: „Ne válaszolj most”. Miután kiment a reptérre, hogy gépre szálljon, nagyon megkönnyebbültem, hogy egyedül lehetek. Végig kellett gondolnom. Ebből a kertből származó friss paradicsomból, arezzói olívaolajból és édes fehér fokhagymából spagettit készítettem, s hozzá articsóka- és feketeolajbogyó-salátát. Kinyitottam egy üveg bort. Megterítettem a saját kis asztalom, gyertyát gyújtottam, majd leültem, hogy elfogyasszam a pompás ételt, lassan ízlelgetve minden egyes falatot és kortyot.

Rájöttem, hogy hazatérése után a válaszom nem lesz nagyszerű pillanat, azon már túl vagyunk. Megkért. Ez volt az első alkalom az életemben, amikor felismertem, hogy a folyamatban, és nem feltétlenül a végeredményben lelek örömöt. Barátnőnek jó voltam, de feleségnek? Nem tudtam. De Bret igen. S most olyan élete van, amelyről akkoriban is álmodott. Az egyetlen különbség? Hogy nem velem van, hanem Mackenzie-vel.

Nem vágyom hagyományos életre. Ha így lenne, azt hiszem, már ilyen életet élnék. A saját nővérem azt hiszi, olyan életet akarok, mint az övé, férjjel, gyerekekkel. Hogyan is magyarázhatnám meg?

A harmincas éveim nekem nem jelentenek egyfajta célvonalat, melyet látszólag mindenki siet elérni. A harmincas éveim talán arról a drága időről szólnak, melyet még a nagyival tölthetek, és arról a döntésről, hogy merre haladjak tovább. Stabilitás vagy gondtalan kaland? Két nagyon különböző dolog.

Amikor nagyit figyelem, látom, milyen mulandó lehet a hagyomány. Ha nem látom, hogyan gyúrja a húsvéti kenyeret, ha nem tanulmányozom, hogyan varr szegélyt a velúrra, vagy ha nem látom a lelki szemeimmel, hogyan alkuszik ki jobb üzletet egy gombárussal, akkor valahogy elvész nagyi lényege. Amikor majd távozik, engem terhel a folytatás felelőssége. Anya azt szokta mondani, hogy én őrzöm a lángot, mert én dolgozom itt, és mert úgy döntöttem, itt is lakom. A láng is nagyon mulandó, s vannak pillanatok, amikor azon tűnődöm, én vagyok-e az a személy, aki meg tudja őrizni.

Feltámad a szél. Hallom a régi külső ajtó csapódását. Megfordulok, egy kicsit hevesebben ver a szívem, s egy pillanatig abban reménykedem, Romannek végül sikerült elintéznie, hogy eljöjjön. De csak a szél az.

Azon az estén magammal vitatkozom, miközben a konyhai pult mögött járkálok fel-alá. Felmelegítsem most a lasagnát, vagy várjam meg, amíg nagyi hazaér holnap este? Az egyik illemszabály, melyhez anyám ragaszkodott, hogy soha nem vágjuk fel a tortát a társaság megérkezése előtt, hanem egészben tálaljuk a vendégeknek, mint egy ajándékot. Ha ma megkezdem, az isten-hozott-itthon gesztus helyett már csak maradék lesz belőle, így inkább visszarakom a hűtőbe.

Megszólal a kaputelefon. Megnyomom a gombot.– Házhozszállítás – hallom Roman hangját. Beengedem. A lépcső

tetejére állok, és felkapcsolom a világítást.– Szia, Valentine – mosolyog rám lentről. Arca a legjobb dolog, amit

valaha láttam.

154

– Azt hittem, dolgozol ma este.– Lógok, hogy a barátnőmmel lehessek. – Kettesével szedi a

lépcsőfokokat, kezében hatalmas táskát hoz. Amint felér hozzám, leejti, a karjaiba kap, és megcsókol. – Meglepődtél?

Gyengéden megcsókolom az arcát, az orrát, majd a nyakát, s remélem, minden egyes csók kárpótlást nyújt a ma reggeli, kettőnkkel kapcsolatos baljós gondolatokért a tetőn. Nem tudok jól hazudni, így bevallom.

– Meglepődtem. Már teljesen lemondtam róla. Aggódva néz rám.– Miről mondtál le?– Hogy még azelőtt látlak, hogy nagyi hazaér.– Aha. – Megkönnyebbültnek látszik. – Nos, itt vagyok, és nem megyek

sehova. – Újra megcsókol. Hagyom, hogy a szavai, nem megyek sehova, mint egy egyszerű dallam szóljanak a fejemben. Felveszi a táskát, s követ a nappaliba. – Készítek neked vacsorát.

– Nem kell. Csináltam lasagnát.– Hiába – húz elő egy üveg bort a táskából. – 1994-es Brunelló-val

kezdünk.– Akkor még nem is ihattam legálisan.– De gondolom, ez azért nem nagyon zavart.Nevet, kibontja a bort, és a pultra teszi a dugót. Levesz a polcról két

borospoharat, és tölt. Az egyiket odahozza nekem. Rám emeli a poharát, iszunk egy kortyot. Aztán megcsókol, s az ajkain lévő finom bortól megborzongok.

– Ízlett? Bólintok.– Készülj. Minden fogáshoz van bor.– Minden fogáshoz?– Igen – nevet. – Kettő lesz.Kihúzom a támla nélküli széket a pult alól, és felmászom rá. Figyelem,

amint kipakolja a táskát, amely olyan, mint azok a cirkuszi dobozok. Amikor azt gondolod, hogy az utolsó szoknyás kutya is előtáncolt már belőle, akkor előugrik még egy, és beáll a sorba. Doboz dobozt, tálca tálcát, tárolóedény tárolóedényt követ, míg a címke nélküli finomságok beborítják a pult nagy részét.

Kinyitja a szekrényeket, elővesz egy nagyobb és egy kisebb serpenyőt. Az üres edényeket felteszi a lassú tűzre. Az egyikbe gyorsan vajat dob, a másikba olívaolajat locsol.

A táskába nyúl, és átad nekem egy kis fehér dobozt.– Ez a tiéd. Megrázom.– Hadd találjam ki, szarvasgomba?– Untatlak a szarvasgombás ételeimmel. Nem, nem gomba.– Rendben – nyitom ki. Vérnarancs színű korallág fekszik benne fehér

vattaágyon. Kiveszem a dobozból, és a tenyerembe fektetem. A viaszos ékszer egyszerű ujjai bájosan tekeredő alakot formáznak. – Korall.

– Capriról.– Voltál már ott?– Sokszor. És te?

155

– Soha.– Nos, elviszlek oda a születésnapodra. Megbeszéltük nagyival. Amikor

jövő hónapban Olaszországba repültök, és végeztek a munkával, akkor a végén egy hetet Caprin töltünk. A Quisisanában szállunk meg, egy régi barátom ott a séf. Eszünk, úszunk, pihenünk. Mit szólsz hozzá?

– Komolyan beszélsz?– Nagyon is – hajol át a pulton, és megcsókol.– Nagyon szeretnék veled elmenni Caprira.– Gondoskodom mindenről. Csak mi ketten, az az óceán, az az ég, és az a

hely. Ez lesz az első alkalom, hogy szerelmesen járok ott.– Szerelmes vagy?– Nem tudtad?– Reméltem.– Az vagyok – ölel át. – És te?– Határozottan az vagyok.– Tanultam egy régi trükköt a helyiektől, amikor Caprin voltam.

Mindenki a Kék Barlangba akar menni, szinte elözönlik a turisták. A helyiek ezért kitalálták a Non Entrata La Grotto feliratú táblát. S amikor kint van a jel, az idegenvezető azt mondja a turistáknak, hogy túl magasak a hullámok ahhoz, hogy bemenjenek. De valójában a helyiek azért teszik ki a jelet, hogy amíg ők bent fürdenek, távol tartsák a turistákat.

– Ez csalás. Mi van akkor, ha azok a szegény turisták csak ekkor tudnak Caprira látogatni, és emiatt nem láthatják a Kék Barlangot?

– Az idegenvezetők a barlang körül köröznek, s később, amikor a jel már nincs ott, visszatérnek, és beeveznek.

– Milyen a barlang?– Mindenhol, ahol éltem, megpróbáltam olyan kékre festeni egy-egy

szobát. Soha nem sikerült. A víz meleg. Néhány régi király titkos átjárónak használta a barlangot a sziget másik oldalára. Sok pikáns dolog folyt ott – húz közelebb magához. – S idén tavasszal még több fog.

A konyhát betölti a meleg vaj illata. Roman gyorsan megfordul, leemeli az edényt a tűzhelyről, beledobja a fokhagymát és a fűszereket, összekeveri őket a vajban, s lágy keveréket kap.

– Rendben, először hagyom megdermedni. Kezdetnek: kaviár. Fekete-tengeri.

Kinyit egy tárolóedényt, s a tálra helyez egy ostyavékony pizzellét, mely a lapos, kerek palacsintához hasonlít. – Gyerekkorotokban ettetek pizzelle sütiket? Ez az én változatom. Cukor helyett citromhéjat és friss borsot teszek bele. – Kinyit egy dobozt, majd egy kanálnyi kaviárt mer a pizzellére. A fekete-tengeri gyöngyök tetejére egy darabka crème fraîche kerül, majd odanyújtja nekem.

Beleharapok. A pizzellében lévő fanyar citrom, a gazdag kaviár és az édes krém elolvad a számban.

– Nem rossz, mi?– Mennyei.Figyelem Romant, ahogy marhahúsérméket helyez egy nagy, olívaolajos

serpenyőbe. Édes hagymát és gombát apróz a húsra, majd meglocsolja vörösborral abból az üvegből, melyből ittunk. Lassan hozzáadja a krémet, s az aranybarna szósz sápadt burgundi színt kap.

156

– Néhány hónapot Caprin töltöttem a Quisisana konyhájában. A legjobb dolog volt, amit valaha is tettem. Kint, a konyha mögött van egy nyitott tűzhelyük. Reggel a partról származó régi uszadék fából tüzet gyújtottunk, és egész nap tápláltuk, lassan paradicsomot sütöttünk rajta a szószhoz, gyökérzöldségeket a körethez. Megtanultam értékelni, hogy főzés közben ne kapkodjon az ember. A paradicsomot a legbelső részéig sütöttem, a melegben a bőre selymes szalaggá változott, a húsa pedig teltté és laktatóvá. Nem is kell belőlük szószt készíteni, elég csak rádobni őket a tésztára, olyan édesek.

Egy doboz rizst, majd olajbogyót, kapribogyót, paradicsomot és fűszereket önt a kis edénybe, melyben a fűszerek üvegesednek a vajon. Amikor gőz száll fel a rizsből, és sistereg a hús, megterít a vacsorához a pulton.

Neki van a világon a leggyönyörűbb keze (azoknak, akik kézzel dolgoznak, általában szép kezük van). Hosszú ujjai kecsesen, ügyesen és határozottan mozognak. Elbűvölve bámulom, ahogy szeletel, darabol, a penge ritmikusan csillog a deszkán.

– A capri éjszakák voltak a legjobbak. Munka után lementünk a partra, az óceán olyan nyugodt és meleg volt. Belefeküdtem a sós vízbe, felnéztem a holdra, és hagytam, hogy a hullámok nyaldossanak. Úgy éreztem, újjászülettem. Aztán nagy tüzet raktunk, langusztát sütöttünk, házi bort ittunk. Így képzelem a boldogságot – néz fel rám. – Alig várom, hogy elvigyelek oda.

Roman figyelmes a konyhában, mindent összetakarít maga után, talán ez a rendszeretet abból adódik, hogy kis helyeken kell dolgoznia. Ha ő főz, semmi sem vész kárba, tisztel minden fűszerszárat, levelet és bimbót, melyet felhasznál, megvizsgál mindent, mielőtt összevágná, vagy az ételbe morzsolná. Kezei közt az egyszerű ételek a gyönyör forrásaivá válnak, lágyan pattognak a vajban, krémben párolódnak, és olívaolajjal locsolja meg őket.

Kinyit egy finomra vágott zöldségekkel – élénkzöld uborkával, piros paradicsommal, sárga paprikával – és friss parmezándarabkákkal teli tárolóedényt. Egy aranydugós kis üvegből balzsamecetet locsol a zöldségekre.

– Ez nagyon különleges. Huszonkét éves. Az utolsó üveg! Egy Genova melletti farmról származik. Az unokatestvérem maga készíti.

Megtölt két mély tálat az apróra vágott salátával. Emlékszem, hogy elmeséltem neki, mennyire szeretem a finomra vágott nyers zöldséget. Nem felejtette el, és most ezt kapok tőle. Kinyitja a második üveg bort, aromás, testes, 2006-os Dixon burgundi. A tűzhely felé fordul, megfordítja a steaket, melyből párafelhő száll fel. Egy másik pedig a rizs felől jön. A forró, rizses keveréket leveszi a tűzhelyről, majd belemeri a tálakba. A konyharuhát a vállára hajítja, és felemeli a másik edényt. A sovány steaket ügyesen a köret tetejére helyezi, először az én rizsem jön, majd az övé. Aztán az edényből a rizs és hús tetejére locsolja a szószt.

– Ne üljünk az asztalhoz? – kérdem.– Ne, így jobb – húz elő egy támla nélküli széket, és leül velem szemben.

– Ha ott ülünk, úgy érzem, mintha igazgatótanácsi ülésen lennék.Felveszem a kést, hogy szeljek a húsból, de nincs rá szükségem. Letörök

egy darabot a villával. Az ízletes szósz átitatta a húst, s hihetetlen

157

ízkavalkádot hozott létre, melyet az édes szőlő még tovább fokoz. Megrágom az ízletes falatot.

– Hozzád mennék – mondom neki.– Én meg azt gondoltam, szakítani akarsz velem. Lerakom a villát, és ránézek.– Miért gondolnál ilyet?– Ugyan már, Valentine. Én vagyok a legrosszabb pasi a világon. Igazán

elszúrtam az elmúlt két hetet. Teodora elment, és hiába terveztem azt, hogy minden éjjel átjövök, és rengeteg időt töltünk együtt.

– Minden rendben – dadogom. Mintha az a sirály reggel a tetőről hírt vitt volna Romannek a megvilágosodásomról. Tényleg tud olvasni a gondolataimban.

– Nem, nincsen. Veled akartam lenni, de rosszul mentek a dolgok az étteremben, és elszúrtam. Ennyi. De sajnálom. Különlegessé akartam varázsolni ezt az időt számodra.

– Utálom, hogy egyfolytában bocsánatot kérünk a munkánk miatt. El kell fogadnunk, hogy ez már csak így megy. Mindketten megpróbálunk felépíteni valamit. – Tetszik, hogy reggel még meg tudtam volna ölni, most pedig mentségeket találok számára. Ez határozottan a Légy imádnivaló kategóriába. esik, nem?

– Nem tudom, hogyan csináljam másképp. Nem tudom, hogy vezessek úgy egy éttermet, hogy nem vagyok ott a nap huszonnégy órájában. Szerintem lehetetlen. Később, amikor már elrendeződött minden, és kifizettem a befektetőket, megkeresem a megfelelő séfet, hogy felváltson a konyhában, s akkor ez a vita majd másról szól.

Furcsa, hogy a vita szót használja, mert nem is vitázunk. Próbálok megértő lenni, amikor így szólok.

– Azt hiszem, nem tudom, hova illek bele a jelenlegi életedbe. De nem akarom azt kérni, hogy én legyek az első, mert az nem lenne fair.

Összefonja a karját a pulton, és előrehajol.– Mit szeretnél hallani tőlem?– Szerinted merre tart ez a kapcsolat? – Tessék. Kimondtam. Abban a

pillanatban, hogy kimondtam, azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám. De túl késő. A legkevésbé azt akartam, hogy az utolsó közös esténk egy olyan beszélgetésbe torkolljon.

– Komolyak a szándékaim – feleli. – Nem tartom magam nagyra, mint férj, mert megpróbáltam, de kudarcot vallottam. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarom újra megpróbálni.

– Hogy érzel a munkámmal kapcsolatban?– Tisztellek. Művész vagy.– Te is – kortyolok a borba. – Emellett te vagy a Megmentő Hős.– Az mi?– Az első jelre, hogy gondok vannak, betöröd az üveget, meghúzod a

kart, és jóváteszel mindent. Mint ahogy ma este átjöttél. Főztél nekem. Elvittél Caprira anélkül, hogy elhagytuk volna az ebédlőasztalt. Nagyszerű borral az ajkadon megcsókoltál. Elmondtad, hogy szeretsz. Az volt a crème fraîche a kaviáron.

– Ezt akarom.– Roman, belém szerettél.

158

– Egy futó kalandra nem pazarolnék fekete-tengeri kaviárt.– Mit kap egy futó kaland?– Sült krumplit. Felnevetek.– Innen tudni? – simítom le a szalvétát az ölemben. – A kaviárteszt?– Vannak más módszerek is – kerüli meg a pultot. Hogy őszinte legyek,

nem akarom abbahagyni ezt a vacsorát, de néha egy nőnek választania kell az étel és a szex között, s csak egy idióta választja az ételt. A steaket később is megmelegíthetem, de tudatni Romannel, hogy én is szeretem, olyan pillanat, amelyik nem jön el még egyszer. Nos, talán igen. De az már nem lenne ugyanaz. Így eltolom magam elől a tányért, ő pedig felemel a székről. A vágynak is van lejárati ideje. Ha halogatjuk a vágyat vagy annak kimutatását, elhal. Ha biztosra vesszük, elillan, mint a reggeli hó a tetőn, márciusi közepén.

Felvisz az emeletre, s minden lépcsőn megcsókol. Ahogy a szobámba visz, a lábaim úgy lógnak a folyosó falai mentén, mint egy régi bőrönd fülei. Szeretkezünk, s mint félhold az alacsony tavaszi fellegek mögött, úgy tűnik el minden kétségem és kérdésem kettőnkről, arról, hogy kik vagyunk, hova tartunk, és mivé leszünk.

Azon a napon, amikor búcsúzni készültem tőle, még jobban beleszerettem ebbe a férfiba. Lehet, hogy szükségem van a magányra, de vele is akarok lenni. Lehet, hogy amikor távol van tőlem, ezt nem mindig látom tisztán, de amikor együtt vagyunk, teljesen biztos vagyok benne.

– Szeretlek, Valentine.– Tudod, ezt sokszor hallom.– Tényleg? – csókolja meg a nyakam.– A „Szeretlek, Valentine” az üdvözlőlapok népszerű mondata.– Ha küldenél nekem egyet, mi lenne rajta?– Én is szeretlek, Roman.És tessék, íme a szavak, amelyeket félek kimondani, s amelyeket

komolyan gondolok, mert együtt járnak a birtoklás felelősségével, azzal, hogy együtt haladunk tovább, és ténylegesen eldöntjük, mit is jelentünk egymásnak. Most nem csak szeretők vagyunk, akik felfedezik, hogy mit szeretnek, és ezt a tudást megosztják a másikkal. Most már felelősek vagyunk egymásért. Szeretjük egymást, s a kapcsolatunknak most szépen fel kell épülnie, hogy együtt éljük át az előttünk álló valamennyi örömöt és bánatot.

Orrom hegyéhez érinti az orra hegyét. Majdnem úgy érzem, hogy olyan mélyen néz a szemembe, hogy látja hátralévő életem diáit. Kíváncsi vagyok, mit keres, mit lát. Aztán megszólal:

– Tudod, a gyerekeink boldogok lesznek.– Soha nem szenvednek hiányt jó ételben és csinos cipőben.– Barna szemük lesz.– És magasak lesznek – teszem hozzá.– És viccesek. Tele lesz a ház nevetéssel – csókol meg.– Erről álmodom.Összegabalyodunk a paplanban és a párnák között, amelyek mint nyíló,

majd záródó ajtók lebegnek az ágy körül, s amikor szeretkezünk, terveket kezdünk szőni. Már nem gondolkodom azon, hova is vezet ez. Már tudom.

159

10

Arezzo

Megállok az út szélén az Arezzo feletti dombtetőn, és leparkolom a bérelt autót. A római reptér zsivaja, a vámvizsgálat, a csomagok begyűjtése és az olasz térképeken való tájékozódás után tulajdonképpen boldoggá tesz, hogy toszkán földre léphetek.

Megérkeztünk, és most kezdődik a munkánk. Fel kell tölteni a készleteinket, hogy eleget tudjunk tenni a megrendeléseknek. Egyedi és friss alkotóelemeket kell találnunk a Bergdorf-kirakatba szánt cipőhöz. Nem lesz könnyű megnyerni Rhedd Lewist, de nagy cél lebeg a szemem előtt: az Angelini Cipők jelentsék a jövőt az egyedi igények alapján készült cipők gyártásában. Talán fellengzősen hangzik, de ha meg akarjuk menteni a régi céget, és új alapokra akarjuk helyezni, akkor új módon kell sikereket aratnunk.

A repülőút nagy részét azzal töltöttük, hogy a versenyre készített tervem részletein dolgoztunk. Akadt egy kis probléma a sarokkal, melyet terveztem. Nagyi szerint finomítanom kell rajta, míg én úgy érzem, merésznek és építő jellegűnek kell lennie. A modernségről vallott elképzeléseinket mintegy fél évszázad választja el egymástól. De rendben, nagyi arra bátorít, hogy használjam a képzelőerőm, s miközben tetszik neki, amit rajzoltam, azt is tudja, hogy számít az ő tapasztalata, amikor végül az álomcipő elkészítésére kerül a sor.

Nagyi kiszáll az autóból, s csatlakozik hozzám. A hűvös áprilisi szellő átsöpör felettünk, miközben a tojássárga színű nap kezd lebukni a toszkán hegyek mögött. Arany fényben füröszti az eget, s utolsó sugarait Arezzóra szórja. A falu házai szorosan épültek egymás mellé, s olyan hatást keltenek, mintha a hely egyetlen, smaragdzöld selyemmezővel körülvett hatalmas kőkastély lenne. A városka macskaköves utcái vékony rózsaszín szalagként kanyarognak, és egy pillanatig azon tűnődöm, hogyan fogok autóval végigmenni rajtuk.

Körülöttünk a rétegvonalak mentén osztották fel birtokokra a toszkán dombokat. A ragyogó napraforgótáblák mellé nyúlánk olajbogyófákat ültettek a száraz domboldalban, amely ettől patch-workszerű hatást kelt, s az egyes színeket egyenes szegélyek választják el egymástól. Lágy tavaszi színek, szürkéskék és kukoricasárga tarkítja a zsenge zöld leveleket, míg az út mentén vad levendula nő, s a friss bimbók púderes illata tölti be a levegőt.

– Ez az – mosolyog nagyi. Kifújja a levegőt, melyet látszólag a római leszállás óta tartott bent. – A kedvenc helyem a világon.

Most másmilyennek látom Arezzót. A főiskolás éveim alatt ellátogattam Olaszországba, de az az út csak a turistalátványosságokra korlátozódott. Egynapos kirándulást tettünk Arezzón át, közben csináltam pár fényképet a családnak, majd gyorsan vissza-szálltam a buszba. Talán csak túl fiatal voltam ahhoz, hogy értékelni tudjam. Akkoriban a legkevésbé sem érdekelt az építészet vagy a családom története, mert sokkal fontosabb dolgok jártak

160

az eszemben, például, hogy milyen klassz a Notre-Dame rögbi csapat, amely Rómában csatlakozott a turistacsoportunkhoz.

A családom Angelini ága eredetileg Arezzóból származik. Ugyanakkor nekik nem nyílt ilyen csodálatos kilátásuk a hegytetőről, mert lent éltek a völgyben. Földművesek voltak, a régi felesbérleti rendszer leszármazottjai. A padrone, azaz a főnök élt a legmagasabb hegycsúcson, ahonnan a palazzójából felügyelte az olajbogyószüretet és a szőlőtermés alakulását. A földművesek a munkáért cserébe ételt és szállást kaptak a padrone földjén, s még a gyerekek is segítettek a betakarításnál. A völgy látványát tekintve szívesen lettem volna itt földműves, aki a ragyogó, kék, toszkán égbolt alatt végigsétál ezeken a mélyzöld mezőkön.

– Menjünk – javasolja nagyi, és visszaszáll a bérelt autóba. – Éhes vagy?– Éhen halok – csúszók be a kormány mögé. Tizenkét éve ez az első

alkalom, hogy nem automata sebváltós autót vezetek. Ilyen utoljára akkor fordult elő, amikor Bret Fitzpatrick 1978-as Camaróját vezettem. – Az út végére acélos bicepszeim lesznek.

Óvatosan hajtok be a városba, mert nincsenek járdák, s az emberek tetszés szerint kelnek át az utcákon, ahol jólesik. Arezzo a költők menedéke. A díszes részletekkel gazdagított barokk épületek tökéletes háttérként szolgálnak a művészek találkozásához. Ma este fiatal írók gépelnek a laptopjukon a köztér lépcsőin meg a régi római fürdő verandáján elhelyezett asztaloknál. Egyfajta közösségi érzés tapasztalható, olyan, melynek én is szívesen részese lennék.

A hotelbe vezető út meredek, így visszaváltok. Amikor elérem a tér mögötti kanyart, nagyi megkér, hogy álljak meg.

Egy kicsi, barackszínű, stukkós, sötét gerendás boltra mutat.– Az az eredeti Angelini Cipők. – A régi műhely most egy kávét és

édességet áruló pasticceria.– Ez volt az otthonuk is. Az emeleten laktak, mint mi – teszi hozzá.A második emelet üvegajtaja piros muskátliktól duzzadó terrakotta

cserepekkel teli erkélyre vezet.– Nincsenek paradicsomok, nagyi.Nevetve mutatja az utat, hogy menjek fel az utcán, és parkoljak le a

Spolti Inn mellett. A mindenfelé terpeszkedő hotel a mezőkön található kövekből épült. Kisegítem nagyit a kocsiból, és kiveszem a csomagjainkat is. A nagyszüleim minden alkalommal itt szálltak meg, amikor beszerző körútra jöttek Toszkánába.

A hotel személyzete ismeri nagyit, csakúgy, mint a helyiek. Elmondása szerint néhányan még emlékeznek a dédnagynénikéire és dédnagybá-csikáira. A legtöbb egyedi megrendelésre dolgozó cipész Luccából szerzi be a bőrt, de nagyi ragaszkodik Arezzóhoz, ahol a családunk ugyanazzal a cserző családdal áll kapcsolatban már több mint száz éve.

Ahogy felmegyünk a hotel bejáratához vezető meredek kőlépcsőn, nagyi elengedi a karom, behúzza a hasát, és kihúzza magát. Megfogja a korlátot. Barna hajával, parasztszoknyában, fekete vászonblúzban és szandálban húsz évet letagadhatna. Csak akkor venni észre a korát, amikor gondjai adódnak a térdével.

161

Áthaladunk egy kicsi, nyitott folyosón, melyet havasi gyopártól, százszorszéptől és harangvirágtól duzzadó márvány növénytartók eklektikus keveréke szegélyez.

– Signora Angelini! – kiált fel a recepciós.– Signora Guarasci!A régi barátok meleg öleléssel üdvözlik egymást. Körülnézek az

előcsarnokban. A hosszú recepciós pult mahagóniból készült. Mögötte egy falra szerelt fadobozon lógnak a kulcsok. 1900-at is írhatnánk, ha a bejelentőkönyv mellett nem lenne ott egy számítógép.

Az arany és fehér színű damaszthuzattal ellátott széles szófát két díszes állólámpa szegélyezi, s egy dohányzó asztalként funkcionáló, túlságosan tömött, arany zseníliaottomán. Fejünk felett fehér kovácsoltvas csillár függ, krémszínű vászonburába bújtatott égőkkel.

Signora Guarasci alacsony, apró kezű, ősz, sűrű hajú nő. Kivasalt fehér köpenye alatt kék gyapjúszoknyát, szürke harisnyát és nyitott fekete bőrklumpát visel, amely egy stílusosabb változata annak a műanyag lábbelinek, melyet Roman visel a Ca' d'Oro konyhájában. Amikor nagyi bemutat neki, a signora átölel.

Amíg nagyi a régi barátjával cseveg, én fogom a csomagjainkat, felmegyek a lépcsőn, és megkeresem a szobáinkat. Kinyitom a hármas szoba ajtaját, leteszem az ajtó mellé a bőröndöm, és szemügyre veszem az új környezetem. A tágas sarokszobát napraforgósárgára festették, s törtfehér szegély díszíti. A magas, puha franciaágyon hat kövér tollpárna és egy kivasalt, fekete-fehér kockás takaró fekszik. Az ablakok alatt egy antik, könyvtári tölgyfa asztal áll. A fehér márványkandalló közelében egy régi, szürke hintaszék található, s mindkettő úgy néz ki, mintha már száz éve itt lenne. Kinyitom az ablakokat, és befúj a hideg szellő, amely a hosszú fehér muszlinfüggönyöket dagadó báli ruhává változtatja. A nyitott szekrény falait cédrus szegélyezi, amely zöld, fás illatot ad a szobának.

A nagyi szobájával közös, egyszerű fürdő falait fekete-fehér kockás csempe borítja. A mély kerámiakádnak fényes, ezüst, kézi zuhanycsöve van, s a márványmosdó felett antik tükör lóg. A túlsó falon lévő hatalmas kiugró ablakfülke a kertre néz. A tetején árnyékolók találhatók. A signora nyitva hagyta az ablakot, még több friss, tavaszi szellőt engedett be a szobába.

Visszamegyek a folyosóra, felemelem nagyi csomagját, és kinyitom a kettes szoba ajtaját. Nagyi szobája kétszer akkora, mint az enyém, porcelánkék és fehér, az ablakok végighúzódnak a szoba hosszán, középen két alacsony szék és egy vastag fehér pamutszövettel borított szófa található.

– Milyenek a szobák? – kérdi nagyi, miután lemegyek hozzá a földszintre.

– Pompásak. Most már tudom, miért itt szállsz meg.– Várj csak, amíg megkóstolod a signora főztjét.Signora Guarasci lép az előcsarnokba, s összeüti a tenyerét.– Ideje enni.Felsegítem nagyit a nagyon puha szófáról. Miközben átmegyünk az

étkezőbe, megfogja a karom.– Ha hazamegyünk, kérek neked időpontot dr. Sculcóhoz a kórházba.

Megcsináltatod a térded.– Nem fogom.

162

– De igen. Nézz magadra. Modern a hajad, szép a bőröd, nagyszerű az alakod. Miért szenvednél a rossz térded miatt? Egyedül ezek nyolcvanévesek rajtad.

– Meg az agyam.– De azt egy lefelé szűkülő, egyenes szoknyában senki sem látja. –Jó érv.Helyet foglalunk egy ablak melletti asztalnál, amely a ház mögött

található kis tóra néz. Minden asztalt megterítettek, rajtuk evőeszközök, vasalt szalvéták és ibolyával teli kis vázák, pedig csak mi vagyunk az étkezőben.

Signora Guarasci jön be a konyhából, s egy tálcán két kerámiaedénykében levest hoz, valamint egy ropogós kenyérrel teli kosarat és egy dobozka vajat. Mindkettőnknek önt egy pohár házi vörösbort egy kancsóból, majd visszamegy a konyhába.

– Perfetto! Grazie – emeli nagyi a poharát. – Örülök, hogy itt vagy velem, Val – folytatja egy korty bor után. – Azt hiszem, ez nagyszerű út lesz mindkettőnk számára.

Megkóstolom a sűrű, paradicsomos, sertésből, gyökérzöldségekből és babból készült minestrone levest.

– Ez isteni. – Leteszem a kanalat, és török egy darabot a meleg, ropogós kenyérből. – Örökre itt tudnék maradni. Miért akarna innen bárki is elmenni?

– Nagyapádnak muszáj volt. Hatéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Guiseppina Cavallinének hívták, de dédnagyapád csak Jojónak szólította.

– Milyen volt?– Ő volt a legszebb lány Arezzóban. Körülbelül tizenkilenc éves volt,

amikor besétált az Angelini Cipőboltba, és a tulajdonossal akart beszélni. Dédnagyapád, aki akkor olyan huszonkét éves lehetett, első látásra beleszeretett.

– És mi volt a helyzet Jojóval? Ő is ugyanígy érzett?– Ne siess. Tudod, Jojó azért jött a boltba, hogy cipőt készítessen

magának. Az apósom annyira igyekezett lenyűgözni, hogy kirakta elé a legfinomabb bőrmintákat és megmutatta neki a legjobb terveit. De Jojó azt mondta, őt nem érdekli, hogy a cipő divatos-e. Dédnagyapád ezt nagyon különösnek találta. Melyik fiatal nő ne szeretné a legújabb divatot? Aztán a lány megfordult, átment a szobán, és dédnagyapád látta, hogy erősen biceg. Jojó megkérdezte, hogy tud-e neki segíteni.

Nagyi kinéz az ablakon, mintha így jobban emlékezne ezekre a néhány utcával odébb lezajlott eseményekre, majd folytatja. –Dédnagyapád hat nap, hat éjjel dolgozott megállás nélkül, s egy gyönyörű, fekete, bőr bokacsizmát készített, rétegekből épített sarokkal. A cipő belsejében létrehozott egy mások számára láthatatlan rejtett emelvényt, amely kiegyensúlyozta a lány járását.

– Briliáns. – Azon tűnődöm, meg tudnék-e valaha is alkotni egy ilyen ötletes cipőt.

– Amikor Jojó visszajött a boltba, felpróbálta a cipőt, felállt, és könnyedén átsétált a szobán. Életében először tudott egyenletesen járni, a tartása pedig egyenes, magas lett. Annyira hálás volt, hogy köszönetképpen átölelte dédnagyapád.

163

– Aztán dédnagyapád azt mondta, hogy egy nap feleségül fogja venni. Így is lett, tizenkét hónappal később. Néhány évvel azután a férjem, a te nagyapád megszületett abban a házban, melyet mutattam neked.

– Milyen romantikus történet.– Sokáig boldogok voltak. De amikor Jojó tíz évvel később

mellhártyagyulladásban meghalt, dédnagyapádat annyira lesújtotta a bánat, hogy fogta nagyapád, és Amerikába jöttek. Nem tudott már tovább Arezzóban élni, azokon az utcákon járni, ahol éltek, abban az ágyban aludni, ahol korábban ketten aludtak, vagy elmenni a templom mellett, ahol egybekeltek. Ennyire mély volt a fájdalma.

– Rátalált újra a szerelem?– Nem. Pedig a nők sokszor vonzónak találnak egy cipészt.– Adj egy nőnek új cipőt, és megváltozik az élete.– Így igaz. Nos, csodálatos ember volt, nagyon vicces és okos. Sok

tekintetben rá emlékeztetsz. Michel Angelini nagyszerű tervező volt, s szerintem megelőzte a korát. Hidd el, tetszene neki a cipő, melyet terveztél.

– Tényleg? – Ez a dicséret rengeteget jelent nekem. Végül is dédnagyapám tervezett minden cipőt, melyet a cégünk készít. Száz évvel később még mindig az ő eszéből élünk.

– Boldog lenne, ha tudná, hogy az Angelini Cipők még mindig működik. Odalenne attól, hogy továbbviszed az örökségét. Annyi áldozatot hozott a munkájáért. Nem sok magánélete volt.

Megérint az áldozat, melyet hozott. Megértem, hogy a kreatív élet mindent felemészt. Ha nem a boltban készítünk cipőket, akkor postázzuk őket, ha nem szállítjuk őket, akkor újakat készítünk. Soha véget nem érő körforgás, különösen akkor, ha jól végezzük a munkánkat.

– Szomorú, hogy soha nem talált másik nőt, akivel megoszthatta volna az életét.

– Az apósom megőrült Jojóért. Az az igazság, hogy senki nem ért fel hozzá. Ezt sokszor elmondta. A halála pillanatáig hiányzott neki. S ezt biztosan tudom, mert vele voltam.

– Nagyi, van valami, ami mindig elgondolkodtatott. A bolt feletti táblán miért az „1903 óta „áll, ha nagyapa és az apja 1920-ban emigrált?

Nagyi elmosolyodik.– 1903-ban találkozott Jojóval. Ezzel fejezte ki a tiszteletét. Romanre gondolok, és arra, vajon kitart-e a szerelmünk. Úgy tűnik, hogy

családom tagjainak meg kell küzdeniük a szerelmük továbbéléséért. Nem könnyen talál ránk, és nem is marad velünk harc nélkül. Dolgoznunk kell rajta. Nagyira nézek.

– Valami baj van?– A nagyapáddal közös utolsó utunkra az évnek ebben a szakaszában

került sor, a halála előtti tavasszal.– Nem is tudtuk, hogy beteg volt.– Ő tudta. Szerintem tudta, hogy akkor látja utoljára Olaszországot. Évek

óta rossz volt a szíve, csak soha nem beszéltünk róla.Kettétör egy zsemlét, és a tányéromra teszi a felét. Emlékszem, amikor

Tess elmondta, hogy nagyapának barátnője volt. Távol vagyunk a Perry Streettől, s nagyi annyira megnyílik, ahogy otthon soha nem engedné meg

164

magának. Ezekben a dolgokban általában én is olyan tartózkodó vagyok, mint ő, de a pillanat kedvező, a bor zamatos, így megkérdem.

– Nagyi, volt nagyapának barátnője?– Miért kérded?– Tess mesélte.– Tessnek nagy a szája – ráncolja a szemöldökét.– Miért nem mondtad el nekem?– Mi értelme lett volna?– Nem tudom. Csak egy becsületes családtörténet ér valamit.– Kinek?– Nekem – teszem a kezére a kezem.– Igen, volt neki – sóhajt.– Hogyan volt ez egyáltalán lehetséges? Mikor szakított rá időt?– A férfiak erre mindig találnak időt.– Hogyan? Ugyanabban az épületben éltetek és dolgoztatok.– Ez egy bevásárló körút, nem pedig böjti visszavonulás – szól nagyi. –

A titkaimat megőrzöm a gyónásra.– Képzeld azt, hogy én vagyok O'Hara atya, csak jobb a lábam.– Mit akarsz tudni?– Számon kérted rajta? Vagy számon kérted a nőn? – Elképzelem a

független nagyanyámat, ahogy kiáll magáért, mint ahogy Norma Shearer szembeszállt Joan Crawforddal Az asszonyokban.

Bólint.– A férjem halála után összefutottunk az utcán. Közöltem vele, hogy

tudtam róla, de tagadta, ami szép volt tőle. Aztán megkérdeztem tőle, hogy boldoggá tette-e.

– Válaszolt?– Azt válaszolta, hogy nem, nem tudta boldoggá tenni. Hogy nagyapád

azt kívánta, velem működött volna a kapcsolata. Ez megérintett. Minden problémánk ellenére az az igazság, hogy szerettem nagyapád. Kemény időszakokat éltünk át az üzletben, és ez igazán rányomta a bélyegét a magánéletünkre. Amikor új dolgokat próbált ki, és kudarcot vallott, keményen bántam vele, s végül neheztelt rám ezért.

– Művésznek lenni azt jelenti, hogy állandóan új dolgokat próbálunk ki.– Most már tudom. Akkoriban még nem tudtam. Azt is megtanultam,

hogy amikor egy férfi neheztel a feleségére, akkor cselekszik.– Biztos nagyon dühös voltál.– Természetesen az voltam. S azt tettem, amit sok asszony tesz a

haragjával. Eltemetjük, visszahúzódunk, nem beszélünk. Mérgesen fekszünk, mérgesen kelünk. Teljesítjük a kötelességeinket, fenntartjuk a házat, gondoskodunk a gyerekekről, de mindennek az összetartása a neheztelés egy másik formája. Amikor megbántottam, olyan volt, mintha nem lett volna rá szükségem.

Felemeli a poharát, és letöröl egy könnycseppet az arcáról. Folytatja.– Mélyen megbántam. Talán egy nap, amikor a szünetben elszívott egy

szivart a tetőn, utána kellett volna mennem, átölelni, és megmondani neki, mennyire szeretem. Talán visszakaptuk volna a szerelmünket. De nem tettem, és nem is kaptuk vissza.

165

Érzem a repülőút miatti időeltolódást, és nem tudok aludni. A Spolti Inn ablakában ülve a reggelt várom. A házak sötétek, de a hold fényesen ragyog, csillogó ezüstfolyóvá változtatja a főutcát. A dombos táj a sötétségbe vész, ahogy a felhők mint lufik haladnak el a hold előtt.

Hátrahajtom a takarót, bemászom az ágyba. Kezembe veszem Goethe Utazás Itáliába című könyvét. Könyvjelzőnek Roman egyik fényképét használom, amelyen a Ca' d'Oro ajtaja előtt áll. Becsukom a könyvet, és kezembe veszem a mobilomat. Tárcsázok. A hangposta válaszol. Így inkább üzenetet írok:

Szerencsésen megérkeztünk. Bella Itália! Szeretlek, V. Aztán az otthoniakat hívom. Anya veszi fel.

– Anya? Megérkeztünk.– Milyen volt az út?– Jó. Sebváltós kocsit vezetek. Egy hónap abban a bérelt autóban, és

nyakmerevítőre lesz szükségünk. Úgy ugrándozik, mint egy ló. Hogy van apa?

– Éhesen. De úgy tűnik, a bio étrend használ.– Adj neki egy tál spagettit.– Ne aggódj. Titokban szalámit eszik, így amikor meggyógyul, nem

mondhatjuk majd, hogy a tofutól van. Tettem egy meglepetést a bőröndödbe Caprira. A piros Macy's táskában van.

– Szuper. – Anyának a meglepetés mondjuk egy 75%-kal leárazott félmelltartó és a hozzáillő francia bugyi, amelyen kávébabszemek táncolnak, és amelynek a Tüzes szót hímezték a hátuljára.

– Valami gyönyörű fog veled történni Capri szigetén. Eljegyzésre gondolok.

– Anya, kérlek.– Én csak annyit mondok, húzz bele. Nem akarom, hogy az első

ráncfelvarrásom egy időre essen az első tánccal az esküvődön. Úgy beesik az arcom, mint egy szuflé.

– Anya, nincs szükséged semmilyen beavatkozásra.– Súrolás közben megpillantottam magam a fürdőszoba járólapjában, és

azt mondtam magamnak: „Szent ég, Mike, úgy nézel ki, mint egy zoknibáb.” Botoxot adatnék be magamnak, de nem mondanak róla jót, ráadásul milyen lenne az arcom arckifejezés nélkül?

A mimika az én világom.Anyám tizenkét órát tudna egy huzamban beszélni a kozmetikai

beavatkozásokról, így félbeszakítom.– Anya, honnan tudod, hogy egy pasi az a pasi?– Úgy érted, hogy jó férj lesz-e belőle? – Szünetet tart, majd folytatja. –

Az a titok, hogy a férfi jobban szeresse a nőt, mint fordítva.– Nem ugyanannyira kellene?– Soha nem lehet ugyanannyira – nevet fel.– De mi van akkor, ha a nő szeret jobban?– Akkor pokoli élet vár rá. Minden összeesküszik a nők ellen, mert az

idő az ellenségünk. Mi öregszünk, míg a férfiak csak érlelődnek. S hidd el nekem, rengeteg nő van, aki férfit keres, s nem bánják, ha más férjére tartanak igényt, nem számít, hogy az mennyire öreg, rozoga és süket.

Lehalkítja a hangját.

166

– Apád még rákosán és hatvannyolc évesen is jó fogás. Nincs szükségem második menetre a hűtlenségi meccsen. Húsz évvel idősebb vagyok, tíz kilóval nehezebb, s nézzünk szembe vele, leroncsolódtak az idegeim. Ráadásul egyszer még csak hagyom, hogy elkövessen egy hibát, na de kétszer? Soha! Így csinos vagyok és mosolygok, még ha belül sírok is. Karbantartás!'Azt hiszed, én akartam elmenni a fogorvoshoz, hogy kifeszegessen a fogamból minden ezüsttömést, hogy aztán annyi porcelánt tegyen be helyette, amelyből fel lehet építeni egy síremléket és egy szökőkutat Szűz Máriának? Természetesen nem. De meg kellett tennem! Amikor mosolyogtam, a régi fogaimmal úgy néztem ki, mint egy savanyúságos hordó, s az nem járta. Egy nőnek sokat kell elviselnie, hogy formában tartsa magát, és fenntartsa egy férfi… érdeklődését. S ne hidd, hogy tréfálok az arcfelvarrással kapcsolatban. Láttam a tévés reklámot a kezelésről. Számtalanszor megnéztem, csak az az érdekes, hogy vannak benne olyan nők, akik jobban néznek ki az előtte készült fotókon. Még ki kell találnom, hogy megy ez. És mutass nekem egy hatvan feletti nőt…

Fuldokol és köhög. Kimondta ezt a számot, és ettől nem kap levegőt. Folytatja.

– …egyetlen nőt afölött, aki nem tudja, hogy tigrisként kell küzdenie. Az a nő feladta. Az egyetlen különbség köztem és azok között a nők között, akik elhagyják magukat, és úgy néznek ki, mint Andy Rooney parókában, az akaraterőm. A kitartásom. Az elszántságom, hogy nem adom fel.

– Anya, te vagy az antiöregedés Winston Churchillje. „Soha, soha, soha, soha, soha ne add fel a felüléseket.” Eléred, hogy kiugorjak az ágyból, és guggolásokat végezzek.

– A fürge arák boldogok, édesem.

Nagyi megragadja a karom, miközben a templom mellett felkapaszkodunk a meredek dombra, hogy meglátogassuk a Vechiarelli&Fiát, akik azóta a cserzőink, amióta az Angelinik cipőkészítők. Arezzo hátsó utcái színpompában úsznak: piros, százlevelű rózsa a rózsaszín stukkó falakon, fehér, ropogós, mosott ruha a kék ég előterében, a konyhaablakokban zöld fűszernövényektől duzzadó kis kerámiacserepek, néha egy arcot formázó, pezsgő vizet lövellő falikút.

– Az első bolt jobbra – zihálja nagyi, amikor felérünk egy meredek utcán.– Hál' istennek. – Zakatol a szívem. – Inkább autóval kellett volna

jönnünk, de nem hiszem, hogy fel tudtunk volna jönni vele erre a dombra. Szerintem nem létezik olyan sebességfokozat, amely jó arra, hogy egyenesen felfelé menjünk.

Nagyi megáll, elrendezgeti a szoknyáját, lesimítja a haját, s megigazítja a táskáját a karján.

– Hogy nézek ki?– Nagyszerűen. – Meglepődöm. Nagyi eddig még soha nem kérdezte

meg, hogy néz ki.– Milyen a rúzsom?– Rózsaszín, nagyi. Coco Chanel-rózsaszín. Kihúzza magát.– Rendben, menjünk.A Vechiarelli&Fia egy háromemeletes kőház az utca végében, s hasonlít

az otthoni boltunk elrendezésére. Az üzlethez használt főbejárat egy széles

167

faajtó a verandán. A felsőbb szinteken kétszárnyú ajtók vezetnek egy kis erkélyre. A felső ajtót kitámasztották egy növénnyel, s az erkélyen rongyszőnyeg szellőzik a szélben.

Miközben felmegyünk a lépcsőn a bolthoz, pergő, heves vita hallatszik ki, két ember kiabál egymással torka szakadtából. A veszekedést hangsúlyozza, hogy fának csapódik valami nehéz tárgy. Olaszul beszélnek, de az én tudásomhoz képest túl gyorsan.

Nagyihoz fordulok, aki mögöttem áll. Arckifejezésem azt sugallja, hogy fussunk el, mielőtt azok az őrültek odabent rájönnek, hogy társaságuk akadt.

– Talán telefonálnunk kellett volna.– Várnak bennünket.– Ez aztán a fogadtatás.Oldalra tol, felemeli a réz ajtókopogtatót, és többször megkopogtatja vele

az ajtót. Úgy tűnik, a benti vita eléri a tetőpontját, miközben a hangok felénk közelednek. Egy lépést hátrálok. Darázsfészekre akadtunk, s a raj halálos. Hirtelen kinyílik az ajtó. A tengerészkék gyapjúnadrágot és kék csíkos, legombolható gallérú inget viselő idős ősz férfi arcán irtózatos harag ül, mely rögtön semmivé válik, amint megpillantja nagyit.

– Teodora!– Dominico, come stai?Dominic megöleli nagyit, és kétfelől arcon csókolja. Mögötte állok, s

látom, hogy nagyi testtartása megváltozik. Körülbelül öt centivel lesz magasabb a csóktól, a vállai ellazulnak.

– Dominico, ti presento mio nipote, Valentine – mondja nagyi.– Que bella? – szól elismerően. Én meg örülök, hogy velem nem

veszekszik.– Signor Vechiarelli, örülök, hogy találkoztunk. – Kezet csókol. Jól

megnézem az arcát. Ugyanaz az arc, mint a bársonyzacskóba rejtett képen nagyi komódjának aljában. Próbálom nem kimutatni a meglepetésem, de alig várom, hogy visszaérjek a hotelbe, és üzenetet küldjek Tessnek.

– Venite, venite- szól.Követjük Dominicot a boltba. Hatalmas asztal foglalja el a szoba

közepét. Széles, bőrrel megrakott polcok borítanak egy egész falat a padlótól a mennyezetig.

Régimódi lámpák függnek alacsonyan az asztal felett, s fehér fénykörökkel világítják meg a fényezett fát. Ha becsukom a szemem, a méhviasz, a bőr és a citrom illata hazarepít a Perry Streetre. Egyszárnyú ajtó vezet a hátsó szobába. Dominic beszól a nyitott ajtón.

– Gianluca! Vieni a salutare Teodora ed a conoscere sua nipote. – Dominic felém fordul, és felvonja a szemöldökét. – Gianluca é mio figlio e anche mio socio.

– Nagyszerű – nézek a nagyira, s úgy képzelem, egy lángoló orrlyukú bika fog kivágtatni azon az ajtón, felnyársal bennünket a szarvával, feldob bennünket a levegőbe, megtipor és megöl. Nagyi int, hogy minden rendben, de egy pillanatig sem hiszek neki.

– Gianluca! – bömböli ismét Dominic. Ez most parancs. Gianluca Vechiarelli, Dominic fia és partnere (így mutatta be) az ajtóban

áll, s betölti a magasságával. Barna köténye alatt munkásnadrágot és farmeringet visel, amelyet már annyiszor mostak ki, hogy gyakorlatilag

168

kifehéredett. Nehezen tudom kivenni az arcát, mert a fények élesen világítanak, s magasabb náluk.

– Piacere di conoscerla. – nyújt kezet. Elfogadom. Kezem elveszik az övében.

– Come é andato il viaggio? – faggatja Dominic nagyit az utunkról, de nyilvánvaló, hogy ez számára teljesen mindegy. Jobban érdekli nagyi megérkezése, mint amerikai elindulása. Gurulós, támla nélküli székeket húz elő az asztal alól, és hellyel kínál bennünket. Állva maradok, míg ő leül nagyi mellé, s osztatlan figyelemmel fordul felé. Úgy tűnik, nem tud elég közel ülni hozzá. Egy cseppet sincs zavarban, hogy lába hozzáér nagyi lábához, s kezei már a térdénél járnak.

Míg nagyi elmeséli eddigi utunk részleteit, Gianlucát lefoglalja, hogy bőrmintákat vegyen le a polcokról, és elrendezze őket az asztalon. Mélyeket lélegzik, miközben elrendezi a négyzeteket, rájuk sandít, majd máshogy rakja őket. Meglesem az arcát. Jóképű, haja inkább őszes, mint fekete, így azt gondolom, az ötvenes éveiben járhat.

Ugyanolyan orra van, mint az apjának, egyenes és nemes, az orrnyerge magas. Szája szélén mély barázdák húzódnak vagy a mosolygástól, vagy a kiabálástól. Ha fogadnom kellene, az utóbbira szavaznék. Észreveszi, hogy figyelem. Elmosolyodik, így visszamosolygok, de egy kicsit kényelmetlen, mintha bolti lopáson értek volna.

Gianluca felső állkapcsa egy kicsit az alsó fölé nyúlik, szemének mélykék színe pont olyan, mint a reggeli égbolt Arezzo fölött. Köztudomású, hogy az olasz férfiak szemügyre veszik az amerikai nőket, de arról soha nem hallani, hogy mi ezt a szívességet viszonozzuk. Ugyanolyan szemmel tanulmányozom, ahogy a bőrt szoktam. Érdekel a minőség, az integritás és a textúra, végül is a remek olasz kézművesipar hozott fel bennünket erre a dombra, nem igaz?

Nagyi és Dominic nem hagyják abba a beszélgetést. A férfi mond valamit, s nagyi hangos nevetéssel válaszol. Ilyet otthon csak nagyon ritkán hallani tőle. Az az igazság, hogy még soha nem láttam ilyennek. Ha nem bilincselne le annyira az első osztályú bőr, amelyet Gianluca az asztalra helyez, azon csodálkoznék, mi az ördög folyik itt.

– Tehát cipőket készít? – kérdi Gianluca.– Igen, tanonc vagyok – mutatok nagyira. – Már négy éve tanít.– Én huszonhárom éve dolgozom Papának.– Hű, és elégedett magával? Felnevet.– Vannak jó napok, és vannak kevésbé jók.– Ma reggel? – takarom el a füleimet.– Hallott bennünket?– Viccel? Pugliában is hallották.– Papa? Teodora és Valentine hallottak minket veszekedni. ominic olyan mozdulatot tesz, mintha egy legyet hessegetne el egy szelet

kenyérről. Aztán a combjára teszi a kezét, még közelebb húzza a székét nagyihoz, és folytatják a beszélgetést. Majdnem áthajolok az asztalon, hogy megkérdezzem:

– Miért nem ül az ölébe, Dom?

169

Hamarosan kinyílik a bolt ajtaja, s egy káprázatos, fiatal nő lép be, aki az asztalra dobja a táskáját. Hosszú, barna haja van, szűk, sötétbarna velúrszoknyát és elegáns, ujjatlan, fekete felsőt visel. Napszemüvegét a feje tetejére tolja, megtámasztja vele a haját. A legpompásabb szandált viseli a lábán, melyet valaha is láttam. Lapos szandál, apró, csokoládébarna ékszerekkel borított vékony T-pántokkal, amelyek középen egy fekete ónixtéglalapokból készült, írisz formájú medálhoz vezetnek. Egyenesen Gianluca felé tart, és megöleli. Ez a toszkán levegő nyilván mindenki szerelmi életének jót tesz, kivéve az enyémnek.

Nagyi megfordul, és rá néz.– Orsola!– Teodora! – A fiatal nő odamegy nagyihoz, és megöleli.– Ez Valentine, az unokám.Kezet nyújtok a toszkán szépségnek.– Örülök, hogy találkoztunk. Te bizonyára Gianluca felesége vagy?Gianluca, Orsola, Dominic meg nagyi hangosan és sokáig nevetnek.– Valami rosszat mondtam?– Gianluca az apám – vigyorog Orsola. – Most még beképzeltebbé tetted.– Beképzelt olasz férfi? Lehetetlen – mondom nekik.Nagyi szeme azt villantja felém, hogy vigyázz, Arezzóban nem-vevők az

ilyen humorra.Igaza van, így gyorsan másra terelem a szót.– Orsola, tudnom kell. Honnan szerezted ezeket a szandálokat?– Costanzo Ruocco, a barátunk készítette nekem Caprin. Minden nyáron

meglátogatjuk a nyaralás során.– Néhány hét múlva Caprira megyek.– Ó, meg kell látogatnod. Mielőtt elmentek, megadom a telefonszámát és

a címét.Reméltem, hogy az út során találkozom más cipőkészítőkkel is, mert van

néhány művészi jellegű kérdésem, amelyekre nagyi nem tud válaszolni. Néha olyan ötleteim támadnak, amelyek nagyinak nem tetszenek, s jó lenne megbeszélni őket egy pártatlan mesterrel.

Orsola követi nagyit és Dominicot a bolt hátuljába. Gianluca még több mintát húz elő, s a munkapadra helyezi őket. Leülök, elkezdek kiválogatni néhányat, hogy majd nagyi jóváhagyja őket. A bézs-színű, hajlékony borjúbőr kitűnő választás lenne az Osmina modellhez. Ahogy körülnézek a boltban, zsong a fejem a lehetőségektől. Apró, arany firenzei szimbólumoktól domborodó krém és ébenfekete árnyalatú bőr; másokon kosárminta, számos olyan szín, amelyről csak álmodom: jégkék lakkbőr, mély rubinvörös velúr és hamis leopárdbőr fényes fekete lószőrön.

Gianluca kihúzza a készleteket tartalmazó asztal egyik fiókját, és az asztalra teszi. Tömve van mentazöld, rózsaszín és arany pasztellárnyalatú bőrcsipkével, fehér bőrcsatokkal, fekete bőrszegéllyel és kézzel rögzített, lakkbőr masnikkal. Az asztalra borítom a fiók tartalmát, mert úgy tűnik, nincs két egyforma stílusú benne.

Széthúzom a kupacot, és elkülönítem az egyes darabokat. Fémes csillogásra leszek figyelmes. Kihúzok a halomból egy fonott aranybőrt, egy fehér szaténszalagot és egy fehér borjúbőrt. Nagyon chaneles, olyan fonat, melyet drága táskákon látni, vagy akár bőrkabátok szegélyeként, de mégis

170

van benne valami eredeti, egy negyedik, csavart kenderszál, amely széna-szalma hatást ad az aranynak.

– Orsola fonja a bőrt – magyarázza Gianluca.– Ez csodálatos – tanulmányozom az aranyfonatot a fényben. –Épp

terveztem egy cipőt, amelyhez jól menne.– Orsola mindent el tud készíteni, amire csak szüksége van. –Nagyon

tehetséges. És gyönyörű. A felesége bizonyára egy bombázó, ha a lánya… – füttyentek. Mosolyog.

– Orsola anyja gyönyörű. De elváltunk.– Azt hittem a válás illegális Olaszországban.– Már nem. – Megfordul, és kinyit egy élénk színű velúrral teli szekrényt.

Kivesz egy pár mintát, és az asztalra helyezi őket.Nagyi jelenik meg a bolt hátuljában az ajtóban, és behajol. Úgy tűnik,

most nem fájnak a térdei.– Láttál valamit, ami tetszik?– Bajban vagyunk – emelek fel egy puha borjúbőr lapot. – Minden

tetszik.Dominic mögötte áll, s nagyi derekán nyugtatja a kezét.– Abból nincs túl sok – mondja.– Mennyi kellene? – kérdi Gianluca.– Egy lapból olyan három pár kerül ki, ugye, nagyi? A kérdezett bólint.– Van belőle négy lap? – kérdem Gianlucát. –Van.– Elvisszük – nézek nagyira. Nagyi egyetértően bólint.– Val, miért nem választod ki a többit?– Mert nem vagyok benne biztos, mire van szükségünk – csuklik el a

hangom.– Dehogyisnem.– Nagyi, egy egész év készletéről beszélünk. Rám bízod?– Teljes mértékben. Nagyi Dominic felé fordul.– Látod a térdeim? – emeli fel a szoknyáját. – Újakra van szükségem.– Újakra?– Titánra. Azt mondták, olyan lábat csinálnak nekem, mint egy

táncosnőnek, és úgy mászhatok fel ezekre a dombokra, mint egy zerge. De most még rád kell támaszkodnom.

Dominic a karját nyújtja. Nagyi elfogadja, s megfordulnak, hogy távozzanak.

– Öö… hová mentek? – szólok utána kedvesen.– Dominic megmutat egy új technikát. Gyönyörű dombornyomással

díszíti a bőrt.Meghiszem azt, gondolom magamban. Gianluca egy újabb nagy

bőrköteget tesz le elém a polcról, hogy megnézhessem.Kiveszem a vázlatfüzetemet a táskámból, és átlapozom, hogy

megtaláljam a listát arról, mire is van szükségünk.Gianluca mögöttem áll, amikor a füzetem kinyílik a Bergdorf-féle cipő

tervénél.

171

– Ezt maga készítette? – kérdezi. Bólintok.– Bellissima. – Szemei összeszűkülnek, ahogy közelebbről is szemügyre

veszi. – Ambiciózus, nem?– Nos, nem egyszerű – felelem –, de…– Si, si~ szakít félbe egy mosollyal. – A maga feladata, hogy megoldja.

Elképzelte, s most életre kelti.Figyelmemet ismét az asztalon előttünk heverő egyik bőrlap felé

fordítom. Gianluca engem figyel, miközben megvizsgálom a bőrt a fényben, ellenőrzöm a patináját, a kikészítését és a hajlékonyságát. Ahogy nagyi tanította, kisimítom a bőr sarkát, ellenőrzöm, hogy nincsenek-e szakadások vagy gyűrődések a bőrön, de az anyag sima és pazar.

A cserzők néha bizonyos anyagokat adnak a fedőoldathoz, hogy eltakarják a bőr hibáit. Mivel a mi cipőink kézzel készülnek, az anyag egyenetlenségeit nem lehet elrejteni, mint a géppel készült cipők esetében. Amikor a cipőket egyéni igény szerint alakítjuk, gyakran újravarrjuk a szegélyeket, így a varráshoz és újravarráshoz erős bőrre van szükség. Végigfuttatom a kezem a puha velúrfelületen. Nem csoda, hogy a családom évek óta ezzel a céggel áll kapcsolatban. Ezek első osztályú termékek. Felnézek Gianlucára, és elismerően mosolygok.

Visszamosolyog rám.Számos bőrlapot emelek le a kupacról, és félrerakom őket. A nagyját

visszateszem a mögöttem álló polcra.Úgy tűnik, Gianluca egy örökkévalóság óta áll az ajtóban. Mit bámul?

Felnézek rá. Láthatóan jól szórakozik, ami azért is különös, mert egy szót sem szóltam. Van rajtam valami vicces még akkor is, amikor nem próbálok az lenni? Persze, én vagyok a Viccestestvér. Mindegy, ebből elég.

– Rendben, megvagyok – intek felé a fonattal. Menjen már a fenébe.– Va bene-vigyorog, és távozik. De szerintem inkább maradna.

172

11

Lago Argento

Arra ébredek, hogy az eső lágyan kopog a cseréptetőn. Az óra szerint hajnali öt. Nem akarok kimászni a meleg takarók alól, de nyitva hagytam az összes ablakot, és látom, hol ázott meg a padló. Felkelek, hogy becsukjam a kis tóra néző ablakokat, aztán odamegyek bezárni azt, amelyik a városi térre néz.

A sűrű köd mint rózsaszín vattacukor gomolyog alacsonyan a falu felett. A ködben megpillantok egy nőt a hotel felé sétálni. Kíváncsi vagyok, ki lehet az odakint ilyen kora reggel.

A nő lassan mozog, de amikor közelebb jön, látom, hogy az álla alatt megköti a kendőjét. Nagyi az. Mit csinál odakint ilyenkor? A viharkabátja öv alatti részét nem gombolta be, és látom, hogy a kabát alatt ugyanazt a mohazöld szoknyát viseli, amit tegnap. Édes istenem. Múlt éjjel nem aludt a szobájában.

Tegnap este elkéredzkedtem a késői vacsoráról Vechiarelliéknél, mert tudtam, hogy meg kell írnom néhány e-mailt és ellenőriznem kell a listámat, hogy ma milyen anyagokat veszünk. Persze az is világos volt, hogy én vagyok a felesleges harmadik, és nagyi egyedül akar maradni Dominickal.

Hallom, ahogy csendesen becsukódik a szobája ajtaja. Aztán ahogy megnyitja a vizet a fürdőszobában, megragadom az alkalmat, és lábujjhegyen visszaosonok az ágyba. Magamra húzom a takarót, és becsukom a szemem.

Hétkor ébredek fel megint. Kipattanok az ágyból, megfürdöm, megfésülködöm és felöltözöm. Aztán kopogok a fürdőszoba túlsó oldalán. Nem válaszol. Kinyitom az ajtót, és bekukucskálok. Az ágya be van vetve. Naná! Nem is aludt benne. Megragadom a táskámat, a jegyzetfüzeteimet, a telefonomat, és lemegyek.

Nagyi az étkezőben ül, újságot olvas. Tengerészkék szoknyát és hozzáillő kasmírpulóvert visel. Lágyan kifésülte a haját, és rózsaszínre festette az ajkait.

– Elnézést, sokáig aludtam.– Csak hét óra – néz fel az újságból.– De annyi elintéznivaló vár ma ránk. Az út Pratóba kétórás, nem?– De igen. Meg akartam veled beszélni valamit ezzel kapcsolatban – teszi

le az újságot, és rám néz. – Elmennél egyedül?– Persze, nagyi. Ha biztos vagy abban, hogy rám bízod az anyagok

kiválasztását…– Biztos. Tegnap csodás munkát végeztél a bőrrel, nagyszerűt. Majd

Gianluca elvisz Pratóba.– Mit fogsz ma csinálni?– Dominic elvisz piknikezni.Signora Guarasci forró kávét, gőzölt tejet és cukrot tesz az asztalra. Hoz

egy kosár zsemlét, egy dobozka édes vajat és szederlekvárt.

173

– Jól aludtak? – kérdi.– Igen – feleljük nagyival egyszerre.– Nem tudom, hogy mondhatod, hogy jól aludtál, nagyi. Annyira

hangosan dörgött az ég.– Ó, igen – ért egyet.– Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán tudtál aludni.– Nem volt könnyű – le sem veszi a szemét az újságról.– Azok a zajok, meg a dörgés és villámlás… Tovább olvas.– Szörnyű volt.– Nagyi, lebuktál.– Valentine, mire célozgatsz? – teszi le az újságot, és körülnéz.

Szerencséjére mi vagyunk az egyetlen vendégek a Spolti Innben.– Amikor ma hajnalban öt körül felébredtem, esett, így odamentem

bezárni az ablakot, és láttalak odakint sétálni.– Ó – mondja. Újra felveszi az újságot, és úgy tesz, mint aki olvas –

Megviselt az időeltolódás, és tettem egy kora reggeli sétát.– A tegnapi szoknyában? Leteszi az újságot.– Hát… – vörösödik el.– Szerintem csodálatos.– Tényleg?– Mondom.– Csak egy kicsit különös… – kezdi.– Hogy megismerjem ezt az oldalad?– Nos, igen – köszörüli meg a torkát. – De ez nem az én oldalam, ez én

magam vagyok.– Helyeslem. Sőt, még annál is több. Örülök neked. Szerintem elég nehéz

egyáltalán rátalálni a szerelemre ebben a világban, s hogy neked van… – nincs erőm kimondani a szerető szót – … egy barátod, az ajándék. Miért tettetnéd, hogy nem történik semmi? Nincs rá semmi szükség, hogy reggel lejöjj a hegyről, s úgy tégy, mintha itt aludtál volna. Pakold össze a holmid, menj át hozzá, és maradj ott! Ami Arezzóban történik, az Arezzóban marad.

Nagyi felnevet.– Köszönöm – kortyol a kávéjába. – S ez rád is igaz.– Hé, én foglalt vagyok. – Kinézek az ablakon, és úgy tűnik, hogy

egymillió kilométer távolságban magunk mögött hagytuk New Yorkot és az összes problémánkat. Egy pillanatra elfeledkezem a Bergdorf versenyéről, a növekvő adósságainkról és az Alfreddel való gyötrelmes kapcsolatról. Sőt, úgy döntök, Romant is száműzöm a gondolataimból, amíg Caprira nem érünk, mert belefáradtam, hogy a kettőnk viszonyát boncolgatom. Most semmi mást nem látok, csak a kibontakozó olasz tavaszt, a szürke ágakon megjelenő legapróbb zöld rügyeket. – De mielőtt elmész, egy dolgot tudnom kell – húzom elő a jegyzetfüzetem.

– Igen?– Szerinted mennyi kétoldalas düseszre lesz szükségünk a boltban?

174

Gianlucára várok a járdán, hogy felvegyen a Spolti Inn előtt. A reggeli köd eloszlott, a macskakövek tiszták és nedvesek, a levegő pedig friss.

Arezzo híres a szeles hegyi klímájáról, és nem csalódom. Ujjatlan, rózsaszín gyapjúruhát viselek a hozzáillő boleróval, melyet anyám talált 75%-kal leárazva a Loehmann-nál. Adjuk meg az elismerést annak, akinek jár. Anyám ragaszkodik ahhoz, hogy ha keresünk, a Loehmann-nál nagyszerű dolgokra bukkanhatunk. A pompás, sűrű szövésű, homokszínű kasmírboleró volt az egyik legnagyobb diadala.

Gianluca megáll az autójával, és kiszáll. Megkerüli a járművet, kinyitja nekem az ajtót.

– Jó reggelt – köszön.– Jó reggelt. – Ahogy beszállok, egy kicsit megcsapja az orromat a bőre

illata. Friss és citromos. Becsukja mögöttem az ajtót, nekifeszül a külső kilincsnek, mintha egy páncélterem zárja lenne. Biztos vagyok benne, hogy Dominic figyelmeztette, ha véletlenül kiesek az autóból, amíg az ő gondjaira vagyok bízva, nagyanyám nevében végeznie kell majd vele.

Gianluca elölről megkerüli az autót, és beszáll a kormány mögé. Ez egy régi Mercedes, de a belseje új bőr illatát árasztja, s a tengerészkék külsőt fényesre polírozták.

Úgy lép a gázpedálra, mintha az első helyről lőne ki a NASCAR autóversenyen a Pocono hegységben.

– Hűha – mondom. – Maradjunk 140 km/óra alatt, ha lehet.Átnézem az e-mailjeimet. Válaszok Wendynek a hotellel, Gabrielnek a

bőrrel, és anyának nagyival kapcsolatban. Roman üzenete így szól:Rólad és Capriról álmodom. R. Visszaírok:Ebben a sorrendben? V.– Szereti azt a… dolgot? – bök Gianluca a telefonomra.– Nem tudnék nélküle élni. Állandó kapcsolatban vagyok mindenkivel,

akit ismerek. Hogy lenne ez rossz dolog?Felnevet.– Mikor gondolkodik?– Fura, hogy ezt kérdezi. Ami azt illeti, múlt éjjel kikapcsoltam a

telefont, és a kádban áztattam magam, majd olvastam egy kicsit.– Va bene, Valentina.Furcsa, eddig csak az apám hívott Valentinának. Folytatja.– Én nem szeretem ezeket a dolgokat. Betolakodnak az életbe. Nem

mehet az ember sehova anélkül, hogy ne hallja a telefonok hangjelzéseit és buta dalait.

– Sajnálattal közlöm, Gianluca, de azt hiszem, ezek a dolgok – emelem fel a telefonom – fenn fognak maradni.

– Ah – söpri félre egy legyintéssel az egész kortárs kommunikációs mátrixot.

– Ó, sajnálom. Udvariatlan voltam, hogy e-maileket küldtem ahelyett, hogy magával beszélgettem volna. El fogom némítani, s a táskámba rakom a telefont.

Észreveszem, hogy mosolyra húzódik a szája. Oké, Gianluca, gondolkodom, olasz vagy. Férfi. Ez az egész rólad szól.

175

– Teljesen a magáé vagyok – mondom.Osztatlan figyelmemért az a jutalmam, hogy gyakran lelassít, hogy

megmutasson egy rokokó templomot kívülről, egy ájtatos földműves által a Madonnának emelt út menti kegyhelyet vagy egy őshonos fát, amely csak ezen a részén él a világnak. Prato külterületén lehajt egy mellékútra. Miközben a kavicsos úton döcögünk, megragadom a kapaszkodót az ajtó fölött.

Amikor lelassít, megpillantok egy tavat a fák között. Úgy csillog, mint a sápadtkék taftselyem. A vad, mélyzöld, hajladozó-tekergőző növényszárak között elmosódik a vízpart. Emlékezetembe vésem a színeket. Milyen érzéki lenne megalkotni egy jégkék cipőt mélyzöld tollszegéllyel. Lehúzom az ablakot, hogy jobban lássak. A napsugarak ezüstös nyílként csapódnak a vízbe.

– Ez az egyik kedvenc helyem. Lago Argento. Ide jövök ki gondolkodni.A kellemes csendet a telefonom hangjelzése töri meg. Megalázó érzés,

hogy megszentségtelenítem Gianluca kedvenc helyét.– Rajta, vegye fel. Nem harcolhatok a haladás ellen.A nevető Gianlucára nézek, majd én is felnevetek. A táskámba nyúlok,

hogy megnézzem az üzenetet. Roman írt:Te vagy az első. Most és mindörökké. R. Elmosolyodom.– Jó hírek? – kérdi Gianluca.– Ó, igen – teszem vissza a telefont a táskámba.

A pratói selyemgyár matt bézs színűre festett, modern, terjeszkedő komplexum, amelyet magas, acéldíszítésű kerítés vesz körül. Az épületet szegélyező alacsony növényektől szépen gondozottnak tűnik.

Sok nagyszerű tervező jár ide anyagért. Régi vágású, európai divatlátnokok, mint Karl Lagerfeld és Alberta Ferretti éppúgy, mint az új tehetségek, Phillip Lim és Proenza Schouler. Néhány tervező még a darabkákat is felszedi a földről, és beleszövi egy-egy eredeti ruhakölteménybe. Itt nyilván minden értékes.

Gianluca bemutatja a személyijét, amikor megállunk az őrbódé mellett. Kérik az útlevelemet. Gianluca kinyitja a fényképemnél, majd átadja az őrnek.

Miután leparkoltunk, megvárom, míg Gianluca átjön az autónak erre a felére, hogy kinyissa az ajtót. Udvariasan reagált, amikor telefonüzenetet kaptam, így nem akarom, hogy csorbát szenvedjen a jó modora. Amikor kinyitja az ajtót, megfogja a kezem, hogy kisegítsen. Amikor a kezünk összeér, finoman beleborzongok. Biztos a tavaszi levegő teszi, mely hűvösen fúj, miközben melegen süt a nap.

Bemegyünk a bejáraton, s egy kis recepcióhoz érünk. Gianluca odamegy az ablakhoz, és szól, hogy Sabrina Fioravantit keressük. Néhány pillanat múlva egy anyám korabeli nő üdvözöl bennünket, akinek a nyakában láncon lóg az olvasószemüvege.

– Gianluca! – kiált fel.A férfi két oldalról megcsókolja.– Ő Signora Fioravanti.Megfogja a kezem, örül a találkozásnak.

176

– Hogy van Teodora? – tudakolja. – Jól.– Vecchio? – kérdi. – Mint én.– Csak években, de nem lélekben. – Azon kezdek gondolkodni, mire

készül éppen a nyolcvanéves nagyanyám.Követem Sabrinát a munka utolsó fázisának színhelyére, ahol a díszes

selymet levasalják, és hatalmas, fatörzs átmérőjű bálába tekerik. Nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg az anyagokat, a finom aranyszállal hímzett lágy pamutszatént és a nyersselyemmel kockázott bársonyt.

– Kétoldalas anyagra van szüksége? – kérdi Sabrina.– Igen – nyúlok a táskámba a listáért. – Bársony hátoldalú taftra, ha van,

selyemcsíkkal – veszek mély lélegzetet.– Valami baj van? – mutat Gianluca a két szemöldököm között

kirajzolódó, tizenegyest formázó mély ráncokra. – Úgy tűnik, valami aggasztja.

– Nem, csak gondolkodom – hazudom. – S amikor gondolkodom, összenő a két szemöldököm.

– Tessék?– Összeérnek, mert ráncolom a homlokomat. Oda se figyeljen rájuk!Sabrina egy fiatalemberrel tér vissza, aki egy halom anyagmintát hoz. A

nap nagy részére szükség lesz hozzá, hogy mindet átnézzem. Most már tudom, miért aggódom. Ez nagy feladat, és nagyi nincs itt, hogy irányítson. Túlságosan lefoglalja Dominic udvarlása a toszkán nap alatt ahhoz, hogy elkísérjen ebbe a gyárba, és átnézzen több száz anyagmintát, hogy megtaláljuk, amire szükségünk van. Úgy érzem, magamra hagytak, ez minden. De már túl késő, itt vagyunk, s egyedül kell végigcsinálnom.

Sabrina távozik. Odahúzok egy támla nélküli széket, s a mögöttem lévő asztalra rakom a táskám. Gianluca is odahúz egy széket, és leül velem szembe a munkaasztal másik oldalára. Az asztalra helyezem az írásos listám, majd elkezdem válogatni az anyagokat.

– Rendben – nézek Gianlucára. – Először is, szükségem van tartós jacquard-szaténra. Bézs színűre.

Gianluca átválogatja a kupacot, és előhúz egyet. Felemeli.– Ne legyen túl sok rózsaszín a bézsben – mondom neki. –Több aranyat.Félrerakom azokat az anyagokat, amelyek túl vékonyak lennének még

akkor is, ha hátoldalt is készítenénk hozzájuk. Gianluca követi a példám. Aztán elkezd kialakítani egy kupacot a testesebb anyagokból. Találok egy nehéz, kétoldalas szatént, amelyre vékony aranydrótból szőlőt hímeztek. Azon tűnődöm, vajon el tudjuk-e vágni a hímzést, s vonakodva félreteszem.

– Nem tetszik? – kérdi.– Nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy ki tudom vágni belőle a mintát.Gianluca felveszi az anyagdarabot.– Dehogyisnem! Többet vesz belőle, és keresztben megismétli a mintát. –

Az asztalra teszi az anyagot, és alátűri. – Látja? Ugyanez a helyzet a bőrrel.– Igaza van.A szőlős selymet a megvásárolandó anyagok kupacának tetejére teszem.

Olyan sok mindenből lehet választani, és a választék lenyűgöző. Minden egyes kezembe vett anyagmintánál cipők jelennek meg előttem: krepp, düsesz, matlaszé, pamutbársony, faille és különböző színárnyalatú csíkokkal

177

díszített selyemklott. Belevetem magam a mókába, és egyre gyorsabban haladunk.

– Szeret cipőket készíteni? – kérdi Gianluca.– Mit gondol? – pipálok ki még egy pontot a listán. – Szeret cserzőként

dolgozni?– Nem annyira. – Most az ő szemöldöke között jelenik meg a tizenegyes.

– Apám és én veszekszünk. Már évek óta. De anyám halála óta rosszabb.– Mióta özvegy az édesapja?– Novemberben lesz tizenegy éve. – Felvesz egy halom ropogós

vászonmintát az asztal végéről. – Mindkét szülője él még?Bólintok, hogy igen.– Milyen idősek?– Az apám hatvannyolc. Ha valaha is találkozik az anyámmal, nem

szabad elárulnia, de hatvanegy. A családomban működik a „korfóbia”.– Mi az a „korfóbia”?– Nem szeretünk megöregedni.– Ki szeret? – mosolyog.– Hány éves?– Ötvenkettő – feleli. – Túl öreg.– Mihez? – kérdem. – Hogy más foglalkozást válasszon? Egy

szempillantás alatt meg tudná tenni.Vállat von.– Az a kötelességem, hogy apámmal dolgozzam. – Úgy tűnik, hogy

beletörődött, és tulajdonképpen már nem szomorú a helyzet miatt.– Amerikában, ha valami nem működik, váltunk. Visszaülünk az

iskolapadba, és elsajátítunk egy új készséget, vagy munkát váltunk, vagy munkaadót. Nincs értelme olyasmivel küszködni, amit nem szeretünk.

– Mi itt, Olaszországban nem változtatunk. Nem az én vágyaim a legfontosabbak. Vannak kötelezettségeim, s elfogadom őket. Az apámnak szüksége van rám. Hagyom, hogy azt gondolja, ő a főnök, de minél öregebb, annál hosszabbra nyúlik a sziesztája.

– Csakúgy, mint nagyié.– Maga is a családi vállalkozásban dolgozik. – Hangja védekezőnek

hangzik.– Igen, de én választottam. Cipőket akartam készíteni.– Itt nem mi választunk. A családunk álma lesz a mi álmunk is. Az enyémekre gondolok, s arra, hogy ez régen mennyire igaz volt

számunkra is. A család volt az első, de úgy tűnik, az én generációm ezt már feladta. Soha nem tudnék anyámmal dolgozni, de nagyival más a helyzet. Úgy tűnik, hogy a nagyit és engem elválasztó generációnyi különbség egy közös célhoz köt bennünket. Szakmailag és azon kívül is megértjük egymást. Talán azért, mert segítségre van szüksége, én pedig a megfelelő pillanatban ott voltam, hogy ezt megadjam neki. Nem tudom. De az én és a nagyanyám álmai valahogy találkoztak, összeolvadtak, és mindkettőnk számára valami újat hoztak. Most úgy tűnik, hogy átadja nekem a gyeplőt. Nem számít, hogy a ló sánta és vak, az Angelini Cipők nagyinak az egész életét jelenti, s számomra még a növekvő adóssággal és a kockázatos jövőjű kézi cipőgyártás mellett is felbecsülhetetlen örökség. Csak remélem, hogy képes leszek kitartani, és átadni a jövő generációjának is.

178

Gianluca és én belépünk a komplexum közepén található magas átriumba, ahol a gyár munkásai a szüneteket szokták tölteni. Néhány fiatalabb munkás az okostelefonját használja, mások mobilon beszélgetnek, míg a középkorú alkalmazottak presszókávét isznak és gyümölcsöt eszegetnek. Vannak itt olyan munkások, akik korban közel állnak nagyihoz, ami összehasonlítva az otthoni viszonyokkal elég furcsa. Itt tisztelik az idősebb művészeket, ők a mesterek, s a gyártási folyamat szerves részét képezik. A bátyámnak ezt látnia kellene, így megérthetné, miért dolgozik még mindig nagyi. Azt az elégedettséget, melyre a kézművesek vágynak, hosszú évek munkája után maga a tökéletesség adja meg számukra. Lehet, hogy nem könnyű elérni, de hosszú évek tanulása, képzése és tapasztalata után a mester a közelébe érhet. Ez önmagában az a cél, melyre érdemes törekedni.

Gianluca hoz nekem egy caffè lattét, magának pedig egy üveg vizet.– A feleségem caffè lattét szokott inni, soha sem presszókávét.– Kedvemre való. Gianluca leül mellém.– Rosszul érzem magam, hogy engem kell kalauzolnia. Biztosan akadnak

fontosabb dolgai is.– Akadnak? – mosolyog.– Persze. Van egy lánya és családja Arezzóban. Biztos van hobbija és

barátnője.Felnevet.– Mi olyan vicces ebben?– Maga nem köntörfalaz.– Elnézést. Csak megpróbálok beszélgetni.Iszik egy nagy korty vizet, s a kérdésem a levegőben lóg. De kíváncsi

vagyok erre az emberre, magam sem tudom, hogy miért. Nincs vesztenivalóm, így személyes kérdést teszek fel.

– Miért vált el?– Miért nem ment férjhez? – felel kérdéssel a kérdésre.– Először maga.– A feleségem a városba akart költözni, de tudta, hogy nem hagyhatom el

az apámat. Így megegyeztünk, hogy ő Firenzében él, én pedig Arezzóban, s vagy én látogatom meg, vagy ő jön haza hétvégére. Orsola egyetemre járt, úgy tűnt, ez így működhet. Azt tettük, amit kellett, amit akartunk. De ez nem tesz jót a házasságnak.

– Számomra ideálisnak hangzik. Nagyon romantikus, amikor két ember időnként találkozik, és fellobbannak a szikrák.

– Nincs értelme. Biztosra veszi az ember a másikat.– Jól ismerem a helyzetet. – A Gianluca válása mögött meghúzódó indok

nagyon úgy hangzik, mint azok a kifogások, amelyeket akkor hozok fel, amikor Roman csalódást okoz. Néha úgy érzem, várakozólistára helyezzük a kapcsoltunkat, hogy elvégezzük a munkánk. De valahogy azt hiszem, a szerelem mindent megold. Hát nem a szerelem a legpraktikusabb érzelem valamennyi közül? Hát nem állandó? – Szereti még?

– Nem hiszem, hogy lehet szeretni valakit, aki nem szeret viszont.– Néha ezt nem tudjuk befolyásolni.

179

– Én igen – válaszolja egyszerűen. – Most meséljen magáról. Jelez a telefonom. Előhalászom a táskámból.

– Megmentett a technika. – Megnézem, ki keres. – Gabriel az – mondom hangosan. Majd később írok neki.

– A barátja?– Nem, nem. Csak egy jó barát. – Összecsukom a telefont, és

visszateszem a táskámba. – Folytatnunk kellene a munkát – mondom.Az átriumon keresztül követem Gianlucát visszafelé a műhelybe vezető

folyosóra. Az átriumot és a folyosót üvegajtók választják el egymástól. Gianluca beüti a biztonsági kódot. Az üvegben tükröződő képünkre pillantok.

– Szép pár, mi? – találkozik a pillantásunk az üvegben. Udvariasan bólintok. Emlékszem valamire, amit annak idején Gabriel mondott a főiskolán. Azt mondta, egy férfi csak akkor tölti az idejét egy nővel, ha akar tőle valamit. Gianluca rengeteg időt tölt velem. Kíváncsi vagyok, miért. Még több üzlet? Lehet. De nem készítünk ennél több cipőt évente. Nem valószínű, hogy megduplázom a bőrrendelést. Majdnem olyan, mintha csak ürügyet keresne, hogy ne kelljen a cserzőműhelyben lennie. Szinte hallom a kiabálást. Nem csupa móka és kacagás a Vechiarelli&Fiánál dolgozni. Talán én vagyok az ürügy, hogy egy kis időre elszabaduljon a bolttól.

Visszatérünk a műhelybe, és leülünk az asztalhoz. Sabrina egy újabb halom ruhaanyagot hagyott az asztalon.

– Még mindig maga jön – szól Gianluca. – Most én akarok többet tudni magáról. Meséljen a barátjáról.

– Romannek hívják. Séf a saját éttermében. Rusztikus olasz ételeket készít.

Gianluca felnevet.– Valamennyi olasz étel rusztikus. Ugyanazt esszük, mint az elmúlt

kétezer évben. Hozzámegy ehhez a Romanhez?– Talán.– Megkérte már?– Még nem. – Gianluca arckifejezése bosszant. – Hé, csak a pontosság

kedvéért, korábban egyszer már megkértek.– Nyilván sok udvarlója volt.Csak nézek rá. Vajon viccel, vagy tényleg azt hiszi, hogy én vagyok a

végzet asszonya? Gondoljon, amit akar. A romantikus múltam, a Roman előtti időszak, nagyon távolinak tűnik számomra. Egy nő, amikor utazik, teljesen újra tudja teremteni vagy eltörölni a múltját. Ez az egyik nagy előnye annak, ha eljövünk otthonról.

– Szeretne gyerekeket? – kérdi.– Hát sokáig nem tudtam. De most azt hiszem, talán.– Hány éves?– A hónap végén leszek harmincnégy. Halkan füttyent.– Jobb lesz sietni.– Ki maga? Termékenységi rendőr?– Nem, csak idősebb vagyok, és van tapasztalatom. Egy gyerek

felneveléséhez energiára van szükség. Hamarosan bele kellene vágnia. Ez a legjobb dolog, amit életemben tettem.

180

– Orsola gyönyörű, és nagyon kedves. Biztos nagyon büszke rá.– A legjobb dolog, ami a házasságomból származott.– Gondolja, hogy még egyszer megnősül?– Nem – vágja rá gyorsan.– Ezt eldöntötte.– Itt van a lányom. Mi értelme lenne újra megnősülni?– Ó, nem is tudom. Talán szerelemből?– Nem a szerelem a házasság alapja – feleli. – Talán így kezdődik, de

másképp végződik.– Valóban. – Leteszem az anyagdarabokat, előrehajolok. – Ezt

magyarázza el, kérem.– A házasság Olaszországban korábban két család egyesüléséről szólt –

kezdi.– Igen, és a vagyon egyesüléséről – bólogatok. – Egyfajta üzlet.– Így igaz. És az elképzeléseikről, hogy hogyan kell élni, s egy életet

közösen felépíteni. De néha a családok nem kapcsolódnak össze. Úgy hiszem, a feleségem szeretett engem, s azt gondolta, nagy dolgokra lennék képes. De amikor nem így történt, elhagyott.

– Mit várt a felesége?– Városi életet – int a kezével.– Tudja, Gianluca, nem olyan rossz városban élni.– Én nem akarok.– Hogyhogy nem? Ez a legjobb. Nagyi és én Greenwich Village-ben

élünk, New Yorkban. Van egy tetőkertünk, ahol paradicsomot termesztünk, s néha éjszakánként olyan csend van, hogy azt gondolhatja az ember, annál a tónál van, melyet ma reggel mutatott nekem. Tényleg.

– Nem hiszek magának.– Jobban becsüljük a természetet, talán mert annyi épület van, s olyan

közel élünk egymáshoz. Minden fa lenyűgöző. Nagy becsben tartjuk a virágokat. A városi emberek annyira szeretik a virágokat, hogy az utcasarkokon egész évben lehet csokrokat kapni.

– Jobban kedvelem a virágmezőket.– Nos, azt is megkaphatjuk, ha vonatra szállunk, és meglátogatjuk a

bronxi botanikus kertet. Az eget is jobban észrevesszük. Természetesen nem hiszem, hogy vetekedhetne az olasz égbolt színeivel, de nálunk is gyönyörű. A szennyezés miatt néha káprázatos lila naplementét láthatunk New Jersey felett.

– Csak ne lélegezze be – nevet fel.– Az a legjobb, hogy a házunk a Hudson folyóra néz. A folyó széles,

mély, és Staten Island után egy nagy kanyarral az Atlanti-óceánba ömlik. Télen befagy, hatalmas, ezüstös jégtakaró képződik a tetején. Soha nem fagy be teljesen, mint egy tó, ahol korcsolyázni lehet, hanem a jég nagy, szürke kirakódarabkákká törik, amelyek a vízben bukdácsolnak, amíg a nap fel nem olvasztja őket. De napokon keresztül, amikor fagy, látni, hogy ezek a szürke jégkockák egymásnak ütköznek ott, ahol korábban illeszkedtek. S éjjel, ha a folyó partján sétálunk, nem hallatszik más nesz, csak a jégdarabok lágy ropogása, ahogy a felszínen úsznak, miközben a mélyben száguld a víz.

– Olyan csendes?

181

– Majdnem teljesen. Télen üresek a parkok és a sétányok. Szoktam ott sétálni, és csak az enyém. Azon csodálkozom, hogyan lehet ez a kilátás ingyenes. De az.

– Csak a magáé?– Csak úgy teszek. Múlt télen egy reggel az egyik mólón sétáltam. A

folyó befagyott, de valami újra lettem figyelmes. Egy villanásnyi rubinvöröset pillantottam meg egy jégtáblán. Így elsétáltam a móló végébe. Három sirály fogott egy halat, egy nagyot. Felhasították és megették. A vörös, amit a távolból láttam, a hal vére volt. Először elfordultam, de aztán muszáj volt visszanéznem. Volt valami magával ragadó a fekete folyó, az ezüstös jég és a hal barnás vérének színvilágában. Szörnyű volt, de mégis gyönyörű. Nem tudtam levenni róla a szemem.

Gianluca figyelmesen hallgatja minden szavam.– Azon a reggelen megtanultam magamról valamit – folytatom.– Micsodát? – hajol felém válaszra várva.– Hogy ráakadhatok a művészetre a legrosszabb pillanatokban is.

Korábban azt gondoltam, hogy a művészetemnek azokról a dolgokról kell szólnia, amelyek örömöt és reményt adtak. De megtanultam, hogy az életben mindenhol megtalálhatjuk a művészetet, még a fájdalomban is.

Miközben Gianluca visszafelé vezet Arezzóba, gyorsan átnézem az anyagdarabokat, melyeket a selyemgyárban választottunk. A kedvencem egy kézzel festett, ismétlődő kálamotívummal díszített kétoldalas selyem. Elképzelem, ahogy felhasználom egy elegáns, fekete bársonnyal szegett belebújós cipőhöz. Csak néhány mintát választottam a régi, megszokott anyagainkból. Remélem, nagyi egyetért majd velem. Nagy lépést tettem előre, s meg is rendeltem őket. Teljesen fellelkesültem, amikor most először írtam alá a nevem a TERVEZŐ szó felett a nyomtatványon.

A nap itt nem annyira lenyugszik, mint inkább hirtelen eltűnik a dombok mögött. Úgy tűnik, az alkonyat csak néhány pillanatig tart, majd a lila égbolton megjelenik a hold, mint egy tejszínhabrózsa. Romantikus hold, nem csoda, hogy nagyanyámat is megigézte.

– Tudja, az apja és az én nagyanyám… Gianluca leveszi a szemét az útról, és rám néz. A szex nemzetközi kézjelét mutatom.– Sok éve már. Mióta a maga nagyapja meghalt – nevet.– Olyan régóta? – Na, ez hogy tetszik? Azt hittem, ismerem az összes

családi titkot.– Jó barátok voltak. Most már többről szól.– Sokkal többről.– Apám jó barátságban volt a maga nagyapjával is. Nagyon intelligens

volt. Érdekes személyiség. Mint maga – teszi hozzá, miközben lekanyarodik egy kisebb mellékútra.

– Újabb tó? – kérdem.– Nem. Vacsora – mosolyog.Gyorsan ráfordul egy újabb mellékútra. Az előttünk álló tisztáson egy

bájos kőház fekszik, melyet fáklyák világítanak meg a bejáratnál. Néhány autó parkol előtte.

– Ez a Montemurlo – mondja. – Félúton járunk hazafelé.

182

Leparkolunk, majd a derekamra teszi a kezét, hogy az étterembe kísérjen. Azon kapom magam, hogy gyorsítok a lépteimen, de nagyobbakat lép, hogy ne hagyjam le. Amikor az ajtóhoz érünk, int, hogy menjek át az üres éttermen a hátsó szabadtéri részre.

Az alacsony kőfallal körülvett verandán egy tucat asztalt állítottak fel. Gyertyák világítják meg a ropogós fehér vásznat az asztalokon. A fal mögött lobogó fáklyák sora fénycsóvákat szór a mezőre. Vízcsobogást hallok.

Nem messze egy káprázatos vízesés zúdul alá a hegyoldalról a kis tóba. A holdfény úgy fodrozódik a vízen, mint fehér csipke a fekete tafton.

– Ha az étel egy kicsit is olyan, mint a kilátás, nyerő a hely – mondom neki.

Gianluca kihúz egy széket az asztalnál úgy, hogy a vízesés felé nézzek, majd felém fordítja a székét, leül, és keresztbe teszi hosszú lábát. Utoljára akkor láttam férfit így ülni, amikor Roman nagyi pultjánál ült, miután vacsorát készített nekem.

Megérkezik a pincér, pergő olaszsággal, toszkán dialektusban beszélgetnek, kezdem megszokni. A pincér kinyit egy üveg bort, és az asztalra helyezi. Kopaszodik, szemüveget visel, s úgy méreget tetőtől talpig, mintha húst venne, majd visszatér a konyhába.

– Tudja mit? Rendeljen nekem – csukom be az étlapot.– Mit szeret? – kérdi.– Mindent.– Mindent? – nevet fel.– Szomorú, de igaz. A nők azon magányos kategóriájába tartozom, akik

tényleg esznek. Nem irtózom semmitől, nem vagyok allergiás, mindent szeretek.

– Maga az egyetlen ilyen nő a világon.– Ó, egyedülálló vagyok, Gianluca.A pincér kihoz egy tál szedermézzel meglocsolt, vékony olasz

sonkaszeletekkel megrakott, ropogós olasz pirítóst. Megkóstolom.– Ízlik?– Imádom. Mondtam. Mindent szeretek. Szerezzen nekem egy üveggel

ebből a mézből.Miközben készül az étel, a gyárban töltött napunkról és a dombornyo-

mású bőr művészetéről beszélgetünk. Végül a pincér felszolgál egy nagy tál olívaolajjal meglocsolt tésztát, aztán a mellényzsebéből előhúz egy kis üveget. Leveszi a tetejét, és egy kis fehér pamutból elővesz egy szarvasgombát, amely úgy néz ki, mint egy bézs színű, bibircsókos fehérrépa. Fényes ezüstkéssel hosszú, sima vágásokat ejt a gombán, amely leheletvékony szeletekben hullik a forró tésztára, amíg be nem teríti.

– Szereti a szarvasgombát?– Igen – válaszolom egy falat puha tésztával és fás, édes

szarvasgombával a számban. Furán érzem magam, hogy szarvasgombát eszem. Mintha megcsalnám Romant.

– Maga imád enni. A nők mindig ezt mondják, de aztán csak csipegetnek az ételből.

– Én nem – felelem. – Az evés a toplistám első három helyezettje között szerepel.

183

– Mi a másik kettő?– Egy négysebességes bicikli egy forró nyári nap, s egy John Galliano

estélyi egy hideg téli éjjel – kortyolok a boromba. – És a maga három helyezettje?

Gianluca egy pillanatra elgondolkodik.– Szex, bor és jó alvás.A „jó alvás” kategória felhívja a figyelmet a köztünk lévő tizennyolc év

különbségre. A szüleim sokat beszélnek az alvásról. Persze ezt nem említem Gianlucának. Azt sem, hogy két nálam idősebb férfi van, akinek a társaságában valamennyi időt eltöltöttem: a nagyapám és az apám. A fiatalok és idősek közötti május-decemberi románcok soha nem tetszettek. A szerelemben a négy évszakot kedvelem, egyénileg fűszerezve és elosztva. Egyáltalán nem akarom kihagyni a nyarat és az őszt a tél kedvéért, de a Gianlucával töltött idő segített ráébreszteni egy idősebb férfihoz fűződő barátság értékére. Sokat adhatnak, különösen, amikor a románc bizonyosan lekerül a napirendről. Sokat tanultam ma tőle. Az ismétlődő minták varrásával kapcsolatos tanácsáért már megérte eljönni. Emellett odafigyel rám, mintha minden számítana, amit mondok. A fiatal férfiak gyakran tettetik, hogy figyelnek, de a gondolataik azon járnak, hogyan alakul az este, és nem az adott pillanatra koncentrálnak.

A pincér felajánlja, hogy kihozza a kávét. Gianluca szól neki, hogy várjon.

– Jöjjön, mutatni akarok valamit!A verandáról kőlépcső vezet a vízesés előtti tágas mezőre. Könnyedén

megy le a lépcsőkön, ez elárulja, hogy már sok sokszor járt itt korábban. Követem.

A fű már nedves az éjjeli harmattól, így kibújok a szandálomból, hogy mezítláb kövessem. Gianluca elveszi tőlem a szandált, az egyik kezében tartja, míg a másik kezével megfogja a kezem. Ezt több mint egy kicsit bizalmasnak találom, de nem tudom, hogyan engedjem el úgy, hogy ne legyek udvariatlan. Emellett itt van a bortényező. Két pohárral ittam. Ma alig ettem, s miközben átvágunk a mezőn, egy dupla-koktél mámor nevű csodás felhőn lebegek.

Egy mély, tintakék vizű medencéhez érünk a vízesés aljában. Felém fordul. A víz robaja olyan hangos, hogy nem beszélhetünk. Kihúzom a kezem az övéből, és zsebre teszem. Lehet, hogy idősebb, de mégiscsak férfi, s ha valamihez ragaszkodom, akkor az Roman Falconi otthon.

Kinyújtom a kezem a cipőmért. Odaadja. Előremegyek, vissza az asztalunkhoz, ahol a pincér nekem egy caffè lattét, Gianlucának egy presszókávét, valamint egy tál érett őszibarackot hagyott.

Bebújok az ágyba, és kinyitom a mobilomat. Gabrielt hívom.– Milyen Olaszország?– Veszélyes – felelem.– Mi történt?– Nagyinak szeretője van.– Ó, olyan veszély. Tisztázzuk csak! Nagyinak szeretője van, én meg

szingli vagyok? Ezt add össze!– Hé, nem tetszik, ahogy mondod.

184

– Tudod, hogy értem. Nyolcvanéves! Láthatóan virgonc nyolcvanas – ismeri el.

– Van rosszabb is. A barátja fia rám hajtott.– Vágj bele!– Nem fogok! Soha nem csalnám meg Romant.– Akkor miért meséled el nekem? Hé, ha nincs gyűrű, nincs megcsalás. –

Gabriel filozófiája szerint addig szó sincs megcsalásról, amíg nincs eljegyzés. – Hány éves a Csődör?

– Gianluca. Ötvenkettő.– Jó ötvenkettő vagy rossz ötvenkettő?– Jó ötvenkettő. – Legalább őszinte vagyok. – Bár őszül.– Ki nem?– Felejtsd el, hogy egy szót is szóltam. Szerelmes vagyok Romanbe.– Örülök, mert ez az egyetlen módja annak, hogy asztalhoz jussak a Ca'

d'Oróban. S olyan gyakran akarok ott asztalt kapni, amilyen gyakran csak lehet. A barátod szuper.

– Jól bánt veled?– Mindent elkövetett. Néha azt hittem, hogy a New York Times éttermi

kritikusának néztek, pedig alig tudom megkülönböztetni a sertéslapockát a báránylábszártól.

– Jó neked. Hé, megnézted Roman új helyettesét?– Igen. Caitlin Granzellának hívják. Találkoztam vele a konyhában.– És?– Messze vagy itthonról. Nincs szükséged mentális képre.– Gabriel!– Rendben, rendben. Őszintének kell lennem. Képzeld el Nigella

Lawsont! Az arcát és a testét. Jó formában van, de gömbölyded. Mint egy homokóra.

Nem szólok egy szót sem. Nem tudok. A barátomnak van egy bombázó helyettese, én meg hetekre elutazom.

– Valentine? Lélegezz! És ne aggódj! Szerintem Mr. Falconinak állandó tervei vannak veled.

– Gondolod?– Semmi másról nem tudott beszélni, csak Capriról, hogy mindent

megmutat neked, meg hogy életében először igazi vakációra készül, mert csak egyetlen lány van a világon, akivel egy olasz szigeten akar időzni, és az te vagy. Így ne aggódj a séfkisasszony miatt a Ca' d'Oro konyhájában! Nem róla álmodik. Megőrül érted.

Amikor elköszönünk, hátradőlök a párnán, és Roman Falcomról álmodozom. Elképzelem őt, a kék tengert, a rózsaszín felhőket és a forró napot Capri felett. Kellemes, mély álomba merülök, és azt képzelem, hogy a szerelmem karja fonódik körém a meleg homokban.

185

12

Capri szigete

Nagyi, Dominic, Gianluca és én cipészkörútra indultunk Olaszországban. Elautóztunk Milánóba, meglátogattuk a Mondiale gyárat, és elegendő csatot meg kapcsot vettünk a boltunkba a következő tízezer pár cipőhöz.

Közben Milánóban találkoztunk Bret nemzetközi üzleti kapcsolatával, egy olasz befektetői csoporttal, amely Olaszországban és Amerikában is tevékenykedő tervezőkkel működik együtt. Egyetértettek Bret ötletével, hogy az egyedi cipők mellett ki kell alakítanunk egy másodlagos termékvonalat. Elmagyaráztam nekik, hogy már elkezdtünk dolgozni ebbe az irányba. Megemlítettem a Bergdorf-kirakat berendezésének lehetőségét, ami nagyon érdekelte őket, hisz sok üzletet kötnek a tiszteletreméltó Neiman Marcus-céggel, a Bergdorf Goodman jelenlegi tulajdonosával.

Elisabetta és Carolina D'Amicóhoz, a díszítések szakértőihez is ellátogattunk Nápolyban. Elvesztem a boltjukban, amely a tervezők játszótere, ékszerekkel díszített pántok és csipkék, gyöngyös kapcsok, csatok és masnik tárhelye. A hölgyeknek van humorérzékük, így a munkájuk talán szokatlan. A legmeghökkentőbb például a kagylódíszítés egy tenyérnyi szárított rizsen, melyet úgy ragasztottak össze, hogy homokszemekre emlékeztet a parton, vagy a kámeára vésett miniatűr ékszeres koronák. Az „esküvői torta” a kedvencem: körben a cipőfejen torta alakban elrendezett, párna alakúra csiszolt hegyikristályok találhatók, a boka tetején arany menyasszony- és vőlegénymedál húzódik, s hozzáillő pántok díszítik. Briliáns.

Bár hiányozni fog Signora Guarasci levese és az ágyam a nyitott ablak mellett, melyen áradt befelé a friss, éjszakai levegő, az utolsó Arezzóban töltött reggelünkön türelmetlenül gondolok arra, hogy a reptéren kitegyem nagyit és felvegyem Romant. Próbálom nem kimutatni az izgatottságom, mert amennyire én boldog vagyok, hogy elmegyek innen, nagyi annyira szomorú. A szobáink előtt vár a folyosón.

– Kész vagyok – szól csendesen.– Hozom a csomagod. – A szobájába megyek a bőröndjéért. A saját

táskáimat már bepakoltam a kocsiba a ruhaanyagokkal tömött új koffer mellé. A többi megrendelt anyagot és bőrt később szállítják, de mire hazaérek, már a boltban fognak várni.

Signora Guarasci a lépcső aljában áll. Ebédcsomagot készített számunkra az útra, sonkás-sajtos szendvicset, s mellé két üveg hideg Orangina üdítőt. Mindkettőnket megölel, megcsókol, és köszönetet mond, hogy nála szálltunk meg.

Nagyi kimegy a bejárati ajtón, megfogja a korlátot, és lemegy a lépcsőn. Dominic az utolsó lépcsőfokon vár rá. Gyorsan megkerülöm nagyit, hogy egy pillanatot kettesben tölthessenek.

A hotel oldalánál parkoló autóhoz megyek, berakom nagyi bőröndjét a csomagtartóba, és várok. A vastag puszpángkerítésen át látom, hogy megölelik egymást. Aztán Dominic hátradönti nagyit, megcsókolja, olyan

186

stílusban, melyet azóta nem láttam, hogy Clark Gable megcsókolta Vivien Leigh-t az Elfújta a szél díszkiadású DVD-jén.

– Papa nagyon szomorú – szólal meg mögöttem Gianluca. Zavarban vagyok, hogy leskelődésen kaptak.– Csakúgy, mint nagyi – fordulok felé. – Köszönök mindent, amit ezen

az úton értünk tettél.– Élveztem a beszélgetéseinket.– Én is.– Remélem, majd valamikor újra meglátogatsz bennünket.– Úgy lesz. – Gianlucára nézek, akivel barátok lettünk, miután több hetet

együtt utaztunk. Amikor először találkoztam vele, ítélkeztem felette, nem láttam mást, csak az ősz haját, a nagy autóját és a velem közel egyidős lányát. Már tudom értékelni az érettségét. Elegáns, anélkül hogy hiú lenne, s kiváló a modora, anélkül hogy előkelősködne. Emellett nagylelkű, az itt-tartózkodásunk alatt nagyi és én voltunk számára a legfontosabbak. – Le merem fogadni, örülsz, hogy elmegyünk.

– Miért mondod ezt?– Túl sok idődet raboltuk el.– Élveztem – nyújt át egy papírdarabot. – Ez a barátom, Costanzo

telefonszáma Caprin. Látogassátok meg. Ő a legjobb cipőkészítő, akit ismerek. Rajtatok kívül, természetesen – vigyorog. – Meg kell nézned munka közben.

– Úgy lesz – hazudom. Úgy tervezem, hogy amíg Caprin vagyok, nem fogok cipőket nézegetni, sőt, viselni sem. Szeretkezni akarok, spagettit enni és a medence szélén üldögélni. Ebben a sorrendben.

– Nos, köszönöm – nyújtom a kezem. Megfogja, megcsókolja. Aztán előrehajol, és kétfelől arcon csókol. Amikor ajkai az arcomhoz érnek, cédrus és citrom illatú bőre nagyon hűvös, tiszta. Az első találkozásunkra emlékeztet, amikor beszálltam a kocsijába aznap, amikor Pratóba indultunk. Az órámra nézek.

– Jobb, ha indulunk.A lépcső aljához sétálunk, a Spolti Inn bejárata elé. Nagyi és Dominic

nevetnek, megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a búcsúzás örömteli legyen. Megérintem nagyi karját, de miközben az autónk felé sétálnak, folytatják a beszélgetést. Dominic besegíti nagyit az autóba, míg Gianluca nekem nyitja ki az ajtót. Beszállok, ő becsukja az ajtót, ellenőrzi a kilincset, csakúgy, mint amikor Pratóba mentünk.

Amikor beindítom a kocsit, nagyi az első ülésbe süpped. Lassítva mozog, miközben én semmi mást nem akarok, csak elhúzni innen (apám szavajárása), kimenni a reptérre, kitenni nagyit, felvenni Romant, és hadd kezdődjön végre a szórakozás!

Lehajtok a dombról Arezzo főutcájára, megnézem a jelzőtáblákat, és a város széle felé veszem az irányt, hogy ráhajtsak a sztrádára.

Nagyira nézek, aki az itt-tartózkodásunk alatt eleven tinédzsernek tűnt, most viszont nyolcvan évének minden egyes napja meglátszik rajta. Előtűnik barna hajának fehér töve, s törékenynek tűnik az ölében összekulcsolt keze.

– Sajnálom – mondom, s mert annyira szomorú, megpróbálok nem túl vidámnak hangzani.

187

– Minden rendben – feleli.Az autópályán gyorsítok, és jó iramban haladunk előre. Az út ma a

miénk, s teljes mértékben ki is használom. Amikor nagyi elbóbiskol, úgy vélem, jobb is így. Minél többet alszik, annál kevésbé hiányzik neki Dominic.

Megszólal a telefon a zsebemben. Kihalászom és felveszem.– Szívem? – szól bele Roman.– Leszálltatok?– Nem, New Yorkban vagyok.– Törölték a járatod? – szomorodom el. Utálom a légitársaságokat!– Nem, nem sikerült repülőre szállnom. Nem akartalak az éjszaka

közepén felhívni, hogy elmondjam.– Mi történt? – emelem fel a hangom.– Mi a baj? – ébred fel nagyi.– Kaptunk egy fülest, hogy a New York Times a héten rólunk készül

étteremkritikát írni, valószínűleg kedd este, szóval szerdán szállok repülőre, és Caprin találkozunk. Remélem megérted, szívem.

– Nem értem meg.– Egy kritika a Times-ban döntő jelentőségű számomra.– Egy capri nyaralás pedig számunkra döntő jelentőségű. – Még soha

életemben nem fenyegettem meg férfit. Ennyit az imádni valóságról, mit is tudhat Katharine Hepburn a férfiakról? Soha nem randizott Roman Falconival.

– Csak kések egy kicsit. Olyan hamar ott vagyok, ahogy csak tudok.– Felejtsd el! Belefáradtam abba, hogy arra várok, felbukkansz-e, amikor

ígéred. Belefáradtam abba, hogy azt várom, kezdjük el. Azt akarom, hogy gyere el nyaralni, ahogy megígérted.

Felemeli a hangját.– Ez a kritika tényleg fontos az üzlet szempontjából. Itt kell lennem. Nem

tehetek róla.– Nem, nem tehetsz, ugye? Mutatja, mi a fontos neked. Nem sokkal

vagyok lemaradva az osso buco mögött. Én vagyok egyáltalán a második helyen?

– Te vagy az első, oké? Kérlek, próbálj megérteni. Hamarabb ott leszek, mint gondolnád. Amíg odaérek, pihenhetsz.

– Nem tudok tovább beszélni. Épp alagút jön. Szia. – Egyenesen előrenézek, nincs más előttem, csak a sztráda akadálytalan szalagja és a kék olasz ég. Hangosan összecsukom a telefont, és a táskámba dobom.

– Mi történt? – kérdi nagyi.– Nem jön. A Times kritikát közöl róla, és ott kell lennie. Azt mondta,

hogy szerdán iderepül. Alig marad időnk, mire eljut Caprira, és kiheveri az időeltolódást. – Elbőgöm magam. – Én pedig egyedül leszek harmincnégy éves.

– Persze, ráadásul születésnapod is lesz – csóválja meg nagyi a fejét.– Végeztem ezzel az emberrel. Ennyi.– Ne hamarkodd el – mondja gyengéden. – Biztos vagyok benne, hogy

inkább veled lenne, mint azzal a kritikussal az étteremben.– Megbízhatatlan!

188

– Tudod, hogy nehéz a munkája. – Nem emeli fel a hangját.– Nekem is! Egyedül próbálok meg mindent összetartani. De szükségem

lett volna Caprira. Szükségem lett volna a pihenésre. Négy éve nem voltam nyaralni. Akár szembe is tudnék nézni az egész otthoni rémálommal, csak pihenhetnék egyet, mielőtt ismét Alfreddel kellene foglalkoznom.

– Tudom, hogy nagy nyomás nehezedik rád.– Nagy? Túl nagy. És te nem segítesz. –Én?– Igen. Az ambivalenciád. Félig azt hiszem, szeretnél Arezzóban

maradni, és elfeledkezni a Perry Streetről.– Olvasol a gondolataimban.– Tudod mit? Ma mind a ketten hazamegyünk. Nem fogok mindent

elveszíteni Roman miatt. Legalább a munkám maradjon meg.Az okostelefonom után kutatok, hogy küldjek egy e-mailt Dea Marie

Kasetának, az utazási ügynökünknek. Leállók az út szélén. Még egy jegy az Alitalia 16-ra ma du. 4 NY-ba. Fontos. Visszahajtok az útra.

– Még soha nem láttalak ilyen dühösnek – jegyzi meg nagyi csendesen.– Szokj hozzá! New Yorkig egész úton fortyogni fogok.

Az Alitalia pultja mögött ülő nő nagyon megértően néz rám, de kevés reménnyel. A Rómából New Yorkba tartó 16-os járatra már nincs több hely. A legtöbb, amit Dea Marie tehetett értem, hogy szerzett egy hotelszobát és egy jegyet másnap reggelre.

A rozsdamentes acélasztalra hajtom a fejem, és zokogok. Nagyi elhúz a sorból, hogy a mögöttünk türelmetlenkedő utasok felvehessék a beszállókártyájukat.

– Veled megyek Caprira.– Nagyi, kérlek, ne vedd rossz néven, de nem akarok veled menni

Caprira.– Megértem.– Miért nem mész el Dominickel? A hotelben minden el van rendezve.

Én meg fogom a jegyed, és hazarepülök.– De nyaralnod kellene. És Roman azt mondta, hogy szerdán érkezik.– Egyáltalán nem akarom, hogy jöjjön.– Most ezt mondod, de hamarosan itt lesz, és kibékültök. Nagyi kinyitja a

mobilját, hogy felhívja Dominicet. Az utasok hosszú sorát fürkészem. Egyetlen megértő vagy együtt érző pillantást sem kapok. Sírok még egy kicsit. Az arcom kezd viszketni a könnyektől. A ruhám ujjával megtorlóm az arcom. Eszembe jut, mit mondott nekem az apám: úgy tűnik, semmi sem alakul jól számodra. Mindenért meg kell dolgoznod. Most ébredtem rá valami újra: nemcsak hogy mindenért meg kell dolgoznom, de mások ezt el sem ismerik.

– Mindent megszerveztem.– Nagyi, miről beszélsz?– Veled megyek Caprira. Dominic ott csatlakozik hozzám. Az

unokatestvére házában fogunk megszállni, s tiéd lehet az egész hotelszoba – fogja meg a karom – Figyelj rám! Roman nem szándékosan tette. Szerdán itt lesz, és mielőtt ideér, egyedül tölthetsz egy kis időt.

– Igen, igen, igen – motyogom, miközben kivezet az Alitalia check-in pultjának pokoli forgatagából, ki a reptérről. Követem a most már

189

szálfaegyenes tartású, ruganyosan lépdelő nagyit, aki alig várja, hogy ismét együtt lehessen Dominickel. Egész testsúlyommal tolom előre a hatalmas csomagszállító kézikocsit a Leonardo da Vinci-Fiumicino Nemzetközi Repülőtéren. Bérelek még egy kocsit, majd visszapakolom az összes csomagot az új bérelt autó csomagtartójába, míg nagyi beköti magát az anyósülésen. Írok egy e-mailt Dea Marie-nek nagyi lemondott járatával kapcsolatban, s megkérem, hogy foglaljon le neki egy jegyet Roman és az én hazatérésem napjára. Beszállok az autóba, bekapcsolom az övem.

– Látod? Minden problémára van megoldás – vágja nagyi az arcomba a saját, olcsó kis motiváló frázisomat. Olyan, mintha pofont kaptam volna tőle. – Irány Capri!

Amikor megérkezünk Nápolyba, a dokkoknál hagyom a bérelt autót. Körülnézek, hogy akad-e segítség a csomagokhoz, de úgy tűnik, a mólón nincsenek olasz piros sapkások.

Megpakolok még egy kézikocsit a csomagokkal, és mint egy serpa, a mólóhoz tolom. Minden alkalommal, amikor cipelnem kell a csomagokat, mintha megszaporodna a számuk. Vagy csak a kocsik egyre kisebbek? Nem tudom, de elegem van. Úgy izzadok, mint egy díjbirkózó, s mire a dokkhoz érek, vizes a hajam.

Nagyi őrködik a kocsi mellett, míg én elmegyek megvenni a jegyeket a Caprira tartó hajóra. A sorban állunk, amikor a hajó betolat a kikötőbe. Amint az alkalmazott leengedi a kaput, a tülekedő és türelmetlen turisták szinte felsodornak minket a rámpán a hajóra. Felküldöm nagyit a rámpán, s a csomagokat tolva én is követem.

Épp amikor azt gondolom, hogy összeroskadok és a saját kézikocsim kerekei fognak agyontaposni, a jegykezelő észreveszi a kínjaimat, és egy fiúért kiált, aki a fedélzeten dolgozik. Végre valaki a segítségemre siet! A fiú magas, fekete hajú, mint Roman. Nem tehetek róla, de az jár a fejemben, hogy nem lenne rá szükségem, ha a barátom időben megérkezett volna. Leülök nagyi mellé. Amikor a komp kifut a kikötőből, kifújom a levegőt, és kinézek a tengerre. Néhány perc múlva megpillantom a szigetet.

A Tirrén-tenger hullámzó türkizkék vize öleli körbe a kúp alakú Caprit. A több ezer éve vulkáni tevékenység eredményeként létrejött csipkés sziklák élénk színekbe öltöztek. Fukszia és lila bougainvillae zúdul alá a sziklákról, míg a part mentén a smaragd hullámok láthatóvá teszik a fényes piros korallokat, melyek olyanok, mint a piros gyertyaviaszcseppek egy borosüvegen.

A capri mólón nyüzsögnek a szállodai boyok, akik őrült módjára összekapkodják és kézikocsira tornyozzák a csomagokat. Mintha egyenesen egy Rossellini-film közepébe pottyantunk volna, egy kis faluba, amelyet evakuálnak a háború során. A hordárok olaszul kiabálnak, a turisták tülekednek, hogy leintsenek egy sofőrt, s az idegenvezetők kis zászlókat lengetve terelik össze a csoportjukat. Nagyi és én mindennek a közepében állunk, nem mintha ezt választottuk volna, hanem mert elkerülhetetlen.

El sem tudom képzelni, hogyan fog a csomagunk eljutni a megfelelő hotelbe, amíg az egyik boy hajtókáján észre nem veszem a Quisisana lógóját. A csomaghegyünkre mutatok. Szemei elkerekednek, majd felnevet.

– Mind a maguké?

190

– Mennyibe kerül? – kiabálom a hangzavarban.– Csak a borravalóba, signorina. Csak a borravalóba. – Nevet, de nagy

borravalót fog kapni, egyedül azon az alapon, hogy signorinának. szólított. Az i-n-a végződés nagyon fontos egy nőnek, aki maholnap betölti a harmincnegyedik életévét. Nagy a különbség a kisasszony és az asszonyom között, s úgy kapaszkodom a kisasszonyba, mint egy nyertes szelvénybe.

Miközben bemászunk a nyitott, vászontetős homokfutó-taxiba, megfogom nagyi karját. A sofőr hajtűkanyarokon száguld fel a hegyre a magánvillákat övező pazar kerítések mellett. Az ókori palazzók kőfalait fehér gardéniától duzzadó viaszos zöld indák borítják. A Nápolyi-öböl magas épületei, ahonnan jöttünk, innen füstösnek és kopottnak tűnnek, mint egy halom szürke cipősdoboz egy raktárban.

Amikor felérünk a szirtek tetejére, a sofőr kitesz minket egy piazzán. Turisták sétálgatnak céltalanul a városka terére zárva, mint cirkuszi állatok a porondon. A teret elegáns boltok szegélyezik, melyeknek vásárlócsalogató módon kitámasztották az ajtaját. A sofőr megmutatja, melyik utcán jutunk fel a hotelünkbe.

Nagyi és én átkígyózunk a turistatömegen. A csomagok nélkül kezdem úgy érezni, hogy vakáción vagyok. Egy korallt, türkizt, Pradát, Guccit és Ferragamót áruló boltokkal szegélyezett szűk utcán sétálunk. Megjegyzem, hol áll az a kicsi stand, ahol friss kókuszos fagyit lehet kapni. A vásárlók öreg ciprusok hatalmas zöldleveles árnyékában haladnak előre.

A Quisisana hotel egy sor hatalmas stukkóerőd között húzódik a szirt tetején. A szálloda úgy néz ki, mint egy álomdíszlet egy pazar Preston Sturges-vígjátékban, melyben a pávatollas estélyit viselő szökevény örökösnő bajba kerül egy divatos olasz szigeten. Látványos. Nagyira nézek, akinek a szemei elkerekednek a látványtól. A reakciója megfizethetetlen, de inkább azt kívánom, bár Roman arcát látnám ebben a pillanatban. Tudja, mire gondolok, és megszorítja a kezem.

A szállodában úgy tűnik, hogy a vendégek lassítva mozognak a nagy előcsarnok reneszánsz falfestményei alatt. Az átlósan fekete fehér mintás márványpadlót vastag fehér szőnyegek pettyezik. A sarkokban lévő oszlopokról római istennők szobrai kukucskálnak elő. A puha fehér selyemszófák és aranydamaszttal letakart székek felett pazar kristálycsillárok pislákolnak. A hotel hátsó részén emelkedő üvegfalak láthatóvá tesznek egy a kertbe vezető széles lépcsőt, s köríves járdák kanyarognak lustán a pálmákkal árnyalt zöld növények között.

Ebben az elvarázsolt olasz városkában a látogatók pazar egyszerűséggel öltözködnek, fehér selyem és kobaltkék kasmír suhan el mellettünk, s bármerre nézünk, ezt rengeteg arany ellensúlyozza, láncok, karikák, függők és kapcsok. A nők napbarnított bőrén világít a rengeteg platina és gyémánt.

A recepció közelében állok, ahol akad néhány alkalmazott, akiknél csinosabbat még soha nem láttam. A nőknek olyan magas arccsontjuk és egyenes állvonaluk van, mint egy Giacomo Manzù-márványszobornak. A vékony és napbarnított szállodai boyok arany váll-lapos, fehér szmokingot viselnek, valamennyien elbűvölő hercegek, keveset beszélnek, de buzgók.

Elmagyarázom a helyzetemet. Az alkalmazott mosolyog, s átnyújt egy bankkártyára emlékeztető műanyag kulcsot.

– Mr. Falconi gondoskodott mindenről.

191

Ez a kijelentés arra emlékeztet, hogy Roman tényleg szeretett volna ma itt lenni, hogy izgalmas terveket szőtt, és az elejétől a végéig megszervezett számunkra egy álomszép vakációt. Még akkor is, ha az első nap nincs itt, hogy ezt megosszuk egymással. Ez nem elég, hogy megbocsássak neki, de legalább egész máshogy kezdem várni a szerdát.

Nagyi követ először egy apró liftbe, majd a legfelső, atticónak nevezett szintre. Amikor kilépünk a liftből, egy sápadtkék, bojtos, kétszemélyes kanapé, egy Mondrian-stílusú, pasztell négyzeteket ábrázoló olajfestmény, és csillogó fapadló tárul elénk.

Belépünk egy hatalmas, világos, derűs kékkel és tojáshéjszínnel gyönyörűen berendezett lakosztályba. Megállunk, hogy beigyuk a látványt, s félig-meddig azt várjuk, hogy a kanapén megpillantjuk az éppen pezsgővel koccintó Cary Grantet és Grace Kellyt.

Leteszem a táskámat egy cseresznyefából készült, polcos íróasztalra, melynek fekete, bőrberakásos írófelületét aranylevelek díszítik. A hosszú, fehér, XLV. Lajos korabeli szófán kék selyempárnák hevernek.

– Hűha – füttyent egyet nagyi.A hálószobába sétálok, ahol fejedelmi méretű ágy terpeszkedik, s a

ragyogó fehér takaró szegélyét pasztellkék gombok szegélyezik. Az ágyon túl található a fürdőszoba, ahol egy mély, fehér kád és hozzáillő, márványból készült dupla mosdókagyló áll fonott mintás rézlábakon. A padlót szokatlan égkék és fehér járólap díszíti. A tükörben megpillantom az arcomat, amely beissza a romantikus lakosztály részleteit, ahol mindent két ember számára terveztek. Az arckifejezésem azt mondja, hogy micsoda pazarlás ez férfi nélkül!

A hálószobából nyíló üvegajtó egy nagy erkélyre vezet, melynek sarkában egy fehér, kovácsoltvas asztal és két szék áll. Egy nyugágy néz a nap felé. A másik oldalán még egy szék található a hozzáillő ottománnal.

Megfogom a korlátot, elnézek a kereten túlra, s egy bámulatos, ovális medencét látok, amely achátként bukkan elő a földből. Ropogós, tengerészkék-fehér csíkos, felnyitott napernyők veszik körül, úgy állnak ott, mint a nyalóka nyele.

Az étterem, ahol Roman egy nyáron át dolgozott, a medencén túl fekszik. Egy nyitott verandán áthaladva jutunk el az elegáns étkezőbe vezető lépcsőkig. A verandán vacsorához terítettek, a kis asztalokat makulátlan, fehér terítő borítja. Az étterem mögül a csipkés sziklák aljából látható a faraglione, egy a tengerből kiemelkedő, hatalmas, hármas kőalakzat, amelynek belsejében bújik meg a híres Kék Barlang.

Mindjárt itt a nyár, mutatja a teraszon egy halom apró, viaszos citrom egy terrakotta cserépbe ültetett fán. Amatőr, de komoly kertészként ellenőrzöm a fekete földet a cserépben, hogy lássam, szüksége van-e öntözésre. Nincs. Valaki féltőn gondozza ezt a fácskát. Letépek egy levelet az ágról, szétmorzsolom a kezemmel, és érzem az édes citrus illatát.

Az elmúlt néhány óra aggodalma tovaszáll, miközben a horizonton áthaladó fehér jachtot nézem, amely habcsíkot hagy maga után a kék vízen. Capri szellői kivájt, mézzel töltött vérnarancs illatát hozzák felénk.

– Ó, Valentine. Az óceán. – Nagyi mellettem áll az erkélyen.

192

– Még soha nem láttam ehhez foghatót, nagyi. Ülj csak le, hozok neked valami innivalót – megyek be a szobába, és kiveszek két üveg gránátalmalét a hűtőből. A polcos íróasztalon fekvő tálcán találok poharakat.

– Hát nem örülsz, hogy rávettelek, gyere el ide? – teszi fel nagyi a napszemüvegét.

– De, azt hiszem. – Kinyitom az üveget, s töltök a pohárba. Átnyújtom nagyinak, majd öntök magamnak is. – Megkönnyebbültnek látszol. Nem igazán álltál készen a hazatérésre, ugye? Miért? –iszom egy kortyot.

– Tudod, miért – feleli csendesen.– Anyát nagyon fogja bántani, hogy nem meséltél neki Dominic – ről.

Talán felhívhatnád.– Ó, nem tudnám – int a kezével. – Hogy magyaráznám meg? Semmi

értelme. Nyolcvanéves özvegyasszony vagyok, akinek rosszak a térdei. A jó napokon hetvennek érzem magam, a rossz napokon kilencvenkilencnek – iszik egy kortyot. – Nem számítottam rá, hogy az én koromban szerelmes leszek.

– Nos, arra soha nem számítunk, ugye? Minden rendben, egészen addig, amíg meg nem adjuk magunkat a hívó szónak. Akkor egyik napról a másikra ez már egy kapcsolat, annak minden kompromisszumával és alkudozásával. Ha már szeretitek egymást, ki kell találnotok, hogy merre tartotok, mit jelent ez a kapcsolat, hol éljetek, és mit csináljatok. Tényleg, ha leegyszerűsítjük, a szerelem egyetlen óriási fejfájás.

Nagyi felnevet.– Ezt csak ma érzed így. Amikor majd Roman a karjaiba vesz ezen az

erkélyen, megbocsátasz neki. Ha az unokám vagy, ezt teszed. A mi családunkban nem veszünk tudomást azokról a dolgokról, amelyek boldogtalanná tesznek bennünket.

– Nagyi, ez a legeslegegészségtelenebb dolog, amit egy nő tehet. Nem fogok szemet hunyni afölött, ami boldogtalanná tesz! A saját boldogságomat fogom keresni. Miért érjem be kevesebbel?

Megszólal a szobában a telefon. Miközben bemegyek, hogy felvegyem, nagyi becsukja a szemét, és a nap felé fordítja az arcát. Nem akar velem vitatkozni.

– Nagyi, az inamoratód az. A földszinten vár. Vele vannak a táskáid. Készen áll rá, hogy elragadjon magával az unokatestvére villájába.

Feláll, lesimítja a szoknyáját.– Gyere velünk – néz rám gyengéden.– Nem.– Biztos vagy benne? – nevet föl.– Istenem, nagyi. Sok mindent lehet rám mondani. De felesleges

harmadik nem vagyok, de nem ám!Fogja a táskáját, és az ajtóhoz megy. Követem a folyosóra, megnyomom

a lift gombját. A rézajtó kinyílik, ő beszáll.– Érezd jól magad – mondom, miközben az ajtó bezárul. Az utolsó, amire

emlékszem, nagyi arca, ahogy tündököl, s ragyog a várakozástól, hogy újra együtt lehet Dominickel.

Felébredek a szunyókálásból az erkélyen. A nap alacsonyan áll az égen. Az órámra nézek. Délután négy. Nagyszerű, aludtam kerek három órát.

193

Felállók, és lenézek a medencére. A kék-fehér napernyőket még nem csukták össze. Látok egy nőt a medencében úszni.

A csomagom a szekrény mellett fekszik a hálószobában. Előveszek egy halom ruhát, új holmikat, amelyeket erre a Romannel töltendő hétre tartogattam. Megtalálom a piros Macy's táskát, melyet anya csempészett a bőröndömbe. Kinyitom. Egy új fürdőruha. Kiveszem a táskából a fekete lycra fürdőruhát.

– Ki van zárva – mondom hangosan, amikor magam elé emelem a tükörben.

Anya vett nekem egy fekete, egyrészes fürdőruhát (eddig rendben is volna), merész V-alakú kivágással. Még a merésznél is merészebb. Behúzott, széles pántjai vannak, és hátul is mély V-alakú a kivágása. Ez jó is lenne, ha leszámítjuk a széles hegyikristály övet elöl, a derékrészen. Egy hatalmas, két egybefonódó C betűt formázó csat díszíti. Hamis Chanel. Kár, hogy itt az emberek valódit viselnek. Ellenőrzöm a varrást az öv szélén. Rávarrták. Még ha el is tudnám távolítani az övet (és ki tudná ezt megtenni, amikor nem engednek ollót felvinni a repülőre), akkor is tátongó lyuk maradna az anyagon, és semmi szükség rá, hogy még többet mutasson belőlem.

Miközben a vállamra húzom a fürdőruha pántját, nem tudom elhinni, hogy az anyám ezt vette nekem. Mintha árulnám magamat ebben a göncben. Gypsy Rose Lee vagyok az olasz Riviérán, akit az eljegyzési gyűrűre áhítozó anyja öltöztet.

Ha igazságos akarok lenni anyával, valószínűleg ez volt az egyetlen fürdőruha hegyikristály övvel, s mindenki tudja, hogy anya sohasem látott olyan Swarovski kristályt, amely neki ne tetszett volna. Ez egy egyrészes fürdőruha, ami jó is lehetne, de ez annyira megmutat mindent, hogy garbó kell alá.

Megnézem magam az életnagyságú tükörben. A fürdőruha elején a V-alakú kivágás olyan mély, hogy láttatni engedi olyan testrészeimet is, amelyeket még soha nem ért közvetlen napfény. Megfordulok, és a vállamon át nézek a tükörbe. Hátul oké, de ez inkább a fürdőruha szabásának, mintsem a testemnek köszönhető.

Van rajta egy karcsúsító fürdőruha feliratú címke, tehát a hátulja két rétegből áll, ami extra lefedettséget biztosít a régi Spanx-módon. John Wayne-ként pózolok, hüvelyujjam az övcsatba akasztom, mintha a marhacsorda útvonalát mutatnám. Hogyan hagyhatnám el ezt a szobát? Úgy nézek ki, mint egy kóristalány, akit azért menesztettek, mert kurvásan jelent meg az évadzárón. Mintegy tíz másodperces belső divatvita után hívogat a kék medence. Kit érdekel, mondom magamnak, itt senki sem ismer, s biztos láttak már mélyebb dekoltázst is a Quisisanában. Fekete kaprinadrágot és kapucnis fölsőt veszek a fürdőruha fölé. Felteszem a napszemüvegem, fogom a kulcsom meg a pénztárcám, és a medence felé veszem az irányt.

Fiatal olasz fiú szalad felém egy törölközővel, amikor meglát a medence szélén álldogálni.

– Grazie-adok neki borravalót.A víz ugyanolyan türkizszinű, mint az óceán, s a fehér perem meg a

medence sekély végében álló fehér szobrok miatt még mélyebb kék színt

194

ölt. Az alacsony falakon túl a pincérek vacsorához terítenek, s kinyitnak egy sor sötétkék napellenzőt az asztalok fölé. Körülnézek. Senki sincs a vízben, csak egy nyugágyon fekvő nő olvassa David Baldacci Agytröszt című könyvét. Enyém a medence. Mennyország.

Lehúzom a kapucnis felsőm cipzárját, és kibújok a kaprinadrágból. A meleg vízbe gázolok, amíg el nem lep nyakig. A kezemmel borzolom a víz felszínét. Felemelem a lábam a medence aljáról, és lebegek a selymességben. Amíg a hátamon fekszem, magam elé nyújtom a lábam. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a víz lágy hullámai körülöleljenek.

A késő délutáni égbolt púderkék, s a hotel mögötti ligetből érett őszibarack illatát hozza a szellő. Egy idő után odaúszom a medence sekély végében álló oroszlánszoborhoz. A meleg víz és a lágy szellő megnyugtat, s közben lemegy a nap. Mit csináljak vacsoraidőben? Nincsenek terveim, így úszom.

Előre-hátra, a sekély végétől a mélyig, lassan, caprisan úszom a hosszokat, enyém a medence. Ritmikus ütemben szelem a vizet, de hamarosan lihegek. Ismét a hátamon lebegek. Elképzelem, hogy évek múlva visszaemlékezem erre a helyzetre, egyedül egy csiricsáré fürdőruhában egy luxus nyaralóhelyen. Nagyi tanácsára gondolok, hogy ne vegyek tudomást arról, ami boldogtalanná tesz. Ő csak tudja, ebben a percben is a boldogságát keresi egy villában Dominickel.

A medencés fiú összecsukja a napernyőket, jelzi, hogy a medence zár. Az ernyők úgy néznek ki, mint a lila égbolt felé döfő kék tűk. Széles körbe elrendezi a nyugágyakat, majd egy kosár törölközőt gurít a rattanfal mögé.

– Valentina? – hallom, hogy valaki hív. Piruettezem a vízben, és a hang felé nézek.

– Gianluca? – ernyőzöm a kezemet a szemem elé a lenyugvó napban. Gianluca térdel a medence szélén, kezében a törölközőm. A thrillert olvasó hölgy és a medencés fiú eltűnt, csak mi ketten vagyunk itt. – Mit keresel itt?

– Nem hagyhattam Papát egyedül vezetni Nápolyig.Felmegyek a lépcsőn, ki a medencéből. Gianluca tartja a törölközőt, és

miközben átnyújtja, mozdulatai lassúak, mint itt Olaszországban minden. Kinyújtom a kezem, víz csöpög a karjára. Letörlöm róla a vizet, aztán szétnyitom a törölközőmet, és magam köré tekerem, mint egy palástot.

– Coco Chanel? – mutat az övemre.– Chuck Cohen.– Chuck Cohen? – kérdi zavartan.– Utánzat.– Si, si- nevet. – Kiárusítás?– Igen – emelem fel a kezem. – Anyám a kiárusítások királynője. Hosszú

történet.– Mi piace. – Eredeti vagy sem, neki tetszik.– Gianluca, nincs kedvem flörtölni. Hadd figyelmeztesselek. Alapjában

véve egy gömbhal vagyok, annyi szorongással, hogy ha nekimegyek a falnak, felrobbanok. A barátommal kellene lennem ezen a romantikus szigeten, ehelyett egyedül vagyok, és nagyon szerencsétlennek érzem magam. Capisce?- Szorosan magam köré tekerem a törölközőt, mintegy bekötözöm magam vele. Én vagyok a sétáló sértettség, aki egy óriási Q-val hímzett törölközőbe bugyolálta magát.

195

– Capisce. Mit csinálsz vacsoraidőben?– Az igazat megvallva, a szobámba akartam rendelni a vacsorát, és

megnézni egy filmet.– Miért?– Ezt teszem, amikor egyedül vagyok.– De nem vagy egyedül. Itt vagyok.Gianluca, mint minden egy bizonyos kort megért férfi, a halványuló

napban mutat a legjobban. Hajának szürkesége ezüstre vált, még magasabbnak tűnik, erős vonásai pont elegendő árnyékot vetnek a csontjaira, s lélegzetelállítóan keveredik lényében az ifjonti legyőzhetetlenség és az idősebbek bölcsessége. Méricskélem, miközben feltámad az esti szellő. Rosszabb vacsorapartnerem is lehetne. Ráadásul miért kellene önmagamat büntetni azzal, hogy egyedül egyek a legfelső lakosztályban?

– Hadd öltözzem fel.

Mialatt Gianluca az előcsarnokban vár, megnézem az okostelefonomat. Roman összesen tizenegy üzenetet küldött, és mindegyikből árad a bocsánatkérés, amikor épp nem a nagyszerű szexszel és a helyi borok végtelen kóstolgatásával kapcsolatos fogadkozásait önti mondatokba. Legörgetem az üzeneteket, mintha kínai menü lenne, és megpróbálnék eljutni a tésztáig. Elhatározom, hogy továbbra is haragszom rá. Azt hiszem, jogom van hozzá. Nem írok neki, inkább anyámat hívom.

– Anya, hogy vagy?– Velem ne is foglalkozz. Te hogy vagy?– Caprin vagyok. Nem kell kimenned nagyi elé a reptérre.– Tudok mindent. Nagyi felhívott. Istennek hála, hogy lelt egy úriembert,

aki körbevezeti. Bizonyára nagyszerű ismeretségekre tett szert az utazásai során.

– Jane Austent nézel? – Anya szófordulatai egyértelműen arról árulkodnak, hogy most brit napokat tart.

– Tegnap ment a Büszkeség és balítélet. Honnan tudtad? – kérdezi. – Figyelj, édesem, nagyi beszámolt nekem Romanről. Sajnálom. Mit mondhatnék? Mindent felemésztő foglalkozást választott. Ez a siker ára. Csak légy türelmes.

– Próbálok. De anya… ez a fürdőruha?– Meg lehet halni érte, ugye? – visítja.– Ha Pussy Galore vagy egy James Bond-filmben.– Tudtam! Annyira retro és sikkes! Olyan, mintha Lauren Hutton viselné

a Vogue 972-es kiadásában.– Az öv?– Imádom az övet! Szépek azok a hegyikristályok. Tudtam, hogy a

védelmébe veszi a strasszokat.– Anya, túl sok.– Caprin? Soha. Liz Taylor és Jackie O is ott nyaralt. Hidd el,

tündököltek a medencénél, miért ne tenné ezt az én lányom is?– Te így értékelsz egy fürdőruhát?

196

Leteszem a telefont és belebújok a szállodai köntösbe. Lefürdök a Qusisana tusfürdővel, amely shea vajat, vaníliát, őszibarackot és egy kis fenyőt tartalmaz. Annyira jó az illatom, hogy ma este magamba tudnék szeretni.

Kiválasztok egy csinos, fekete szoknyát és egy duzzadó ujjú, fehér blúzt. Valahol anyám régi magazinjai között volt egy szamárfüles oldal, amelyen Claudia Cardinale egy római vakáción hasonló holmit visel. A bokán egyszerű gyöngyzárral záródó, ezüstszínű szandált húzok a lábamra. Magamra fújok egy kis Burberryt, és a lift felé tartok.

A hosszú folyosón át a főbejárat felé haladok. Mindenféle, különböző korú, a vacsorához öltözött pár lézeng az előcsarnokban. Keresztülvágok rajtuk, és kimegyek. Gianluca a kinti bárnál vár rám. Intek neki. Miközben felé megyek, feláll.

– Rendeltem neked italt – mondja. A poharam az övé mellett vár az asztalon. Kihúzza a székem. Leülök, majd ő is. Fogja a poharát, és rám emeli. – Sajnálom, hogy az utad nem úgy alakult, ahogy remélted, Valentina.

– Roman szerdán érkezik.– Bene.– De péntekig nem leszek vele kedves.– Miért hagyod, hogy így bánjon veled?– Üzletet vezet. Néha kicsúszik a kezéből az irányítás. – El sem hiszem,

hogy Romant védem, de Gianluca hangja védekezésre kényszerít. – Nem ismered őt. Csak annyit tudsz, hogy Caprira kellett volna jönnie, de el kellett halasztania, és amint tud, itt lesz. Ez még nem a világ vége.

– De ez az első látogatásod.– Igaz.– Olyasvalakivel kellene látnod a szigetet, akit szeretsz.– Olyasvalakivel fogom látni, akit szeretek. Csak nem ma. Megisszuk az

italunkat, majd csatlakozunk a látogatókhoz, akik a városban kanyargó kis macskaköves utcán tolonganak. Egy darabig sétálunk, mielőtt Gianluca leterel a forgalmas utcáról, át egy fakapun. Becsukja mögöttünk az ajtót.

– Erre – vezet keresztül a kerten, s áthaladunk egy verandán az épület hátulja felé. A hegy oldalába vájva egy kis éttermet építettek az emelkedőre. Mindenhol olyan emberek foglalnak helyet, akik inkább tűnnek helyieknek, mint a Quisisana elegáns vendégeinek. Itt nincsenek Bulgari ékszerek, nápolyi arany, Prada táskák vagy kasmír. Csak sok tiszta, vasalt, hímzett részletekkel díszített pamut. Meg finom bőrszandálok. Teljesen ide illek. Ezek az én embereim, a dolgozó réteg, akik egy nehéz nap után megpihennek.

Amikor a pincér meglátja Gianlucát, rámosolyog. Egy asztalhoz vezet minket, amely az alattunk lévő tengerből kiemelkedő meredek sziklafalra néz. Az asztalok a Ca' d'Oróra emlékeztetnek, meghittek és gyönyörűen vannak megterítve. Ne felejtsem el Romant elhozni ide!

– Hogy hívják ezt az éttermet? – kérdem.– Il Merlo. Azt jelenti, feketerigó – válaszolja Gianluca. Leülünk az

asztalunkhoz. A pincér nem hoz étlapot, csak egy üveg bort. Kinyitja, és tölt.

– La sua moglia, bianco e rosso? – kérdezi.

197

– Rosso – feleli Gianluca.– Elnézést, de a pincér az imént a feleségednek nevezett?– Si- vigyorog.– Ó, oké. Vagy te nézel ki fiatalnak, vagy én öregnek. Melyik? Felnevet.– Nem vicces. Az én családomban az öreg valami olyasmi, amit kerülni

kell és mindhalálig tagadni, amikorra már nem számít.– Miért?– Hát, először is, mert nyomasztó.– Az mit jelent?– A nyomasztó a reményteli ellentéte. La speranza. Non la speranza.– Aha, vagy úgy… Túl öreg vagyok hozzád.– Nem akarlak megbántani, de a lányod majdnem velem egyidős. Nos,

nem majdnem. A testvére lehetnék.– Értem.– Tényleg természetanyánk beszél belőlem, nem én. Nem gondolom,

hogy öreg lennél. Ami azt illeti, egyes körökben egy ötvenkét éves ember még fiatal is. Csak nem egy harminchárom éves nőnek.

A pincér olívaolajjal meglocsolt apró garnélát és egy kosár apró zsemlét hoz ki. Gianluca a zsemlével emeli fel a garnélát. Ugyanezt teszem.

– Hány éves Roman? – kérdi.– Negyvenegy.– Tehát ő meg az én öcsém lehetne.– Tulajdonképpen – emelek fel még egy kis garnélát –, azt hiszem.– De ő nem túl idős hozzád.– Ó, istenem, dehogy.Gianluca lassan bólint, és a tengerre néz. A hotelben elfogyasztott

kókusz-rum koktél és a most kortyolgatott bor után beszédesnek érzem magam.

– Nézd, Gianluca, még ha harmincöt éves lennél is, soha nem randizhatnék veled.

– Miért nem?– Mert az apád a nagyanyámmal találkozgat. Ha ez nem egy felvételre

váró Jerry Springer-adás, akkor nem tudom, mi ez. Ha apád elvenné nagyit, a nagybátyám lennél. Kezded érteni?

– Értem – nevet fel.– Nézd, te egy jóképű férfi vagy. És okos. És jó fia vagy apádnak. Ezek

mind csodálatos tulajdonságok. – Gianlucát vizsgálgatom, még több pozitívum után keresgélve. – Megvan még a hajad. Amerikában ezzel már a társkeresők élére kerülnél. Csak nem úgy gondolok rád.

Gianluca átnyúl az asztalon, és megtörölgeti az állam a szalvétájával.– Ezzel nem tudok vitába szállni – mondja.

A szobám erkélyén a korlátnak dőlök, miközben a telihold felkúszik a faraglione fölé, s ezüst fénysugarakat szór az éjkék vízre. Az ízletes vacsora után teljesnek és boldognak érzem magam. Ahhoz képest, hogy idősebb, Gianluca nagyon vicces tud lenni. Tetszik, ahogy az olasz férfiak mindenről gondoskodnak. Gianluca apámra és nagyapámra emlékeztet, sőt még a

198

bátyámra is, akik válság esetén gyorsan cselekszenek, mint a Vöröskereszt. Ezért vagyok ennyire türelmetlen Romannel. Tudom, mire képes, így amikor valamit nem tud megoldani, feltételezem, hogy azért, mert nem is akarja.

Elfojtott hangokat hallok, majd lágy nevetést, két szerelmes visszafelé igyekszik a szállodába a lenti kertből. Figyelem, amint a ciprusok között kígyóznak a kanyargó ösvényen, s csak csókolózni állnak meg. Ha valaki nem tud boldog lenni Capri szigetén, kétlem, hogy lenne olyan hely a világon, ahol igen.

Bemegyek a hálószobába, oldalra húzom az áttetsző függönyöket, és nyitva hagyom az erkélyajtót. Bebújok az ágyba, és hátradőlök a párnán. Az áttetsző holdfény menyasszonyi fátyolszerű, fehér ösvényt vág az ágyamon keresztül.

A mellettem lévő párnára teszem a kezem, és elképzelem, hogy Roman itt fekszik mellettem. Nem haragudhatok rá, s nem is akarok. Talán túl sokat ittam, és a sziget meg az alkohol megbocsátóvá tett. Talán jobban vágyom a romantikára, mint a keserűségre. Bármi is legyen az oka, reggel felhívom, és beszámolok neki a macskaköves utcákról, a rózsaszínű csillagokról, és erről az ágyról, amely úgy tűnik, lebeg az óceánon, amikor az ajtók nyitva vannak, és befúj az éjszakai szellő. A várakozás, hogy mindezt és még többet megosszak Romannel, mély álomba ringat.

199

13

Da Costanzo

Amikor másnap reggel felébredek, megfordulok, és a telefonom után nyúlok. Kinyitom, és írni kezdek: Kedves Roman.

Megszólal a szállodai telefon. Az asztalhoz megyek, hogy felvegyem.– Valentine, én vagyok az – hallom Roman lágy hangját.– Épp most készültem írni neked – felelem.– Annyira sajnálom.– Rendben van, szívem. Megkaptam az összes üzeneted, és tudom,

mennyire sajnálod. Teljesen megértelek. Amikor majd meglátod ezt a szobát és a kilátást, nem is fogsz rá emlékezni, mibe került, hogy elgyere.

– Nem, én tényleg sajnálom – mondja. Leülök a szófára.– Mit?– Egyáltalán nem tudok menni.Nem tudom, mit mondjak, így nem mondok semmit.– Akadt egy probléma a befektetőkkel. Komoly a helyzet – folytatja.Még mindig nem szólok semmit. Nem tudok.– Valentine?– Itt vagyok – mondom végül. De nem vagyok. Megbénultam.– Engem épp annyira feldúlt, mint téged – folytatja. – Ott akarok lenni

veled. Még mindig. Azt kívánom…Tudom, egy nap úgy fogok visszatekinteni erre a pillanatra, hogy

innentől kezdve nem ámítottam magam azzal, hogy valódi kapcsolat fűz Romanhez. Ki enged meg magának ilyesmit? Olyan rendszerességgel bocsátok meg és felejtem el a lemondott randevúkat meg az elmulasztott lehetőségeket, hogy azt hiszem, ez is része annak, hogy működőképessé tegyük a kapcsolatunkat. Számunkra ez a normális. Roman legfőbb kötelessége az étterme. Tudtam ezt, amikor találkozgatni kezdtünk, s most is tudom, amikor egyedül vagyok Caprin, nélküle. Nem vagyok meglepve, beletörődtem. De attól még nem fáj kevésbé.

Visszamászom az ágyba, és az államig húzom a takarót. A szerelemben csődtömeg vagyok. Roman mentségei valódinak tűnnek, és minden egyes alkalommal hiszek neki. A mentségei lehetnek nagy volumenűek: küszöbön álló pénzügyi csőd fenyeget, vagy butácskák: a mosogató elárasztotta az étterem konyháját. A katasztrófa nagysága nem számít, elhiszem és elfogadom, bármit is mond. Tettetem, hogy tudom kezelni, de belül fortyogok.

Szörnyen érzem magam, így miért ne foglalkozhatnék a legrosszabbal? A lelkembe nézek, és listát készítek mindarról, amiben csődöt mondtam. Mentális listát. Majdnem harmincnégy éves vagyok (öreg!), és nincs spórolt pénzem (szegénye), és a nagyanyámmal élek (szűkölködő.). Fűzőt hordok. Szeretnék egy kutyát, de nem lesz, mert sétáltatnom kellene, és az én életemben nem jut idő kutyasétáltatásra! A barátom egy részmunkaidős szerető, aki több időt tölt a főállásában, mint velem, s én ezt elfogadom,

200

mert azt hiszem, ezt érdemlem. Vacak barátnő vagyok. Valójában épp olyan rossz vagyok a párkapcsolat terén, mint ő! Én sem akarom feláldozni a munkám érte.

Roman Falconi ígérget, én meg hagyom, hogy kibújjon az ígéretei alól, mert megértem, milyen nehéz kreatív életet élni, legyen szó akár cipőkészítésről, akár éhes emberek etetéséről. Megszólal a telefon. Nem veszek levegőt, és felülök, mielőtt érte nyúlnék. Roman bizonyára észhez tért, és meggondolta magát. El fog jönni! Tudom! Felveszem a telefont. Figyelmeztetem magam, hogy ne szúrjam el. Légy türelmes, mondom magamnak, miközben levegőt veszek.

– Valentina?Nem Roman az, hanem Gianluca.– Igen?– Szeretnélek elvinni a barátomhoz, Costanzóhoz. Nem válaszolok.– Jól vagy? – kérdi. – Mondtam neki, hogy a barátod érkezésére vársz,

így ma délután szakít rád időt.– A ma délután jó lesz – teszem le a telefont, miután megbeszéltük,

mikor találkozzunk.Leemelem a jegyzetfüzetem az éjjeli szekrényről, és a kezembe veszem a

listát arról, mit akartunk csinálni Romannel Caprin. Itt van, világosan: mesés, romantikus kirándulások, hol együnk, mit kóstoljunk meg, a medence nyitvatartási ideje! Még ezt is leírtam.

Hirtelen elönt a szomorúság, hogy egyedül kell megtennem ezeket a dolgokat. Sírni kezdek, alig tudom elviselni a csalódottságot. Ez a hely annyira romantikus, én meg nyomorultul érzem magam. Akár tizennégy éves az ember, akár negyven, a visszautasítás a legrosszabb. Fáj, megalázó, és visszafordíthatatlan. Fogok egy doboz zsebkendőt, és kimegyek az erkélyre. A nap narancssárgán ragyog a mélykék égbolton. Hófehér vitorlájú hajók ringatóznak lent a kikötőben. Sokáig figyelem őket.

Azon gondolkodom, hogy felhívom nagyit, de nem akarom, hogy arra pazarolja ezt a hetet, hogy miattam aggódik, vagy ami még rosszabb, megpróbáljon bevonni a Dominickel kapcsolatos terveibe.

Látom, hogy egy család tart a medence felé, két gyerek, anya, apa. A gyerekek a kerten át kanyargó ösvényen ugrándoznak, míg szüleik szorosan mögöttük haladnak. Figyelem, ahogy elérik a medencét. A gyerekek levetik a ruhájukat, a vízbe ugranak, közben az anya kiválasztja a székeket, és elrendezi a törölközőket. A férj hátulról átkarolja a feleségét, meglepi. A nő felnevet, megfordul, és megcsókolják egymást. Milyen gondtalannak tűnik innen a boldogság! Az emberek, azaz mindenki más, rátalálnak a boldogságra, hiszen szerelmesek lesznek, és saját családot alapítanak. Velem ez soha nem fog megtörténni. Tudom.

Lezuhanyozom, és felöltözöm. A táskámba pakolom a telefonomat, a pénztárcámat és a vázlatfüzetemet. Az ajtó felé tartok. Egy perccel sem tudok tovább ebben a szobában maradni, csak arra emlékeztet, hogy valaki nincs itt. Ettől a gondolattól könnyekben török ki, így a zsebkendős dobozt is a táskába tömöm.

Elég korán van, csendes az előcsarnok. A recepcióhoz megyek. Kinyitom a táskámat, és előveszem a pénztárcámat.

201

– Kijelentkezik? – kérdi a fiatalember.– Nem, nem. A héten itt szállok meg, ahogy terveztem. Szeretném, ha

nem Mr. Falconi nevén lenne a szoba. Inkább az én hitelkártyaszámomat adnám meg.

– Si, si- feleli. A gép leolvassa a szobakulcsomat, és a rajta lévő adatokat. A recepciós elveszi a hitelkártyát, s elvégzi a változtatást a számlán.

– Köszönöm. Ó, és szeretnék részt venni egy sziget körüli hajó-úton.– Feltétlenül. – Megnézi a menetrendet. – Húsz perc múlva indul egy

hajó a mólóról.– Hívna nekem egy taxit?– Természetesen – feleli.

A sétahajó egyáltalán nem hajó, hanem egy csónak, amelyben több sor élénksárgára festett fapadon négy turista ül egymás mellett, köztük én is. Megszámolom, tizennyolcan vagyunk, főként japánok, néhány görög, egy pár amerikai, egy ecuadori és én.

A fehér szakállat és szalmakalapot viselő kapitány vén nápolyi tengeri farkas. Úgy tűnik, elnyűtt megafonja szintén kivette a részét a Tirrén-tengeri fürdőzésből. Ahogy a hajó elhagyja a mólót, a motor ereje a víz színére emel minket.

Pio kapitány elmagyarázza, hogy meg fogja mutatni nekünk Capri természeti csodáit, s közben a mellettem ülő nő az arcomba nyomja a könyökét, ahogy a mobiltelefonjával a kapitányt fényképezi. Hamarosan valamennyi turista Piót fotózza a telefonjával. Szünetet tart, és mosolyog nekik. Gianlucára gondolok, aki azt mondta, utálja a technikát. Ebben a pillanatban én is.

Hiányolom a hatalmas, nagydarab, régimódi, nyakba akaszthatós kamerákat. A leginkább pedig azt, hogy a legjobb pillanatokra tartogattuk a filmet, mert túl drága volt ahhoz, hogy elpazaroljuk. Most már mindent lefényképezünk, még a fényképező embereket is. Talán igaza van Gianlucának, a technika őrület, nem lesz tőle jobb az életünk. Főleg nem a művészet.

Szeretem a hajókat figyelni a Hudson folyón, de egész más dolog egy a hullámokon bukdácsoló, hánykódó hajóban ülni. Meg vagyok lepve, mennyire nem sima az utunk, mert a dokkokból úgy tűnik, a hajók lágyan siklanak a vízen. Nem így van ez a szerelemben is? A távolból annyira könnyűnek és gondtalannak tűnik, de amikor benne vagy, az más. Megérzel minden huppanást, s azon tűnődsz, melyik hullám fog felborítani, túléled-e vagy megfulladsz a veszélyes vizeken, sikerrel jársz-e vagy felborulsz?

A hajónk esetlenül hánykolódik a hullámokon, mint egy régi fadarab. Nagy hullámok teremnek elő a semmiből, harminc centire feldobják a hajót a levegőbe, majd hangos puffanással érünk vizet. Amikor új hullám kapja fel a hajót, az ugrálás kezdődik elölről. Kezd megfájdulni a fogam attól, hogy a hullámok a hajó oldalának ütődnek. Érzem minden ember súlyát a hajóban. Annyira közel ülünk egymáshoz, hogy amikor egy kiszámíthatatlan hullám a hajónak csapódik, olyan, mintha ólomcsővel vágnák oldalba a csoportot.

202

Pio egy csendes kis öbölbe kormányozza a hajót (hála istennek), és egy természetes sziklaalakzatra mutat, amely hasonlít a Szűzanya szobrára, ahogy a lourdes-i barlangban megjelent. A kapitány elmeséli, hogy a Szűzanya a szél, az eső, a vulkáni kőzet és a hit csodája. Ekkor még én is előhúzom a telefonom, hogy készítsek egy képet.

Kifarolunk a kis öbölből, s közben Pio megmutatja nekünk a víz alatt növekvő őshonos korallokat a védőgát mentén. Amikor a hullámok a sziklát nyaldossák, üveges, vörös korallcsápokat pillantunk meg. Sírva fakadok, mert eszembe jutott az a korallág, melyet Roman adott nekem, amikor megígérte, hogy eljövünk erre az útra.

– Jól van? Tengeribeteg? – kérdi a mellettem ülő ázsiai nő.Megrázom a fejem, hogy nem, nem vagyok tengeribeteg, sikítani akarok!

A szívem fáj!Ehelyett elmosolyodok, bólintok, és elfordulok az óceán felé. Nem a nőhibája, hogy Roman Falconi nem jött el! Ez az idegen csak udvarias, ennyi. És talán nem akarja, hogy lehányjam a hamis Gucci táskáját.

Miközben Pio visszakormányozza a hajót a tengerre, s újra oda-vissza csapkolódunk, sok, a mienkhez hasonló, egymás mellé préselődött turistával zsúfolt csónakot látok. Amikor kihajózunk egy kis öbölből, egy másik hajó foglalja el a helyünket.

– Mikor nézzük meg a Kék Barlangot? – kérdi az amerikai feleség amerikai férje.

– Hamarosan, hamarosan – feleli Pio fáradt mosollyal, ami arról árulkodik, hogy napjában ezerszer megválaszolja ezt a kérdést.

Harmonikaszó szűrődik felénk a vízen. Minden fej a játékos dallam irányába fordul. Egy elegáns, fekete-fehér csíkos, vászontetős katamarán siklik elénk a sziklák mögül. Egy férfi harmonikázik, miközben a szíve hölgye egy halom párnára hanyatlik a kárpitozott fedélzeten, arcát széles karimájú kalap árnyékolja. Romantikus jelenet, amitől a dingibe zsúfolódott összes turista sajnálja, hogy nem áldozott rá, és nem bérelt magánhajót.

Ahogy a katamarán megjelenik előttünk, a zene egyre hangosabb lesz.– Hát nem csodás? – kérdi az amerikai nő. – Időskori szerelem. Jobban

megnézem a katamaránt. Édes istenem! A kalap alatt nagyanyám dől hátra, mint egy Botticelli-kurtizán, azzal az eltéréssel, hogy nem szőlőt eszik, hanem Dominic szerenádját hallgatja. Az arcomba temetném a fejem, hogy ne is lássanak, de nincs elég hely behajlítani a könyököm.

Pio odakiált a katamarán kapitányának.– Giuseppe! Halló, Giuseppe! – A másik szalutálva viszonozza az

üdvözlést. Tekintve, hogy zsúfolt hajónkat hullámok verdesik, meglep, hogy a katamarán kapitánya nem segélykérő jelnek vette Pio integetését. A hajónkon lévő turisták integetnek a szerelmeseknek, majd elkezdik fotózni őket. Milyen különös nyaralni és más emberek szórakozásáról fényképeket készíteni! Nagyinak és Dominicnek saját paparazzóik vannak. Sikítani tudnék, meg is teszem.

– Nagyi! – kiáltom. Nagyanyám felül, hátratolja a kalapját, és előrekémlel a hajónk irányába.

– Ismeri őket? – kérdi mögülem az amerikai nő. Túl szűk a hely, hogy hátra forduljak, így előrefelé nézve kiáltom, hogy igen.

203

– Valentine! – integet nekem nagyi. Megböki Dominicet, aki a harmonikájával integet.

– Érezzétek jól magatokat! – kiáltom, miközben elhajózunk. Nagyi visszadől a párnákra, Dominic pedig tovább játszik.

Na ez hogy tetszik? A nyolcvanéves nagyanyámat elcsábítják a Tirrén-tengeren, én meg úgy zsúfolódok ebbe a hajóba a többi turista közé, mint a helyi halpiacra szánt fogás. Mintha kellene még egy ok, hogy Capri szigetén bőgjek, hát most megkaptam.

– Hogy tetszett a Kék Barlang? – kérdi Gianluca, miközben Costanzo Ruocco cipőboltja felé sétálunk.

– Nem tudtunk bemenni. Túl magasak voltak a hullámok.– Az elég rossz – mosolyog.– Vicces?– Nem, nem, csak tipikus.– Mindent tudok a helyiekről, akik kiteszik a táblát, hogy távol tartsák a

turistákat.– Ne add tovább a titkainkat!– Már késő. Mindent tudok rólatok, olaszokról és a titkaitokról.

Megtartjátok magatoknak a legjobb extra-szűz olívaolajat, ahelyett hogy hozzánk szállítanátok, megtartjátok a legjobb borokat, és most bebizonyosodott, hogy lezártok egy nemzeti látványosságot, amikor egyedül akartok úszni. Na, szép, mondhatom!

Követem Gianlucát lefelé a domboldalról egy keskeny járdán a piazza mentén. A Da Costanzo bejárati ajtaját kitámasztották, két hatalmas panorámaablak fogja közre, melyek tele vannak nyitott, ékszerekkel díszített női szandállal, s a lime zöldtől kezdve a meleg rózsaszínig mindenféle színben pompázó férfi papucscipővel.

Belépünk az egyetlen apró szobából álló boltba, a falakat a padlótól a mennyezetig beborítják a ferde fapolcok, melyeken több tucat cipő hever. A föld árnyalataitól kezdve a zselécukor fényesig mindenféle színű bőr megtalálható itt. Az alapmodell egy lapos, T-pántos szandál. A díszítés, a merész geometriai formák teszik őket különlegessé: egymásba fonódó, aranyszínű bőrkarikák; kis, kör alakú akvamarinhoz rögzített nyitott holdkő-négyzetek; rubincsokrok; vékony, zöld bőrpántra rögzített, nagy smaragdháromszög.

Costanzo Ruocco mintegy hetvenévesnek tűnik, fehér haját hátrafésülve hordja. A bolt hátuljában egy kis cipészpadra támaszkodik. Lepillant a munkájára, a kezében tartott aktuális cipőre. Kezében il trincettót, egy kis kést tart, ezzel igazítja ki egy szandál pántját. Aztán a kést egy hegyes szerszámra, il scalpellóra cseréli. Egy kis lyukat szúr a szandál talpába, és keresztülfűz rajta egy puha bőrfonatot. Majd az il martellóval az alaphoz kalapálja a pántot. Kezei ügyesen, gyorsan, pontosan járnak, ezek egy munkáját gondosan és örömmel végző mester mozdulatai.

– Costanzo? – szakítja félbe finoman Gianluca.Costanzo felnéz. Széles, meleg mosolya van, bőrét nem szabdalják

ráncok, ez az olyan emberek sajátja, akik megbánás nélkül élnek.– Valentine Roncalli vagyok – nyújtom felé a kezem. Leteszi a szandált,

és megszorítja a kezem.

204

– Olasz? – kérdi.– Mindkét részről. Amerikai olasz – bólintok.Egy harmincas éveiben járó, sötét, hullámos hajú fiatalember nyitja ki a

tükrös ajtót, amely Costanzo mögött a tároló helyiségbe vezet, s belép a boltba. Egy doboz szöget, le semenzét tesz le Costanzo munkaasztalára.

– A fiam, Antonio – mutatja be Costanzo.– Ciao, Antonio.Gianluca a vállamra helyezi a kezét.– Itt hagylak Costanzóval.– Nincs biztonságban – viccel Costanzo.– Helyes – felelem. Jóízűen felnevet.– Ma felviszem Papát és nagyanyádat Anacapriba – mondja távozás

közben Gianluca. Antonio egy vevőt szolgál ki, míg én közelebb húzom a széket Costanzóhoz. Úgy tűnik, nem bánja. Nem készültem fel rá teljesen, hogy a délutánomat egy cipésszel töltöm, de mi egyebet tegyek? Már maga az a gondolat is tengeribeteggé tesz, hogy még egy, a ma reggelihez hasonló turistakirándulást tegyek egyedül. Így azt teszem, amit előttem minden Roncalli asszony: a legjobbat hozom ki a helyzetből.

– Mióta cipész? – kérdem Costanzót.– Ötévesen kezdtem. Négy fiútestvérem van, és el kellett sajátítanunk

egy mesterséget. A családom harmadik generációjához tartozom, amely cipőket készít.

– Én is – mondom neki. Leteszi a scalpellóját.– Szandálokat készít?– Esküvői cipőket. New Yorkban.– Bravo- mosolyog.A munkaterülete mögötti falat fotómontázs borítja. Az olasz ikonok –

mint például a nyaralását töltő, lapos, aranyszínű bőrszandált viselő Sophia Loren és a Costanzo tengerészkék papucscipőjében feszítő Silvio Berlusconi – közé rengeteg olyan emberről készült kép ékelődik be, akiket még soha nem láttam. Egy Clark Gable-képre mutatok.

– A kedvenc színészem – mondom.– Nekem nem. Én John Wayne-t kedvelem. Nevetünk.– Én készítettem Clark Gable cipőjét a Nápolyban kezdődött című

filmhez – meséli, miközben felveszi az il martellót, és a szíj szélét kalapálja vele.

– Milyen volt?– Magas. Kedves. Nagyon kedves – von vállat.– Nem bánja, ha maradok, és figyelem munka közben?– Talán tanulhatok magától – mosolyog.– Nem hiszem.– Maga tervezi az esküvői cipőket, vagy mások terveit valósítja meg?– Mindkettő. Dédnagyapám tervezte a hat alapmodellünket, s most

remélem, hogy újakat fogok készíteni.– Va bene. – Kezébe veszi az il tricettót, és a kés pengéjét úgy húzza

végig egy marhabőrtalpon, mintha almát hámozna. A bőr szalagszerűen

205

hullik a földre. Átadja nekem a talpat, és a padon heverő szerszámai felé int. – Mutassa meg, hogyan varr.

Elveszem tőle a cipőtalpat, és a la lesina o puntervolóval körben megjelölöm, hova kerülnek az öltések. Aztán felveszem a la bucatricét, és egy sor lyukat ütök a jelölések helyére. Kihúzok egy vastag tűt a tűpárnájából (bársonyparadicsom, csakúgy, mint nagyié!), s erős, de vékony bézs kenderszálat fűzök bele. Tisztán megkötöm a végét, először a saroknál dugom át a lyukon, majd oldalt haladok a lábujjak felé, aztán lefelé a másik oldalon. A folyamat mintegy három percembe kerül.

– Gyors. Jó – bólint Costanzo.A délután hátralévő részét Costanzo mellett töltöm. Kalapálok és varrok.

Vágok és kaparok. Csiszolok és fényezek. Bármit kér, megteszem. Értékelem a munkát, elfeledteti velem, hogy most nyaralnom kellene.

Elvesztem az időérzékem, amíg fel nem nézek, és meg nem látom a sápadtkék alkonyt a szirtek felett.

– Jöjjön vacsorázni – hív. – Meg kell köszönnöm.– Nem, nagyra értékelem, hogy megengedte, hogy magával dolgozzam.

A munkában van a jutalmam.Rám néz, és mosolyog.– Visszajöhetek holnap? – kérdem.– Nem. Menjen ki a tengerpartra. Pihenjen. Szabadságon van.– Nem akarok a tengerpartra menni. Inkább visszajönnék, hogy magával

dolgozzam. – Meglepve hallom magamat, de amint kimondom, tudom, hogy igaz.

– Fizetnem kell magának.– Nem kell, de készíthet nekem egy pár szandált.– Perfetto!– Mikor nyit?– Hajnali öttől itt vagyok.– Ötre itt leszek. – A vállamra hajítom a táskát, és a piazzára indulok.– Valentine! – szól utánam Antonio. – Köszönöm.– Ó, viccel? Mille grazie. Az édesapja lenyűgöző.– Soha senkinek nem engedi, hogy mellé üljön. Kedveli magát. Papa nem

kedvel csak úgy bárkit – nevet. – Maga elbűvölte.– Ilyen hatást gyakorolok a férfiakra. Viszlát holnap. – Igen, van valami

különös hatalmam a férfiak felett. Kivéve Roman Falconit.Miközben elsétálok a turisták mellett, akik épp beszállnak a buszokba, túl

hangosan beszélgetnek és túl sokat nevetnek, jobban egyedül érzem magam, mint valaha. Talán kitaláltam valamit, ami ezt a katasztrófát végül valami csodálatossá változtatja. Azzal töltöttem a napot, hogy egy mestertől tanultam, s tulajdonképpen jól éreztem magam. Ha jók az ösztöneim, vagy legalább a munkában jobbak, mint a szerelemben, az az érzésem, hogy most kezdtem el megtanulni Costanzo Ruoccótól azt, amire szükségem van.

– Valentine? Andiamo- hív Costanzo a bolt hátuljából. Meglepődött, amikor az ígéretemhez híven tényleg megjelentem. Nemigen tudja, hogy voltaképpen szívességet tesz nekem azzal, hogy megmenti a nyaralásom.

206

Leteszem a munkám, s a hangját követve a tárolóhelyiségen keresztül egy belső kertbe jutok, ahol egy kis asztal és négy szék áll. Az asztalt fehér pamutterítő borítja, melyet egy cserép illatos, piros muskátli rögzít, hogy ne fújja el a capri szellő.

Costanzo int, hogy üljek le mellé. Kinyit egy egyszerű, fém ételtartót, és kipakolja a tartalmát. Kicsomagol egy vekni kenyeret a zsírpapírból. Mellé helyez egy doboz friss fügét, majd kiemel egy dobozt, melyben úgy tűnik, fekete olajbogyóval borított fehérhúsú hal van. Előhúz két szalvétát. Az asztal alól elővesz egy korsó házi bort. Önt egy pohárral nekem, majd magának.

Felvágja a kenyeret, amely egyáltalán nem is kenyér, hanem pizza alige, apróra vágott vöröshagymával és szardellával töltött puha tészta. Hosszú, vékony szeleteket vág belőle, majd kettőt egy tányérra rak nekem. Beleharapok a ropogós kéregbe, s érzem a sós szardellát, melyet meglágyított a tésztába csomagolt édes vöröshagyma és vaj.

– Finom? – kérdi.Határozottan bólintok, hogy igen.– Miért jött Caprira?– Úgy volt, hogy nyaralni, de a barátomnak munkahelyi problémái

támadtak, és az utolsó pillanatban nem tudott eljönni.– Lemondta?– Igen.– Amikor hazamegy, vége, ugye?– Costanzo!– Nos, jobban szereti a munkáját, mint magát.– Nem erről van szó.– Én így látom.– Tudja, tulajdonképpen örülök, hogy nem tudott eljönni, mert ha

megtette volna, akkor most nem lehetnék itt magával.Elmosolyodik.– Túl öreg vagyok magához – nevet.– Úgy tűnik, ez a helyzet a legtöbb férfival, akivel Olaszországban

találkozom.– De ha fiatalabb lennék… – legyez a kezével.– Ó, igen, Costanzo. – Szívből nevetünk. Napok óta most először érzem

magam igazán boldognak.Az olasz férfiaknak a nők az elsők. Roman fontossági sorrendje inkább

amerikai, mint olasz, mivel nála az étterem az első. Ha igazságos akarok lenni, nem állíthatom, hogy az én sorrendem helyes, vagy hogy elsajátítottam az élet művészetét. Azért élek, hogy dolgozzam, s nem azért dolgozom, hogy éljek. Roman és én elvesztettük olasz természetünket. Tipikus, túlfeszített, agyonhajszolt amerikaiak vagyunk, a legrosszabb fajta csőlátással. Elvesztegetjük a jelent egyfajta tökéletes jövő kedvéért, amelyről azt hisszük, hogy ránk vár, ha eljutunk odáig. De hogyan jutunk el odáig, ha nem most építjük a kapcsolatokat?

Hirtelen nevetségesnek tűnik, ahogy napról napra New Yorkban élek. Jelzálogba bocsátottam a boldogságom egy olyan idő kedvéért, amely lehet, hogy el sem jön. A bátyámra gondolok, a házra, a Bergdorf-kirakatra és Bret befektetőire. Imádok cipőket készíteni. Miért kell ennek ennél

207

bonyolultabbnak lennie? Costanzo elsétál a munkába, elvégzi a dolgát, majd hazamegy. Az életének van egyfajta ritmusa, amely értelmet ad neki. A kis bolt szépen eltartja Costanzót és a fiait. Iszom egy korty bort. Aromája gazdag, intenzív, mint minden szín, hangulat és érzés ezen a szigeten.

Costanzo cigarettával kínál, de elutasítom. Rágyújt, és pöfékel.– Mit csinál télen, amikor elmennek a turisták? – kérdem.– Bőrt vágok. Talpakat készítek. Pihenek. Eltöltőm az időt – feleli. Elnéz

a távolba. – Eltöltőm a napokat, és várok.– Arra, hogy visszatérjenek a turisták? – kérdem.Nem felel. Arckifejezése azt sugallja, hogy ne feszegessem. Eloltja a

cigarettáját.– Menjünk vissza dolgozni.Követem vissza a boltba. Helyet foglal a munkapad mögött, én pedig

leülök az asztalom mögé. Egy új mintát emel ki a tartóból, és tanulmányozza. Felveszem az il trincettót és egy talpat abból a kupacból, melyet Antonio hagyott itt nekem. Követem a minta szélét, és mint egy almát, meghámozom a talp külső oldalát, épp úgy, ahogy Costanzótól láttam az első nap. Dicsérő pillantást vet rám, és elmosolyodik.

– Menjen, hozza a vázlatfüzetét – utasít, miután megittuk a délutáni kapucsínót. – Látni akarom a munkáit.

Felkelek az asztaltól, és visszamegyek a boltba. Előveszem a vázlatfüzetemet a kézitáskámból.

– Minden rendben? – kérdi Antonio.– Az édesapja szeretné látni a rajzaimat. Halálra vagyok rémülve.

Autodidakta művész vagyok, és nem tudom, hogy a rajzaim olyan jók-e, amilyenek lehetnének.

– Őszinte lesz magához – mosolyodik el.Nagyszerű, gondolom, miközben átvágok a tároló helyiségen a belső

udvar felé. Amikor leülök mellé, Costanzo épp fügét hámoz. Mesélek neki a Bergdorf-kirakatokért folytatott versenyről, majd kinyitom a vázlatfüzetemet, és megmutatom neki a cipőt. Ránéz, majd összeszűkült szemmel sandít rá.

– Elegáns – mondja. – Molto bene.– Tetszik?– Díszes.– Az jó?– Ez tetszik – mutat a cipőfejre, ahol a fonat és pánt találkozik. –Eredeti.– Dédnagyapám a menyasszonyok számára készült hat alapvető

cipőmodelljét operaszereplők után nevezte el. Drámaiak. Lehetnek egyszerűek is. Klasszikusak, s ezt biztosan tudjuk, mert száz évvel később még mindig az ő tervei alapján dolgozunk, és adjuk el a cipőket.

– Milyen cipőket készítenek dolgozó lányok számára?– Mindennapi viseletre szánt cipőket nem készítünk – felelem.– El kellene kezdeni – mondja.Egy olasz mesterembertől nem erre a tanácsra számítottam, de

elfogadom, mert Costanzo sokkal többet tud, mint én.

208

– Úgy beszél, mint egy barátom, Bret. Ő azt akarja, hogy álljunk elő egy cipővel a tömegek számára. Azt mondta, hogy a nagy mennyiségben eladott cipőkből finanszírozni tudnám az egyedi cipőket.

– Igaza van. Nem kellene különbséget tenni aközött, hogy egy vagy sok nő számára készül-e a cipő. Minden vevőjük a legjobbat érdemli. Tehát tervezzen egy cipőt, amelyet mindnyájan hordhatnak.

– Nem igazán tudom, hogyan.– Dehogyisnem. Megrajzolta azt a cipőt a kirakatba, hát tud rajzolni még

egyet mindennapi viseletre. Adok magának egy megbízást. Fogja a rajztömbjét, és menjen ki a piazzára! Rajzoljon le annyi cipőt, amennyit csak tud!

– Milyen cipőket?– Bármit, amit meglát, és megtetszik. Figyelje, hogyan mozognak a nők a

cipőben!– A turisták sportcipőt viselnek.– Őket felejtse el! A capri boltos lányokat nézze! Tudni fogja, mit

rajzoljon – mosolyog. – Most menjen!Fogom a vázlattömbömet meg a ceruzámat, s kimegyek a pizzára.Kiválasztok egy helyet az árnyékban a távoli kőfalnál, és leülök.

Leteszem a vázlatfüzetem, és figyelek, ahogy Costanzo utasított.A szemem átsiklik a Reebok, Adidas és Nike cipős turistatömegeken,

hogy ráakadjon a helybéliekre, a boltokban, éttermekben és szállodákban dolgozók nőkre. A lábukat nézem, ahogy úti céljuk felé haladva átvágnak a tömegen. Ezek a dolgozó nők lapos, praktikus, mégis gyönyörű cipőt viselnek: tengerészkék vagy fekete, belebújós, sima bőrből készült cipőt; nem túl magas sarkú, bézs fűzős cipőt; egyszerű bőrből készült, T-pántos szandált. Egy bátor eladólány lábán pedig élénk rózsaszín borjúbőr papucscipő pompázik. A pillantásom a színre siklik, észreveszem, hogy ő egyike azon ritka nőknek, akik élénk árnyalatot viselnek a lábukon. A legtöbb nő a klasszikus semleges színeket választja.

Egy idő után felhúzom a lábam, és törökülésbe helyezkedem. Elkezdek rajzolni. Rajzolok egy egyszerű, lapos bőrcipőt, a felsőrésze alacsony, eltakarja a lábujjakat, de nem nyúlik fel magasan a cipőfejnél. Újra és újra megrajzolom, amíg tetszetős formát nem kapok, amely a leginkább illik egy nő lábára, mérettől, hosszúságtól és szélességtől függetlenül.

A piazza sarkán, az ékszerüzlet előtt egy anyát és lányát látok beszélgetni. A negyvenes éveiben járó anya karcsú tengerészkék szoknyát és fehér blúzt visel. Miközben beszél, karján vastag, fényes, ezüst karperecek csendülnek egymáshoz. Tengerészkék, lapos bőrcipőt visel egyszerű masnival a felsőrészén. A lányon fekete, leheletvékony póló, s barna vászonból készült rövid boleró van. Vékony szárú farmere hosszú és szűk. Barna lapos cipőjén hozzáillő gros-grain szalag fut körbe. Az anya lapos cipője klasszikus, a nő magas, lezser, ami a kényelmes lábbelinek is köszönhető. A cipő puha, de nem esetlen. A lány előre-hátra billeg, miközben izgatottan beszélget az anyjával. A lapos barna cipő illik a lábára, nem válik el a sarkától, a bőr vele mozog, lágyan, teljes ívben meghajol, ahogy a lány lábujjhegyre emelkedik. A bőr nem ráncolódik, nem törik meg.

Egy idősebb, nagyi korabeli nő sétál a fal felé, és nem messze tőlem leül. Kerekded, zömök; sűrű, ősz haját piros szalaggal fogja hátra. Fekete, A-

209

vonalú, egészen rövid ujjú pamut nyári ruhát visel. Lábán egyszerű, fekete, belebújós velúrcipő. A falnak támaszkodik, majd kinyit egy barna papírzacskót. Belenyúl, előhúz belőle egy érett cseresznyeszemet, és beleharap. A magot átdobja a falon, le a szirteken. A napfényben valami megcsillan a gallérjánál. Egy melltű. Közelebb hajolok, hogy jobban lássam.

Szárny formájú bross. Apró türkiz- és korallgyöngyökkel van kirakva, s úgy tűnik, valódi gyémántdarabkák szegélyezik. A fényükből tudom megállapítani, hogy valódiak. Hamis ékszerekkel dolgozom, amelyek fényesen ragyognak, de az igazi gyémánt elnyeli a fényt, és belülről ragyog.

Felbátorodom, és közelebb húzódom hozzá.– Gyönyörű a melltűje.– Mia Mamáé – mutat mosolyogva az ékszerboltra. – A családunk boltja.– Ó, milyen szép.– Apám készítette anyám számára.– Úgy néz ki, mint egy angyal szárnya – mondom. Anyámnak van egy

karácsonyi, gyöngyös szárnyú kerubdísze, amely a melltűn látható szárny formájára emlékeztet.

– Si, si. Az édesanyámat Angelának hívták.A nő lehajtja a papírzacskó szélét, lezárja. Feláll, s távozás közben

integet. Kinyitom a vázlatfüzetemet, s lerajzolom a brosst, egy gyémánttal szegett, kövekkel gazdagon díszített angyalszárnyat. Nem kapkodok. Lassan kezdek beleszeretni ebbe a figurába. Újra és újra lerajzolom, amíg a lap meg nem telik szárnyakkal. Ahogy a turisták felszállnak a hegyről a mólókra induló utolsó buszra, a piazza kiürül.

Rajzolok még egy utolsó szárnyat, egy ívet húzok a szárny csúcsához. Egyszerű, de még soha nem láttam ilyen formát, cipőn nem.

Angyal Cipők– írom.Aztán becsukom a vázlattömböt, és visszatérek Costanzóhoz, hogy

megmutassam neki a vázlataimat.

Mire visszaérek, Costanzo éppen zár. Az órájára néz és felszisszen. Viccelődik, hogy késtem, s nagyon jól érzi magát. Hagyom. Aztán megmutatom neki a megbízatásom eredményét. Odaadom neki a vázlatot. Rápillant, és a díszre mutat.

– Szárnyak?– Angyalszárnyak.– Tetszik – mondja. – Miért angyalok?– A boltunkat Angelini Cipőknek hívják, de a cégér már nagyon öreg,

néhol az eső elmosta a feliratot, s már csak annyi olvasható rajta, hogy Angel Cipők. Így amikor megláttam az idős hölgy melltűjét a piazzán, elgondolkodtatott. A nagy tervezők lógója egyszerű, rögtön felismerhető. Így arra gondoltam, mi lenne, ha a tervemben szerepelne egy angyalszárny?

– S amikor a két cipőt összerakja, két szárny.– Szimmetria! S a szárnyakat el tudom készíteni ékszerből, bőrből vagy

rézből. Még hímzéssel is.– Bármiből – von vállat Antonio.– Igen, pontosan? – ragyogok. – Köszönöm, hogy kiküldött oda.

Különben sose láttam volna meg azt a brosst.

210

– Eddig a cipőkkel kapcsolatos valamennyi ötletem a nők megfigyeléséből származott – mondja Costanzo. – Látja a boltomat? Több ezer kombinációt lehet elkészíteni. Nincs két egyforma, ahogy nincs két egyforma nő sem. Ezt ne felejtse el, amikor rajzol!

Bepakolom a táskámat, és indulok. Amikor visszatérek a piazzára, az már teljesen üres. Lesétálok a dombról a szállodába. Amikor megérkezem a bejárathoz, Gianluca kint ül, és újságot olvas a gyengülő fényben.

– Rosszat tesz a szemednek, ha a sötétben olvasol – szólok neki. Felnéz, rám mosolyog, leveszi az olvasószemüvegét, és a zsebébe teszi. Kihúz nekem egy széket maga mellett. Leülök.

– Mindennap odajársz dolgozni? El fogod kényeztetni Costanzót.– Bárcsak egy egész évet maradhatnék!– Pihenni jöttél.– Nem akarok pihenni. Nem tudom, lesz-e még alkalmam valaha

visszatérni ide. Vagy hogy Costanzo itt lesz-e, amikor visszatérek.– Itt lesz. Mindnyájan itt leszünk. Kivéve a te Romaned.– Ki mondta? – dőlök hátra a székben. Olaszország kezd szörnyen

hasonlítani Amerikára, ahol a magánéletem részletei hangsebességgel terjednek a családi forró dróton.

– A nagyanyád. Az édesanyád felhívta.– A kapcsolatom egy nemzetközi botrány – nézek körül egy pincért

keresve. Szükségem van egy italra.– Bolond az az ember – int le Gianluca egy pincért.– Én lehetek mérges Romanre, de neked nem szabad minősítened. Még

mindig a barátom. – Gianluca nem tudja, de néha inkább úgy beszél, mint az apám.

– Hogyhogy?– Nem szakítok vele. De még ha meg is tenném, akkor sem telefonon

vagy egy istenverte e-mailben.– Jó érv. – Megrendeli az italokat a pincérnél.– És egyébként is, ha rámutatsz arra, hogy mekkora idióta voltam, az

csak még tovább ront a helyzeten. Egy kis büszkeség azért bennem is van.– Semmi baj nincs veled – biztosít.– Tényleg? Szerintem valami egyáltalán nem stimmel azzal a nővel, aki

nem követeli meg, amire szüksége van, vagy amikor igen, bocsánatot kér.– Megpróbálni egy kapcsolatot működőképessé tenni, nem ugyanaz, mint

megbocsátani azt, amit nem kellene – mondja Gianluca. – Nagyanyád azt szeretné, ha velünk laknál.

– Köszönöm, de tetszik a hotel.– Van néhány dolog, amit meg szeretnék neked mutatni itt, Caprin.– Jó. – Bármibe beleegyeznék, mert az az igazság, hogy most már semmi

sem számít, hiszen a nyaralás, amelyről álmodtam, nem válik valóra. – Szeretnék neked mutatni valamit – mondom.

Gianluca már-már szexisen húzza fel az egyik szemöldökét. Na ebbe nem megyek bele.

– Nyugi. Ez egy vázlat. – Előhúzom a rajztömböt a táskámból, s kinyitom az új cipőmnél. Előveszi az olvasószemüvegét a zsebéből, és szemügyre veszi a rajzom.

211

– Bájos – mondja. – Orsola szívesen felvenné.– Jó. Ez egy olyan cipő, melyet nagyi is viselhetne, anyám is megvenné,

és én is hordanám. Azt akarom, hogy nagyot szóljon. Még nevet is adtam neki. Angyal Cipők. Mit gondolsz?

– Olyan sok ötleted van.– Nos, szükségem lesz rájuk. Amikor ez a rövid olasz álom véget ér,

hazatérek a háborús zónába.– Nem lehet olyan rossz!– Tudod, Gianluca, ti, igazi olaszok és mi, akik amerikai olaszoknak

hívjuk magunkat, különbözünk. Ti kiegyensúlyozottan éltek. Dolgoztok, esztek, pihentek. Mi nem. Nem tudunk. Úgy élünk, mintha bizonyítanunk kellene valamit. Soha nincs elég idő, kapkodva eszünk, a lehető legkevesebbet alszunk. Hiszünk abban, hogy az nyer, aki a legkeményebben dolgozik. – Megérkeznek az italok. Egymásra emeljük a poharunkat, és iszunk egy kortyot.

– Téged mi tesz boldoggá? – kérdi.A kérdés váratlanul ér. Roman ezt soha nem kérdezte meg tőlem. Arra

sem emlékszem, vajon Bret igen. Valójában még magamnak sem teszem fel ezt a kérdést. Egy pillanatra elgondolkodom, majd válaszolok.

– Nem tudom.– Soha nem lehetsz boldog, ha nem tudod, mit akarsz.– Oké, oké, te Capri bölcse, te tudod a választ az élet nagy kérdéseire.

Téged mi tesz boldoggá?– Egy jó asszony szerelme.– Jó válasz. Egy héttel ezelőtt nem ezt válaszoltam volna. Enyém volt

egy jó férfi szerelme, s nem ő volt a legfontosabb.– Miért?– Ha ő lett volna, talán most itt lenne.– Ha okos lenne, te lennél a legfontosabb neki. Miért magadat hibáztatod

egy fajankó szörnyű modora miatt?– Egész biztos vagyok benne, hogy nekem is volt szerepem benne.– Ez nevetséges. Ha szeretsz valakit, megbecsülöd. Gondját viseljük

annak, amit szeretünk. Ugye? – Egy kicsit felemeli a hangját. Eszembe jut az első nap Arezzóban, amikor nagyi és én elmentünk a cserzőműhelybe, ahol Gianluca hangosan veszekedett Dominickel.

– Nyugi, Gianluca, ne húzd fel magad, mint a cserzőműhelyben. Ez egy békés sziget. Itt nincs kiabálás.

Elmosolyodik.– Gyere és szállj meg nálunk!Egy hónap itáliai tartózkodás után a Vechiarelli család szakértője

vagyok. Gianlucának minden a családról szól. Szeret mindenkit összeterelni, legyen az akár otthon az asztal körül, az autóban, vagy a gyárban, s mint egy pásztor őrködik felettünk védelmező-leg. Ételt készít, gondoskodik az italról, mutatja az utat, általában véve mindenkiről gondoskodik maga körül. Különös lehet számára, hogy egyedüllétre van szükségem. Miért ne laknék náluk az unokatestvére villájában? Taszítja a gondolat, hogy Teodora unokája egy szállodában van a szomszéd szoba helyett, ahol biztonságban, kényelmesen és jól tápláltan lakhatna.

– Nem, köszönöm, tényleg szeretem az itteni szobámat.

212

– De van számodra helyünk.– Az nem ugyanaz, mint a tetőtéri lakosztály.– A szoba az unokatestvéremnél nagyon szép.– Biztos vagyok benne. De hidd el nekem, az nem ez a szoba. Akarod

látni?– Persze – feleli.Gianluca követ a liftig a Quisisana előcsarnokán át végig a folyóson. A

lift zsúfolt, és nevetünk azon, ahogy összepréselődünk. Amikor az én emeletemre érünk, a nyitott ajtóra teszi a kezét, és kivezet a liftből. Követ a szobámba. A kora esti hűvös szellő betölti a lakosztályt, s lágyan lebegteti az áttetsző függönyöket. A szobalány friss, fehér orchideákat tett a vázába a nappaliban.

– Látnod kell a kilátást – mutatok a hálószobába vezető, majd az erkélyre nyíló ajtókra. – Egy perc, és ott vagyok. – Kimegy az erkélyre, miközben leteszem a táskámat, és megnézem a telefonüzeneteimet. Egy jött anyától, egy Tesstől, és három Romantól. Anya azt akarja, hogy szerezzek neki aligátorbőr táskát. Nem hiszem, hogy olvassa a lapokat, az aligátorbőr illegális. Tess üzenetet hagyott, hogy apa jól van, s nem hoznék-e korallkarkötőt a lányoknak?

Meghallgatom Roman üzeneteit, aki elmondja, hogy szeret, és azt kívánja, hogy bárcsak itt lehetne velem. Három üzenet egymás után ugyanazzal a kérlelő szenvedéllyel. Érdekes, amikor elmúlt a haragom, az közel hozta hozzám Romant. Talán a koktél teszi, de írok neki:

Találtam munkát Caprin. Imádom. Talán soha nem megyek haza. Lehet, hogy végül mégis ide kell jönnöd. Szeretettel, V.

Csatlakozom Gianlucához az erkélyen.– Mit gondolsz? – mutatok a Quisisana kertjére és mögötte a tengerre.– Bella.– Most már látod, miért akarok itt maradni.Amikor Caprin leszáll az este, az olyan, mintha kék fátyol borulna a

csillogó szigetre. A korlátra teszem a kezem, ívben megfeszítem a hátam, felnézek, és amennyire csak tudom, beiszom magamba a végtelen ég látványát.

Hirtelen kezeket érzek a derekam körül. Gianluca közel húz magához, és megcsókol. Miközben ajkai lágyan, édesen az enyémen időznek, gyors információszalag fut végig a fejemben. Természetes, hogy megcsókol, mit gondoltál mit fog tenni, felhívtad a szobádba, éjjel, megmutattad neki a romantikus erkélyt, a fejetek felett milliárdnyi csillag, megkérdezted, hogy mit gondol, és a gondolatai a szexnél kötöttek ki, most meg pácban vagy. Gabriel szavai csengenek a fülemben: nincs gyűrű, nincs megcsalás. Ez a csók jólesett, még többet akarok. Soha nem riadtam vissza egy eleve kudarcra ítélt szerelemi viszonytól valaki újnak a karjában, most miért tenném?

Átölelem, és felcsúsztatom a kezem a nyakáig. Újra megcsókol. Mit csinálok?Megadom magam, hát azt. S kezdeményezek is, ami rosszabb. A szigeten minden arra ösztönöz, hogy szeretkezzem, minden illat, anyag és tónus ellenállhatatlan hátteret teremt egy dologhoz, csak egy dologhoz. A kávézókban kezdődik. A meghitt asztaloknál, ahol a térdek és combok egymáshoz érnek. Az édes kókuszfagylalt egy hosszú séta után a forró

213

napon; a puha bőr dekadens illata Costanzo boltjában; a friss étel, az érett, egyenesen a fáról leszakított füge; a finom, sós tengeri levegő, és a hold, egy csinos gyöngygomb a selymes égen, amely arra vágyik, hogy kigombolják. Még a cipők is a szexről mesélnek, különösen a szandálok. Vékony aranypántok a barna bőrön, készen arra, hogy kikapcsolják őket.

Az olaszok érzékien élnek, ezt mindenki tudja, én is tudom, ezért nem állok ellen ezeknek a csókoknak.

Valahogy olyan lenne, mintha maga az élet ellen vétenék, ha ellenállnék annak, ami annyira természetesnek látszik. Ezek a csókok épp annyira részei egy olasz nyári napnak, mint leszakítani egy fügét a fáról és megenni. Ami romantika maradt a világon, abból a legjobbat itt találni meg, Olaszországban. Gianluca úgy tart a kezében, mint egy díjat, miközben ajkai érintése körülölel, mint a meleg hullámok a medencében. Úgy érzem, süllyedek, amikor Gianluca gyengéden megcsókolja a nyakamat. Amikor kinyitom a szemem, csak a csillagokat látom, üvegdarabkákként szúrják át a kék eget.

Aztán eszembe jut Roman, s hogy úgy volt, mi leszünk ezen az erkélyen, ezek alatt a csillagok alatt, együtt haladunk afelé az ágy felé, ennek a holdnak a fényében, s kezdek elhúzódni. De nem vagyok benne biztos, hogy van erőm ellenállni. Én vagyok az a lány, aki mindig eszik még egyet cannolit! Hát nem érdemlem meg? Nem érdemli meg mindenki?

– Sajnálom – mondom neki.– Mit? – kérdi csendesen. Aztán kitartóan tovább csókol. Ez nem én

vagyok. Amikor valakivel együtt vagyok, más férfira még csak rá sem nézek. Nagyon hűséges vagyok. Valójában mindig hűséges vagyok, még ha nem is állapodtunk meg benne előre. Egyetlen randi után hű tudok maradni. Ennyire hűséges vagyok. Természetesen hajlok a régimódi odaadásra. A spontaneitás és változatosság nem nekem való. Át szoktam gondolni a dolgokat, így még soha nem kellett lábujjhegyen kerülgetnem a múltamat szégyenemben. Én ugrándozom. Akadálytalanul, szabadon! Tiszta a lelkiismeretem. Mielőtt folytatnánk, el kell mondanom Gianlucának, hogy nem szoktam ilyet tenni. Megfogom a kezét, és hátralépek. Még rosszabb. Szeretem a kezeit a kezemen. Az ujjai érintésétől, ezektől az erős, dolgos, cserző kezektől apró borzongás fut végig a karomon és a hátamon, mintha hideg esőcseppek hullanának a bőrömre egy forró napon. Valami malária ütötte itt fel a fejét.

– Mit teszek? – Elengedem a kezeit és elfordulok.– Megértem – mondja.– Nem, nem érted. – A kezembe temetem az arcom. Semmihez sem

hasonlítható, amikor az ember szégyenében elrejtőzik. Azt kívánom, bárcsak lenne egy kapucnim és egy pashmina kendőm, s egy magányos cella, ahova bekúszhatnék.

De mielőtt elmagyarázhatnám, hogy mit érzek, vagy magamra vállalhatnám a felelősséget a lobbanékony viselkedésemért, már el is ment. Hallom becsukódni a szobának a hotel folyosójára vezető ajtaját. A számra teszem a kezem. Az ajkam nem keskenyedik el felháborodásomban. Nem, inkább nagy meglepetésemre… mosolygok.

214

Miközben az utolsó nap összepakolom a szerszámaimat Costanzo boltjában, megpróbálok nem sírni. El sem tudom mondani, mit jelentett nekem ez az időszak. Ostobának érzem magam, hogy valaha is turistaként akartam idejönni, a medence partján heverni, és egész nap aludni, amikor felbecsülhetetlen, amit így kaptam. Costanzo irányítása és finom támogatása mellett művész lettem.

Persze nagyi tanított meg rá, hogyan kell cipőt készíteni, de arra soha nem volt idő, hogy megtanítsa, hogyan mozogjak művészként a világban. Soha nem jutott rá idő, hogy bátorítson ezen az úton, mert ez nem olyasmi, amit nagyanyám tud. Dédnagyapám és nagyapám voltak az álmodozók. Nagyi gyakorlatias cipész. Egyszer tervezett egy cipőt, de csak azért, mert rávitte a szükség. Csak azután rajzolta meg és készítette el a balettcipőt, hogy a Capezio miatt sorra vesztette el az ügyfeleket. Nem azért alkotta meg, mert arra vágyott, hanem szükségből. Pénzt kellett keresnie. Teodora Angelini számára a cipőkészítés soha nem az önkifejezés egy formája volt, hanem az étel az asztalon, anyám ruhái és a pénz a perselybe a Pompeji Miasszonyunk-templomban. Nincs is ebben semmi rossz, de már tudom, hogy én többet akarok. Többet akarok mondani.

New York jelent számomra mindent, de már tudom, hogy az őrületben, zajban és a sietős rohanásban a művész hangja elhalhat a megélhetésért folytatott harcban. Megértem a biztonság csábítását, hogy pénzre van szükség kifizetni a számláinkat és az alkalmazottakat, de egy művésznek időre van szüksége, hogy gondolkodjon és álmodjon. A szervezetlen és kötetlen idő táplálja a képzelőerőt. A délutáni szieszta pihentetőnek tűnhet, de a Costanzó-hoz hasonló művészek ezt az időt fordítják a napi munka áttekintésére, ekkor merengenek el új színeken és kombinációkon. Costanzo azt is megtanította, hogy a hétköznapi életet ügyesen is szervezhetjük. Megtanított rá, hogy meglássam a szépet a mindennapi dolgokban. Nem csak cipész vagyok, hanem egy bizonyos cipőt alkotok egy vevő számára, aki megpróbál magából valamit kifejezni a világ felé. Az én feladatom, hogy ezt az üzenetet közvetítsem, hogy értéket találjak a hétköznapiban.

Már nem egy morzsa után kutató bosszantó sirályt látok, hanem egy merész fehér pöttyökkel tarkázott, fekete tollakba öltözött hófehér palettát. Cipőt. Nem kőfalat látok, melyre teljes erővel tűz a déli nap, hanem egy bizonyos árnyalatú szürkét aranyfénnyel. Bőrt. Nem göcsörtös indákat látok egy fekete kerítésen, hanem erdőzöld bársonyt és fekete bőrcsipkét. Csizmát. Nem a felhős kék eget látom, hanem egy vég hímzett selymet. Nem egy csokor rózsaszín bazsarózsát látok, amelyet az újdonsült férj visz haza asszonyának a piazzán át, hanem ékszerrel díszített bojtot egy elegáns cipő fején. Díszeket.

S amikor egy nőre nézek, nem divatot látok, nem kort, nem is méretet. Őt látom. Látom az ügyfelemet, akinek szüksége van rám, hogy megadjam neki azt a valamit, ami elárulja, ki is ő. Én pedig a munkám révén fejezem ki, hogy ki vagyok. Egyszerű, de ez a tudás átformált. Nem az a nő vagyok, aki egy hónapja leszállt Rómában, s nem ugyanaz leszek, amikor hazatérek. Ezekkel az új szemekkel fogom látni az otthonomat. Ez megrémít egy kicsit. Mi van, ha annyira megváltoztam, hogy nem ugyanazok a célok lebegnek majd a szemem előtt, mint mikor eljöttem? Mi van, ha hazamegyek, s nem Roman számomra az igazi, s nem éri meg Alfreddel harcolnom, hogy megmentsem a boltot meg az épületet? Mi van, ha ennek a művésznek a

215

szeme megváltoztatta az egész lényemet? Mi van, ha már nem akarom, amiről egykor álmodtam?

Egy nap ebéd közben Costanzo elmesélte, hogy megözvegyült, s a szemei megteltek könnyel, így nem firtattam tovább. De nem akarom úgy itt hagyni Caprit, hogy nem tudok a feleségéről. Amennyi mindent megtanított a művészetről, úgy érzem, sok minden van, amit jó lenne tudni más dolgokról, az élet lényegéről, és az igaz szerelemről.

Csatlakozom Costanzóhoz a verandán, ahol kitette az ebédünket az asztalra, csakúgy, mint minden nap. Vékonyra szelt mozzarellát, és érett, lédús paradicsomot látok. Amikor csatlakozom hozzá, olívaolajat locsol rájuk.

– Utoljára eszünk együtt.– Az utolsó vacsora – nevet fel.– Nem akarom itt hagyni magát.– Egy nő sem akarja elhagyni Costanzo Ruoccót – nevet fel ismét.

Leülök, s az ölembe helyezem a szalvétát. Costanzo megtölti tányéromat kertje gyümölcseivel. Csendes szellő fújdogál a kertben, megsuhogtatja az asztalterítőt.

– Mielőtt elmegyek, szeretném, ha mesélne a feleségéről.Costanzo az ingébe nyúl, előhúz egy arany nyakláncot, melyen egy

jegygyűrű lóg.– Hogy hívták? – kérdem gyengéden.– Rosának – feleli. – Rosa de Rosa néven született. – Felemeli a kezét.

Felkel, és bemegy a boltba. Amikor visszatér, átnyújt egy barna borítékot. Kinyitom. Számos kép van benne, néhány fekete fehér, néhány kis színes kép, élénk kékek, amelyek Ektachrome-mal készültek a hatvanas években, néhány Instamatic géppel készült a hetvenes évekből, amikor a fiaik születtek, s még több polaroid géppel készült fotó. Azok a fajta képek, melyeket mi magunk készítettünk, hívtunk elő az asztalon, és ragasztottunk kartonnégyzetekre .

Gyengéden az asztalra fektetem a fényképeket. A legnagyobb, fekete-fehér képet egy hivatásos fotós készítette Costanzóról és Rosáról az esküvőjük napján. Rosa alacsony, barna hajú nő, gyönyörű, távol ülő barna szemekkel. A húgomra, Jaclynre emlékeztet. Hajában egy kis fátylas kalapot visel. Fehér, balerina hosszúságú szaténruhájának szűk a derékrésze, s szoknyája teljes kört ír le. Apró lábain elegáns sevrócipőt visel. Costanzo mögötte áll, kezét Rosa derekán nyugtatja.

– 1963. szeptember 23-án házasodtunk össze. Életem legboldogabb napja.

– Bella.– Bella Rosának hívtam. Néha csak Bellának – csuklik el a hangja.– És ön annyira jóképű – legyezek a kezemmel, mint Costanzo. Felnevet.

Végül is tudom, és soha nem felejtem el, hogy olasz. A férfiego a születési anyakönyvi kivonattal együtt érkezik. – Szörnyen hiányozhat.

– Nem tudok beszélni róla, mert életemben nem hallottam olyan szavakat, amelyek leírhatnák, mit is jelentett számomra. Próbálom, de még a szerelem szó sem elég. Ő jelentette számomra a világot. Amióta meghalt, nem volt egyetlen pillanat, hogy ne szerettem volna, vagy ne gondoltam

216

volna rá. Még most is, ha bejöhetne azon az ajtón, feladnám az életem, csak hogy még egy percet vele tölthessek.

Átnyúlok a padon, és megfogom a kezét.– Minden nőt úgy kellene szeretni, ahogy maga szerette Rosát.– Nehéz nélküle élnem. Majdnem lehetetlen. Örömmel várom a halált,

mert akkor újra láthatom. Csak azt remélem, akarja majd ezt az öregembert.– Ó, akarja. Sok minden írható az öregemberek javára. – A Caprin töltött

időszak alatt nemcsak a művészetről tanultam meg új dolgokat.– 1987-ben halt meg. Már semmi sem ugyanaz. Más az íze a fügének, a

bornak, a paradicsomnak. Minden jót magával vitt. Mindent tőle tanultam az életről. A szerelemről is, természetesen. –Costanzo feláll, és rám néz. – Várjon. Van itt valami a maga számára – megy vissza a boltba.

Azzal töltöttem a hetet a Da Costanzóban, hogy megtanuljam, amit kellett. Tanultam a gropponiról, mely a legjobb marhabőr a talpak elkészítéséhez, a caprettóról, a legpuhább báránybőrről, mely kitűnő a pántokhoz, és a vitellóról, a keményebb bőrről, amely az egész cipőhöz jól használható. S azt is megtanultam, hogy a kinti világ betolakszik az itt született mesterségekbe, engedély nélkül bekebelezi Costanzo technikáját és terveit, csak hogy tömegesen állíthassa elő a nyaraló tömegek számára.

Ravasz, vállalkozó szellemű amerikaiak jönnek hozzá, megveszik Costanzo szandáljait, hazaviszik, lemásolják őket, egyenesen ellopják a tervet, s tulajdonképpen van képük az ő beszállítóihoz menni, és megvásárolni az alkotóelemeket, amelyeket Costanzo használ a névjegyként is felfogható szandáljai elkészítéséhez. A beszállítók tudnak a tolvajokról, és nem árusítanak a jöttmenteknek. A lojalitás még mindig a legnagyszerűbb olasz jellemvonás.

Costanzo apró dolgokra is megtanított, olyan tippeket adott, amelyek hozzáadódnak a szokásokhoz, melyek végül a művész technikájának részét képezik. Amikor egy sarkat formázok, veszem a késemet, és lehámozom a sarok szélét, mint az almát, amíg pontosan akkora lesz, mint az ügyfél lábának mérete. Megtanította, hogy a cipő belsejébe lapos szegélyeket varrjak, mely így kényelmesebb lesz a viselője számára. Megtanította, hogy szeressem a színeket, soha ne féljek tőlük. Ha Olaszország miniszterelnöke felvehet dinnyeszínű belebújós bőrcipőt, aki bárki megteheti.

Magamtól is megtanultam egy-két dolgot. Megtanultam, hogy a turisták Caprin nagyon hangosak, mert annyira rabul ejti őket a látvány, hogy izgatottságukban felemelik a hangjukat. Megtanultam, hogy az utazás még mindig a legjobb módja annak, hogy felrázzuk az életünket, változtassunk az álláspontunkon, és kövessük az inspirációt. De nyitottnak és lelkesnek kell lennünk, hogy befogadjuk, különben hiábavaló az egész. Megtanultam, hogy a nagyanyámnak nincs szüksége arra, hogy gondoskodjam róla, vagy aggódjam érte. Önellátó. Jól megvan egyedül.

Costanzo egy cipősdobozzal tér vissza az asztalhoz.– Costanzo, nem tudom eléggé megköszönni ezt a hetet.– Maga jó cipész – bólint lassan. – Mint én, fiatal koromban.– Ez jelent számomra mindent. Ennél többet nem is akarok.– Keményen dolgozik, s amikor majd annyi idős lesz, mint én, tudni

fogja, milyen érzés, ha azzal töltötte az életét, hogy valami gyönyörűt

217

alkotott mások számára. Ez az, amit valójában nyújtunk a világon. Van egy ajándékom a maga számára – mondja.

– Zavarba hoz.Odaadja a cipősdobozt. Mielőtt levenném a tetejét, eszembe jut az első

munkanapomon tett ígérete.– Készített nekem egy szandált!– Nem magának. A maga lába túl nagy ehhez a cipőhöz. Éles pillantást

vetek rá.– Mille grazie- mondom olyan hangon, amely megnevetteti.Kinyitom a dobozt, és belepillantok. Felemelem a nemezborítást. Elakad

a lélegzetem, amikor a dobozból kiemelem a cipőt. Az alakja, és minden részlete…

Costanzo elkészítette a tervemet a Bergdorf-féle versenyre. A tenyeremben tartom, mint egy koronát, vizsgálgatom.

Életre kelt a tervem, a borjúbőr felsőrész, az arany-fehér fonott díszítés, a faragott és karcsúra épített sarok, a dombornyomású, bőr cipőfej. Minden részlet a helyén van, olyan méretű és tónusú, ahogy megrajzoltam, ahogy lemértem a vázlatfüzetemben. Luxusanyagok, tökéletes kidolgozás, minden öltés olyan apró, hogy gyakorlatilag láthatatlan. Az összhatás egy pazar, de tartózkodó cipőé, makulátlan részletekkel. A cipő új asszonyról, új életről árulkodik, ahova új léptek viszik el. Hetes méret. A mintamodellek mérete! A cipő, amely oly sokáig élt a képzeletemben, most itt van a kezemben, ragyogó egyedi darab, amely a nagyanyám ifjúságát idézi, és mégis teljesen modern. Elönti a szemem a könny.

– Nem is tudom, mit mondjak.– A maga terve – feleli. – Én csak elkészítettem.– De a maga szaktudása keltette életre.– Ami elképzelhetetlen lett volna a maga víziója nélkül. – Majd mintegy

harminc centire felemeli a cipőt az asztalról, aztán leejti. Tökéletesen ér le, ide-oda billeg az asztalon, végül megáll. – Ismeri ezt a próbát?

Megrázom a fejem, hogy nem.– Amikor megépít egy sarkot, tesztelje. Ha egyenletesen inog, és végül

megáll, mint ez – s a másik cipőt is az asztalra ejti, amely inog, s ugyanúgy áll meg, mint a másik – akkor jól dolgozott. Ha eldől, akkor át kell dolgoznia a sarkat, hogy tökéletes legyen az egyensúlya.

– Úgy lesz – ígérem meg. – Costanzo, az Angelini Cipőknél nevet adunk a cipőinknek. Az az igazság, hogy nem vagyok operarajongó. De olyan nő vagyok, aki szereti a jó történeteket. Szóval, ha nem bánja, a felesége iránti tiszteletből szeretném Bella Rosának elnevezni a cipőt. Ha nem bánja.

Könnyek gyűlnek a szemébe, elhomályosítják a szeme kékjét, mint a köd a tengert alkonyatkor. Bólint, hogy elnevezhetem a cipőt a feleségéről. Megengedi. Tényleg ennyire egyszerű. Az igaz szerelem nem ingatag. Tartós. Elnyűhetetlen. Örökkévaló. Costanzo és Rosa szerelme ebben a világban lángolt, de az örökkévalóságban él. A szerelem addig marad fenn, amíg valaki emlékezik. Ismerem a történetüket, és el fogom mesélni. Rájuk fogok gondolni minden alkalommal, amikor elkészítek egy vázlatot, kivágok egy mintát, vagy megvarrok egy szegélyt. Costanzo megváltoztatta a látásmódom, így soha nem fogom elfelejteni őt. Nem is tudnám.

218

A kezemben tartom a cipőt, eszembe jut a cipész és a manók története. A cipész és a felesége annyira szegények voltak, annyira rossz körülmények között éltek, hogy egy megerőltető nap után a munkapadon hagyták az utolsó darabka bőrt, amijük volt, s mivel nagyon fáradtak voltak, lefeküdtek. Másnap reggel egy pár tökéletes cipőt találtak a helyén. Kitették a kirakatba, és egy vevő azonnal megvásárolta. Abból a pénzből még több bőrt vettek, s minden éjjel elől hagyták a készletüket. S minden reggel új cipőt találtak helyette, egyre mesésebbeket. Mindet a manók készítették. Ez a történet arról szól, hogy amikor a leginkább sújt bennünket az élet, jön valaki, aki segít, talán meg is ment. Costanzo ezt tette velem. S holnap haza kell repülnöm, s ugyanezt kell tennem az Angelini Cipőkkel.

Az utolsó Caprin töltött napomon az érett sárgabarackszínű nap magasan tűz az égbolton a Quisisana medencéje felett. A veranda meg a kert megtelik napozó és úszkáló vendégekkel. Kijövök a vízből, lefekszem egy nyugágyba, s hagyom, hogy a nap teljesen átmelegítsen. Nem rossz módja annak, hogy az ember betöltse a harmincnégyet. Nem ezt terveztem, de abban a hangulatban vagyok, hogy boldogan fogadjak mindent, amit az élet nyújt. Például ahelyett, hogy küzdenek az anyám által küldött fürdőruhával, kiegészítőket vásároltam hozzá. Vettem egy hatalmas, apró fehér zafírral díszített, ezüstkarika fülbevalót. Most már úgy tűnik, hogy a fürdőruha egy terv része. Egy feltűnő, ragyogó tervé.

– Boldog születésnapot – ül le a mellettem lévő nyugágyra Gianluca.Felülök.– Nagyi árulta el.– Nem, nem. Megnéztem az útleveledet, amikor megálltunk a

selyemgyár biztonsági kapujánál.– Ugyan miért?– Kíváncsi voltam, hány éves vagy. Örültem, hogy harminchárom.– Én is. Most, hogy harmincnégy lettem, még jobban tudnék örülni a

harmincháromnak. Ha érted, mire gondolok.– Értem. – A pillantása arról árulkodik, hogy ő is épp annyit

gondolkodott azon a csókon, mint én. Az izgalomtól és szégyentől elpirulok. Azt gondolhatja, hogy a naptól van.

– Mik a terveid mára? – kérdi.– Épp azt látod.– Szeretném veled ünnepelni a születésnapodat.Hátradőlök a nyugágyban, és a szemembe húzom a kalapom.– Épp eleget ünnepeltem veled.– Nem élvezted?Kihúzom a kalap karimáját a szememből.– Ó, dehogynem. Mégsem kellett volna. Sikerült úgy a harmincas

éveimbe lépnem, hogy soha egyetlen barátomat sem csaltam meg. Erre te megtörted ezt a sorozatot.

– Mit aggódsz néhány csók miatt, amikor a barátod nem állta a szavát, és magadra hagyott?

A szomszéd nyugágyon egy orchideamintás fürdőruhát viselő, amerikai nő, aki spray által szerezte a barnaságát, leteszi Jackie Collins papírkötésű könyvét, s hallgatózni kezd.

219

– Tudom, hogy ti olaszok találtátok ki a vendettát, de én nem hiszek benne. Nem fogom bántani Romant azért, mert csalódást okozott. Azért csókoltalak meg, mert akartam… és most – mondom elég hangosan, hogy az a nő is hallja – meg kell, hogy öljelek.

Gianluca felnevet.A kíváncsi nő felé hajolok.– Irányító típus vagyok – szólok oda neki.– Menjünk – mondja Gianluca.Nem vagyok jó a meglepetések terén, így amikor Gianluca beterel egy

taxiba a piazzán, hogy a mólóra menjünk, egész biztos vagyok benne, hogy hajóval megyünk valahova. Amikor hajókirándulásra mentem a sziget körül, nem figyeltem meg a dokk rendszerét. Csak a felsorakozó turistákat vettem észre, akik arra vártak, hogy rájuk kerüljön a sor, hajóra szálljanak, és megtapasztalják Capri természeti csodáit. Ez alkalommal elhaladunk a hordák mellett, követem Gianlucát a móló végébe, ahol a helyi halászok és családok kötik ki a hajóikat. Beszállunk egy kis fehér, piros bőrbéléses motorcsónakba.

– Pont ilyen színe van apa 1965-ös Mustangjának – jegyzem meg. – Még mindig megvan neki.

– Az unokatestvérem családjáé.– Úgy érted, hogy nem kellett volna a turistákkal összezsúfolódnom,

hogy megnézzem az érdekes helyeket? Használhattam volna ezt a kis aranyost?

Beindítja a motorcsónakot, és kimanőverez vele a nyílt tengerre a turistákon túlra. Amilyen gyorsan vezet a szárazföldön, kétszer olyan gyorsan megy a tengeren. Odakormányozza a motorcsónakot, ahol sima a víz. Erőlködés nélkül ugrálunk a hullámokon. Így kell ezt csinálni, gondolom, s miközben a türkiz hullámokon siklunk, sós pára borít bennünket. Kellemesen hűsít a forró napon. Ügyesen irányítja a motorcsónakot, de a vizet figyelem, nem őt. Sok csodálnivaló akad Gianluca Vechiarellin, de még egy olasz férfi hiányzik a legkevésbé az életemből.

Gyorsan megkerüljük a szigetet, s a Qusisana mögé kerülünk. A Kék Barlang bejárata nyitva áll. Gianluca elégedett, hogy senki sincs benn, és a bejárat felé irányítja a motorcsónakot. Kimászik a párkányra, s elővesz egy NON ENTRATA IL GROTTO feliratú táblát. A bejárat fölé akasztja egy régi szögre, majd a párkány mögül egy beugróból előhúz egy kis evezős csónakot. Vízre bocsátja, majd értem nyúl.

– Te most viccelsz – mutatok a táblára. – Ezek szerint igaz? Lelépek a karjaiba, s beemel a csónakba.

– Maradj lenn – utasít.Lehúzom a fejem, amikor beevezünk a barlangba. Először csak egy

szürke barlangot látok, a kőbejáratot, aztán ahogy Gianluca evez, beérünk a kékségbe.

Kislánykoromban a panorámás húsvéti tojás megszállottja voltam, amely fehér cukorburokból készült, s melyet színezett cukormáz örvények díszítettek. Az egyik végében volt egy ablak, s amikor felemeltem a tojást, hogy belenézzek, egy jelenetet lehetett látni. Fél szemmel a füvet ábrázoló, örvénylő, zöld cukormáz mezőt tanulmányoztam, egy cukorral pettyezett apró gombán ülő tüllszoknyás miniatűr hercegnőt, a lábainál egy zöld

220

cukorbékát, s élénk kék zselécukrokat, amelyek mint kerti kövek hevertek szerteszét. Órákon át bámultam be a tojás ablakán, s elképzeltem, milyen lenne odabent. Ugyanezt érzem a Kék Barlangban.

Síkos, szürke kövekből álló csodálatos világ ez. Tengervíz koptatta a falakat, amelyek egy zafírkék sima tóhoz vezetnek. A fejünk felett a sziklák résein beáramló fény ezüst tölcséreket rajzol a víz felszínére. A kis öböl végében, a barlang mélyén található csatorna átvezet ezen a tavon, s ezen keresztül látom, hogy még több fény hatol be a sziklák között, s tükröződik a vízen. A mélység érzetét kelti, és még kékebb lesz tőle a víz.

– Tudsz úszni? – kérdezi.– Ez most komoly?Gianluca mosolyog. Levetem a fürdőruhára felvett a ruhám, és a vízbe

csusszanok. Hideg, de nem bánom. Odaúszom, ahol a fény áthatol a faraglionén. Az ezüstsugárba helyezem a kezem, melytől csillog a bőröm. Körbeúszom a tavat. Megérintem a korallokat a falon. A viaszos, piros korallok szorosan tapadnak a falhoz, gyönyörű vénáik még mélyebbre hatolnak a vízbe. Elképzelem, hogy milyen mélyre jutnak le, a tenger fenekén gyökereznek egy varázslatos helyen. Ott, ahol a színek születnek. Hallom, hogy Gianluca a vízbe csobban. Felém úszik.

– Már értem a táblát – mondom neki. – Miért akarnátok megosztani másokkal is?

– Mert arra való.– Tudod, hogy értem.– Igen – feleli. – Ilyennek képzelted?– Igen.– Olyan kevés dolog van az életben, amire ezt el lehet mondani.– Pedig ez teljesen olyan, mint amilyenről álmodoztam.– Kövess.Átúszom vele az alagúton, még mélyebbre a barlangba, egy másik,

fényárban úszó kis öbölbe. Amikor felnézek, olyan, mintha a kőhegy teteje eltűnt volna, s amikor a nap felkel, ide bújik a hold.

– Most már mennünk kellene – mondja Gianluca. Odaúszom a csónakhoz, és Gianluca felé nyúlok. Behúz. Átnyújt egy törölközőt.

– Szép fülbevaló – mondja.– Illik a fürdőruhához.– Azt látom – mosolyog.– Tudod, néha nincs értelme küzdeni az elkerülhetetlen ellen. – mondom

neki. – Természetesen a fülbevalóról beszélek, nem az olasz románcokról.Miután Gianluca elrejti az evezős csónakot, visszahelyezi a táblát a

párkányra, és besegít a motorcsónakba. Elsuhanunk Capri strandjai mellett, és megkerüljük a sziget túlsó végét, ahol Anacapri villái látszódnak a partról. Szellős oszlopcsarnokok által összekötött, rétegesen a hegyoldalba épített masszív palazzók mutatják meg, hogyan élnek a gazdagok. Sokkal jobban, mint mi, többiek.

– Jó lenne nekünk az a kilátás.– Miért? – kérdi.– Mert mi értékelnénk.Bólint, hogy többes szám első személyben beszélek. A helytelen

viselkedésemen túllépve, jó barátként viselkedett ezen az úton. Sok közös

221

van bennünk. Olyan jelentéktelen dolognak tűnik, hogy kölcsönösen érdeklődünk egymás munkája után, hasonlóak a családi viszonyaink, de velünk ez a helyzet, s jó beszélgetni valakivel, aki megérti, honnan jövünk. Bizonyos mértékig Romannel is megvan ez, de az az igazság, hogy ő egész más módon tölti a nappalait és éjszakáit, mint Gianluca vagy én. Értékelem Gianluca világról vallott nézeteit. Úgy vélem, hogy egy cserző és egy cipész házassága igaz elmék találkozása lehet, vakon bíznak egymásban, hogy fenntartsák a mesterségüket. Legalábbis a műhelyben.

Gianluca egy nyugodt kis öbölben leállítja a motorcsónakot. Elővesz egy piknikkosarat, amely a kedvenceimmel van megtöltve: friss, ropogós kenyérrel, sápadtzöld, krémes olívaolajjal, sajttal, paradicsommal, amely annyira érett, hogy bőrét karamellizálta a nap, s zamatos tölgy, cseresznye és édes szőlő ízű házi készítésű borral. Ülünk a napon, és eszünk.

Megpróbálom megnevettetni, könnyen megy. Jó a humorérzéke, nem mintha ő maga lenne vicces, hanem értékeli másokban a könnyedséget. Elképesztően jól játszom el azt az amerikai turistát, aki annyira alkudozott Costanzónál, hogy végül az öreg a „Maga szörnyű. Kifelé!” szavakkal elzavarta. A nő sértődötten távozott. Gianluca imádja a sztorit.

A késő délutáni napon ülünk, mígnem hűvösebben fúj az enyhe szél.– Ideje visszamenni – szól.Magasabb sebességre kapcsol, s a kormánykerékhez hív. Korábban még

sosem vezettem motorcsónakot, de szeretem azt hinni, hogy nyitott vagyok az új dolgok kipróbálására, így magabiztosan és egy kicsit talán hetykén ragadom meg a kormányt. Azt hihetnénk, hogy miután Rómától Nápolyig sebváltós autót vezettem, egy ilyen kis motorcsónakot irányítani gyerekjáték. De elképesztő, milyen nyers erőre van szükség elforgatni a kormányt. Néhány pillanat múlva kezdem érezni a vizet, és a kormányt megragadva az egész testemet használom a motorcsónak irányítására.

Amint megközelítjük a dokkokat, lelassítok, és átadom Gianlucának a kormányt. Amikor lazítok a szorításon, majdnem elesek, de fél kézzel elkap, s a másikkal megragadja a kormányt.

Elérjük a mólót, odadobja a kötelet egy a dokkban dolgozó fiúnak, aki azt egy cölöpre tekeri, s ezzel rögzíti a csónakot. Gianluca száll ki elsőként, aztán engem is a mólóra emel. Elsétálunk a taxiállomásra, s besegít egy kocsiba. Nem beszélünk, miközben az autó sebesen veszi a kanyarokat a piazzáig, s visszavisz bennünket a hotelbe.

Hosszú este áll előttünk, s azon tűnődöm, hova vezet ez. Egyszer, még a boltban June elmesélt egy történetet egy nős férfiról, akivel viszonya volt, s azt mondta, hogy amint megcsókolta, már bűntudata támadt: akkor hát miért ne ment volna egy csóknál tovább? Gianlucára pillantok, aki a lent hullámzó, kék tengert nézi Capri dombjain túl. Elégedett kifejezés ül az arcán. Amikor felérünk, kiszáll velem a taxiból.

– Most elmegyek – fogja meg a kezem.– Olyan korán van még. – Csalódottnak hangzóm. Az is vagyok.– Tudom. De az utolsó este legyen a tied. Boldog születésnapot –

mosolyog, és lehajol. Aztán arcon csókol. Zavartnak tűnhetek, főként, mert úgy vonja fel mindkét szemöldökét, ami azt sugallja, hogy Még egyszer nem megyünk el addig. Egy kicsi, rafiával átkötött csomagot helyez a tenyerembe. Felnézek, hogy megköszönjem, de már elment.

222

Egyedül sétálok vissza a szállodába. Megállok a Quisisana előcsarnokában, körülnézek, és elképzelem, mennyire fog hiányozni ez a hatalmas előcsarnok, ha hazamegyek. Elhatározom, hogy amint hazaérek, megcsináltatom az ütött-kopott előterünket a Perry Streeten. Festésre, új fényekre és egy rongyszőnyegre lesz szükségük. Még egy dolog, amit megtanultam Olaszországban: az előtér fontos.

Amikor a legfelső szinten kiszállok a liftből, még egyszer utoljára a kanapé feletti festményre nézek. Minden nap, amikor a hotelbe megérkeztem és a hotelt elhagytam, itt vártam a liftre, és ezt a festményt tanulmányoztam. Napokig rejtély volt számomra. Most már értem, mit jelentenek azok a Mondrian-kockák: ablakokat, több száz ablakot. Számomra ez ez út arról szólt, hogy kinézzek rajtuk, s nem vitás, hogy meg is tettem. Leülök a kanapéra a festmény alá, amelyet megszerettem, és kinyitom a Gianlucától kapott csomagot.

Miközben kibontom a szalagot és széthajtom a papírt, egy kicsit reszket a kezem. Leveszem a doboz tetejét, s kiveszek belőle egy cipészszerszámot, egy új kalapácsot, egy il trincettót. Gianluca a kezdőbetűimet véste a nyelére.

Kinyitom a szobám ajtaját, s a dohányzóasztalon egy hatalmas antik váza áll, amely vérvörös rózsáktól és apró, ragyogó sárga citromot tartalmazó ágaktól duzzad. A levegőt megtölti az illatos édes rózsák, a fanyar citrom és a gazdag föld illata. Becsukom a szemem, és lassan veszem a levegőt.

Aztán felkapom a borítékot az asztalról. Ez a Gianluca, gondolom közben magamban. Ezért sietett el. Meg akart lepni a virágokkal. Kinyitom a borítékot, és előhúzok belőle pici kártyát.

Boldog születésnapot, édesem. Szeretlek. Gyere haza hozzám. Roman

A sok nagyszerű dolog között, melyet Olaszországban megtanultam, az a legfontosabb, hogy kevés csomaggal utazzam. Három olasz tartományon keresztül toltam előre a csomaghegyünket, s ez minimalistává tett. Ilyen közel vagyok ahhoz, hogy apáca legyek, és megvessek minden földi hívságot. Nagyi azonban nem. Ragaszkodik ezekhez a bőröndökhöz, gondosan telepakolja őket, de tudja is, hogy melyik műanyag zacskóban és csomagban mi lapul. Az időseknek szükségük van a tárgyaikra. Ettől biztonságban érzik magukat, legalábbis nagyi ezt mondja.

Nagyanyám a kocsi fogantyújába kapaszkodik, miközben a csomagokat keresztültolom a John F. Kennedy reptér vámvizsgálatán. Visszatértünk az Egyesült Államokba, s ez azt jelenti, hogy újra valódi életet kell élnem. Szembe kell néznem a kötelezettségeimmel. Nagyi egészségével és jólétével kezdem. Fel fogom hívni dr. Sculcót a kórházban, és kérek tőle egy időpontot. Nagyinak új térdekre van szüksége, s még ha ez az utolsó, amit megteszek, akkor is megkapja.

A sort fürkészem. Családtagok, barátok és sofőrök várnak az utasokra, tetőtől talpig végigmérnek bennünket, miközben mi ismerős arcokat keresünk.

Roman a szüleimmel együtt vár. Anya piros nyári ruhát visel a hozzáillő napszemüveggel, és egy kis olasz zászlóval integet. Szép gesztus. Apa mellette áll, de ő csak saját kezével integet.

223

Roman föléjük magasodik, farmert és kék Brooks Brothers legombolós gallérú inget visel. Jóképű. Mint mindig, ez megédesíti a találkozásokat és búcsúzásokat. Amikor egy hónap után először találkozik a pillantásunk, gyorsabban ver a szívem. Tényleg hiányzott, s bár haragudtam rá, szeretem. Szúrást érzek az orromban, mintha sírás fojtogatna.

Megcsókolom apát és anyát, majd Romant, aki a karjaiba vesz. A szüleim és nagyi az útról csevegnek, mintha nem vennék észre, hogy Roman nem tud elengedni. Érdekes autóút lesz. Roman kiveszi a kezemből a kézikocsit, és ő tolja tovább. Anya, apa és nagyi követnek. Mesélek Romannek Costanzóról és arról, mit mulasztott el Caprin. Kimegyünk a parkolóba.

– Édesem, majd mi visszük a csomagokat. Te menj Romannel – szól anya.

– Én is autóval jöttem – mondja Roman.– Ó, két autó. Nagyszerű, oké. Viheted a táskáimat. Soha többé nem

akarom őket látni.Apa segít Romannek bepakolni a régi Olds Cutlass Supreme-je hátuljába

a táskáimat, amelyeket magammal cipeltem egész Toszkánán keresztül, sőt még délebbre is. Kiemelem a kézitáskámat a kocsiból, és a karomban tartom.

– Értékes rakomány – mondom nagyinak. – A cipő. Magamnál akarom tudni.

– Természetesen – feleli.Beszállnak apa autójába, közben Roman kinyitja előttem az autója

anyósülésének ajtaját. Beszállok és megborzongok, bár már majdnem június van. Emlékszem az első téli éjszakára, amikor ebben az autóban ültem, s arra, hogy milyen boldogok voltunk. Beszáll, és behúzza maga mögött az ajtót. Felém fordul.

– Hiányoztál.– Te is nekem.– Gyönyörű vagy – csókol meg.– A capri nap teszi. – Vállat vonok, s kitérek az őszintének ható bók elől.

Nem tudom, mit higgyek. Amikor Romanról van szó, csak azt tudom biztosan, hogy a dolgok állandó változásban vannak.

– Átjössz hozzám? – kérdi halkan.– Persze – felelem.Gyors válaszom hallatán Roman, mint minden férfi, elégedett, hogy

megbocsátást nyert. Elhiszi, amit mondok neki, miért ne tenné? Nem akarom túlkomplikálni, hogy újra együtt vagyunk, ne torkolljon ez a nap szörnyű beszélgetésbe a jövőnkről és a kapcsolatunkról. Ehhez évek állnak előttünk, vagy nem? Amikor szerelemről van szó, ebben vagyok a leggyengébb. Nem harcolok magamért vagy azért, amit akarok. Tökéletesen boldoggá tesz, hogy azt tettetem, túlléptünk a sértődöttségemen, Olaszországon és minden kellemetlenségen. Most már itthon vagyok, és minden jó lesz. Ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

Roman az éttermi kritika estéjéről beszél, s hogy mekkora nyomás nehezedett rá. Amikor elmeséli, hogy Frank Bruni a Timestől három csillagot adott neki, átölelem. Azt mutatom, hogy izgatott vagyok, szédülök is, s megtestesítek mindent, amire szüksége van: támogatom, érdeklődöm,

224

és teljes mértékben az ő oldalán állok. Amikor Olaszországról kérdez, nagy vonalakban válaszolok, de nem magyarázom el neki, hogy szerintem hogyan változtam meg, s hogyan hatottak rám azok az emberek, akikkel találkoztam. Elkezdek az idős hölgy melltűjéről beszélni, de bután hangzik, így témát váltok, és átadom neki a beszélgetés fonalát.

Az arcára nézek, a csodás nyakára, a kezére, a hosszú lábára. Felkavar a látvány, de nem legmélyén, talán csak a felszínen. Azon a részemen, amely szeret kapcsolatban élni. Szeretem a stabilitást, és szeretem, ha egy párt alkotok valakivel. Felejtsük el a problémáinkat, együtt vagyunk, s ez elég. Több, mint elég. Lehet, hogy Roman Falconi a szerelem Chuck Cohenje, egy utánzat, miközben én a couture címkét keresem. De ő az enyém.

A lakására megyek, és valószínűleg szeretkezni fogok vele, de ez nem azt fogja jelenteni, amit egy hónapja, vagy akár egy hete jelentett volna. Akkor erős alapra építettünk. Most már mérgez a kétely, de rá kell találnom arra, amit az elején megláttam. Csak azt remélem, hogy az érzéseim gyorsan visszatérnek, s olyanok lesznek, mint amikor először csókolt meg. Akkor talán újrakezdhetünk mindent, kitalálhatom, hogyan alakuljon a kapcsolatom Romannel és az éttermével.

– Egy nap visszamegyünk együtt Caprira – ígéri. Szerencsére besűrüsödik a forgalom a Long Island-i gyorsforgalmi úton, és az útra kell figyelnie. Ebben a pillanatban megpróbálok hinni neki. De valahogy tudom, hogy csak azért mondja ezt, mert azt hiszi, ezzel majd a jövőre fogok koncentrálni a jelen helyett, ahol tovább élnek a problémáink.

– Az nagyszerű lenne – válaszolom. Nem hazudok. Tényleg nagyszerű lenne.

Másnap reggel Roman ágyában ébredek a meleg paplanba burkolódzva. Jól aludtam, kimerültem a Rómába vezető autóúttól, majd a repülőúttól New Yorkba. Megfordulok, az ajtó mellett meglátom a bőröndömet és a kézitáskámat, amelyben Bella Rosa lapul.

Felkelek, kimegyek Roman konyhájába. Egy kanna kávé és egy bagel társaságában egy cetli vár a pulton: „Elmentem dolgozni. Annyira boldog vagyok, hogy itthon vagy.”

Kávét töltök. Leülök a konyhájában, és körbenézek a világos, napsütötte tetőtéri lakásban. Ahelyett hogy férfiasnak és romantikusnak látnám, mint Olaszországban, napvilágnál befejezetlennek és csupasznak tűnik, amelyből hiányoznak dolgok. Ideiglenesnek tűnik.

225

14

Ötvennyolcadik és ötödik

Ma kell leadni a Bergdorf-kirakat versenyére készített cipőket. A Columbus Circle-nél leszállok a metróról, a karomban tartom a Bella Rosát tartalmazó dobozt, mint egy csecsemőt. Nézzünk szembe a ténnyel, ez az én édes terhem. Van, aki gyerekeknek ad életet, én cipőknek.

A hátizsákomban van egy vázlat a Rag&Bone ruháról. A móka kedvéért lefényképeztem a cipőt, arányosan lekicsinyítettem, s a modell lábára helyeztem a menyasszonyi ruha rajzán, amelyet Rhedd Lewis küldött. Mellékeltem még az eredeti, tintával és vízfestékkel készült vázlatomat a cipőről, egy fényképet az inspirációmról (nagyi az esküvőjén), valamint egy fotót Costanzóról és rólam a capri napsütésben. Ezzel ismerem el a cipész érdemeit, aki életre keltette a tervem.

Az oldalsó bejárat forgóajtaján belépek az áruházba, és a különleges kézitáskák részlege mellett elsétálok a liftig-. Szemügyre veszem a vevőket, ordítani akarok, imádkozzatok értem. Persze felesleges volna: ezek a hölgyeket egyetlen vallásos érzést ismernek: a mikrodermabráziós arckezelés alatt megjelenő zent. Nem hiszem, hogy gyertyát gyújtanak Szent Crispinnek spirituális iránymutatásért.

Amikor a nyolcadikon kiszállok a liftből, nem az a nyugodt előtér vár, amelyre a hónapokkal korábbi találkozónkról emlékszem. Most tele van emberekkel, olyan zsúfolt és hangos, mint a metró peronja a Negyvenkettedik utcában, kivéve, hogy itt senki sem a metróra vár, hanem Rhedd Lewisra. Úgy tűnik, hogy a jelentősebb cipőmárkák feltűnő, figyelemfelkeltő módot választottak a bemutatkozásra. Donald Pliner esküvői cipője egy pálmafán lóg az asztal tetején, Christian Louboutin küldönce pedig egy tálca sütit hozott, azon áll a cukrokkal megtöltött esküvői cipő. A 180 cm magas modell, aki menyasszonynak öltözve is egy amazon harcosra emlékeztet, úgy tűnik, Prada cipőt visel. Egy újságírónál Guiseppe Zanotti cipőjéről készült hatalmas poszter található, rajta egy francia szlogen. Az Alicia Flynn Cotter névjegyeként szolgáló lakkbőr cipők ügyesen elrendezve függnek egy esküvői kocsivá átalakított kis hot dogos standon. Őrültek háza van. Átfurakszom a versenytársakon a recepcióig.

– Rhedd Lewishoz jöttem – mondom.– Cipővel jött? – kérdi gépelés közben.– Beszélhetnék az asszisztensével, kérem?– Az asszisztense át fog menni a Craig Fisse-hez dolgozni. Én csak

ideiglenesen helyettesítek. A kupacon hagyhatja a cipőt – mondja anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről.

Elkedvetlenedem, amikor a beérkezett munkák kupacára pillantok: cipős dobozok, néhány FedEx küldemény, másokat személyesen szállítottak, s ledobták őket egy sarokba, mintha a szemétbe szánnák őket. Bella Rosát nem hagyhatom így itt. Nem is fogom.

226

Rhedd asszisztense jelenik meg az ajtóban. Feszülten mosolyog, s a tömeget szemléli. Az élre tolakszom. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy gyerek a Szent Agóniában, akit soha nem fognak kiválasztani az Adj király katonát játékban a szünidő alatt. De már túl messzire jutottam ahhoz, hogy szégyenlős legyek.

– Emlékszik rám? – szólítom meg. Nem emlékszik.– Valentine Roncalli vagyok az Angelini Cipőktől. Ez a pályázatunk –

tartom elé a dobozt. Nem mozdulok, amíg ösztönösen érte nem nyúl. A cipős dobozt és a plusz információt tartalmazó borítékot a hóna alá csapja, mint a tegnapi újságot.

– Nagyszerű, köszönöm – néz el mellettem az esküvői ruhát viselő modellre.

– Köszönöm a lehetőséget… – kezdek hozzá, de amint a szállítók és a többi attrakció képviselői rájönnek, hogy Rhedd asszisztensével beszélek, felerősödik a zsibongás. Ez az a pillanat, amire mindannyian vártak, s most egymás hegyén-hátán tolakodnak előre, és kezdenek el kiabálni, hogy felkeltsék a nő figyelmét. Átvágok rajtuk a lift irányába.

Amint kiérek az Ötvenhetedik utcára, az épületnek támaszkodom. Annyira másként képzeltem el ezt a pillanatot. Úgy gondoltam, hogy személyesen Rheddnek adom át a cipőt, aki kinyitja a dobozt, és elalél. Vagy elképzeltem a munkatársait egy konferenciateremben, ahol néhány alacsonyabb beosztású, de tehetséges asszisztens feláll és így szól: „Adnunk kell egy lehetőséget az esélytelenebbnek.” Ettől Rhedd Lewis szemét elönti a könny, s végül ráébred, hogy az Angelini Cipőket választja a harsány tervezők helyett. Annyi jelenetet lejátszottam gondolatban, s most elképzelem, ahogy a cipőnk a földön hever a többi munka között. Magam előtt látom, hogy eltűnik. Vagy az asszisztens elveszíti. Nem nyerhetünk.

Gyorsan visszamegyek a metróba. Zavaromban lángol az arcom. Hadd mondjam meg, hogy ennél kisebbnek nem érezheti magát az ember, eltörpülve a manhattani felhőkarcolók árnyékában, miután úgy dobták ki a Bergdorf Goodmannél, mint egy régi cipőt. Mit fognak gondolni nagyi fényképéről a cicomás esküvői ruhában, vagy a Costanzót és engem ábrázoló butácska fotóról? Nem dramatizáltam a jó olasz kézművesipart a bemutatómban, hanem otthonosan és szívből szóltam, ami a Tizennegyedik utcán túl azt jelenti, hogy érzelgős. Miért törődnének azzal, hogy egy száz évre visszanyúló hagyomány részese vagyok? Csakúgy, mint Nathan hot dogjai vagy a Durcon cipzárak. Megérdemlem, hogy veszítsek.

Na de a cipő? Megérdemelne egy esélyt. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy visszarohanok az áruházba, felmegyek a lifttel, elhaladok a tömeg, a recepciós és az asszisztens mellett, bemasírozok egyenesen Rhedd Lewis irodájába, s egy tüzes beszédben pontosan elmagyarázom neki, miért Bella Rosának kell nyernie. Ehelyett előkotrom a bérletemet a hátizsákomból, és lemegyek a lépcsőn, hogy hazatérjek az Angelini Cipőkhöz.

June megpróbál felvidítani a Bergdorf-versennyel kapcsolatban. Elmesél egy hosszú történetet a nagybátyjáról, aki abból a meggyőződésből vásárolt lottószelvényeket, hogy nyerni fog. Minden héten próbálkozott, és amikor haldoklott, elküldte a fiát, hogy játssza meg a számait. A nagybácsi meghalt,

227

és ötezer dollárt nyertek a lottón. Leszűröm June történetének erkölcsi tanulságát: meg kell halnom ahhoz, hogy a mi cipőnk kerüljön a Bergdorf kirakatába. Bár nem hiszem, hogy ez volt June eredeti szándéka a történettel.

– Itt is van – emelek a magasba egy lapos fekete cipőt, melyet egy aranyszárny díszít ezüst pavé foglalatban. Ez az első pár mindennapi viseletre szánt cipőm, az első minta az Angelini Cipők másodlagos termékkínálatából, melyet Angel Cipőknek neveztem el. A táblánk és a Caprin rajzolt szárnyak inspirálták. Emellett bármely új üzlet, különösen egy ilyen bizonytalan esetén nem árt segítségül hívni a mennyország erejét, hogy a mi oldalunkon álljanak. Számomra nem okoz problémát angyalokban bízni vagy szenteket hívni segítségül, sem ezen a szellemi síkon, sem máshol.

A munkaasztalra helyezem a kész cipőt. Nagyi és June megvizsgálja. June füttyent. Nagyi felemeli.

– Különleges.– Nagyon kényelmesnek látszik – teszi hozzá June.– Már csak ki kell találnom, hogyan lehet tömegesen gyártani.– Menni fog – szól nagyi vidáman.Amióta visszatértünk Olaszországból, nagyi olyan, mintha állandóan

szárnyalna. Fürgén mozog a lakásban, vidáman dolgozik. Korábban megesküdött, hogy bizonyos teendőket soha nem fog elvégezni, most mégis megtette, például kitakarította a szekrényt anyám régi hálószobájában. Még dr. Sculcót is meglátogattuk. December elsején új térdeket ad nagyinak, akinek így elég ideje lesz lábadozni az új év előtt.

Míg ő a pakolással foglalatoskodik, engem lefoglal a kutatás, hogyan lehet az új cipőmet gyártatni. Fontos szempont, hogy erre Amerikában kerüljön sor, hogy felügyelhessem a termelést. Természetesen nyitottnak kell lennem, hisz végül is ez új terep számomra, s nincs itt egy mester, aki megmutatná, hogyan is kell ezt csinálni. Az Alfreddel kötött üzleti megállapodásban csak időt vásároltam. Teljes jogú társam lett, s 50%-ban beleszólása van az ügyekbe. Egy év áll rendelkezésemre, hogy nyereségessé tegyem a boltot. Csak ez megakadályozhatja meg, hogy eladja a házat a fejem fölül. Próbálok nem gondolni arra a hatmillió dollárra, amely örökre megszabadítana ettől az üzleti társulástól, ehelyett inkább lépésről lépésre haladok. Az előtérből meghalljuk a csengőt.

– Készen állok a leleplezésre – szól Bret az előtérből. Benyit a műhely ajtaján. – Hogy haladunk? – kérdi.

– Üdvözöld az Angel Cipők első darabját – emelem magasba a mintát. Miközben Bret megvizsgálja, az asztalra helyezem az üzleti tervem. – Itt van lebontva a cipők költsége. Olaszországban találtam néhány innovatív anyagot. Ez a ruhaanyag tulajdonképpen egy bőrutánzat, de mégsem így, hanem ruhaanyagként fogjuk reklámozni. Ezzel vonzhatjuk a vásárlókat, és alacsonyan tarthatjuk az árat. Bőrcipő esetén ugyanannak a cipőnek az alapára 33%-kal magasabb. Milánóban találtam új anyagokat. Mit gondolsz?

– Val, tényleg ügyesen megoldottad. Boldogan mutatom meg a tervedet a befektetőknek. Van valami hír a Bergdorf kirakatáról?

228

– Csak leadtam a prototípust. Nem számítok győzelemre, Bret. Francia cég – francia verseny. Nem valószínű, hogy olasz mentalitásra van szükségük.

– Megmondom majd a befektetőknek, hogy Rhedd Lewis kiválasztott a versenyre, s remélhetőleg aláíratom velük a szerződést, még mielőtt Rhedd bejelenti az eredményt.

– Nagyszerű terv – mosolygok hálásan Bretre, miközben megszólal a mobilom. Felveszem.

– Val, anya vagyok. Gyere a New York Kórházba! Jaclyn szül! Hozd anyát is! – Nyilvánvalóan pánikol, s köszönés nélkül teszi le a telefont.

– Jaclyn a New York Kórházban van, megindult a szülés.– Hozd a táskámat – szól nyugodtan nagyi.A New York Kórház bejárata nagyon hasonlít egy régi vágású bankhoz.

Sok benne az üveg, van egy hatalmas átriuma, lengőajtók, s rengeteg ember várakozik a sorokban. Anya a vonalban van, minden kis kanyart és fordulót leír, hogy felkalauzoljon bennünket a szülészetre.

– Igen, igen, tudom, hogy nem lehet mobilt használni. Rögtön lekapcsolom, csak fel kell hoznom ide a családomat – hallom egy elfojtott hangú emberrel beszélni a háttérben. Nagyinak és nekem sikerül megtalálnunk a szülészetet a hatodikon. Anya ott vár ránk, amikor kinyílik a lift ajtaja.

– Hogy van? – kérdem.– Hamarosan megszületik a baba. Ennél többet nem tudunk. Mondtam

mindenkinek, hogy az orvos elszámolta magát! Jaclyn rettentő hamar lett olyan hatalmas. Valaki nem tudott számolni.

Követjük anyát a várótérbe. Apa a Forbes egy elnyűtt példányát olvassa, míg Tess eltereli Charismát és Chiarát azoktól a várakozóktól, akik nem tartoznak a családhoz. Nagyi leül a szófára, míg én apám mellé ereszkedem egy székre.

– Túl hamar érkeztünk – suttogja nekem nagyi egy idő múlva. –Órákig eltarthat.

– Emlékszel Jaclyn születésére? – ül le mellém Tess.– Jaclyn Smithről, a kedvenc Charlie-angyalodról nevezted el. Még

mindig nem tudom elhinni, hogy anya belement – karolom át Tesst.Mrs. McAdoo bukkan fel a testvérével, majd egy óra türelmes várakozás

után távoznak. Az az igazság, hogy neki ez a tizennegyedik unokája, így tulajdonképpen már nem is izgul.

Végül Tess is feladja, s hazaviszi Charismát és Chiarát. Apa elalszik a szófán, és olyan hangosan horkol, hogy a nővér megkéri, keljen fel onnan. Végül hat óra, két kör Starbucks kávé és másfél óra elnémított Anderson Cooper tv-műsor után 2008. június 15-én 0:10-korTom megjelenik a szülőszoba ajtajában.

– Kislány – mondja. – Teodora Angelini McAdoo.Anyám sír, nagyi összecsapja a kezét, megtisztelve érzi magát, és meg

van döbbenve. Apám megöleli, és hátba veregeti Tomot. Anya előveszi a mobilját, felhívja Tesst, majd Alfredet, s beszámol nekik családunk legújabb tagjának érkezéséről. Nagyi, anya és én bemegyünk Jaclynhez, aki az ágyban hátradőlve tartja a kezében a lányát. Kimerült, arca puffadt,

229

általában nagy és tiszta szemei úgy süppednek az arcába, mint mazsolaszemek a korpás muffinba. Felnéz ránk.

– Hát nem gyönyörű? – suttogja. Köré gyűlünk, és turbékolunk.– Soha többé. – Arcán eltökéltség váltja fel a boldogságot. – Soha többé.Hazafelé a taxiban megnézem a telefonomat. Meghallgatom az

üzeneteket. Három Romantól jött, az utolsó egyenesen feszült. Felhívom. Felveszi. Nem is köszönök.

– Édesem, annyira sajnálom. Megszületett Jaclyn babája. Egész éjjel a kórházban voltunk.

– Nagyszerű hírek – feleli. – Miért nem hívtál?– Most mondtam, a kórházban voltam.– Mindenhol hagytam neked üzenetet.– Roman, nem tudom, mit mondjak. Annyira lefoglalt a baba születése.

Nem volt bekapcsolva a telefonom. Sajnálom. Akarod, hogy most átmenjek?

– Tudod mit? Halasszuk el. Majd máskor. – Kimerültnek hallatszik, de az igazat megvallva, inkább bosszús, mint fáradt.

Összecsukom a telefont. Nagyi kinéz az ablakon, s úgy tesz, mintha nem hallotta volna a beszélgetést.

– Azt gondolnád, hogy én hagytam egyedül Caprin egy hétig. Csak egy vacsora lett volna – mondom. – Férfiak.

A kórházban töltött hosszú nap után másnap reggel nagyi és én fáradtak vagyunk. Ő felhívta az összes barátját, hogy elmesélje nekik, a legújabb dédunokája az ő nevét viseli. Soha ne mondja senki, hogy nem számít, kinek a nevét kapja a baba. Az én családomban ez a legnagyobb megtiszteltetés. Még soha nem láttam nagyit ilyen boldognak.

Behozom a postát a műhelybe, átválogatom, aztán ráakadok egy Olaszországból érkezett borítékra. Átnyújtom nagyinak.

– Jött valami Dominictől.Leteszi a mintát, amelyen dolgozik, és elveszi tőlem a levelet. Óvatosan

kinyitja a munkához használt olló pengéjével. Felveszek egy ecsetet, és kifényesítem a sevróból készült Ines cipőt. Amikor elolvasta a levelet, átnyújt nekem néhány fényképet, amely a levélben érkezett.

– Orsola férjhez ment – mondja.Az élénk színű fényképen Orsola bámulatos menyasszony. Egyszerű,

szögletes nyakkivágású fehér selyemruhát visel, melynek alját díszes fehér selyemrózsák övezik. A ruha szegélye harangszerűen eláll a lábától. Kezében egy kis csokor fehér havasi gyopárt tart.

Orsola oldalán a vőlegénye áll, illik a lány szépségéhez, szőke fiú, s a nagy nap alkalmából hátrafésülte haját. Mellette egy csinos pár áll, a fiú szülei. Orsola mellett egy nő fogja a lány kezét. Még soha nem láttam, biztos ő Gianluca volt felesége, Orsola anyja. Ugyanolyan magas, mint a lánya, rövid haja van és ugyanolyan finom vonásai. Látom, hogy kemény asszony, és határozottan megjelentek a tizenegyest formázó ráncok a szeme között. Gianluca jól írta le.

Gyorsabban ver a szívem, amikor az exfelesége mellett megpillantom Gianlucát. Talán zavarban vagyok, mert megcsókoltam, vagy mert az elvált nejét látom, egy vele nagyjából egyidős nőt, s ez a köztünk lévő korkülönbségre emlékeztet. Gianluca pompás szürke zsakettet visel. Jóképű

230

és kifinomult, nem az a munkásember, aki a mindennapokban. Mosolyából süt a lánya boldogsága felett érzett öröm. Dominic, Arezzo hercege, szürke zsakettet visel fekete-fehér csíkos széles nyakkendővel, s büszkén áll fia mellett.

– Dominic írja, hogy Gianluca érdeklődött utánad.– Kedves tőle – váltok gyorsan témát. – Hogy van Dominic?– Hiányzom neki – feleli. – Tudod, szerelmes belém.Olyan természetességgel mondja ezt, mintha ebédet rendelne. Leteszem

az ecsetet.– Te is szereted? Óvatosan félreteszi a levelet.– Azt hiszem.– Ne aggódj, nagyi. Hamar elrepül az az egy év, megint bőrre lesz

szükségünk, és akkor újra láthatod.Rám néz.– Nem hiszem, hogy tudok várni egy évet.– Bármikor meglátogathatod, amikor csak akarod.– Nem hiszem, hogy elég lesz egy látogatás.Meg vagyok döbbenve. A nyolcvanéves nagyanyám felborítaná az életét,

hogy Olaszországba költözzön? Nem tűnik lehetségesnek, és határozottan nem vall rá.

Folytatja.– Egész életemben küzdöttem magammal. Mindig aközött tépelődtem,

amit akarok, és amit tennem kell.– Nagyi, nyolcvanéves vagy. Azt hiszem, szabad kezet kapsz. Azt

hiszem, itt az ideje, hogy azt tedd, amit szeretnél.– Így gondolod, ugye? – néz félre és folytatja. – De nem könnyű

változtatni azon, amire az életed alapoztad, még akkor sem, ha azt kívánod, bárcsak megtehetnéd. Több mint ötven éve dolgozom ebben a boltban, s azt hiszem, erről nem tudnék lemondani.

– De szerelmes lettél… – emlékeztetem. – Ez megváltoztatja a dolgok állását – mondom hangosan, mintha tényleg tudnám, hogy így van.

– A szerelem csak akkor működik, ha a felek áldozatok nélkül kötik össze az életüket. Senkinek sem szabad önmagát feladnia más kedvéért. Az emberek megteszik, de ettől nem lesznek boldogok, hosszú távon legalábbis nem.

Megszólal a telefon, s félbeszakítja a beszélgetésünket.– Angelini Cipők – szólok bele a telefonba.– Rhedd Lewis keresi Teodora Angelinit – mondja az asszisztens.

Letakarom a kagylót.– Nagyi, Rhedd Lewis az.Elveszi tőlem a telefont. Húsz évnek tűnik, mire beleszól.– Halló? – Figyelmesen hallgat, majd így szól: – Rhedd, ha nem bánja,

szeretném átadni a kagylót Valentine-nak. Ez az ő terve. Egy pillanat, kérem. – Visszaadja nekem a telefont.

– Valentine, átnéztem minden cipőt, amely a versenyre érkezett. Volt, hogy ámultam, csalódott voltam, megdöbbentem vagy undorodtam. Volt közte valódi szemét és akadtak zseniális cipők…

231

Miért mondja ezt el nekem? Nincs szükségem kritikára a visszautasítás mellé. Térjünk a lényegre, hölgyem. Folytatja.

– De egyetlen másik tervben sem volt ilyen lendület, ilyen energia, ilyen új látásmód, miközben a múlt tisztelete sem veszett el. Ragyogóan felnőtt az alkalomhoz, s Bella Rosa megalkotásával ügyesen, töretlen módon ötvözte a hagyományt és a jelen pillanatot. Tényleg csak ámulok. A Bergdorf karácsonyi kirakatában az Angelini Cipők munkái fognak szerepelni. Gratulálok.

Leteszem a telefont, s olyan hangosan visítok, hogy felröppennek a galambok a Charles Streeten.

– Nyertünk! Nyertünk! – ölelkezünk össze nagyival. June visszatér az ebédről.

– Mi az ördög folyik itt? – kérdi.– Nyertünk, June! Mi készítjük a cipőket a Bergdorf kirakatába!– Édes istenem, azt hittem, valaki megnyerte a lottófőnyereményt.– Pont azt tettük!

Anya egyik régi, fekete-fehér Diane Von Fürstenberg átkötős ruháját veszem fel, melynek olyan a mintája, mintha festék fröccsent volna rá. Hosszú hajam úgy zúdul alá, mint Diane sörénye, amikor ezek a ruhák először divatba jöttek. Jól akarok kinézni, amikor Romannel megünnepeljük ezt a csodás hírt. Még nem tud róla, meg akarom lepni az étteremben. Munkások dolgoznak az elektromos hálózaton, így az estéje szabad, s elrabolom magammal egy nagy ünnepi vacsorára Chinatownba. Felveszem a kabátomat.

– Nagyi, mit vacsorázol?– Felmelegítettem a manicottit, melyet készítettél.– Milyen volt?– Másodjára is kiváló. – Felrakta a lábát, és most tévét néz a könnyű

székéből.– Mit csinálsz ma este? – kérdem, mint mindig.– Megnézem a híreket, aztán lefekszem.– Ne várj meg.– Soha nem teszem – kacsint.A taxi kitesz a Mott Streeten. A kis összecsukható tükrömben ellenőrzöm

a rúzsom, mielőtt beütöm a Ca' d'Oro biztonsági kódját. Az utcafronti ablakokon leengedték a függönyöket. Beütöm a kódot, és belépek az étterembe. A falfestmény párkányán és az asztalokon pislákoló gyertyák fogadnak. Roman már biztos hallott a hírről. Valószínűleg felhívta nagyit, aki elmesélte neki, s Roman most ünnepi lakomát készít számomra. Istenem, az élet jó.

Roman hangját hallom a konyhából, így lábujjhegyen lopakodom, hogy meglepjem. Odaosonok az ajtóhoz. Benézek.

Roman egy serpenyő fölé hajol a tűzhelynél, míg egy hosszú, pezsgőszín hajú, kötényt viselő nő a konyha közepén lévő asztalon ül, a lábát lógatja, s közben egy pohár bort kortyolgat. Lábujjaival fenéken billenti Romant, aki megfordul, rávigyorog, aztán meglát engem. Aztán a nő is megfordul, és meglát engem.

232

– Szívem, mit keresel itt? – kérdi fura hangon Roman. Elfordítom róla a tekintetem, s a nőre nézek. Elszégyelli magát.

Elfordul.– Megnyertük a Bergdorf versenyét. – Megfordulok, és visszamegyek az

étterembe. Ilyen jelenetekben nem vagyok jó, számomra túl drámaiak. Gyorsan az ajtó felé tartok. Nem mondhatom, hogy feldúlt vagyok. Megbénultam. De természetesen Tess buzgón rámutat, hogy válság esetén azonnal Valentine mellé kell állni, mert a szörnyű események után teljes huszonnégy órán át a tagadás állapotában van. A kilincsre teszem a kezem, hogy távozzam. Kinyitom az ajtót. Roman közvetlenül mögöttem áll.

– Várj.Kiléptem a járdára. Nem várok. –Jó éjt, Roman.– Állj meg. Ezzel tartozol.Most már mérges vagyok. Minden szó, melyet kiejt a száján, ürügy

számomra, hogy kemény legyek hozzá.– Pontosan mivel tartozom neked?– Hadd magyarázzam meg.A gondolat, hogy tulajdonképpen mentséget talál arra, amit láttam, kihoz

a sodromból. Szeretnék ráordítani, de annyira dühös vagyok, hogy nem tudok megszólalni.

– Ő az a pincérnő, akit fel akartam venni. De már nem fogom.– Tudod mit, Roman? Ezt nem veszem be – fordulok meg, hogy

távozzam.Újra megállít.– Nézd, semmi sem történt. Ivott egy kis bort, ezért flörtölt velem.– Tetszik ez a védekezési taktika. – Elfordulok, immár azért, mert

könnyek szöktek a szemembe. Ennyit Tess huszonnégy órás szabályáról! Ma este harminc másodperc alatt kétszer is megszegtem. Hadd lássa, hogy sírok. Nem érdekel. – Roman, te úgy képzeled a kapcsolatunkat, hogy akkor találkozol velem, amikor tudsz. Olyan vagyok, mint a tömítőanyag. Beillesztesz a fontos dolgaid közé.

– Te is éppolyan elfoglalt vagy, mint én – lágyul el az arckifejezése. – Szerintem tetszik neked az az ötlet, hogy velem légy, de nem hiszem, hogy én vagyok számodra a megfelelő.

Ha fiatalabb lennék, és ő másmilyen jellem, azt hihetném, hogy ezzel a szemrehányással akarja elterelni a figyelmem a szexi indiszkrécióról a konyhában. De ez nem szemrehányás, igaza van. Szeretem, hogy ott van velem, amikor akarom, de én sem vagyok igazán jelen ebben a kapcsolatban.

– Sajnálom. – Majdnem lehetetlen kimondanom, de megtettem. Majd kimondom azt az egyetlen dolgot, amely mind közül a legnehezebb. De tényleg hiszek benne. – Szeretlek.

Roman rám néz, aztán megrázza a fejét, mint aki nem hiszi el.– Ezt nekem mondod, vagy van itt még valaki?– Te viccelsz. Én vagyok az, aki éppen rajtakapott egy nővel a

konyhában.– Nem kaptál rajta. Ártatlan jelenet volt. Amióta visszajöttél

Olaszországból, távolságtartó vagy, s nem értem miért. Könyörögtem, hogy bocsáss meg, mert elszalasztottam a közös nyaralásunkat. Megpróbálom

233

jóvátenni. Mások is elfoglaltak, s náluk működik. Szerintem a munkaidőnk csak kifogás. Nincs meg bennünk az, amire szükség lenne. Egyszerűen nincs.

– Szerintem meg igen. – Kétségbe ejt a gondolat, hogy elveszíthetem. Érzem, hogy megrohan a pánik, s meg akarok ígérni neki mindent, csak hogy adjon nekem még egy esélyt. Lehetőséget akarok, hogy helyrehozzam, hogy bebizonyítsam az érzéseimet, hogy megadjam magam, hogy elkötelezzem magam, hogy megmutassam neki, mennyire szeretem. Az elmém megtelik a róla szóló képekkel: múlt karácsony a tetőn, amikor mályvacukrot süt a gyerekekkel; amikor kosárlabdázik az unokaöcséimmel, amikor ok nélkül megfogja nagyi karját az utcán. Nem állok rá készen, hogy búcsút vegyek ettől a jó embertől. De nem tudom, hogyan értethetném meg vele, ki is vagyok, és mire vagyok képes. Mert bizony egy kicsit sem mutattam meg neki, milyen ember vagyok legbelül. Tartom a három lépés távolságot, legtöbbször még annál is többet, s nem tudom miért.

– Valentine, ha ez igaz, akkor meg kellene próbálnunk.– El kell gondolkodnom rólad, Roman. Nem akarom, hogy ez az egész

egy béküléssel végződjön az ágyban, hogy elsimítsuk, hogy néhány hétig minden jó legyen, s aztán… újra megtörténjen. Valami nem stimmel, s rá kell jönnöm, mi az. Jobbat érdemelsz.

– Komolyan gondolod? – Olyan kifejezés ül az arcán, melyet már nem láttam egy ideje: remény.

– Emellett Caprin megcsókoltam egy férfit. Tessék. Kimondtam. Ez gyötört engem, és sajnálom. Annyira sajnálom. Az az igazság, hogy nincs jogom besétálni a Ca' d'Oróba, és elítélni téged a szőke Barbie miatt, amikor én ilyen buta dolgot tettem.

– Miért? – kérdi.– Őrülten dühös voltam rád. Ennyi.– Megkönnyebbültem.– Mi? – El sem hiszem, hogy így reagál. Hol a düh? A féltékenység?– Tudtam, hogy valami nem stimmel, s végre megvan, hogy mi a baj.– Még mindig veled akarok lenni.– Én is azt akarom, hogy működjön – ismeri be.– Tehát menj be, és mondd meg annak a pincérnőnek, hogy az állást

betöltötték.Nem engedi el a kezem.– Nem akarsz velem jönni?– Nem jó ötlet – csókolom meg. – Gyere át ma éjjel.– És Teodora?– Becsukom az ajtaját, bekapcsolom a rádiót, és semmit nem fog hallani.– Később találkozunk – mondja.– Tessék – nyúlok a táskámba, s odaadom neki a pótkulcsokat, amire már

hónapok óta készülök. Egy Quisisana Hotel kulcstartón függenek.Roman rá néz.– Komolyan gondolod.– Igen.

234

Megfordulok, végigsétálok az utcán, s amikor a sarokra érek, visszafordulok. Ott áll, engem figyel. Intek neki. Tényleg szeret. Nem készültem fel rá, hogy elveszítsem a szerelmét.

– Nagyi, hazaértem! – kiáltom a lépcsősor aljából. Türelmetlenül várom, hogy levegyem ezt a ruhát, pizsamába bújjak, és befejezzük a beszélgetésünket Dominicről. Azt akarom, hogy nagyi takarózzon be, és helyezze magát kényelembe, mielőtt Roman megérkezik. Ma éjjel a bizalmamba akarom avatni Romannel és Gianluca megcsókolásával kapcsolatban, s meg akarom tudni, mit tenne a helyemben. Szerintem Romant választaná, mint én.

– Nagyi, hazaértem! – kiáltom ismét, amikor belépek a konyhába. A tévé megy, de nem ül a székében. Különös, általában lekapcsolja a tévét, mielőtt felmegy. Az asztalra teszem a táskámat, és kezdem levetni a kabátomat, amikor meglátom nagyi lábát a pult mögött a padlón. A földön fekszik. Mellé térdelek. Lélegzik, de amikor szólongatom, nem válaszol. Megragadom a telefont, és a 911-et tárcsázom.

A mentők a Szent Vince Kórházba szállították nagyit. Otthon visszanyerte az eszméletét, de zavart volt, és nem volt benne biztos, mikor esett el. Anya és apa gyorsan megérkeztek a kórházba, mert ilyen éjjeli órán alig van forgalom Queensből a belváros irányába. Megérkezik Tess, Jaclyn és Alfred, arcukon félelem tükröződik. Majdnem tíz óra, de nagyi megkérte anyát, hogy hívja az ügyvédjét, egyben régi barátját, Ray Rinaldit, aki a Charles Streeten lakik. Anya pontosan így tett, s Ray most benn van nagyinál az intenzíven. Roman löki be az üvegajtót, és rohan hozzám.

– Hogy van?– Gyenge. Nem tudjuk, mi történt – mondja anya. Nagyi soha nem volt

beteg, semmilyen súlyos sérülése nem volt. Anya nincs ehhez hozzászokva, meg van rémülve. Apám átöleli. Anya sír. –Nem akarom elveszíteni.

– Jó kezekben van. Minden rendben lesz – nyugtatja meg Roman anyát. – Ne aggódjon.

Egy nővér lép ki az intenzív osztályról, majd szemügyre veszi a tömeget.– Van itt egy Clementine?– Valentine – intek.– Kövessen – szól.Az intenzív osztály tele van, nagyi a túlsó sarokban fekszik, két kék,

lebegő függöny választja el egy idős embertől, akinek mellkasa alvás közben fel-le mozog. Ahogy megközelítem nagyi ágyát, Ray Rinaldi becsuk egy nagy papírmappát. Ray már nagyapa, sűrű, ősz haja van, s egy jobb napokat látott aktatáskája.

– Odakint találkozunk – szól oda nekem, aztán hátba vereget. –Teodora, minden úgy lesz, ahogy akarod.

– Köszönöm, Ray – suttogja nagyi, és sikerül elmosolyodnia. Becsukja a szemét.Az ágy széléhez lépek, s megfogom a kezét. A szemei alig résnyire

vannak nyitva, olyanok, mint két fekete vessző. Hát, ez egyáltalán nem az a széles, mandulaalakú olasz szempár, mint mikor jó egészségnek örvend. Szemüvege a mellkasán nyugszik egy láncon, épp úgy, mint mikor elesett. Kékes-lilás zúzódás csúfítja a homlokát ott, ahol beütötte a pultba.

235

Gyengéden a zúzódásra teszem a kezem. Meleg. Rám néz, aztán becsukja a szemét.

– Nem tudom, mi történt.– Ki fogják deríteni.– Nem éreztem jól magam. Felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet, de

ennél többre nem emlékszem, amíg meg nem érkeztek a mentők. – Félrenéz, mintha útjelző táblát keresne a távolban.

– Nem látod Szűz Máriát, ugye? – viccelődöm. – Ne legyenek titokzatos látomásaid! – Arra nézek, amerre ő, nem látok mást, csak a falat, és azon egy letörölhető táblát, melyre a nővérek felírták a betegek nevét és a gyógyszerek számát.

– Ennyi? – kérdi tőlem.– Hogy érted?– Így ér véget?– Ki van zárva! Nem mész sehova. Fel a fejjel! Van egy új dédunokád,

aki a te nevedet viseli. Anya el akar vinni egy sétahajókázásra. Mondd le! Utálnád. Van itt jobb is: még meg kell tanítanod dombornyomású bőrt szabni. Még sokat kell tanulnom, s te vagy az egyetlen, aki taníthat. És Dominic. Dominic szeret téged!

– Semmi mást nem akarok, csak cipőket készíteni és kártyázni.– Lesz rá alkalmad bőven!– … és paradicsomot termeszteni.– Természetesen. Paradicsomot termeszteni. – …s haza akarok menni Olaszországba.Félrenéz. A maga módján megosztotta velem, mit jelent számára az élet.

Lehet valami ennél egyszerűbb? Ahhoz, hogy valaki boldog legyen, nem kell más, mint barátok, akik összegyűlnek beszélgetni és kártyázni, egy jó étel a saját kertben termett paradicsomból, és olykor-olykor egy utazás Olaszországba, ahol békét és megnyugvást találni egy régi barát karjaiban.

Körülnézek a Szent Vince intenzív osztályán. Tiszta és praktikus. Sehol egy dísz. Micsoda hely azon töprengeni, hogy vajon meggyógyulunk-e, nem is beszélve az üdvösségről. A nővérek már nem viselnek ropogós fehér egyenruhát kis fityulával, mint a régi filmekben. Hawaii inget hordanak és zöld műtős nadrágot. Nehezen tudom felfogni az orvosi diagnózist, ha ilyen ruhába öltözve tálalják.

– Hívattam anyáddal Rayt – szól nagyi lágyan. – Rád és Alfredre hagytam az Angelini Cipőket meg az épületet. Bízom benne, hogy megoldjátok a problémákat.

Nagyi szavai csengenek a fülemben, ahogy figyelmeztet, ne harcoljak a bátyámmal. Mindennél jobban szeretném, ha a családom tagjai jól kijönnének egymással. Alfred és én a legjobb körülmények között sem alkotunk jó párt. Soha nem fogjuk tudni közösen vezetni az üzletet. Csak azért imádkozhatom, hogy nagyi gyorsan jobban legyen, és olyan élete lehessen, amilyenről álmodik, miközben a saját feltételeim szerint vezethetem a vállalatát.

– Rendben, nagyi. Mindenről gondoskodunk, megígérem. S nagyon hamar újra velem leszel a Perry Streeten.

236

– Valentine? – ébreszt anya gyengéden. Nagyi szobájában alszom egy széken a Szent Vince Kórházban.

– Jól van? – Felülök, és az üres ágyra nézek. Nagyi nincs itt.– Csak elvitték, hogy elvégezzenek rajta néhány vizsgálatot.– Mennyi az idő? – húzom fel a ruhám ujját, és az órámra nézek.

Majdnem dél.– Nyolckor vitték el – mondja anya, és hallom az aggodalmat a

hangjában.– Tudják már, hogy mi történt?Apa, Jaclyn, Tess és Alfred lépnek a szobába.– Szélütést kapott? – kérdi Tess.– Még nem tudni – feleli anya.Alfred mély levegőt vesz, és megköszörüli a torkát.– Nem akarom, hogy igazam legyen, de most hallgatnod kell rám. Nagyi

már nem tudja azt tenni, amit korábban – néz egyenesen a szemembe. – Állj le azzal, hogy nyomást gyakorolsz rá – szól csendesen.

Egy felírótáblával a kezében Armand Rigaux, nagyi orvosa lép a szobába. Karcsú, elegáns, őszes hajú ember. Köré gyűlünk.

– Jó hírem van – kezdi dr. Rigaux. – Teodora nem kapott szélütést, s a szíve teljesen jól működik.

– Hál' istennek! – teszi anya megkönnyebbülve a kezét a szívére.– De igen komoly térdízület-gyulladása van. A térdei elakadnak, ő pedig

összeesik. Szokatlanul erősen elakadhattak, amikor aznap éjjel elesett. Elég csúnyán megütötte a fejét, csak meg akarunk bizonyosodni arról, hogy nem érte idegi károsodás. Így bent tartjuk, és elvégzünk még néhány vizsgálatot.

– Mi a helyzet a térdprotézissel? – kérdem.– Most foglalkozunk vele. Úgy tűnik, minimális a rizikófaktor. Hamar fel

fog épülni, ha mindnyájan segítenek benne.– Bármit megtennék az anyámért – szól anya.– Az az igazság – néz ránk az orvos –, hogy csak műtéti úton érhetjük el,

hogy ilyen eset ne forduljon elő még egyszer.

Nagyi kórházban töltött harmadik napján még több vizsgálatot végeznek. Anya, a nővéreim, a bátyám és én felváltva vagyunk mellette, hogy ne legyen egyedül. Néhány órára elmentem, hogy megnézzem June-t a boltban, lezuhanyozzam és átöltözzem. Nagyi szobájában áthúztam az ágyneműt, hogy anya és apa itt aludhassanak, s anya szobájában is, hogyha Jaclyn itt akarna maradni, legyen hol aludnia.

Nagyi valami rendes ételre vágyik. Nem bírna ki még egy napot vékony pulykaszeleten sárga mártással és egy csésze zselén. Telepakolok egy táskát műanyag edényekbe csomagolt pennével, forró zsemlével, articsókasalátával és sütőtökpitével.

A Szent Vincében áthaladok az ajtókon, és felmegyek a harmadik emeletre. Amikor a folyosó sarkán befordulok, egy kis csoportot látok nagyi szobája előtt. Pánikba esem, és futásnak eredek.

Amikor odaérek, Tess, Jaclyn és anyám együtt álldogálnak nagyi szobája előtt. A rikító, zöld kórházi fényben családom nőtagjai úgy néznek ki, mint

237

egy Antonioni-film parasztjai. Arckifejezésük üres, hajuk sötét, szemük fekete, csakúgy, mint a karikák a szemük alatt.

– Mi a baj?– Egy kicsit sokan vannak bent – válaszolja Jaclyn.– Miért? – Nem válaszol, így bemegyek. Anya követ. Dominic Vechiarelli ül nagyi mellett az ágyon, és fogja a kezét.Úgy nézhetek ki, mint aki szellemet látott, mert levegő után kapok,

miközben minden szem rám szegeződik. De nem képzelődöm. A bizonyítékokat, Dominic bőröndjeit, a látogatói szék mellé támasztották.

Apám az ágy lábánál áll. Int anyának, hogy csatlakozzon hozzá, majd átöleli. Roman mellette áll, farmert és munkapapucsot visel. Csak azért nézek le a klumpára, mert amikor egyik lábáról a másikra áll, hallom a műanyag nyikorgását.

Amikor a szemem körbesiklik a látogatókon, megpillantom Gianlucát. Próbálok nem reagálni. Sokkal jóképűbb Amerikában, mint ahogy Olaszországból emlékeztem rá, fiatalabb. Bőrkabátot, pulóvert és kifakult farmert visel. Látványára összeszorul a torkom, de most a száraz kórházi levegőt okolom érte. Pamela és Alfred az ágytól távolabb, az ablaknál áll.

– Mi… mi folyik itt? – kérdem kissé zavartan. A kezemben tartott ételes táska fülét markolom, mert kezdem úgy érezni, hogy ebben a szobában ez az egyetlen, ami valóságos.

Anya átkarolja a vállamat.– Dominic iderepült; amikor meghallotta, hogy anya kórházban van. Ray

Rinaldi nyilván azt az utasítást kapta, hogy értesítse Dominicet, ha nagyi beteg lenne vagy szüksége lenne… valamire.

– Anya rám néz, össze van zavarodva. Semmit sem tud Dominic-ről, s most hirtelen kiderült, hogy Dominic Vechiarelli az első név nagyi listáján, hogy kiket kell értesíteni baj esetén.

– És, hm, te itt… – dadogom, miközben Gianlucára nézek.– Apámmal jöttem, nem hiszem, hogy bölcs lenne, ha egyedül utazna –

mondja, s közben Romanen tartja a szemét.Roman szeme összeszűkül, amikor viszonozza Gianluca pillantását. Van

egy olyan érzése, hogy ez az ember, akit megcsókoltam, de felülemelkedik a gyanúján, amikor megszólal.

– Én pedig panna cottát hoztam nagyinak, mert szereti, ahogy készítem. – Zsebre dugja a kezét, és rám néz.

– Most, hogy Valentine itt van, feltehetem Teodórának azt a kérdést, melyet már nyár óta szeretnék. Kérek mindenkit, hogy jöjjön be – közli Dominic.

– Nincs hely – csiripeli Tess az ajtóból.– Kérek mindenkit, hogy préselődjön be – szól anya. – Nagy olasz család

vagyunk, fontos az összetartás – jelenti ki, mintha bocsánatot kérne a városi kórház aprócska szobái miatt. A csoport arrébb mozdul, hogy a lánytestvéreim és a férjeik is elférjenek.

Dominic megragadja nagyi kezét, és a szemébe néz.– Hozzám jössz feleségül?Néma csend borul a szobára, csak a monitor hangjelzését hallani. Aztán

anyám kifakad.– Szent ég, anya, azt sem tudtam, hogy randizol.

238

– Tíz éve. Mióta az apád meghalt – feleli nagyi lágyan.– Azt mondod, hogy már tíz éve örülhetnék a boldogságodnak, és el sem

mondtad nekem? – jajgat anya. – Úgy őszintén, anya!– Mike, az isten szerelmére, most örülj neki – mondja apám. –Nézz rá. A

szája fülig ér, és nem tudja abbahagyni a mosolygást. Ez jó dolog.– Hadd válaszoljon – szakítom félbe. Visszafojtom a lélegzetem. Ha

igennel válaszol, véget ér a dédelgetett életem. Dominic, az arezzói hegyek és Capri szigete elveszi őt tőlem, még mielőtt annyit mondhatnék, hogy Gianluca. De igazság szerint annyira szeretem, hogy jobban akarom az ő boldogságát, mint az enyémet. Szorítok, hogy igent mondjon.

– Igen, Dominic, hozzád megyek – feleli nagyi. Dominic gyengéden megcsókolja.

A családom, köztük anyám is, mintegy megdermed az igen szó hallatán, mintha épp azt figyelnék, amint egy edény olajos perec felrobban a tűzhelyen. Az én dolgom, hogy enyhítsem a sokkot. Végtére is, én tudtam róla.

– Gratulálok! – megyek oda nagyihoz, és megölelem. Óvatosan elkerülöm az infúziót a karjában. – Annyira örülök nektek. –Könnyek öntik el a szemem, de tényleg örömmel tölt el a bátor nagyanyám, aki még ebben a pillanatban is megmutatta nekem, hogyan kell kockáztatni, hogyan kell élni.

Érzem, hogy a testvéreim körém gyűlnek. Jaclyn sírni kezd.– Nem is tudtam, hogy van barátod! Hagyjatok már békén! Ne

vigasztalgassatok, tudom kezelni a helyzetet.Anya szája a nemrég szült szavakat formázza Gianluca felé, miközben

karjaiba veszi a lányát. Tess megöleli Alfredet, miközben apa kezet nyújt Dominicnek. Ehelyett Dominic talpra ugrik, és átöleli.

– Papa? – kérdi apa Dominicet, aztán ránk néz, és vállat von.– Köszönjetek szépen… a papának. – A nővéreim meg én felnevetünk.

Hamarosan mindenki nevet. Az egész család.

Azt hiszem, a baj nem jár egyedül. Miért csinálja így a sors? Talán így biztosítja, hogy megedződjünk. Csak egyetlen helyre mehetek összeszedni a gondolataimat, s hogy kitaláljam, mit jelent nagyi új élete mindannyiunk számára. Itt vagyok, távol a veszekedéstől, a tetőnkön.

Kiosontam a kórházból, magára hagytam nagyit, hogy a családdal ünnepelje az eljegyzését. Otthagytam Romant, akinek vissza kellett mennie az étterembe, de aki megtiszteltetésnek érezte, hogy ott lehetett, amikor Dominic megkérte nagyi kezét. Megcsókolt az utcán, a 317-es szobában látott szerelem inspirálta erre.

Közlekedési dugó alakult ki a West Side Highwayen. Rengeteg autó áll a kereszteződésben, villognak a lámpák, szólnak a dudák, néhány alig hallható haragos kiáltás hallatszik. De ahelyett, hogy azt kívánnám, csillapodjon a város zaja, még több lármára vágyom, hogy elhallgattassa a gondolatokat a fejemben.

A kórházi ágyon fekvő, frissen eljegyzett nagyanyám látványa egy korszak végét jelenti. Mellőzve azt a tényt, hogy én vagyok családom egyetlen hajadon tagja, úgy tűnik, én vagyok az egyetlen gondolkodó is, aki

239

tudja, mit jelent ez a változás, most és a jövőre nézve, íme a teljes igazság. Nagyi tehát férjhez megy, és távozik. A nővéreim felnevelik a gyerekeiket. Anyám gondoskodik arról, hogy apám teljes kiőrlésű, szójasajtos tésztát egyen, mert az garantálja, hogy életben maradjon, és ne újuljon ki a prosztatarákja. Amint nagyi esküvőjén elhangzik a pezsgős pohárköszöntő, a bátyám kirakja az eladó táblát a Perry Street 166 elé, s ezzel az Angelini Cipők meg én fedél nélkül maradunk. Úgy fog tűnni, hogy a családom valamennyi tagja számára jól alakul minden, kivéve persze engem.

A nap még mélyebbre merül a Newjersey-i ködben, s lila csíkot húz a horizonton. A szél becsapja mögöttem a tetőajtót. Nem fordulok meg megnézni, hogy csak a szél volt-e, hanem továbbra is a Hudson folyót nézem, amely a lenyugvó napban az üveg sima örvényeit és lila árnyalatait mutatja.

– Valentina? – szól egy hang mögöttem.– Ha nem Salvatore Ferragamo vagy egy munkaajánlattal, vagy Carl

Icahn egy csekkel az Angelini Cipők megmentésére, menj el.Hamarosan egy 180 cm magas, 100%-ig olasz férfi áll mellettem, s ha

becsukom a szememet, a cédrus, a citrom és a bőr tiszta illatából biztosan tudom, hogy Gianluca Vechiarelli az. Anyám vagy valamelyik lánytestvérem helyében a karjába vetném magam. Amikor kétségbeesnek, szeretnek egy férfira támaszkodni. De én nem. Összefonom a karom a mellkasom előtt, és odébb lépek. Elég helyet hagyok neki, hogy megtekintse Alsó-Manhattant a tetőnkről.

– Megszállhatsz a lila hálószobában, édesapád pedig nagyiéban. A fürdő a folyosó végében van, de ezt tudod, hiszen el kellett jönnöd mellette, hogy felgyere a tetőre vezető lépcsőkön.

– Köszönöm, de hotelben szálltunk meg. A Maritime-ban – feleli.– Felesleges. A családhoz tartoztok.– Nem örülsz az eljegyzésnek? – kérdi halkan.– Érte. Nagyiért. Igen. És Dominicért. Persze, hogy örülök.– Va bene.– És te? Va benét mondasz rájuk?Gianluca vállat von, összeszorítja az ajkát, szája most egyenes vonallá

keskenyül. Ezek az ajkak nem nyilvánítanak véleményt. Emlékszem erre a kifejezésre a prátói selyemgyárból, amikor felemeltem egy tökéletesen gyönyörű, de nyilvánvalóan nem megfelelő düsesz anyagot.

– Hát, pedig jobban teszed, ha látványosabban örülsz, Gianluca, mert veled fognak élni.

– Tudom – mosolyog.– Azt hiszem, a szerelem talál magának készséges áldozatokat, nem

számít, hol vagy mikor. Olyan, mint bármi más az életben, tényleg, mint akár egy betegség is. Mindnyájan szabad prédák vagyunk.

– Miért vagy…– Szarkasztikus? Kemény páncél, amely egy másik kemény páncélt takar.– Miért lököd el magadtól a szerelmet olyan könnyedén, mintha

mindennap rátalálhatnál?– Azt hittem, a nagyanyámról beszélünk.– Beszélj hozzám. Félsz tőlem. Nem az vagyok, akiről álmodtál.– Honnan tudod, kiről álmodom?

240

– Nagyon egyszerű. Nem szakítasz időt a szakácsra, habár szereted. Vagy talán azt hitted, hogy szereted, így most elkötelezve érzed magad. A nő, aki vagy, a szenvedélyes nő, akkor mutatkozik meg, amikor dolgozol. Akkor békében élsz. A férfiakkal? Nem. A bőrökkel? Csak velük.

– Tévedsz. Örülnék egy férfinak, aki örülne nekem, mint nőnek és cipőkészítőnek. De a férfiak, legalábbis azok, akiket én ismerek, azt mondhatják, hogy szép dolog, ha egy nő elkötelezi magát a karrierje mellett. De azt gondolják, azért annyira mégse legyen elszánt, hogy tőlük vegye el az időt. Lehet nagyszerű életem, de az illeszkedjen bele az ő nagyszerű életükbe, mint a tökéletes zsebkendő a legjobban szabott belső zsebbe. Hogy katolikus és megfelelő szót használjak, áldozatot kell hozni. A férfiak teljes megadást követelnek. Erre van szükségük.

Gianluca felnevet.– Te tudod, mire van szükségük a férfiaknak?– Ne gúnyolj ki.– Ha tudod, mire van szüksége egy férfinak, miért nem adod meg neki,

hogy elnyerd a saját boldogságodat?A folyóra pillantok. S akkor a személyes átformálódásom pillanata úgy

jön felém, mint a fedélzeti fények a Hudson folyón közlekedő éjszakai taxin. A megvilágosodás lassú és biztos. A fények először halványak a messzi távolban, ficánkolnak a piszkos hullámokon, aztán ahogy a hajó megközelíti a manhattani partot, hogy kikössön, a sugarak keresőfénnyé válnak, s világos, kérlelhetetlen fénnyel vezetik be a hajót a kikötőbe. Az a fajta fény, amely nem segíthet, de minden részletében feltárja az igazságot. Hirtelen tisztán és egyértelműen látom magam.

– Kedves, kedves Gianluca… – kezdek hozzá. Meglepettnek tűnik, hogy gyengéden szólítom meg.

– Roman Falconinak feleségre van szüksége a Ca' d'Oro pénztárába, épp úgy, ahogy az anyja is mindig ott volt az apjának az étteremben. Neked barátra van szükséged. Egy asszonyra, aki otthagy mindent, és leül a tó partjára… ahol a darvak vannak…

– Lago Argento.– Igen. Egy nő, aki ott tud ülni veled az életednek minden a szakaszában,

aki ott van számodra. Te békére, nyugalomra és a természetre vágysz. Nem akarsz nagy erőfeszítéseket tenni.

– Pszichológus lettél?– Gianluca, ez az igazság. Figyelj rám. Nagyon vonzódom hozzád. Ez

teljesen meglepett. Amikor találkoztunk, volt barátom, és őszintén, te nem vagy a zsánerem. Ugyanakkor jóképű vagy, gyönyörű a kezed, és a legszexisebb mind közül, hogy jó apa vagy. De nem vagyok megfelelő számodra. Most egyetlen férfi számára sem. Valójában ebben a pillanatban a művészetet választom. Azt az örömet választom, amely abból fakad, hogy a saját kezem munkájával hozok létre valamit.

– Nem kell választanod. Megkaphatod egyszerre a szerelmet és a munkádat.

– Sajnos ez nem megy! Próbáltam. Az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam ott lenni Roman számára. Nem tudom azzal tölteni a következőt, hogy megpróbálok ott lenni a te számodra. Mindenki feszült lesz meg csalódott, szomorú és kielégítetlen…

241

– Ez az, amit hiszel? – rázza meg a fejét.– Ez az, amit tudok.Gianluca a Hudson folyóra néz, ahogy már én is oly sok alkalommal.

Fénytelen szürke vizet lát, míg én egy folyót, amely egy nagyobb óceánhoz kapcsolódik, a lehetőségek tengeréhez. Egyáltalán nem tetszik neki a folyóm, ezt nyilvánvaló.

Egy idő után megszólal.– A te városod… annyira zajos. – Az ajtóhoz megy, s hallom, hogy az

becsapódik mögötte, miközben lemegy a lépcsőn a házba. A folyóm felé fordulok, amely soha nem hagyott cserben. Ő az én állandóm, a múzsám. A korlátnak támaszkodva mindkét irányba végignézek a West Side Highwayen, amely a naplementében úgy néz ki, mint egy apró tükrökkel díszített, kibomlott lila indián selyem. Ez az a folyó, melyet szeretek, és a város, mely az otthonom. Igen, zajos, de az enyém, épp úgy, ahogy szeretem.

Hálaadáskor nagyi asztalának közepén a dédunokái által készített kartonliba-nyáj áll. Élénk narancssárga gyertyákat gyújtok a kandeláberen, a csillár alatt. Gabriel segít a nővéreimnek behozni a tálakat a konyhából az asztalra. Gyorsan megölelem.

– Köszönöm, hogy eljöttél.– Részemről az öröm. Nem bírtam volna elviselni a saját családomat, a

meghívásod tökéletes ürügynek bizonyult.– Jön Roman? – kérdi anya.– Pitét küldött. – Mindig viccesnek találtam, hogy a barátnőjének, egy

cipésznek pitét2 készített. – Dolgoznia kell – hazudom. Nem akarom, hogy ez az ünnep a szakításunkról szóljon. Helyette megpróbálok olyan jól ködösíteni ezzel kapcsolatban, mint anyám, ha a kora kerül szóba. Miután nagyi kijött a kórházból, Roman és én megpróbáltunk időt szakítani egymásra, de miközben megrendeléseket töltöttem ki, és gondját viseltem nagyinak, Romannel nem foglalkoztam. Úgy döntöttünk, szakítunk.

– Senki sem dolgozik nála keményebben – sóhajt anya.Tess átnyújt egy kancsó jeges vizet, hogy töltsem meg a poharakat az

asztalon. Követ a mártásos tállal.– Nem akarsz anyának beszámolni Romanról? – kérdi Tess csendesen.– Nem.– Tudod, kíváncsiskodott Gianlucáról.– Nincs mit mondanom. – Nem nézek Tessre, aki ismeri az egész

történetet: a holdat Capri felett, a csókokat, a barlangot. Szerinte ez elég sok mesélnivaló.

– Rengeteg mindent mondhatnál! Beleszerettél Romanbe, s aztán Olaszországban ismét beléd csapott a villám Gianluca képében. Két mesés férfi egy év alatt! Ez egy tündérmese. Te egy Hamupipőke vagy, kettő, jól számold meg, kettő herceggel. – A tányérok mellé simítja a szalvétákat.

– Ó igen, kivéve, hogy amikor felpróbáltam a cipőt, hetes méretű volt. Az én lábam kilences.

2 Szójáték: ennek a pitének és a cipész szónak megegyezik az angol neve. (A ford.)

242

– Akkor tuszkold bele.– Próbáltam! De nézzünk szembe a ténnyel: ez az a Hamupipőke, aki

saját maga fogja elkészíteni a cipőjét.Összegyűjtjük a családot az asztal körül. Apa leül az egyik asztalfőre,

nagyi a másikhoz. Apa felemeli a poharát.– Először adjunk hálát családunk jó egészségéért, különösen nagyi

felépüléséért. Aztán ha már itt tartunk, köszönjük meg Istennek az új Teodórát, bébi T-t.

Jaclyn a karjában ringatja újszülöttjét. Apa folytatja.– És Uram, szokás szerint hálát adunk a meglepetésekért, amelyeket az

életünk tartogatott. Nagyi eljegyzése jut eszembe, és miért ne jutna? Sokként ért. Gabriel, jó látni téged…

Apám imájának, mint a legtöbb esetben, nincs igazán vége, így egymásra nézünk, és bátran keresztet vetünk, hogy felszolgálhassuk az ételt.

– Csak azt szeretném, ha ezt mindenki megnézné – emeli a magasba Tess az In Style magazin egy példányát. – Annyira büszke vagyok rád. – Tess körbead egy fényes fotót Anna Christináról, a Lucia, Lucia című film sztárjáról, aki egy arany angyalszárnnyal díszített, korallpiros borjúbőr cipőt visel. Küldtem egyet DebraMcGuire-nek Kaliforniába, s még kért belőle öt párat, s az egyik végül a felemelkedő filmcsillag lábán kötött ki. Anya büszkén néz a fotóra.

– Imádom. Annyira valentine-os.– Dőlni fognak a megrendelések. Tudom – szól Tess támogatóan.

Amikor a magazin Alfredhez ér, ránéz, majd továbbadja Pamelának, aki mióta találkozott a bátyámmal, most először tűnik úgy, hogy lenyűgözte a családom.

– Kitűztétek az esküvő napját? – kérdi Jaclyn.– Valentin-nap, 2009, Arezzo – mosolyog rám nagyi. – Imádom azt az

ünnepet és az unokám nevét, ennyi.A hálaadási vacsora közben a családom megbeszéli az utazási tetveket

esküvőre, hogy melyik reptéren át menjünk, melyik cégnél béreljünk autót, mennyi szobát foglaljunk le a Spolti Innben. A nővéreim elképzelik, mit fognak viselni, a férjeik hogyan szabadulnak el a munkából, az anyám pedig zavarodottan azon töpreng, hogyan fog jó ételszállítókat és esküvői virágárust találni a toszkán városka dombtetőjén.

Alfred átnyújtja nekem a magazint.– Szerencsés haladék – mondja csendesen.– Amíg fizetek ezért a helyért, nem zárhatsz be – mondom kedvesen és

határozottan. Többé már nem engedem át magam a kicsinyes haragnak. Nincs energiám harcolni a bátyámmal, hogy átvegyem a cég irányítását. Alfred természetesen nem válaszol. Tudja, hogy a nő helyén, aki egy éve voltam, egy 360 kilós, üzleti tervvel rendelkező gorilla ül. Nem fejeztük be a vitát, de legalább tudja, hol állok. Jelenleg.

A nővéreim segítenek elmosogatni és rendbe tenni a konyhát, miközben a férfiak meccset néznek. Ez az utolsó családi hálaadás a Perry Streeten. Jövő ilyenkor nagyi az új férje oldalán fog élni annak otthonában, egy cserzőműhely felett.

Mindenkinek csomagolok ennivalót, hogy hazavigye. Gabriel veszi el Roman pitéjének utolsó darabját, mert tudja, hogy ilyet legközelebb már

243

csak a Ca' d'Oróból rendelhet. Ágyba küldöm nagyit, hogy hívja fel Dominicket. Örülök, hogy a hosszú nap végén egyedül lehetek. Hallom a kulcsot a földszinti zárban. Biztos anyám felejtett el valamit. Aztán hallom, hogy valaki lágyan engem hív a lépcső aljából.

– Valentine?Roman lép a nappaliba. A konyhai pultnál állok, őt nézem.– Milyen volt a pite? – kérdezi.– Finom. Itt az edény – emelem fel.– Ezért jöttem. Az edényért – mosolyog.Ránézek, szemem beissza a részleteket, a hosszú hajától kezdve a

Wigwam zokniig. Lenézek a lábára, ráadásul abban a hangulatban vagyok, hogy elfogadjam a sárga műanyag klumpáját, de ma este valódi cipőt visel (végre!), egy pár finom Tod's velúrcipőt. Innen és most nézve nem hiszem el, hogy szakítottunk. Hát nem különös, hogy mennyire akarom, ami nem lehet az enyém, s amikor megkapom, akkor nem kell:

– Mindig ellenőrzöd a barátnőidet, miután szakítasz velük?– Csak téged.Odajön hozzám, a karjaiba vesz, megcsókolja az arcom, majd a nyakam.– Nem jutottam túl rajtad – mondja.– Roman, soha nem a szenvedély volt kettőnk problémája.– Tudom. – Ő is gondolkodott kettőnkről, és láthatóan néhány olyan

következtetésre jutott, mint én. – Lángol köztünk a szenvedély, Valentine.– Talán barátok maradunk, s amikor megöregszünk, újra összejövünk,

mint nagyi és Dominic, bérelünk egy lakókocsit, és körbeutazzuk az országot.

– Micsoda szörnyű ötlet – feleli. Megnevettet, ahogy ezt mondja. –Tudod, az első alkalomra gondolok, amikor megláttalak a tetőn. S hogy nem kellett volna odanéznem, de nem tehettem ellene semmit. Nem is akartam. Néha visszagondolok arra az éjszakára, amikor még nem ismertelek, s elképzeltem, milyen volnál, ha elég szerencsés lennék ahhoz, hogy megismerjelek. Aztán megismertelek, és annyival, de annyival jobb voltál, mint amilyennek képzeltek. Ekkor szerettem beléd. Túlszárnyaltad a várakozásomat, s azóta is úgy meglepsz, mint soha egyetlen más nő sem. Különös. Tudom, hogy vége, de számomra ez nem lehet a megoldás.

Szorosan átölelem.– Nem megyek sehova, de most nem lehetek veled, mert nem azt

érdemled, hogy a második légy. Az elsőnek kell lenned. Nem akarom, hogy várj rám, de ha később, amikor elrendeződtek a dolgok, és gondolsz rám – veszem a kezembe az arcát –, használd a kulcsot.

– Megállapodtunk – feleli.Roman tudja, és én is, hogy valószínűleg soha nem fogja használni azt a

kulcsot, hogy végül a fiókja mélyén köt ki, s egy nap, amikor majd keres valamit, megtalálja, és eszébe fog jutni, mit jelentettünk egymásnak. De most a zsebében fogja tartani, s amikor szüksége van arra, hogy azt higgye, van számunkra lehetőség, elő fogja venni, megnézi, és elgondolkodik azon, hogy keresztülvágjon-e a városon, és eljöjjön-e West Village-be.

Eszembe jut a pités tál, s a hóna alá nyomom. Figyelem, miközben távozik. Aztán amikor a léptei elhalnak a lépcsőn, eszembe jut, hogy soha

244

nem készítettem el neki azt a pár csizmát, amelyet ígértem. Annyi mindent akartam tenni, annyi mindent nem tettem meg.

A nap tigrisszemként ragyog a felhőkarcolók mögött ezen a kora decemberi reggelen. Az égbolt megőrzi a fényt, mintha szürke gyapjúkabátba rejtené. Nagyi meg én az Ötödik sugárút és az Ötvennyolcadik utca sarkán állunk, forró kávét tartunk a kezünkben. Az övé fekete, az enyém tejszínes, cukor nélkül. Smaragddal díszített, gyémánt eljegyzési gyűrűje szikrázik a görög étkezde kék kávéspohara előtt. Szép színösszeállítás.

Hűvös, nyugodt szemmel sandítunk a mesterművünkre, mint két építész az ókori Rómában, és minden részletet szemügyre veszünk. Miközben tanulmányozom, egyik lábamról a másikra állok. Nagyi néhány lépést hátrál, oldalra billenti a fejét, és egy kicsit igazít a látásszögén. Nem székesegyházat építettünk, nem is szoborkertet, hanem esküvői cipőket, s most itt vannak a Bergdorf ünnepi kirakatában. A teljes választékunk képviselteti magát. Eláll a lélegzetünk attól, hogy a cipőink százéves történetét látjuk az üveg mögött.

Szállítóautók robognak el mellettünk, de egyáltalán nem figyelünk rájuk. Légkalapács hallatszik ki a zajból, s arra emlékeztet bennünket, hogy New Yorkban nem számít, nappal van-e vagy éjjel, ezen a szigeten valahol valaki csinál valamit. Úgy tűnik, régóta állunk itt.

– Nos, mit gondolsz? – kérdezem végül.– Tudod, a legtöbbet azon vitáztunk a nagyapáddal, hogy melyik film

volt jobb, a Dr. Zsivágó vagy az Ilyenek voltunk. Én az utóbbira szavaztam, mert az én korosztályomról szólt… de most – iszik egy korty kávét, mielőtt folytatná –, látva ezeket a kirakatokat és a drámát az orosz stílus részleteiben, azt kell mondanom, hogy a Dr. Zsivágót választom.

– Én is – karolom át a vállát.Ezek az ünnepi kirakatok felnőtteknek készültek. Néhány ház-tömbnyire

délnek sorba lehet állni a piros bársonykötél mögött a Saks Fifth Avenue-nál vagy a Lord&Taylornál, hogy bájos, gyerekek számára készült, miniatűr karácsonyi falvakat lássunk. Láthatunk csillogó, hófödte hegycsúcsokat, piruettező korcsolyázókat a tükörtavakon, s apró, fóliába csomagolt ajándékokkal tovapöfögő játékvonatokat.

Itt, a Bergdorfnál azonban semmi sem giccses, itt csak a legjobbat kapjuk. Egy igaz szerelem kidolgozott ünnepi történetét láthatjuk orosz stílusban, káprázatos amerikai menyasszonyokkal. Rhedd Lewis szemet gyönyörködtető esküvője a Nyugati Ötvenhetedik utca oldalsó kirakatában kezdődik, elölről körbeöleli az épületet az Ötödik sugárúton, s a Nyugati Ötvennyolcadik utca oldalsó kirakatában végződik.

Ahogy az első kirakattól kezdve követjük az eseményeket, életnagyságú, aranyozott falovakat látunk, melyek ékszerfüzérekkel feldíszített lakkozott hintókat és barokk szánokat húznak, rajtuk csodálatos ruhát viselő menyasszonyokkal. Ha közelebbről megnézzük, a közlekedési eszközöket valódi ékszerek díszítik. Gömbölyűre csiszolt drágaköves fülbevalók, impozáns ékkövek alatt roskadozó arany nyakláncok, csillogó karperecek, hatalmas, előredudorodó gyűrűk.

245

Az előtérben nyitott Fabergè-tojások hevernek, belőlük gyémántdarabok és gyöngyök árasztják el az esküvői rizságyat. Antik könyvek hevernek a kirakat alján, miközben elszabadult oldalak lebegnek a levegőben. Kirakatról kirakatra cserélődnek az oldalak és szavak – itt van a Dr. Zsivágó (természetesen), Anna Karenina, A három nővér, A Karamazov testvérek meg a Háború és béke. Mind-mind alkalmas egy esküvőre.

Az orosz tájról készült, kézzel festett falfestmények alkotják a hátteret: lapos, szögletes dombok, fehér hóval borított mezők. Ezek a kirakatok, a kifinomult élőképek tulajdonképpen egy történetet mesélnek el, miközben a menyasszonyokat orosz munkásoknak öltöztetett próbababák veszik körül, melyek fakózöld gyári pulóvert, zsákvászon kötényt és a kézi kötésű gyapjúharisnyás lábukon munkáscipőt viselnek. A menyasszonyok szolgálatában álló művészek ők… varrónők, virágárusok, öltöztetőnők, sofőrök, még egy térdelő cipész is, aki egy cipőt (a mi Lolánkat!) helyezi egy hermelin fejéket viselő, fehér bársonyba öltözött menyasszony lábára.

Megérint a kifinomult, dúsgazdag, szerelmes menyasszonyok együttese és a kontraszt, mely köztük és az ő álmaikat megvalósító munkások között vibrál. A szépség megteremtéséhez sok kézre van szükség. A menyasszonyok neves tervezők, köztük Rodarte, Marc Jacobs, Zac Posen, Marchesa, John Galliano és Karl Lagerfeld ruháit viselik. Aláírásuk arannyal jelenik meg minden kirakat sarkában.

A szaténruha felett tüllt viselő első menyasszony lábán Ines kukucskál ki a szoknya szegélye alól, amelyet a cipész emel fel. A következő kirakatban az ara fehér selyemnadrágot és lebegő blúzt visel, s a lábán Gildát, melynek alakja és hímzett cipőfeje elegánsan illik a széles szárú nadrághoz.

Őt egy az utcának hátat fordító menyasszony követi színpadias, fodros, egyenes szabású ruhában. Lábán a Mimi nevű bokacsizmát viseli. Fehér szaténfűzőinket Rhedd indigószínű kenderre cserélte a megdöbbentő kontraszt kedvéért.

A következő kirakatban az ara szalmagyönggyel és marabutollal díszített miniruhát visel, s lábujjhegyen áll a Flóra cipőben. Lábszárán a szalagok helyett aranyláncok keresztezik egymást. A sarokban lévő kirakat menyasszonya középkori ruhát visel, melynek szögletes nyakkivágását és aprólékosan kidolgozott felsőrészét hosszú, áttetsző denevérujj ellensúlyozza. Kézben fogja cipőjét, az egyszerű pántú, fehér vászonból készült Osminát, miközben csupasz lábára pillant a hóban.

De a legutolsó kirakat jelenti számomra a legtöbbet. A Bella Rosát viselő menyasszony fehér, Giorgio Armani gyapjú utazóruhában van. Egyik kezében jegyet tart, a másikban pedig egy tiarát, miközben egy boldogtalan románc elől menekül Szentpétervár utcáin. A cipő jól illik a ruhához, mintha pont ahhoz készült volna.

Azt kívánom, bárcsak itt lenne Costanzo Ruocco, hogy lássa Bella Rosát, de egyelőre megőrzöm ezt a pillanatot az emlékeimben, s amikor visszatérek Caprira, amennyire csak tudom, újra át fogom élni, hogy megosszam vele. Az utolsó kirakat sarkában ez olvasható:

Valamennyi cipőt az Angelini Cipők készítetteGreenwich Village 1903 óta

246

– Ó, édes istenem! Ó, édes istenem! – Nagyi és én megfordulunk, az anyámat látjuk kilógni egy taxi ablakából. Előbb ugrik ki, mint az autó megállna, s csatlakozik hozzánk a járdán.

Kíváncsi voltam, milyen ruhában nézi meg először a kirakatot. Nem okoz csalódást. Szürke gyapjú nadrágkosztümöt visel, és hamis, szürke leopárdboleró lóg a vállán. Magas sarkú mattezüst cipője elejét hatalmas, négyzet alakú bőrcsat díszíti. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig sikerül az időjáráshoz öltöznie. Nagy, fekete, ovális napszemüveget visel, amely nagyon jól áll neki. Egyik kezében egy zacskó Eisenberg's bagelt tart, a másikkal pedig leveszi a napszemüvegét. Odaadja nekem a zacskót, aztán elrohan az épülettömb végére, hogy szemügyre vegye a kirakatokat.

Közben győzedelmesen emeli a magasba mindkét karját. A cipőinket keresi, s amikor rájuk talál az élőképen, felvisít örömében. Még soha nem láttam ilyen büszkének, még Alfred lenyűgöző egyetemi karrierjének tetőpontján sem, amikor a bátyám summa cum laudével diplomázott a Cornellen. Ez újabb nagy pillanat számára. Odaszalad nagyihoz, és átöleli.

– Apa olyan büszke lenne! – töröl le egy könnycseppet az arcáról.– Az lenne – igazítja meg nagyi anya szőrme boleróját a vállán, amely

elmozdult a futásban.– És te! – fordul felém. – Te tetted ezt lehetővé! Te vetted át az Angelini

család köpenyét, te viseled… a köpenyt ugye viseljük, nem pedig visszük? Egyébként nem számít, te viszed tovább a hagyományokat – szorítja ökölbe a kezét –, és kitartottál, inaskodtál a mester mellett, s most… magadra vállaltál minden kemény munkát, hogy a kis családi üzletünket nagyon látványos módon vezethesd be az új évszázadba. Bergdorf nyavalyás Goodman! – Anyának muszáj világgá kürtölni azt a tényt, még ha csak egy pillanatra is, hogy ő queensi lány. Aztán folytatja. – Angelini cipők, egymás mellett Pradával, Verdurával és Puccival! Viva Valentine! Csodállak. És annyira büszke vagyok rád!

Néha, amikor anyám hízeleg, fémes ízt érzek a számban, de ma reggel nem. Őszintén meghatódott, és tele van szeretettel. Minden anyának kijárna ez a dicsőséges pillanat, amikor beérik a kemény munkája, s teljesen megtérül, amit nap nap után a gyerekeibe fektetett, s az egész világ láthatja az eredményt.

Ez a pillanat nem a márkáról, a profitról vagy a marketingről szól, hanem a családunkról és a mesterségünk hagyományairól. Arról, amit teszünk. Ezek a kirakatok a szépség és minőség iránti elkötelezettségünkről szólnak. Minden kézzel készült öltésről, szegélyről, csipkéről és ragasztásról, amelyet azzal a tudással tökéletesítünk, melyet a gyakorlás, a technika, a tapasztalat és főként az idő ad meg. Elismertek és megjutalmaztak bennünket egy olyan világban, ahol a kézzel készült munka fogalma gyorsan tovatűnik. Hihetetlen!

A teliholdhoz hasonló, fehér és tiszta nap feltűnik az égbolton. Az Ötödik sugárút keleti oldalán az üvegépületek felett szétválasztja a szürke fellegeket, és csillogása tükörré változtatja az áruház kirakatait. A képek egy pillanat alatt tűnnek el az üveg mögül. Nem látjuk a menyasszonyokat a hóban, vagy az ékszereket, tojásokat, a bőrből, velúrból, szaténból és selyemből készült cipőinket. Csak a tükörképünk marad. Anya, lánya, unoka, ma reggel a legfinomabb olasz arany törhetetlen láncolata. Azt kívánom, bárcsak örökre megmaradna ez a pillanat: mi hárman az Ötödik

247

sugárúton. De nem lehet, bár minden tőlem telhetőt megteszek. Egyik kezemmel megfogom nagyi kezét, a másik karommal pedig átölelem anyát, s arra várunk, hogy a sápadt téli nap odébb vonuljon, hogy még egyszer gyönyörködhessünk a jó szerencsénkben.

248