1

LOUIS TRIMBLEA városgép

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTA BARANYI GYULA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készültLouis Trimble: The City Machine

Daw Books, Donald A. Wollheim, New York© Louis Trimble, 1972

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER IRTA

© Bárányi Gyula, 1975Hungarian translation

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1975

2

I. ............................................................................................... 4

II. ........................................................................................... 15

III. .......................................................................................... 25

IV. .......................................................................................... 36

V. ........................................................................................... 42

VI. .......................................................................................... 49

VII. ........................................................................................ 58

VIII. ....................................................................................... 68

IX. .......................................................................................... 79

X. ........................................................................................... 87

XI. .......................................................................................... 95

XII. ...................................................................................... 107

XIII. ..................................................................................... 115

XIV. ..................................................................................... 124

XV. ....................................................................................... 132

XVI. ..................................................................................... 144

XVII. ................................................................................... 154

XVIII. .................................................................................. 164

XIX. ..................................................................................... 171

UTÓSZÓ ............................................................................. 177

3

I.

Az éjjeli műszak jó harmada elvonult, amikor a műszerterem villogó lámpája a Központi Ernyőhöz szólította Ryne-t. A négy megfigyelő, órával a kezében, ernyőjére meredt.

Fuller, a műszakfőnök körülhordozta a tekintetét.– Mindannyian ugyanazt a képet kapjuk, kilencven

másodperces ismétlődéssel.Ryne közelebb lépett, és vizsgálni kezdte Fuller

ernyőjét. A megfigyelőkamera fürkésző szeme sorban a képernyőre vetítette az Alsóváros mocskos utcáit. A piszkosszürke utcákon egy lélek se mozdult. A gyári műszakváltások ideje még nem jött el; a többi dolgozó pedig már nyugovóra tért.

Ryne valami mozgolódásra lett figyelmes Fuller képernyőjének a bal szélén. Az egyik félreeső kapualjban egy rongycsomóhoz vagy szemétkupachoz hasonló valami moccant meg alig észrevehetően a félhomályban.

– Megállj! – mondta Ryne.Fuller megragadta a szabályozógombokat,

kimerevítette és kinagyította a képet. Ryne előrehajolt, amíg a közelkép kiélesedik. A rongycsomóból egy öregember, egy közönséges részeg alakja bontakozott ki.

Vajon hol jutnak hozzá feketén alkoholhoz? – fordult meg Ryne fejében. Bár a Felsővárosba történt fölemelkedéséig maga is elég sokáig élt az Alsóvárosban, egy árva szót sem hallott soha a forrásról.

A másik három képernyőre pillantott. Igazság szerint az Alsóváros négy negyedének más-más részletét kellett volna látnia, minthogy minden egyes körzet külön monitorra volt kapcsolva. Ehelyett mind

4

ugyanazt a képet közvetítette, mint Fuller képernyője, ugyanazt az utcát, ugyanazt a kapualjat, ugyanazt az öregembert, kilencven másodpercenként.

– Ennyi elég – mondta Ryne. – Valaki a bolondot járatja velünk, és zavarja az alsóvárosi megfigyelővonalat. – Elhagyta a szobát, és végigsietett a folyosón a Kommunikációs Központ felé. A három éjjeli műszakos lány tétlenül üldögélt a pultja előtt. Linne-re a csoportvezetői fülkében akadt rá. A lány fölpillantott, és rámosolygott az átlátszó műanyag ablakon keresztül.

– A monitorok megkergültek – mondta a férfi a fülkébe lépve. Kérdőn a néma pultra tekintett.

– Mikor beléptél, kikapcsoltam a vonalakat – mondta Linne lágyan. – Hajolj közelebb, hadd higgyék a lányok, hogy randevút beszélünk meg.

– Nem is rossz ötlet! – incselkedett a férfi. – Ez volna az? – hajolt közel a lányhoz. – Ez az, amire figyelmeztettél?

– Ez az – bólintott a lány csendesen. – A zavar odalent van, a fő gerinccsatorna alatt. Ott fognak rád várni.

– Mielőtt vagy miután, kijavítom a hibás vonalat, vagy egyáltalán kijavítsam-e?

– Ki fogod javítani – mondta a lány gyöngéd mosollyal. – És azután mégy el a találkozóra. Szeretnénk elkerülni, hogy a Koordinátornak kelljen kisegítenie. – Kezét finoman a férfi kezéhez érintette. – Ryne, ugye, azt hiszed, hogy már döntöttél?

De azért hallgasd meg azt, aki várni fog rád. Addig ne siesd el a végleges választ. Mert ha egyszer igent mondasz neki, nincs többé visszaút.

Majd némi szünet után halkan hozzátette:– Ha netalán visszalépnél, ez mindnyájunk végét

jelentené, végét mindannak, amiért küzdöttünk.– Meg fogom hallgatni az illetőt – mondta Ryne. –

5

És megpróbálom mérlegelni a lehetőségeket, már csak megszokásból is. Csakhogy én is kiemelt vagyok. Én is odalentről jöttem, és tizennégy év alatt megtapasztalhattam, mit jelent alsónak lenni. Ha abból, amit közölni fognak velem, kicsendül az igazi változás ígérete, átkozottul nehéz lesz nemet mondani.

Linne csendesen megjegyezte:– Tizenkét éve viszont felső vagy. Tizenkét év

biztonság, jóllakottság és emberhez méltó lakás. Ne feledd, hogy mindezt kockára teszed, egész jövődet kockáztatod. Épp ezért ne mondj igent csak az én kedvemért. – Ellágyuló tekintetét a férfiéba mélyesztette. – Nincs olyan ember, aki ezt megérdemelné. Hinned kell, itt bent. – A mellére mutatott. – Hinned kell, akárcsak én vagy a többiek.

– Mindkét lehetőség megfordult a fejemben – felelte Ryne. Mélyet lélegzett, hogy nyugalmat erőltessen magára, hogy leküzdje azt a vágyát, hogy a lány iránti mély vonzalma jeléül hozzáhajoljon és megcsókolja. De ebből csak azt olvasná ki a lány, hogy neki akar kedveskedni, ahelyett hogy saját jószántából dönt. Elvégre nemegyszer a széniére vetette, mennyire befolyásolható. Talán igaz is. Amíg együtt volt vele, döntését egyértelműnek érezte; ám mihelyt magára maradt, megrohanták a kétségek.

– Nyitva lesz a fülem – erősítette meg a férfi. – Mérlegelni fogom a hallottakat. És magam fogok dönteni.

A lány melegen rámosolygott.– A lányok néznek bennünket. Ryne az ajtó felé

hátrált.– Akkor kapcsold nekem, légy szíves, a

Koordinátor közvetlen vonalát.– Ilyen későn? Muszáj?

6

– Muszáj – mondta Ryne. – Engedély nélkül nem léphetek be a közműhálózatba. Azonkívül szükségem van egy segítőre. És ezt csak az ő hivatalán keresztül kérhetem.

– A segítség már el van intézve – mondta a lány. Közben működésbe hozta a pultját, és fölkattintott egy kapcsolót. Ryne a terem túlsó végében levő kommunikátorhoz sietett. Fölemelte a hallgatót, és várta, hogy bejöjjön a Felsőváros legfelső szintje, ahová a lány elküldte hívását, az a férfi, aki a vállán viselte mind az Alsó-, mind a Felsőváros gondjait, és koordinálta ezek munkáját a legmagasabb régió, a Magasok akaratával.

Személyesen még sohasem beszélt a Koordinátorral, ezért nem minden szorongás nélkül vette tudomásul, hogy az videókapcsolatot kér. Ryne figyelmesen szemlélte a felsővárosi képernyőkről oly jól ismert arcvonásokat; amióta kiemelkedett az Alsóvárosból, nemigen emlékezett rá, hogy legalább napjában egyszer ne látta volna ezt az arcot, és ne hallotta volna ezt a magabiztos hangot.

Ezúttal azonban nem a megszokott kép nézett vele farkasszemet; az intim közelség elárulta a Koordinátor szürkülő haját és tokásodó állát. Persze azért még mindig az a magas és büszke alak állt ott, azokkal a vállakkal, amelyekkel képletesen szólva utat tört magának az előtte álló akadályokon keresztül a Magasok után következő legfontosabb posztra. Jóllehet első álmából riasztották föl, tekintetében ott vibrált a készenlét.

– A megfigyelőállomás technikusa, Ryne jelentkezik egy rendkívüli problémával – mondta Ryne hivatalos kimértséggel.

– Hallgatom – biccentett a Koordinátor.Ryne figyelmét nem kerülte el, hogy a

Koordinátor tekintete a derékmagasságban látszó

7

asztalra siklik. Bizonyára az ő személyi anyagára; a Koordinátor aztán semmihez sem fog előkészületlenül.

– A monitorokat illetéktelenek kilencven másodperces ismétlésre kapcsolták. Minden részlegből ugyanaz a kép. Az alkalmazott technika elég bonyolult.

– Rákapcsolódtam – vetette közbe a Koordinátor. – Magam is látom, miről van szó. Ön szerint hogy csinálták?

– Holografikus filmhurok, kilencven másodperces ismétlődésre beállítva – volt kész a válasszal Ryne. – Szerintem valahol a fölött a pont fölött kapcsolták rá a rendszerre, ahol az összes tápvezeték találkozik, de még mielőtt a főkábel az alsóvárosi utcák szintje alá bújna.

– Logikus. Mire van szüksége a hiba elhárításához?

– Egy segítőre, aki a reflektort tartja, és egy belépőre a gerincaknába.

– Meglesz, mire a gerinc előcsarnokába ér. – Majd rövid szünet után: – Nekem személyesen jelentse, ha végez.

Ryne-t annyira lekötötte az igyekezet, hogy megfejtse, mi rejtezik a Koordinátor hangsúlya mögött, hogy elfelejtette visszafogni kajánság iránti természetes hajlamát.

– Ha egyáltalán sikerül elvégeznem.– Mindenképpen jelentkezzék. – Ezzel a vonal

hirtelen megszakadt.Ryne visszament Linne fülkéjébe.– A segítőd egy Mabton nevű férfi lesz – fogadta a

lány. – Ne feledd, hogy ő attól még nem fog megbízni benned, hogy te kész vagy meghallgatni őt. A gerinc viszont nem a legbiztonságosabb hely a szóváltásra.

– Nem fogom elfelejteni – hajolt közel a lányhoz,

8

és ajkát végigszántotta az arcán. Majd fölegyenesedve hozzátette: – Ha netán késnék egy kicsit a ma esti randevúról, nehogy lelépj valakivel!

Megszokott ugratás volt ez közöttük; amióta együtt jártak, kizárólag egymásnak tartogatták magukat. Kifelé menet a férfi még hallotta, amint az egyik lány odasúgta Linne-nek:

– Bárcsak nekem volna egy fiúm, aki mások szeme láttára sem átallna puszilkodni velem. Meddig bírjátok még így, párengedély nélkül?

Linne-t megakadályozta a válaszban a pulton felvillanó hívások zápora. Ryne megállt egy percre, és elnézte őt, amint kecses, begyakorlott mozdulatokkal végezte megszokott munkáját. Némi irigységgel vegyes vonzalom fűzte a lányhoz. Akárcsak neki, a lánynak is fekete volt a haja és fekete a szeme, amit még jobban kiemelt szőkéhez illő világos bőre. Az ő tagbaszakadt alakjához képest karcsú volt, anélkül azonban, hogy törékenynek lehetett volna mondani. Egyben mindenesetre biztos volt: lelki szilárdságban aligha ért föl a lányhoz.

A férfi leereszkedett a következő szintre, amely közvetlenül megelőzte az Alsó- és Felsővárost elválasztó háromszintes régiót. Itt a Koordinátor segédcsapatainak – önkéntes őrszolgálatának – egy kisebb egysége őrködött, nehogy valaki fölszivárogjon az alsók közül.

A gerincbelépő már várt rá. Az egyik őr megnyomott egy gombot, és Ryne előtt föltárult az ajtó. Egy kis helyiségben találta magát, amelynek egyik falát a gerinc hatalmas ív alakú oldala képezte; ebbe a széles aknába vezettek az összes éltető erek a föld mélyéből a Felsővárosba és tovább, a Magasokhoz. Az aknába nyíló ajtó mellett egy apró, inas emberke állott, valamivel idősebb lehetett Ryne-nál. Az alsók durva kezeslábasát viselte, karján

9

segédtechnikusi jelzésekkel. Ebből ítélve vagy a gyár vezetősége, vagy közvetlenül a rendőrség alkalmazásában állt; egyik esetben sem lehetett valami népszerű a közönséges alsók körében.

– Mabton – mutatkozott be anélkül, hogy kezet nyújtott volna. Lehajolt a mellette heverő reflektorhoz, és az erőforrás tartószíjait a vállára csatolta. Miután sisaklámpáikat is fölerősítették, Mabton megkérdezte, ki menjen elöl.

– Én – mondta Ryne szárazon. – Ha megcsúszik fölöttem, kevésbé sínylem meg, mint ha én esnék magára.

Mabton fanyar grimaszt vágott.– Csak ne csúszkáljon, különösen a létrákon. Itt-

ott jókora utat kell megtenni lefelé. – Maga elé engedte Ryne-t.

A gerinc egy csomó csőből és kábelból állt, amely egy tágas kürtő közepén futott a magasba. Függőleges irányban létrákon lehetett közlekedni benne, ahol pedig vízszintes irányba fordult, keskeny pallóhidakon kellett óvatosan előretapogatózni. A sisaklámpák jelentették az egyetlen fényforrást.

Lassan, óvatosan ereszkedtek lefelé, csak egyenletes lélegzetvételük hallatszott és cipőtalpuk halk csusszanása a létra műanyag-fém fokain. Az első vízszintes szakaszt elérve Mabton a párkányra lépett, és megszabadította vállát az akkumulátor súlyától.

– Milyen mélyre megyünk?– Azt hittem, hogy magától fogom megtudni –

felelte Ryne csendes gúnnyal. Mabton fanyar mosolyra húzta a száját.

– Szerettem volna egy kis kitérőt tenni és megdézsmálni az egyik hidroponikus élelmiszergyár raktárát. Nekünk alsóknak mindig jól jön egy kis pótlás.

Ryne nem válaszolt. Nagyon is jól emlékezett saját

10

alsóvárosbeli napjaira. Az ennivaló még arra is kevés volt, hogy egy kisgyerek apró gyomrát megtöltse; egy növésben levő fiú pedig örökösen éhes volt. Kiemelése utáni első meglepő fölfedezése az volt, hogy a felsők napjában háromszor laknak jól, és ha kedvük tartja, keresetükből külön is vásárolhatnak maguknak élelmet. Hallotta, hogy a Magasok viszont akkor és azt eszik, amikor és amire kedvük szottyan, ezt azonban még a Felsővárosban eltöltött évek után is nehezen tudta elhinni.

– Nem volt szándékomban érzékeny pontjára tapintani – törte meg a hallgatást Mabton csúfondáros hangja.

– Semmi baj – legyintett Ryne. – Azon törtem a fejem, hogyan képes egy ilyen kis ember üres hassal cipelni ezt az akkumulátort.

Mabton kihívó arckifejezését látva, a létra felé indult.

– Gondolom, már az Alsóváros magasságában járhatunk – mondta Ryne. Homlokát ráncolva próbálta maga elé idézni a gondosan emlékezetébe vésett térképvázlatot. – Néhány méterrel lejjebb a gerincnek át kell hatolnia a rendőrfőnökség székházán. Ennek a pincéje alatt futnak be az első fő oldalágak.

– Így hát helyben vagyunk – mondta Mabton. – Csupán meg kell találnunk a hírközlő kábelek csatornáját, és azt kell követnünk.

– Csakhogy maga a csatorna nem torkollik bele a gerincbe – szögezte le Ryne. Lassan megindult lefelé, és mászás közben folytatta: – Csak a kábelek. Ez azt jelenti, hogy le kell mennünk egészen a központi kapcsolóteremig és onnan visszakapaszkodni a kommunikációs csatornába. Ez pedig jókora kitérőt jelent egy sereg oldalcsatornán át.

– Túlélem – vetette oda Mabton.

11

Némán folytatták útjukat. Újabb ötven méterrel lejjebb a nagy gerinc derékszögű fordulatot tett. A vízszintes pallón gyorsabban haladhattak előre. Hirtelen újabb forduló következett, ezúttal lefelé. Majd ismét vízszintes szakaszba ütköztek, és elbúcsúzhattak a létrától.

– Alighanem ez lesz a közművek központi kapcsolóterme – szólalt meg Ryne. A gerinc ívelt falában ajtóra bukkantak. Ez egy barlangszerű csarnokba nyílt, amelyben üresen visszhangzott cipőik csoszogása.

Egy sok méter átmérőjű, széles henger lapos tetején találták magukat. A gerinc ennek a hengernek a közepén futott, és a gerinc külső felületét nagyszámú fémdoboz övezte.

– Szusszanjunk egyet, és könnyítsünk az ebédemmel a szerszámosdoboz súlyán – mondta Ryne. A gerinc falától némi távolságra letelepedett a padlatra, és kinyitotta a szerszámosdobozt.

– Nem fél a sugárzástól? – ironizált Mabton. Ám maga is Ryne mellé ereszkedett.

– Állítólag védve vagyunk a sugárzástól vagy mitől.

Egyik apró élelmiszercsomagját Mabton kezébe nyomta.

– Ha nem átall egy üvegből inni egy kiemelttel – nyújtotta felé műkávés palackját is.

– Vállalom a kockázatot – felelte Mabton. Kibontotta a neki jutott csomagot, és falatozni kezdte a kenyeret meg a húst, a hidroponikus gyárak ízetlen, ám tápláló termékét.

– Elég jól eligazodik ezekben a csövekben – bökte ki két harapás között.

– Emlékezetembe véstem a tervrajzot – felelte Ryne. Kis szünet után óvatosan hozzátette: – Miután esetleg szükségem lesz rá.

12

– Linne nagyszerű lány – mondta Mabton titokzatosan. – Érti a dolgát. Mindannyian sokat gondolunk rá.

– Akárcsak én – tette hozzá Ryne. Várta, hogy Mabton tovább gombolyítsa a fonalat. Ehelyett azt kérdezte:

– El tudja olvasni, mi van ezekre a dobozokra írva?

Ryne a gerinc falát övező fémdobozokra pillantott. Tőle balra kezdődtek, és a gerinc görbületét követve eltűntek a látószögéből. Mindegyiknek az elülső oldalán két jelcsoport volt látható. A felső csoport régi írásjelekből állott. Valamikor régen átfesthették őket, de a mély barázdák körvonalai tisztán kirajzolódtak. Az alulsó csoport már a jól olvasható standard írással készült.

– Víz, hő, légszabályozó – olvasta Ryne. A többit eltakarta előle a cső görbülete. – Bizonyára a gerincben futó különféle közművek kapcsolói.

– A régi vagy az új írásból olvasta el? – firtatta Mabton.

A kérdés váratlan volt, és Ryne maga sem volt biztos benne, mit válaszoljon. Elgondolkodó hangon, nyíltan beismerte:

– Nem tudom. Még emlékszem rá, milyen hangokat jelölnek a régi írásjelek, és minthogy itt van kéz alatt a fordítás, az is lehet, hogy önkéntelenül azzal vétettem össze őket.

Mabton föltápászkodott.– Elhihető – mondta. – És most merre?Ryne-t ezúttal is mellbe vágta a hirtelen

témaváltás. De vállat vont, a műkávés üveget elrakta a szerszámosládába, és fölkecmerkedett.

– Vissza a gerincbe, aztán egy vízszintes szakaszon át egy kommunikációs oldalkürtőbe. Ezt követjük, amíg a főelágazásba nem érünk. Ha az

13

összes oldalágat letudjuk, elkezdjük keresni a zavar helyét. – Majd hozzátette: – Időt nyerhetnénk, ha megmutatná, hol találjuk.

– Honnan tudhatná azt egy magamfajta egyszerű technikus? – hárította el Mabton.

Ryne némán megindult vissza a gerincbe. Mihelyt belül kerültek, Mabton dörmögve előrelépett, és gyorsan nekieredt a vízszintes szakasznak az oldalkürtő felé. Ezen haladtak tovább a főelágazásig, majd ebben folytatták útjukat fölfelé, egészen addig a szűkületig, ahol az egyetlen köteggé egyesült kábelek ismét becsatlakoznak a gerincbe. Itt Mabton megtorpant, és a reflektor fényét a kábelra irányította.

– Ott az a kis dudor, látja? Égesse le. Ezzel rendben lesz minden.

Ryne hegesztőpisztolyt vett elő a szerszámosládájából, a vágólángot cérnavékonyságúra állította, egyik kezével a létra fokába kapaszkodva kihajolt, és leégette a dudort. Egy darab drót vált szabaddá, és eltűnt a sötétségben. Szigetelő permettel begyógyította a kábel friss sebét, aztán megindult lefelé a létrán.

Amikor megint vízszintes szakaszra értek, Mabton nekitámadt:

– Miért nem követi végig a zavaró vezetéket? Megjátszhatna a hőst a Koordinátor szemében.

– A nyomozás nem volt a feladatom – vágott vissza Ryne. – Azzal bíztak meg, hogy elhárítsam a zavart. Gondolom, ez megvan.

Mabton rávigyorgott, és folytatta útját. Befordult a második oldalágba, és Ryne számára egyre nehezebbé vált a mozgás. Széles válla súrolta az oldalfalakat, és a fejét is kénytelen volt behúzni. Megkönnyebbült, amikor végre Mabton megállt egy ajtó előtt, és egy hatalmas üres csarnok félhomályában találták magukat.

14

– Az egykori hidroponikai raktár – mondta Mabton. – A jelenlegi Alsóváros alatt vaunk, az eredeti Városban; abban, amelyre később a mostani három szintet fölhúzták.

– Ez az a hely?– Igen – bólintott Mabton. – Ez az a hely. – Fülét

hegyezve hallgatózott. – Minden percben itt kell lenniük, hacsak egy bizonyos valaki ki nem kémlelte, mire készülünk, és be nem súgta a Koordinátornak, és az csapdát nem állított nekünk.

Ryne fojtottan megjegyezte:– Ha ez a véleménye, tegye le az akkumulátort.

Bajos lesz vele ölre menni.Álltak a félhomályban, és fülüket hegyezve

várakoztak.

II.

Megérkezésük nélkülözött minden drámaiságot. Ketten voltak, zseblámpáikat villogtatva hívták föl magukra a figyelmet, ahogy kibontakoztak a sötétből. Ryne fülét megütötte Mabton megkönnyebbült sóhaja, és ebből sejtette, hogy azok jöttek meg, akiket vártak.

Elöl egy nő haladt. Ryne ezen az éjszakán csak egy rövid pillantást vetett rá, de soha nem fogja elfelejteni a vonásait. Előkelő, hideg szépségét. Finom vonalú egyenes orrát, nagy, mélyszürke szemét, aranyszőke haját – ritka szín az Alsó- és Felsővárosban. Ryne figyelmét nem kerülte el határozott rajzú ajkának érzékisége. És amikor megszólalt, ugyanez az érzékiség sütött ki fátyolos hangjából. Amely egyébként nyomban elárulta a Magasok akcentusát.

15

Karcsú kezét nyújtotta.– Tara vagyok, ön bizonyára Ryne.Ez rábólintott, és a közeledő férfi felé fordult.

Figyelmesen szemügyre vette annak szürkülő haját, szögletes, erőteljes vonásait, enyhén barázdált és föltűnően cserzett bőrét. A jövevény kifejezéstelen arccal fogadta Ryne leplezetlen vizsgálódását.

– A mindenségit, hiszen ez Weir! – kiáltott föl Ryne.

– Hát mégsem felejtettél el – mondta ez. – Ami nem kivetnivaló, ha meggondoljuk, hogy tizenhét éve nem láttál.

– Mindig a hallgatóság első sorában ültél, amikor a nagyapám fölolvasott – válaszolta Ryne elgondolkodva.

Lelki szemei előtt megjelent a régi családi ház alatt kiásott helyiség. Látja a hideg padlón ücsörgő hallgatóság sorait, és hallani véli nagyapjának a régi nyelv emelkedő-süllyedő ritmusát követő hanglejtését. A jelenlevők közül egyedül Ryne nagyapja és apja ért meg mindent. Maga Ryne elég sok szót ismer, a tanítványok azonban csak a hangok szépségében gyönyörködnek. Ryne nagyapja ekkor becsukja a Könyvet, és gyönyörű hangján, amely mint valami hangszer engedelmeskedik neki, emlékezetből lefordítja a szavak értelmét. És a csoport, amely életével játszik, amikor itt összegyülekezik, megbűvölten hallgatja, csak az arcok árulkodnak az érzelmekről.

– Azt mondták… az anyám mondta – szólalt meg Ryne –, hogy apámmal együtt ott vesztél a rajtaütés idején.

– Nem én, ha az emlékezetem nem csal – felelte Weir száraz humorral. – Alighogy kicibáltalak téged meg a nagyapádat a terrorlegények falkája alól, visszamentem, hogy segítsek az apádnak. A

16

vészkijáratnál akadtam rá, ahol ötven terrorlegényt tartóztatott föl, amíg a hallgatók kimenekítették az asszonyokat meg a gyerekeket. Próbáltam segíteni neki, de akkorra már agyonverték. Az én fejem is széthasították, és otthagytak vérbe fagyva.

– Soha senki nem jött rá – mondta Ryne –, hogyan bukkantak ránk a terrorlegények, vagy miért éppen azon az éjszakán rontottak ránk.

– Számít ez ma már? – dörmögte Weir a maga csendes modorában.

– Nekem igenis számít – akaratoskodott Ryne. – Többek között azért is hagytam, hogy az anyám erőszakolja a kiemelésemet, mert féltem, hogy ha felnövök, elintézek egy-két terrorlegényt.

– Apád erőszakos természete dolgozott benned, ahogy tizenhét évvel ezelőtt verekedtél – bólogatott Weir. – Emellett éreztük, hogy azért a nagyapád gyengéd lelkéből is szorult beléd annyi, hogy leszel olyan Mester, mint akárki.

Ryne fölfigyelt rá, milyen hirtelen harapja el a szót. Weir folytatta:

– Mert te vagy a Mester, Ryne. Amikor nagyatyádat elvitte az a rajtaütés, csak te maradtál. Több Ryne nincs ezen a bolygón. Senki sincs, aki a régi nyelvnek akár egyetlen szavát is el tudná olvasni. A Könyvnek még maradtak követői. Terád vártunk.

Ryne erre nem számított. Az utóbbi években eszébe sem jutott, hogy hézagosan ismeri a régi nyelvet. Most értette meg, mire akart kilyukadni Mabton, amikor a gerinc falát övező kapcsolódobozok föliratairól vizsgáztatta.

– Nem sokra emlékszem a nyelvből – felelte. – Alig voltam tízéves, amikor a nagyapám meghalt, aki megtanított az olvasás elemeire, és egyszerű szavakkal eltársalogtunk. Kiemelésem előtt négy évvel azonban az anyám megtiltotta, hogy a régi

17

nyelv egyetlen szavát is kiejtsem a számon. Mindenért, ami történt, a Könyvet okolta, és a nyelvet, amelyen íródott. – Fanyarul hozzátette: – Örültem, amikor végül is kijárta, hogy kiemeljenek. Legalább elszakadtam tőle.

– Tőle? – visszhangozta Weir. – Nem az anyád volt az, aki ezt a lehetőséget megszerezte neked, Ryne. Hanem a Koordinátor. – Fejét rázva hessegette el Ryne hitetlenkedését. – Te mit tettél volna, ha te vagy a felelős azért, hogy az Alsóváros fennakadás nélkül szolgáltassa a munkaerőt, amely táplálja, öltözteti és lakással látja el a felsőket meg a Magasokat – és egy tizennégy éves fiúban fölismered a majdani zavarkeltés csíráját?

Majd miután helyzetet változtatott:– A Koordinátor alig foglalta el posztját, egyik

első intézkedése az volt, hogy ügynökeivel átfésültette az Alsóvárost. Ezek azzal tértek vissza, hogy az elégedetlenek jó része az új Mester felnövekedésére vár. – Keserű fintort vágott. – Persze minden elégedetlen föltehetőleg azért bújt meg és tengődött az eredeti Város csatornáiban, hogy várakozzék.

Mabton szólalt meg:– Ez az igazság, Ryne. A Koordinátor emelte ki

magát. A gondtalan élettel és a tele hassal megvásárolta magát.

Ryne vadul rárontott.– Ha nagyobbra nőtt volna, megkeserülné!Mabton mosolya kihívó volt.– Ez a szava is csak annyit nyom, mint amit eddig

mondott!Weir közéjük furakodott.– Nyugalom – ripakodott rájuk. Ryne-nak még

nem volt alkalma bizonyítani. Azt sem tudja, mit is akarunk tőle valójában.

18

– Hát Linne nem avatta be? – lepődött meg Mabton.

Ryne a Weir mögött álló apró emberkére szögezte tekintetét.

– Linne annyit mondott, hogy számítanak a segítségemre, és arra kért, hallgassam meg magukat. A száműzöttek és a velük együttérzők tucatjairól beszélt, akiket egyetlen cél hajt: az alsókat újból emberhez méltó élethez juttatni. Arra nem tért ki, hogy tőlem mit akarnak.

– Weir már megmondta – türelmetlenkedett Mabton. – Ön az egyetlen ember, aki megérti a régi nyelvet.

Weir csendre intette.– Azt szeretnénk, ha Lászlóval dolgozna együtt –

mondta. Ő a mi vezetőnk, a száműzöttek közül való. Azt tervezi, hogy új várost épít, egyszintes várost, ön az egyetlen ember, aki hozzásegíthet bennünket ehhez a célhoz.

– Megint egy fölkelés? – hitetlenkedett Ryne. – Nem tanultak volna a száz évvel ezelőtti forrongásokból? A Várost nem tudják lerombolni. A vége az lesz, mint korábban: erősebb bilincsek, nehezebb járom.

Tara szólalt meg a Weir mögötti árnyékból:– Egy új város, Ryne, új helyen. Egy város az

alsók számára. A Magasok és a felsők itt maradnának. Ez lenne az ő városuk, és nekik kellene dolgozniuk is magukra.

– Lászlónak van egy könyve az első hajóról, amely az első telepeseket hozta ide – folytatta Weir. – Elolvasni nem tudjuk, az ábrákból azonban azt vesszük ki, hogy arról szól, miként kell működtetni azt a gépet, amely az eredeti várost építette, s arra rá a mostanit.

19

– Azt is elmagyarázza, hogyan kell egy ilyen gépet szerkeszteni? – kérdezte Ryne.

– Az eredeti gép még megvan – felelte Weir. – Ha eljön az ideje, meg tudjuk kaparintani. És ha azt a könyvet lefordíthatnánk, működésbe is tudnánk hozni a gépet.

A szavak érteimé villámként hasított bele Ryne tudatába, és beleborzongott, amint a lehetséges jövő képe a szeme elé tárult. Aztán csüggedten kifakadt:

– Mi az, amit én a régi nyelvből tanultam! Gyerekkönyveket olvastam, nem műszakiakat. Én…

Weir higgadtan félbeszakította:– Nem azért vagyunk itt, hogy kényszerítsünk. Ha tetszik, visszatérhetsz a Felsővárosba, és

leélheted az életedet, ahogyan a Koordinátor kitervelte számodra. Nem fogsz dúskálni, az igaz, ám szükséget sem fogsz látni.

Ryne-t elöntötte a düh.– Hónapokat vártam, amióta Linne említést tett

rólatok. Vártam és gondolkoztam. Lehet, hogy igyekeztem eltemetni magamban az alsóvárosi élet emlékét, elfeledni azonban sosem felejtettem el. Mért tételezed hát föl rólam, hogy nem vagyok hajlandó lemondani arról, amim van?

Egy lépést hátrált, és egyikről a másikra nézett.– Az igazság az, hogy nem tudom, képes leszek-e

megtenni, amit vártok tőlem. Ha tudni akarjátok az igazat, attól félek, hogy kudarcot vallók.

– Ez az egyetlen lehetőségünk – mondta Weir. – Csak annyit kérünk tőled, hogy becsülettel megpróbáld.

– Ugyan – vetette közbe Tara –, azt akarjuk, hogy mindenét kockára tegye, és vegye vállára tízezer ember új életéért, új világáért a felelősséget.

– Mehetünk? – kérdezte Ryne egyszerűen.– Várj! – intette le Weir. – Addig nem jöhetsz

20

közénk, amíg a Koordinátor száműzetésbe nem küld.Ryne-ban fölágaskodott az incselkedés ördöge.– Helyes! Visszamegyek és jelentem, hogy

elfuseráltam a dolgot, és kérem, szíveskedjék száműzni engem.

– Nem kell mindjárt heveskedni – hűtötte le Weir higgadtan. – Jöjj – intett a fejével. – Beszélnivalónk van egymással.

Tara előreindult, és a terem távoli sarkába vezette őket, ahol egy valaha üvegfalú fülke támaszkodott a falhoz. Benne négy szék és egy rozoga asztal. Az asztalon kancsó és négy bögre. Tara gőzölgő folyadékot töltött a bögrékbe, és a kezükbe nyomta – s Ryne megértette, hogy maguk közé fogadták.

– Amint látja – fordult Ryne felé röpke mosollyal az ajkán –, fölkészültünk. Ezt itt teának hívjuk, olyasféle levelekből főzzük, mint valaha az öreg Földön az igazi teát. Élénkítő hatása van.

– Különösen az agyra – csatlakozott hozzájuk Weir. – És el is kél némi serkentés. Ki kell fundálnunk valamit – folytatta teáját kortyolgatva –, hogy a Koordinátor száműzzön, de anélkül, hogy gyanút fogna.

Ryne a szájához emelte a teát. Kesernyés, fanyar íze volt, minden eddig ismert íznél erőteljesebb. Néhány korty után azonban kezdte megkedvelni, és különösen jólesett neki az a bizsergő ernyedtség, amely feszes tagjain elömlött.

– És ha én följelenteném Ryne-t? – ajánlkozott Mabton. – Engem még mindig megbízható segédtechnikusnak tartanak. Ráolvasnám, hogy nem volt hajlandó végignyomozni, honnan ered a zavar.

– Kezdetnek nem rossz – helyeselt Ryne. – Nem ismeri azonban a felsővárosi bürokraták észjárását. Elsőként maga ellen ébresztené fel a gyanújukat. – Majd némi gondolkodás után: – A legegyszerűbb az,

21

ha megmondjuk a Koordinátornak az igazságot, persze némi kiigazításokkal.

– Elárulni neki a tervet? – fortyant föl Tara.– Amit bizonyára már amúgy is ismer – jegyezte

meg Weir szárazon.– A tervet nem – vélte Ryne. – Azt fogom

mondani, hogy Mabtonnal együtt lépre csalt egy száműzött csoport, ám sikerült kiverekednünk magunkat. Hozzáteszem, hogy a beszédjükből úgy vettem ki, engem akarnak elrabolni, mivelhogy némileg kiismerem magam a régi nyelvben. Sőt még neveket is említhetnék, téged, Tarát, ezt a Lászlót.

– Mind ott van a Koordinátor nyilvántartásában – szúrta közbe Weir. – Csakhogy ez nekem nagyon is rafináltán hangzik. Ha jól értem, arra akarod rávenni a Koordinátort, hogy építsen be közénk egy ügynököt. Ezzel már megpróbálkozott. Előbb-utóbb sikerülni fog neki.

– Pontosan ez a szándékom – felelte Ryne. – És én leszek az az ügynök. Ha minden jól megy, a Koordinátor száműzni fog, de csak porhintésből. Ne feledd, hogy kimerítő anyaggal rendelkezik rólam, és biztos vagyok benne, hogy az tökéletesen beilleszkedett kiemeltként tüntet föl engem. Azt hiszi, megbízhat bennem. És megpróbál fölhasználni ellenetek.

– Olyan az észjárása, akár Lászlóé – mondta Weir. – Azt még látom, amint egy ötlet megfogan benne, aztán meg csak a végeredményt; de átkozott legyek, ha meg tudnám mondani, mi zajlott le benne a kezdet és a vég között.

– Ryne-nak igaza van – szögezte le Tara – Ha a Koordinátor elhiszi a meséjét, pontosan azt fogja tenni, amit Ryne itt elmondott.

– És ha nem fogja elhinni? – tamáskodott Mabton.– Az elmúlt húsz évben a legrosszabb, ami

22

bárkivel is megesett, a száműzetés volt – felelte Ryne. – Mindenképpen közétek kerülök.

– A Koordinátornak hatalmában áll, hogy hatálytalanítsa a kivégzések fölfüggesztését – figyelmeztette Weir.

– Ezt a kockázatot vállalnom kell – mondta Ryne, teáját kihörpintve. –

Mabtonnal már elég messzire elmentünk. – Megindult a kijárat felé. – A Koordinátor nem fog elhinni mindenféle átlátszó mesét. Ha egyszer egy száműzött banda karmai közül kellett kivágnunk magunkat, akkor bizonyítékkal is szolgálnunk kell. – Weir felé biccentett. – Ki tudsz dekorálni bennünket, hogy igazinak látszódjék?

– Ha muszáj – bólintott Weir. Ha észre is vette talán, hogy Ryne szép csendesen magára vállalta a vezetést, ezt semmivel sem árulta el. Tarát maradásra intette, s Mabton és Ryne nyomában megindult vissza a kürtők felé.

A főág és a gerinc csatlakozásánál elhányták fölszerelésüket.

– Aligha cipelnénk tovább, miután elagyabugyáltak bennünket – tréfálkozott Ryne.

– Mindenre gondol – csettintett WeirMabton felé.– Reméljük, ezután is így tesz – felelte Mabton.A gerincben Ryne megállította őket, ott, ahol a

függőleges szakasz kezdődött.– Itt van mögöttünk egy ajtó. A gerincőrség

szobájába nyílik. Ha szerencsénk van, sikerül idecsődítenünk az őrséget és riasztani a Koordinátort, még mielőtt miszlikre aprítanának bennünket.

– Üvöltsd be a Koordinátor nevét, mihelyt sikerül fölrántanod az ajtót – mondta Weir. – Ennyi előnyt adok neked. – Hirtelen sarkon fordult, és Mabton szeme alá sújtott, csavarintva egyet az öklén, hogy

23

Mabton arcán fölhasadt a bőr. Mabton hátratántorodott, fejét a falba verte, és a padlóra rogyott. Weir minden indulat nélkül néhányszor belerúgott.

– Mért nem engem vettél előre? – korholta őt Ryne. – Így, ha akarom, ha nem, védekezni fogok.

– Erre nem gondoltam – felelte Weir. – Azon igyekeztem, nehogy a kelleténél erősebben megüssem Mabtont. Lehet, hogy másként kellett volna csinálnom – tűnődött állát vakargatva. – Valahogy így – mondta, és meglepő fürgeséggel Ryne oldalához ugrott, és ferdén kétszer az arcába sújtott.

Ryne sarkon fordult, és mindkét kezét védekező állásba emelte. Weir félresodorta őket, és ismét lesújtott, hogy Ryne szájából megeredt a vér. Ez érezte, hogy szemét elvakítja a tehetetlen düh. Öklét ütésre emelve előrelendült. Weir fürgén félreugrott, és egy időben hatalmas egyenest helyezett el a mellén, a gyomrán és megint csak az arcán.

– Ennyi megteszi – mondta Weir. Ryne félúton megtorpant, és nyugalmat erőszakolt magára.

– Várj, amíg kijutok a gerincből – suttogta Weir. – És sok szerencsét!

Ryne a falnak támasztotta a hátát, és mélyeket lélegzett. Lassan húszig számolt. Ekkor a vállára emelte Mabtont, és belökte az ajtót. Az őrszoba csaknem elvakította. Mielőtt bárkit is megláthatott volna, halántékára, a lámpasisak peremével párhuzamosan, lesújtott egy őr gumibotja.

Mabton a földre huppant Ryne karjai közül. Ryne valami mozgást látott a másik oldalon, és leguggolt.

– Hívja a Koordinátort. A megfigyelőhálózat technikusa vagyok. Mi…

Egy gumibot hátulról a térdhajlatára sújtott. Előrebukott. Egy újabb ütés a tarkóját érte. Zihálva Mabton ájult testére roskadt.

24

III.

Az őrség végül mégiscsak meghallotta – ködlött fel Ryne tudatában. Valami puhán feküdt, és orrát megcsapta a baleseti klinika illata. Szemét felnyitotta, és tekintete Linne föléje hajoló arcán akadt meg.

– Sajnálom, Ryne – mondta ez részvéttel. A férfi félreértette szavait.

– Az őrség volt – fakadt ki –, az őrség az átkozott botjaival.

A lány körülnézett, mintha meg akarna győződni, hogy senki sem hallhatja őket.

– Tudom. Fegyelmi indult ellenük. – Kezét ráhelyezte a férfi takarón nyugvó csupasz kezére. – Hamarosan rendbe jössz. Az ápolónő mondta.

Valami nem hagyta nyugton Ryne-t. Végre sikerült összpontosítania gondolatait.

– A monitorok! Működnek?– Persze! – kacagott a lány. – Még mielőtt

visszahoztak volna, rendbe jöttek. Vagyis két periódussal ezelőtt.

Két periódus! Két munkaszak, két alvásszak, két pihenőszak – egy egész ciklus egynegyede eltelt azóta. Ryne átkozta magában az őröket. Úgy érezte, mintha becsapták volna, mintha valamilyen pótolhatatlan értéktől fosztották volna meg.

A Városban ciklusokban mérték az időt. Egy ciklus nyolc napból állt; a nap három különböző szakra oszlott, ötven ciklus tett ki egy évet. Egy technikus munkaideje így oszlott meg: három szak munka, egy szak pihenő, kettő munka, kettő pihenő egy cikluson belül. Egy évben kétszer megillette egy teljes ciklus pihenő, egy teljes nyolcnapos időszak hozzácsapva az utolsó két teljes pihenőnaphoz. A betegséget viszont beszámították a pihenőciklusokba.

25

Az őrök ennek egy részétől fosztották meg.Mint gyakran megesett, Linne, úgy látszik, ezúttal

is kitalálta a gondolatait.– Hátha nem veszik el tőled ezeket a napokat.Ryne elmosolyodott saját ostobaságán. Kezét

fölemelve magához intette a lányt. Ajkát a füléhez nyomva suttogta:

– Ha minden jól megy, akkor ez nem számít. Más mércével fogom mérni az időt. A lány alig hallhatóan rebegte:

– Nem tudtam, mi történt. Mikor… mégy el?– Ez a Koordinátortól függ. Linne mosolyogva

fölegyenesedett.– Szerintem hamarosan talpra állsz. – Halvány

felhő vonult át az arcán. – Egyébként mihelyt tudsz, személyesen jelentkezned kell a Koordinátornál.

Személyesen, ez azt jelentette, hogy a Koordinátor hivatalában, testi mivoltában. A kihallgatásra azután került sor, hogy Ryne-t elbocsátották a baleseti klinikáról, és első teljes műszakját letöltötte. Ott állt a fényezett asztal előtt, és bizonytalanul toporgott. Végül is a fél vigyázzállás mellett döntött. Házigazdája késedelem nélkül egy szék felé biccentett.

A Koordinátor semmiben sem különbözött a tévében megjelent képtől, talán csak az életben mintha magasabb volna. A hangja is ugyanaz a negédes hang volt.

– Olvastam lediktált jelentését. Most, hogy a feje kitisztult, meg tudná mondani, miért akarta elrabolni az a banda; ugye, ezt a szót használta?

Ryne annyiszor elismételte magában a válaszát, hogy attól félt, nem hangzik spontánul, amit mondani fog.

– Most már valamivel többre emlékszem, de még mindig nem tiszta előttem, mit akartak. Abban biztos

26

vagyok, hogy egyikük azt mondta: "Vigyázz rá, László élve akarja kézbe kaparintani, hogy elolvasson egy könyvet."

– László! Ez nem meglepő. Más neveket nem hallott emlegetni?

– Valaki azt kiáltotta: "Vissza! Ne állj az utamba!" – Kis szünetet tartott. – Nem emlékszem pontosan, de mintha női nevet említett volna.

– Aha. Nem Tara véletlenül?– Lehetséges.A Koordinátor bólintott.– Erre még visszatérünk, ha teljesen rendbe jön.

Most pedig beszéljen a zavarásról.Ryne részletesen elmondta, mit tett. A Koordinátor

megjegyezte:– Ez a Mabton azt állítja, hogy szerinte ki kellett

volna nyomozni, hová vezetnek a szálak, ön azonban ezt megtagadta.

– Nem kaptam parancsot rendőri munkára – felelte Ryne halkan. – Amit mondtak, megtettem.

A Koordinátor hangja közömbös maradt:– Majd még erre is visszatérünk. Addig is

folytassa korábbi munkáját.Ryne fölállt, és elindult az ajtó felé. A Koordinátor

hangja állította meg:– Még valamit. A feladat elvégzéséért jutalomra

tarthat igényt, ezenfelül kártérítés is megilleti azért, amit elszenvedett. Kitelik belőle egy párengedély ezzel a Linne lánnyal. Ha beadja az igényt, engedélyezni fogok egy egész ciklus pihenőt, és intézkedni fogok, hogy az öné meg a lányé egy időre essék.

– Köszönöm – hajolt meg Ryne, és elmenet nem tudta, örüljön-e avagy bosszankodjék. A Koordinátor nem egészen úgy viselkedett, ahogy remélte. Jóllehet a meséjét mintha elfogadta volna, bár nem sok

27

érdeklődést mutatott a részletek iránt. A legközelebbi kihallgatáson talán több kérdést tesz föl.

Mihelyt tudta, fölhívta Linne-t, és találkát beszélt meg vele kedvenc helyükön, a parkban.

Ryne leereszkedett három szintet, ezalatt Linne két szintet fölkapaszkodott, és a lifteknél találkoztak. A lány láthatóan megörült annak a váratlan ajándéknak, hogy néhány perccel tovább lehetnek együtt. Kéz a kézben végigsétáltak a kivilágított utcákon, a kirakatok előtt, a park felé, ahová felső mivoltuk és munkakörük nyitotta meg számukra a kaput. A park egy mesterséges fű, fa és bokor borította nagyobb terület volt, kis tóval a közepén.

Egyik sarkában gyermekjátszótér volt elkülönítve; a hátsó fertályt liget borította; a fák és bokrok sűrűjét jótékony homály rejtette el azok számára, akik néhány perc magányra vágytak.

Az étterem terasza a tavacskára nézett. Ryne egy asztalhoz kísérte Linne-t, maga pedig ételért ment a kiadóhoz. Némán, komótosan ettek, csak olykor-olykor emelték föl tekintetüket, hogy egymásra mosolyogjanak.

Épp egy éve múlt, hogy találkoztak, amikor Linne-t az éjszakai Kommunikációs Főközpontba helyezték. Egy csapásra erős vonzalom támadt bennük egymás iránt, és mindkettőjük számára drága volt minden óra, amit együtt tölthettek. Ryne érzelmeinek még az sem ártott meg, amikor Linne bevallotta, hogy ő rendezte meg a találkozásukat, hogy kizárólag ez volt az indoka áthelyeztetésének; hogy tulajdonképpen a lány kiemeltetésének is javarészt az volt a célja, hogy ővele kapcsolatba léphessen, és rávegye, hogy térjen vissza az apja és nagyapja hirdette eszmékhez.

Az étkezést befejezve odahagyták az asztaloknál elszórtan ebédelőket, és a tavacska partján a park

28

sötét sarka felé bandukoltak. Mihelyt magukra maradtak, Linne sürgetően a férfihoz fordult.

– Nos, mi történt?– Nem mondták el neked?– Nem, mert túlságosan kockázatos volna, ha a

mostani körülmények között érintkezésbe lépnénk. Biztosra veszem, hogy mindenkit lehallgatnak, aki veled kapcsolatban áll. – Halvány mosolyt vetett feléje. – Persze a rend az, hogy időről időre minden kiemeltre ráállnak.

A férfi dióhéjban ismertette a történteket.– Nem bántad meg a döntésedet? – érdeklődött a

lány gyöngéden.Addig nem válaszolt, amíg egy bokorfolyosón az

eldugott kis tisztásra nem furakodtak, ahol rejtve maradhattak a többi sétáló pár tekintete elől. Erre a helyre röviddel első találkozásuk után bukkantak rá; egy alkalommal Linne elárulta Ryne-nak, hogy ez a sarok a közé a kevés dolog közé tartozik, ami kedvére van a Felsővárosban.

Egymás mellé heveredtek, a lány feje piheként nyugodott a férfi vállán.

– Mit bántam volna meg? – szólt Ryne. – Azóta is azon rágódom, hogy mi értelme van az életemnek, amióta elárultad, miért jöttél fel a Felsővárosba. Én már hónapokkal ezelőtt döntöttem. – Egy percre elgondolkozott. – Weirnek meg a többieknek is megmondtam, hogy habozásom egyetlen oka, hogy féltem: nem leszek képes eleget tenni a kívánságuknak.

A lány puha ujjai végigsimították az arcát.– Azt hiszem, eléggé megismertelek. Minden tőled

telhetőt meg fogsz tenni.A férfi feléje fordította a fejét, és megcsókolta.

Néhány percig hallgatásba mélyedtek. A férfi törte meg a csendet:

29

– Ha a Koordinátor bekapja a horgot, nemigen lesz alkalmunk itt találkozni.

– Itt nem, de ha László győz, egy egész élet áll előttünk. – Némi tétovázás után szinte pironkodva hozzátette: – És aztán alig néhány szak múlva a miénk egy egész pihenőciklus.

– Akarod, hogy párengedélyért folyamodjak?– Igen – sietett a lány a válasszal. – Ó, igen!Linne a lakása előtt azzal búcsúzott, hogy óva

intette a férfit:– Ne hidd, Ryne, hogy a Koordinátor ostoba.

Nehogy a vágyad összetéveszd a valósággal.A férfi nyíltan megcsókolta őt, mit sem törődve az

utcán ődöngő párokkal.– Nem tudom, mért, de félek tőle. Ez elég indíték

arra, hogy nyitva tartsam a szemem.Nem egészen egy műszak volt hátra a teljes

pihenőciklusig, amikor Ryne-t másodszor is fölrendelték a legfelső szintre. A Koordinátor ezúttal nemcsak üléssel kínálta, hanem saját kezűleg műkávét is fölszolgált neki.

Ryne egy kissé megilletődve fogadta el a csészét. A Koordinátor elmosolyodott.

– Mért van úgy meglepve, hogy én szolgálom ki önt? – Elnevette magát. – Régi szokás, és azokat a legnehezebb levetkezni.

– Szokás?– Valaha pincér voltam a Magasoknál – csevegett

a Koordinátor, majd megmagyarázta a pincér szó értelmét. – Mint bizonyára jól tudja, egy felső nem emelkedhet a Magasok közé olyan egyszerűen, mint ahogy egy alsó elnyerheti a felső státust. – És fejtegetni kezdte, hogy egyes, a Magasok számára hasznos hajlamokkal fölruházott felsőket fiatalkorukban fölemelhetik a Magasok közé inasként, hogy tanúságot tegyenek magukról. Aztán

30

kifejlesztik bennük a természetadta készségeket. A Koordinátorban adminisztrációs készségek csillantak föl; kiképzése befejeztével visszahelyezték a Felsővárosba, ahol is fölküzdötte magát jelen pozíciójába.

– Ha minden jól megy a kormányzásom alatt, jutalomként a Magasok közé megyek nyugalomba. Gyermekeim is a Magasok rangjára emelkednek. Nagy megtiszteltetés ez, olyan cél, amelyért érdemes dolgozni. De hát nem azért kérettem ide – ocsúdott föl –, hogy az én múltamról vagy jövőmről társalogjunk.

– Bizonyos voltam benne, hogy más oka van rá – mondta Ryne a maga száraz modorában.

A Koordinátor még mindig mosolygott.– Két oka is. Az első, hogy közöljem, miszerint a

párengedélyt megkapja. Egy nagyon kedves lakást utaltunk ki önnek, külön helyiséggel az élelemkiadó számára.

Ryne műkávéját kortyolgatta. Várta, mire akar kilyukadni a Koordinátor. Ez folytatta:

– Nem tagadom, el akarom ámítani önt. Föl akarom lebbenteni a fátylat arról az életről, amelyet a Felsőváros felső körei élveznek, és ez messze fölülmúl mindent, amit el tud képzelni – tágas lakások külön hálószobákkal, gyermektartási lehetőség, finomabb étel-ital, több szabad idő.

– Én alulról jöttem – szólt Ryne. – Ha ilyen vágyak fölébredtek volna is bennem, elfojtottam őket.

– Ne tegye – mondta a Koordinátor. – Ön jó technikus. Sőt mi több: ön gondolkodik, előre lát. Ön az a fajta ember, akiből jó technikus-adminisztrátor válhatik, egy második szinti felső, aki előtt a következő lépcsőfok is nyitva áll.

Ryne-t aggodalommal vegyes izgatottság fogta el. Vajon bemegy-e a Koordinátor az ő utcájába?

31

– Miért éppen én? – kérdezte.– Mert valamit meg kell javítani, és ön az egyetlen

technikus, aki ezt meg tudja csinálni – felelte a Koordinátor.

– Megjavítani? Mit?– A Várost – mondta a Koordinátor. – Ezt a

hatalmas gépezetet; nem, a hasonlat nem jó. – Feszült arccal Ryne-hoz hajolt. – Ryne, elgondolkozott ön valaha is a Városról? Mármint az egészről, tetőtől talpig. A Kupola alatt élő, lélegző teljes szervezetről?

Ryne a fejét ingatta. A Város? Megvan. Létezését, mint akárki más, tudomásul vette.

– Nem tette föl magának soha a kérdést, honnan van? Miért épült? Mi az egyáltalán?

Ryne elgondolkozott. "Ez ki akarja ugratni belőlem, hogy többet tudok, mint amire az alsókat megtanították az iskolában." De hát mitől kellene tartani? A Koordinátor úgyis tisztában van vele, ki volt az apja és a nagyapja milyen környezetben telt el a gyermekkora.

– Amikor őseink erre a világra költöztek – mondta föl a leckét –, egyesek, a Föld lakóihoz hasonlóan, a szabad ég alatt kívántak élni. Mások azt akarták, hogy itt is védje őket valami olyasmi, mint az a hajó, amely idehozta őket. Ezek építették föl a Várost. A többiek egy ideig birkóztak a Külvilág szörnyű időjárásával meg a vadállatokkal. Míg nyomuk nem veszett: vagy elpusztultak, vagy elviselhetőbb helyet találtak a bolygón.

– Közel kapisgál – biztatta a Koordinátor. – Folytassa!

– Az eredeti Város egyszintes volt – folytatta Ryne –, ám idővel két társadalmi réteg alakult ki: azok, akik dolgoztak, és azok, akik irányítottak. Mindaddig egymás mellett éltek, amíg a Magasok meg nem jelentek az űrből. Ezek fejlettebb technikájuk

32

segítségével ellenőrzésük alá gyűrték a Várost. Amikor uralmuk vitathatatlanná vált, birtokukba vették azt a gépet, amely az eredeti várost fölépítette, és új várost építettek vele a régi fölé, olyat, amelyben egy helyett három szint volt. A Magasok a munkásokat a legalsó szintre telepítették, az irányítókat középre, míg önmaguk legfelül maradtaik. A közvetlenül alattuk levők, a felsők hűségét különféle kiváltságokkal biztosították.

– Mintha a nagyapjától tanult leckét mondaná föl – jegyezte meg a Koordinátor.

– Nem fogom az időt fecsérelni, hogy a történet igazságát vagy rendszerünk ésszerűségét vitassam magával. Elég, ha nem felejti el, hogy bárhonnan jött is: most a felsőkhöz tartozik.

Közelebb lépett Ryne-hoz.– És mint felső, ön, és ha lesz, a gyermeke,

résztulajdonosa a Városnak. Része annak. Gondoljon a Városra, mint egy szervezetre, ahogy egy perccel ezelőtt neveztem. Amely azért él, hogy óvjon, hogy megtartson bennünket. Hogy távol tartsa tőlünk a külvilág kényelmetlenségeit, veszélyeit és borzalmait, tápláljon és felruházzon bennünket. Ő adja nekünk a levegőt, amelyet belélegzünk, a vizet, amelyet megiszunk, az ételt, amelyet megeszünk. Megvéd bennünket forróságtól és hidegtől. Leveszi vállunkról az időjárás viszontagságaihoz való alkalmazkodás megterheléseit.

Észrevette, hogy Ryne nem képes követni szavait.– Időjárás: a légköri viszonyok változásai.

Olyasmi, amiről egyikünknek sincs közvetlen tapasztalata, hacsak azokból a régi filmekből nem, amelyek a Földről vagy azokról a bolygókról szólnak, amelyeket őseink még az űrkutatás kezdetén gyarmatosítottak.

Próbáljon maga elé képzelni egy világot, ahol az

33

élelem a mostoha természet szeszélyeitől függ. Ha kevés az eső – víz az égből –, vagy gyakori a szél, vagy elszaporodnak a vadak, és eleszik az élelmet az emberek elől, amelyet a talajon termelnek; ha ilyen és ehhez hasonló történik, az embereknek fölkopik az álluk. Ha megfelelő ruházat és hajlék nélkül a szabadban – az ő Külvilágukban – találja őket a hőség vagy a fagy, elpusztulnak. Aztán meg ott vannak azok a parányi lények, vírusoknak meg mikrobáknak nevezik őket, amelyek megszállják ezeknek az embereknek a szervezetét, és kínszenvedést vagy halált hoznak rájuk. Ryne, megszámlálhatatlan azoknak a száma, akik a miénkhez hasonló városok híján keserves halált haltak az időjárás viszontagságaitól, betegségektől vagy a vadállatok karmaitól.

A Koordinátor mélyet lélegzett.– Mi védve vagyunk ezektől a veszedelmektől. Ezt

azonban nem adják ingyen. És ki-ki a képessége szerint rója le adóját. Régi igazság ez, de ugyanúgy érvényes ma is, mint amikor először kimondták.

Egyszerre Ryne-hoz hajolt.– Milyennek képzeli el a Magasokat?Ryne soha életében, még tévében sem vetett

pillantást egyetlen Magasra sem, gyerekkorában és az iskolában azonban éppen eleget hallott róluk. Habozás nélkül rávágta hát:

– Embereknek. Fölöttébb bölcs embereknek, akik éjt nappallá téve azon munkálkodnak, hogy a Város mindannyiunk javára fönnmaradjon.

A Koordinátor ajkai mosolyszerű fintorba rándultak. Sietve elfordult, fölállt, és föl-alá sétálva magyarázott:

– Az egész Város egyetlen szervezet. Olyan, mint egy ember. A fej, az agy – ezek a Magasok. Ez az idegközpont felügyel a testre, és irányítja azt. A szív,

34

amely a tápláló nedvet eljuttatja a szervezet minden részébe – ez a Felsőváros. A test munkálkodó tagjai – az Alsóváros. Itt vannak az éltető levegőt pumpáló hatalmas tüdők; azok a szervek, amelyek kiszűrik a mérgező anyagokat. Itt találhatók azok a tagok: a kezek, a lábak, az izmok, amelyek a fizikai munkát végzik, és energiával, élelemmel látják el a szervezetet.

Ki mondaná meg, hogy melyik a fontosabb a szervezet, a Város számára? Hiszen senki sem képes agy vagy szív avagy tüdő nélkül élni. Ha az egyik szerv megsérül, a többi is megsínyli. Ha egy fölmondja a szolgálatot, az egész szervezet vele pusztul.

Előadása lenyűgözte Ryne-t. Feszült figyelemmel leste szavait; figyelte, ahogy a szavak mondattá formálódnak; a szónok arckifejezését. Előredőlt a székén, nehogy egyetlen vonás is elkerülje figyelmét a szeme elé varázsolt képből, és elkapja a Koordinátor vibráló szavaiból előbukó gondolatokat. Amikor az elhallgatott, Ryne hátradőlt a székén. Kimerültnek érezte magát, keze megremegett a szájához emelt csészén.

A Koordinátor várta a válaszát. Végre kinyögte:– De miért éppen én? Mit tudok én tenni?Csaknem megfeledkezett arról a szerepről,

amelyet el kellett játszania, annyira lenyűgözte őt a Koordinátor. A következő szavak még sűrűbbre fonták körülötte a hálót.

– Az orvos szerepét szánom önnek. Hogy meggyógyítsa a szervezetet, elhárítsa a Várost fenyegető kórt. – Egy lépést tett előre. – Amely az egyik létfontosságú szervét, az Alsóvárost marcangolja. És ha ön nem segít rajta, sorvadás és pusztulás vár rá. És ezzel az egész Várost halálra kárhoztatja.

35

És mi is elpusztulunk, ön, én és a maga Linne-je. A Magasok, a felsők, az alsók. És velünk együtt a civilizáció utolsó reménye ezen a világon.

IV.

A Koordinátor elhallgatott, és föl-alá járkált a szobában.

– Fontolja meg, amit mondtam – szólt, és egy pillanatra magára hagyta Ryne-t a gondolataival.

Ryne fontolóra vette a hallottakat, és ráébredt, hogy a Koordinátor hibát követett el. Eleinte félelmet gerjesztett benne; nem is remélhette, hogy fölveheti a versenyt annak fürge és gyakorlott agyával. De azzal, hogy abbahagyta, megtörte szavai varázsát, és Ryne ki tudott bújni a már-már föléje boruló háló alól.

– Fogalmam sincs, mit tehetnék – ismételte meg.A Koordinátor leült vele szemben. – Őszinte leszek magához, Ryne. Alsóváros-szerte

vannak ügynökeim, nem azért, hogy zaklassam, hanem hogy védelmezzem az embereket. Nem mondhatnám, hogy sikerül nekik mindig információhoz jutniuk, de azért megüti egy s más a fülüket, olyan szóbeszéd, amelyet nem nekik címeztek. Én ezeket összegezem. Ha aztán valamilyen fonál kezd kirajzolódni, igyekszem végigkövetni. Az is, amit most mondani fogok önnek, egy ilyen fonál.

Lászlónak néhány ősi írással írott könyv került a kezébe, még az első hajóról valók közül. És ezekben a könyvekben olyasmire bukkant, ami egész létünkre veszélyt jelent.

– Csak nem fegyverekről van bennük szó? – vetette közbe Ryne.

36

A Koordinátor nem adta tanújelét, hogy rájött volna Ryne alakoskodására

– Fogalmam sincs felelte. – Ez az egyik dolog amit, meg kell tudnom. És aztán elvárom, hogy mindezt jelentse nekem. Azt akarom, hogy kémlelje ki töviről hegyire, milyen tervet főzött ki László az elpusztításunkra; tudni akarok minden részletet. Csak így lesz módomban begyógyítani azokat a sebeket, amelyeket ő a Városon ejteni készül.

Ez a hasonlat korábban elbűvölte, hipnotizálta Ryne-t. A varázs azonban megtört. Zavartan tiltakozott:

– Nem mehetek le csak úgy, és nem állhatok oda László elé, hogy vegyenek be maguk közé, azok után, hogy kitéptem magam a karmaik közül.

– Igaz – helyeselt a Koordinátor. – Van azonban arra is mód, hogy a segítségüket kéri, és hálára kötelezi magát irántuk. Ha mint száműzött megy le hozzájuk.

A győzelem annyira váratlannak tűnt, hogy Ryne-t elfogta a félelem Nem is attól félt, hogy a Koordinátor az ujja köré csavarja, inkább maga a szó rémisztette meg, száműzetés!

Gyerekkorában egyszer volt alkalma száműzöttet látni. Egy fiatalembert, akit (néhány évvel korábban) kiemeltek a Felsőváros elleni tevékenység gyanúja miatt azonban visszatoloncoltak. Üres zsebekkel, egy szál durva munkaoverallban jött vissza az Alsóvárosba. A terrorlegények már vártak rá, és csak a barátok gyors közbelépése mentette meg az agyonveréstől. De amikor felépült, ott állt semmi nélkül. Munkát nem kapott, és az Alsóvárosban egy férfi munka nélkül sem kenyérhez, sem fedélhez nem juthat. Barátai segítették, amennyire szűkös keresetükből tellett. Aztán egyszer csak nyoma veszett. Ryne emlékezett rá, mi mindent suttogtak

37

felőle: hogy éhen halt; hogy öngyilkos lett; hogy elkapták és kitaszították a Külvilágba, ahol ha a vadállatok nem falták föl rögtön, akkor végzett vele a szörnyű nyári meleg vagy a tél hidege. Eszébe jutott a férfi neve is: Corsónak hívták.

A Koordinátor rázta föl mélázásából.– Számítson rá, hogy verekednie kell, mihelyt

visszakerül az Alsóvárosba. László emberei azonban bizonyára kéznél lesznek, és kirántják a pácból. Majd én gondoskodom róla, hogy tudomást szerezzenek a száműzetéséről. Meg fogják önt menteni, mert hasznát akarják venni.

– De mi van akkor, ha nem jutok elég messzire az ősi nyelvben, és nem veszik hasznomat? – aggályoskodott Ryne. – Mi lesz akkor velem?

A Koordinátor kérdéssel válaszolt:– Emlékszik rá, hogyan olvasott föl a nagyapja?

Emlékszik rá, hogyan fogadták a tanítványok a régi nyelven elhangzott, majd a mostani nyelvre fordított szavait?

– Igen, az emberek olykor nevettek, nem mintha valami nevetséges dolgot hallottak volna, hanem örömükben és lelkesedésükben. Emlékszem, volt, aki sírva fakadt. Valaki mindig sírva fakadt. Igen, igen!

– Önnek volt alkalma fölolvasni a Könyvből?– Csak a nagyapám előtt. Épp hogy csak

elkezdtem a tanulást, amikor rajtunk ütöttek.– De arra emlékszik, mi volt a Könyvben?Nem nagyon – volt kénytelen beismerni Ryne. Sok

idő eltelt azóta, és ő még túl fiatal volt akkor. Megpróbálta szavakba önteni azt a keveset, amit ki tudott ásni emlékezete mélyéről.

– Olyasmi volt benne, amit a múlt nagy emberei, még a Földön, elgondoltak, és mások számára papírra vetettek. Olyasmi, hogy miként éltek az emberek a Földön, mielőtt arra kényszerültek, hogy más

38

bolygókon új lakóhely után nézzenek. A mese nem volt izgalmas. Tele volt olyan szóval, amely egyik nyelven sem jelentett valami sokat számomra.

A Koordinátor bólintott.– Nem is olyan rossz. Ryne, szerintem ön meg fog

birkózni az üggyel. Hajlandó nekivágni? Nem áltatom magát, hogy könnyű dolga lesz. Nem titkolom el a veszélyeket sem. Ha valaha is megsejtik, mi a valódi indoka ottlétének…

Elhallgatott, Ryne képzeletére bízva a mondat második felét. Ryne némán, elgondolkodó arccal ült a székén. Aztán megkérdezte:

– És ha vége lesz… ha sikerül… mi lesz velem, Linne-nel?

– Siker esetén elő fog lépni, és megnyílik az út ön előtt a Második Szintre. – Türelmetlenül elhessegette Ryne következő kérdését. – A száműzetés nem hagy nyomot az anyagában. Csak a valószerűség kedvéért helyezik vád alá, idézik bíróság elé és ítélik el. Mihelyt azonban

László csoportjához kerül, az egész ügyet törlik a priuszából.

– De ha kudarcot vallók? – makacskodott Ryne.– Ha megtett mindent, ami öntől telik, minden

marad a régiben – felelte a Koordinátor. – Folytatja ott, ahol abbahagyta. Esetleg egy fokozattal előrelép; ráfizetni nem fog.

Az asztalához lépett, és két nagyméretű holoképpel tért vissza. Az egyik egy férfit ábrázolt.

– László – mondta a Koordinátor.Ryne szemügyre vette a szikár, csontos arcot. A

kiugró pofacsontokon megfeszülő olajbarna bőrt. A keskeny szájat, a hosszú, nyerges orrot. Ryne-t megragadta a sötét szempár. Az égő tekintet, amely mintha az agyáig hatolna a képről. Ez a belső feszültségről, elhivatottságról tanúskodó tekintet. Az

39

apjában is megvolt ez az elhivatottság, nála azonban ez együttérzéssel párosult. Lászlóban Ryne nyomát sem látta könyörületnek.

– Felsőnek született – mondta a Koordinátor. – Ragyogó tehetsége korán fölhívta magára a Magasok figyelmét, magukhoz emelték, és kutató tudóst neveltek belőle. Olyannyira nagyra tartották, hogy azt is elnézték neki, amikor intim viszonyba lépett egy magas hivatalnok lányával. Egyszer azonban a laboratóriumban, ahol dolgozott, szabotázson érték. Tűzre hányta az összes följegyzést, és olyanokkal helyettesítette őket, amelyekből az derült ki, mintha a Magasok félrobotokat akarnának csinálni az alsókból, és tehetetlen szolgákká akarnák alázni őket. Olyan írásokra bukkantak a lakásán, amelyek egyértelműen elárulták, hogy szét akarja rombolni a Város szervezetét, és az általa helyesnek vélt elképzelések szerint akarja újjáépíteni.

Az Alsóvárosba száműzték. Ott azonnal nyoma veszett. Ennek másfél éve.

– Honnan tudja, hogy életben van? – hitetlenkedett Ryne.

– Szóbeszédekből – sietett a válasszal a Koordinátor. – Aztán meg kinek jutott volna eszébe az a terv, hogy a lefigyelő-hálózatot éppen akkor zavarja meg, amikor csak ön jöhet számításba, hogy elhárítsa a hibát? És tette ezt nem abból a célból, hogy borsot törjön az orrunk alá, hanem hogy magát megkaparintsa, Ryne. Minden információ, amire csak szert tudtam tenni, egyértelműen ezt támasztja alá.

Átnyújtotta Ryne-nak a másik képet. Azt a valószínűtlenül arisztokratikus és gyönyörű nőt ábrázolta, akivel egy röpke pillanatra összehozta a sorsa.

– Ez Tara – mondta a Koordinátor. – Ez volt az a magas hivatalnoklány, akiről említést tettem. László

40

asszisztenseként dolgozott, és amikor száműzték, őt is szabotázzsal gyanúsították. Ide küldték átnevelésre. De csak az időt vesztegették rá. A végén őt is Alsóvárosba kellett száműzni; onnan pedig, Lászlóhoz hasonlóan, neki is nyoma veszett. A kettő együtt veszélyes párt alkot.

Visszavette a fényképeket.– Pihenőciklusuk – Linne-nel való egybekelésük –

utolsó napján magát letartóztatják. Addig azonban semmitől sem kell tartania. Érezze jól magát – mondta halvány mosollyal. – Ne hanyagolja el azonban napi edzéseit a tornateremben. Minden erejére és ügyességére szüksége lesz, amikor belép Alsóvárosba. A terrorlegények várni fogják.

– Nem figyelmezteti a rendőrséget, hogy tartsák őket távol tőlem? – kérdezte Ryne.

– Ha megtenném, László gyanút fogna – felelte a Koordinátor. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Ha minden jól megy, kimentik a karmaik közül, mielőtt még nem késő. No meg egy ilyen jól megtermett és jó kondícióban levő férfi, mint ön, jó néhány nehéz fiúval el tud bánni. – Szinte kedvtelve hozzátette: – Senki sem fogja felróni magának, ha néhányuknak betöri a fejét.

Ryne mélyet sóhajtott s fölállt.– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta és

megindult az ajtó felé. Hirtelen megtorpant, és kérdőn visszatekintett.

– Linne?– Ne aggódjék – mondta a Koordinátor sietve. –

Azon nyomban, hogy László befogadja magát, ide hívatom őt, s beavatom a helyzetbe. Nem kell attól tartania, hogy mire visszajön, más karjában találja a lányt.

– Köszönöm – biccentett Ryne, s eltávozott. Lefelé a liften azon tűnődött, hogy vajon legközelebb

41

mikor jön fel újból ide. Aztán rádöbbent, hogy soha többé nem térhet ide vissza, hacsak nem szegődik el a Koordinátorhoz.

Egy röpke pillanatra magával ragadta a gondolat csábítása. Egy második szinti felső irigylésre méltó életet él; kényelem, amilyet álmaiban sem remélhetett; biztonság, társadalmi státusz a gyermeke számára.

Ugyanakkor minden felső annak köszönhette ezeket a javakat, hogy tíz alsó tengette érte éhes és kilátástalan életét, amíg a halál meg nem váltotta őket.

Halvány mosoly ült az ajka köré, amikor eszébe jutott, hogy Linne milyen befolyásolhatónak nevezte. Néhány percre valóban beleesett ennek az embernek az ékesszóló szavakból font hálójába. De most szabad.

Hangosan fölnevetett. Szabad? Szabad, hogy kövesse egy László parancsait. Szabad, hogy vásárra vigye a bőrét az alsókért, akik közül sokat nem is érdekel egyéb, mint amije van, és nem is venné jó néven, ha valaki valamit is tenne az érdekében.

De hát nem is ezekért az emberekért akar ő síkra szállni – villant belé hirtelen a fölismerés. Hanem a gyermekeikért és azok gyermekeikért.

Megnyugodva, ám önbizalmát vissza nem nyerve, folytatta lefelé az útját.

V.

Ryne arra a fölfedezésre jutott, hogy bármilyen átkozottul rövid lehet is egy teljes pihenőciklus, ahhoz elég hosszú, hogy soha nem sejtett dolgokat ismerjen meg Linne-ben. Rájött, hogy két ember

42

együttléte egyszerre hozhat örömet is meg bánatot is. Az öröm forrását együttlétükben lelték meg; bánattal a közeli jövő árnyékolta be napjaikat, az az elhatalmasodó aggodalom, hogy hátha most vannak együtt utoljára.

Napról napra jobban úrrá lett rajtuk a balsejtelem, hogy a Koordinátor nem véletlenül egyezett bele olyan sietve Ryne száműzetésébe, amely László ügyének használ. Amíg Ryne a tornateremben végezte előírt edzését, addig Linne "bevásárolt"; aztán szorosan összebújva feküdtek egymás mellett, és suttogva beszélgettek, ha netalán lehallgatókészüléket helyeztek volna túlontúl elegánsnak ható lakásukba.

Együttlétük utolsó napján Ryne összefoglalta aggályaikat.

– Eleinte úgy éreztem, hasznát veszem azoknak a védekező és támadó fogásoknak, amelyekre megtanítottak. Jók is azok, egy, kettő, sőt még három terrorlegény ellenében is. Megvan bennük azonban az a kíméletlenség, amely egy tömeget csak fölingerel, és engem kiszolgáltat a kényére-kedvére.

Suttogó ajka szinte érintette a lány fülét. Kezével a lány hajfürtjeit simogatta.

– És az a hír, amelyet te szereztél, bárhol is jutottál hozzá, semmivel sem vigasztalóbb. – Azokra a hírekre utalt, hogy nemrég megszigorították az Alsóvárosban a biztonsági rendszabályokat, felülvizsgálták a, kiemeltek adatait, megnövelték az önkéntes alakulatok – a Koordinátornak közvetlenül alárendelt, felsőkből toborzott félkatonai segédcsapatok – létszámát, új fizetett ügynökhálózatot hoztak létre az alsók közül, élelemmel és jelentéktelen, ám annál mohóbban fogadott kiváltságokkal jutalmazva őket, akik számára a legkisebb alamizsna is kiváltságnak

43

számított.– Jelentsem ezeket Weirnek és a társainak?– Már tudomásuk van róluk – felelte Linne. – Azt

az egyet nem tudjuk, mire akarnak ezzel kilyukadni. Néha úgy tűnik, mintha a Koordinátor elébünk akarna vágni; máskor meg mintha a riadalom mozgatná a kezét. Fogalmunk sincs, mire számíthatunk.

Aztán egyszerre az a lehetőségük is megszűnt, hogy együtt törjék a fejüket ezen a problémán. Az utolsó reggelen kopogtatásra ébredtek. Az ajtó előtt két önkéntesi egyenruhába öltözött férfi várakozott. A magasabb udvariasan kijelentette:

– Ön velünk jön. Felforgatás gyanúja forog fenn.Linne milyen remekül játssza a szerepét –

gondolta Ryne.– De hiszen ez lehetetlen! – sikoltozott a lány. –

Hiszen most jutalmazták meg…Ryne feléje fordult és megcsókolta.– Adminisztrációs tévedés lesz – vigasztalta. –

Hamarosan viszontlátjuk egymást.A lány ajka remegő mosolyra rándult a férfié alatt.

Aztán elfordult, és Ryne megindult a két férfi előtt. Semmit sem vitt magával a rajta levő ruhán kívül, a zárkában még azt is elvették tőle, csak a cipőit hagyták meg. Még a délelőtt folyamán a tárgyalóteremben találta magát, szemtől szembe egy bíróval és a vádtanács képviselőivel. Kényelmetlenül feszengett a bírói emelvény előtt a merev szürke kezeslábasban, amelyet saját öltönye helyett ráadtak. Szótlanul hallgatta az ellene felhozott vádakat.

Egy éjszakai műszakos ellenőrző technikus, Ryne nevezetű…

Vég nélkül ömlöttek a hivatalos szavak. Ahogy kivette, azzal vádolják, hogy nem követte végig az ellenőrző hálózatra kapcsolt zavaró vezetéket, hogy megvédje a leleplezéstől a bűnösöket. Ami azt illeti,

44

elég törékeny vád volt, könnyedén összeomlott volna a védelem ellenében. A Koordinátor azonban gondoskodott róla, hogy védőt ne fogadhasson; utóvégre is csak a vádemelésről és az ítéletről időlegesen fölfektetett jegyzőkönyvnek meg a szájról szájra terjedő szóbeszédnek volt itt jelentősége.

Elhangzott a súlyos szó: "száműzetés", és egy órán belül már úton is volt lefelé a liften az "akvárium" felé, ahogy az alsók a liftvégállomás üvegfalú helyiségét nevezték. Sok évvel ezelőtt Ryne mint kiemelt lépett be ide. Akkor a terem két őre egyfajta merev udvariassággal üdvözölte. Ezúttal nyoma sem volt az udvariasságnak. Minden teketória nélkül az Alsóvárosba vezető ajtóhoz tuszkolták.

Ryne kifejezéstelen arccal lépkedett, kényszerítve magát, hogy tekintetét a nehéz, üvegszerű falon keresztül fölsejlő homályos utcákra szögezze. Embereket látott fölsorakozni, a legtöbbjük üres arcára kiült a halvány remény, hogy életük őrlő egyhangúságát hamarosan megtöri valamilyen izgalom. A többi arcra Ryne nagyon is jól emlékezett: a tömegen keresztül némán előrefurakodó terrorlegények vérszomjas arckifejezése semmi jót nem ígért. Fiatalságuk meg a bennük feszülő erő és tettrekészség egyből elárulta őket. Jóllehet felsővárosi mércével mérve szegényes koszton éltek, a többi alsóhoz képest mégis jobb erőben voltak. A rendőrök gondoskodtak róla.

Ryne föltárta az ajtót. Egy lépést tett előre, megállt, hallotta a háta mögött a becsukódó zár kattanását. A tömeg két sort formált, vesszőfutáshoz készen. És az emberfolyosó végén? Egyelőre nem tudta kivenni, mi vár ott rá. Ott, ahol a vele szembenéző utca véget ért, semmit sem látott, csak az Alsóvárost ütött-kopott, piszkos házaival, félhomályos utcáival. És mindenütt ez a bűz, amelyet

45

már-már elfelejtett, az áporodott szegénységnek, enyészetnek és reménytelenségnek ez a leírhatatlan, mindent átható szaga.

Ryne megindult, mi mást is tehetett volna? Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. Egyelőre semmi jelét sem látta azoknak, akik kiszabadítanák – ha egyáltalán lesz, aki a segítségére siet. Ha át is verekedne magát az egyre dagadó tömegen, senki sem jutott eszébe, aki barátságába fogadhatná, ételt-italt nyújtana neki. Egyenletes léptekkel, se túl gyorsan, se túl lassan, folytatta útját.

A sor közepe táján tartott, amikor egy nyers fiatal hang fröccsent felé:

– Hogy ízlik a dolog, kiemelt?– Ryne-nak hívják – mondta egy

öregasszonyhang. – Emlékszem rá még kisgyerek korából. A Mester családjából való.

– Afféle semmirekellő – kontrázott egy gúnyos fiatal férfihang. – Afféle minden hájjal megkent jó firma, akinek csak a szája jár, de aztán inába száll a bátorság!

Ryne a hang irányába fordította a fejét, és pillantása megakadt az elvetemült arcon, a rombolás vágyától, a vérszomjtól eltorzult jellegzetes terrorlegény-vonásokon.

– Nicsak, nem is örül, hogy visszagyütt! – csúfolódott egy női hang.

Ryne továbblépkedett. A háta mögött mozgolódást hallott, és érezte, hogy a sorok összezárulnak mögötte. Sohasem tudta meg, ki dobta az első málladozó tégladarabot. A halántékán találta el, s nyomában vékony sugárban megeredt a vér, és lefolyt az arcán. Most már előtte is kezdett összezárulni a sor, és szinte érezte a tömegen áthullámzó izgalom sajátságos kipárolgását.

Megrázta a fejét, megfosztva őket attól az

46

elégtételtől, hogy letörölje a vért, és előrenyomakodott. Emberfal állta útját. Egy újabb tégladarab a vállát érte, és a fájdalomtól behunyta a szemét. Arcok néztek vele farkasszemet, gúnyos vagy bárgyú vagy nyíltan ellenséges arcok. Próbálta elnyomni magában a haragot az idősebbek iránt, jól tudva, mi hajtja őket. Esze ágában sem volt azonban véka alá rejteni a terrorlegények iránti gyűlöletét. Széles vállával utat tört magának a legközelebb állóhoz.

– Félre az útból! – sziszegte az útjába akadó idősebbek felé. – Nem szeretném, ha az igazi alsók közül bárkit is megsértenék.

Egy serkedő bajuszú, izmos suhanc termett előtte.– Kit akarsz te megsérteni, kiemelt?Ryne előrenyújtotta a karját, és elkapta a másik

vastag csuklóját. Megszorította, és ahogy az edzéseken tanulta, csavart egyet rajta. Kevesen látták a mozdulatot, az eredménynek azonban mindenki tanúja volt. A siheder keservesen felüvöltött, és térdre rogyott.

Ryne elengedte.– Félre az útból! – ismételte.– Ezért kiverjük belőle azt a felsőséget! – visította

egy kamasz.A hang Ryne háta mögül jött. A veszélyt érezve

hátra akart fordulni, a tömeg azonban ekkorra már szoros gyűrűbe fogta. Még érezte, hogy a tégla hatalmas erővel a fejéhez csapódik. Aztán úgy rémlett, mintha a körülötte állók szétfoszlanának, hogy helyet adjanak leomló testének. Térdre rogyott, és lekókadt fejjel úgy maradt. Egy láb nyúlt előre, és kikötött a fején. Egy másik a száját zúzta szét. Valaki vad csatakiáltással, teljes súlyával a hátára ugrott; Ryne leroskadt a piszkos kövezetre. Alig érezte a rázáporozó rúgásokat és ütéseket.

47

Ekkor matató ujjak keresték a szemét, ezzel aztán betelt a pohár. A rémülettől felüvöltött, és mindkét kezével megragadta a homlokán kaparászó sovány csuklókat. Megrándult, a hátaira fordult, és térdét magasba lendítette. A nő sikoltva oldalt repült. Ryne vadul kalimpálni kezdett a lábával, mire a tömeg hátrébb húzódott. Föltápászkodott; összezúzott arcából, a szája sarkából, az orrából ömlött a vér. Szeme megakadt egy követ szorongató suhancon, arcát elöntötte a kíméletlen harag, és megindult a fiú felé.

Ez eldobta a követ, hátat fordított, és botladozva futásnak eredt. Egy láb nyúlt ki, hogy gáncsot vessen Ryne-nak. Ryne irányt változtatott, elkapott egy férfit, mielőtt annak sikerült volna kereket oldania, és kíméletlenül az arcába sújtott. A zsákként elnehezült testet a magasba emelte, és egy feléje rohanó hattagú csoport közé vágta.

– Hisz ez őrült! Még megöl bennünket! – kiáltotta valaki. A tömeg felének inába szállt a bátorsága, és eliszkolt. A többiek biztonságos távolból figyelték Ryne-t, aki hátranézett, hogy nincs-e valaki mögötte.

Mélyet lélegzett, és újfent nekiindult az utcának. Kisebb leselkedő csoportok rebbentek szét közeledtére. A terrorlegényeket mintha a nap szívta volna föl: pillanatnyilag legalábbis visszabújtak odúikba, ahonnan előmásztak. Ryne megfeledkezett róluk. Megfeledkezett mindenről, kivéve arról, hogy mennie kell előre, valahová, ahol menedékre lelhet.

A sarkon túl magára maradt. Még egy lépést tett előre, és érezte, hogy a kövezet kicsúszik a lába alól. Elterült a földön mozdulatlanul, bár tudta, hogy tovább kell mennie, mielőtt utolérnék, és megint rugdosni kezdenék – ám azzal is tisztában volt, hogy képtelen megmozdulni. Lépteket hallott. Ismerősen kegyetlen hangok ütötték meg a fülét. Itt vannak

48

újból; ezúttal nem fogják megkímélni az életét. Ekkor egy hideg, acélos hang hasította ketté a közeledő tömeg szitkait és izgatott moraját.

– Koszos csürhe! Takarodjatok, mielőtt cafatokká tépnénk benneteket!

A hang valahonnan ismerősnek tűnt, ám az agyára ereszkedő ködön keresztül nem tudta azonosítani. Megpróbálta fölemelni lüktető fejét, de csak gyenge vonaglásra telt az erejéből. Kezek ragadták meg a hóna alatt, és térdre állították. Újabb lépteket hallott, futó lépték közeledő csattogását. Az, aki a kezében tartotta, megszólalt:

– Óvatosan bánjatok vele. Alaposan ellátták a baját.

A mozgás fölkavarta Ryne gyomrát, és hányásra készen félrefordította a fejét. A hányingert azonban legott elnyelte az eszméletlenség.

VI.

Amikor Ryne magához tért, orrát megcsapták a fénytelen bezártságnak gyermekkorából oly jól ismert illatai, és rögtön felismerte, hogy az Alsóváros valamelyik alagsori szobájában fekszik. Megpróbálta kinyitni a szemét és felemelni a fejét, a föladat azonban meghaladta az erejét, és ernyedten visszahanyatlott.

– Magához tért – ismert rá az utoljára hallott hangra. Ezúttal hiányzott belőle a hidegség. Egy kéz érintette meg a vállát.

– Nyugodj meg, Ryne. Biztonságban vagy.Ryne fölismerte Mabton érdes hangját. Válaszolni

akart, de az ajkába hasító fájdalomtól megvonaglott. Egy másik kéz, Mabtonénál kisebb és gyöngédebb, a

49

háta alá csúszott, és kissé megemelte. A hang is más volt, meleg női hang.

– Csészét emelek a szájához. Vigyázzon, forró tea van benne.

A folyadék tűzként égette az ajkát. A fanyar tea azonban kellemesen átmosta a száját, és jóleső meleggel árasztotta el a testét. Három kortyot sikerült hörpintenie.

– Egyelőre elég ennyi – emelte el a csészét a nő. Ryne homályosan emlékezett rá, hogy Tarának hívják, és hogy gyönyörű.

– Mikor vihetjük el? – kérdezte Mabton.– Jó darabig pihennie kell, mielőtt nekivághatunk

vele annak az útnak – felelte Tara. – Még csak három napja, hogy idehoztuk.

Mabton elnevette magát.– Ryne egy csöppet sem puhány. Alaposan állta a

sarat, amikor a kürtőket megmásztuk. Aztán a verést is, amit kapott, kamatostul visszafizette. Ha némileg behegednek a sebei, útra kelhetünk.

Útra kelhetünk, de hova? – szerette volna tudni Ryne. Gondolatai megragadtak Tara szavain: "…csak három napja". Ennyi ideig nem volt magánál?

– Szerintem adni kell neki egy egész ciklust – makacskodott Tara.

Egy ciklust! Ryne háta beleborsódzott a gondolatba. Ám több mint egy ciklusba telt, mire visszanyerte a látását, mire föl tudott ülni, és segítség nélkül ételt tudott venni magához, és mire maga is el tudta látni magát a sötét, nedves folyosó végén megbúvó fürdőszobában.

Nem sok látnivalója akadt, amikor végre körül tudott nézni. A szoba ugyanolyan szegényes volt, mint a szaga; a berendezéséhez tartozott a mennyezetről lelógó özönvíz előtti lámpa, amely alig volt képes megbirkózni a sötétséggel; néhány ütött-

50

kopott bútordarab; végül egy fekete ruhás vén banya, aki a magatehetetlen sebesültet ellátta, amíg lábra nem állt. Egy ciklus is beletelt, mire egyéb arcot is látott maga előtt.

Végignyúlt az ágyon, és elégedetten nyugtázta, milyen gyorsan visszaköltözik belé az ereje, bár a folyosó végéig és vissza megtett út kimerítette. Nyílt az ajtó, és Tara lépett a szobába. A mélyszürke szempár megmérte, majd a telt, mozgékony ajkak mosolyra nyíltak.

– Már csaknem emberi ábrázata van – mondotta. – Néhány nap, és útra kelhet.

– Hová?A lány meglepett tekintetet vetett feléje.– Hát nem tudja? Nem mondták meg? – Ryne a

fejét rázta, mire az ágya melletti félig telt bögrére és az üres tányérra mutatott. – Mit gondol, honnan származik az étele? A teája?

Ryne nem gondolkozott el ezen; igaz, hogy az étel ízét se nagyon érezte azonkívül, hogy a vén banya mindent odakozmált. Mikor is gondolt volna erre? Ismét megrázta a fejét.

– A Külvilágból – jelentette ki Tara.Ryne hátát végigborzolta a jeges félelem, egy

teljességgel megmagyarázhatatlan és ellenőrizhetetlen riadalom. A Külvilág! Szinte hallotta az anyját, amint a Külvilággal ijesztgeti, a vadállatokkal és a szörnyűséges éghajlattal: a nyári forrósággal és a tél hidegével, a rettenetes viharokkal, amelyeik percek alatt félholttá nyomorítják az embert. Ryne-nak legfeljebb csak halvány elképzelései voltak időjárásról, évszakokról meg viharokról, nem több, mint amit régi történetekből és a tankönyvekből fölcsipegetett, mint ahogy a vadállatokról sem tudott többet. Gyermeki képzelete azonban eleven szörnyekké színezte ki őket.

51

A rajtaütés után, amelyben elpusztult az apja, és amely nagyapja halálát is okozta, anyja továbbra is föl-fölhozta a Külvilágot, az embereket, akiket oda, a száműzetés utolsó stációjára taszítottak ki. Vajon volt-e valaha is, aki visszajött onnan?

És aztán élesen fölelevenedett benne a kép, amikor gyermekkorában az Alsóváros távoli sarkába, a különös, széles kapuhoz mentek. Most már tudta, hogy ez a kapu a Város burkába, a Külvilágot féken tartó áttetsző erőfalba volt vágva. Akkor azonban az volt az érzése, hogy a világ vége van mögötte. Anyja megmutatta neki a szorosan bezárt kaput és a fénysugarakból font hálót, amely a riasztóberendezést működtette.

– Ha nagyon rossz leszel, akkor kinyitják azt a kis ajtót a nagy kapun, és kidobnak rajta a Külvilágba – intette őt az anyja. Hatéves volt akkor.

A Külvilág! Néhány nap múlva oda fog menni. A félelem jéghideg, bűzös fuvallatként lengte körül. Megragadta a bögrét, és a keze annyira reszketett, hogy a tea a szőnyegre löttyent.

– Mindnyájan ott élünk – nyugtatta meg Tara. – És teljes biztonságban.

– Ha azt mondja, hogy ott élnek, akkor el kell hinnem, hogy biztonságban. Az eszemmel belátom; az érzéseim még kapálóznak – felelte Ryne.

– Gyorsan alkalmazkodni fog – biztatta Tara. – Csak ne gondoljon rá. A testét nem árt edzenie, sétálgasson itt, a fejét azonban hagyja még pihenni. És azt nem tréfából mondom, hogy itt maradjon, a szobában vagy a folyosón. Ki ne menjen az utcára – tette hozzá.

– A terrorlegények még mindig nem tettek le rólam?

– Meg a rendőrök – mondta a lány. – De főleg a terrorfiúk. Úgy látszik, egyiküknek túl nagy adagot

52

adott be a saját orvosságukból. Nem is biztos, hogy talpra fog állni. Mindenesetre tartsa magát távol az utcától.

– Rendben van – egyezett bele Ryne.Miután a lány elment, meghányta-vetette magában

a Külvilágról szóló végzést. Akasztófahumorral azt latolgatta, mi volna a jobb: a terrorfiúkkal meg a rendőrökkel szembenézni – vagy a Külvilággal?

Nem mintha sokat számítana a dolog, hiszen valójában nem volt választása.

A Koordinátor merev ujjával az asztalán heverő jelentésre bökött.

– Azt parancsoltam, hogy verjék meg Ryne-t, de nem azt, hogy félholtra verjék. Mért nem tartották kordában a rendőrök a terrorfiúkat?

– Én pontosan továbbítottam az ön utasítását – védekezett a titkár.

A Koordinátor intett, hogy üljön le.– Nyissa ki jól a fülét, mert szeretném, ha

megértené most következő utasításaim értelmét. Nem akarok tétovázást, értetlenséget. Gyors cselekvést akarok.

A titkár helyet foglalt. A Koordinátor folytatta:– Ryne-ban van az egyetlen reményünk, hogy

idejében kezünkbe kaparinthassuk a cselekvés kulcsát jelentő információt. Mindaddig tehetetlenek vagyunk, amíg birtokunkban nincs László tervének utolsó felvonása.

– A segédcsapatok azért vannak… – kezdte volna a titkár bátortalanul.

– Az ördögbe is, ember, mit gondol, mért mentem bele László gyerekes mesterkedésébe, hogy behálózza Ryne-t, és rávegye, hogy száműzettesse magát? Mert nekem ugyanolyan szükségem van Ryne

53

réginyelv-ismeretére, mint Lászlónak.Homlokát ráncolta a titkár értetlen arckifejezése

láttán.– Jól tudhatja; dehogy, honnan is tudná, hiszen

nem régóta van itt. – Elhallgatott, aztán isimét nekilendült: – Tudja meg hát, hogy Ryne-t azért hozattam föl ide, mivel mint Mesterjelölt, fenyegető veszélyt jelentett számunkra. Utána azt a lányt, Linne-t is fölhozattam, amikor tudomásomra jutott, hogy mesterkémmé képezik ki ellenünk, ők azt hiszik, hogy ők mesterkedtek ki a kiemelését, holott az én kezem van benne.

A titkár hitetlenkedve ingatta a fejét.– Ön azt mondja, hogy ügynök, mégis

kommunikációs felügyelőt csinált belőle?– Természetesen. Gondolkozzon csak, ember, van

ennél jobb hely, amelyen keresztül azok a hírek jutnak el Lászlóhoz, amiket én akarok? Valahányszor azt szeretném, hogy valami a tudomására jusson, csak annyit kell tennem, hogy ezzel a lánnyal, Linne-nel fölcsípetem. Így minden gondomtól megszabadít. Bár meg kell hagyni, nagyon okos a kicsike. Nemegyszer olyasmit továbbított, amiről nem akartam, hogy László tudomására jusson. Keze ingerült mozdulatával mintegy kisöpörte gondolataiból a lányt.

– Az igazi gond azonban Ryne. Ő azt hiszi, az a szándékom vele, hogy fölfedje, miszerint László az alsók számára új várost akar építeni. – Ritkán ragadta el a düh, de most nem tudta türtőztetni magát. – Új város az alsók számára! Föl tudja fogni, mit jelentene ez nekünk? Ki dolgozna a gyárakban, ki tartaná fönn a közműveket? Vagy fogjuk magunkat, és dolgozunk, vagy éhen halunk, megfulladunk levegő híján, sötétben, víz nélkül! Nem azért gürcöltem egész életemben, hogy gyári rabszolgaként végezzem!

54

– Azt a gépet, azt nem semmisíthetné meg? – kérdezte a titkár.

– De igen, ha tudnám, hol keressem. László azonban elrejtette, miután bizonyos ostoba külvilágiak megmutatták neki. Ez az egyik dolog, amit Ryne-nak föl kell derítenie, vagyis hogy hol van a gép. De ez még nem minden. Meg kell tudnia László tervének az utolsó lépcsőjét, éneikül nem megyünk semmire. Nagyon kevés a reményünk rá, hogy a gépet megsemmisíthetjük. Én abból a föltételezésből indulok ki, hogy Lászlónak végül is sikerül fölépítenie az új várost. Amit meg kell tudnom, az az, hogyan tervezi az alsók kivonulását.

– Úgy véli – érdeklődött a titkár együgyűen –, hogy ha Ryne-nak sikerül lefordítania a könyvet, és László föl tudja építeni a várost, akkor László elárulja neki tervének utolsó lépcsőjét, vagyis hogy miként szándékozik kivezetni az alsókat ebből a városból?

– Pontosan – vágta rá türelmetlenül a Koordinátor. – El kell mondania a tervet előbb vagy utóbb. Ő maga nem hajthatja végre.

– De ha Ryne valójában nem a mi emberünk?…– Nem – mondta a Koordinátor. – Pszichoképlete

arról tanúskodik, hogy korai gyermekkora maradandó nyomot hagyott benne. Magában hordozta a lázadás potenciális csíráját. Említettem, hogy éppen emiatt emeltettem ki. Igaz ugyan, hogy ezeket az érzéseket eltemette magában, ez a Linne azonban ismét fölszínre hozta benne. Ryne az ő emberük, nem a miénk.

– Akkor hát – makacskodott a titkár – hogyan szedjük ki belőle, ha megtudja László tervét?

A Koordinátor elmosolyodott.– Ahogy múlnak a napok, Ryne tapasztalni fogja,

hogy bántatlanul mozoghat a Városban. Erről én gondoskodom. Azután szabályos időközökben

55

kapcsolatba fog lépni velem; akár azért, mert azt hiszi, hogy megtudhat tőlem valamit, akár mert László úgy kívánja. Majd elérkezik egy nap, amikor Ryne a városba jőve rájön, hogy a bántatlansága egyszerre véget ért. Könnyedén elkapjuk a grabancát. És ha egyszer a kezünkben lesz, semmibe sem kerül kiszednünk belőle, ami bennünket érdekel.

A titkár nem titkolta megdöbbenését.– Csak nem akarja megkínoztatni?– Á, dehogy! Hiszen ezzel az erővel akár Lászlót

is elintézhetném. De hát az ilyesmi ugyanúgy ellenkezik a nevelésemmel, mint a magáéval. Aztán nincs is szükség kínzásra, hogy szóra bírjuk Ryne-t. Van a kezemben egy adu, ami nagyon fontos számára, amit áruba bocsáthatok egy kis információért. Kezemben van Linne.

A titkár arckifejezése elárulta csodálatát.– Nem lenne egyszerűbb – vélekedett aztán –, ha

egyáltalán nem engednénk el Ryne-t? Mert ha nem fordítja le a Könyvet, akkor László sem tudná fölépíteni azt az új várost.

– Ostobaságot beszél, ember. László jól képzett tudós. Idővel ő maga is rájönne a nyitjára. Lehet, hogy pár év, akár háromnégy év is beletellene, de előbb-utóbb működésbe hozná azt a gépet.

Nyugtalanul fölpattant a székéről.– Néhány év múlva nyugalomba vonulok. Mit

gondol, fölemelnének engem a Magasok közé, vagy Magasokat nevelnének a gyerekeimből, ha utódomnak László személyében egy ilyen fenyegető veszedelmet hagynék örökül? Nem, László tervét egyszer s mindenkorra szét kell zúzni, méghozzá sürgősen. Ezért küldtem le Ryne-t. Ő az egyetlen, aki rövid időn belül végre tudja ezt hajtani.

Újból helyet foglalt.– Figyeljen ide. Adjon ki utasítást, hogy további

56

intézkedésig senki semmilyen módon ne háborgassa Ryne-t, ha az Alsóvárosba jön. Azonnal küldje le ezt a parancsot a rendőröknek. Mihelyt tudomásomra jut, hogy László kifecsegte tervének utolsó pontját, vagyis hogy miképpen akarja tömegesen kijuttatni az alsókat a városból, nyomban visszavonom ezt az utasítást. De addig e szerint járjanak el!

– Hogyan tudnának távozni az alsók, akár László ösztönzésére, akár önszántukból? – makacskodott a titkár. – Hiszen a Külvilágba vezető kapukat őrizzük. Támadás esetére pedig ott vannak a rendőrök meg a segédcsapatok.

– László ezt ugyanolyan jól tudja, akárcsak én – csattant föl a Koordinátor. – Akármilyen tervet dolgoz is ki, a mi erőinket beveszi a számításaiba. Ezért akarom megtudni a szándékát. Nem ostoba fickóval állunk szemben. És nekem olyan helyzetbe kell jutnom, hogy túljárhassak az eszén.

A titkár egyik föladata az volt, hogy valahányszor a Koordinátor valamilyen döntés meghozatalára készült, különféle érvekkel és ellenérvekkel serkentse annak gondolkodását. Ezért most is tovább akadékoskodott:

– Mi van akkor, ha sikerül keresztülhúznunk László tervét, és végső esetben a gépet is leromboljuk? Vajon elejét vesszük-e ezzel annak, hogy mások kivonuljanak a Külvilágba, és újabb lázadó csoportot szervezzenek? Amióta a Magasok idejöttek, egyik földalatti mozgalom a másikat követte.

– Igaz. De ne felejtse el, hogy mielőtt Weir és társai tizenhét évvel ezelőtt, a rajtaütés után ki nem vonultak a Külvilágba, az elégedetlenkedők a csatornákban bújtak meg. Weir azonban eléggé jól ismerte a történelmet, hogy meg merje reszkírozni a Külvilágot. Ám sem ő, sem a barátai nem maradtak

57

volna meg, ha a közelben nem laknak helyi telepesek. Nincs az a városlakó, aki segítség nélkül el tudna boldogulni. Túl sokáig tartana, amíg alkalmazkodik az ottani körülményékhez. Ha nincsenek külvilági lakosok, a mostani csoport után senki sem volna képes kivonulni oda.

Ujját a titkár mellének szegezte.– Mihelyt elbánok Lászlóval, mihelyt megtalálom

a gépét, és embereivel egyetemben lakat alá teszem, rögtön kivezényelem a segédcsapatokat a Külvilágba. Műszaki fölényünket kihasználva, olyan messzire fogjuk űzni azt a külvilági telepet, hogy a jövőben képtelenek lesznek bármilyen disszidensnek segítséget nyújtani. És mielőtt lerombolnám a gépet, olyan kerítést építtetek vele, amelyen senki emberfia nem képes áthatolni. Ekkor aztán én leszek a helyzet teljes ura. Az utódomra szilárd, békés Várost hagyok.

Most menjen, és küldje el azokat az utasításokat. És ellenőrizze őket. Legyen rá gondja, hogy hiánytalanul végrehajtsák.

VII.

Ahogy javult Ryne állapota, úgy vált egyre türelmetlenebbé. Hamar eljött az az idő, hogy a kimerültség minden jele nélkül, könnyedén járkálni tudott. Tara azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyelőre még maradjon veszteg.

– Az utazás nem gyerekjáték. Sem a Lászlóval való találkozás – beszélt a lelkére. – Várjon még néhány napot.

Ryne ismerte magát annyira, hogy tisztában legyen vele: a sötét folyosón való föl-alá járkálás nem fogja visszaadni az erejét. Ehhez hosszú túrákra, sőt

58

ha kész lesz rá, kocogásra volna szüksége. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogyan fogadná Tara, ha azzal állna eléje, hogy hosszú sétát tett. Talán abba is belemenne, hogy elhagyja ezt a majdnem börtönt. Többé nem rettegett a Külvilágtól; értelmével belátta, hogy ő is kibírja, ha Tara és a többiek ott élnek.

Csak a vén banya éberségét kellett valahogy kijátszania. Egyszer aztán, amikor szundikáláson kapta, kisurrant a szobából. Balra fordult, a lépcső felé, a fürdőszobával ellentétes irányba. A csigalépcső fönt első pillantásra tömörnek látszó falba torkollott. Ujjaival végigtapogatva, egy ajtó hasadékára bukkant. Egy erőteljes lökés, és az utca szintjével egymagasságú előszobába jutott, mindössze néhány méter választotta el a kijárati ajtótól.

Ryne csak egy pillanatig habozott, mielőtt föltárta az ajtót, és kilépett az Alsóváros bűzébe. Az előtte föltáruló kép semmivel sem volt vigasztalóbb – jegyezte meg magában Ryne fanyar humorral –, mint a szoba, amelyet odahagyott, mégis úgy érezte, mintha zárkából szabadult volna. A délutánnak ebben az órájában az utca teljes hosszában kihaltnak mutatkozott. Körülbelül egy óra van hátra a műszakváltásig, amikor a munkások el fogják özönleni az utcát, így hát harminc percnél többet nem adhat magának – gondolta Ryne. Jobbra fordult, és nekiindult a keskeny járdának.

Ebben a pillanatban az utca nem volt többé üres. Elöl a sarkon három terrorlegény tűnt föl. Megtorpantak, és hátukat a falnak vetve, némán figyelték őt. Ryne hátrafordult, és megindult az ellenkező irányba. Az ajtó elé érve, amelyen az imént kilépett, hátranézett. Két terrorfiú elvált a faltól, és lustán megindult utána. Ryne megropogtatta a karizmait, próbálgatva az erejét, ha verekedésre

59

kerülne a sor.Közelebb lépett az ajtóhoz, és várt. Azok lassú,

imbolygó léptekkel közeledtek, láthatóan élvezve bitorolt fontosságuk tudatát. A közeledő pár mögött, a harmadik terrorlegényhez újabb három csatlakozott. Összesen hat; ez több, mint amennyivel el tud bánni. Az első kettő ekkorra már elég közel jutott hozzá, hogy észrevegye arcukon a várakozást. Ryne teste megfeszült. Lehet, hogy elkapják, de nem akarta megfosztani magát attól az elégtételtől, hogy előtte letörli ezekről az arcokról azt a kifejezést.

Balról valami mozgás vonta magára Ryne figyelmét. A távoli sarkon egy rendőrautó fordult be az utcába. Az utasfülke fölé boruló átlátszó védőbúra alatt világosan kivette két rendőr alakját. Az, aki a vezető mellett ült, készenlétben tartotta gumibotját, boldogabbik végét a combján nyugtatva.

Ryne hátraugrott, és megragadta a kilincset. Vállát nekivetette az ajtónak, de az nem nyílt ki. Újabb lökés; az ajtó zárva maradt. A rendőrkocsi már ott volt előtte, az útpadkánál. A terrorfiúk öt-hat lépésnyire voltak tőle, és meggyorsították lépteiket. A búra ajtaja félrecsúszott, és a gumibotos rendőr kiugrott a járdára.

Ryne öklével dörömbölni kezdett az ajtón. Az egyik terrorlegény röhögött. A feléje közeledő rendőr összeráncolta a homlokát, és fölemelte a botját; Ryne tisztán látta, amint beállítja rajta az ütőerőt. Ryne jobbnak látta, ha nem fecsérli el meddő próbálkozásra az erejét, és kissé előrehajolva a három férfi felé fordult.

Ekkor a jármű felől váratlanul metsző szirénázás harsant föl. A rendőr megtorpant, és a társa felé fordult. Ez intett a kezével, mire a Ryne-hoz közel álló rendőr kinyújtotta a botját, és megállította a terrorfiúkat. A járműben maradt rendőr bekapcsolta

60

az adóvevőt, és gondterhelt arccal a fülére tapasztotta a hallgatót. Majd visszaakasztotta a műszerfalra, és újból jelzett a kezével. Ryne semmit sem értett az egészből, a rendőr azonban dühösen elkáromkodta magát.

Az egyik terrorlegény felröhögött.– Hív a kötelesség, rendőr úr? Bízd csak ide Ryne-

t. Majd a cafatokat szépen beszolgáltatjuk.– Eltakarodtok innen egytől egyig! – förmedt rá a

rendőr.– Hé, de hisz ez az a bizonyos száműzött kiemelt –

tiltakozott a terrorfiú. – Ő az…– Azt mondtam, mozgás!A két jómadár habozott egy percig, aztán

kelletlenül megindult visszafelé, amerről jött. Egyikük még megfordult.

– Ami késik, nem múlik, kiemelt úr! A rendőr biccentett Ryne felé. Arcán éhes kifejezés jelent meg.

– Ehhez tartsd magad, Ryne.Hátat fordított, és fölkapaszkodott a járműre. Ez

megindult az utcán lefelé, nyomon követve a terrorfiúkat, nehogy visszatérjenek. Ryne látta, hogy a vezető valamit magyaráz még mindig dühös társának.

Ryne háta mögött hirtelen fölcsapódott az ajtó. Egy kéz vállon ragadta, és berántotta a helyiségbe.

– Átkozott bolond – rivallt rá Mabton. – Gyerünk! – És vonszolni kezdte az

alagsorba vezető lépcső felé.– Miért mentek el? – álmélkodott Ryne.– Mért nem estek nekem?– Örülj, hogy meggondolták magukat!– Mabton előreengedte Ryne-t, míg maga bezárta

mögöttük az ajtót. – Mi jutott eszedbe, csak úgy kitolni a képedet az utcára?

61

– Szükségem volt egy kis testgyakorlásra, amit itt nem tudok megkapni – mentegetőzött Ryne. – Én kész vagyok rá, hogy eltűnjünk innen.

– Tara szerint még nem – tiltakozott Mabton. – De most már mindegy. Annyi, mintha közölted volna a terrorfiúkkal meg a rendőrökkel a rejtekhelyedet. Kénytelenek vagyunk lelépni, akár elég erős vagy már, akár nem.

– Amúgy is tudták – mondta Ryne. – A terrorfiúk már vártak rám. Nem kevésbé a rendőrök.

Mabton szitkokat morzsolt szét a foga között, de nem válaszolt. Csak lépkedett Ryne előtt, el a szoba mellett, amely oly sokáig menedéket nyújtott Ryne-nak, tovább a folyosó legvégéig. Itt lehajolt, fölhajtotta az elnyűtt szőnyeget, és egy négyzetméternyi darabot kiemelt a padlóból. Zsebéből zseblámpát húzott elő, és levilágított a sötét üregbe.

– Mássz le a létrán – intett Mabton. – Jó sokat kell mászni, úgyhogy takarékoskodj az erőddel.

Hiába volt Mabton lámpája, Ryne csak egy rövidke darabon látott maga alá. Háttal a létra fokára tette a lábát, és ereszkedni kezdett lefelé, óvatosan kitapogatva lábával a létrafokokat. Időről időre maga alá pillantott, és ahogy a szeme megszokta a sötétséget, egyre többet ki tudott venni. Végre kibontakozott alatta a padló, és lábát megvetette az enyhén homorú felületen. Amikor Mabton is mellé ért a lámpájával, tisztán fölismerte, hogy egy nagy – több mint két méter átmérőjű – csőben vannak; a cső özönvíz előtti, elszennyeződött csempével volt kibélelve.

– Ez az eredeti egyszintű város egyik szennyvízcsatornája – jegyezte meg Mabton, s nekivágott a csatornának, és Ryne-nak alaposan ki kellett lépnie, hogy le ne maradjon tőle.

62

Vajon hova vezet ez a cső? – morfondírozott magában Ryne. Ha ez az, aminek Mabton állítja, akkor jóval az alsóvárosi utcák szintje alatt, sőt még lejjebb, az ősi város szintje alatt kell húzódnia.

– Mért nem megyünk a régi utcákon? – szólalt meg Ryne. – A tanítványok valaha azokon jártak a nagyapám fölolvasásaira.

– Egykor mi is azokon jártunk – felelte Mabton. – A rendőrök azonban kiszagolták a lejáratokat. Minden sarokra riasztóberendezést szereltek föl. Nem maradt más számunkra, mint ezek a régi alagcsövek.

– Ez a Külvilágba vezet?– Ez nem – felelte Mabton. – Amikor a második

város fölépült, ezt eltorlaszolták. Ezért föl kell kapaszkodnunk, aztán újból leereszkednünk, hogy eljussunk ahhoz az alagúthoz, amely valaha az űrhajóhoz vezetett. Amikor a Magasok az űrhajót lerombolták, az alagutakat is elzárták. – Lépteit lelassította és hátrafordult; lámpája fényében látni lehetett ravaszkás mosolyát. – De amit elzárnak, azt ki is lehet nyitni. És most szedd össze az erődet, és gyere utánam.

Ryne hamarosan rájött, hogy Mabton nem tréfált. Valóban szüksége volt minden erejére. Ruhája alatt elöntötte a verejték, és izmai remegni kezdtek az erőfeszítéstől.

Mabton némiképp csökkentette az iramat, pihenőt azonban nem engedélyezett. Újabb létrához értek. Ezúttal fölfelé kapaszkodtak;

Ryne úgy érezte, hogy sohasem érnek a tetejére. Végre lihegve elnyúlt annak a barlangszerű csarnoknak a porlepte padlóján, ahol először találkozott Weirrel és Tarával.

Mabton szótlanul várt, amíg Ryne lihegése többé-kevésbé le nem csillapodott. Akkor gyengéden talpra segítette Ryne-t, és megindult előtte a visszhangos

63

terem távoli sarkában sejlő rozsdás tartály felé.– Innentől kezdve azt az utat követjük, amelyen

Weir és Tara első találkozásunkkor idejött.Ryne nem szólt egy szót sem, jól tudva, hogy

minden erejét tartogatnia kell. Mabton kinyitott egy ajtót a tartály oldalában, és középre tartott. Ott fölemelte egy búvónyílás fedelét. Ryne csüggedten vette tudomásul, hogy újabb létra nyúlik le a sötétségbe. Lent hasonló alagútban találták magukat, mint amilyenbe először bemásztak.

– Utolsó emelkedő – mondta Mabton vidáman. – Ettől kezdve csak lefelé visz az utunk.

Egy alkalommal Mabton sietségében megbotlott, és kiejtette kezéből a lámpát. Ryne életében először találkozott igazi sötétséggel. Amióta eszét tudja, mindig fény vette körül. Nappal a várost burkoló nagy erőkupolán átszűrődő derengést rejtett lámpák szórt fénye sokszorozta meg. Éjjel, ha tompítva is, de akkor is jelen volt. Még a hálóhelyiségben, még abban a lakásban is, amelyet Linne-nel megosztott. Szüntelenül valami lágy félhomályban fürödtek. Ez a mostani sötétség szinte megfoghatóan, félelmetes erővel zúdult rá. Valósággal elmerült benne, a bőrét borzongatta a jelenléte, az orrát facsarta az illata. A döbbenet emléke jó ideig elkísérte.

Váratlanul ugyanabból a tömör, kerámiaszerű anyagból készült fal állta útjukat, amellyel a maguk mögött hagyott alagutak is burkolva voltak. Mabton a falnak támaszkodott, kezét a magasba nyújtotta, és ujjaival ide-oda kotorászott, míg meg nem találta, amit keresett. Egy nyomás, és egy homorú faldarab kibillent a helyéről, föltárva előttük egy ajtónyi rést.

Mellbe vágta őket a sötétség. Sötétség és olyan levegő, amilyet Ryne még sohasem lélegzett be. Egy percig zavartan, értetlenül állt ott. Aztán rádöbbent, hogy fázik.

64

– Csak nem megállni – sürgette Mabton. – Nem tart már sokáig.

Ryne vacogó fogakkal követte Mabtont, és kissé félreállt, amíg ez visszacsukta a kijáratot. A hidegtől leküzdhetetlen görcsös remegés lett úrrá Ryne izmain. Alig bírt lépést tartani a kis emberkével. Változott a padozat a lábuk alatt, változott az alagút is. Emberi kéz faragta kőfalak vették körül őket. A járat szűk volt, Ryne széles válla alig fért el benne. Vékony cipőtalpán keresztül érezte a padozat egyenetlenségét, és jó néhányszor csaknem orra bukott.

Hellyel-közzel különös, nyers felületű, barnás anyagból levő valamiket hagytak maguk mögött. Szögletes hasábjaik kétoldalt a padlótól a mennyezetig támasztották a falat, és a mennyezet alatt ugyanolyan hasáb feküdt keresztbe rajtuk. Ryne megérintette az egyiket, de ijedten rántotta vissza az ujját a beléhasító hirtelen fájdalomtól.

– Mi az ördög ez?!– Természetes fa – felelte Mabton. Megállt, és

lámpáját Ryne ujjara irányította. – Szálka ment belé. – Körmével kihúzta. – Szopogasd egy kicsit! – biztatta Ryne-t. – Hamarosan elmúlik.

Ryne csodálkozó arckifejezését látva, elnevette magát.

– Valódi gerendák, igazi fából, természetes körülmények között termesztett fákból, amelyeknél sudárabbakat és szebbeket nemhogy képen nem láttál, de elképzelni sem tudsz.

Ryne nem válaszolt, és Mabton egyik szemöldökét fölvonva korholta:

– Még mindig nem tudod elhinni, hogy a Külvilág lakható? – Ryne bólintott, mire Mabton kíváncsian ránézett. – Milyennek képzeled hát?

– Helyenként jég és hó, másutt forró sivatag és ritka levegő – felelte Ryne, mintha régen, még az

65

iskolában belésulykolt leckét mondana föl. – Ezért építették föl a haját, amely az őseinket idehozta, a Várost, hogy az éghajlat szörnyűségeitől és a vadállatoktól megvédelmezzen bennünket.

– Sokat kell még tanulnod – nevetett Mabton. – Ámbár mind itt kezdtük.

Ezzel továbbindult. Az alagút éles kanyart írt le, kissé összeszűkült, aztán magas, boltozatos, természet alkotta teremmé tágult. A levegő itt hideg volt és nyirkos. Közelükben a falba vert fapeckeken furcsa öltözékek lógtak. Mabton végigtapogatta őket, és az egyiket Ryne kezébe nyomta.

– Talán ez jó lesz. Vedd magadra, s mindjárt nem fogsz fázni.

Magának is kiválasztott egyet.– Figyeld, hogy csinálom – mondta. A ruhát

magasba emelte, s fejét az alján levő nyílásba dugta Az öltözék hátán alácsöngő csuklyát a fejére borította, eltakarva az arcát is, csupán a szeme és az orra számára hagyott tenyérnyi rést.

Ryne követte a mozdulatait. A nehéz és merev öltözéknek furcsa állati szaga volt. De Mabton nem tévedett: testének hőjét visszatartotta, és jóleső melegével óvta a hidegtől. Mabton példájára kidugta két kezét a ruha ujján, és az odaerősített durva kesztyűkbe gyömöszölte.

Az öltözék Ryne-nak a térdéig ért.– Miből csinálták ezt? – kérdezte kíváncsian.– Gyapjúból – felelte Mabton. – A juhok szőréből.

Anorák a neve.– Juhok! Láttam őket képeken. Földi állatok.– A telepesek hajója nemcsak emberi embriókkal

volt megrakva – magyarázta Mabton. – Hanem az ember számára hasznos állatokéval is, mint lovak, tehenek, kutyák, macskák, juhok, kecskék, többfajta madár. A legtöbb meghonosodott; egyik-másik

66

állítólag még a helybeli állatokkal is kereszteződött. Csakhogy mind vadon él. Én magam egyet sem láttam.

Ryne próbálta fölidézni magában az említett állatok képeit, de csak ködös bizonytalanság kavargott a fejében. Arra visszaemlékezett, hogy a juhok vastag bundát viselnek, ám a nagyságukat meg az alakjukat képtelen volt fölidézni.

Mabton fölhívta a figyelmét az anorákok alatt sorakozó ormótlan, hosszú szárú lábbelikre.

– Keress magadnak egy párt, amelyik fölmegy a cipődre. Nem fog fázni bennük a lábad.

Ryne kiválasztott magának egy párt, és nagy nehezen beléjük erőltette a lábát. Kissé szorítottak, de akárcsak az anorák, jó meleget tartottak. A száruk az anorák aljáig ért. Mabton cammogva előreindult, és Ryne botladozva a nyomába eredt. Némi időbe telt, amíg megszokta a járást a csizmákban, de a végén elég tűrhetően belejött.

A folyosó megint leszűkült, aztán egyszer csak hirtelen véget ért. Ryne megtorpant, mintha erőtérnek ütközött volna. Többé nem védte őt kétoldalt meg a feje fölött a sziklafal. A hideg fokozódott, minden eddiginél élesebben mart belé, előtte pedig olyan látvány tárult föl, amelytől földbe gyökerezett a lába.

Megfeledkezett a hidegről, a türelmesen várakozó Mabtonról. Szemét túlságosan betöltötte a látvány, hogy sem bármit is észrevett volna azonkívül. Eleget látta képen, hogy tisztában legyen vele, a feje fölötti vöröses derengés, végtelenbe nyúló, rendszertelen tűszúrások lyuggatta fénypalástjával nem más, mint az égboltozat. Meg a csillagok.

Föltámadt benne a félelem, aztán nyomban el is mosta az ujjongás. Elsőnek azt gondolta: "A Külvilágban vagyok!" S nyomban rá diadalmas örömmel: "Szabad vagyok!"

67

A szavak ujjongva törtek föl belőle, és szárnyra kapta őket a sötét messzeség, majd tompán, de érthetően visszagörgette hozzá. Lassan megfordította a fejét, és Mabtonra nézett. Egymásra mosolyogtak.

VIII.

Amíg Ryne ott állt földbe gyökerezett lábbal, tűrve, hogy a jeges levegő ezernyi apró késként hasogassa az arcát, bal kéz felől derengeni kezdett. Olyan messze, hogy eleinte nem tudta mire vélni. Aztán a derengés erősödött, fölhatolt egész a zenitig, és legyezőként szétterült a látóhatár fölött. Hatalmas narancsszínű gömb vonta magára a tekintetét. Lenyűgöző gyorsasággal nyomult föl az éj fekete boltozatra, fényével kioltva a csillagokat. Szeme előtt ezüstszínű ösvény vibrált egy különös, enyhén fodrozódó felületen.

A látvány leírhatatlan szépsége végleg elmosta a félelmét. Gondolatai visszakalandoztak a régi könyvekben látott képekhez, az ősi hazáról, a félig misztikus Földről szóló képes történetekhez és filmekhez.

– A hold! – suttogta.– A belső hold – helyesbítette Mabton. – A külső

hold körülbelül egy óra múlva kél fel. – Kezét a csillagos mennyboltra emelte. – Egyikük talán a Nap, amely körül az öreg Föld kering – tette hozzá. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Ryne megilletődöttséget hallott ki Mabton hangjából.

– Majd ha a hold magasabbra hág, megláthatod a fákat – folytatta Mabton. – Élő, növekvő fát, a maga természetes valójában. És ha visszafojtod a

68

lélegzetedet, és hegyezed a füled, tán még az apró éjjeli állatkák motozását is meghallhatod az erdőben.

Ryne most már halványan ki tudta venni a közeli tárgyak körvonalait. Ott, ahol a Külvilágra jutottak, egy meredek lejtőn találták magukat. A hold erősödő fényében Ryne-nak föltűnt, hogy egy hatalmas tömeg takarja el mögöttük az eget, csupán a körvonala parázslik a holdénál valamivel halványabb fénnyel.

A Város fényei – jegyezte meg Mabton megvetően. A lejtőn lefelé tekintve a sötét, függőleges foltokban Ryne fölismerte a fákat. Halványan még a közöttük kanyargó gyalogösvényt is kivette.

– Nem állhatunk itt egész éjjel – sürgette Mabton. Hangjában azonban nem volt semmi él. – Először engem is ugyanígy mellbe vágott. Még most is mindig megkap, valahányszor kilépek a Városból. De hát mennünk kell, ha nem akarunk megfagyni.

Ryne óvatosan követte őt lefelé a meredek ösvényen. Mabton csak egyszer szólalt meg, akkor is a gyökerekre meg a kövekre figyelmeztette.

– Erdei ösvényen járunk, nem a Város sétányán – intette.

Az ösvény kanyargós volt. Egyik helyen Ryne sima talajt érzett vastag csizmatalpa alatt; másutt kis híján orra bukott a hepehupákban. Ettől kezdve elővigyázatosabb lett, és egyik szemével Mabton lábát figyelte, és csak a másikkal bámulta a környező fákat. Ezek hellyel-közzel boltozatot formáltak a fejük fölött, kirekesztve az erősödő holdfényt. Más szakaszokon a belső hold Ryne számára szokatlan fényességgel ragyogott le rájuk. Nem képzelte, hogy ilyen erős fénye legyen a holdnak. Azt sem hitte volna – miután közvetlenül a feje fölött látta ragyogni –, hogy ilyen nagynak és közelinek tűnjék.

Az ösvény fokozatosan vízszintesre váltott, és

69

egyszerre egy tisztás tárult föl előttük. Ryne először látott füvet, és érezte a fagyott fű hersegését a csizmái alatt. Elöl halvány fény pislákolt. Amikor közelebb értek, Ryne előtt kibontakoztak egy furcsa jármű körvonalai. Akár egy jókora láda; kétszer olyan hosszú, mint amilyen magas. Alatta masszív kerekek; két nyugtalan állat mintha oda lenne erősítve az elejéhez. Lovak – gondolta Ryne, a régi történetekre emlékezve. Vagy talán tehenek? A földi állatok képe valahogy összemosódott az emlékezetében. Mabton elébe vágott a kérdésnek.

– Ekhós szekér. Tara hozta ide a tanyáról, ahol lakunk. Azok ott elöl lovak. A két lábunkon kívül ez az egyetlen vonóerő a Külvilágban.

A szekér hátulsó feléhez mentek. A széles nyílást vászonfüggöny takarta el. Tara félrehúzta a függönyt, és egy rövid lépcsőt engedett le a földre.

– Már kezdtem aggódni.– Ryne-nak meg kellett állnia, hogy megcsodálja a

holdat a tenger fölött – mentegetőzött Mabton.A lány félreállt, amíg fölkapaszkodtak a hágcsón.– Hogy érzi magát, Ryne?– Kimerülten, de élek – felelte ez.– Áldhatja a szerencséjét – dörmögte Mabton.

Félretolta Tarát, és eltűnt a láda elején függő másik lepel mögött. Ryne körülhordozta a tekintetét. A láda belül egy nagy szobát képezett. A közepén közönséges fűtőtest állt, tetején csőrös teáskanna gőzölgött. A fejük fölött villanyégők szolgáltattak nem túl ragyogó, de azért elégséges világosságot. Az egyik oldal hosszában pad nyújtózkodott. Tara helyet mutatott rajta Ryne-nak, és maga is kecsesen mellé telepedett.

– Vesse le az anorákját – fordult hozzá.– Itt bent meleg van. – Fölvonta a lépcsőt, és

leengedte a függönyt a hátsó nyílásra.

70

– Mehetünk, Mabton.Ryne fölállt, lehúzta magáról az anorákot, és

fölakasztotta a fogasra egy másik mellé, amelyről föltételezte, hogy Taráé. Fáradtan ledobta magát a padra, és kezét a fűtőtesthez tartotta. Tara töltött a forró vízből egy bögrébe. Ryne orrát megcsapta a tea fanyar illata. Mindkét tenyerével megmarkolta a feléje nyújtott bögrét.

– Sohasem tudtam, mi az a hideg.– Mi sem tudtuk, amíg ide nem költöztünk –

felelte Tara. Közelebb húzódott a férfihoz. – De már nem tart sokáig. Most veszi kezdetét az az időszak, amelyet mi, külhoniak tavaszi évszaknak hívunk. Az éjszakák még hidegek, de a nappalok egyre melegebbek lesznek. – Elmosolyodott. – Ha hinni lehet a külsőknek, még kapunk egy kis jó hóvihart, mielőtt végleg beáll a tavasz. – Majd hozzátette: – Szeretem a havat.

– Képen láttam – mondta Ryne. Üresnek érezte magát, elveszettnek a hirtelen rázúdult benyomások tömkelegében.

Elöl, a tekintetük elől elrejtve, Mabton nógatása hallatszott:

– Gyí te! Mozgás!– Fogódzkodjon! – figyelmeztette Tara. – A

szekéren másként esik az ülés, mint a városi járműveken.

A szekér nagyot rándult, úgyhogy Ryne kis híján kilöttyintette a teáját. Még egy rándulás, aztán hirtelen jobbra dőlt velük a szekér, ettől kezdve azonban egyenletesebb, habár rázós döcögésbe kezdett. Tara elengedte magát.

– Teát, Mabton? – szólt előre.– Majd később. Félek, hogy belefagy a bögrébe.A lány kortyolgatni kezdte a teáját.– Pihenjen csak. Elég sok erőt elfecsérelt ma este.

71

Ryne próbálta hozzáidomítani a testét a szekér himbálózásához, amely megiramodott velük, és erősen zötykölni kezdte őket.

– Valami baj van? – szólt előre Tara Mabtonhoz.– Nincs, ha iparkodunk! – kiáltott vissza Mabton. – Hószagot érzek. Tara elnevette magát.– Mabton napról napra jobban hasonlít egy

külsőre. Most már az időjárást is előre megérzi.Ryne egyik kezével megmarkolta a pad szélét.– Kik ezek a külsők? Honnan jöttek?– Ugyanazzal a hajóval, amelyen a maga ősei

ideérkeztek – felelte a lány. Majd látva a másik tamáskodó arckifejezését, megrázta a fejét. – Maga, Ryne, több regét tanult az iskolában, mint történelmet. Azok, akik nem akartak az első városba költözni, egyáltalán nem estek áldozatul a vadállatoknak meg az éghajlatnak. Ehelyett létrehozták a maguk társadalmát itt a szabad ég alatt. A legtöbben elvándoroltak erről a környékről, de még mindig él egy kisebb telep a szomszédságunkban.

– Miből élnek? – álmélkodott a férfi. – Művelik a földet, és állatokat tartanak, ebből

nyerik az élelmüket. A kis falucska lakói holmikat készítenek eladásra. Mások halásznak a tengerben.

A szekér nagyot kanyarodott, és zökkenve megállt.– Megérkeztünk – mondta Tara.Ahova megérkeztek – állapította meg Ryne –, egy

fagyott földdarab volt egy nagy, sötét épület és egy hosszú, alacsony, zegzugos kivilágított építmény között. Később megtudta, hogy mindkettőt fatörzsekből ácsolták össze.

A szekérről leszállva Tara egy kivilágított ajtó felé fordult.

– Majd Mabton beköti a lovakat az istállóba. – Arcát a sötét, csillagtalan égre emelte. – Mabtonnak igaza volt. Mindjárt havazik.

72

Sietve átvágtak a csontkemény udvaron, s betértek egy, a mennyezetről zsinóron lógó egyetlen villanykörtével megvilágított szobába. A fűtetlen helyiséget ajtó választotta el a ház többi részétől. Itt fogasra akasztották anorákjukat, és alattuk elhelyezték csizmáikat. Tara kinyitotta Ryne előtt a nehéz ajtót, és egy sötét szobák szegélyezte folyosón át egy hosszú, keskeny, kellemesen megvilágított szobába vezette. Ennek innenső végét egy nagy asztal, a másikat néhány szék és heverő foglalta el. A kandalló előtt, lábukat a tűz felé nyújtva, három férfi ült.

Ryne megrémült. A Város legrettegettebb csapása a tűz volt. A józan esze azt diktálta, hogy fojtsa magába a szokásos vészkiáltást. Ezt a tüzet szemmel láthatóan kordában tartotta három oldalról a megfeketedett kőfal. Aztán az emberek ahelyett, hogy oltanák, szemlátomást élvezik.

Ryne és Tara jöttére mindhárman feléjük fordultak, és fölemelkedtek a helyükről. A legközelebbi férfiban Ryne Weirt ismerte föl. Kemény kézszorítással üdvözölte őt.

– Kicsit később vártunk, de isten hozott.Mellette egy karcsú, sötét bőrű férfi állt; életkora

valahol Ryne-é és Weiré között lehetett.– Corso – mutatkozott be röviden.– Emlékszem – mondta Ryne. – Önt kiemelték, a

rajtaütések után pedig az Alsóvárosba száműzték. Aztán nyoma veszett. Mindenki azt hitte, hogy agyonverték a terrorfiúk.

– Igen, én vagyok az – bólintott Corso. – Csakhogy szerencsém volt. Weir meg a többiek, akik megtalálták az utat a Külvilágba, megmentettek.

Hátralépett, és maga elé engedte a harmadik férfit. Ryne bemutatkozás nélkül is megismerte benne Lászlót. A szikár, csontos alkat, a kiugró

73

pofacsontokra feszülő olaj barna bőr, az égő tekintet – megelevenedett mása annak a fényképnek, amelyet Ryne a Koordinátor hivatalában látott. Élőben még nagyobb benyomást tett rá, mint várta volna. Csak úgy sütött belőle a visszafojtott vadság, az eltökéltség; nincs az a kép vagy szó, amely mindezt vissza tudná adni. – László. Foglaljon helyet, Ryne. Hamarosan vacsorázni fogunk.

A kézfogásra nyújtott kézből, a mélyről feltörő hangból Ryne egyből megérezte, hogy László nem egyszerűen olyan ember, aki eltökélte magát egy ügy mellett, amelyet magáévá tett, hanem maga az eltökéltség az, ami mellett eltökélte magát. Ha nem ez az ügy, hát valami más. A régi időkben próféta lett volna belőle, vagy hittérítő, esetleg hordószónok, aki fölhergeli a népet az ellen, amivel éppen nem ért egyet. Más közegben nem is tudott volna létezni – gondolta Ryne. Elkötelezni magát egy ügy mellett, ez volt a lételeme; és ebben őrlődött fel.

László helyet mutatott maga mellett egy széken. A többiek szótlanul magukra hagyták őket. Ryne még mindig érezte a hideget a lábában, és jólesett kinyújtóztatni a lobogó láng felé. Ugyanakkor próbálta leküzdeni magában a tűzzel szembeni ösztönös irtózatát.

– Nyilván sok kérdése van – fordult feléje László.– Annyi, hogy nem is tudom, hol kezdjem.– Akkor hát engedje el magát, pihenjen és

figyeljen ide – mondta László.És Ryne figyelt, és a következő félórában

megtudott mindent a fáról mint fűtő- és építőanyagról. Megtudta, hogyan termesztik a földben a takarmányt, amit aztán föletetnek az állatokkal, s ezek hússal fizetnek érte. Megtudta, hogy valójában két telep van a Külvilágnak ezen a táján, mintegy száz külsővel és csaknem harminc, főleg férfiakból

74

álló száműzöttel. A jelen pillanatban a száműzettek – azok kivételével, akikkel Ryne találkozott – távol vannak, részben a talaj előkészítésén munkálkodnak, részben a külsők kicsiny falucskájában segédkeznek a még mindig eléggé kezdetleges háziipar fellendítésében.

– Ezek a külsők mentették meg Weirt meg a többieket, akik a rajtaütés után elmenekültek a Városból – magyarázta László. – Ők tanították meg a Városból jötteket a maguk földművelésére. Cserébe mi megpróbálunk javítani az ő életkörülményeiken. Nemsokára találkozni fog legközelebbi külső szomszédunkkal, Amsóval meg a feleségével. Akkor jobban meg fogja érteni a külsőket.

Vacsorához hívták őket, s abba kellett hagyniuk a beszélgetést. Ryne nem tudott betelni az étellel – csupa valódi, nem mesterségesen előállított fogás! Amíg Tara ápolta, csak üres levesekben és lágy pépekben volt része, itt viszont igazi húsok, friss zöldség, őrölt gabonából sütött kenyér! És micsoda mennyiségben! Ryne életében először tapasztalta, hogy valaki másodszor is megrakja a tányérját. Először érezte, mi az, hogy jóllakott has.

Vacsora után Ryne és László visszaült a tűz mellé, míg a többiek elvonultak, hogy – mint mondták – rendbe tegyék a konyhát. Ezúttal azonban László némán és mozdulatlanul maga elé meredt, csupán a teáscsészét emelte időnként a szájához, vagy a hamvadó tüzet piszkálta meg. Mire a többiek visszatértek, már csak a parázs izzott a kandallóban, és László, mintegy jeladásul, fölállt.

– Mutasd meg Ryne-nak, hol fog aludni – fordult Weirhez. Ezzel eltűnt az egyik ajtó mögött.

– Még egyszer megnézem a jószágot – mondta Mabton. – Aztán tegyük el magunkat holnapra. Hosszú nap van mögöttünk.

75

Weir egy szobába vezette Ryne-t, amelyben négy priccs állott. Ott levetkőzött, és soha még ilyen jól nem esett neki elnyújtózni, holott élete legkeményebb matracát érezte a dereka alatt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa a nyitott ajtón keresztül beszűrődő halvány világosságot. Bizonyosra vette, hogy nyomban elalszik, ám sehogy sem akart álom jönni a szemére.

Kisvártatva a többi férfi is beszállingózott.– Jócskán rákezdett a hó – dörmögte Mabton –,

úgy, ahogy megmondtam. Holnap nehéz napunk lesz.Kis idő múlva felcihelődtek, és Ryne hamarosan

hallotta egy-egy halk horkantással cifrázott mély lélegzésüket. A szobában sötétebb volt, mint amihez hozzá volt szokva, és szemét elkerülte az álom. A sötétséget idővel megszokta, az álom azonban csak nem akart jönni. Ezért megörült, amikor nyílt az ajtó, és Tara suttogva kiszólította.

Sebtiben magára kapta a ruháját, és csatlakozott a lányhoz, aki fát rakott a tűzre, s a láng ugrálva-lobogva nyaldosta a kandalló oldalfalait, s egyetlen fényforrásként megvilágította a szobát.

– Én sem tudtam aludni első éjszaka – kezdte a beszélgetést a lány. – Gondoltam, maga is így van vele, különösen azután, hogy Mabton hírt hozott a hóesésről.

A lány kézen fogta, és a kandalló melletti ajtón át egy fedett verandára vezette. Jobb kéz felől az egyik ablakból fény vetődött ki, és megvilágította a havat – nagy fehér pelyhek mindent elhomályosító zuhatagát.

Némán, lustán, egyenletesen és mégis kavarogva libegtek alá.

Ryne kinyújtotta a kezét, és elkapott egy lapos pelyhet. De még mielőtt az arcához emelhette volna, elolvadt a tenyerén. Gyermekként fölkacagott.

– Hó!

76

– Várja meg a reggelt – mondta Tara. – De most már jöjjön be. Ehhez a hideghez könnyen van öltözve.

Odabent szorosan egymás mellé ültek a díványon, és a tűzbe bámultak. Ryne mocorgást hallott az ajtó mögül, amelyen át László eltűnt.

– Nem zavarjuk Lászlót a beszélgetésünkkel?– Ha arra gondol, hogy fölébreszthetjük-e, akkor

nem. Szerintem sohasem alszik néhány percnél tovább egyvégtében. Reggelenként rendszerint nem az ágyában, hanem az asztalára dőlve találok rá – nyugtatta meg Tara. – Alkalmasint dolgozik, ezért jobb, ha halkan beszélgetünk.

A hangjába gyöngédséggel vegyes keserűség lopakodott.

– Agyonhajszolja magát. De hát mindig ezt tette, amióta csak ismerem. Nem hiszem, hogy meg tudnám változtatni.

Ryne a lányra nézett.– Megpróbálta?Halvány mosolyt vetett a férfira.– Egyszer, amikor összetalálkoztunk, még a

Magasok között. De nem túlságosan. Azt hiszem, túlontúl a bűvöletébe vont mindig is ahhoz, hogy bármit is tehettem volna azonkívül, amire ő kért.

– Nem vágyódik a Magasok közé? – érdeklődött Ryne. Azon kapta magát, hogy szeretne minél többet megtudni erről a lányról, ugyanakkor félt, hogy túlzott kíváncsiságot árul el.

– Néha hiányzik a kényelem – felelte a lány. – Dolgok, amiket természetesnek vettem. De hát sok minden kárpótol itt, ami a vérévé válik az embernek. Aztán a föladatunk nyújtotta kielégülés.

– Milyen közel jutottak a megoldáshoz? – kérdezte a férfi.

77

– Olyan közel, hogy csak az az utolsó lépés hiányzik a rejtély megoldásához, amelyet magától várunk.

– Ha képes leszek rá – szabadkozott Ryne. – Folyton töröm a fejem, de szinte semmiség, ami az eszembe jut.

– Itt segítségre fog lelni – biztatta a lány. – A könyvek, a külsők, akik némiképp a régi nyelvet beszélik.

Ryne meglepetten fölegyenesedett.– A külsők beszélik a nyelvet? Akkor hát…A lány megrázta a fejét, és gyengéden megérintve

a vállát, visszanyomta félig fekvő helyzetébe.– Nagyon egyszerű, mondhatni primitív változatát

beszélik, Ryne. De olvasni vagy írni senki sem tud ezen a nyelven. Egyáltalán sem olvasni, sem írni nem tudnak. – Fölállt, és megpiszkálta a tüzet. – Holnap, amikor Amsóhoz megyünk, megpróbálom megmagyarázni.

– No és a Magasok? – feszegette a kérdést Ryne. – Nekik sincsenek könyveik, mikrokártyáik vagy a régi nyelv egyéb emlékei?

– Nincsenek. A Mestereken kívül, akik között maga az utolsó, senki sem ismeri ki magát benne. Egyszerűen nem maradt fönn semmi, ami kapcsolatot teremtene az írott jelek, a hangok meg a rendelkezésünkre álló könyvek szavainak a jelentése között. Nincsenek szótáraink, mint a mostani nyelvről. Ne higgye, hogy László ne próbálta volna megfejteni. Szinte egész idejét annak szentelte, míg aztán bele nem törődött, hogy magát ki kell hozni ide. Mindnyájan megpróbáltuk. De egyszerűen nincsenek meg hozzá az alapismereteink.

Kezét a férfi karjára csúsztatta.

78

– Ne becsülje le magát túlságosan, Ryne. Valahol az elméjében ott rejtezik a tudás, csak fölszínre kell hoznia.

– Megpróbálom – mondta. – De hát olyan kevés az, amire emlékszem. Nem is szólva arról, hogy gyerekkoromban sem sok szót sajátítottam el…

A lány hozzáhajolt, és nemes vonalú ajkával megérintette a férfi ajkát.

– Ne légy már olyan kishitű! – Fölállt, és a kezét nyújtotta. – Próbálj meg aludni. Holnap László komolyan elő fog venni. És ő nagyon kimerítő tud lenni.

Ryne visszabújt az ágyába. Még sokáig ébren hánykolódott, és újra meg újra visszaidézte magában Tara szavait. Mikor aztán végre erőt vett rajta a kimerültség, elalvás előtti utolsó érzése az volt, hogy minden idegszálában ott vibrál Tara lénye, nyugtalanító nőisége.

IX.

Alighogy megvirradt, Ryne fölkelt, és elmerült a puha hóval borított táj szemlélésében, amely a ház küszöbétől a meredek tengerpartig kitárulkozott előtte, és csak a reggeli illata bírta rá, hogy a veranda hidegét fölcserélje a meleg szobával. Ez hát a Külvilág! Ez a hideg szépség, ez a részegítően friss és gyöngéden simogató levegő, a természetadta ételeknek ez az ínycsiklandozó illata – ez az egész mindenségi Valósággal remegett az izgalomtól meg a haragtól azok iránt, akik annyi éven át megfosztották őt ettől az ismerettől, ettől a tapasztalattól. Aztán elnevette magát a gondolat képtelenségén. Még akkor is mosolygott, amikor Tara reggelizni hívta.

79

– Csak nem a hó derített jókedvre?– Dehogy! – És elmondta, min nevetett, mire a

lány is követte példáját.– Ismerem ezt az érzést. Nekem még ennyi időre

sem volt szükségem, hogy beleszeressek a Külvilágba. – Fölmosolygott a férfira. – De aztán ez a szerelem örökké tartani fog, Ryne.

– Ugyanakkor félek is – mondta Ryne.– Néha van is mitől – jött oda hozzájuk Mabton. –

Lehet, hogy nemsokára magad is megtapasztalod.Az egyik fal mellett keskeny priccs,

ruhásszekrény, amelyben látszólag minden volt, csak ruha nem, meg egy mosdóállvány – ez volt minden, amiről Ryne föltételezte, hogy László személyes szükségleteit szolgálja. Ezenkívül volt még a szobában egy könyvekkel zsúfolt íróasztal, egy szétdobált rajzokkal borított asztal, egy másik asztal, teleszórva összefirkált papírlapokkal – és mindenfelé újabb és újabb könyvek meg papírlapok. A falak teleaggatva térképekkel, amelyeken Ryne fölismerte az eredeti Város régi alagútjait és utcáit meg a jelenlegi Alsóváros modernebb alagút- és utcahálózatát. Néhány percbe tellett, mire az egyik vázlatban ráismert a föld mélyébe lebúvó gerincaknára.

– Üljön le – fordult hozzá László a maga ellentmondást nem tűrő modorában. – Beszédem van magával.

Ryne helyet foglalt. László föl-alá járkált a szoba rendetlenségében.

– Meggyűlt a baja a Koordinátorral? Hogyan vette rá, hogy ilyen gyorsan száműzze?

Hangjából gyanakvás sütött. Ryne félig-meddig el volt erre készülve. László az az ember volt, aki könnyen átlát a fondorlaton. Ryne gondolt erre, és fölkészült a védekezésre is. Így hát az előre kigondolt

80

terv szerint őszintén föltálalt Lászlónak mindent, ami a Koordinátor meg őközötte lezajlott.

László alaposan megrágta magában a hallottakat. A végén azt mondta:

– Így hát a Koordinátor szemszögéből nézve ön az ő ügynöke.

– Igen.László szája mosoly talán mosolyra rándult.– Hazudott magának, Ryne. Ő nagyon is tisztában

van a tervvel, a nagy tervvel, hogy új várost építsünk, kihozzuk oda az alsókat, hogy ott emberhez méltó élethez jussanak, vagyis korlátlanul élvezzék a város és a szabad ég előnyeit.

Ryne meglepődött.– Akkor mire kellettem neki én? Minek biztatott,

hogy tegyem meg azt, amire ön kérni fog, vagyis olvassam el a Könyvet, amely az ön kezébe adja a terv kulcsát?

– A tervnek van egy pontja, amelyet a Koordinátor nem ismer, nem ismerhet. Ezért küldte önt ide, hogy ezt kifürkéssze.

Latolgatta magában a szavait, aztán bólintott.– Hát nem látja? A Koordinátor még nem ismeri,

hogyan tervezzük az alsók kivonulását mostani lakóhelyükről az új városba, hogyan szándékozunk kijuttatni őket az évszázadok óta bezárt kapukon keresztül. És ez nem is csoda, mivel egyelőre magam sem ismerem a teljes választ. Tudni fogom, mire az új város fölépül, eleddig azonban még csak nem is beszéltem róla senkivel.

– Nem értem, hogy… – próbálta közbeszúrni Ryne, László azonban csendre intette.

– A Koordinátor annyit tud, hogy valamilyen akcióra készülünk. Weir, Corso és még egynéhányan csoportokba szervezik az alsókat. Gyakorta összejönnek a csoportvezetőkkel, hogy ébren tartsák

81

bennük a lelket. A Koordinátor elég kémmel rendelkezik ahhoz, hogy erről is tudomása legyen.

Mélyet sóhajtott.– Most már érti? A Koordinátor azt várja magától,

hogy engem olyan helyzetbe hozzon, hogy kénytelen legyek elárulni az emberek kijuttatására vonatkozó tervet. A terv ismeretében aztán föl tud készülni a megfelelő ellenintézkedésekre. Érti, mi történne akkor, ha mi akcióba lépünk, és a Koordinátor a rendőreivel, terrorlegényeivel meg a segédcsapataival keresztülhúzza a számításainkat, és kudarcra ítél bennünket? Az Alsóváros népére az eddiginél is keserűbb sors várna. Ha életben hagynának is bennünket – ha nem éppen azok koncolnának fel kétségbeesésükben és dühükben, akiken segíteni akarunk –, akkor is elveszítenénk minden hitelünket. A fölépített új város ott állna üresen és haszontalanul.

Ryne lassan bólintott. A Koordinátor szeme előtt is ez lebegett. Óvatosan megjegyezte:

– De ha, mondjuk, birtokomba jutna is a terv, addig semmitől sem kellene tartanunk, amíg én nem sietek közölni vele.

– Amíg maga vagy mások, akik tudomást szereznek róla, nem közlik vele, addig igen. Addig biztonságban vagyunk.

– Mások?– Csak nem gondolja, hogy maga az egyetlen

ügynök, akit a Koordinátor megpróbált ide küldeni? Mások is vannak. Elképzelhetetlen, hogy ne lennének. Túlságosan is jól ismeri, ami itt történik…

– Maga az a tény sok mindent elárul neki – vetette közbe Ryne –, hogy Weir meg Corso az Alsóvárosban jár, és szervezgeti a népet. Hisz ő sem ostoba. Az Alsóváros meg hemzseg a kémeitől. Fölcsipegeti a szóbeszédeket, és összerakja. Aztán…

82

– Ez is – szakította félbe László. – De innen is kell hogy valaki tájékoztassa. Nem tudom, ki az, és milyen úton. Csak annyit tudok, hogy ez a helyzet.

Hirtelen sarkon fordult, majd szembenézett Ryne-nal.

– De térjünk rá a legközelebbi föladatra, vagyis hogy ön elsajátítsa a régi nyelvet. – A ruhásszekrényhez lépett. Egy fémdobozt emelt ki belőle. A közeli asztalhoz vitte, és szinte áhítattal ráhelyezte. – Megismeri, Ryne?

Ryne talpra ugrott, és fölnyitotta a dobozt.– A nagyapámé volt – suttogta. Hat kis méretű

könyvecskét emelt ki belőle, a kötésük bepiszkolódott, a jól ismert betűk azonban ugyanolyan tisztán olvashatók voltak a plasztipapíron, mint valaha. – Az én tankönyveim! A mesekönyveim! – Egy füzetet vett a kezébe, saját kezűleg teleírva nyelvtani példákkal. Legalul egy súlyos, vastag kötésű könyvre lelt. – A Könyv! – Ujjaival végigtapogatta a kötés érdes felületét. Fölnyitotta, és az első oldalon meglátta a nagyapja nevét tizenkettediknek azoknak a Mestereknek a sorában, akik valaha használták és továbbadták a Könyvet. Mindegyik névben volt valami közös, egyetlen szó: Ryne.

– El tudja olvasni valamelyik könyvet?Ryne hosszan vizsgálgatta az első oldalt. Ajkai

lassan formálták a jelekhez tartozó szavakat. Egy ideig hangtalanul küszködött a szöveggel, aztán hangosan olvasni kezdte az írást, nyelve nagy nehezen, de azért megbirkózott a rég nem hallott szavakkal.

– Azt hiszem, ha nehezen is, de a legelejét még el tudom olvasni.

– Hadd halljam! – nógatta László.Ryne nekigyürkőzött. Egyes szavak, kifejezések,

83

néha egész mondatok meglepő könnyedséggel csúsztak ki az ajkán, miután belekóstolt a régi nyelv egyedülálló ritmusába. Hamarosan a szavak jelentését is erőltetés nélkül, gépiesen érzékelte. Csak akkor akadt el, amikor megpróbálta László számára lefordítani őket. Megállt, és magában még egyszer végigolvasta az első bekezdést, most már arra összpontosítva a figyelmét, hogy lefordítsa a szöveget. Aztán fennhangon így szólt:

– Ezt olvastam: "Senki emberfia ne merészelje szolgaságra vetni a másikat, mert az ellenkezik az Egyetlen akaratával. Egyik ember sem helyezheti magát a másik ember fölébe, mert ez az Egyetlen megcsúfolása, aki saját kezével mindenkit egyenlőnek teremtett."

Továbblapozott, és a szeme végigfutott a szövegen.

– Emlékszem erre a részre is: "Valaki pedig megtagadja az ő felebarátjától a szellem vagy a test táplálékát, ugyanolyan bűnt követ el, mint aki megfosztja őt a szellem vagy a test szabadságától. Az Egyetlen kiközösíti mindkettőjüket."

– Egészen jól megy – biztatta László.– Kiválasztom azokat a helyeket, amelyek

gyermekkoromban megragadlak a figyelmemet – felelte Ryne. Néhány lappal odább újfent olvasni kezdte: — "Ebből a Városból ki fognak vonulni az elnyomottak, az Egyetlen keze által vezérelve. A hátramaradottak megbélyegeztetnek, és barmok módjára dolgozni kényszerülnek. Éhezni fognak és szűkölködni; életük hasonló lészen ahhoz az élethez, amilyenre egykor az elnyomottakat kárhoztatták. Ezek pediglen azok, akik megtagadták az Egyetlent."

László izgatottan kapkodta a levegőt.– Nem maga találja ki ezeket, Ryne?– Nem. A Könyvben se szeri, se száma az ehhez

84

hasonló passzusoknak. – Ryne gyöngéden behajtotta a Könyvet. – Nagyapám egyszer azt mondta, hagy ez valójában az embernek emberhez való viszonyát magyarázza a történelem folyamán, a történelem kezdeteitől a legelső Mester koráig, aki a hosszú űrutazás magányában megírta a Könyvet.

– Nem csupán a történelem kezdeteitől a Könyv megírásáig – helyesbítette László –, hanem napjainkig. – Szemében vad láng lobbant föl. – És reménykedjünk, hogy a történelem itt megáll, a mi életünkben! Nyugtalanul rótta föl-alá a szobát.

– Hátborzongató, Ryne. Az az utolsó passzus, mintha az írója előre látta volna, mit hoz az idő.

– Nagyapám azt szokta volt mondogatni a tanítványoknak – bólogatott Ryne –, hogy sok minden, ami a Könyvben meg van írva, egyszer valóra válik, és a Mester lesz az eszköz, aki életre segíti azokat az igazságokat. – Ügyelt rá, hogy a hangja szenvtelen maradjon, nehogy László úgy érezze, gúnyolódik vele.

– De nem hiszem, László, hogy én lennék az Egyetlen keze ebben a dologban. Nem én leszek az, aki kivezeti őket a Városból.

László teste megfeszült, inas arca elsápadt, állkapcsán szemmel láthatóan rángatóztak az izmok.

– Azt akarom, hogy ma este olvassa föl azokat a passzusokat a többieknek is – mondta. Kisvártatva hozzátette: – Rövid idő alatt elég sokat fölidézett. Most lássuk, mennyit ért meg ebből a könyvből!

Íróasztalából egy vaskos kötetet vett elő, kétszer olyan hosszút, széleset és vastagot, mint a Könyv. Ryne elé helyezte, és kinyitotta a címlapnál.

Ryne rámeredt a nagyméretű, cikornyás betűkre. Ajkai engedelmesen képezték a hangokat, elméjében azonban semmilyen fogalom nem visszhangzott rájuk.

85

– Nem megy – mondta. – Még nem.László türelmetlenül fölnyitotta egy apró

faforgáccsal megjelölt helyen. Ryne nézte a két oldalt; balra két oszlopban csupa apró betű; jobbra a teljes oldalt kitöltötte egy látszatra valamilyen gépezetet ábrázoló, bonyolult műszaki rajz.

Ryne szeme végigfutott a nyomtatott lapon.– A rövid, közönséges szavakat el tudom olvasni.

De a többinek semmi értelme sincs számomra. Még abban sem vagyok biztos, hogy a hangképüket helyesen értelmezem-e.

László szeme lázban égett.– De rá fog jönni a szavakra és a jelentésükre! A

tövekből! A szövegkörnyezetből! A… a…– Egy szótárból – vetette oda Ryne szárazon. –

Azzal meg tudnám csinálni. De nem azokkal a módszerekkel, amiket ön említett. Én nem tövekből tanultam a nyelvet, László. Én a lomboknál kezdtem, vagyis ismételtem azokat az egyszerű mondatokat, amelyeket a nagyapám meg az apám szájából hallottam.

– Semmiféle szótár nincsen – mondta László. – Weir utánanézett.

– Utánanézett; hol?László rámutatott arra a néhány könyvre, amely a

dobozból előkerült.– Ott, ahol ezeket találta; ahol ön ezeket elrejtette

a rajtaütés éjszakáján. Az ön nagyapja házában.– Nagyapámnak több könyve volt, emlékezetem

szerint legalább tíz, és ezek közt volt egy szótár is. De a tanítványaihoz csak a ládikót vitte magával. Ezek azok a könyvek, amelyeket mindig készenlétben tartott. Ha csak rá nem bukkantak, és meg nem semmisítették őket, a többi könyvnek is ott kell lennie a régi házban.

– Elrejtve? – villanyozódott föl László.

86

– Elrejtve – bólintott Ryne. – Mindent gondosan elrejtett, ami Mester voltáról tanúskodhatott volna.

– És ön tudja, hol volt a rejtekhely?– Ha ott volnék a szobájában, talán vissza tudnám

idézni – felelte Ryne. László biccentett.– Így hát hamarosan visszamegy a Városba. –

Szemét Ryne tekintetébe fúrta. – Nem fél? Elfoghatják.

– Úgy tudom, a Koordinátor olyan parancsot adott ki, hogy hagyjanak békén.

– Ez nagyon szép, föltéve ha valaki hallott a parancsról vagy hajlandó engedelmeskedni neki – jegyezte meg László. – A terrorlegények azonban nem tartoznak a legengedelmesebb állatfajtához.

X.

A következő napokban Ryne rengeteg új ismeretre tett szert. Mabton, Weir meg Corso beavatta őt a gazdálkodás titkaiba, összehozta őt a többi száműzöttel, akik a földeken szorgoskodtak, vagy kis gulyáikat meg méneseiket legeltették szerte abban a hosszú, lapos völgyben, amelyet a külsők bocsátottak Weir és társai rendelkezésére.

Tara meg László kiverte a fejéből azokat a meséket, amelyeket az iskolában tömtek belé, és megismertette vele az igaz történelmet. Esténként pedig a maga erejéből fokról fokra kimerte emlékezete kútjából a régi nyelv valaha megismert egyszerű elemeit.

Meglepetve hallotta, hogy a régi nyelv egykor a Város köznyelve volt, és a külsők még mindig annak egyik változatát beszélik. Mintegy háromszáz évvel azután – magyarázta László –, hogy a Földről jött

87

első telepesek hajótörést szenvedtek ezen a világon, és fölépítették a Várost, megérkeztek a későbbi Magasok. Ezek is a Földről származtak, csakhogy miután már nyolcadik évszázada úton volt – lakható bolygót keresve – a hajójuk, két frakcióra szakadtak. A kisebbik, főként tudósokból álló csoport technokráciát akart alapítani, de alulmaradt. Megpróbálták erőszakkal átvenni a vezetést, de vereséget szenvedtek. Őket és családjaikat minden teketória nélkül belerakták két mentőcsónakba, és a sorsukra hagyták őket. Együtt maradva végül is sikerült itt földet érniük.

László eleinte szenvtelen hangon mesélt, ám egyre jobban belelovalta magát, és a végén már úgy szónokolt Ryne előtt, mintha a piactéren korteskedne.

– Könyörtelen emberek voltak ezek, akikből a Magasok lettek. Már a hajót uralmuk alá akarták dönteni. Ugyanazt csinálták itt is. Az volt – és maradt – az elvük, hogy szinte mindent a keveseknek és alig valamit a sokaságnak. Annak, hogy ki kerül be a kevesek közé, legfőbb mércéje az intelligencia volt. Ezzel pedig szerintük az rendelkezik, aki elég bölcs, hogy elfogadja az ő nézetüket. Ez a nézet a jó és igaz; minden más gonosz és rossz.

A Magasok egykettőre otthagyták a külsőkét, miután rájöttek, hogy nem sokat nyernek olyanok leigázásával, akiknek túlságosan alacsony a technikai fejlettségük ahhoz, hogy gyors fejlődésre serkenthetnék őket. A Város lakóiban azonban megtalálták a számukra kedvező lehetőséget. Ezek szívesen fogadták műszaki újdonságaikat. A jövevények nem hamarkodták el a dolgot; lépésről lépésre beépültek a már amúgy is kettészakadt városi kultúrába, eleinte még tapogatózva, amíg ki nem ismerték az emberek lelki alkatát. Ekkor egyszerűen kezükbe vették a gyeplőt.

88

László keze ökölbe szorult, és parázsló tekintetét Ryne-éba mélyesztette.

– Mit sem ért, hogy a felsők és az alsók egyaránt fölkeltek ellenük. A technika – és ezzel az ellenőrzés – az ő kezükben volt, és nem ismertek kíméletet. Ám nincs az a kis létszámú vezető csoport, amely sokáig tartani tudná magát egy nála ötvenszer nagyobb tömeggel szemben. Végül is kompromisszumos békét kötöttek, amelynek előnyeit főleg azok élvezték, akikből a felsők lettek, vagyis akik az eredeti Városban uralkodtak. A lázadás nem sokat hagyott a Városból, és a romokon a Magasok a gép segítségével fölépítették a mostani, háromszintű Várost.

Tarától Ryne megismerte a Város további történetét, a Városét, amelyet mindig oly magától értetődően vett tudomásul. A Magasok következő nemzedéke, miután az alsók, a felsők egy részének támogatásával, azzal fenyegetőztek, hogy máshol új várost építenek maguknak, elődeiknél is jóval kíméletlenebb elnyomással válaszolt.

– Így értesült László a gép létezéséről – magyarázta Tara Ryne-nak. – Ennek leírása, de sajnos a működés ismertetése nélkül, ma is a Magasok levéltárában található. Az utolsó fölkelés után a Magasok kijöttek a Városból, és lerombolták az eredeti hajó maradványait, abban a reményben, hogy vele együtt a gépet, az energiaforrást meg az első telepesek esetleges följegyzéseit is megsemmisítik. Ezután lezárták a Várost, becsukták a nagy kapukat, és minden kapcsolatot megszakítottak a külsők és a városlakók között. Végső lépésként megtiltották a régi nyelv használatát, és felsőkre, alsókra egyaránt rákényszerítették a magukét.

Ryne megtudta, hogy addig az alsók a régi nyelvet beszélték, míg a felsők többnyire mindkettőt, mivel a Magasok fölépítményéhez kötődött a létük. A

89

Magasok megvetették a szerintük durva nyelvet, és szívesebben használták a sajátjukat. A régi nyelven írott könyvek és mikrokártyák megsemmisítése, no meg az iskola, aztán egy évszázad alatt kiszorította a régi nyelvet, és fölváltotta az ő igényeiknek jobban megfelelő gondolkodási és közlési eszközzel.

Kivéve a Mestereket – gondolta Ryne. Valaha nagy tiszteletben tartotta őket a közösség, az első lázadás azonban illegalitásba kergette őket. Miután megjelent a rendelet, amely a régi nyelvnek a használatát, végül már az ismeretét is bűncselekménynek bélyegezte, még mélyebbre bevették magukat a régi Város odúiba, és minden nemzedékkel fogyatkozott a számuk, míg végül csupán egyetlen Mester maradt.

Mindezt akkor mesélte el neki Tara, amikor először kocsikáztak kettesben, és a csézájuk csendesen kocogott a völgyet keresztező kocsiúton azok felé az alacsony dombok felé, amelyeken túl a külsők legközelebbi telepei húzódtak meg. A férfi abbahagyta a langyos tavaszi napfényben csillogó tenger bámulását, és a lány felé fordult.

– Hogyan építhet László új várost, ha a Magasok megsemmisítették a gépet?

– Az ügynek megvan az iróniája – felelte Tara. – Hogy a történteket meg tudd érteni, vissza kell mennünk azokhoz az időkhöz, amikor bolygónk benépesítése megkezdődött. Az első hajó kényszerleszállása után annak a hegynek az oldalába vágódott be, amely a Várostól elválaszt bennünket; az utasok két táborra szakadtak: azokra, akik a szabad ég alatt akartak megtelepedni, és azokra, akik igényt tartottak egy város oltalmára; egy olyasféle gubóéra, mint a hajó, amely nemzedékeken keresztül magába zárta őket. Így az emberek egy része megépítette magának az első várost; a többiek pedig kivonultak

90

oda, ahová most megyünk, és fölépítették az első telepet.

A két csoport eleinte akadálytalanul érintkezett egymással. Idővel azonban a külsők körében föltűnt egy Messiás, egy ember, aki azt hirdette, hogy a Város a maga technikájával, a természettől való elszigetelődésével a gonoszság megtestesülése. Hogy az egyedüli jó: maga a természet. A Föld történelme nem egy példát ismert, amikor valamilyen furcsa eszme egy adott közösséget a bűvkörébe vont és leigázott. Ez történt a külsőkkel is. Technikai vívmányaikat szántszándékkal lerombolták. Még az építményeiknek sem kegyelmeztek. Helyükbe aztán olyan faházakat emeltek, mint a mi tanyánk; a fatörzseket saját két kezükkel kellett kidönteniük, és lovakkal a helyszínre vontatniuk. Később ércet bányásztak azokban a hegyekben, amelyeket ott látsz kelet felé. Kezdetleges hutáikban fémet olvasztottak, és szerszámokat kovácsoltak belőle. Ez a bolondéria eltartott vagy kétszáz évig. Végül ahelyett, hogy a kultúra fejlődött volna, valósággal elsorvadt.

Voltak, akiknek ez nem tetszett, és visszatértek a Városba, de nem sokan bírták megszokni az erőkupola elzártságát, és újból a Külvilágot választották. A Városban azonban meglátták, mire képes az ember a technika segítségével, és szervezkedni kezdtek az akkori Messiás ellen. A nép kettészakadt. A Messiás követői északra vonultak, minél messzebb a gyűlölt Várostól. A lázadók helyben maradtak.

– Számuk azonban szánalmasan kevés volt – folytatta Tara. – Még most sincsenek többen néhány száznál, ezek is túlnyomórészt a faluban laknak. Eleinte megpróbálták fölújítani kapcsolataikat a Várossal, ott azonban időközben kitört a nagy fölkelés, és a kapuk bezárultak előttük. Ekkor

91

kísérletet tettek rá, hogy életet leheljenek a régi technikába, ez a technika azonban már nem volt sehol. Messze tűnt már az az idő, amikor még ismerték a technikai vívmányokat; sok-sok olyan nemzedék járt a lázadók előtt, amely csupán a soros Messiás szemével látta a civilizációt.

A legnagyobb kárt a nyelv elleni merénylet okozta. Már az első Messiás elkezdte és az utódai kíméletlenül folytatták ezt a hadjáratot. Meghagyták ugyan a régi nyelvet, de az írást természetellenesnek, gonosznak kiáltották ki, és tűzzel-vassal irtották. A századok folyamán a beszélt nyelv visszafejlődött, és megrekedt a mai kezdetleges szinten. Gondolj erre,

Ryne, ha beszélni hallod őket. Ne várj tőlük mást, mint a legelemibb szükségletek legkezdetlegesebb szavakba öntését. Példának okáért Weir és társai magukkal hozták a villamosságot. A külsőknek már nem volt rá szavuk; tőlünk kellett kölcsönözniük. És persze se írni, se olvasni nem tudnak.

A lány az utolsó dombtetőn megállította a lovat, hadd fújja ki magát. Körülmutatott a homokóra alakú völgyön, amely a távoli hegyektől a napfényben villódzó tengerig hosszan elnyúlt alattuk. A közelben Ryne meglátta a léckerítések szabályos négyszögébe zárt földeket. Odébb egy-egy épületcsoport hívta magára a figyelmét; valamennyi hasonlított a tanyájukra. A távolban pedig, ahol a mező a tenger hullámai felé lejtett, egész csomó ház bújt egymáshoz.

– A falu – mutatott arrafelé Tara az új javai. – Ez itt közvetlenül alattunk pedig Amso tanyája. Ha meglátod őt meg a feleségét, jobban megérted, amit a külsőkről meséltem.

Ryne megfeszítette a derekát, amikor ereszkedni kezdtek lefelé a lejtőn.

– És a gép… – fordult a lány felé.

92

– Azt hitted, hogy elfelejtettem, miről társalogtunk? – nevetett a lány. – Amikor a lázadók rájöttek, hogy a Város bezárult előttük, az egyetlen technikai forráshoz fordultak, amelyet ismertek, az első telepes hajóhoz. Minden mozdíthatót elhordtak róla, és a hegyoldal ezernyi barlangjába rejtették. A Magasok nem sokkal ezután megsemmisítették a hajót, nem is sejtve, hogy mi mindent elhurcoltak már róla.

Külön bizottságot szerveztek a hajóról származó dolgok őrizetére. A bizottság aztán egyetlen családra szűkült. Csak ez az egy család tudta, melyik barlangokba mit rejtettek el. Nagyobb biztonság okából minden nemzedékkel újabb és újabb barlangokba hurcolták át kincseiket. Jelenleg Amso az őrző, és ő az egyetlen ember ezen a bolygón, aki meg tudja mondani, hol rejtőzik a gép.

– Tisztában van a rendeltetésével? – Valami halvány fogalma van róla, ugyanis László igyekezett beavatni a titkába.

Ryne fölvonta a szemöldökét.– Hogy akarja László megszerezni és működésbe

hozni a gépet, ha Amsón kívül senki se ismeri a hollétét?

– Amso egyszer megmutatta neki – felelte a lány. – Még akkoriban, amikor László hozzáfogott a terve kidolgozásához. Később Amso mindent új helyre költöztetett. – De megígérte, hogy ha szükségünk lesz a gépre, megmutatja, hol van.

– Szerintem ez így meg is felel Lászlónak – mondta Ryne nyomatékkal. – Nagyobb biztonságban lehet felőle, ha ilyen jól el van rejtve.

A lány a férfira sandított.– Neked is említette a "Koordinátorügynököket"?

– Tétovázott, majd tompán hozzátette: – László nagyon sokat jelent számomra, nagyon közel áll

93

hozzám, de azért a hibái előtt sem hunyom be a szemem.

– Ezek szerint nem hiszel az ügynökökben?– Megengedem, de azért az, amit László művel, az

már valóságos őrület. – Vállat vont. – Mindenesetre megnyugtató, hogy a gép addig is biztonságban van, amíg nem lesz rá szükségünk.

Az erdő borította lejtő aljánál, a lapos völgyfenék peremén, a szélső facsoport árnyékába kormányozta a csézát.

– László említette – fordult Ryne felé –, hogy te meg a Koordinátor… Szeretné hinni, hogy velünk vagy, de hát ismerned kell Lászlót, hogy is mondjam… nem tenné tűzbe a kezét érted.

– Hogy tudnám őt meggyőzni? – fakadt ki Ryne. – Ha nem tudom elolvasni a könyvet, azt fogja hinni, hogy ellene vagyok. Ha meg elolvasom, honnan tudhatja, hogy nem a Koordinátor utasítása szerint járok-e el?

– És addig nem is fogja megtudni, amíg ez az egész be nem fejeződik – bólintott a lány. – Amíg le nem telepszünk az új Városban, és meg nem győződött a segítőkészségedről. – Kikötötte a gyeplőt, és a férfihoz lépett. Kezét könnyedén annak karjára helyezte. – És te, Ryne, mennyire vagy biztos magadban?

– Én mindig biztos voltam magamban – felelte Ryne. – Elveimet egy időre már-már eltemette az a zsírréteg, amelyet a Magasok meg a felsők a maguk jólétével hizlaltak a lelkemre. De ennek vége. Égy idő óta legalábbis.

– Amióta megismerted a te Linne-edet?– Ez csak az utolsó lökést adta meg – mondta.– Ugye, ő nagyon sokat jelent számodra?Ryne-t nyugtalanította a lány hangjának tónusa,

testének közelsége, sugárzó szépsége.

94

– Mint László a te számodra – felelte dacosan.Tara ajka mosolyra rándult.– Azt hiszed, hogy László az én… hogy is

mondják nálatok, felsőknél… az én párom? Ugyan! Lászlónak nincs ideje ilyesmire. Én a magam ura vagyok, Ryne; azért segítek Lászlónak, mert hiszek abban, amit ő művel, és korántsem vak bálványozásból.

– Linne meg köztem sincs ilyesmiről szó – mondta Ryne. – Csupán összeülünk. Jólesik, ha együtt vagyunk. Ha ez szerelem, akkor hát szeretjük egymást.

A lány fölemelte a kezét, és ujjaival megérintette a férfi arcát.

– És őnélküle is biztos lennél magadban?– Igen – mondta Ryne.– És nem félsz attól, mit veszíthetsz? A kudarctól?

Attól, hogy mi várhat rád, ránk, Linne-re, ha kudarcot vállánál?

– De igen – mondta Ryne. – Időnként pokoli félelem fog el.

XI.

Szótlanul folytatták útjukat, míg meg nem érkeztek Amso udvarára, vagyis arra a térségre, amelyet egyfelől a szolid lakóház, másfelől istállók sora fogott közre. Maga Amso a legközelebbi istállóból bukkant elő, izmos kezében kovácspörölyt lóbálva. Középkorú férfi volt, arcát kicserzette az idő. Előreugró álla, mosolyra nehezen nyíló arca mögött nyíltszívűség rejtezett, és Ryne megérezte benne azt az embert, akit szívesebben sorolna a barátai, mint az ellenségei közé.

95

Határozott kézszorítással üdvözölte őket. Beszélte a nyelvüket, bár akadozva és egyfajta erős akcentussal.

– Értesültem a jöveteléről – fordult Ryne felé. – Jöjjön be, és elmondom, ami érdekli.

A házban Ryne megismerkedett Amsónéval, ahogy őt – a férjét is beleértve – mindenki szólította. Magas, csontos, Ryne számára ismeretlen típusú asszony szorgoskodott a fafűtésű tűzhely előtt, amely kellemes meleggel árasztotta el a nagyméretű konyhát. Mosollyal fogadta a belépő vendégeket, aztán könnyed mozdulattal egy korsó erős teát és – mint ahogy Tara megállapította – valamilyen tejszínnel leöntött gyümölcstortát rakott eléjük.

– Most vettem ki a sütőből – kínálta Ryne-t.– Isteni illata van – áradozott. Majd miután

megmerítette a kanalát: – És micsoda ízek! – tette hozzá, lenyelve a falatot.

– Nicsak, nicsak! – jegyezte meg Amso kajánul. – Úgy ömlik belőle a régi beszéd, mintha világéletében itt élt volna köztünk!

Ryne ostoba képet vághatott, mért Tara elkacagta magát. Csak most vette észre, hogy Amsóné a régi nyelvnek egy furcsán ejtett, de érthető változatán szólt hozzá, és ő ugyanazon a nyelven válaszolt neki.

– Látod – mondta Tara –, menni fog a dolog.– Az élőbeszéd segíteni fog – mondta Amso –,

még ha nem ismerünk is sok olyan szót, amire szüksége lesz. Töltsön egypár napot a faluban, és hegyezze a fülét, és egykettőre a jó öreg nyelven fog gondolkodni.

– Amso meg még öt-hat ember Weirtől tanulta meg a mi nyelvünket – magyarázta Tara. – Enélkül nem ismerték volna ki magukat abban a kevés technikában, amit nyújtani tudtunk nekik, és nem tudták volna beszerezni a szükséges dolgokat.

96

Amso büszkén a mennyezetről lógó villanykörte felé lendítette a karját.

– Itt van ez meg egy szivattyúmotor a kúton, meg hasonló dolgok. És ha megépül a város, lesznek olyan gépeink is, amilyeneket László könyve ábrázol: szántógépek meg aratógépek meg fafűrészelő gépek.

A társalgás egyik témáról a másikra csapongott, és nem a Város nyelvén folyt; Amsóné kedvéért időnként rá-rátértek a régi beszédre, jóllehet ilyenkor meg Tara nem értett egy kukkot sem. Ryne sok mindent megtudott a szántóvető életéről, az évszakok változásáról, és bepillantást nyert abba a megállást nem ismerő, könyörtelen munkába, amely a röghöz láncolta az embert.

– De ha egyszer meglesznek a gépek, arra is marad időnk, hogy éljünk – mondta Amso. Szavait a felesége kedvéért régi nyelven is megismételte. Az asszony mosolygott, bólogatott, és kínálgatta őket.

Tara nevetve szabadkozott.– Csak azért jöttünk, hogy bemutassuk Ryne-t, és

megkérjük magukat, nem tölthetne-e valamennyi időt a faluban – szabadkozott. – Meg egy kis tejszínért – tette hozzá.

– Én majd elintézem, hogy a faluban maradhasson, amikor csak kedve kerekedik – mondta Amso. – A tejszínt meg mindjárt hozom. Jöjjön, Tara, nézze meg az új borjúmat. – Majd incselkedve Ryne felé: – Meséljen addig Amsónénak a Városról. Telhetetlen kíváncsisággal fogja hallgatni.

Amsónéval egyedül maradva folytatta a teázást, és akadozva megpróbálta leírni, hogyan élnek az emberek a nagy Kupola alatt. Az asszony László tanyájánál sohasem került közelebb hozzá; tudomást sem vett volna róla, ha az emberek szóba nem hozzák, és ha nem látja a Városnak az éjszakai égre vetített visszfényét. Ryne minden igyekezete kárba

97

veszett, hogy megmagyarázza neki az ottani életet, és nagy kő esett le a szívéről, amikor Tara visszajött érte.

Hazafelé ügetésre fogták a lovat. Ryne egy teli korsó tejszínt szorongatott a térde között. Gondolatai Amso körül jártak.

– Jó kezekben van nála a gép őrizete? – szólalt meg váratlanul.

– Amsónál? Kitűnő ember – helyeselt a lány. – Szilárd jellem.

– Tudja vajon, hogy mi mindent rejteget a barlangban? – érdeklődött Ryne.

– Kötve hiszem. – A lány kíváncsi pillantást vetett rá. – Mi jár a fejedben?

– Egy szótár – felelte Ryne. – Könyv vagy mikrokártyák. Nagyapámnak volt szótára. Lehetetlen, hogy csak az az egy lett volna.

– László azt mondta, hogy hamarosan a Városba mégy szótárvadászatra. A férfi bólintott.

– De ha nem találnék, arra gondoltam, hátha van egy a barlangban is.

– Majd észben tartjuk – helyeselt a lány. – Ha egyáltalán szükséged lesz még rá a faluban töltött idő után.

– Ha nem nagyobb a szókincsük, mint Amsóé, akkor szükségem lesz rá – felelte Ryne szárazon.

Másnap délután költözött le a faluba, öt nap múlva tért vissza, büszkén, hogy először, egyedül lovagolhat, az arcára azonban kiült a csalódás. Szó se róla, érdekes öt nap volt. Sok, vele egy gondolaton levő emberrel találkozott, és olyan életformával ismerkedett meg, amelyről korábban sejtelme sem volt. Megfigyelte a szorgos iparosokat, a pörölyét forgató kovácsot; végigült egy falugyűlést, amelyen töviről hegyire megvitatták egy új ivóvízforrás ügyét. De maga is megfogta a dolog végét. Minderről

98

számot adott a vacsoraasztalt körülülő kíváncsi hallgatóság előtt.

– A nyelvről beszélj, ember! Mi van a nyelvvel? – szakította félbe türelmetlenül Weir.

– Beszélek az ő szintjükön, mintha köztük születtem volna – vallotta be Ryne. – De ez jóval egyszerűbb nyelv, mint amilyet nagyapámmal beszéltünk. Hiába noszogattam őket, együgyűségükben nem emlékeztek egyetlen olyan szóra sem, amelynek hasznát vehetnénk.

Körülnézett az asztalnál ülőkön, és a tekintete találkozott Lászlóéval.

– A szótár nélkül semmire sem megyünk.– Reggel indulunk – szögezte le Weir. Egyikről a

másikra nézett. – Szerintem egész az alagútig lóháton mehetünk.

– Hányan mentek? – kérdezte Tara.– Mabton, Ryne meg én. Ennél több fölösleges.– Akkor én lemegyek Amsóhoz, és beszélek vele a

barlangban levő holmikról – mondta Tara. – Arra az esetre, ha nem járnátok sikerrel. – Lászlóra mosolygott. – Hacsak neked nincs valami más a számomra.

– Az is ér annyit, mint akármi más – felelte.Később, amikor Ryne magára maradt Lászlóval,

mentegetőzve fordult hozzá.– Sajnálom, hogy nem jutottam előbbre. – Majd

gondolkodás nélkül hozzátette: – Remélem, ön többre jutott a terv utolsó lépcsőjével.

László tekintete majd fölperzselte.– Kíváncsi, ugye, hogy holnap legyen mit

továbbadnia a Koordinátornak a Városban.Ryne tisztában volt vele, hogy észokokkal állná a

sarat Lászlóval. Érzelmi szinten azonban tehetetlen volt a fejébe toluló haraggal szemben. Nagy nehezen lenyelte a kitörni készülő káromkodást, és

99

fölegyenesedett. Aztán csak annyit mondott:– Ha csak ennyire bízik meg bennem, akkor minek

tűr meg itt?– Én csak magamban bízom meg – pattogott

László. – Ha tiszta a lelkiismerete, akkor leperegnek magáról ezek a megjegyzések. – Merev és hajthatatlan szavai mélyén elrejtett némi engesztelést is a maga módján. Ryne-nak mégsem volt maradása mellette. Kivonult az ebédlőbe a könyvei mellé, és a régi nyelv gyakorlásába temetkezett.

Későre járt, amikor Weir még mindig ott találta.– Korán indulunk. Jobb, ha lefekszel.– Majd ha álmos leszek – hárította el Ryne.Weir fölvonta a szemöldökét.– László mart le? – Elvigyorodott. – Engem a múlt

héten egyenesen azzal vádolt meg, hogy titkos leadom van a Koordinátorhoz. – Medvemancsával megmarkolta Ryne vállát. – Gyere aludni, öreg fiú. László olyan, amilyen. Nem kell komolyan venni, amit ilyenkor fecseg.

Helyes – gondolta Ryne –, de mihez fog László kezdeni, ha ő maga netán mégis komolyan veszi, és rögeszmévé fajul nála az efféle gyanakvás? Ha arra kerülne a sor, könnyen elbánhatna Lászlóval, ám László nem az az ember, aki nyers erőszakhoz folyamodnék.

A Koordinátor áttanulmányozta az asztalán fekvő jelentést, és becsengette a titkárát.

– Ryne a Városba készül. Sőt azóta már meg is érkezhetett a régi Városba. Bizonyos, hogy a rendőrök ezúttal megkapták az utasítást? Nehogy bántódása essék!

100

– Biztos vagyok benne – felelte a titkár. – De azért rögvest küldök egy erősítést. – És már indult volna, de a Koordinátor parancsoló hangja megállította:

– Elkészítette a jelentést arról a nőről, Linne-ről?– Ma meglesz – jelentette a titkár. Majd

gondterhelten hozzátette: – Annak kockázata, hogy itt fogjuk a Felsővárosban…

– Elenyésző ahhoz képest, ha kudarcot vallunk – fejezte be a mondatot a Koordinátor élesen. Az előtte levő jelentésre bökött. – Semmi kétség, hogy Ryne döntött. Keresztet vethetünk rá, ha egyáltalán valaha is számíthattunk a hűségére.

– De ha egyszer ő az egyetlen, akin keresztül tudomást szerezhetünk László végső tervéről – kezdte a titkár.

– Ha egyszer, ha egyszer… az biztos, hogy ha sikerül neki lefordítani a Könyvet… – Ismét a jelentésre bökött. – Annyi szent, hogy önszántából nem fogja nekünk elárulni. Ezért van itt még mindig a lány, épen és sértetlenül, olyan információk csatornájaként, amiket én táplálok bele.

Türelmetlenül előrehajolt.– Erőltesse meg a képzeletét. Próbálja kitalálni,

hogy fog viselkedni Ryne, ha megtudja, hogy ez a nő, a párja, a mi foglyunk, de sértetlenül megkaphatja, mihelyt elvégzi a rábízott föladatot.

– Ilyen erősen kötődik hozzá?– Egykor igen – mondta a Koordinátor. – És azt

hiszem, változatlanul. – Aztán bólintva hozzátette: – Ám lehet, hogy magának van igaza. Bizonyság kedvéért tehetünk egy próbát… – Elhallgatott, és a titkár háta mögötti falra meredt. – Még ma. Amíg Ryne a Városban tartózkodik.

101

Ryne meg volt elégedve magával. A közmű gerinchálózatát rejtő kövér henger lapos tetején állt, és Weirre mosolygott. Erősnek érezte magát, frissnek, holott jókora utat tettek meg pihenés nélkül alagútról alagútra, létrákon fel, elhagyott régi folyosókon át.

– Ismered az innen oda vezető utat? – érdeklődött Weir.

– Aligha. Gyerekkoromban sohasem jártam ezekben az alagutakban. Weir bólintott.

– Egy helyütt ki kell bújnunk az alagútból – figyelmeztette. – Készülj föl rá, hogy ha intek, nekiiramodj. – Ajkát csücsörítve mély hangon füttyentett. – Ez azt jelenti, hogy tiszta a levegő, jöhetsz. – Újból füttyentett, ezúttal élesebben. – Erre a jelre azonnal bújj vissza!

Ezzel megindult a tágas akna felé, majd pár lépéssel odébb bekanyarodott egy – Ryne-nak legalábbis úgy tűnt – soha véget nem érő elágazássorozatba. Az utolsó folyosó végén létrába ütköztek. Weir előreindult, és az utca szintje alatt megpihent.

– Itt van az a hely, ahol kénytelenek vagyunk megmutatkozni. Csak jó félutcányi távolságra innen bújhatunk el ismét. Gyere szorosan a nyomomban. Amint fölnyitom az aknafedőt, uccu neki, de szaporán.

Ryne fölzárkózott Weir mögé, hogy csupán egy létrafok választotta el a fejét annak lábától.

– Most! – mondta Weir, és egyetlen lökéssel fölnyitotta a fedőt. Elöntötte őket a fény meg az Alsóváros bűze. Weir elrugaszkodott, és eltűnt a nyílásból. Ryne föltornázta magát a mocskos útburkolatra Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a távolban mozgást látott volna, de semmi; életnek nyoma sem mutatkozott.

102

Weir visszacsukta az aknatetőt, és megiramodott a legközelebbi utcasarok felé Ryne szorosan a nyomában loholt. A sarkon túl Ryne lefékezett, hátrafordult, és a falhoz lapult. Előreóvakodott, és a sarok mögé kukucskált. Az utca túlsó végén, amelyet az imént hagytak maguk mögött, egy rendőrkocsit pillantott meg. Feléjük közeledett, de lassan, szinte araszolva.

Weir halkan füttyentett. Ryne feléje fordult és intett.

– Rendőrség.Weir egy pillantást vetett arrafelé, aztán megrázta

a fejét.– Nem úgy néz ki, mintha valakit üldöznének –

mondta. Majd miután egy darabig figyelte őket: – Mi az ördögöt akarhatnak, hogy így kígyóznak járdától járdáig? – Aztán türelmetlenül legyintett. – Szedjük a lábunkat, mielőtt még kiszagolnának bennünket. Látod azt az ajtót azon az öreg házon a háztömb közepén?

Már éppen nekikészülődtek, hogy átvágjanak az utcán a túlsó oldalon levő ház felé, amikor közvetlenül előttük két terrorlegény ugrott ki az egyik pincebejáratból. Két fiatal, jól megtermett, várakozásteljesen vigyorgó suhanc.

– Futás! – csattant Weir hangja.– Kettő elől? – tiltakozott Ryne. Arckifejezésük

láttán, mint mindig, most is fölforrt benne a vér. Szinte reszketett a vágytól, hogy összetörje a csontjukat, hogy letiporja őket az egyetlen érvvel, amire hallgattak: a nyers erővel.

– Kettő a fenét! – intett a fejével Weir.Az ajtóból, ahol menedéket reméltek, két másik

terrorfiú lépett elő, az előbbieknek szinte ikertestvérei, arcukon ugyanazzal a vigyorral. Weir

103

elkáromkodta magát. A távoli sarkon egy rendőrkocsi fordult be, és eltorlaszolta az utcát.

– Csapda!– Az a kettő odaát a tiéd – mondta Ryne. – Én

elintézem ezeket, és bent találkozunk.Ryne sejtette, hogy Weir, kora ellenére, el tud

bánni két terrorlegénnyel. Nemegyszer tanúja volt Weir erejének, ő maga meg őt is fölülmúlta a szabadban eltöltött hetek után.

Tekintetével elkísérte Weirt, aki megindult a túloldal felé. Maga meg eltökélten célba vette a két legközelebbit. Ezek arcán feszesebbé vált a vigyor. Ryne két karját lazán lóbálta a csípője mellett, mintha eszébe sem jutna támadni. Két méterre voltak egymástól, amikor a két siheder megtorpant. Egyikük elröhögte magát.

– Semmi verekedés, kiemelt! Csak egy üzenet. Az asszonyod bajban van. Ryne döbbenten megállt.

– Mi az ördögöt beszélsz?! – Tekintete elsiklott a fejük mellett, a rendőrautóra, amely a sarkon várakozott.

– A párod, Linne nevezetű – mondta a suhanc. Fejével a túloldali öreg épület felé biccentett. – Menj és nézd meg.

Ryne sűrű átkokat szórt feléjük.– Ha egy haja szála is meggörbült…– Ugyan mért bántottuk volna? – szólalt meg a

másik. – Tudtuk, hogy előbb-utóbb erre fogsz vetődni. Gondoltuk, szívesen találkoznál vele, ha úgy adódik.

– Menj csak – biztatta az első. – Kerülj beljebb.Ryne Weir felé pillantott, aki a túlsó járdán nézett

farkasszemet a terrorlegényekkel, hol ökölbe szorítva, hol ellazítva a tenyerét. A terrorlegények a nyitott ajtó felé hátráltak. Weir a helyiség belsejére meredt.

– Linne! – kiáltott Ryne felé. – Linne ott van benn,

104

meg egy tucatnyi ezekből az állatokból. – Hangja kiáltásba siklott és elcsuklott. Ryne még sohasem látta őt magánkívül.

– Hallottam – felelte Ryne, és szembefordult a terrorlegényekkel. Váratlanul rájuk vetette magát. Még mielőtt elfuthattak volna, elkapta a karjukat. Fejüket kíméletlenül összekoccintotta. Aztán elengedte őket. Az egyik tántorogva tapogatta az arcát, ahol a másik homlokával találkozott. A másik szédelegve rázta a fejét. Ryne újból nekik esett. Öklével teljes erőből lesújtott a közelebb állóra, hogy az nekivágódott a falnak. Onnan a földre csúszott, és mozdulatlanul elnyúlt. Aztán a másik felé indult. Ez sarkon fordult, és botladozva-tántorogva futásnak eredt.

A rendőrkocsi is mozgásba lendült. Ryne irányt változtatott, és egyenesen arrafelé rohant. Látta a két arcot az egyensapka alatt, a vezető meglepett ábrázatát, amint a sofőrülés melletti ajtót föltépve kirántotta a kocsiból. A rendőr kisiklott a kezéből, és magasra emelte a botját. Ryne elkapta a csuklóját, és megcsavarta. A csont reccsenve kettétört, és a rendőr felüvöltött. Ryne estében elkapta a botot, megsuhogtatta, és tigrisként a járműre ugrott.

A rendőr kivágta az ajtót, kitépte magát az ülésről, és futásnak eredt. Társa, törött csuklóját tapogatva, követte a példáját. Ryne a feje fölé emelt bottal megtorpant. Aztán előrecsúszott az ülésen, és a műszerfalról leemelte a rádiótelefon kagylóját.

A Központi Ügyelet jelentkezett.– Azonnal kapcsolja a Koordinátort! – csattant

Ryne hangja. – A nevem Ryne.Semmi vita, semmi ellenkezés. Egy kattanás, és

másodperceken belül meghallotta a Koordinátor hangját.

– Ryne?

105

– Igen, Ryne. A terrorlegények itt lent az egyik raktárhelyiségben fogva tartják Linne-t. Ha azt akarja, hogy a megbízatását teljesítsem, tegyen róla, hogy kiszabaduljon a kezeik közül. Szép kis közbiztonság, mondhatom, hogy…

A Koordinátor nyugodt hangja félbeszakította:– Semmi bántódása nem esett, Ryne. Tökéletes

biztonságban van. Fél órán belül itt lesz a Felsővárosban. – Szárazon elnevette magát. – Csupán azt akartam, hogy tudja, mire számíthat, ha úgy adódna. Nem szeretném, ha bedőlne Lászlónak. Megértett engem, Ryne?

– Megértettem – felelte Ryne. Ádáz dühe egyszerre elpárolgott. Ehelyett valamiféle hideg, néma harag telepedett mélyen a belsejébe, mintha a gyomra jégtömbbé fagyott volna.

– Próbára tettük magát – mondta a Koordinátor. – Lásson a föladatához.

És megszakította a vonalat. Ryne a helyére akasztotta a kagylót, és megfordult. Weir ott állt a jármű mellett.

– A Koordinátor… – kezdte Ryne.– Hallottam. Linne-t elvitték, aztán bezárták az

ajtót. – Weir leplezetlen kíváncsisággal méregette. – Remélem, nem ringattad bele magad abba a hitbe, hogy simán fog menni a kettős játék? És nem tartottad ostobának a Koordinátort?

Ryne tagadólag ingatta a fejét, és kikászálódott a járműből.

– Ahogy elintézted azokat a suhancokat meg a rendőröket – folytatta Weir –, nem azt mutatja, mintha közömbös lenne számodra Linne.

– Igaz – felelte Ryne.– Mit csináltál volna, ha nem próbatételről van

szó? Ha komoly a dolog? – faggatta Weir. – Beadtad volna a derekad?

106

Ryne üres tekintettel meredt maga elé.– Nem tudom – felelte. – Nem tudom.

XII.

Ettől kezdve senki sem zavarta őket. Az ódon épületbe újabb létrán ereszkedtek le, majd – Ryne legalábbis úgy vélte – valóságos útvesztőben bolyongtak, bár Weir gondosan elmagyarázta, milyen jelnél kell balra, milyennél jobbra fordulniuk, vagy egyenesen előre tartaniuk.

A végén egy tágas hodályban találták magukat a jelenlegi Város alatt. Az egyetlen fényforrás egy reflektor volt, olyan, amilyet Mabton az alagútban nyomott Ryne kezébe. Ezt úgy helyezték el, hogy megvilágította a félkörben fölsorakozó mintegy ötven ember arcát, valamint a velük szemben álló Ryne-t és Weirt.

Ryne csendesen meghúzta magát, mialatt Weir beszámoltatta az embereket. Beszámolójuk rövid volt és velős, és mindegyik ugyanoda lyukadt ki: hadnagyaik és azok alárendeltjei alig-alig találkoztak olyan alsóval, aki ne lenne kész elvonulni, mihelyt a siker legkisebb reményét megcsillantják előttük.

Weir elmagyarázta Ryne-nak, hogy minden egyes jelenlevő alá tíz ember, tíz hadnagy tartozik, akik a maguk részéről újabb tíz-tíz ember fölött rendelkeznek. És ez utóbbiak azok, akik a nép között mozognak, kifürkészik az emberek véleményét, a lelkükre beszélnek, és fölrajzolják előttük az immár oly közelinek tűnő jövő képét. Ryne azt is megtudta, hogy a maradni akarók főleg az öregek meg az olyan asszonyok köréből kerülnek ki, akiknek kisgyerekük és dolgozó férjük van. Weir ezt is, akárcsak a

107

beszámolók többi részét, közömbös biccentéssel vette tudomásul.

– Ez érthető – mondta. – Ami a legöregebbeket illeti, itt nem sokat tehetünk. Sokan nem is bírnák el a helyváltoztatást. A nőkkel azonban más a helyzet. Adjátok ki az embereknek, hogy tudják meg pontosan, kikről van szó. Aztán beszéljenek a férjükkel, és próbálják megszerezni a beleegyezésüket, hogy ha szükséges, kölykeikkel együtt erővel magunkkal vihessük őket.

Mélyet sóhajtott, és állával Ryne felé bökött.– Itt van az a nagy fogás, amiről legutóbbi

gyűlésünkön említést tettem. Itt van a magyarázata, hogy többé már nem pusztán reménykedünk; most már biztosak vagyunk a sikerben. Ez itt Ryne.

A második sorban valaki megszólalt:– Hallottam róla. Egy kiemelt, akit száműztek.Weir intett a fejével, és hátrább lépett. Ryne egy

lépést tett előre.– Úgy van – mondta. Ezek számára is

készenlétben tartott egy egyszerű, ám hihető történetet. – Amikor megtudtam, hogy szükségük van rám a külsőknek, száműzettem magam.

Az emberek várakozóan néztek rá; tekintetükben egyelőre sem hit, sem ígéret nem látszott.

– Az én nagyapám volt az utolsó Mester – mondta Ryne. Meghallotta az emberek mocorgását, suttogását, a halk sóhajokat. – Ismerik azt a tervet, hogy új várost akarunk építeni. Azt is tudják, hogy még megvan az a gép, amellyel a mostani Várost fölépítették. A bökkenő ott van, hogy a gép használati utasítását a régi nyelven írták. Nagyapámtól megtanultam a régi írás ismeretét, ezért fordultak hozzám a külsők, hogy legyek segítségükre a használati utasítás megfejtésében.

Egyes arcok reményt, mások kételyt tükröztek.

108

– A gépről szóló könyvben mások a szavak – folytatta –, de már tanulom őket. Hamarosan eleget fogok tudni ahhoz, hogy nekivághassunk az új város fölépítésének.

– Mikor lesz az a hamarosan? – kérdezte egy hang.Ezt a kérdést Ryne maga is föltette magának, de a

felelettel még adós maradt.– Nem tudom – ismerte be. – De nekem

ugyanolyan sürgős, mint önöknek. Talán még sürgősebb. Az én… az asszonyom a Felsővárosban van. Magamnál akarom tudni őt. – Lassan körbehordozta tekintetét az arcokon. – Sokuk ismeri őt. Linne-nek hívják.

Látta, hogy erre számos arc megenyhül, és többen köréje sereglenek. Szavait gondosan mérlegelve hozzájuk fordult.

– Mondják meg a kételkedőknek, a bizalmatlanoknak, a megfélemlítetteknek, hogy nem is olyan régen fogalmam sem volt a Külvilágról. Egy idő óta azonban ott élek. Ott lelem meg a kenyerem, a hajlékom, az öltözékem. Egy lépést tett előre.

– Láttam a napot, és éreztem melegét. Láttam a tengert. Belélegeztem a kinti levegőt. Emberek élnek ott, emberek, akiknek ősei ugyanazzal a hajóval jöttek ide, mint az önökéi. Szabad emberek. Vigyék hírül ezt a többieknek.

Saját magát is meglepte és kimerítette érzelmi felbuzdulása. Hátralépett, és maga elé engedte Weirt. Ez csak annyit mondott:

– Meséljetek nekik a napról.A gyűlés feloszlott; a legközelebbi időpontját Weir

egy ciklus múlva tűzte ki. Aztán Ryne-nal együtt szótlanul nekivágtak a visszaútnak az alagútlabirintuson át, olyan fordulókat téve, amiket Ryne semmiképpen sem ismert volna fel. Két alkalommal maga Weir is habozott, és csak aztán

109

indult el egyenesen előre. Egy létra lábához értek, amelynek a teteje beleveszett a sötétségbe.

– A régi házatok előtt fogunk fölbukkanni. – Lámpája visszavert fényében megkereste tekintetével Ryne arcát. – Próbáld meg visszaidézni magadban a ház elrendezését. Lehet, hogy nem lesz sok időnk. A mostani lakók nem a mi embereink.

– Akár bekötött szemmel is eligazodok – mondta Ryne, és megindult fölfelé a létrán.

Az utca ugyanolyan piszkosszürke volt, mint amilyennek emlékezetében megmaradt; a házak látszatra nem sokkal voltak mocskosabbak, mint sok évvel ezelőtt. Meglepetve nézte az ismerős ajtót: még most is tisztán látszott az ajtófélfán a rajtaütés hagyta nyom egy jókora sebhely formájában. Furcsállotta, hogy azóta sem tüntették el.

Megvárta, amíg Weir is fölkapaszkodik mögötte, és előreindult az ajtó felé. Bárki lakott is most itt, törvénytisztelő ember lehetett, mert az ajtó nem volt kulcsra zárva. Föltárult előttük az alsó folyosó.

– Balra az egész földszinti traktus a folyosó végéig a miénk volt. – Maga előtt látta a három szobát, négy ember étkező-, alvó-, főző-, pihenőhelyét. Megállt az első ajtó előtt.

Elfordította a kilincsgombot, és a szobában találta magát. A sötét helyiséget csupán a Városnak az egyetlen ablakon át beszűrődő derengése világította meg. Az asztal mellett egy asszony etette kisgyermekét. Fáradt szemében riadtság tükröződött.

– Nincs mit tartania tőlünk – nyugtatta meg Ryne. – Valaha itt laktam, és most eljöttem, hogy viszontlássam a helyet.

A háta mögött Weir is belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Hátát a csukott ajtónak vetette. Az asszony némán követte fejével Ryne tekintetét, aki balról jobbra lassan végigvizsgálta a

110

szobát. Egyes bútordarabokra, a székekre, az asztalra, ráismert. Nagyapja priccse mellé azonban egy nagyobb ágyat állítottak, az oldalfal mellől pedig hiányzott a jól ismert ruhásszekrény.

– A ruhásszekrény. Hova lett a szekrény? – kérdezte Ryne.

– Nem fértünk tőle – felelte az asszony. A hangja telt volt. – A szomszédok elvitték. Ruhát adtak érte a gyereknek. Régi göncöket.

– Ezek szerint sohasem használta? Ki sem nyitotta?

Az asszony arcára kiült a tanácstalanság.– Használtuk egy darabig, de aztán nem fértünk

tőle, és elcseréltük. – Kis kuncogó nevetéssel hozzáfűzte: – Valamit benne felejtett tán?

– Igen – felelte Ryne. Kezével négyszöget formált a levegőben. – Egy dobozt. A fenékdeszka alatt. A fenékdeszka meg a padló közötti résben.

Ryne figyelmét nem kerülte el az asszony szemében egy pillanatra fölvillanó ravaszkás szikra.

– És ha láttam? – mondta. – Köthetnénk egy botot.Ryne Weirre nézett. Saját zsebeiben semmi

olyasmi nem volt, ami az asszony tetszését megnyerhetné. Weir kirakta eléje Zsebei tartalmát: két kovácsolt szöget, egy drótdarabot és egy apró alátétet, amelyet kalapáccsal maga egyengetett ki.

– Ez minden, amivel szolgálhatunk – toldotta meg.Az asszony tagadólag ingatta a fejét, és nyelve

hegyét keskeny, kékes ajkai közé dugta.– A bakancs – biccentett Ryne lába felé. – Éppen

jó lesz az emberemnek. Aki kicsi ugyan, de nagy lábon él a lelkem.

Ryne habozás nélkül levetette a bakancsát.– Mit ad érte?– Amikor fölemeltük a szekrényt, megtanátam a

dobozt – mondta. – Most is megvan.

111

Ryne is meg Weir is észrevette, hogy az asszony tekintete a nagyobbik ágy felé villan. Weir az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett, és benyúlt alája. Egy nagyobbacska lapos fémdobozt húzott elő.

– Csak lassan a testtel! – tiltakozott az asszony. – Cseréről vót szó.

– Az attól függ, mi van benne – mondta Weir. – Fölnyitotta a doboz fedelét, és gondosan kirámolta belőle a tartalmát: ócska rongyokat, egy házi készítésű játékot meg mindenféle kacatot, amit az asszony évek során elraktározott. – És a könyvek?

– Ja, a könyvek! Mi hasznát vettük vóna annak a fura írásnak? – Megszabadútam tűlük.

– Kivel cserélte el?– Nem tuttam elcserélni őket. – Az asszony

hangjában elégedetlenség érződött. – Az az ostoba uram begyulladt. Azt mondta, hogy még bajunk lehet az öregember miatt, aki azelőtt itt lakott. Az a bolond. Ezért kihívta a rendőröket, akik elvitték a könyveket.

Ryne visszahúzta a bakancsát. Az asszony elkámpicsorodott. Weir az asztalra rakta a szögeket, a drótot meg az alátétet.

– Adja oda a férjének. Ha másra nem, jó lesz játszani a fiának.

Ryne-nal némán elhagyták a szobát.Már az utcán voltak, amikor Weir végre

megszólalt:– A rendőrök. Vajon ők mit csináltak velük?– Ha volt eszük, jelentették fölfelé a Koordinátor

hivatalának – felelte Ryne. – Ő aztán rájuk tette a kezét.

– Akkor hívd föl őt újfent, és tőle kérj szótárt – tréfálkozott Weir.

– Miért is ne? – mondta Ryne készségesen. – Hol van a legközelebbi távbeszélő állomás?

112

– A sarkon túl, az élelmiszer-elosztónál – mondta Weir. – A vesztedbe rohansz. Rendőrökbe találsz ütközni.

– Semmi baj nem lesz – nyugtatta meg Ryne. – Linne a kezében van.

– Erre – mutatta Weir a kezével. Balra fordultak.– Most már emlékszem – mondta Ryne, és

meggyorsította a lépteit.Aprócska kis bolt volt, mint általában az

alsóvárosi elosztóhelyek; a legfontosabb élelmiszereken kívül jószerivel semmi mást nem tartottak. A ráccsal magasított pult mögött egyetlen kiszolgáló ácsorgott, egy kiszolgált gyári munkás, aki hosszú évek hűséges munkájával érdemelte ki ezt a pozíciót. No meg azzal – gondolta Ryne –, hogy a Koordinátor besúgója volt. A kiszolgáló háta mögött zárt dobozokban sorakoztak a különféle élelmiszerek.

A kiszolgáló tekintete Ryne-ról Weirre siklott, és két szeme tágra meredt barázdált arcán. Koránál fogva még ismerhette Weirt, arcának döbbent kifejezése valóban erről tanúskodott. Ész nélkül a pult végéhez ugrott, és előrántotta alóla a telefont.

– Kár vesztegetnie az időt a rendőrökre – mondta Ryne. – Kérje a Koordinátort. Mondja meg, hogy Ryne kíván ismét beszélni vele.

Az öregnek a lélegzete is elakadt.– Ryne! Elment az esze, csak így megjelenni itt!– Hívja csak – erősködött Ryne. Majd látva a

makacs ellenkezést az antik vonásokon, hozzátette: – Csak kellemetlensége lehet, ha hiába idecsődíti a rendőröket. Ők is csak a Koordinátort hívnák föl.

Az öreg összeszorította a száját, aztán kelletlenül fölemelte a kagylót.

– Ez itt az 5. körzeti élelmiszer-elosztó. Egy illető azt állítja, hogy Ryne-nak hívják. A Koordinátorral akar beszélni.

113

A hallgatót lekapta a füléről, és a rácson keresztül morogva Ryne felé nyújtotta.

– A maga baja, nem az enyém – dörmögte.Ryne kézbe vette a telefont. A Koordinátort már

kapcsolták.– Néhány évvel ezelőtt – kezdte – nagyapám

könyveit átadták a rendőrségnek. Egy közülük a régi és az új nyelv szótára volt. Szükségem lenne rá.

– Nem emlékszem – mondta a Koordinátor. – De mintha lett volna egy rendőrségi jelentés… Várjon! – tette hozzá kis szünet után.

Ryne egy ideig nem hallott mást, csak a telefonvonal halk zümmögését. Közben Linne-re gondolt, és elfordult, hogy se az öreg, se Weir ne láthassa az arcát. Gondolatait a Koordinátor hangja szakította félbe:

– Sajnálom, Ryne. A jelentésben valóban az áll, hogy átvették a könyveket. Ennek tizenöt éve. De előbb megsemmisítették őket, és csak azután küldték föl a jelentést.

– Igazat mond?A Koordinátor láthatóan nem sértődött meg.– Igazat. Ugyanúgy sajnálom, akárcsak maga.

Anélkül kell megoldania a föladatát.– Csakhogy így több időre lesz szükségem –

mondta Ryne.– Vegyen igénybe annyi időt, amennyire szüksége

van, de ne többet. – És a vonal megszakadt.Ryne visszaadta a telefont.– A rendőrök megsemmisítették – fordult

Weirhez.Ezúttal egyikük sem szólt egy szót sem, míg

vissza nem tértek a Közmű Központban várakozó Mabtonhoz.

– Soká maradtatok – fogadta az őket.

114

– Volt egy kis zűr – mondta Weir. Útközben töviről hegyire elmondott neki mindent.

Ryne magán érezte Mabton tekintetét. Hátrafordult, és elkapta a másik szemében a kíváncsisággal vegyes gyanakvást.

– Mi lesz – szögezte neki Mabton –, ha Linne-nel a birtokában válaszút elé állít téged, Ryne?

– Azon töröm a fejem, hogy fölmegyek a Felsővárosba, és kiszabadítom őt – mondta Ryne.

– Ugyan! – intette le Weir. – Ez képtelenség. Nagyon is szükségünk van rád. Valami más módot kell találnunk. – A hangjában gyöngédség érződött. – Linne-nek megvan a magához való esze. Biztosan talál valami kiutat.

– A Koordinátor aligha fog erre alkalmat adni neki – ellenkezett Ryne. – Nagyon is tisztában van vele, milyen ütőkártyát tart a kezében. Rács mögé fogja zárni.

Weir megtorpant, és szembefordult Ryne-nal.– Nehogy minket is rákényszeríts, hogy veled is

azt tegyük. Nehogy eszedbe jusson, és magad próbáld kiszabadítani őt. Most, amikor ilyen közel vagyunk a sikerhez. Hadd gondolkozzunk a dologról.

– Ő nem a te… asszonyod! – fakadt ki Ryne dühösen.

– De az én unokahúgom – mondta Weir. – Az egész családból csak ketten maradtunk egymásnak. – Megfordult, és újból nekivágott az alagútnak. – Add a szavad.

– Hát jó – mondta Ryne, és utánuk cammogott.

XIII.

Késő éjjel meghánytak-vetettek mindent, másnap

115

pedig Tara ellovagolt Amsóhoz, hogy beszéljen vele. Visszatérve jelentette, hogy Amso reggel itt lesz, és megmutatja az utat.

– Az a gyanúm, hogy utána egyik éjjel kisurran, és mindent odébb hurcol – mondta László fanyarul. Fáradtnak látszott, és a szokottnál is fölajzottabbnak.

– A gépért az ő vállán nyugszik a felelősség – csitítgatta Tara gyöngéden. – De ha szükségünk lesz rá, rendelkezésünkre bocsátja.

A nap hátralevő részében csigalassúsággal vánszorgott az idő, és Ryne képtelen volt összpontosítani figyelmét a régi nyelv tanulására. A beszélgetés jórészt Linne körül forgott, és Ryne figyelmét nem kerülte el a többiek szavaiban megbúvó tartózkodás.

Végül is nem állhatta meg, és kifakadt:– Szavamat adtam Weirnek. Nem fogok fejvesztve

a kiszabadítására rohanni. Jobb lesz, ha békén hagyjátok végre, ha nem találtok más témát.

– Nem is attól tartunk, hogy elveszted a fejed, és érte rohansz – mondta László nyersen. – De mi történik akkor, ha a Koordinátor korbácsként használja föl ellened, hogy az ő oldalára kényszerítsen?

– Az még messze van – vetette oda Ryne. – Először is föl kell építenünk az új várost. – Fortyogó dühét visszafojtva mereven László szemébe nézett. – Aztán ki kell találnunk a módját, hogy az alsókat áttelepítsük abba a városba. Hogy a Koordinátorral kinyittassuk a kapukat. – Azzal fölállt, és kirohant a sötét verandára.

Mindkét hold tükörképe ott vibrált a lágyan fodrozódó tengeren. Ezen az estén azonban a jelenet szépsége nem tudott utat törni a Ryne lelkét marcangoló dühön keresztül. Egyre jobban belelovalta magát a haragba, és bár érezte a dolog

116

képtelenségét, nem bírt uralkodni magán. Tara másodszor érintette meg a vállát, mire eljutott a tudatáig a jelenléte. Ádázul szembefordult a lánnyal:

– Nem akarok többet hallani a dologról!– Eszem ágában sincs arról beszélni – mondta a

lány békéltetőén. Finom, nemes vonásai szinte éteri szépséggel ragyogtak a holdfényben. – A holnapi napról szerettem volna szót érteni veled.

– Azt akarod mondani ezzel, hogy elengednek?A lány keze pilleként libbent rá a veranda korlátját

markoló öklére.– Mért zúdítod énrám is a dühödet, Ryne? Én nem

vagyok László, sem a hasonmása. Én én vagyok. Amit gondolok, azt én gondolom, a véleményem az én véleményem.

– Bocsáss meg – mondta Ryne sietve. – De ha valóban azt hiszi, hogy én…

– Ki tudná megmondani, mi az, amit László valóban hisz? – legyintett Tara. – Verd ki a fejedből. A holnapi napról akartam veled beszélni. Nem fog simán menni a dolog. Odabent elhallgattam, mit mondott nekem ma Amso.

A férfi feléje fordult, és várakozóan nézett le rá.– Nem biztos benne, hogy meg tudja találni a

barlangot. Néhány nappal ezelőtt megpróbálta, de kis híján eltévedt, és vissza kellett fordulnia.

– Eltévedt! Hát nem csinált magának vázlatot? Nem jelölte meg az utat? A lány elnevette magát.

– Mit tudhat egy városi ember az útjelzőkről?– Megtanultam a faluban – mondta Ryne. – Ne

vesztegesd az időt. Mit mondott Amso?– Megjelölte az utat – mondta a lány. – A tél

folyamán azonban elsodorta a lavina. Meg a földcsuszamlás, legalábbis erre vallott az, amilyennek a hegyoldalt látta. Nagyjából ismeri az irányt, de ennél többet semmit.

117

Ryne elmerült a tenger látványában. Milyen egyszerű az egész. Ha egyszer nem találta meg a szótárt, a Könyvet sem tudja lefordítani. Megjátszhatja persze az ellenkezőjét, de tisztában volt vele, hogy szűkös ismereteivel lehetetlen föladatra vállalkoznék. És László előbb-utóbb kitalálna egy másik tervet. Akkor aztán ő visszamehetne a Felsővárosba, Linne-hez – egy kudarccal a tarsolyában, amely fölérne egy sikerrel.

A csábítás nem tartott tovább egy másodpercnél.– Ha Amso megmutatja az irányt, és elmond

mindent, amire vissza tud emlékezni, meg fogjuk találni a barlangot és a gépet. No meg remélem, egy szótárt is. – A lány felé fordult. – Ha mindnyájan elkezdjük keresni…

– Mi ketten – vágta el a lány. – Weir meg Mabton más megbízatást kapott Lászlótól. – Halványan elmosolyodott. – Én is csak azért megyek veled, mert László szerint egyedül még nem fogsz boldogulni. – Az ajtóból még visszaszólt: – Magunkkal visszük a szekeret meg kétnapi élelmet.

– Többet – szögezte le Ryne. – Addig nem jövök vissza, amíg meg nem találom.

Nagy szavak – gondolta másnap öngúnnyal. Egymás mellett ültek Tarával a szekéren, amely annál jobban zötykölte őket, minél közelebb kerültek a hegyekhez; Amso mellettük lovagolt. Errefelé Ryne még sohasem járt, így mihelyt dombtetőre értek, körülnézett, hogy tájékozódjék. Meglepődve látta, hogy a Várost eltakaró nagy hegyoldalt mennyire maguk mögött hagyták jobb kéz felől, míg a hegyvonulat görbületét követve olyan helyre jutottak, ahonnan Amso tanyája szinte egyenesen északkeletre esett tőlük.

Már a hegyek lábát koszorúzó dombvidéken jártak, dombra föl, völgybe le; minden újabb domb

118

valamivel magasabb az előzőnél. Túlnan a hegycsúcsokon még hó fehérlett; itt alant időnként egy-egy iszapos vizű, rohanó patak állta útjukat. Végül maguk mögött hagyták az utolsó völgyeket is, amelyekben az alighogy elolvadt hótól még mindig tocsogós volt a talaj. Ryne bőrén érezte a levegő változását; egyre szárazabb lett, és itt még őrizte azt a csípős hideget, amelytől a tenger közelében már jó ideje megszabadult.

A hegy váratlanul meredt föl előttük: a meredeken felszökő szikla- és földfalon eleinte még meg-megkapaszkodott egy-egy árva fa, afölött azonban csak a kopár szikla meredezett. Már csak egy keskeny völgy választotta el őket a hegyoldaltól.

Amso melléjük léptette a lovat.– Valahol itt kell lennie – mondta. A régi nyelven

beszélt, Tarának Ryne fordította le a szavait. – Egy patakmeder volt itt, a télen azonban helyet változtatott. Ott elöl, azon a hegytetőn pedig egy oszlop állott. Úgy tűztem ki az irányt, hogy a mögötte látszó két hegyorom közé essék. A V betű alsó csúcsába. Aztán egyenesen lefelé, ott, ahol még megnő a fa, ott volt a barlang bejárata.

Zsebéből egy pergamentekercset húzott elő.– Itt van az útvonal a hegy belsejébe.Ryne egy pillantást vetett a barlang összetekert

térképvázlatára. Most legfőként az érdekelte, hogyan találja meg a bejáratot.

– Biztos benne, hogy az a lapos tető ott elöl stimmel?

– Erre az egyre meg mernék esküdni – bizonykodott Amso. – De látja, mennyi sarat behordott az olvadás? Lehet, hogy a barlang száját is betemette. – Fölfelé bökött az ujjával. – Ha az oszlop a helyén volna, nem kellene találgatnunk.

119

Ryne lefordította a szavait Tarának, aki Amsóhoz fordult.

– Másfelől nem lehet megközelíteni azokat az ürgelyukakat?

– Nem. Amennyire én tudom, mindenfelől hegyek veszik körül.

– Üssünk tábort a völgyben – mondta Tara, és megmarkolta a gyeplőt. Ryne elkapta a kezét.

– Várj! Hadd vizsgáljam még egy kicsit innen azt a hegytetőt.

Szemét végighordozta az ismeretlen mélységű és vagy ezer méter hosszúságú lapos fennsíkon. Bal felől mintha meredeken elvágták volna; jobb felől egy hóborította hegyorom lejtős oldalába olvadt bele. A távolban, jóval a plató mögött magasodott, V betűt formálva, a kettős hegycsúcs. Amso szerint ott, a V csúcsában kellett volna fölmerednie a kőoszlopnak. De úgy látszik, télen a hó összeroppantotta, és a földre döntötte. A helyének vagy a csonknak azonban most is ott kell lennie.

Holnap fölkapaszkodik oda, és meg fogja nézni. Ryne fanyarul elmosolyodott magában erre a gondolatra. Először nagy szavak, most meg szertelen ötlet. A legmagasabb, amire életében valaha is fölkapaszkodott, legfeljebb egy kürtőbeli létra volt. És amennyire meg tudta ítélni, azon a sziklaszirten aligha vannak létrafokok.

– Jól van, mehetünk – fordult Tara felé.Leereszkedtek a völgybe, és a süppedős talajon

átvergődve megállapodtak a patakpart bokros-fás ligetében. A szekeret az egyik facsoport terebélyes lombsátra alá állították, és Tara beakasztotta a gyeplőt.

– Egy kicsit eldugott hely – sóhajtott –, de a víz is meg a tűzifa is kéznél van, Amso a hanyatló napra sandított.

120

– Ha igyekszem, még etetésig hazaérek.– Új javai megbökte széles karimájú kalapja

szélét, és egy perc alatt elügetett a szemük elől.Ryne bambán a lányra meredt.– Én meg arra számítottam, hogy holnap segíteni

fog.– Minek? Hiszen elmondott mindent, amit tudott.– Azt hittem, megmutatja, hogyan kell hegyet

mászni – mondta Ryne szárazon. Majd miután leszállt a szekérről: – Mondd, hogy kell tábort Verni?

A lány elmagyarázta, hogyan pányvázza ki a közeli tisztáson a lovakat, hogy azok legelőhöz, vízhez meg árnyékhoz is jussanak, meg össze se gabalyodjanak. Köveket hozatott vele a patak partjáról a szabad tűzhöz. – Ha az idő megengedi, a szabad ég alatt töltjük az éjszakát – mondta. Aztán száraz gallyakat gyűjtetett vele a kidőlt fákról, és kérte, hogy aprítsa föl.

Ryne most látta, hogy a szekér jócskán el volt látva szerszámokkal: fűrésszel, fejszével, ásókkal és csákánnyal, egyik végükön laposra kalapált hosszú rudakkal; még egy jókora köteg vékony, erős zsineg is volt ott. Bőséges élelmiszerkészlet és hálóalkalmatosság tette teljessé a rakományt.

Mire elkészültek a táborral, a nap a távoli hegyek fölé hajlott.

– Vörös a nap – mondta Tara gondterhelten. – Az itteniek szerint ez vihart jelent. És itt a hegyek között ez nem gyerekjáték.

A völgyben meleg volt, a levegő alig mozdult. És bár naplemente után valamivel hűvösebb lett, Ryne még mindig verejtékben fürdött. Mindketten sárosak voltak, és – mint Tara megjegyezte – lószagúak. Egy helyütt a patak kisebb tóvá öblösödött, és a lány törülközővel és váltás tiszta ruhával a kezében eltűnt a patakparti bozót függönye mögött. Üdén és frissen

121

tért vissza.– Fürödj meg. Egy kicsit hideg, de azért finom. Én

addig elkészítem a vacsorát.Ryne követte a tanácsát, és jó ideig lubickolt a

csaknem mozdulatlan vízben. Mire felöltözött, az eget komor, vastag felhők vonták be, és alig ért vissza a szekérhez, amikor a fején és az arcán érezte az első kövér, meleg csöppeket.

– A tábortűzből semmi sem lesz az éjjel – mondta Tara. – Parancsolj.

És egy pohár arányló, vízzel hígított folyadékot nyújtott át Ryne-nak. A férfinak ez volt az első találkozása a külsők főzte szesszel, és eleinte nem is nagyon ízlett neki. A testét elöntő meleg azonban az ízét is kívánatosabbá varázsolta, és hamarosan egyáltalán nem találta furcsának.

– Valamilyen gyümölcsből készítik a külsők – magyarázta Tara. – Olyanféle, mint a konyak, amit a Városban kapunk.

– Csak jobb – mondta Ryne, visszaidézve a konyak ízét.

Lehajtható kis asztalkán ettek, utána elmosták azt a néhány edényt. Fejük fölött a tetőn vadul kopogott az eső, közben föltámadt a szél is, és lökései alatt recsegtek-nyögtek a fák odakint. Ryne-nak eszébe jutottak a lovak, de Tara megnyugtatta, hogy azóta már bizonyára fedél alá menekültek. Ernyedten ücsörögtek hát, és némán szürcsölték a teát.

Hatalmasat dörrent odakint, és Ryne ijedtében kilöttyintette a teát.

– Mennydörgés! – mondta Tara. – Hajtsd félre az ajtófüggönyt, hátha meglátod életed első villámait.

Ryne a szekér hátsó végéhez ment és kinézett. Sűrű esőt csapott arcába a szél, aztán éles fényvillanás vakította el. Másodpercek múltán fülét és egész testéi megremegtette a dörrenés.

122

– Ez közel volt – mondta Tara. – Nem kellett volna a fák alatt tábort ütnünk.

Elmagyarázta Ryne-nak a mennydörgés mibenlétét, amely ekkorra már a hegyekben visszhangzó morajlássá szelídült. Az eső csak nem akart szűnni. Egy ideig még jóleső hallgatásba merülve ültek egymás mellett. Végül is Tara ocsúdott föl.

– Holnap korán kell kelnünk – mondta. – Göngyöljük ki a fekhelyeket.

Az oldalsó pad alól elővették a két vékony matracot meg a pokrócokat.

– Neked a szekér alatt illenék aludni – mosolygott Tara. – Ebben az időben azonban elmosna a víz. – És mindkettőjüknek megágyazott egymás mellett a szekér hátsó felében. Mikor a pokrócokat is leterítette, eloltotta a lámpát.

– Tiéd a jobb oldali, az enyém a bal oldali ágy.Ryne füle fölfogta a lány mocorgását, majd ruhája

suhogását. Maga is levetkőzött, bebújt a pokróc alá, és hallgatta az eső kopogását. Aztán újból megütötte a fülét a lány halk neszezése.

– Még mindig biztos vagy magadban, Ryne? – hangzott a lány hangja a sötétben.

– Jobban, mint bármikor – mondta Ryne feszesen.– Azért, amit a Koordinátor tett, mármint a te

Linne-eddel?– Azért is meg mindazért, amit azóta láttam,

amióta itt vagyok. – Pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – No és te? Mit kívánhatnál jobbat egy Magas sorsánál?

– Nagyon kényelmes, az igaz – felelte a lány. – És milyen üres tud lenni. Nem hiszem, hogy én hoztam volna kettőnk közül a nagyobb áldozatot. Nekem ott fönn semmi ahhoz mérhető nem volt, mint neked a te Linne-ed.

123

A férfinak semmi kedve sem volt most Linne-ről vagy saját magáról beszélni, csak annyit mondott hát:

– Még nem vesztettem el őt. Újból hallgatás telepedett közéjük, amelyet megint a lány tört meg:

– Elítélne-e vajon téged, ha tudná, hogy együtt vagyok így veled?

Eleinte nem tudta mire vélni a lány kérdését, de aztán az odabújt hozzá, és együtt voltak. Érezte a lány bőrének simaságát és meleg leheletének simogatását az arcán.

– Nem botránkoztatlak meg, Ryne?– Nem – felelte az –, dehogy. – Kétségbeesetten

próbált megkapaszkodni Linne emlékében, de a jól ismert arc hamarosan elenyészett a messzeségben, és nem volt már semmi más, csak Tara meg az eső csillapuló suhogása odakint meg a fokozatosan elhaló szél, amint a vihar lassan elvonult felőlük.

XIV.

A vihar tisztára mosta és lehűtötte a levegőt, de a nap szinte égette Ryne hátát, amint fölfelé kapaszkodott a sziklás hegyoldalon. Eleinte, amíg a fákban, tuskókban, sziklakiszögellésekben meg tudott kapaszkodni, könnyen ment a dolog. Később azonban vége szakadt a fáknak, és a szikla is omlékonnyá vált.

Alighogy föltornászta magát egy keskeny sziklapárkányra, a háta mögött megmozdult a hegyoldal, és lavinaként lezúdult a völgybe, elvágva számára a visszautat. Megkapaszkodott egy kiálló kődarabban, és maga alá pillantott. Fölismerte a mélyben várakozó és őt figyelő Tarát, és eszébe jutottak azok a szavak, amelyekkel az útjára bocsátotta.

124

– Aztán egy darabban kerülj vissza, Ryne. Szívesebben éjszakázom a karjaidban, mintsem hogy síneket rakjak rájuk.

Az emlék melegséggel töltötte el, és tapogatózni kezdett előre, nem tudva, mihez kezd majd, ha a párkány végéhez ér. A párkány hirtelen elfogyott alóla, és ott állt egy V keresztmetszetű vályú lábánál, amely haránt irányban átszelte az innen lentről tükörsimának látszó sziklafalat. Ha meg tudja vetni a lábát a vályú oldalfalain, akkor van reménye rá, hogy fölküzdheti magát.

Így is történt, és amikor a vályú csúcsához ért, ott egy újabb vályú indult el ellenkező irányba, aztán egy harmadik, így aztán addig cikcakkozott fölfelé, amíg végre hason fekve el nem terült a lapos szirttetőn. A tüdeje zihált az erőfeszítéstől. Itt fent, az éles napsütés ellenére a hideg belemart izzadt testébe, amikor pedig nagy nehezen térdre állt és visszapillantott, megborzongott a szédítő mélység láttán. Ha Tara nem járkál föl-alá, ő is beleolvad a völgyfenék sima hátterébe. Intett neki, és úgy tűnt, mintha a lány válaszolt volna. Aztán föltápászkodott, és vizsgálgatni kezdte maga körül a sima platót.

A fennsík tökéletes simaságát csak itt-ott zavarta meg egy-egy kőtömb, és valamivel távolabb sötétlett egy vöröses szikla. Ez a szín annyira elütött a környezet egyhangú szürkeségétől, hogy Ryne tétovázás nélkül elindult feléje. Itt szétszórva újabb köveket fedezett föl, nagy számban volt közöttük szinte szabályos henger alakú, mindegyik rőtes színű, és a szóródási irányuk kelet felé mutatott.

Ryne önelégülten elvigyorodott: lám, fején találta a szöget! A szétszórt kőhalom Amso oszlopának a maradványa volt, amely valamikor a tél folyamán a hó súlya alatt vagy a szélvihar lökésétől a földre omlott. Lépteivel megmérte a kőhalmot, és úgy

125

találta, hogy az oszlop egykor tíz teljes méterre magasodott a megmaradt kétméteres csonk fölé.

Fölkapaszkodott az egyik csonkra, és úgy fordult, hogy rálásson a távoli hegyszorosra. Addig forgolódott, amíg pontosan a V alsó csúcsa nem esett a látószögébe. Óvatosan lehajolt, és apró kövekből vonalat rakott ki, kissé rézsútosan, a csonk tetején. Ekkor megfordult, és tekintetével Tarát kereste. Nem találta; ezért más támpont után nézett, ha majd visszatér a völgybe.

A szeme megakadt egy jóval a többiek fölé magasodó fán. Megítélése szerint ez a facsoport jó száz méterre lehetett a táborhelyüktől. Amikor, a kövekből kirakott vonalra állt, szeme pontosan a fa irányába nézett, míg a háta éppen elfedte a távoli szurdokot.

Semmi kétség – gondolta Ryne. Lekecmergett a sziklacsonkról, és törni kezdte a fejét, hogyan juthatna vissza a táborhelyre. Azt belátta, hogy az az út, amelyen fölkapaszkodott, nagyon is veszélyes lenne. Végigjárta a platót, és a táborhelyükkel átellenes oldalon, nyugat felé talált is egy viszonylag enyhe lejtőt a síkság irányába. Ereszkedni kezdett lefelé, és mire a nap túljutott a delelőn, újból sima földet taposott a lába. Most már csak a platóval koronázott tekintélyes hegytömböt kell megkerülnie, és jókora kitérővel visszajut oda, ahol a tanyájukat felütötték.

Esteledett, mire Ryne előtt fölbukkant a szekerük. Tara kitárt karokkal rohant eléje.

– Már éppen utánad akartam menni! Mi történt veled?

Ryne karjában érezte a lány telt, ruganyos testét, és bármennyire kimerült volt is, kínzó éhség mart a gyomrába. Tara a férfira emelte az arcát, és Ryne gyöngéden megcsókolta.

126

– Először is megfürdök, aztán mindent elmesélek. És készíts vacsorát. Ma még nem is ebédeltem.

Egy órával később, egy kupica pálinka melegével a testében, Ryne farkasétvággyal nekiesett a Tara készítette vacsorának. Közben beszámolt fölfedezéséről.

– Én meg végigcserkésztem az egész domboldalt – mondta Tara. – De egy fia barlangot sem találtam sehol.

– Egynek lennie kell – felelte a férfi. – Talán eltakarta a sár, amely Amso szerint olvadáskor megsuvadt.

A lány elfintorította az arcát.– Volt már valaha is ásó a kezedben?– Soha.– Holnap úgy fogod érezni, hogy ahhoz képest a

mai kiruccanás egy kis mezei séta volt csupán.Ryne maga is meglepődött, amikor rájött, hogy

Tarának igaza volt. Délig egy tucatnyi próbaásást végzett a fát a távoli szurdokkal összekötő képzeletbeli egyenes mentén. Mire az ebéd a szekérhez szólította, égő tenyerei kis híján fölhólyagosodtak.

Tara kerített valahonnan kesztyűt, így a délután valamivel könnyebben eltelt. De még így is egyre lassabban ment a munka, és egyre nehezebbnek találta a súlyos, nedves agyagot. Már lement a nap, amikor az ásót hirtelen elnyelte valami, ő maga pedig hasra vágódott a lendülettől.

Nagy nehezen talpra vergődött. Tara valamivel lejjebb és néhány méternyire oldalt ásott.

– Találtam valamit! – kiáltott oda a lánynak.Egyesült erővel félrehányták a laza talajt, és

föltárult előttük egy barlang bejárata. Ryne ásója ott hevert, karnyújtásnyinál alig messzebb, a természetes barlang kőpadlóján.

127

– Csak ez lehet az!– Én is azt hiszem – bólintott Ryne. – Holnap

fölhozzuk a lámpákat meg a köteleket, és körülnézünk. – Rámosolygott a lányra a sár- és izzadságálarc mögül. – Ma este már nem akarok semmit, csak fürödni, inni, enni és… – Zavartan elhallgatott a heves vágytól, amely a lány iránt átviharzott rajta.

A lány megcsókolta, mit sem törődve a sárral és maszattal.

– Első a kötelesség – intette a férfit. – Csak érjünk vissza a táborba.

Másnap reggel, amikor behatoltak a barlangba, egy óra alatt rábukkantak a szótárakra. Amso a rábízott dolgokat csak az első fordulóig cipelte. Ahol a természet vájta magas folyosó barlanggá öblösödött, először két testes, mikrokártyákkal teli iratszekrényre akadtak, s amennyire Ryne ki tudta silabizálni, az egyik Személyzeti Gyűjtő, a másik Hajónapló feliratot viselt. Mögöttük vagy húsz, különböző nagyságú műanyag láda volt egymásra halmozva. A legtöbbjük láthatóan a gép alkatrészeit tartalmazta. Legbelül maga a gép pihent kerekes ládájában. Ryne nem hitte volna, hogy ilyen kicsi az egész.

A szótárakra az egyik dobozban bukkant rá, egy tízkötetes enciklopédia alatt, amelynek egyik kötete László birtokában volt. Három kötetből állt a Tudományos és Technikai Szótár (a "technikai" szó értelmére úgy jött rá, hogy kinézte a harmadik kötetből).

Nem titkolt diadallal tértek haza, szekerükön az enciklopédiát és a szótárt tartalmazó dobozzal. Mikor befordultak az udvarra, ahol László és Weir várta őket, önkéntelenül rágyújtottak egy dalra, amely két éve volt divatos a Városban.

Tara meg sem várta, amíg Ryne megállítja a

128

szekeret, és László elé huppant.– Siker! – ujjongott nevetve. – Megtaláltuk. Ryne

megtalálta!– Jól van. Kezdjünk munkához! – Ez volt minden,

amivel László nyugtázta lelkesedésüket. Azzal hátat fordított, és bement a házba. Ryne leszállt, és megérintette Tarát, mintha le akarná vezetni a lány arcára kiült csalódást.

– Az elmúlt éjjel azt a hírt kaptuk – mondta Weir magyarázólag –, hogy a terrorlegények rajtaütöttek egyik-másik csoportvezetőnkön meg beosztottaikon. Valaki beköpte őket. Eddig öt embert vertek össze. – Keserű fintorral hozzátette: – A rendőrség természetesen elítéli a dolgot, de tehetetlen, mert valahogy sosincs ott idejében, hogy elejét vegye az atrocitásoknak.

– Legalább László nem mondhatja, hogy Ryne keze van a dologban – fakadt ki Tara. – Azóta, hogy azon a gyűlésen részt vett, egy pillanatra sem hagytuk magára.

– De még akkor sem tudnék háromnál többet megnevezni azok közül az emberek közül – tette hozzá Ryne.

– Mondd meg ezt Lászlónak – mondta Weir. – Szerinte Ryne-nak valamilyen leadója van, vagy ha nem, hát varázslatot művel – tette hozzá fáradt, tompa hangon.

Ryne sarkon fordult, és berobogott a házba. A nagy társalgó üresen tátongott, ezért László ajtajához rohant. Kopogtatás nélkül fölrántotta, és a szobában termett. László az asztalnál ült. Hideg, nyugodt tekintetét Ryne-ra emelte.

– Akárhogy is, de dűlőre kell jutnia végre! – tört ki Ryne-ból a szó. – Vagy megbízik bennem, vagy nem. Ha igen, akkor verje ki a fejéből azt a hülyeséget. Ha nem, akkor mondja meg kerek perec, és én

129

visszamegyek a Felsővárosba, és borítsunk fátylat az egészre.

László ajka körül fehér szegély jelent meg.– Hogy beszél velem? Itt én rendelkezem, nem

maga!– Tara is megmondta – szögezte le Ryne tompán

–, hogy alkalmam se volt rá beárulni azokat az embereket, és a tetejébe nem is ismerem őket.

– Van róluk listánk. Már régen ellophatta és lemásolhatta.

– És mikor juttattam volna el a Koordinátorhoz?– Bizonyára megtalálta a módját.Ryne mindkét kezével László asztalának

támaszkodott és előrehajolt.– Maga – sziszegte centiméterekre a másik arcától

– egy paranoiás őrült! Aligha alkalmas arra, hogy kivezesse az alsókat az Óvárosból.

László hátralökte a székét, hogy az a padlóra zuhant, és fölpattant. Arca halottfehérre vált, szeme jégszilánkokat lövellt. Weir szólalt meg a háta mögött:

– Én is kezdek egyetérteni Ryne-nal. Most, hogy megvan a szótár, fölépíthetjük az új várost. Találunk magunk között elég technikust is. Nem hiszem, hogy szükségünk lenne még rád, László.

László rájuk meredt, aztán székére rogyott, a feje előrekókadt, hogy álla szinte a térdét verdeste, görcsös zihálásától egész teste vonaglott.

– Tara – szólt ki Weir –, Lászlóra megint rájött a roham. – Ryne-hoz fordulva: – Segíts ágyba fektetni.

Amikor fölemelték Lászlót, Ryne-t megdöbbentette az arca. Ernyedt, kifejezéstelen vonásaiból teljességgel hiányzott az a tűz, amelyet László lényével azonosított. Weirrel együtt óvatosan a priccsre fektették a meglepően könnyű testet.

– Meddig tart ez nála? Weir vállat vont.

130

– Körülbelül hat hónapja ugyanez volt, amikor bebeszélte magának, hogy Mabton meg én eladtuk magunkat a Koordinátornak. Akkor egy hét alatt teljesen rendbe jött.

Tara egy kis ládikóval a kezében lépett a szobába. Pisztolyfecskendőt vett elő belőle, fölhajtotta László ingujját, és működésbe hozta a műszert. László teste megrándult, aztán a lélegzése fokozatosan egyenletessé vált. Rövidesen mély álomba merült.

– Nem lehetne másképp?… – kezdte Ryne.– Lászlóval aligha – felelte Tara. – A túlfeszített

munka meg az ő… paranoiája mellett semmilyen más mód nincsen. Kipiheni magát és rendbe jön. – Weir felé biccentett. – Nem hiszem, hogy olyan sokáig eltartana. Most sokkal jobb színben van, mint akkor. Talán csak három-négy nap.

Ryne-nak a szótár megtalálása fölött érzett örömét mintha elfújták volna. De hát mit is tehetne?

– Akkor hát én nekiesek a munkának. Bizonyára üdvös lesz, ha mire magához tér, elkészülünk a fordítással.

Távozása után Weir tamáskodva rázta a fejét.– Csak tudnám, hányadán állunk Ryne-nal –

fordult Tara felé. – Amíg a Koordinátor a tudomására nem hozta, hogy Linne-t a kezében tartja, tűzbe mertem volna érte tenni a kezem. De most? Nem tudom.

– De én igen – mondta Tara dacosan. – Honnan tudhatta volna meg a csoportvezetők meg a hadnagyok nevét?

– Az ajtóban álltam, amikor László nem kevesebbel vádolta meg, mint hogy ellopta a legfőbb listánkat – mondta Weir. – Ryne elég sokat ügyködött itt bent. Könnyen lemásolhatta a listát.

– Még ha így volna is, hogyan juttatta volna el a Koordinátorhoz? Hogyan és mikor?

131

Weir hangjában volt némi irónia:– László szerint valahol egy titkos leadót rejteget,

íme, a hogyanra a válasz – tette hozzá kuncogva –, de még mindig hátravan a mikorra a felelet. A gyűlés óta valamelyikünknek szüntelenül rajta volt a szeme.

– Persze – bólintott Tara. – Ő meg én… – Hirtelen a szájára kapta a kezét, és elhallgatott. – Ó, nem!

Weir arcára ráfagyott a mosoly. Tara kétségbeesetten hebegte:

– Tegnap reggel Ryne fölkapaszkodott egy sziklacsúcsra, hogy körülnézzen. Azt mondta, csak úgy tudott lejönni, hogy az ellenkező oldalon ereszkedett le, és megkerülte a hegyet. Már sötétedett, amikor a táborhelyre ért.

Weir mélyet sóhajtott.– Örülök, hogy László nem hallotta ezt. Többet

magához se térne. – Majd kifelé menet határozottan hozzátette: – Szerintem jó lesz, ha beosztjuk magunk között Ryne-t. Valahányszor eszébe jutna, hogy kimegy egy kis friss levegőt szippantani, egyikünknek mindig mellette kell maradnia.

XV.

Ryne fordítás közben már az első éjszaka közepe felé rájött valamire, hogy tudniillik jószerivel minden tudományos és technikai szó, amelyet a szótárból kikeresett, a szótöveknek egy kis csoportjából származik. A nyelvnek ezt a sajátosságát fölismerve sokkal gyorsabban haladt előre, mint hitte volna.

Már eljutott arra a fokra, hogy olvasás közben a régi nyelven gondolkozott, és a folyamatos megértés útjába csak azok a hosszú, ismeretlen szavak emeltek itt-ott akadályt. Most azonban már azokat is részeire

132

tudta szedni az értelmezés bonckésével, és rövidesen "ráérzett" a jelentésükre a szövegkörnyezetben.

A harmadik nap estéjére kétszer is végigolvasta az enciklopédiában a városépítő gép használatát taglaló részt, és úgy érezte, nekivághat az írásbeli fordításnak. Tara ott talált rá, amint az asztalra borulva, egyik kezével az írószerszámot szorongatta. Elnyomta a buzgóság.

A lány érintésére fölrezzent.– Elment az eszed?! Oda akarsz jutni, mint

László? Menj és feküdj le. Két óránál még egyszer sem aludtál többet, amióta visszajöttünk.

Egy csésze teát tett Ryne elé, amit az hálásan kortyolgatott.

– Kutya bajom – mentegetőzött. – Most, hogy már rájöttem a nyelv csínjára-bínjára, szinte magától megy az olvasás. – Majd néhány korty után: – Hogy van László?

– Nem olyan jól, mint reméltük. Még három-négy nap kell neki.

– Én már jóformán készen is vagyok – mondta Ryne. – Ha kell, akár holnap munkába állíthatjuk a gépet. Nincs rá semmi mód, hogy meggyorsítsuk László talpra állását? Még rá vár a végső terv kidolgozása…

– Nincs – szögezte le a lány. – Nem sürgethetjük őt. Meg aztán nem is kell neki a tervet kidolgozni. Weir azt mondta, hogy amíg odavoltunk, megoldotta a problémát.

– Tara sokatmondóan elhallgatott. Ryne a homlokát ráncolta.

– Ez azt jelenti, hogy nekem coki a terv?– Igen – erősítette meg a lány. – Téged nem

szabad beavatni. De annyit elárulhatok, hogy jó terv. És hogy Weir meg Mabton meg Corso nyomban a Városba megy, és működésbe hozza, mihelyt

133

megépül az új város.– És mi lesz Linne-nel?… – kezdte Ryne, de

elharapta a szót. – Ugye, ez az oka, hogy titkolóznak előttem? Mert félnek, hogy a lány miatt fölboríthatom a tervet?

Tara bólintott.– Az ő szempontjukból igazuk lehet. Csakhogy én

magam sem tudom, mit tehetnek. – Elgondolkozva vizsgálgatta Tara arcvonásait, és lassan, megfontoltan ejtette a szót: – Talán semmit. Talán többé nincs is olyan jelentősége a dolognak. A lány megragadta a férfi karját.

– Ryne, tenned kell valamit! Nem hagyhatod őt cserben – mondta esdeklő tekintettel. – Azt akarod mondani, hogy mert mi… hogy ott a táborhelyen… hogy emiatt el akarod őt felejteni?

– Nem – mondta a férfi. – Nem akarom elfelejteni. Csupán arra céloztam, hogy a Koordinátornak talán nincs is többé olyan hatalma fölöttem, mint azelőtt. Linne-t pedig kiszabadíthatjuk, ha mindennel végeztünk.

Egy pillanatra riadalmat és megütközést vélt fölfedezni Tara tekintetében, a lány azonban sietve elfordult, mielőtt még megbizonyosodhatott volna felőle.

– Kérlek, pihenj le. – A lány csak ennyit mondott, és elhagyta a szobát.

Ryne visszaült az asztalon szétterített munkájához. Öklével megdörzsölte a szemét, és ásított. Túlságosan föl volt ajzva, hogysem pihenni tudjon; agyában egymást kergették a gondolatok. A kevés alvás tette-e, vagy tán őt is elkapta a Lászlót kínzó kórság, de félt.

Fejét karjára hajtva szundított egyet, mint korábban, majd fölébredve újra átolvasta az anyagot, és akkurátus kézírásával kezdte papírra vetni a

134

köznyelvre fordított szöveget. Írás közben jött rá, hogy a megfelelő szavak megtalálása, a gondolati finomságok visszaadása sokkal több időt rabol el, mint hitte volna. Alig rótta tele apró betűivel az első oldalt, máris ebédhez szólították.

Mabtont is ott találta, aki éppen most jött meg a Városból, és máskor savanyú arcán széles mosoly ragyogott. Az ebéd melletti társalgást is ő uralta. És meg kell hagyni – gondolta Ryne –, minden oka megvan rá, hogy jókedve legyen. Előző éjjel egy hátizsákra való robbanórudacskát szerzett, olyat, amilyent a tanyán a kiálló tuskók ellen szoktak használni. Most mindezt becsempészte a Városba, és megmagyarázta a csoportvezetőknek meg a hadnagyoknak, hogyan kell meggyújtani a kanócot, és mennyi ideig kell várniuk, mielőtt eldobhatják. Már első próbálkozásukra sikerült méteres gödröt robbantaniuk a járdába egy támadó terrorkülönítmény orra előtt. Az Alsóváros másik felén pedig azon nyomban megtorpant a terrorfiúk támadása, mihelyt az egyik csoportvezető robbanórudacskájával letépett egy darabot az épületpárkányból, és egy szilánk megölte a támadók egyikét. A rendőrségi járművek dühödt támadása meg azzal végződött, hogy az egyik jármű szétroncsolt fenekét az égnek fordítva ott maradt a helyszínen, míg a rendőrök, gyalog vagy gépkocsin, fejvesztve menekültek.

– A Koordinátor ideiglenes fegyverszünetet hirdetett ki – mondta Mabton. – A béke hajszálon függ, és az a gyanúm, hogy a segédcsapatokat mozgósítják. Mindenesetre, legalábbis pillanatnyilag, az Alsóvárost nem próbálják megfélemlítéssel eltántorítani tőlünk. – Mintegy mellékesen hozzátette: – A robbanószer László ötlete volt.

Ryne most már látta, mire alapozza László a tervét.

135

– Ha sokáig halogatjuk az új város építését – mondta, – minden lehetőségét eljátsszuk annak, hogy az alsók kiköltözzenek. Ismerem a Koordinátor esze járását. Nem fog megelégedni azzal, hogy behívja a segédcsapatait; meg fogja szervezni a robbantások ellenszerét is.

Szavait döbbent hallgatás fogadta. Tara törte meg a csendet:

– Senki sem árulta el Ryne-nak a tervet. – Mély hallgatás a többiek részéről. Tara mentegetőzni kezdett: – Ryne azt akarja mondani, hogy átrágta magát a használati utasításon. Most már tudja, hogyan hozható működésbe a gép.

Mabton megrázta a fejét.– A Koordinátor továbbra is a kezében tartja

Linne-t.Úgy látszik, egyedül Weir volt az, aki fölfogta

szavai teljes értelmét.– Úgy van – helyeselt. – Meg kell várnunk

Lászlót, mielőtt bármit is tennénk. Ez az ő játszmája.Ryne hátralökte a székét.– Ha annyira a begyetekben vagyok, miért nem

zárjátok rám az ajtót?! – Dühösen körbehordozta a tekintetét az asztalnál ülőkön. – Azt hiszitek, nem vettem észre, hogy valaki mindig ott ólálkodik az ajtóm előtt, amíg dolgozom? Hogy valaki mindig a sarkamban van, valahányszor levegőzni megyek?

– Nem kell heveskedni – csillapította őt Weir. – Próbáld beleélni magad a mi helyzetünkbe.

– Majd megálmodom – vágta oda Ryne, és magukra hagyta őket. A hálófülkében lerúgta a cipőit, és hanyatt vágta magát a priccsen. A dühroham alaposan kimeríthette, és kábult álomba zuhant.

Belső óráját öt óra alvásra állította be, és percnyi pontossággal föl is ült a késő esti sötétségben. Valaki csendesen szuszogott a közelében, ezért vigyázott,

136

nehogy zajt csapjon. Kisurrant a társalgóba s onnan László szobája elé. Odabent szokás szerint most is égett a lámpa, s az ágyon ott púposodott László pokróccal letakart alakja. Ryne továbbosont Tara ajtajához. Kissé remegő kézzel a kallantyú felé nyúlt, és elgondolta, mire vélné vajon a lány, ha fölébredve meglátná őt a szobájában ólálkodni.

Nagy nehezen legyűrte magában a vágyat, és elfordult. Nesztelen léptei a veranda felé vitték. A fürge belső hold egyedül úszott az égen, beezüstözve a tükörsima tengert. Kellemesen hűs volt a lég, és egy árva nesz sem törte meg az éjszaka csendjét.

A tegnap délután föltámadt félelem újból belemart. Kezét a veranda korlátján nyugtatva vakon belebámult a messzeségbe, és próbálta megtalálni a félelem okát.

Az biztos, hogy Linne-nel meg Lászlóval függ össze. Mert ha László magához tér, holtbiztos, hogy követelni fogja a lefordított használati utasítást. És neki Linne miatt nem fog fájni a feje, mint Weirnek, Ryne-nak, és úgy látszik, még

Tarának is. Ha csak egy lehetőséget lát fölcsillanni a sikerre, ütni fogja a vasat, miután már elkészült a végső tervével, és nem fogja tűrni, hogy bármi vagy bárki keresztezze az útját.

Eszébe ötlött valami, és komoran elmosolyodott. Mi lenne, ha Amso azóta elköltöztette volna a gépet, vagy elköltöztetné, mielőtt László rátehetné a kezét? Ugyan, ez ki van zárva! E miatt az egy dolog miatt nem kell aggódnia. A nagy tavaszi suvadás rengeteg sarat hagyott azokon a meredek lejtőkön, ahová Amso nemhogy szekérrel, de még lóháton sem juthat föl. A gép most már csak egy módon mozdítható el: a saját lábán. Ehhez pedig egyedül Ryne kezében van a kulcs.

És hatalmába kerítette a gondolat, amely egyre

137

jobban megvilágosodott benne, akár a táj, amint a külső hold is följebb hágott az égre. Mi lenne, ha nyomban útra kelne, és fölépítené az új várost? Aztán visszamenne a régi Városba, és megszabadítaná Linne-t, és mindaddig föltartaná a Koordinátort, amíg László terve működésbe nem jön. Meg is tudná tenni, ha túljárna az őrizői eszén, és meglépne tőlük. Az enciklopédiából sok olyasmit megtudott a Városról, amiről a többieknek fogalmuk sincs. Olyasmit, ami lépéselőnyt adna neki a Koordinátorral szemben, ha egyszer Linne-t kiszabadította.

Ryne körülkémlelte a csendet. Ha valaki egyáltalán figyeli őt, sokkal óvatosabban jár el, mint korábban. Az éjszaka neszein meg a holdárnyékon kívül semmit sem észlelt. Sietve otthagyta a verandát, és a házat megkerülve az istálló felé osont. Még egyszer megtorpant, de a legcsekélyebb mozgást sem hallotta a ház felől.

Besurrant az istállóba, és a tető alatti ablakon beszűrődő holdfényben a lova felé botorkált. A közvetlenül mellette levő lóállásnál földbe gyökerezett a lába. A ló, amelynek itt kellene lennie, nem volt a helyén. A bizonyosság kedvéért a kezével is végigtapogatta a sötét bokszot. Csak az alom volt ott; ló, nyereg, kantár sehol.

A ló eltűnése miatti balsejtelme sietésre ösztönözte Ryne-t. Azzal sem törődve, ha egy kis zajt csap, a lovához sietett, és gyorsan fölszerszámozta. Kötőfékjénél fogva az istálló mögé vezette, és fölpattant a hátára. Az első halmokig lépésben vágott át a sűrűsödő gyepen. A dombtetőről visszapillantott. A tanya sötétségbe és némaságba burkolózott. Helyes – bólintott –, senki sem számított rá, hogy ilyen korán fölébred.

Igyekezett nem gondolni arra, hogy mit jelent a ló eltűnése. Túlságosan is lekötötte a gyors vágta,

138

amilyenre még sohasem merészkedett. Restelkedés nélkül belekapaszkodott a gyeplőbe, és árkon-bokron át hajszolta a lovát a sziklameredély iránt, ahol a gép rejtezett barlangjában.

Eleinte sebes iramban haladt a holdfényes ösvényeken, később azonban bezárult körülötte az erdő, és a sötétben jószerivel csak tapogatózva jutott előre. Majd amikor megvirradt, ismét sebesebb léptekre ösztökélhette a lovát. De még így is fölkelt a nap, mire megpillantotta a leomlott földhegyet s rajta a barlangbejárat apró fekete pontját.

De hiába volt az igyekezete, elkésett. A közelben kipányvázott ló legelészett a gyepen, a puha agyag pedig arról árulkodott, hogy valaki nemrég kapaszkodott föl a barlanghoz. Ryne egy szomszédos, kisebb mezőre vezette a lovát, és gyalog közelítette meg a suvadás alját. Majd a földfal szélét követve lassan, óvatosan tornázta föl magát a barlang szájával majdnem egy magasságba. Csak onnan vágott át vízszintesen a bejárathoz. Ott megtorpant, és lélegzet-visszafojtva hallgatózott.

Miután nem hallott semmit, késedelem nélkül beosont a nyíláson. Harisnyára vetkőzött, és bal kezében a bakancsait szorongatva, jobb kezével a falat tapogatva lopakodott befelé az egyre gyérülő világosságban.

Átkozta magát, hogy nem jutott eszébe lámpát hozni magával. A kanyar után teljes sötétség borult rá. Emlékezete szerint a boltozatos teremnek itt kell lennie közvetlenül előtte, s lélegzetét visszafojtva megtorpant.

Most már zajok is megütötték a fülét, és váratlanul zseblámpa fénykévéje vetődött rejtekhelye irányába. Még idejében észrevette a közeledő csóvát, és hirtelen visszahúzódott a folyosó kanyarulata mögé. Valaki felmordult. A fény nem aludt ki, ebből arra

139

következtetett, hogy közeledését már korábban meghallották, és a sötétséggel csapdát állítottak neki. Ám a csapda üresen csapódott be. Az a valaki ott bent talán azt fogja hinni, hogy tévedett. Bárcsak így lenne – reménykedett Ryne. Ennyi előnyre szüksége van.

Óvatosan kidugta a fejét a sarok mögül. A lámpa az egyik ládán hevert, és fénycsóvája a gép innenső oldalára irányult. Amso a gép előtt guggolt, olyan testhelyzetben, mintha valamit éppen a gépet rejtő nagy láda alá gyömöszölne. Ryne homlokát ráncolva próbálta kitalálni, miben mesterkedik a másik. Gyufaláng lobbant, és meglátta a tüzet fogó kanóc szikrázását. Az ostoba! Abban sántikál, hogy robbanóporral levegőbe röpíti a gépet.

Ryne visszahúzta a fejét, és hallotta, hogy Amso a lámpáját fölkapva a kijárat felé iszkol. A sarok mögül előrevetődött a fénynyaláb, és utána Amso is föltűnt karnyújtásnyira Ryne-tól. A következő pillanatban belebotlott egy kinyújtott lábba, és fölbukfencezett. Ryne ökle abban a pillanatban sújtott le pörölyiként a nyakára amikor a vakító, fülsiketítő robbanás feldübörgött.

Ryne a mozdulatlan test fölé hajolt, és pislogva, fejrázva próbálta látását meg hallását visszanyerni.

Valahol a barlang távoli végében is lehetett egy nyílás, mert a huzat gyorsan kisöpörte a füstöt meg a lőporszagot a boltíves teremből. Pár perc múlva Ryne megragadta Amso lámpáját, és visszaóvakodott a géphez. Arra számított, ami a szeme elé tárult, mégis megkönnyebbülten fölnevetett. A lőpor semmi kárt nem tett a gépben azonkívül, hogy szurokfeketére csíkozta a láda oldalát.

Ryne megkerülte a gépet, és magában ismételgette a belérögződött használati utasítást. Kezével megkeresett egy apró kidudorodást, és megnyomta. Félresiklott egy ajtó, szabaddá téve egy akkora

140

nyílást, amelyen éppen hogy befért a teste.Abban a zugban találta magát, amelyet az

enciklopédia irányítófülkének nevezett. Helyet foglalt az egyetlen ülésen, és elmélyült a műszerfal tanulmányozásában. A nagyszámú kapcsoló mindegyike meg volt jelölve, mint ahogy egyik-másik fölött a számlap is. Egyik oldalon volt a komputer programozására szolgáló billentyűzet, az ülés meg a műszerfal között pedig két pedál és jobbra tőlük egy kézikar foglalt helyet. A műszerfalról egy hosszú kar nyúlt Ryne felé, a végén kisebb kerékkel.

Ryne tekintete végigsiklott a kapcsolók föliratain, mígnem ráakadt arra, amelyet keresett. Lenyomta, és az irányítófülkét lágy világosság öntötte el. És magában azon fohászkodva, hogy a több évszázados használaton kívüliség meg a barlangról barlangra való ide-oda szekerezés után is működjön a gép, megnyomta a második gombot.

Érezte, hogy valahol alatta alig észrevehetően földuruzsol valami. Egyik kapcsolót a másik után nyomta le. A védőburkolat eleje fölsiklott, szabaddá téve előre a látást. Hatalmas reflektorok űzték el a barlang sötétjét. Mintegy próbaképpen előrenyomta a kézikart, és jobb lábával lenyomta az egyik pedált. A gép engedelmesen meglódult, és simán gördülni kezdett nagy kerekein. Ryne kipróbálta a kis kereket, amellyel jobbra-balra fordította – a bal pedállal megállította, a jobbal nagyobb sebességre bírta – a gépet. Kitapasztalta, hogy a kézikar elülső helyzetében a gép előre, hátulsó helyzetében pedig hátrafelé mozog.

Végül úgy érezte, hogy mindent elsajátított. Óvatosan a barlangfolyosó felé kormányozta a gépet. A fordulónál leállt, kimászott a fülkéből, és fölemelte Amso mozdulatlan testét. Visszacipelte a barlangba, a kikapcsolt lámpát a kezébe nyomta, ezután visszatért

141

a géphez. A kanyart megkerülve nekieresztette a lejtős folyosónak. Mihelyt eltért az egyenes iránytól, a gép oldalai csikorogva nekisúrlódtak az egyenetlen sziklafalnak. Végre földerengett a napfény, és föltárult előtte a barlang kijárata. Kikapcsolta a reflektorokat, és figyelmesen vizsgáltatta a völgy feneke felé lejtő meredek sárfalat. Jó volna tudni, hogy a nehéz gépezet meg tud-e birkózni a lágy talajjal, nem süpped-e bele, és nem reked-e meg.

– A könyv azt mondja, hogy bárhol el tud menni – mondta Ryne fennhangon. Kiengedte a gépet álló helyzetben rögzítő pedált, és lassan megindította. A gép előrebillent. Az első kerekek puha talajt értek. A masina nagyot lódult, és élesen oldalra dőlt. Valamilyen belső szerkezet azonban tüstént vízszintes helyzetbe egyensúlyozta vissza.

A leereszkedés gyötrelmesen sokáig tartott. A gép két alkalommal is veszélyesen oldalra dőlt a sáros talajon. De mindkét esetben visszanyerte egyensúlyát, és tovább dagasztotta a sarat a völgy felé.

A völgykatlan fenekére érve Ryne kiszállt a gépből, és visszatekintett a barlang felé. Megpillantotta Amsót, aki tántorogva-botladozva rohant lefelé a dágványban Ryne után.

Ryne visszamászott a fülkébe, és nekiirányította a gépet annak az ösvénynek, amelyen annak idején Tarával idejöttek. Percről percre ügyesebben kormányozta ezt a behemót nagy ládát, és most már bátrabban növelte a sebességet. Kétszer is megesett, hogy a váratlanul fölbukkanó éles kanyarban kétségbeesetten tekernie kellett a kormányt, de aztán elmaradt mögötte az erdő is, és egy utolsó domb megmászása után föltárult a völgy, amelyet az új város otthonául szántak.

A régi város ott emelkedett jobb kéz felől, a keleti irányban felködlő dombvonulat mögött. Éjszaka

142

meglátni a derengését is, most azonban a domb meg a lemenő nap fénysugarai elrejtették a szeme elől. Ryne a völgy közepére kormányozta a gépet, és úgy fordította, hogy a kész város kapui keletnek nézzenek. Ekkor megpihent, és fölidézte magában azokat az útmutatásokat, amelyek a gépet legfőbb feladatának végzésére bírják, vagyis az egész város fölépítésére, amelybe már csak be kell költözködni.

László sohasem említette Ryne-nak, milyen városról álmodott. A gépbe előre betáplálták egy szokványos, egyszintű, hatvan négyzetkilométer alapterületű város építési programját. Minden megvolt ebben a városban: gyárak a szintetikus élelem, ruházat, mindenféle létszükségleti cikk előállítására; lakóházak, üzletek és közigazgatási épületek; csatornák, vezetékek és egy nagy központi gerinc a föld mélyében rejlő energia megcsapolására.

Persze változtatni, javítani is lehetett a városépítési programon, Ryne azonban nem vesztegette erre az időt. A standard programot táplálta be a gépbe, mindössze egy-két művelet sorrendjét cserélte föl, például hogy először a védő erőtérkupola készüljön el, és ez a kupola mindaddig maradjon zárva, amíg a gép el nem készül a munkájával. És akkor tárja ki a kaput. Végül azt az utasítást adta a gépnek, hogy húsz percen belül ne fogjon hozzá a munkához. Ekkor aztán kiugrott a fülkéből, és futásnak eredt a völgyön át a domb felé. Amikor elérte azt a helyet, amely már kívül fog esni az erőtéren, leült és várt.

Ryne karórája szerint már letelt a húsz perc. Mégis, amennyire meg tudta ítélni, a gép néma és mozdulatlan maradt. De aztán látta, hogy megremeg. A láda oldalai fölnyílnak, mintegy védőernyőt képezve a gép fölé. Hatalmas karok nyúlnak ki a gép ez idáig rejtett testéből. Nagy erejű atommotorjainak zúgása betölti a levegőt. Ryne semmit sem látott

143

abból, hogyan készül az erőkupola szövete a környező levegő anyagából, csak annyit tudott, hogy most éppen ez van soron.

A levegő fokozatosan elhomályosult Ryne és a gép között, hogy az szinte egybeolvadt a messzeséggel. Ám tudta, hogy a gép mivel foglalatoskodik. Az erőkupola elkészültével serényen nekiáll, hogy egy nagy kürtőt fúrjon a föld mélyébe. És abból a földből, amelyet onnan kiemel, szövi meg a gép a szükséges építőanyagot, a csövek, a vezetékek, a falak, a tetők, az utcák anyagát – az egész várost.

És mindennel elkészül, amire a nap újból fölvirrad. Ryne föltápászkodott. Itt már neki semmi tennivalója nincsen, és még jókora utat kell megtennie Visszafelé addig a helyig, ahol a lovát hagyta. Ha kilép, még a sötétség beállta előtt a mezőn lehet.

A dombtetőre érve megpillantotta Amso lovagló alakját. Kis híján eltiporta Ryne-t, és csak az utolsó pillanatban rántotta félre a gyeplőt. Arcát eltorzította a düh.

– Állítsd meg! – ordította. – Állítsd meg, hallod-e?!

– Késő felelte Ryne. – Még ha akarnám, se tudnám megállítani. De eszem ágában sincs.

– Ostoba városi patkány! – sziszegte elfulladó hangon. – Vedd tudomásul, hogy rosszabb sorsra kárhoztattad azokat az alsókat, mint amilyenben valaha is részük volt!

XVI.

Ryne később nehezen tudott volna számot adni a

144

következő percekről. Csak arra emlékezett, hogy teste keményen összeakaszkodik egy másik testtel, meg a ló rémült nyerítésére és arra, hogy Amsóval összekapaszkodva hempergett lefelé a domboldalon az áttetsző kupola, felé.

Amso bivalyerős férfi volt, Ryne azonban fiatalságban és erőben is verte őt. Abban a pillanatban, hogy újból szilárd talajt érzett a lába alatt, elrugaszkodott a földtől, és Amso mellére térdelt, ujjait bilincsként annak izmos csuklói köré fűzve.

– És most – kezdte Ryne fojtottan – halljuk, mire kárhoztattam én az alsókat? És szeretném tudni, miért akarta elpusztítani a gépet.

Amso ide-oda ingatta a fejét.– Megbolondult! – kiáltotta. – Szálljon le rólam, és

állítsa meg azt a micsodát!– Lehetetlen – mondta Ryne. – A kupola

hozzáférhetetlen mindaddig, amíg a gép be nem fejezi a munkát. Csak akkor nyitja meg a kaput: az alsók előtt.

Amso megfeszítette erejét, hogy lerázza magáról fogvatartóját, Ryne súlyával és erejével azonban nem bírt megbirkózni. Lihegve visszahanyatlott a földre.

– Semmiféle alsók nem fognak a maga városába jönni! – kiabálta vadul villogó szemekkel. – Hogy azok az istenverte alsók tönkretegyék a Külvilágot! Hogy az a városi söpredék rátegye a kezét erre a tiszta, szabad földre!

Ryne-t valósággal fejbe kólintotta a meglepődés és a döbbenet. Nem hitte volna, hogy a külsők ilyen sokáig melengették magukban a gyűlölet magvait. Hány éve annak, hogy a külsők meg a városiak utoljára megütköztek egymással? Mit hány éve: hány évszázada?!

Ryne túltette magát Amso ellenszenvén.

145

– Nem állhatja útjukat, Amso. Nincs ember, aki visszatarthatná őket.

Amso arca diadalittas vigyorba torzult.– A Koordinátor megteheti – mondta. – Mihelyt

tudomására jut László ostoba terve, meg fogja hiúsítani. Még hogy robbanópor!

Egykettőre meg fogja találni az ellenszerét.Szemében újból megjelent az előbbi vad csillogás.– Tudja, mit fog csinálni, Ryne? Bolonddá fogja

tenni a maga alsóit. Bolondját fogja járatni Weirrel meg Corsóval meg Mabtonnal, amikor megjelennek a Városban, hogy az alsókat a kapuhoz szólítsák. Elhiteti velük, hogy minden az ő elgondolásuk szerint megy. Hagyni fogja, hogy azok a renegát alsók egytől egyig elősettenkedjenek odúikból. Akkor aztán be fogja vetni a rendőröket meg a segédcsapatokat, és körülveszi az alsókat. És bennük már nem fog kárt tenni a por. Az ördögbe is, ha jó a tuskó ellen, nem biztos, hogy keményebb dolgokkal is el tud bánni; itt van például a gép védőburka.

Ryne belátta, hogy igaza van. Egy gyönge erőtér is elegendő védelmet nyújtana a por romboló hatása ellen, és a Koordinátor, ha eddig nem is, hát hamarosan gondoskodni fog róla, hogy minden segédszolgálatos és minden rendőr el legyen látva valamilyen védőeszközzel: erőtérrel vagy akár kezdetlegesebb fokon: egy pajzzsal.

Fennhangon azonban azt mondta:– Ha ellenzi László tervét, akkor minek mutatta

meg neki a gépet? Mért segített a Külvilágba szökött alsóknak?

– Amikor megjelentek, még nem tudhattam, miben sántikálnak – felelte Amso.

– László meg az orromnál fogva vezetett a szép szavaival. A valódi szándékát csak akkor árulta el, mikor már késő volt.

146

– Ez nem igaz! – tiltakozott Ryne. – Azt akarja mondani, hogy az új város meg az oda költöző alsók ellen csak mostanában hergelte föl magát – a tanyáról való barátja? Aki elmondta magának, hogy én már rájöttem, hogyan kell működésbe hozni a gépet. Ezért akarta elpusztítani a múlt éjjel. Eddig abban a hitben élt, hogy még jó ideig nyugodtan alhat, de egyszerre ráébresztették a valóságra. – Fürkészőn a szemébe nézett. – Mondja, mióta avatja be a Koordinátort mindabba, ami itt történik?

– Maga nem normális. Én soha életemben nem láttam a Koordinátort.

– No igen, de azért meséltek róla magának, ugye? Maga, Amso, elég sokat tud a Városról. Elég alaposan kioktatták magát.

– Megszorította Amso csuklóját. – Mondja, Amso, mivel dolgozik? Egy drót nélküli adó-vevő készülékkel és fél kilométerenként közbeiktatott erősítőkkel? Amely aztán a Városba vezető dróthoz csatlakozik? Közvetlen vonallal a Koordinátorhoz?

Amso megpróbált elutasító kifejezést ölteni, a szeme azonban elárulta. Ryne bólintott. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat. Amso valahol egy hírközlő állomást rejteget, valószínűleg az istállójában. A tanyán történteket, az ottani terveket közlik vele, ő pedig a Koordinátorhoz továbbítja, aki cserébe utasításokkal látja el. És a Koordinátorral csakis azzal a módszerrel tarthatja a kapcsolatot, amelyet Ryne említett, vagyis egy drót nélküli távbeszélőszerkezettel, melynek a jeleit sűrűn közbeiktatott erősítőberendezések láncolata fogja föl és továbbítja fölerősítve. A Város határánál azonban csakis dróton juthat át a jel a védőburán, s onnan az egyik alagúton, majd a gerinccsatornán érheti el a Koordinátort.

Mindezt nem lehetett csak úgy sebtiben

147

összecsapni. Ez a rendszer túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy még olyan intelligens külső is, mint Amso, képes lett volna magától kifundálni. A berendezést valamilyen módon ki kellett csempészni ide, méghozzá alkatrészenként, ami időbe telt, aztán Amsót is ki kellett oktatni a használatára.

Ryne még többet meg akart tudni, és úgy gondolta, ha a sokkmódszer alkalmazásával sikerül Amsót újból felbőszíteni, megoldódik a nyelve.

– Még ha igaza lenne is – mondta Ryne –, és a Koordinátor visszatartja az alsókat, ez csak időlegesen sikerülhet neki. Napról napra többen lesznek, többen leszünk. László mind ez ideig túljárt a Koordinátor eszén. Ezt ezután is megteheti.

Amso az arcába nevetett.– Még hogy túljárt az eszén! Az ördögbe is, a

Koordinátor már jó előre értesült László minden lépéséről. Azt hiszi, eddig nem vethetett volna véget a játéknak? Amikor csak kedve tartotta. Csakhogy azt akarta, hogy előbb kihúzza László embereinek a méregfogát. És Lászlót olyan helyzetbe juttassa, hogy senki se hallgasson rá. És ez így is lesz, mihelyt az alsók rájönnek, hogy csöbörből vödörbe kerültek. És ha Weirt, Mabtont meg Corsót elkapják, László moccanni sem tud.

Ryne agyában szépen kirajzolódott az események menete. Elejétől kezdve lóvá tették, bábuként mozgatták őt is meg Linne-t.

Ahogy Linne az eszébe jutott, összefacsarodott a szíve. A lányért való aggódás olyan erővel mart bele, hogy önkéntelenül elengedte Amso csuklóját. Az izmos test rugóként megfeszült alatta, és Ryne megpróbálta visszanyerni előbbi fölényét. De már elkésett. Amso kigördült alóla, talpra ugrott, és lábát rúgásra emelte. A nehéz bakancs orra Ryne homlokán kötött ki, az ütés ereje hátradöntötte, és mintegy

148

ködön át látta Amsót, amint rohan fölfelé a domboldalon, és a lovát szólítja.

Mire Ryne annyira magához tért, hogy nem kellett lépten-nyomon megállnia a rosszulléttől, besötétedett. Az éjszaka hűvös volt és sötét, amíg a belső hold föl nem kelt, és meg nem kezdte égi vándorútját. Ryne a távoli völgy felé vonszolta magát, ahol a lovát kipányvázta. Kétszer is megtorpant, és visszatekintett az új városra, és mindkét alkalommal új erőre kapott az éjszaka sötétségét beragyogó látványtól.

Azokra gondolt, akiket a tanyán hagyott. Figyelmüket nem kerülheti el az égboltnak ez az új, feltűnő ragyogása. Tudni fogják, mit jelent, mit tett ő. És nem fogják megvárni, amíg László talpra áll, hanem tenni fogják, amit tenni kell. Elmennek a Városba, és működésbe hozzák a tervet. És besétálnak a csapdába, s élőhalottakká kárhoztatják magukat.

Ryne kénytelen volt megpihenni, mert Amso rúgása nyomán újból elővette a szédülés. Mehetett volna a másik úton is, az alagút felé, hogy megpróbálja visszatartani Weirt meg a többieket a kivonulástól. De vajon hallgatnának-e rá? Őrá, aki Weir szándékával dacolva, nem várta meg László fölgyógyulását, és fölépítette a várost? És még mindig nem tudja, hogyan szabadíthatná ki Linne-t.

Belátta, hogy még ha hallgatnának is rá, erről a távolságról nem érne oda idejében sem a tanyára, sem a régi Városhoz. A lova a következő emelkedő mögött van kipányvázva – ha lesz elég ereje, hogy elvánszorogjon odáig.

Feltápászkodott és tovább-baktatott, elhessegetve magától a sietés vágyát, hogy takarékoskodjék megmaradt erejével. Amikor megtalálta a lovát, eloldozta, és fölkapaszkodott a nyeregbe. Megindult visszafelé azon az úton, amelyet idejövet is megtett.

149

Kisvártatva fölkelt az alsó hold is, és a két éjjeli vándor együttesen tiszta, átlátszó fénybe vonta a tájat. Az éjszaka hidegre fordult, és elűzte Ryne bágyadtságát. Csak most döbbent rá hirtelen, hogy jó darabig félálomban vitette magát a lóval, és az nem a tanyára, hanem Amso háza felé poroszkált vele. Kihúzta magát, és mérlegelni próbálta a helyzetet.

Amso szavai visszhangoztak a fejében: "A Koordinátor megteheti. Mihelyt tudomására jut László ostoba terve…"

És itt van a dolog nyitja. Amso elmulasztotta értesíteni a Koordinátort a tervről. Valószínűleg ezt is akkor közölték vele, amikor azt, hogy Ryne megoldotta a gép működésének a titkát. És ekkor azon nyomban a gép elpusztítására indult, gondolván, hogy ez a fontosabb föladat.

Ryne megsarkantyúzta a lovát. Aztán elkáromkodta magát. Amso még a sötétség beállta előtt meglépett tőle. Azóta már régen hazaérhetett, és továbbíthatta az üzenetet. A legtöbb, amit Ryne megtehet, ha a házba ér, hogy lerombolja a távbeszélő-berendezést, ha egyáltalán meg tudja találni.

De erre nincs is szükség. Elég, ha fölkutatja az egyik erősítő reléállomást. A közvetítő lánc megszakítása ugyanúgy használhatatlanná teszi a rendszert, mint ha magát a távbeszélő-berendezést zúzná szét.

Ryne megállította a lovát. Leült a dombra, és nézte a sötét istállót meg a pislákoló fénnyel megvilágított lakóházat, Amso tanyáját. Gondolatban egyenes vonalat húzott innen a dombig, ahol a Városba vezető alagutak kezdetüket veszik. Ez a vonal csaknem keresztezi a tanyát. Utána könyökszerűen meg kell törnie. Magában feltérképezte a vidéket. Ha a vezeték a tanyától nyugatra mintegy fél kilométerre húzódna,

150

akkor a nyílt terepen ritkásan elszórt magányos facsoportokat követné. Logikusnak látszik, hogy a reléállomásokat a fákon kellett elrejteniük.

Ryne elfordította a tekintetét Amso fényeitől, és elindult azon a vonalon, amelyet szerinte a közlemények is követhetnek. Az első fáknál megállt, és szemügyre vette őket. Csak most látta, mennyire reménytelen ügy egy olyan apró dolgot megtalálni, mint egy erősítő.

Átkozta magát az ostoba fejéért, meg Amsót, amiért ezt az ostoba fejet labdának nézte, és elindult a tanya felé. Aztán megint csak megtorpant. Ismét hebehurgyán nekivág valaminek, ahelyett hogy végiggondolná a dolgot. Ha most hazamegy a tanyára, az ottaniak első dolga az lesz, hogy lakat mögé dugják.

A legelső teendő az, hogy valami módon meg kell akadályozni, hogy Weir és a többiek eljussanak a Városba, és a kapukhoz csődítsék az alsókat. A második dolog Linne kiszabadítása. Csakis azután nyílik rá módja, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék a Koordinátorral.

Ryne újfent lóra ült, de nyugodtabb iramot diktált. Messze hátulról közelítette meg a tanyájukat, és figyelmesen vizsgálgatta a sötét melléképületeket meg a kivilágított lakóházat. Óvatosan léptetett a ház felé, vigyázva, hogy az istálló eltakarja a házbeliek tekintete elől. Az istálló mögött leszállt a lóról, bekötötte a fáradt jószágot, és gyalog folytatta útját. Az istálló sarkánál megállt, és a városok felé lesett. Nem tévedett: az új város ragyogása messzire űzte az éjszaka homályát. Lehetetlen, hogy alkonyat után föl ne tűnt volna az ittenieknek.

Ryne-t egy csöppet sem lepte meg, hogy az istállóból három ló hiányzik; Weir és társai persze hogy tüstént útra keltek, mihelyt megértették az új

151

éjszakai fény jelentőségét. Tara lova is eltűnt, így Ryne a hátsó ajtón lépett be a házba.

Lászlót ébren találta, a tekintete kitisztult. A tűz közelében ült, vállára borított pléddel. Némán Ryne-ra függesztette a tekintetét.

– Megindította a gépet – szólalt meg aztán.– Igen – felelte Ryne. – Reggelre kész lesz a város.

És akkor a kapuja is föltárul.– Miért? – fakadt ki László. Mért nem várt meg

engem? Mit nyert ezzel ön meg a Koordinátor?– Ő semmit – mondta Ryne. És a székre roskadt,

mert hirtelen eszébe jutott, milyen kutyaszorítóba került azzal, hogy a várost ilyen sebtiben fölépítette. Ha László megtudja, milyen kelepce vár az alsókra, Weirre meg Mabtonra meg Corsóra, azt fogja hinni, hogy Ryne-nak a város idő előtti fölépítésével az volt a célja, hogy csapdába csalja őket. De nem volt más választása, mint hogy mindent őszintén bevalljon.

– Nem én vagyok az, aki besúgja a Koordinátornak a terveiket – mondta Ryne.

– Úgyis mindenről tudomása van, arról is, amit csináltak, arról is, amit terveztek. Tudott arról, hogy engem ide szándékoztak hozni. Tudott Linne-ről. Jó előre tudott a monitorok megzavarásáról. Mindenről tudott, mert Amso mindent elárult neki.

László tekintetébe kiült a leplezetlen kétely. Ryne sietve beszámolt róla, mi történt az új város közelében. László a fejét ingatta.

– Lehetetlen. Hogyan tudna egy Amso-féle… paraszt távbeszélőt készíteni, méghozzá drótnélkülit?

– Nem is Amso készítette – nyugtatta meg őt Ryne. – Úgy hozták ide, őt csak a használatára oktatták ki. – Hirtelen témát változtatott: – Tara mikor ment el?

152

– Weir észrevette az új város fényeit, és a társaival együtt tüstént útnak eredt. Tara a konyhát súrolta. Amikor végzett, Amsóékhoz ment egy kis tejszínért.

– Tara elég sok tejszínt használ – jegyezte meg Ryne. Majd talpra állva: – Mennyi ideje, hogy az emberek elmentek?

László elmosolyodott.– Több mint két órája. Nyugodtan letehet róla,

Ryne, hogy utolérje őket.– Igaz – ismerte be Ryne. – De annak talán elejét

vehetem, hogy az alsókat a Koordinátor állította csapdába tereljék.

Ryne jól látta, hogy László egy szavát sem hiszi. Mintha fal magasodna közöttük, fal, amely akár az erőkupola a várost a környezetétől, ugyanolyan áthatolhatatlanul elzárja egymástól az ő elméjüket. Csak ennyit mondott hát:

– Elmegyek Linne-ért. Ha Tara előkerül, neki is ezt mondja.

Kifelé menet még egyszer megtorpant.– Azt is mondja meg neki, hogy hiába vesztegeti

az időt Amsóval. Meg fogom találni, és elvágom a távbeszélővonalat. Mihelyt a Városba vezető alagúthoz érek, a Koordinátorhoz vezető vonal is süket lesz.

László láthatóan ügyet sem vetett Ryne iménti szavaira.

– Linne-ért cserébe föl fogja áldozni az én embereimet?! – szögezte neki vádlón.

– Nem – jelentette ki Ryne –, semmiféle csere nem lesz. Megpróbálom őt is meg az ön embereit is kimenteni, az alsókkal egyetemben.

– Nem felejti el persze menteni a saját bőrét sem – vágta az arcába László ádázul.

– Úgy van – hagyta rá Ryne. – No meg az önét.

153

XVII.

Ryne az alagútban minden nehézség nélkül rábukkant a távbeszélő-vezetékre. Az alagút durva padozata és a nem kevésbé durva oldalfal találkozásában futott a finom drótszál. A tetejére földet szórtak, nehogy véletlenül megcsillanjon a kézilámpák fénye az egyébként szinte láthatatlan szigetelésen. Ryne kivágott a vonalból egy tízméteres darabot, föltekerte, és a táskájába rejtette.

Előzőleg csak annyit időzött a tanyán, hogy megrakja a nyeregtáskáját. László meg sem kísérelte visszatartani; vagy mert túl gyönge volt a járáshoz, vagy mert úgy vélte, hogy Ryne úgysem képes bármit is tenni. Így Ryne akadálytalanul belerakhatott a nyeregtáskájába mindent: drótvágó ollót, annyi élesre töltött lőporrudacskát, amennyi csak fért, és egy nagy tekercs tartalék kanócot. Még valamit szeretett volna magához venni, de ilyesmi nem volt a tanyán. A Város felé vezető úton jó ideig azon törte a fejét, hol tehetne szert egy távbeszélő-készülékre.

Amíg Lászlóval beszélt, egyszerre megvilágosodott benne a terv, amelyen olyan régóta hasztalanul töri a fejét. Tisztán állt előtte annak minden gyöngéje, mint ahogy látta erős oldalait is; az is világos volt számára, hogy a kudarc ára több lesz, mint az iránta táplált gyanakvás. Nem száműzetés; erről itt már szó sem lehet. Hanem örökös elzárás a Rendőrfőnökség sötét zárkáiban. Olyan lét, amelyben megváltás volna a halál.

Ryne többé nem táplált semmi illúziót a Koordinátor iránt. Az az ember, aki ilyen hideg fejjel eltervez mindent, aki úgy játszik mások életével, mint ő tette Ryne-éval és Linne-ével meg a többiekével, az

154

az ember egy percig sem habozna, hogy elmenjen a végsőkig a maga meg a drágalátos

Városa örök biztonsága végett. Mit sem változtat a dolgon, hogy eddig is és a jövőben is a gondjaira bízott társadalom vélt üdve vezérelte és vezérli tetteiben. Bármi légyen is a Koordinátor vezérelve, az alsók attól még ugyanúgy elnyomottak maradnak, a lázadók pedig kíméletlenül börtönbe vettetnek. Életük egy cseppet sem lesz könnyebb, ha tudják, hogy a Koordinátor azt tette, amit a Város legfőbb érdekében valónak vélt.

Ryne magabiztosan mérte lépteivel az alagutakat, majd az öreg csatornákat. Most már ismerte a járást, és a több órás gyaloglás nem lohasztotta le erejét és figyelmét. Egy pillanatig sem tétovázott, amikor a kürtőkhöz és azok számtalan elágazásához ért. Tisztán látta maga előtt a gondosan emlékezetébe vésett vázlatot. Egyenesen a Rendőrfőnökségre tartott. Az őrszoba ajtaja előtt megtorpant, az előtt az ajtó előtt, amelyen sok-sok idővel ezelőtt betámolygott, és mérlegelte magában a következő lépést. A vállán keresztbe vetett nyeregtáskából előhúzott egy robbanórudacskát, s egyik kezében ezt szorongatva, a másikkal gyufáért nyúlt a zsebébe. Majd fölrántotta az ajtót, és berontott az őrszobába.

A Koordinátor arcáról lerítt a fáradtság. Színtelen és bágyadt hangon fogadta titkárát:

– Minden rendben van? A segédcsapatok mind megkapták a védőpajzsokat?

– Minden ember megkapta – biztosította őt a titkár. – Jelenleg éppen a rendőrségi kocsikat szerelik föl bombabiztos pajzsokkal. Reggelre készen kell lenniük vele.

155

– Akkorra várható a megmozdulás is – mondta a Koordinátor. – A figyelem elterelésére megpróbálják kihasználni a reggeli műszakváltást. Abban bíznak, hogy rajtunk üthetnek, mielőtt észbe kapnánk, hogy az utcákon korántsem a váltásra siető munkások tömege nyüzsög.

Előrehajolt, és ujjával az asztal lapján kopogta le a hangsúlyt.

– Mindenki jól megértette az utasítást? László kívülről beküldött embereit el kell fogni; de egy hajuk szála sem görbülhet meg. Ugyanez vonatkozik Ryne-ra. Ővele egyenesen énhozzám jönnek. Tegyen róla, hogy a rendőrök véssék jól a fejükbe, mit kívánok tőlük, és legyenek tisztában azzal is, milyen büntetés jár a baklövésért.

– Tisztában vannak vele – mondta a titkár. – És pontosan követni fogják a parancsot. – Fagyosan elmosolyodott. – Egyetlen rendőr sem vágyik rá, hogy az alsók közé taszítsák. Még ha azt az életet ki is bírnák, a terrorfiúk ellen nem sokáig állnak a sarat.

– Kösse még egyszer az orrukra, hogy különös gonddal figyeljék Ryne-t. Ő a legveszélyesebb.

A titkár homlokát ráncolta.– Hiszen az ön kezében van az a Linne lány. Nem

hinném, hogy tartanunk kellene Ryne-tól.A Koordinátor a fejét ingatta.– Az egyik oka, hogy maga megfeneklett a titkári

poszton, az, hogy egyre-másra efféle következtetésekre jut. Ryne azért veszélyes, mert gondolkozik. – Ujjával megkopogtatta az asztalt. – Emlékszik rá, mit mondott Amso legutóbbi üzenetében arról, hogy mit jelent Linne Ryne-nak?

– Mintha kevésbé viselné szívén a kiszabadítását, mint korábban – mondta a titkár. – Persze ezt annak a Tara nevű nőnek a befolyásával is lehet magyarázni.

– Mint ahogy az is lehet, hogy port akar hinteni a

156

szemünkbe – jegyezte meg a Koordinátor nyersen. Figyelmesen méregette a titkárt. – Ne tűrje, hogy az orránál fogva vezessék. A kudarcért fizetni kell.

Tenyerével nagyot csapott az asztalra.– Erre az ügyre tettem föl az életemet. S a

jutalmam nem garasokban fogják mérni: Magasként élni és a gyerekeimet Magasokként neveim – lebeghet-e ennél fényesebb cél az ember szeme előtt? De magának sem lesz oka a panaszra, persze ha nem vallunk kudarcot. Ne felejtse el, hogy a kudarc ára több, mint a jutalom megvonása. A kudarcért lefokozás, teljes kivetettség jár. Most menjen szépen, és lépjen újból kapcsolatba Amsóval. Tudja meg, mi a helyzet a külsőknél.

A titkár nesztelenül kisurrant a szobából. Alig telt bele néhány perc, és újból megjelent, az arca, akár a hamu.

– A vonal nem felel. A kapcsolat megszakadt.– Úgy – mondta a Koordinátor. – Ezek szerint

Ryne akcióba lépett. Mondja meg a rendőröknek, hogy készüljenek föl a fogadására.

Az őrszobán nem volt senki. Ryne meredten bámult az üres helyiségbe, és a balsejtelemtől végigborsózott a tarkója. Kezében a robbanórudacskával meg a gyufával, az utcára nyíló ajtóhoz lépett. Az ajtó nem volt bezárva. Elmosolyodott, majd ráfordította a kulcsot, és a másik ajtóhoz sietett, amely a Rendőrfőnökség belsejébe vezetett.

A tervében itt mutatkozott egy gyenge pont, egy olyan szakasz, amelyen a siker lehetősége a minimálisra csökkent. A gyufát tartó kezével elhúzta a reteszt. Lábát az ajtónak feszítette, és nagyot lökött rajta. A bevágódott ajtó a falhoz csapódott. Megcsapta az arcát a Rendőrfőnökség áporodott

157

szaga, amelyben az Alsóváros bűze a börtönével keveredett. Az ajtó csattanásának zaja üresen visszhangzott az épületben. Ryne szeme végigsiklott a folyosón, amely ugyanolyan elhagyott volt, mint a háta mögötti helyiség.

Újból átborzongott rajta a balsejtelem. De a szerencséjében bízva megindult a folyosón, abban reménykedve, hátha minden rendőr szolgálatban van. A folyosó felénél sem tartott, amikor belátta, hogy hasztalan reménykedett. Mögötte és előtte ajtók tárultak föl. Készenlétben tartott, feltöltött botokkal emberek léptek ki a folyosóra.

Egy körzetvezetői egyenruhát viselő, dagadt képű férfi szólította meg:

– Már vártunk önre, Ryne. A Koordinátor szeretné látni önt.

Ryne a falnak vetette a hátát, és a gyufa fejét a fal érdes felületéhez tartotta.

– Elve vagy holtan?– Élve – mondta a dagadt képű. – Tegye csak el

azt a gyufát. A haja szála sem fog meggörbülni.– Nem – tiltakozott Ryne. Tekintete végigsiklott a

rendőrökön. Nyolcan voltak, és egyikük sem mutatott valami nagy hajlandóságot, hogy a közelébe férkőzzön. Ez egy kissé fölbátorította. Ez csak azt jelentheti, hogy még nem látták el őket azzal a bombabiztos valamivel, amit a Koordinátor kifundálhatott.

– Nem azért jöttem ide, hogy föladjam magam – mondta Ryne. – Csupán egy távbeszélő-készüléket akarok kérni.

A dagadt arcú a fejét rázta.– Mindannyiunkkal nem bánhat el, az épületben

levő minden rendőrrel. Jobb, ha szépen megadja magát. – Arca kellemetlen vigyorra torzult. – A Koordinátor azt nem mondta meg, hogy mennyire

158

élve akarja látni magát.Ryne a nyeregtáskára mutatott.– Ez itt tele van robbanórudakkal. Volt időm

gyakorolni, úgyhogy egy pillanatba sem telik meggyújtanom és elhajítanom. Ha azt hiszi, hogy nem tudok elbánni az épület összes rendőrével meg az épülettel – akkor csak kössön belém!

– Legyen észnél! Maga sem ússza meg ép bőrrel.– Fütyülök rá – mondta Ryne csendesen.A rendőrök közül hárman behátráltak az ajtókon,

amelyekből előbújtak. Baloldalt egy alig észrevehető mozdulat vonta magára Ryne figyelmét. Gyorsan odapillantott, aztán a dagadt képűre förmedt:

– Mondja meg annak ott balra, hogy ha el találná dobni a botját, én magam fogom a képébe vágni az első rudacskát.

A dagadt képű fölemelte a karját. Ryne oldalt pillantott. A buzgó rendőr leengedte a dobásra emelt töltött botot.

– Mire kell önnek a távbeszélő?– A Koordinátorral akarok szólni – mondta Ryne.– Jöjjön az irodámba. Garantálom a biztonságát.– Oda és vissza? – gúnyolódott Ryne. A dagadt

képű az ajkát nyaldosta.– Hallgasson az okos szóra, Ryne. A parancsunk

az, hogy bevigyük önt. Ha ezt elmulasztjuk, az alsók közé taszítanak bennünket. Ennek tudatában akár a bőrünket is vásárra visszük. Mindenesetre a gyorsabb halált választanánk.

– Nincs mitől tartaniuk – nyugtatta meg Ryne. – Ha a kapuk megnyílnak, önök is eltávozhatnak a többiekkel. Az új városban mindenki számára lesz hely.

– Fikarcnyi esélyük sincs a sikerre – mondta a dagadt képű. – A Koordinátor megtett minden óvintézkedést.

159

– Tudom – mondta Ryne. – Mihelyt az alsók megközelítik a kapukat, a segédcsapatok egyszerre ott teremnek robbanás elleni védőpajzsaikkal. – Elmosolyodott. – Kapcsolja csak a Koordinátort, és meg fogja látni, ki fog felülkerekedni.

A dagadt képű a fejét rázta. Ryne nem mozdult. A küzdelem döntetlenre állt. Itt bent nem használhatja a robbanórudacskákat, hacsak nem akarja a rendőrökkel együtt önmagát is a levegőbe röpíteni. Ha megpróbálnák lefogni, közelharcra kényszerülne. Nyolc jól képzett és töltött bottal fölfegyverzett férfi ellen viszont nem sok reménye van a sikerre.

Nem volt más választása, mint hogy megismételje:– Adja át a távbeszélőt. Ön is fültanúja lehet, miről

fogok beszélni.A dagadt képű lassan ingatta a fejét, és ebből látta,

hogy a rendőr is tisztában van Ryne esélyeivel.Ryne ellökte magát a faltól, és fejét előreszegve

hirtelen megiramodott az őrszoba ajtaja felé. Futás közben ide-oda lóbálta maga előtt a nyeregtáskát. Érezte, hogy egy bot végigsújt a táskán, majd hallotta a nyekkenő hangot, amint a bőr az egyik rendőr képébe vágódik. És már ott is volt az ajtó előtt. Hátraarcot csinált, és a táskával leterítette a sarkában loholó rendőrt.

Egy bot suhant el a feje mellett, és az ajtónak csalódott. Ryne rátette a lábát. Hátát az ajtónak vetette, és miután csak hat rendőr maradt talpon, valamivel nagyobb biztonságban érezte magát. A gyufaszál fejét az ajtóhoz nyomta.

– Vissza! – kiáltotta. – Ha meggyújtom a rudat, én az ajtón belül termek, mielőtt felrobbanna. De önök nem menekülhetnek.

– Csak hiába vesztegeti az időt, Ryne. Az őrszoba azóta tömve van az embereimmel.

– Bajosan – mondta Ryne. – Az utcára nyíló ajtót

160

bezártam. Be kellett volna törniük, és ez a zaj elárulta volna őket. Nyújtsa csak ide szépen a távbeszélőt.

A dagadt képű válla meggörnyedt.– Hozz egy drótnélkülit! – biccentett a közelében

álló emberének. Ez bólintott, és sietve eltávozott.A többiek szótlanul várakoztak, csupán a lábuk

csoszogása zavarta meg a csendet, amikor Ryne biztonságos távolba parancsolta őket a kezével. Már több mint tíz perce, hogy a rendőr eltávozott. Végre visszatért, és Ryne figyelmét nem kerülte el az a fintor, amellyel a távbeszélőt átnyújtotta a dagadt képűnek.

– Kapcsolja be, és kérje a Koordinátort – mondta Ryne.

– És ezzel ismerjem be a kudarcomat?– Rendben van – egyezett bele Ryne –, akkor csak

kapcsolja be.A dagadt képű lemondóan intett az emberének.– Menj, és hozz egy másikat! A rendőr eltávozott.

Ryne még utánakiáltott:– De most már olyat, amelyik nincs rövidre zárva!

– Majd gúnyos mosollyal a dagadt képű felé fordult. – Nem valami ügyesek az emberei. Énnekem korántsem kellett volna tíz perc ahhoz, hogy a telep áramát felvezessem a burkolatba, hogy aztán azt, aki a készüléket bekapcsolja, leterítse az áramütés.

– Én mosom kezeimet! – mondta a rendőr.– Rájuk is fér, sok mindenért – mondta Ryne. –

Maga is, akár a többiek, az alsók közül került ki. Eladták magukat, hogy megtölthessék a bendőjüket, és másokon hatalmaskodhassanak. De készek köpönyeget fordítani, ha látják, hogy a másik fél kerekedik felül.

Senki sem szállt vitába vele. A rendőr megjött a távbeszélővel, és ezúttal is a dagadt képű kezébe adta.

– Kapcsolja be, és hívja föl a Koordinátort –

161

mondta Ryne.A dagadt képű engedelmeskedett.– Itt Qualey a Rendőrfőnökségről. Ryne óhajt a

Koordinátorral beszélni. Igen, itt van – hallatszott a hangja.

Ryne felé fordult és bólintott.– Jöjjön közelebb, és a padlón csúsztassa a

lábamhoz – utasította Ryne. – És semmi hősködés.Qualey úgy tett, ahogy parancsolták, aztán

visszahátrált a többi rendőrhöz. Ryne lehajolt, és fölemelte a távbeszélőt. Egy pillanatra ki volt szolgáltatva, amíg a tartószíjat a nyakába akasztotta, de senki sem élt vissza az alkalommal, hogy a kezei el voltak foglalva. Fölegyenesedve újból az ajtóhoz nyomta a gyufa fejét.

– Itt Ryne.– Értesültem róla. Mit óhajt?– Egy cserét – mondta Ryne behízelgően. – Ön

idehozza nekem Linne-t épen és sértetlenül, aztán személyesen is lejön az Alsóvárosba, és kinyittatja a nagy kapukat. A segédcsapatait hátrahagyja, és a rendőreit is visszaparancsolja.

– Cserét mondott, nemde? – szólt a Koordinátor. – És ön mit ajánl föl mindezért nekem?

– Garantálom, hogy nem rombolom le a Várost – felelte Ryne.

– Ne hetvenkedjék, Ryne. Tisztában van ön vele, mit beszél?

– Tökéletesen – mondta Ryne higgadtan. – Máris indulok a közműközpontba. Van nálam egy nagy zsák, dugig robbanórudacskákkal.

Tudom, hogyan hatolhatok be a gerinccsatorna sugárvédő ernyője alá. Mit gondol, mi fog történni, ha egy zsák robbanóanyagot leengedek a csatornán, és úgy időzítem, hogy a rendszer szívében robbanjon föl?

162

– Önnek elment az esze! Lerombolná a Várost! És megölne mindannyiunkat, saját magával meg a Linne-jével egyetemben.

– Úgy van – mondta Ryne. – Mindnyájunkat, alsókat, felsőket és Magasokat egyaránt. És ez nem hetvenkedés. Föl fogom hívni a közműközpontból. Addigra várom a döntését.

– Várjon! – mondta a Koordinátor. – Egyezzünk meg. Én vállalnám, hogy az alsók több joghoz, jobb élelmezéshez jussanak, olyasformán, mint mi itt fönn. Mért rombolnánk le az egész világunkat, Ryne?

– Nem – jelentette ki Ryne. – Én közöltem a föltételeimet. Tizenöt perc múlva jelentkezem a válaszáért.

Anélkül, hogy kikapcsolta volna a távbeszélőt, karjával hátranyúlt, kinyitotta az ajtót, és belépett az őrszobába. Belülről becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. A helyiségben most sem tartózkodott senki, így akadálytalanul eljutott az akna lejáratához, és besurrant rajta.

Egész testében remegett, és csak nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni magán és sietésre ösztökélni a lépteit. Gondolatai a Koordinátor körül forogtak. Gyomrában enyhe émelygést érzett. Szavait most már nem vonhatja vissza. Idefelé jövet érlelődött meg benne végleg ez az elhatározás. Ha a Koordinátor megmakacsolja magát, Ryne meggyújtja a hosszú gyújtózsinórt, és a teli nyeregtáskát leengedi az aknába.

Remélhetőleg a Koordinátor megérti hogy nem a levegőbe beszélt.

163

XVIII.

Amikor Ryne a közműközpontba vezető folyosó bejáratához ért, Mabtonba ütközött.

– Rossz felé mégy, ha a Felsővárosba akarsz jutni – állta el az útját nyersen.

– Épp az imént tettem egy ajánlatot a Koordinátornak – mondta Ryne, és fölmutatta a hordozható távbeszélőt. – A rendőrök voltak olyan szívesek kölcsönadni nekem.

– Már miért ne lettek volna? – kérdezte Mabton élesen.

– Először olyat akartak rám sózni, amely ha bekapcsolom, nyomban leterített volna – felelte Ryne. – Ezt látva azonban – és előhúzott a nyeregtáskából egy robbanórudat – egyszerre segítőkészebbnek mutatkoztak.

– Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani?! – csattant föl Mabton. – Azt meg jobb, ha elteszed. Nekem is van belőlük néhány. – És Ryne orra alá dugott egy kanóccal ellátott robbanórudat meg a másik kezében szorongatott gyufaszálat. – Dobd csak el szépen azt a zsákot, és indulás kifelé. Nem tűrhetjük, hogy egy lépésre a céltól gáncsot vess nekünk.

– Ki beszélte be neked, hogy én vagyok a csúnya vén mumus? – mondta Ryne csüggedten. Mabton értetlen arcát látva rájött, hogy az aligha ismeri az ő gyerekkori mesefiguráit. – Fölépítettem az új várost.

– Tudom. Azt is, hogy miért. Tara elmondta.– Tara bizonyára mindent megmagyarázott – csú-

folódott Ryne. – Azt is elmondta, ugye, hogyan kaptam rajta Amsót a barlangban, amint éppen föl akarta robbantani a gépet? – Mabton hallgatott, így Ryne folytatta: – Utánam jött a völgybe, ahová kivezettem a gépet, és fölépítettem a várost.

164

Közvetlen távbeszélő-összeköttetése van a Koordinátorral. Ő az, akinek a Koordinátor köszönheti, hogy egy lépéssel mindig előttünk járt.

– Hazugsággal akarod tetézni, amit eddig elkövettél? – fakadt ki Mabton.

– Neked is elmondom, amit ma éjjel már Lászlóval is közöltem – felelte Ryne. – A Koordinátor már jó ideje minden lépésetekről tudomással bír. Jóval azelőtt, hogy én egyáltalán a színre léptem.

– Folytasd csak! – mondta Mabton dühösen.– Ma éjjel idefelé elvágtam a távbeszélővonalat –

folytatta Ryne. – Nem volt nagyon nehéz rátalálni. Csodálom, hogy korábban nem ébredt föl a gyanútok, és nem kerestétek meg.

– Mi a fenére gyanakodtam volna?– László egyre azt hajtogatta, hogy kém van a

tanyán, és valaki kapcsolatban áll a Koordinátorral – emlékeztette Ryne.

– László sokszor maga sem tudja, miről beszél.– És ezt ki beszélte be nekünk, Mabton? –

szögezte neki Ryne indulatosan. – Ebben az esetben Lászlónak történetesen igaza volt. Amso kezelte a távbeszélőt, értesülésekkel pedig Tara látta el őt. – Mabton tamáskodó arckifejezését látva hozzátette: – Kiszámítottad valaha is, Mabton, mennyi időt töltött odaát tejszínvásárlással? Mabton oldalt fordította a fejét.

– Igaz ez, Tara?A lány előlépett az árnyékból, és Ryne-ra

függesztette a tekintetét. Fenséges, lenyűgöző szépsége ugyanolyan lélegzetelállító hatással volt rá, mintha Mabton előrelépett volna, és hasba rúgja. Mabton nem láthatta a lány arckifejezését, mivel az a háta mögött állt. Ryne számára azonban teljes meztelenségében föltárulkozott.

165

– Olcsó és hitvány módszer a felelősség áthárítására – mondta a lány.

– Kérdezd meg Amsót! – mondta Ryne. Mélyet sóhajtott. – Kérdezd meg a Koordinátort. – Hüvelykujjával fölkattintotta a távbeszélő kapcsolóját. – Koordinátor, itt Ryne! Várom a döntését.

Fokozta a hangerőt, hogy Mabton és Tara is hallhassa. Egyikük sem moccant, amikor felhangzott a Koordinátor hangja:

– Ryne, ön blöfföl. Nem pusztíthatja el a Várost minden lakójával egyetemben.

– Közöltem a feltételeimet – mondta Ryne. – Semmit sem változtattam rajtuk.

– Mit nyerne vele? – fakadt ki a Koordinátor. – Egy elvért föláldozná az életét, Linne életét? A városlakók ezreinek életét?

– Az alsók semmit sem veszítenének – mondta Ryne fojtottan. – A többiekért meg nem fáj a fejem. Elég időt adtam önnek, hogy megtegye a döntését. Ha nemet mond, én munkához látok. Fél órán belül megláthatja az eredményt.

– Várjon – mondta a Koordinátor. – Várjon! Gondolkodási időre van szükségem.

– Nincs több idő! – vetette oda Ryne. – És ne fecsérelje az idejét arra, hogy rendőröket meg segédcsapatokat próbál idevezényelni, hogy lefogja a kezem. Már itt vagyok a közműközpontnál. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Mabton és Tara is velem van. Óhajt a lánnyal, beszélni?

Tara megrándult, mintha Ryne arcul ütötte volna. Torkán furcsa, fojtott kiáltás tört ki, és Mabton hátrafordult, hogy lássa az arcát.

– Tara, igazat beszél? – hallatszott a Koordinátor hangja.

– Igen, igazat beszél.

166

– Akkor állítsa meg! – kiáltotta. – Itt már minden a sínen van. Az Alsóvárosban most kezdődik a műszakváltás. Egy órán belül minden a kezünkben lesz. Állítsa meg Ryne-t!

– Szuka! – üvöltötte el magát Mabton. A lány nekiugrott. Összekapaszkodtak, s a folyosó padlójára zuhanva vadul hemperegtek. Ryne nem hitte volna, hogy ennyi erő és fürgeség, van a lányban, és egy pillanatig már-már úgy látszott, hogy legyűri a kis termetű férfit, és kiragadja kezéből a robbanórudat. Mabton azonban váratlanul megfeszítette inas testét, és a lány támaszát vesztve a magasba lendült. Majd a férfi is fölugrott, és vállát előreszegve, a lány vékonyának rontott, aki keményen a folyosó oldalfalához nyekkent. Egyet nyiffantott, és mellére lógó fejjel ülve maradt.

– Ez baklövés volt öntől, Koordinátor – mondta Ryne. – Elvesztette a fejét. Tarát kihúzhatja a számításaiból.

Mabton csatlakozott Ryne-hoz.– Figyeljen ide, Koordinátor, bármit ígért is

magának Ryne, azt most ketten fogjuk megtenni, méghozzá azonnal.

Súlyos csend nehezedett rájuk, Ryne úgy érezte, mintha a végtelenségig tartana. Végre a Koordinátor megszólalt:

– Ismételje meg a föltételeit, Ryne.– Juttassa ide hozzám Linne-t, épen és sértetlenül,

minden kíséret nélkül. Aztán ön az Alsóvárosba jön, és megnyittatja a kapukat. A segédcsapatokat hátrahagyja, a rendőröket visszarendeli. Az ő feladatuk az lesz, hogy féken tartsák a terrorfiúkat.

– Ez időbe telik.– Tizenöt percet kap – mondta Ryne. – Én a

közműcsatornákon keresztül alig valamivel több idő alatt tettem meg azt az utat. Tizenöt perc,

167

Koordinátor.Ezzel megszakította a vonalat, és félretette a

távbeszélőt.– Mi az ördög volt az, amivel megfenyegetted? –

érdeklődött Mabton. Ryne elhaladt Tara mellett.– Vedd föl őt is. Majd meglátod magad is.Megvárta, amíg Mabton a lány kezét saját övével

lazán hátrakötözi. Akkor előreindult a közműközpont burkolata mögötti nagy hengerbe. A pókhálós hídpallóról föltárult szemük előtt az akna mélye, amelybe belehasított Ryne lámpájának fény csóvája. A sok-sok kábel egyetlen vastag köteggé olvadt össze, és feketén kígyózott lefelé. Majd átfúrt valamilyen tompán csillogó homorú felületet, és eltűnt mögötte.

– A sugárvédő ernyő – mondta Ryne.– Tudom – bólintott Mabton. – Korábban már

beszéltünk róla.– Tudom, hogy juthatok át rajta – mondta Ryne.– Jó, jó, de meddig maradsz életben? Ryne vállat

vont.– Fogalmam sincs. Azt sem tudom pontosan, mi

fán terem a sugárzás, és mit művel az emberrel. De annyi időm csak lesz, hogy ezt a teli zsák robbanórudat hosszú gyújtózsinórral leengedjem a maghoz.

– Te jó ég, hiszen te fölrobbantanád!… – kezdte Mabton, majd elharapta a szót. – Hát ezzel fenyegetted meg a Koordinátort, ha nem teljesítené a föltételeidet?

– Igen – bólintott Ryne. Mabton elnevette magát.– És ő elhitte! Percig sem gondolta, hogy a

levegőbe beszélsz!– Tarának is az a véleménye, nemde, Tara? –

fordult Ryne a lány felé. Ez fölemelte a fejét.– Úgy van – mondta. – Az utóbbi időben alaposan

168

kiismertem Ryne-t. Nem az az ember, aki blöfföl. Csak abban hazudott, hogy Linne közömbös számára. Ezt a csapdát nekem állította föl. És én voltam olyan ostoba, hogy beleestem.

Mabton dühösen kifakadt.– Mi voltunk az ostobák, hogy olyan sokáig

hagytuk, hogy kémkedjen utánunk!– Mindnyájan azt tesszük, amit helyesnek tartunk

– mondta Tara. – Én hiszek abban a rendszerben, amelyben élünk. Életemet kockáztattam azért, hogy megmentsem, de vesztettem.

– Még nem biztos, hogy vesztettél – mondta Ryne. – A Koordinátornak még van néhány perce. – Majd Mabton felé biccentve: – Föl tudnál menni a burkolat fölé és figyelni? Szeretném tudni, ha megjön Linne, és hogy nem jut-e eszébe a Koordinátornak valamilyen csalafintaság. Aztán arról is meg kell bizonyosodnunk, hogy a kapukat kinyissák, és az alsók zavartalanul elvonulhassanak.

– És te mit fogsz csinálni?– Itt várok – felelte Ryne. – Ha netán le kellene

mennem a védőpajzs alá, és ledobnom ezt a zsákot.– Nem blöfföltél! – mosolyodott el Mabton

feszesen. – Ha a Koordinátor nem jönne el, jókora társaság kísérné el a pokolba vagy hova.

– Jókora társaság – bólintott Ryne. – Egy egész civilizáció.

Állt, és Tara társaságában várta Mabton híradását. Tara egyszer megpróbált szóba elegyedni vele.

– Ryne, hadd magyarázzam meg… – kezdte, de a férfi félbeszakította.

– Semmi szükség rá – mondta. – Te a Saját meggyőződésedet követted, én a magamét. Mindkettőnknek nem lehet igazunk.

169

– De hát ez… bármi történjék is… el fogja talán dönteni, kinek van igaza?

– Soha senki sem fog megbizonyosodni róla – felelte Ryne –, de lehet, hogy a gyerekeid vagy az ő gyerekeik tudni fogják.

– Ha egyáltalán lesznek.– Igen, ha egyáltalán lesznek. – A férfi

elhallgatott, majd folytatta: – Lehet, hogy helytelen úton járok, de annyira azért nem, mint te meg a Koordinátor. Én alsó voltam. Tudom, mit jelent úgy élni, ahogy ők élnek. Te elég időt töltöttél az Alsóvárosban, meg kell hát értened, mi lakozik bennem.

– Nekem is megvannak azok, akikkel törődnöm kell – mondta a lány. – Jól tudom, miben sántikált László, amikor száműzték a Városból. Én mentem el a Koordinátorhoz, hogy fölnyissam a szemét. Elmondtam neki, hogy Lászlóhoz intim kapcsolat fűz, ezért bízott meg a Koordinátor azzal, amit tettem.

– Emberek ezreit próbáltad megtartani a rabságban, a nyomorúság szélén, csakhogy saját maroknyi társaságod jólétét szavatold!

– Nem igaz – tiltakozott a lány. – A rendszert próbáltam megtartani. A rendszert, amely nem tökéletes ugyan, de számomra meg számunkra jobb annál, mint amilyet László vagy te, vagy akárki más adhatna cserébe.

– Bármi lesz – mondta Ryne higgadtan –, azt a rendszert többé nem fogod viszontlátni.

Mielőtt Tara válaszolhatott volna, Mabton kiáltása szállt le hozzájuk:

– Jön Linne! Vele van a Koordinátor!– Egyedül vannak? – firtatta Ryne sürgetőleg. Fölpillantott a bejárati nyílásra, amelyben a

világos háttér előtt kirajzolódott Mabton fejének

170

körvonala, aztán tekintete lesiklott a baljósan tükröző sugárvédő pajzsra.

– Egyelőre nem tudnám megmondani – visszhangzott Mabton válasza.

Ryne előrehajolt, és a mélybe meredt, azon tűnődve, hogy mit is tenne, ha a Koordinátor nem tartaná magát az utasításhoz, hogyan is tudná áttörni a sugárvédő pajzsot.

Ekkor Tara fölpattant, és vállát nekitaszította a férfi hátának, s erejét testsúlyával megtoldva, átlökte Ryne-t a híd peremén, a mélyben tompán csillogó sugárvédő fémpajzs fölé.

XIX.

Amikor Ryne érezte, hogy a híd kicsúszik alóla, kétségbeesésében a szélső korlát-oszlop felé dobta a nyeregtáskát. A vastag szíj megfeszült a vállán, és sikerült egyik csizmája orrát megvetnie a palló peremén.

Tara a bokáját megbéklyózó kötelék miatt ügyetlenül ugrándozva próbált közelebb jutni hozzá. Mivel a kezei is hátra voltak kötve, nem tehetett mást, mint hogy a földre fekve kísérelje meg lerúgni Ryne kapaszkodó lábát. A férfi elrugaszkodott a pallótól, s a táska tartószíjai belevágtak a vállába meg a hátába. Vajon meddig bírja a szíj a megterhelést? – fordult meg a fejében a gondolat, de ekkor sikerült egyik kezével elkapnia a korlátot. Egy lendület, és a lábai is fönt voltak a híd végén, s visszatornázta magát a biztonságot adó pallóra.

Tara zokogva hasalt a hídon, ahová levetette magát. Hirtelen hernyózni kezdett a mélység felé. Ryne még idejében odaugrott hozzá, mielőtt a lába

171

meg a csípője már-már a mélybe rántotta. Megragadta a hónaljánál, és dühösen visszarántotta. Egy lendülettel a korláthoz lódította és odakötözte.

– No nem – mondta a férfi. – Ilyen olcsón nem bújsz ki a tartozásod alól!

Ezzel hátat fordított neki, és megismételte az iménti kérdését:

– Mabton, egyedül jönnek?Egy percnyi várakozás után Mabton leszólt:– Egyedül jönnek. Linne meg a Koordinátor.– Mondd meg neki, hogy küldje föl Linne-t a

tetőre. Az ajtóval szembeni fal mellett kell lennie a létrának.

Ryne Tarához lépett, és eloldózta a pillértől. A kötélnél, mint valami kötőféknél fogva, akár egy lovat, kiterelte a folyosóra, s onnan föl a nagy henger tetejére. Menet közben a nehéz nyeregtáska a férfi oldalát verdeste, aki egy pillanatra megállt, és hálásan ráhelyezte a kezét.

Szótlanul kapaszkodtak föl arra a helyre, ahol Mabton várakozott rájuk. Ez kíváncsi pillantásokat vetett Tara könnyáztatta arcára, aztán Ryne-ra, aki leoldozta a bokáját és csuklóját szorító köteléket.

– Megbízol benne?– Szívesebben látom őt lent a Koordinátorral –

felelte Ryne szárazon.Ryne a henger pereméhez lépett, és letekintett a

nagy helyiség homályába. A Koordinátor mozdulatlan alakját megvilágította az ajtón beszűrődő fény. Linne-t csak akkor láthatta volna, ha mélyen a perem fölé hajol, ám meghallotta a fölfelé kapaszkodó lány egyenletes lélegzését.

Aztán fölbukkant a lány feje is, és a következő pillanatban a karjaiba zárta őt.

– Nincs semmi bajod?

172

– Most már semmi. Most már jó. A lány remegett. Ryne gyöngéden csókolgatta. Linne egy lépést hátrált, és új javai megérintette a férfi arcát. Tekintete Mabtonra, majd Tarára siklott.

– Ez az a Magas hölgy?– Ez – bólintott Ryne – Tara, menj a főnöködhöz!Tara hátravetette a fejét, és kacajra fakadt.– Még hogy a főnökömhöz! Én vagyok a főnök,

Ryne. Nem tudtad? Én a Magasok közé tartozom. A Koordinátor nekem dolgozik.

– Akkor menj, és mondd meg neki, hogy hajtsa végre a megállapodásunkat – mondta Ryne szenvtelenül.

A lány megindult lefelé a létrán. Amikor Ryne már nem érhette el, fölcsattant a hangja:

– Megtiltom magának! Nem volt rá joga, hogy beadja a derekát Ryne-nak!

– De jogom volt arra, hogy megmentsem a Várost – válaszolt a Koordinátor hangja. – Ön erősített meg abban, hogy Ryne nem blöfföl.

– Nincs az a Magas, aki ne inkább a halált választaná, mintsem ebben a mocsokban éljen és dolgozzon! – süvöltötte a lány.

A Koordinátor semmit sem veszített nyájasságából és nyugalmából.

– Ha arról van szó, több a felső, mint a Magas. Aztán meg már késő is. Már kiadtam a parancsot. A segédcsapatok a Felsővárosban maradtak. A rendőrök egyetlen föladata, hogy összeszedjék a terrorlegényeket.

– Összeszedjék őket!– Természetesen – mondta a Koordinátor

egykedvűen. – Csak nem gondolja, hogy hajlandó lennék ezekkel az állatokkal egy levegőt szívni?

– Ezt megkeserüli! – kiáltotta Tara fensőséges hangon. – Még nem oldoztam föl a parancsaim alól!

173

– Semmit sem tehet velem azonfelül, amit a kudarcom máris a fejemre idézett – mondta a férfi, és megindult kifelé.

– Várjon! – szólt le Ryne. – Mabton önnel tart megfigyelőként. – Mabtonhoz fordulva: – Mihelyt megbizonyosodsz felőle, hogy minden a rendes kerékvágásba került, jöjj vissza értem. – Megsimogatta Linne-t. – Menj te is Mabtonnal, és hagyd el a Várost a többiekkel.

– És te?– Én itt maradok. Hátha a Koordinátornak eszébe

jut még valamilyen csalafintaság. – A robbanóanyaggal telt zsákját magasba emelte. – Koordinátor, ne felejtse el, hogy még mindig a kezemben van!

– Nem kell tartania semmitől – felelte a Koordinátor. Előreengedte Tarát, intett a kezével, és kisietett az utcára.

Mabton ereszkedni kezdett lefelé a létrán, de megállt és visszatekintett.

– Én Ryne-nal maradok – mondta Linne – Ha rákerül a sor, együtt fogunk eltávozni.

Mabton folytatta az útját, és egy perc múlva eltűnt a Koordinátorral együtt. Ryne az erőmű falához vezette Linne-t. Hátukat a falnak támasztva leültek egymás mellé.

– Többet nem hagylak el – suttogta a lány, és talányosan a férfira mosolygott. –

A Koordinátor azt mondta, hogy Tarával összekerültetek.

– Nem egészen – mondta a férfi. – Néhány éjszakát együtt töltöttünk kettesben. Ennyi az egész. – És röviden ismertette a körülményeket.

A lány szavából érződött, hogy magát is igyekszik meggyőzni arról, amit mond:

174

– Te már akkor is gyanakodtál rá. Gondolom, egy nőnek ezen az úton lehet legkönnyebben a bizalmába férkőzni, vagyis az érzelmein keresztül.

– Ő próbált felhasználni engem – mentegetőzött Ryne.

– Ehelyett te használtad fel őt – mondta Linne. Vállát a férfiéhoz dörzsölte. – Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen ravasz vagy.

A férfi hamiskásan elmosolyodott. Hazudott volna, amikor meghagyta ebben a hitében a lányt, vagy titokban ő maga is kezdettől fogva ezzel ámította magát? Végül is úgy döntött, hogy ezen nem érdemes vitatkozni a lánnyal.

Amikor Mabton visszatért, hármasban leszálltak az alsó szintre, és kiléptek az utcára. Az Alsóváros kihalt volt és csendes. A kapuknál már csak néhány elkésett csellengőbe botlottak. Ezek nagy óvatosan, félve hagyták oda a Város biztonságát az ismeretlen Külvilágért. Az egyik oldalon Weir és Corso követte őket a tekintetével, egy-egy biztató szót dobva feléjük. A másik oldalon ott állt a Koordinátor is, görnyedten, lehorgasztott fővel, megverten.

Ryne közeledtére fölemelte a fejét.– Örülök, hogy ön is elmegy – mondta. – Ha itt

marad, előbb-utóbb a helyemre áll, és a Város vezetője lesz.

– Az ön helyében én inkább Tarától tartanék – felelte Ryne. – Ma eléggé kiborult, de legyen rajta a szeme, ha visszanyeri az egyensúlyát.

– Úgy fogok tenni – mondta a Koordinátor szárazon. – Már találtam is egy jó kis gyári munkát a számára.

Ryne és Linne folytatta az útját a kapuk felé, ki a szabadba. Az új város erőkupoláján átszűrődő derengés koronaként ült a közeli domb fején. A két hold szökellve követte egymást az égen, szinte

175

nappali fénnyel árasztva el az embereket, amint hosszú sorokban kígyóztak fölfelé a domboldalon, majd le a völgyben derengő új város felé.

176

UTÓSZÓ

1.

Pierre Versins egyedülálló lexikonában (Encyclopédie de l'Utopie, des Voyages extraordinaires et de la Science-fiction) terjedelmes, már-már tanulmánynak beillő cikk foglalkozik az urbanizmus kérdésével. Kiderül ebből a cikkből, hogy a tervkovácsok, "kitalátorok", utópiák álmodói, Ikáriák és Eldorádók rajzolói, mesemondók és jövő-mérnökök szinte kivétel nélkül elképzelték a maguk városát, az égig érő tornyokat, a széles utcákat, az egész működő szerkezetet és szervezetet, amely – néhány keserű kivételt nem számítva – általában a jövő emberének kényelmes, egészséges, jól funkcionáló, a társadalmi rendet is megtestesítő lakóhelye lesz. Igaz, hogy formájukban változatosak voltak ezek a városok, akadt köztük víz alatti, föld alatti, burával fedett vagy világűrben röpködő település is, hogy a fantasztikusabb ötleteket ne is említsük, mégis mind városok voltak, és nem falvak; városok abban az értelemben, ahogy ezt az emberiség történelmének kezdetén az egyik termelési forradalom kigondolta és kimódolta. Biztosították a széles körű munkamegosztást, védték a falaik közé települt sokaságot a természet erőivel vagy a támadó ellenséggel szemben, segítették az emberi személyiség kibontakozását. Mindaddig, amíg a város mai problémái – zsúfoltság, szennyeződés, lelki bántalmak, idegbajok, bűnözés, zaj stb. – nem hökkentették meg a gondolkozókat, a város volt az eszménykép. Kitervelték alaprajzát, irányítását, alkotmányát, bolthálózatát, közlekedését, talán még a

177

lakáskiutaló hivatalok munkarendjét is. Platón, Arisztotelész, Campanella, Szent Ágoston, Fourier, Cabet, Fontenelle és a megszámlálhatatlan többiek mind hozzátették a magukét az ábrándokhoz. Csak a XX. század antiutópisztikus és tudományos-fantasztikus irodalma kezdett azon töprengeni, hogy vajon jó lesz-e így, hogy beváltja-e a város a hozzá fűzött reményeket.

A valóság egyre határozottabban nemet mondott a csöndes vagy hangos kérdésekre. A költők megátkozták a városokat, a sokaság pedig – már aki tehette – menekült a falak közül. Csakhogy a város elpusztíthatatlan, az emberiség nem lehet meg nélküle. S a tudományos-fantasztikus irodalomban új elképzelések születtek. Ki kell gondolni azt a várost, amelynek minden előnye megmarad, és minden hátránya eltűntethető. A tudományos-fantasztikus irodalom – néha bátortalanul, máskor bátrabban – azt is megállapította, hogy a város bajainak okát a társadalom szerkezetében, rossz felépítésében kell keresni. A szigorú Huxley, a szelíden dörmögő Simak, vagy a dühöngő Ellison ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott: át kell rendezni a világot. De erre jutottak nálunk kevésbé ismert írók, Brunner, Silveberg, Andrevon, Harrison és mások is. Köztük regényünk írója, az amerikai Louis Trimble.

2.

"Egyik kiadó szerkesztőjétől tudom – írta Leon E. Stover, az egyik chicagói egyetem néprajzprofesszora –, hogy 1971-ben, az Egyesült Államokban megjelentetett összes könyv tíz százaléka science fiction volt…"

178

Hatalmas arány, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan a kiadott könyvek számát. Magyarországon ez évente körülbelül 300 science fictiont jelentene, annyit, amennyit már a legelszántabb rajongó sem tudna figyelemmel kísérni. És ezt a hatalmas mennyiséget (egy "paperback", vagyis fűzött kötet, minimális példányszáma 100 000) az olvasók megveszik, végigizgulják vagy végigásítozzák, és befogadják vagy visszautasítják. De akár igenlik, akár tagadják, valamiképpen a hatása alá kerülnek, főleg akkor, ha a könyv az olvasót érintő, érdeklő kérdésekre keres választ. Ebben a betűrengetegben természetesen nagyon sok a rossz szándékú, manipulációs célú iromány, sok az olcsón szórakoztató ismétlés, de akad jó néhány az amerikai "way of life" címére küldött hangos bírálat, sőt nyílt és világos elutasítás is. Csak nemrég olvastunk hírt arról, hogy Kurt Vonnegut egyik-másik könyvét az a tisztesség érte, hogy olvasásukat megtiltották néhány egyetemen és főiskolán. Az írónak ravasznak kell lennie, és meg kell fogadnia Brecht híres tanácsait az igazság megírásának nehézségeiről. Nem mindegyik író nevezi társadalmát "Pig Society"-nak (lefordíthatatlan szójáték; "big" nagy, "pig" disznó és zsaru "society" társadalom), sokan megelégszenek az elmosódottabb, ködösebb kifejezésekkel, mint Trimble is, aki a "Város" nevet adja az Egyesült Államoknak.

Rengeteg tehát a könyv, és ahány, annyiféle. Típusaikat fentebb jeleztem, nem is részletezem

tovább. Érdekes kérdés viszont, hogy kik írják tele azt a töméntelen papírt.

Az SFWA, vagyis az Amerikai Science Fiction írók Szövetsége egyebek mellett minden évben kiadja tagjainak teljes neves címjegyzékét. Az 1974-es vaskos füzetben több, mint négyszáz rendes,

179

tiszteletbeli, összekötő és póttag nevét találja az érdeklődő, de csak a szűkebb szakmabeli, mert a füzet kis példányban jelenik meg. A névsort végigböngészve kiderül, hogy a tagok szinte mind aktívak, filmjeikkel, novelláikkal, regényeikkel gyakran találkozhatunk. Kiderül az is, hogy elég szép számú egyetemi tanár, előadó vagy magántanár tagja van a Szövetségnek, és ezek nemcsak a science fiction teoretikus problémáival foglalkoznak, hanem novellákat és regényeket is írnak. A magunkfajta közép-európait kissé meglepi ez a tény, mivel a mi egyetemi tanáraink vajmi ritkán írnak kalandos, vérfagyasztó, meglepő, fellegjáró, délibábos tudományos-fantasztikus regényeket, ahogy a magyar "Love Story"-t sem várhatjuk előbukkanni a jó öreg egyetem falai közül. Ezen persze nem kell siránkoznunk, elégedjünk meg a tényekkel, például azzal, hogy Amerika egyik legolvasottabb science fiction-írója, akinek néhány könyvét a Szovjetunióban is kiadták, Jack Williamson is egyetemi professzor, vagy azzal, hogy Louis Trimble is hosszú ideig esztétikát és nyelvészetet tanított New York állam valamelyik egyetemén.

Talán nem elhamarkodott azt állítani, hogy az amerikai science fiction-írók összetétele az utóbbi években némileg megváltozott, a természettudományos és technikai képzettségű írók mellé felsorakoztak a humán tudományok képviselői, s talán ezzel is magyarázható, hogy a technikai utópiák eléggé elnyűtt témái mellett egyre több olyan művet találunk, amelynek gyújtópontjában a társadalom feszültségei, konfliktusai állnak – röviden szólva: a science fiction a régi értelmű utópiák irányába orientálódik.

180

3.

De azért ne tekintsük Louis Trimble regényét utópiának, ne kérjük számon tőle a világmegváltó ötleteket, gondolatokat. Rosszul járnánk, ha a regényt ilyen nézőpontból kezdenénk boncolgatni, rosszul járnánk, ha azt hinnénk, hogy Trimble többre vállalkozott egy kalandos, fordulatos regény megírásánál. Társadalmi mondandója valójában ismert igazság, vagyis az, hogy az amerikai vagy tágabban a kapitalista társadalom osztályokból áll, és ezek az osztályok harcolnak egymással. Nem mérhetjük A városgépet sem Pohl és Kornbluth regényéhez A Venus-üzlethez, sem Vonnegut Utópia 14 című szatírájához. Trimble nem mond többet, mint ami a levegőben van: a helyzet rossz, konfliktusokkal terhes, valahogy változtatni kéne. Szeme előtt valamilyen egyenlőség, valamilyen igazabb demokrácia képe lebeg, de hogy ezt hol és hogyan lehetne megvalósítani, arra az író vagy nem akar, vagy nem tud válaszolni. Ne kívánjunk hát tőle ilyen választ. Figyeljük inkább a regény fordulatos, ügyesen szerkesztett cselekményét, figyeljük a kemény vonásokkal rajzolt alakokat, értsük meg az íróban gomolygó, talán alaktalan vágyat, a jobb, igazságos, természetes, emberi élet iránt érzett nosztalgiát. Ne szedjük ízekre az író nézeteit a "személyiség történelmi szerepéről", ne feszegessük Városának társadalomrajzát, elégedjünk meg elégedetlenségével. És gyönyörködjünk a Városon kívüli, természetes élet leírásában, amelyhez a falak közt élő ember nálunk is egyre inkább vonzódik. Tekintsük Trimble regényét annak, aminek írója szánta: kicsit gondolkoztató, kicsit mosolyogtató, becsületes szándékú szórakoztatásnak.

181

Louis Trimble egyébként hatvanas éveiben járó, nyugdíjas egyetemi tanár, évente egy-két regényt ír, ezeket többnyire a haladó felfogású Donald A. Wollheim adja ki, a legnagyobb amerikai science fiction sorozatban. Témái változatosak, éppen úgy találunk köztük mutánsokról szóló regényt, mint "űroperettet", vagy fantasztikus utazást. Trimble nem tartozik az amerikai sci-fi nagyjai közé, írói teljesítményét nem mérhetjük Bradbury, Simak, vagy Philip K. Dick mércéjével, de könyveiben mindig megtaláljuk az ízléssel dolgozó jó mester kézjegyét. Sorozatunk, amely a science fiction legfőbb irányzatait szeretné bemutatni, biztosan nyer Trimble könyvének megjelentetésével.

Kuczka Péter

182

ISBN 963 211 089 7

Felelős kiadó: Szilvásy GyörgyFelelős szerkesztő: Fazekas László

A szöveghűséget ellenőrizte: Korányi TamásMűszaki vezető: Gonda Pál

Képszerkesztő: Moldova ZsuzsaMűszaki szerkesztő: Wagner Orsolya

34 800 példány, 9,3 (A/5) ív, MSZ 5601-99Készült a Zrínyi Nyomdában (75.1071/1-1552)

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgatóIF 2778 – e – 7577

183