1

MIRCEA ELIADE

Különös kalandokTUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS

ELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készültMircea Eliade: Şarpele, Secretul doctorului

Honigberger, Un om mare, La ţigǎnci, Mircea Eliade: La ţigǎnci şi alte povestiri, Editura

Pentru Literaturǎ, 1969

FordítottaBELIA GYÖRGY, KÁLMÁN BÉLA, ZIR-

KULI PÉTER

A fedélterv DOMOKOS GÉZA munkája

Az életrajzot BELIA GYÖRGY,

a lexikoncikket FAZEKAS LÁSZLÓ írta

© Belia György, Kálmán Béla, Zirkuli Péter, 1976 Hungarian translation

ISBN 963 211 166 4

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1976

2

CIGÁNYLÁNYOK ........................................ 4

EGY NAGY EMBER .................................. 53

HONIGBERGER DOKTOR TITKA ........ 83

A KÍGYÓ .................................................... 150

MIRCEA ELIADE .................................... 279

JÓGA .......................................................... 286

3

CIGÁNYLÁNYOK

A villamosban fullasztóan fülledt volt a hőség. Gyorsan ment végig a kocsi folyosóján. „Szeren-csés ember vagy, Gavrilescu” – mondta magában, látta, hogy a kocsi másik végében, a nyitott ablak mellett van egy szabad hely. Leült, elővette zseb-kendőjét, és hosszasan törölgette a homlokát meg az arcát. A gallérja mögé is bedugta a zsebkendő-jét, s a nyakát törölgette, aztán a szalmakalapjával legyezgette magát. A vele szemközt ülő öregúr egész idő alatt merőn figyelte, mintha azon törné a fejét, hogy honnan ismeri. A térdén nagy vigyázva triktraktáblát tartott.

– Szörnyű meleg van! – szólalt meg aztán. –1905 óta nem is volt ilyen hőség.

Gavrilescu bólintott, s tovább legyezgette ma-gát szalmakalapjával.

– Valóban meleg van – mondta. – De ha az ember művelt, könnyebben elvisel mindent. Ott van például Lawrence ezredes. Tud valamit Law-rence ezredesről?

– Nem.– Kár. Én magam sem tudok valami sokat. De

ha fölszállna erre a villamosra, megkérdeznék tőle egyet s mást. Szeretek művelt emberekkel szóba elegyedni. Uram, azok a fiatalok, akikkel együtt vártam a villamosra, bizonyára egyetemisták vol-tak. Kiváló diákok. Hallgattam őket. Egy bizonyos Lawrence ezredesről és arábiai kalandjairól be-szélgettek. Micsoda emlékezőképesség! Egész ol-

4

dalakat idéztek az ezredes könyvéből, fejből! Egy mondat különösen tetszett nekem, egy nagyon szép mondat: Valahol Arábiában iszonyú hőség tört az ezredesre, kardként sújtott az agyára. . . Kár, hogy szóról szóra nem jut eszembe. Kardként sújtott az agyára, és az ezredes elájult.

A kalauz mosolyogva hallgatta, aztán nyújtotta neki a jegyet. Gavrilescu fejére tette a kalapját, és keresgélni kezdett a zsebében.

– Bocsánatot kérek – suttogta néhány pillanat múlva, mert nem találta a pénztárcáját. – Sohasem

tudom, hova dugom.– Nem tesz semmit – mondta a kalauz váratla-

nul jóindulattal. – Van időnk bőven. Hiszen meg nem értünk el a cigánylányokhoz. . . – Az öregúr felé fordult, és hunyorított egyet. Az öregúr elvö-rösödött, és idegesen a térdéhez szorította a trikt-raktáblát. Gavrilescu átnyújtott a kalauznak egy bankjegyet, az meg mosolyogva számolta vissza neki az aprót.

– Micsoda szégyen! – suttogta az öregúr ne-hány pillanat múlva. – Ez megengedhetetlen!

– Mindenki beszél róla – mondta Gavrilescu, és megint legyezgette magát a szalmakalapjával. – Meg kell adni, szép háznak látszik, és micsoda kert! Micsoda kert! – ismételte, s csodálkozva in-gatta a fejét. – Nézzék, mar látszik is – tette hozzá, egy kissé kihajolva, hogy jobban lássa.

Néhány férfi – mintegy véletlenül – kinézett az ablakon.

– Szégyen – ismételte az öregúr, és szigorúan nézett maga elé. – Meg kellene tiltani.

Öreg diófák vannak ott folytatta Gavrilescu –, attól olyan árnyékos és hűvös. Azt hallottam, hogy a diófa csak harminc évén túl, negyvenéves korá-ban ad árnyékot. Igaz volna?

5

Az öregúr azonban úgy tett, mintha nem halla-ná. Gavrilescu odafordult egyik szomszédjához, az elgondolkozva nézett ki az ablakon.

– Ezek legalább ötvenéves diófák – kezdte új-ra. – Azért van olyan árnyékuk. Ilyen hőségben ez nagyszerű. Jó nekik..

– Mármint a lányoknak – szólalt meg a szom-szédja, de föl sem emelte a szemét. – Cigánylá-nyok. . .

– Én is így hallottam – folytatta Gavrilescu. – Hetenként háromszor utazom ezen a villamoson. De becsületszavamra mondom: egyetlen-egyszer sem esett meg, hogy ne kerültek volna szóba a ci-gánylányok. Ismeri őket valaki? Kérdeztem is ma-gamban: honnan jöttek?

– Régen jöttek – mondta a szomszédja.– Huszonegy éve vannak itt – szólt közbe vala-

ki. – Amikor először jöttem Bukarestbe, ezek a ci-gánylányok már itt voltak. A kert azonban sokkal nagyobb volt. Még nem építették föl a líceumot. . .

– Amint már említettem – kezdte megint Gav-rilescu, hetente háromszor utazom ezen a villamo-son, rendszeresen. Sajnos zongoratanár vagyok. Azért mondom. hogy sajnos – tette hozzá moso-lyogva –, mert nem erre születtem. Művészalkat vagyok..

– Akkor ismerem önt – mondta az öregúr, hir-telen feléje fordítva a fejét. – Ön Gavrilescu úr, a zongoratanár. Van egy lányunokám, s öt-hat évvel ezelőtt ön adott órákat neki. Egyre azon töpreng-tem, honnan olyan ismerős az úr arca.

– Igen, én vagyok. Zongoraórákat adok, és so-kat villamosozom. Tavasszal, amikor nincs nagy meleg, s van egy kis légmozgás is, akkor élvezet. Az ember ül az alaknál, mint most, s bámul ki a villamosból a virágba borult kertekre. Amint már említettem önöknek, hetenként háromszor utazom

6

ezen a vonalon. S mindig hallom, hogy a cigánylá-nyokról beszélnek. Sokszor föltettem már magam-nak – a kérdést: „Te Gavrilescu, tegyük föl, hogy cigánylányok; de kérem szépen, honnan van any-nyi pénzük? Ez a ház valóságos palota, kertje van, benne vén diófák; milliókat ér.”

– Szégyen! – kiáltott föl megint az öregúr, s undorodva fordította el a fejét.

– De föltettem egy másik kérdést is önmagam-nak – folytatta Gavrilescu. – Ha figyelembe ve-szem, hogy én mennyit keresek, száz lejt óránként, akkor tízezer órát kellene adnom, hogy összejöjjön egymillió. A dolog azonban nem ennyire egysze-rű. Tegyük föl, hogy húsz órát adok hetenként; akkor ötszáz hétre volna szükségem, vagyis majd-nem tíz esztendőre, no meg húsz olyan tanítvány-ra, akiknek mindüknek van zongorájuk. Van azon-ban nehézség is: a nyári szünidő; olyankor csak két-három tanítványom szokott lenni. Aztán a ka-rácsonyi szünet meg a húsvéti szünet? Ezek az el-veszett órák is levonandók az egymillió lejből. Vagyis nem ötszáz hétre, heti húsz órára, húsz ta-nítványra és húsz zongorára volna szükségem, ha-nem sokkal, de sokkal többre!

– Ez igaz – hagyta helyben egyik szomszédja.– No meg manapság nem is nagyon tanulnak

zongorázni.– Ó! – kiáltott föl Gavrilescu, s kalapjával a

homlokára ütött. – Éreztem, hogy hiányzik vala-mim, de nem tudtam, mi. Az aktatáskám! Elhagy-tam az aktatáskámat, benne a kottákat. Szóba ele-gyedtem Voitinovici-né őnagyságával, Otilia nagynénjével, s ott felejtettem a táskámat. . . Mi-csoda balszerencse! – tette hozzá; végigtörölte a nyakát a gallérja alatt, és zsebre gyűrte a zsebken-dőjét. – No, Gavrilescu, villamosozhatsz vissza ebben a hőségben, egészen a Preotese utcáig. . .

7

Reményvesztetten nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki marasztalja, aztán hirtelen föl-állt.

– Örvendek, hogy megismertem önöket – mondta; kalapot emelt, s könnyedén meghajolt. Aztán gyorsan kiment a peronra; a villamos ép-pen abban a pillanatban állt meg. Leszállt, Ismét rátört a hőség és a meglágyult aszfalt szaga. Ne-hézkesen átbaktatott a túlsó oldalra, hogy megvár-ja az ellenkező irányban közlekedő villamost. „Vi-gyázz, Gavrilescu – suttogta magában, mintha-mintha öregednél. Kezdesz hülyülni, kihagy az emlékezeted. Ismétlem vigyázz! Mert még nincs itt az ideje. Negyvenkilenc éves vagy: a legszebb férfikorban. . . ” Fáradtnak, elnyűttnek érezte ma-gát; leült egy padra, a tűző napra. Elővette zseb-kendőjét, s megtörölgette az arcát. Ez mintha em-lékeztetné valamire – mondta magában bátorításul. – Egy kis erőfeszítés, Gavrilescu, erőltesd meg egy kicsit az emlékezetedet. Valahol, egy padon, a zsebedben nincs egy huncut krajcár. Nem volt ilyen hőség, de nyár volt. . . ” Szétnézett a kihalt utcán; a házakon a zsaluk behúzva, a függönyök leeresztve, mintha minden házat elhagytak volna. „Mindenki fürdőre utazott gondolta –, holnap, hol-napután Otilia is elutazik.” Erre eszébe jutott: Charlottenburgban volt, akárcsak most, akkor is egy padon ült, a tűző napon, aznap nem evett, s egy vas sem volt a zsebében. „Ha az ember fiatal s művész, mindent könnyebben elvisel” – mondta magában. Fölállt, néhány lépést tett az utcán, hogy lássa, jön-e már a villamos. Föl-alá sétált; a hő-ség így mintha vesztett volna erejéből. Aztán neki-támaszkodott egy házfalnak, levette a kalapját, és legyezgette magát vele.

Százméternyire följebb az utcán mintha árnyé-kos oázis volna. Egy kertből terebélyes hársfák sű-

8

rű lombos ágai nyúltak ki a gyalogjáró fölé. Gavri-lescu elbűvölve, sóvárogva nézte. Fejét még egy-szer abba az irányba fordította, ahonnan a villa-most várta, aztán határozott, nagy léptekkel meg-indult, szorosan a házfalak mellett. Amikor odaért, az árnyék kisebbnek tetszett. De így is érezte a kert hűvösét; mélyet lélegzett, a fejét egy kissé hátravetette. „Az kellene, hogy most virágozzék a hárs, mint egy hónapja. . . ” – álmodozott. Oda-ment a rácsos kapuhoz, és benézett a kertbe. A ka-vicsos utat nemrég öntözték, látszottak a virág-ágyások, hátul pedig fürdőmedence, körülötte ker-ti törpék. Ebben a pillanatban zörgött-zakatolt el mellette a villamos, arra fordította a fejét. „Már késő! – mosolygott magában. – Zu spät!” – tette hozzá, és kalapjával sokáig integetett a villamos után, ugyanúgy, mint annak idején az Északi pá-lyaudvaron, amikor Elsa egy hónapra elutazott a családjához, egy München környéki faluba.

Aztán elindult, megfontoltan, sietség nélkül. Elért a következő megállóhoz, levette a zakóját, és várt; hirtelen diófalevél kesernyés illata csapta meg az orrát, mintha a levelet az ujjai közt dör-zsölte volna szét. Körülnézett. Egyedül volt. A gyalogjáró, amennyire végigláthatott rajta, üres volt. Az égre nem mert fölnézni, de érezte feje fö-lött az izzó, vakítóan fehér fényt; arcát megcsapta az utca forró lehelete. Elindult megint, lemondóan, zakója a karján, kalapja a homlokára húzva. Ami-kor messziről meglátta a diófák sűrű árnyékát, érezte, hogy hevesebben ver a szíve; meggyorsí-totta lépteit. Már majdnem odaért, amikor a háta mögött meghallotta a villamos fémes zörgését. Megállt, és hosszan lengette utána a kalapját. „Na-gyon késő! – mondta magában. – Nagyon késő!”

A diófák árnyékában váratlanul természetelle-nes hűvösség fogadta; Gavrilescu egy pillanatra

9

meghökkent, aztán elmosolyodott. Mintha hirtelen erdőbe, hegyvidékre került volna. Ámulva nézett körül, majdnem tisztelettel: magas fák, boros-tyánnal befutott kőfal; észrevétlenül végtelen szomorúság fogta el. Éveken át e kert előtt villa-mosozott el, de annyira kíváncsi soha nem volt, hogy leszálljon, s megnézze közelebbről. Lassan ment előre, s nézett fölfelé a fák magas csúcsára. Egyszerre a kapu előtt találta magát; fiatal, szép, csokoládébarna lány lépett eléje – mintha régóta ott rejtőzött volna őrá lesve –, arany nyaklánc és fülbevaló rajta.

– A cigánylányokhoz akar bemenni? – kérdez-te suttogva, és karon fogta.

Mosolygott a szája, a szeme, s mert látta, hogy a férfi habozik, gyöngéden behúzta az udvarra. Gavrilescu elbűvölve követte, néhány lépés után azonban megállt, mintha mondani akart volna va-lamit.

– Nem akar bemenni a cigánylányokhoz? kér-dezte megint a lány, még halkabban.

Egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, aztán kézen fogta, s gyorsan egy régi kis házhoz vezette; még sejteni esem lehetett, hogy ez a ház ott van, annyira elrejtették a sűrű orgona– és bodzabokrok. A lány kinyitotta az ajtót, és gyöngéden betuszkol-ta. Gavrilescu furcsa, félhomályos helyiségbe lé-pett: mintha kék és zöld ablakai lettek volna. Messziről hallotta, hogy közeledik a villamos fé-mes zörgéssel; ezt a zajt olyan elviselhetetlennek érezte, hogy tenyerét a homlokára nyomta. Ami-kor a zörgés elhalt, fölfedezte, hogy egy alacsony asztalnál – rajta kávéscsésze – öregasszony ül, kí-váncsian nézte a férfit, mintha azt várná, hogy föl-ébredjen.

10

– Mit kíván a szíved a mai napra? – kérdezte az asszony. Cigánylányt, görög lányt, német lányt?. . .

– Nem – szakította félbe Gavrilescu, és föl-emelte a kezét. – Nem német lányt.

– Akkor cigánylányt, görög lányt, zsidó lányt – kezdte az asszony. – Háromszáz lej – tette hozzá.

– Három zongoralecke! – mosolygott Gavriles-cu szomorúan, s keresgélni kezdett a zsebében. – Ha nem számítjuk a villamosjegyet odavissza.

Az öregasszony elgondolkozva hörpintett a csészéjéből.

– Zenész vagy? – kérdezte hirtelen. – Akkor jól fogod itt érezni magad.

– Művész vagyok – mondta Gavrilescu, s egyik nadrágzsebéből több átnedvesedett zsebken-dőt is elővett, majd rendre a másik zsebébe rakta át őket. – Sajnos zongoratanár lett belőlem, de esz-ményem mindig a tiszta művészet volt. A lélek embere vagyok. . . Bocsásson meg – motyogta fe-szélyezetten, s kalapját letette a kis asztalra, majd belerakta azokat a tárgyakat, melyeket a zsebeiből szedett elő. – Amikor kell, sohasem találom a pénztárcámat. . .

– Nem kell sietni. Ráérünk – mondta az öreg-asszony. – Még három óra sincs. . .

– Bocsásson meg, ha ellentmondok – szólt közbe Gavrilescu –, de azt hiszem, téved. Már négy felé járhat az idő. Háromkor fejeztem be az órámat Otiliánál.

– Akkor megint megállt az óra – suttogta az öregasszony, és ismét gondolataiba merült.

– Na végre! – kiáltott föl Gavrilescu, s diadal-masan mutatta föl a pénztárcáját. – Ott volt, ahol lennie kellett. . .

Megszámolta a bankjegyeket, és átnyújtotta az asszonynak.

11

– Vidd a kerti házba – mondta az öregasszony, s ránézett.

Gavrilescu érezte, hogy egy kéz nehezedik rá; ijedten hátranézett: az a lány állt mellette, aki a kapuban fogadta. Félénken követte; kalapját a belerakott különféle dolgokkal a kezében vitte.

– Aztán ügyeljen – mondta a lány –, össze ne tévessze őket: egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány. . .

Átmentek a kerten, elhaladtak egy piros csere-pes, magas épület előtt: ezt látta Gavrilescu az ut-cáról.

Megálltak: a lány egy pillanatra mélyen a férfi szemébe nézett, aztán röviden, majdnem né-mán elnevette magát. Gavrilescu éppen a tárgya-kat rakosgatta vissza a zsebébe a kalapjából.

– Ó! Művész vagyok. Ha rajtam állna, itt ma-radnék ebben a ligetben – mutatott kalapjával a fák felé. – Szeretem a természetet. Ilyen hőségben üde levegőt szívhat az ember, olyan hűvös van ott, mint a hegyek közt. . . De hova megyünk? – kér-dezte, amikor látta, hogy a lány egy fakerítés felé tart, és kinyitja a kiskaput.

– A kerti házba. . . Így mondta az öregasz-szony. . .

Ismét karon fogta, és húzta maga után. Gondo-zatlan kertbe léptek be; a rózsa meg a liliom el-veszett a gyom és a vadrózsabokrok között. Megint érezni lehetett a hőséget, s Gavrilescu kiábrándultan sóhajtott.

– Illúzióim voltak – mondta. – A hűvösért, a természet kedvéért jöttem. . .

– Várja meg, míg belép a kerti házba – szakí-totta félbe a lány, s rámutatott egy öreg, kopott há-zikóra, mely ott roskadozott a kert végében.

Gavrilescu föltette a kalapját, s lehangoltan kö-vette a lányt. Amikor azonban odaértek a tornác-

12

hoz, úgy érezte, egyre hevesebben ver a szíve; megállt.

– Nagyon izgatott vagyok – mondta –, föl nem foghatom, miért. . .

– Aztán ne igyon nagyon sok kávét – súgta a lány, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta a férfit.

Nem láthatta, mekkora a helyiség, mert a füg-gönyök be voltak húzva, s a félhomályban a spa-nyolfalak egybeolvadtak a falakkal. Előbbre lé-pett, vastag, puha szőnyeg volt a lába alatt, mintha matracokon járt volna; minden lépésével a szíve is erősebben dobogott, aztán elfogta a félelem, s megállt. Abban a pillanatban hirtelen boldognak érezte magát, mintha ismét fiatal volna, mintha az egész világ az övé volna, és Hildegard is az övé volna.

– Hildegard! – kiáltott a lány felé. – Húsz esz-tendeje nem gondoltam rá. Ő volt az én nagy sze-relmem. Ő volt az életem asszonya!

De amikor a lány felé fordult, rá kellett jönnie, hogy az eltűnt. Orra egzotikus, enyhe illatot érzett, aztán hallotta, hogy valaki tapsol, s a szoba foko-zatosan, titokzatosan megtelik fénnyel, mintha las-san, nagyon lassan elhúzták volna a függönyöket, egyiket a másik után, hogy a nyári délután vilá-gossága hatoljon be. Gavrilescunak azonban volt ideje rá, hogy megfigyelje: egyetlen függöny sem mozdult; aztán meglátta a három fiatal lányt: néhány méternyire voltak tőle, ott előtte, halkan tapsoltak és nevetgéltek.

– Minket választottál – mondta egyikük. – Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány. . .

– Lássuk, kitalálod-e, ki kicsoda – szólalt meg a másik.

– Lássuk, tudod-e, melyikünk a cigánylány – tette hozzá a harmadik.

13

Gavrilescu leejtette a szalmakalapját, merőn nézte a lányokat, megkövülten, mintha nem is lát-ná őket, mintha valami mást nézne – valamit a lá-nyok mögött, a spanyolfalak mögött.

– Szomjas vagyok! – suttogta hirtelen, s a tor-kához kapott.

– Az öregasszony küldött neked kávét – mond-ta az egyik lány. Eltűnt a spanyolfal mögött, majd visszatért, kerek fatálcát tartva a kezében, rajta ká-véscsésze és kávéskanna. Gavrilescu fölkapta a csészét, mohón a szájához emelte aztán mosolyog-va nyújtotta vissza a lánynak.

– Rettenetesen szomjas vagyok – suttogta.– Így forró lesz, mert a kannából öntöm –

mondta a lány, miközben teletöltötte a csészét. – Lassan igyad. . .Gavrilescu belehörpintett, de a kávé annyira

forróvolt, hogy megégette a szája szélét; elbátor-talanodva tette le a csészét a tálcára.

– Szomjas vagyok! – ismételte meg. – Ha ihat-nék egy kis vizet..

A másik két lány eltűnt a spanyolfal mögött; gyorsan visszatértek, kezükben egy-egy megrakott tálca.

– Az öregasszony édességet küldött neked – mondta egyikük.

– Rózsadulcsáca és sörbet – tette hozzá a má-sik.

Gavrilescu azonban, megpillantva a teli vizes-kancsót, azt két kézre fogta, és a szájához emelte, noha látta, hogy a kancsó mellett nagy, zöld, bepá-rásodott üvegpohár is van. Hosszan, nagyokat kor-tyolva ivott, a fejét egészen hátravetette. Aztán só-hajtott, a kannát letette a tálcára, s a zsebéből elő-húzta egyik zsebkendőjét.

14

– Kisasszonyok! – szólalt meg, s közben a homlokát törölgette. – Nagyon szomjas voltam. Hallottam egy bizonyos Lawrence ezredesről. . .

A lányok – mint akik mindent értenek – össze-néztek, és elnevették magukat. Jóízűen, hangosan kacagtak most, egyre hangosabban. Gavrilescu először csodálkozva nézett rájuk, aztán az ő arca is felderült, végül velük nevetett. Zsebkendőjével hosszasan törölgette magát.

– Ha megengedik, én is fölteszek egy kérdést – szólalt meg később –, nagyon szeretném tudni, mi lelte magukat.

– Azon nevettünk, hogy kisasszonynak szólí-tottál bennünket – mondta egyikük. – Hiszen ez a Cigánylányhoz címzett fogadó. . .

– Nem is igaz! – vágott a szavába egy másik lány. – Ne hallgass rá, mert rá akar szedni. Azon nevettünk, hogy megzavarodtál, s a kancsóból it-tál, nem a pohárból. Ha a pohárból ittál volna. . .

– Ne hallgass rá! – szólt közbe a harmadik. – Be akar csapni. Majd én megmondom az igazat: azért nevettünk, mert féltél..

– Nem igaz! Nem igaz! – tiltakozott hevesen a másik kettő. – Ki akarja puhatolni, valóban fél-tél-e.

– Fél! Félt! – ismételgette a harmadik.Gavrilescu lépett egyet előre, és ünnepélyesen

fölemelte a kezét.– Kisasszonyok! – méltatlankodott sértődötten.

– Úgy látom, nem tudják, kivel van dolguk. Én nem akárki vagyok. Én Gavrilescu művész va-gyok. S mielőtt, nagy bánatomra, szegény zongo-ratanárrá nem lettem, költői álomvilágban éltem. Kisasszonyok – emelte föl egy kis idő múlva a hangját patetikusan –, húsz esztendővel ezelőtt megismertem Hildegardot, beleszerettem, és sze-rettem sokáig!

15

Az egyik lány fotelt tolt alája, Gavrilescu mély lélegzetet véve ült le.

– Ó! – kezdte el hosszú hallgatás után. – Miért juttatták eszembe életem tragédiáját? Hiszen rájö-hettek: Hildegard sohasem lett a feleségem. Va-lami történt, valami szörnyű dolog történt. . .

A lány odanyújtotta neki a kávéscsészéjét, Gavrilescu elgondolkozva szürcsölgette.

– Valami szörnyű történt – kezdte újra, nagy sokára. – De mi? Mi történhetett? Érdekes, semmi sem jut eszembe. Igaz, sok-sok év óta nem gon-doltam Hildegardra. Belenyugodtam a gondolatba. „Gavrilescu – mondogattam magamban –, ami volt, elmúlt!” Ilyenek a művészek, nincs szeren-cséjük. Egyszer aztán véletlenül betoppanok hoz-zátok, s eszembe jut, hogy egykor én is megismer-tem a nemes szenvedélyt, eszembe jut, hogy sze-rettem Hildegardot!

A lányok összenéztek, aztán tapsolni kezdtek. – Vagyis nekem volt igazam – mondta a harmadik lány. – Félt.

– Neked – egyezett bele a másik kettő. – Iga-zad volt: félt. . .

Gavrilescu fölemelte a szemét, és hosszasan, melankolikusan bámult maga elé.

– Nem tudom, mit akartok mondani. . .– Félsz – mondta kihívóan az egyik lány, s egy

lépést tett a férfi felé. – Féltél, amikor beléptél. . . .– Azért voltál olyan szomjas – mondta a másik

lány.– Azóta meg összevissza beszélsz – tette hozzá

a harmadik. – Minket választottál, de félsz kitalál-ni, hogy kik vagyunk.

– Továbbra sem értem – igyekezett Gavrilescu védekezni.

– Ki kell találnod, hogy melyikünk kicsoda – folytatta a harmadik lány. – Találd ki, melyikünk a

16

cigánylány, melyikünk a görög lány, melyikünk a zsidó lány. . .

– Próbáld meg most, ha azt állítod, hogy nem félsz – vette át a szót az első lány. – Találd ki, me-lyikünk a cigánylány.

– Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a ci-gánylány? – hallotta Gavrilescu, mint visszhan-gozza a másik kettő.

Mosolygott, és végigjártatta a tekintetét rajtuk.– Ez tetszik nekem – kezdte, s egyszeriben úgy

érezte, jó hangulatban van. Vagyis, mert megtud-tátok, hogy művész vagyok, azt hiszitek, hogy a fellegekben élek, s fogalmam sincs, milyen egy ci-gánylány. . .

– Ne beszélj már megint mellé – szakította fél-be az egyik lány. – Találd ki, melyikünk kicsoda!

– Vagyis – folytatta Gavrilescu konokul – azt hiszitek, nincs annyi képzelőerőm, hogy kitalál-jam, milyen egy cigánylány, kiváltképpen ha fia-tal, szép és meztelen: ..

Természetesen abban a pillanatban tudta, ki ki-csoda, amikor rájuk nézett. Az a lány, aki egy lé-pést tett feléje, teljesen meztelen volt, sötétbarna a bőre, a haja meg a szeme pedig fekete; kétségte-len, hogy ő a cigánylány. A másik lány is mezte-len volt, de halványzöld, áttetsző fátyol takarta, a bőre természetellenesen fehér és csillogó, mint a gyöngyház, és aranypapucsot viselt. Ez csak a gö-rög lány lehet. A harmadik a zsidó lány, ez kétség-telen: hosszú, meggyszínű szoknya volt rajta, ez ölelte körül a testét egészen a derekáig, de a melle és a válla meztelen, a haja dús, tűzvörös, s nagy szakértelemmel volt kontyba fésülve.

– Találd ki! Melyikünk a cigánylány? Melyi-künk a cigánylány? – kiáltották mind a hárman.

Gavrilescu fölállt a fotelból, kezét kinyújtotta az előtte álló fekete, meztelen lány felé.

17

– Művész vagyok, tehát ráállok, hogy próbára tegyetek – mondta ünnepélyesen –, noha ez a pró-batétel gyerekes; megmondom tehát: te vagy a cigánylány!

A következő pillanatban azt érezte, hogy a lá-nyok megragadják, körbeforgatják, közben kiál-toznak, visítoznak, de a hangok mintha nagyon messziről jönnének.

– Nem találtad ki! Nem találtad ki! – hallotta mintegy álomban.

Megpróbálta magát kitépni a lányok kezéből, de azok csak járatták vele a bolond körtáncot, s nem volt ereje hozzá, hogy kiálljon a körtáncból. Orrában érezte a fiatal testek szagát és azt a távoli, egzotikusillatot is, s hallotta a szőnyegen dobbanó lábakat – mintha belülről is ezt hallotta volna, nemcsak kívülről. Ugyanígy érezte, hogy a kör-tánc könnyedén – a fotelok és a spanyolfalak közt – a helyiség belseje felé sodorja, de már lemondott róla, hogy ellenkezzék, már nem vett tudomást semmiről.

Fölriadt, s meglátta a fekete, meztelen lányt: a szőnyegen térdelt, a dívány előtt; Gavrilescu föl-ült.

– Sokat aludtam? – kérdezte a lánytól. – El sem aludtál – nyugtatta meg a lány. Csak éppen el-bóbiskoltál.

– Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? – kérdezte a homlokát tapogatva. – Úgy érzem, tel-jesen kábult vagyok.

Csodálkozva nézett körül. Mintha nem ugyan-abban a helyiségben volna, mégis ismerős volt neki: a fotelok, a díványok és a tükrök közt aszimmetrikusan elhelyezett spanyolfalakról is-merte föl; ezek már beléptekor fölkeltették fi-gyelmét. Nem tudott eligazodni rajta, milyen rend-szer szerint voltak fölállítva. Egyik-másik nagyon

18

magas volt, csaknem a mennyezetig ért, s akár fal-nak is vélhette az ember, ha egy-egy sarkos kiug-rása nem ért volna be a szoba közepéig. Némelyik meg titokzatos fénnyel volt megvilágítva; ezek ablakhoz hasonlítottak, félig függöny takarta őket, s a függönynyílások belső folyosókként szolgál-tak. Aztán voltak sokszínű, furcsán festett spa-nyolfalak is meg olyanok, melyeket finom kelmék és csipkék borítottak, melyek redőkben omlottak alá, belesimulva a szőnyegbe; ezeket úgy rendez-ték el, hogy – úgy tetszett – különféle alakú és nagyságú fülkéket alkossanak. Elegendő volt azonban, hogy csak néhány másodpercre álljon meg a pillantása egy ilyen fülkén, máris megálla-píthatta, hogy érzéki csalódás csupán: amit látott, valójában két vagy három spanyolfal volt; ezek egyesültek képzeletében aranyoszöld, nagy víztü-körré. Gavrilescu, mihelyt rájött érzéki csalódásá-ra, úgy érezte, hogy a szoba forogni kezd körülöt-te; megtapogatta a homlokát.

– Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? – ismételte.

– Nem találtad el, kivagyok – suttogta a lány szomorúan mosolyogva. – Pedig hunyorítással je-leztem, hogy nem én vagyok– a cigánylány. Én a görög lány vagyok.

Görögország! – kiáltott föl Gavrilescu, s fölug-rott. – Az örök Görögország!

Fáradtsága – mintegy varázsütésre – eltűnt. Hallotta a saját, gyorsuló szívdobogását, és soha. nem érzett boldogság öntötte el forró hullámként egész testét.

– Amikor szerelmes voltam Hildegardba – folytatta elragadtatva –, mindig arról ábrándoztam, hogy együtt utazunk majd Görögországba.

19

– Ostoba voltál – szakítottá félbe a lány. – Nem ábrándoznod, hanem szeretned kellett vol-na. . .

– Húszéves voltam, ő pedig még nem töltötte be a tizennyolcadikat. Szép lány volt. Mind a ket-ten szépek voltunk – tette hozzá.

Ebben a pillanatban vette észre, hogy különös ruhába van öltözve: bő nadrág volt rajta, olyasmi, mint a török bugyogó, aztán rövid kabátféle sár-gás-aranyos selyemből. Csodálkozva nézegette magát a tükörben, mintha nem ismerne magára.

– Arról ábrándoztunk, hogy elmegyünk Görög-országba – kezdte el újra, de nyugodtabb hangon. – Nem, ez több volt álomnál, szinte már kezdett megvalósulni, hiszen elhatároztuk, hogy rögtön az esküvő után elutazunk Görögországba. Akkor tör-tént valami. Uramisten, mi történt? – kérdezte ön-magától, és a halántékát tapogatta. – Éppen ilyen szörnyű nyári nap volt, ilyen hőség. Megláttam egy padot, odaindultam, s akkor azt éreztem, hogy a hőség főbe kólintott, kardként sújtott az agyam-ra. . . Nem, ez a Lawrence ezredes históriája ezt ma tudtam meg az egyetemistáktól, míg a villa-mosra vártam. Ó! Ha volna itt egy zongora – kiál-tott föl reményvesztetten.

A lány fölpattant a szőnyegről, megfogta a férfi kezét.

– Gyere velem! – suttogta.Gyorsan húzta maga után a spanyolfalak és a

tükrök közt, aztán annyira meggyorsította a lépteit, hogy Gavrilescu úgy érezte, rohannak, szeretett volna megállni egy pillanatra, hogy kifújja magát, de a lány nem engedte.

– Késő van – suttogta futás közben; úgy rém-lett neki, hogy a hangja nagyon messziről érkező sziszegés.

20

Ezúttal azonban nem szédült el, pedig futás közben számtalan díványt és puha párnát, bőrön-döt és szőnyeggel letakart ládát, kis és nagy tükröt kellett kikerülniök; a tükrök különös alakúra vol-tak metszve, s váratlanul találták magukat szem-közt velük, mintha akkor helyezték volna őket oda a szőnyegre. Hirtelen – kijutván a két sor spanyol-falból alkotott folyosóféléből – tágas, derűs helyi-ségbe értek. A két másik lány a zongorára támasz-kodva – ott várta őket.

– Miért késtetek ennyit? – kérdezte a vörös ha-jú lány. – Kihűlt a kávé.

Gavrilescu lélegzetét visszafojtva lépett egyet a lány felé, s a magasba emelte a kezét, mintha vé-dekezne.

– Ó, nem – mondta –, nem iszom többet. Már elég kávét ittam. Noha művészlélek vagyok, ren-dezett életet élek, kisasszonyaim. Nem vesztege-tem az időmet kávéházakban.

A lány azonban, mintha nem is hallotta volna a férfit, a görög lányhoz fordult.

– Miért késtetek annyit? – kérdezte ismét. – Eszébe jutott Hildegard.

– Nem kellett volna engedned – mondta a har-madik lány.

– Bocsánat, engedjétek meg – szakította félbe őket Gavrilescu, s a zongorához lépett. – Ez szigo-rúan személyes úgy. Ebben senki sem akadályoz-hat meg. Életem tragédiája volt.

– Már megint késlekedik mondta a vörös hajú lány. – Megint ezzel vesztegeti az idejét.

– Már megbocsássatok – tört ki Gavrilescu. – Egyáltalán nem vesztegetem az időmet. Ez az éle-tem tragédiája volt. Mihelyt beléptem ide, eszem-be jutott Hildegard. Figyeljetek rám! – kiáltott föl, s a zongorához lépett. – Játszom valamit nektek, s meg fogjátok érteni.

21

– Nem kellett volna engedned – hallotta Gavri-lescu a két lány suttogását. – Most már soha nem fogja kitalálni, melyikünk kicsoda. . .

Gavrilescu néhány pillanatig összpontosított, a billentyűk fölé hajolt, s készítette a kezét, mintha mindjárt con brio akarna a billentyűkre csapni.

– Eszembe jutott! – kiáltott föl hirtelen. – Tu-dom már, mi történt!

Idegesen fölpattanta székéről, és a szőnyegre szögezett tekintettel sétált föl-alá.

– Már tudom – ismételte többször is suttogva.– Éppen olyan nyári nap volt, mint most. Hil-

degard családostul elutazott Königsbergbe. Én Charlottenburgban laktam, s kimentem, hogy sé-táljak egyet a fák alatt. Magas, öreg fák voltak, sű-rű az árnyékuk. Sehol senki. Nagyon meleg volt. Nem mert senki sem kimozdulni otthonról. Ott, a fák alatt láttam meg azt a fiatal lányt, hangosan zokogott, arcát tenyerébe rejtve sírt. Nagyon cso-dálkoztam, mert a cipőjét levetette, a lábát fölrakta a maga elé, a kavicsos útra tett kis bőröndre. „No, Gavrilescu, íme, egy boldogtalan teremtés” – mondtam magamban. Honnan sejthettem volna?. . .

Abbahagyta a járkálást, s hirtelen a lányok felé fordult.

– Kisasszonyaim! – kiáltott föl patetikusan. – Fiatal voltam, szép voltam, művészlélek voltam. Szinte megszakadt a szívem ezért az elhagyott leá-nyért. Megszólítottam, igyekeztem megvigasztal-ni. Így kezdődött életem tragédiája.

– Most mit tegyünk? – kérdezte a vörös hajú lány a másik kettőtől.

– Várjuk meg, mit mond az öregasszony – mondta a görög lány.

– Ha várunk, sohasem fogja kitalálni, melyi-künk kicsoda – mondta a harmadik lány.

22

– Igen, életem tragédiája – folytatta Gavriles-cu. – Elsának hívták. . . De beletörődtem. „Gavri-lescu – mondtam magamban –, ennek így kellett történnie. Gonosz óra! Ilyenek a művészek, sze-rencsétlenek. . . ”

– Látjátok? – szólalt meg ismét a vörös hajú lány. – Most megint belegabalyodik, s nem tud ki-evickélni belőle.

– Ó, a sors! – kiáltott föl Gavrilescu, s a ma-gasba emelvén kezét, a görög lány felé fordult.

A lány mosolyogva nézett rá, kezét összefonta a hátán.

– Az örök Görögország! – kiáltotta. – Nem si-került látnom téged.

– Hagyd ezt! Hagyd ezt! – kiáltotta a másik két lány, közelebb lépve hozzá. – Emlékezz rá, ho-gyan választottál bennünket!

– Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány – mondta a görög lány, s érdeklődve, mélyen a szemébe nézett. – Így akartad, így választottál bennünket. . .

– Találd ki, melyikünk kicsoda! – kiáltott rá a vörös hajú lány. – Meglátod, milyen szép lesz. . .

– Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a ci-gánylány? – kérdezték mind a hárman egyszerre, s körülvették.

Gavrilescu gyorsan hátrált, s rátámaszkodott a zongorára.

– Tehát – szólalt meg egy kis szünet után – így van ez itt nálatok. Művész vagy közönséges halan-dó, az nektek egyre megy; találjam ki, melyikő-tök a cigánylány. De minek, kérem szépen? Ki adta ezt a parancsot?

– Ez a mi játékunk itt, a Cigánylányhoz cím-zett fogadóban – mondta a görög lány. – Próbáld meg kitalálni. Nem bánod meg.

23

– Csakhogy nekem semmi kedvem a játékhoz – folytatta Gavrilescu heveskedve. Eszembe jutott életem tragédiája. Most ugyanis, látjátok, nagyon jól megértem: ha azon az estén, Charlottenburg-ban nem mentem volna el Elsával egy sörözőbe. . . Vagy ha már elmentem, de lett volna nálam pénz, hogy kifizethessem a számlánkat, akkor az életem másképp alakulhatott volna. De úgy esett, hogy nem volt pénzem, és Elsa fizetett. Másnap min-dent megpróbáltam, hogy szerezzek néhány már-kát, s kifizessem az adósságomat. De hiába. Min-den barátom, minden ismerősöm elutazott, nyaralt valahol. Nyár volt, iszonyú hőség volt. . .

– Megint fél – súgta a vörös hajú lány, s a sző-nyegre sütötte a szemét.

– Hallgassatok meg, mert még nem mondtam el mindent – kiáltotta patetikusan Gavrilescu. – Három napig nem tudtam pénzt szerezni, de min-den este elmentem Elsa szállásadójához, hogy lás-sam a lányt, hogy mentegetőzzem: még nem sze-reztem pénzt. Később együtt mentünk el a söröző-be. Ha erősebben tartom magam, ha nem állok rá, hogy elmenjünk a sörözőbe! De mit csináljak? Éhes voltam. Fiatal voltam, szép voltam, Hilde-gard fürdőhelyre utazott, én pedig éhes voltam. Megmondom őszintén: voltak olyan napjaim, hogy éhen feküdtem le. Művészélet. . .

– Most mit csináljunk? – kérdezték tőle a lá-nyok. – Mert múlik az idő, múlik az idő.

– Most?– kiáltotta Gavrilescu, az égnek emel-ve karját. – Most jó, most meleg van, jól érzem magam nálatok, mert fiatalok és szépek vagytok, itt álltok előttem, s süteménnyel meg kávéval kí-náltok. De már nem vagyok szomjas. Most jól ér-zem magam, teljesen jól. „Gavrilescu – mondom magamban –, ezek a lányok várnak valamit tőled. Tégy a kedvükre. Ha azt akarják, hogy kitaláld,

24

melyikük kicsoda, akkor találd ki. De jól vigyázz! Vigyázz, Gavrilescu, ha megint tévedsz, beránta-nak a körtáncukba, s nem térsz magadhoz hajna-lig. . . ”

Mosolyogva megkerülte a zongorát, mintha pajzsul akarná használni a lányok ellen.

– Tehát azt akarjátok, hogy mondjam meg, me-lyikőtök a cigánylány. Jól van, megmondom. . .

A lányok fölvillanyozva sorba álltak, egy szót sem szóltak, csak néztek a szemébe.

– Megmondom – ismételte meg egy kis szünet után.

Aztán melodrámába illő mozdulattal nyújtotta karját a halványzöld fátyolba burkolt lány felé, s várt. A lányok megkövültek, mint akik nem akar-nak hinni,a szemüknek.

– Mi baja van ennek? – kérdezte végül a vörös hajú lány. – Miért nem tudja kitalálni?

– Valami történt vele – mondta a görög lány. – Eszébe jutott valami, belegabalyodott, beleveszett a múltba.

A cigánynak mondott lány pedig néhányat lé-pett előre, fogta a kávés tálcát, elment a zongora előtt, és szomorúan suttogta:

– Én a zsidó lány vagyok. . .Aztán hangtalanul eltűnt a spanyolfal mögött.– Ó! – kiáltott föl Gavrilescu, s tenyerével

csapkodta a homlokát. – Rá kellett volna jönnöm. Van valami a szemében, valami nagyon távoli. A fátylán átsejlik ugyan minden, de ez a fátyol még-iscsak létezik. Olyan, amilyennek az Ótestamen-tum írja le..

A vörös hajú lány hirtelen elnevette magát.– Az úr nem találta ki, kik vagyunk! – kiáltot-

ta. – Nem találta ki, melyikünk a cigánylány. . .Végigsimította a haját, néhányszor megrázta a

fejét, s lángoló vörös haja leomlott a vállára. Tán-

25

colt, lassan forgott, keringett, tapsolva és énekel-ve.

– Mondd meg neki, görög lány, milyen lett volna – kiáltotta, s megrázta a hajfürtjeit.

– Ha kitaláltad volna, nagyon szép lett volna – suttogta a görög lány. – Énekeltünk volna neked, táncoltunk volna, te pedig végigjártad volna az összes szobát. Nagyon szép lett volna.

– Nagyon szép lett volna – ismételte meg Gav-rilescu szomorúan mosolyogva.

– Mondd meg neki, görög lány! – kiáltotta a cigánylány; megállt előttük, de továbbra is ritmi-kusan tapsolt, s meztelen talpával egyre heveseb-beket dobbantott a szőnyegen.

A görög lány odasurrant melléje, s valamit mondott. Gyorsan, suttogva beszélt, néhányszor bólintott, vagy az ajkára tette az ujját; Gavriles-cunak nem sikerült megértenie, mit mond. Moso-lyogva hallgatta a lányt, tekintete a semmibe ve-szett, s olykor-olykor maga elé suttogta: „Milyen szép lett volna!” Úgy hallotta, a cigánylány egyre erősebben dobbant, dobbantása tompán hangzott, mintha a föld alól jönne a hang; végül is az isme-retlen, vad ritmust elviselhetetlennek érezte, nagy erőfeszítéssel a zongorához rohant, s elkezdett raj-ta játszani.

– Most mondd meg neki, cigánylány! – kiáltot-ta a görög lány.

Hallotta, hogy a lány közeledik feléje: mintha óriási bronzdobon táncolt volna, s néhány pillanat múlva a hátán érezte a lány forró leheletét. Gavri-lescu még mélyebben hajolt zongora fölé, teljes erővel ütötte, majdnem dühösen, mintha szét akar-ná verni a billentyűket, vagy mintha ki akarná tép-ni őket a helyükből, hogy mélyen, egyre mélyeb-ben behatolhasson a zongora gyomrába.

26

Semmire sem gondolt, magukkal ragadták az új, ismeretlen dallamok – mintha most hallaná őket először, mintha nagyon régóta most jutnának első ízben az eszébe. Később abbahagyta; akkor látta, hogy egyedül van, s a szobában majdnem egészen sötét lett.

– Hol vagytok? – kiáltotta; s ijedten állt föl székéről.

Habozott néhány pillanatig, aztán a spanyolfal felé indult, arra, amerre a zsidó lány eltűnt.

– Hova bújtatok? – kiáltotta ismét.Lassan, lábujjhegyen, mintha meg akarná lepni

őket, úgy osont a spanyolfal mögé. Itt – mondhatni – új szoba kezdődött, úgy látszott, hogy ez a szoba kanyargós folyosóban folytatódik. Különös módon épített szoba volt: a mennyezete alacsony és sza-bálytalan, a falai enyhén hullámozva hol eltűntek, hol ismét megjelentek a sötétségben. Gavrilescu találomra tett néhány lépést, aztán megállt, hogy hallgatózzék. Úgy rémlett neki, hogy éppen ami-kor megállt, suttogást és gyors lépteket hall, a lép-tek mellette surrantak el a szőnyegen.

– Hol vagytok? – kiáltotta.Hallotta saját kiáltásának visszhangját, és pil-

lantásával igyekezett áthatolni a sötétségen. Úgy rémlett, látja a lányokat, a három rejtőzködőt a fo-lyosó egyik zugában; tapogatózva, kinyújtott kar-ral indult el feléjük. Aztán észrevette, hogy rossz irányba megy, fölfedezte ugyanis, hogy a folyosó a bal keze felöl néhány méterre – messze elkanya-rodik; ismét megállt.

– Hiába bújtatok el, úgyis megtalállak bennete-ket! – kiáltotta. – Jobban teszitek, ha előjöttök!

Feszülten figyelt, szeme a folyosó sötétjébe mélyedt. Semmi sem hallatszott. Innentől kezdve azonban mintha meleget érzett volna; elhatározta, hogy megfordul, és zongorázik, úgy várja meg

27

őket. Nagyon jól emlékezett arra az irányra, amer-ről eddig elbotorkált, s tudta, hogy húsz-harminc lépésnél többet nem tett meg. Kinyújtott karral, óvatosan haladt visszafelé. Néhány lépés után a keze spanyolfalba ütközött, ijedten hőkölt vissza. Bizonyos volt benne, hogy néhány pillanattal előbb a spanyolfal még nem volt ott.

– Mi ütött belétek? – kiáltotta. – Engedjetek utamra!

Úgy rémlett neki, hogy megint elfojtott neve-tést és suttogást hall; bátorságra kapott.

– Azt hiszitek talán, hogy félek? – kérdezte egy kis szünet után, arra törekedvén, hogy minél jobb kedvűnek lássék. – Engedjetek! Engedjetek! – tette hozzá gyorsan, mintha attól félne, hogy va-laki, a szavába vág. – Ha belementem, hogy bú-jócskát játsszam veletek, csak azért, mert megsaj-náltalak benneteket. Ez az igazság: megsajnálta-lak benneteket. Mindjárt láttam, hogy ártatlan gye-rekek vagytok: bezártak benneteket ebbe a kerti házba, ebbe a Cigánylányhoz címzett fogadóba. „Gavrilescu – mondtam magamban –, ezek a lá-nyok a bolondját akarják járatni veled. Tégy úgy: engeded, hogy rászedjenek. Hadd higgyék, hogy nem tudod kitalálni, melyikőjük a cigánylány. A játék az játék. . . ” A játék az játék! – ordította, ahogyan a torkán kifért. – Most már eleget játszot-tunk, gyertek elő!

Mosolyogva hallgatózott: jobb kezével a spa-nyolfalra támaszkodott. Abban a pillanatban hal-lotta, hogy a sötétben, nagyon közel őhozzá, vala-ki elfut. Hirtelen megfordult, karját maga elé tar-totta.

– Lássuk, melyik vagy – mondta. – Lássuk, kit kaptam el. Vajon a cigánylányt fogtam meg?

28

Sokáig forgolódott így, kinyújtott karral, aztán megállt, hogy hallgatózzék, ezúttal azonban se-honnan semmiféle zaj nem jutott a füléhez.

– Nem tesz semmit – mondta, mintha tudná, hogy a lányok ott vannak néhány lépésnyire tőle, a sötétben elrejtőzve. – Még várok. Látom, nem tud-játok, kivel van dolgotok. Majd megbánjátok. Megtaníthattalak volna benneteket zongorázni. Zenei műveltséggel lettetek volna gazdagabbak. Elmagyaráztam volna nektek Schumann Dalait. Micsoda szépség! – kiáltott föl elragadtatva. – Mi-csoda isteni muzsika!

Ismét érezte a hőséget; jobban, mint valaha, s kabátja ujjával törölgette az arcát. Majd elbátorta-lanodva elindult balra, szakadatlanul a spanyolfa-lat tapogatva. Időnként megállt, hallgatózott, aztán ismét elindult, meggyorsítva lépteit.

– Ki kényszerít arra, hogy gyerekekkel vesződ-jem.? – tört ki egyszeriben, mert hirtelen elfogta a méreg. – Bocsánat! Udvariasságból mondtam gye-rekeket. Ti másfélék vagytok. Nagyon jól tudjá-tok, mik vagytok. Cigánylányok. Műveletlenek. Analfabéták. Ki tudja közületek, hol van Arábia? Ki hallott közületek Lawrence ezredesről?

A spanyolfal mintha nem akart volna véget ér-ni, s ahogyan haladt előre, úgy nőtt a hőség egyre elviselhetetlenebbé. Levette a kabátját, dühösen megtörölte az arcát meg a nyakát, a kabátját a vál-lára vetette, mint egy törülközőt, s megint tapoga-tózott, hogy újra megtalálja a spanyolfalat. Most azonban nyirkos, hűvös falat érintett, hozzálapult, s előrenyújtotta a karját, Sokáig állt ott a falnak dőlve, s mélyeket lélegzett. Azután megint elin-dult, lassan, de most nem a falhoz lapulva, csak a fal mentén botorkálva. Egy idő után észrevette, hogy elhagyta a kabátját, s mert nagyon izzadt, megállt, levette a nadrágját, s beletörölte az arcát

29

és az egész testét. Úgy rémlett neki, hogy valami a vállához éra fölkiáltott, s ijedten félreugrott.

– Engedjetek utamra! – ordította. – Mondtam, hogy engedjetek utamra!

Ismét megérintette valami vagy valaki – tárgy vagy lény, lehetetlen volt megállapítania – az ar-cát, a vállát; vakon védekezett, forgolódva, a nadrágjával csapkodva a feje körül. Egyre mele-gebbe lett, érezte, hogy a verejtékcsöppek végig-csorognak az arcán, fújtatott. A nadrágja hirtelen, mintha kirántották volna a kezéből, eltűnt valaho-va, a sötétségbe. Gavrilescu egy pillanatig úgy állt ott, fölemelt karral, görcsösen ökölbe szorított kézzel, mint aki abban reménykedik, hogy kiderül: tévedett, s a nadrágja egyik pillanatról a másikra megint ott lesz a kezében. Meztelennek érezte ma-gát, leguggolt, fejét lehajtva kezét a szőnyegre tá-masztotta, mint aki felkészült arra, hogy nekiira-modjék.

Úgy indult el, hogy tenyerével a szőnyeget ta-pogatta maga körül, abban reménykedve, hogy megtalálja a nadrágját. Időnként különféle tár-gyakra lelt, de nehéz volt azonosítania őket; né-melyiket először ládikának gondolta, de miután fi-gyelmesebben megtapogatta, kiderült, hogy ken-dővel letakart óriási tök; némelyiket meg először párnának vagy díványfejtámasznak hitte, de miu-tán gondosan megtapogatta, kiderült, hogy labda vagy korpával teletöltött ócska ernyő vagy folyó-iratokkal telerakott ruháskosár, egyszer sem volt azonban alkalma pontosan meghatározni, mi mi-csoda, mert újra meg újra újabb tárgyakat fedezett föl, s kezdhette elölről a tapogatást. Néha valami-lyen nagyobb bútordarabbal találta szemközt ma-gát, óvatosan kikerülte, mert nem tudta, milyen alakú, s félt, hogy földönti.

30

Már nem tudta, mióta vonszolódik így, térden kúszva vagy hason csúszva a sötétben. Lemondott arról a reményéről, hogy megtalálja a nadrágját. Az dühítette föl leginkább, hogy egyre nagyobb lett a hőség: Mintha bádogtetős ház padlásán ma-tatna, kánikulai délutánon. Az orrát égett szag csapta meg, s a tárgyak mintha egyre melegebbek-ké váltak volna. Teste csuromvíz volt, s időnként meg kellett állnia, hogy szusszanjon egyet. Jó so-káig hevert ilyenkor, karját, lábát szétvetette, arcát a szőnyeghez nyomta, mélyen, kapkodva, zihálva lélegzett.

Egyszer úgy érezte, hogy elszunnyadt; várat-lanul szellő ébresztette föl: mintha ablakot nyitot-tak volna valahol, s éjszakai hűvösség áradt volna be rajta. Hamar rájött azonban, hogy másról van szó, olyasmiről, ami semmi ismerthez nem hason-lít; egy pillanatra kővé dermedten feküdt, s érez-te,. hogy a hátán lehűl a verejték. Arra már nem is emlékezett, ami ezután történt. Megrémült a saját kiáltásától, s eszeveszetten futásnak eredt a sötét-ben, spanyolfalba ütközött, tükröt döntött föl, min-denféle furcsa – a szőnyegen heverő – tárgyba bot-lott, gyakran el is esett, de gyorsan fölpattant, és megint futásnak eredt. Ládákon ugrott keresztül, tükröket és spanyolfalakat került meg, aztán észre-vette, hogy félhomályos térségbe került, s már ki-rajzolódnak előtte a körvonalak. A folyosó végén, szokatlanul magasan, ablak nyílt a falon: azon ömlött be a nyári alkonyat fénye. Amikor belépett a folyosóra, a hőség elviselhetetlenné vált. Meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson, keze fejével törölte le a homlokáról meg az arcáról az izzadsá-got. Úgy érezte, hevesen dobogó szíve szétveti a mellkasát.

Mielőtt az ablak alá ért volna, ismét megállt ijedten. Hangokat, nevetést hallott, a parkettán

31

székeket tologattak, mintha egész csoport állt vol-na föl az asztaltól, s mintha mindnyájan feléje in-dultak volna. Abban a pillanatban vette észre, hogy meztelen: soványabb, mint hitte, s csontjai szinte kiszúrják a bőrét, mégis löttyedt pókhasa van; sohasem látta magát ilyennek. Nem volt rá ideje, hogy visszafelé fusson. Találomra megraga-dott egy függönyt, és elkezdte húzni. Érezte, hogy a függöny enged, ezért lábát nekivetette a falnak, s teljes súlyával belekapaszkodott a függönybe. Ak-kor azonban váratlan dolog történt. Érezte, hogy a függöny egyre növekvő erővel magával ragadja, aztán nekitapadt a falnak, s megpróbálta kiengedni kezéből a függönyt, de nem sikerült, s érezte, hogy a függöny begöngyöli, mintha teljesen összekötöz-nék s zsákba dugnák. Megint sötét volt és nagyon meleg; Gavrilescu tudta, hogy nem képes tovább kitartani, meg fog fulladni. Kiáltani akart, de a tor-ka kiszáradt, hangját elnyelte a posztó.

Ismerősnek tetsző hangot hallott.– Mondd, uram, mondd csak.– Mit mondjak? – suttogta. – Mindent elmond-

tam. Ez volt minden. Elsával érkeztem Bukarest-be. Szegények voltunk mind a ketten. Zongoralec-kéket kezdtem adni..

Egy kissé fölemelte a fejét, és szeme az öreg-asszonyon akadt meg. A kis asztalnál ült, kezében a kávéskanna, s éppen tölteni akart a kávéscsé-székbe.

– Nem, köszönöm, nem iszom többet! – emelte föl tiltakozva a kezét. – Már eleget ittam. Félek, nem tudok majd aludni éjszaka.

Az öregasszony töltött a saját csészéjébe, aztán a kávéskannát letette a kis asztal sarkára.

32

– Folytasd csak – biztatta az öregasszony. – Mit csináltál aztán? Mi történt?

Gavrilescu hosszasan elgondolkodott, s a ka-lapjával legyezgette magát.

– Aztán bújócskát játszottunk – bökte ki egy kissé megváltozott hangon, majdnem szigorúan. – Persze a lányok nem tudták, kivel van dolguk. Én komoly ember vagyok, művész vagyok, zongora-tanár. Puszta kíváncsiságból jöttem ide. Érdekel-nek az új, ismeretlen dolgok. „Gavrilescu – mond-tam magamban –, íme egy alkalom, hogy gazda-gítsd ismereteid tárát.” Nem tudtam, hogy naiv, gyermekes játékról van szó. Képzelje, egyszer csak meztelenül találom magam, hangokat hallot-tam, bizonyos voltam benne, hogy egyik pillanat-ról a másikra. . . Érti, ugye, mit akarok mondani?

Az öregasszony bólintott, s ráérősen szürcsöl-gette a kávéját.

– Mennyit kerestem a kalapodat! – mondta az öregasszony. – A lányok fölkajtatták az egész kerti házat, míg végül ráakadtak.

– Elismerem, hogy én is hibás voltam – foly-tatta Gavrilescu. – Nem tudtam, hogy ha nem talá-lom ki a nap világánál, melyikük kicsoda, akkor majd keresnem kell őket, meg kell fognom őket, hogy kitaláljam sötétben. Senki nem mondott ne-kem semmit. Ismétlem, amikor meztelenül talál-tam magam, s éreztem, hogy a függöny úgy teke-redik rám, mint halottra a gyolcs. . . becsületsza-vamat adom, olyan volt, mint a halotti gyolcs.

– Ha tudnád, mennyit vesződtem, míg felöltöz-tettelek – mondta az öregasszony. – Mert egyálta-lán nem akartad engedni, hogy felöltöztesselek. . .

– Mondom, az a függöny olyan volt, mint a ha-lotti gyolcs, belegöngyölődtem teljesen, s úgy szo-rított, hogy lélegezni sem tudtam. S micsoda hő-ség volt! – kiáltott föl, s még erősebben legyezget-

33

te magát a kalapjával. – Csodálom, hogy nem ful-ladtam meg!

– Igen, nagyon meleg volt – mondta az öreg-asszony.

Abban a pillanatban messziről behallatszott a villamos fémes zörgése. Gavrilescu a homlokához kapott.

– Ó! – kiáltotta, s nehézkesen föltápászkodott a heverőről. –, Hogy múlik az idő! Csak beszélek itt összevissza mindent, s elfelejtettem, hogy el kell mennem a Preotese utcába. Képzelje, elhagytam a táskámat, benne a partitúrákat. Ma délután mond-tam magamban: „Vigyázz, Gavrilescu, mert mintha-mintha. . . ” Igen, – ilyesmit mondtam magamban, pontosan nem emlékszem, mit. . .

Néhány lépést tett az ajtó felé, aztán visszafor-dult, egy kissé meghajolt, s a kalapjával üdvözletet intett.

– Tartom szerencsémnek, hogy megismerked-tünk – mondta.

Az udvarban kellemetlen meglepetés érte. Noha a nap lenyugodott, még melegebb volt, mint délután. Levette a kabátját, a vállára akasztotta, s legyezte magát a kalapjával; átment az udvaron, és kilépett az utcára. Amikor eltávolodott a fák ár-nyékolta faltól, a kövezetből áradt a forróság, s megcsapta a por meg az olvadt aszfalt szaga. Le-verten ment tovább, meggörnyedve, tekintete a semmibe révedt. A megállóban nem volt senki. Amikor meghallotta a közeledő villamos zörgését, jelt adott a kezével.

A kocsi majdnem üres volt, s minden ablaka nyitva. Egy ingujjban ülő fiatalemberrel szemközt foglalt helyet, s mert látta, hogy a kalauz közele-dik feléje, a pénztárcáját kezdte keresni. Hama-rabb megtalálta, mint remélte.

34

– Ez hallatlan! – kiáltott föl. – Becsületsza-vamra, itt rosszabb, mint Arábiában. Nem tudom, hallott-e Lawrence ezredesről. . .

A fiatalember szórakozottan mosolygott, aztán kinézett az ablakon.

– Hány óra lehet? – kérdezte Gavrilescu a ka-lauztól.

– Nyolc óra öt.– Micsoda balszerencse! Vacsoránál találom

őket. Azt hiszik majd, épp azért megyek ilyen ké-sőn, hogy vacsoránál találjam őket. Értik, nem na-gyon szeretem, ha azt hiszik. . . Értik, mit akarok mondani? Aztán ha elmondom, hol jártam! Voiti-novici-né kíváncsi asszony, éjfélig ott tart, hogy meséljem el neki.

A kalauz ránézett, mosolygott, s ráhunyorított. a fiatalemberre.

– Mondja neki azt, hogy a Cigánylányhoz cím-zett fogadóban volt, meglátja, nem fog többet kér-dezni semmit. . .

– Ó, nem, lehetetlen. Jól ismerem. Kíváncsi asszony. Jobb, ha nem mondok neki semmit.

A következő megállóban fölszállt néhány ifjú pár, Gavrilescu a közelükbe húzódott, hogy jobban hallja beszélgetésüket. Amikor úgy vélte, hogy közbeszólhat, fölemelte a kezét.

– Ha megengedik, ellentmondok. Én, sajnos, zongoratanár vagyok, bár nem erre születtem. . .

– Preotese utca – hallotta a kalauz hangját, gyorsan fölállt, köszönt, s sietve leszállt.

Ráérősen baktatott, s a kalapjával legyezgette magát. A 18-as számú ház előtt megállt, megigazí-totta a nyakkendőjét, végigsimította a haját, s belé-pett. Komótosan ment föl a lépcsőn az első eme-letre, s jól megnyomta a csöngőt. Néhány pillanat múlva utolérte a villamosbeli fiatalember.

35

– Micsoda véletlen! – kiáltott föl Gavrilescu, látván, hogy a fiatalember megáll mellette.

Az ajtó hirtelen kinyílt, s a küszöbön megjelent egy még fiatal, de sápadt, hervadt arcú nő. Kötény volt rajta, bal kezében mustárosüveget tartott. Rá-nézett Gavrilescura, s elkomorult.

– Mi tetszik? – kérdezte.– Itt felejtettem az aktatáskámat – kezdte Gav-

rilescu megfélemlítve. – A nagy beszélgetésben itt felejtettem. Dolgom volt a városban, nem tudtam korábban jönni.

– Nem értem. Miféle táska?– Ha már asztalhoz ültek, akkor nem zavarok –

folytatta kapkodva Gavrilescu. – Tudom, hol hagytam. A zongora mellett:

Be akart menni, de a nő nem mozdult a kü-szöbről.

– Kit keres, uram?– Voitinovici-né önagyságát. Gavrilescu va-

gyok, Otilia zongoratanára. Nem volt szerencsém eddig önhöz – tette hozzá udvariasan.

– Eltévesztette a címet mondta a nő. – Ez a 18-as szám.

– Bocsásson meg kérem – mondta Gavrilescu mosolyogva. – Öt éve ismerem ezt a lakást. Mond-hatom, hogy családtagnak számítok. Hetente há-romszor járok ide. . .

A fiatalember a falnak támaszkodva hallgatta a beszélgetést.

– Milyen nevet mondott? – kérdezte a nő.– Voitinovici-né. Otilia nagynénje, Otilia Pan-

dele. . .– Nem lakik itt – szólt közbe a fiatalember.– Itt mi lakunk, a Georgescu család. Az ön

előtt levő hölgy – mutatott a nőre – a papám fele-sége. Leánynevén Petrescu. . .

36

– Kérlek, beszélj tisztességesen – szólt rá a nő. – S ne gyere haza mindenféle alakokkal. . . Hátat fordított, s eltűnt az előszobában.

– Kérem, bocsásson meg ezért a jelenetért – mondta a fiatalember, s igyekezett mosolyogni.

– A harmadik felesége apámnak. A vállán hordja apám előző házasságainak minden tévedé-sét. Öt fiú meg egy lány.

Gavrilescu fölzaklatva hallgatta, s a kalapjával legyezte magát.

– Sajnálom – kezdte –, őszintén sajnálom; Nem akartam megharagítani. Igaz, egy kissé alkal-matlan időben jöttem. Vacsoraidőben. De nézze, holnap délelőtt óráim vannak a Spirǎ-hegyen. Szükségem van a táskámra. Czerny második és harmadik füzete van benne. Az én kottáim, a lap-szélen az én személyes bejegyzéseim. Ezért hor-dom őket mindig magammal.

A fiatalember mosolyogva nézte Gavrilescut.– Azt hiszem, nem értett meg – szakította fél-

be. – Azt mondtam ugyanis, hogy itt mi lakunk, a Georgescu család. Négy éve itt lakunk:

– Lehetetlen! kiáltott föl Gavrilescu. – Néhány órája jártam itt, Otiliával volt órám kettőtől háro-mig. Utána pedig Voitinovici-néval beszélgettem.

– A Preotese utca 18-ban, az első emeleten? – csodálkozott a fiatalember, s kedélyesen mosoly-gott.

– Pontosan. Nagyon jól ismerem a házat. Meg-mondom önnek, hol áll a zongora. Behunyt szem-mel odavezetem. A szalonban van, az ablak előtt.

– Nincs zongoránk – mondta a fiatalember. – Másik emeleten tessék próbálkozni. Bár meg kell mondanom, hogy a második emeleten sem találja Voitinovici-nét. Ott Zamfir százados családja la-kik. Próbálja meg a harmadik emeletet. Sajnálom – tette hozzá, látván, hogy Gavrilescu ijedten, hall-

37

gatja, s egyre hevesebben legyezi magát kalapjá-val. – Örvendenék, ha lakna egy Otilia ebben a házban. . .

Gavrilescu habozott, s mélyen a fiatalember szemébe nézett.

– Köszönöm – mondta később. Megpróbálom a harmadik emeletet. Noha becsületszavamra ne-gyed négykor voltam itt – s határozottan mutatott az előszoba felé.

Nehezen lélegezve ment föl a lépcsőn. A har-madik emeleten hosszan törölgette az arcát egyik zsebkendőjével, aztán csöngetett. Apró lépteket hallott, s nemsokára egy öt-hat éves kisfiú nyitott ajtót.

– Ó – mondta –, félek, hogy eltévesztettem az emeletet. Voitinovici-né őnagyságát keresem. . .

Fiatal, mosolygó nő jelent meg az ajtóban.– Voitinovici-né az első emeleten lakott –

mondta –, de elköltözött, vidéken telepedett le.– Régen költözött él?– Ó, igen, régen. Az ősszél lesz nyolc éve.

Mindjárt azután elköltözött, hogy Otilia férjhez ment.

Gavrilescu megdörzsölte a homlokát. Kutatva nézett a nőre, s amilyen szelíden csak tudott, úgy mosolygott rá.

– Azt hiszem, téved – szólalt meg Gavrilescu. – Otilia Pandeléről beszélek, a líceum hatodik osz-tályába jár, Voitinovici-né unokahúga.

– Jól ismertem mindkettőjüket. Amikor ideköl-töztünk, Otilia éppen akkor jegyezte el magát, tud-ja, előbb az a zűrzavar volt, azzal az őrnaggyal. Voitinovici-né nem akarta beleegyezését adni, s igaza volt, mert nagyon nagy volt a korkülönbség köztük. Szerencsére rátalált Frincura, Frincu mér-nökre; lehetetlen, hogy ne hallott volna róla.

38

– Frincu mérnök? – ismételte Gavrilescu. – Frincu?

– Az, a föltaláló. Cikkeket is ír. . .– A föltaláló Frincu – ismételte meg Gavriles-

cu elmélázva. – Érdekes. . .Megsimogatta a kisfiú fejét, s gyorsan megha-

jolva elköszönt.– Kérem, bocsásson meg. Azt hiszem, összeté-

vesztettem az emeleteket.A fiatalember az ajtónak támaszkodva, cigaret-

tázva várta.– Meg tetszett tudni valamit?– A fönti hölgy azt állítja, hogy Otilia férjhez

ment, de meg kell mondanom önnek, hogy itt va-lami tévedés van. A lány még tizenhét éves sincs, hatodikos. Voitinovici-néval egy sereg dologról beszélgettünk, de erről semmit sem mondott ne-kem.

– Érdekes. . .– Nagyon is érdekes – mondta Gavrilescu bá-

torságra kapva. – De mondom, nem hiszek sem-mit. Becsületszavamat adom önnek. De végül is mit erősködöm itt? Vaskos tévedés. . . Holnap reggel ismét eljövök. . .

Köszönt, és határozottan ment le a lépcsőn.„Te Gavrilescu – suttogta magában, amikor

leért az utcára –, vigyázz, mert kezdesz meghü-lyülni. Kihagy az emlékezeted. Összekavarod a cí-meket. . . ” Megpillantotta a közeledő villamost, meggyorsította lépteit.

Alig ült le a nyitott ablak mellé, máris érezte a könnyű szellőt.

– Végre! – mondta a szemközti hölgynek. – Mintha-mintha. . . – Észbe kapott, mert nem tud-ta, hogyan fejezze be a mondatot, zavartan mo-solygott. – Igen kezdte újra egy kis szünet után. – Egy barátommal szoktuk mondogatni néha, hogy

39

mintha-mintha Arábiában volnánk. Lawrence ez-redes, ha ugyan tetszett róla hallani. . .

A hölgy továbbra is kinézett az ablakon.– Egy órán belül – kezdte megint Gavrilescu itt

az éjszaka. A sötét, akarom mondani. A hűvös éj-szaka. Végre aztán levegőt vehetünk. . .

A kalauz várakozóan megállt előtte. Gavriles-cu pedig elkezdett keresgélni a zsebében.

– Éjfél után levegőhöz juthatunk – mondta a kalauznak. – Micsoda hosszú nap! – tette hozzá egy kissé idegesen, mert nem sikerült megtalálnia a pénztárcáját. – És milyen zűrös! Na végre! – kiáltott föl, s sietve kinyitotta tárcáját.

– Ez nem érvényes – mondta a kalauz, s visz-szaadta neki a bankjegyet. – Tessék a bankban be-váltani. . .

– De miért? – kérdezte Gavrilescu, s csodál-kozva forgatta ujjai közt a bankjegyet.

– Egy éve kivonták a forgalomból. Tessék a bankban beváltani.

– Érdékes! vizsgálgatta Gavrilescu a bankje-gyet nagy figyelemmel. – Ma délelőtt még jó volt. És a Cigánylányhoz címzett fogadóban is elfogad-ták. Három ilyen bankjegyem volt; s ott mind el-fogadták.

A hölgy elsápadt, tüntetően fölállt, s átült a vil-lamos másik végébe.

– Nem kellett volna emlegetnie a cigánylányo-kat a hölgy előtt – rótta meg a kalauz.

– Mindenki beszél róluk – védekezett Gavri-lescu. – Hetenként háromszor utazom ezen a villa-moson, s becsületszavamra. . .

– Ez igaz – szólt közbe egy utas. – Mindnyájan beszélünk róluk, de nem hölgy jelenlétében. Ez jó modor kérdése. Kiváltképp most, hogy még kivilá-gításuk is van. Igen, igen, a városi tanács enge-délyt adott rá nekik: kivilágítják a kertjüket. Meg

40

kell mondanom, hogy nem vagyok elfogult ember, de ezt a kivilágítást a cigánylányoknál kihívásnak tartom..

– Érdekes – bólintott Gavrilescu. – Semmit nem hallottam erről.

Minden lapban megírták – elegyedett a beszél-getésbe egy másik utas – Szégyen! – emelte föl a hangját. – Megengedhetetlen!

Néhányan arra fordították a fejüket, Gavrilescu pedig lesütötte a szemét vizslató tekintetük előtt.

– Tessék csak keresni, talán van más pénze is – mondta a kalauz. – Ha nincs, le kell szállnia a kö-vetkező megállóban.

Gavrilescu elpirult, nem merte fölemelni a te-kintetét, úgy keresgélt a zsebeiben. Szerencsére az aprópénzes tárcája a fölső zsebében volt, a zseb-kendők között. Gavrilescu számlálgatta a pénzt, s átnyújtotta a kalauznak.

– Csak öt lejt adott, uram – mutatta a kalauz a pénzt a tenyerén.

– Igen, a Vama Poşteiig.– Nem számít meddig, de a jegy ára tíz lej. Hol

él az úr? – tette hozzá a kalauz szigorú hangon.– Bukarestben élek – emelte föl Gavrilescu

büszkén a fejét – , és naponta háromszor-négyszer szállok villamosra; évek óta csinálom ezt, s min-dig öt lejt fizettem. . .

Majdnem az egész kocsi érdeklődve figyelte a beszélgetést. Néhány utas átült a hozzá közelebb levő ülésekre. A kalauz táncoltatta a pénzt a tenye-rén.

– Ha nem akarja ideadni a hiányzó pénzt, ak-kor szálljon le a következő megállóban.

– A viteldíj három-négy éve drágult meg – mondta valaki.

– Öt éve – igazította ki a kalauz.

41

– Becsületszavamat adom. . . – kezdte pateti-kusan Gavrilescu.

– Akkor szálljon le a következő megállóban – szakította félbe a kalauz.

– Jobb, ha megfizeti a különbözetet – tanácsol-ta neki valaki –, mert a Vama Poşteiig jó sokat kellene gyalogolnia.

Gavrilescu keresgélt a tárcájában, és átnyújtot-ta a másik öt lejt.

– Furcsa dolgok történnek ebben az országban – suttogta, amikor a kalauz eltávolodott tőle. – Éj-nek évadján hozzák a döntéseket, huszonnégy óra-kor. Pontosabban hatkor. Becsületszavamra. . . De végül is mit erősködöm? Szörnyű nap volt. S ami még nehezebb, nem élhetünk villamos nélkül. Én legalábbis kénytelen vagyok naponta három-szor-négyszer villamosra szállni. Mégis a zongora-óra csak száz lej. Egy ilyen bankjegy. Most meg már ez sem jó. El kell mennem a bankba, hogy be-váltsam. . .

– Adja ide nekem – mondta egy idősebb úr. – Holnap beváltom a hivatalomban.

Elővett a tárcájából egy bankjegyet, és átnyúj-totta Gavrilescunak. A zongoratanár gondosan megtapogatta, nagyon figyelmesen megnézegette.

– Szép – mondta. – Régóta forgalomban van? Néhány utas mosolyogva nézett össze. – Vagy három éve – mondta egyikük.– Érdekes, nem láttam eddig. Igaz, egy kissé

szórakozott vagyok. Művészlélek vagyok..A bankjegyet beletette tárcájába, aztán kinézett

az ablakon.– Leszállt az éjszaka – mondta. – Végre!Hirtelen fáradtnak, elnyűttnek érezte magát, fe-

jét a tenyerébe rejtette, és lehunyta a szemét. Így ült a Vama Poşteiig.

42

Hiába próbálta a kulcsával kinyitni az ajtót, utána sokáig nyomta a csöngő gombját, többször dörömbölt is, egyre erősebben, a konyhaablakon; aztán a bejárati ajtót nézte, s azt verte az öklével. Nemsokára a szomszéd ház egyik nyitott ablakán, a sötétben kihajolt egy hálóinges férfi, és érdesen rákiáltott:

– Micsoda botrány ez, uram? Mi lelte?– Bocsánatot kérek – válaszolta Gavrilescu. –

Nem tudom, mi történt a feleségemmel. Nem nyit ajtót. A zár is elromlott, s nem tudok bemenni a házba.

– Miért akar bemenni? Kicsoda maga? Gavrilescu az ablakhoz lépett, köszönt.– Noha szomszédok vagyunk – mondta –, nem

volt még szerencsém, hogy megismerjem önt. Gavrilescu a nevem, s itt lakom a feleségemmel, Elsával..

– Eltévesztette a házszámot. Itt Stǎnescu úr la-kik. De nincs itthon, fürdőre utazott.

– Már megengedjen – szakította félbe Gavri-lescu. – Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de azt hiszem, téved, uram. Ez a 101-es szám, s mi lakunk itt, Elsa meg én. Négy éve lakunk itt.

– Hagyják már abba, uraim, mert nem tudunk aludni! – kiáltotta valaki. – Mi a nyavalyát csinál-nak?

– Azt állítja, hogy Stǎnescu úr házában la-kik. . .

– Mi az hogy állítom? – tiltakozott Gavrilescu. – Ez az én házam, s ebből nem engedek. Minde-nekelőtt pedig szeretném tudni, hol van Elsa, mi történt vele..

– Kérdezze a rendőrségen – szólt le valaki az emeletről.

Gavrilescu ijedten kapta föl a fejét.

43

– Miért a rendőrségen? Mi történt? – kérdezte zaklatottan. Tudnak valamit?

– Nem tudok semmit, de szeretnék aludni. De ha önnek egész éjszaka be nem áll a szája..

– Bocsánat, uram – mentegetőzött Gavrilescu. – De én is álmos vagyok, sőt mondhatom, nagyon fáradt is. . . Szörnyű napom volt. Olyan hőség, mint Arábiában. . . De nem értem, mi történt El-sával. Miért nem válaszol? Talán valami baja esett és elájult.

Visszament a 101-es számú bejárathoz, s még erősebben dörömbölt rajta az öklével.

– Nem mondtam, uram, hogy nincs otthon? Hogy Stǎnescu úr fürdőre utazott?

– Hívják ki a rendőrséget! – hallott egy éles női hangot. – Hívják ki azonnal a rendőrséget!.

Gavrilescu egyszeriben abbahagyta, nekitá-maszkodott az ajtónak, s nehezen lélegzett. Na-gyon fáradtnak érezte magát, leült a lépcsőre, homlokát a tenyerébe rejtette. „Te Gavrilescu sut-togta –, vigyázz, mert valami nagyon súlyos dolog történt, de nem akarják megmondani neked. Jól szedd össze magad, erőltesd meg az emlékezete-det!

– Trandafirné! – kiáltotta. Mindjárt őrá kellett volna gondolnia. – Trandafirné! – kiáltotta, fölállt, s elindult a szemközti ház felé. – Trandafirné!

– Hagyja nyugodni szegényt! – mondta valaki, aki az ablakban maradt, valamivel csendesebb hangon.

– Sürgős!– Hagyja nyugodni, az Úristen irgalmazzon

neki, már régen meghalt.– Lehetetlen! – hitetlenkedett Gavrilescu. – Ma

reggel beszéltem vele.– Talán összetéveszti a húgával, Ecaterinával;

Trandafirné öt éve meghalt.

44

Gavrilescu megkövült egy pillanatra, aztán be-lenyúlt a zsebébe, és előhúzott néhány zsebkendőt.

– Érdekes – suttogta egy kis idő múlva.Lassan indult vissza, fölment három lépcsőfo-

kot a 101-es számú ház bejárata előtt, levette a ka-lapját, aztán megint föltette. Még egyszer megpró-bálta a kilincset, aztán lement a lépcsőn, és této-vázva elindult. Lassan baktatott, gondolatok nél-kül, s önkéntelenül folyton törölgette magát zseb-kendőjével. A sarki kocsma még nyitva volt, ha-bozott egy ideig, aztán elhatározta, hogy bemegy.

– Már csak italt szolgálunk ki – mondta a kocs-máros. – Kettőkor zárunk.

– Kettőkor? – csodálkozott Gavrilescu. – Hát hány óra van most?

– Kettő; sőt el is múlt..– Borzasztó késő van – suttogta Gavrilescu, in-

kább csak önmagának.A pulthoz lépett, úgy rémlett neki, ismerős a

kocsmáros arca, megdobbant a szíve.– Ön nem Costicǎ úr? – kérdezte.– De az vagyok – mondta a kocsmáros, s hosz-

szan nézett rá. – Mintha ismerném önt – tette hoz-zá egy kis szünet után.

– Mintha-mintha. . . – kezdte Gavrilescu, az-tán elvesztette a fonalat, s elhallgatott. – Sokat jár-tam ide – kezdte újra –, voltak barátaim. Trand-afirné.

– Igen, irgalmazzon neki az Úristen. . .– Gavrilescuné, Elsa. . .– Ó, vele is mi történt – vette át a szót a kocs-

máros –, a mai napig nem lehet tudni, mi is tör-tént. A férjét a rendőrség néhány hónapig kereste, de nem akadt a nyomára sem élve, sem holtan. . . Mintha elnyelte volna a föld. . . Szegény Elsa asz-szony. . . várta a férjét, csak várta, végül elutazott Németországba a családjához. Mindent eladott s

45

elutazott. Nem volt sok holmijuk, szegények vol-tak. Gondoltam rá, hogy én veszem meg a zongo-rát.

– Tehát elutazott Németországba – mondta Gavrilescu elgondolkozva. – Régen elutazott?

– Régen, bizony régen. Néhány hónappal az után hogy Gavrilescu eltűnt. Az ősszel lesz tizen-két esztendeje. Megírták az újságok is. . .

– Érdekes – suttogta Gavrilescu, s megint le-gyezgetni kezdte magát a kalapjával. – És ha azt mondanám magának, ha azt mondanám, hogy ma reggel, s becsületszavamra,nem túlzok, ma reggel beszéltem vele. . . Sőt. . . Együtt ebédeltünk. Azt is meg tudom mondani, mit ettünk. . .

– Visszajött volna? – kérdezte a kocsmáros megütközve.

– Nem, nem jött vissza. El sem ment. Vaskos tévedés. Most fáradt vagyok, de holnap reggel megmagyarázom. . .

Meghajolt s kiment.Ballagott előre, egyik kezében a kalapja, a má-

sikban a zsebkendője; minden padnál hosszasan elidőzött, hogy megpihenjen. Derült éjszaka volt, de holdtalan, az utcákon már érezni lehetett a ker-tekből áradó hűvösséget. Később konflis érte utol.

– Hova, uram?– kérdezte a kocsis.– A Cigánylányhoz címzett fogadóba.– Akkor tessék beszállni! – állította meg a

konflist a kocsis. – Két húszasért elviszem. – Sajnálom, de nemigen van pénzem. Száz le-

jem maradt meg egy kis apró. Száz lej kell csak ahhoz, hogy bemehessek a fogadóba.

– Több kell – nevette el magát a kocsis. – Nem lesz elég száz lej.

– Ma délután annyit fizettem. Jó éjszakát – tet-te hozzá, és elindult.

A konflis azonban mellette haladt lépésben.

46

– Dohányvirág – szippantott mélyet a kocsis. – A tábornok úr kertjében van. Ezért szeretek itt el-menni éjszaka. Akár van vendégem, akár nincs, minden éjszaka elmegyek itt. Borzasztóan szere-tem a virágot.

– Maga művészlélek – mondta Gavrilescu mo-solyogva. Aztán búcsút intve, leült egy padra.

A kocsis azonban hirtelen konflisostul a pad mellé állt. Elővette dohányszelencéjét, s cigarettát sodort magának.

– Szeretem a virágot – mondta. – A lovat meg a virágot. Ifjúkoromban gyászkocsis voltam. Gyö-nyörű volt! Hat ló, arannyal hímzett feketében, az-tán virág meg virág, rengeteg virág! Bizony. El-múlt a fiatalság, elmúlt minden. Megöregedtem, éjszakai konflisos lettem, egyetlen lóval.

Meggyújtotta cigarettáját, és ráérősen füstölt.– Tehát a cigánylányokhoz – szólalt meg az-

tán.– Oda, ez személyes ügyem – magyarázkodott

Gavrilescu. – Ma délután jártam ott, s ebből tá-madt egy sereg bonyodalom.

– Ó, a cigánylányok – legyintett szomorúan a kocsis. – Ha nem volnának cigánylányok – folytat-ta lehalkított hangon. – Ha nem volnának. . .

– Igen, mindenki beszél róluk. A villamoson ugyanis. Amikor a villamos elhalad a kertjük előtt, mindenki a cigánylányokról beszél. . .

Fölállt a padról, s megint elindult, a konflis pe-dig lépésben utána.

– Vágjunk itt át – mutatott a kocsis az ostor-nyéllel egy kis utca felé megrövidítjük az utat. . . Itt elmegyünk a templom mellett. Ott is kinyílt a dohányvirág. Igaz, nem olyan, mint a tábornoké, de majd meglátja, tetszeni fog az úrnak. . .

– Maga művészlélek – mondta Gavrilescu elré-vedve.

47

A templom előtt mindketten megálltak, hogy szippantsanak abból a virágillatból.

Mintha itt más is volna, nemcsak dohányvirág – mondta Gavrilescu.

– Ó, mindenféle virág van itt. Ha volt ma te-metés, akkor sok virág maradt. Így hajnal felé ezek a virágok ismét illatoznak. . . Gyakran jár-tam itt a halottaskocsival. Gyönyörű volt!

Füttyentett a lónak, s egyszerre indult el Gavri-lescuval.

– Már nem vagyunk messze – mondta. – Miért nem száll föl?

– Sajnálom, de nincs pénzem..– Adja ide az aprót. Szálljon föl..Gavrilescu tétovázott néhány pillanatig, aztán

nagyot nyögve fölszállt. Mihelyt elindult a konflis, a kocsipárnára hajtotta a fejét, s elaludt.

– Szép volt – beszélt tovább a kocsis. – Gaz-dag templom volt, s mindenki jó. . . Ifjúság. . .

Hátrafordult, s mert látta, hogy utasa alszik, halkan fütyörészni kezdett; a ló ügetésbe fogott.

– Megérkeztünk – kiáltotta, s leugrott a bakról. – De a kapu zárva van. . .

Megrázta, Gavrilescu fölriadt.– Be van zárva a kapu – ismételte meg a ko-

csis. – Csöngetnie kell. . .Gavrilescu levette a kalapját, megigazította a

nyakkendőjét, s leszállt, majd pedig aprópénzes tárcáját kezdte keresgélni.

– Sose keresse – mondta a kocsis. – Majd más-kor ideadja. Itt szoktam várakozni – tette hozzá. – Ilyenkor, ha egyáltalán akad vendég, itt találom csak meg.

Gavrilescu kalapjával üdvözlést intett, oda-ment a kapuhoz, megkereste a csöngőgombot, megnyomta. A kapu abban a pillanatban kinyílt, Gavrilescu belépett az udvarba, és elindult a kert

48

felé. Az ablakban fény pislákolt. Félénken kopog-tatott az ajtón, s mert nem válaszolt senki, lenyom-ta a kilincset, s belépett. Az öregasszony a kis asz-talra borulva aludt.

– Én vagyok, Gavrilescu – mondta, s gyöngén vállon veregette. – Iszonyú bonyodalmakat oko-zott maga nekem – tette aztán hozzá, amikor látta, hogy már ébredezik, sőt ásít.

– Késő van – mondta az öregasszony a szemét dörzsölgetve. – Nincs már itt senki.

Hosszan nézte a férfit, ráismert.– Ó, te vagy az, a zenész. Már csak a német

lány van itt. Ő sohasem alszik. . .Gavrilescu ismét érezte, hogy hevesebben ver

a szíve, megremegett.– Német lány? – kérdezte.– Száz lej – mondta az öregasszony.Gavrilescu keresgélni kezdte a tárcáját, de a

keze egyre jobban reszketett, s amikor megtalálta a zsebkendői közt, akkor leejtette a szőnyegre.

– Bocsánatot kérek – mondta, miközben ne-hézkesen lehajolt, hogy a tárcát fölemelje. – Meg-lehetősen fáradt vagyok. Szörnyű napom volt. . .

Az öregasszony átvette a bankjegyet, fölállt székéről, s a küszöbről a nagy házra mutatott.

– Jól nézd meg, el ne téveszd – mondta. – Menj egyenesen a folyosón, és számolj meg hét ajtót. Amikor a hetedikhez érsz, háromszor kopog-tass, s mondd azt: Én vagyok, az öregasszony küldött.

Elnyomott egy ásítást, tenyerével ráveregetett a szájára, s becsukta az ajtót. Gavrilescu nehezen lélegzett; lassan lépegetett a csillagok fényében ezüstösen ragyogó épület felé. Márványlépcsőn ment föl, kinyitotta az ajtót, s egy pillanatig hatá-rozatlanul állt ott. Szemközt vele nyílt a gyöngén megvilágított folyosó; Gavrilescu ismét érezte,

49

hogy a szíve vadul ver, szinte szétlöki a mellét. Megilletődve indult el, s hangosan számlálta az aj-tókat, amint elhaladt előttük. Nemsokára arra rez-zent föl, hogy ezt mondja: tizenhárom, tizen-négy. . . Tanácstalanul megállt. „Gavrilescu – sut-togta magában –, vigyázz, mar megint marhaságot csináltál. Nem tizenhárom, nem tizennégy, hanem hét. Így mondta az öregasszony, hét ajtót számolj meg. . . ”

Vissza akart fordulni, hogy elölről kezdje a számolást, de néhány lépés után úgy érezte, hogy elhagyja az ereje; megállt az első ajtónál, mely útjába akadt, háromszor kopogtatott rajta, és belé-pett. Nagy és egyszerű, majdnem szegényesen bú-torozott szalon volt; fiatal lány arcélét pillantotta meg, a lány az ablakon a kertbe nézett ki.

– Bocsásson meg – kezdte Gavrilescu nagy ne-hezen. – Elhibáztam a számlálást.

Az árnyék ellépett az ablaktól, feléje tartott puha léptekkel, hirtelen elfelejtett illatot érzett.

– Hildegard! – kiáltott föl, s kalapját leejtette.– Mióta várlak. . . – szólalt meg a lány, köze-

ledve hozzá. – Mindenfelé kerestelek. . .– A sörözőben voltam _ suttogta Gavrilescu. –

Ha nem mentem volna el vele a sörözőbe, nem történt volna semmi. Vagy ha lett volna nálam va-lamennyi pénz. . . Így azonban ő fizetett, Elsa, s meg kell értened: kötelezőnek éreztem, hogy. . . Most már késő, ugye? Nagyon késő. . .

– Hát fontos ez? – mondta a lány. – Gyere, menjünk. . .

– De már nincs otthonom sem, semmim sincs. Szörnyű napom volt. . . Voitinovici-néval beszél-gettem, s ott felejtettem az aktatáskámat, benne a kottákat. . .

– Mindig szórakozott voltál – szakította félbe. – Menjünk. . .

50

– De hova? Hova? – próbált meg Gavrilescu kiáltani. – A házamba beköltözött valaki, a nevét is elfelejtettem, olyan valaki, akit nem ismerek. . . Ráadásul nincs is otthon, hogy megmagyarázhas-sam neki. Fürdőre utazott..

– Gyere velem – mondta a lány, kézen fogta, s gyöngéden húzta maga után a folyosón.

– De pénzem sincs – folytatta Gavrilescu sut-togva. – Éppen most, amikor megváltozott a pénz is, s megdrágult a villamos. . .

– Ugyanolyan vagy, mint voltál – nevette el magát a lány. – Félsz. . .

– Senki sem maradt az ismerőseim közül – folytatta Gavrilescu suttogva. – Mindenki fürdőre utazott. Voitinovici-né pedig, akitől kölcsönkér-hettem volna, róla meg azt mondják, hogy vidékre költözött. . . Ó, a kalapom! – kiáltott föl, s vissza akart fordulni.

– Hagyd – intette le a lány. – Most nem lesz szükséged rá.

– Azt nem lehet tudni, nem lehet tudni – erős-ködött Gavrilescu, s el akarta engedni a lány kezét. – Nagyon jó kalap, majdnem új.

– Igazán? – csodálkozott a lány. . . – Te még most sem érted? Nem érted, hogy mi történt most veled? Igazán nem érted?

Gavrilescu mélyen a lány szemébe nézett és sóhajtott.

– Meglehetősen fáradt vagyok – mondta –, bo-csáss meg. Szörnyű napom volt. . . De mintha már jobban érezném magam..

A lány gyöngéden húzta maga után. Átmentek az udvaron, s kimentek az utcára úgy, hogy a kapu ki sem nyílt. A konflisos bóbiskolva várta őket; a lány ugyanolyan gyöngéden tuszkolta föl a kocsi-ba.

51

– Esküszöm neked – suttogta Gavrilescu –, be-csületszavamat adom, hogy egy garasom sincs. . .

– Merre, kisasszony? – kérdezte a kocsis. – És hogyan menjünk? Kocogva vagy ügetve?

– Hajtson az erdő felé, azon a hosszú úton – mondta a lány. – Lassan hajtson. Ne siessünk. . .

– Ó, ifjúság! – mosolygott a kocsis, s halkan füttyentett a lónak.

Kéz a kézben ültek, fejüket a kocsipárnára haj-tották. Gavrilescu elgondolkozva, figyelmesen nézte a lányt.

– Hildegard – szólalt meg később. – Valami történik velem, de nemigen tudom, mi. Ha nem hallottam volna, hogy beszélsz a kocsissal, azt hinném; álmodom. . .

A lány feléje fordította a fejét, és mosolygott.– Mindnyájan álmodunk – mondta. – Így kez-

dődik. Mint az álomban. . .

Belia György fordítása

52

EGY NAGY EMBER

Cucoaneşt már a líceum első osztályától kezdve ismertem, de sohasem barátkoztunk össze. Azután csak annyit hallottam róla, hogy beiratkozott a műegyetemre. Pár évvel később, mikor egy trafik-ban véletlenül találkoztunk, azt mondta, diplomát szerzett, s állást kapott az egyik erdélyi városban, meglepően jó fizetéssel. Azóta nem láttam. Elcso-dálkoztam hát nagyon, mikor 1933 mérhetetlenül szomorú júliusának egyik alkonyán arra riadok, hogy dolgozószobámba lép. Természetesen azon-nal ráismertem, de úgy rémlett, megváltozott; még az utolsó találkozásunk óta eltelt öt-hat év sem magyarázta meg teljesen küllemének váratlan változását.

– Tudod, nőni kezdtem! – vallotta be hirtelen, mielőtt még bármit is kérdezhettem volna tőle. – Eleinte nem akartam elhinni, de megméretkeztem, és meggyőződtem róla, hogy így van: egy hét óta rengeteget nőttem. Talán hat-hét centit. . . Az ut-cán voltam Lenorával, s mindketten egyszerre vet-tük észre. Ma reggel pedig még nagyobb volt a kü-lönbség. . .

Hangjában enyhe nyugtalanság volt. És nem találta a helyét; hol egy fotel támlájára ült, hol meg az íróasztal egyik végétől a másikhoz ment, idegesen járkált, hátratett kezekkel. Észrevettem, nem tudja, miképpen rejtse el a kezét, s rájöttem: a mandzsettái nagyon kilógnak, akármennyire

53

igyekszik is minduntalan lejjebb húzkodni a kabát-ujját.

– Holnap szabóhoz kell küldenem mindet, – hogy leeressze – mondta pillantásomat elkapva.

Azzal próbáltam nyugtatni, hogy emlékeztet-tem rá: a líceumban mindig panaszkodott, hogy alacsony marad. Megint félbeszakított.

– Ha úgy nőttem volna én is, mint más ember, egy-két év alatt. . . De így, néhány nap alatt!. . . Mit mondjak, félni kezdtem. Nagyon félek, ne-hogy valami csontbetegség legyen. . .

S mivel látta, nem tudok mit mondani, másról kezdett beszélni.

– Benéztem hozzád, csak úgy, hadd lássam, nem mentél-e el nyaralni. Mert tudod, Bukarestbe helyeztek, és majdnem szomszédok vagyunk. A Lucaci utcában találtam magamnak egy kis la-kást. . .

Megadta a ház számát, és megmondta, mikor találhatom otthon. Aztán megszorította a kezemet, és elment.

Nem nehéz elképzelni, mennyire nyugtalan voltam egész héten. Nem volt olyan orvos bará-tom, akit föl ne kerestem volná, akinek el ne me-séltem volna Cucoaneş esetét. Amint várható volt, másnap elment egy csonttuberkulózis-specialistá-hoz, hogy megvizsgáltassa magát. Mindössze any-nyi derült ki, hogy – egyelőre nem csonttuberkuló-zisról van szó, hanem – mint az orvos mondotta – a makrantropia jelenségéről, melyet természetesen számon tartanak az orvostudomány évkönyveiben, ám ezúttal egészen meglepő ütemben jelentkezik. Valóban meglepően, mert a harmadik napon, ami-kor Cucoaneşt vacsora előtt meglátogattam, mivel azt mondta, ilyenkor egész biztosan otthon talá-lom, a szobába lépve megrémültem: barátom leg-alább tizenöt centiméterrel volt magasabb nálam.

54

És teljesen arányosan nőtt, ahogy mondani szokás, magas, jól megtermett férfiú lett. A ruhái annyira rosszul álltak rajta, hogy Cucoaneş szégyenében levetette zakóját, és fürdőköpenyt öltött magára, melynek kibontotta és meghosszabbította az ujjait. S a nadrágját is hiába hagyta lógni, az a bokájáig sem ért, amikor leült a székre, oly szembeötlően fölhúzódott, hogy úgy állt rajta; mint szegény emberen a más ruhája.

– Nos, mi újság? – kérdeztem félhangosan, hogy megtörjem a kínosan hosszúra nyúlt csendet. – Mit mond az orvos?

– Makrantropia! – felelte furcsa nyugalommal Cucoaneş.

– Nagyszerű! – kiáltottam föl. – Ez azt jelenti, hogy „nagy ember” leszel.. Nem is olyan rossz!. . .

– Jókor élcelődsz – szakított félbe Cucoaneş.Aztán fölállt a székről, és járkálni kezdett. Lát-

ta, előveszem a cigarettámat, hogy rágyújtsak, s közelebb lépett, és vett egyet ő is.

– Mióta cigarettázol? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

– Most kezdem. . . Talán jót tesz.A cigaretta persze nem tett jót neki, s néhány

szippantás után, amitől majd megfulladt, el is dob-ta. De pár perc múlva újabb cigarettát kért, s ezt végigszívta, ügyetlenül, de eltökélten.

– Mielőtt jöttél, megméretkeztem – szólalt meg hirtelen Cucoaneş valami fáradt tanácstalansággal a hangjában. – Nézd, itt, ennél az ajtónál. És ma reggel kilenctől több mint egy centimétert-nőttem. Tudod, mit jelent ez?! Szemlátomást növök!. . .

– Talán túl sokat eszel kockáztattam meg a bá-tortalan vigaszt. – Vagy talán olyasmiket eszel, amiket neked nem lenne szabad. Valószínűleg mellőznöd kellene a kalciumot. . .

55

– A kalciumot is, a vasat is, a B-vitamint is és nagyjából minden vitamint, mert nekem mind-egyik tilos – fakadt ki Cucoaneş. – Tegnap este óta semmit sem ettem, csak egy szelet száraz kenyeret s egy teát kevés cukorral. Hogy ne okozzon fejtö-rést a diéta, beszüntettem az étkezést. Egész egy-szerűen beszüntettem.

– És?! – kérdeztem, miután hirtelen elhallga-tott.

– Meghalok az éhségtől! Szédelgek az éhség-től, de csak növök tovább, egyre növök, bárcsak a nevem nőne akkorára, hogy ne is hallják töb-bet!. . .

Kezdtem fölöslegesnek érezni magam.– Majd még benézek hozzád – mondtam, s ke-

zet nyújtottam.Azóta minden este eljöttem. A háza előtt már a

harmadik napon gyülekezni kezdtek, csoportokba verődtek a kíváncsiak, mert kitudódott különös be-tegsége, és senki sem akarta elhinni, csak ha a sa-ját szemével látja. Barátom már nem jött ki a ház-ból, így hát a kíváncsiskodók megelégedtek a szomszédoktól elsuttogott hírekkel. Információkat kizárólag a szakácsnőtől kaphattak, de aztán tódí-totta ki-ki a saját képzelőereje szerint.

– Nos, hogy állunk? – kérdeztem két estével később, amint Cucoaneş hálószobájába léptem.

– Ma reggel két méter kettő, délben két méter öt, este két méter nyolc!. . .

– Lehetetlen! – kiáltottam föl.– A természetben semmi sem lehetetlen –

mondta Cucoaneş tettetett nyájassággól. – Az anyatermészet számára semmi sem lehetetlen! Nézd!. . .

És az ágyból hirtelen kiugorva karját kinyújtot-ta, amennyire csak tudta, fejét hátrafordította, mintha rettentő bohócot utánozna. Igyekeztem lep-

56

lezni a meghökkenésemet. Cucoaneş még a beje-lentett két méter nyolc centiméternél is nagyobb-nak látszott.

– Amint mondani szokás, egyedülálló eset, nemcsak az orvostudomány annaleseiben – tette hozzá ugyanazzal az enyhén gúnyos hanghordo-zással –, hanem egyedülálló a modern tudomány felfogóképessége számára is. A professzor szerint olyan mirigyem van, ami már a pleisztocénban el-tűnt, s amelyet az emlősök, úgymond, épp hogy kipróbáltak, s aztán lemondtak róla, mert inkább csak zavarta őket. Hát el is hiszem, hogy zavarta őket!. . .

Volt a hangjában valami fojtott kétségbeesés. Újabb cigarettásdobozt bontott, s az ágyra vetette magát, összegömbölyödve, hogy beleférjen.

– Egész nap hívtak hol az egyetemre, hol a kli-nikára, hogy újabb röntgenfelvételt készítsenek, a professzor még most este is hívott a rendelőjébe, hogy megint megvizsgáljon. Nem mentem. Mi ér-telme volna? Már nem tudnak segíteni rajtam. El-ismerem, érdekli őket az esetem, de énnekem tel-jesen mindegy, mi érdekli őket. A tudomány fejlő-dése érdekében, mondták. Hidegen hagy a tudo-mány haladása vagy visszaesése. Engem egyetlen dolog érdekel: hogy meggyógyuljak! De látom, ez nem sikerül. . .

– Honnan tudod?! – vágtam közbe. – Még alig-hogy elkezdődtek a kutatások. Te magad mondtad, hogy az orvostudományban egyedülálló esetről van szó. Nem lehet számodra egyik napról a má-sikra gyógyszert találni.

– Ami engem illet, ha eddig nem találtak, meg-lehet, ezután sem fognak. Mert ezzel a két méter nyolc centivel úgysem vagyok ember az emberek között. És ez égy órával ezelőtt volt. Ha találnának olyan gyógyszert, és holnap reggel ideküldenék,

57

két méter tizenötnél állítana meg. Akkor már nem érdekel. Akkor már nem érdekel, hiszen így soha többé nem sétálhatok az utcán Lenorával!. . .

Hirtelen sírva fakadt. A cigaretta még a szájá-ban volt, amikor sírni kezdett, eleinte csak nagy cseppekkel, majd könnypatakkal áztatta arcát.

– Amikor itt ülsz az ágyban, és tudod, hogy egy hete is ugyanitt, ugyanebben az ágyban ültél, de ez alatt a hét alatt történt valami, amit nem ér-tesz, amit senki sem ért, ami kiragad az emberek közül, és megtiltja, hogy sétálj az utcán a nővel, akit szeretsz, mert egész egyszerűen lehetetlen, hogy sétálj vele az utcán, hogy kimenj vele az em-berek közé, hiszen nem akarod nevetségessé ten-ni. . . Látszólag semmi sem történt, se szerencsét-lenség, se halál, és most mégis el vagyunk választ-va egymástól, el kell válnunk, mert egész egysze-rűen nincs más megoldás!. . . Szörnyű!. . .

Éreztem, hiábavaló minden vigasz, s a földet nézve hallgattam. De egyszer csak, mintha restell-te volna gyöngeségét, Cucoaneş nevetésben tört ki, és az ujjait ropogtatta. Úgy rémlett, nevetése megváltozott, mintha mar nem is emberi nevetés volna, olyan különösen hangzott, mint a széltől hajlongó erdei fa reccsenése. Tovább hallgattam, gyászos előérzetek közepette.

– De a legmulatságosabb ez a história az újság-írókkal! – mondta Cucoaneş mosolyogva. – Elein-te haragudtam a professzorra, mert tőié tudtak meg mindent. De mar nem haragszom. Mindenki teszi a maga dolgát, ahogyan Isten rendelte. Alapjában véve a riporter is ember, neki is meg kell élnie, ahogyan nekünk, mérnököknek is. De mulatságos, hogyan hatoltak be ide hozzám, hogy megmérje-nek. . .

Az eset korántsem volt annyira mulattató, mint amilyennek Cucoaneş iparkodott feltüntetni. Az

58

újságírók, értesülve rendkívüli makrantropiájáról, várták a klinikán és az egyetemen, hogy lefényké-pezzék, az orvosok azonban, amennyire csak lehe-tett, mindig elrejtették. Egészen addig, míg két ri-porternek, azt állítván, hogy a professzor asszisz-tensei, és a legutóbbi röntgenfelvétel eredményét hozzák, sikerült behatolnia a szobájába, és lefény-képezték. Cucoaneş persze nyomban összetörte a fényképezőgépeiket, s lependerítette őket a lép-csőn.

– Most már sajnálom, hiszen ők is szegény, ne-hezen élő emberek, és elvettem a kenyerüket. De kártalanítom őket. Elküldöm nekik a pénzt a szer-kesztőségbe. Úgyse tudok mit kezdeni vele most már..

Azok alapján, amiket mondott, valóban nem nagyon tudott mit kezdeni a pénzzel. Szinte sem-mit sem evett, s mintha az étvágya is elhagyta vol-na. Egy csésze teával egész napra jóllakott. Ruhát meg hiába csináltatott volna, mert egy hét múlva már nem fért volna bele. Úgy döntött, hogy valami hatalmas köpenyféleséget fog viselni, melyet az egyik közeli szabóval igazíttatott magára, s amely befödte legalább. Lenorán, rajtam és a professzo-ron kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az izgatottságból, mely pár perc óta úrrá lett rajta, megértettem, hogy a menyasszonya érkezé-sét várja, s elbúcsúztam.

A következő este valamelyest ritkult a kíván-csiak csoportja. Esett, mintha dézsából öntenék.

Csak néhány riporter várakozott csökönyösen, a folyosó elé húzódva. Cucoaneşt nyugodtabbnak találtam, mint előző nap. Az ágyon keresztben he-lyezkedett el, cigarettázott.

– Nos? – kérdeztem – hogy érzed magad?– Mit mondtál? Beszélj hangosabban! Mintha

már a hallásom is romlana. . .

59

– Azt kérdeztem, hogy érzed magad – ismétel-tem meg a kérdést, közelebb lépve és emeltebb hangon.

– Elég jól. . . Két méter huszonhárom. . . De ez régebben volt. . . Már nem méretkezem!

És rövid szünet után halkan hozzátette: – Végem van, fiú!. . .Elég nyugodtan beszélt, de ez a megbékélés

mintha még jobban fájt volna neki. Az arca kez-dett megváltozni. Nem tudtam megállapítani, mi-ben változott, mert az arányok megmaradtak, még-sem ő maga volt. A fejét hosszasan nézve állapí-tottam ezt meg, s az volt az érzésem, hogy nagyí-tón át látom, kétségtelenül ő az, akit évek óta is-merek, s már mégsem ő.

– Mondtál valamit? – kérdezte váratlanul. – Kértelek, beszélj hangosabban. Mintha egyre rosz-szabbul hallanék. . .

– Azt kérdeztem, mit mond az orvos. . . Barátom csodálkozva nézett rám, majd keserű-

en fölnevetett.– Azt mondja, hogy be kellene vonulnom a kli-

nikájára.– Talán nem is olyan rossz ötlet – tettem hozzá

meggyőződés nélkül. – Hogy állandóan a felügye-letük alatt legyél.

– Kedvesem, beszélj hangosabban! – fakadt ki idegesen.

Szinte kiabálva ismételtem meg minden szót. – Nem tudom, mi van velem – mondta elgon-

dolkodva. – Nem értem, miért hallok egyre rosz-szabbul. . .

– Meg kellene kérdezned a professzort – mondtam minden szót megnyomva. – Mióta érzed úgy, hogy nem hallasz?

– Ma éjszaka óta. . . És különös, hogy másva-lamit mégis hallok, bizonyos hangokat nagyon hól

60

hallok. . . Illetve nem is tudom, vajon hangok-e. . . Szóval más dolgokat hallok. . .

– Miféléket?– Nem tudom, hogy magyarázzam el neked. . .

Nagyon nehéz meghatározni. . . Időnként úgy ér-zem, elment az eszem. De valóban különös dolgo-kat hallok. . . Úgy rémlik, mintha óraütést halla-nék, de mégsem óra az, mintha másvalami lenne, ami szabályosan ver, akár egy pulzus, és minden dologban egyidőben üt. . . Nézd, az előbb ebben a székben. . . És mégis egész más ütemben üt, mint az íróasztal. . . De nem pulzus, valami más, nem tudom, hogy mondjam el neked. . .

– Ez nagyon érdekes – szakítottam félbe. – Bi-zonyos okkult jelenségek. . .

– Kérlek, ne beszélj nekem holmi okkult jelen-ségekről – fakadt ki. – Nem érdekel. Az egész his-tória az okkult tudományokkal csak egy nagy bo-hóckodás. Engem egyetlen dolog érdekel: hogy olyan legyek, mint azelőtt. Nem akarok egyedi lenni! Nem akarom, hogy velem rendkívüli dolgok történjenek! Történjenek azzal, aki akarja és kere-si az ilyesmit! Én nem akarok különös hangokat hallani, ha mégoly rendkívüli jelentőségűek is a számodra. Nem akarom, egész egyszerűen nem akarom!. . .

Elmélyülten a földet nézve vártam, hogy el-múljék a dühe. Mit mondhattam volna neki? Az egyetlen vigasz, amit nyújthattam, az lett volna, hogy elmondom: ami vele történik, hasonlít az indiai meditációtechnika egyes eredményeihez; de számára mindez nyilván teljesen közömbös volt. Egyáltalán nem érzett kíváncsiságot arra, hogy behatoljon a furcsán felfokozódott érzékei előtt megnyíló világba. Nem érdekelte, hogy mak-rantropiája magasából lássa a világot – és lelkem mélyén igazat adtam neki.

61

– Bocsáss meg, kérlek – tette hozzá néhány pillanattal később. – Igazságtalan voltam. . . Te segíteni akartál. . . Tudom, hogy nem segíthetsz rajtam, s te is tudod, de vigasztalni próbáltál. . . Sajnálom, hogy. . . Annál is inkább, mert nagy szívességre szeretnélek kérni.

Megállt, mintha nem merné megvallani a gon-dolatait. Aztán közelebb hajolt hozzám, és azt kér-dezte:

– Te jól hallasz engem? Akarom mondani, ren-desen? Az az érzésem, elég hangosan beszélek. . . De lehet, tévedek. . .

Az igazság az volt, hogy halkabban beszélt, mint rendesen, de elég hangosan ahhoz, hogy erő-feszítés nélkül megértsem.

– Nagy szívességre foglak kérni – mondta mé-lyen a szemembe nézve. – De kérlek, ne utasíts vissza, hanem tedd pontosan azt, amit mondok. Nem lesz időm megmagyarázni, miért és hogyan. Magadtól is rájössz. . . De hát végtére is semmi értelme, hogy közhelyekkel traktáljalak. . . Arra foglak kérni, viseld gondját Lenorának. . . Aka-rom mondani. . .

Pár pillanatra elhallgatott, oly jelentőségtelje-sen pillantva rám, hogy megszédültem. Mintha utolszor próbálta volna pecsétre zárni az ajkait, hogy titkát eltemesse.

– Egyszóval. . . vigyázz rá!. . .Hirtelen végigsimított az arcán és a homlokán.– Furcsa, néha úgy érzem, az érzékeim is meg-

változtak. . . Uram, irgalmazz!. . . Mintha már félrebeszélnék!. . .

Összeráncolta a homlokát, mintha csak az ő számára felfogható jeleket iparkodott volna meg-érteni. De végigsimítva a homlokán, megdörzsöl-ve a szemét, gyorsan megrázta magát.

62

– Ezt akartam kérni tőled – kezdte újra, más hangon –, elsősorban azt akartam kérni, hogy se-gíts eltűnnöm. . . Ne, ne szakíts félbe! Hallgass végig! Nem arra akarlak kérni, hogy egy öngyil-kosságban működj közre, mert ha öngyilkos akar-tam volna lenni, könnyen megtehettem volna. Meglehet, bátorságom nincs hozzá vagy képtelen makacsságom az oka, de nincs kedvem véget vetni az életemnek. Alapjában véve legalább arra jogom van, hogy lássam, mit képes tenni velem az anya-természet, meddig képes elmenni. Majd még nö-vök, még tovább növök – de meddig? Legalább ezt akarom látni, a makrantropia határát. És ezért nem végzek magammal. De élni sem tudok ebben a városban, ezek között az emberek között már képtelen vagyok élni. El akarok tűnni. Elbújni. Megszabadulni az újságíróktól, a doktoroktól, a szakértőktől, az ismerősöktől, a szomszédoktól. S arra gondoltam, ehhez szükségem lesz a segítsé-gedre. . . Arra gondoltam, hogy elrejtőzök valahol a hegyekben, talán a Bucegi-ben. . . Hogy kuny-hót építek, vagy rendbehozok magamnak egy el-hagyott menedékházat, és élek, mint egy reme-te. . .

– De hát éhen fogsz halni egyedül a hegyte-tőn. . .

– Nem, az evés egyelőre nem probléma. Min-denesetre viszek magammal néhány kiló kétszer-sültet, pár konzervet, kevés teát. . . De ismétlem, egyelőre nem eszem, és nem is vagyok éhes. Egyedül a menedékház megtalálása lesz nehéz, a ruhák pedig. . . Nézd, ez a köpeny minden, amit magammal vihetek. Jó bőre csináltattam, teljesen formátlanra. Más ruha fölösleges. De ezzel együtt a hegyekbe vastag ruhát is kell vinnem. . . Gon-doltam, veszek több pokrócot, s viszek magammal ollót meg varrószerszámot. De lehet, még erre sem

63

lesz szükség. Egy tucat biztosítótű elég lesz. Taka-ró és lepedő viszont kell. És téged kérlek, hogy vásárold meg. . . Még holnap reggel, legkésőbb délig, mert délután kettőkor indulni szeretnék. . .

– Miért csak kettőkor?Habozott egy darabig, hogy mondja, vagy ne

mondja. Végül is elszánta magát.– Mert holnap négyre terveztük Lenorával,

hogy együtt elmenekülünk. El a hegyekbe. . . Hogy megházasodunk, Isten előtt persze, hisz másképp nem lehet, és élünk majd együtt egy me-nedékházban. . . De aztán arra gondoltam, nincs jogom ezt tenni. Nincs jogom tönkretenni a fiatal-ságát. . . Ezért döntöttem úgy, hogy holnap még érkezése előtt eltűnök. . . Azután pedig, ahogy Is-ten akarja. . . Fiatal, újrakezdi majd az életét. . .

Az utolsó mondatokat akkora erőfeszítéssel ej-tette ki, hogy megértettem, mennyire fájt neki ez a döntés, de megértettem azt is, hogy megváltoztatá-sára minden kísérlet hiábavaló lenne. Ha nem aka-rok a cinkosa lenni, valószínűleg egyedül próbál menekülni, s elfogják, még mielőtt a hegyekbe ér, és ki tudja, mire lenne akkor képes kétségbeesésé-ben. Másrészt pedig, amint azt gyorsan meg is mondtam, kockázatos másnap délután indulni, annyi a kapunál az újságíró meg a kíváncsiskodó az utcán. Csakis éjszaka lehetne menekülni, és semmi esetre sem közvetlenül a lakásáról. Bérau-tót kell szerezni, elég nagyot, hogy mi is belefér-jünk meg a pokrócok és a vásárolt élelem is.

– Inkább egy kisebb, zárt teherautót – közölte véleményét Cucoaneş. – Pár ezer lejjel többet adsz a sofőrnek, és biztosítva van a diszkréció egy hét-re, kettőre. Épp erre van szükségünk.

Megegyeztünk, hogy mindent, amit másnap vásárolok, nálam raktározok el. Ő ír néhány sort Lenorának, hogy a menekülést pár nappal elha-

64

lasztotta, én pedig este taxival érte jövök, értésük-re adva a riportereknek, hogy a klinikára me-gyünk. Ő elkészülve vár rám, és azonnal lejön, ne-hogy időt adjunk a kíváncsiskodóknak, hogy nyo-munkba szegődjenek egy másik kocsival. Mire az est leszáll, a házam előtt leszünk, ahol várni fog a kis teherautó.

– Legyen, ahogy mondod – szólt Cucoaneş. – És most megkérlek, hagyj magamra. Még rendez-nem kell egy csomó számlát, el kell intéznem ap-róbb ügyeket. Nem akarom, hogy azt mondják, rendezetlen ifjúkort hagyok magam mögött. . . És írni szeretnék Lenorának is. . . későbbre. . .

Csak miután hazaértem, jutott eszembe, hogy mindenre gondoltam, kivéve a legfontosabbat: a helyet, ahol barátom menedékre lel. Beszélt vala-mi menedékházról a hegyekben, de meg kell talál-ni ezt a menedékházat, és oda kell érni, mielőtt még egészen megvirradna, hogy magunkra ne vonjuk a figyelmet. Gyerekes elgondolásnak lát-szott az a tervünk, hogy hajnalban leszállunk a te-herautóról, és nekivágunk a hegynek, hátunkon egy tucat pokróccal és élelemmel, anélkül hogy tudnánk, hová is megyünk, kockáztatva, hogy ba-rátom pár száz méter után megáll, mert egy hete nem evett, és – főleg – mert harisnyában kell másznia. Valószínűleg nem tudok egy pár neki va-ló cipőt találni a hat óra alatt, ami a kereséshez rendelkezésemre állt. . .

S a menekülést mégsem lehetett tovább halo-gatni. Mindenképpen el kellett indulnunk másnap este. Mivel azonban nem remélhettük, hogy hama-rosan találunk egy olyan üres, félreeső menedék-házat, mely kizárólag mireánk vár ott a hegyen, kevesebbel kellett beérnünk. Például egy sátorral, melyet Cucoaneş valami rejtettebb szurdok mé-lyén fölállíthat, minden ösvénytől távol. Ott elrak-

65

hatja a pokrócait és az élelmet, míg szerszámok-hoz nem jut, hogy a maga választotta helyen meg-építse a méreteinek megfelelő kunyhót. Ezeket az asztalosszerszámokat természetesen nem vásárol-hattam meg ugyanaznap reggelén, amikor a sürge-tőbben szükséges dolgokat kellett föllelnem és be-szereznem. Egy vagy két éjszakát hevenyészett matracon lesz kénytelen eltölteni a barátom, csak pokrócokkal takarózva a sátorlap alatt. A szerszá-mokat és egyebeket, amire még szüksége lesz, majd néhány nap múlva utána viszem.

Pontosan így történt minden. Mikor a megbe-szélt időben érte mentem, Cucoaneş oly izgatott volt, hogy nem jutott időm elmagyarázni, miért kellett módosítanunk az előző este elkészített ter-vet. Majd a plafont érte a feje, kezét tördelte, úgy várt rám köpenyében, melyből fürgén bukkantak elő furcsa és igen vastag madzaggal átkötött posz-tódarabokba bugyolált lábai. Fölösleges lett volna megkérdeznem, hogy érzi magát. Úgy háromméte-resnek látszott; hiányos öltözékében, rettentő nagy szőrös kezeivel, pár napos szakálltól sötétlő és mélyülő arcvonásaival olyan volt, mint egy apokaliptikusan ijesztő próféta. Nem lehetett ré-mület nélkül reá nézni, mert beesett, villódzó sze-mei is meg minden tétova mosolyára föltáruló nagy fogai is jócskán meghaladták az emberi lény-nél még elviselhető abnormitás mértékét.

– Minél előbb indulnunk kell! – hallottam szi-szegését. Inkább csak kitaláltam, amit mondott, mert az általa kiejtett hangok elveszítették az em-beri intenzitást és pontosságot, inkább hasonlítot-tak infrahangrobbanáshoz, süvítéshez, a természet világában megszokott susogásokhoz és nyögések-hez, hol távoli patakmormolásra, hol vízesésre, hol egy búzatábla fölött suhanó szélre vagy magas er-dőben ágakat tördelő viharra emlékeztettek. Ettől

66

kezdve jobban odafigyeltem barátom hangjának különös modulációira és kitöréseire, hogy kitalál-hassam a szavakat, melyeket megpróbált kiejteni. Meglepően romlott a beszéde nem egészen hu-szonnégy óra alatt. Időnként olyan éles hangokat bocsátott ki, mintha valami bonyolult dobozból szólna, melyben értelmetlenül halmoztak egybe fémet, fát és csontokat. Megrémítettek az efféle hangok. Ilyenkor már nem is mertem tea nézni, vártam, hogy csoda történjék, megtörténjék az, amiről tudtam, hogy lehetetlen, vagyis hogy régi, ismerős hangján szólaljon meg, emberi módon, mint azelőtt. Ha izgátott volt, Cucoaneş beszéde szinte érthetetlen lett. Rémes sziszegő hangok, va-lószínűtlenül palatálisak, mint nedves, repedt he-gedű bensejében pukkanó szörnyű dugók, torok-hangú trillák és süvítések, néha olyan mélyről, mintha csak valamely élettelen tárgy – elmozdított íróasztal, földön vonszolt óriási láda, puffanó ho-mokzsák – bensejéből csalták volna elő, satnya na-zálisok, amiket elfojt egy-egy görcsös fulladás, mindez hosszú másodpercekig követte egymást, csak itt-ott szakította meg szünet, mikor is meg-könnyebbült horkantást lehetett hallani.

– Mennünk kell, mert jön Lenora! – kiáltotta újból Cucoaneş, szemérmesen összevonva az olda-lán a köpenyt.

De rémült csodálkozásomból kitalálta, milyen nehezen értem, s egy pillanatig tanácstalanul állt, fölemelt karokkal, mohón várva tőlem valami jelt, hogy amire most rájött, tévedés csupán, hogy még jól hallom és megértem, hogy bármily rendkívüli is a sorsa, kettőnk között mégis maradt lehetőség a megértésre és kapcsolatra.

– Vettem neked egy pár csizmát, a legnagyobb számot, amit találtam – kiáltottam. – Máskülönben

67

ezekkel a kapcákkal egy kilométernél többet nem tudsz megtenni.

Homlokát ráncolva hallgatott, láthatóan eről-ködve, hogy megértsen. Azt hiszem, sikerült. De valószínűleg annyira komikusnak tetszhetett a pró-bálkozásom, hogy nevetésben tört ki, és karjait fö-lém terjesztve barátságosan vállon veregetett. Megremegtem. Nehéznek, hidegnek, nem emberi-nek éreztem a kezét, mintha egy szörny fogott vol-na meg, és a nevetés bugyborékolva elnyelt nyerí-tése a képtelenségig fölfokozta azt az érzésemet, hogy lázálmot élek át. Borzongva téptem ki maga-mat simogatása alól, s az ajtó felé indultam. Ne-kem kellett elsőként lemennem, hogy eltereljük a kíváncsiskodók figyelmét. Mikor az ajtót kinyitot-tam, Cucoaneş még egyszer végignézett a szobán. Az asztalkáról fölvette maradék cigarettásdobozait – nehezen, mintha megfagytak volna az ujjai –, és kiment. Akkor vettem észre, hogy a jobb kezében nagy boríték van, valószínűleg több levéllel és irattal, melyet átadott nekem, s jelekkel mutatta, mert félt újra megszólalni, hogy nagyon fontos. A boríték Lenorának volt címezve.

Felesleges fölidéznem menekülésünk viszon-tagságait. Bőségesen előadta azokat az egész sajtó, s bármennyi túlzás is került ama hírhedett ripor-tokba, nagy vonalakban mégis hitelesek, mert a két sofőr vallomásán alapszanak, a taxisofőrén, aki a lakásomhoz vitt bennünket, és a teherautó veze-tőjéén, aki egész éjszaka fuvarozott minket. Sze-rencsénk volt, alig egy órán belül megszabadul-tunk a minket követő riporterektől. De milyen kí-nos volt az az út! Cucoaneş alig fért el, összekupo-rodott a taxi fenekén, szólni se mert, nehogy meg-ijessze a sofőrt, aki reszketve, izzadságcsöppekkel a homlokán a volánra szorította a kezét, és csak előrenézett, mert előzőleg halálra rémült barátom

68

ijesztő megjelenésétől, mikor az mindkét kezével köpenyét fogva jött feléje, és ahogy belépett, a ko-csi megingott tőle. Csak később, estefelé, mikor a kíváncsiskodók pillantásaitól megóvó teherautó-ban már biztonságban voltunk, kezdett újra beszél-ni Cucoaneş. Mégiscsak beszélt, halkan suttogva, jóformán nem is értettem, mit mond. Bólogattam folyton, nehogy elcsüggesszem, de időnként az volt az érzésem, nem tudom megtéveszteni, vilá-gosan látja, hogy amit ő mond, azt én már nem ért-hetem meg, viszont nem tudta elszánni magát, hogy lemondjon a beszédről, erről az utolsó lehe-tőségről, hogy egy élőlénnyel valamit közöljön. A teherautó vezetője értesült mindenről, amit az utóbbi két napon az újságok közöltek, ijedség nem látszott rajta, ellenkezőleg, hízelgett neki a szerep, melyet menekülésünkben játszott, s még egy cso-mó hasznos tanácsot is adott. Reggel négykor ér-tünk a Pǎduchios-hegyhez, oda, ahol Cucoaneşnek néhány napra el kellett rejtőznie, míg vissza nem térek a menedékház építéséhez szükséges szerszá-mokkal. A kocsi egy minden oldalról erdőkkel bo-rított kanyarban állt meg, jól kiválasztott, több völgy között húzódó hegygerinc volt ez, végtelen bozótossal és vízmosással, nem messze egy forrás, melynek tisztán hallottuk csöndes mormolását. Még fenn volt a hold, s alaposan szemügyre vehet-tük a terepet. Mikor Cucoaneş leszállt, hogy lazít-son elgémberedett tagjain, amilyen hatalmas volt, akkorát nyújtózkodott hirtelen, csontjait ropogtat-va, kissé lábujjhegyre emelkedve és fejét kéjesen hátrahajtva, nyögésétől zengett az erdő, mi ketten pedig megszédültünk, látva, miképpen bontakozik ki és növekszik, mintha a hegyek fölötti láthatárt zúzná szét óriás hátával és köpenye lobogó ujjai-val.

69

– Jól van!. . . Jól van!. . . – hámoztuk ki a hangok, nyögések, süvítések hosszú és mohó zu-hatagából.

Azonnal keresgélni kezdett az egész úton a keze ügyében tartott tarsolyban, s kivett egy bon-tatlan csomag cigarettát. Cibálta egy darabig, az ujjai közt tartva, aztán fáradtan felém nyújtotta. Nekem kellett föltépnem és kibontanom a tetején az ezüstpapírost. Cucoaneş ujjai az efféle apró dol-gokra mar használhatatlanok voltak. Mégis elég jól meg tudta fogni a cigarettát; és meglehetős könnyedséggel használta az öngyújtót. De észre-vettem, milyen nehéz volt Cucoaneşnek dohá-nyoznia, mert néhány mohó szippantás után alig tudta ajkai közt tartani a cigarettát. Az az apró ci-garetta mintha eltévedt volna, úgy állt hatalmas szája sarkában, már-már leesőfélben, és ajkának minden rebbenésére rugóként rándult egyet. Cuco-aneş egyébként alig néhányat szippanthatott, mert ezzel már a cigarettát szopókájáig elszívta. Másfé-le cigarettát kell hoznom neki – mondtam magam-ban rápillantva –, talán szivart; vagy pedig a szá-ja méreteinek megfelelő cigarettát kell rendelnem a dohányiparnál.

– Jól van!. . . – fejtettem meg újabb süvítését.De ezúttal teljes erővel próbálta érthetővé tenni

a többi szót is, miket végtelen gonddal iparkodott a megfelelő módon megismételni – sikertelenül.

–. . . Borx!. . . – véltem hallani. – Borx. . . Bretingx. . . kretinx. . . tuesz. . . tuesz. . .

– Beszélj lassabban! – kiáltottam neki, ameny-nyire csak erőmből tellett.

– Iol bran! – kezdte újra. – Brox!. . . Brox borbruli! Brox borbruli!. . .

Újabb kacajzuhatag következett, völgyektől fölfokozott visszhangja szent borzadállyal töltött el. Végre megértettem: Cucoaneş nagyszerűen

70

érzi magát. Ha legalább továbbra is hallaná a sza-vainkat! Ő azonban hahotázva egyre ismételgette: Borx borbruli!. . . Egyébként csak hozzávetőlege-sen tudom lejegyezni a hallott hangokat, ahogyan pfij!-jal szoktuk utánozni a golyó süvítését vagy az ábécé más hangjaival a kopogtatást egy ajtón, a kristály eltörését; a bomba becsapódását. A borx azonban alig közelíti meg azokat a hangokat, ame-lyeket Cucoaneş egyfolytában kibocsátott, amúgy folyton módosítva őket, olyannyira, hogy pár perc-cel később föltettem magamban a kérdést, vajon ugyanarra a szóra vonatkoznak-e még. És egyszer csak megértettem: Vox populi! Ahogy odakiáltot-tam ezt neki, láttam, földerül, s kissé lehajolva és mosolyogva a vállamra tette a kezét. Élénkebben újrakezdte: Borx. . . bretinx. . . kretinx(?) tu-esz. . . Nem volt nehéz kitalálnom, hogy egy má-sik szólásra utal, mely szintén vox-szal kezdődik. És fölkiáltottam: Vox clamantis in deserto?! Bó-lintott, magánkívül az örömtől. És néhány lépéssel eltávolodva tőlünk a kocsi előtti dombra ért, az ég felé emelte a karjait, ijesztően profetikus ábrázatot vágva beszélni kezdett, kiáltani, szólongatni, éne-kelni, egyenesen a völgyekhez és hegyekhez for-dulva, s már nem nézett ránk.

Most a vég következik! – gondoltam, vagy in-kább megéreztem, hogy ezt mondta. De mivel lát-tam, hogy a sofőr szédül, sápad, és képtelen leven-ni szemét a barátom reggeli széltől felduzzadt kö-penyéről – beszálltam a teherautóba, és kezdtem kiszedni a rakományt. Így dolgoztunk, a sofőr meg én, vagy tíz percig, miközben Cucoaneş továbbra is az erdőkhöz és az éghez szólott. Talán imádko-zik – mondtam magamban –, vagy éppen átkozó-dik. Ki tudhatja!. . .

A domb felé indultam, és torkom szakadtából hívogattam. Nehezen hallotta meg. Leszállt, gye-

71

rekesen meghajtotta a térdét, fülét pedig az arcom-hoz közelítette. Üvöltve mondtam, hogy minden holmit kiraktunk a kocsiból, hogy helyet kell ke-resnünk a sátornak valahol a bozótosban, mert mi,már nem vesztegelhetünk sokáig. A teherautó-nak még délelőtt Bukarestben kell lennie. Énne-kem még több nélkülözhetetlen dolgot kell vásá-rolnom, hogy minél előbb visszatérhessek valame-lyik következő éjszakán. Ő a második éjszakától egy bizonyos időpontba várni fog rám, valahol e hely közelében. Lámpával jeleket adunk neki, és hangos dudálással, is hívni fogom. Vagy öt percig beszéltem így, mígnem elfáradtam nagyon, mert kiáltottam minden szót, számtalanszor meg-megis-mételve, ha fejét csóválta, hogy nem érti. Akkor barátom megölelt, karjaiba véve, mint egy gyer-meket, és sok-sok szót mondott nekem, amiből – mint félő volt – szinte semmit sem értettem.

Vállon veregette a sofőrt, és mindhárman – megrakodva – a völgybe indultunk. A kiválasztott helyet mintha egy magányos odújának teremtették volna, egy tisztás szélén, melyet közrefogott az er-dő borította gerinc éles meredélye és a forrás fö-lötti szakadékos kis völgy. Cucoaneş jelezte, nincs szüksége a segítségünkre, hogy fölállítsa a sátrát. Csak több cigarettásdobozt adott ide, hogy kibont-sam. Aztán elhelyezkedett egy kövön, térdét kita-karva fölhúzva a köpenye szárnyát, s belekezdett egy énekbe, melyet akkor rögtönzött magányából, a hegy magányából.

Alighogy az újabb, ötórányi autózástól kime-rülve hazaértem, és átnéztem az aznap reggeli új-ságokat; rájöttem, barátom a nap szenzációja lett, maga mögé utasítva a legfontosabb politikai ese-

72

ményeket is. Fényképét – a normális időszakából vagy a makrantropia első napjaiból – az első olda-lon közölték, a titokzatos eltűnéséről szóló ripor-tok, cikkek és orvosokkal készített interjúk kísére-tében. Az eset kétségtelenül egyedülálló, de a tu-domány számára nem megmagyarázhatatlan – je-lentette ki a sajtó képviselőinek az Orvosi Kar dé-kánja. A külföldi tudósítók pár napja szenzációs cikkeket továbbítottak, melyek mindenhol a legna-gyobb érdeklődést váltották ki. Több híres riporter bejelentette: Romániába érkezik, hogy megis-merje és meginterjúvolja a „makrantropot”.

Estefelé fölhívtam a Cucoaneş által megadott telefonszámot, és találkát beszéltem meg Lenor-ával, mondván, fontos dolgokat fogok közölni vele. Addig nem ismertem, s hogy találkoztunk, meglepődtem. Sápadt arca, finoman sötétvörös haja és egyenes orra volt, s egész lénye mintha más korból való lenne, a szeme pedig tiszteletlenül tágra nyílt, olyan szemek, amelyektől mindig elfo-gódott lesz az ember. Nehezen leplezett izgalom-mal nyitotta föl az átnyújtott borítékot, s pillantást vetett egy hosszú levél első oldalára. Ám az elol-vasása valószínűleg nehezen lett volna elviselhető egy idegen szeme láttára, ezért a levelet összehaj-totta, és táskájába tette, szórakozottan lapozgatni kezdve a többi papirost. Úgy sejtem, egy végren-delet volt, több okirat, egy köteg értékpapír és né-hány fénykép.

– Hol van? – kérdezte hirtelen, a papírokat mind a borítékba dugva.

Elmagyaráztam, szabódva, hogy köt a neki tett fogadalmam, de egyelőre jobb helyen van ott, ahol van, mint bárhol másutt. A szemembe nézve hitet-lenkedve figyelt.

– Most milyen nagy?! – szakított félbe egy tü-relmetlen mozdulattal.

73

– Nehéz megmondani. Hajnalban talán három és fél méter volt, talán több..

Lehunyta a szemét, és ajkait harapdálta szótla-nul.

– S ami még súlyosabb, már nem tud beszél-ni. . . Szinte nem is lehet érteni, amit mond. . .

– Én megértem! – kiáltotta szenvedélyesen Lenora. – Akárhogyan is, én megértem! Ismerem! Mindent kitalálok. Kitalálom, amit mond, az ajká-ról, a szeméből. . .

Pár pillanatig állt még könnybe borult szem-mel, aztán kezet nyújtott.

– Legközelebb én is magával megyek. Holnap reggel fölhívom.

Beleegyeztem. A lánynak alapjában véve telje-sen igaza van – mondtam magamban. Bármeny-nyire szenvedne is Cucoaneş attól, hogy a viszont-látás után örökre el kell válnia tőle, de még jobban szenved attól, hogy így, búcsú nélkül váltak el. Csak az lesz nagyon nehéz, hogy miként is beszél-gessenek. Más kommunikációs eszköz kell, talán egy fekete iskolai tábla, amelyre ő is, mi is krétá-val írunk. Följegyeztem, hogy ezt is meg kell vá-sárolnom, és amint hazaértem, mosolyogva alud-tam el, Eugen boldogságára gondolva.

Másnap este nem tudtunk elmenni, és a követ-kezőn se. Bizonyos dolgokat nem kaptam, mások meg, így a megrendelt óriási bakancs, még nem készültek el. A teherautó-sofőr különben is csak a harmadik estén ért rá, mást meg semmiképp sem akartam beavatni a titkunkba. Ily módon csak a Cucoaneştől való elválásom utáni negyedik éjsza-kán indulhattunk. Előzőleg esett, és az út jó részét elég lassan haladva tettük meg, így aztán ahelyett, hogy – amint terveztük – reggel háromkor érkez-tünk volna a Pǎduchioshoz, majdnem négy volt, mire odaértünk. Jócskán kivilágosodott, amikor

74

leállítottuk a kocsit a megbeszélt helyen. A sofőr hosszasan dudálni kezdett. Mindhárman a kocsi-ban maradtunk, izgatottan, s nem mertünk egy-másra nézni. És egyszer csak, ahonnan nem is vár-tuk, lassan, unottan fölemelkedik Cucoaneş. Leno-ra egy kiáltást fojtott el. Barátomra ezúttal valóban nem lehetett ráismerni. A köpenyt kétségkívül ki-nőtte, hisz amint kibontakozott előttünk, hat-hét méteresnek látszott, mellkasa szédítően kiszélese-dett, minden tagja a magassággal arányosan nőtt, ezért néhány találomra egybetoldott pokróccal fedte be oldalát, másik két pokrócot a vállán viselt, a lábán meg semmi se volt, a rátekert vásznak ki-oldódtak, ő pedig nem bírta visszaigazítani azokat hatalmas ujjaival, melyekkel már csak köveket és fatörzseket volt képes megragadni. Bajosan tud-nám leírni, milyen érzést váltott ki bennem rendkí-vüli megjelenése az országút melletti árok fölött. Amint kiemelkedtek vállai a völgyből, olyan volt, mint a habok közül felbukkanó Neptun. Az efféle rettenettől megnémul az ember. Valójában már nem is rémület volt ez, hanem valami különös cso-dálkozás, mely kiemel az időből, s a mitológia fé-nyébe von. Vártam, hogy fölemeli a háromágú neptuni szigonyt, vagy Jupiterként villámokat szór, de ha bármi ilyesmi következett volna, nem ejt nagyobb ámulatba, mint puszta megjelenése. Bámulatosan megnőtt a szakálla az utóbbi napok-ban, teljésen átalakítva, isteni jelenséggé változtat-va az arcát.

Feje, noha teljes mértékben megfelelt a test arányainak, észrevehetetlenné vált mégis, mihelyt nevetni vagy beszélni kezdett, mert akkor feltárul-tak fogai, szájának sötét barlangja és sárkánynyel-ve. Az ember egyébként már első kiejtett hangjára megremegett, s összehúzta magát, mert az volt az érzése, hogy a hangokat nem természetes módon

75

képezte, hanem vállait mozgatva, ujjait ropogtatva avagy mellkasában dübörögtetve. Egyáltalán nem érzem magam képesnek arra, hogy felidézzem azokat a hangokat. Nem mondhatom, hogy a ter-mészetben hallott sokféle sóhajtás, nyögés, roppa-nás és süvítés valamelyikéhez hasonlítottak, s mégis mindez felidézett valamit egy lázas és állati félelmekkel teli, bizonytalan álomvilágból, s már ez az önkéntelen fölidézés is lesújtott rettenetével, megbabonázott, megrendítő pillanatokig felfüg-gesztve a jelen érzetét.

Igen valószínű, hogy barátom nagyon is tisztá-ban volt az általa kiejtett hangok mágikus hatásá-val, mert amíg csak lehetett, óvakodott beszélni hozzánk. De rögtön azután, hogy az autóból ki-szálltunk, s megpillantotta Lenorát, áradó rikoltás-ban tört ki, amitől megkövültünk. Aztán néhány lépést tett, és nehézkesen mellénk térdepelt moso-lyogva. Letérdelt, s ugyanakkor le is hajolt, hogy még közelebb kerüljön hozzánk, de csak felére si-került csökkentenie a magasságát, továbbra is leg-alább egy méterrel magasabb volt nálunk. Akkor a füle irányába emelkedve az kiáltottam

– Ő akart eljönni! Ő akarta!!!. . .Azt hiszem, nem értette, siettem hát előszedni

a fekete táblát, melyre hatalmas nagybetűkkel ugyanezeket a szavakat írtam. Mikor fölemeltem a táblát, hogy elolvassa, megnézte a betűket, és mo-solyogva bólintott. Aztán végtelen óvatossággal Lenora felé nyúlt, nem merte megfogni, épp hogy érintve fölemelte, mint egy gyermeket, és a teher-autóra tette: Így, jobban láthatta és becézgethette, összetörésének kockázata nélkül.

– Eugen! Eugen! – suttogta Lenora, s mindkét kezével megszorította az öklét.

Már kétségkívül semmit se hallott, de nem is érezte szükségét, hogy halljon. Boldog volt, hogy

76

egészen közelről láthatja kedvesét, és beszélhet hozzá. Mert, bár a kiejtett hangok teljesen kivehe-tetlenek voltak, ő csak beszélt, lassan mozgatta aj-kait, többre nem mert vállalkozni. Időnként sóha-jokat hallottam és – talán a mellkasából – horkan-tásokat; ez volt az ő szerelmes suttogása.

– Most mit tehetünk? Mit tehetünk még?! – kérdezte kétségbeesetten Lenora, és sírásban tört ki.

– Hangosabban! – mondtam. – Hangosabban és a füléhez egészen közel!. . .

Lenora többször megismételte kérdését, de Cu-coaneş, noha közel hajtotta fülét, semmit se értett meg, és beérte annyival, hogy vállat vont, és vég-telen, rezignált szomorúsággal mosolygott. Leha-jolt, és felemelte a táblát.

Nagy üggyel-bajjal sikerült ujjai közé fognia a krétát. Mindazonáltal türelmesen és bátran, olyan gyermek módjára, aki az első betűvetéssel bajló-dik, nagy betűkkel felírta a táblára: Jól van.

– Hogyhogy jól van? – kiáltottam. – Nyugod-tabbnak érzed magad? Más szemmel látod a vilá-got? Látsz olyan dolgokat, amiket mi nem látha-tunk?

Mindezekre a végső erőfeszítéssel elordított és számára inkább csak megsejtett kérdésekre csak mosolygott, és álmodozóan, felemelt karral az ég-re mutatott. Tovább kérdeztem:

– Mondd meg nekünk mégis, mit látsz, mit ér-zel, mit értesz! Mondd meg nekünk, van-e Isten, és mit kellene tennünk, hogy megismerjük mi is! Mondd meg nekünk, folytatódik-e az élet a halál után, és hogyan készüljünk reá. Mondj nekünk va-lamit! Taníts bennünket!

Barátom akkor újból a táblára írottakra muta-tott, és ujjongó örömmel emelte az ég felé a karja-it, és beszélni kezdett hozzánk. Szavaitól visszhan-

77

goztak a völgyek. Olyan volt, mintha vihar készü-lődne; remegtek a fák, és lehajoltak az ágak. Lenora rémülten hunyta be a szemét és mindany-nyian mintha még kisebbek lettünk volna, mint amilyennek látszottunk. De bennem minden rémü-leten túl úrrá lett a vágy, hogy fölérjek hozzá, és megtudjam a titkokat, amelyeket ő megismert im-már. Vártam, míg abbahagyja, s a táblára másik kérdést írtam: Mi van ott?

Nagybetűkkel írtam, hogy könnyebben elol-vashassa. Úgy látszott, Eugent kissé untatja a ma-kacskodásom, de tenyerét nyújtotta, hogy odaad-jam a krétadarabot, és újra munkához látott. Pár perc múlva megmutatta: Minden van! Az ég felé emelte karjait, majd újra a föld felé fordította, a hegyek és a völgyek felé. Mosolyogva énrám mu-tatott, Lenorára mutatott, a sofőrre, aztán keze fe-jével vidáman megveregette a teherautót, és fölne-vetett. Értetlenül néztük mindhárman. Látva, mint állunk ott tanácstalanul, eltávolodott tőlünk, és egy fáról letört egy ágat. Aztán figyelmesen kitépde-sett belőle három zöld ágacskát, és sorban mind-egyikünknek adott egyet-egyet. Nagy félelemmel vettük át, mintha megsejtettük volna akárcsak az álomban –, hogy megrendítő titok tárul föl előt-tünk. És álltunk mindhárman zöld ággal a kezünk-ben, reá tekintve. Cucoaneş akkor ismét nevetni kezdett, illedelmes viselkedésünk mérhetetlenül fölvidította. De nevetésére Lenora összegörnyedt a félelemtől, ő pedig kinyújtotta a kezét, hogy meg-simogassa. Túl nagy volt a kísértés, nem tudott to-vább uralkodni magán: Lassan a tenyerére vette, ahogyan szobrocskát szokás, hogy minél többen lássák, és fölemelte a magasba, hogy nézhesse. Lenora rémülten kapaszkodott mindkét kezével a karjaiba. (Mert, amint nekem később bevallotta, különösen vőlegényének az arca döbbentette meg,

78

melyet most egészen közelről láthatott; úgy rém-lett neki, hogy a szája kész lenyelni őt, a szemei pedig halálra rémítették.) Mintha nem is vette vol-na észre kedvese rémületét, Cucoaneş óvatosan a mellére vonta, úgy tartotta és ringatta, mint egy babát. De amikor közelebb hajtotta az arcát, s a szakállába gyömöszölve, megpróbálta megcsókol-ni őt, Lenora felkiáltott, és eltakarta a szemét. Azt hittem, elájult, mert elsápadt, s a teste ernyedten függött vőlegénye karjaiban.

Cucoaneş ezúttal megértette. Óvatosan tette a teherautóra – ahonnan a sofőrrel azonnal levettük –, majd intett, hogy elmehetünk. Arca megkemé-nyedett. Mosoly sem élénkítette szemét, száját sem nyitotta ki többé. Odakiáltottam, hogy a te-herautóban van egy és más a számára: szerszá-mok, élelem, bakancs. Nem akart meghallgatni, amikor meg arra gondolva, nem értette, amit mon-dok – elkezdtem kirakodni a teherautóból, mérges lett, s megfenyegetett a karjával, hogy az egészet behajigálja a völgybe, ha nem visszük vissza. Utolsó kísérletként elővettem a bakancsot. Idege-sen megragadta, és elhajította messze az erdő fölé, hogy szem elől veszett.

– Hiába minden! – súgta Lenora. – Jobb, ha el-megyünk. . . Ez a vég. . .

Intettem, hogy indulunk, s ő, karját hosszú ide-ig a feje fölött lengetve, jó utat kívánt. Ott hagytuk az út közepén, mint egy napsütötte hegyet.

Aztán két hét múlva még egyszer és utoljára lát-tam. Ami e két hét alatt történt: a sajtóhadjárat az orvosok ellen, akik szökni hagyták, s a rendőrség ellen, mely nem tudta megtalálni, a különc dél-a-merikai milliárdostól felajánlott jutalom: annak,

79

aki elfogja, és neki megmutatja, a Bucegi-be szer-vezett felderítő járatok, melyeket aztán felsőbb pa-rancsra beszüntettek, azzal az indoklással; hogy ártatlan emberi lényt nem lehet úgy hajszolni, mint egy vadállatot – mindez még elég frissen él az ol-vasók emlékezetben ahhoz, hogy ne kelljen fölele-venítenem.

Időnként Sinaián, Predealon röppent fel a hír, hogy látták a makrantropot egy forrás mellett, vagy amint egy erdőből leereszkedik, de ezek a hí-rek annyira ellentmondásosak voltak, a részletek oly fantasztikusak (akkora volt, mint egy hegy, több szeme és karja volt, hatalmas sziklákat görge-tett a völgybe, látták, mint eszik meg egy eleven bivalyt stb.), hogy az emberek kétkedni kezdtek a látomások hitelességében. Barátom létezésének minden kétségét kizáró jelei a Bucegi- vagy a Piat-ra Craiului-hegységben a kitört fák törzsei voltak, meg áthaladásának nyomai valamely kisebb erdő-ben. Különben, mint azt egybehangzóan kijelen-tették mindazok, akik állítólag látták őt, csakis éj-szaka járkált, napközben ki tudja, miféle meredé-lyek között rejtezett. Nem találtak semmi más nyomot. A sátor és az általunk szállított dolgok mintegy varázsütésre eltűntek. A völgybe, ahol utoljára elváltunk tőle, számtalan felderítő érke-zett, a sofőr ugyanis elég pontosan nyilatkozott az újságíróknak, de nem találtak semmit, még rőzse-tűz nyomát sem.

Két héttel később; estefelé, egyik barátom ko-csijában utaztam Moroieniből a dobreşti-i villany-telep felé vezető országúton. Túlhaladtunk a mo-roieni-i szanatóriumon, amikor a kígyózó út szám-talan kanyarulatának egyikében emberek csoportja integetett, hogy álljunk meg. A hold fényénél ha-sonlíthatatlan félelmet láttam arcukba ivódni. Munkások voltak, akik munkából jöttek, és csáká-

80

nyaikat, lapátjaikat jól a markukba szorították, mintha a halállal készültek volna reménytelen harcba szállni.

– A jelenés, uram, az erdőben van a jelenés! – sikerült megszólalnia egyiküknek.

– Egyfolytában mozgatja az erdőt – mondta egy másik. – A jelenség olyan óriási, mint még soha! Az Isten verése az, ő az!

Abban a pillanatban természetellenesen rop-pant az erdő, s kövek, kavicsok áradata kezdett mindenfelől az útra özönleni. Megdermedtünk mindannyian. Az emberek fölemelt csákányokkal tolongtak az autó körül. S a fák közül, kétrét gör-nyedve, hogy elrejtse és megóvja fejét a magas ágaktól, félelem nélkül lépett elő barátom, Cucoa-neş. Teljesen mezítelen volt, nem számítva a ron-gyos pokrócokat, miket – ahogy tudott – oldalára kötözött. Amikor az országútra érve kiegyenese-dett, háromszor akkorának látszott, mint legutóbb. (De később nagyon megoszlottak a vélemények magasságát illetően; társam szerint nem volt több 15-16 méternél, én 20-22-re becsültem, a munká-sok közül pedig egyesek úgy vélték, 30 méternél is több volt.) Megőrizte testének ugyanazokat a tö-kéletes arányait, ezért szörnyű méretei ellenére is emberhez hasonlított. Csak szakálla nőtt meg, ha-talmas hullámokban omlott végtelen mellére. Lép-delt, anélkül hogy szétnézett volna, s bizonnyal széttapos bennünket, ha észre nem veszi az autó égő fényszóróit. Mintha e fények emlékezetébe idéztek volna valami számára még fontosat, pilla-natra megállt, és arcát felénk fordítottá. De a kö-vetkező pillanatban vállat vont, és folytatta útját. Leereszkedett a völgybe, s kapaszkodni kezdett lassan, sietség nélkül az irtásos domboldalra. Ha-marosan fölért a gerincre, s mi utána néztünk, amint a hold fényétől ezüstös alakja a lengő sza-

81

kállal rárajzolódott a tiszta égre, mint valami vi-lágvégi jelenés.

Ez volt minden. S azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy Cucoaneşt valahol látta egy ember-csoport, amelyet nem lehet, mint annyi mást, azzal vádolni, hogy rémeket lát. Hónapokkal később mindenütt keresték Cucoaneşt. A róla szóló hírek teljesen ellenőrizhetetleneknek bizonyultak. Októ-berben, úgy hírlett, parasztok egy csoportja látta őt a Bǎrǎgamon, amikor éjféltájban hazafelé tartottak a mezőről; lábnyomai egyesek szerint egymástól 40-50 méterre voltak. De hát ezeket a lábnyomo-kat mindig elmosta az eső, mert Cucoaneş csak esős időben járkált (talán épp azért, hogy elmosód-jék a nyoma, talán mert félt, hogy munkájukat végző emberekre lép, s éji órákban járkált és rossz időben, mikor tudta, mindenki más pihen). Ugyan-annak a hónapnak a végén állítólag Constanţától északra pillantották meg, amint a tenger felé igye-kezett. Voltak, akik határozottan azt bizonygatták, hogy látták a tengerbe lépni és úszni, de amint pár nap múlva a vizsgálat bebizonyította, ezek a vallo-mások teljességgel megalapozatlanok voltak. És nem sokkal azután már semmit sem tudtak Eugen Cucoaneşről.

Zirkuli Péter fordítása

82

HONIGBERGER DOKTOR TITKA

Einem gelang es –er hob den Schleierder Göttin zu Sais. . . *

Novalis

1.

1934 őszének egyik reggelén meglehetősen kü-lönös levelet hozott nekem egy küldönc, s közölte, hogy megvárja a választ. A levelet egy hölgy írta, akinek a nevét – Zerlendi – eddig sohasem hallot-tam; arra kért, hogy látogassam meg még aznap délután. Nagyon szabatos levél volt, szerfölött ud-varias hangnemben fogalmazták, úgy, ahogy az szüleink idejében dívott, ha egy úriasszony isme-retlenhez fordult. „Tudomásomra jutott, hogy rö-viddel ezelőtt tért vissza Keletről, s úgy hiszem, érdeklődéssel tekintené meg férjem gyűjteménye-it” írta egyebek között. Megvallom, abban az idő-ben nem nagy kedvem volt olyan ismeretségek-hez, amelyeket csupán az indokolt, hogy néhány évig Keleten éltem. Nemegyszer kénytelen voltam lemondani egy-egy, egyébként egész kellemesnek ígérkező barátságról azért, mert nem volt ínyemre, hogy közhelyeket mondjak „Ázsia rejtelmeiről”, a fakírokról, dzsungelbeli csodákról és viszontagsá-gokról, olyan szenzációs részleteket, amelyekről még külön magyarázatot is vártak tőlem. Zerlendi-

83

* Egyvalakinek sikerült fellebbentenie a szaiszi istennő fátylát. . .

né azonban levelében néhány keleti gyűjteményről tett említést anélkül, hogy közelebbről megjelölte volna jellegüket és eredetüket, s ez elég volt ah-hoz, hogy fölébressze kíváncsiságomat.

Valóban érdekelt azoknak a románoknak az élete, akiket hatalmába kerített a Kelet iránti szen-vedély. Ha őszinte akarok lenni, szólnom kell ar-ról, hogy jó néhány évvel e történet előtt az egyik D mboviţa-parti antikváriumban egy egész ládáȋ -nyi, Kínával kapcsolatos könyvet fedeztem föl. Olyan könyveket, amelyeket egykori tulajdonosuk hosszasan tanulmányozott, jegyzetekkel látott el, sőt néha még ceruzával ki is javítgatott, s akinek az aláírását a legtöbb könyv belső címlapján meg-találtam: Radu C. Ez a Radu C. azonban nem amatőr volt. Könyvei, amelyek ma az én tulajdo-nomban vannak, azt bizonyítják, hogy a kínai nyelv komoly és fegyelmezett tanulmányozására adta a fejét. Valóban, jegyzetekkel látta el a Se-Ma Ts'ien-féle Memoires historiques hat kötetét, ame-lyek Edouard Chavannes fordításában jelentek meg, s a kínai szövegekben található valamennyi nyomdahibát kijavította, ismerte a kínai klassziku-sok Couvreur-féle kiadását, előfizetett a T'oung Pao című folyóiratra, és megvásárolta a Variétés sinologique valamennyi kötetét; amelyek a hábo-rú kitöréséig Sanghajban jelentek meg. Ez az em-ber annyira érdekelt, hogy könyvtára egy részét összeállítottam, noha sokáig nem tudtam meg tel-jes nevét. Az antikvárius 1920 táján több száz kö-tetet vásárolt meg, de csupán néhány képesköny-vön tudott azonnal túladni, olyan vevőre nem akadt, aki e kínai szövegek és tanulmányok gyűj-teménye iránt érdeklődött volna. Akkoriban több-ször gondoltam rá, vajon ki lehetett az a román férfi, aki ennyire komolyan nekilátott a kínai nyelv elsajátításának, s akinek nem maradt meg még a

84

teljes neve sem. Miféle szenvedély hajtotta a világ azon távoli sarka felé, ahova nem műkedvelőként akart közelíteni, hanem igyekezett megtanulni a nyelvét, s azon fáradozott, hogy behatoljon törté-nelmébe? Vajon sikerült-e valamikor is eljutnia Kínába, vagy idő előtt elpusztult a front valame-lyik katlanában?

Néhány kérdésre, amelyek fölmerültek ben-nem, miközben szomorúan és értetlenül lapozgat-tam könyveit a rakparti antikváriumban, jóval ké-sőbb kaptam választ. Egyébként magát a választ is váratlan titkok övezték. De ez egészen más törté-net, semmi köze sincs azokhoz az eseményekhez; amelyeket most kezdek papírra vetni. Mégis, ahogy eszembe jutott ez a Radu C. s az a még né-hány más orientalista vagy keleti dolgokat kedvelő férfi, akik úgy éltek itt Romániában, hogy senki sem ismerte őket, döntöttem: elfogadom az isme-retlen hölgy meghívását.

Még aznap délután elmentem az S. utcába, ahogy a 17-es szám elé értem, azoknak a házaknak egyikére ismertem, amelyek mellett sohasem tud-tam úgy elhaladni, hogy le ne lassítsam lépteimet és ne leskelődjek; szerettem volna kitalálni, mi történik az ódon falak mögött, ki lakik ott, és mi-féle sorssal küszködik. Az S. utca pontosan Buka-rest központjában van, nagyon közel a Calea Vict-orieihez. Vajon miféle csoda folytán maradhatott épen a 17. szám alatti bojárház, vasrácsozatával, kavicsos udvarával, háborítatlanul növő akác- és gesztenyefáival, amelyek árnyéka eltakarta a hom-lokzat egy részét? A kapu nehezen nyílt, s az őszi virágokkal gazdagon borított ágyások között két fakó fejű törpe fogadta a látogatót. Az udvaron egy régóta kiszáradt úszómedence volt. Mintha más lett volna itt a levegő. Olyan világ volt ez, amely már lassanként eltűnt a főváros többi előke-

85

lő negyedéből, itt viszont illedelmesen. meghúzta magát, az aggkor elesettsége és nyomorúságos ha-láltusája nélkül. Jó állapotban fennmaradt hajdani bojárlak volt, csupán a fák nedvessége hagyott idő előtt nyomot a homlokzaton. A főbejáratot, negy-ven évvel ezelőtti divat szerint, tejüveg védte. Né-hány bemohosodott kőlépcső, szélén nagy csere-pes virágokkal, üveges verandára vezetett, a felső ablakszemek színes üvegből készültek. A csengő mellett nem volt névtábla.

Már vártak. Egy öreg, sánta szolgáló nyomban ajtót nyitott, és egy hatalmas szalonba tessékelt. Alig maradt annyi időm, hogy a bútorokra és ké-pekre pillantsak, amikor nyílt a tölgyfa ajtó, s Zer-lendiné lépett be. Elmúlt már ötvenéves, de olyan asszony volt, akit ha csak egyszer is, látott az em-ber, nehezen felejt el. Ez a nő nem úgy öregedett, mint az emberek általában. Vagy talán úgy örege-dett, mint a régi idők asszonyai: titokzatos mó-don megértve, hogy a halál révén nem a földi élet végéhez, a hús fokozatos elsorvadásához és visz-szavonhatatlan oszlásához, hanem minden dolgok megértésének isteni sugallatához kerül majd köze-lebb. Az embereket mindig is két csoportra osztot-tam: azokra, akik úgy értelmezik a halált, mint az élet végét, és azokra, akik úgy képzelik el, mint valamiféle új szellemi létezés kezdetét. S ha össze-akadok valakivel, csak azután próbálom megítélni, miután megismertem a halálról vallott őszinte hi-tét. Máskülönben a csillogó intelligencia és a von-zó báj félrevezethet.

Zerlendiné egy fotelba ült, s olyan mozdulattal, amiből hiányzott a bizonyos kort megért nők fesz-telensége, magas támlájú székre mutatott.

– Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Férjem nagyon örvendett volna, ha megismerheti önt. Ő is

86

szerette Indiát, talán jobban is, mint ahogy ez or-vosi hivatásával összeegyeztethető lett volna. . .

Fölkészültem rá, hogy hosszú történetet fogok végighallgatni, s örültem, hogy ezalatt – vigyázva, hogy meg ne sértsem megnézhetem Zerlendiné oly különös arcát. De vendéglátóm néhány pillanatra elhallgatott, majd fejét kissé felém fordítva meg-kérdezte:

– Ismeri Johann Honigberger doktor életét és írásait? Férjem ennek a brassói szász orvosnak a könyvei révén szeretett bele Indiába. A történelem iránti érdeklődést valószínűleg örökölte is, hiszen az családi szenvedély volt náluk, de Indiával akkor kezdett foglalkozni, amikor fölfedezte Honigber-ger doktor munkáit. Egyébként néhány évig egyre gyűjtötte az anyagot erről a szász orvosról, még egy monográfia megírásához is hozzáfogott. Ő maga is orvos volt, és úgy vélte, hogy meg tud írni egy ilyen művet.

Bevallom, hogy akkoriban igen keveset tudtam dr. Johann Honigbergerről. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt angol fordításban olvastam Thirty-five years in the East című főművét, egyetlen olyan munkáját, amihez Calcuttában hozzáférhet-tem. Az idő tájt a jóga filozófiájával és jógagya-korlatokkal foglalkoztam, s Honigberger könyvét főleg azért olvastam el, hogy tanulmányozhassam ezeknek a titkos szertartásoknak a részleteit, ame-lyeket, úgy tetszett, a doktor tüzetesen ismert. Mi-vel azonban könyve a múlt század közepe táján je-lent meg, arra gyanakodtam, hogy a szerzőből bi-zonyos mértékben hiányzott a kritikai szellem. Ar-ról viszont nem volt tudomásom, hogy a doktor, aki nagy hírnévnek örvendett az orientalisztiká-ban, régi brassói család sarja. Holott éppen ezt a részletet tartottam most érdekesnek.

87

– Férjem kiterjedt levelezést folytatott különfé-le orvosokkal és tudósokkal, akik ismerték Honig-bergert, hiszen még elég sokan éltek azok közül, akik találkoztak vele, noha 1869-ben hunyt el Brassóban, nem sokkal azután, hogy utolsó indiai utazásáról visszatért. Egyik fia Iaşi-ban lett ügyész; a doktor első házasságából született. Fér-jem azonban már nem érte meg, hogy megismer-kedjék vele, bár gyakran utazott Iaşi-ba, hogy né-hány irat nyomára bukkanjon.

Akaratlanul elmosolyodtam. Meglepett, hogy Zerlendiné mennyire pontosan ismerte Honigber-ger életrajzi adatait. Valószínűleg kitalálta, mire gondolok, mert hozzátette:

– Ezek a dolgok annyira érdekeltek, hogy örökre az agyamba vésődtek. Ezek a dolgok és még jó néhány más is. . .

Hirtelen gondolataiba mélyedve elhallgatott. Később alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy mennyi és milyen pontos adatot ismert Zerlendiné Honigberger doktor életéről. Egy egész este csak a doktor első indiai tartózkodásáról mesélt, amire azután került sor, hogy vagy négy évet Kis-Ázsiá-ban, egyet Egyiptomban, hetet pedig Szíriában töl-tött. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Zerlendiné többször is áttanulmányozta férje könyveit és kéz-iratait, mintha valamikor arra vágyott volna, hogy a férje által abbahagyott munkát ő fejezze be.

Az az igazság, hogy az ember nehezen tudta kivonni magát e szász orvos titokzatos varázsa alól, aki botcsinálta orvos volt, hiszen hivatalosan csak gyógyszerész diplomával rendelkezett. Ho-nigberger hosszú életének több mint a felét Kele-ten töltötte. Egy időben gyógyszerész létére Ran-zsit-Szinghnek, Lahore maharadzsájának udvari orvosa, admirálisa és a Fegyvertár igazgatója volt. Többször is tetemes vagyont gyűjtött, de mindig el

88

is vesztette. Honigberger nagystílű kalandor volt, mindazonáltal szélhámosnak semmiképpen sem nevezhető. Művelt embernek számított, több világi és okkult tudományban egyaránt jártas volt, nép-rajzi, növénytani, numizmatikai és művészeti gyűjteményei pedig számos nagy hírű múzeum anyagát gazdagították. Ezek után könnyen érthető, hogy Zerlendi doktor, akit szenvedélyesen érde-kelt nemzetünk múltja és az orvostudomány törté-nete, miért áldozott életéből annyi évet arra, hogy összeállítsa Honigberger doktor hiteles életrajzát, és megfejtse titkait.

„Mert arra a következtetésre jutott – bizony-gatta egy alkalommal Zerlendiné –, hogy Honig-berger élete, annak ellenére, hogy köteteket írtak róla, még nagyon sok titkot rejteget. Például nem talált magyarázatot utolsó, 1858-as indiai útjára, amikor szinte már csak hálni járt belé a lélek, mi-vel előzőleg egy fekete-afrikai expedíciójáról sú-lyos betegen jött haza. Miért tért vissza Honigber-ger megrokkant egészséggel Indiába, és miért halt még, alighogy a lábát betette Brassóba? –töpren-gett gyakran a férjem. A doktor állítólagos kasmíri növénytani kutatásai, amelyeket jóval előbb vég-zett, ugyancsak gyanúsak voltak neki. Joggal hi-hette, hogy a valóságban Honigberger nemcsak Kasmírban járt, hanem átment Tibetbe is, vagy mindenesetre az egyik himalájai kolostorban ta-nulmányozta a titkos farmakopea tudományát, s hogy a növénytani gyűjtőutak csupán ürügyül szolgáltak. Bárhogy legyen is, ezt ön jobban meg-ítélheti.”

Meg kell vallanom, hogy miután tekintetem végigsiklott a Honigbergerre vonatkozó könyve-ken és dokumentumokon, amelyeket Zerlendi any-nyi gonddal gyűjtött össze, kezdtem én is meggyő-ződni róla, hogy a szász orvos életét titkok övezik.

89

De az, ami az S. utcai házban tett első látogatásom után következett, minden várakozást felülmúlt.

– Arra gondoltam – folytatta hosszas hallgatás után Zerlendiné –, hogy kár lenne, ha mindez a munka veszendőbe menne. Társaságban hallottam önről, s néhány munkáját elolvastam, főleg azokat, amelyek Indiával és az indiai filozófiával foglal-koznak. Nem mondhatom, hogy teljes egészében értettem, de azt mégis megértettem, hogy bizalom-mal fordulhatok önhöz. . . .

Megpróbáltam közbeszólni, hogy ez hízelgő rám nézve stb., de Zerlendiné ugyanolyan hang-nemben folytatta:

– E ház küszöbét hosszú évek óta alig lépi át valaki. Csupán néhány barát, akiknek nincs olyan különleges felkészültségük, mint amilyenre a fér-jem tett szert. Így aztán dolgozószobája és könyv-tára nem változott 1910 óta. Sokáig én is külföl-dön tartózkodtam, amióta pedig újra itthon va-gyok, óvakodom attól, hogy túl sűrűn említsem férjem nevét. Orvoskollégái abban az időben má-niákusnak tartották. A könyvtárat, amit most meg-mutatok önnek, azok közül, akik fölbecsülhették volna, csak egyvalaki látta: Bucura Dumbravǎ. Írtam neki, miként önnek is, hogy egy gazdag ke-leti gyűjtemény van a birtokomban. Hosszas halo-gatás után el is jött. Azt hiszem, nagyon érdekelte. Mint mondta, olyan könyveket talált itt, amelyeket valamikor a British. Museumtól kért. De nem volt ideje, hogy aprólékosan átvizsgálja őket. Följegy-zett magának egy-két dolgot, s megígérte, hogy új-ra eljön, ha majd visszatér Indiából. Talán tudja, egy teozófiai kongresszusra utazott. De nem ada-tott meg neki, hogy ismét román földre tegye a lá-bát. Port Saidban meghalt. . .

Nem tudom, Zerlendiné vajon nem tulajdoní-tott-e valami rejtett értelmet ennek a hazatérés kü-

90

szöbén bekövetkező halálesetnek. Ismét elhallga-tott; és rendkívüli figyelemmel nézett rám. Érez-tem, hogy nekem is szólnom kell valamit, s azt mondtam: a rejtélyek akkora szerepet játszanak az életünkben, hogy szükségtelen olyan távol, te-szem azt Adyarban vagy Port Saidban keresnünk őket. Zerlendiné nem válaszolt. Fölemelkedett ka-rosszékéből, s megkért, kísérjem a könyvtárba. Miközben a szalonon áthaladtunk, megkérdeztem tőle, hogy férje volt-e valaha is Indiában.

Nehéz erre válaszolni suttogta bizonytalanul, s megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.

2

Sok gazdag és művelt ember könyvtárát láttam már, de egyik sem ejtette annyira rabul a szívemet, mint ez az S. utcai. Amikor kitárult a nehéz tölgy-fa ajtó, lábam földbe gyökerezett a küszöbön. Azon óriási szobák egyike volt, amilyet a múlt század legelőkelőbb házaiban is csak ritkán talál az ember. A nagy ablakok a ház mögötti kertre nyíltak. A függönyöket kissé félrehúzták, s,az őszi alkony ragyogó fényei még ünnepélyesebbé tették a szoba hangulatát. A falakat majdnem a magas mennyezetig könyvek borították. A könyvtár jó ré-szét galéria vette körül. Lehetett ott vagy harminc-ezer kötet, többségük bőrkötésben, a kultúra leg-különbözőbb területeiről: orvostudomány, törté-nelem, vallás; útleírások, okkult tudományok, in-dológia. Zerlendiné egyenesen azokhoz az állvá-nyokhoz vezetett, ahol kizárólag az Indiával kap-csolatos könyveket őrizték. Ritkán fordult elő, hogy magángyűjteményben ily nagyszámú és eny-nyire értékes könyvet találjak. Csak később, miu-

91

tán egy egész délutánt eltöltöttem a polcok szinte végtelen sora előtt, jöttem rá igazán, micsoda kin-csek hevernek itt. Száz meg. száz indiai útleírás sorakozott a polcokon Marco Polótól és Tavernier-től kezdve Pierre Lotiig és Jaccolliot-ig. Nyilván-való volt, hogy Zerlendi _doktor minden Indiáról szóló könyvet összegyűjtött, mert csak ezzel ma-gyarázhattam, hogy olyan komolytalan szerzők művei is odakerülhettek, mint amilyen például Louis Jaccolliot volt. Aztán megtaláltam a Journal Asiatique és a londoni Journal of the Royal Asia-tic Society teljes gyűjteményét, hogy az akadémiai okiratok sokaságát és az indiai nyelvekkel, irodal-makkal és vallásokkal foglalkozó tudományos közlemények százait ne is említsem. Mindaz, ami a múlt század indológiai irodalmában számottevő volt, ott állt a polcokon, a szentpétervári nagy szó-tártól kezdve a Calcuttában vagy Benaresben meg-jelenő szanszkrit szövegkiadásokig. A legnagyobb meglepetést számomra a szanszkrit szövegeket tartalmazó kötetek jelentették.

– A szanszkrit nyelvet 1901-ben kezdte tanul-mányozni – világosított fel csodálkozásom láttán Zerlendiné –, és alaposan megtanulta, már ameny-nyire az egyedül, önerőből egyáltalán lehetséges.

Valóban, nemcsak kezdőknek való könyveket láttam, vagy, olyan szövegeket, amelyeket műked-velők vásárolnak, hanem olyanokat is, amilyene-ket csak az az ember rendelhetett meg, aki alapo-san behatolt a szanszkrit nyelv rejtelmeibe. Példá-ul olyan nehéz szövegmagyarázatokat találtam, mint a Sidd nta Kaumud ,ȃ ȋ ami azt bizonyította, hogy Zerlendi doktort érdekelték a szanszkrit nyelvtan árnyalatai; vagy Medhatinak a Manu törvényeivel foglalkozó óriási kézikönyvét vagy a védanta szövegek bonyolult magyarázatait, ame-lyek az allahabadi és benaresi nyomdákból kerül-

92

tek ki, és számos, a hindu rituálékról szóló köny-vet. Még jobban meglepődtem, amikor indiai or-vosi könyvekre, valamint misztikával és aszkétiz-mussal foglalkozó kézikönyvekre akadtam. Saját korlátozott tapasztalataimból tudtam, mennyire mély értelműek és magvasak ezek, a szövegek, s magyarázat nélkül csak félig-meddig érthetőek, vagy egyáltalán nem lehet megérteni őket, hacsak meg nem magyarázza valamelyik mester.

Ismét Zerlendiné felé fordultam, döbbent te-kintettel. A könyvtárba megilletődve léptem be, azt várva, hogy Honigberger doktor életéről és munkásságáról gazdag levéltári anyagot találok, s ehelyett egy indológus tudós könyvtárára bukkan-tam, amely óriási méretei és gazdagsága révén egy Rothot, Jacobit vagy Sylvain Lévit is féltékennyé tett volna.

– Honigbergertől kiindulva jutott idáig.– vilá-gosított fel gondolataimat kitalálva Zerlendiné. Majd a könyvtár egy másik sarkára mutatott, ahol hamarosan rábukkantam a szász doktorral foglal-kozó könyvekre és dokumentumokra.

– De mikor jutott ideje ennyi könyv összegyűj-tésére, és hogyan tanulmányozta át valamennyit? – kiáltottam fel még mindig döbbenten.

– Jó részük családi örökség, kiváltképpen a történelemkönyvek. A többit maga vette, főleg az utolsó nyolc év során. Eladott néhány földbirto-kot. . . – Az utolsó szavakat mosolyogva ejtette ki, a rosszallás legcsekélyebb jele nélkül. – Min-den lipcsei, párizsi és londoni antikvárius ismerte. És meg kell adni, értett is a vásárláshoz. Volt rá eset, hogy egész könyvtárakat vett meg elhunyt orientalisták családjaitól. De természetesen arra nem volt ideje, hogy valamennyit elolvassa, jólle-het az utolsó években az éjszakákat csaknem telje-sen ébren töltötte, jó, ha két-három órát aludt.

93

– Bizonyára ez kezdte ki az egészségét – vetet-tem közbe.

– Nem, épp ellenkezőleg, óriási munkabírása volt. S azonkívül különleges étrendet alakított ki magának, húst egyáltalán nem evett, nem dohány-zott, alkoholt, teát, kávét nem fogyasztott. . .

Mintha mondani akart volna még valamit, de váratlanul elhallgatott, s a könyvtár másik végébe hívott, a „Honigberger-sarokba”. A szász doktor valamennyi könyve ott sorakozott, és nagyon sok olyan mű is, amit mozgalmas életéről adtak ki. Az egyik sarokban Mahlknecht híres metszetének re-produkciója állt, amely a Ranzsit-Szingh tanácso-saként viselt alkalmi ruhában ábrázolta Honigber-gert. Az irattartó kartonokba Zerlendi doktor tö-mérdek levelet gyűjtött össze, amelyeket Honig-berger korának tudósaihoz intézett, családjáról és kortársairól készült portrék és metszetek másolata-it s azokat a térképeket, melyekre Honigberger va-lamennyi ázsiai és afrikai utazásának útvonalát be-rajzolta. Mélabúsan lapozgattam a dokumentu-mokban, értékét csak később tudtam fölbecsülni, s azon csodálkoztam, hogy élhetett úgy városunk-ban alig negyedszázaddal ezelőtt egy ilyen ember anélkül, hogy bárki is sejtette volna, micsoda kin-cseket hordott össze.

– És miért nem írta meg a könyvet Honigber-gerről? – kérdeztem.

– Hozzálátott, hogy megírja – szólt Zerlendiné hosszas tétovázás után –, de váratlanul félbehagy-ta, anélkül hogy az igazi okot valaha is fölfedte volna előttem. Mint ahogy már említettem, kiter-jedt levelezést folytatott kiadatlan dokumentumok és értesülések után kutatva. 1906 körül, a Kiállítás alkalmával ismeretséget kötött a doktor első há-zasságából származó fiának, Constantin Honigber-gernek egyik barátjával, akinek valamilyen vélet-

94

len folytán néhány levél és több kézirat került a birtokába. Ugyanazon év őszén férjem Iaşiba uta-zott, ahonnan eléggé feldúlt állapotban érkezett vissza. Nem hinném, hogy az eredeti példányokat megszerezte volna, de valamennyi dokumentum-ról másolatot készített. Tény az, hogy abbahagyta műve megírását, s attól fogva figyelmét egyre erő-teljesebben az indiai filozófiára összpontosította. Idővel Honigbergert véglegesen ejtette, és a követ-kező években kizárólag a szanszkrit nyelv tanul-mányozásának szentelte erejét. . .

Mosolyogva mutatott a könyvtárszoba falára, ami előtt annyi bámulattal álltam meg.

– És sohasem mondta el önnek, mi késztette arra, hogy annyi év szenvedélyes munkájának eredményét veszni hagyja? – kérdeztem.

– Jobbára csak feltételezésekre szorítkozhat-tam – kezdte Zerlendiné –, hiszen miután vissza-tért Iaşiból, még hallgatagabbá vált. Egyszer azt mondta nekem, kötelezőnek tartja a maga számára az indiai filozófia és az okkultizmus alapos megis-merését, hogy Honigberger életének egy addig ho-mályos, a legendák ködébe vesző részét megértse. Abban az időben, amikor a szanszkrit nyelv tanul-mányozásának nekilátott, az okkultizmus iránt is fölébredt benne az érdeklődés. De ezt az epizódot alig ismerem, mert férjem sohasem beszélt nekem utolsó szenvedélyéről. Inkább csak a könyvek ré-vén, amiket szakadatlanul rendelt, sejtettem, mi-lyen vadul vetette bele magát e stúdiumokba. Egyébként ön is meggyőződhet róla – tette hozzá Zerlendiné, s intett, hogy a könyvtár egy másik ré-szébe kövessem. Nehezen hittem volna, hogy még nagyobb meglepetésben lesz részem. Mindaz, amit Zerlendiné a könyvtárba lépésünk óta mondott, s amit eddig láttam, annyira meglepett, elképedése-met olyan erővel táplálta, hogy az újabb polcokat

95

némán, a csodálkozástól lenyűgözve vizsgáltam át. Első pillantásra látszott, hogy a doktor szeren-csés kézzel válogatta össze okkultista könyvekből álló gyűjteményét. Hiányoztak azok a vulgarizáló munkák, amelyekkel a múlt század végén, különö-sen a francia könyvkiadók árasztották el a piacot. Sőt a többnyire középszerű és félreérthető teozófi-ai könyvek nagy része is hiányzott. Csupán Lead-beater és Annie Besant néhány könyvét és Blavat-sky asszony összes műveit találtam meg, amelye-ket, mint ahogy egy másik alkalommal meggyő-ződtem róla, Zerlendi doktor különös figyelemmel olvasott. Ellenben a könyvtár, eltekintve Fabre d'Olivet és Rudolf Steiner, valamint Stanislas de Guaita és Hartmann műveitől, rendkívül gazdag volt az okkultizmus, a hermetizmus és a hagyomá-nyos teozófia klasszikusaiban. Swedenborg, Para-celsus, Cornelius Agrippa, Böhme, Della Riviera, Pernety régi kiadásai sorakoztak a Püthagorasznak tulajdonított munkák, hermetikus szövegek s híres alkimisták gyűjteményei mellett, mind Salmon és Manget régi nyomtatványaiban, mind Berthelot újabb keletű kiadásában. Nem hiányoztak a fele-désbe merült fiziognómiai, asztrológiai és kirom-antiai könyvek sem.

Később, amikor alkalmam nyílt arra, hogy rá-érősen átnézzem az állványokat, rendkívül ritka művekre bukkantam, mint amilyen például Arna-ud de Villonéuve De aquae vitae simplici et com-positója vagy a keresztény apokrif könyvek, az Ádám és Éva, ami után Strindberg annyi ideig nyomozott. . . Az ember önkéntelenül is arra gon-dolt, hogy Zerlendi doktort szilárd meggyőződés és határozott cél vezette e gazdag okkultista könyvtár összeállításakor. Egyre inkább meggyő-ződtem róla, hogy nem hiányzott egyetlen jelentős szerző, egyetlen számottevő könyv sem. Kétségte-

96

len, hogy a doktor nem valamiféle légből kapott információt követett, amikor az okkultista doktrína és terminológia lényeges részeibe igyekezett beha-tolni, s ezt nem azért tette, hogy bizonyos fokú szakértelemre tegyen szert Honigberger életrajzá-nak megírásához. Könyvei azt tanúsították, hogy ő maga akart meggyőződni az igazságról, amit oly mélyen elrejtve őrzött a hermetikus hagyomány. Másként miért olvasta volna Agrippa van Nettes-heimet és a Bibliotheca Chemica Curiosát.

És éppen a doktornak az okkultizmus iránti he-ves érdeklődése; amely az indiai filozófia, külö-nösen a titkos iskolák iránti szenvedéllyel páro-sult, csigázta fel módfelett kíváncsiságomat. Ki-vált, hogy Zerlendiné értésemre adta: férje új s egyben utolsó szenvedélye a Iaşiban tett látogatása után lángolt föl.

– Valószínűleg nem csupán okkultista olvas-mányokra szorítkozott – jegyeztem meg. – Két-ségtelen, hogy a doktor úr bizonyos gyakorlatokat is kipróbált.

– Ugyanarra gyanakszom én is – mondta né-hány pillanatig tartó tétovázás után Zerlendiné. – Nekem sohasem vallott be semmit. De utolsó éveit csaknem kizárólag ebben a dolgozószobában vagy egyik olténiai birtokunkon, egyedül töltötte. Mint már említettem, sohasem látszottak rajta a fáradt-ság jelei, annak ellenére, hogy szinte aszketikus életmódot folytatott. Sőt állíthatom, hogy sokkal jobban érezte magát, mint korábban. . .

S mindemellett mégis meghalt – gondoltam magamban, miközben Zerlendiné oly félénk, tar-tózkodó magyarázatát hallgattam. Majdnem besö-tétedett a szobában, s háziasszonyom nesztelen léptekkel áthaladt rajta, hogy világot gyújtson. Két óriási csillár, melyekről megszámlálhatatlan kris-tály lándzsahegy csüngött alá, bántóan erős, mes-

97

terséges fénnyel árasztotta el a könyvtárat. Nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek, és haboz-va ott maradtam az okkultista könyvekkel telizsú-folt állványok előtt. Zerlendiné, miután az erkélyre nyíló ablakot becsukta, s elhúzta az aranyoszöld színű, súlyos bársonyfüggönyt, ismét közelebb jött hozzám.

– Most, miután látta, hogy milyen gyűjtemé-nyekről van szó – kezdte az asszony –, teljes egé-szében feltárhatom ön előtt elképzelésemet. Hosz-szú évek óta kérdezem magamtól, vajon nem vé-tettem-e férjem munkájának eredménye ellen, e te-lizsúfolt fiókokban levő levelek és iratok ellen, amelyeket akkor gyűjtött, amikor teljesen lekötötte Honigberger életrajza. Nem tudom pontosan, mi-nek a tanulmányozását vette tervbe az utolsó évek-ben, de kutatásaira, amelyekbe belevetette magát, ugyancsak azért volt szükség, hogy jobban meg-értse Honigbergert. Amikor társaságban hallottam, hogy ön az ottani filozófiák és vallások tanulmá-nyozásával annyi évet töltött Indiában, arra gon-doltam, talán ön tudja azt, aminek megtanulását férjem célul tűzte ki maga elé, s hogy Honigberger élete nem fog rejtélyeket jelenteni az ön számára. Ez a munka nem lenne hiábavaló – tette hozzá Zerlendiné, s könnyed mozdulattal a „Honigber-ger-sarok” felé mutatott. – Meglehet, hogy érde-mesnek találja a szász doktor életének megírását, amit férjemnek nem állt módjában befejezni. Meg-békélten halnék meg – folytatta az asszony –, ha tudnám, hogy férjem anyagát fel tudta használni valaki, és az életrajz, amit tervezett, napvilágot lát majd.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Mostanáig soha-sem vállaltam olyan munkát, amit számomra is-meretlen szakterületről kértek. Szinte valamennyi könyvemet sietve írtam, anyagi gondokkal küsz-

98

ködve, de akár regénybe kezdtem, akár filozófiai kézikönyv megírásához fogtam, mindig saját elha-tározásomból cselekedtem. Ám éreztem, hogy ha-bozásom nem nyúlhat a végtelenségig.

– Asszonyom – kezdtem bele –, hízelgő rám nézve a bizalom, amellyel irányomban viseltetik, s őszintén bevallom, már a gondolat is örömet sze-rez számomra, hogy visszatérhetek ebbe a könyv-tárba, anélkül hogy terhére lennék önnek. Nem tu-dom azonban, leszek-e valaha is abban a helyzet-ben, hogy véghezvigyem, amit az ön férje elkez-dett. Először is nem vagyok orvos, és nem isme-rem a XIX. századi orvostudomány történetét. Az-tán meg egy csomó olyan dolog, amit az ön férje jól ismert, számomra teljességgel idegen. De egy-valamit megígérhetek önnek: Honigberger élet-rajzát megírják, és ki fogják adni. Kereshetek egy olyan munkatársat, aki avatott ismerője a XIX. század orvostudományának és történelmének.

– Erre én is gondoltam – mondta Zerlendiné –, de az életrajznak nem is az orvosi része a lénye-ges, erre akármikor kiváló munkatársat talál az ember; hanem az orientalisztikai vonatkozásai. Ha nem tudnám, hogy férjem mennyire vágyott arra, hogy Honigberger életét és munkásságát egy román is megírja – hiszen olyan életrajzok, ame-lyeket idegenek állítottak össze, szép számmal akadnak –, valamelyik angliai vagy németországi szakértőhöz fordulnék, mivel ott Honigbergert kü-lönösen jól ismerik. – Váratlanul abbahagyta, majd néhány pillanatnyi hallgatás után a szemem-be nézett. – Aztán meg, bevallom, van még egy dolog, amit ön talán túl személyesnek vélhet: szeretném látni, amint ezt az életrajzot mellettem írják meg. Vannak bizonyos epizódok ennek az embernek az életében, amelyek meglehetősen ho-mályosak, majd meglátja, de még nem adtam fel a

99

reményt, hogy egy szép napon valaki megvilágítja őket..

3.

Arra, hogy mennyire igaza volt Zerlendinének, amikor Johann Honigberger életének homályos epizódjairól beszélt, később jöttem rá, a doktor ál-tal összegyűjtött, rendezett és magyarázatokkal el-látott kéziratok és dokumentumok figyelmes olva-sása közben. Néhány nap múlva mentem el újra az S. utcai házba, s attól fogva hetente legalább há-rom délutánomat a könyvtárban töltöttem. Hosszú, csodálatosan szép és meleg volt az ősz. Négy óra körül érkeztem, és késő estig maradtam. Zerlendi-né néha már a szalonban várt rám. Rendszerint azonban a, könyvtárban találkoztunk, ahova jóval azután nyitott be, hogy én munkához láttam. Író-asztalomhoz mindig azzal a diszkrét bájjal lépett, felém nyújtva fekete selyemmel keretezett, szokat-lanul fehér kezét. Nyomban utána az öreg házve-zetőnő lépett be a kávés tálcával. Zerlendiné egy-szer sem maradt távol, amikor a kávét felszolgál-ták nekem. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy olyankor nem zavar, amikor – előttem a nyitva ha-gyott, kéziratokat tartalmazó mappával – rövid időre félbeszakítom a munkát, és szünetet tartok.

– Hogy halad? – Mindig ezt kérdezte. – Gon-dolja, hogy tud valamit kezdeni férjem irataival?

A dolgok bizony eléggé lassan haladtak. Talán az én hibámból is, mert nem elégedtem meg azzal, hogy csupán a Honigberger-archívumot nézzem át, hanem ennek teljes számbavételével párhuza-mosan megpróbáltam magam átrágni az indológiai és okkultista könyveket őrző polcok tartalmán is;

100

ez a művelet szenvedélyesen érdekelt, de egyszer-smind elég sok időmet elrabolta. Az S. utcai ház-ban tett negyedik látogatásom után sikerült megál-lapítanom, hogy a doktor mennyit rögzített írásba Honigberger életrajzából.

A kézirat végleges formájában akkor szakadt félbe, amikor Honigberger 1822 táján visszatért Aleppóba – itt alkalmazta először az új védőoltá-sokat –, de megvolt még piszkozatban néhány fe-jezet arról a hét évről, amit Szíriában töltött. Mindezek alig tették ki a tulajdonképpeni életrajz negyedrészét, hiszen Honigberger csak azután kezdett érdekessé válni, miután elvetődött Ranzsit-Szingh udvarába. A kalandvágyó orvos életének többi korszakából csak gondosan osztályozott, időrendben kartonokba gyűjtött tájékoztató anya-got találtam. Mindegyik kartonra följegyezte a fontosabb adatokat, helységéket s a megfelelő bi-zonyítékok számát. Néha egy-egy évszám után kérdőjelet vagy olyan utalásokat találtam, amelyek az apokrif okmányokat tartalmazó valamelyik má-sik iratcsomóra vonatkoztak. Mert Zerlendi doktor arra a következtetésre jutott – ezt az első fejezet egyik jegyzete tanúsította –, hogy Honigberger sok olyan állítása, melyet kortárs életrajzírói elfo-gadtak, hamis adatokra támaszkodik, vagy olyan dokumentumokra, amelyeket később szándékosan meghamisítottak. Azt, hogy miért volt szüksége Honigbergernek arra, hogy valóban mesébe illő életét, amely a titokzatosság és a kalandok jegyé-ben zajlott le, misztifikálja, nem nagyon értettem.

– Nem bukkant még rá a titkokra, amelyekről a férjem beszélt nekem? – kérdezte egyik alkalom-mal Zerlendiné.

Nehezemre esett a válasz. Gyanítottan, hogy az öreg hölgy milyen felvilágosításokat vár tőlem, ám nem tudtam, hogy szolgálhatok-e majd valaha

101

is velük. Azokra az esetekre, amelyekre Honigber-ger hivatkozott, s amelyek Zerlendi doktort kivált-képpen érdekelték – a „tetszhalál”, a jógik önkívü-leti állapota, a levitáció, az éghetetlenség vagy a láthatatlanná válás –, nagyon nehéz magyarázatot adni olyan valakinek, aki elméletileg nincs tisztá-ban a megvalósulásuk lehetőségével. Ami pedig Honigberger titokzatos kasmíri és tibeti utazásait, a mágikus gyógyszerészet területén végzett kutatá-sait s a Vallabhacharya szekta bizonyos beavató szertartásain való esetleges részvételét illeti, bizo-nyosat én sem tudtam. Zerlendi doktor, ha talált is félreérthetetlen adatokat ezekre a homályos epizó-dokra vonatkozóan, nem jegyezte föl az életrajzi kartonokra.

– Az ember lépten-nyomon rejtélyekkel találja szemben magát – feleltem kitérően. – Odáig még nem jutottam el, hogy kideríthessem őket. . .

Zerlendiné kifejezéstelen tekintettel néhány pillanatig mellettem maradt, majd lassanként ösz-szeszedte magát, s mélabúsan elhagyta a könyvtá-rat. Amikor beszélgetésünk kissé hosszabbra nyú-lott, indiai utazásom felől kérdezősködött; külö-nösképp érdekelték az általam ismert himalájai ko-lostorokról szóló részletek, olyan dolgok, ame-lyekről nem beszélek túl szívesen. Zerlendiné vi-szont sohasem mesélt saját életéről, családjukról. Sohasem tudtam meg barátai nevét, akikre időn-ként hivatkozott.

Mindaz, amit utóbb felfedeztem, a véletlennek köszönhető. Egy alkalommal, három héttel első lá-togatásom után, korábban érkeztem a szokottnál. Aznap esett, szomorú őszi eső volt, s az öreg ház-vezetőnő némi késedelemmel nyitott ajtót. Zerlen-diné gyengélkedik – közölte. Mindazonáltal én be-léphettem; még a kandallóba is begyújtottak mi-attam. Elfogódottan nyitottam be. Az őszi eső

102

nyirkos fényében a könyvtár mintha megváltozott volna. A kandalló nem tudta felmelegíteni ezt az óriási szobát. Ennek ellenére eltökélten munkához láttam. Úgy éreztem, Zerlendiné fájdalmai enyhül-nek majd, ha tudja, hogy a szomszédos szobában dolgozom, és a férje által megbolygatott „titkok” közül néhányat megvilágíthatok, talán egy nem is olyan távoli napon.

Félórával megérkezésem után kinyílt a könyv-tár ajtaja, s cigarettával a kezében egy fiatal hölgy lépett be. Egyáltalán nem látszott meglepettnek amiatt, hogy előttem a nyitott mappával az íróasz-talnál talált.

– Tehát maga az! – kiáltott fel, ahogy közele-dett.

Fölemelkedtem székemről, s megmondtam a nevem.

– Anyámtól tudom – tette hozzá mellékesen. – Remélem, hogy magának több szerencséje lesz.

Zavartan mosolyogtam, nemigen tudtam, hová akar kilyukadni. Aztán arról kezdtem beszélni, amit Honigbergerrel kapcsolatban találtam. A fia-tal nő némi iróniával nézett rám.

– Ezeket már régóta tudjuk – szakított félbe. – Idáig a többiek is eljutottak. Hans, szegény feje, még tovább is ment, ahogy mesélik. . .

Bizonyára nagyon elképedve néztem rá, mert elnevette magát. Egy réz hamutartóban elnyomta cigarettáját, s közelebb lépett hozzám.

– Vagy talán úgy képzelte, ezek a „titkok” ma-gára vártak csaknem negyedszázadig, hogy meg-fejtse őket?! Téved, kedves uram. Megkísérelték már mások is. Elvégre apám ismert ember volt, és „esete” nem egyhamar merült feledésbe a háború előtti emberek egy meglehetősen kiterjedt csoport-jának emlékezetében..

103

– Nem vagyok felelős a tájékozatlanságért, amin rajtakapott – feleltem, a tőlem telhető legna-gyobb nyugalmat erőltetve magamra –, Zerlendiné csupán néhány dolgot látott jónak feltárni előttem, a többiről hallgatott. Megbízatásom egyébként is korlátozott – tettem hozzá mosolyogva. – Azért vagyok itt, hogy fölmérjem a Honigberger doktor életével kapcsolatos anyagot.

A fiatal nő rám meredt, mintha nehezére esett volna, hogy elhiggye, amit mondok. Akkor figyel-mesebben megnéztem.

Magas, vékony, szinte sovány, ívelt ajkú nő volt, szemében fojtott tűz lobogott, szája pedig idegesen megremegett. Festéket egyáltalán nem használt, emiatt harminc-valahány événél kissé idősebbnek látszott.

– Sejtettem, hogy anyám elhallgat bizonyos dolgokat maga előtt – kezdte kicsit barátságosabb hangon. – Máskülönben talán kedvét szegte volna már a kezdet kezdetén, ha elmondja: az ön mos-tani munkáját már három másik ember is elvégez-te. Az utolsó egy német tiszt volt, aki a megszállás után Bukarestben maradt. Szegény Hans, így ne-veztük, mert sorsa valóban tragikus volt. Egy va-dászbaleset következtében halt meg, egyik birto-kunkon. Azt állította, hogy kezdi érteni Honigber-ger „rejtélyeit”, amikre apám hivatkozott, de túl keveset tud románul, és tanulnia kell még. Nem nagyon értem, miféle kapcsolatban lehettek Ho-nigberger „rejtélyei” az ő román nyelvtudásának tökéletesítésével. Az a véleményem, hogy nagy dologra ő sem akadt. . .

– Egyáltalán nem csüggeszt, amit mond – vet-tem át a szót. – Ellenkezőleg, még inkább Honig-bergerhez köt, akinek a nevéről pár héttel ezelőtt csupán annyit tudtam, hogy egy kalandor utazó vi-selte.

104

A fiatal nő újra elmosolyodott, s az íróasztal melletti karosszékbe telepedve továbbra is fürké-szőn nézett rám.

– Anyámat kevésbé érdekli Honigberger, mint maga gondolja – mondta. – S egyébként teljesen igaza van. Elsősorban az érdekli, hogy megtudja, mi történt apámmal. . .

– Erre magam is rájöttem – szakítottam félbe. – S mivel sohasem vettem bátorságot, hogy tőle kérdezzem meg, most magát kérem arra, világosít-son fel. Miért és milyen körülmények között kö-vetkezett be az édesapja halála?

A fiatal nő fejét lehajtva néhány pillanatig ha-bozott. Mintha azt fontolgatta volna magában, megmondhatja-e nekem az igazat, vagy nem len-ne-e helyénvalóbb, ha máshonnan tudnám meg, vagy magamtól rájönnék. Végül is lassan fölemel-kedett a karosszékből, és beszélni kezdett:

– Apám nem halt meg. Mindenesetre nem tud-juk, vajon meghalt-e, s ha igen, mikor. 1910. szep-tember 10-én eltűnt hazulról, s azóta senki sem látta többé, és semmit sem hallottunk felőle.

Egymásra néztünk, és mindketten hallgattunk. Nem tudtam mit mondani. Még abban sem lehet-tem biztos, hogy elmondja a teljes igazságot, vagy pedig bizonyos kínos részleteket elhallgat előttem. A fiatal nő fölkattintott egy kis borostyán cigaret-tatárcát, és kivett egy cigarettát.

– Kétségtelen, hogy Keletre ment, Indiába – mondtam, hogy megtörjem a csendet. – Honigber-ger nyomán. . .

– Erre gondoltunk mi is. Jobban mondva, így gondolták a barátaink, hiszen én akkor az elemi is-kola második osztályába jártam, és nem sokat ér-tettem abból, ami történik. Amikor az iskolából hazajöttem, valamennyiüket együtt találtam. Izga-tottan s rémülten vitatkoztak valamiről. Apám az-

105

nap reggel vagy talán az azt megelőző éjszakán el-tűnt..

– Valószínűleg váratlanul akart elmenni – mondtam. – Sejtette, hogy milyen nehézségekkel találta volna szemben magát, ha valakinek bevallja a szándékát.

– Természetesen. De nagyon nehéz elképzelni, hogyan utazhatott Keletre útlevél, pénz és ruhák nélkül. . .

Nem értettem, mire ő megmagyarázta:– Az igazság az, hogy apámnak a szó szoros

értelmében nyoma veszett. És anélkül tűnt el, hogy valamelyik öltönyét is magával vitte volna, kalap nélkül, minden pénzét az íróasztal fiókjában hagy-va. Nem vitt magával egyetlen iratot sem, nem váltott útlevelet, s egyetlen levelet sem írt anyám-nak vagy valamelyik barátjának. Nagyon nehéz fölfogni, hogy mennyire rejtélyesnek hatott ez az eltűnés azok számára, akik ismerték a körülmé-nyeket. Apám néhány év óta elég különös, majd-hogynem aszketikus életmódot folytatott. Senkivel sem érintkezett. A napot és az éjszakát ebben a könyvtárban és a hálószobájában töltötte, ahol csak két órát pihent éjjelente, egy matrac és párna nélküli faágyon. Nagyon egyszerűen öltözködött, fehér nadrágot, lenvászon inget s szandált viselt. Különben télen-nyáron ezt az öltözéket viselte itt-hon. És ebben a ruhában tűnt el, amelyben nem ment volna ki az utcára. Nem tudhattuk meg, hogy az éjszaka folyamán tűnt-e el, s egyenesen innen a könyvtárból indult, vagy pedig azután, hogy szo-bájába visszavonult. Általában amikor abbahagyta a munkát, hajnali háromkor, az egész ház aludt. Két óra múlva, ötkor ébredt, lezuhanyozott, s hosszú időre bezárkózott a szobájába meditálni. Legalábbis mi így hittük, hiszen anyámnak nem mondott semmit. Elszakadt a világtól és a család-

106

jától. Amikor néha találkoztam vele, éreztem, hogy szeretete nem hunyt ki, de ez másmilyen sze-retet volt. . .

– S minden kutatás eredménytelen maradt? Se-hol sem bukkantak a nyomára? Hihetetlen; hogy tűnhet el egy ember úgy, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon maga után?

– És mindezek ellenére a dolgok pontosan így történtek. Semmiféle jelet nem találtunk, ami elárulta volna, hogy távozni készült. Itt is, háló-szobájában is minden rendben volt; könyvei és füzetei úgy maradtak ezen az íróasztalon, mint minden este, a hálófülkében az éjjeliszekrényen megtaláltuk óráját, kulcsait s pénztárcáját az apró-pénzzel. Mintha csak néhány pillanat alatt tűnt volna el, mintha nem maradt volna ideje, hogy holmiját összeszedje s néhány magyarázó vagy bocsánatkérő szót papírra vessen. . .

A fiatal nő hirtelen elhallgatott, majd kezet nyújtott.

Most, hogy elmondtam, amit kezdettől fogva tudnia kellett volna, elmegyek. Csupán arra kér-ném, ne említse beszélgetésünket anyámnak. Van-nak bizonyos babonái, s nem akarok szomorúságot okozni neki azzal, hogy nem vagyok tekintettel rá-juk. . .

4.

Mielőtt elég bátorságot gyűjthettem volna, hogy visszatartsam, s felvilágosítást kérjek tőle állomá-sának néhány homályos részletéről, bezárult mö-götte az ajtó. Például miért nem beszéltek az em-berek többet annak idején erről a titokzatos eltű-nésről, vagy mi történt a többiekkel, akiket Zerlen-

107

diné megkért, vizsgálják át a könyvtárat, s akikről a fiatal nő csak annyit említett futólag, hogy nem volt szerencséjük? A hallottak után kissé kábultan ültem vissza az íróasztalhoz. Képtelen voltam ren-det teremteni gondolataimban. Kezdtem más szemmel nézni az előttem heverő mappákat s a könyveket, amelyek minden oldalról körülvettek. A könyvbarát s az indológus csodálatát a gondola-tok és érzések egyfajta, nehezen meghatározható együttese váltotta fel, amiben félelem, bizalmat-lanság és bűvölet egyaránt helyet kapott. Mintha minden szó, amit látogatóm kiejtett, hihetetlen lett volna. S mindezek ellenére vallomásából megér-tettem, hogy az öregasszony miért nem mert nyíl-tan beszélni, miért óvakodott attól, hogy egyszer is említést tegyen férje haláláról, s miért tudta olyan nehezen palástolni kíváncsiságát.

Azt mondtam magamban, Zerlendi doktor eltű-nését azért érezték olyan valószínűtlennek, mert a jelek szerint azt hosszasan, a legapróbb részletekig előkészítette, miközben égett a vágytól, hogy Indi-ába jusson, s mindent felégessen maga mögött, ami addigi életéhez kötötte. Ám éppen ez a meste-rien kidolgozott távozás, a rejtélyes előkészületek, India titkai iránti szenvedélyes rajongása volt az, ami lenyűgözött. Nem hallottam még, hogy valaki ennyire váratlanul, istenhozzád és búcsúlevél nél-kül, nyomtalanul távozzon. Összehasonlítva azzal, amit hallottam, a Honigberger-dosszié, amely még nyitva állt az asztalon, elég érdektelenné vált. Az indológiai könyveket tartalmazó polcokhoz men-tem, oda, ahol a doktor kéziratokkal és cédulákkal teli fiókjai voltak, annyi év kutatómunkájának eredménye. Kihúztam az első fiókot, s nagy gond-dal, füzetről füzetre haladva kezdtem számba ven-ni őket.

108

Itt voltak szanszkritfüzetei, amelyekbe a gya-korlatokat írta, s szomorúság fogott el, ahogy megláttam azokat a feladatokat és névszóragozá-sokat, amelyekkel valaha én is sokat kínlódtam: nrpah, nrpam, nrpena, nrpǎya, nrpǎt, nrpasya, nrpe, nrpa stb. Látszott, hogy kezdetben a doktor esetlenül írta a szanszkrit betűket. De türelme két-ségkívül emberfeletti lehetett, mert ugyanannak a névszónak a ragozása sok-sok teljes oldalon ke-resztül makacsul ismétlődött, mint valami kollégi-umi penzum. Egy másik füzetben már egész mon-datokat találtam, irodalmi és szabad fordításukkal együtt, legtöbbjüket a Hitopadeshából és a Pan-csatantrából vette. Számtalan hasonló füzetet la-poztam át, amelyeket az utolsó oldalig gyakorla-tokkal, ige- vagy főnévragozásokkal és fordítások-kal írt tele. Egy vastag, betűrendes füzetbe a dok-tor gyakorlatai során talált új szavakat írta. Né-hány füzet első lapjára bizonyos dátumokat jegy-zett föl, valószínűleg azt az időt jelölte, amíg a bennük lévő anyaggal foglalkozott.

Még egyszer meggyőződhettem róla; mekko-ra erőfeszítéseket tett a doktor, hogy a szanszkrit nyelvet elsajátítsa; egy háromszáz lapos füzetet kevesebb mint két hét alatt írt tele gyakorlatokkal.

Azon az őszi délutánon a kéziratokat tartalma-zó fiókban nem találtam olyasmit, ami a szanszkrit nyelv elsajátítása iránti dühödt szenvedélynél egyébre is vallott volna. Talán mindössze egy egy-szerű följegyzés vonta magára egy pillanatra fi-gyelmemet, az egyik jegyzetfüzet első oldalán. Csupán néhány, de számomra annál fölkavaróbb szó volt. Sambála = Agarttha = láthatatlan tér. A többi oldal ugyanazokkal az iskolás gyakorlatok-kal volt tele.

Másnap korábban jöttem a szokottnál. Még so-hasem léptem be ennyire izgatottan és kíváncsian

109

a könyvtárba, mint most. Majdnem az egész éjsza-kát álmatlanul töltöttem, azon töprengve, amit Zerlendiné lányától hallottam, s fölmerült bennem a kérdés: vajon miféle földöntúli hatalom ösztö-nözte a doktort ilyen kíméletlen elhatározásra, hogy könyörtelenül szakítson családjával, barátai-val s hazájával? A könyvtárba érve ismét azokhoz a fiókokhoz léptem, amelyeket előző nap kutattam át, fölpakoltam egy ölnyi mappát, majd az íróasz-talhoz ültem. Ezúttal nagyon figyelmesen fogtam hozzá. A füzetben a szanszkrit betűk egyre határo-zottabbakká, maga az írás pedig idővel folyama-tossá vált. Félórával később Zerlendiné lépett be. Sápadt volt s lefogyott, noha csak két napig gyen-gélkedett.

– Örülök, hogy ekkora érdeklődéssel dolgozik – kezdte, szemével a füzethalom felé intve. – Eze-ket az iratokat még senki sem vizsgálta át – tette hozzá enyhén elpirulva. – Kérem, ne törődjék az-zal, amit tegnap a lányom mondott. Smarandának csapongó a fantáziája, s képzeletéhen olyan dolgo-kat kapcsol össze, amelyeknek semmi közük egy-máshoz. Gyermek volt akkoriban. S mivel Hans, a vőlegénye, azok után, hogy ő is tanulmányozni kezdte ezeket a füzeteket, egy vadászaton gondat-lanság áldozata lett, Smaranda egész elméletet agyalt ki. Úgy hiszi, hogy átok ül mindazon, ami Honigbergerrel kapcsolatos, s azokat, akik levéltá-rát átkutatják, kezdve férjemmel, szerencsétlenség éri, valahogy úgy, ahogy Tutenkámen sírjának föl-táróiról mesélik. De ezek az ő agyrémei, s akkor kezdett hinni bennük, miután isten tudja, hány könyvet elolvasott Tutenkámenről.

Amint hallgattam, szorongásom tovább foko-zódott. Hiszen nem tudtam, kinek higgyek most. Zerlendiné némiképp feszélyezetten beszélt a lá-nyáról. De honnan tudta, mit mondott nekem? –

110

kérdeztem magamban. Csak nem hallgatózott az ajtón keresztül?. . .

– Smaranda vigasztalhatatlan maradt Hans 1921-ben bekövetkezett halála után – kezdte újra Zerlendiné. – Talán ez a nagy fájdalom az oka, hogy időnként cserbenhagyja a valóságérzete.

– De a kisasszony. . . – próbáltam védelmem-be venni.

– Nem szükséges, hogy többet mondjon – sza-kított félbe Zerlendiné. – Én tudom, hogy ő mit hisz, és mit szokott összebeszélni, különösen azok előtt, akik ebben a könyvtárban megfordulnak.

Zerlendiné magyarázatát kissé zavarosnak éreztem akkor. Ráadásul semmit sem említett a férjéről. Nem erősítette meg a halálát, de azt sem mondta, hogy eltűnt. Csupán magát próbálta meg-védeni Smaranda állításával szemben, miszerint előttem másokat is meghívott, hogy valamilyen formában fejtsék meg Honigberger „titkait”, ame-lyek egyben férje titkai is lehettek.

– Ezeket akartam önnek elmondani – suttogta fáradt hangon. – S most bocsásson meg, ha vissza-térek a szobámba. Még nem érzem teljesen jól ma-gam.

Elmosolyodtam, miután egyedül maradtam. Azt mondogattam magamban, hogy Smaranda bármelyik pillanatban beléphet a könyvtárba, s arra kér, ne higgyek Zerlendiné állításainak. Ám kíváncsiságom túlságosan erős volt, s kis idő múl-va ismét a füzetek tanulmányozásába merültem.

Alkonyatig lapozgattam közöttük, de csak for-dításokat, feladatokat, szövegátírásokat és értelme-zéseket, valamint nyelvtani magyarázatokat talál-tam.

Az egyik füzet – feljegyzések voltak benne a védanta és a jóga filozófiájáról – érdekesebbnek látszott, ezért félretettem. Majd kezembe vettem

111

egy fekete kartonfedelű füzetet, mély egyébként olyan volt, mint a többi, ezen is szerepelt sorszám és bejegyzés, miként a többieken is. Az első oldal az Upanisádok néhány részletének átírásával volt tele. Minden bizonnyal azt gondoltam volna; hogy a következő oldalakon is nagyjából hasonló szövegeket találok; ha tekintetem nem téved á második oldal első sorára: Adau vāda āsīt, sa cha vāda ishvarābhimukha āsīt, sa cha vāda ish-vara āsīt! Első pillanatban nem jöttem rá, hogy mit is olvastam, s éppen tovább akartam lapozni, amikor villámként hasított belém a szavak értelme. János evangéliumának bevezetője volt: „Kezdet-ben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige!” Elcsodálkoztam, hogy a doktor szanszkritra fordította ezt az idézetet, és tovább ol-vastam, hogy rájöjjek, mi okból tehette. A követ-kező pillanatban az izgalom arcomba kergette a vért. A szanszkrit betűk idegen köntösébe bújtatott szavak román szavak voltak: „Ezt a füzetet 1908. január 10-én kezdtem írni. Óvatosságomat, amiért írásomat álruhába öltöztettem, az fogja majd meg-érteni, akinek végül is sikerül elolvasnia. Nem akarom, hogy gondolataim illetéktelen szemek elé kerüljenek. . . ”

Most döbbentem rá, hogy miért írta át a doktor a második oldal elejére a János evangéliumából származó idézetet; jelezni kívánta, hogy a továb-biakban nem indiai szövegek következnek. Min-den óvintézkedést megtett, hogy a beavatatlanok-nak halvány sejtelmük se lehessen a füzet tartal-máról; ugyanolyan típusú füzet, mint a többi, ugyanolyan sorszám, ugyanaz a szanszkrit írás. . .

Az izgalomtól nem mertem tovább olvasni. Elég későre járt már, s néhány perccel később in-dulnom kellett. Ha Zerlendinét behívom, és felol-vasom neki a füzet tartalmát, talán megsértem a

112

szerző akaratát. Először nekem kellett kisilabizál-nom, mielőtt másokkal közöltem volna. De nem lesz időm, hogy ma este a végére jussak – gondol-tam elkeseredve.

Ebben a pillanatban nyílt a szalon felőli ajtó, és az öreg szolgáló lépett be. Még a szokásosnál is mogorvábbnak látszott, s még barátságtalanabbul mért végig. Amint közeledni láttam, ismét a füzet fölé hajoltam. Amikor beleolvastam a szövegbe, a szó szoros értelmében fizikai fájdalmat éreztem amiatt, hogy nem maradhatok néhány óráig egye-dül, hogy mindazt fölfogjam, ami történt.

– Holnap és holnapután nagytakarítás lesz –mondta a szolgáló. – Azért jöttem, hogy szóljak. Ne fáradjon hiába idáig. Mert ha nekilátok a poro-lásnak, két napnál előbb nem győzöm. . .

Bólintottam s megköszöntem. De, a szolgáló-nak valószínűleg beszélgetni támadt kedve. Köze-lebb lépett az íróasztalhoz, s a füzetekre mutatott.

– Ezek az ördögi dolgok megrontják az ember eszét – jelentette ki sokatmondóan. – Jobban ten-né, ha azt mondaná a nagyságának, hogy nem győ-zi, s inkább a fiatalságát élvezné, mert nagy kár ér-te. . .

Fölpillantottam a füzetből, s várakozóan néz-tem rá.

– A doktor úr is azért pusztult el – folytatta az asszony.

– Meghalt? – kérdeztem gyorsan.– Világgá ment és elpusztult – ismételte

ugyanolyan hangon.– De maga látta holtan? – kérdeztem újra.– Holtan senki sem látta, de odaveszett a nagy-

világba anélkül, hogy egyetlen szál gyertyát is elégettek volna a sírján. . . És a ház üres maradt utána. . . Ne hallgasson a nagyságos asszonyra – tette hozzá halkabban. – Szegényke meghibbant

113

egy kicsit. Mert két évre rá az úr testvére, a pre-fektus is oda lett, miután egy franciát, egy francia tudóst hozott ide. . .

– Hansot – szóltam.– Nem, Hans fiatalúr később érkezett, és nem

is volt francia. Ő csak aztán jött, a háború után. . . Fiatalon halt meg ő is. . .

Nem tudtam mit mondani. Némán néztem rá. Abban a pillanatban éreztem, hogy furcsa, addig soha nem tapasztalt bűvös erő vonzásába kerültem én is. A házvezetőnő letörölte az íróasztal szélét a keze fejével.

– Azért jöttem – szólalt meg később –, hogy megmondjam: vagy két napig takarítunk. . .

Aztán sántikálva távolodott, s ugyanazon az aj-tón ment ki, amelyiken bejött. Megint a füzetre néztem. Rettenetes volt arra gondolni, hogy éppen most hagyjam itt, amikor megtaláltam, s csak há-rom nap múlva térjek vissza. Szinte anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, fogtam, és a ruhám alá rejtettem. Vártam még néhány percig, hogy szív-dobogásom lecsillapodjék, a többi füzetet a helyé-re tettem, majd lábujjhegyen mentem ki, nehogy találkozzak valakivel, aki kitalálhatná gondolatai-mat és bűnömet.

5.

Aznap este bezárkóztam a lakásba, és lehúztam a redőnyt, nehogy valamelyik barátom lámpám fé-nyétől fölbátorodva megzavarja magányomat. S ahogy az éjszaka előrehaladt, úgy éreztem, mintha az időre és a helyre, ahol voltam, valamiféle zava-ros köd ereszkedett volna, annyira lenyűgözte egész lényemet Zerlendi doktor naplója, aminek

114

megfejtésében fokozatosan előrehaladtam. Az ol-vasás nem ment éppen könnyen. Kezdetben a dok-tor nagy gondot fordított az írásra, mert a szank-szritban nincs meg minden román hang megfelelő-je. Néhány oldal után azonban az írás egyre elna-gyoltabb lett, s az ember többnyire csak kitalálta, semmint olvasta a szavakat. Akár az izgalom mi-att, amellyel fölkavaró tapasztalatait rögzítette, akár a sietség következtében, Zerlendi doktor írása nem tette lehetővé a folyamatos olvasást. Idővel a mondatok egyre rövidebbekké, a szavak pedig egyre szakszerűbbekké váltak, mint valami egyez-ményes nyelvezetű titkosírásé. Utolsó kísérletei-nek küszöbén a doktornak volt rá gondja, hogy tit-kát megőrizze, ezért kizárólag a jóga-terminológi-át használta, ami érthetetlen azok számára, akik nem mélyültek el annyira e rejtelmekkel teli ta-nokban, mint ő.

„Honigbergernek J. E.-hez intézett levele erő-sített meg legjobban hitemben – írta a doktor bi-zalmas naplója elején, anélkül hogy fölfedte volna J. E. kilétét és a levél tartalmát, amiről Zerlendiné, eléggé homályosan, egyik beszélgetésünk során említést tett. – Már 1907 tavaszán hinni kezdtem abban, hogy mindaz, amit Honigberger indiai visz-szaemlékezéseiben leír, nemcsak hogy hiteles, ha-nem csupán elenyésző töredékét képezi annak, amit látott, és sikerült megvalósítania.” Majd se-regnyi utalás következett Honigberger életművére, esetek fölsorolása: fakírmutatványok; levitáció, tetszhalál, élve eltemettetés stb., olyan jelenségek, amelyeket ő joggal vél hiteleseknek. „Az első kí-sérleteket 1907. július 1-én kezdtem. Hetekkel előbb szigorú lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, és lemondtam a dohányról, alkoholról, húsról, kávé-ról, teáról és egyebekről. Most nem próbálkozom fölidézni e kínos előkészületi időszak történetét,

115

amely hat hónapig tartott. Vasakaratra volt szüksé-gem, hiszen többször is majdnem abbahagytam, hogy visszatérjek történetírói kedvtelésemhez. Szerencsére Honigberger levele meggyőzött róla, hogy ezek a dolgok megvalósíthatóak, s ebből mindig bátorságot merítettem. Sohasem gondol-tam volna azonban, hogy viszonylag ennyire ke-vés szenvedés árán ilyen messze el lehet jutni. Mert csak miután az első képesség birtokába jut valaki, s lehull a hályog a szeméről, akkor döbben rá, mennyire tudatlanok az emberek, s micsoda fájdalmas illúziókat kergetnek napról napra, egé-szen halálos órájukig. Talán az embereknek na-gyobb akaraterőre volna szükségük, de több ener-giát ölnek abba, hogy társadalmi ambíciójukat és tudományos hiúságukat kielégítsék, mint amit e rendkívüli dolog elnyerése kíván: saját magunk kimenekítése a jelentéktelenségből, a tudatlanság-ból és a fájdalomból.”

A doktor meglehetős részletességgel írja le az aznap, 1908. január 10-én s a következő napokban végzett első kísérleteit. Amennyire kivehettem, már korábban ismerte a jógairodalmat, különösen Patandzsáli kézikönyvét és szövegmagyarázatait, járatos volt az aszkétizmus filozófiájában és az in-diai misztikában, de még sohasem próbálta a gya-korlatba átültetni őket. Valószínűleg a pránáyama – a lélegzet ritmusának tetszés szerinti szabályozá-sa – nehéz gyakorlatába kezdett, sokáig minden különösebb siker nélkül.

„Július 25-én, az egyik ilyen gyakorlat közben elaludtam – jegyezte föl, miután megemlítette, hogy pár nappal korábban szokatlanul heves köhö-gés fojtogatta. – Hosszú ideig éjfél után végeztem ezeket a gyakorlatokat, majd reggel, a hajnali órákban. Borzalmas mellkasi nyomás és száraz köhögési roham volt az egyetlen eredményük.

116

Kétheti erőfeszítés után megértettem, hogy nem jutottam semmire, mert miközben lélegzetemet igyekeztem szabályozni – Patandzsáli szövegének megfelelően –, megfeledkeztem arról, hogy egyet-len tárgyra összpontosítsam gondolataimat. Az el-lenállás, amibe ütköztem, éppen ennek a gondolati ürességnek a következménye volt, amire akkori-ban jöttem rá. Ismét megfogadtam Honigberger ta-nácsát. Fülem betömtem viaszszal, s csak néhány percnyi ima után kezdtem a pránáyamába. Szokat-lan nyugalom áradt szét bensőmben. Még most is emlékszem első érzeteimre: mintha egy felkorbá-csolt tenger közepén lettem volna, amely szemmel láthatóan lecsendesedik, míg végtelen selyemfá-tyollá nem szelídül, melynek simaságát egyetlen hullám, egyetlen pici borzongás sem töri meg. Az-tán a teljesség egyfajta érzete következett, amit semmihez sem tudok hasonlítani, talán csak ahhoz az érzéshez, ami néha Mozart hallgatása után kerí-ti hatalmába az embert. Néhány napon át megis-mételtem a gyakorlatot, de nem sikerült tovább-lépnem. Negyedóra múlva tértem magamhoz, fe-jem kábultan zsongott, s tudtam, hogy a gyakorlat-nak nem ilyen eredménnyel kell járnia. Valahol közben elvesztettem az ellenőrzést, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a saját agyamból áradó varázs. Újrakezdtem a gyakorlatot, de az eredmény ugyanaz maradt: kábultság és aluszékonyság, vagy példátlan béke honolt lelkemben.”

Mennyire felkavart ez a vallomás! Valamikor én is kipróbáltam néhány gyakorlatot azok közül, melyekkel a doktor olyan makacsul kísérletezett, és én is ugyanazokkal a nehézségekkel találtam szemben magam. Ám neki több szerencséje és mindenesetre szívósabb akarata volt. 1907 szep-temberének első napjaiban szinte tudta nélkül nagy lépést tett előre ezekben a lélegzés ritmusát

117

szabályozó, jobban mondva a be- és kilégzést tel-jesen kiegyenlítő gyakorlatokban. „Mint rendesen, azzal kezdtem, hogy 12 másodpercre visszatartot-tam lélegzetemet.” Ez azt jelentette, hogy sikerült 12 másodperc alatt beszívnia, 12 másodpercig benn tartania s ugyanannyi idő alatt kiengednie a levegőt. „A meditáció tárgya aznap a tűz volt.” Tekintetét kétségkívül egy parázzsal teli edényre szögezte, s kísérletet tett, hogy behatoljon a „tűz” lényegébe, s újra fellelje az egész világmindenség-ben; ezzel egyidejűleg megkísérelte magába ol-vasztani „princípiumát”, saját testének megszám-lálhatatlan folyamatában azonosítva azt, s ugyan-arra a szeme előtt izzó anyagra próbálta visszave-zetni az égések végtelen láncolatát, melyek együtt alkotják az univerzumot s külön-külön valamennyi élő szervezetet.

„Nem tudok magyarázatot adni rá, hogyan tör-tént, de bizonyos idő elteltével úgy éreztem, hogy egyszerre alszom és ébren vagyok, pontosabban álmomban ébredtem föl, anélkül hogy a szó igazi értelmében elaludtam volna. Testem minden érzé-kével egyre mélyebb álomba merült, de agyam egy pillanatra sem hagyott ki. Minden elaludt ben-nem, kivéve értelmemet. Tovább elmélkedtem a tűzről, s előttem is tisztázatlan módon rájöttem, hogy a körülöttem lévő világ teljesen megváltozik, s ha csak egy pillanatra is abbahagytam volna a koncentrálást, magától értetődően beleolvadtam volna ebbe az álombeli világba. . . ”

Zerlendi doktor később maga is beismeri, hogy az első s talán a legnehezebb lépést aznap tette meg a maga választotta úton.

Sikerült elérnie azt, amit szaknyelven tudat-folytonosságnak neveznek, s ami nem más, mint átmenet az ébrenléti tudatból az álombelibe, leg-csekélyebb kihagyás nélkül. A normális ember tu-

118

data alvás közben széthullik, agyi folyamatainak folytonosságát elalváskor senki sem képes meg-őrizni, mindenki öntudatlan, miután elaludt, leg-feljebb néha rájön, hogy álmodik, de alvás közben senki sem tud tovább gondolkozni. Az álmok vilá-gából csupán néhány álomképre s valami megha-tározhatatlan rémületre emlékezik.

„Ebben a felfedezésemben az volt a legiszo-nyatosabb, hogy álmomban vagyok ébren – úgy éreztem: a körülöttem lévő világ teljesen megvál-tozott, és sehogy sem hasonlít arra, ami nappal tükröződik vissza az emberek tudatában. Nagyon nehéz pontosan számot adnom róla, hogyan is éreztem ezt a változást, mert eszemet, mint valami fénynyalábot, teljesen a tűzre vetítettem„ érzékeim ugyanakkor zsibbadtak voltak. Mégis mintha egy másik térben lebegtem volna, ahol ahhoz, hogy lásson az ember, nem kellett néznie, én pedig lát-tam, ahogy fokról fokra megváltozik a szobám s benne a tárgyak, a formák és a színek: Ami akkor végbement, azt egyszerűen lehetetlen leírni; még-is megpróbálom tőlem telhetően rögzíteni, mert tudomásom szerint senkinek sem volt bátorsága egy ilyen tapasztalatot írásban föltárni. Nem vet-tem le a szemem a tűzről, de nem azért, mintha va-lami hipnotikus álomra kerestem volna ürügyet, hiszen eleget tanulmányoztam a hipnotizmust ah-hoz, hogy ismerjem technikáját és hatását. Miköz-ben a tűzre gondoltam, értelmemmel behatoltam saját testembe, s az abban lejátszódó valamennyi égési folyamatot azonosítottam. E gondolkodás te-hát nem volt merev, csupán egyöntetű, azaz nem forgácsolódott apró részekre, más tárgyakhoz nem kötődött, külső erő vagy a tudatalattiból éclatként, felcsillanásként feltörő emlékfoszlány nem térít-hette más irányba. Ezen egységes gondolkodás számára a tűz csupán fogódzó volt; ám e gondol-

119

kodás révén hatoltam be mindenüvé, ahol a tüzet azonosítanom kellett. Teljesen kizárt volt tehát a hipnózis lehetősége, annál is inkább, mert mindvé-gig öntudatomnál voltam: tudtam, ki vagyok, mi-lyen célból vagyok ebben a helyzetben, miért sza-bályozom lélegzetem, s miért elmélkedem a tűz-ről. Ám mindezek ellenére egyidejűleg tisztában voltam vele, hogy egy másik térben, másik világ-ban vagyok. Testem már egyáltalán nem éreztem, csupán valami bizonytalan forróságot a fejemben, ami idővel szintén elmúlt. A tárgyak mintha sza-kadatlan mozgásban lettek volna, anélkül azonban, hogy alakjuk túlságosan megváltozott volna. Kez-detben úgy rémlett, mintha mindent fortyogó ví-zen keresztül látnék, de a hasonlat nagyon pontat-lan volt. A tárgyak egyébként úsztak, képlékenyek voltak, egyesek lassabban, mások nagyon gyorsan változtatták helyüket, de lehetetlen volt megmon-dani, hova igyekeznek, s milyen titokzatos folya-mat akadályozza meg, hogy szubsztanciájukból ne veszítsenek, noha eredeti peremükön túlcsordul-nak; jóllehet, ha pontosabban akarok beszámolni látomásomról, azt kell mondanom, nem a tárgyak csordultak túl peremükön, hanem mintha maguk a szélek változtatták volna állandóan helyüket, moz-dultak volna el szakadatlanul. Ami még bizarrabb volt: ezek a tárgyak akaratuk nélkül közeledtek egymáshoz, s ugyanúgy távolodtak. Noha nem néztem rájuk. . . tudtam, hogy ott vannak: egy ágy, két szék, szőnyeg egy kép a falon, egy éjjeli-szekrény stb. Az volt az érzésem, hogy ha szemem bármelyikükön megpihentetném, valamennyien rögtön ugyanarra a helyre gyűlnének. Nem láto-más vagy káprázat volt az, amit éreztem; ahhoz a biztonságos érzéshez hasonlított, ami a vízben fogja el az embert: előrehaladhat benne, és kijö-het belőle. Valami olyasmi volt, amit anélkül tud-

120

tam, hogy rájöttem vagy valaha is tapasztaltam volna. Hasonló volt az a benyomásom, hogy sok-kal messzebbre nézhetek, mint amennyire a szo-bám fala engedi. Nem állíthatom, hogy a dolgok áttetszővé váltak. Ellenkezőleg, leszámítva csepp-folyós állapotukat és különös mozgékonyságukat, ami mintha csak azt az esetleges vágyamat kívánta volna kielégíteni, hogy nézhessem őket, ugyan-olyanok maradtak, mint korábban. Mégis túlláthat-tam rajtuk, bár ismétlem, nem próbáltam megten-ni. Semmi esetre sem rajtuk keresztül, hanem mö-géjük. Ott voltak előttem, s mégis tudtam, hogy messzebb láthatok, ők pedig a helyükön marad-nak.

Ez az érzés valamelyest hasonlított annak az embernek látomásához, aki az egyik szoba sarká-ból nézi az egész lakást; a falakon nem lát át, s mégis, anélkül hogy, érzékelné, tekintete áthatolt a falakon, látja mindazt, amiről tudja, hogy a szom-széd szobában vagy egyáltalán a házban van.”

6.

A doktor minden bizonnyal azután írta e sorokat, miután számtalanszor elismételte az álombeli tu-datfolytonosság kísérletét. A fenti részlet világos stílusa arra vallott, hogy mielőtt szanszkrit betűk-kel leírta volna, előbb gondosan megfogalmazta, amit később már nem tesz meg, beéri azzal, hogy egyenesen a füzetbe jegyezze le tapasztalatait.

„Bizonyos idő múlva hatalmába kerített a vágy, hogy még mélyebbre hatoljak az álmok bi-rodalmában, és földerítsem ezt a körülöttem lévő ismeretlen világot. Ám tekintetemet mégsem mer-tem levenni a parázsról. Különös nyugtalanság, azt

121

is mondhatnám, kezdődő iszonyat vett rajtam erőt. Nem tudom, mi kényszerített rá, hogy hirtelen le-hunyjam a szemem: semmi esetre sem a fáradt-ság, mert, ismétlem, úgy éreztem, alszom, és agyam éberebb volt, mint bármikor azelőtt.

Majd kővé dermedtem az ijedségtől, amikor zárt szemhéjakkal is ugyanaz a látomás fogadott, mint amikor szemem nyitva volt. Talán csak a pa-rázs változott meg: elmozdult az is a helyéről, éppúgy, mint a körülötte lévő összes többi tárgy, fénye pedig erősebbé, de azt is mondhatnám, ter-mészetellenessé vált. Néhány pillanatnyi tétovázás után ismét kinyitottam a szemem. Rádöbbentem: szükségtelen, hogy nézzek, hogy szembogaram a szoba bizonyos sarka felé fordítsam; mindenfelé elláttam, ahova csak akartam, bármerre irányítot-tam is gondolatom, láttam mindent, akár nyitva volt a szemem, akár nem. A ház mögötti kertre gondoltam, s ugyanabban a pillanatban meg is je-lent a szemem előtt, mintha ott lettem volna. Mi-csoda döbbenetes látvány! Mintha szakadatlanul fortyogó tengert láttam volna, melyben növényi nedvek buzogtak. A fák szinte összeölelkeztek, a fű algakéveként lengedezett, csupán a gyümölcsök maradtak látszólag nyugalomban, mintha hossza-san elringatta volna őket valaki. . .

A következő pillanatban e növényi vihar káp-rázata hirtelen eltűnt. Sofiára gondoltam, s meg is pillantottam, éppen aludt a hálószobánkban lévő nagy ágyban. Fejét sötétlila glória övezte, teste mintha szüntelenül sugárzott volna, annyi fény-gyűrű indult ki belőle, de ki is hunytak rögtön, mi-helyt körvonalait elérték. Sokáig álltam ott, s me-rően néztem, igyekeztem megérteni, mi történik. Majd halvány lángnyelvet pillantottam meg, amely hol szívének jobb oldalán, hol lejjebb, a hasa tájékán lobbant fel. Hirtelen rádöbbentem:

122

Sofia mellettem van. Iszonyatos pillanat volt, hi-szen nagyon jól láttam, amint ágyában alszik, s ugyanakkor magam mellett találtam; meglepetten a szemembe nézett, mintha kérdezni akarna vala-mit. Arca kimondhatatlan csodálkozást fejezett ki; talán nem úgy néztem ki, ahogy ő várta, s nem ha-sonlítottam azokhoz, akikkel addig álmában talál-kozott. Mert csupán később kezdtem rájönni, miu-tán többször megismételtem a kísérletet, hogy a magam körül talált arcok különféle alvó szemé-lyek tudatának visszatükröződései voltak.”

(Beismerem, nem értem, mit akart mondani Zerlendi doktor. Ám ezt a részletet meghagytam az okkultistáknak, hátha érdekesnek találják. Egy sadhu, akihez 1930 körül társultam Konarakban, azt mondta nekem – de nem tudtam megállapítani, igazat beszélt-e –, hogy nagyon felkavarja az em-bert, amikor bizonyos jógagyakorlatok közben al-vó emberek lelkével találkozik, amelyek árnyként bolyonganak az álmok birodalmában. Azt is mondhatnám, nyugtalanul néznek az emberre, s nem értik, hogyan kerül oda józan és éber állapot-ban.).

„Néhány rövid pillanat múlva a körülöttem lé-vő tér hirtelen megváltozott. A rémülettől ismét fölébredtem. Bizonyos ideig ugyanabban a testtar-tásban maradtam, amit a gyakorlat kezdetén vet-tem föl, s újra számoltam a másodperceket; a lég-zés ritmusa ugyanaz maradt: 12 másodperc. . . ”

Az álombeli tudatból az ébrenlétibe hirtelen ju-tott vissza, a folytonosságot a rémület törte meg. Csak másnap, a legnagyobb titokban, többször megismételt gyakorlat után sikerült a doktornak minden zökkenő nélkül, akarata puszta megfeszí-tésével az ébrenléti tudathoz visszatérnie. Jelszava a következő volt: „Most visszatérek.” Ezzel egy-idejűleg lélegzetének ritmusát 12 másodpercről 8-

123

ra csökkentette, s lassan visszatért az álom biro-dalmából.

A következő tapasztalatokról hézagosabbak a feljegyzések, akár azért, mert a doktor nem akart többet mondani, akár mert nem tudott, nem találta a megfelelő szavakat. Egy helyen valóban be is vallja: „A tudatot úgy lehet egységessé tenni, hogy az ébrenléttől az alvásnak abba a stádiumá-ba, amikor álmodik az ember, majd az álomtalan alvásba s végül a katalepsziába az átmenetnek fo-lyamatosan kell végbemennie, vagyis a legkisebb zökkenő nélkül. Egyébként e négy állapot egy szintre hozatala – ami (bármennyire is paradoxnak hat) a tudati egyesítését feltételezi a tudatalattival és az öntudatlannal, valamint az agyban lejátszódó lelki folyamatok homályos és kifürkészhetetlen al-kotórészeinek fokozatos megvilágítását – a jóga-gyakorlatok előzetes célja.”

(Valamennyi általam ismert indiai aszkéta, aki hajlandó volt valamelyes felvilágosítást adni ne-kem, úgy vélte, hogy a tudati állapotok egységesí-tése a legfontosabb. Aki ezzel nem boldogult, semmiféle szellemi többletre nem volt képes szert tenni a jógagyakorlatok után.)

Az álomképekkel együtt járó s a mély, álomta-lan alvás közötti átmenetre nagyon kevés adatot találtam.

„A be- és kilégzés időpontját sikerült meg job-ban eltávolítanom egymástól: minden alkalom-mal 15-15 másodpercre, sőt még 20 másodpercre is.” Ez azt jelentette, hogy percenként egyszer vett levegőt, hiszen 20 másodpercre visszatartotta lé-legzetét, 20 másodpercig be –, 20 másodpercig ki-lélegezte azt. „Az a benyomásom támadt, hogy a színképek világába térek vissza, ahol csak színeket találtam, melyek nemigen rendeződtek formákká, inkább színes foltok voltak csupán. Ellenben a for-

124

mák világán fölülkerekedett a hangok birodalma. Valamennyi színes folt hangok forrása volt.” Ahogy én értelmeztem, a doktor – néhány vázlatos mondatban – megpróbált számot adni a hangok vi-lágegyeteméről, ami csak azután kezd megközelít-hetővé válni a beavatott számára, miután több íz-ben elmélkedett a hangokról, azon „misztikus szó-tagokról”, melyekről a mantrajóga kézikönyvei beszélnek. Valóban úgy tetszik, hogy egy bizo-nyos tudati szinttől kezdve csupán hangok és szí-nek léteznek – a tulajdonképpeni formák mintegy varázsütésre szertefoszlanak. Ám Zerlendi doktor útbaigazításai túlságosan zavarosak ahhoz, hogy tapasztalatát újból összeállíthassuk.

Minél bámulatosabbak a jógagyakorlatok ered-ményei, annál tartózkodóbbak a doktor vallomá-sai. Arról, hogy eljutott a kataleptikus állapotba, mindössze ez a megjegyzés található: „Utolsó kí-sérletem során kezdtem rájönni, mit gondol az az ember, akire figyelmemet összpontosítottam. Az eredményt Sofián ellenőriztem, aki épp akkor feje-zett be egy levelet, amit a gondnoknak írt. Közvet-lenül is nagyon könnyen elolvashattam volna, de nem tettem; ott álltam mellette, s minden gondo-latát – nemcsak azokat, amelyekét papírra rögzített – magától értetődően kitaláltam, mintha beszélni hallottain volná.”

Bármennyire elképesztőek voltak is ezek a ta-pasztalatok, Zerlendi doktor nem tulajdonított ne-kik túl nagy jelentőséget: „Sőt túl szigorú aszké-zis nélkül is ugyanarra az eredményre lehet jutni, csupán az értelmet kell maximálisan összpontosí-tani. Jóllehet, nagyon is tisztában vagyok vele, a modern emberek nem képesek ilyen szellemi erő-feszítésre. Figyelmük szétszórt, vagy fokozatosan gyengül, majd megszűnik. Az aszkézis nem azért hasznos, mert a képességek elsajátításához juttatja

125

az embert, hanem mert ily módon nem válik mar-talékukká. Az ismeretlen tudati állapotok földerí-tése annyira csábító lehet, hogy az életét is kocká-ra teheti valaki, anélkül hogy eredményre jutna. Új világ ez, de mégis e világ része marad. Ha az em-ber beéri azzal, hogy földerítésé közben a megis-merés határain ne lépjen túl – mint ahogy az éb-renlét esetében megkísérelte –, olyasmit cselek-szik, mintha megtanulna egy idegen nyelvet, s ne-kilátna, hogy valamennyi azon a nyelven írt szöve-get elolvassa, s lemond arról, hogy más nyelveket is elsajátítson.

Nem tudok pontosan számot adni arról, hogy a doktor a technikai tökéletesség milyen szintjén állt, amikor naplóját írni kezdte. 1908. január 10-én, 12-én s 13-án majdnem 20 oldalt irt tele; ezek egyfajta rövid visszaemlékezést tartalmaznak az esetleges olvasó számára az előzetes időszakokról, de nem jelölik meg közelebbről, hogy ezek med-dig terjednek. Többször is említi a J. E. kezdőbe-tűket. „Úgy hiszem, ez volt J. E. halálos tévedése – írja egy helyen –, nem jött rá, hogy azok a jelen-ségek, amelyeket a színképek világában fölfede-zett, valószerűtlenek. Azt gondolta, hogy ez jelenti a végső határt, ameddig az emberi szellem eljut-hat. Tapasztalatának abszolút érvényt tulajdonított, holott valójában egyszerű jelenségekkel volt dol-ga. Azt hiszem, ezzel magyarázható, hogy megbé-nult. Honigbergernek valószínűleg sikerült bizo-nyos központokat újra működésbe hoznia, többre azonban nem volt képes. Emlékezetkiesését nem tudta meggyógyítani.” Homályos részlet ez; való-színűnek látszik, hogy J. E. végül is képtelen volt ellenőrizni tudatát, és a természetfeletti világban tett saját felfedezéseinek esett áldozatul. Eszembe jutott, hogy valamennyi indiai okkult kézikönyv úgy beszél az új, kozmikus szintekről, ahova a jó-

126

ga-gyakorlatok révén jut el az aszkéta, mint ame-lyek éppoly „illuzórikusak”, mint az a világegye-tem, mely a normális adottságokkal rendelkező ember számára könnyen megközelíthető. Másrészt nem jöttem rá, hogy a „központok”, amikre hivat-kozik, idegközpontok-e vagy azok az okkult fona-dékok, melyeket a jóga és a többi hagyomány is-mer.

Bárhogy legyen is, ez a J. E., feltehetően Ho-nigberger ösztönzésére, kísérletet tett arra, hogy a jógik közé kerüljön, de borzalmas kudarcot vallott akár abból az okból, amit Zerlendi doktor gyaní-tott, akár azért, mert szervezete nem volt alkalmas a technika elsajátítására. „Nekem sikerült ez a do-log – folytatja feljegyzéseit a doktor, arra a bonyo-lult és rejtett értelmű kísérletre utalva, mely abból áll, hogy a beavatott kataleptikus állapotban tuda-tát kivetíti testéből –, mert érzékeim rendkívüli módon ázsiai (?) típusúak voltak. Nem hiszem, hogy egy európai boldogulna vele. Rekeszizmánál lejjebb nem érzékeli testét, s még ez is meglehető-sen ritka. Rendszerint csupán fejét érzékeli; erre csak utóbb – most – jöttem rá, mióta más szemmel nézem őket; ahogy ők sohasem láthatják egy-mást, és semmit sem titkolhatnak előttem.”

E részlet eléggé rejtélyes volt. Gyanítottam, hogy „az ázsiai típusú érzékek” azt a nehezen ösz-szegezhető tapasztalatot jelenthetik, amivel az em-berek saját testükről rendelkeznek, s ami ember-fajtánként változik. Tudom például, hogy a keleti ember másképp érzékeli testét, mint mi, európai-ak. Ha egy keleti embernek a lábát vagy a vállát érintjük meg, ugyanúgy erőszakos érintésnek érzé-keli, mint mi, amikor valaki a szemünket vagy az ajkunkat érinti kezével. Ami „a test rekeszizmon aluli érzékelése” kifejezést illeti, ez nyilván arra vonatkozik, hogy a nyugati ember képtelen rá,

127

hogy egész testéről egyidejűleg legyen tapasztala-ta. Valóban nagyon kevesen dicsekedhetnek közü-lünk azzal, hogy testüket mint egészet érzékelik. Legtöbben tulajdonképpen csak meghatározott ré-szeket érzékelnek – a homlokot, a szívet –, és azt is csak bizonyos körülmények között. Próbálják meg például, hogy – a teljes pihenés állapotában, teszem azt, kényelmesen elnyúlva a heverőn – a lábukat érzékeljék, s meglátják, mennyire nehezen kivihető.

„Elég könnyen egyesítettem a két áramot (?) a sarkamig – írta ismét a doktor, ugyanazzal a kísér-lettel kapcsolatban. – Abban a pillanatban az a ha-tározott érzésein támadt, hogy gömb alakúvá vál-tam, áthatolhatatlan és tökéletesen vízhatlan bubo-rékká. Ez a teljes önállóság és a sebezhetetlenség érzete volt. A primitív mítoszok, melyek gömb alakban képzelik el az embert, természetesen az áramok egyesítésének e tapasztalatából erednek.”

Nem merném állítani, hogy az európai okkult gyógyászat pozitív-negatív áramairól van szó. Va-lószínűnek látszik, hogy a doktor az indiai okkult hagyomány azon két Láthatatlan szellemi áramára hivatkozott, melyek természetét oly nehéz ponto-san meghatározni, az emberi testben keringő ára-mokra, melyeket a jóga és a tantrista tanok a Nap-pal és a Holddal hoznak összefüggésbe. De ismét-lem, bizonyosat nem állíthatok, mert csak töredé-kesen ismerem azokat az útszakaszokat, melyeket beavatása során végigjárt.

7.

Zerlendi doktor feljegyzései 1908 februárjában, márciusában és áprilisában megritkulnak. Az eb-

128

ben az időszakban teleírt néhány oldal egyébként rejtett értelmű, s elsősorban az előző tapasztala-tokra vonatkozik. A doktor érdeklődése érezhető-en csökken bizalmas naplója iránt. Amíg kezdet-ben azon fáradozott, hogy tapasztalatait minél tö-kéletesebben írja le, hamarosan belefárad az effaj-ta vallomásokba. Talán számot vetett azzal, hogy mennyire érthetetlenek ezek a dolgok a beavatat-lan olvasó számára, akinek esetleg a kezébe kerül. Vagy talán túlságosan eltávolodott a mi világunk-tól, és semmiféle formában nem érdekelte többé, hogy közölje tapasztalatait. Mindenesetre ebben az időszakban szinte sohasem jegyzi le aznapi észre-vételeit és gondolatait. Állandóan az előző hetek, napok eseményeire tér vissza. Úgy látszik, felfede-zései túlságosan érdekelték ahhoz, hogy le is je-gyezze őket. Különösen amikor új kísérletbe kez-dett, az annyira lekötötte, hogy csak jóval később rögzítette, s akkor is legtöbbször nagyon vázlatos formában. „Bizonytalan eredmények a muktasana gyakorlatával, amit hajnalban végeztem” – jegyzi föl áprilisban. Néhány oldalra lenne szükségem, ha meg akarnám világítani e rejtjelezett mondát ér-telmét, ami egy meghatározott testhelyzetre utal. Ezért meg sem próbálom, hiszen Zerlendi doktor jegyzetei bővelkednek hasonló – a jógagyakorla-tokkal egybekötött meditációk idején fölvett test-helyzetekre, a légzőgyakorlatokra vagy az aszké-ták élettanára vonatkozó útbaigazításokban. Kü-lönben a jógáról írt könyvemben adtam néhány fölvilágosítást az efféle gyakorlatokról, s ebben az elbeszélésben nem térek ki rájuk.

1908 áprilisának végén láthatólag ismét érdekli a napló. A sebtében papírra vetett technikai jellegű följegyzések után hosszú vallomás következik. „A rendkívüli jelentőségű dolgok között – amelyeket Honigberger J. E. előtt fölvetett – szerepelt Sam-

129

bála létezése is, e csodálatos országé, ami a hagyo-mány szerint valahol India északi részén található, s ahová csak a beavatottak léphetnek be. J. E., mi-előtt elméje elborult, azt hitte, hogy e láthatatlan föld mégis elérhető a beavatatlanok számára, s egy általa írt lapon, amit én Iaşiban megtaláltam, két jezsuita nevét jegyezte föl, Ştefan Cacelláét és Ioan Cabralét, akik szerinte eljutottak Sambálába. Elég nagy nehézségbe ütközött, amíg e két jezsuita misszionárius műveit megszereztem, de rájöttem, hogy J. E. állítása megalapozatlan. Cacella és Ca-bral valóban a két első európai, akik hallottak Sambáláról, és említést tesznek róla: Bhutanban voltak, s a Kathayba vezető utat keresték, amikor e csodálatos ország létezéséről tudomást szereztek, ami a helybeliek szerint valahol keleten fekszik. 1627-ben föl is kerekedtek, hogy megkeressék, de csak Tibetbe jutottak. Sambálát, ezt a csodálatos földet nem találták meg. J. E.-vel ellentétben én, miután tudomásomra jutottak Honigberger vallo-másai, úgy véltem, egyetlen, Ázsia közepén föld-rajzilag meghatározott területtel sem lehet azono-sítani. Talán ebben a hitemben az Agartthával kap-csolatos indiai legendák is befolyásoltak, csakúgy, mint a buddhista és brahmanista mitológia »Fehér szigetei«. Valóban sohasem találtam olyan indiai szöveget, ami azt állította, hogy e csodálatos vidé-kekre a természetfölötti erők igénybevétele nélkül el lehet jutni. Valamennyi beszámoló Buddha vagy valamelyik másik beavatott »repüléséről« beszél e csodás tájak felé, amit avatatlan szemek nem láthatnak. Vagy pedig a »repülés«, mint is-meretes, szimbolikus és titkos nyelven az ember azon képességét jelöli, hogy fölülemelkedhet az érzékek világán, tehát eljuthat a láthatatlan térsé-gekbe. Mindaz, amit Honigbergerről tudtam, hihe-tővé tette számomra, hogy ő behatolt Sambálába, s

130

ezt jógatechnikájának köszönhette, amelynek még 1858 előtt mesterévé vált; küldetését azonban a jelek szerint nem tudta teljesíteni. Csak így tudok magyarázatot adni arra, miért tért vissza oly hamar Indiából, s miért halt meg röviddel hazatérése után, azt az oly fontos dokumentumot olyan hozzá nem értő fiatalemberre bízva, mint J. E.”

Mennyire összeszorult a szívem, amikor a fenti oldalakat olvastam. Mennyi emlék rohant meg hir-telen éj közepén, amikor e két névvel találkoztam: Sambála és Agarttha! Hiszen én is a láthatatlan or-szág felkeresésére indultam valamikor, és elhatá-roztam, addig nem térek vissza a földi világba, míg meg nem ismerem. Egy régi seb, amit már gyógyultnak véltem, ismét vérezni kezdett ben-nem, amint eszembe jutottak a Himalájában, a ti-beti határ közvetlen közelében töltött hónapok, amikor Bhadrinata szent útján minden szembejövő remetétől megkérdeztem: hallott-e Sambáláról, s nem tud-e valakiről, aki a titkot ismeri. Ki tudja, hogy végül nem éppen ott, a Gangesz bal partján levő kunyhómban, abban a kutiarban, amit azóta benőtt a dzsungel, s amire hosszú ideje csak mint elveszett paradicsomra tudok gondolni, ott talál-tam volna-e rá a megoldásra, s a több évig tartó kí-sérletek és előkészületek után ott sikerült volna megtalálnom a láthatatlan országba vezető utat. De úgy volt megírva, hogy ne tegyem be a lábam oda soha, s halálomig sóvárogva gondoljak rá. . .

Még kegyetlenebb lelkiismeret-furdalás gyötri azt, aki visszafordul, s aztán mástól tudja meg, hogy az az út volt a jó, melyen elindult. Zerlendi doktor vallomásai megerősítették sejtelmeimet, hi-szen minden pontosan úgy ment végbe, ahogy én képzeltem, ahogy történnie kell azzal, aki sóvárog-va keresi Sambálát. „Mindvégig élénken előttem volt e láthatatlan világ képe, ahova Honigberger

131

behatolt. Egyébként tisztában voltam vele, hogy ez a világ csak a beavatatlanok számára láthatatlan. Jobban mondva csupán egy földrajzilag megköze-líthetetlen országról volt szó, amit vagy csak ke-mény lelki előkészületek után, vagy sohasem is-merhet meg az ember. Úgy képzeltem, Sambálát nem valamiféle természeti akadály, magas hegyek vagy mély víz rejti el a többi ember szeme elől, hanem az a tér, ahová tartozik, s amely minőségi-leg különbözik a mindennapi környezettől. A leg-első jógagyakorlatok megerősítettek ebben a hi-temben, mivel rájöttem, mennyire különbözik az avatatlanok által érzékelt tér az emberi megisme-rés egyéb területeitől. Éppen ebben a füzetben kezdtem e tapasztalatok aprólékos lejegyzését, ám hamarosan rájöttem, ezeket nem lehet leírni. Aki ismeri őket, igazat fog adni nekem. Mégis folyta-tom e feljegyzéseket, mert fontos, hogy időről idő-re megerősítse valaki az ősi igazság létezését, melyben manapság már senki sem hisz. Hitem szerint magát Honigbergert is azért engedték visz-sza Sambálából, hogy megkísérelje föllendíteni azt a néhány nyugati beavató központot, melyek a kö-zépkor óta csak tengődtek. Hirtelen halála meg-erősíti e meggyőződésemet; kétségkívül nem tud-ta, hogyan teljesítse, vagy már a kezdet kezdetén veszélyeztette küldetését, s azért hunyt el olyan ti-tokzatos körülmények között. Ami engem illet, bár a végleges eredményeket még nem értem el, látha-tatlan erő hatását érzem magamon, valaki fogja a kezem, segít nekem, s ez növeli meggyőződése-met, hogy végül is siker koronázza erőfeszítései-met.”

E láthatatlan befolyással kapcsolatban Zerlendi doktor nem közöl többet. Ám eleget beszél róla az okkult hagyomány, különösen a keleti, s a történ-tek után hajlok arra, hogy a doktor nem érzékcsa-

132

lódás áldozatává vált, amikor említette. Hiszen a jóga tanaiban meglehetősen gyorsan, szinte roha-mosan tökéletesítette magát. Az 1908-as év nyarát egyedül töltötte egyik birtokán, majd később, miu-tán visszatért Bukarestbe, összegezte néhány ta-pasztalatát. Egy-kettőt közülük valamelyes bizton-sággal rekonstruálni lehet. Például egy helyen ar-ról a különös látomásáról beszél, ami bizonyos el-mélkedések után kerítette hatalmába: úgy érezte, minden dolgot fordítva lát, jobban mondva azzal pontosan ellentétesnek, amilyen valójában. Példá-ul úgy rémlett neki, hogy a szilárd testek folyéko-nyak és viszont, a „légüres” tér „telített”, a tömör tárgyak pedig laza szerkezetűek.

De volt még valami, amiről Zerlendi doktor nem közöl pontos részleteket: a világot a maga egészében – hogy kéziratából idézzek – „teljesen ellentétesnek” látta azzal, „amit egy éber állapot-ban lévő ember észlel”, ám azt, hogy mit ért a „tel-jesen ellentétes” kifejezésen, nem magyarázza meg. Igaz, olyan kifejezéssel találkozunk itt, ami pontosan egyezik a misztikusok vagy a rituális könyvek szigorú formuláival, hiszen ezek a szöve-gek mindenütt úgy említik a túlvilágot vagy az ön-kívületi állapotban megismert térségeket, mint amelyek „teljesen ellentétesek” azzal, amit testi szemünkkel látunk.

Ugyanilyen bizarr a doktornak az a vallomása, amit akkor tesz, amikor – hosszas meditáció után – „visszatér” a látható világba. „Kezdetben az volt a benyomásom, hogy tántorgok, s az első lépésnél elesem. Szokásos biztonságom cserbenhagyott, mintha újra hozzá kellett volna szoknom a három-dimenziós térhez. Emiatt hosszú ideig mozdulni sem mertem. Kővé dermedtem, s arra vártam, hogy csoda történjék, és visszakapjam transzba esésem előtti biztonságomat. Most értettem meg,

133

miért maradnak a szentek eksztázis után órákig, sőt napokig mozdulatlanok, azt a benyomást kelt-ve, hogy lelkük még az istenséggel társalog.”

Szeptember 11-én a következőket jegyzi föl: „Több alkalommal is megpróbálkoztam a katalep-tikus önkívületi állapottal. Először tizenkét órát töltöttem így, másodszor és harmadszor harminc-hatot. Az erdésznek azt mondtam, hogy az udvar-házba megyek, s bezárkóztam a szobámba; tud-tam, nem fog zavarni senki. Személyesen első al-kalommal ellenőrizhettem az időn-kívüliség álla-potát. Mert a test nem vett részt az idő múlásában, jóllehet a lélek aktív maradt. Mielőtt az önkívüle-tet kiváltottam volna, megborotválkoztam, s har-minchat óra elteltével arcom éppoly sima maradt, mint transzba esésem pillanatában volt. Így is volt rendjén. Hiszen az idő múlását az ember légzési ritmusa révén érzékeli. Minden ember esetében a be- és kilégzés meghatározott számú másodperc alatt megy végbe; az ember számára az élet egy-beesik az idő múlásával. Először reggel 10-kor es-tem kataleptikus transzba, s este 10-kor tértem ma-gamhoz; testem ez idő alatt abban az állapotban hevert, amit egyesek tetszhalálnak neveznek, a légzés teljesen szünetelt. Vagyis a reggel 10 óra-kor beszívott levegőt este 10-kor lélegeztem ki tü-dőmből. Ebben az intervallumban testem kívül esett az időn. Szervezetem számára a 12 óra né-hány másodpercre csökkent – a reggeli mély be-légzésre s az ébredést megelőző lassú kilégzésre. Aznap emberi viszonylatban csupán fél napot él-tem, testem 24 óra alatt csak 12-t öregedett, az élet szünetelt, anélkül hogy ezáltal szervezetem káro-sodott volna.”

A Zerlendi doktor által végzett kísérlet egyéb-ként meglehetősen népszerű, kielégítően azonban máig sem tanulmányozták. A „tetszhalál”, mely

134

Honigberger idejében annyira felbolygatta a köz-véleményt, valóban egyfajta időn-kívüliségnek hat. Csak ezzel magyarázható, hogy tíz, sőt száz napig tartó önkívületi állapot után hogyan marad-hat változatlan a testsúly, s a frissen borotvált arc-bőr miért őrizheti meg simaságát. De ezek olyan állapotok, amelyek mindenképpen meghaladják az emberi lehetőségek határát, és semmiféle elképze-lésünk nem lehet róluk. A legcsapongóbb fantázia sem képes egy ilyen „időn-kívüliséget” megfelelő-en megragadni. Mindannyiunk számára érthetetle-nek azok az utalások, melyekkel némelyik szent beszámolójában vagy keleti okkult írásokban talál-kozunk. Hasonló vallomásokból – legtöbbjük alle-gorikus nyelvezetű volt – magam is értékes gyűj-teményt állítottam össze, ám értelmük hétpecsétes titok maradt számomra. E talányról csak a halál lebbentheti föl néhányunk előtt a fátylat.

„Számomra csak egyetlen dolog meglepő, hogy az emberek semmit sem tanulnak az ilyen ta-pasztalatokból. A legnevesebb tudósok beérték ezen esetek hitelességének tagadásával – melyek-nek egyébként száz és száz tanúja volt –, s jobb-nak látták, ha megtartják régi álláspontjukat. Épp-úgy, mintha az ember beérné azzal, hogy csak úsz-va haladjon át a vízen, s emiatt letenne arról, hogy átkeljen a tengeren, mert nem tudja elképzelni: hajóval is lehet.”

8.

1908 szeptemberében a napló négy hónapra félbe-szakad. Az utána következő első följegyzések 1909 januárjának elejéről valók. Technikai jelle-gük miatt itt nem részletezem ezeket. Többnyire

135

egyszerű, metafizikus alapelvű kinyilatkoztatáso-kat és a jógával összefüggő gyakorlati útmutatáso-kat tartalmaznak. Egyesek közülük teljesen értel-metlenek. „Január 26. Kísérlet a sötétséggel. Vala-mennyi betűt ismét sorra vettem.” Kétségtelenül más, korábbi gyakorlatokra hivatkozott, valószínű-leg a hangokkal és a betűkkel kapcsolatos elmél-kedésekre – az úgynevezett mantrajógára –, ám semmiféle útbaigazítást nem találtam róluk. Mégis mit fedhet a „kísérlet a sötétséggel” kifejezés?! A továbbiakban: „Február 5. A minap elvégeztem magamon a samyama gyakorlatát. Hihetetlen, és mégis igaz.” E följegyzésnek akkor van értelme, ha a doktor a Patandzsáli-féle könyv egy bizonyos részére hivatkozik, ami kimondja: a saját testén elvégzett samyama révén a jógi a többi ember szá-mára láthatatlanná válik. Samyamán Patandzsáli a jógatanokban elért tökéletesedés utolsó három sza-kaszát érti, melyekre nem áll módomban itt kitér-ni. Mégis nehezen hiszem, hogy a doktornak már 1909. február 5-én sikerült e csoda. Mert akkor mivel magyarázzam az elkövetkező 18 hónap küszködését, hisz ha keveset is mond, annyit még-is megtudunk: állandóan azon fáradozott, hogy a láthatatlanná válás képességét megszerezze.

Különben a szöveg értelmezése egyre nehe-zebb. Nem egy feljegyzés kifejezetten ellentmon-dásosnak látszik. „Március. Újra átolvastam néhá-nyat az Upanisádokból. Az eredeti megértésében bámulatos előrehaladást tettem.” Hogyan értel-mezzem ezt a vallomást? Azok után, aminek ő a birtokába jutott, az Upanisádok eredeti szövegé-nek elolvasása nem jelenthetett nagy dolgot szá-mára. Aztán meg mi értelme lehetett még a szanszkrit nyelv további tanulmányozásának az olyan ember számára, aki egy holt nyelvnél jóval többet elsajátított, csak ha valamiképpen vissza-

136

fordult az úton, vagy olyan „hatás” késleltette a tö-kéletesség elérésében, melyről semmit sem közöl. Vagy meglehet, nem tudományos értelemben ta-nult – azaz hogy elolvasta a szöveget, s elgondol-kodott rajta –, hanem úgy, ahogy ezt Indiában ér-tik: csupán azáltal tett szert titokzatos tudásra, hogy pontosan ejtette a bűvös szavakat, melyeket arrafelé a logosz megnyilatkozásainak tekintenek. Valóban, másutt egy bizonyos – egyébként rop-pant homályos – gyakorlatot említ, mely egy indi-ai szent szöveg „belső monológ”-jából állna. Nyár elején pedig arról beszél, hogy a „misztikus betűk” a tudatalatti (közelebb járnék az igazsághoz, ha tu-datfelettit írnék) meghatározott állapotainak felel-nek meg.

Ugyanebben az időben tesz említést a „titkos látás”-ról, melynek úgy került a birtokába, hogy „újra működésbe hozta két szemöldöke között le-vő szemét”, amiről különben az ázsiai mitológiák és misztikák is megemlékeznek, s akinek az meg-adatott, hatalmas távolságokra képes ellátni. Ám „Siva szeméről”; ahogy a hinduk nevezik, ellent-mondó vélemények ismeretesek, vagy minden-esetre ezek a laikusok számára rendkívül nehezen érthetőek. Egyesek szerint „Siva szeme” tájékozó-dik a térben, tehát ez lenne a hatodik érzékszerv; mások – a többség – azt állítják, hogy az új látás-módnak, melyre a „szem” által tesz szert a beava-tott, semmi köze sincs a formák és az illúziók bi-rodalmához, s kizárólag a szellem világára vonat-kozik. „Siva szeme” által az ember közvetlenül szemlélődhet a szellemvilágban, azaz szabad bejá-rása van az érzékek feletti szintekre. De Zerlendi doktor nem közöl részleteket e rejtéllyel kapcso-latban sem. Nem volt képes rá – vagy nem kapott rá engedélyt?. . .

137

Ismét olyan időszak következik, amikor hosz-szasan hallgat, de nem tudom megállapítani, med-dig tart, mert a nyomban azután következő fel-jegyzések mellett nincs keltezés. Ezek már szinte kibetűzhetetlenek. Azt gyanítom, arra vonatkoz-nak, amit Zerlendi doktor ,személytelen tudat”-nak nevezett. Ugyanis az alábbi részletre bukkan-tam: „Manapság Nyugaton a személytelen tudati állapotot a legnehezebb, jobban mondva lehetetlen elérni. A legutóbbi évszázadokban csupán néhány misztikusnak sikerült megvalósítania. Mindazok a nehézségek, melyek az emberre halála után várnak – valamennyi pokol és purgatórium, ahol, mint mondják, a holt lelkek szenvednek –, pontosan ab-ból fakadnak, hogy az emberek képtelenek még életük folyamán a személytelen tudatot megvalósí-tani. A lélek halál utáni drámái s a megtisztulása során elszenvedett iszonyatok nem egyebek, mint a személyes és a személytelen tudat közötti fájdal-mas átmenet egyes szakaszai. . . ”

A fenti vallomás rögtön ezután következő lap-ját kitéptek a füzetből. Majd egy 1910. január 7-i keltezésű bejegyzést találtam. „Talán türelmetlen-ségemért bűnhődtem. De úgy véltem, az ember maga választhatja meg sorsát. Már nem vagyok túl fiatal. Nem félek a haláltól, hiszen elég jól isme-rem azt az utat, amit életem folyamán még végig kell járnom.. De úgy véltem, kötelességem sietni, mert itt, ahol vagyok, senkin sem tudok segíteni, ott pedig elég tanulnivalóm van még.”

Néhány nap múlva: „Most már ismerem a Sambálába vezető utat. Tudom, hogyan kell oda eljutni. S még valamit hozzátehetek: röviddel ez-előtt hárman is eljutottak oda kontinensünkről. Mindegyikük egyedül kelt útra, és saját erejéből ért Sambálába. Sőt a hollandus úgy utazott Colom-bóig, hogy még nevét sem változtatta meg. Ezeket

138

a dolgokat hosszú révületeim során tudtam meg, amikor Sambála minden fenségével megjelent előttem, láttam a zöld színű tüneményt a hóborí-totta hegyek között, a furcsa házakat, az embere-ket, akiknek nincs koruk, s keveset beszélnek, noha nagyon jól értik egymás gondolatait. Ha ők nem lennének, hogy imádkozzanak az összes töb-biért, és gondolkozzanak helyettük, valamennyi démoni erő kontinensünkre zúdulna, amit a mo-dern világ a reneszánsz óta szabadjára engedett. Vajon a mi Európánk sorsa is megpecsételődött? Már semmit sem tehetünk e sötét szellemi erők ál-dozatául esett világért, amelyet tudta nélkül a ka-taklizma felé sodornak? Nagyon félek, hogy Euró-pára ugyanaz a sors vár, mint Atlantiszra, s hama-rosan a tenger hullámaiba süllyed. Jó lenne, ha tudná az emberiség, hogy csupán a Sambálából su-gárzó szellemi erők késleltetik egyre a Föld tenge-lyének tragikus elfordulását, amit a geológia na-gyon jól ismer, s ami a tengerekbe fogja görgetni a világunkat, s ki tudja, miféle új szárazföldet emel majd ki onnan. . . ”

Kontinensünk tragikus sorsa feletti aggodalma a napló más oldalain is szerepel. Az az érzésem, hogy a doktor kezdi egyre világosabban látni a majdan Európára zúduló kataklizma-sorozatot.

Ez a dolog különben egész sor többé-kevésbé látomásszerű jövendöléssel esik egybe, melyek a „sötét korszak”-ra, a Kaliyugára vonatkoznak; úgy mondják, ennek a végéhez közeledünk gyors léptekkel. Egész Ázsiában közszájon forog a je-lenlegi világ küszöbön álló végének egymástól igen különböző alakban élő legendája. Zerlendi doktor azonban a „Föld tengelyének – esetleges – megváltoztatásáról” beszél, ami a katasztrófa köz-vetlen előidézője lenne. Szerinte, ahogyan én ér-telmezem, egy effajta tengelyelfordulás iszonyatos

139

szeizmikus katasztrófát váltana ki, egyes kontinen-sek elsüllyednének, vagy megváltoztatnák jelenle-gi arculatukat – s új kontinensek emelkednének ki a vízből. Atlantisz nevét többször is említi, s ez arra utal, hogy e kontinens létezését valóságnak vélte, s megsemmisülését lakóinak ki tudja, miféle szellemi elkorcsosulásával hozta összefüggésbe. E tragikus jóslatokkal kapcsolatban érdemes kiemel-ni azt a tényt, hogy néhány évvel az első világhá-ború kitörése előtt születtek, amikor még a világ a végtelen fejlődés ábrándjában ringatózott.

Aztán 1910. május 11-én váratlanul újrakezdi a test láthatatlanná válását célzó jógagyakorlatokat. Nem nehéz megérteni, miért nem írom le itt e megdöbbentő vallomásokat. Különös, páni félelem vett erőt rajtam, miközben Zerlendi doktor sorait olvastam. Jó néhány, többé-kevésbé hiteles doku-mentum került a kezembe a jóga e csodálatos je-lenségéről, de ezek sohasem mondták ki ennyire világosan s ilyen részletesen a dolgokat. Amikor a jelen elbeszéléshez hozzákezdtem, még haboztam, nem tudtam, hogy ezt az iszonyatos oldalt le kell-e írnom vagy sem. Amikor annyi hét határozatlansá-ga és felindultsága után ideérkeztem, rájöttem: egy ilyen dologról nem lehet beszámolni. Némi vi-gaszt nyújt a gondolat, hogy akik értik, mit jelent a „samyama saját teste fölött” kifejezés, tudni fog-ják, hol kaphatnak fölvilágosítást.

9

Úgy látszik, a láthatatlanság elérését célzó gyakor-lat nem volt teljesen veszélytelen. Az erőfeszítés, amit azért tesz az ember, hogy teste a többiek szá-mára láthatatlanná váljék, kivonva azt a fény hatá-sa alól, akkora megrázkódtatást vált ki az egész

140

szervezetben, hogy a doktor egy-egy ilyen gyakor-lat után órákra elveszítette eszméletét. „Valószínű-leg nem fogok ehhez az eszközhöz folyamodni, hogy Satubálába jussak – jegyzi föl 1910 júniusá-ban. – Végleges távozásom időpontja közeleg, de még nem tudom, lesz-e elég erőm, hogy – a többi-ek számára láthatatlanul – elmenjek.”

A továbbiakban pedig, ugyanabban a hónap-ban: „Időnként magam is mintha megijednék a bennem fölhalmozott erőktől. Akaratom nem této-vázik, de eléggé nehezemre esik, hogy ellenőriz-zem valamennyi erőt, amelyek segítségével mosta-náig behatolhattam a láthatatlan világokba. Ma reggel bezárkóztam a szobámba, s épp elmélkedni kezdtem, amikor hirtelen azt éreztem, a levegő rit-kulni kezd, testem pedig döbbenetesen veszít sú-lyából. Anélkül, hogy akartam volna, fölemelked-tem, s jóllehet megpróbáltam a tárgyakba kapasz-kodni, rövidesen éreztem, fejtetőm eléri a mennye-zetet. Az volt benne az ijesztő, hogy a levitáció akaratom nélkül ment végbe, csupán az elmélke-dés folyamán fölszabadított erők hatására. Majd-nem elveszítettem az ellenőrzést fölöttük, s egyet-len pillanatnyi figyelmetlenség tehetetlenül a pad-lóhoz vágott, volna.”

Már hallottam hasonló különös esetekről, ami-kor annak, aki megpróbált az okkult képességek birtokába jutni, egy adott pillanatban nem sikerül megőriznie ítélőképességét, s azt kockáztatja, hogy áldozatul esik a mágikus erőknek, melyeket éppen az ő meditációja szabadított fel. Hardwar-ban azt mondták nekem, a jógira a leg szörnyűbb veszélyek nem kezdetben leselkednek, hanem tö-kéletesedésének vége felé, amikor már pusztító erők fölött rendelkezik. Egyébként a mítoszok vi-lágából ismerjük, hogy éppen azok „zuhannak” a legmélyebbre, akiknek a legközelebb sikerült az

141

istenséghez jutniuk. A luciferi gőg is egyik meg-nyilvánulási formája a sötét erőknek, melyeket a jógi saját tökéletesedése során enged szabadjára; ezeknek végül is sikerül őt elpusztítaniuk.

Később, augusztus 16-án: „Kíméletlenül el-szakadtam az egész világtól. Egy gondolat mégis borzongással tölt el: Sambála. Indulásom előtt nem akarok semmiféle előkészületet tenni. Vég-rendeletemet még abban az évben megírtam, ami-kor Smaranda született. Bármiféle egyéb bejegy-zés most, indulásom küszöbén gyanúra adna okot.”

Majd, talán még aznap, valamivel később, né-hány sietve papírra vetett sor: „Arra gondolok mégis, hogy ez a füzet olyan ember kezébe kerül-het, aki megsemmisítheti, mivel nem sejti, mit tar-talmaz. Ebben az esetben erőfeszítéseim, hogy né-hány rendkívüli dologról vallomást tegyek, hiába-valónak bizonyulnának. De nem bánom. . . ” Ezt követően egy egész sort kitörölt, amit azonban részben kibetűzhettem. „Ha az, aki majd elolvassa és megérti. . . megpróbálja fölhasználni. . . sú-lyos. . . nem adnak hitelt neki.” Kétségkívül, a doktor indulás előtt gondolt arra, hogy néhány ta-nácsot adjon az esetleges olvasónak, s egyúttal emlékeztette azokra a veszélyekre, melyek abban az esetben várnak rá, ha meggondolatlanul fölfedi a titkot. Nem értem, mi késztette arra, hogy e taná-csokról letegyen, s kitörölje a megkezdett monda-tot. Ennek ellenére tiszteletben tartottam akaratát, s legjelentősebb tapasztalatát nem árulom el.

„Augusztus 19. Ismét arra ébredtem, hogy lát-hatatlan vagyok, s iszonyatom annál erősebb volt, mert semmit sem tettem, hogy ebbe az állapotba jussak. Órák hosszat járkáltam az udvaron, s vélet-lenül jöttem rá, hogy nem lát senki. A szolgák úgy haladtak el mellettem, hogy nem vettek észre. Ele-

142

inte azt hittem, figyelmetlenségből, ám ahogy kö-rülnéztem: testem nem vetett árnyékot. Követtem az egyik bérest, aki az istállók felé ment. Mintha valami tisztátalan dolgot érzett volna maga körül, mert zavaros tekintettel folyton hátrafordult, s vé-gül keresztet vetve meggyorsította lépteit. Minden próbálkozásom ellenére képtelen voltam éjfél előtt láthatóvá válni, s amikor magamhoz tértem az ágyon, nagyon levert voltam. Azt hiszem, végtelen fáradtságomat elsősorban azok az erőfeszítéseim váltották ki, melyeket az újra láthatóvá válás érde-kében tettem. Mert a láthatatlanná válás képessé-gére véletlenül tettem szert, anélkül hogy akartam volna, sőt tudtom nélkül. . . ”

Ez az utolsó nagyobb terjedelmű följegyzés a doktor naplójában. Nem kevésbé fölkavaró azon-ban az sem, ami ezután következik. „Szeptember 12. Tegnapelőtt éjjel óta képtelen vagyok többé visszatérni. Fogtam ezt a füzetet és a ceruzát, s a padlásra vezető lépcsőn írok. Aztán majd a többi füzetem közé rejtem, amelyekbe a gyakorlatokat írtam. De elfog az iszonyat arra a gondolatra, hogy mégis elvéthetem a Sambálába vezető utat. . . ”

Ez a feljegyzés két nappal eltűnése után került a füzetbe.

Ha valaki akkor megfejti a kéziratot, s elolvas-sa a frissen teleírt lapot, megértette volna, hogy a doktor még a házban van, nagyon közel övéi-hez. . .

10.

Harmadnap elhatároztam, hogy visszacsempészem a füzetet, s az egészet felolvasom Zerlendinének,

143

ezért elmentem az S. utcai házba. Az öreg szolgáló fogadott.

– A nagyságos asszony beteg – közölte –, a kisasszony pedig Párizsba utazott.

– De hogyhogy ilyen hirtelen?! – csodálkoz-tam.

– Igen, ő így szokott dönteni – felelte, miköz-ben alig méltatott figyelemre.

Látszott rajta, nincs kedve megmondani az iga-zat. Odaadtam neki névjegyemet, s azt mondtam: néhány nap múlva benézek, hogy megtudjam, job-ban van-e a nagyságos asszony. De úgy alakult, hogy csak egy héttel később tudtam elugorni az S. utcába. A kapu zárva volt, hiába nyomogattam a csengő rozsdás gombját, csak miután többször megdöngettem, akkor jött ki elém a szolgáló. Ne-hézkesen vágott át a kerten, melyben mintha az éj-szaka folyamán az utolsó virágok is elhervadtak volna, s dohogva közeledett a kapuhoz.

– A nagysága falura utazott – mondta. Éppen meg akart fordulni, de megtorpant és hozzátette: – Nem mondta meg, mikor tér vissza.

Azon az őszön s télen többször is megálltam az S. utcai ház kapuja előtt, de mindig zárva találtam. Legjobb esetben be kellett érnem az alábbi válasz-szal:

– Senki sincs itthon.De az is előfordult, hogy a szolgáló ki sem jött,

hogy válaszoljon. Aztán több levelet írtam Zerlen-dinének, ám egyszer sem kaptam választ vagy va-lami bizonyságot, hogy fölbontotta őket. Képtelen voltam megérteni, mi történt. Zerlendiné semmi esetre sem jöhetett rá, hogy megtaláltam s magam-mal vittem férje naplóját.

Biztos voltam benne, senki sem látta, amikor ruhám alá rejtettem. Még ha leselkedtek is utánam a kulcslyukon keresztül, akkor sem kaphattak raj-

144

ta, hiszen a naplót, mely a doktor többi jegyzetfü-zete között volt, lopva rejtettem el az íróasztal mö-gött.

1935 februárjának végén, amint az S. utcai ház előtt elhaladtam, észrevettem, hogy a kapu nyitva van, s beléptem. Bevallom, nagyon izgatottan nyomtam meg a csengőt az üveges veranda ajta-ján. Azt vártam, hogy ugyanaz a mogorva öregasz-szony fogad, de meglepetésemre egy fiatal szolgá-lólány nyitott ajtót. Megkérdeztem, van-e valaki idehaza. „Mindenki itthon van” – felelte. Átnyúj-tottam neki névjegyemet, s beléptem a szalonba. Néhány pillanat múlva kinyílt a háló-szobafelőli ajtó, s Smaranda jelent meg előttem. Alig ismer-tem rá: tíz évvel fiatalabbnak látszott, arcát ízlé-sesen kifestette, más volt a haja színe. Mielőtt ke-zet nyújtott volna, még egyszer csodálkozva név-jegyemre pillantott. Remekül megjátszotta, hogy nem ismer meg. Úgy mutatkozott be, mintha ide-gen lennék.

– Minek köszönhetem látogatását? – kérdezte a fiatalasszony.

Elmondtam neki, hogy egy ideig Zerlendi dok-tor könyvtárában dolgoztam, a nagyságos asszony jól ismer – sőt ő kért meg, hogy férje levéltárát át-nézzem –, s hozzátettem: őt, Smarandát is isme-rem.

– Azt hiszem, valami félreértésről van szó fe-lelte mosolyogva. – Biztos vagyok benne, nekem sohasem mutatták be magát. Különben is kevés embert ismerek Bukarestben, s minden bizonnyal emlékeznék arcára vagy nevére.

– Mindezek ellenére Zerlendiné nagyon jól is-mer engem. Hetekig dolgoztam itt, a könyvtárban – makacskodtam, kezemmel a másszív tölgyfa ajtó felé mutatva.

145

Smaranda követte mozdulatomat, majd elámul-va rám nézett, mint aki nem akar hinni a szemé-nek.

Meglehetősen furcsa, amit mond – tette hozzá –, mert valamikor valóban itt állt apám könyvtára. De ez évekkel, hosszú évekkel ezelőtt volt. A megszállás alatt ezt a rendkívül értékes könyvtárat széthordták.

Nem tudtam, mit válaszoljak.– Nehezemre esik elhinni, amit mond – felel-

tem hosszú szünet után, miközben eltökélten a szemébe néztem, hogy megértessem vele: lelep-leztem játékát. – Csak mintegy két hónapja annak, hogy ebben a könyvtárban dolgoztam. Valameny-nyi polcát ismerem, s fejből felsorolhatom magá-nak, mi található rajtuk.

Folytatni akartam, de Smaranda a hálószoba ajtajánál termett és bekiáltott:

– Anyám, jöjjön csak egy pillanatra!Zerlendiné tűnt fel az ajtóban, kézen fogva ve-

zetett egy kisfiút. Mélyen meghajoltam, de szemé-ből azt olvastam ki, nem akar megismerni.

– Az úr azt állítja, hogy mintegy két hónappal ezelőtt a ,,könyvtárban” dolgozott – szólt Smaran-da; a masszív tölgyfa ajtó felé mutatva.

Zerlendiné sértett csodálkozással nézett rám, majd megsimogatta a gyerek fejét, s a fülébe súg-ta:

– Hans, eredj játszani. . .– Nem ön írt nekem, hogy eljöjjek, s nem ép-

pen ön volt az, aki a könyvtárba vezetett? – kezd-tem, elveszítve türelmemet. – Még arra is megkért, folytassam Honigberger doktor életrajzát, amit az ön férje kezdett el.

Zerlendiné megütközve nézett hol rám, hol Smarandára. Elismerem, pompásan tettette magát, s éreztem, arcomba szökik a vér.

146

– Első férjem, Zerlendi doktor valóban egy szász orvos életével foglalkozott, de megvallom, uram, nem emlékszem pontosan a nevére. Huszon-öt év telt el első férjem halála óta, a könyvtár pe-dig a háború alatt megsemmisült. . . nem létezik többé. . .

Látva, hogy kővé dermedek az elképedéstől, s tekintetem az ajtóra mered, melynek küszöbét csu-pán két hónappal ezelőtt oly sokszor léptem át, még hozzátette:

– Smaranda, mutasd meg az úrnak a szobát. . .Gépiesen követtem, s földbe gyökerezett a lá-

bam, amint a könyvtárszoba új elrendezését meg-pillantottam. Csak a csillár és a függönyök marad-tak a helyükön. Az íróasztal, a könyvállványok, a nagy szőnyeg mind-mind eltűnt. Az óriási szobát most afféle living-roomnak használták, melyben két teázó asztalka, több kanapé, bridzsasztal s a kandalló előtt néhány prém volt. Eltűntek a három falat körülvevő fagalériák is. Zavarodottan csuk-tam be az ajtót.

– Igaza van – mondtam –, a könyvtár nincs többé. Ha legalább azt tudnám, ki vásárolta meg tettem hozzá. – Szerettem volna tüzetesebben ta-nulmányozni Honigberger életművét. . .

– De uram – szólt Zerlendiné a könyvtárat majdnem húsz évvel ezelőtt hordták szét. . .

– Az egészben az a legkülönösebb, hogy nem ismernek föl – mondtam mosolyogva.

Úgy rémlett, Zerlendiné keze alig észrevehető-en megremeg, de nem állíthatom, hogy valóban így történt.

– Mi még jobban csodálkozunk, uram – vette át a szót Smaranda. – Legalábbis furcsa, ha valaki fölismer egy szobát, melyben húsz évvel ezelőtt könyvtár volt; azt a szobát, ahová tudomásom

147

szerint az utóbbi időben idegen nemigen tette be a lábát. . .

Távozni készültem. Számot vetettem azzal, hogy előttem ismeretlen okból egyikük sem akart fölismerni. Vajon a túlvilágról sugárzó láthatatlan erő hatása alatt cselekedtek így?

– Kíváncsi vagyok, hogy legalább az öreg, sán-ta szolgáló megismer-e, akivel néhány hete több alkalommal beszéltem – mondtam még.

Zerlendiné hirtelen Smaranda felé fordult.– Arnicáról beszél – suttogta rémülten.– Hiszen Arnica tizenöt éve halott! – kiáltott

föl Smaranda. – Hogyan találkozhatott vele most, néhány hónappal ezelőtt?

Éreztem, hogy agyamra zavaros köd ereszke-dik, tekintetem pedig elhomályosul. Ha még né-hány percig késlekedem, eszméletlenül összeesem a lábuk előtt. Néhány bocsánatkérő szót mormog-tam, s elmentem anélkül, hogy egyszer is föl mer-tem volna pillantani.

Csak hosszú kóborlás után éreztem úgy, hogy rájöttem e döbbenetes esemény nyitjára, miután úgy-ahogy összeszedtem magam. Ám senkinek sem mertem elárulni, és ebben az elbeszélésben sem fogom fölfedni. Amúgy is épp elég megpró-báltatásban volt részem a rejtélyek miatt, melyek földerítésére Zerlendiné vett rá, anélkül hogy a doktor engedélyével rendelkezett volna. . .

Néhány hónappal a fenti események után ismét az S. utcában jártam. A 17-es szám alatti épületet lebontották. A rácsos vaskerítés egy részét kitép-ték, a medence ócskavassal s lapos kövekkel volt tele. Hosszú ideig lesben álltam, hátha meglátom valamelyik asszonyt, s megtudok valamit érthetet-

148

len viselkedésükről. De csak munkások voltak ott meg egy építkezési vállalkozó, aki felügyelt rájuk. Később az utca vége felé indultam; szinte fájda-lommal töltött el ez a rejtély, amiről semmiképpen sem tudtam teljesen föllebbenteni a fátylat. Úgy rémlett, azt a kisfiút pillantom meg magam előtt, akivel Zerlendiné a szalonba lépett. Kiáltottam neki:

– Hans, jó; hogy találkozom veled, Hans! A gyerek tökéletesen leplezett csodálkozással

nézett rám.– Nem Hansnak hívnak – felelte elég illedel-

mesen –, Ştefan a nevem. . .Ráérősen továbbindult, anélkül hogy visszapil-

lantott volna, mint aki unatkozik, s nem talál ma-gának játszótársat.

Kálmán Béla fordítása

149

A KÍGYÓ

Te sárkánykígyó,aranypikkelyekkel virító, kilenc szúrós nyelveddel,verdeső farkaddal, mind a kilenccelhozzá elcsuszakodj,elibé lopakodj,maradj ott könyörtelen,maradj a ház előtt,őrizd a szeretőt,ki bűv-szót mond nekem,találkozván velem. . .

Szerelmi ráolvasó ének (Kormos István fordítása)

1.

Liza tapsra emelte a kezét, érezte, a románc befe-jeződik. Reménykedett, hogy a zajongásban a sza-vak, melyeket majd mondania kell, s a többiek megjegyzései segítségére lesznek: leküzdheti a könnyeit. Mert a refrén ostoba módon, szinte va-dul meghatotta, különösen annak első két sora:

Valahai szőke hajamleng ezüsttel, hullámosan. . .

150

Vajon honnan zúdult rá hirtelen ennyi emlék, ennyi nosztalgia? Úgy rémlett, e sorokat hallotta már valahol, nagyon régen, még kislánykorában, amikor Leana nagynéni háború előtti divatos ver-seket olvasott föl neki.

. . . leng ezüsttel, hullámosan. . .

Szinte előre tudta, milyen szavaknak kell kö-vetkezniük, még mielőtt hallotta volna őket. Várta a dal végét, melynek a férfi bátortalan baritonja csodálkozó szomorúságot kölcsönzött:

. . . Nekem nem volt gyermekkorom!. . .

Pontosan úgy, ahogy előre megérezte; s kép-telen volt leküzdeni meghatottságát s nyugtalansá-gát. Ezek a szavak hirtelen Leana mosolygós arcát idézték emlékezetébe, a Pache sugárúti kertet az eperfákkal s az akkori szomorúságát. Úgy érezte, nagyon boldogtalan, hogy szerencsétlen. az ifjúsá-ga, senki sem érti meg, és nem is fogja soha. S hogy a házassága is, melyet – oly hosszú várako-zás után! – egy főtisztviselővel kötött, annyira si-vár, s oly szomorú minden, ami történik. . .

Szeretett volna most egyedül lenni valahol, ahol a románcot hallgatva zavartalanul kisírhatja magát.

– Írja le nekem a szövegét! – hallotta Dorina hangját az asztal túlsó végéről. – Elragadó!

– Régi szöveg ez – felelte Stamate úr még fé-lénkebben. – Csak a dallam új. . . Kedvelem, mert szomorú melódia. . . – Liza felé fordult, anélkül hogy az asszony észrevette volna. Láthatóan na-gyon meglepte a siker, amit hangjával aratott. Csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó énekelni. A házigazdát s a vendégeket alig ismerte. Pedig

151

milyen jóravaló emberek, különösen a vendéglátó-ik. Milyen nagyszabású ez a fogadtatás itt, Fier-binţiben, ebben a fővárostól harminc kilométerre levő sárfészekben. . .

Egy kis bort szódával, ha nem haragszol – kér-te Stere, s üres poharát átnyújtotta az asztal felett.

Liza utálattal nézett rá. „Hogy viselkedhet va-laki így egy románc után. . . S ez az alak az én férjem. . . ”

– Kitől való ez a sor? – kérdezte ismét Dorina. – Nem ismertem eddig.

Hangosan beszélt, az asztal végéről, hogy Ma-nuilǎ kapitány is hallhassa. Nagyon jól tudta, miért rendezték ezt a mulatságot ennyi vendéggel itt vi-déken, a sógora házában. „Férjhez akarnak adni. . . Mosolyognia kellett, valahányszor Manuilǎ kapi-tányra nézett, s látta, milyen illedelmesen eszik, s közben állandóan figyel arra, nehogy az asztalra könyököljön. Úgy érezte, mintha valami bohózat eljátszására készülnének, ő alakítja majd az ifjú arát, Manuilǎ kapitány pedig a vőlegény szere-pét. . . Vajon miért ilyen hirtelen? Egy ismeretlen emberrel?!

– Nem hiszem, hogy Bacovia a szerző – tette hozzá ugyanolyan hangosan. – És Arghezi sem. . .

„Ezek a nevek meghökkentik egy kicsit a kapi-tány urat” – gondolta Dorina.

– Nem tudnám megmondani, ki írta – mente-getőzött Stamate. – Annyit tudok, hogy nagyon ré-gi. . .

Manuilǎ kapitány, anélkül hogy felnézett vol-na, továbbra is a háziasszonyt hallgatta.

– . . . Ilyen feltételek között én sem tudnék la-kást kiadni, kapitány úr – mondta Solomonné. – Látja, az emberek annyi mindent összebeszélnek a háztulajdonosokról. . .

152

Solomonné szemét lehunyva, cigarettáját szív-ta hosszan, figyelmesen, s összevonta szemöldö-két. Idegesítő ez a fiú a hallgatásával. És nem tud miről beszélni. Vajon ilyen hamar szerelmes lett?

A kapitány nem is mert az asztal vége felé pil-lantani, ahonnan Dorina kérdései záporoztak.

Még mielőtt Fierbinţibe érkeztek – amikor Ste-rével egyedül maradt a kocsiban –, értésére adták, hogy gyorsan kell határoznia. A lány szülei nem várhatnak túl sokáig. Dorina ősszel képesítőzött. Nem mintha szüksége lenne rá, hogy dolgozzon hiszen ha valaki, akkor ő ismeri a helyzetet –, de a lány így akarta, mert szeretett tanulni. Most is több partira van lehetősége. A szülők pedig azt akarják, hogy rendeződjön valahogy a dolog. Dorina azt mondta, szeretné a mézesheteket külföldön tölteni, mint valami vakációt..

– Ki kér még kávét? – kérdezte Solomon úr, és fölemelte a kezét.

Solomonné boldogan fölrezzent. Van már ürü-gye, hogy szófukar asztaltársát magára hagyja.

– Kérem, bocsásson meg egy pillanatra! A ká-vé után kell néznem.

Manuilǎ kapitány elvörösödött, s buzgón bólo-gatott, mintha azt akarta volna mondani: „Ugyan, asszonyom, természetesen! Mint háziasszony. . . ” Dorinára pillantott. Úgy látszott, hogy a lány ál-modozva őt nézi és mosolyog. Kezdett megjönni a bátorsága.

– Látom, szereti a verseket, kisasszony – szó-lalt meg váratlanul.

Hirtelen csend lett. Dorina azon nyomban elpi-rult, s a nyakát övező gyöngysort kezdte morzsol-gatni. Stamate figyelmesen az asztal fölé hajolt, amikor meghallotta, hogy a költészetről kezdenek vitatkozni, kíváncsi volt a beszélgetésre.

153

– Csak bizonyos költőket kedvelek. Inkább a moderneket. . .

– Észrevettem – mondta Manuilǎ mosolyogva – az előbbi verssorokat nem ismerte föl, noha nem annyira régiek. Radu Rosettitől származnak. . .

Liza csodálkozva nézett a kapitányra. Ezek szerint nem is olyan ostoba. . . És igaza van: Radu Rosetti írta. Leanának megvoltak Rosetti verseskötetei, még most is emlékszik rájuk, annyi évvel nagynénje halála után. A szalonban álló kis polcon őrizte, a Pache sugárúti régi házban; az-után is ott maradtak, miután Leana tüdőbajban meghalt, akárcsak a többi nagynéni. Liza akkori-ban a gimnázium első osztályába járt. Emlékszik, milyen sóvárogva nézte a könyvekkel telizsúfolt kis polcot. A Ion is köztük volt, mely, nem sokkal korábban jelent meg. Leana halála után titokban örült is, hogy elveheti a két kötetet, s örökre meg-tarthatja; senki sem fog arra gondolni, hogy visz-szakérje tőle.

S egyszer csak anyja parancsoló hangja: „Ne nyúlj semmihez, tele van bacilussal!” A könyveket aztán elégették – neki azt mondták – a ruháskosár-ral együtt, melyben az Universul literar össze-gyűjtött példányai voltak. . .

– Micsoda költő, uraim, ez a Radu Rosetti! – kiáltott fel Stere. – A háború alatt ismertem meg. . .

Liza lehajtotta fejét. „Csak kilenc évvel idő-sebb nálam, és annyira öregnek, annyira idegen-nek hat. . . ”

Öregíti magát, bár senki sem kéri rá, mintha csak az ő bosszantására tenné, s ezzel ridegen fi-gyelmeztetné: ő más életet is ismert, más korosz-tályhoz tartozik. . .

Solomon úr, látva, hogy a vita elkezdődött, föl-állt, és kiment a szobából. A kis szalonba lépett, s

154

miután becsukta az ajtót, figyelmesen megnézte a jegesvödrökben álló palackokat és szódásüvege-ket. Majd benyitott a hálószobába. Solomonné a tükör előtt állt, s cigarettázva nézegette magát. Bal kezével a haját igazgatta.

– Tudod-e, hogy elfogyott a bor? –,szólt Solo-mon úr.

Solomonné vállat vont. Könnyed léptekkel el-távolodott a tükörtől, és az ágy szélére ült.

– Jó, hogy vége az ebédnek – mondta unottan.– De minden remekül sikerült – szólt Solomon

úr. – Semmiben nem volt hiány. Azt mondtad, ke-vés lesz a csirkehús. . . S látod, még maradt is. . . Erről jut eszembe, szóltál a szakácsnőnek, hogy jól fedje be? Olyan hőség van mostanában. Este pedig jól jön még.

Cigarettára gyújtott, s az ágyra telepedett, a fe-lesége mellé.

– Nem tudom, miben maradtunk, megyünk mi is a kolostorhoz?

– Ahogy akarod – felelte Solomonné. – De vedd tudomásul, én nem alszom ott, annyi a polos-ka meg a szúnyog. . .

– Csak szúnyog van – mosolygott Solomon úr.– Mintha te egyszer is érezted volna!. . . Néhány pillanatra mindketten elhallgattak, s

cigarettázva a mennyezetet bámulták.– Mi a véleményed erről a kapitányról? – kér-

dezte Solomon úr.– Azt szeretném tudni, honnan halásztátok

elő. . .– Tudd meg, nem ostoba – vágott a szavába

Solomon úr. – Miután kijöttél, komoly vita kezdő-dött. . . De az a benyomásom, megijedt. Vagy úgy látszik, Stere nagyon lerohanta.

– És a másik kicsoda? – kérdezte Solomonné, fölemelkedve ültéből.

155

– Stamate a kapitány barátja, azt hiszem, agrár-mérnök. . . – Solomon úr egy pillanatig feszülten figyelt, igyekezett kitalálni, mi történik a másik szobában, majd hangot váltva megkérdezte: – Vajon elkészült-e már a kávé?

Az ebédlőből beszélgetés s nevetés szűrődött ki. Csoszogás hallatszott, majd nyílt az ajtó, és az öreg Solomonné jelent meg. Nagyon óvatosan lé-pett be, mintha attól tartana, hogy zajt csap.

– Itt voltatok? – kérdezte a csodálkozás legki-sebb jele nélkül. Lassan közeledett az ágyhoz, ugyanolyan óvatosan lépkedve, s elgyötörten, só-hajtozva leült.

– Hogy tetszik? – kérdezte tekintetét fölemel-ve.

– Csak határozná el magát. . . – szólt Solomon úr.

– Ezt mondom én is. . .Solomon úr a feleségéhez fordult.– Aglo, azt tanácsolnám, nézz be te az ebédlő-

be. Talán ki akarnak menni a kertbe. . . Már nincs is akkora hőség. . .

Solomonné menet közben megállt egy pillanat-ra a tükör előtt, hogy frizuráját megigazítsa.

– Te hogy gondolod? – kérdezte az öregasz-szony.

Solomonné vállat vont és kiment.– Eh, mit tudom én. . .Miután az ajtó becsukódott, az öregasszony is-

mét Solomon úrra nézett.– Neki nem nagyon tetszenek..– Ő már csak ilyen, nem ismeri? Amikor egye-

dül gubbasztunk itthon, vendégek után sóhajtozik, s amikor vendégei vannak, majd összeesik a fá-radtságtól. . . De nekem tetszik a kapitány. . . Is-kolázott ember. . .

– A másik is helyes – mondta az öregasszony.

156

A szomszéd helyiségből zaj hallatszott; szé-kek csusszantak a padlón, valaki nevetett, néhá-nyan megköszönték az ebédet. Solomon úr sietve kiment a szobából.

Anyám – szólt vissza a küszöbről –, legyen gondja a vacsorára. Tudja, a kolostorhoz nem me-hetünk üres kézzel. . .

2.

A kertben a hőség még alig enyhült, s Stere ingujj-ra vetkőzött, kabátját egy meggyfa ágára akasztot-ta. Kilátszott sima, gömbölyű, fehér tarkója. Riri épp akkor haladt el mellette a párás poharakkal teli tálcával. Stere megállította a lányt.

– Szörp nélkül kérem, köszönöm – szólt, s mindkét kezével megragadott egy-egy poharat.

Liza a meggyfának támaszkodott, s férjét néz-te, amint fejét teljesen hátrahajtotta, s egy hajtásra kiitta a vizet, mintha egyenesen a torkába öntötte volna. Liza már nem is csodálkozott. Abban a pil-lanatban ismét úgy érezte, elrontotta az életét, ki-játszották akarata ellenére, mielőtt gyanút fogott volna. Csak arra vágyott, hogy elmondja valaki-nek, összebarátkozzon valami idegennel, akinek egész életét évről évre elmesélheti.

Elfordította a fejét. Mellette a füvön Vladimir ült, Riri testvére, a két vendéggel. Úgy rémlett neki, hogy Vladimir magatartása megváltozott. Mintha másképpen viselkedne, felelősségteljeseb-ben, ünnepélyesebben. Pár pillanatig értetlenül né-zett rá. Majd hirtelen észrevette a cigarettát, amit a fiú óvatosan az ujjai között tartott. A füst kékesen szállt a kert meleg levegőjében, magányos fosz-

157

lány volt csupán, mely remegve beleolvadt a fény-be.

– Mi bajod? Fáj a fejed?Stere jött oda hozzá nyájasan, s megfogta kar-

ját.– Nincs semmi bajom – mosolygott Liza.– Ej, mintha nem tudnám! – kiáltott fel Stere

elég hangosan. – Hallottad azt a románcot. Te nem változtál: ugyanolyan szentimentális vagy, mint voltál!. . .

Stamate fölnézett, és hirtelen elpirult. Stere ba-rátságosan és elismerően pillantott rá.

– Nem énekelne nekünk valami vidámabbat is, mérnök úr? – kérdezte, miközben Lizát maga után húzva a csoporthoz közeledett.

Stamate föl akart állni, de Stere a vállára tette a kezét.

– Ne zavartassa magát, kérem, elvégre barátok között vagyunk. . .

– Arra gondoltam, esetleg a hölgy. . . – hebeg-te Stamate.

– Ő nem változott: szentimentális és romanti-kus maradt – mondta Stere mosolyogva. – Ezért kérdeztem: talán énekelne még valamit, valami vidámabbat. . .

Stamate megpróbált ismét fölemelkedni. Nem érezte jól magát, ahogy térdét karjával átkulcsolva ült a fűben, és kényszeredetten mosolyogva fölfelé nézett. Zavarát és kedvetlenségét túl élénk arcjá-tékkal igyekezett leplezni.

– Maradjon csak, uram, ne zavartassa magát – szólt Stere, s kezével ismét a vállára nehezedett. – Vagy állva jobban tud énekelni?

– Nem hiszem, hogy a kertben jól hat az ének – mondta Liza. – Nem megfelelő a környezet. . .

Vladimir ingerülten dobta át a csikket a keríté-sen. Épp akkor szakították félbe a beszélgetést,

158

amikor a legjobban belemelegedett, amikor sike-rült leküzdenie az ebéd alatti félénkségét.

– Hogy is énekelne valaki ebben a hőségben? – kiáltott föl gúnyosan: – Jobban tennétek, ha ti is leülnétek a fűbe, s beszélgetnénk, míg beesteledik. A kapitány úr egy csomó érdekes dolgot tud. Azt mondta, nemrégiben olvasott egy könyvet.

– Ugyan, kérem! – mentegetőzött a kapitány.– Úgy látom, valóságos tudós, komolyan! -bosszantotta tettetett csodálattal hangjában Ste-

re.– Hallanád csak, Liza, hogyan mesél Jézusról!

– kiáltott föl Vladimir.Liza erre a hírre csodálkozást és érdeklődést

mutatott.– Ki tudhat meg valaha is valami biztosat Jé-

zusról! – szólt Stere csöndesen.– Vannak dokumentumok – vett erőt bátorta-

lanságán Manuilǎ kapitány.– És vajon ezek a dokumentumok nem a papok

kezéből kerülnek-e ki? – kérdezte gúnyosan Stere. – Megismétlem, amit annyiszor mondtam már: a vallás a parasztok, az alacsonyabb rangú emberek számára való, akik máskülönben folyton lázonga-nának. . . Vagy másképp is mondhatjuk: Jézus az erkölcsösség, az önfeláldozás eszményképe volt, s sorolhatnánk tovább: Senki sem vitathatja, hogy eszménykép volt, ellenkezőleg, követendő példának kellene tekintenünk. . .

– Miről vitatkoznak oly hevesen? – kérdezte váratlanul Dorina, a csoporthoz közeledve.

A kapitány udvariasan fölállt, Stamate követte. Sterének nem maradt ideje, hogy közbeszóljon.

– Jézus létezéséről beszélgettünk – mondta Liza. – A kapitány úr nemrég olvasott egy köny-vet, és éppen el akarta nekünk mesélni. . . .

159

– Nem Az ember fia Emil Ludwigtól? – kér-dezte Dorina.

– Melyik Ludwig is ez? – szakította félbe Ste-re. – Nem az, aki Napóleon életéről írt? Lizács-kám, nekünk is megvan ez a könyv. . .

Manuilǎ kapitány diszkréten Dorinához for-dult, s úgy válaszolt, hogy a többiek ne hallják:

– Nem, kisasszony, egy kevésbé híres könyv-ről volt szó. Egyébként nem is annyira új, körülbe-lül tíz éve jelent meg. Le mystére de Jézus a címe, s P. I. Couchoud írta. . .

– Adja kölcsön nekem – kérte Vladimir.– Örömmel, uram – felelte kifogástalan modor-

ban a kapitány.Liza kezdett más szemmel nézni rá, rokonszen-

vesebbnek találta. Csöppet sem tűnt ostobának. Aztán meg Sterének is alkalmat adott arra, hogy visszaszerezze tekintélyét. Amit Jézus létezéséről mondott a férje, elég érdekesnek hatott. Jóllehet, szabatosabban is kifejezhette volna magát, beszél-hetett volna a keresztény misztikáról, a székesegy-házakról. . .

Vladimir szeretett volna a kapitánnyal, Stama-téval és Dorinával odébb húzódni, hogy külön cso-portot alkotva háborítatlanul beszélgethessenek, de Riri megfogta a karját, és félrevonta.

– Menj be a házba – súgta a lány –, hív Aglaia.Vladimir hosszú léptekkel a főbejárat felé sie-

tett, mint valami atléta; ami mindig szoborszerű jelleget kölcsönzött alakjának, mintha csak arra akarná emlékeztetni, hogy mindössze tizenkilenc esztendős, bölcsészhallgató, és előtte áll az egész élet.

Solomonnét az ebédlőben találta, épp a fiókban kutatott, tiszta asztalkendőket keresett.

– Hívtál? – kérdezte a fiú; mélyeket lélegez-ve.

160

– Meg akartam tőled kérdezni, elvihetjük-e a gramofont a kolostorhoz – mondta Solomonné.

Vladimir néhány pillanatig hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Nehezére esett a válasz, annyira váratlanul érte a kérdés, mely oly távol esett azoktól a gondolatoktól, amelyeket az előbbi beszélgetés kavart föl benne.

– Nem tudom, marad-e idő arra, hogy táncol-junk – mondta szórakozottan. – Estefelé érünk oda, meg kell nekik mutatnunk a tavat, az erdőt és a többi dolgot. Aztán vacsorához ülünk. . .

– Akkor hiába hoztad el a gramofont – jegyez-te meg Solomonné.

– Azt hittem, itt fogunk-táncolni – mentegető-zött Vladimir.

– Látom, leültek beszélgetni – mondta Solo-monné, fejével a kert felé intve. – Nem is lesz ked-vük majd bejönni.

– Sokkal kényelmesebb odakinn – engesztelte, Vladimir. – S azt hiszem, nektek is kellemesebb, hamarabb megszabadultok a vendégektől. . .

Vladimir elnevette magát, ezzel is hangsúlyoz-va a tréfát. De egy kicsit ő is hibásnak érezte ma-gát. Amikor egy héttel ezelőtt Solomonné telefo-nált neki Bukarestbe, s Ririvel együtt meghívta Fierbinţi-be, ő ajánlotta, hogy elhozza a gramo-font, hadd legyen jó hangulatuk a vendégeknek. Tudta, honnan fúj a szél, s miután jól ismerte Dor-inát, előre félt a fagyos légkörű ebédtől s az una-lomba fulladó délutántól. Ha a gramofon kéznél lesz, a fiatalok asztalbontás után azonnal táncol-hatnak, s megtörik a jég. Főként pedig tisztában volt vele, mennyi örömet szerez a tánc Solomon-nénak, aki az év jó részét távol töltötte Bukarest-től, egy falu szélén, kettesben a férjével.

161

– Neked hogy tetszik a kapitány? – kérdezte pár pillanat múlva, mivel Aglaia nem válaszolt. – Tudod-e, hogy most, a végén már föloldódott?

– Csináljatok, amit akartok, én nem avatkozom bele – mondta Solomonné élesen.

Vajon mi ütött belé, hogy ennyire durcás ma? kérdezte magában Vladimir csodálkozva. Talán mert senki sem udvarolt neki. Eszébe jutott, Ag-laia csak akkor szórakozik, ha valaki állhatatosan, udvariasan és gálánsan foglalkozik vele valaki, csak az ne Solomon úr legyen. Szerencsétlenségé-re ma nem volt lovagja. A kapitánynak Dorinával kellett volna foglalkoznia. A barátja pedig, a mér-nök, nagyon félénknek látszik. Ha táncoltak vol-na..

– Talán itt kellene rendeznünk valamit – állha-tatoskodott a fiú. – Még öt óra sincs. Csak fél nyolc körül indulunk. . . ha táncolnánk, esetleg al-kalmat adunk nekik, hogy jobban megismerkedje-nek. . .

– Mostanáig még arra sem volt idejük, hogy beszélgethessenek – szólt Solomonné. – Vala-mennyien a nyakukon ültök.

Mindketten elhallgattak. Vladimir valami al-kalmas ürügyet keresett, hogy visszamehessen a kertbe.

– A barátja kicsoda? – kezdte újra Solomonné.– Én is ma ismerkedtem meg vele. Azt mond-

ja, agrármérnök. Stere azzal nyaggatja, hogy a kertben is énekeljen.

– Ő mindig így viselkedik – mondta az asz-szony.

Vladimir érezte, másra kell terelnie a szót, Ag-laia bármelyik pillanatban belebonyolódhat a csa-ládi ügyek részletezésébe, s akkor kénytelen lesz végighallgatni, anélkül hogy valakit is megvédhet-ne.

162

– Mi lenne, ha azt javasolnánk nekik, nézzék meg a falut? – kérdezte a fiú váratlanul.

Aglaia csodálkozva és csúfondárosan nézett rá. Már éppen azt akarta mondani: „Mintha Zsorzsot hallanám!”, amikor nyílt az ajtó, és Solomon úr lé-pett be.

– Liza érdeklődött utánad – mondta, miközben zsebkendőjével legyezgette magát. Majd Vla-dimirhoz fordult. – Kár, hogy nem voltál te is ott! Hallottad volna, milyen szépen magyaráz! Tudjá-tok meg, tanult ember, s szép jövő előtt áll. . . – Közelebb ment a feleségéhez. – Mi is megyünk a kolostorhoz, megígértem nekik. . . Majd elfelej-tettem – tette hozzá pár pillanat múlva –, Zamfi-rescuék is ott vannak. Ma reggel érkeztek; egye-nesen Bukarestből. De az erdőnél megálltak. . .

Solomonné egyszeriben kíváncsi lett.– Honnan tudod?– Itt van az az ember a bíróságról. Szódásüve-

gért küldték a faluba. . .Vladimir élt az alkalommal, hogy Solomonné

belemerült a beszélgetésbe, s visszament az udvar-ra. Valamennyien a meggyfa alá gyűltek. Manuilǎ kapitány most sokkal fesztelenebbnek, sokkal köz-vetlenebbnek látszott. Dorinával és Lizával társal-gott. Riri és Stere Stamate mellett álltak.

– Nekem is meséljétek el, miről beszélgettetek – kezdte Vladimir, és igyekezett palástolni bosszú-ságát. Már ahogy a csoporthoz közeledett, érezte: elfelejtkeztek róla, ezek az emberek beszélgetésük során figyelembe sem vették, amit mondott, okos megjegyzéseit, melyeket akkor, tett, amikor még csak hármasban ültek a fűben, ő és a két vendég. Hiúságában sértették meg; hiszen lényegében ő terelte komoly dolgokra a beszélgetést, ő hozott áldozatot, amikor a két idegennel szóba állt, s ő vette a bátorságot, hogy a köznapi témák helyett

163

problémákról és könyvekről kezdjen vitát. Ha ő nincs, a kapitány nem mert volna ilyen komoly dolgokról beszélni.

– Mindenféle eretnekségről beszélgettünk, fia-talember – válaszolt a kapitány.

Vladimir hálás volt ezért, s közelebb jőve rá-mosolygott.

De Dorina félbeszakította:– Szeretném, ha megmondanád, mire gondolsz

általában, amikor a semmibe meredsz – szólt a lány, folytatva az előbbi beszélgetést.

– Sohasem tudom, mire gondolok, amikor a semmibe meredek – felelte Liza. Most ő is elemé-ben érezte magát. Érdekelte a vita.

Általában annyira fáradt vagy, hogy semmire sem emlékszel szólt közbe Vladimir.

– Hát magával megtörtént-e, hogy úgy érezte, ugyanazt a dolgot egyszer már átélte ?– kérdezte élénken Dorina. – Például mindaz, ami most itt, a kertben végbemegy, egyszer már megtörtént pon-tosan azokkal az emberekkel, s ugyanazokat a sza-vakat ejtették ki?!. . . .

Láthatóan annyira érdekelte a kérdés, hogy vá-laszra sem hagyott időt a kapitánynak, hanem egész sor részletet és magyarázatot fűzött hozzá.

–. . . Tudja, néha, elfog az iszonyat; amikor előfordul velem, hogy azt hiszem: pontosan ugyanazt a dolgot már átéltem. . .

Abban a pillanatban úgy rémlett neki most is ez fog történni. De nem, képtelenség. „Manuilǎ kapitánnyal sohasem találkoztam” – gondolta ma-gában megnyugodva a lány. Mégis enyhén meg-borzongott.

– Ha valamiért bánom, hogy miért nem a filo-zófia szakra iratkoztam be, akkor éppen e lelki problémák miatt – szólt Vladimir. – Nálunk, a tör-ténelem szakon semmire sincs megoldás..

164

Solomon úr jött ki a verandára.– Ki kér kávét, ki kér teát, s kinek kell grama-

fonlemez?– kiáltotta kedélyesen.Stamate nevetett. A közbeszólást nagyon jópo-

fának találta. Stere különben a iaşii kiütésesti-fusz-járványról mesélt nekik, ami a háború alatt tört ki, s nem hallgathatta a másik csoport vitáját. Időnként nagyon tisztán kivehette Liza minden szavát. Milyen örömmel válaszolt volna neki. Annyi mindent lehetne mesélni, megvitatni. Sőt Ririvel is, aki nagyon jóravaló lánynak látszik..

– Gyorsan döntsenek! – hallatszott újra Solo-mon úr hangja.

– Táncolhatnánk egy kicsit – suttogta Riri. Mindnyájan a veranda felé indultak. Stamate kissé hátramaradt.

–. . . Nagyon jó az elemzőképessége – hallotta Liza hangját;

3.

Amikor a kocsik elindultak Fierbinţi-ből, már al-konyodott. A hőségnek nyoma sem maradt. Az ég-bolton megjelentek az első csillagok.

– Remek esténk lesz! – mondta Dorina, Manu-ilǎ kapitány felé fordulva.

– Kár, hogy nem aszfaltozott az út. . . – sajnál-kozott Vladimir.

Ami igaz, az igaz, kocsijuk nehezen haladt elő-re. Régóta nem esett az eső, s helyenként tenyér-nyi vastag por borította az országutat.

– Majd ha elkanyarodunk az erdő felé, ott jobb lesz az út – mondta a gépkocsivezető.

Liza a kocsi párnás ülésének támasztotta tarkó-ját, és mohón szívta a mező levegőjét. Milyen jó,

165

hogy Stere a másik kocsiban maradt, ami csak több mint félóra múlva érkezik. . .

– Milyen csillag ez? – mutatott rá Dorina, kar-ját váratlanul fölemelve.

– Az esthajnalcsillag! – kiáltott föl Vladimir. – Ennyit sem tudsz a csillagokról?!

Manuilǎ kapitány elmosolyodott, s gálánsan, anélkül hogy a lányra nézett volna, így szólt:

– Lehet, hogy a kisasszony még sohasem volt szerelmes. . . Az esthajnalcsillag ismeréséhez ép-penséggel nem kell érteni a csillagászathoz. . .

– Így van – helyeselt Liza. – Eminescu is meg-írta. . .

Dorina abban a pillanatban megkísérelte föl-idézni az Esti csillag sorait, de csak néhány töre-dék jutott az eszébe..

– Milyen szép is lenne, ha az ember a városon kívül, egy kis falusi házban élhetne. . . – szólalt meg újra Liza.

Amikor kimondta, úgy érezte, ha volna egy tó-parti villája valamelyik Bukarest környéki erdő-ben, az maga lenne a boldogság. Pár hónappal ez-előtt látott egy amerikai filmet, mely tele volt ilyen elegáns, város széli villával, széles teraszú, fehér házacskák rejtőzködtek az erdőben. Snagovban is akadnak fényűző villák, pontosan a tó partján, előttük motorcsónak várakozik, s könnyedén rin-gatózik a vízen. Mint külföldön. . .

– Végre megszabadulna az ember a tömegtől, a zajtól, a telefonoktól – tette hozzá álmodozva, mi-alatt továbbra is az eget nézte.

Az alkony fénye és csöndje annyira pihentető volt, hogy Liza szerette volna, ha a fővárosi élet valóban elcsigázta s megrongálta volna egészsé-gét, így méginkább élvezhetné az újfajta szépsége-ket. Abban a pillanatban nagyvilági hölgynek kép-zelte magát, akit kimerítettek a szilaj, éjszakai mu-

166

latozások, a diplomáciai bálok és teadélutánok, s kiábrándult a kalandokból – egy film hősnőjének, akitől az élet mostanáig semmit sem tagadott meg, s aki ennek ellenére a lelke mélyén továbbra is elégedetlen maradt. Mindig mást szeretne, örökké csak mást..

Manuilǎ kapitány felé fordult, s határtalan fen-sőbbséggel pillantott rá, mely egyidejűleg szelíd gúnnyal keveredett. Ha ők tudnák. . .

– Gyönyörű lesz ma a hold – mondta Dorina.– Sietnünk kellene, hogy maradjon időnk sétál-

ni.Most tértek le a mellékútra. A távolban, mint

valami ég alján feketéllő gerinc, föltűnt a kolostor erdeje.

– Vajon a többiek mit csinálnak? – kérdezte hátrafordulva Dorina. – Elindult-e már a kocsijuk?

A többiek a Solomon házaspár, Stere, Stamate és Riri voltak. Egyik erdész barátjuk autójával jöt-tek. Elég későn indultak, kocsijuk azonban jobb volt, és gyorsan közeledtek. A látóhatár másik szé-lén porfelhő magasodott.

– Ők azok – jelentette ki Vladimir, miután fi-gyelmesen megnézte.

– A maga barátja, a mérnök úr nagyon félénk – vette át a szót Liza.

– Amíg föl nem melegszik – magyarázta a ka-pitány. – Az igazság az, hogy egyikünk sem túl beszédes. Önök, a fiatalabb korosztály – Doriná-hoz fordult –, jóval közlékenyebbek, nagyon gyor-san barátkoznak. És jól teszik. . . Nekem például eléggé nehezemre esik, hogy úgy mondjam, paj-táskodjak olyan emberekkel, akiket rövid ideje is-merek, jóllehet a mi szakmánk

A másik kocsiban Riri, aki a vezető mellett ült, tenyeréből ellenzőt formálva megpróbálta felmérni

167

a távolságot, látni akarta, közelednek-e, már az előttük levőkhöz.

–. . . Úgy beszélek magával, mintha az öcsém volna, hallgasson rám – mondta Stere. – A maga korában minden azon múlik, hogy az ember ne késse le a vonatot. . .

– De hiszen nem is vagyok annyira öreg – ne-vetett Stamate csodálkozva.– Csak nemrég töltöt-tem be a harminchármat..

– Pontosan erről van szó – erősködött Stere. – Most kezdődik a veszélyes kor. Ha az ember egy-két éven belül nem határoz, akkor csak nagyon ké-sőn tudja megtenni, akkor pedig mindig megégeti magát, hallgasson csak rám. . .

Stamate pirulva nézte Riri tarkóját. Fejét nem merte megmozdítani, nehogy találkozzon Solomo-nék tekintetével. Mekkora baklövést követett el, amikor ebbe a házasságról szóló vitába belement. Naivnak kellett volna tettetnie magát, mintha sem-mit sem tudna arról, mit tervez a Solomon család a kapitánnyal.

Mégis kezdetben tetszett neki, hogy a házas-ságról beszélgetnek, főként mert azt hitte, ezzel a kapitánynak tesz szívességet, aki Dorinával előre-ment. Az is lehet, hogy valóban azért ültették ebbe a kocsiba, hogy a családdal elbeszélgessen. . . Ám a beszélgetés, noha eleinte személytelen volt, s közhelyekre szorítkozott, nagyon hamar ráterelő-dött. Stere szinte minden előzmény nélkül meg-kérdezte, miért nem nősül meg. . .

– Szörnyen tapintatlanok vagyunk – szólalt meg váratlanul Solomonné. Ugyanakkor cipője or-rával diszkréten megérintette Stere lábát. Amikor sógora feléje fordult, Solomonné fölháborodva összevonta szemöldökét, arca szinte eltorzult a dühtől.

168

– Aglaia! A másik kocsi megállt! – kiáltott föl Riri, és fölemelte kezét.

Mindnyájan odanéztek előttük, mintegy ötszáz méterre tőlük, majdnem az erdő szélén, a kocsi megállt.

Valaki mindkét karjával integetett az országút közepén. Magas, barna fiatalember volt, hajadon-főtt, orrán napszemüveg. Valószínűleg elfelejtette levenni, hiszen a nap mar nyugovóra tért, éppen alkonyodott.

– Ne haragudjanak, hogy megállítottam önöket – mondta nagyon udvariasan, miközben kezét üd-vözlésre emelve közeledett. – Valószínűleg Cǎldǎ-rusani-ba mennek, és szeretném megkérni önöket, vigyenek engem is magukkal a kocsi lépcsőjén.

Mosolygott, de egyáltalán nem volt zavarban. Jobb kezét a gépkocsi ajtajára támasztotta, baljával pedig óvatosan levette szemüvegét. Dorina össze-rezzent. A férfi pupillája szokatlanul tág, tekintete pedig nagyon éles volt, szinte égetett. Szavain, mozdulatain látszott, jó családból való. Liza elis-merő pillantást vetett sportos, tökéletes szabású öl-tönyére, a kabátján levő divatos, nagy zsebekre.

–. . . Eltévedtem, ha ilyesmi lehetséges! – tette hozzá vidáman a fiatalember. – Jobban mondva el-aludtam az erdőben, a barátaim pedig továbbmen-tek a kocsival. Mi is a kolostorhoz indultunk. . .

A kapitány fölemelkedett, hogy átadja neki a helyét.

– Nem szeretném zavarni önöket – szabadko-zott az ismeretlen. – Amikor azt mondtam, hogy a kocsi lépcsőjén utazom, egyáltalán nem túloz-tam. . . Nagyon jól megleszek itt is. . .

– Inkább mi húzzuk egy kicsit össze magunkat – szólalt meg Liza. – Vagy pedig Dorinát az ölem-be ültetem..

169

A fiatalember megadta magát. Szakadatlan bo-csánatkérések közepette bemászott a kocsiba.

– Ha megengedik, bemutatkozom – mondta. –A nevem Sergiu Andronic, foglalkozásom pilóta, azaz majdnem pilóta. . .

Valamennyi fogát elővillantva újból elnevette magát. Amikor kezet nyújtott, Liza észrevette, hogy a fiatalember inkább napbarnított, mint bar-na. Szenvedélyes sportembernek látszott, aki a nap jó részét a szabad levegőn tölti. Sergiu Andronic úr tökéletes eleganciával kezet csókolt. Dorina el-pirult. A fiatalember hajából egészséges, férfias, alig érezhető illat áradt.

– Ismerkedjen meg akkor a többiekkel is szólt Vladimir, mert észrevette, hogy a hátsó kocsi kö-zeledik.

Sergiu Andronic hátrafordult. A másik kocsi megállt mellettük az országúton. Vladimir bemu-tatta a többieknek is. Sterét nagyon jó kedvre derí-tette az esemény.

– Sose búsuljon, ha nem találja a barátait – mondta –, velünk marad.

A fiatalember meghajtotta a fejét, és megkö-szönte. Nem látszott különben bosszúsnak, még csak nyugtalannak sem. Mihelyt a kocsi hátuljá-ban helyet talált magának Liza – aki Dorinát az ölébe ültette – s Manuilǎ kapitány között, megle-hetősen pergő nyelvvel beszélni kezdett, sőt még viccekkel is próbálkozott. „Milyen sokat jelent, ha az emberben megvan a l'usage du monde” –gon-dolta Liza, akit valósággal elbűvölt ez a fiatalem-ber, akiből szinte sugárzott az önbizalom és a kép-zelőerő.

– Ma reggel jöttünk Piperából, hogy az erdő-ben ebédeljünk – kezdte, alighogy a kocsi elindult. – Eljöttek értem, hogy magukkal hozzanak már-mint a barátaim. . . Gyakorló repüléseket végzek

170

ott. . . Ám ne higgyék, hogy egyedül is tudok re-pülni. Most tanulok. . .

Dorina és Liza szájtátva hallgatták: Micsoda gyönyörűség lehet, ha repül az ember!. . .

– Elég nehéz lehet – szólt közbe Vladimir, akit hirtelen elkapott a hév.

– Amikor először száll fel a repülőgéppel, ak-kor rossz. Az embernek az a benyomása támad, hogy mindennek vége, sohasem jut vissza ép bőr-rel a földre. . . Később megszokja, és tetszik neki. Úgy érzi, hogy csak fent kezd el élni. . .

Manuilǎ kapitány kicsit szomorúan elmosolyo-dott magában. Milyen irodalmiaskodva beszél ez a fiatalember, s szavai mégis milyen rendkívüli ha-tással vannak hallgatóira. Különösen a hölgyekre. No, nézd csak. . .

Valóban, Dorina és Liza átszellemült arccal hallgatták. Olyan ritkán fordult elő velük, hogy egy pilótával társaloghassanak. . . És olyannal még sohasem találkoztak, aki civilben van, fiatal, elegáns, és velük egy kocsiban utazik, ezenkívül még hálás is, mert maguk közé fogadták. . .

–. . . Ne ijedjenek meg, amikor majd bemuta-tom önöknek a barátaimat – folytatta a fiatalem-ber. – Hátborzongató fickók. Nem is tudnám meg-mondani, hogy néznek majd ki, amikor találko-zunk. Amikor otthagytam őket, józanok és illem-tudóak voltak; pontosabban ők hagytak ott en-gem. . .

Ismét elnevette magát. Egészséges, férfias ne-vetése ragadósnak bizonyult. Mindkét nő vele ne-vetett. Manuilǎ kapitány beérte egy mosollyal. Egy ilyen fiúra nem lehet haragudni. De minden bizonnyal nagy lókötő lehet..

Hát alaposan megrémít bennünket! – kiáltott fel Liza, aki végre megtalálta azt a csevegő han-got, amit a fiatalember megjelenése óta keresett.

171

– Kik a barátai? – kérdezte Dorina megszep-penve.

– A legtekintélyesebb egy mérnök a Reşiţa Művekben – magyarázta komoly arccal. Andronic. – A társaság többi tagja zömében nő, egy építész-ből és barátnőiből, két csodaszép külföldi hölgy-ből áll. Többet én sem tudok. . .

Dorina kényszeredetten mosolygott. Nem lesz éppen kellemes, előfordulhat, hogy a lányok egy kukkot sem tudnak románul, s a társalgás franciául folyik majd, s ez egyáltalán nem volt ínyére.

Liza épp ellenkezőleg, boldog volt, hogy fran-ciául beszélhet. Két évig Párizsban élt, különben mindig igyekezett franciául társalogni a barátnői-vel. . . Aztán meg, ki tudhatja, lehet, hogy az ide-gen hölgyeknek egy csomó érdekes ismerősük van Bukarestben. Diplomáciai körökben foroghatnak, teadélutánokra, főúri bálokra járhatnak. . . Bár-hogy is vesszük, nagyon kellemes találkozás. Re-mekül fognak szórakozni. . .

– Milyen kár, hogy nem hoztunk fürdőruhát – kezdte újra Andronic, amikor a kolostorhoz köze-ledtek. – Nem is képzelik, milyen kellemes éjsza-ka, holdvilágnál fürödni a tóban.

– De biztosan hideg van –jegyezte meg Vladi-mir. – Még csak májusban vagyunk.

– Á, dehogy, én februárban is megfürödnék – kiáltott fel a fiatalember.

Őszintének látszott. Egyébként gyorsan és so-kat beszélt, magabiztos volt, de szavai nem hatot-tak üres hencegésnek. Ha az ember széles vállára, izmos, napbarnított karjára nézett, természetesnek találta, hogy valamelyik februári reggelen fürödni látja.

– Ha feljön a hold, okvetlenül éjjeli zenét kell adnunk a csónakban – tette hozzá az ifjú. – Arzén-nek van egy balalajkája.

172

– Kinek? – kérdezte Liza csodálkozva.– Arzén barátomnak, akiről beszéltem. – De

miért hívják így? – nevette el magát Liza.– Ó! Ha tudnák, hány nő tette magát tönkre

miatta már eddig is – csóválta meg a fejét Sergiu Andronic.

A kocsi befordult a fasorba, és a kolostor kapu-ja előtt csendesen megállt. Csak itt, a fák között vették észre, hogy jócskán beesteledett. A két nő úgy érezte, hideg borzongás fut végig a hátukon.

4.

A társaság tagjai – miután a bőröndöket és az en-nivalóval teli kosarakat a kolostor vendéglakosztá-lyában hagyták – épp a tóhoz indultak, amikor Sergiu Andronic futott utánuk a cellák felől.

– Sehol sem találom a barátaimat! – kiáltotta bosszúsan, de mintha mulattatta volna a galiba, amit ő maga okozott. – Mintha a föld nyelte volna el őket!. . .

Dorina akaratlanul is örvendező mozdulatot tett, amit Riri és Manuilǎ kapitány egyszerre vett észre.

– Talán visszamentek Bukarestbe – kockáztatta meg a lány.

– Nem, ezt semmi esetre sem tették – felelte Andronic. – Sejtem én, mit csináltak, egy másik kolostornál lyukadtak ki!. . .

Elnevette magát, s mindkét kezét zsebre vágta, úgy nézte a tavat, mintha mi sem történt volna.

– Ne essen kétségbe – mondta Stere –, holnap reggel magunkkal visszük kocsival.

– Köszönöm, uram! De az a kérdés, miben al-szom az éjjel, és reggel hogyan fogok megborot-

173

válkozni!. . . – Liza felé fordult, aki mosolyogva nézett rá. – Bocsásson meg, asszonyom, ezekért a tapintatlan részletekért. De ha tudná, hogy az éj-szaka folyamán milyen félelmetes alak lesz belő-lem, ha sejtené, micsoda ocsmány szakállam nő. . . Hát az borzasztó!. . .

A hölgyek nevetni kezdtek, különösen Solo-monné.

– Szörnyű! Egyáltalán nem túlzok – erősködött Andronic. Nem is mernek majd beereszteni a ko-csiba. Talán majd a csomagtartóba. . .

Annyira őszintén, annyira keresetlenül beszélt, hangjában annyi közvetlenség volt, hogy még Ma-nuilǎ kapitány sem tudta visszafojtani nevetését.

– Szerintetek van-e még időnk csónakázásra? – kérdezte Vladimir.

Solomon úr az órájára nézett. Továbbra is há-zigazdának tekintette magát, itt a kolostornál is. Különben itt is mindent ő intézett. A vendéglak-osztályt az ő felügyeletére bízták. A legtöbb szer-zetes ismerte.

– Háromnegyed nyolc! – közölte Solomon úr. – Ha nem vagytok éhesek. . .

– Hagyd csak, testvér, egész éjjel terített asztal var ránk! – szólt közbe Liza.

Mindenáron csónakázni akart, az ismeretlen ifjúval az oldalán. Solomon úr Liza hangjából érezte, bakot lőtt, amikor a vacsorát emlegette.

– Ahogy jónak látjátok, csak legyen elég csó-nak. . .

Andronic leereszkedett a tópartra, nagyon kö-zel a vízhez; kész csoda, hogy nem süllyedt a tompa fényű, nedves iszapba. Úgy látszott, mintha egy pontra meredne a tó közepén.

– Nehogy megcsússzon! – kiáltotta Stere. – Ronda, gonosz víz ez!. . .

174

A fiatalember arcán zavarodott mosollyal for-dult vissza.

– Mintha én nem ismerném!. . . Épp azt néz-tem, vajon pontosan emlékszem-e még arra a hely-re, ahol vagy két évvel ezelőtt elsüllyedt a csónak, és majdnem megfulladtam.

– Mit beszél? – kérdezte Solomon úr riadtan.Andronic fölfelé indult a parton, a többiekhez.

Mintha kicserélték volna: gondolataiba mélyedt, szinte mélabúsnak látszott. Kezét megint a zsebé-be rejtette. Lábát alig vonszolta maga után. Mintha temetőből tért volna vissza.

– Majdnem belefúltam. . . szavakkal nem le-het kifejezni, ami történt – tette hozzá. – Akkor fulladt meg egyik ügyvéd barátom, Haralambie. . .

– Uram, csak nem volt ön is a csónakban?! Bá-mulatos! Amikor a vízbefúlásról beszélt, már ép-pen emlékezetébe akartam idézni Haralambie ne-vét. Micsoda véletlen egybeesés! Tudja, én ismer-tem őt. Amikor megtudtam, szerettem volna ide-jönni,– de valami miatt nem jöhettem. . .

– Tárgyalásod volt aznap – emlékeztette Solo-monné.

– Így van – erősítette meg Solomon úr. – Vala-melyik peres ügyem nem tette lehetővé. Milyen kár azért az emberért!. . .

– De hát hogyan történt? – kérdezte Dorina iz-gatottan.

Andronic most még jobban vonzotta, valóság-gal elkábította. Annyi veszedelmen ment keresz-tül. . . Minden órában farkasszemet néz a halál-lal. . . Annyi rejtély övezte, annyira férfias jelen-ség, annyi kalandban volt része, hogy Dorina szin-te rajongva nézett rá. Úgy érezte, szinte agyon-nyomja valami óriási erő, miután közel, nagyon közel sodorta a szép ismeretlenhez, akitől azonban semmit sem remélhet. E pillanatokban a kapitány

175

még közömbösebb, még színtelenebb volt számá-ra. Rápillantott, jobb kezével zubbonya felső zse-bének gombját fogta, úgy hallgatta a beszélgetést.

– De hogyan történhetett ilyen szerencsétlen-ség? – ismételte meg kérdését Dorina.

– Nem nagyon értem én sem – mondta Andro-nic csendesen. – Hiszen nem először eveztünk már ezen a tavon. És ennek ellenére ott, a tó közepe tá-ján – karját fölemelve arrafelé mutatott – a csónak néhányszor megpördült és fölborult. . .

– Bizonyára örvénybe kerültek – jegyezte meg Stamate.

– Kétségkívül – felelte Andronic, miután né-hány pillanatig merően a szemébe nézett. – De még az sem lett volna komoly baj. Mindketten egyaránt jól úsztunk. Aztán meg ott volt a csónak, az is segítségünkre lehetett volna. . . De elsüly-lyedt, uraim, meg sem állt a tó fenekéig, mintha elvarázsolták volna vagy ólomból lett volna. . .

Néhány pillanatig hallgatott. Valamennyien iz-gatottak s nyugtalanok voltak. Elment a kedvük a csónakázástól. Mintha váratlanul esteledett volna be, a sötétség hullámokban ereszkedett alá az erdő felől.

– Sűrű nád volt a víz alatt – mondta Solomon úr. – Tudom, szóba is került a kolostorfőnökségen, hogy kiirtják az egészet. De tüstént nő helyette másik..

– Ez a nádasok átka – szólt Andronic –, nem pusztulnak ki sohasem, állandóan nő új a víz alatt. . .

– És hamar belefúlt? – kérdezte Liza.– Én csak a fejét láttam pár pillanatig, aztán el-

merült. . . Magam sem tudom, én hogyan jutottam ki a partra. . .

– Isten segítségével – mondta Solomonné.

176

Andronic ajka szomorú mosolyra rándult. Hosszú ideig igy maradt, nem tudta elnyomni.

– Meglehet – felelte könnyedén.Csoportokra szakadozva, lassú léptekkel sétál-

ni kezdtek a tó partján. Vladimir vágyakozva nézte a csónakot, amit egy cölöphöz kötve maguk mö-gött hagytak. Andronicnak mintha eszébe jutott volna valami, mert megtorpant, kezét kivette zse-béből, és fölnevetett.

– Emiatt azonban nem veszíthetjük el a bátor-ságunkat! – kiáltotta váratlanul. – Ez nem jelenti azt, hogy mi nem csónakázhatunk!. . .

Kihívóan pillantott a többiek felé. Tekintete nyugtalanul csillogott, amint egyik arcról a másik-ra fordította. Vladimiron és Ririn hosszabban megpihent.

– Mi lenne, ha most csónákáznánk? – kérdezte a fiatalember, váratlanul visszafordulva. Stere megragadta a karját.

– Ne gyerekeskedjen! – mondta. – Ne kísértse az istent

– De ha egyszer nem tudok nyugodni. – suttog-ta Andronic inkább magának, miközben lopva a vízre pillantott.

Riri fölnevetett. Nagyon komikusnak találta Andronic kitörését. . .

– Inkább az erdő felé menjünk ajánlotta Solo-monné, s intett, hogy gyorsabban szedjék a lábu-kat.

A társaság ráérősen elindult, Andronic, Vladi-mir és Dorina hátrább maradt. Solomon úr meg-fogta felesége karját, s meggyorsította lépteit, hogy zavartalanul beszélgethessenek.

– Vajon ki lehet ez a pasas? – kérdezte ingerül-ten. – Nekem nem nagyon tetszik. . . Háttérbe szorítja a kapitányt. Anyám azt mondta, ma este valahogy el kéne rendezni a dolgot. . . Talán jobb

177

lenne, ha egyedül hagynánk őket, tudod, kettejü-ket. . .

Solomonné unottan hallgatta férje bizalmas közlését. Tekintete lustán megpihent a szemközti fák árnyékán.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte ernyedten. –Ha egyszer meghívtátok, nem mondhatjátok neki, hogy a terhetekre van. Elvégre nem úgy néz ki szegény, mint aki teszi a szépet Dorinának. . .

– Hát azt nem – mentegetőzött Solomon úr. – Nem is ezt akartam mondani. . . De tudod, ez az alak, ez az Andronic világlátott ember, és minden-kit megszédít a szavaival. . . A kapitány már ko-molyabb, nem üti bele mindenbe az orrát, s ha a beszélgetés nem kedvére való, mint láttad, nem szól egy szót sem. . .

Kis ideig hallgatott, várta, mit szól hozzá a neje. De Solomonné éppolyan szórakozott és fi-gyelmetlen volt, mint az előbb.

– Tudod, nekünk kellene kezdeményeznünk – próbálkozott újra Solomon úr. – Valahogy el kéne különítenünk őket, aztán meglátjuk, mi lesz, talán a fiúnak is van valami mondanivalója. . . Minden-esetre jobban meg kell ismerniük egymást. . . De hogyha ez a fickó örökké a sarkukban van. . .

– Az imént még nem voltál ennyire ingerült – juttatta eszébe Solomonné mosolyogva. – Mi ütött beléd?

Solomon úr elvörösödött, s megszorította fele-sége karját.

– Drágám, most nincs időnk a tréfára – mond-ta, s még szaporábban szedte a lábát. – Valahogy rendeznünk kell a dolgot, nemde?!. . . Hiszen most együtt a család, meg kell tennünk mindent. . .

Abban a pillanatban Solomonné finoman ol-dalba bökte, s intett, hogy álljanak meg. Az erdő irányából a Zamfirescu család közeledett feléjük.

178

A Zamfirescu lány vette őket észre először, s elé-jük sietett üdvözlésükre.

– Ó! Mennyire örülök, hogy ti is itt vagytok! – kiáltotta.

Mögötte fáradtan lépkedve Zamfirescuné jött a két férfival, urával és sógorával.

– Ti is itt töltitek az éjszakát? – kérdezte Zamfirescuné örvendezve.

Most már biztos a pókercsata. Minden eshető-ségre számítva két csomag kártyát is hozott magá-val Bukarestből, egész úton rejtegette őket a kocsi-ban.

– Egész társaság van itt – jelentette ki Solo-monné, hangjában némi gőggel, s széles mozdulat-tal a többiekre mutatott, akik lassan lépkedtek a mezőn. – Van köztük egy pilóta barátunk is, na-gyon szórakoztató fiatalember. . .

Valóban, elsőként Andronic érkezett, nyomá-ban Vladimir, Stamate és Riri. Dorina leghátul maradt Lizával és Manuilǎ kapitánnyal. Mintha szándékosan távol tartotta volna magát Andronic-tól, kerülte tekintetét. Különben az ifjú jól érezte magát, s akárkivel állt szóba, ugyanolyan hévvel beszélt. Nem kereste senki társaságát. Csupán azért távolodott el Vladimirral, Ririvel és Stamaté-val a csoporttól, mert mindannyiuknak fiatalos já-rásuk volt. Ha Vladimir és Riri nem annyira óva-tos ők sejtették, miért különült el a Solomon há-zaspár –, Andronic régen beérte volna őket.

–. . . és Zamfirescu kisasszony – fejezte be mo-solyogva Solomonné a bemutatást.

Hízelgő pillantást vetett Andronicra. Nem min-denki mutathat be egy pilótát, aki elegáns sport-ember és arisztokratikus jelenség. . .

– De hiszen ez egy egész társaság! – kiáltott fel Zamfirescu úr, látva, hogy a többiek is közeled-nek.

179

Átvillant az agyán, milyen élceket lehetne ki-eszelni a kolostorra. Most kolostor-e vagy nyara-ló? – például, vagy ez még jobb, férfiaknak szóló megjegyzés: milyen kár, hogy nem apácakolos-tor. . .

– Hát te hogy kerülsz ide, Dorina? – kérdezte Zamfirescu kisasszony, és átölelte.

– Engedd meg, hogy bemutassam. . .Manuilǎ kapitány és Stamate kifogástalan ud-

variassággal meghajtották magukat. Zamfirescuné fölbecsülte őket szemével. Derengeni kezdett előt-te: férjhez akarják adni Dorinát, el akarják kábí-tani ezt a pasast. . . Természetesen Stamatét, rajta akadt meg a szeme. Elég mulya fickónak látszik, hamar bekapja majd a horgot.

– Az erdőből jöttünk – csicseregte Zamfirescu kisasszony. – Ó, ha tudnád, milyen-csodálatosan szép!. . .

Elragadtatva félig lehunyta szemét.– Mi is oda megyünk szólalt meg Liza, kicsit

bosszúsan, amiért megelőzték őket: Úgy érezte Most, hogy Zamfirescuék megfosztották valami-től, hogy az erdőt már nem találja olyan szépnek, miután mások látták. Zamfirescu kisasszony fölki-áltása és magyarázata idegesítette. Megpróbált közbevágni.

– Sietnünk kell, gyerekek – vette át a szót, Vla-dimirhoz és a többiekhez fordulva. – Különben sö-tétben botorkálhatunk, amíg feljön a hold. . .

– A főúton menjetek, amelyik az erdő közepén vezet keresztül – sietett a tanáccsal Zamfirescu kisasszony. – Máskülönben eltévedtek. . .

– Igen, igen – válaszolt Liza indulás közben. – Aztán majd találkozunk a kolostornál. . .

Liza, a Solomon házaspár és Stamate bemen-tek az erdőbe. Kissé hátrább a kapitány, Dorina és

180

Stere követte őket. Andronic és a többiek beszél-getve kedvükre csatangoltak.

– Én biztosan félni fogok – mondta Riri nevet-gélve. Nehogy megijesszetek!. . .

– Én nem ígérek semmit – felelte Andronic ko-moly képpel. – Rémségek nélkül nem is erdő az erdő.

Dorina meghallotta utolsó szavait, és álmodoz-va elmosolyodott. Járás közben többnyire maga elé bámult.

– Ez a hely való a barátjának – mondta Stere a kapitány felé fordulva. – Az erdőben kéne énekel-nie, éjszaka. . .

– Igen, szép lenne – hagyta rá Manuilǎ kapi-tány szórakozottan. – De azt hiszem, egy városi embernek nehezére esne – tette hozzá.

– Rabló-pandúrt kellene játszanunk – hallotta Dorina ismét Andronic hangját. – Ha nem engem választanak meg a pandúrok kapitányának, egész éjjel nem fognak el senkit. . .

Riri fölkacagott, Dorina továbbra is kényszere-detten mosolygott. Kezdte bosszantani, hogy Riri, Andronic és Vladimir folyton együtt van.

– Vigyázzon, kisasszony!. . .A kapitány hangja volt. Dorina figyelmetlen-

ségből egy száraz ágra lépett. Nem is annyira a reccsenéstől, mint inkább a kapitány kiáltásától ijedt meg. Amikor a kapitány felé fordult, tekinte-te találkozott a férfiéval. Szeme úgy csillogott a sötétben, mint a macskáé. Dorina összerezzent.

– Megkarcolta magát? – kérdezte a kapitány, s megfogta a karját.

Hangja most mélyebb volt, s melegebben csen-gett. Mozdulatai is lágyabbak, gyöngédebbek vol-tak.

– Elszakítottad a harisnyádat? – kérdezte Riri a hátuk mögül.

181

Odaszaladt hozzá, hogy megnézze, mi történt. Nyomában hosszú, ruganyos lépteivel Andronic is odaért.

– Nem azért jöttem, hogy megnézzem, elsza-kadt-e a harisnyája – mondta nevetve. – Azt javas-lom, játsszunk valamit. . . Kapitány úr, ugye maga is velünk tart? – tette hozzá bizalmaskodva, s Manuilǎ felé fordult.

– Örömmel, ha harmincon felülieket is befo-gadnak – egyezett bele a kapitány.

– Nos, a következőről van szó – magyarázta Andronic. – Sorban, valamennyien elindulunk. . . De ehhez egy világító számlapú órára van szüksé-günk – jelentette ki.

– Stamaténak van egy jó órája, sötétben is tö-kéletesen látható – szólt a kapitány.

Előrenézett, azt a csoportot kereste, ahol a ba-rátja volt. Elég nehezen látta meg őket.

– Hagyja csak, majd én elhozom – ajánlkozott Vladimir, és futásnak eredt.

A Solomon házaspár, és Stamate egy kidőlt fa-törzsnek támaszkodott:

– Milyen szép az éjszaka! – áradozott Liza. Úgy tett, mintha a gyaloglás egy kissé kimerítette volna; valójában a többieket akarta bevárni, min-denekelőtt Andronicot. Kezdte untatni társai szót-lansága. Stamate ritkán szólalt meg, s minden sza-vára vigyázott, mintha szerelmes lett volna, állapí-totta meg Solomonné. Amikor Vladimir lihegve megérkezett, Stamate fölemelkedett a fatörzsről

– Történt valami? – kérdezte Solomon úr.– Semmi. A kapitány úr küldött – mondta Sta-

maténak –, arra kéri, adj,a kölcsön az óráját. . . Egy újfajta játékot akarunk játszani – közölte még, homlokát törölgetve.

– Gyertek, gyerekek, menjünk mi is – szólalt meg Liza, akin hirtelen nyugtalanság vett erőt.

182

Nekiindult, szaporábban szedte a lábát, mint ahogy a szürkületben alig kivehető sétányon aján-latos volt. Szíve gyorsabban vert, s a dobbanáso-kat egész testében érezte. Úgy rémlett neki, hogy súlyos esemény van készülőben, mintha valami sürgős és fontos dolog várna rá annál a csoportnál, ahol megpillantotta Andronicot.

– Elhoztam – kiáltotta Vladimir diadalmasan, mindenkit túlharsogva.

Andronic elvette tőle az órát, s átnyújtotta Ste-rének.

– Maga vár egy percig, de pontosan csak egy percig – fejezte be a magyarázatot –, aztán jelt ad a következőnek az indulásra. Ha valaki nem tér vissza addig, amíg a másik a fához ér, tudja, mi vár rá!..

Riri kuncogott.– De én félek egyedül elszaladni a fához – si-

ránkozott.– Aki fél, az nem játszik, s itt marad a bíró

mellett – jelentette ki Andronic.– Jó, akkor inkább játszom. . .A Solomon házaspár és Liza semmit sem értett

az egészből.– Mi ez, gyerekek? – kérdezte Solomonné.– Most pedig adják ide a zálogokat – folytatta

Andronic, anélkül hogy válaszolt volna a kérdés– re. – Tegyék be mindnyájan egy kalapba. . .

Gyorsan végignézett a csoport férfitagjain. Csupán Stere viselt kalapot és Manuilǎ kapitány egyensapkát.

– Megkérjük a kapitány urat, hogy adja köl-csön a sapkáját – mondta udvariasan.

Manuilǎ kapitány levette, s mosolyogva át-nyújtotta neki.

– Köszönöm, most pedig ki jön velem, hogy a fát megjelöljük?– tette fel ismét a kérdést Andro-

183

nic. Dorina is szeretett volna vele tartani, de Riri és Vladimir megelőzték.

– De hát magyarázzák el nekünk is, hogy mi-lyen ez az új játék! – szólalt meg Liza ingerülten.

– Mindjárt megérted – mondta bátortalanul Dorina. – Tudod, amolyan erdei futóversenyfé-le. . . De nem kell félned, és nem szabad megbo-tolnod vagy elesned. Különben letelik az egy perc. . .

Ott álltak, s követték tekintetükkel a háromta-gú csoportot, amely a fa kijelölésére indult.

5.

Vladimir kezdte a játékot, ő volt az első futó. Ma-gával vitte Dorina zálogát, egy „márciuska” zsi-nórral átkötött zsebkendőt. Izgatottan futott, s na-gyokat szökellve kerülgette a fatönköket. Messzi-ről megpillantotta a fát. Saját záloga és Andronic öngyújtója a fa odvában volt. Vladimir meggyúj-totta az öngyújtót, kicserélte a két zálogot, és egy másik úton visszafelé iramodott. Hallotta Stere hangját.

– A második!„Csak maradna addig égve az öngyújtó, amíg

Dorina odaér” – gondolta Vladimir. Arrafelé né-zett. A fák között világított a lány fehér blúza.

– Vladimir! – kiáltotta Dorina. – Ne menj na-gyon messzire, mert félek!. . .

– Elveszítem a zálogot! – mentegetőzött a fiú.Dorina a fát kereste, ahol az öngyújtó égett.

Semmit sem látott. És ha eloltotta a szél?. . . Két kezét mellére szorítva, még gyorsabban szaladt. Vajon hány-másodperc telt el? Nyugtalanul pillan-tott maga elé. „Csak nem tévesztettem el az utat?”

184

Hirtelen ráismert a fára. Látszott a nagy papírda-rab, amit Andronic tűzött rá, hogy megismerjék. Közelebb érve Dorina a fa üregében észrevette az öngyújtó remegő lángocskáját. Izgatottan a kezébe vette. Elfújta, majd pár másodpercig a tenyerében tartotta; nem jutott el a tudatáig, mit cselekszik. Gyorsan kicserélte a zálogokat. Most Stamate fut; záloga egy töltőtoll volt. Futás közben olyan köny-nyű kézben tartani. . .

– A harmadik! – hallatszott messziről Stere hangja.

Dorinát hirtelen rémület fogta el, hogy elkésik, és rohanni kezdett visszafelé. Mintha most még sötétebb volna. Meg kellett kerülnie a tisztást, hogy más úton érjen vissza a csoporthoz. De ugyanazon az ösvényen indult el. Pár pillanaton belül egy árnyat vett észre, amely hosszú, ijedt léptekkel közeledett. Hallotta lihegését. Stamate összeszorított ököllel futott, szakálla, mellét ver-deste. Rekordot akart javítani.

– Eltévesztette az utat! – kiáltotta váratlanul a férfi, amikor ugyanazon az ösvényen találkozott Dorinával, s majdnem magához ölelte.

– Féltem! – sikoltotta Dorina, anélkül hogy lassított volna. „Vajon, ha ugyanitt térek vissza, ez azt jelenti, hogy elveszítem a zálogot?” A gondo-lat megzavarta. Megtörténhet, hogy maga Andro-nic, aki az ötödik induló..

– Erre kell visszajönni? – kérdezte tőle Stere, amikor odaért.

Komolyan, szinte ridegen állt ott, órával a ke-zében; valóban hízelgett hiúságának, hogy őt vá-lasztották bírónak. Csak neki van olyan átható hangja, csak ő beszél. olyan érthetően, hogy a tisz-tásig elhallatsszon. . .

185

– A másik úton féltem – mentegetőzött kezét szívére szorítva Dorina. – Nehogy egy kígyóra lépjek. . .

A nők visongani kezdtek.– Errefelé nincsenek kígyók – mondta Andro-

nic magabiztosan.– A negyedik! – kiáltotta váratlanul Stere, aki

nem vette le szemét az óra számlapjáról. – Liza, te következel!

Liza szinte toporzékolt türelmetlenségében.Amikor Stamate elment, s megtudta, hogy ő ö-vetkezik, izmai megfeszültek, s tekintetét,a sö-

tétségbe fúrta. Követte szemével Stamate árnyé-kát, amint beleveszett az erdő homályába. Kicsit félt az éjszaka sötétjétől, mely előtte pár lépésnyi-re várta, hogy elnyelje, s egyedüllétre kárhoztassa. Különösen amikor hallotta, hogy Dorina kígyókat emleget, úgy érezte, végigfut a hideg a hátán. Andronic szavai azonban megnyugtatták. Hiszen csak játék az egész. Két percig kell egyedül lennie az erdőben. Aztán meg Andronic jön utána. . .

Elég hamar eljutott a fehér papírral megjelölt fához. Kicserélte a zálogokat, majd megkereste az öngyújtót. Nem égett. Valószínűleg a szél oltotta el, vagy az a bamba Stamate nem tudta rendesen meggyújtani. Hátával a fának dőlt. Szíve a torká-ban dobogott, de nem a rohanás miatt. Hirtelen kezdett lehűlni a levegő. Annyira hűvös lett, hogy időnként összekoccant a foga.

– Az ötödik! – hallotta férje hangját; úgy rémlett, egy kicsit berekedt.

Hátát továbbra is a fának támasztotta, és meg-próbált erőt venni a remegésén. Ostobaság, amit teszek, ostobaság. . .

Andronic a játékba belefeledkező atléta hosz-szú, ruganyos, egyenletes lépteivel indult el. Min-den tekintet rászegeződött. Különösen Dorina és

186

Riri nézték izgatottan, ahogy a magas, karcsú alak eltűnik a fák között. Majd Dorina jobbra fordította fejét, hogy lássa; fölbukkan-e Liza. Pár pillanatig várt, aztán a sötétséget fürkészve ismét előrené-zett. Az isten szerelmére, hol marad ilyen sokáig?. . . Riri idegesen toporgott. Most rajta volt a sor. Amikor Stere fölemelte a kezét, és ép-pen kiáltani készült: „A következő” – Riri hirte-len futásnak eredt.

– Liza! – kiáltotta Dorina türelmetlenül. – Elté-vedtél?

– Vajon hol késik ennyi ideig? – kérdezte Ste-re, továbbra is az óra számlapjára meredve. Két perc s majdnem tizenöt másodperc telt el azóta.

– Csak nem történt vele valami? Talán elcsú-szott?.

– Liza-a-a! – kiáltotta tenyeréből tölcsért for-málva Vladimir. Vesztettél!. . .

Liza hallotta a kiáltozást, de nem sietett a vá-lasszal, hogy megnyugtassa őket. Ideges és kiáb-rándult volt, sírni lett volna kedve. Andronic nem lepődött meg, de nem is örvendezett, amikor ész-revette, hogy hátával a fát támasztja. Csupán ud-variasan annyit kérdezett:

– Elfáradt, asszonyom?Liza zavartan hebegett. Arra várt, hogy törté-

nik valami, hogy mond valamit. Andronic azonban az odú felé tartott, kicserélte a két zálogot, ismét meggyújtotta az öngyújtót, miután sietve megtisz-tította kanócát, aztán közönyösen odavetette:

– Ilyen hamar feladja? Még van vagy harminc másodperce.

Nyújtott lépteivel a tisztás széle felé indult. Liza úgy érezte, borzasztóan megalázták. Abban a pillanatban sírás fojtogatta, s gyalázkodni lett vol-na kedve. Andronic árnyéka gyorsan eltűnt a fák között. Az asszony továbbra sem mozdult. Nevet-

187

ségessé válna, ha most utána szalad. Jóllehet, ugyanúgy szégyenben marad, ha Ririvel találja magát szemben..

Amikor látta, hogy a lány közeledik, a fa mö-gött elkanyarodott, s egy másik úton indult visz-szafelé. Szívdobogása teljesen elmúlt. Nagy üres-séget s ostoba haragot érzett. . .

– Liza-a-a! – hallotta megint Vladimir hangját.– Hátával a fának dőlve találtam – magyarázta

Andronic, amikor visszaérkezett. – Az a benyomá-som, hogy túl hamar elfáradt.

Abban a pillanatban, amikor Manuilǎ kapitány elindult, Liza is felbukkant a fák között.

– Mi van veled, öregem? – kérdezte Stere ba-rátságosan.

– Túl gyorsan szaladtam, megfájdult egy kicsit a fejem – válaszolta Liza.

Úgy rémlett neki, hogy Dorina csodálkozó gyanakvással néz rá, s ez még jobban felbosszan-totta. A játék végéig félrehúzódott a többiektől, s unottan cigarettázott. Aztán váratlanul újra Andro-nic hangja hallatszott, amitől megint nyugtalanul remegni kezdett.

– Most pedig a második rész következik, ami még izgalmasabb. Bíró nélkül. Mindenki elszalad és elrejtőzik. Az óra lesz az egyetlen bíró. . .

Liza is közelebb jött a csoporthoz.– Mindenki a kezében tartja a zálogot? – kér-

dezte még egyszer Andronic.– Én is fussak? – vágott közbe Stere. – Kissé

nehéz lesz. . .– Nem kell túl sokat futnia, csak amíg elrejtő-

zik. . . – nyugtatta meg Andronic. Aztán a többi-ekhez fordult, mintha valami leckét ismételne. – Negyedórán belül mindenki legalább egyszer ide-jön, s az első zálogot, ami a keze ügyébe kerül,

188

magával viszi. De becsületszóra, magától értető-dik. . .

– Hogyhogy?Az órát is itt hagyjuk? –kérdezte Manuilǎ kapitány.

– Magunk között vagyunk – felelte Andronic.– De az órára miért van szükség? – kérdezte

Solomon úr.– Ebben rejlik a játék titka nevetett Andronic.

– Az ellenőr, a bíró. . .Senki sem tudta, mi következik, mi fog történ-

ni, s ez mindannyiukat türelmetlenné és kíváncsi-vá tette. Ide-oda forgatták a fejüket, mintha máris az erdei ösvényt s a helyet keresnék, ahol majd el-rejtőzhetnek. Az éjszaka már előrehaladt. A tó irá-nyában kissé halványabb volt az ég, fölöttük, az ágak sűrűjén keresztül néhány csillag pislákolt. Körös-körül mély csend honolt, ám senki sem tö-rődött vele, és senki sem ijedt meg tőle.

– S egyenként kell futniok, minél több irányba – tette még hozzá Andronic. – De nehogy vala-mennyien visszamenjenek a kolostorhoz, s engem egyedül hagyjanak itt. . .

– Hát maga hol marad? – kérdezte tőle Manu-ilǎ kapitány.

– Én majd a végén megyek – felelte Andronic. Stamate kérdő tekintettel nézett barátjára. – Az indul elsőnek, aki elvesztette zálogát –

mondta az ifjú.Liza összerezzent. Mosolyogva kilépett a sor-

ból, s miután látta, hogy a többiek integetnek neki, futásnak eredt.

– Ne fuss túl gyorsan, mert megint rosszul le-szel! – kiáltotta utána Stere.

Liza nem válaszolt.

6.

189

A végén csak ketten maradtak, a kapitány és And-ronic. Még hallatszottak Stere nehézkes, óvatos léptei. Időnként lánykacaj és kiáltozás harsant fel. Vladimir kurjongatott állandóan, Riri és Solomon-né pedig nevetgéltek; megegyeztek, hogy egymás közelében maradnak.

– Magán a sor, kapitány úr! – figyelmeztette Andronic mosolyogva.

– Mi lenne, ha megtréfálnánk őket, nem men-nénk tovább, hanem itt rejtőznénk el? –ajánlotta Manuilǎ.

– Elrontanánk a játékot. Csak most kezdődik az ismeretlen része, s ez a szebbik. . .

– Nem árulná el nekem is? – kérlelte a kapi-tány.

Andronic elnevette magát, s kezével egy pilla-natra Manuilǎ vállára nehezedett. Ideges, villám-szerű mozdulat volt, a kapitány összerezzent.

– Mintha én tudnám, mi fog történni! – szólt a fiatalember. Most szép igazán a játék, amikor sen-ki sem ismeri.

– Szavamra! Maga komolyan beszél? – kér-dezte csodálkozva a kapitány. – De akkor miért hagyja itt az órát?. . .

– Semmi esetre sem azért, hogy elemelje vala-ki – felelte kurtán Andronic. – Túlságosan naivak lennénk, ha csak azért agyalnánk ki új játékot egy tucat felnőtt ember számára, hogy valaki egy vilá-gító számlapú órát ellophasson!. . .

A kapitány arca kigyúlt, de nem sütötte le sze-mét. Továbbra is merően, egyenesen Andronic szemébe nézett. A fiatalember egyáltalán nem jött zavarba Manuilǎ fürkésző tekintetétől.

– Akkor hát? – kérdezte még egyszer.– Ej, mintha olyan nehéz lenne kitalálni! –kiál-

tott fel Andronic. – Azért, hogy megtudjuk, ho-gyan múlik az idő!. . .

190

Megint nevetni kezdett, és intett a kapitánynak: mennie kell, hogy elrejtőzzék.

– Én legutolsónak maradok – jelentette ki And-ronic.

A kapitány hitetlenkedve csóválta fejét, s nagy léptekkel, találomra elindult. Andronic hagyta, hogy eltávolodjék, árnyékát követte szemével, míg teljesen bele nem olvadt a sötétségbe. Majd fölka-cagott.

– Végre megszabadultam tőlük! – suttogta a foga között.

Lehajolt, fölvette az órát, s a világító számlap-ra nézett: kilenc óra öt perc.

– Tízig hagyom őket játszani – mondta magá-ban Andronic éppoly vidáman. – Aztán a szófoga-dó gyerekek megvacsoráznak, és lefekvéshez ké-szülődnek. . .

Az órát visszatette a megbeszélt helyre – a fa-törzsre –, s gyors léptekkel a tó felé indult. Hama-rosan kiért az erdőből. Körülnézett, meg akart győződni róla, hogy senki sem látta. Egyébként gyanította, hogy valamennyien az erdő közepe tá-ján bújtak el. Állandóan kuncogás, ijedt sikoltások s ágreccsenés hallatszott abból az irányból. Andro-nic kiért a tópartra, s rejtekhelyet keresett a szemé-vel. Egy frissen lekaszált szénából rakott boglya felé indult, s kezét feje alá téve nyugodtan végig-nyúlt rajta. Hirtelen az egész csillagos éggel találta szemben magát, ragyogásuk beleveszett az éjszaka sötétjébe. A távolból idehallatszottak az erdőből kiszűrődő hangok.

– Csak meg ne ijedjenek a saját árnyékuktól – suttogta halkan, mosolyogva Andronic.

Liza, aki elsőként indult, s a legmesszebbre ju-tott, szemét a sötétségbe fúrva megtorpant. Úgy

191

rémlett neki, hogy egy nesztelenül mozgó árnyat lát, ami mintha őrá leselkedne; abban a pillanat-ban szinte hallotta is szaggatott hörgését, mely olyan volt, mintha egy vadállat torkából származ-na. Földbe gyökerezett a lába az ijedségtől, s nem merte róla levenni a szemét. Az árny puha léptek-kel osont a fák között, vigyázva, hogy ne csapjon zajt.

Liza kimeredt szemmel. s elhaló lélegzettel hosszú ideig moccanni sem tudott volna, ha jobb-ról rá nem szól valaki váratlanul.

– Ki van ott?Fölismerte Stamatét, aki ugyancsak kissé ijed-

ten közeledett feléje, karja megfeszült.– Pszt! Ne üssön zajt – súgta Liza. – Magának

nem rémlik úgy, hogy van valami előttünk?.. Sta-mate figyelmesen odanézett.

– Semmit se látok. . . Talán csak a szél fúj, ennyi az egész.

Most nagyon közel volt Lizához, szinte köz-vetlenül a testén érezte a nő leheletét. S most nem is volt annyira megilletődve az asszony jelenlété-től.

– Nincs ott semmi – tette hozzá a férfi nyugtat-gatva.

Valóban, mintha az árny hirtelen elillant volna; semmi sem mozdult, egyetlen hang sem hallat-szott. Csupán enyhe szellő fújdogált az ágak fö-lött.

– A többiek mit csinálnak? – kérdezte váratlan hévvel Liza. – Látott valakit?

– Csak Riri kisasszonyt – válaszolt Stamate, s még közelebb húzódott Lizához. – Egyedül volt. . .

– Hát ha maga egyedül hagyta – mondta Liza sokat sejtetően.

192

– Nem őt kerestem – mondta Stamate fölbáto-rodva, s megfogta az asszony karját.

Liza nem húzta vissza. Mulattatta, s ugyanak-kor hiúságát legyezgette ez a váratlan szenvedély, amit a hallgatag mérnök szívében sikerült lángra lobbantania. Rájött, hogy nyugodtan játszhat vele. Túlságosan félénk és tisztességtudó ahhoz, hogy tartania kellene tőle.

– Vajon mit csinál most Andronic? – kérdezteLiza váratlanul, hogy megtörje a csendet. –

Nekem nagyon gyanús alaknak látszik – toldotta meg gyorsan. – Maga ért valamit ebből a játékból?

– Semmit – sietett a gáláns válasszal Stamate. – De annál inkább kedvemre való. . . Különben sohasem maradhattam volna kettesben magával. . .

Érezte, hogy szíve hevesen. ver. A nő karját nagyon közel vonta melléhez. Liza fölkacagott.

– De legalább most biztos benne, hogy valóban egyedül vagyunk?! – kérdezte, és a szemébe né-zett.

Stamate összerezzent. Fölbátorodott. Átfogta karjával, s megpróbálta megcsókolni, de. Liza ne-vetve, könnyedén kiszabadította magát.

– Hűha! Erről nem volt szó! – mondta kuncog-va, s elszaladt.

– De hát egyedül maga veszített, ez zálogosdi.Liza rohanni kezdett a fák között. Most már,

nem félt; tudta, hogy Stamate követi.Ismét fiatalnak s szabadnak érezte magát, és ez

növelte a, futás örömét.– Vegye tudomásul, ha megbotlom és elvágó-

dom, maga lesz az oka – sikongott Liza, maga mö-gött érezve a férfi lihegését.

Stamate megint átkarolta, ezúttal nem hagyta kibontakozni. Most Liza sem ellenkezett.

– Nem arról volt szó, hogy zálogosdit ját-szunk? – suttogta Stamate.

193

Megpróbálta megcsókolni. Liza nevetve tért ki előle. Nem tudott haragudni a fiatalember merész-sége miatt, de nem is akart.

– És ha meglát bennünket valaki? – suttogta sejtelmesen.

– Éppen ezért ne üssünk zajt! – mondta majd-nem a füléhez hajolva Stamate, s ajkával megérin-tette az asszony haját.

Liza megborzongott. A férfi érezte, hogy zihál a melle, s még erősebben magához szorította.

– Ki az? – hallatszott váratlanul Vladimir hangja.

A párocska moccanni sem mert. Lizának kedve lett volna elnevetni magát, de arcát inkább a férfi melléhez szorította.

– Pszt! – súgta Stamate, éppolyan közel a fülé-hez. – Tréfáljuk meg. . .

– Ki az? – kérdezte idegesen, másodszor is Vladimir.

Fojtott hangot, kuncogást, pusmogást hallott, s úgy érezte, mintha fülét ingerlően érzéki, buja ti-tok lengené körül. Különös forróság öntötte el egész testét, mint valami hirtelen rátörő, kimerítő részegség. Mellette, talán csak néhány lépésnyire, valamelyik magas és méltóságteljes fa mögött va-lami ismeretlen és tiltott dolog történik. De vajon kik lehetnek?. . . Vladimir néhány lépest tett arra-felé. Ám ellenkező irányban egy mindkét kezével integető árnyat pillantott meg. Óvatosan arrafelé futott, vigyázva, nehogy száraz ágra taposson.

– Láttál mostanáig valakit? – kérdezte tőle kar-jába kapaszkodva Solomonné.

Az asszony forró kezéről Vladimir rögtön megérezte, hogy történt valami Solomon unoka-testvére feleségével. Solomonné remegett, szeme üvegesen csillogott, hangja pedig érdes volt.

194

– Tudod-e mennyire féltem, míg meg nem lát-talak? – panaszkodott kényeskedve. – Egyedül ácsorogtam itt, mióta eltévedtem..

Reszketése lassanként Vladimirra is átragadt.– De hát hogy tévedhettél el? – kérdezte a fiú;

inkább csak hogy mondjon valamit, semmint hogy választ kapjon. Mert iszonyodott a csendtől, me-lyet csupán saját szívdobogása és sógornője forró lélegzete tört meg.

– Úgy rémlett, követ valaki – mondta Solo-monné. – Te nem félsz?

– Nem – mondta csöndesen Vladimir. – De eb-ből a játékból semmit sem értek. Azt sem tudom, hány perc telt el azóta; hogy szétszéledtünk

Ránézett Solomonnéra, s tekintete az asszony égő pillantásával találkozott. Hirtelen elvörösö-dött.

– Mi lenne, ha elmennénk megnézni, hogy mennyi az idő? – kérdezte találomra, hogy izga-tottságát leplezze.

– Nincs benne semmi élvezet – suttogta Solo-monné. – Gyere, inkább próbáljuk valamelyiküket szerelmeskedésen kapni, s tréfáljuk meg őket. . .

Mindketten elindultak, szorosan egymáshoz si-mulva, s az ösvényt keresték. Vladimir óvakodott attól, hogy a mellett a facsoport mellett elhaladjon, ahonnan néhány pillanattal ezelőtt suttogást és foj-tott kacagást hallott. Annak ellenére, hogy félt tő-le; vonzotta is, mint valami elvarázsolt zug.

Solomonné egyre jobban belekapaszkodott a karjába.

– Liza! – hallatszott messziről Stere hangja. Solomonné felnevetett.

– Mindegyik a feleségét keresi! – mondta han-gosan. – Talán épp ebben van a játék lényege. . .

Liza a lépteket hallva kitépte magát Stamate öleléséből.

195

– Engedjen el! – suttogta.Solomonné megtorpant, mintha őt is az a va-

rázs igézte volna meg, ami Vladimírt felizgatta.– Van itt valaki – mondta halkan. – Gyere,

kapjuk el. . .Mindketten közelebb mentek a fához. Liza vá-

ratlanul elébük jött.– Egy faun rejtőzik az erdőben! – kiáltotta,

megpróbálva palástolni izgatottságát.– Reméljük, nem csak egy van belőle – neve-

tett Solomonné.Ismét Vladimir karjába akart kapaszkodni, de a

fiú nem tudta levenni szemét arról a zugról, ahon-nan Liza előbukkant. Vajon ki lehetett ott? S vajon mi mehetett végbe a sűrű sötétség leple alatt?. . . Elszégyellte magát gondolatai miatt, ugyanakkor bosszantotta félénksége, haragudott saját testére. Szeretett volna elszaladni. Most mintha az egész erdő hús-vér emberek lélegzetét árasztaná. Mintha mindenfelől meztelen testek páráját hozná a szél, és minden ligetben összefonódott párok lélegezné-nek.

– Hát te mit csináltál, Vladimir? – kérdezte vá-ratlanul Liza. – Te kiabáltál itt az imént? – folytat-ta mosolyogva.

– Mintha nem tudnád. . . – felelte megalázva, komor hangon Vladimir. – Nem ma hallottad elő-ször a hangom. . .

Solomonné fölnevetett, és közelebb húzta ma-gához a fiút.

– Hagyd békén, ne bosszantsd! – mondta anyáskodva.

Vladimir undorodott magától. Másra kell terel-nie a szót, hogy kikerüljön a csávából. . .

– Vajon hol vannak a többiek? – kérdezte, majd gyorsan kiszabadította magát Solomonné

196

szorításából, s mindkét tenyerét szájához emelve elkurjantotta magát

Az elnyújtott üvöltés mintha megszabadította volna a bilincstől, érezte, hogy magabiztossága visszatér; úgy tetszett, mintha kiáltása nyomán az egész erdő forrongani és visszhangozni kezdene.

– Vla-a-a-d! – válaszolt hahózva egy leány-hang. – Hova bújtatok?

– Gyertek, ijesszük meg! – ajánlotta Liza.– Ez Riri hangja volt – szólt Vladimir. – Ha

megijesztjük, sikongatni fog, mi pedig nevetséges-sé válunk.

Úgy is volt, a tisztás irányából félénken lépe-gető árnyék közeledett.

– Nehogy megijesszetek! –visította Riri. – Tu-dom, hol vagytok!. . .

Ennek ellenére nagyon óvatosan szedegette a lábát. Akármelyik fa mögül kiugorhat valaki vá-ratlanul, s szorosan magához ölelve megijeszthe-ti. . .

– Mulatságos dolgot fogok mesélni – folytatta közelebb érve. – De nehogy megijesszetek. . .

Megállt, s pár pillanatig remegve várakozott. Vladimir kilépett eléje a sötétből.

– Hol voltál? – kérdezte a fiú, hogy megnyug-tassa.

– Meg akartam nézni, hogy hány óra, és elté-vedtem. – Ki van ott még? kérdezte Riri gyorsan, a sötétséget kutatva.

– Liza és Aglaia – felelte Vladimir unottan. – Láttál még valakit?

Riri fölkacagott.– Elmentem az órához. Ha látnád, Stere és

Zsorzs nyugodtan heverésznek a fűben.Liza kíváncsian jött elő a fa mögül.– Hát Andronicot látta-e valaki? – kérdezte.

197

– Őt nem láttam.. Szerintem valami meglepe-tést tartogat számunkra. . . De van még egy

titkom – tette hozzá hangját újra lehalkítva Riri.

– Dorina és a kapitány úgy sétálnak, mint két szerelmes. . .

Solomonné is közelebb jött.– A saját szemeddel láttad őket? Most a kapi-

tány volt, vagy Andronic? – kérdezte Liza.Riri tiltakozott. Valóban Manuilǎ volt, egymás

mellett lépegettek, s halkan beszélgettek, nem hal-lotta, miről, de Dorina folyton hátrahajtotta fejét, mintha tekintetével át akarna hatolni a lombokon, hogy az égboltot láthassa.

– Csak kettesben voltak? – ismételte meg kér-dését Liza. – Nem bujkálhatott valamiképp Andro-nic is ott?. . .

Riri újabb részleteket közölt: épp hevesen vi-tatkoztak, amikor rajtakapta őket. Úgy tetszett, a lány igyekezett megvédeni Andronicot valami alaptalan vád ellen, és elpirult.

– Vajon miről beszélgettek a szerelmesek? – szólt kíváncsian mosolyogva Vladimir. – Mondjuk meg Zsorzsnak, hadd örüljön..

Manuilǎ kapitány véletlenül találkozott Dorinával, anélkül hogy kereste volna. Utoljára indult el, s rö-vid tétovázás után a tisztás felé vette útját.

Miközben lehajtott fejjel, elgondolkozva ban-dukolt, mély undor fogta el gyengesége miatt; meglett ember létére hogyan engedelmeskedhetett egy ifjonc parancsolgatásának. Ráadásul mintha valami turpisság lenne a dologban. . .

Sok mindent furcsának talált ebben az Andro-nicban. S az a tény különösen bosszantotta, hogy

198

hangoskodása, feltűnő megjelenése és lázas fantá-ziája, mely egy olyan ifjú sajátja, aki sportra, ál-modozásra és udvarlásra fecséreli idejét, vala-mennyiüknek elrontotta azt az örömét, hogy gyer-mekes ártatlansággal, szótlanul belefeledkezhesse-nek az éjszakai erdő rejtelmeibe. Ez a nagy, alvó erdő most már a kapitányt nem izgatta. Mintha nyilvános park lenne, ahol kamasz fiúk és gyere-kek játszadoznak. . . Andronic fantáziája meg-fosztotta az erdőt varázsától, s most a kapitánynak úgy tetszett, hogy a fák árnyékában csupán szeret-kezni vagy aludni lehet.

Épp arra gondolt, hogy visszatér a kiindulási pontra, amikor közvetlen közelében Dorinát pil-lantotta meg. Virágos blúzáról s hosszú, ideges ke-zéről ismert rá.

– Maga az, kapitány úr? – kérdezte a lány. – Véletlenül én volnék – felelte Manuilǎ. – Vár va-lakit?

Valahogy úgy tetszett, hogy a lány lesben áll. Olyan helyet választott magának, ahonnan több irányba lehetett látni a fatörzsek között, ő viszont szinte észrevétlen maradt. A kapitány kérdésére Dorina túl hevesen tiltakozott. Manuilǎ megértet-te, s a vér hirtelen az arcába szökött. Egyre dühö-sebb lett Andronicra. S ugyanakkor sértett büszke-ségében kicsit lenézte ezt az ostoba lányt, aki azt hiszi, olyan könnyen becsaphatja az első jöttment miatt.

– Nem nagyon értem, miféle játék ez – szólt Manuilǎ, látva Dorina zavarát. – Érzésem szerint Andronic elcsen valamit, és kereket old. . . S ami az egészben a legszebb, ennyi felnőtt embert lóvá tett – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy Dorina tiltakozni akar.

– Nem hiszem, hogy Andronic úr közönséges szélhámos – mondta Dorina, fékezve magát.

199

A kapitány felkacagott, és még közelebb lépett a lányhoz. Most úgy érezte, nem egy jövendőbeli arával, nem egy jól nevelt úrilánnyal áll szemben, akit tisztelnie kell, hanem csak egy olyan lánnyal, amilyennel már számtalanszor volt dolga legény-életében. Megragadta a karját, és könnyedén maga felé húzta.

– Hagyja csak, kisasszony, nem érdemli meg, hogy egy ilyen aranyos lány, mint maga, a védel-mére keljen.

Dorina szinte kővé dermedt a kapitány váratlan megváltozásától. Miféle ember ez, aki ilyen sokat enged meg magának, s ráadásul ilyen közönsége-sen?.

Nem mert sikítani. A kapitány még semmi szemtelenséget nem követett el, s mozdulata sem esne olyan súlyosan latba, ha nem olyan várat-lan. . .

– Inkább sétáljunk egyet – szólalt meg Manuilǎ ismét.

Dorina habozott, de a kapitány magával vonta.– Meglehetősen furcsán viselkedik, kapitány úr

– jött meg Dorina hangja.– Képzelje azt, kisasszony, hogy zálogosdit

játszunk – nevetett Manuilǎ. – Szokott-e valaki ha-ragudni a zálogosdi miatt?!. . . És ha néha úgy hozza a sors, hogy éppen azt a lovagot fogja ki az ember, aki nem a kedvére való..

Olyan nyomatékosan ejtette a szavakat, hogy Dorina kötelességének érezte a mentegetőzést.

– Nem ezt akartam mondani. De bevallom, egy kicsit megijesztett a hangja..

– Talán a visszhang miatt. . . Az ember nem is erdőben érzi magát, nem igaz? – kérdezte kis szü-net után a kapitány, s akkora területet fogott át szemével, amennyire képes volt.

200

Dorina is fölnézett az égre. Valóban olyan nagy volt a csend, minden olyan biztonságot árasztott.

– Mintha a Cişmigiuban lennénk – toldotta meg Manuilǎ.

– Nem, inkább Sinaiában, a kolostor parkjában – helyesbített Dorina mosolyogva.

– Ez szomorú, nemde?. . . Ha arra gondol az ember, ijedten is bejöhettünk volna az erdőbe, s ördög- és kísértethistóriákat mesélhettünk volna egymásnak. . .

– Ne, ne, az istenért, mert félek! – kiáltott fel a lány kényeskedve.

– Valamire en is csak jó leszek, ne féljen. . . –Akárhogy is, sokkal jobban szórakoznánk, ha nem találkoztunk volna azzal a fiatalemberrel.

Dorina ismét elkomorodott. Manuilǎ makacs-sága idegesítette: „Ki tudja, mit hihet rólam ez a fajankó. . . ” Valójában amikor Dorina megpillan-totta, egy másodpercig abban reménykedett, hogy Andronicot látja. Kellemes lett volna, ha egyedül találkozik Andronickal. Talán, ki tudhatja. . . most is hátrafordult. Noha úgy rémlett, követi va-laki, senkit sem látott. Nagyon eltávolodtak a töb-biektől.

– Maga szerint mit csinálnak a többiek? – kér-dezte Dorina, hogy másra terelje a szót.

– Azt, amit mi is, a szerelemről beszélget-nek. . . – mondta a kapitány szándékos nyerses-séggel.

Dorina nyugtalanul összerezzent. És ha most nekem esik, és szerelmi vallomást tesz? Nevetsé-ges lenne. . . És mégis megtörténhet, hogy ez az ember egy szép napon. . . Ha legalább olyan osto-ba lenne, mint Stere, akit megvethet az ember.

– Én legalábbis erről akarok magával beszélni – vette át ismét a szót a kapitány. – De komo-

201

lyan. . . Nem tudom, mit csinálnak a többiek, én azonban komolyan és barátilag meg akarom magá-tól kérdezni, ha megengedi, természetesen. . .

– Ó, hát hogyne! – sietett beleegyezni Dorina megnyugodva.

– Szeretném megkérdezni magától, mi a véle-ménye ezekről a dolgokról; a szerelem az valami véletlenül, hirtelen fellobbanó szikra, ahogy mondják, vagy valami olyasmi, ami lassan, több évi együttélés és barátság után alakul ki. . . Ter-mészetesen a maga véleményére vagyok kíván-csi. . .

– Tudja, nekem nem is igen van erről szemé-lyes véleményem – tréfálkozott Dorina. – De le-het, hogy más szempontból tudnék valamit mon-dani róla. . . lehet, hogy olyasmiről gondolkodtam én is, természetesen, amit még nem ismerek, csak mint valami eszményi dologról.

Nagy hévvel kezdett beszélni, valósággal öm-löttek belőle a szavak. De hirtelen rádöbbent, nem arra gondol, amit mond, szinte öntudatlanul ejti ki a szavakat, fejében más emlékek kavarognak, mi-közben egy férfi villogó, nyugtalan tekintetétől majdnem fizikái fájdalmat érez. . . Elhallgatott, s újra az,eget nézte, hogy összeszedje magát.

A másikra gondol, értette meg leverten Manu-ilǎ. Olyan világosan érezte jelenlétét, hogy kínzó féltékenységi hullám öntötte el, a vér arcába tolult, s elakadt a lélegzete.

– Igen, értem – mondta uralkodva magán.– Nem így van? Olyan nehéz meghatározni

ezeket a dolgokat. . . – mentegetőzött Dorina.Továbbra is egymás mellett haladtak. Ő jár az

eszében most, állandóan gondolta a kapitány.– Vajon hány óra lehet? – kérdezte hirtelen

Dorina, mintha valami sürgős tennivaló jutott, vol-na az eszébe. – Mi lenne, ha visszafordulnánk?. . .

202

7.

Elmúlt már tíz óra, és a Zamfirescu család kezdte türelmét veszteni. Mindnyájan az udvaron maradtak, s a vendéglakosztály előtti padokon ül-dögéltek.

– Vegyétek tudomásul, hogy pontosan úgy van, ahogy mondtam – szólt Zamfirescuné. –Túl akarnak adni Dorinán. . .

Zamfirescu kisasszony, aki megalázónak érez-te a beszélgetés e fordulatát, fölállt a padról, és a tó felé indult.

– Megyek, megnézem, jönnek-e már – mondta a lány.

– Sejtem, ki rendezte a dolgot – folytatta Zamfirescuné. – Ezt Bukarestben főzték ki titok-ban, hogy mi ne tudjunk róla. . . Mintha attól fél-nének, hogy lecsapjuk a kezükről a vőlegényt.

Nevetni próbált, de nem tudta visszatartani in-gerültségét. Legalább Liza jönne vissza hamarabb, hogy valamit kiszedjen belőle. . .

– Te nem vagy éhes? – kérdezte Zamfirescu úr. –Mi lenne, ha nem várnánk meg őket, hanem asz-talhoz ülnénk?

Zamfirescuné kapott az alkalmon, hogy leve-zesse ingerültségét.

– Az isten szerelmére, öregem! Hiszen négy órakor ebédeltünk! És hála az úrnak, ettél is rende-sen.

Zamfirescu úr, veszekedésre készen, hirtelen neje felé fordult. Ám abban a pillanatban Zamfi-rescu kisasszony szaladt feléjük integetve.

– Megjöttek – kiáltotta vidáman. – A tó partján hallottam a hangjukat. . . Milyen rokonszenves társaság!. . .

203

Már sajnálta, hogy nem ment ő is velük az er-dőbe. Talán társasjátékot játszottak, vagy kórust alakítottak, ha ilyen sokáig maradtak..

– Jó, hogy visszajöttek – mondta Zamfirescu úr fölélénkülve. – Remélem, vacsora után nem kezdtek azonnal kártyázni..

Zamfirescuné duzzogva fölkelt a padról, s oda-ment a lányához.

– Nehogy megmondd nekik, hogy rájuk vár-tunk a vacsorával – suttogta. – Nehogy azt higy-gyék, hogy annyira odavagyunk értük. Előbb lás-suk, meghívnak-e. . .

A hangok mar elég tisztán hallatszottak. De úgy látszik, a csoport lassan közeledett, mert jó ideig egyikük sem bukkant elő. Nevetgéltek. Zamfirescuné is készenlétbe helyezte mosolyát. Visszament a padhoz, hangosan beszélt, erőlködve igyekezett fölvidítani a kis csoportot. „Még azt hinnék, unatkoztunk egyedül, és azért várunk rá-juk, hogy elszórakoztassanak bennünket. . . ”

– És a hold mikor kél fel, Horica? – kérdezte az asszony kedveskedve urától.

– Úgy éjféltájban – felelte Zamfirescu úr, sze-mét az égre emelve.

– Engem nem csaptatok be – hallatszott Stere hangja –, mert mi rejtekhelyen voltunk Zsorzzsal, nem csatangoltunk az erdőben, mint ti.

– Nos, mondják, hogy nem volt szép! – szólt Andronic nevetve.

Nem lehetett rá haragudni. Fiatalos és őszinte volt a nevetése, szinte bugyogott belőle a férfias gőg. Zamfirescu kisasszony elmosolyodott, noha a többiek még jó néhány méternyire voltak tőle.

– A legjobban én ültem fel – folytatta Andro-nic –, mivel a tervem nem sikerült.

– De miért nem akarja nekünk elmondani, mi volt a terve? – kérdezte Liza.

204

– Nem lehet, mert még nem tettem le róla. . . – szabadkozott Andronic. – Egy kicsit eltévedtem az erdőben, és nem értem oda idejében, ez minden. Különben még most is az erdőben kóborolnának.

– Majd meghalok a kíváncsiságtól – mondta Liza.

– Ne aggódjék, asszonyom, a játék folytatódik tudtunk nélkül is. . . – biztosította Andronic.

A két csoport találkozott, s Solomonné elme-sélte a többieknek az erdei futóversenyt.

– Pompásan sikerült! –kiáltott fel az asszony. – Olyan mélységes csend volt, s olyan tiszta a leve-gő. . .

– Ugye megmondtam? – szólt közbe Zamfires-cu kisasszony.

Egymás szavába vágva, lelkesen beszélgettek. Most éppen Stamate volt a legélénkebb, időnként egy-egy viccet is megkockáztatott; Liza csókjai nagyon felbátorították.

– Tudják meg, miután feljön a hold, még egy-szer visszamegyünk az erdőbe – mondta a férfi.

– Én ugyan nem – húzódozott Stere. – Menje-nek a fiatalok.

Zamfirescuné zajosan fölnevetett. Tehát Steré-re lehet számítani, valószínűleg Solomonra is. Egy pókerjátszma vacsora után a vendéglakosztály va-lamelyik szobájában jól jön majd.

– Ki terít vacsorához? – kérdezte Solomon úr. – Elhoztátok a kosarakat a kocsiból?

Riri, Liza és Solomonné elmentek teríteni. Elő-ször Zamfirescu kisasszony is velük akart tar– tani, de észrevette, hogy Dorina nem mozdul. Ak-kor jobb, ha ő is marad. Annyi fiatal van itt, vicce-ket mesélnek, nevetnek, jobb itt.

– Ki jön velem a pincébe borért? – tette fel a kérdést Solomon úr.

205

Majdnem minden férfi látni akarta a kolostor pincéjét. Különösen Andronic és Vladimir türel-metlenkedett.

– De vegyék tudomásul, hogy vederben hoz-zuk a bort – világosította fel őket Solomon úr, aki-nek hízelgett vendégei érdeklődése.

– Kancsókban és vödrökben – helyesbített Zamfirescu úr. – és kérjenek abból a rubinvörös-ből is, mert felséges. . . Van muskotályuk is, de az nagyon hamar az ember fejébe száll.

– Nagyon erős – szólt közbe Zamfirescuné. – Sterica, nekünk melyikből van a kocsiban?

– Szintén a vörösből.– De hisz nem is kell összekeverni – mondta

Stere. – És túrót nehogy elfelejts ám kérni! Olyan túrót csinálnak itt, hogy szeme-szája eláll az em-bernek a csodálkozástól.

A csoport fölkerekedett, hogy a pincemestert előkerítse. Még a zajongásban, amikor valameny-nyien beszéltek, megpillantották néhány szerzetes árnyát a cellák előtt; nyilván azért jöttek ki, hogy megnézzék, honnan ez a hangzavar, de a kulcsár nem volt közöttük. Solomon úr ismerte őt. Magas, aszott szerzetes, gyér szakállal. „Megrágta a moly tette hozzá Solomon úr –, és orrhangon beszél.” Az orrán keresztül kezdett beszélni ő is, mint a pincemester.

Stamate és Manuilǎ kapitány nevettek.– Hát Andronic hol van? – kérdezte hirtelen

Solomon, aki észrevette, hogy a fiatalember eltűnt.– Talán a barátait keresi – vélte Vladimir.– Á, dehogy, maga valóban elhiszi ezt a mesét

a barátairól?! – suttogta gúnyosan a kapitány.– Pszt, ne mondj ilyeneket, még meghallja –

lépett közbe Stamate. Nem szép, hogy a háta mö-gött szapuljuk. . .

206

– Ezt tanácsolnám én is – szólt Solomon. úr. – Szerintem jó családból való, kár, hogy izgága, ke-lekótya fickó – tette hozzá, igyekezve mindenkit kiengesztelni.

Megtalálták a pincemestert, és húsz liter rubin-színű bort kértek. A szerzetes fogott két nagy kan-csót és egy vödröt, s mutatta nekik az utat.

– Csak győzzék meginni – suttogta, anélkül hogy hátranézett volna.

Amikor a vaspántos ajtó elé ért, megállt, meg-kereste a kulcsot, és lassan, óvatosan kinyitotta. Majd meggyújtott egy viaszgyertyát, és a vödröt a bal kezébe vette. A kancsókat. Vladimir gondjaira bízta.

– Nézzenek a lábuk alá, mert a lépcső eléggé kopott – tanácsolta a szerzetes.

Óvatosan s némi izgalommal mentek lefelé. A pince boltozata alacsony volt, s ahogy ereszkedtek lefelé, egyre jobban kiszélesedett. Vladimir meg-borzongott; hideg és nedves volt itt a levegő, s az ódon falak, melyekre a gyertyák fénye imbolygó árnyékot vetett, titkokat leheltek magukból.

– Ki tudja, mi minden történhetett itt – mondta kábultan.

– Én is épp erre gondoltam – toldotta meg a kapitány. – Mintha ránehezedne valami az ember-re. . . S most csupán a kolostor boroshordóit őrzik itt. . .

Stamate csodálkozva bámulta a pince falait. – Adjon nekünk, kérem, valami jóféle túrót is – mondta Solomon úr.

A szerzetes megnyitotta, a hordó csapját, s a bor átható, balzsamos illatot árasztva a kancsóba bugyogott. Vladimir nem tudta levenni szemet a kancsó szájánál vöröslő rubin zuhatagról, A bor túl is csordult egy kicsit, s a vödörbe ömlött.

207

– Ez a legjobb bor a környéken – szólalt meg Andronic.

Mindannyian összerezzentek, és ijedten fordul-tak hátra.

– Hát maga hogy került ide, öregem, ilyen ész-revétlenül? – kérdezte vidáman Solomon. Andro-nic a pincegádorra mutatott.

– Onnan – felelte mosolyogva. – Az udvarban veszítettem el magukat szem elől, s aztán egyene-sen a pincébe jöttem. Nem először ereszkedem le ide – tette hozzá, még mindig mosolyogva. – Hány vödörrel ittam mar ebből a borból mostanáig!

A szerzetes fölpillantott, hogy jobban láthassa ábrázatát. A gyertyafénynél valamennyiük arca sá-padt és puffadt volt, szemük alatt mély árkok hú-zódtak.

– Ugye megismer, atyám? – kérdezte Andronic a hajába túrba.

– Sokféle uraság jár ide a kolostorba – mondta szemét lesütve a barát. – Nem nagyon tudom ész-ben tartani őket..

– De engem ismer – bizonykodott halkan And-ronic, mintha azt akarná, hogy csak a szerzetes hallja.

Váratlanul a többiek felé fordult, s kezével a pince bolthajtásaira mutatott.

– Minden falat ismerek, mintha az idők kezde-te óta itt laknék. . . Néha azt hiszem, álmodom, annyi minden jut az eszembe. Vajon ki mesélte, és ki mutatta meg nekem őket? Mintha a kolostor építésével egy időben születtem volna. . .

Solomon úr fölkacagott. Fogta az egyik tele kancsót, és elégedetten emelgette a kezével.

– Maga úgy beszél, mintha könyvből olvasná – mondta Andronicnak. – Mint az olyan emberekről szóló elbeszélésekben, akik úgy képzelik; egy-szer már éltek egy másik életben. . .

208

– Nem – szakította félbe közvetlen hangon Andronic. – Nekem nem úgy rémlik, mintha vala-mikor régen, egy másik életben éltem volna. Én úgy érzem, hogy megszakítás nélkül itt éltem, a kolostor alapítása óta. . .

– De hisz ennek már több mint száz éve – mondta a szerzetes, minden különösebb csodálko-zás nélkül.

– Éppenséggel több is, mint tisztelendőséged gondolja – javította ki Andronic mosolyogva.

Vladimir némi félelemmel nézett Andronic ko-mor arcába. Talán a pince nyirkos levegője vagy a kiömlő bor szaga, de az is lehet, hogy az ijesztő árnyak, melyeket a gyertya imbolygó lángja vetí-tett a falra, változtatták meg az utóbbi egy-két percben lelkiállapotát. Úgy érezte, hogy Andronic magában vigyorogva valamennyiükből csúfot űz meséjével. Szinte látta, ahogyan szemét egyikük-ről a másikra villantja, s borús képet vág, de bár-mely pillanatban nevetésben törhet ki. Vajon miért nem veszik észre a többiek, hogy Andronic felül-teti őket, vagy jócskán elveti a sulykot, mint aki másfajta bortól rúgott be?

– Tisztességesen, úri módon fizetünk és me-gyünk – mondta Solomon úr, miközben a pénzt számolgatta.

Manuilǎ kapitány is hallgatott, szinte beleol-vadva a sötétbe. Felélénkült, amikor Andronic újra a falakra mutatott.

– Azt hiszem, manapság már senki sem tudja – mondta a fiatalember –, hogy ezen a helyen a Mo-ruzziak igazi lánya, Moruzzi vér szerinti gyermeke pusztult el, s nem a másik, akit második házassága révén fogadott örökbe. . .

A barát ijedten fölnézett, s titokban gyorsan keresztet vetett. Andronic úgy tett, mintha nem

209

venné észre, és tekintetét Manuilǎra szögezve folytatta.

– Képtelen vagyok megmondani, honnan tu-dom, de így történt. A lány, Arghira itt halt meg, a „tejfehér szépség”, ahogy akkoriban nevezték. . .

– Miért halt meg? – kérdezte Vladimir félhan-gosan.

– Erőszakkal hozták ide, az öreg tudta nél-kül. . . Egyesek szerint még a sztarec sem tudott róla. Abban az időben nők nem nagyon tették be a lábukat a kolostorokba. Éjszaka hurcolták ide, nemigen lehet tudni, miért halt meg váratlanul, s azt sem, hogyan halt meg. Meg akartak tőle szaba-dulni, mert arra az évre tervezték az öreg második házasságát, és a másik lány arra várt. . . S har-madnap éjjel Arghira meghalt. Itt, ezen a he-lyen. . .

Andronic elfordította a fejét, s kezével körbe-mutatott.

– Az istentiszteleten megemlékeznek róla időnként, atyám? – kérdezte váratlanul a baráttól.

A pincemester megrázta a fejét. Most hallotta először ezt a históriát, és hamisnak, istenkáromló-nak érezte. Egy bojárlány, aki éppen a kolostor pincéjében halt meg hihetetlennek vélte.

– Gyerünk, mert mintha lehűlt volna a levegő – mondta Solomon úr.

Elindultak. Valamennyien átfáztak a pince nyirkos hidegétől, de attól a komor történettől is, amit Andronic váratlanul fölidézett.

– Mi ütött magába, hogy azzal a lánnyal ijeszt-gessen bennünket? – kérdezte tőle Solomon úr, amikor végre kiértek.

Andronic elnevette magát.– Így szoktam néha bolondozni, hogy bosz-

szantsam azokat az embereket, akik rokonszenve-

210

sek nekem – felelte a fiatalember hangot változtat-va. – De ugye szomorú történet?

Az éjszaka most melegnek hatott a hűvös pince után. A fák és a cellák között jó darab látszott az égből. Mintha az udvart egy közelben elrejtett lámpa halvány fénye világította volna meg.

– Milyen gyönyörű! – kiáltotta Solomon úr föl-pillantva, és elcsodálkozott a csillagok milliárdján. Kezében a boroskancsóval megállt az udvar köze-pén. Andronic élt az alkalommal, közelebb jött hozzá, s hogy a többiek ne hallják, odasúgta:

– Kérem, ne mesélje el a hölgyeknek azt a tör-ténetet a lányról. Elrontaná a hangulatukat.

Solomon úr ravaszul hunyorított a szemével. De egy pillanat múlva mintha elment volna a ked-ve a tréfálkozástól, miután mélyen Andronic sze-mébe nézett. A fiatalember szeme fémesen csillo-gott, s komor tekintetétől megszédült az ember, ha belenézett.

– Ördöngös fickó maga! – kiáltotta minden erejét összeszedve. Hirtelen kimerültnek érezte magát a fiatalember közelében. Egy csomó osto-baság villant át az agyán. És ha ez az Andronic egyike azoknak a varázslóknak, akik bódító füve-ket szórnak a borba, s aztán kifosztják az embere-ket. . .

A többiek után indult, de kételyei nem hagyták nyugodni.

– Nem szomjas? – kérdezte kis idő múlva, és megállt. – Jöjjön, igyunk a kancsóból.

Most Andronicon volt a sor, hogy hunyorítson, s mindkét kezével megragadta a Solomon úrnál lé-vő kancsót, óvatosan a szájához emelte.

Mohón inni kezdett, mintha álmában vedelné a bort. Solomon úr nem hitt a szemének. De a fiatal-ember virtuskodása megnyugtatta. Csöndesen megérintette Andronic vállát.

211

– Hohó, jóember, álljon csak meg, hagyjon né-hány kortyot a többieknek is. . .

– Feltétlenül! – mondta Andronic rejtélyesen mosolyogva, miután levette ajkát a kancsóról.

Gyors léptekkel a többiek után eredtek, hogy beérjék őket.

8.

A vacsora a vége felé járt. Közeledett az éjfél, a fi-atalok türelmetlenkedtek, szerettek volna fölállni az asztaltól, hogy átmenjenek egy másik szobába. Ott szabadabban beszélgethettek, újabb játékokat találhattak ki, sőt még táncolhattak is. Solomonné mellesleg megjegyezte, gondja volt rá, hogy Vla-dimir gramofonját elhozza. Talán ha a hangszórót letakarnák egy kendővel, nem hallatszana ki a zene. Különben is ilyenkor minden szerzetes al-szik.

A vacsora csak látszólag volt szerény; néhány tányér, papírszalvéták, felemás poharak. Ettől elte-kintve azonban mind Solomonné, mind Zamfires-cuné hidegsültekkel, fölvágottakkal, szardíniával, sajtokkal és gyümölccsel rakta tele az asztalt. Szándékosan választották ebédlőnek ezt a szobát, hogy a többi helyiségben – melyek tágasabbak és tisztábbak – társasjátékokat játszhassanak és tán-colhassanak. Mindannyian tudták, hogy ez a „hi-degbüfé” – ahogy Zamfirescuné nevezte – nem fog sokáig tartani, és nem akarták a tányérokat és poharakat a többi szobában széthagyni. Kettő kö-zülük a hölgyek hálószobája lesz. Oda hordták az útitáskákat, a ruhákat és a csomagokat. Az ágyakat majd összetolják, hogy kényelmesebben elférjenek

212

rajtuk. Solomonné is bejelentette, hogy marad, jól-lehet kezdettől fogva szenvedett a szúnyogoktól.

Vladimir adta meg a jelet az asztalbontásra. Meglehetősen sokat ivott, s megjött a bátorsága, nagyon elemében érezte magát. A vacsoránál So-lomonné és a Zamfirescu lány között ült; úgy vélte, mindketten igényt tartanak rá, mindegyikük valami titkot akart a fülébe súgni, s ezért jó közel hajoltak a fiú vállához.

Egyébként a vacsora a lehető legoldottabb han-gulatban zajlott le. A kolostor bora valamennyiü-ket fölhevítette, még a Zamfirescu család kevésbé közlékeny tagjait is.

– Nézzük meg, feljött-e már a hold – javasolta Vladimir fölemelkedve székéről, és megfogta Zamfirescu kisasszony karját.

– Mi lenne, ha elsétálnánk a tóig? kérdezte va-laki.

A választ elnyomta a széktologatás, a vendég-látókhoz intézett köszönő szavak s az általános be-szélgetés zaja. Mindnyájan a középső, nagy szobá-ba indultak. Solomon úr épp azt igyekezett meg-számolni, hogy hányan kérnek újabb adag kávét, amikor észrevette, hogy Andronic sápadtan az aj-tóra szögezi a szemét. Amióta fölállt az asztal mel-lől, egy szót sem szólt. Idegesnek és gondterhelt-nek látszott, s fürkésző tekintettel nézett körül.

– Nem érzi jól magát? – kérdezte Solomon úr.Liza és Riri meghallották a kérdést, és aggódó

arccal egyszerre közeledtek; jó alkalom volt, hogy kifejezhessék érdeklődésüket az elbűvölő fi-atalember iránt, aki annyi közvetlenséggel szipor-kázott a vacsora folyamán.

– És ha inna még egy kávét? – kérdezte Liza, aki boldog volt, hogy ismét a szárnyai alá veheti.

213

Az asztalnál mellette ült. Újra reménykedni kezdett, noha Andronic egyetlen bizalmaskodó mozdulatot sem tett.

– Nincs semmi bajom – mosolygott hidegen Andronic. – Más okból vagyok nyugtalan. Ha el-mondanám, kinevetnének.

– Esküszöm!. . . – kezdte Liza szenvedé-lyesen.

Andronic kezét fölemelve udvariasan félbesza-kította.

– Ne túlozzuk el – mondta a fiatalember. – Csekélységről van szó. . . De olyasmiről, ami önök közül valakinek kellemetlenséget okozhat.

– Mi történt? – kérdezte Zamfirescuné is, aki Solomonnéval és Vladimirral együtt közeledett fe-léjük.

– Egyelőre semmi – jelentette ki Andronic. – De hamarosan történni fog. . . Nem maradhatnánk csendben néhány pillanatra? – kérdezte.

Stere hangosan beszélgetett az ebédlőben Zamfirescu úrral és Manuilǎ kapitánnyal. Az ajtó mellett egy másik csoport zajongott: Stamate és a többiek.

– Mi van? Mi van? – kérdezte valaki. Mind-annyian Andronic köré gyűltek. Kezdtek elcsönde-sedni.

– Jobb, ha nyíltan megmondom – mormogta Andronic. – Egy kígyó van a közelben. . . A nők egyszerre fölsikítottak.

– Miért ijesztgeti őket ilyen tréfákkal? – kér-dezte kissé ingerülten Manuilǎ kapitány.

– Egyáltalán nem ijesztgetem őket – válaszolta higgadtan Andronic. – Egy kígyó rejtőzködik itt, nagyon közel hozzánk.

Ismét női sikoly, ijedt nevetés hallatszott. And-ronic azonban nem törődve velük így folytatta:

214

– Ide fog jönni, miután kimegyünk a kertbe, vagy később talán, miután lefeküdtünk. . .

– Isten őrizz! – kiáltott fel Zamfirescuné, és keresztet vetett.

Andronic összevonta szemöldökét, s lehajtotta a fejét.

– Megkérdem önöktől – folytatta valamivel ké-sőbb –, nem lenne-e jobb, ha most fognánk meg?

Valamennyien elhallgattak, mintha Andronic váratlan kérdése beléjük fojtotta volna a szót. Va-jon csak tréfa az egész? Ez az ördöngös fickó megint a bolondját járatja velük?

– De hát hogy akarja megfogni? – kérdezte hosszas hallgatás után a kapitány, s igyekezett mo-solyt erőltetni az arcára.

– Ezt én magamra vállalom – mondta Andro-nic. – De nem késlekedhetünk.

Valamennyiüket páni félelem fogta el, de kí-váncsiak is voltak.

– Mindenekelőtt kérem, legyenek csöndben – parancsolta Andronic. – És mindnyájan simulja-nak a falhoz. Így ni. . .

Közelebb lépett Solomon úrhoz, s könnyedén az ajtó felé taszigálta, mintha megfelelő helyet ke-resne a számára, minél közelebb a falhoz. Solo-mon úr ellenkezés nélkül tűrte, hogy vezessék. Úgy érezte, forró vérhullám zúdul a szívébe, mi-helyt Andronic a vállára tette a kezét. A megjelölt helyen maradt, annyi ereje sem volt, hogy elmoso-lyodjék, várt.

– Kérem, simuljanak mindannyian a falhoz – hangzott fel ismét Andronic határozott, erőteljes utasítása. – Minél közelebb a falhoz. . . És akármi történik, ne moccanjanak – hangsúlyozta, miköz-ben végighordozta rajtuk tekintetét. –Senkinek sem eshet komoly bántódása önök közül. . . De ha

215

mocorognak és sikongatnak, engem zavarnak ösz-sze, s túl sok munkát adnak.

A vendégek zavarodottan és bambán összenéz-ve, egyenként a falhoz tapadtak. Csupán Manuilǎ kapitány mosolygott továbbra is kételkedve.

– Mintha valami szemfényvesztésre készül-nénk – mondta elég hangosan.

– Szemfényvesztés? Valamiképpen az is – vá-laszolt Andronic sértődöttség nélkül. – De jobb, ha addig fogunk hozzá, amíg van rá idő. . .

– De hol van a kígyó, uram? – tört ki a kapi-tány. – Ha tudja, hol van, jobb, ha most megöljük, és megszabadulunk tőle.

– Itt van? – kérdezte Liza megborzadva.– Nem tudom, most hol van – mondta Andro-

nic komoran. – De ha nem akarják. . . – Kezét zsebre dugta, és sorban végignézte őket. – Erő-szakkal nem lehet senkinek sem segíteni – tette hozzá mosolyogva.

– De miért kell mozdulatlanul állnunk a fal mellett? – kérdezte Stamate, hogy megmutassa a többieknek, ő nem fél.

– Hogy el ne riasszuk – magyarázta Andronic.– Én hívni fogom, s ő csendben jönni fog. . .– Behívja ide, a házba? – kiáltott fel Solomon-

né.– Tud valami varázsigét? – kérdezte tréfálkoz-

va a kapitány. – Vagy talán megint gonosz tréfát akar űzni velünk, mint az erdőben?

A nők azonban látni akarták Andronicot mun-ka közben. Bármi legyen is, akármilyen csíny, ha alkalmat ad Andronicnak, hogy valami érdekes dolgot csináljon, kezdjen hozzá most!

– Uram, sokáig fogunk így mozdulatlanul áll-ni? kérdezte Stere.

Mintha kezdett volna megtörni az Andronic el-ső parancsai nyomán támadt varázs. Valamennyi-

216

en mozgolódtak, beszélgettek, bár a faltól nem mertek eltávolodni. Sűrűn a lábuk elé néztek, mintha attól félnének, hogy a kígyó váratlanul bukkan fel a szemük előtt.

Andronic megint idegesen zsebre vágta a ke-zét. Utoljára próbálta meg, hogy engedelmességre kényszerítse őket.

– Most nincs arra idő, hogy elmeséljem önök-nek, hogyan ismertem meg a kígyókat, és hogyan tanultam meg bűvölni őket. . . Később majd el-mondom. Előre figyelmeztettem önöket, hogy ki fognak nevetni – tette hozzá a fiatalember bosszú-san.

– Nem fogunk nevetni – fogadkozott Liza szin-te vidáman. A sarok felé nézett, ahol Solomon úr állt, és váratlanul ostoba nyugtalanság fogta el. Úgy rémlett neki, Solomon úr semmit sem hall ab-ból, amit a szobában beszélnek. Mintha mozdulat-lanul várakozva úgy maradt volna, ahogy Andro-nic odaállította. Liza Solomonné tekintetét kereste. Ő nem vett észre semmit. „Talán csak nekem rém-lik úgy” igyekezett megnyugtatni magát Liza.

Andronic nyugodtan az órájára nézett.– Ha nem hallgatnak el egy percen belül – szó-

lalt meg –, elnézést fogok kérni a zavarásért, és el-megyek. . . Csak ennyit akartam mondani.

Andronic utolsó szavaitól valamennyien meg-hökkentek. Akkor hát komolyan beszél. . . Né-hány pillanatig senki sem tudta, mit csináljon; il-lik-e megnyugtatni és biztosítani, hogy csendben maradnak, vagy intsenek egymásnak, hogy sem-mit se szóljanak.

Rendben van – mormogta Andronic. – Kérem, maradjanak így. . .

Ismét elkomorodott, és mintha sápadtabb lett volna. Habozva egy lépést tett előre, majd gyorsan

217

a szoba belseje felé indult, az egyik lámpát eloltot-ta, a másik kanócát pedig lejjebb csavarta.

– Túl erős volt a fény – suttogta. – Nehogy megriadjon.

Aztán az ajtóhoz ment, és szélesre tárta. Mind-ezt úgy csinálta, hogy közben senkire sem nézett, mintha egyedül lenne, és valaki fogadására készül-ne. A többiek alig tudták visszafojtani nehéz, szaggatott lélegzésüket.

– Még egyszer kérem önöket, ne mozduljanak, bármi történik. . . A saját érdekükben!

Úgy beszélt hozzájuk, mintha a másik szobá-ban lennének, nem nézett senkire. Hosszú léptek-kel folytatta a sétálást, mint aki elégedetlen azzal, ahogy a tárgyak elhelyezkednek a szobában. Egy szék útban volt, bevitte az ebédlőbe. Aztán hirte-len megállt, pontosan a szoba közepén, lefelé pil-lantva megdörzsölte homlokát, és elhatározta ma-gát: fél térdre ereszkedett, ugyanakkor mindkét kezét a másik térdére tette.

„Most kezdődik a komédia!” – gondolta magá-ban a kapitány, akit idegesített ez a ripacskodás. Ennek ellenére egyetlen szót sem mert hangosan kiejteni. Társaira nézett. Stamate csodálkozva várt, mint aki kész bármit elhinni, ami akkor a szeme láttára történik. A nők inkább ijedtek, de ugyanak-kor kíváncsiak voltak. Csak Zamfirescuné ször-nyedt el, és Solomon úr állt mozdulatlanul. „Vajon meddig tart ez a komédia? – kérdezte magában is-mét a kapitány. Csak valami jó tréfa lenne, hogy a társaság szívből nevethessen. . . ”

Ekkor jött rá, hogy Andronic abban a furcsa helyzetben mormog valamit. A kapitány igyeke-zett elkapni valamelyik szó értelmét. Bizarr szóta-gok hallatszottak. Mintha nem románul beszélt volna. Hosszú, elnyújtott szavak, melyekben sok volt a magánhangzó. És mégis, Andronic mondott

218

valamit, mivel több ízben hallotta a kígyó szót. Valami varázslás.. Vagy inkább valami csínyte-vés. . . Manuilǎ kapitányt is enyhe kábulat fogta el, s amikor a többiekre nézett, látta, hogy némán és bódultan állnak, mint a viaszfigurák.

9.

Csak néhány perc telt el azóta, ám Manuilǎ össze-hasonlíthatatlanul többnek érezte. Megpróbált éb-ren maradni, mivel időnként rajta is mintha isme-retlen fáradtság vett volna erőt, szemhéja majd le-ragadt az álmosságtól. Váratlanul úgy rémlett neki, hogy valami megváltozik a szobában. Ököl-be szorította a kezét. A félhomály két széles sávra szakadt, közepén ezüstös szőnyeget látott. Ebben a pillanatban az ablakon keresztül besütött a hold, mely eddig talán valamelyik felhő mögött rejtő-zött; mindez a legtermészetesebb módon zajlott le.

„. . . Leng ezüsttel, hullámosan!” – gondolta Liza álmosan. Váratlanul jutottak eszébe a szavak, amint ő is a sugárnyalábot nézte, mely lustán ösz-szeállt a padlón. Oly közelinek érezte a Pache su-gárúton töltött gyermekkorát, akkori mélabús gon-dolatait, mintha éppen akkor szakadt volna el tőle. „Vajon mit csináltam ennyi ideig? Mikor lettem felnőtt, tudtom nélkül s anélkül, hogy megmondta volna valaki?”

Andronic abbahagyta a mormolást. Ő is várt. A holdfény lassan a talpához kúszott. Vajon valami-lyen varázslat következik?

Dorina nem vette le róla a szemét, mintha nem lenne tisztában vele, hogy ébren van. Most nem csodálkozott volna, akármi történik. Mint álmá-

219

ban: minden találkozást, bármilyen képtelenséget természetesnek tartott. Hozzá senki sem nyúlhat, őt senki nem bánthatja – úgy, mint álmában. . .

A kígyó is olyan magától értetődően surrant be a lábuk mellett a szobába, hogy senki sem ijedt meg. Valami mély űr a mellkasban, ennyi volt az egész.

A nagy szürke kígyó óvatosan tekergőzött, pik-kelyei mintha feléledtek volna. Nehézkesen von-szolta magát, fejét alig észrevehetően fölemelte, majd gyorsan a padlóra ejtette, mintha valami nyo-mot keresne. Amikor közelebb ért a sugárszőnyeg-hez, kábultan megtorpant. Majd imbolyogva And-ronic felé indult. Mintha őt is megigézte volna a holdfény, mert most álmos kecsességgel kúszott, és sötét pikkelyei minden mozdulatától megre-megtek. Dorinának úgy tetszett, hogy a kígyó egyenesen feléje kúszik, és a korábbi varázst hirte-len iszonyat váltotta fel. Mintha váratlanul olyas-mi előtt találná magát, amire nem lehet ránézni, iszonyatos és veszélyes dolog, mely nem leány-szemeknek való. A kígyó közelségétől szinte el-akadt a lélegzete, vére kiszaladt szívéből, és egész testében a beteges szerelmi vágy ismeretlen borza-dálya futott végig. A hüllő undorító tekergőzésé-ben és hideg tekintetében furcsán keveredett a pusztulás és a bujaság.

– Gyere gyorsabban! – hallotta Dorina nagyon messziről Andronic szavait.

Kit hív ilyen parancsolóan? A vér megint a lány arcába tódult, mintha valami titokzatos és meg nem engedett szót hallana. Az iszonyat és az undor ugyanolyan erővel kábította el, mint ami-lyennel a szeméremérzet kelt birokra a tiltott vágy-gyal szívében.

– Hol késlekedtél ennyi ideig? – hallatszott is-mét Andronic fojtott hangja.

220

A kígyó nagyon közel kúszott Andronichoz, s most mintha saját félénkségével birkózott volna, mert nem merte fejét az ifjú nyitott tenyerébe haj-tani. Remegve várakozott, csupán a fejét himbálta szakadatlanul, mintha megpróbálna kitépni magát a bűvöletből.

– Gyere ide! – parancsolt rá Andronic.Liza lehunyta szemét, és könyökét a falhoz tá-

masztotta; közel járt hozzá, hogy bármelyik pilla-natban ájultan essen össze. Látta, amint a kígyó Andronic tenyerébe mászik, s mintha ő maga is érezné hideg és undorító érintését, mintha őbelé hatolt volna túl mélyen az a természetellenes, hús-ból való lándzsahegy.

– Így, még közelebb! – kiáltott fel Andronic, Dorina kábultan és sápadtan megint odanézett, semmiféle emberi erő nem téphette ki abból a lát-hatatlan körből, ami most Andronichoz kötötte. A kígyó lágyan az ifjú kezére, majd a karjára kú-szott, amíg remegő feje el nem érte a nyakát. And-ronic ekkor jobb kezével átfogta a hüllőt, és tenye-rébe szorítva a szemébe nézett.

– Miért vagy ilyen levert? – kérdezte tőle mo-solyogva.

Manuilǎ kezdett magához térni, látta a kígyót Andronic kezében, de ez az esemény annyira ha-sonlított ahhoz, amit álmában látott, hogy szinte nem is csodálkozott: Nyitott szemmel körülnézett a szobában, s nem nyugtalanították a sápadt arcok, melyeket maga körül megpillantott. Éppúgy, mint mostanáig, éppúgy, mint abban a beteges, bódult álomban, amikor azt álmodta, hogy a tavon csóna-káznak, Vladimir pedig jobb kezét fölemelve a Le Mystére de Jesusból hangosan fölolvas. Egyszer csak a csónak elmerült, pontosan úgy, ahogy And-ronic a vízparton mesélte, nem hánykolódott, ha-

221

nem egyből elmerült a tó közepén, mintha kátrány helyett ólommal kenték volna be.

– Valaki megölte a párod, és egyes-egyedül maradtál? – mondta Andronic, mintha értené a kí-gyó sziszegését.

Liza kinyitotta a szemét, és éppúgy fölrettent, mint először. A kígyó közvetlenül Andronic arca előtt ringatózott, és valahányszor remegve megvo-naglott, Liza érzékeiben mindannyiszor más, bor-zasztó értelmet nyert. Andronic szavaiból és a kí-gyó vonaglásából észvesztő varázs áradt.

– Meg akartál itt valakit marni? – kérdezte Andronic a hüllőtől. – Bosszút akartál állni? Hát nem látod, hogy valamennyien rendes emberek, s annyi szép kisasszony van itt – tette hozzá moso-lyogva, anélkül hogy abbahagyta volna a kígyó bűvölését.

Dorina megint elvörösödött, szíve hangosan dörömbölni kezdett. Gondolatai most merészen törtek elő – gondolatai és vágyai. Amikor a „szép kisasszonyokról” beszélt, bizonyára őrá gondolt Andronic, őt választotta. . .

– Lakodalomba jöttél? – kérdezte csodálkozva Andronic. – Megérezted, hogy itt menyegzőt tarta-nak?

Manuilǎ kapitány hirtelen elvörösödött; noha minden pontosan olyan volt, mintha álmában tör-ténne, ezekről a dolgokról nem lehet mindenki fü-le hallatára beszélni.

Dorina felé fordította a fejét, és lopva ránézett. A lány sápadt volt, és mereven maga elé bámult, ajka reszketett. Az utazás abban a pillanatban kez-dődött számára. A csónak ugyanazon a helyen vár-ta őket, kettejüket, hogy elinduljon velük a tó kö-zepe felé. Noha Andronic mellett ült, s szinte kar-jába kapaszkodott, nem érzett semmit, még csak örömet sem. Most lökik el magukat a parttól, és

222

talán szorosan összefonódva egymás mellett ma-radnak a csónak aljában, mint valami fészekben. „A második!” –hallotta ekkor Stere hangját a lány, és el akart indulni. De láthatatlan erő láncolta a he-lyéhez, nem eresztette el Andronic karját. „Rajta! Fuss!” – kiáltott ismét Stere, ezúttal mintha paran-csolóbban. veszíted a zálogot!” – ugratta valaki. Dorina azonban most már tudta, mit jelent ez, és lesütötte a szemét. Hiszen menyegzőt ülnek, tudja, mi vár rá. . . De vajon miért gyökerezett földbe a lába a tóparton, miért nem tudott mozdulni, elsza-ladni?. . . „Rajta! Rajta!” – hallotta még egyszer a többiek hangját a háta mögött. Vajon Andronic nem akart dönteni, az ő záloga nem tetszett neki?. . .

– És kérdem én, ki lesz a menyasszony és a vő-legény? – kérdezte tréfálkozva Andronic. – Mondd meg nekem, te elözvegyült, beste férge, melyik kisasszonyt választanád?

– Bizonyára – jött rá Liza – Andronic csak tré-fából kérdezgeti a kígyót. Őrá gondol, amikor azt mondja, hogy ennyi szép hölgy van itt, s egyet vá-lasztania kell közülük. Választania kell egyet, s Andronic most ezt fogja tenni. Miért állította az összes nőt félkörbe a fal mellett? Hogy jobban lás-sa őket, valamennyit mérlegre tehesse, s egyet, csak egyet kiválasszon magának. Elvégre egyedül ő a vőlegény. „És engem, csakis engem választott” – értette meg Liza, akit elbűvölt a kígyó szemér-metlen, férfias ringatózása.

– Na, ki vele, ki tetszik neked legjobban az itt levők közül?– suttogta Andronic tréfás hangon.

Zamfirescu kisasszony remegni kezdett. Mi. lenne, ha őt választaná? Ha közelebb csúszna a kí-gyó, ha érezné, amint a mellére kúszik, és ismeret-len, iszonyatos siklásával merészen lefelé

223

tartana?!. . . Nem, nem, ez lehetetlen, miért éppen őt, csak így?!

– Nos jó! – kiáltott föl elnevetve magát Andro-nic. – Nagy kópé vagy! De most pusztulj innen, vár a halottad. . .

Pontosan úgy van, ahogy Zamfirescuné elször-nyedve gondolta; ez a tisztátalan kígyó maga is kísértet csupán, ki tudja, melyik sírból mászott elő. És van egy halott párja. Éppúgy, mint bárki más-nak, éppúgy, mint minden embernek, akinek ha-lottai vannak, régóta föld alatt nyugvó szerettei. Onnan bújnak ezek elő néha kígyó képében – be-surrannak az élők házaiba, és megisszák a nekik odakészített tejet, mézes bort. . . Zamfirescuné iszonyattal vegyes megindultságot érzett. Csak lenne annyi ereje, hogy keresztet vessen, s a holtak üdvéért imádkozzon. Ki tudja, vajon ki nem találta nyugalmát a túlvilágon, s ilyen messzire küldte ezt a tisztátalan kígyót, pontosan ebbe a házba. Csak nehogy másvalakit is magával vigyen, mert erre is vannak előjelék. . .

– Messzire mész majd – suttogta Andronic. – Elúszol a tó közepén lévő szigetig, elrejtőzöl, és ott maradsz. Nehogy a fülembe jusson, hogy meg-szegted parancsom. És nehogy megmarj valakit! Semmi bántódásod nem lesz, ne aggódj!. . . Most pedig eredj utadra!

A kígyó néhány pillanatig a holdfényben ma-radt, mintha láthatatlan szemek előtt kényeskedne. Andronic lassan fölemelte a karját, s az ajtó felé mutatott. A kígyó mintha megijedt volna fenyege-tő mozdulatától, megfordult, s habozva az utat ke-resgélte, miközben szakadatlanul le-föl ingatta fe-jét.

Vladimir most nagyon jól látta, de csak most – hiszen alig néhány pillanattal előbb ért véget szá-guldozása az erdőben; egyedül volt, s láthatatlan

224

kísértet üldözte. Nem is igen tudott számot adni róla, hogy mikor kezdődött a hajsza. Világító számlap jelent meg a szeme előtt, s egyre csak nőtt, növekedett, amíg csak lidérces, zöld fényétől káprázni kezdett a szeme, közepén a kígyó teker-gőzött. Miként is eshetett meg vele, hogy nem vet-te észre: egy kígyót rejt Stamate, órája, amit ro-hanás közben a kezében tartott. Az óra mutatója feléledt, és észrevétlenül növekedni kezdett; Vla-dimir rémülten vette észre a kígyó bőrén kirajzoló-dó pikkelyeket, amelyek remegve megcsillantak a villódzó fényben. Azonnal el kell hajítania! De va-jon a kezében volt-e még az óra? A sarkában volt, őt követte. „A második!” –hallotta Vladimir Stere hangját Milyenélvezet, ha az ember éjszaka ked-vére futkározhat, szaladgálhat az erdőben, ahol a rengeteg magas fa jótékony homályában el lehet rejtőzni! Milyen jót tett vele Stere, hogy éppen most indította el, megszabadulhat a tisztátalan lé-lektől, mely a nyomában volt, kikerülhet a villó-dzó számlap bűvös fényköréből. . . És ekkor a szoba fényszőnyegéből váratlanul a kígyó maga-sodott fel előtte. Most már nem ijedt meg tőle. A lába előtt volt, nem pedig a háta mögött, hogy lát-hatatlanul ijesztgesse.

– Gyorsabban, gyorsabban! – parancsolta And-ronic, s ő is az ajtó felé lépett.

Tehát Andronic mesélt Arghiráról, a „tejfehér szépségről”, aki kígyóvá változott – értette meg Stamate. Most csodálkozott, hogy olyan nehezen fogta föl. Alig ismerte fel Andronic hangját, csak amikor közvetlenül maga mellett meglátta, amint az ajtó felé tart, akkor döbbent rá, kinek a hangját hallja. Stamate egész idő alatt azt hitte, hogy a szerzetes mesél. De természetesen csak úgy rém-lett neki, hiszen a kulcsár nem volt sehol. S még

225

csak nem is a kolostor pincéjében voltak. Lám, mindenki itt van. . .

Andronic rövid ideig kint maradt, tekintete be-leveszett az éjszaka sötétjébe. Aztán újra elfoglalta korábbi helyét a szoba közepén, kezét homlokához érintette, és mormogni kezdett. Manuilǎ kapitány most olyan tisztán hallotta hangját, mintha a fiatal-ember közvetlenül az ő füléhez hajolva suttogta volna a szavakat. Minden bizonnyal ugyanaz a va-rázsige, hiszen újra és újra a kígyó szót ismételte, amit számtalan formában ejtett ki, hol sziszegve, hol pedig vontatottan. Manuilǎ elmosolyodott; vajon Andronic nem csupán azért találta-e ki mindazt, amit a cigányok között töltött csodálatos gyermekkoráról mesélt, hogy ismét lóvá tegye őket? De hát akkor hogyan sikerült ennek a ci-gányfajzatnak valóban egy kígyót varázsolnia a szoba közepére'? Manuilǎ saját szemével látta, eb-ben biztos volt. Nagy szürke kígyó, szinte táncolt a holdfényben, majd fölkúszott Andronic karjá-ra. . . Ez az Andronic a cigányoktól tanulta-e eze-ket a bűvészmutatványokat? És még ki tudja, mi-féle más, tisztátalan dolgokat; az ilyen boszor-kánymester egy egész családot elaltat, amit lehet, ellop, aztán köd előtte, köd utána. . .

Manuilǎ a többiek felé nézett; legalább most jöjjön rá, vajon Andronic nem kábította-e el őket valami mákonnyal, és nem csente-e el például Sta-mate óráját. . . De a kapitány semmit sem tudott leolvasni a többiek sápadt és beesett arcáról. Vi-aszsárga arccal szorosan a falhoz tapadtak, mint kezdetben. Újból érezte, erőt vesz rajta a félelem, és mintha az ő szemhéjai is ólmosak lennének. És ha elordítaná magát. . . Képtelen volt akár csak az ujját is megmozdítani; egyetlen sóhaj sem sza-kadt fel melléből. Pontosan úgy, mint gyermekko-rának abban a rémséges órájában, amit nem tudott

226

elfelejteni soha: falun, váratlanul benyitott anyja szobájába, és kábultan, réveteg tekintettel a földre omolva talált rá, de anyja nem tudott visszaemlé-kezni, hogy mi történt. Csak később mondták meg neki: egy cigányasszony jött hozzájuk, hogy kagylóból jósoljon, s miután a padlóra telepedett, hogy hozzákezdjen, egy halott kezét vette elő a ta-risznyájából, s egy kört írt le vele a levegőben. Csak ennyire emlékezett. . . Manuilǎ azonban most jól értette, mi történik körülötte. Rájött, hogy Andronic befejezte a varázslatot, miután végére ért valószínűtlen történetének, miszerint ő bojár-gyerek, akit a cigányok elraboltak, és sokáig köz-tük nevelkedett. . .

Stere tépte ki magát először a kábulatból. Lát-ta, hogy Andronic az ablak felé fordítja fejét, s tudta, a kígyó régóta nincs a szobában, s egy lé-pést tett előre; kezdetben kissé bátortalanul lép-kedett, majd gyorsan az ajtó felé indult.

Kint megcsapta az éjszaka hűvösebb és tisz-tább levegője, s ez felébresztette. Stere fáradtan felsóhajtott, s homlokát megdörzsölve megpróbál-ta felidézni, ami történt. Az emlékek összezava-rodtak agyában. Érezni kezdte, hogy fáradt, főleg a lába fájt, ízületei pedig elmerevedtek. Mélyeket lélegezve a lépcső szélére telepedett.

10.

– Hölgyeim és uraim – hallatszott Andronic hangja –, folytatódhat a mulatság! A kígyó, ez a tisztátalan csúszómászó féreg, a sátán földi eszkö-ze kiűzetett köreinkből!

Ám Andronic hiába próbált tréfálkozni. Az emberek nehezen tértek magukhoz, s miközben

227

bátortalanul eltávolodtak a faltól, egymás tekinte-tét keresték. Andronic Solomon úrhoz lépett, s ke-zét a vállára tette. A férfi álmosan megtántorodott.

– Vége, Solomon úr! – kiáltott fel Andronic. – Elűztem! Már nincs itt!

Látszott, hogy Solomon úr nem érti. Az ifjú fe-nyegetően szemébe fúrta tekintetét, és megrázta.

– Ébredjen föl! Nem történt semmi! – súgta a fülébe.

Abban a pillanatban átható, beteges női sikoly rezegtette meg a levegőt, és Solomonné görcsös zokogásban tört ki. Mindannyian összerezzentek. Solomonné fuldokolva sírt, mint aki bármely pilla-natban ájultan eshet össze. Andronic odafutott hozzá, és megszorította a karját.

– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltotta, túlhar-sogva a nő hisztérikus bőgését. – Csupán tréfa volt az egész, ébredjen föl!

Solomonné pár pillanatig ijedten visszatartotta könnyeit, majd egész testében remegve újrakezdte.

– Erre is számítanunk kellett! mondta Andro-nic, mintha a-mellette álló valamelyik férfihoz in-tézné szavait.

De úgy látszott, még valamennyien kábultak, megdöbbentette őket az esemény, amit átéltek, csodálkozva hallgatják a sikoltozást, de azt sem tudják, hol keressék. Andronic még közelebb lé-pett Solomonnéhoz, s homlokára tette jobb kezét.

– Most már elég – suttogta –, elmúlt, ugye?Az asszony megadóan sóhajtozni kezdett. A

roham kissé észre térítette, mert hamar elszégyell-te magát gyengesége miatt, s bizonytalan léptekkel a másik szoba felé indult.

– Mi történt? – kérdezte kábultan Stere a kü-szöbről. – Ki sikoltozott így?

– Aglaia – suttogta Solomon illedelmesen szin-te bocsánatot kérve a történtekért. – Ideges. . .

228

Hamar kiborul – tette még hozzá, mintha magában beszélne.

Manuilǎ kapitány is lerázta magáról a kábula-tot, Stamate felé indult; s mivel saját szemével akarta látni a világító számlapot, megkérdezte tőle:

– Hány óra?Stamate nagy figyelemmel nézegette a mutató-

kat.– Tizenkét óra múlt tizenegy perccel – mondta.Andronic fölkacagott.– Ezt közvetlenül tőlem is megkérdezhette vol-

na – szólt, és közelebb lépett a kapitányhoz. – Csak három percig tartott az egész, talán még ad-dig sem. . .

– Több volt az annál – mondta a kapitány el-gondolkodva, s igyekezett összeszedni emlékeit, hogy eligazodjék rajtuk.

– Csak úgy érezték. Ez mindig így van, ilyen-kor lassabban múlik az idő. . .

Hangosan, tisztán beszélt, kezét zsebre vágta, mintha mi sem történt volna. Latba vetette minden képességét, hogy fölolvassza a társaság fagyos hangulatát és a beteges feszélyezettséget, mely lát-hatóan mindenkit hatalmában tartott. Szinte moc-canni sem mert senki anélkül, hogy előzőleg óva-tosan körül ne nézzen, mintha attól tartanának, hogy beleütköznek valamibe, ami most láthatatlan, de minden pillanatban fölbukkanhat előttük. A környezet megváltozott, elveszítette egyöntetűsé-gét, néhol túl telített volt, máshol pedig üres, ahol veszedelem fenyegette az embert.

– Mi volt ez? – hallotta Andronic Vladimir kérdését.

– Varázslat, semmi egyéb, drága barátom – fe-lelte mosolygós arccal Andronic. Nem hagyta ki-használatlanul az alkalmat, hogy felvilágosítsa a fiút, és lelket verjen belé. – Magának, aki történel-

229

met és irodalmat tanul, ezt jobban kell tudnia. Én csupán ahhoz értek, hogy előidézzem olykor-oly-kor, s többnyire csak tréfából.

Andronic beszédközben körülhordozta tekinte-tét a szobában; igyekezett fölkelteni a többiek ér-deklődését, hogy magához csalogassa őket.

– Maga tudja, milyen sokféle jelképes értelem kötődik a kígyóhoz valamennyi néphitben – foly-tatta a fiatalember egyre hangosabban. – Emlékez-zen a kígyóra. . .

– Isten őrizz! Isten őrizz! – Most Zamfirescuné sikított, és ijedősen hányta magára a keresztet. Mintha minden korábbi félelme ismét szétáradt volna egész lényén, amikor a kígyó szót meghal-lotta. Andronic hirtelen elhallgatott, és otthagyta Vladimirt.

– Most már értem, hogy mi történt – jelentette ki Andronic, s a gyufásskatulyákat kereste az asz-talon. – Csak egyetlen lámpa ég a szobában, s túl erősen süt be a hold.

Dorina még most sem tudta levenni a szemét, a holdfényről. Mintha azt remélné: onnan jöhet va-lamiféle megoldás, csak az az ezüstös fényzuhatag világíthatja meg a történteket. Az események me-nete mostanáig többször is megszakadt. A lány meghatározatlan időközönként fölriadt révületé-ből, ilyenkor a legkülönfélébb körülmények között találta magát, ám arról, hogy az események milyen sorrendben kapcsolódtak egymáshoz, most seho-gyan sem tudott számot. adni. De ami az ezüst tó partján végbement, az abból a jeges fényből eredt. A menyegző, a vőlegény, de meg a part előtt ma-gányosan ringatózó csónak is, amit olyan nehéz el-oldani. . .

– Természetesen most jobb! – kiáltotta Andro-nic, aki meggyújtotta a másik lámpát, azt pedig, amelyik már égett, följebb csavarta.

230

A holdvilág elhalványult, és homályosan szü-remlett át az üvegen, majd összemosódott a lám-pafénnyel. A szoba visszakapta a korábban falai közé szorult komor hangulatát. Mikor időnként csönd lett, kintről behallatszott a tücsökcirpelés úgy tetszett, nagyon messziről jön.

– Hölgyeim és uraim!– Andronic még egyszer megpróbált lelket verni társaiba. – Most minden pontosan olyan, mint az elején volt. . . Egy új já-tékot is kitalálhatnánk, amíg a kávé elkészül! So-lomon úrnak rémülten jutott eszébe, hogy nem sokkal azelőtt megkérdezte, ki kér még kávét. Va-jon mi történt azóta? Talán föltettem főni a kávét, fölszolgáltam, megitták, ki tudja?! És mégis, And-ronic arra vár, hogy ismét kávét szolgáljanak fel. Újabb adagot?. . . Solomon úr ijedten megdör-zsölte homlokát, kezdte azt hinni, hogy olyan gon-dolatai támadnak, s olyan arcok villannak föl előt-te, melyeket csupán bódulata fűz egybe. És mégis, a szoba pontosan olyan, mint korábban. S ugyan-azok az emberek vannak itt. Csupán Aglaia ment át a másik szobába; rosszul lett. Meg kellene ne-kem is néznem, mi van vele.

Solomon úr határozottan utat tört magának a másik szoba felé. Feleségét elgyötört arccal, réve-teg tekintettel, az ágyon fekve találta.

– Szerinted megteszi? – kérdezte az asszony rekedt hangon, mikor férjét megpillantotta az ágy mellett.

Solomon úr vállat vont. A kérdés nem lepte meg, de nem tudott mit felelni, s beérte egy váll-rándítással.

– Dorinára gondoltam, róla beszéltem – tette hozzá Solomonné ugyanolyan mély és kimerült hangon.

231

Persze, igazad van, majdnem megfeledkeztem róla – felelte Solomon úr. – Alighanem most meg-változnak a dolgok. . .

– Miért?– Nem tudom, csak úgy mondtam. Mit lehet

tudni.Solomonné lassan elfordította a fejét. Nehezen

szedte a levegőt, s mintha minden mozdulat még jobban kimerítette volna.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte az asszony. – Semmi, jól vagyok. Arra gondoltam, hogy meg kéne innunk még egy kávét.

Néhány pillanatig figyelmesen nézte feleségét, majd maga elé meredt. Képtelen volt megérteni, mi történt a kérdése után; hiszen mintha csak az imént emelte volna fel a kezét: „Ki kér még ká-vét?”. . . Vagy talán ez ma délben volt, amikor ki-ment a verandára, és ugyanígy emelte fel a karját?

– Szóval – hallatszott ismét Andronic hangja – maguk menyegzőre készülődtek, s nekem erről semmit sem mondtak! Most már értem, miért vol-tak mindannyian olyan vidámak. . .

– Látod – szólalt meg Solomonné hirtelen föl-élénkülve –, igaz! Ő is megértette!

– De hát a kapitány nem nyilatkozik – vála-szolt komoran Solomon úr.

Úgy is volt, Manuilǎ kapitány annyira megle-pődött Andronic merészségétől, hogy elvörösö-dött, és némán lesütötte a szemét. Rosszul jött ki Andronic közbeszólása. A kapitány még a többiek kínos és érthetetlen hallgatásán csodálkozott. „Va-jon mi történhetett velük, hogy olyam kábultan bá-mulják egymást? S éppen arról, ami a legkülönö-sebb, senki sem beszél, arról a kígyóról, amely mintha a földből bújt volna elő a ház közepén. . . ”

– Honnan tudja, hogy lakodalomról van szó? – kérdezte Zamfirescuné.

232

„Mintha most kezdene világosabbá válni a do-log” –gondolta Zamfirescuné. De Andronic moso-lyogva ránézett, és vállat vont. Nem vele akart be-szédbe elegyedni. . .

– Vajon ki lehet a boldog ara? – kérdezte ismét a fiatalember erőltetetten nevetve; igyekezett tré-fás színezetet adni a hangjának.

Manuilǎ kapitány hirtelen Dorinára nézett, és észrevette, hogy a lány szemét lesütve elpirul. Et-től bátorságra kapott.

– Maga nagyon tapintatlan, Andronic úr! – kiáltott fel a kapitány, maga is meglepődve saját erőtlen hangjától s attól, hogy milyen ernyedten ejti a szavakat.

– Akkor bocsánatot kérek, kapitány úr – szólt gyorsan Andronic. – De eszembe sem jutott, hogy tapintatlanságot követhetek el, csupán annyit akar-tam mondani, hogy mindaz, ami történt, jó előjel. Egy ilyen kolostorban töltött éjszaka és a jel, mely váratlanul fölbukkant közöttünk. . .

Még hangosabban kezdett nevetni, de hahotá-zása egyáltalán nem derítette jobb kedvre a társa-ságot. A többiek ugyanolyan nehézkesen mozog-tak, és ugyanolyan bódultak voltak, mint koráb-ban; egymás tekintetét keresték, és igyekeztek egymás közelében maradni, a faltól nem mertek túlságosan eltávolodni. Mint akik attól félnek, hogy a semmibe lépnek és megszédülnek. Csupán Stere látszott éberebbnek, aki a küszöbön állt, és megcsapta a kinti hűvös levegő. Rá valóban jó ha-tással volt Andronic hahotázása. Lehet, hogy ez a fiú mindannyiukat elkábította, most pedig nyíltan a szemükbe nevet. . .

– Akárki is a boldog menyasszony – mondta Andronic –, én kötelességemnek érzem, hogy igyak az egészségére!

233

Átment a szomszéd szobába, és kezében egy pohár rubinvörös borral gyorsan vissza is tért. Va-lamennyien kíváncsian követték tekintetükkel, mintha arra várnának, hogy valami szokatlan do-log történjen.

A fiatalember egy hajtásra kiürítette a poharat.– Szeretném, ha követnék példámat – tette

hozzá.De senki sem mert inni. A Zamfirescu lány el-

képedve nézett Andronicra. Semmit sem értett az egészből. Álmos volt. Szeme majd leragadt a ki-merültségtől és a beteges bágyadtságtól.

– Ki akar sétálni egyet, hogy egy kis friss leve-gőt szívjunk? – kérdezte megint Andronic.

Néhányan az ajtó felé fordultak, de az éjszaka sötétje elriasztotta őket. Csupán Vladimir és Sta-mate indult az ajtó felé.

– Jót fog tenni. Kint tiszta a levegő. És nem megyünk be az erdőbe,– még az udvarba sem ereszkedünk le. Csak a ház mellett üldögélünk, és friss levegőt szívunk..

– Ez az, friss levegő – mondta Manuilǎ kapi-tány is. – Remek ötlet. De mit csinálnak addig a hölgyek?

Dorinára nézett, tekintetük összetalálkozott. A lány elpirult. Tudja már mindenki. A kapitány is tudja, hogy ő mit látott, milyen iszonyatos dol-got. . .

– Én álmos vagyok – jelentette ki elég nyoma-tékosan Dorina.

Manuilǎ kapitány összerezzent. A lány hangja megváltozott, s talán nem illene éppen most egye-dül hagynia.

– Nem hiszem, hogy jót tenne a korai lefekvés, kisasszony – mondta a férfi szelíden. – Nehogy rosszat álmodjék az éjjel!

234

Andronic a kapitány karját megragadva a sza-vába vágott.

– Ne mondjon neki semmit, mert megijeszti! – suttogta. – Inkább néhány percre hagyjuk őket ma-gukra. . . Elmúlik ez magától.

Vladimir, Stamate és Riri kimentek az udvarra. A hold majdnem az égbolt közepén járt mar. De-rült és csöndes volt az éjszaka, nem volt benne semmi titokzatos.

– Én még most sem nagyon értem, mi történt – mondta Vladimir. – Volt-e benn egy kígyó vagy nem?

– Saját szememmel láttam – jelentette ki Ma-nuilǎ. – Nagy vízisikló volt. Kíváncsi vagyok, honnan szedte elő Andronic úr. . .

Andronic elég unottnak látszott. A vállát vono-gatta.

– Sehonnan sem szedtem elő – közölte. – Azért hívtam be, hogy messzire űzzem, nehogy valami szerencsétlenséget hozzon ránk. És hallgatott rám, most valószínűleg a tó közepén úszik, hogy gyor-sabban odaérjen a szigetre.

Fölemelte a karját, és a falakon túlra, a tó felé mutatott.

– Hová? – kérdezte Dorina.Valamennyien akkor vették észre, hogy a lány

kijött a küszöbre, és hallgatózott. Riri szó nélkül odament hozzá. Andronic nyugodtan ránézett, majd karját fölemelve még egyszer elmagyarázta.

– Arra a szigetre, ami a tó közepén van, kisasz-szony. Ott már senkit sem mar meg.

Dorina közönyösen hallgatta. Andronic bi-zonykodása, hogy a kígyó senkit sem fog meg-ma-mi, nem szomorította el, de nem is örült neki.

– Hát te nem fázol? – kérdezte tőle Stere. – Jobb így – magyarázta a lány. – Nagyon megijed-tem. . .

235

– Nem – nyugtatgatta Andronic. – Csak úgy rémlett magának. Nem ijedt meg. Ennek minden-képpen így kellett történnie.

– Igaz – helyeselt Dorina álmodozva.– Minek kellett feltétlenül így történnie? – kér-

dezte nyugtalanul Manuilǎ.– Annak a kígyós históriának – felelte Andro-

nic. – Mindenképpen idejött volna. Kezdettől fog-va éreztem, hogy be akar jönni a szobába. . . De nem akartam a vacsoránál elrontani a mulatságot. Egy kicsit elhamarkodva mondtam el önöknek. . .

Elnevette magát, és végignézett rajtuk.– Közeledett az éjfél – tette hozzá félénken,

mintha rájött volna, hogy vallomásának titokzatos-sága milyen hamis. – Éjfél után pedig már nem lett volna semmiféle hatalmam fölötte.

Hirtelen elkomorult és elhallgatott. A többiek is zavartan hallgattak és összenéztek.

– Bizonyára nem volt könnyű ezt a boszor-kányságot megtanulni – szólt nemsokára Manuilǎ.

– Miféle boszorkányságot? – kérdezte Stere ér-tetlenül.

– Ezt a kígyóbűvölést – magyarázta Manuilǎ. – Magától értetődik, hogy nem könnyű dolog..

Andronic tétovázott, nem szívesen beszélt er-ről a titokról.

– Nem is emlékszem, hogyan tanultam meg – mondta vonakodva a fiatalember. – Régen történt. Annyi mindent tudok, anélkül hogy visszaemlé-keznék rá, hogyan és mikor tanultam meg. . . Pél-dául. Arghira históriáját, amit mar. elmeséltem önöknek, és senki sem ismerte itt a kolostorban.

Sem Stere, sem Dorina nem hallotta Arghira történetét, de egyikük sem volt kíváncsi rá. Beér-ték Andronic szavaival; most semmi sem hatott furcsának, titokzatosnak vagy megfejthetetlennek, aminek érdemes lenne a végére járni.

236

– De hát én csak nem értem, hogyan jött rá, hogy a közelben van – szólt Riri.

Váratlanul szólalt meg, s egy szuszra elmond-ta, de óvakodott attól, hogy a kígyó szót kiejtse.

– Ezt majd holnap reggel fogom elmondani önöknek – mosolygott Andronic. Sötétben nem le-het.

Dorina remegni kezdett. Riri, anélkül hogy, rá nézett volna, karon fogta.

– Nem lehet elmondani – folytatta Andronic –, mert aggódom önökért. Láttam, milyen érzéke-nyek.

Lassan elfordította fejét, és sokatmondóan Dorina szemébe nézett. A lány elsápadt.

– Nem is olyan nehéz megérteni suttogta And-ronic. – Amikor olyan fontos dolog van készülő-ben. . .

Ekkor Solomon úr jelent meg a küszöbön. Úgy látszott, kezdi összeszedni magát.

– Aki le akar feküdni – mondta –, fáradjon be, és vesse meg az ágyát. Aki pedig kávét kér, emelje föl a kezét!

Nagy nehezen mosolyra húzta a száját. Csak Andronic, Stere és Manuilǎ kapitány kért kávét. A többiek álmosak és fáradtak voltak.

– Az az érzésem, hogy elrontottam a mulatsá-got – mondta Andronic a kapitány szemébe nézve.

11.

Egy órával később már mindnyájan ágyban voltak. Andronic minden igyekezete, hogy kicsalogassa őket a házból, és sétálni hívja a parkba, kudarcot vallott.

237

Senkinek sem volt kedve beszélgetni. A kávét is inkább kényszeredetten szürcsölték, s lábukban nem akart fölengedni az a különös zsibbadtság. Annyi erejük sem volt, hogy a hálószobákat úgy rendezzék el, ahogy kell. Csupán az ágyakat tolták össze, és befüggönyözték az ablakokat. A másik szobában a férfiak számára a szalmazsákokat köz-vetlenül a padlóra helyezték, és a legtöbben félig felöltőzve aludtak. Andronic letett arról az ötleté-ről, hogy pizsamát kérjen. Kiválasztott magának két széket, s azt állította, hogy ezeken jobban fog aludni, mint a padlódeszkán.

– De én nem vagyok álmos – mondta a fiatal-ember, látva, hogy a többiek lecsavarják a lámpát, és lefekvéshez készülődnek. – Ki akar velem jön-ni?

Ezúttal csak Manuilǎ kapitány tartott vele. Jól-lehet, ő is fáradtnak érezte magát, gondolatai ösz-szevissza csapongtak, akaratereje pedig meggyen-gült. De nem hagyhatta Andronicot egyedül, győz-tesen a porondon. Mindketten kimentek az udvar-ra.

– Magának megmondhatom – kezdte Andronic –, sajnálom, hogy miattam alakultak rosszul a dol-gok. Ha az az átkozott nem került volna elő, most talán éppen csónakáznánk a tavon. . .

– A tavon semmi esetre sem – mondta Manu-ilǎ. – Nem jött még el az ideje. Nem érzi, milyen hűvös lett?

– Semmit sem érzek – felelte Andronic, s az égre tekintett. – Csupán iszonyú kedvem lenne őrültségeket elkövetni. . . Fára mászni, ágról ágra ugrándozni, ebben az elvarázsolt tóban úszkál-ni. . .

Manuilǎ csodálkozva és némi irigységgel hall-gatta. Kétségkívül nagy csirkefogó, ha nem va-

238

rázsló a szó igazi értelmében. Hogyan szorult bele ennyi erő, életrevalóság és fantázia?

– Éjfél után – folytatta Andronic – már nem is tudom, mi történik velem. Néha úgy rémlik, madár vagyok, máskor borznak vagy majomnak érzem magam. . . Nevetségesnek találja, nem igaz? – kérdezte társától.

– Nem, egyáltalán – felelte kimérten a kapi-tány.

– És majdnem mindig elfelejtem, hogy mit csi-náltam, nem emlékszem; hol töltöttem az éjsza-kát.

– Most joggal nevethetnék– mondta Manuilǎ komolyan.

Andronic szomorúan elmosolyodott.– Téved, ha nőkre gondol, szerelemre, mint

mondják. Számomra egész más varázsa van az éj-szakának. Nézze csak– s karjával az égre; majd az erdőre mutatott –, ez jóval hatalmasabb erő a szerelemnél. És sokkal ünnepélyesebb..

Hirtelen elhallgatott; mintha valami titkot árulna el. Kis időre elkomorult, tekintete a semmi-be révedt.

– Ünnepélyesebb, mert az ember sohasem tud-hatja, honnan ered, hol van a kezdete és a vége. . . Egy nőt maga előtt lát az ember, akár az ágyában is, és érzi, hogyan bontakozik ki és hogyan múlik el a szerelem. De ezek a dolgok?. . .

Megint a sötét égre és a nagy, alvó fákra muta-tott, s mintha ő is félt volna. Manuilǎ pontosan érezte Andronic feldúltságát. A dolgok most való-ban másmilyeneknek látszottak.

– De ha legalább beérnék azzal, hogy lenyű-gözzenek bennünket – tette hozzá Andronic. – De sohasem ezt teszik. . . Megváltoztatják és megke-serítik az embert, néha pedig elveszik az eszét. Ezért mondtam magának. . .

239

– Értem – mondta. kimerülten Manuilǎ. – Olyan ez, mint valami méreg.

– Nem, nem olyan – szakította félbe élénken Andronic. – A vérében van az embernek, és még a szülei sem tehetnek róla, hogy ott van. . . De lá-tom, nem figyel rám – tette hozzá megértően mo-solyogva.

A kapitány réveteg tekintettel nézett rá, majd leragadt a szeme az álmosságtói S mintha az ifjú minden szavától még több fáradtság gyülemlene föl benne, szempillái még súlyosabbak lennének.

– Igen – ismerte be a férfi –, éppen bocsánatot akartam kérni magától. Alig állok a lábamon. Ne-héz nap volt ez számomra. És annyi különös dolog történt.

Andronic kezet szorított vele, s mosolyogva nézte, amint fölfelé baktat a lépcsőn. Minden lé-pésnél összeakadt a lába, mintha részeg lenne. Manuilǎ úgy nyitott be a szobába, hogy fogalma sem volt, hova lép; Megkereste szalmazsákját, és ruhástól végignyúlt rajta. A többiek kimerülten aludtak.

Andronic, miután egyedül maradt, elgondol-kozva sétálni kezdett, s lassan elhaladt a szerzete-sek cellái előtt. Semmi nesz sem hallatszott. Mint-ha természetellenes csönd nehezedne az erdőre. Andronic ráérősen elindult a kolostor előtti sétá-nyon, melyet mindkét oldalról magas fák szegé-lyeztek, meg háborítatlanul növő törpeakácok és vadrózsabokrok. Minden mélyálomba merült a szivárványszínű holdfényben: Andronic éles csi-ripelést hallott az egyik bokorban, és hirtelen meg-torpant.

– Mi az, hékás, még nem pihentél le?! No, gyere csak ide!

Fölemelte a kezét, és kis ideig várt. Egy röppe-nés, melyet az ágak akadályoztak, s pöttömnyi

240

madárka szállt félénken a tenyerébe. Andronic óvatosan arcához közelítette kezét. A madárka reszketett, de nem röppent fel.

– Mi van veled? – kérdezte tettetett haraggal Andronic. – Mindjárt pirkad!

Másik kezével lassú és szelíd mozdulattal át-fogta a madarat, és megsimogatta fejecskéjét. A madárka összekucorodott, majd boldogan megráz-ta a tollát.

– Most pedig légy olyan kedves, azonnal fe-küdj le, hiszen csak nem vagy te is szerelmes?!

Kinyújtotta karját, és a madár engedelmesen felröppent, nem félt, még csak nem is csiripelt. A fiatalember kis ideig a levélzizegést figyelte, mint aki meg akar győződni, valóban szót fogadtak-e neki.

Majd tétovázni kezdett, nem tudta eldönteni, merre tartson. Találomra elindult a sétányon, de gyorsan meggondolta magát, és a tó felé vette út-ját.

Amint a cellák előtt elhaladt, még egyszer hall-gatózott, tudni akarta, nem ébredt-e föl valaki, de ugyanolyan csend volt, mint valami elvarázsolt várban. Csak miután elhagyta a kolostor falait, és a tó felé tartott, akkor vette észre, hogy itt javában áll a lárma. Tücskök, szöcskék, békák harsogták dalukat, a hold fényére nagy vízimadarak riadtak föl, és kurtán rikoltoztak – itt valóban úgy látszott, hogy az élet az álomba is átnyúlik, anélkül hogy veszítene teljességéből.

,,Hallgasson! Hagyja abba a sírást, nincs semmi baj!” – súgta a fülébe Andronic. Solomonné in-kább csak azért sírt, hogy érezze meleg, férfias kö-zelségét, és hallja szenvedélyes szavait. „Nagyon

241

kérem, én kérem!” – folytatta Andronic, s ajkával megérintette fülcimpáját. Solomonné sohasem ér-zett ilyen cirógatást. Egész teste olvadozott ettől a tüzes érintéstől. Védekezni akart, de Andronic erő-teljesen magához ölelte. „Remélem, nemcsak egy szatír rejtőzik az egész erdőben!” – suttogta heve-sen a férfi. Solomonné el mosolyodott. „Hogyan találta ki a gondolatomat?” – kérdezte, hogy véde-kezzen, de egyúttal' incselkedjen is a férfival. „Menjünk, s inkább nézzük meg, mit csinálnak a többiek!” – toldotta meg gyorsan. „Mindenki al-szik – suttogta Andronic –, ne aggódjon. Aztán meg, nem látja, kialudt az öngyújtó; ez a jel, ez a zálog. . . ” Solomonné megpróbálta kitépni magát karjaiból, de a fiatalember forró teste elkábította és megigézte. „Csak nehogy meggyújtsa valaki az öngyújtót, hogy meglásson bennünket” – sóhajtot-ta az asszony. . .

Liza megint Steré hangját hallotta: „Az ötödik!”, most azonban olyan messziről s olyan elmosódot-tan, hogy inkább csak kitalálta a szavakat, mivel ismerte őket. Most rajta a sor – gondolta magában –, s igyekezett megőrizni nyugalmát. Mégis reme-gett. És ha a kígyó megelőzi?. . . Feleslegesen ag-gódott. Andronic csöndesen feltűnt a fák között. „Engem várt?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Igen. Meg akartam mondani magának, hogy kialudt az öngyújtó. . . ” A fa ürege felé mutatott, de Andro-nic annyi fáradságot sem vett magának, hogy te-kintetével kövesse mozdulatát. Habozás nélkül az asszonyhoz lépett, és karjaiba zárta. Liza reszke-tett, de a férfi teste annyira erős és annyira csábító volt, hogy képtelen volt kapálózni. „Ide kell adnia a zálogot!” – suttogta Andronic. Liza megpróbált

242

kiszabadulni öleléséből; úgy érezte, még na-gyobb gyönyörűséget okozna, ha a férfi az erdő-ben üldözné, s aztán vadul acélos, forró karjaiba zárná. De nem tudott kibontakozni öleléséből. Andronic a földhöz szögezte, s a fülébe súgta: „Látta a kígyót?” Liza érezte, hogy arca kigyúl, túlságosan nagy élvezetet szerzett neki, hogy e merész szavakat halija. „Nem fél tőle?” – kérdezte megint Andronic. Liza szégyenlősen megrázta a fejet, s arcát az ifjú vállára akarta hajtani, de a férfi száját oly hevesen tapasztotta az ajkára, hogy so-káig lélegzethez sem jutott.

Lizát végtelen gyönyör borzongatta, ami halál-félelemmel keveredett, mert amikor észrevette Andronic összeszorított öklében az undorítóan im-bolygó kígyófejet, úgy érezte, hogy lassanként el-veszíti öntudatát, s ájultan csuklik össze. . .

Amikor Vladimir véletlenül kinyújtotta kezét, a sötétben Lizát fedezte fel maga mellett. Zavarba jött, de nem merte megkérdezni tőle, mit keres az ágyában. „De hát nem is a te ágyad!” – kiáltott fel Liza, mintha ki nem mondott kérdésére felelne. És valóban, Vladimir a csodálkozástól megnémulva vette észre, hogy nem a saját ágyában van. Hosz-szú, ismeretlen helyiségben találta magát, amely tele volt cserepes virágokkal. „Ki gyújtotta meg a lámpát?” – kérdezte hirtelen a fiú. „Nincs itt sem-miféle lámpa, csak úgy képzeled! – válaszolta Liza mosolyogva. – Csupán a hold világit!” És merően a szemébe nézett. „Kár – gondolta magá-ban Vladimir –, Stere mit fog szólni hozzá ?” Liza még közelebb húzódott, és a fülébe súgta: „Hát te mit csináltál az erdőben? Kígyókat gyűjtöttél, mi?!” Vladimir ijedten összerezzent. De ekkor ré-

243

mülten vette észre, hogy Liza arca megváltozik, förtelmesen és iszonyatosan megcsúnyul; óriási, kékeslila száj vicsorgott rá. Tenyerébe temette ar-cát. Egész idő alatt reszketett, ijedten kapkodta a levegőt, és ostoba, undorral keveredő rettegés tar-totta hatalmában. ,,Gyere, ne félj – hallotta újra a nő hangját –, gyere, kapjuk rajta inkább a többie-ket!. . . ” Amikor Vladimir kinyitotta a szemét, Aglaiát pillantotta meg maga előtt. „Agyonverték – mondta az asszony mosolyogva –, mindnyájan rárontottak és agyonverték!” Magától értetődik, a kígyóról beszélt. Vladimir megkönnyebbülten lé-legzett fel. „Nem volt nehéz elbánni vele – folytat-ta Solomonné – nézd, ez minden, ami megmaradt belőle!” S az órára mutatott. A számlapot most csillogó gyöngyszemek borították. „Nehogy túl késő legyen – mondta Vladimir –, tudod, hogy én következem.” Mindketten a jelszóra vártak. Solo-monné azonban egyre közelebb húzódott hozzá, átfogta a fiú derekát, s a melléhez simult. Vladimir valami édes szédületbe zuhant, és illatos meleget érzett; remegni kezdett. „Ezt nem szabad, ezt nem!” – mondogatta magában. . . Ekkor meghal-lotta Stere kiáltását: „A második!”, és kiszakítot-ta magát az asszony öleléséből, vadul belevetette magát az éjszakai erdő mindent befogadó, forró szívébe.

12

Pár perccel azután, hogy Dorina elaludt, valaki odament ágyához, és a vállát rázogatva így szólt: – Gyere! Mindjárt hajnalodik!

244

A lány ijedten ugrott ki az ágyból. Ilyen ha-mar? És a többiek miért maradnak itt, egyedül a kolostorban?

– Régen volt az már, s csak álmodtad az egé-szet. . . Hogyan is emlékszel még rájuk?

Dorina elmosolyodott. Így igaz. Csak álom volt az egész, az a keserves mulatság Solomonék-nál, a társasjátékok az erdőben és a kígyó. . .

– De soha ne ejtsd ki a szádon ezt a szót – ta-nácsolta barátnője, mintha kitalálná gondolatait. – Ki ne ejtsd, mert nincs rá engedélyed.

– Jól van, majd ügyelek rá. De ha mégis. . .A nő, aki felébresztette, s most mellette állt,

összevonta szemöldökét, és elkomorult.– Akkor kilenc esztendeig nem fogod látni. A

világ végére is elmehetsz, akkor sem találod meg..– Kit? – Dorina összerázkódott.– A vőlegényed. Vagy talán azt is elfelejtetted,

hogy ma van a lakodalom?– Ilyen hamar? – kérdezte Dorina félénken. –

Még csak nem is virrad.– Csak addig láthatod férfi képében, amíg föl

nem kél a nap. Aztán ismét elrejtőzik, és nem mu-tatkozik többé.

Dorina körülnézett. Milyen nagy és díszes ez a szoba, falait arannyal festették ki, mennyezete ke-rek, mint az égboltozat. Majdnem egész éjszaka itt aludt, s még csak nem is tudott róla.

– Gyerünk! Gyere gyorsabban! – sürgette az asszony. – Várnak a többiek a menyasszonyi ruhá-val. . .

– De hát először szólnom kell anyámnak – el-lenkezett Dorina.

Az asszony megértően mosolygott. Kézen fog-ta a lányt, és a szoba végébe mutatott. Mintha egy másikhelyiség nyílna onnan, s annak a végéből is

245

egy újabb, s így tovább a végtelenségig, mint két tükör között.

– Van is neked arra időd most, hogy oda visz-szatérj! Régen volt az már! Fogalmad sincs róla, mennyi idő telt el azóta. . .

Dorina a szobák végeláthatatlan sorára nézett; úgy tetszett, ezek egy másik világhoz tartoznak, mely elválasztja a régitől, de nem érzett szomorú-ságot. Lassanként utolsó emlékei is elhalványul-tak. Most érezte meg ő is, hogy valóban hosszú idő telt el azóta, és semmit sem lehet visszafordí-tani, mert már semmi sem lesz olyan, mint valami-kor volt.

– Húzd fel a gyűrűt juttatta eszébe az asszony. – Csak akkor vedd le az ujjadról, mikor előtte le-szel.

– Andronic gyűrűje – suttogta félénken Dorina, aki reszketett az izgalomtól.

– Ti így hívjátok. . .Az asszony szomorú mosollyal nézett borina

szemébe.– Te ismered őt?– Én is csak éjszaka látom – felelte. – Amikor

deli férfi képében mutatkozik.– És te hogy szólítod? – folytatta a kérdezős-

ködést Dorina.– Ahogy neked nem szabad szólítanod.Dorina megijedt a pillantásától; félt ettől az

idegen asszonytól, akit mostanáig sohasem látott.– Gyerünk! Vár bennünket!Majdnem erőszakosan kézen fogta, és az ajtó

felé húzta. Dorina azonban a küszöbre érve remeg-ve megtorpant. Úgy tetszett neki, hogy a küszöbön túl hullámzó vizet lát. Mély, fekete, hideg vizet, mely annyira beleolvad a környezetbe, hogy ava-tatlan szem szőnyegnek nézné.

– Félek – suttogta a lány.

246

– Ne ijedj meg, nem fulladsz bele – nyugtatta meg az asszony. – Ha velem vagy, nem fulladsz bele.

Megragadta a karját, és maga után vonszolta.Dorina lehunyta a szemét, de lába nem merült

el. Mintha üvegen lépkedne. Talpán érezte a víz hűvösségét, ennyi volt az egész. De alig kapott le-vegőt, mintha mellkasát összenyomná valami.

– Mélyeket lélegezz – tanácsolta az asszony. – Ne aggódj, majd hozzászoksz később ehhez is, a víz alatti élethez. . .

– De hát hol vagyok? – kérdezte rémülten Dor-ina.

– Az ő palotájában.– De hogyan süthet be akkor ide a nap? – kér-

dezte Dorina, óvatosan körülpillantva.– Mert a palota csupa, de csupa üvegből van.

Nézd csak meg jobban.Az asszony fölfelé mutatott kezével. A meny-

nyezeten keresztül ezüstösen csillogva az ég lát-szott messziről. Odafönn bizonytalan, talán nem is evilágról származó fény derengett. Nagy, ragyogó lámpákat pillantottak meg maguk előtt.

– Vár bennünket. . . Nehogy megharagudjon, hogy elkéstünk.

Szorosan fogta a kezét, és meggyorsította lép-teit. Dorina kábultan nézte a szeme elé táruló pompát. Nagy volt a hangzavar, és különös, lágy hangok ütötték meg a fülét, mint amikor a hegedű-vonó éppen csak simogatja a húrokat. Márványfe-hér lépcsőhöz értek. Mielőtt lábát rátette volna az első fokra, Dorina elbátortalanodott. De kísérője erőteljesen maga után húzta.

– Rajta! Lépj fel rá! – parancsolta.Mennyire nehezére esett! Mintha ismeretlen

erő nehezedne vállára, ami minden egyes lépésnél kimeríti.

247

– Gyere csak, gyere! – hallatszott fentről; most mások kiáltottak.

Ismét érezte az asszony szorítását, aki magával vonszolta. Lehunyta könnyel teli szemét, és lépett még egyet. Majdnem elszédült a megmagyarázha-tatlan gyötrelemtől.

– Miért olyan nehéz? – suttogta a lány. – Neki sem volt könnyű, amíg eljutott hozzád.

– Elfelejtetted, hogy nem tudta eloldani a csó-nakot? Mennyi ideig álltatok ott a tó partján, és a csónakot nem lehetett elmozdítani a parttól. . .

– Igen, így van – emlékezett Dorina.Andronic tüzes tekintete is eszébe jutott. Iz-

mos, forró karja, amibe akkor régen, álmában be-lekapaszkodott.

– Gyere csak, gyere! – hallatszott megint fent-ről.

– Kik azok? – kérdezte Dorina.– A többiek. Sokan vannak. Mindegyik ide. . .

Pedig nehéz, nem igaz?Mosolya most, Dorina kínlódása láttán, mintha

még szomorúbb lett volna.– Sok van még? – kérdezte újra a lány. – Ha szereted, akkor már kevés.A lány összehúzta a szemét, ajkába harapott, és

még egyszer nekiveselkedett. Még egy lépcsőfok, még egy. . .

– Ő nem tud nekem segíteni, ugye?– Ezen a lépcsőn nem. Nincs hatalma fölötte.Úgy rémlett, hogy a feje fölött hallatszó han-

gok a hegedűszóval együtt teljesen elhalkulnak. Vajon hová tűntek oly hirtelen azok az emberek, akik várták őt, s közben merően nézték – kérdezte magában Dorina.

– Nem tűntek el – felelte az asszony. – Várnak téged. Nézd csak, ott vannak..

248

Úgy is volt. Dorina hirtelen végeláthatatlan te-rem közepén találta magát, amely telis-tele volt lámpákkal és tükrökkel. Mesevilág tárult fel sze-mei előtt. A nők réges-régi divat szerint voltak öl-tözve, a férfiak pedig zsinóros ruhát, hosszú pal-lost és sisakot viseltek.

– Nehogy beszédbe elegyedj velük! – súgta gyorsan az asszony.

Dorina káprázó szemmel és félénken haladt előre a magas, vég nélküli teremben. Az emberek rászögezték hideg, részvétlen tekintetüket, s mint-ha arra törekedtek volna, hogy megállítsák, mivel a kör egyre szűkült körülötte. Valamennyien inte-gettek a kezükkel, vagy valamilyen csodálatos dolgot mutogattak: soha nem látott aranymadarat, egy-egy drágakőből csiszolt poharat vagy valami ragyogó topánkát. A lány szédült, s tenyerével el-takarta á szemét.

– Bármit is mondanának, nehogy válaszolj ne-kik – hallotta ismét kísérője suttogó hangját.

Ekkor érezte, hogy a nő még parancsolóbban szorította meg a karját, és maga után rántotta.

– Nézd csak, ott van Arghira, a tejfehér szép-ség is! – kiáltotta egy ifjú, aki az útját elállva, egy elrejtett trónusra mutatott.

Dorina akaratlanul is arrafelé fordította a fejét. A távolban fénytől elgyötört, tágra nyílt szemű leány ült, sápadt arcát fekete hajfonat keretezte.

– Ő is menyasszony volt valamikor! – tette hozzá az ifjú mosolyogva. Ő is onnan jött, ahon-nan te! Nézz rá!

Dorina reszketni kezdett. Mintha halott lenne az a leány, úgy ült ott fehér, merev arccal, mozdu-latlanul, szeme meg sem rebbent.

– Mindössze három napot töltött vele! – kiál-totta megint a fiatalember, szinte útjukat állva.

– Most halott, régóta halott. Nézd meg jól!. . .

249

Dorina az ismeretlen ifjú parancsa nélkül sem tudta levenni szemét a trónon ülő leányról. Egyre erősebben fölkavarta az a hideg, révedező, szomo-rú tekintet, a görcsösen összezárult arc rejtélye.

– Gyerünk! – suttogta kísérője, s megpróbálta kezénél fogva elrántani onnan.

– Ki az? – kérdezte Dorina. – Ő is menyaszs-zony volt és meghalt?

Az asszony habozott, de végül nem válaszolt. Közelebb akarta húzni magához, hogy hamarabb kiszabadítsa az embergyűrűből, ahonnan továbbra is bódító pillantásokat lövelltek feléje.

– Nézd meg jól, s meg fogod érteni, ki ő – szó-lalt meg ismét a fiatalember. – Ő is menyasszonyi ruhát hord, nem látod?!

Dorina hirtelen remegve megtorpant.Most ismerősnek rémlett neki a trónon ülő

lány, azok a tágra nyitott szemek és összeszorított ajkak. . .

– Nem látod, hogy te ülsz ott? – kiáltott fel dia-dalmasan az ifjú.

Mintegy varázsütésre, valamennyi hegedű el-hallgatott. Súlyos csend ereszkedett a teremre. Dorina egy pillanatig szemét kimeresztette, majd felnyögött, és sebzetten elterült a földön.

Lassanként rádöbbent, hol van. Az egész szoba úszott a varázslatos holdfényben. Dorina rémülten, remegve tért magához. Mély horkolás hallatszott, melyet rövid szusszanások szakítottak meg. A szo-ba másik sarkából bizonytalan eredetű neszek szű-rődtek fülébe: elnyújtott nyögdécselés, érthetet-len suttogás és láthatatlan bogarak cincogása. A lány megdörzsölte homlokát, és megpróbált rájön-ni, mi történt vele. A közelében fölhangzó fojtott

250

lélegzést figyelte. Lassan arrafelé fordította a fejét, és Lizát pillantotta meg maga mellett; az asszony feje súlyosán lecsüngött. A másik oldalon, öklét szájához szorítva, Riri aludt. A holdfény a szoba legtávolabbi zugát is bevilágította, a hold azonban nem látszott az ablakon keresztül. Csak az ég egy kékesen áttetsző darabja derengett.

– Álmodtam az egészet – suttogta Dorina, hogy összeszedje magát.

De mégis félt, hiszen csak ő volt ébren annyi mélyen alvó nő között. Mintha minden nesz, ami a fülébe jut, megmagyarázhatatlan, titokzatos va-rázzsal lenne teli. Később rájött, hogy távolról bé-kabrekegést hall. Kis ideig gondolkozott. A kolos-torban vagyunk. Álmodtam. Álom volt az egész, ami mostanáig történt..

De hirtelen Andronic jutott eszébe, s lélegzete ismét fölgyorsult. Vajon ő is látomás volt csupán? És a kígyó?. . .

Rosszkedvűen meredt maga elé, igyekezett föl-idézni a történteket. Minden összezavarodott ben-ne, csupán Andronic szempárja nézett rá kitartóan valahonnan a szoba félhomályából. S mintha úgy érezné, nagyon közel van hozzá, különösen az a meghatározhatatlan illat csapta meg orrát, a tiszta férfitest illata, mely a tekintetéből és a kezéből áradó, észvesztő forrósággal vegyült. . . Hát a kí-gyó?!. . . Dorina elvörösödött, és annyira össze-szorította szemét, hogy szinte fájt.

Ugyanaz a mély undor, nyomasztó félelem és beteges vágy kavargott állhatatosan emlékezeté-ben. Az eseményeket nehezen tudta szétválasztani egymástól, s valamennyi gondolata fáradtan s bi-zonytalanul ködlött fel agyában, nem tudta össze-kapcsolni őket. Minden betegesen elcsigázott és ködös volt benne. De megmaradt a kígyó varázsa; a kígyóé és Andronicé. Csak Andronic arca nyug-

251

tatta meg, amikor emlékezetébe idézte. Rettenthe-tetlen s halhatatlan vitéznek látta most, amikor pompás férfiasságában megjelent előtte. . .

Dorina sokáig küszködött az álommal s emlé-keivel. A szomszédos szobákból beszűrődő horko-lást időnként bosszantóan tisztán hallotta. A szo-bába állhatatosan beragyogott a holdfény. Az abla-kot nyitva hagyták, de még nem hűlt le túlságosan a levegő. Az asszonyok nehézkesen szuszogtak. Mindannyian nyitott szájjal aludtak, nyakuk meg-feszült, karjuk pedig hátracsavarodott. Látta zajo-san sípolva emelkedő és süllyedő mellkasukat, megfeszülő izmaikat és az izzadságtól olajosan fénylő arcukat. Dorina még egyszer sem látott ennyi kimerülten alvó nőt. Érzékei még sohasem működtek ilyen élesen, ugyanakkor ennyire bete-gesen érzékenyen, készen arra, hogy a legkisebb ijedségre rémlátomások jelenjenek meg előtte. Kis ideig elnézte a többieket, majd becsukta a szemét, és egyszeriben úgy elnyomta az álom, mintha va-lami feneketlen tóba merült volna alá.

13.

Mielőtt a tó partjára visszatért volna, Andronic jó darabig az erdőben csatangolt. Amikor a fák közé ért – oda, ahol néhány órával korábban együtt ját-szottak –, meglassította lépteit, és énekelni kez-dett. Hangja kezdetben bizonytalanul és mélabú-san szakadt föl melléből, majd egyre bátrabban, egyre erőteljesebben csengett, mint valami elnyúj-tott felhívás, mely egyformán szelíd és szenvedé-lyes. Szavak nélkül énekelt, csak nagy ritkán ejtett ki egy-egy leánynevet. Úgy tetszett, hogy az erdő álmosan hallgatja énekét, könnyedén megreme-

252

gett, majd gyorsan ismét megnyugodott. Fönn, a fák fölött néha-néha ijedt zizegés hullámzott vé-gig, a levelek remegve hajoltak össze, mintha ide-ges, láthatatlan kéz érintené őket. Andronic hangja nagyon messzire elhallatszott; a fatörzsek vissza-verték, és szerteszét szóródott a lombok között.

– A-o-ooo-ha-a-a!. . . Ana-a-aaa!. . .A holdfény áthatolt a fák koronáján, és szétte-

rült a füvön, nyomában nedvesen és félénken csil-logó, bizarr virágok bukkantak elő. Úgy látszott, Andronic is vigyáz, nehogy rájuk lépjen, mert fi-gyelmesen a lába alá nézett. Aztán hangját mintha a föld nyelte volna el, csupán érthetetlen suttogá-sokat hordott a szél. Amikor énekelni kezdett, je-lenléte olyan izgató volt, hangja pedig olyan mele-gen csengett, hogy úgy tetszett, a levelek lassan utána fordulnak. Olykor láthatatlan madarak riad-tak fel fészkükön, s fojtott csipogás hallatszott; aprókat csiripelve, ijedten hívogatták egymást. Andronic mosolyogva megállt, fölnézett, és inte-getett nekik.

– Nem nyughattok, kedveskéim?A csiripelés váratlanul beleolvadt a nagy

faágak bizonytalan nyikorgásába. Néha egy-egy nagy éjszakai lepke röppent fel, szinte himbálózott a szélben, de az bármikor a földhöz csaphatta vol-na őket. Majd lustán egy fa kérgére szálltak, s ösz-szecsukták szárnyukat. Andronic időnként követte őket szemével, mely ilyenkor úgy izzott, mint két széndarab. Majd elmosolyodott, miközben isme-retlen öröm járta át lelkét, és énekelve továbbin-dult.

Egy öreg, görbe fa előtt figyelmesen megállt, és koronájától a tövéig végigmérte, mint aki arra kíváncsi, hogy változott-e valami a törzsén vagy az ágain. Levette kabátját, és a fűre dobta, azután élénken, minden nehézség nélkül fölfelé kapasz-

253

kodott. A legmagasabban levő villás ághoz érve félrehajtotta a leveleket, de az egész erdőt nem tudta átfogni szemével, hiába próbálta, mert még nem ért a csúcsra. Ekkor behúzta fejét; . és még magasabbra mászott. A legfelső zsenge ágak meg-hajoltak súlya alatt, de nem törtek le. úgy látszott, inkább csak a kezével tartja magát, s nem neheze-dik teljes súlyával rájuk. Mint aki a lombok közt lebeg, s teste oly könnyű, akár, egy madáré. Ami-kor a fejét fölemelte, a csillagos éggel találta szemben magát, mely dermesztően fehér hold-fényben fürdött.

„Talán csak nem vagyok egyedül!” – gondolta Andronic, és elkurjantotta magát.

Hangja nagyon messzire szállt az erdő fölött, s hallotta, amint belevész a sötétségbe, mint a vissz-hang. De senki sem válaszolt. Csupán egy nagy madár röpült fel, és kiterjesztett szárnnyal, hangta-lanul lebegett a fák fölött.

– Huuuu! – rikoltotta még egyszer Andronic.Az erdő ugyanolyan csodálkozva hallgatott,.

mint az imént, s fölötte ugyanolyan derült és kihalt volt az ég. Andronic elgondolkozva lefelé kezdett ereszkedni. Könnyedén, játékosan meglódult, ha-bozás nélkül lépegetett ágról ágra, oda se nézett, hova teszi a lábát. Hamar leért a földre, kirázta ha-jából a faleveleket, fölvette kabátját, s egy másik úton visszafelé indult. Amikor áthaladt a tisztáson, néhány pillanatig egy bokrot keresett a szemével, aztán szinte futva odament. Levetette magát a fű-be, fülét a földhöz tapasztotta és hallgatózott.

– Senki! – kiáltott fel mosolyogva. – Vajon most, éjnek idején hová mehettek?!. . .

Fölemelkedett, de előbb vigyázva megsimogat-ta tenyerével a fűszálakat, szinte bocsánatot kérve tőlük, hogy testével lenyomta őket.

254

„Talán fürödni mentek a tóra” – gondolta And-ronic.

Meggyorsította lépteit. Amikor kiért az erdő-ből, enyhe szél kerekedett. Az ösvény két oldalán kalászok hajladoztak. Andronic fütyörészve haladt előre, amíg a tó közelébe nem ért. Itt ismét meg-torpant, és hallgatózni kezdett. Valahonnan mesz-sziről idehallatszott a nádas száraz zizegése. Úgy rémlett, hogy az álmos madárrikkantásokat, a bre-kegést és a tücsökcirpelést elnyeli a tó borzongató csöndje. Most még a madarak sem riadtak föl a nádasban. Andronic igyekezett áthatolni szemével a sötétségen. Semmit sem tudott a tó vizén fölfe-dezni. Csupán könnyű illat úszott a levegőben.

A fiatalember még néhány lépést tett, mint aki alkalmasabb helyet keres, és türelmetlenül vetkőz-ni kezdett.

Dorina sokáig habozott, mielőtt eldöntötte, hogy elébe menjen-e. Hiszen Andronic tudja, hogy ő megjött, és mégsem keresi, nem hívja. Nagyon jól látta az ifjút, aki majdnem ruhátlanul ült ott; combját hímzett, nehéz selyem takarta. Pedig útra-készen, felöltözve kellene lennie. Vagy talán nem is őt választotta. De azon a táncmulatságon, ami-kor azokkal az ismeretlen lányokkal együtt járta a hórát, feléje hajította a zálogot, miután valameny-nyiüket fölbecsülte a szemével: egy aranyalmát. Ez volt a jel; őt választotta menyasszonyául. . .

– Dorina! – kiáltott fel csodálkozva Andronic, amikor meglátta, hogy feléje tart. – Milyen szép lettél!. . .

– Vártalak –suttogta a lány.– Nem megyünk? Ebben a pillanatban vette észre, hogy a válla

csupasz, és lesütötte a szemét.

255

– Mitől félsz? – kérdezte tőle az ifjú. – Tudod, máskepp nem lehet, csak meztelenül. Így van megírva. . .

– És nekem is?– Neked is. . . csak később, természetesen –

tette hozzá mosolyogva, és megfogta a lány kezét.Dorina érzékei ugyanolyan hevesen fellobban-

tak, mint mindig, valahányszor Andronic hozzáért. Ugyanaz a váratlan borzongás, ugyanaz az isme-retlen gyönyör futott át rajta.

– Tudsz úszni? – kérdezte hólkán Andronic. – Ha elsüllyed a csónak, ki tudsz-e majd úszni?

Dorina ijedten a karjába kapaszkodott.– Belefulladok, ha magamra hagysz! – kiáltotta

a lány.– Akkor ne félj, bármi történjék is, ne félj – bá-

torította Andronic. – Ez a csónak nem ismeri a ha-lált. Ha tudnád, hányszor keltem át a vízen, amíg eljutottam odáig, és visszajöttem. . . Nézd csak!. . .

Kinyújtott karjával a távolba mutatott. borina csak végeláthatatlan, áttetsző, mozdulatlan víztö-meget látott.

– Messze van? – kérdezte alázatosan.Andronic elnevette magát, és még jobban ma-

gához ölelte.– Semmi sincs messze, ha az ember szeret va-

lakit – suttogta. – Te szép nyugodtan leülsz a csó-nak végében. Kilenc tengeren és kilenc országon fogunk áthaladni. S aztán kezdődik a lakodalom

– Olyan sokára – mondta Dorina elszomorod-va. – Mennyi minden történhet addig – tette hozzá elmerengve.

– Miért sietsz? – kérdezte Andronic szelíden. – Minálunk a napok egy szempillantás alatt eltelnek. Ha már egyszer eljöttél ide, nem térhetsz vissza többé. És jobb itt, nem így van?

256

– Ahol te vagy, igen – felelte a lány.Hirtelen elhallgatott, és az ifjúra nézett. Milyen

szép, magas és erős! Mintha nem is ember, hanem isten lenne, a mesebeli sárkány fia.

– Miért mentél el a palotából? – kérdezte Dor-ina az ifjútól. – Miért jöttél megint ide, a víz mel-lé?

– Te nem maradhattál ott, féltél. . . Mitől fél-tél? Azok az emberek mind régen halottak, nem árthattak neked, nem vetted észre?

– Én is ott voltam – suttogta a lány rémülten. – Egy trónuson ültem, amit a többiek elrejtettek. . .

– Igen – mondta derűsen Andronic –, mindig így történik. . .

Dorina ismét ugyanazt az iszonyatot érezte, még közelebb húzódott a férfihoz. Mint aki azt szeretné, hogy megnyugtassák és megcirógassák.

– Ne félj semmit – mondta az ifjú –, én is itt vagyok. Mi nem válunk el..

Aztán a vízre nézett. A csónak nagyon hosszú ideje ott várakozott mellettük. Dorinának úgy rém-lett, hogy mindezek a dolgok ismerősek; úgy érezte, hogy ezeket az utazási előkészületeket egy-szer, nagyon régen átélte mar.

– Hol lesz a lakodalom? – kérdezte a lány még egyszer.

– A világ másik végén. . .Átfogta a lány derekát, és csöndesen a vízhez

vitte.– Nem lehet másképp – nyugtatta Andronic.A férfi lépett egyet, a csónak pedig imbolyogni

kezdett. Majd szinte az ölébe véve, Dorinát is be-emelte. A csónak oly kimondhatatlanul édesen rin-gatózott, hogy a lány beleszédült, szemét eltakarta kezével. Andronic ott ült mellette. Mielőtt az eve-zőket megragadta volna, kinyújtott karjával előre-mutatott.

257

– Ott, középen egy sziget van. Ott laktam. . .Dorinának váratlanul, maga sem tudta hogyan,

a kígyó jutott eszébe, és összerezzent. Viszontlátja most, amint csupaszon, fáradhatatlanul tekergőzik a holdfényben, mint amikor először látta. És most a sötétben észrevétlenül megmarhatja. . .

– De a kígyó a szigeten rejtőzik! – kiáltott fel zavarodottan a lány. – Te kergetted oda, éppen te!. . .

Abban a pillanatban észrevette, hogy Andronic a haragtól sápadtan fölemelkedik a csónakban. Szeme most még tüzesebben ragyogott, valósággal megvakította, szúrós pillantása szinte keresztül-döfte a lányt.

– Miért mondtad ezt, kedvesem?! – kérdezte Andronic szomorúan.

De szavai úgy doboltak a lány fülében, mintha egy sárkány okádta volna őket.

– Miért szegted meg a parancsot? – ismételte meg az ifjú, egész testében reszketve.

Dorinának eszébe jutott: „Nehogy valamikép-pen kiejtsd előtte ezt a szót!” Megfeledkezett róla.

Most már késő. Elfelejtette. Megkövülten né-zett rá, erejétől lenyűgözve az átkát várta, arcát te-nyerébe temette.

– Kilenc esztendeig fogsz keresni, s csak akkor találsz majd rám! – hallotta Andronic szavait.

Amikor azonban ismét rá akart nézni, hogy ke-gyelemért rimánkodjék, hűlt helyét találta. Andro-nic eltűnt. Csak a végeláthatatlan víztükör volt előtte. Elnémult, s ólmos fáradtságot érzett, nem tudta, mihez kezdjen most. Ekkor meghallotta a partról a falevelek zizegését, és arra fordította a fe-jét. Nem volt ott senki. Csupán a feltámadó szél rázta a fák koronáját..

258

Ezzel a keserves zajjal a fülében tért magához. A szoba félig sötétbe borult. A holdfény odább ván-dorolt az ablaktól. Dorina megértette, hogy most a szél fúj be a szobába. Fölkelt az ágyból, és az ab-lakhoz ment. A távolban, bal kéz felől feltűnt a tó. A Lány elmosolyodott. Az ágy felé fordult, de nem jött rá, hol van. Csodálkozva nézett a mellette alvó nőkre. Halkan, de biztos mozdulatokkal, mint egy alvajáró, utat tört Magának az ágyak között. Rögtön megtalálta az ajtót, anélkül hogy keresnie kellett volna. A falon túlról különös zajokat hal-lott, melyek félelemmel töltötték el. Elfojtott, mély sóhajokat, mintha kínoznának valakit odaát. De nem veszítette el bátorságát, hanem csukott szem-mel áthaladt a termen, a külső ajtóig. Az félig nyitva volt. Kiment az udvarra. Mezítláb volt, mégsem érezte a hideget, sem a hűvös szelet mez-telen vállán. Ugyanolyan határozottan a tó felé in-dult.

Amikor leereszkedett a dombról, és a partra ért, megtalálta a csónakot; őrá várt. Pontosan úgy, ahogy az imént hagyta, álmában.

Lába most mélyen a nedves és hűvös iszapba süllyedt, de meg sem érezte. Sietve, de figyelme-sen kibogozta a kötelet, s a karóról a csónakba ha-jította, majd ő is bemászott. Eltökélten megkereste szemével a szigetet, és csöndes szelídséggel evez-ni kezdett, mint aki biztos benne, hogy sikerrel jár. . .

14

Liza dideregve ébredt, testét átjárta a hideg. Az ablak szélesre volt tárva, s a feltámadó nedves szél és a levegő megváltozott illata a hajnal közeledtét

259

jelezték. A hold elhalványult. A sötétség is kezdett szétfoszlani, s az ablakon keresztül, úgy tetszett, hogy a távolban zavaros pára száll fel.

Liza kábultan tért magához, mint valami hosz-szú mulatság után. Nehezen jött rá, hogy került ide, és milyen körülmények között nyomta el félig felöltözve az álom ennyi ember között. Sokáig nem hunyta le szemét, vacogott, nem sikerült jól betakaróznia. Úgy rémlett, hogy abban. a pillanat-ban; amikor fölébredt, megkondították a tókát. Kellemetlen érzés vett erőt rajta, amikor felébredt ebben az idegen, kényelmetlen szobában; ugyan-akkor fáradtnak, megcsömörlöttnek erezte magát, mint akit alaposan rászedtek. Minden értelmetlen volt, sehonnan sem remélt örömet. Rövid, rekedtes csiripelést hallott, mintha egyenesen az ablakpár-kányról jönne. Talán be kéne zárni az ablakot. . . De olyan nehéz, és annyira hiábavaló. . .

Ekkor megpróbált jobban betakarózni, és ma-gára rántotta a paplant. Észrevette, hogy a bal ol-dali fekhely üres. Riri álmában egyre inkább erre az üres helyre, hajtotta a fejét; s most éppen fel-húzta a térdét. Liza arra fordult, és csodálkozva nézegette a többi nőt. Inkább csak körvonalaikat látta, és többször is megdörzsölte a szemét, hogy felismerje, akit néz. Az események egyenként bukkantak fel emlékezetében. Hirtelen Sergiu Andronic jutott eszébe s az erdei futás. Aztán egy zavaros nyelvbotlás, majd a megalázó eltévedés emléke villant át agyán. Játszottak valamit. . . Egy csíny. . . Majd még valami. . . Manuilǎ kapi-tány. . . Dorina. . . A kígyó. Ismét Ririre, pillan-tott, aki öklét szájába szorítva aludt; összerez-zent. Hát Dorina?. . .

Egyszerre az az érzése támadt, hogy néhány perccel korábban tanúja volt Dorina távozásának. Minden bizonnyal Andronichoz ment a másik szo-

260

bába. A gondolat váratlan erővel felizgatta; sér-tett szeméremérzet, félelem, féltékenység és-kí-váncsiság kavargott benne. Megfeledkezett róla, hogy Andronic nem egyedül alszik. Csak amikor felkönyökölt ágyában, hogy még egyszer megnéz-ze a körülötte alvó nőket meg akart győződni róla, nem téved-e –, akkor jutott eszébe Stere és a töb-biek. Természetesen egy szobában alszanak. Ak-kor lehet, hogy Dorina. . . Anélkül, hogy időhöz tudta volna kötni, határozottan emlékezett rá: Dorina lopva kelt ki ágyából, amikor a többiek mélyen aludtak, s talán azért ment ki a szobából, hogy az udvaron Andronickal találkozzék. . .

Várt néhány pillanatig, hogy nem hall-e esetleg valami neszezést vagy suttogást. De csak a nők fojtott lélegzése meg a másikszobából jövő mély horkanások ütötték meg fülét. Liza hirtelen elszán-ta magát. Izgatottan kibújt az ágyból, s vigyázva, nehogy Riri összekucorodott testéhez érjen, az ab-lakhoz sietett. Mélyen kihajolt. Letépett falevelek és törött fatörzsek friss illata csapta meg az orrát. Az ég még sötétkék volt, a szélén azonban már de-rengett. Balról a tó párállott. Liza hallgatózott egy kicsit, majd megfordult, és a félig nyitott ajtó felé indult. Bárki bejöhetett volna. . . Valaki felnyö-gött. Liza összerezzent. De rájött, feleslegesen ré-mült meg; Zamfirescuné sóhajtott álmában. Ka-bátjával betakarózva aludt. Liza pár pillanatig utál-kozva nézte. A másik szobából, ahol a férfiak aludtak, most még sűrűbb, még furább horkolás szűrődött ki. Vajon Andronic köztük van-e?..

Elbizonytalanodva, izgatottan visszament ágya mellé. „Valahai szőke hajam. . . ” A refrén lehetet-lenül ott csengett fülében. Képtelen volt kiverni fejéből: „Nekem nem volt gyermekkorom. . . ” Ismét a kapitány arca jelent meg előtte, aztán Sta-matéé. Majd az erdőben váltott csókok. Elöntötte a

261

szégyen, s undorodott magától, mindenkitől, min-dentől, ami történt. „Nekem nem volt gyermekko-rom. . . ” Szavak és jelenetek futottak át agyán, teljesen összefüggéstelenül: a Fierbinţi-ben elköl-tött ebéd alkalmával s utána a kertben. Stere, aki épp levetette kabátját, majd ráérősen elindult, s egy meggyfa ágára akasztotta. . . Solomon, amint épp fölemeli a kezét, és megkérdezi: „Ki kér még kávét?”. . . Majd hirtelen, teljesen indokolatlanul Andronic hangja: „Ha nem hallgatnak el egy per-cen belül. . . ” Majd korábbi szavai: „Más okból vagyok nyugtalan. Ha elmondanám, kinevetné-nek. . . ” Akkor meg akarta ragadni a férfi karját, és azt suttogta: „Esküszöm.”. . . A részletek pon-tosan sorakoztak emlékezetében. Milyen hidegen fogadta a férfi ezt a szenvedélyes felkiáltást. Most szégyelli magát miatta, ugyanakkor haragszik Andronicra, bosszantja merész szépsége, és ádáz dühöt érez mindazzal szemben, amit a férfi tett. Dorina nem tért vissza. Természetesen elment vele. Ért ő mindent: éjszaka, miután mindenki el-aludt, találkoztak az udvaron, majd kettesben el-mentek az erdőbe. Éjszaka az erdőbe. Lefeküdt Dorinával. Megmagyarázhatatlan, bősz harag ro-hanta meg, botrányt akart csapni. Reszketés fogta el. Zihálva, gyorsan odament Solomonnéhoz, és rázogatni kezdte. Az asszony nyögdécselve ellen-kezett. Liza Ririhez fordult, és paplanát megrázva nyersen felébresztette. Majd ismét Solomonnéhoz ment.

– Kelj föl, nem tudom, mi történt Dorinával! – súgta Liza.

Solomonné nehezen tért magához. Szakadatla-nul a szemét dörzsölte.

– Nem tudom, hova ment Dorina – ismételte hangosabban Liza, s egészen közel hajolt arcához.

262

Riri sem értett semmit a hallottakból. Álmos volt ő is, és hányinger kínozta; halántékát éles fájdalom hasogatta. Homlokát két keze közé szorí-totta, s igyekezett rájönni, hol van. Váratlanul Zamfirescu kisasszonyt pillantotta meg maga mel-lett. Hirtelen ostoba ijedség fogta el: a mellette levő lány mindent hall, amit beszélnek, régóta éb-ren van, s mindent megért, csak tetteti az alvást.

– Csöndesebben, nehogy meghallja – súgta Riri Lizának.

– Inkább öltözz fel, nehogy Dorinának valami baja essék – mondta Liza, miközben a cipője után kotorászott.

– De hát miért, drágám? – csodálkozott Solo-monné.

Zamfirescuné is fölébredt. Fölemelte fejét, s megpróbálta megigazítani haját, mely a szemébe hullott.

– Mi történt? – kérdezte csodálkozva.– Azt hiszem, Dorina rosszul lett – felelte Liza

bosszúsan –, és kiment a szobából. Megnézem, mi van vele

Riri szó nélkül öltözködött. Mélyeket lélegzett, hogy magához térjen. Úgy tetszett arra készül, hogy valami különös és veszélyes helyzetben hatá-rozottan közbeavatkozzon. Mintha Dorina élete az ő bátorságától és akaraterejétől függne, emiatt megesett a szíve a szegény lányon, s végtelen gyöngédséget érzett iránta.

– Gyerünk! – szólt Liza Solomonnéhoz. – Néz-zük meg, talán az udvaron van.

Zamfirescuné elképedve feküdt ágyában. Ré-mülten a lánya felé nézett. Amikor azonban a má-sik ágyon megpillantotta, és látta, hogy mélyen al-szik, megnyugodott.

A szobában lehűlt a levegő. Hajnalodott. Zamfirescunénak hirtelen eszébe jutott az éjszakai

263

kígyó. Már nem félt. De lopva keresztet vetett, és kíváncsian hallgatózni kezdett.

A férfiak szobájába csak Liza ment be. Na-gyon óvatosan nyitotta ki az ajtót, s csupán a fejét dugta be. Nehéz, áporodott szag vágta mellbe – a szoba levegője bűzlött a borgőztől –, s undorodva lehunyta szemét. Többször szólította a férjét. Nem tudta tisztán kivenni a férfitestek körvonalait. Mintha sötétebb lenne ebben a szobában, mivel az ablakok az udvarra nyílnak. Rövid ideig csak sűrű horkolás volt a felelet a szalmazsákokról. Majd Stamate mély hangja:

–Ki az?– Keltse fel, kérem, Sterét – suttogta Liza a kü-

szöbről. – Van egy kis dolgom vele..Stamate is nehezen fogta fel, miről van szó.

Egy pillanatig azt sem tudta, hogy ki lehet az a Stere. A név semmit sem mondott neki. Azt hitte másutt, más emberekkel van, s egy másik korban. Akaratlanul felébresztette barátját. A kapitány, aki nem tudta, hogy Liza a küszöbről nézi, hangosan ásított.

– Ébressze fel, kérem, a férjemet – mondta Liza ismét, ezúttal hangosabban.

Manuilǎ meghallotta hangját, és szégyenkezve gyorsan fölült.

Solomon úr is fölébredt.– Történt valami, asszonyom? – kérdezte a ka-

pitány.– Azt hiszem, Dorina rosszul lett – súgta Liza,

s visszahúzta a fejét: – Kérem, próbálja meg Ste-rét felébreszteni. . .

Most jutott eszébe, hogy Andronic után nem érdeklődött. Még azt sem tudja, ott van-e a szobá-ban egyáltalán, s ott aludt-e kezdettől fogva; De szégyellt még egyszer rájuk nyitni; nem akart kérdezősködni. Talán gyanúra adna okot.

264

– Mi történt? – kérdezte Solomon úr, aki félig felöltözve jött át a terembe.

– Nem tudom, hol van Dorina. . .Solomon úr pár pillanatig döbbenten állt, a

szavak értelme nem jutott el a tudatáig.– Menjünk, keressük meg, talán rosszul lett, és

kiment az udvarra súgta Riri.Ekkor ismét nyílt az ajtó, s a kapitány lépett

be. Sietve igyekezett megigazítani a haját, de feje borzas maradt.

– S ami még különösebb – szólalt meg –, And-ronic úr sincs itt. . .

Jelentőségteljesen Solomon úrra nézett. Riri a bejárati ajtó felé ment. Nyitva találta. Elsőnek ért az udvarra. Itt egészen más volt az ég. Még na-gyon jól látszottak a csillagok, de a mély csend most más értelmet nyert, úgy tetszett, ezek az utol-só pillanatok a végső, mindent eldöntő összecsa-pás előtt: hamarosan minden nyomtalanul el-enyészik, s valami új van születőben; melyhez az éjszakának már nincs köze.

– Azt sem tudjuk, mennyi az idő – suttogta So-lomon úr megzavarodva, miközben lefelé mentek az udvarra.

– Fél négy lesz öt perc múlva mondta Stamate, aki magával hozta világító számlapú óráját.

Solomonné és Liza gyorsan végigpásztázták tekintetükkel a kolostorudvart.

– Nincs itt – mondta Liza határozottan.– Talán a parkban sétál – kockáztatta meg Riri.Manuilǎ kapitány minden sarkot nyugodtan át-

kutatott szemével, de nem mozdult helyéről, úgy tetszett, hogy minden zugot figyelmesen megvizs-gál, ahová Dorina elrejtőzhetett. Egy pillanatra úgy rémlett neki, hogy csupán az erdei bújócskát folytatja, s az emlék megalázta. Hirtelen a tó felé fordította a fejét.

265

– Először ott kellene keresnünk – mondta han-gosan, s kezével arrafelé mutatott.

Riri összerezzent. Nem, az nem lehet, képte-lenség lenne. . .

– Isten őrizz! –csúszott ki Solomon úr száján.Liza nem várta meg, amíg döntenek, hanem el-

sőként indult a tó felé, nyomában Stamate és Riri.Miután kiért a kolostorudvarból, futásnak

eredt. Úgy érezte, hogy minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Dorina bármelyik pillanatban elrej-tőzhet. . .

– Én azt sem tudom, hogy ez az Andronic egy-általán lefeküdt-e velünk együtt – hallotta Liza há-tulról a kapitány hangját.

Leereszkedett a dombról, s a tópartra ért. Azonnal észrevette, hogy hiányzik a csónak. A görbe cölöp felé fordult, amihez a csónak volt köt-ve.

– Megőrült! –kiáltott fel Liza. – Elvitte a csó-nakot. . .

Természetesen csakis kettesben mentek csóna-kázni. Egész éjjel csónakáztak, ringatóztak a ví-zen, s a férfi szerelmes szavakat suttogott a fülébe: „Nekem nem volt gyermekkorom!. . . ” Liza sá-padtan ide-oda futkosott a parton, megpróbálta ki-venni a csónak körvonalait.

– Nézzétek – kiáltotta Riri a dombról.Mindannyian arra fordultak, amerre a lány kar-

ja mutatott. Most jól látták a csónakot és benne Dorinát, aki egyedül, félig ruhátlanul, lassan, ki-merülten evezett.

– Egyedül van! – kiáltotta Liza kővé dermed-e. Ő is nagyon jól látta, de szinte nem hitt a szemé-nek. Pár pillanatig félt levonni a következtetést. Ez a Dorina megőrült!. . . Istenem! Csak nem?. . . Nem merte végiggondolni. Ismét fölszaladt a dombra. A többiek elképedve bámultak, követték

266

szemükkel a keskeny nyomvizet, amit a lapátok hagytak maguk után.

– De hiszen ez őrült! – kiáltott fel megint Liza.– A sziget felé evez – mondta Stamate nyugod-

tan.Solomon úr azon küszködött, hogy határozza-

nak már valamit. Zavarodottan forgatta körbe te-kintetét.

– Még egy csónakot kell keresnünk – suttogta a férfi, s összeharapta ajkát. – Valahol kell még lennie egy csónaknak. . . – Átvillant az agyán Ha-ralambie s a kolostor másik csónakja, amivel az ügyvéd keresésére indultak. Homlokáról és tarkó-járól hideg verejték csorgott. Egyszer csak vadul elordítatta magát:

– Dorina! Dorina!Stamate tölcsért formált a tenyeréből, és úgy

kiabált:– Do-ri-naaa!Erről Vladimir kiáltásai jutottak eszébe az er-

dőben: Liza-a-aaa!. . . Úgy tetszett neki, hogy ezek a dolgok régen és más emberekkel estek meg. Most fázott, vacogott a foga. Kiáltása talán nem hallatszott le a tóra, mert a lány hátra sem fordult.

– Na nézzetek csak oda! – mutatta hirtelen Liza.

A tó másik oldalán egy úszó férfi bukkant fel. Látszott, amint izmos karjával ütemesen, széles mozdulatokkal csapkodja a vizet.

– Ő az, Andronic! – kiáltotta Manuilǎ.Néhány pillanatig mindannyian megkövülten

hallgattak. Andronic is a sziget felé tartott, talán nem is tudott Dorináról.

15.

267

Andronic a partra érve lerázta magáról a vizet; ráérősen a sziget belseje felé vette útját: Léptei néhány szétfolyó nyomot hagytak a homokos, süp-pedős iszapban, majd teljesen elnyelte őket a fű. Csöndesen, sietség nélkül haladt, s a fák fölött jár-tatta tekintetét, mintha a levelek zizegéséből pró-bálná megsejteni a hajnal közeledtét. Enyhe szellő fújdogált itt a víz közepén, de-úgy látszott, a fia-talember nem érzi a hűvös fuvallatot meztelen vál-lán. A bokrokban ébredezni kezdtek a madarak, s csiripelésük elég volt ahhoz, hogy a sziget megele-venedjék. Andronicot megigézte a magány és a homályos égbolt, mely mintha valami –különös csodatételre várna. Messzire bement a fák közé, ahol nagy levelű, vizenyős bokrok nőttek háborí-tatlanul. A sziget belsejében mohaillat és rothadó főkéreg szaga terjengett. Az ágak most még súlyo-sabbaknak tetszettek, mintha a harmatcseppek a föld felé húznák őket. Andronic, amikor átbújt kö-zöttük, nem törődött a harmathullással, és a leve-lek érdes simogatását sem érezte a bőrén. Egyre mélyebben behatolt az erdőbe, mintha gondosan elásott kincset keresne, azon fáradozna, hogy meg-lelje, feltúrja szemével a bokrokat és a fák tövét. Egy kis dombra bukkant, amin csupán egy csene-vész akác meg néhány szentjánoskenyérfa nőtt, és lépteit megszaporázva fölmászott rá. A tetejére ér-ve csodálkozva a tóra meredt. Rövid ideig mozdu-latlanul, mélyeket lélegezve állt, mintha aludna, majd a másik oldalon leereszkedett, és a víz felé indult.

Sietség nélkül, figyelmesen olyan helyet kere-sett a fűben, ahol kényelmesen leheveredhet. Egy keskeny völgyecske végében meg is találta. Magas és puha volt itt a fű, s a víz úgy szivárgott közötte, mintha egy elátkozott forrásból eredne, mely egyik óráról a másikra elapadhat. Andronic köny-

268

nyedén kitapogatta talpával, meddig terjed a ned-vesség, majd karját feje alá téve boldogan végig-nyúlt a füvön. Egy darabig így maradt, nem fázott, és még csak álmos sem volt, tekintete megpihent az égen.

Dorina csak akkor tért magához, amikor a csó-nak orra halk zökkenéssel az iszapba fúródott. Amikor a derengő félhomályban hirtelen a tó kö-zepén találta magát, távol a parttól, remegni kez-dett. De nem a félelemtől, inkább a széltől s az egyedülléttől. A mindent eldöntő ébredéssel egy-idejűleg különös nyugalom ereszkedett lelkére. Mintha valami nagy átalakulásra készülődne, lé-nyének belsejéből ismeretlen erők törtek fel, me-lyek azt jelezték, hogy átkel majd egy másik világ-ba. Kiugrott a csónakból, és végigkutatta a sziget partját. Meg kell hogy találja valahogy. Andronic nem hazudik: szavai mindig igaznak bizonyul-nak, itt kell lennie valahol a közelben, várja őt..

A lány határozott léptekkel elindult, hogy be-járja a szigetet. Nem érezte, hogy meztelen talpa szúrós burjánon és nedves földön tapos. Mihelyst a szigetre tette lábát, mintegy varázsütésre, fáradt-sága is eltűnt, amit a hosszú és ügyetlen evezés okozott. Szeme régóta hozzászokott a hajnali de-rengéshez. Amikor gyorsabban kezdte szedegetni a lábát, még a szélfúvást sem érezte. Csupán külö-nös, részegítő s érthetetlen öröm ömlött végig ben-ne, de nem próbálta okát megkeresni, mintha álma csöndesen folytatódna ezen a valóságos szigeten, melyen ismeretlen füvek és fák burjánzanak, s egyszer csak mennyei szépségű út tárulna föl előt-te, melyen elindulhat. Ezek a dolgok mind-mind megtörténhetnek a valóságban is. . . Föltárulkozó teste, amit maga sem ismert, ezen a hajnali, ned-ves pázsiton megízlelheti a gyönyört. Nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet, még csak szégyenke-

269

zést sem, csupán tudat alatti, túláradó, kesernyés örömet, mintha egy másik, istenien szép és boldo-gabb testben, kicserélődött lélekkel tért volna ma-gához, amit sohasem remélt. . .

Minden egyes lépésnél, amit a szigeten tett, mintha lelke rejtett zugaiban még hatalmasabbra nőne az az ismeretlen erő, amely fölpezsdítette testét, bizsergette vérét, fölgyorsította lélegzetét, és megzavarta eszét. Most minden megtörténhet-ne. Mesebeli aranytollú madarak hintázhatnának a szendergő ágakon, és nevén szólíthatnák. A fatör-zsek bármikor megelevenedhetnek, óriásokká vagy sárkányokká változhatnak. A föld alatt fehér szakállú törpék járkálhatnak, és a vadak emberi nyelven szólhatnak egymáshoz. . . Nem ijedne meg semmitől, egyetlen találkozástól, egyetlen csodától sem. Még a sötétség is, ami pedig titokza-tosnak tetszett, bármelyik pillanatban fölszakad-hat, elnyelheti a föld és a tó vize; mintha egy ad-dig megmagyarázhatatlan titok árasztaná valahon-nan a fényt, s emiatt a világ megváltozása most döbbenetesnek hatott.

Egy madár röpült el a lány arca előtt, nagyon közel hozzá, s a tavon keresztül a kolostor erdeje felé húzott. Dorina követte szemével, és egy pilla-natra felgyorsult a lélegzete. A madár lágyan elrö-pült Andronic felett; a lány hirtelen teljes nagysá-gában fölfedezte, ahogy szemét az égre emelve a fűben hevert. Meggyorsította lépteit, és a férfi felé indult. Lassanként még jobban úrrá lett rajta a va-rázs, mely szinte csordulásig megtöltötte lényét. . .

– Megjöttem – suttogta Dorina közeledve. Andronic feléje fordította fejét, s mosolyogva né-zett rá, meg sem rezzent.

– Éjfél óta várlak – mondta az ifjú. – Kereste-lek az erdőben, a nevedet kiáltottam. . .

270

Dorina elnevette magát. Még egyszer a férfi szemébe nézett, majd tekintete lassan, ijedség és szégyenkezés nélkül végigsiklott testén. „Milyen szép az én kedvesem. . . ”

– Mit csináltál mostanáig? – kérdezte Andro-nic a lánytól, s kissé fölemelte a fejét.

– Azt hiszem, álmodtam – suttogta Dorina, s helyet keresett magának mellette.

– Mind ilyenek vagytok – mondta Andronic vontatottan. – Nehezen értetek a szóból. . .

Dorina leült mellé, nagyon közel hozzá, térdét fölhúzta, és megpróbálta hátrasimítani a haját.

– Ez tehát a sziget – mondta boldogan a lány, s körülnézett.

– Páratlanul szép, nem igaz? kérdezte Andro-nic.

A lány bólintott, és lehunyta szemét. Az elra-gadtatástól földöntúli mosoly ragyogott arcán.:

– Te is szép vagy – tette hozzá Andronic, mi– után mélyen a szemébe nézett, mintha igyekezne mindent kipuhatolni, ami a lány lényében örökké-való és ismeretlen. – Miért nem dobod le magad-ról ezeket a rongyokat?

Kezével az ingre mutatott. Dorina csodálkozva végignézett magán, mint aki akkor jön rá, hogy fé-lig még fel van öltözve.

– Igazad van, megfeledkeztem róla! – suttogta mosolyogva.

Hirtelen felállt, kilépett ingéből, majd ledobta. Ott állt meztelenül, de semmiféle szégyenkezés nem látszott szemén, egyetlen vérhullám sem fes-tette pirosra arcát. Egy pillanatig végignézett ma-gán, majd a vízhez ment. Lábszárát befröcskölte a sár s az iszapos homok. Lassan, mintha talpával a tó fenekét tapogatná, bement a vízbe, amíg az köl-dökén felül nem ért. Majd elbizonytalanodott, és

271

fejét Andronic felé fordította, aki mosolyogva kö-vette tekintetével.

– Nem merek továbbmenni – kiáltotta karját fölemelve a lány.

Andronic felpattant, s beszaladt ő is a vízbe. Keményen lépkedett, nagy zajjal fröcskölt maga körül. Egy szempillantás alatt Dorina mellett ter-mett.

– Nem tudsz úszni? – kérdezte a férfi.A lány fejével nemet intett, s elszomorodott,

mint egy kisgyerek.– Nem tesz semmit, majd én megtanítalak

nyugtatta Andronic. – De nem kell félned. . . Ka-paszkodj belém. . .

Kézen fogta a lányt, s szelíden addig vezette, amíg a víz a melléig ért. Andronic mellen kezdett úszni, a lány pedig változatlanul átkarolta a dere-kát.

Dorina a vízre ejtette fejét, miután előzőleg ne-vetni próbált. A víz a szájába zúdult, behatolt fülé-be, s az orrába is beszivárgott, és ez az újfajta nyo-más, noha belefojtotta a szót, gyönyörűséget szer-zett neki.

– Félsz? – kérdezte tőle hirtelen Andronic.A lány semmit sem hallott. Úgy érezte, lebeg,

izmos kar emeli magasba, s rengeteg élmény éri; tökéletesen elengedte magát. Csupán az jutott el tudatáig, hogy lágyan siklik e langyos és végtelen víztükrön. Szinte csodálkozott, amikor kinyújtott lába nem érintette a tófenéket. De a csodálkozás elragadtatottságba csapott át; szabadnak és erős-nek érezte magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte ismét Andro-nic, de nem kapott választ.

Ekkor ugyanolyan biztos kézzel, szelíden ki-vitte a partra. Mindketten nevetve jöttek ki a víz-

272

ből. Dorina a férfi szemébe nézett, és melegen hozzásimult.

– Nem volt nehéz – suttogta a lány.– Majd fára mászni is megtanítalak – mondta

Andronic. – De először engedélyt kell kérni tőlük. Egyesek közülük öregek vagy betegek, és fájdal-mat okoz nekik. . . S akkor ledobják az embert. . .

– De hát te hogyan ismered meg a beteg fákat? – kérdezte Dorina.

– Hallom a panaszkodásukat. Szegények. . . Az öreg és beteg fákkal nehezebb.

Mindketten egy dombra telepedtek, a völ-gyecske fölött. Andronic a lány térdére hajtotta fe-jét. Dorina önkéntelenül simogatni kezdte a haját.

– A virágokkal sincs könnyű dolga az ember-nek – tette hozzá Andronic. – Örökké szerelme-sek. Ha hallanád, hogyan sírnak!

Fölkacagott. Tekintetét Dorinára emelte, és mélyen a szemébe nézett.

– Hogy hívnak? – kérdezte a lánytól.– Dorinának.Andronic néhány pillanatig gondolataiba mé-

lyedt. Mintha azt iparkodna felidézni, hol hallotta már ezt a nevet.

– Hát téged hogy hívnak? – kérdezte Dorina suttogva, miközben homlokát simogatta.

Andronic szomorúan elmosolyodott, s tekintete a semmibe veszett. Dorina türelmesen várt, hogy visszatérjen.

– Sergiunak hívnak, nem igaz? – unszolta.– Ha te úgy akarod – felelte Andronic moso-

lyogva, s csodálkozva a lány szemébe nézett.– Sergiu szép név – mondta Dorina. – Ha fiú

lennék, örülnék, ha Sergiunak hívnának. . . Mint téged – tette hozzá.

273

– Ne gondolj erre többet – szakította félbe Andronic, megfogta a lány karját, és megsimogat-ta. – Te lány vagy és nem fiú.

– Nem jó lánynak lenni szólt Dorina.Andronic hahotázva nevetni kezdett. Erősen

megszorította a lány kezét, és megsimogatta a ha-ját.

– És ha egy szegény szentjánosbogárnak szü-lettél volna? – kérdezte évődve az ifjú.

Váratlanul elhallgatott, és megint a lány tekin-tetét kereste, mintha egyenesen lelke legmélyéhez, igazi lényéhez intézné szavait.

– Te nem tudod, mit jelent embernek lenni – tette hozzá elmerengve. – Annyira jó. . .

Karját kitárta, mint két szárnyat, és hátrahajtot-ta fejét.

– Hogy örök életű legyen az ember – mondta az ifjú, s az eget nézte. – Hogy olyan legyen, mint a szép és halhatatlan csillag.

A hajnalcsillagra mutatott. Dorina összerázkó-dott.

– Mitől félsz? – kérdezte Andronic meglepőd-ve.

– A haláltól – suttogta Dorina.– Emberek vannak ott is –mosolygott Andro-

nic. – Mindenütt vannak emberek.Te mindent tudsz, ugye? – kérdezte halkan

Dorina. – Amit mondasz, minden igaz. . .Andronic nem válaszolt. Tekintete továbbra is

az esthajnalcsillagon időzött. Virradt. Az összes többi csillag elhalványult, és az ég áttetszővé vált.

– Te hol laksz? – kérdezte Dorina, hogy visz-szazökkentse.

– Ott. – Andronic a tó szélén magasodó fákra mutatott. – Hát te?

274

Dorina pár pillanatig gondolkozott. Megpró-bálta összeszedni magát, nehogy valami zagyvasá-got mondjon, amit álmában látott.

– Bukarestben – felelte egyszerűen.– És mit csinálsz ott?Andronic mosolyogva tette fel a kérdést, egész

arca ragyogott, mint aki alig tudja visszatartani ne-vetését.

– Élek – felelte Dorina megzavarodva.Andronic vad örömmel fölkacagott. Felállt, és

karjába kapta a lányt. Mintha csak faágat tartott volna a kezében, terhe annyira könnyű volt.

Egyre csak nevetett, s felemelte a lányt olyan magasra, amennyire csak tudta, mint aki meg akarja mutatni a hajnali égnek, az erdőnek s a min-denfelől sugárzó fénynek. Dorina a férfi melléhez simult. Andronic néhányszor meg földobta a leve-gőbe, majd futni kezdett vele a sziget belseje felé.

Eszeveszett rohanása közben galagonyabokro-kon és gödrökön ugrott keresztül, száraz ágak reccsentek talpa alatt, legázolta a magas, érdes fü-vet, és áttört az illatos, sűrű bozóton, melyből tüs-kék meredtek elő.

Dorina ijedten, de boldogan hunyta le szemét. Időnként heves fájdalmat érzett a testén, de egyet-len nyilallást sem lehetett azzal az újfajta, lebegő, mámoros gyönyörrel összehasonlítani, amit lénye most megízlelt. Hallotta Andronic vérének lükteté-sét, az erőteljes, fülsiketítő szívdobbanásokat. A férfi teste természetellenesen meleg, részegítő volt. Nem sokkal később csupán annyit érzett, hogy szelek szárnyán úszik az űrben. Szinte esz-méletét vesztette; nem merte kinyitni a szemét, hogy megnézze, hol van. . .

Amikor teljesen magához tért, a sziget másik oldalán, a fövenyen feküdt. Látszott a csónak, amivel jött, orra az iszapba fúródott. Andronic

275

mellette állt, és piros arccal, ragyogó szemmel őt nézte. Nagy, átlátszó verejtékcsöppek gyöngyöz-tek testén. Mellkasa erőteljesen zihált. Haja nedve-sen a szemébe lógott.

– Hajnalodik – mondta a férfi, alighogy a lány felnyitotta a szemét.

– Milyen fáradt vagyok – suttogta Dorina. – Honnan volt ennyi erőd?..

– Gyere, nézzük meg, hogyan kél fel a nap – mondta Andronic válasz helyett.

Kézen fogta és felsegítette. Dorina lustán lép-kedett mellette, nem érezte a földet talpa alatt. Haja kibomlott a rohanástól, s most vállára omlott. Egyik karjából vér szivárgott.

– Másszunk fel a dombra – ajánlotta Andronic.Szinte a karjában vitte a tetőig, noha nagyon

rövid emelkedő volt. Keresett egy puha részt, és lassan, nagyon óvatosan lefektette a lányt. – Ál-mos vagyok, kedvesem – súgta szemével könyö-rögve Dorina.

– Nézzük meg először, hogyan kél fel a nap. . . – Ő is a lány mellé ült, és mosolyogva simogatta a haját.

– Milyen szép is vagy álmosan – bókolt And-ronic.

– Te teszel széppé – felelte Dorina egyszerűen. – Amikor kiválasztottál, nem ilyen voltam.

– Akkor csúnya voltál – mosolygott Andronic.Gondolataiba merülve elhallgatott, tekintetét a

keleti égboltra függesztette. Vörösen izzott ott a levegő, majd sápadtan várakozott.

– Voltál-e már valamikor a napban? – kérdezte Dorina álmosan.

– Nem, odáig nehéz felemelkedni – felelteAndronic, anélkül hogy megfordult volna.

Dorina boldogan lehunyta szemét. Fejét Andronic karjára hajtotta, és átfogta derekát.

276

– El ne aludj – suttogta a férfi. – Kár volna. . .– Sok van még? – kérdezte Dorina egyre fárad-

tabban.– Annak, aki szeret, sohasem sok – mondta

Andronic.Dorina erőt véve magán összeharapta ajkát, és

kinyitotta szemét. Úgy rémlett neki, hogy körülöt-te minden megváltozott. A fák rózsaszínben ra-gyogtak, a pázsit csillogott, a tó pedig olyan volt, mint valami aranytükör.

– Most. . . – súgta Andronic lelkesen.Mintha ezernyi madár kezdene egyszerre csiri-

pelni. Dorina elnémult. Honnan jönnek ezek a soha nem hallott, bűvös hangok, ezek a levegőt át-szelő, éles kiáltások, a fűből és a bokrok közül áradó édes és érthetetlen sóhajtások? Vajon egy-szerre kezdődött-e valamennyi, vagy mostanáig csak nagyon elmosódottan hallotta?

– Nézd!Andronic csodálkozva és boldogan feltérdelt, s

úgy maradt pár pillanatig. A mező fölött, nagyon közel hozzájuk a nap felnyitotta vérpiros szemét. Dorina bódultan nézte, mint aki most lát először napfelkeltét. Egyszerű, de mély gondolat világoso-dott meg váratlanul előtte, melyet régóta hordozott magában, ám sohasem elemezte. Úgy érezte, hogy egy másik életre ébredt, s akkora öröm járta át, hogy szeme elfátyolosodott a könnytől, szemhéja pedig álomtól súlyosan csukódott le.

Amikor Andronic levette szemét a napkorong-ról, a lány már aludt mellette, arcát gyermeki mo-soly ragyogta be. Az ifjú végigszántott ujjával a lány hajában, simogatásával igyekezett fölébresz-teni. Dorina éppen csak kinyitotta a szemet.

– Hagyj most, kedvesem! – suttogta a lány.Úgy tetszett neki, hogy Andronic arca teljesen

megváltozott. Levertnek, gondterheltnek és szo-

277

morúnak látszott. De nem maradt ereje csodálkoz-ni, mert újra boldog álomba merült, kezével átkul-csolta a férfi karját.

– Én is álmos vagyok – suttogta a férfi, és a lányhoz hajolt. – Napnyugtáig nem látják egy-mást. . . Akkor pedig, ki tudja. . .

A férfi nézte a meztelenül alvó lány élettel teli testét; öntudatlan őszinteségében kimondhatatla-nul szép volt. Majd mintha valami igézetet akarna megtörni, a lány homlokára lehelt, hosszasan el-mosolyodott, s arcát mellére hajtva ő is lefeküdt.

A nap lassan emelkedett az égen, de már for-rón tűzött. Megkezdődött a méhek rajzása, és szí-nes reggeli pillangók libegtek magányosan a leve-gőben. Időnként kakukkszó hallatszott a vízen át az erdő felől.

Amikor a csónak a sziget partjához ért, Solo-mon úr, Vladimir és Manuilǎ ugrottak ki sietve, belőle, lábuk közben belegabalyodott a hínárba,. Valamennyien sápadtak voltak a kialvatlanságtól és az aggodalomtól. Vladimir kiáltozni kezdett:

– Dorinaaa!Ám nem kellett sokáig keresgélniök. Miköz-

ben zavartan haladtak előre a parton, s féltek elárulni egymásnak gondolataikat, hirtelen meg-pillantották a két fiatalt: összeölelkezve, meztele-nül aludtak. Vladimir elvörösödött, s ajkába hara-pott. Manuilǎ egy lépéssel hátramaradt. Egyedül Solomon úrnak volt bátorsága, hogy remegve elő-remenjen.

Amikor odaért Dorinához, észrevette, hogy a lány mélyen alszik, s mindkét karjával átöleli Andronic izmos derekát.

Kálmán Béla fordítása

278

MIRCEA ELIADE

Húszesztendős volt 1927-ben, amikor első esszéje megjelent a Kolozsvárt 1921-ben alapított G ndiȋ -rea (Gondolat) című folyóiratban. Ettől kezdve rendszeresen közölte itt is, más folyóiratokban is esszéit s hamarosan nemzedékének egyik szellemi vezetőjévé lett; az első világháború után indult fi-atal írókat kiváltképpen foglalkoztató szellemi-er-kölcsi problematika nagy látókörű értelmezőjét tisztelték benne. Pedig akkor még egyetemi hall-gató volt, ő maga is kiforratlan, de tele izgató, nagy gondolatokkal. Abban az eszmeileg oly kao-tikus korban a művészi önmegvalósítás lehetősé-geit kutatta szenvedélyesen, a setea totului (a min-denség szomja) jegyében; ez az egyetemessé tá-gult vágyakozás hatotta át minden sorát, s esszéi-nek mottójául Babitsnak negyed évszázaddal előbb keletkezett híres sorát is odaírhatnók: a mindenséget vágyom versbe venni. Eliade egyete-mes nézőpontokat keresett, szintetikus látásra, az emberi, társadalmi jelenségek átfogó értelmezésé-re törekedett. Többek között ezért is fordult már ekkoriban érdeklődéssel a manapság is élő mitoló-giák felé – másfél évet töltött a calcuttai egyete-men is –, s irodalmi vagy társadalmi jelenségek tárgyalásában föl is használta e mítoszok kínálta értelmezéseket. A Gindirea idősebb és szektásan ortodox ideológiára hajló szerkesztői előbb elké-pedten tiltakoztak a számukra oly különös világlá-tás ellen, aztán kíméletlen támadást intéztek elle-

279

ne: a folyóirat főszerkesztője, Nichifor Crainic undorítóan aljas könyvnek, elmezavar termékének, erkölcsi fertőnek bélyegezte Eliade első regényét, az 1930-ban megjelent Isabel şi apele diavoluluit (Isabel és az ördög vizei). Ezt a kétségtelenül ke-véssé sikerült esszéregényét sok megrovó jelzővel lehetne illetni, azzal is, hogy majdnem utánérzés, hogy művét fölismerhetően Papini és Gide ihlette – de Crainic dühödt jelzői semmiképpen sem illet-tek rá.

Eliade szakított a G ndireával, és más lapokbanȋ közölte egyre inkább a szaktudományos értekezé-sek felé hajló írásait. Így lett 1933-ban a bukaresti egyetem docense, de a szépirodalommal ekkor sem hagyott föl, sőt ezután írta legjobb elbeszélé-seit, regényeit. 1933-ban adta ki második regé-nyét, a Maitreyit, megejtően költői, egzotikus lég-körű szerelmi poémáját. Ezt a művét nemcsak érett-elegáns írásművészete teszi emlékezetes ol-vasmánnyá, hanem a hindu mitológiának szemé-lyes átéléssel hitelesített regénybeli jelenléte és a regényből kiolvasható – későbbi vallástörténeti esszéiben és szintéziseiben is megfogalmazott – értelmezése is; az ugyanis, hogy a mítosz a lé-nyegi megismerés egyik formája; ahogyan az As-pects du mythe (A mítosz arcai) című, 1963-ban kiadott művében írja: a mai ember úgy tekinti ön-magát, hogy őt a történelem alakította azzá, ami, de nem érzi életszükségletének, hogy ismerje ezt a történelmet, még kevésbé, hogy élje is; az archai-kus társadalmak embere azonban mitikus esemé-nyek és cselekmények eredményének tekinti egyé-ni és társadalmi létét; szertartásaiban újra meg új-ra megéli ezeket az eseményeket, benne él a mí-toszban, együtt él vele; vagyis ami az idők kez-detén volt, az bármikor megismételhető, sőt az ar-chaikus ember tudatában ez a mítosz mindig jelen-

280

levő valóság. A Maitreyi című regényének rokon-szenves angol mérnöke és a gyönyörű hindu lány szerelme ezért tragikus: két olyan világ érintke-zik az ő találkozásukban, melyek nem érthetik meg egymást, egyikük nyelve sem tolmácsolható a másikéra, mert mítoszt csak másik mítosz nyelvé-re lehet lefordítani, a történelemére nem – és for-dítva.

Ez volt az európai irodalomban az a korszak, melyben a regény oly sok hajlandóságot mutatott a mitologikus ábrázolásmód iránt. Thomas Mann ír-ja például 1934-ben – a kor egyik legnagyobb val-lástörténészének és klasszika-filológusának, Keré-nyi Károlynak: „Valóban, az én esetemben a fo-kozatosan növekvő érdeklődés a mitikus-vallástör-téneti dolgok iránt kortünet. . . ” Thomas Mann el-sősorban letűnt korok mítoszát használta általános emberi kérdések sokoldalú megközelítésére, Elia-de pedig ma is élő mítoszok felé fordította figyel-mét – vallástörténeti, etnológiai szakmunkáiban éppúgy, mint szépirodalmi műveiben – olyan mai társadalmak felé, melyekben a mítosz hétköznapi valóság, az emberi érintkezés, magatartás társadal-mi formája.

Az ugyancsak 1933-ban megjelent Santier cí-mű naplóregényét ő maga közvetett regénynek ne-vezte; a címét talán így lehetne magyarra fordíta-ni: Épülő mű; tehát a címe is arra utal, nemcsak a formája: ez a könyv egy regény nyersanyaga, építőanyagainak raktára, olyasféle mű, mint Gide érdekesvállalkozása-kísérlete, A pénzhamisítók, vagyis Eliade regénye inkább viselhetné a készülő regény vagy a regény előtti regény, esetleg a re-gényíró regénye alcímet. Naplószerűen rögzíti benne calcuttai diákoskodásának élményeit, s leír-ja az 1929-1931 közötti időszak több fontos indiai eseményét is, köztük az India függetlenségi harcá-

281

ban oly nevezetes 1930. februári–májusi fölkelése-ket,– a polgári engedetlenségi mozgalom újabb hadjáratának néhány epizódját is. Furcsa könyvé-nek dokumentumértéke is van az eseményeket nemegyszer a hely, az idő, a résztvevők nevének pontos megjelölésével, jegyzőkönyvszerű pontos-sággal írja le.

Az ntoarcereaȊ din Rai (Visszatérés a Paradi-csomból) című, 1934-ben megjelent regénye szin-te váratlanul szakítja meg indiai tárgyú műveinek sorát: ebben a nemzedékét izgató szellemi-erköl-csi-politikai kérdéseket ábrázolja párbeszédesített esszékben, egy kissé Aldous Huxleynak akkoriban nagy föltűnést és sikert aratott regényének, a Pont és ellenpontnak modorában, kíméletlen bírálatot mondva a korabeli román társadalom eszmei-er-kölcsi zűrzavaráról.

Az 1935-ben kiadott Lumina ce se stinge (A ki-hunyó fény) című regénye visszatérés az Isabel mitologikus-fantasztikus satanizmusához, de az 1936-ban megjelent Huliganii (A huligánok) című regénye ismét azt mutatja, hogy a román társada-lom éppen időszerű kérdései foglalkoztatják, saját nemzedékének szellemi-erkölcsi arculatát igyek-szik megrajzolni a regényírásnak azzal a techniká-jával, melyet Huxleytól és Gidetől tanult.

1937-ben adta ki Domnişoara Cristina (Cris-tina kisasszony) című kisregényét. Ebben a román népi mitológia, a román mesevilág egy motívumát teszi cselekményének középpontjává: a halottai-ból visszajáró gyönyörű nő éppolyan részese kíván lenni az emberi életnek, mint az élők, de szükség-képpen más normák között, mitikus létének törvé-nyei szerint, a maga sajátosan autonóm világában kénytelen megmaradni; a tragédia ebből adódik. Eliade ebben a művében ismét azt az álláspontját illusztrálja, melyet tudományos alkotásaiban is

282

többször kifejtett: a mítosz éppolyan élő valóság a mitikus társadalomban élő ember számára, mint a történelem a történelmi tudatú, a mítoszt már el-vesztett társadalom embere számára. Eliade műve-inek fantasztikuma e két világ összeférhetetlensé-géből származik, abból, hogy ennek a két világnak nincs érintkező értelmezési tartománya, a mitikus világ jelenségeinek, gesztusainak információtartal-ma egyértelműen aligha vonatkoztatható a törté-nelmi tudatú társadalmakra, legföljebb csak több értelmű szimbólumként.

Eliade szépirodalmi műveiben – az e kötetben közölt alkotásokban is – a fantasztikum más, mint a mesevilágé: az ő mitikus világának hősei két törvényrendszer összeütközésének áldozatai; hő-seinek beidegzett tér- és időélménye szembe talál-ja magát a mitikus világ másfajta, más törvények-nek engedelmeskedő tér- és időfogalmával. Eliade fantasztikuma különbözik napjaink fanti irodalmá-nak fantasztikumától: nem keres természeti tör-vényeket, nem ad természettudományos magyará-zatot, nem a maga alkotta képzeletvilágba helyezi hőseit, hanem – jobbára – az indiai művelődési kör mitikus világába.

1938-ban adta ki önálló kötetben Şarpele (A kígyó) című, itt is olvasható művét; ezt követte 1939-ben egy regénye, a Nunta n cerȋ (Lakodalom az égben); ez bukaresti történet, keretes elbeszé-lés: két barát találkozik egy vadászaton – egy idősebb ezredes és a jó nevű fiatal író –, s elbeszé-lik egymásnak szerelmük történetét. A hősnő – lel-ki alkatában – sok hasonlóságot mutat a Maitreyi hindu hősnőjével, pontosabban Maitreyinek buka-resti változata, finom lelkű, jó társaságbeli úrinő. Eliade mesteri stilisztának bizonyul ebben a regé-nyében is, és minden mondata nagy életismeretről tanúskodik. Azt vizsgálja elsősorban, megőrizhe-

283

tő-e épségben a nő személyisége a szerelemben, kiváltképpen a házasságban; azt, hogy milyen megalkuvásokra kényszerül a nő, s hajlandó-e va-lamilyen megalkuvásra. a szeretett férfi; azt, hogy a szerelem és a boldogság milyen kapcsolat-ban van egymással.

Eliade 1939-ben odahagyta bukaresti tanszé-két, és külügyi szolgálatba lépett; 1940-től előbb Londonban, majd Lisszabonban volt Románia kul-turális attaséja. 1940-ben még kiadta Bukarestben a Secretul doctorului Honigberger (Honigberger doktor titka) című regényét, aztán jó ideig, a hábo-rú miatt, nem publikálhatott semmit. A háború be-fejezése után nem tért vissza Romániába, Párizs-ban élt, s elsősorban vallástörténeti, etnológiai ku-tatásokkal foglalkozott, ilyen tárgyú könyveit írta francia nyelven, s hamarosan nemzetközi hírnévre, tekintélyre tett szert. 1946-tól 1948-ig a Sorbonne meghívott tanára volt, s más európai egyetemeken is tartott előadásokat. 1948-ban adta ki nevezetes munkáját Traité d'histoire des religions (Vallás-történeti értekezés) címmel, majd a következő év-ben a Le Mythe de l'éternel retour (Az örök vissza-térés mítosza) című munkáját. 1950-től 1955-ig a párizsi Román Kulturális Központ elnökeként dol-gozott, közben több jelentős etnológiai és vallás-történeti művet írt és adott ki, köztük 1951-ben a Le Chamanisme et les techniques archaiques de l'extase (A samanizmus és az eksztázis archaikus eszközei), 1952-ben az Images et symboles (Képek és jelképek), 1954-ben pedig a Le Yoga. Immorta-lité et liberté (A joga. Halhatatlanság és szabad-ság) című, nagy hatású, a tudományos és irodalmi körökben nagy föltűnést és érdeklődést keltő könyveit. Ebben az időszakban francia nyelven ír-ta és adta ki 1955-ben a Forét interdite (Tilos er-dő) című regényét.

284

1956-ban meghívták a chicagói egyetemre ta-nárnak, s azóta ott tanít. Műveit ezután is franciául írta, és írja ma is. Azóta megjelent legfontosabb kötetei: Mythes, réves et mystéres (Mítoszok, ál-mok és misztériumok, 1957), Aspects du mythe (A mítosz arcai, 1963), Le Sacré et le profane (A szakrális és a profán, 1965); pályájára való visz-szaemlékezését 1973-ban adta ki Fragments d'un journal (Egy napló töredékei) címmel.

Románul írt szépirodalmi műveit a hatvanas évektől kezdve rendre újra kiadták Romániában – nemcsak a világhírű tudósnak kijáró tisztelet okán, hanem azért is, mert a két háború közti román iro-dalom egyik jelentős személyiségeként tartják szá-mon, sőt a nagy hagyományú román fantasztikus irodalom egyik nagy egyéniségét is tisztelik ben-ne.

Belia György

285

JÓGA

Szanszkrit és pá1i szó, alanyesete jogo, jelentése: kapcsolat, egyesülés, mint a latin jungere (jelenté-se: igába fogni, egybefűzni, egyesíteni). Jelent odaadást, erőfeszítést is, s ezen túl átvitt értelem-ben szellemi igyekezetet, koncentrációt.

Már az árjákat megelőző Indus völgyi kultúra (i. e. 3. és 2. évezred) emlékei között, melyeket a mohenjodarói és harappai ásatások hoztak felszín-re, előfordulnak olyan pecsételők, melyeken jel-legzetes pózban ülő emberi alak látható. Itt jelenik meg először a jógi és a jóga ülőhelyzet (pad-mászana: lótuszhelyzet). Az Indus völgyiek val-lási kultuszában központi helyet foglalhatott el egy olyan istenség, mely később, az indoárja hódítás után egy védikus eredetű brahmanista istenalakba ment át, s ez nem más, mint Siva, más néven Jó-gésvara, az állatok ura, a jóga isteni mestere.

Az ind gondolkodás történetét, megfelelőbb történeti adatok híján, a szövegek tartalmi és stilá-ris sajátságai alapján három korszakra szokás osz-tani:

1. Az óvédikus kor, kb. i. e. 1500-1000.2. Az újvédikus kor, kb. i. e. 1000-500.3. A védikus kort követő ún. szanszkrit kor,

kb. i. e. 500-tól.Az első korszakban a vallási politeizmusból

már itt-ott kitetszik a filozófiai gondolkodás első jele, a még kifejezhetetlen egység sejtelme. Ezt az egységet a második korszakban igyekeznek. köze-

286

lebbről meghatározni, s végül kívül és belül egy-azon teremtő, fenntartó és pusztító egységben ta-lálják meg. A legfőbb istenség, a világ ősoka az énben honoló lényeggel azonos: Brahman = át-man. Ez egyben arra is utal, hogy az óind filozófia megmarad a vallás szolgálóleányának szerepköré-ben (1. a középkori európai felfogást: philosophia est ancilla theologiae – a filozófia a teológia szolgálóleánya): A harmadik, korszak-ban e gondolat több irányú részletes kifejtésének, megközelítésének lehetünk tanúi, ez a hat ortodox filozófiai rendszer kialakulásának ideje. E hat rendszer egyike a jóga.

A jóga, mint a többi filozófia, eleinte nem je-lentett kifejtett és megfogalmazott elméleti rend-szert, hanem csupán gyakorlati módszert az egy-ség megvalósítására, az átman megközelítésére. A szánkhja filozófia pl. eleinte pusztán azon elv gya-korlati megvalósítására törekedett, hogy az átman a világ végtelen számú jelenségének számbavéte-le, lényegbeli azonosságuk felismerése révén érhe-tő el. A jóga gyakorlati alapelve viszont az volt, hogy az átman a külvilágtól való visszavonulás és a saját bensőnkre koncentrálás révén ragadható meg.

A jóga legfontosabb írásos elméleti és gyakor-lati forrásai egyes upanisádok (a védők lényeges, titkos tanításait magyarázó iratok), a Mahábhára-ta Bhagavad Ghíta (isteni ének) című betétrésze, de legfőképp Patandzsáli jógaszutrái (i. e. 200 és 100 között). Ezenkívül a szanszkrit korban és ké-sőbb is még számos, jógával foglalkozó mű szüle-tett Indiában, ezek közül a három legfontosabb: Vidzsnyánabiksu Jóga-könyve, a Gherandaszam-hítá és Szvatmáráma Jogindra Hathajógapradípi-ká című műve.

287

Patandzsáli szerint az embernek saját énjébe keli merülnie, hogy így eggyé válhasson a világ őselvével, az átmannal, s ugyanakkor minden egyebet mint az átmantól különbözőt, illúzióként (májá) ismerjen fel. Ezért mindenekelőtt el kell választania az egyéni lelket az érzékelő és tudati apparátustól (csittam), ezzel az érzékelés, képzet-alkotás teremtette megismerés teljes folyamata megszűnik, csupán a tudattalan vagy nem tudatos egység érzete marad meg. A megismerés alanya, a megismerés folyamata, a megismerés tárgya egyetlen érzetté olvad. Csak a tudati funkciók tel-jes elnyomása teszi lehetővé a közvetlen, minden tárgyi közvetítéstől mentes megismerést a szub-jektum számára. Ezt az állapotot gyakorlatok és szenvedélynélküliség révén lehet elérni, hogy ez közelebbről mit jelent, azt a jóga részei (angáni) teszik megközelíthetővé. Ezek a következők:

1. Megtartóztatás (jáma).2. Szabály (nijáma).3. Helyes ülésmód (ászana).4. Lélegzetszabályozás (pránajáma).5. Az érzékek visszavonása (pratjáhára).6. Koncentráció (dhárána).7. Meditáció (dhjánam).8. Elmélyedés (szamádhi).A három utolsó (a dhárána, dhjánam és a sza-

mádhi) közös neve szamjama, azaz a teljes meg-tartóztatás, elérésekor a „megértés fénye ragyog fel”. Jáma és nijáma tisztasági és erkölcsi szabá-lyok, melyeket a jógát gyakorlónak mindig be kell tartania, sőt ezek voltaképpen a jóga morális felté-telei.

A következő három rész testi gyakorlatok fog-lalata. A testhelyzetek, ülésmódok azt teszik lehe-tővé, hogy a testben lévő pályákon haladó erőára-mok a legkedvezőbb és a célnak megfelelő hely-

288

zetbe kerüljenek, ezek közül legfontosabbak azok, melyek a gerincoszlop egyenesen tartása révén a két fő pálya, a pozitív és negatív pálya áramait igyekeznek befolyásolni, hogy végül egyesítésük, illetve semlegesítésük váljon lehetővé. A lélegző-gyakorlatok négy fázisa: a belégzés, kilégzés, üresen tartás és benntartás révén a test minden szervének, összes funkciójának akarattól függő be-folyásolását célozzák, s végül is e funkciók időle-ges felfüggesztését, szüneteltetését eredményezik. Mindebből szinte már következik is, hogy az ér-zékszervek működése is megszűnik, a szem, a fül, a bőr, az orr, a nyelv s ezzel összefüggően a be-széd, a megragadás, a járás, az ürítés és a nemzés képességei szünetelnek, így megszakad az össze-köttetés a tudat és a külvilág jelenségei között.

A 6., 7. és a 8. rész a szellemi gyakorlatok megnevezése, ezek azzal kezdődnek, hogy a külső befolyásoktól megszabadított tudatot egyetlen pontra kell rögzíteni. Ez a pont vagy tárgy tetszés szerinti, de meg kell felelnie a meditáció irányá-nak. Negatív értelemben a tudat nem kalandozhat jelenségről jelenségre, pozitív értelemben a tudat szilárdan egyetlen pontra irányul. Amikor a tudat olyan mértékben belemerül tárgya szemléletébe, hogy saját egyéni voltát elveszti, vagyis eggyé vá-lik tárgyával, akkor a meditáció elmélyedéssé vá-lik. Ezt a hármas szellemi folyamatot nevezik ösz-szefoglalva szamjamának.

Az elmélyedés elérésével azonban még nemfejeződött be a folyamat, a jógi az elmélyedés-

ből visszatérhet a köznapi élet jelenségei közé, s ott tapasztalataiból leszűrt eredményeit hasznosít-va újra kapcsolatba léphet érzékei révén a jelensé-gek világával. De eljuthat oda is, hogy tudatának mozgékonysága köznapi értelemben véve végképp megszűnik, s életének minden pillanatában végig-

289

járja a koncentráció, meditáció és elmélyedés szel-lemi útját. Az is lehetséges továbbá, hogy az előb-bi kettőt tetszés szerint tudja alkalmazni. Megkü-lönböztethető még a tudatos és a tudattalan elmé-lyedés, az utóbbiban valósul meg maradék nélkül a jóga legfőbb célja: az átman megszabadítása a jelenségvilág illúzióitól.

A jógi már e végső cél elérése előtt olyan ké-pességekre tesz szert, amelyeket a be nem avatot-tak csodálatosnak, varázslatosnak, emberfelettinek tartanak. Ez az a része a jógának, amely nyugaton rendkívüli érdeklődést keltett, s ezen a területen nyílt nagy lehetőség a csalók, bűvészek, fakírok, cirkuszi mutatványosok előtt is. Az alapja ennek a szivárványosan csalóka tündérvilágnak az, hogy az átman elérése megszabadítja a jógit a természet törvényeinek kényszerítő erejétől. Számára a je-lenségvilágban érvényes ok-okozati szükségszerű-ségnek nincs jelentősége. Ebből a szabadságból a hozzá nem értők azt következtethették, hogy a jógi teljhatalmú ura a természetnek és a természet tör-vényeinek. Patandzsáli felsorolja ugyan ezeket a „tökéletességeket”, de pillanatra sem hagy kétsé-get afelől, hogy ezek használata tévutakra vezet, mert a legfőbb céltól, a lényegi princípiumnak, az átmannak az énben való felismerésétől eltérítenek.

A jóga tanai és gyakorlatai, részben a buddhiz-mus közvetítésével, az időszámítás utáni száza-dokban messze túlterjedtek India határain. Meghó-dították Kelet-Ázsia jó részét, Tibetet, Hátsó-Indi-át, Kínát, Indonéziát, sőt Japánt is. A XVIII. és a XIX. század folyamán részben a tudományos: nyelvészeti, történeti és filozófiai irodalom, rész-ben pedig a művészeti divatok és vallási irányza-tok, okkultista szekták (pl. Teozófiai Társaság) ré-vén Európába és az USA-ba is behatoltak. Elég itt, ha Vivekánanda, Rámacsáraka működésére vagy

290

Duperron Oupnek'hatjára utalunk, mely először is-mertette a védők tanításait Európában. Magyar vo-natkozásban pedig a két világháború között Szelva Rádzsa Jeszudián budapesti jógaiskoláját és kiad-ványait, valamint Baktay Ervin, Kaczvinszky Jó-zsef és Dr. Weninger Antal jógakönyveit említhet-jük. Megjegyezzük, hogy a buddhizmus és a jóga történetileg negatív idealista filozófiai hatásai mel-lett (pl. Schopenhauer) a legutóbbi időkben ettől elválasztva főként a jóga fiziológiás, idegrendsze-ri, egészségmegőrző hatásait értékelik pozitívan. Különösen fontos szerepet kaptak gyakorlati mód-szerei a versenysportokban és az űrhajósok kikép-zésében.

Még csak annyit röviden, hogy a hinduizmu-son, de a buddhizmuson belül is a jógának számta-lan irányzata és iskolája keletkezett. Az ún. északi vagy mahájána buddhizmusban a X. század máso-dik felében megjelenő Kálacsakra (az idő kereke) tanokból ered p1. az a hagyomány, hogy létezik egy titkos égi ország: Sambála (más változat sze-rint Zsambála), amely teljesen zárt, nincs bejárata, de aki mégis eljut oda a jóga révén, az egyben az ősbuddha (Ádi-buddha) honába jutott, s minden természeti korlátozástól megszabadult. Egyes ha-gyományok szerint a Kálacsakra tanok ugyanis Ti-betben is elterjedtek, a 25. pancsen láma Sambála királyainak inkarnációja lesz, s akkor majd meg-valósul az új aranykor, mert ez a láma az egész vi-lágmindenséget uralma alá hajtja. De mindez per-sze már a mesék vagy a jóslatok ellenőrizhetetlen világába tartozik.

Fazekas László

291

Felelős k iadó: Szi lvásy GyörgyFelelős szerkesztő : Szabó ValériaA szöveghűséget ellenőrizte: Klumák IstvánMűszaki vezető: Gonda PálKépszerkesztő : Diósi Katal inMűszaki szerkesztő : Gergely István29800 példány, 12,2 (A/5) ív. MSZ 5601-5976-0949 Dabasi Nyomda. Budapest—DabasSzedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (76.9247/8)Felelős vezető: Földes György igazgatóIF 2630 — e — 7779

292

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

13, – Ft

MIRCEA ELIADE

KÜLÖNÖS KALANDOK

Mircea Eliade világhírű tudós, a két világhá-ború közötti időben a román irodalom egyik jelentős személyisége, a román fantaszti-kus irodatómnak is nagy egyénisége. Eb-ben a kötetben négy elbeszélése szerepel — bennük izgalmas, különös világot rajzol a szerző, természetesen a tudós indológus hozzáértésével és varázsteremtő írói esz-közökkel.

293