Post on 30-Oct-2014
A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT BATTLETECH
REGÉNYEK:
KERENSZKIJ VÉRE TRILÓGIA
Michael A. Stackpole: Halálos örökség
Michael A. Stackpole: A vér szava
Michael A. Stackpole: Elveszett sors
Michael A. Stackpole: Farkastörvény
Michael A. Stackpole: Veszélyes feladat
Michael A. Stackpole: Születt harcosok
Michael A. Stackpole: Sötét ármány
JADE FŐNIX TRILÓGIA
Robert Thurston: A klán törvénye
Robert Thurston: Vérnév
Robert Thurston: Sólyomgárda
HARCOS TRILÓGIA
Michael A. Stackpole: Harcos: En Garde
Michael A. Stackpole: Harcos: Riposte
Michael A. Stackpole: Harcos: Coupé
Robert N. Charrette: A határvidék farkasai
Donald G. Phillips: A csillagok ura
A KLÁNOK ALKONYA SOROZAT
Blaine Lee Pardoe: A Kivonulás Útja
Michael A. Stackpole: Kényszerszövetség
Thomas S. Gressman: Vadászok
Robert Thurston: Szabadszülött
Thomas S. Gressman: Kard és tűz
Thomas S. Gressman: A háború árnyai
Michael A. Stackpole: A pusztítás hercege
Robert Thurston: A Sólyom felemelkedése
A SZÜRKE HALÁL LÉGIÓ SOROZAT
William H. Keith, JR.: Mennydörgés
William H. Keith, JR.: Zsoldoscsillag
BATTLETECH
A DICSŐSÉG ÁRA
WILLIAM H. KEITH, JR.
BEHOLDER KIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
William H. Keith JR
THE PRICE OF GLORY
Copyright © 1993, WK GAMES
All rights reserved.
Fordította: Novák Gábor
Hungarian translation © 2006, Beholder Kft.
Borítófestmény: Boris Vallejo
ISSN 1585 1567
ISBN 963 8428 22 8
Kiadja a Beholder Kft.
Levélcím.– 1680 Budapest, Pf. 134
Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
Korrektor: Szakái Marianna
Tördelés: Dikó István
Készítette az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült 2006-ban.
ELSŐ KÖNYV
1
Füst sötétítette el a gonosz, sárgásszürke égboltot. A Sirius V
hidrogén és metán fagyos elegyéből álló légkörében nyílt láng egy
pillanatig sem maradhatott meg, de a nemrég véget ért csata roncsai és
törmelékei néhol még fehéren izzottak, és az általuk keltett hő elegendő
volt ahhoz, hogy ebben a fagypont alatti kémiai vegyületben olajos,
vörösesbarna kén- és nitrogénfelhőket hozzanak létre. A sűrű, idegen
atmoszférában alacsonyan, lustán terültek szét a mogorva
felhőfoszlányok.
Grayson Death Carlyle csataviselt Martalócának főképernyőjén
keresztül figyelte a városi delegáció közeledését. A teljesen zárt
járművek kipufogógőze fényes foltként izzott a kijelző infravörös
képén. A delegáció konvoja mögött Tiantan városa terpeszkedett a
mérgező, kietlen vidék ürességében. A normál fény tartományában egy
hatalmas, kénlerakódásokkal és ammóniasárral szennyezett, szürke
fémkupolának lehetett volna látni. Infravörös fényben a város kupolája
éles ragyogást árasztott magából a számtalan hőcserélőnek és kivezető
nyílásnak köszönhetően, és úgy nézett ki, mint egy hőszökőkút a sápadt
égbolt előtt.
Grayson azonban most nem tudta értékelni látványt.
– Tűztámogató szakasz – mormolta az ajka elé benyúló mikrofonba –
, kérem a Szigma–V-t.
– Vettem, ezredes. – Khaled hadnagy hangja ugyanolyan száraz és
feszes volt, mint Grayson torka. – Átvitel indul.
A Grayson pilótafülkéjének egyik oldalán elhelyezett négy monitor
statikus zörejek kíséretében életre kelt, majd a hullámzó képek
megállapodtak, és négy különböző nézőpontból láthatóvá vált a lentről
közeledő konvoj. Hassan Khaled hadnagy Csatapörölye, Isoru Koga
Íjásza, Charles Bear Keresztese és Sharyl Árnyéksólyma – mindegyik
más szögből figyelte a konvojt. A mechek fejére szerelt kamerák
közvetítették a pilóta „Szigma–V"-jét, vagyis az ő nézőpontját a
kialakuló helyzetről. Az átvitelt rendszertelen statikus kisülések
zavarták meg. A rendszer napja, a Sirius egy fiatal, forró A1-es csillag
volt, és sugárzása könnyedén áthidalta az ötödik bolygótól elválasztó 6
AE távolságot, ami valóságos sorscsapást jelentett a rádió- és
videokommunikációra nézve.
Bear Keresztese volt a legközelebb az oszlophoz. A képernyő villogó
adatkijelzője szerint 2000 méterre állt a legközelebbi lánctalpas,
buborékfülkés járműhöz. Bejegesedett szélű, folyékony
ammóniatócsákon és a vöröses sáron felfegyverzett, vastagon
páncélozott csapatszállítók küzdöttek át magukat.
Grayson a konzol egyik kijelzőjére pillantott, amelyik saját csapatai
elhelyezkedését jelezte a taktikai térképen – a felderítő szakasz három
mechje hátrébb várakozott szétszórt alakzatban, a negyedik a nemrég
elfoglalt űrrepülőtérnél őrködött, saját parancsnoki szakasza pedig a
tűztámogató egységet fedezte a városra néző gerincről.
Frekvenciát váltott.
– Parancsnoki szakasz, bejelentkezést kérek.
– Kalmar, Árnyéksólyom, vagyok. – Lori Kalmar hadnagy hangja
feszültnek, várakozással telinek tűnt.
– Clay, Rozsomák, jelen. – A mindig egykedvű Delmar Clay
Rozsomákja egy alacsony északi jéggerincen őrködött, ahonnan szükség
esetén elvághatta az ellenség menekülési útvonalát.
– McCall. A Bannockburn kész, uram. – A vörös szakállú Davis
Montgomery McCall Karabélyosa tartalékban maradt, plusz
biztosításként egy esetleges Liao légűrvadász-támadás ellen.
A tűztámogató szakasz a monitorok jelzése szerint készen állt, és az
ellenség egyre közelebb ért. Grayson tekintete a Bear Kereszteséről
közvetített képre tapadt.
– Bear, teljes nagyítást!
A kép engedelmesen ráközelített a fehér foltra, amely megragadta
Grayson figyelmét. A legelső jármű antennáján egy fehér zászló lengett.
Grayson átváltott a parancsnoki frekvenciára.
– Ramage, helyzetjelentést kérek.
Ramage százados hangja Grayson sisakjának hangszórójából szólalt
meg:
– A helyünkön vagyunk, ezredes. Mindkét szakaszt a 103-as
magaslat mögött helyeztem el, az emberek beásva várakoznak.
– Helyes. Ne lőjenek, várjanak a parancsomra! A parancsnoki
járművön fehér zászlót látok, de figyeljenek hat óránál! Lehet
meglepetés is... – Függőben hagyta a mondatot. Ha azokban a
járművekben a város követei érkeznek, tárgyalni a megadás feltételeiről,
akkor nagyon hamar véget érhet a siriusi hadjárat.
Graysonnak azonban óvatosnak kellett lennie. A járművek
valamilyen csapda részét is képezhették, ami a hadjárat egészen más
végkifejletéhez vezethetett volna.
– Igenis, uram. A hat óránk fedezve. – A „hat óra" egy nagyon régen
berögzült katonai kifejezés volt, az adott egység hátát jelölte. Ramage
földi csapatai úgy helyezkedtek el, hogy felfogjanak egy esetleges
ellenséges támadást abból az irányból – amire igen jó esély volt,
amennyiben a konvoj nem az, aminek látszik.
A járművek százötven méterrel a tűztámogató szakasz előtt
megálltak, a fehér zászló szeszélyesen lobogott a változó irányú
szélben. A parancsnoki jármű hangszórójából egy erős akcentussal
rendelkező hang szólalt meg, gondosan tagolva a szavakat:
– Itt Gregar Chandresenkhar nagykövet, a Lyrán Nemzetközösség és
a Sirius V kormányának különleges diplomáciai összekötője. Mint
hivatalosan is semlegesként elismert személyt a Marik- és a Liao-házak
közötti konfliktusban, engem kértek fel, hogy Tiantan városatyáinak
küldöttjeként lépjek fel. Mentességért folyamodok önhöz, uram.
Grayson megnyomott egy kapcsolót, működésbe hozta saját külső
hangszóróit.
– Itt Grayson Carlyle ezredes, a Marik-ház és a Szabad Világok
Ligájának szolgálatában álló Szürke Halál Légió parancsnoka.
Megkapja a mentességet, uram.
– Elfogadom. Közelebb mehetek?
Grayson mély lélegzetet vett. Nem valószínű, hogy megszegik a
mentességet. Mégis...
– Közelebb jöhet, nagykövet úr.
A parancsnoki jármű ismét mozgásba lendült, egyre közelebb ért a
tűztámogató mechek mozdulatlan vonalához, elérte azt, majd áthaladt
rajta. Grayson néhány lépéssel előrébb vitte masszív Martalócát, hogy a
küldött biztosan tisztában legyen a Szürke Halál Légió parancsnokának
kilétével, azután megállította és rögzítette a mechet.
Rádöbbent, hogy az elkövetkező pillanatok eseményein milyen sok
fog múlni, ezért megnyitott egy védett frekvenciát.
– Lori?
A század parancsnokhelyettese a viharvert Árnyéksólyomból
válaszolt:
– Vagyok, főnök. Bízunk bennük?
– Kénytelenek vagyunk. Mentességért folyamodtak.
– Odaát ezt nem túl gyakran alkalmaztuk.
– Hm, az lehet.
Lori Kalmar a Sigurdon született és nevelkedett, a Belső Szféra
határain túl elterülő, roppant méretű Periféria félbarbár, vad világainak
egyikén. Amíg nem csatlakozott a Szürke Halál Légióhoz, számára a
háborút soha nem egyensúlyozták ki civilizált egyezmények.
– Mi a probléma? – tréfálkozott a férfi, de hangjából nem távozott a
feszültség. – A hadviselés túlságosan civilizálttá vált az ízlésednek?
– Nem, csak nem tudom eldönteni, kiben bízhatunk. Figyelem, Gray,
már ott van előtted.
Egy magányos alak lépett ki a járműből, a férfi arcát szemüveg és
maszk takarta – az embereknek ilyen védőfelszerelést kellett viselniük a
Sirius halálos, hideg légkörében. A küldött nagyon kicsinek tűnt a jármű
mellett, és a fagyott földön heverő, kiégett Bosszúállóból áradó füst egy
pillanatra eltakarta őt az ezredes szeme elől.
– Ideje indulnom – szólalt meg Grayson. – Tartsd rajta a szemed a
dolgokon, hadnagy!
Leemelte a neurosisakot és felakasztotta a pilótaszék fölötti
tartóállványra, azután kioldotta a biztonsági hevedereket, és átküzdötte
magát a szűk kabinon a háti kijárati nyíláshoz, óvatosan kerülgetve a
Martalóc fülkéjét megtöltő műszereket. A Martalócok több bejárattal is
rendelkeztek. A harctéren ezek közül leggyakrabban a törzs hátsó és
felső részén lévőt használták, valamivel a gépágyú fegyverágya előtt. A
hórihorgas Grayson csak nehezen tudott átpréselődni a gépágyú 120
mm-es lőszereinek rakaszai között, pedig a készlet fele már elfogyott.
Eszébe jutott, hogy az egész ezredben ugyanez lehet a helyzet. Ha a
Liaók a harc folytatása mellett döntenek, a Szürke Halál Légió
kénytelen lesz visszavonulni az űrjárókhoz, hogy feltöltse a
lőszerkészleteket.
Egy kis szekrényből előszedte a könnyű védőruhát és a maszkot,
majd kicsavarodott mozdulatokkal nekilátott, hogy magára öltse őket a
szűk helyen.
A jelenlegi megbízó utasítására tevékenykedő Szürke Halál Légió
siriusi hadjárata eddig gyorsnak és könyörtelennek bizonyult. Már
csaknem két hete tartózkodtak a bolygón, részt vettek három nagyobb
csatában és számos összecsapásban, és az arcvonalukat nem egy
alkalommal áttörte az ellenség. Ez a végső összecsapás Tiantan – a
„Mennyei Palota" – kapujában játszódott le, és a védekező mechhaderőt
végre sikerült legyőzni, szétszórni.
A háború elméletileg véget ért, Graysont a lelke mélyén mégis
gyötörte valami makacs nyugtalanság. A hadjáratnak vége, gondolta.
Most békét kell kötnünk az orbitális pályán keringő megbízóknak, új
urainknak...
A gondolat nem hagyott keserűséget maga után Grayson Carlyle-ban.
A Verthandin lezajlott utolsó hadjárat óta zsoldosegysége, a Szürke
Halál Légió szerencséje felülmúlt minden várakozást és reményt. A
Drakónis Szövetség ereje elleni szánalmas, kétségbeesett felkelés
meghozta a lehetetlen eredményt – függetlenséget azoknak az
embereknek, akik túlságosan makacsak voltak ahhoz, hogy csendben
üljenek, miközben a Kurita légiók kiszipolyozzák világukat. A Szürke
Halál Légió győzelme után az egység számos csatamechhel gazdagodott
– ez volt a legkeményebb, legbiztonságosabb valuta a feslő szövetű
galaktikus civilizációban. A verthandi zsákmányból rájuk eső rész után
a Légió bevethető hadereje egy teljes századra bővült, valamint
elegendő géppel és tartalék alkatrésszel rendelkeztek még egy század
kiállításához. Ráadásul tankokat, felderítő járműveket, csapatszállítókat
és gyalogsági fegyvereket is szereztek, vagyis létrehozták egy teljes
ezred vékony vázát. Amikor a Szürke Halál Légió visszatért a galateai
zsoldosközpontba, a hírük már megelőzte őket. Nem szenvedtek hiányt
önkéntesekben, akik Grayson csatamech vagy gyalogsági egységébe
szerettek volna bekerülni. Úgy tűnt, minden független zsoldos osztozni
szeretett volna Grayson szerencséjében.
És a jelek szerint nem volt ezzel másképpen a Marik-ház sem.
Grayson bepréselődött a Martalóc zsilipkamrájaként funkcionáló
apró, acélfalú kockába, újra ellenőrizte légzőmaszkjának tömítéseit, és
kinyitotta a külső ajtót. Valóban szerencsések voltak, gondolta. A
Verthandi után a Szürke Halál Légió összfegyvernemi ezrede
válogathatott a jobbnál jobb munkaadók közül. Az öt nagy házból a
Steiner és a Davion többé-kevésbé szokványos szerződést kínált fel, ami
továbbra is a Kurita-ház kérlelhetetlen vörös sárkánya ellen vezette
volna Graysont és az embereit. Mindkét ház csábító feltételeket ajánlott:
természetesen pénzt, valamint a bosszú sokkal édesebb fizetőeszközét.
Grayson azonban a Verthandi után rájött, hogy apja gyilkosaival
szemben érzett égető bosszúvágya lecsillapodott, a helyét valami
bizonytalan, kényelmetlen üresség foglalta el. A gyűlöletet nehéz volt
fenntartani ennyi éven keresztül. Miután haderejét a Verthandin elsöprő
győzelemre vezette régi ellenségei ellen, nem érzett semmiféle
elégedettséget, mindössze arra a fáradt felismerésre döbbent rá, hogy
személyes keresztes hadjárata soha nem fogja megállítani a luthieni
Császári Palotából áradó gonoszságot.
Végül csak egy nagy ház ajánlott fel olyasmit, amit Grayson és az
emberei nem utasíthattak vissza, amire még a bosszúnál is mohóbban
vágytak. A Marik-ház egy biztos helyet, egy saját otthonvilágot ígért
nekik.
A Szürke Halál Légió mai győzelmével megpecsételte jogát a Helm
világára.
A jegesen hideg, csípős szél belekapott Grayson védőruhájába,
amikor az ezredes átlendítette lábát a keskeny zsilipajtó szélén, és kiült
a Martalóc törzsére. Egyik kesztyűs kezével megmarkolta a mech hátára
rögzített gépágyút, a másikkal pedig kiszabadította tartójából a
lánclétrát, majd hangos csattanással hagyta letekeredni. A Sirius V
levegője főként hidrogénből és nitrogénből állt, a „víz" pedig folyékony
ammónia volt. A felszíni hőmérséklet ritkán emelkedett –40 Celsius-fok
fölé, a víz mindig szilárd halmazállapotú maradt. A komor, zöldessárga
égbolt előtt húzódó hegyláncok vakítóan csillogtak a távoli Sirius
sugárzó ragyogásában.
Grayson a bizonytalan létráról lelépett a hideg sziklára. Most, hogy
saját erejéből állt, és hátát nem támasztotta meg Martalócának párnázott
pilótaülése, térdében és gerincében érezte a bolygó 1,5 G-s gravitációs
erejét.
A Sirius V üres planéta volt, csak az emberek hoztak be némi életet
az emberiség csillagok közötti terjeszkedésének korai éveiben. Alig 8,7
fényévre helyezkedett el a Terrától, így a Föld egyik legközelebbi
szomszédjának számított. Az első telepet ezen a terméketlen, kopár
területen körülbelül kilenc évszázaddal ezelőtt létesítették, nem sokkal
azután, hogy lehetségessé vált a fénynél gyorsabb utazás. A Siriushoz
hasonló fiatal csillagoknak a régmúlt időkről készült asztrofizikai
tanulmányok szerint nem is igazán lehetett volna saját bolygójuk, ezért
az első siriusi állomás kizárólagos célja a Sirius-rendszer
valószínűtlenségének kutatása volt. Csaknem egy évszázad telt el, mire
felfedezték a Sirius V jelentős nehézfém- és transzuránikus
ásványkészleteit.
A világ jelenleg a Liao-ház Kapellán Konföderációjának egyik
kisebb hűbérbirtoka volt. A Terrai Hegemóniát szolgáló kínai hadurak a
26. században hozták létre a Mennyi Palota néven ismert ipari és
lakókomplexumot annak érdekében, hogy kiaknázzák a bolygó
erőforrásait. A Liaók az utódlási háborúk kezdetén vették át a hatalmat a
Siriuson. A világ állandó célpontjává vált a Marik rajtaütéseknek és
taktikai csapásoknak a két ház közötti halálos, soha véget nem érő
küzdelemben.
Grayson kilépett a Martalóc árnyékából a napsütötte síkságra. A
Sirius fénye jellegzetesen zöld árnyalatot kapott a bolygó légkörének
szűrőjén keresztül, de még így sem mert belenézni a vakító ragyogásba.
Bár közel hatszor távolabb volt a Sirius V-től, mint a Nap a Terrától, a
Sirius izzó korongja még a polarizáló szemüvegen keresztül is komoly
veszélyt jelentett az emberi szemre. Közel a horizonthoz, Tiantan szürke
kupolái fölött Grayson éppenhogy ki tudta venni az apró, fényes pontot,
amely így világított, akár egy planéta az esti égbolton. Grayson azonban
tudta, hogy az nem bolygó, hanem a feje felett függő jóval nagyobb nap
társa, egy fehér törpe.
A küldetés előtt végrehajtott kutatásból tudta meg, hogy a Sirius A-
hoz társult fehér törpe elnyújtott, ovális alakú pályán mozog, és minden
ötvenedik évben csaknem 10 AE közelségbe kerül az elsődleges
naphoz. A legutóbbi ilyen alkalom 2993-ban volt, a következőre pedig
tizenhét év múlva kerül sor. A fehér törpe áthaladásakor nem növelte
meg jelentős mértékben a Sirius A által leadott hőt, ám a Sirius B
közelségekor veszélyes volt felnézni az égre. Az ibolyántúli sugárzás
ikerforrásai könnyen kiégethették egy ember retináját, a bolygó hideg
atmoszférája ellenére.
Miféle világ ez, ahol az ember csak félve nézhet fel az égre? –
töprengett magában Grayson.
A tiantani városatyák választott követe harmincméternyire állt,
nagyon aprónak tűnt a fagyos vidék végtelenségéhez és a háta mögött
várakozó járművek méretéhez képest, Graysonhoz hasonlóan
védőruhába és maszkba öltözve a hideg és a mérgező levegő ellen. A
szél belekapott a férfi köpenyébe, melyet a hideg elleni plusz
védekezésül tekert a teste köré.
– Rádióteszt – szólt bele Grayson a fejhallgató mikrofonjába.
Hangját eltompította a légzőmaszk.
– Jól hallunk, főnök – felelte Lori. Valahogy olyan... meleg volt a
hangja, miközben Grayson lába a cipő vastag szigetelése ellenére fázni
kezdett. – Mindent rögzítünk, és hat irányból is célba vettük a fickót.
– Helyes. Tartsátok a pozíciótokat, odamegyek.
Ismét elindult, kényszerítenie kellett a térdét, hogy megtartsa
testének másfélszeresére növekedett súlyát.
A Légió meglepően gyorsan aratott győzelmet a Liao világon. Garth
nagyúr, Irian hercege, a Sirius V feletti orbitális pályán keringő Marik
támogató erők parancsnoka bizonyára még mindig nem tért magához
Grayson legutóbbi harctéri jelentéséből. Az utolsó Liao védelmi vonal
összeomlott a város falai előtt, állt az üzenetben. A bolygó az öné,
nagyuram.
Grayson ezredparancsnoki stábjának néhány tagja azon a
véleményen volt, hogy Garth nagyúr szándékosan vetette be a Szürke
Halál Légiót a Liao erődítmények ellen, hogy meggyengítse a
zsoldosegységet. Valóban, ez a legutolsó hadművelet volt a
legrázósabb, még ha sikerült is kivívniuk a győzelmet. Az ezred több
mint ötven gyalogost veszített, valamint három újonnan sorozott
mechharcost. Garth nagyúr és a parancsnoksága alá tartozó Marik
reguláris zászlóalj az egész hadművelet folyamán a biztonságos orbitális
pályán várakozott. Biztosították a légi fölényt, és műholdas hírszerzési
adatokkal látták el Grayson stábját, de gondosan kívül maradtak a Liaók
földi telepítésű védelmének hatótávolságán.
Ebben végeredményben nem találhattak semmi kivetnivalót. A
Szürke Halál Légió zsoldosait kifejezetten azért bérelték fel, hogy
felszámolják a Liao védelmet bizonyos kulcsfontosságú világokon,
például a Sirius V-ön. A Marik főparancsnokság szempontjából a
katonai erőforrások túlságosan drágák voltak, és gyakran sokkal
olcsóbbnak bizonyult zsoldosokat bérelni, hogy azok vesztegessék el
erőforrásaikat, így nem kellett pótolhatatlan mecheket és felszerelést
áldozni a csatákban.
Ezzel együtt azonban nehéz volt harcolni és meghalni abban a
tudatban, hogy a mérleg nyelvét a te oldaladra billenteni képes haderő
alig néhány ezer kilométernyire várakozik... és mindent figyel a hosszú
hatótávú érzékelők segítségével. És még nehezebb volt hallgatni, ahogy
saját bajtársaid halnak meg a közeledben. Jenna Hasting elfojtott
sikolya, ahogy a bolygó hideg, mérgező levegője beáramlik a Centurió
megrepedt pilótafülkéjébe, még mindig a fülében visszhangzott. A
Sirius V engesztelhetetlenül és brutálisan kegyetlen volt csata közben,
mégpedig teljesen más módon, mint az ellenség harcosai. Az elmúlt
hetek során egyik oldalon sem esett sok sebesült. Egy harci páncélon
vagy egy csatamech kabinjának falán a legkisebb repedés is szinte
mindig végzetes következményekkel járt. Amikor az oxigén kiáramlott
a hidrogénben gazdag légkörbe, elég volt egyetlen kis szikra, vagy
bármilyen más hőforrás...
Grayson tízlépésnyire a magányos alaktól megtorpant. A küldött a
kérelemért járulók apró, merev meghajlásával reagált.
– Gregar Chandresenkhar nagykövet – mutatkozott be a férfi
formálisan –, a Lyrán Nemzetközösség és a Sirius V kormánya,
valamint a Kapellán Konföderáció különleges diplomáciai összekötője.
Szolgálataimat Tiantan városatyáinak rendelkezésére bocsátottam, az ő
képviselőjükként járok el. Elfogadható ez az ön számára?
Grayson viszonozta a meghajlást.
– Tökéletesen elfogadható, uram. Grayson Carlyle ezredes vagyok a
Szürke Halál Légiótól, Garth nagyúr, Irian hercege, valamint a Marik 5.
expedíciós haderő parancsnoka szolgálatában. A háború elfogadott
konvenciói és protokolljai értelmében felhatalmazásom van rá, hogy
tárgyalásokat folytassak önnel, illetve azokkal, akiket képvisel.
– Arra utasítottak, hogy érdeklődjek a feltételekről – közölte a
nagykövet. – A városatyák hajlandóak elismerni vereségüket.
Ennyi. Tehát a hadjáratnak valóban vége. A gondolat nem hozott
magával örömöt, sem diadalérzetet. Mindössze annyit jelentett, hogy
befejeződnek a harcok.
– Minden ellenállást be kell szüntetni a Sirius V-ön, valamint az
egész Sirius-rendszerben – sorolta lassan a feltételeket Grayson. –
Minden katonai elektronikus berendezést, beleértve a radarokat,
elektronikus érzékelőket és ellenintézkedéseket, haladéktalanul ki kell
kapcsolni. A kapellán katonai parancsnoki frekvenciákon a
vészhelyzetek kivételével kizárólag a fegyverletételre utasító parancsot
szabad sugározni. Felhatalmaztak, hogy tájékoztassam önt: a Marik-ház
csapatai a harci cselekmények hivatalos befejezésétől számított harminc
órán belül megérkeznek. A helyi polgári és kormányzati tisztviselők
teljes együttműködésére számítanak.
– Természetesen. – Elvégre az ilyen fajta együttműködés a háború
formális protokolljának alapvető pontjai közé tartozott. – A Sirius V
permanensen a Szabad Világok irányítása alá kerül?
Azt akarja tudni, hogy ez csak egy rajtaütés volt-e, vagy invázió.
Grayson gondolkodott. Azt hiszem, az ő helyében én is kíváncsi lennék.
Megrázta a fejét.
– Attól tartok, ezt nem tudom megmondani önnek, uram. Biztos
vagyok benne, hogy őkegyelmessége, a Marik főparancsnok majd előáll
saját igényeivel. A városatyáknak ki kell jelölniük egy tanácsot, amely
fogadja őkegyelmességét és a Liga tisztviselőit, hogy tárgyalásokat
folytassanak ezekről az igényekről.
– Ez minden?
– Ez minden, amit a Marik-ház nevében mondhatok. Azonban nekem
is vannak kívánságaim.
– Mégpedig?
– Semmi olyasmi, ami túlmutatna a konvenciók protokollján,
nagykövet úr. Szükségem van készletekre, cserealkatrészekre, valamint
ha lehetséges, a helyi pihenőlétesítmények használatára az embereim
számára. A viselkedésükért természetesen felelősséget vállalok.
A nagykövet bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz akadálya. Van még valami?
– Tiantan ötven kilométeres körzetében minden Liao egység azonnal
adja át a fegyvereit. Ha kizárjuk az erőszak lehetőségét, nem lesz
szükség nyilvántartásba vételre és letartóztatásokra.
Chandresenkhar ismét bólintott.
– Ez nagylelkű öntől, ezredes. A gesztust értékelni fogjuk.
– Bizonyára megérti, hogy a főparancsnok nevében nem beszélhetek
– folytatta Grayson. – Lehet, hogy őkegyelmessége ragaszkodni fog a
fogolytáborok létrehozásához, amihez a konvenció értelmében joga van.
Addig azonban... – Megvonta a vállát. – Ha Tiantan polgárai jól viselik
magukat, nem látom okát, hogy bármelyiküket is lecsukassam.
– Értem. – A nagykövet habozott, mintha figyelt volna valamire.
Nem kétséges, hogy a védőruhájában elhelyezett adóvevőn keresztül
közvetlen kapcsolatban állt a tiantani városatyákkal. – Uram, a
városatyák arra kérnek, közvetítsem önnek maradéktalan
beleegyezésüket... és köszönetüket a nagylelkűsége miatt. Megtisztelve
érzik magukat, hogy a híres Szürke Halál Légió győzte le őket a
harcban.
Egy légmentesen lezárt, jól fűtött kommunikációs járműben,
csaknem tíz kilométernyire onnan, ahol Grayson és a küldött tárgyalt,
egy sötét férfi hajolt hátra töprengő tekintettel a rádiókonzoltól. Letette
a kezéből az eddig a füléhez szorítva tartott készüléket.
– Megvagyunk – mondta lassan, elgondolkodva. A szűk térben
összezsúfolódott négy ember feszülten figyelt a szavaira. – Megtörtént a
hivatalos békekötés. A siriusi hadjárat véget ért.
– Akkor kezdhetjük – szólalt meg a négyek egyike. Védőruhája
eléggé nyitva volt ahhoz, hogy kilátszódjon alóla a csatamech-
hűtőmellény vastag párnázása. A mellrészen lévő egységjelölés egy
szürke-fekete, vigyorgó koponyát ábrázolt skarlátvörös háttér előtt.
Az első férfi bólintott.
– Sosem hittem volna, hogy valaki képes olyan gyorsan cselekedni,
mint ahogy Carlyle tette. Bizonyos értelemben ez szégyen...
– Mi a szégyen, püspök...?
– Soha ne szólítson így! Még itt sem!
A mechharcos szeme kitágult, láthatóan erősen kellett küzdenie,
hogy nyelni tudjon.
– Én... én... bocsásson meg, nagyuram.
– Megtörtént – hangzott az egyszerű felelet. – De még egyszer ne
feledkezzen meg magáról! Az elkövetkező eseményekben igen fontos
szerepet fog játszani. Nem engedhet meg magának semmilyen óvatlan
szót vagy gondolatot. Az felettébb... kellemetlen következményekkel
járna.
– I-igenis, nagyuram. Köszönöm, nagyuram.
– Helyes. Készüljön fel! – A másik három felé biccentett. – Maguk
pedig gyűjtsék össze az embereiket! A herceg harminc órán belül
megérkezik. Ideje elkezdenünk.
2
– Nos, mi teljesítettük a szerződésben vállalt részünket – mondta
Grayson.
Lorival együtt egy hídon álltak az Ezüst út, a Tiantan öt kupolája
közül a legnagyobbat keresztülszelő, magas boltozatú főfolyosó fölött.
A többi beton és fém építmény hidroponikus telepeknek adott otthont,
melyek ellátták élelemmel a városkolónia teljes lakosságát. Maga a
település – városrészek hatalmas, föld alatti labirintusa, mely
tizenkétmillió embernek adott otthont – tulajdonképpen ebben az
egyetlen kupolában kapott helyet.
Odalent az út tömve volt emberekkel, annak a kolóniának a
polgáraival, amelyik csak nemrég omlott össze a Légió csapása alatt.
Tiantan kupolavárosát teljesen körülvette a beton és a duraplaszt, a
telepet elszigetelték a fagyos, mérgező légkörtől. A kupolák kintről
egyszerű, hideg szürkék voltak. A falakat belül pasztellszínekre
festették, ami éles kontrasztot alkotott a tömeg színkavalkádjával,
változatos ruházatával és zajával.
A hídon is sokan tolongtak. Úgy tűnt, Tiantan teljes lakossága
elhagyta az otthonát, hogy egy pillantást vethessen a közéjük vegyült
megszállókra. A Légió fáradhatatlan századosa, Ramage páncélos
biztonsági erőket állomásoztatott a kupola stratégiai fontosságú
pontjain, de a jelek szerint nem is lett volna szükség a fegyveres
jelenlétre. A tömeg nem viselkedett ellenségesen, bár Grayson több
komor vagy ingerült arcot is látott a sokaságban. A védők megadták
magukat, és így, a háború szabályai szerint Tiantan városa érintetlen
maradhatott. A város vezetősége valószínűleg megváltozik, esetleg
kárpótlást is kell fizetni, ami megemelheti a polgárok adóját, de mindent
összevetve a siriusiak életét nem sokban fogja befolyásolni a város
kupolás falai előtti jégmezőkön lezajlott csata végeredménye.
Lori finoman megérintette Grayson kezét, és kivezette őt a tömegből
az Ezüst út fölötti korláthoz. Szőke hajtincs hullott a szemébe, amikor
felnézett a férfira, de egy türelmetlen mozdulattal rögtön félre is
söpörte.
– Elvégeztük a dolgunkat, de nem tűnsz túl boldognak, Gray.
– Minek kellene örülnöm?
– Az otthonnak – mondta Lori, de hangja alig hallatszott a zajban. –
Egy hely, amit az otthonunknak nevezhetünk.
– Legalábbis a következő hadjáratig, a következő rajtaütésig.
A lány mindkét kezével megmarkolta Grayson karját, és
megszorította. Mosolya ragályos volt, de aggódó pillantással vizslatta a
férfi arcát.
– Ugyan már, Gray! Te nem izgultál amiatt, hogy végre lesz
otthonunk? Mert én igen. – A mosoly elhalványult. – Sigurd nagyon
messze van...
Grayson is kipréselt magából egy mosolyt.
– Azt hiszem, most hamisítatlan, régi vágású katonaként kell
nyilatkoznom, kedves. A regiment az otthon, és semmi más...
Lori halkan, szomorúan dünnyögött valamit. Grayson közelebb
hajolt, hogy a tömeg zajongásán keresztül megértse, mit mond. A lány
abbahagyta a dünnyögést és éneklésre váltott, szavakba öntötte a
dallamot.
A regiment az otthon, csillagtengereken át
Tüzes, jeges világokon,
Hol harcos léptünk járt
Szülőhely, szerettek tűnnek
elveszhet a család
A regiment az otthon, csillagtengereken át.
Elhallgatott, és csillogó szemmel nézett fel Graysonra.
– Semmi más, Gray. Csakhogy az ezrednek is szüksége van egy saját
otthonra. Mindannyiunknak. És a Helm lesz ez az otthon...
Grayson bólintott, de csak arra tudott gondolni, hogy mióta az eszét
tudja, az ő otthona mindig is a hadsereg volt. Durant Carlyle, a Carlyle
Kommandósai parancsnokának fiaként életét helyőrségek, ideiglenes
szállások és a peremvidékek világainak összemosódó folyamában élte,
idegen városok melletti erődökben állomásozott. Tíz standard éves
korára mechharcos tanulóvá vált apja századában. Attól a naptól fogva
mechharcosnak képezték, s azzal az elvárással nevelték, hogy egy
napon az apa visszavonul, és a fiú foglalja el a helyét.
A dolgok azonban másképp alakultak. A trellwani árulás és Durant
Carlyle halála után Grayson Carlyle teljesen magára maradt. A
veszteség és a vereség hamvaiból, szinte csak a puszta akaraterejével
létrehozta a Légiót. A közös harc tüzében és vérében talált magának egy
családot, amelyikkel helyettesíthette az elveszítettet.
Számára mindig is az ezred volt az otthon.
Összfegyvernemi zsoldosezredként a Szürke Halál Légió
meglehetősen szokványos, bár még mindig meglehetősen kis méretű
egységnek számított. A Légió határozottan bővült a Verthandi óta. Az
egység gerincét továbbra is Grayson csatamechszázada, az „A" vagy
Szürke Halál század alkotta. Ezt a tizenkét mechet három, négy-négy
mechből álló szakaszba osztották. Grayson maga volt a
századparancsok. Ezenfelül sikerült összeállítania egy másik század
nagyobbik felét, amely jelenleg kiképzőszázadként funkcionált, illetve
tartalék alkatrészekkel látta el a Szürke Halált. Az újonnan sorozottakat
DeVillar hadnagy „B" századában képezték ki, míg az idősebb,
tapasztaltabb jelentkezőket kettesével váltották az „A" század felderítő
szakaszában.
A túlélők végül állandó helyet fognak kapni a Grayson által
felállítani kívánt második század egyik szakaszában.
A csatamech-egységek mellett kétszázadnyi gyalogság is szolgált az
alakulatban Ramage százados parancsoksága alatt. A három negyvenfős
szakaszból álló századot maga Ramage képezte ki, az egykori trellwani
gyalogsági őrmester, akinek jó érzéke volt a különleges kommandós
taktikákhoz. Az a képessége, hogy az egyszerű sorozottakból olyan
kommandósokat faragjon, akik rögtönzött fegyverekkel is képesek
felvenni a harcot a csatamechek ellen, létfontosságúnak bizonyult a
verthandi gerillahadjárat folyamán, ezért Grayson minden tiltakozása
ellenére előléptette őt századossá.
A legújabb századot csak nemrég hozták létre, és egy szintén új,
galateai önkéntes, Mark Baron hadnagy irányítására bízták. Baron
vezette a Légió páncélos századát, amely nyolc Galleon és tizenkét
Védette könnyű harckocsiból állt – ezek legnagyobb részét a
Verthandin zsákmányolták a Kurita megszállóktól. Grayson abban
reménykedett, hogy később majd a felderítő szakasz támogató
egységeiként vetheti be a tankokat, egyelőre azonban a fő gondja az
volt, hogy pilótákat képezzen ki az ormótlan harcjárművek kezelésére.
Aztán ott volt még a techszázad, Alard King főtcchnikus hadnagy
irányítása alatt. A legutolsó számlálás szerint a techszázad több mint
háromszáz képzett szakemberből állt, akik technikai szakértelmükkel
működésben tartották az egységet. Az állományba tartozott a rangidős
főtechnikus Kingtől a Légió légpárnásainak sofőrjeiig, a sebesülteket
ellátó harctéri felcserekig, a fegyvertechnikusokig és az ételt elkészítő
szakácsokig mindenki.
És végül a Légióhoz tartozott még Renfred Tor, valamint húsz férfi
és nő, vagyis a Szégyenletes csillaghajó személyzete. Ez az egykori
kereskedelmi hajózólegénység alkotta a Szürke Halál Légió szállító
osztályát.
A mechharcosokat, a gyalogosokat, a specialistákat és a techeket is
beleszámítva a Légió már több mint hatszáz tagot számlált, a végösszeg
pedig a Légió „családjaival" együtt megközelítette az ezret. Ok voltak a
nem harcoló zsoldosok: a harcosok és techek férjei, feleségei, a tanárok,
a gyermekek, a szolgálók és a kísérők, fodrászok, magántechek egyes
családok szolgálatában, valamint az adminisztrátorok és könyvelők
kisebb hada, akik csak azzal törődtek, hogy a dolgok üzleti része is
zökkenőmentes legyen.
Ez a kisebb hadsereg természetesen nem tartózkodott a Sirius V-ön.
A Liao-hadjáratok során Grayson csak azokat a csapatokat telepítette a
harci zónába, amelyekre feltétlenül szüksége volt a feladat
megoldásához. A Graham IV, egy határhoz közeli Marik világ szolgált
felfejlődési körzetként. A szállítási feladatok lebonyolításához a Légió
mindössze egy öregedő teherszállítóval és két űrjáróval rendelkezett. Ez
utóbbiakat a kereskedők átalakították csapatszállító járművekké, mivel a
körülmények elviselhetetlenek lettek volna még feleennyi ember
számára is. Emellett a zsoldos egységnek élelmeznie is kellett magát a
hadjárat alatt, ez a feladat pedig logisztikailag nagyon bonyolult és
elképesztően költséges volt egy olyan ellenséges, a Terrától gyökeresen
különböző világon, mint a Sirius V Grayson ezúttal csak a Szürke Halál
századot hozta magával, plusz néhány tartalék mechet a „B" századból,
valamint Ramage százados egyik gyalogsági századát. A belsőégésű
motorral hajtott tankok nem működtek volna a Sirius V légkörében, és
egy ilyen helyen egyébként is nehéz lett volna hozzájutni dízel
üzemanyaghoz. A kiképzőszázad többi része, a kiszolgáló személyzet és
az egység techjeinek többsége a Légió új otthonán, a Helmen maradt.
A Légió szerződése a Marik-házzal saját birtokot igén a
zsoldosoknak, egy okirat haszonbérletet biztosított az ezrednek a Helm
nevű bolygón. A fagyos, gleccserbe zárt Helm kegyetlen világnak
bizonyult. Még a lakható egyenlítői terület is kopár, nagyrészt
terméketlen volt. Az egész bolygón alig éltek tizenötmillióan,
szétszóródva a számtalan kis faluban és farmközösségben. Nem voltak
gyárak, bányák, hatalmas ipari komplexumok – valójában alig volt
valami, ami vonzóvá tehette volna a bolygót a modern galaktikus
civilizáció számára.
A Marik-házzal egy évvel azelőtt kötötték meg a szerződést, a
haszonbérlet végső részleteit pedig hat hónappal utána öntötték
formába. Cserébe a Liaók ellen nyújtott szolgáltatásért a Szürke Halál
Légió hivatalosan is megkapta a Helm északi-felföldi síkságainak nagy
részét; az átadási ceremóniára Durandel falu közelében, a Helmfast
kastélyban került sor. Két hónappal később a keleti síkságokon
elkezdték az ezred mechlétesítményeinek felépítését.
A Szürke Halál Légió zöme – a szakácsok és tanárok, házastársak és
gyermekek, számítógépes és logisztikai technikusok, a helyiek közül
toborzott astechek serege, a kiképzőszázad és a gyalogsági tartalék,
valamint Baron páncélos százada – a Helmen maradt, hogy Durandelnél
segédkezzen az alakulat létesítményeinek felhúzásában.
Graysonnak a gyötrő pesszimizmus ellenére el kellett ismernie, hogy
már alig várja a hazatérést. Otthon.
– Hűha, felderítő szakasz közeledik az elülső-középső szektorban,
ezredes – váltott Lori gunyorosan hivatalos hangnemre.
Francine Roget, Harriman Vandergriff és Sylvia Trevor közeledtek
Grayson és Lori felé kart karba öltve, határozottan törve utat maguknak
az Ezüst utat elárasztó civilek tömegében.
– Üdv, csodálatra méltó ezredesem! – Roget hadnagy felemelte a
szabad kezében tartott zöld üveget, és elegáns meghajlást mutatott be
Grayson előtt. Mindhárman jóval túllépték a józanság határát. –
Bajtársak, tisztelegjetek Carlyle ezredesnek, a Sirius V győztesének!
Grayson látta a közelben elhaladó járókelők sötét pillantásait, hallotta
a változást halk beszélgetésükben.
– Csillapodjon, hadnagy! – mondta, és gyengéden kihúzta a karját
Loriéból. – Az ünneplésnek vége.
– Ugyan, ezredes... – kezdte Vandergriff, de Grayson egyetlen
pillantással elhallgattatta.
– Azt mondtam, vége, uraim! – A csuklószámítógépére pillantott,
hogy megjegyezze az időpontot. – Mindannyian jelentkezzenek az
űrjárójuk kapitányánál!
– Vandergriff – szólalt meg Lori –, én úgy tudtam, ma este
szolgálatban kellene lennie a peremvonalon. – Az egység helyettes
parancsnokaként ő készítette el a szolgálati beosztásokat.
– Ah, Graff cserélt velem. Azt mondta, őt nem érdekli az itteni
éjszakai élet.
– Amikor végez a szolgálattal, mondja meg neki, hogy az egész
szakaszuk le van tiltva – közölte Grayson. – Azt akarom, hogy mire a
fedélzetre érek, mindannyian rögzítsék a gépeiket és álljanak készen a
távozásra.
A szakaszparancsnok viszonylag elfogadható módon vigyázzba
vágta magát, a többiek valamivel nehézkesebben követték. A
derültséget komorság váltotta fel Vandergriffnél, és zavar Trevornál, a
szakasz legújabb tagjánál, de engedelmeskedtek.
– Ezredes, az a parancsa, hogy a szakaszom maradjon ki a
mulatságból? – Roget hadnagy szinte sziszegte a szavakat, kezét ökölbe
szorította az oldala mellett. – Keményen harcoltunk... uram.
– Felszállás nyolc órán belül, hadnagy – mondta Grayson. Halkan
beszélt, de hangsúlya és hangszíne tekintélyt hordozott. – Néhány
órányi mulatságnál többet nem fognak kihagyni. – Előrehajolt, hangját
még lejjebb engedte ahelyett, hogy felemelte volna. – Viszont átkozottul
biztos akarok lenni benne, hogy nem robbantanak ki zavargást a
távozásunk előtt! Lelépni!
A három mechharcos bizonytalanul tisztelgett, aztán sarkon
fordultak, és elindultak az emberáradatban. Grayson visszafordult
Lorihoz.
– Azt hiszem, az embereink többsége most... khm... ünnepel.
Kemény két hét áll mögöttünk.
– Lehet. Viszont ha most, a hivatalos béke alatt hoznak ránk
szégyent...
– Tudom. Ők jó emberek, Gray. Az egész század. Mindannyian
kiváló emberek!
Mit akar ezzel Lori mondani neki? – töprengett Grayson. Ő is tudta,
hogy jó emberek. Az elmúlt évben látta, ahogy egy gyors, véres,
kemény hadjárat kemencéjében összekovácsolódnak. Látta őket
egybeolvadni, harcoló egységgé válni. Néhányan közülük ott voltak
vele a Verthandin, mielőtt elszerződtek volna a Marik-házhoz. Tudta,
hogy jók.
– Azt akarod mondani, hogy túlságosan szigorú vagyok velük? Mert
Graffot is letiltottam? – Megrázta a fejét. – A szakasz tagjai
összetartoznak, együtt bűnhődnek. Nem gyengítem meg azzal, hogy
hagyom őket egymásra haragudni. Nehezteljenek rám, ahogy csak
akarnak, de ne egymásra!
– Nem így értettem. Nem vagy velük olyan kemény, mint saját
magaddal, Gray. De ők is csak emberek. Néha eszembe jut, vajon te az
vagy-e. – Mi vagyok?
– Ember. Vagy csak egy ezredes...
Grayson ezekre a szavakra jeges bizsergést érzett a zsigereiben. Lori
jellegzetesen éles belső látásával átlátott azon a belső démonon, amelyik
egyre mélyebbre és mélyebbre rágta magát Grayson-ban.
A teljes értékű ezredek általában nagyobbak voltak, mint a Légió, ám
a zsoldos egységek állománytáblája bizonyos mozgásszabadsággal bírt,
mivel az egységek csak ritkán töltötték ki a teljes keretet. Grayson, aki a
századosi rangot is csak azért vette fel, hogy indokolja egy
csatamechszázad vezetését, az állománytáblán „ezredesként" szerepelt,
mivel így igazolhatta a Légió irányítását. Ez a rendfokozat még mindig
kényelmetlen érzéssel töltötte el. Mindössze huszonnégy évesen
túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy kényelmesen vagy méltósággal
viselhessen egy ilyen magas rangot.
Egy huszonnégy éves zsoldosként, aki fél tucat nehéz hadjárat
tüzében, vérében és tombolásában, gyakorlatilag a semmiből kaparta
össze a Légiót, kezdte felismerni, hogy a feladat gyorsan túlnőtt rajta,
hogy minden utasítással, minden parancsnoki döntéssel egyre kevésbé
biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Közben pedig oly sok ember
sorsa függött attól, hogy a megfelelő döntéseket hozza.
Valóban túlságosan szigorú lett volna Roget szakaszával? Különösen
Graff miatt bizonytalanodott el, aki részt sem vett az ivászatban. Nem
tudta. És ami még rosszabb, most jött csak rá, hogy azelőtt sem tudta
soha, amikor hasonlóan döntött.
Ismét a csuklószámítógépére nézett – teljesen szükségtelenül.
– Jobb lesz, ha visszamegyek a Phobosra.
– Miért, Gray? Van még időnk. – Lori újra megfogta a karját. – A
herceg csak órák múlva érkezik, én pedig mindenkinek azt mondtam,
sokáig kimaradunk, mert kettesben akarunk ünnepelni.
A lány szavai készületlenül érték, és sokkal jobban felkavarták, mint
azt hajlandó lett volna elismerni.
– Én... én nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Lori.
– Ugyan már, ezredes. Ezúttal a helyettesed adja a parancsokat. A
kémeim felfedeztek egy pompás kis helyet az Ezüst út mellett. Kiváló
ételek, magánlakosztályok hatalmas fürdőkádakkal...
– Lori...
– A fenébe, Grayson Carlyle! Te és én egyszer végre jól érezhetnénk
magunkat!
Grayson rájött, hogy Lorinak fogalma sincs róla, mennyire mélyen
megérintette őt. Megrázta a fejét, és gyengéden kiszabadította a karját.
Az elmúlt év során ő és Lori közel voltak, és egyre közelebb kerültek
egymáshoz. Ezekben a hónapokban sok mindent megosztottak
egymással, nem csak a szerelmet, az ágyat és a barátságot. Ez a tűzben
és fájdalomban, halálban és egymás tiszteletében született megosztás
önmaguk megosztásává vált.
Grayson most először érezte úgy, hogy Lori nemcsak hogy nem érti
meg őt, de nem is akarja megérteni...
– Nem, főnök – felelte mosolyogva. – A helyettes akarata nem
érvényesül mindig. Most biztosan nem. Túl sok a tennivalóm.
Érezte, hogy megsértette a lányt, miközben hátat fordított neki és
elindult a várakozó parancsnoki jármű felé, amelyik majd visszaviszi
őket az űrrepülőtérre.
A kupola falán túl, a sziklaképződmények között, a fagyos terepen
árnyékok mozdultak és indultak a jeges síkságon várakozó, alacsony
építésű járművek felé. Egy fegyveres, páncélt viselő őrszem mozgást
észlelt a szeme sarkából, és odafordult, hogy figyelmeztesse a behatolót.
A figyelmeztetés azonban a torkán akadt, amikor egy vibropenge
fehéren izzó, elmosódott foltja szűk ívben lecsapott, egyforma
könnyedséggel vágva át páncélt, ruhát és húst. Vér fröccsent, majd
pillanatokon belül meg is fagyott, amint érintkezett a fagyott földdel és
az őr bejegesedett páncéljával. Újabb páncélos alakok osontak előre a
járművek között, miközben az őrszem élettelen alakja a földre omlott.
A támadók gyorsan és csendben dolgoztak, nehéz vászonzsákokat
pakoltak a század három felderítő légpárnásának rakterébe. Először az
egyik, majd a másik, végül a harmadik karcsú jármű is megmoccant, és
a levegőbe emelkedett a nagy sebességű fúziós hajtóművek által
létrehozott levegőoszlopokon. Amikor az éles sivítás
végigvisszhangzott a síkságon, újabb őr rontott elő a közelben felállított
ideiglenes védőkupolából. Hangja betöltötte az általános
kommunikációs frekvenciát:
– Hé! Kivan ott? Mi...
Lézersugár csapott ki az egyik légpárnásból, a nyaláb a Szürke Halál
Légió katonájának sötét műanyag maszkjába fúródott. A polarizáló
szűrők semmit nem tehettek e több megajoule erősségű energianyaláb
ellen. A légkör hidrogénje összekeveredett az összetört sisakrostély alól
előszivárgó levegővel, és a keveréket lángra lobbantotta a lézerfény
intenzív hője. Az első őrszem szorosan tapadó védőruhája alatt nem volt
oxigén, ami reakcióba léphetett volna az atmoszférával és az izzó
vibropengével. Itt azonban azonnal beindult a kémiai reakció, és
létrejött a detonáció. A szemüveg, a maszk és a fej szilánkok, víz és
vörös köd finom permetévé robbant szét.
Az alaposan leterhelt légpárnások előrebillentek, orruk csaknem
végigszántotta a jeget, és teljes sebességgel elindultak Tiantan felé.
Amikor megkerültek egy alacsony dombgerincet, egy csatamech, egy
negyven tonnás Orgyilkos lépett ki eléjük. A három jármű nem lassított,
folytatta nyaktörő száguldását a jégmező fölött a távolban magasodó
városkupola felé.
Az Orgyilkos ellépett az útjukból, és bal karját tisztelgésre emelte.
Aztán megfordult és folytatta járőrözését.
A csatamech pilótája bekapcsolta a rádiót.
– Itt Graff, a kettes szektorból. Minden tiszta, semmi mozgás.
A közeli dombgerinc mögött két gyorsan hűlő holttest párolgott a
hideg levegőben.
3
A város kupolakomplexumától ötven kilométerre nyugatra, a Tiantan
űrrepülőtereként funkcionáló kiterjedt, szélfútta beton és aszfalt
térségen Grayson és főtisztjei a kikötő műanyag kupolája alatt
várakoztak, miközben az Iriani Gárda katonái két sorban, egymással
szembefordulva felfejlődtek, és a kupola fekete betonjára kiterített lila
szőnyeg két oldalán vigyázzállásba dermedtek. Grayson és az emberei
lázas tevékenységnek voltak szemtanúi a közlekedőfolyosó körül,
melyet ezekben a pillanatokban csatlakoztattak a Union osztályú űrjáró
fő zsilipnyílásához.
– Azon csodálkozom, hogy őkegyelmessége a flottája előtt érkezik –
szólalt meg Ramage sotto voce. – Még három Union közeledik, de ő
mindegyiket megelőzte,
– Alig várja, hogy megnézhesse, mit sikerült megkaparintania –
mormolta Lori Grayson jobbján.
– Csend legyen, itt jön! – sziszegte Grayson.
Garth nagyúr, Irian hercege hatalmas termetű, pirospozsgás férfi volt.
A Marik-ház nemesei között dívó szokás szerint homlokára a Marikok
címerét, egy stilizált, kiterjesztett szárnyú ragadozó madarat
tetováltatott. Arannyal szegélyezett lila díszegyenruhájának medáljai
látszólag ugyanolyan súllyal húzták őt lefelé a Sirius V másfélszeres
gravitációjában, mint saját tekintélyes derékbősége és testtömege.
Mellette és mögötte közeledtek főbb segítői – egy ezüstbe, sárgába és
lilába öltözött kisebb sokaság.
A kupola levegőjének hőmérséklete kellemesen hűvös volt, de Garth
nagyúr már erősen verejtékezett, mire odaért a várakozó légiós
tisztekhez. Ramage, Lori és Grayson egyszerre bemutatott, hibátlan
Marik tisztelgéssel köszöntötték – nyitott jobb kezüket tenyérrel lefelé a
bal mellükhöz emelték. A tisztelgést egy karcsú hercegi szárnysegéd
fogadta, aki szemlátomást csak nehezen tudta egyenesen tartani magát a
többkilónyi arany vállzsinór alatt.
– Őfőméltósága köszönetét kívánja kifejezni a Szürke Halál
Légiónak a kiválóan elvégzett munkáért – mondta a segéd. – A Marik-
ház és a kormányzó-tábornok nevében az itteni küldetésüket ezennel
befejezettnek, a szerződést pedig teljesítettnek tekinti. A 15. Marik
milícia váltja fel önöket, uram.
Grayson ismét tisztelgett, kiegészítve ezúttal a formális, merev,
derékból történő meghajlással. Tekintete a mozdulat közben Irian
hercegének verejtékező arcáról a nemes mögött álló, lila-barna
egyenruhás katonákra siklott. A 15. Marik milícia egy standard Marik
frontezred volt, Grayson jól ismerte őket. A Légió az elmúlt év során
számos alkalommal harcolt az oldalukon, a Liao határvidék mentén
végrehajtott rajtaütések és küldetések során. Ezek a csapatok, az arany
fonatokkal díszített vöröseslila egyenruhában az Iriani Gárdához, a
herceg saját testőralakulatához tartoztak.
– Őkegyelmessége ezenkívül azt az utasítást adta – folytatta a segéd
–, hogy a Szürke Halál Légió néven ismert zsoldosezred azonnal
hajózzon be a szállítójárműveibe, és induljon a Marikra.
– Marik... – Grayson elharapta a mondatot. – A Marik-rendszerbe,
nagyuram?
A Légió műveleti utasítása szerint a küldetés teljesítése után a Sirius
Y-ről helmi birtokukra kellett volna visszavonulniuk jelentéstételre. A
Marik a Szabad Világok Ligája egyik hatalmas, félautonóm
provinciájának, a Marik Nemzetközösségnek volt a területi
adminisztrációs központja. Miért a Marikra, miért nem a Helmre? –
töprengett Grayson.
– Őkegyelmessége emlékezteti önöket kötelességükre a kormányzó-
tábornokkal kötött szerződés értelmében – közölte a segéd.
– Köszönjük őméltósága szívélyes szavait – felelte óvatosan Grayson
–, és tisztelettel megjegyezném, hogy mi tudjuk a kötelességünket.
Azonban szeretném megkérdezni, miért irányították át az ezredemet a
provincia fővilágára.
– Ez a parancs, zsoldos. – Irian hercege most szólalt meg első ízben.
Hangja magas volt, és kellemetlenül csikorgó. Tekintetét egy láthatatlan
pontra szegezte valahol Grayson bal válla fölött és mögött, mintha nem
lenne hajlandó tudomást venni a zsoldos parancsnok és az emberei
létezéséről. – Úgy értesültem, a főkapitány személyesen kíván ott
találkozni önnel. Talán egyéb... khm... üzleti ügyekről kíván szót
váltani. Vagy esetleg... ki akarja tüntetni. Nem tudhatom. Bármi is
legyen a főkapitány szándéka, az én csapataim váltják fel magukat.
Most.
– Elfogadja a felmentést, ezredes? – szegezte neki a kérdést a segéd.
– Tessék? Igen, természetesen. Parancsára, kegyelmes uram. –
Grayson ismét tisztelgett. A ceremónia udvariassági formuláit be kellett
tartani. – A bolygó az öné, nagyuram.
– Nem tetszik ez nekem – közölte Lori. A három tiszt a Phobos
megfigyelőtermében tartózkodott. Az ellenséges támadás alkalmával
becsukott acél védőlapokat most visszahúzták, az apró helyiségből így
rálátás nyílt a siriusi űrrepülőtérre, illetve azon túl a szürke kupolákra. A
Sirius már órákkal ezelőtt lenyugodott, a tiantani városkupolákat csupán
a lámpák tömegei és a navigációs jelzőfények világították meg.
A Phobos leszállóhelyét körbevevő kopár térségen csak a
munkacsoportok lámpái törték meg a sötétséget. Minden fénykör lázas,
folyamatos tevékenységet jelzett, ahogy az ezred megtette az utolsó
előkészületeket a behajózásra. A Szürke Halál Légió mechjeinek
többsége már a fedélzeten volt, gondosan rögzítve a hatalmas
hangárokban, mélyen a hajó gyomrában. Jelenleg éppen Ramage
gyalogos századának behajózása zajlott a légmentesen lezárt lánctalpas,
minden terepen bevethető gyalogsági szállítójárműveken. A védőruhás
forgalomirányító tisztek vörös fényű jelzőlámpáik körkörös
mozgatásával mutatták az irányt a csapatszállítóknak. Apró, fényesen
kivilágított, bogárszerű járművek kúsztak egyik fényfolttól a másikig;
technikusokat szállítottak, akik leszerelték a terepen maradt elektronikus
eszközöket, raklapokat a ládákba csomagolt fegyverek begyűjtéséhez,
vagy éppen tiszteket, akik utolsó parancsaikat adták ki a túlhajszolt
altiszteknek.
– Nincs is semmi benne, ami tetszhetne – morogta Grayson. Lori
mellett állt az ablaknál. A helyiségre sötétség borult, arcvonásaikat
különös fényben fürdette a lenti megvilágítás. – De átkozottul kevés
választási lehetőségünk van.
– Akkor hát a parancs az parancs? – kérdezte Ramage. A hadnagy az
egyik asztalnál ült a helyiség hátsó részében. Tarkóját egy fültől fülig
érő, nehéz fejhallgató húzta le. A csaknem teljes sötétségben a
kommunikációs egységen zöld, vörös és borostyán fények villantak fel
rendszertelen időközönként, ahogy Ramage figyelte a behajózást
felügyelő techektől és altisztektől beérkező jelentéseket. Különösen
nagy figyelmet szentelt a leszállóhely egyik peremszektorában haladó
járőrnek. A kora reggeli órákban két halott őrszemre bukkantak –
valószínűleg a fegyverletételt megtagadó, portyázó Liao mesterlövészek
végeztek velük.
– Hm – felelte Grayson. – Voltaképpen nincs abban semmi különös,
hogy a Marikra kell mennünk jelentéstételre. Kivéve persze, hogy a
Marik sokkal távolabb van innen, mint a Helm, ráadásul pont az
ellenkező irányban. Ez egy hosszú, költséges utazás lesz csak azért,
hogy átvegyünk néhány kitüntetést.
– Ha Janos Marik fizeti a számlát... – kezdte Lori, de nem fejezte be
a mondatot. A Marik kormányzattal aláírt szerződésben sehol sem
szerepelt a Légió utazási költségeinek megtérítése. Nagyon úgy tűnt,
mint azoknak a kilátástalan helyzeteknek az egyike, amelyektől a Légió
könyvelői és pénzügyi szakértői rettegtek: erőforrásokat kellett költeni
egy ügyfél kedvéért, cserébe pedig nem várhattak mást, mint az ügyfél
jóindulatának reményét.
– Nem igazán a pénz miatt aggódom, Lori – mondta Grayson. – Itt
politikáról van szó, és ez nem tetszik.
– Mindig politikáról van szó, ha egy Marik herceg megjelenik a
színen – morogta komoran Ramage.
– Ez akkor is szokatlan... átkozottul szokatlan – ingatta a fejét
Grayson. – A mai felvonuláson csak az Iriani Gárdát láttam, a jó öreg
Garth nagyúr személyes testőrségét. A Sólyom nem volt ott a
kíséretben, sem az űrjáróról leszálló tisztek között. – Jake Hawkings
ezredes, akit mindenki csak „a Sólyom "–ként emlegetett, a 15. Marik
milícia alacsony, vörös hajú, ingerlékeny parancsnoka volt, az az ember,
akivel Grayson és a stábja már többször is együttműködött a Marik
szerződés ideje alatt. A Légió szerződésében foglalt utasítások szerint
Hawkings egységének kellett volna leváltania őket a siriusi hadművelet
befejezése után.
– Igaza van, nem volt ott – bólintott Ramage. – Ezen én is
elcsodálkoztam. Az egyik techem meg is kérdezte az ő egyik
emberüket. A 15-ösök csak két hét múlva érkeznek meg. Nemrég
ugrottak be a rendszerbe, az űrjárójuk még mélyűri tranzitban van.
– Két hét! – Ez váratlan hír volt, és Grayson nem tudta pontosan,
hogyan kellene értelmeznie. Őt úgy tájékoztatták, hogy a 15. ezred még
a hadjárat elején, két hete megérkezett a herceg haderejével együtt.
Azonban ha a 15-ösök nem voltak Garth nagyúrral, milyen egységek
érkeztek azokon az űrjárókon, amelyek orbitális pályán várakoztak, és
figyelték a siriusi hadjárat kimenetelét?
– Talán nem kellett volna elfogadnunk a felmentést – vetette fel Lori.
– Valóban? És ezt mégis hogy fogalmaztuk volna meg? – kérdezte
Ramage. – Nem, Garth nagyúr, nem adom át önnek a parancsokságot.
Inkább megvárom Hawkings ezredest.
– Ezen most már felesleges rágódni – zárta le a vitát Grayson. –
Felmentettek minket, és megkaptuk a parancsainkat. Őkegyelmessége
itt van, nekünk pedig udvariasan, ám határozottan ajtót mutattak.
Ramage egyik kezét a fejhallgatójához emelte, és feszülten figyelt.
– Az ajtó nyitva – szólalt meg egy pillanattal később, miközben a
sötétben fények villantak a kommunikációs készüléken. – Minden
gyalogsági egység a fedélzeten, biztosítva. Graff mechharcos most száll
fel a Deimosra, ő volt az utolsó felderítőnk odakint. A felszerelés
maradékának behajózása folyik. Az ügyeletes rakodási tiszt szerint
kilencven perc múlva felszállhatunk.
– Talán – mondta óvatosan Grayson. – Talán lesz időnk gyorsan
eltűnni innen, mielőtt Garth nagyúr meggondolja magát. Valami itt
nagyon nincs rendben, és azt hiszem, nem akarom megtudni, mi az.
A Marik-ház Gladius nevű űrjárójának fedélzetén Garth nagyúr, Irian
hercege megtorpant a hajó mechhangárjában magasodó négy, frissen
festett csatamech előtt. Az éles fényű mennyezeti lámpák keltette
árnyékok közt magasodó gépeket csak nemrég szabadították ki a
védőállványzatból és a rögzítő bilincsekből. Mind a négyet a légkör
nélküli világokon általánosan megszokott, szürke-fekete foltosra
festették. A skarlátvörös egységjelölésen vigyorgó stilizált, szürke-
fekete koponyák fenyegetően meredtek a hercegre és kíséretére a
mechek bal lábának felső részéről.
Egy dísztelen, barna zubbonyt és köpenyt viselő, magas férfi
közeledett a hercegi szemlét végző csoporthoz, és illő, ám meglehetősen
felületes meghajlással köszöntötte őket. Az alkarjához szíjazott tokban
lapuló kés megvillant a lámpafényben, amikor felegyenesedett.
Garth megnyalta az ajkát, és viszonozta a meghajlást. Ettől a férfitől
mindig ideges lett. A tartása, a viselkedése, a hatalom, amit
megtestesített. .. mind csak felnagyította a sötét szempárból áradó – vélt
vagy valós – fenyegetést.
– Hívjon csak Rachannak! – mondta Garth-nak első találkozásukkor
az Irianon, hónapokkal azelőtt. – Semmi nagyuram, semmi püspök,
egyszerűen csak Rachan.
– Jelentenivalója van, Rachan – mondta Garth. Nem kérdés volt,
állítás. Rachan soha nem kereste fel Garth-t, ha beszélni akart vele,
amiért a herceg roppantmód hálás volt.
– A zsoldosok űrjárói felkészültek az indulásra, nagyuram – tért rá a
lényegre Rachan. – Az ügynökeim jelentése szerint Tiantanban minden
készen áll.
Garth bólintott, a mozdulattól megrezdültek a zsírpárnák az álla alatt.
– Nagyon jó. Felmegyek. – Kierőszakolt magából egy erőtlen
vigyort. – Érdemes lesz nézni, hm?
– Valóban. – Rachan nem viszonozta a herceg erőltetett mosolyát.
Mire a herceg és a stábja megérkeztek a Gladius nagy, gazdagon
díszített társalgójába, a Deimos, a két légiós űrjáró egyike már elstartolt.
A füst még mindig sűrűn gomolygott a hideg levegőben a távoli beton
indítóállás fölött. Már csak a Pbobos űrjáró maradt; a magányos,
ezüstszürke gömb csillogott a kikötő reflektorainak fényében, a
szellőzőrendszer kiömlőnyílásaiból gőz szivárgott. A Szürke Halál
Légió koponya emblémáját jól fel lehetett ismerni a fényáradatban.
Garth egyik tisztje felnézett, amikor ura belépett a helyiségbe. Sietve
felállt és meghajolt.
– Kegyelmes uram, a második zsoldos űrjáró a visszaszámlálás
utolsó másodperceinél tart.
Garth bólintott, és előresétált a széles kilátóablakhoz.
Elviselhetetlenül éles fényfolt jelent meg a légiós űrjáró aljánál. Az
indítógödör szellőzőnyílásaiból füst gomolygott, melyet megvilágított a
hajó alapjánál egyre növekvő fúziós nap. A lökéshullám
másodpercekkel később elérte a Gladiust, megrezegtette a törzs külső
védőpáncélját. A lángokba öltözött Phobos felemelkedett, először
lassan, majd egyre gyorsabban kapaszkodott az éjszakai égboltra. Garth
megérezte, hogy valaki áll mellette.
– Itt az idő, kegyelmes uram – szólalt meg Rachan.
Garth bólintott, mutatóujjával idegesen vakargatta a homlokára
tetovált Marik jelet.
– Igen... igen. Nagyon jó. Tannis százados!
Egy szárnysegéd közelebb lépett. A fülén kommunikációs szettet
viselt, a készülék fényei tompának tűntek a Phobos miniatűr
napfelkeltéje után beállt félhomályban.
– Igen, kegyelmes uram?
– Most! – Parancsára, nagyuram! – A százados tisztelgett, aztán megérintette
fejhallgatóját, és halkan mormolt valamit a szája elé benyúló keskeny
mikrofondrótba. A herceg és Rachan egy másik ablakhoz léptek,
ahonnan ráláthattak az űrkikötő mögött emelkedő városkupolákra.
– A város ötven kilométernyire van – mondta Garth, inkább
magának, mint bárki másnak a helyiségben. – Ez biztosan...
Vakító, kékesfehér pont jelent meg a legközelebbi tiantani kupolán.
A fényfolthoz rövidesen egy másik is csatlakozott egy távolabbi
kupolán, majd egy újabb, és végül még kettő. Mindegyik tűzgömb
megremegett a saját maga által generált hőhullámokban, majd
megdöbbentő sebességgel nőni kezdett.
A hercegi csapat csendben figyelt, a tekinteteket magához kötötte a
látvány. A helyiség hideg, kék fényben fürdött, majd hirtelen narancsba
és vörösbe öltözött, ahogy a kupolákból kitörő tűzgolyók az éjszakai
égre robbantak.
Az égzengésszerű moraj néhány pillanat múlva elérte az
űrrepülőteret, az űrjáró törzse most még hevesebben remegett, mint az
előbb, a Phobos indulásakor. Egymást követték a robbanások, ahogy az
oxigénben gazdag levegő újabb adagjai érintkeztek a Sirius V
atmoszférájával. Mindenhol tüzek tomboltak. A siriusi légkörben a
tüzek nem éghettek sokáig, de amíg a megrepedt városkupolák
oxigénkészlete kitartott, az elszigetelt tüzek lángoló kohókat hoztak
létre. Vörös, dühösen vibráló füst gomolygott az éjszakában.
A robbanások végül elhaltak. A kupolákból csak összeégett,
darabokra tört tojáshéj-darabok és romok maradtak. Mindössze öt
fehéren izzó, vulkáni áldozati máglya emlékeztetett létezésükre.
Rachan Garth nagyúrhoz fordult.
– Lehetnek túlélők, nagyuram... főként a föld alatti termekben, és a
környező területek állomásain. Azt javaslom, az emberei siessenek
felfesteni az új jelzéseket az űrjárójára.
– A parancsot már kiadtam – felelte halkan a herceg. Ki volt ez az
ember, akinek az agya képes ilyen terveket kidolgozni egy másik terven
belül?
– Kitűnő. Az egyik Union osztályú űrjáró ugyanúgy néz ki, mint a
másik, de a szerelői által készített panelek felettébb meggyőzőnek
bizonyulhatnak.
– Igen.
– És elindítanám a mecheket is, kegyelmes uram. Az... hogy úgy
mondjam... utolsó simítások a mi kis drámánkon. Ha maradtak túlélők a
területen, azok reggelre meg lesznek győződve róla, hogy a támadás a
Szürke Halál Légió műve volt.
– Igen.
Valahonnan lentről csikorgó zaj hallatszott, ahogy a csatamech-
hangár ajtajai félrehúzódtak. Egy pillanattal később egy fekete-szürke
álcamintás, nehéz Martalóc lépkedett ki az űrrepülőtérre – az elmúlt két
hétben ugyanilyen festést viselt Grayson Carlyle saját Martalóca is.
Következett egy Árnyéksólyom, egy Rozsomák és egy Karabélyos.
– Természetesen – tette hozzá Rachan mosolyogva –, reggelre már
nem kell törődnünk a túlélőkkel.
4
A Szégyenletes űrugró megkezdte a vitorlák bevonásának manőverét.
A két kilométer széles, ébenfekete vitorlák minden egyes fotont
begyűjtöttek a csillaghajó fúziós hajtóműve számára, és szinte teljesen
láthatatlanok voltak, jelenlétüket csak onnan lehetett észlelni, hogy
kioltották a csillagok ragyogását és a Sinusnak nevezett nap vakító
fényét.
Renfred Tor kapitány azzal kezdte a műveletet, hogy kikapcsolta a
plazmával működő pozíciótartó hajtóműveket, és a kilométer hosszú, tű
alakú hajót farral előre bemanőverezte a vitorla közepébe, egy kör alakú
nyílásba, melyen keresztül a Szégyenletes az őt egy helyben tartó,
mágneses mezőben felgyorsított plazmát a csillag gravitációs vonzása
ellenében a helyi ugrópontra irányította. A Sirius ugrópontja csaknem
67 AE-vel távolabb volt, de a csillag gravitációs mezőjét – bár a
távolság sokat gyengített rajta – még innen is érezni lehetett.
Grayson súlytalanul lebegett a Szégyenletes hídján, figyelte a
műveletet irányító Tort. A kapitány homlokán verejtékcseppek
csillogtak vagy lebegtek szabadon a feje körül apró, csillogó
planétákként. Egy apró hiba a számításban vagy a végrehajtásban, és a
felbecsülhetetlen értékű ugróvitorla megsérülhet, vagy ami még
rosszabb, végképp tönkre is mehet. Tor művészi szakértelemmel
állította meg a Szégyenletest az ugróvitorla közepén lévő lyukban.
– Zöld – szólt bele Tor a fülhallgatójától a szája elé nyúló
mikrofonba. – Rögzíteni és bevonni. Minden részleg, kezdjék meg az
ugrási előkészületeket! – A kapitány az asztal fölött Graysonra nézett. –
Biztos vagy benne, ezredes?
Grayson ismét elmerült a színes fények hálózatának
tanulmányozásában, amely az asztal átlátszó felszíne alá helyezett
holografikus projekciós kútban lebegett. Ott voltak a környező
csillagok, mindegyik pontosan a többihez viszonyított relatív
pozíciójában, az azonosító névvel és a koordinátákkal együtt. Két vonal,
egy zöld és egy vörös futott közöttük cikcakkos, háromdimenziós
pályán. Mindkettő a Sirius fehér pontjából indult ki, de az útvonaluk
élesen eltért egymásétól. Az egyik lefelé, a Graham ismerős, G2-es
napja felé tartott, a másik pedig felfelé, a Pollux irányába.
– Gyakorlatilag megszegjük a szerződést, ha nem engedelmeskedünk
a herceg parancsainak.
– Tudom, Ren – felelte feszengve Grayson. – De valami itt nincs
rendben. – A gyanú akkor fészkelte be magát a gondolatai közé, amikor
a felmentésükkor nem Jake Hawkings 15-ösei, hanem, maga Irian
hercege és az ő testőrezrede érkezett a leváltásukra. Nem mintha bármi
rossz lett volna ebben, de...
Aztán, miközben a Sirius V-ről a Sirius zenit ugrópontja felé
közeledtek, a Phobos hallótávolságban haladt el négy, a rendszer belseje
felé tartó Marik űrjáró mellett. A zsoldosok hajójának hívását és
azonosítását figyelmen kívül hagyták.
Amint az űrjáró bedokkolt a Szégyenletes nevű kivénhedt, egykori
teherszállítóra, Grayson azonnal megnyitott egy kommunikációs
csatornát a Sirius V felé, abban a reményben, hogy ellenőrizheti a
váratlan utasítást, mely szerint a Marikra kell menniük. Talán a herceg
valamelyik embere hajlandó neki többet is elárulni... Erre azonban nem
kerülhetett sor, mivel a Tiantan kommunikációs állomása, a továbbító
berendezés, amelyik összekapcsolta volna őt a herceg kommunikációs
hálózatával, megmagyarázhatatlan módon elhallgatott.
Talán csak műszaki problémák, gondolta Grayson. A berendezések
állandóan meghibásodtak, és az inváziót követően a technikusok és a
kommtechek nyakába rengeteg munka szakadt, hogy működésben
tudják tartani a város szolgáltatásait. Amikor eszébe jutott a polgárok
némelyikének komor pillantása, tudta, hogy a szabotázs lehetőségét sem
zárhatja ki.
Akármi is történt azonban, a csend aggodalommal töltötte el. Valami
történt odalent, valami, aminek köze volt a herceghez és a Légió
szerződésben megszabott parancsainak váratlan változásához. A
Szégyenletes kommtechjének végül sikerült kapcsolatba lépnie a herceg
űrjárójával, a Gladiusszal, ám sokkal többet így sem sikerült
megtudniuk. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy a herceg és stábja
jelenleg nagyon elfoglalt, és nem lehet őket zavarni. Tiantan-ban
minden a legnagyobb rendben, a Légió parancsai változatlanok.
Mi folyik itt? – töprengett Grayson. Eszébe jutott, hogy Garth nagyúr
az egész beszélgetésük alatt egy pontra fókuszált a tekintetével, valahol
Grayson válla fölött. Mintha nem is léteztem volna, gondolta az ezredes.
Visszafojtotta a borzongását. Ez a fajta gondolkodás sehová sem vezet.
– Azt hiszem, valóban megszegjük a parancsokat – folytatta egy
pillanatnyi hallgatás után –, de nem szegjük meg a szerződésünket. A
Helm mindössze négyugrásnyira van a Mariktól. Még mindig
elmehetünk a közigazgatási központra, mindössze teszünk előbb egy kis
kitérőt... egy kis kerülővel érünk oda.
– És van valami indokod? A főkapitány ott fog várni, hogy a
mellünkre tűzhesse azokat a kitüntetéseket – kuncogott Tor. – Az
istenekre, megérdemeltük! Átkozottul remek munkát végeztél, ravaszul
csőbe húztad a Liaókat a határ mentén, öregfiú!
Grayson karba fonta a kezét; a mozdulattól elsodródott, közelebb
került az asztal széléhez.
– Indokot szeretnél? Maradjunk annyiban, hogy gyanakvó fajta
vagyok. Apám mindig azt mondta nekem, hogy ezek a fajta mech-
harcosok élnek a leghosszabb ideig. – Előrenyúlt és megragadott egy
oszlopot, lefékezve ezzel a mozgását. – Mondjuk úgy, jobban érzem
majd magam – mindannyian jobban érezzük magunkat –, ha vetettem
egy pillantást a birtokunkra és az ottani embereinkre. – Amikor Tor nem
felelt, folytatta: – A fenébe is, valami itt nem stimmel, Ren! Az
embereink fele ott várakozik a Helmen, én pedig nem szeretem, ha
ennyire szét vagyunk szóródva... Így gyengék és sebezhetőek vagyunk!
– Arra számítasz, hogy valaki megtámadja a Helmet? Vagy minket?
– Egyelőre nem számítok semmire, csak szeretnék csatlakozni a
többiekhez. Azután majd eldöntjük, mi legyen a következő lépés. Egy-
két hétig pihenünk a Helmen, amíg a katonáink kifújják magukat, és
összefoltozzák a gépeket. Utána meglátjuk, mihez kezdjünk ezzel a
mariki paranccsal.
– Oké, te vagy a főnök – mondta Tor, de a hangjából helytelenítés
érződött. – Egyszer azonban már szeretném élvezni azt a tudatot, hogy
nem valamelyik gyanúdnak engedelmeskedve cselekszünk. – Felnézett
a képernyőre, amelyik az űrugró hosszú, karcsú teste mentén zajló
tevékenységet mutatta. A vitorla harmonikaszerűen összecsukódott,
mozgását a szinte láthatatlan monoszálas kábelek és merevítők
irányították. Zsilipek csukódtak össze a vitorla körül, elzárva a kényes
szerkezetet a hipertér ártalmas hatásaitól, miközben a folyamatot
felügyelő, embereket szállító kabinok visszatértek a Szégyenletes
törzsén elhelyezkedő indítóállásaikba. A Sirius a hajó tatja mögött
világított, fényárba borította az űrugró hátsó részét és a csavart
vázszerkezetet.
– Minden állomásnak – jelentette be egy hang a híd hangszóróján
keresztül –, vitorlabevonási művelet befejezve. Jelentsék a
navigációnak, ha készen állnak az ugrásra!
Tor kapitány megérintett egy kapcsolót, és a csillagok közötti zöld
út, amelyik a Polluxon keresztül öt ugrópontot érintve tartott a Marik-
rendszerbe, kihunyt. A Helm felé nyolc ugrást mutató narancsszínű
útvonal a helyén maradt.
– Navigáció – szólt bele Tor a mikrofonjába –, a Graham felé vezető
útvonal megerősítve. Kiadom a parancsot: ha készen állnak, ugrás.
Néhány pillanatnyi csend következett.
– Minden állomásnak – szólalt meg egy újabb hang a hajó
interkomján –, ugrásra felkészülni! – A figyelmeztetést mindenhol
hallani lehetett, a Szégyenletes kilométer hosszú testében, illetve a hajó
reaktormagja és a legénységi szállás között piócaként az űrugró
tükörsima felszínéhez tapadó űrjárók fedélzetén.
A hang megkezdte a visszaszámlálást. Grayson kihasználta az időt,
hogy tekintetével megkeresse a Sirius V-öt jelző tűhegynyi fénypontot,
de ilyen távolságból a bolygó elveszett napjának ragyogásában. Mi
folyik ott? – töprengett. És miért?
Miközben arra gondolt, hogy a helmi kitérő talán választ ad ezekre a
kérdésekre, felfordult a gyomra, és megtapasztalta az ugrás sötétségét.
A Helm néven ismert világ nem volt túl barátságos az emberek
számára. A szelíd, K4-es nap negyedik bolygója a csillag lakható
zónájának külső peremén helyezkedett el. Felszínének több mint felét
kilométer mély gleccserek borították. Az egykori tengerfenék száraz
volt és kopár, a világ vízkészletének legnagyobb része a Helm
jégsapkáiban koncentrálódott.
A maradék föld zöme vagy hegység, vagy terméketlen sivatag volt.
A kíméletlen, végtelen északi és déli jégmezők között több ezer méter
magas, jégsapkás hegyvonulatok kanyarogtak az egyenlítő mentén.
Az élet azonban mégis elterjedt a Helmen korokkal ezelőtt, amikor a
rendszer csillaga még melegebb és fényesebb volt. A planétát a 22.
század végén a New Hope-ról és a Tania Borealisról útnak induló
űrhajósok fedezték fel és kolonizálták. A főváros, Freeport az űrkikötő
köré épült fel, egy meredek sziklafal tetején, amely egy kiszáradt
egyenlítői tenger sós pusztaságára nézett. Freeport egy ideig a
Csillagliga haditengerészeti bázisaként szolgált, majd a Csillagliga
fegyverraktáraként használták. 2788-ban azonban Minoru Kurita fúziós
tűzvihart szabadított Freeportra és a Helm többi nagyobb településére,
hogy megkaparintsa vagy elpusztítsa a készleteket. Egyetlen, 26 órás
forgási periódus alatt a Helm népessége több mint százmillió emberről
mindössze maroknyi, a vadonban tábortüzek fölé görnyedő, éhező
szerencsétlenre redukálódott. Kurita tudomására jutott, hogy a
fegyverkészleteket már rég máshová szállították, ezért visszavonult.
Három évszázad kellett hozzá, hogy a bolygón egyáltalán
elkezdődjön a felépülés.
A 31. századra a Helm a Stewart hercegség részévé vált. Az
egyenlítői hegységek völgyeiben és fennsíkjain újra megjelentek a
települések kisebb csoportjai. Kevés lakosával és nem létező ipari
bázisával a Helm ideális hely volt ahhoz, hogy a Szabad Világok
Ligájának szolgálatában álló mechharcosok lakhelye legyen. 2958. és
3025. között a bolygó a Marik harcosok vagy harcoscsaládok birtoka
volt, akik a helyi lakosságok, bérelték fel vagy kényszerítették, hogy
felépítsék a tulajdonukat jelző erődítményeket. 3025-ben az utolsó ilyen
birtok is visszaszállt a Marik-házra, amikor a tulajdonos átállt a
Liaókhoz, és magával vitte csatamech századát is.
Aztán 3027-ben Janos Marik felajánlotta Grayson Death Carlyle-nak
a Helm legnagyobb birtokát, cserébe a Szürke Halál Légió szolgálataiért
a Liao-ház ellen. A Helmfast, a Durandel fölötti dombokon emelkedő
kastély a bolygó katonai kormányzójának erődje volt a Csillagliga
napjaiban, és már számos harcos és harcoscsalád tulajdonát képezte. A
hűbérbirtok alkalmazása meglehetősen gyakorinak számított a
neofeudalizmusban, amely egyre jobban elterjedt a Belső Szférában a
folyamatos háborúk és a hanyatló technológia korában. A helmi birtok
átvételével Grayson Marik „emberévé" vált, vagyis felesküdött rá, hogy
szolgálja Janos Marikot, amikor éppen szükség van rá. A megegyezés
mindkét fél érdekét szolgálta: Carlyle-nak és az embereinek lett egy
otthona, Janos Mariknak pedig egy új összfegyvernemi ezrede. A Légió
zászlaját felvonták a Durandel feletti, rég elhagyott erőd tetején. A
zsoldosok tudomásul vették, hogy a bolygó más részein idővel más
katonák is földet kapnak, de a Helm egyelőre csak Grayson Carlyle
tulajdona volt.
Grayson és a teljes stábja – beleértve Lorit, Ramage századost, Tor
kapitányt és Alard King főtechet – a Szégyenletes irányítóközpontjában
lebegett. A Helm kétszázmillió kilométerre elhelyezkedő napja besütött
a fő kilátóablakon.
– Akárkik is ezek – mondta King lassan –, nem nagyon törődnek
vele, ki hallja őket.
Alard King a Galateán csatlakozott a Légióhoz, miután az egység
visszatért a Verthandiról. King tapasztalt tech volt, aki azelőtt Steiner
Lyrán Gárdájában szolgált, ám a századparancsnokával történt „kisebb
nézeteltérés" után a Galateára távozott. Jelenleg ő volt Grayson rangidős
techje; főtechként ő irányította a Légió teljes technikai személyzetét.
King a tervezőasztal fölött Graysonra és a többiekre nézett. Az egyik
füléhez egy kommunikációs egységet szorított, de ugyanazt a zajt
lehetett hallani a híd hangszóróiból is. A hangok többsége
értelmezhetetlen volt, mert a jeleket harci kóddal sugározták, de
időnként hallani lehetett egy-egy tiszta, érthető hangot is:
– Ragadozó, kettes űrjáró leszállt! – kiabálta izgatottan valaki. – Ötös
szektor, nincs ellenállás.
– Ragadozó – mormolta Tor. – Ismerem ezt a nevet. Ez egy Marik
hajó.
– Lássuk, mit tudunk kideríteni róla! – mondta Grayson.
A Szégyenletes kapitánya szólt az egyik közelben álló beosztottjának,
a nő válla felett figyelte, ahogy az betáplálja az adatokat a
számítógépbe, azután visszafordult a többiekhez.
– 5. Marik gárda – közölte.
– Ez a Marik-ház egyik reguláris ezrede – mondta Lori. – Vajon mit
keresnek itt?
Grayson nem szólt semmit, tekintete az ablakon keresztül a Helm
narancssárga ragyogására tapadt.
Miután megérkeztek a rendszerbe a Helm nadír ugrópontján, azonnal
rájöttek, hogy valami nagyon rossz dolog történt. A harci frekvenciákat
megtöltötte a rádióforgalom, melynek nagy részét harci kóddal
titkosítottak. Rögtön egyértelművé vált, hogy rajtuk kívül még legalább
egy csillaghajó tartózkodik a rendszerben, nagy valószínűséggel a zenit
ugróponton, de a nap elrejtette a járművet a Szégyenletes érzékelői elől.
– Rajtaütésszerű támadás lehet – mondta. – Kurita vagy Liao
portyázok ugorhattak be a rendszerbe... esetleg kalóz fosztogatók.
Lehet, hogy éppen itt haladt át egy Marik hajó, és meghallotta a
segélykérést.
Ramage szemöldöke kis híján a haja vonaláig felszaladt.
– Furcsa egybeesés volna.
– Ráadásul mit akarnának itt a portyázok? – tette fel a kérdést Tor. –
A Helm pokolian messze van az összes határtól, és nincs itt semmi,
amire egy rajtaütő egység rátehetné a kezét.
– Mióta van szükségük a Kuritáknak indokra ahhoz, hogy
lecsapjanak egy bolygóra? – kérdezte Lori.
– Rennek igaza van – mondta Grayson. – Egy invázió... még egy
rajtaütés is nagyon költséges vállalkozás. Ok nélkül nem vállalkoznának
ilyesmire. – Megrázta a fejét. – Viszont ez nem úgy néz ki, mint egy
egyszerű rajtaütés.
– Talán kalózok? – vetette fel King.
– Ilyen mélyen a Marik területen kizártnak tartom. Ráadásul kéne
valami átkozottul értékesnek lennie itt, hogy támadásra szánják el
magukat.
– Ami azt jelenti, hogy maradnak a Marik hajók – vonta le a
következtetést halkan Lori. – Ők támadták volna meg a kolóniánkat?
Miért? – A Marik átok – mormolta Tor.
– Tessék? – nézett rá a kapitányra Grayson. – Lázadás?
– Mi más lehetne? Akármelyik korszakot nézed, a Szabad Világok
Ligájának a nagyobbik fele mindig a totális anarchia állapotában van.
Talán az egyik lázadó csoportosulás végül lépésre szánta el magát, és
kirobbantott egy polgárháborút.
– Lehetséges, de a kérdés továbbra is fennáll: miért a Helm? Milyen
előnyük származhat belőle?
– És mi történik odalent az embereinkkel? – tette hozzá Lori.
A Szégyenletes 240 embert szállított – saját húszfős legénységét, egy
mechszázadot, egy gyalogosszázadot, egy techszakaszt, valamint a
tartalékokat. A Légió több mint hétszáz férfit, nőt és gyermeket hagyott
a Helmen.
Grayson keze ökölbe szorult. Nem volt kétsége afelől, hogy az itteni
történéseknek köze van a Sirius V-ön lejátszódott különös
eseményekhez. De mi történik, és hol a kapcsolat?
Rá kellett jönniük, méghozzá nagyon gyorsan. Ha valóban a Marik-
házon belül kitört hatalmi harc vagy lázadás közepébe csöppentek, a
Helmen hátrahagyott embereik nagy veszélyben vannak.
– Ren, mennyi időbe kerül újratölteni a hajtóműveket az ugráshoz? –
kérdezte.
Tor a csuklószámítógépéhez fordult.
– Ha kibontottuk a vitorlát, egy kis sietséggel 125 óra. Egyébként
175.
– Egyelőre semmi jele, hogy észrevettek minket?
– Semmi. Fénysebességű kommunikációval eltart egy ideig, amíg
értesítik őket az ittlétünkről, de ahogy hallom... – Hüvelykujjával a híd
hangszórói felé bökött, melyekből az elmúlt néhány percben csupán
értelmezhetetlen, statikus zörejekkel kísért, kódolt üzenetek
hallatszottak. Hirtelen egy tiszta hang csattant fel:
– Figyelem, három-egy-egy irányban nulla-nulla–hét felé haladó
azonosítatlan űrjáró! Nem kaptuk meg az engedélyező kódjait vagy az
azonosító jelét! Kérem, azonosítsa magát! Kérem, azonosítsa magát!
– Úgy hallom, odalent tombol a káosz. Szerintem jó esélyünk van az
észrevétlen behatolásra.
– Oké, folytasd a hajtóművek feltöltését! Lori, értesíts mindenkit: a
Phobos és a Deimos is bemegy.
– Mindannyian? – kérdezte Ramage.
– Aki akar, itt maradhat a Szégyenletesen. Aki pedig velünk akar
jönni a Helmre, jöhet.
– Vagyis mindenki – jósolta Lori. – De mit tehetünk egyáltalán?
Grayson válla megroskadt, ahogy rádöbbent a feladat nagyságára.
Egyetlen század... mi ellen is?
– Nem tudom – felelte halkan. – Először is megkeressük az
embereinket, és gondoskodunk a biztonságukról. Azután megpróbáljuk
kitalálni, mi a pokol folyik itt. Menet közben rögtönözünk. – Torhoz
fordult. – Ren, vidd ki innen a hajót, amint befejezted az újratöltést!
– Hé, várj egy pillanatot! Az én embereimnek is érdekükben áll
tudni, mi folyik a Helmen.
– És mindannyiunknak érdekünkben áll biztonságban tudni a
Szégyenletest. A hajó pótolhatatlan. Biztos akarok lenni benne, hogy
kikerül a tűzvonalból.
Mivel az utódházak minden évben összesen körülbelül tizenkét
űrugrót állítottak elő, minden alkalommal, amikor egy csillaghajó
odaveszett egy csatában, balesetben vagy a karbantartás elmulasztása
miatt, a civilizáció egy lépéssel közelebb került ahhoz az időhöz, amikor
a csillagok közötti útvonalak lezárulnak, és a világok talán mindörökre
elszigetelődnek egymástól. Ezért még az egymással hadban álló felek is
mindig ügyeltek rá, hogy a háborújukat ne terjesszék ki az űrugrókra.
Az emberek azonban időnként kiszámíthatatlanná váltak, és Grayson
nem akart felesleges kockázatot vállalni.
– Menjetek a Stewartra! – folytatta. – Az ottani herceg jó ember, és
kiváló kapcsolatokkal rendelkezik a főkapitány atreusi udvarában.
Mindig tisztességesen bánt velünk. Talán ő meg tudja mondani, mi
folyik itt.
– Talán... de ti itt maradtok, az események sűrűjében.
– Ugyanúgy járunk el, mint a Verthandin. Megegyezünk egy pontos
dátumban és időpontban, amikor visszaugrasz a rendszerbe. Egy
keskeny sávú, tömörített rádióüzenettel fogunk várni. Tudatjuk veled a
helyzetünket és a szándékainkat.
– Nem lesz űrjáróm – figyelmeztette Tor.
– Nem, de nekünk igen. – Grayson sorban végignézett a többieken.
Most, hogy már volt tervük, ami alapján cselekedhettek, valamivel
jobban érezte magát. A többiek arckifejezéséből látta, hogy ők is. – A
legnagyobb gyorsulással megyünk be, a legrövidebb idő alatt. Egy kis
szerencsével az orbitális pályán járőröző hajókon azt fogják hinni, hogy
mi is csak olyan űrjárók vagyunk, amelyek elfelejtették leadni az
azonosítójukat. Keresünk egy megfelelő leszállóhelyet Durandel
közelében. – Megvonta a vállát. – Azután majd meglátjuk, mi lesz.
5
Túl későn érkeztek.
A csatamechszázad a Durandeltől nyugatra húzódó gerincről nézte a
rettenetes pusztítást. Vastag, fekete füstoszlopok gomolyogtak az égre a
száznyi lángoló máglyából. Grayson végigpásztázta érzékelőivel
Durandel városának helyét egyszer... kétszer... háromszor is, de nem
talált sértetlen épületet, sem életre utaló jelet. A települést
szisztematikusan elpusztították, szinte épületről épületre. Az új
mechjavító létesítmények a város keleti felén eltűntek, csak pusztulás és
törmelék maradtak utánuk. A Légió erődítménye, a város északi része
fölé nyúló sziklaszirtre épült Helmfast romokban hevert, csak kisebb
részek maradtak épen az elhagyatott, rakétáktól és lézersugaraktól
szaggatott tornyok között. Fekete füst bodorodott a kastély falának
maradványai mögül.
Halk nyögés hallatszott a harci frekvencián. Ki lehetett? Teljesen
mindegy. Mindannyian hasonlóképpen éreztek, osztoztak a veszteség
fájdalmában. Mélyen legbelül égette őket a tudat, hogy túlságosan
későn érkeztek ennek az értelmetlen, mégis gondosan kiszámított
pusztításnak a megakadályozásához.
– Hagyják szabadon a frekvenciát! – Grayson maga is meglepődött a
szavaiból sugárzó keserűségen.
A Phobos és a Deimos űrjárók zárt alakzatban lassítottak a falánk
fúziós lángnyelveken, 4 G-s terheléssel süllyedtek a Helm
atmoszférájában. Az érzés, hogy valami baj, méghozzá nagy baj történt,
egyre erősödött minden órával, amivel közelebb kerültek céljukhoz.
A Helm felé száguldó két űrjárót három alkalommal szólították fel
azonosításra, de egyetlen űrjáró vagy lég-űr vadász sem volt olyan
pozícióban, hogy megkísérelhesse az elfogásukat. Hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerben csak Marik erők tartózkodnak,
vagyis egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Helmen valamiféle
polgárháború robbant ki. A tudat megszállottként hajtotta előre a
Grayson parancsnoksága alatt álló férfiakat és nőket.
Befelé tartó vad rohanásuk végül sikerrel járt. A megközelítési
útvonalakon járőröző űrjárók és lég-űr vadászok csak késve próbáltak
azonosítást kérni, és nyilvánvalóan nem igazán törődtek a lassítás végső
fázisát megkezdő két hajóval. Amikor a Lancelot űrjáró bejelentkezett,
Use Martinez kapitány, a Phobos hollófekete hajú, határozott
parancsnoka jelentette, hogy a Marik hajó elfogási pozícióban van. A
Lancelot második felszólítására Martinez heves szitokáradat kíséretében
közölte, hogy hercegi parancsra tartanak a bolygóra.
A Phobos és Deimos a továbbiakban már zavartalanul folytathatta
útját; alig 12 000 kilométerre haladtak el az orbitális pályán őrködő
Lancelot mellett, és még csak azt sem kérdezték meg tőlük, hogy a
szóba jöhető számos herceg közül melyiket szolgálja az apró flottilla.
Aztán következtek a landolás előtti utolsó manőverek. A viharfelhők
kavarogtak és hullámokat vetettek a Durandel alatti halott, kiszáradt
síkságon, ahogy a Légió űrjárói behatoltak a Helm ionoszférájába.
Miközben az elkésett Marik lég-űr vadászok a légköri hajtóműveiket
használva próbáltak közelebb érni, a zsoldoshajók megkezdték a lassítás
végső fázisát, és dübörögve belemerültek a felhőtakaróba. Martinez és
Thurston hadnagy, a Phobos és a Deimos kapitányai tökéletesen
időzítették a megközelítést. A hajók Durandeltől alig húsz
kilométernyire landoltak, a település nyugati oldalán húzódó alacsony
domblánc másik oldalán. Biztosra vehették, hogy radaron figyelemmel
kísérték a közeledésüket. Grayson még mindig reménykedett benne,
hogy a megfigyelők feltételezik, a két űrjáró vagy túlságosan fontos
személyeket hozott ahhoz, hogy törődjenek olyan formaságokkal, mint
az azonosítás, vagy a pilóták voltak túl ostobák, esetleg hanyagok az
azonosító bekapcsolásához.
Talán ezzel sikerül némi időt nyerniük. Landolás után már bízhatnak
benne, hogy gyors helyváltoztatásokkal elejét tudják venni a Marik földi
erők kérdezősködésének. A terv gyenge pontja a Phobos és a Deimos
volt. A hajók nem mozdulhattak el a helyükről, miután földet értek.
Martineznek és Thurstonnek olyan terepet kellett találniuk, ahol még
egy űrjáró méretű jármű is könnyen elrejthető – legalábbis egy időre.
Grayson azonban tudta, hogy az idő nemsokára még nagyobb
ellensége lesz a Légiónak, mint az ismeretlen ellenséges erők, melyeket
folyamatosan hallottak a rádión keresztül.
Az akadálytalan leszállást követően Grayson a parancsnoki és a
tűztámogató szakasz bevetése mellett döntött. A felderítő szakasz és
Ramage százados egysége hátramarad a landolási zóna védelmére. A
parancsnoki szakasz szokás szerint Lori Árnyéksólymából, Kelmar Clay
Rozsomákjából, Davis McCall Karabélyosából és saját Martalócából
állt. A tűztámogató szakaszt Khaled hadnagy vezette a Csatapörölyével.
Isoru Koga és az Íjásza már nyolc hónapja szolgált a tűztámogató
szakaszban, Sharyl pedig az Árnyéksólyommal a felderítő szakaszból
került ide Stennman halála után. A Keresztest vezető Charles Bear
Jenna Hastingset helyettesítette.
Egy órával a landolás után elérték a gerincet, és lenézhettek otthonuk
füstölgő romjaira...
– Százados! – Lori Grayson két rangja közül szándékosan használta
az alacsonyabbat. Semmi értelme nem lett volna tudatni az esetleges
hallgatózókkal, hogy egy ezredparancsnok is a bolygón tartózkodik. –
Mozgás 3200-nál, irány 095!
Grayson a megadott koordináták felé fordult. Martalócának műszerei
több mint három kilométernyire, nagyjából keleti irányban érzékelték a
célpontot, és a HUD-on zöld sziluett jelent meg.
– Látom, hadnagy. Még itt vannak.
A fattyak! – gondolta Grayson. A település elpusztítói lassan,
módszeresen fésülték át a romokat. Lehet, hogy senki sem értesítette
őket a közelben leszálló űrjárókról. Vagy talán tudtak róla, de nem
törődtek vele, mert azt hitték, újabb Marik erősítés érkezik – vagy újabb
dögevők, akik szintén a lerombolt város hulláján akarnak lakmározni.
Gépek mozogtak a romok között. Grayson ki tudta venni egy
Főnixsólyom karcsú alakját, és valamivel távolabb egy zömök Griffet. A
Főnixsólyom egy még mindig álló betonfalat próbált ledönteni. Két
rúgás, és a fal hatalmas porfelhőt kavarva, betonszilánkokat szórva
leomlott. A Griff lassú eltökéltséggel haladt előre, majd hirtelen megállt,
és fémkezével beletúrt a közösség egykori astech barakkjának romjai
közé. Zsákmány után kutatott? Vagy túlélőket keresett? Grayson nem
tudhatta. Egyfajta zsibbadt bénultság kötötte gúzsba elméjét, akaratát, és
még a kezét is. Döbbent hitetlenkedéssel meredt a feldúlt, lerombolt
település maradványaira.
Valamivel távolabb újabb mecheket vett észre: két Fullánkot és egy
Darazsat.
Grayson tekintete a HUD-ról a műszerfal monitorára villant, amely
friss információkkal látta el őt a nagy hatótávolságú passzív érzékelők
információi alapján. A szkenner hét... nem, nyolc célpontot számolt
meg. Az ötvenöt tonnás Griff és két negyvenöt tonnás Főnixsólyom
kivételével a romok között kutakodó összes gép könnyű mech volt –
Fullánkok és Darazsak. Grayson legkönnyebb csatamechjei az ötvenöt
tonnás Árnyéksólymok voltak.
Az eddig csak valahol mélyen forrongó harag most előtört belőle, ott
dübörgött a fülében, felgyorsította szívverését. Gyilkosok! A Szürke
Halál Légió harcosai most bosszúálló angyalokként, a halál
angyalaiként fognak lecsapni rájuk.
– Elkapjuk őket – szólt bele a rádióba. – Mindkét szakasz,
fegyvereket élesíteni, alakzatba!
A Durandel romjai között kutató célpontok annyira belemerültek a
város utolsó maradványainak megsemmisítésébe, hogy észre sem vették
a közeledőket. Az egyik Fullánk értékes zsákmányt talált: egy lerombolt
raktárépület alapzata mellett, egy hullámlemez alatt néhány ember
rejtőzködött. A Fullánk éppen intett a karjához rögzített félnehéz
lézerrel, hogy jöjjenek ki az utcára, amikor a mozgás, vagy a rádióban
elhangzott figyelmeztető kiáltás arra késztette a pilótát, hogy felkapja és
oldalra fordítsa a mech fejét. Grayson hetvenöt tonnás Martalóca
átgyalogolt egy még épen maradt falon, teleszórva kőtörmelékkel az
utcát, miközben a foglyok rémült sikoltozással menekültek. A Fullánk
pilótája habozott, aztán elkezdte felemelni a mech lézerét. Elkésett. Két
lézersugár csapódott a könnyű mech felsőtestének bal felébe és karjába,
mély, füstölgő krátereket vájva a páncélba és a lágy belső szerkezetbe.
Grayson tett még egy lépést előre, megbizonyosodott róla, hogy a
védtelen polgároknak már nem eshet semmi baja, azután ismét
működésbe hozta mind a két lézerét, de ezúttal a két PPC villámló dühe
is csatlakozott a pusztításhoz. A célponton kék elektromos kisülések és
szikrák táncoltak. A Fullánk rommá lőtt jobb karja pörögve szakadt le a
mech torzójáról, az acélkéz még mindig a lézerfegyvert szorongatta. A
mech sikoltva tiltakozó giroszkóppal hátratántorodott, a testén tátongó
lyukakból füst gomolygott. Grayson a gépágyúval is tüzet nyitott, és a
120 mm-es lövedékek pusztító sortüze végigverte a megviselt könnyű
mechet. A robbanások nyomán páncéldarabok repkedtek őrült pörgessél
a levegőbe. Grayson még közelebb húzódott, gépágyúja folyamatosan
szólt, az üres töltényhüvelyek csengve koppantak a mech külső
páncéllemezein.
Éles villanás következett, majd füstfelhő csapott fel. A Fullánk
szögletes feje szétnyílt, ahogy a panelek eltávolodtak egymástól, és a
mech pilótája kirepült a gépből. A mech törzsében ekkor következett be
a robbanás, amely füstölgő, deformálódott fémdarabokkal szórta tele az
utcát.
Újabb mech, egy Darázs lépett be Grayson látóterébe. A zsoldos
elfordította a Martalócot az előrefelé hajló lábon, és a gép mindkét,
fegyverekkel telezsúfolt alkarját felemelte. PPC- és lézersugarak
suhantak végig az utcán, a becsapódások ereje hátralökte és a földre
döntötte a Darazsat. Grayson látta, hogy a könnyű mech oldalát és hátát
már lézersugaraktól származó sérülések csúfítják.
A Darázs hamar összeszedte magát, Diverse Optics félnehéz
lézerével megcélozta Grayson pilótafülkéjét. Koherens fénysugarak
söpörtek végig a Martalóc testén, de a nehéz mech optikai szűrői
semlegesítették a fényt, amely könnyen megvakíthatta volna a pilótát, a
vastag páncéllemezek pedig könnyedén elvezették a hőt. Grayson
Martalóca hat gyors lépéssel átvágott az utcán, és meglendítette
masszív alkarjait. A zsoldos mech jobb karja a Darázs bal karját és
törzsét találta el. Páncéllemezek szakadtak le szinte emberi sikollyal, és
a Marik gép tehetetlenül rogyott össze. Három gyors lövés a PPC-ből,
és a Darázsból csak egy mozdulatlan roncs maradt; a torzó átlyuggatott
középső részében, a vezetékek és áramkörök maradványai között tűz
tombolt.
Grayson biztos akart lenni benne, hogy többé már nem kel fel, ezért
PPC-iből még egy sorozatot eresztett a fémtetembe. Egy pillanatra
elszállt belőle minden józanság, minden megfontoltság. Tébolyult düh
támadt fel benne, bosszút akart állni, ölni akart, ölni és ölni egészen
addig, amíg ki nem végzi népe mészárosait és gyilkos harci gépeiket.
Martalóca Durandel romba dőlt utcáit járta, a Marik mechek vadászból
hirtelen prédává váltak.
Az őrület mindannyiukon elhatalmasodott. Grayson látta, hogy Lori
egyik kék lézersugarat a másik után ereszti egy Főnixsólyom
alaktalanná vált testébe, amely az egyik ház romjai között,
mozdulatlanul feküdt. Delmar Clay Rozsomákja megrohamozta a Marik
Griffet, és kiegyenlített harc alakult ki köztük, de aztán Bear Keresztese
és Khaled Csatapörölye beszállt a küzdelembe, és egyesített, pusztító
lézertüzükkel pillanatok alatt rommá lőtték a Griffet. Amikor a Marik
mech a földre került, Khaled hadnagy közelebb ment hozzá a
Csatapöröllyel, és a nehéz mech vastag, páncéllal borított lábával
beletaposott a fekvő mech pilótafülkéjébe. A pilótának esélye sem
maradt, hogy még egy várost lerombolhasson. Miután a Marik mechek
felismerték a veszélyt, szökni próbáltak. A sors különös fintora folytán
pont az általuk elpusztított épületek romjai gátolták mozgásukat, és
terelték őket olyan irányba, ahol Grayson harcosai bevárhatták és
kilőhették őket.
A csata – ha egyáltalán annak lehet nevezni – tizenöt perc alatt véget
ért. Egyetlen Marik harci gép sem élte túl.
Grayson csak az utolsó ellenséges Fullánk felrobbanása után vette
észre, hogy a szemébe gyűlt könnyek szinte teljesen elvakítják, és alig
lát át a nehéz neurosisak HUD-dal ellátott rostélyán.
Még akkor is sírt, amikor századának mechjei összegyűltek a
Durandel egykori vásárterének közepén.
A Marik Assagai űrjáró orbitális pályára állt a Helm körül. A hajó
öreg League osztályú jármű volt, melyet orbitális főhadiszállássá és
kommunikációs továbbítóállomássá alakítottak át a Marik-ház
bolygófelszíni hadműveletei számára. A hajó hídját jelző, jól
páncélozott kidudorodás mellett elhelyezkedő kommunikációs dokkból
kihelyezett tányérantennák két irányban biztosítottak állandó
rádiókapcsolatot. Az egyik antennát a lenti, jéggel borított bolygó
csillogó felszínére irányozták, a másikat pedig a mélyűr felé, az
ugrópont irányába, ahol a Ragadozó és a Vadász űrugrók csendesen
pulzáló, forró plazmahajtóműveikkel egyensúlyozták magukat a
rendszer napjának gravitációs ereje ellenében.
Az Assagai kapitánya veterán űrhajós volt, sok esztendeje szolgálta
Janos Marikot. Az űrben eltöltött negyvennyolc év alatt Fenric Javil már
szántalan radarjelet látott.
Súlytalanul az Assagai kettes számú mélyűri radarját kezelő
fiatalember mögé és fölé lebegett. Karját előrenyújtotta a tiszt feje
mellett, csontos ujjával megkocogtatta a zöld képernyőt.
– Azok a jelek, fiam. Mit gondol róluk?
– Uh... befelé tartó pálya, kapitány – felelte a székbe szíjazott
fiatalember enyhén remegő hangon. Reménykedett benne, hogy
valamivel hosszabb ideig sikerül elkerülnie Javil kapitány figyelmét.
– Így van, befelé tartó pálya. És kié?
– Hallottam, hogy a Lancelot azonosítást kért tőlük, uram. Ők... nem
válaszoltak.
– Valóban nem? És maga nem tartotta ezt gyanúsnak?
– Uram... a fiúk a Lanceloton azt mondták, néhány tábornok megy
szemleútra, tudja? Shiggy pedig úgy vélte... – A technikus hangja
elcsuklott, a szeme pedig elkerekedett, amikor rádöbbent, hogy
valahogy beleesett a kapitánnyal szembeni túlzott bizalmaskodás
csapdájába.
Javil tekintete végigvándorolt a hídon, és egy másik mélyűri radaros
szemébe mélyedt, aki hirtelen nagyon elfoglalttá vált, és mélyen a
konzolja fölé hajolt.
– Ha jól sejtem, „Shiggy" alatt Shigamura alhadnagyot érti. Árulja
csak el nekem, fiam, mit is mondott Shigamura alhadnagy azokról a
célpontokról?
– Ő... azt... szóval hogy... a célpontok újabb fejesek, akik a nemrég
érkezett űrugróval jöttek, uram.
– Űrugró? – Javil lassan becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta,
azt olyan hirtelen tette, hogy szinte hallani lehetett a csattanást, üvöltése
pedig végigvisszhangzott az egész hídon: – Miféle istenverte űrugró?
– Uram, Shiggy... úgy értem, Shigamura alhadnagy... fogott egy jelet
a mélyűri radaron, ami akár egy új űrugró is lehet kibontott vitorlával a
nadír ugróponton. De azt mondta, biztosan a mariki flotta egyik új
hajója... talán maga Irian herceg.
– Shigamura! Hozzám!
A másik radarkezelő átlebegett a hídon konzolja elől, ahol eddig
mindent megtett azért, hogy láthatatlanná váljon.
– Mr. Shigamura! Volna olyan kedves elmagyarázni, hogyan
lehetséges, hogy a Szabad Világok egyik hadihajójának tisztje egy
potenciálisan hadviselőnek számító világ ellen végrehajtott katonai
akció közepette ilyen... nemtörődöm módon jár el, amikor észleli egy
azonosítatlan űrugró jelenlétét a naprendszerben, és nem jelenti ezt a
tényt nekem? Vagy a helyettesemnek? Vagy a rangidős
őrparancsnoknak? Vagy egyáltalán senkinek? Egy átkozott szót sem?
– Nem, uram. Úgy értem, igen, uram! Vagyis...
– Csendet! Jól értem, hogy maguk ketten észleltek két azonosítatlan
űrjárót az azonosítatlan űrugróról, és hagyták elmenni őket az orruk
előtt anélkül, hogy azonosítást kértek volna tőlük? Vagy hogy szóltak
volna valakinek?
– U-uram, meglehetősen zűrzavaros volt a helyzet – felelte Lyster. –
Egész idő alatt űrjárók jöttek-mentek az ugrópontokról a bolygóra és
vissza, és azt gondoltuk, most is ugyanerről van szó. Sosem láttam még
ennyi hajót egyetlen rendszerben... katonai űrjárókat szállító
kereskedelmi hajók... aztán ott volt még a szóbeszéd, hogy Irian herceg
is bármelyik pillanatban megérkezhet. Amikor az a két űrjáró nem
reagált a Lancelot felszólítására, azt gondoltuk...
– Azt gondolták! Amikor egy istenverte alhadnagyra van szükségem,
aki képes gondolkodni, akkor kinevezem az istenverte
csuklószámítógépemet! Vagy egy csótányt a hajókonyháról! Idióták,
kettejüknek együtt nincs annyi esze, mint egy kalidasi mocsári meztelen
csigának! Maguk nem azért vannak itt, hogy gondolkodjanak! Azért
vannak itt, hogy figyeljék a radarképernyőt és csicseregjenek, ha látnak
valamit – bármit! Érthető voltam?
– Igen, uram! – vágta rá a két radarkezelő.
– Még egy ilyen istenverte melléfogás, és mennek a zsilipbe! Most
pedig vissza a szolgálati helyükre! És a következő alkalommal, amikor
látnak valamit, ami a legcsekélyebb mértékben is hasonlít egy
ellenséges hajóra, amelyik azért jön, hogy a pokolra küldjön minket,
csicseregjenek!
Javil váltott kézzel kapaszkodva a híd közepén lévő pódiumhoz
lebegett, saját parancsnoki székéhez és vezérlőpultjához. Yolan Flynn
főhadnagy, a helyettese kioldotta a biztonsági hevedereket és arrább
lebegett, hogy helyet biztosítson a kapitánynak.
– Nem vettünk észre egy bejövő hajót?
– Istenemre, Flynn, fogalmam sincs róla, hogyan várhatják el tőlünk,
hogy urai maradjunk a helyzetnek! – Beszíjazta magát és beütött egy
hosszú számsort a konzol billentyűzetén. Óvatosan, a hosszú évek
tapasztalata nyújtotta pontossággal beprogramozta a híd számítógépét,
hogy játssza vissza a mélyűri radarok jeleit a műszerfal képernyőjén. –
Kölykök! – mormolta. – Félig kiképzett, agyatlan, a hüvelykujjukat
szopogató kölyköket küldenek nekünk, és elvárják, hogy háborúzzunk!
Bah!
– Nem lehet túl jó a helyzet a hadkiegészítő parancsnokságon. Mit
talált?
Javil előredőlt, figyelmesen tanulmányozta a két pályaívet, melyek
alacsonyan haladtak el a bolygó felhőkkel borított felszíne fölött.
– Két űrjáró. Nem a mieink... nem kereskedők. Itt vannak, Flynn. Mit
olvas ki ebből?
A zöld radarképernyőn fehér nyomvonalak húzódtak, két villogó
pont vonult át a planéta töredezett felszínén. A felhők bizonytalan
szellemárnyaknak látszottak csupán, közvetlenül az egyenetlen talaj
közelében. A pontok hirtelen lelassítottak, amivel munkára bírták az
őket figyelő számítógépeket: a sűrűn teleírt sorok változó pályáról,
tömegről, sebességről vagy irányról tudósítottak.
– Belemerültek a viharfelhőkbe.
– Pontosan. Közvetlenül azután, hogy a Lancelot felszólította őket.
– Tehát ellenségek? Nekünk azt mondták, semmi esély rá, hogy
ellenséges hadihajók érkezzenek a rendszerbe a hadművelet közben.
– Sok mindent mondtak nekünk – felelte Javil komoran. Az
irányítógombokkal felgyorsította az eseményeket. Az Assagai
továbbhaladt a Helm körüli orbitális pályáján, a két pont pedig egyre
halványabbá vált, beleolvadt a felszínbe néhány kilométernyire nyugatra
Durandel városától. Összehasonlította a radarképet az előző néhány
áthaladás felvételeivel.
– Itt a lényeg, Flynn. Pontosan amellett a város mellett landoltak,
amelyik miatt ez az egész felhajtás van.
– Érdekes.
– Ez átkozottul több, mint érdekes. – Javil egy pillanatra az adatok
fölé görnyedt. – És megvan! Sikerült meghatározni a helyzetüket a déli
hegylánchoz és Durandelhez viszonyítva. Megvan a pontos hely, vagy
legalábbis nagyon közel ahhoz.
– De már órák óta odalent vannak!
– Igaz, igaz... viszont egy űrjáró! Hah! Ez aztán a zsákmány, Flynn!
A lenti kisebb hadsereggel, a lég-űr vadászokkal és saját űrjáróinkkal
könnyedén elcsíphetjük mindkettőt. – Felnézett a helyettesére. –
Beszélni akarok az ezredessel!
A főhadnagy a híd órájára pillantott.
– Rendben. Most ugyan a horizont mögött van, a tizenkettes
kommunikációs műholdon keresztül el tudjuk érni. – Flynn a
torokmikrofonja segítségével kapcsolatba lépett az Assagai
kommunikációs részlegével.
Hosszú percekbe telt, mire Javil kérése elért a rendszer zenit
ugrópontján várakozó Ragadozó fedélzetén tartózkodó feletteseihez, és
még hosszabb időbe, mire a válasz megérkezett a Helmre. Miközben
várakozott, úgy döntött, mozgásba hozza a dolgokat. Mivel a
haditengerészet kapitányaként körülbelül akkora hatáskörrel
rendelkezett, mint egy mechhaderő ezredese, és a tevékenységi körük
sem fedte át egymásét, nem intézkedhetett a helmi felszíni műveletek
parancsnokságával megbízott ezredes háta mögött, annyit viszont
megtehetett, hogy baráti, nem hivatalos formában továbbítja a hírt. Javil
elégedetten dörzsölte össze a kezét. Nagyszerű! Miután továbbította a
parancsokat a kommunikációs részleghez, Flynn felnézett Javilra.
– Kapitány, mi legyen az űrugróval?
– Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnénk vele. Ha ellenséges,
nemsokára kiugrik a rendszerből. Mire odaérnek a hajóink, biztosan
eltűnik. Egyelőre nem törődünk az űrugróval, de azért értesítsék a
Ragadozót, és huszonnégy órában figyeljék a hajót innen is. Ha az a
hajó bármit tesz, azonnal tudni akarok róla. Megértette?
– Igen, uram. – A helyettes megérintette a fejhallgatóját, egy bejövő
üzenet kötötte le a figyelmét. – A kommunikációs részleg, uram. Az
ezredes van a vonalban.
– Helyes. – Javil felhelyezte saját fejhallgatóját, majd megnyomott
egy gombot a konzolján. – Langsdorf ezredes? Itt Javil kapitány. Igen...
rendben... nem, semmi probléma. Viszont vannak új híreink. Kiszúrtunk
magának két célpontot, nem messze Durandeltől. Ha gyorsan
cselekszik, gazdag zsákmányban lehet része.
6
Ramage százados egészen idáig meg volt elégedve az életével.
Tizennégy standard évig szolgált altisztként a Lyrán Nemzetközösség
Trellwan nevű világának milíciájában, ahol a helyi gyalogság vezetése
közben csiszolgatta harci képességeit, miközben katonáit a Periféria
végtelen térségéből, a Belső Szféra úgynevezett „civilizált" világain
kívülről érkező fosztogatók és kalózok ellen vezette. Jól végezte a
munkáját, és ezt felismerte az az ifjú mechharcos is, akit a trellwaniak
fogadtak fel, hogy hozzon létre egy csatamechegységet, és szálljon
szembe a Drakónis Szövetség inváziós haderejével. A zsoldos
nagymértékben támaszkodott Ramage szakértelmére, főként a
különleges egységek technikái terén, melyek alkalmazásával a
közönséges gyalogosok is elbánhattak a csatamechekkel. Mivel a
lázadók nem rendelkeztek saját mechekkel, ezekre a lángszórókkal,
légpárnásokra szerelt lézerekkel és robbanótöltetekkel felszerelt
katonákra várt a feladat, hogy megvédjék az embereket a modern
harcteret uraló 20–100 tonnás, páncélozott szörnyetegektől.
Az ifjú zsoldost Grayson Death Carlyle-nak hívták, és amikor
feladata sikeres teljesítése után elhagyta a Trellwant, Ramage úgy
döntött, hogy vele tart.
Ramage képességei ismét felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak,
amikor Grayson a Verthandi felkelőivel együtt tevékenykedett. A
mindössze néhány viharvert csatamechhel és géppuskával felszerelt
agromechhel rendelkező lázadó haderőnek sikerült visszaszorítania a
Kurita megszállókat, amíg a Steiner-ház közbe nem lépett, hogy félig
autonóm kormányzást garantáljon a bolygónak. Ramage képezte ki a
szedett-vetett gyalogságot, és ő vezette a katonákat a sorozatos
rajtaütésekre, melyek során elpusztítottak legalább tíz Kurita
csatamechet, és még ennél is többet rongáltak meg.
Ramage mindent megtett, hogy megőrizze őrmesteri rangját, még
akkor is, amikor egy százados jogkörével felruházva vezetett egy teljes
gyalogsági századot.
– Az emberek nem fogják tudni, mit tegyenek, ha nem jöhetnek
panaszkodni a jó öreg Ram őrmesterhez – tiltakozott több alkalommal is
Graysonnak. Amikor mindennek ellenére megkapta a századosi
kinevezését, Lori rámutatott:
– Eljön majd az idő, amikor valami újonc hadnagyocska szarvát kell
letörnie... százados. Nem árt, ha megvan az ehhez szükséges
rendfokozata.
Ramage vezetői módszerére leginkább talán a „kemény" kifejezés
illett, de magával sem volt kevésbé szigorú. Az egytagú trellwani
nevéről ismert, vagy közvetlenül csak „Ram"-ként emlegetett tiszt
kivívta az alatta szolgáló katonák szeretetét és tiszteletét.
– Vörös Kettes, mit talált? – Ramage egy sietve kiásott
lövészgödörben kuporgott egy sziklás talajú erdőben, nem messze attól
a völgytől, ahol a Légió két űrjárója földet ért. A háta mögött, valamivel
északabbra emelkedtek az Aragayan-hegység első, alacsonyabb
dombjai. A kommunikátor hangszórójából először csak statikus
recsegés hallatszott, majd jóval tisztábban egy férfihang.
– Vörös Egyes, mechek közelednek!
A Ramage mellett, a beszélgetést egy másik fülhallgatón
figyelemmel kísérő hadnagy felvonta a szemöldökét.
– A mieink?
– Kizárt dolog, Dulaney – felelte Ramage. – Abból az irányból
biztosan nem. Vörös Kettes, Vörös Kettes, azonosítást!
– Vörös Egy, itt Kettő. Század erejű egység! Tizenkét gépet
számoltunk meg, ismétlem, tizenkettőt. Egy Csatapöröly... két Íjász...
egy Mennydörgés, és... Figyelem, Vörös Egyes! Gyalogságot és
páncélozott járműveket is látunk!
Ramage tudta, hogy ez nem jó hír. A légiós járőr által megnevezett
gépek mind nehéz mechek voltak, melyek méltó ellenfelek lettek volna
a Szürke Halál század bármelyik csatagépe számára, és jóval
felülmúlták az űrjárókra vigyázó felderítő szakasz könnyű mechjeit.
– Vörös Kettő, itt Egy. Szedelőzködjenek, és húzódjanak vissza!
Folyamatos tájékoztatást kérek a mechekről!
Újabb statikus zörej következett, ezúttal recsegések és sziszegések
ütemes, szinte hipnotikus ritmusával kísérve.
– Zavarják az adást. – Ramage levette a fülhallgatót. – Nem tudom,
hogy a járőrünk hallotta-e, amit mondtam. Viszont azok a mechek
errefelé tartanak, méghozzá igencsak gyorsan.
– És ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy bemérték az űrjáróinkat, és most el akarják
foglalni őket.
– Mennyi időnk van?
Ramage már a terület térképét tanulmányozta. Mutatóujja sáros foltot
hagyott a térkép egy pontján.
– Húsz perc... legfeljebb. Azonnal értesítenünk kell az ezredest. Egy
gyors ellenőrzés igazolta, hogy minden frekvencián csak az ellenséges
zavarás statikus recsegését lehet hallani.
– A fenébe, és még az üvegszálas hálózatot sem állítottuk fel! –
Vagyis nem volt harctéri telefonvonaluk. Kinézett a gödörből. – Futár!
Egy szürkészöld álcaruhába öltözött, fiatal katona ugrott be a
gödörbe a két tiszt mellé. Ramage bekapcsolta a csuklószámítógépébe
épített hangfelvevőt, és gyors jelentést diktált bele a Vörös Kettes
megfigyeléséről.
– Kritikus a helyzet – fejezte be az üzenetét. – Javaslom a Szürke
Halál század azonnali értesítését az űrjárók zavarássemlegesítő
berendezéseinek használatával. A felderítő szakasz és a gyalogsági erők
legfeljebb késleltetni tudják az ellenség közeledését.
Kikapcsolta a felvevőt, azután megnyomott egy gombot, és kihúzta
az egyik résből előpattanó mini adathordozót. Beletette egy vízálló
tartóba, és átadta a csomagot a katonának.
– Ezt vigye el Martinez kapitánynak, Thurston hadnagynak és Roget
hadnagynak! Csak ők hallhatják... és siessen! Térjen vissza a
válaszukkal!
– Igenis, uram! – A futár kimászott a gödörből, és már el is tűnt.
Ramage az árok másik végéhez ment, ahol a gödör szélén, egy
háromlábú állványon nagy hatótávolságú infravörös távcsövet állítottak
be délnyugati irányba. Arrafelé a terep enyhén lejtett, a dombok és az
erdők fokozatosan eltűntek, beleolvadtak az Északi-felföld síkságaiba.
Arra volt Helmdown... valamint a Marikok főereje.
– Bárcsak itt lenne most az ezredes! – mormolta Ramage, sokkal
inkább magának, mint Dulaney hadnagynak.
– A hajókról tudják őt értesíteni? – kérdezte Dulaney.
– Mi? Igen, persze, az űrjárók fedélzetén lévő adók valószínűleg
áttörnek a zavaráson. És ha az ezredes tudomást szerez a zavarásról,
talán magától is rájön, mi történik, és azonnal visszasiet ide. Okos fiú.
Ám Ramage korántsem volt olyan magabiztos, mint ahogy mutatta.
Még ha Grayson Carlyle azonnal, teljes sebességgel el is indult a
századával Durandelből, a legjobb esetben akkor is csak ugyanabban az
időben érhet oda az űrjárókhoz, amikor a Vörös Kettes által észlelt
ellenséges, nehéz mechekből álló haderő.
Állított a távcső érzékelőjén, és végignézett az üres délnyugati
horizonton. Nem, egyáltalán nem álltak olyan jól a dolgok.
Grayson újra próbálkozott.
– Phobos, Phobos, itt Borostyán. Hallanak engem? Vége. – Feszülten
hallgatta a neurosisakba épített hangszórókat, de csak halk, távoli
sziszegést hallott, mintha egy óceán hullámai nyaldosták volna a partot.
– Lori, szerinted mi ez?
A romba dőlt tér túloldalán Lori lassan, céltudatosan mozgó
Árnyéksólyma mozdulatlanná dermedt, mintha maga a mech is
hallgatózna.
– Ez nem természetes eredetű – jött a válasz. – Szándékos zavarás,
Gray. Biztos vagyok benne.
– Én is erre gondoltam.
A módszeresen elpusztított Durandel látványa sokkolta a Légió
mechharcosait. Rengeteg holttestet találtak a romok alá beszorulva vagy
széttaposott, lézer szaggatta rongycsomóként az utcák közepén.
Lassanként a túlélők is előmerészkedtek, amikor elterjedt a híre, hogy a
Szürke Halál Légió mechjei a bosszúállás angyalaiként csaptak le a
várost megszállva tartó Marik gépekre. Minden túlélő ugyanazt a
történetet adta elő. Öt nappal azelőtt üzenet érkezett, hogy Garth
nagyúr, Irian hercegének parancsnoksága alatt Marik csapatok szállnak
le a helmdowni űrrepülőtéren. A hírek szerint fényes győzelmet arattak
a Sirius V-ön, ezért a Szürke Halál Légiót valamilyen különös, nagy
megtiszteltetésben akarják részesíteni.
Durandel városvezetősége, valamint a helmfasti parancsnoksággal
megbízott Baron százados elmentek Helmdownba, tárgyalni a Marik
képviselőkkel.
Sosem tértek vissza.
Az 5. Marik Gárda Pörölycsapás századának mechjei másnap
biztosították Helmdownt, és megszállták az egész vidéket; elfoglalták a
stratégiai fontosságú útkereszteződéseket, valamint a bolygó
fővárosának környékén lévő ipari létesítményeket. Helmfastban tiszta,
ám annál érthetetlenebb rádióüzenetet vettek: „Vezetőik fellázadtak a
Szabad Világok Ligájának legális kormánya ellen. Adják meg magukat
törvényes uraiknak, különben elpusztulnak!"
Baron százados eltűnése után egy fiatal, Fraser nevű hadnagy vette át
a helyőrség parancsnokságát. A bolygón lezajlott események olyan
különösek, olyan zavarosak voltak, hogy nem lehetett kizárni, hogy a
Helmet megszálló erők valójában nem is Garth nagyúr csapatai, hanem
közönséges renegátok, ellenséges fosztogatók, vagy valamilyen rebellis
Marik párt előretolt egységei. Helmfast biztonsága Fraser kezében volt.
Nem adhatta meg magát anélkül, hogy meg ne bizonyosodott volna a
támadók kilétéről, vagy a Szürke Halál Légió valódi helyzetéről.
Helmfast első védelmi vonalát azok a páncélosok alkották, amelyek
eltűnéséig Baron parancsnoksága alatt álltak. A helyőrségben
állomásozott persze gyalogság is, főként a helyi milícia egységei,
amelyeket azért hívtak be, hogy szolgálják Durandel új urait. Ezenkívül
volt néhány mechharcos, köztük Gomez DeVillar hadnagy, egy Kent
nevű Főnixsólyom-pilóta, valamint számos növendék, de az ő
mechjeiket hónapokkal azelőtt felrakodták a Phobos fedélzetére, hogy
tartalékként rendelkezésre álljanak a Liao területen.
Fraser hadnagy a Durandeltől nyugatra elterülő síkságon szállt
szembe a Marik csatamechekkel, ahol az ellenséges gépek áttörték a
védők vonalát. A milícia a Helmfast Kastélyban készült az ostromra,
miközben a „B" század, a páncélos század húsz járműve és a gyalogság
elfoglalta állásait.
Eddig egyetlen túlélő sem tudott összefüggő képet adni Graysonnak
arról, ami ezután történt. Néhányan látták, amint a Marik Pörölycsapás
század alakzatba rendeződik Fraser védelmi vonalával szemben. A
legtöbb ellenséges mech könnyű gép volt, de jól képzett, fegyelmezett
harcosok vezették őket. Bár az alacsonyan gomolygó füstfelhők szinte
mindent eltakartak, a Pörölycsapás mechjei harminc perc múlva már a
kastély falait lőtték, és Durandel utcáin járőröztek. Állítólag pánik tört
ki a „B" század gyalogosan harcoló újoncai között, amikor a Marik
csatamechek a tűz és a halál forgószelét húzva maguk után áttörtek a
velük szemben felálló, könnyű páncélzatú járműveken. Egy orvos, akire
a település szélén találtak rá többtucatnyi sebesült társaságában,
elmondta, hogy az egyik ápolt szerint egy Marik Griff a lábával taposta
el Fraser hadnagy Védette könnyű harckocsiját.
Grayson emlékezett a fiatal, lelkes tisztre. Nem lehetett több
húszévesnél, és sűrű bajuszt hordott, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy
idősebbnek tűnjön. Fraser sokakkal együtt a Galateán csatlakozott a
Légióhoz. Azt állította, olyan sokat hallott a Szürke Halál Légió
tetteiről, hogy úgy döntött, ő is jelentkezik az egységbe.
– Én is ki szeretném venni a részem a dicsőségből – mondta neki
Fraser.
Grayson leültette az ifjú Frasert egy galateai bárban, és rendelt neki
egy italt. Elmagyarázta neki, hogy az emberek nem a dicsőségért állnak
a gyalogsághoz. Természetesen a dicsőséget ott is meg lehet találni, a
katonai hagyományokban és a bajtársiasságban, a bátorságban és a
harctéri önfeláldozásban. Ám az ilyen dicsőségnek ára van. Nagyon
nagy ára.
Bár Fraser a New Oxford-i akadémián végzett, és biztosan kapott
volna valamilyen kinevezést, ragaszkodott hozzá, hogy a Légió a neki
való egység. Annyira eltökélten várta, hogy végre helyet kaphasson a
mechnövendékek között, hogy még a hadnagyi kinevezéséről is
hajlandó lett volna lemondani. Fraser közölte Graysonnal, hogy egy nap
ő is mechharcos lesz. A dicsőség igazi zászlajának hordozója...
Grayson kis híján elküldte, de valami a fiatalember lelkesedésében
emlékeztette őt saját zöldfülű növendék korszakára. Fraser aláírta a
szerződést, alhadnagyként csatlakozott az egységhez, és Baron páncélos
századához került – az első lépés egy hosszú tanulási folyamatban,
amelynek a végén talán eljuthat egy csatamech vezetéséig. Egy éven
belül előléptették főhadnaggyá, és kinevezték Baron századának
helyettes parancsnokává.
És Fraser most halott volt. Grayson azon gondolkodott, mennyi
dicsőség jutott végül a fiúnak azzal, hogy meghalt egy ötvenöt tonnás
páncélozott acélhegy lába alatt. Lehet, hogy hősként halt meg, de az
elképzelhető legmagasabb árat fizette érte. És a harc folytatódott Fraser
halála után is, mintha a fiatalember soha nem is létezett volna.
A Ramage különleges egységében szolgáló Burns őrmester
szemtanúja volt a városban lezajlott utolsó felvonásnak. Mivel a véderőt
egyértelműen legyőzték és szétszórták, Durandel városának megmaradt
vezetői a kapituláció mellett döntöttek. Miután meglátták a városháza
hivatali épületének ablakában lengő fehér zászlót, a nagyrészt durandeli
polgárokból álló helmfasti milícia is követte az elöljárók példáját.
Helmfast kapuit kinyitották, és a Marik hódítókat a háborús
konvencióknak megfelelően üdvözölték.
Grayson hagyta, hogy pillantása elkalandozzon ezeknek a
konvencióknak a következményén. Egyetlen épület sem maradt
érintetlen. A Helmfast Kastély kapuit, falait és tornyait lézersugarak
szaggatták, rombolták és perzselték... belülről. A pusztítás módszeres és
teljes volt. Miközben a romokat szemlélte maga körül, eltűnődött
ezeken az újabb megtévesztésekhez vezető megtévesztéseken, a
konvenciók kifordításán, melyek szemmel láthatóan közvetlenül a
Szürke Halál Légiót, és magát Graysont célozták meg.
Nagy súllyal nehezedett rá a teher. Az ő ostobasága vezette a Légiót
a jelenlegi helyzetébe? Vagy talán elbizakodottan azt feltételezte, hogy
bármivel is néz szembe, biztosan képes lesz megbirkózni a
problémával? A Durandelben hagyott hétszáz emberből a harcosai eddig
alig négyszázat találtak meg, és közülük is sokan sebesültek voltak.
Egységének hatékonyságát komoly mértékben – és negatívan –
befolyásolhatja a tudat, hogy sokuk felesége, férje, gyermeke vagy más
szerette halott, esetleg az erdőben vagy a hegyekben rejtőzködik, talán
sebesülten vagy haldokolva.
És ha az ellenség elfoglalja az űrjáróit, Grayson és az emberei
csapdába esnek a Helmen.
Trükköt szimatolt... és a trükkön belül újabb trükköket.
Miközben Helmfast romjait bámulta, keze rászorult a Martalóc
irányítókarjára. Ilyen trükkre többé nem kerül sor.
Lori órákkal később a Helmfast Kastély egykori eligazító
helyiségében talált rá Graysonra. A déli fal leomlott, a tetőgerendák
elhamvadtak, a kétszárnyú ablakok betörtek. A mozaikpadlót
bokamagasságig üvegtörmelék, por és kődarabok borították.
Grayson a falon tátongó lyukon keresztül jött be egy kétszemélyes
siklóval. A légpárnás tartalék generátorától kábelek kígyóztak a szoba
közepére állított tárgyalóasztalba épített számítógépig. A zsoldos feje
fölé, a keleti falra két nagy monitort rögzítettek. A kastély elektromos
hálózata csodával határos módon részben sértetlen maradt, bár az
áramfejlesztő megsemmisült, és a tűz elemésztette az áramköri panelek
nagy részét.
– Grayson?
A férfi először nem reagált. Háttal ült Lorinak, a számítógép
billentyűzete fölé görnyedve.
– Gray? – kérdezte Lori valamivel hangosabban. – Burns őrmester az
egyik durandeli raktárépület romjai alatt talált egy szállítmány plasztik
robbanóanyagot.
Grayson a lány felé fordult, de a tekintete kifejezéstelen volt, mintha
fel sem ismerte volna Lorit. Aztán a helyettese szavai végre eljutottak a
tudatáig.
– Remek – bólintott. – Remek.
– Működésbe hoztad az eligazítóhelyiség számítógépét!
– Más működő berendezés nem nagyon maradt itt. Beépítették az
asztalba, ez a szoba pedig nagyjából érintetlen maradt.
– Azt látom. – Lori felnézett a térképekre. A bal oldali üres volt, de a
másikon zöld, sárga és kék foltokból fotografikus térkép állt össze. –
Tervek?
– Lehetőségek.
Lori átvágott a törmeléken, megállt a férfi válla mellett, és felnézett a
képernyőre.
– Miféle térkép ez? Ez nem... Helm van rajta egyáltalán?
– Igen, ez egy nagyon-nagyon régi térkép. Helmfasttal együtt kaptuk,
Janos Marik adta nekem a kinevezési ceremónia részeként. Egy
számítógép készítette egy orbitális pályán keringő műhold fotói
alapján... de már háromszáz éves, így egy kicsit idejétmúltnak számít.
– Így is lehet mondani.
Lori most már megértette, miért zavarta össze a térképen látható
tenger. A mai Helm holt-tengeri síkságai száraz, terméketlen,
ásványkéreggel bevont sivatagok voltak. Ezen a térképen azonban egy
kis tenger látszott Durandeltől délre. A világító felirat szerint Yehudin-
tengernek nevezték.
– Meg akarod nézni, hogyan működik?
Lori bólintott.
– Nagyon egyszerű a kezelése. A számítógép memóriájában el van
raktározva és be van digitalizálva egy különlegesen részletes, nagy
felbontású fotósorozat. A számítógép létrehoz egy referenciahálót. –
Visszafordult a billentyűzethez, és beütött egy parancsot. Lori a jobb
oldali képernyőn most felismerte a terepet, az Aragayan-hegységtől a
Nagayan-hegység túloldaláig elterülő vidék déli részét. Az erdők sötét,
elnagyoltan foltosnak tűnő szürkében, kékben és zöldben jelentek meg.
A Nyugati-egyenlítői-tenger sötét, kristályos kék volt, kivéve a part és a
szigetek mellett, ahol a sekély homokpadok lágy, zöld és kékeszöld
sávokat hoztak létre.
Gray a fényceruzájával egy szürke foltra mutatott, a holt
tengerfenéktől északra.
– Ez itt Durandel. A koordinátái 456-76, hármas szintű nagyítás. A
legkisebb objektum, amit látunk, talán egy kilométer átmérőjű.
– Gray... tudom, hogyan kell térképet olvasni.
– Sajnálom, Lori. Nagyon hosszú volt az éjszaka. – Újabb utasítást
gépelt be, és a térkép perspektívája megváltozott, ráközelített a talajra.
A nagy, egyenletes földterületet most Durandel városának szürke foltja
uralta. Ki lehetett venni néhány épületet, egyébként mindenhol csak
romok látszottak. Helmfast a város felett emelkedő szirt tetején állt.
– Ötös szint, százszoros nagyítás. Ennél a nagyításnál a legkisebb
tárgy, amit látunk, körülbelül egy méter átmérőjű, vagyis ezerszer
kisebb, mint a hármas szintnél. – A térképet nézve hátradőlt, úgy
folytatta. – Taktikailag ez persze nem nyújt nekünk nagy segítséget,
ahhoz túlságosan régi. Viszont találtam egy völgyet északra, az
Aragayan-hegység túlsó felén. Nem túl nehéz terep. Itt egy völgy... az
Araga-völgy, körülbelül nyolcvan kilométernyire. Ott felállíthatnánk
egy tábort, hogy eltűnjünk az orbitális pályán keringő Marik hajók
szeme elől.
– És azután?
– Azután odavisszük a menekültjeinket. Keresd meg nekem
DeVillart! – DeVillar hadnagy egyike volt annak a két mechharcosnak,
aki Durandelben tartózkodott, amikor a támadók lecsaptak, és ő állt a
legközelebb ahhoz, hogy a túlélők vezetőjének lehessen tekinteni. –
Bízd meg az emberek és a használható járművek összegyűjtésével!
Álljon az élükre és hozzanak létre egy tábort, de közben folyamatosan
kutasson túlélők után! Hiszen kell lennie túlélőknek, gondolta Grayson. Eddig körülbelül
ötven holttestet találtak. Nem lehet, hogy mindenki meghalt! A
folyóvölgy ellátja őket menedékkel, élelemmel és ivóvízzel egészen
addig, amíg fel nem fedezik a csoportot.
– Én pedig riadóztatom a mecheket – tette hozzá. – A század teljes
sebességgel elindul vissza a landolási zónához.
– Félted az űrjárókat.
– Még szép, hogy féltem. Ha elveszítjük a hajóinkat, itt ragadunk...
és még azt sem tudjuk, ki haragudott meg ránk, és főként miért!
Nem mondta ki, amit Lori már úgyis tudott – hogy ha a
kommunikációt a század és a Phobos között blokkolták, az talán azt
jelenti, hogy ellenséges erők közelednek az űrjárók felé. Grayson
tisztában volt vele, hogy gyorsan kell cselekednie. Kezdtek kifutni az
időből. Vagy talán már ki is futottak, és a Légió ismét elkésett.
Grayson ebbe nem is mert belegondolni. Egy kis szerencsével talán
még maradt némi esélyük.
7
Julián Langsdorf ezredes az elmúlt két évben egy nem teljesen
feltöltött ezredharccsoport, a 12. Fehér Szablyák parancsnokaként
tevékenykedett; az egységet a Thermopolison, a Szabad Világok Ligája
és a Lyrán Nemzetközösség határvidékén lévő bolygók egyikén
osztották be helyőrségi szolgálatra. A változás alig két hete következett
be, amikor maga Kleider tábornok, Janos Marik egyik vezérkari tisztje
kereste fel.
Kleider erős testalkatú férfi volt, egyike azoknak az udvari
tisztségviselőknek, akik rengeteg katonai kitüntetésük és medáljuk miatt
úgy néztek ki, mintha testpáncélzatot viseltek volna. Szeme mélyen ült
bozontos, barna szemöldöke alatt, mely látszólag állandóan össze volt
vonva az elmélyült koncentrációtól. Húsos ajkát is mindig összehúzta,
bár ez ugyanúgy lehetett a feszült koncentráció, mint valamilyen
különösen gyászos emlék felidézésének eredménye.
– Irian hercege, Garth nagyúr megbízásából vagyok itt – közölte
Kleider bevezetés nélkül, néhány perccel azután, hogy belépett
Langsdorf eligazító helyiségébe a helyőrségi főhadiszálláson. –
Őkegyelmessége kidolgozott egy tervet, és az ön közreműködése
létfontosságú a végrehajtás szempontjából.
A tábornok annak az embernek a nyugodt magabiztosságával beszélt,
aki tudja, hogy szavai nem maradnak hatástalanok a hallgatóságára.
És Langsdorfot ennek megfelelően le is nyűgözte a beszéd. Irian egy
kisebb hercegség volt a Marik Nemzetközösségi Fejedelemség határán.
Egykor hatalmas ipari létesítményeit többször is megtámadták és
lerombolták a Steiner és a Liao erők. Garth, Irian jelenlegi hercege a
hírek szerint igen előkelő helyet foglalt el a kapcsolatok és szívességek
hálójában, amely átszőtte az atreusi Marik-udvart ugyanúgy, mint a
főkapitány központi vezérkarát. Ha egy tervnek bármilyen köze volt
Garth-hoz, akkor annak kidolgozásáról biztosan nagyon magas szinten
határoztak.
– Bármiben állok őkegyelmessége rendelkezésére, uram – felelte
Langsdorf, és komolyan is gondolta. Mindig is Janos Mariknak tartozott
hűséggel. A jelenlegi kor neofeudalizmusában, a szövevényes személyi
szövetségek és katonai támogatási fogadalmak között bármilyen, Garth
nagyúrnak tett szolgálat azt jelentette, hogy magának Janos Mariknak
tesz szívességet.
Kleider még jobban összehúzta vastag ajkát, és kifejtette, hogy egy
olyan összeesküvést lepleztek le a Szabad Világok Ligájának határain
belül, amely a Liga fejedelemségei közötti kényes egyensúly
felborulásával fenyeget. Amennyiben ez a terv sikerrel jár, magyarázta
Kleider, a fejedelemségeket összetartó kötelékek semmivé válnának egy
véres polgárháborúban. A Szabad Világok Ligája anarchiába süllyedne,
és a határokon várakozó mohó kutyák és sakálok biztosan kihasználnák
a lehetőséget, hogy megszerezzenek mindent, amit csak tudnak.
Az összeesküvés a jelek szerint a Steiner-ház egyik zsoldosától indult
ki, akinek sikerült nyélbe ütnie egy szerződést Janos Marikkal egy
hosszú hadjárat lefolytatásáról a Liao határ mentén. A Szabad Világok
Ligájának szerencséjére Garth nagyúr bizonyítékot szerzett arra, hogy
ez a zsoldos elárulta Janos Marikot, és lázadást készített elő azon a
bolygón, amelyet hűbérbirtokként neki ígértek. Ennek a világnak a neve
Helm.
Julian Langsdorf így került tehát a Helmre. Kleider parancsára
leszállt a bolygón, és elfoglalt az űrrepülőteret, valamint a fővárost,
Helmdownt. Egy egyszerű csellel fogságba ejtette a lázadás legfőbb
vezetőit, és a megfelelő módon elbánt velük. Majd amikor a lázadók
felkészültek rá, hogy szembeszálljanak vele saját erődjükben,
személyesen vezette az 5. Marik Gárdát, és egy heves összecsapásban
megsemmisítette a felkelők haderejét, lerombolta a városukat, és
elfoglalta a kastélyukat.
Az ezredes azt a parancsot kapta, hogy tartsa az állásait, amíg
Kleider vagy Irian herceg le nem váltják.
Bár Langsdorf kitűnő teljesítményt nyújtott, mégsem volt
megelégedve feladatával. Kellemes érzés volt, hogy a Liga
védelmezőjeként fogják ünnepelni, valamint hogy Janos Marik
hatalmának és uralkodásának fenntartása érdekében cselekedett, de a
Kleidertől kapott műveleti utasítások nem sok helyet hagytak saját
meggyőződésének. Ráadásul ez a meggyőződés azt súgta neki, hogy
amit tett, az helytelen.
A háború íratlan, ám annál erősebb törvényei szerint, melyek a
sokkal idősebb Ares Konvenciókból származtak, a polgári lakosság nem
lehetett egy háború célpontja. Ha a helyiek fellázadtak és fegyvert
fogtak törvényes uralkodójuk ellen, csak akkor engedélyezték az
uralkodónak – sőt, kötelezték is rá –, hogy ellenséges hadseregként
kezelje a civileket.
Amikor a polgári lakosság fegyvertelen, a hadserege pedig
hivatalosan, fehér zászlóval vagy semleges futár útján ajánlja fel a
megadást, akkor ezek az emberek a támadó hadsereg parancsnokának
védelme alá kerülnek, aki ettől a pillanattól fogva személyesen felel a
bántatlanságukért.
Kleider parancsai azonban nem sok lehetőséget hagytak a lázadók
formális kapitulációjának. Langsdorfhak még a jelképes szintű
ellenállásra is megsemmisítő csapással kellett reagálnia, bevetve a
rendelkezésére álló teljes haderőt. A lázadó sereget még akkor is meg
kellett semmisíteni, ha ez Durandel városának és a Helmfast Kastélynak
a földig rombolását jelenti. Ezenkívül az ezredesnek figyelmen kívül
kellett hagynia a fehér zászlót és a megadás egyéb hivatalos bejelentését
is, mert az biztos csak az alávaló felkelők valamilyen ravasz trükkje
lehet.
Langsdorf ezen elszörnyedt.
– Tábornok, ön lehetetlenné teszi, hogy ezek az emberek megadják
magukat nekünk! Egy élő populáció jóval többet ér, mint egy
megsemmisített. Egy ép, termelőképes városnak nagyobb az értéke,
mint... mint egy kiégett romhalmaznak!
Kleider atyáskodóan Langsdorf vállára tette a kezét, bozontos
szemöldöke a homloka közepéig emelkedett.
– Fiam, sokkal több forog itt kockán, mint amiről magának tudomása
van. Ezek a parancsok... visszataszítóak, én is tudom. Garth nagyúr
bizonyítékai azonban igazolják, hogy ez... ez az alávaló zsoldos
szörnyűséges bűnöket követett el Liao területen.
– Bűnöket? Miféle bűnöket?
– Nem ismerem a részleteket, ezredes. Garth nagyúr nem mondott el
mindent, de a hallottak alapján egyértelmű, hogy ez a zsoldos csürhe
már a Janos Marik szolgálatában eltöltött idő alatt tervelte ki a tetteit,
kizárólag azzal a céllal, hogy az incidensért mindenki magát a
főkapitányt tegye felelőssé!
– Úristen...
– Azt hiszem, Istennek nem sok köze van ehhez az összeesküvéshez.
Gondoljon bele! Ha a főkapitányt teszik meg bűnbaknak, bármilyen
bűncselekményről is legyen szó, azzal a zsoldosok elhintik egy
polgárháború magvait. A különböző csoportosulások azonnal
ugranának, hogy támogassák vagy elmozdítsák Janos Marikot. És a
zűrzavar közepette a zsoldosok megpróbálnák magukhoz ragadni a
hatalmat. És nem is lenne nehéz dolguk a Liga darabokra hullása
közepette; a hadsereg szétszakításával nyitva állna az út egy Steiner
vagy Liao invázió előtt.
– Az említett zsoldos és a haderejének egy része jelenleg Liao
területen tartózkodik. Lehet, hogy már túlságosan késő megakadályozni
azt a szörnyűséges tettet, amit ez az ember kitervelt, de abban
reménykedünk, hogy sikerül egy olyan helyre csalogatni őt és az
egységét, ahol már könnyedén elbánhatunk velük. Garth nagyúr
előkészített egy hadsereget, hogy csapdába csalja és elintézze a
szörnyeteget.
– Önnek eközben meg kell szereznie a zsoldos hűbérbirtokát. És
mindent, céltudatosan és véresen könyörtelenül kell végrehajtania! –
Kleider az öklével belecsapott húsos tenyerébe, hogy nyomatékosítsa
szavait. – Lehet, hogy a terv kiagyalói a durandeliek között vannak. Az
azonban biztos, hogy egyetlen ártatlan embert sem talál ott, mivel a
zsoldosok vezérének szüksége van saját embereinek maradéktalan
támogatására, mielőtt egyáltalán belevágna egy ilyen tervbe. Nem...
nem tekintheti ezeket az embereket ártatlannak, ezredes.
És Langsdorf, a jó, hűséges katona eljátszotta a szerepét. Az ezredes
apja, Rolf Langsdorf Janos Marik személyes jó barátja és bizalmasa
volt, aki támogatta Janost a főkapitány és testvére, Anton között nemrég
lezajlott véres konfliktusban. Janos jutalomból Valik grófjává nevezte ki
őt, a nemesi kiváltságnak köszönhetően pedig Langsdorf testvére
vikomt lett, és még Julián is kapott egy kisebb nemesi címet. Julián
Langsdorfot szigorúan igazságos apja abban a hitben nevelte, hogy
semmi sem lehet fontosabb, mint a hűbérúr maradéktalanul lojális,
odaadó szolgálata.
Langsdorf kinyitotta a kezét, és a fény felé tartva szemügyre vette a
tenyerét. Továbbra is hitt ebben, de Durandel lemészárolt polgárainak
üvöltése és halálsikolya még mindig ott csengett a fülében. A
főkapitány ellenségeit ki kellett gyomlálni... egy ilyen démoni
összeesküvés felelőseit könyörtelenül ki kellett végezni... és mégis...
Lehet értelmes célja egy ilyen mészárlásnak? Eszébe jutott az
aranyszőke hajú, félig meztelen nő, aki rémülten rohant ki a
Csatapöröly árnyékából, amikor lerombolta házának falát. Már
becélozta a lázadót a mech bal oldali géppuskájával, amikor felismerte,
hogy a nő egy csecsemőt tart a karjában.
A kötelességtudat és az erkölcs között őrlődve végül kénytelen volt
futni hagyni célpontját.
Egy dolog volt elpusztítani a szörnyetegeket, akik népe és kultúrája
megsemmisítésére törekedtek, akik meg akarták dönteni a kormányt és
az urat, akit szolgált. Ám egy védtelen nő és egy gyermek könyörtelen
legéppuskázása már teljesen más lapra tartozott. Langsdorf ezen a
ponton átadta a hadművelet parancsnokságát Prosser századosnak, a
Pörölycsapás századból. Egyedül tért vissza Helmdownba, ahol azzal a
hírrel fogadták, hogy meg nem erősített információk szerint
azonosítatlan űrjárók landoltak a bolygón.
Langsdorf most a Csatapörölye pilótafülkéjében ült, és a 12. Fehér
Szablyát vezette arrafelé, amerre Javil kapitány megjelölte az ismeretlen
hajók landolási zónáját. Nagyon szeretett volna beszélni valakivel, de az
ellenség kommunikációját blokkoló zavarás az ő rádióját is
használhatatlanná tette. A dolgok egyre rosszabb irányba kanyarodtak,
szinte már a hadművelet elejétől kezdődően. Először ott volt a küzdelem
a kötelességtudat és az emberiesség között, a küzdelem, amely azzal
fenyegetett, hogy megbénítja Langsdorfot, aki ha csak magában is, de
elkezd megkérdőjelezni minden parancsot, minden cselekedetet.
Aztán jött a hír, hogy az 5. Marik Gárda nyolc mechje – nyolc
csatamech – eltűnt, és nagy valószínűséggel megsemmisült
Durandelnél. Végzetük egyetlen bizonyítéka egy zavaros rádióüzenet
volt, melyet az ezredparancsnokság helmfasti központjában fogtak. Az
akadozó, pánikszerű figyelmeztetés szerint ismeretlen ellenség ütött
rajta a Pörölycsapás századon. A kapcsolat megszakadt, mielőtt a
rádiókezelő megerősítést kérhetett volna. Azután már csak néma
csendet hallottak Durandelből. Langsdorfnak azt kellett feltételeznie,
hogy a Prosser parancsnoksága alatt hátrahagyott mechek
megsemmisültek. Csak éppen azt nem tudta, hogyan és ki végzett velük.
A válasz néhány perccel később megérkezett, az orbitális pályán
keringő Javil kapitány jóvoltából. A kapitány tájékoztatta Langsdorfot,
hogy Durandeltől nem messze két űrjáró landolt a bolygón, körülbelül
abban az időpontban, amikor az ezredes Csatapörölye visszaért
Helmdownba. A hírek jó néhány kérdésre választ adtak, de ugyanakkor
meglehetősen zavaróak is voltak. Arra utaltak, hogy valóban nem a
tervek szerint alakulnak a dolgok. Kleider azt ígérte, hogy a renegát
zsoldosok első vonalbeli harci egységeit másik rendszerbe csalogatják
és lefoglalják, és hogy neki csak egy maroknyi lázadó civillel,
növendékkel és harmadosztályú katonával kell elbánnia.
Harmadosztályú katonák viszont nem szoktak elbánni nyolc mechhel
olyan gyorsan, hogy szinte még segítséget kérni se legyen idejük. A két
Union osztályú űrjáró leszállása azt jelentette, hegy jelen pillanatban
akár huszonnégy csatamech is lehetett a földön – túl sok ahhoz, hogy
saját, kisebb vegyes egységével szembe tudjon szállni velük.
Amennyiben a Pörölycsapás nyolc mechje valóban megszűnt létezni,
tizenöt harci gépe maradt, és annak is a nagy része könnyű mech.
Langsdorf összegyűjtötte az összes elérhető mechet – saját
Csatapörölyét, a Pörölycsapás század Helmdownban maradt három
könnyű gépét, valamint a 12. Fehér Szablyák két teljes szakaszát. Így
mindössze három Szablya mech maradt Helmdown védelmére, de
szüksége volt minden tűzerőre, hogy eséllyel vehesse fel a harcot az
űrjárók ellen.
A Helmdown és Durandel közötti út széles volt és sima, így gyorsan
haladhattak előre. A mechhadoszlop mellett a gyalogsági tartaléktól
átcsoportosított két ECM-jármű száguldott, statikus zörejt sugározva,
ami lehetetlenné tette az ellenséges rádiókommunikációt. Igaz, hogy a
zsoldosok tudomására hozzák a közeledésüket, de ez most nem
számított. Langsdorf harcosai már megkapták a részletes eligazítást, a
harctéren már nem volt szükségük további kommunikációra. A zavarás
sokkal jobban fogja gátolni az ellenséget.
Egy kis szerencsével előbb fognak a landolási zónához érni, mint
ahogy a portyázó zsoldosok visszatérhetnének Durandelből.
Egy kis szerencsével lesz esélyük a sikerre.
Ramage százados állított a távcső élességén. Számok villantak fel a
szerkezet kijelzőjén, ahogy a műszer távolságmérő lézerekkel bombázta
a célpontokat. A lankásan ereszkedő völgy túlsó végét már por takarta,
így a legtávolibb objektumokat egyre nehezebb volt bemérni, de a
közelebbi már csak nyolc kilométernyire járt.
Az elöl haladó két gép hosszú árnyékokat vetett a föld felett
szétterülő porfelhőn keresztül, miközben csaknem nyolcvan kilométeres
óránkénti sebességgel közeledtek. Az egyik különös alakú, madárlábú
gép egy Sáska volt, a másik pedig egy humanoid Darázs.
A taktikai frekvenciára állította a rádiót, és meghallotta az éles
statikus zúgást.
– Futár!
– Uram?
– Üzenet Martinez kapitánynak. Legalább két mech közeledik az
állásaink felé. Távolság nyolc, sebesség nyolcvan.
– Két mech, nyolc-nyolcvan, uram!
– Pontosan. Indulás!
Ramage mindkét irányban végignézett a lövészgödrök során. A
katonák egymástól nagyjából egyenlő távolságban, tíz-tizenöt
méterenként kuporogtak, fegyverük csöve kikandikált a sietve emelt kő-
és fa-fedezék mögül. Valamivel feljebb és lejjebb a dombon, a sziklák,
az alacsony, göcsörtös fák és más tereptárgyak takarásában szintén
gödrök sorakoztak. A katonáknak néhol sikerült durva bunkereket is
kialakítaniuk, farönkökkel és homokkal álcázott páncéllemezekkel
fedve be a lyukat.
Nyolc kilométer, nyolcvan kilométer óránként. A számokkal nem
lehet vitatkozni. A két fémszörnyeteg egytized óra, vagyis hat perc
múlva odaér hozzájuk. Mikroszkopikus esély volt csak rá, hogy
Grayson és a két szakasz időben visszaérkezik Durandelből. A völgy
másik oldalán, a porfelhőben szürreális fenyegetéssel mozogtak és
tornyosultak az árnyak.
Ramage megpróbálta kivenni az alakokat. Három... négy... hat...
Nagy erőkkel vonultak ki. Ramage most már egy nagy, viharvert
Csatapörölyt, és szorosan mögötte egy Mennydörgést is látott.
Az ellenséges mechek kiértek a völgy legalsó, sík szakaszára,
könnyedén lépték át a középvonalat jelző keskeny, kiszáradt vízmosást.
Az árnyak jobbra és balra széthúzódtak, felvették a klasszikus harci
alakzatot. Tudják, hogy itt vagyunk, gondolta Ramage. Azt is tudják,
hogy az űrjárók a domb másik oldalán várakoznak, és hogy innen
próbáljuk védeni őket. A könnyű mecheket ellenünk küldik, a nehéz
gépek pedig megkerülnek minket és a dombot.
A landolási zónához igyekeznek.
A gödörbe arcán álcafesték és por furcsa elegyét viselő, fiatal katona
zuhant be olyan lendülettel, hogy kis híján magával sodorta a Ramage
harctéri pozícióját jelző, rögtönzött zászlót. A katona a futárok zöld
karszalagját viselte. Zászlók és karszalagok, gondolta Ramage keserűen.
A váratlan ECM-zavarás miatt improvizálniuk kellett, hogy
fenntartsanak valamiféle harctéri kommunikációt.
– Uram, Martinez kapitány üzeni, hogy három Bumeráng tűnt fel a
radaron. És... és az ezredesnek egyelőre semmi nyoma.
Ramage felnézett az égre, megpróbált átlátni a magas, forró
ködfátyolon. A Bumeráng felderítő gépek jelenléte megmagyarázná,
honnan ismeri az ellenség a pozíciójukat. A gödröket jól álcázták
elölről, de a légi infravörös kamerák elől szinte lehetetlen volt elrejteni
őket.
Elnyomta hirtelen előtörő, esztelen vágyát, hogy integessen és
mosolyogjon az ég felé, és inkább visszafordult a futárhoz.
– Rendben. Vigyen egy üzenetet Martinez kapitánynak! Legalább
nyolc mech közeledik, köztük nehéz gépek. A célpontok távolsága... –
Ismét belenézett a távolságmérőbe. – Két kilométer, és csökken. A
főerők északon és délen helyezkednek el, valószínűleg dupla átkarolásra
készülnek. Megjegyezte?
A fiatalember homlokára ráncokat vésett a koncentráció.
– Legalább nyolc célpont, köztük nehezek. Két kilométer... főerők
északon és délen. Lehet, hogy dupla átkarolás. Igen, uram!
– Akkor gyerünk!
Miközben a katona kimászott a gödör hátsó részén, Ramage csőre
töltötte TK rohampuskáját.
– Várjanak a tüzeléssel! – utasította az embereit. – Lángszórósok és
RHR-kezelők, maradjanak lent, amíg nincs tiszta célpontjuk! Azt
akarom, hogy közelről lőjenek, és pontosan célozzanak! A parancsomra
tűz!
Mozgolódás támadt az árkokban, megmoccantak a fegyverek, ahogy
a katonák csőre töltöttek, vagy kinyitották kézi lángszórójuk szelepeit.
Ők voltak a legjobb emberei, a mechek elleni hadviselés minden
trükkjét megtanította nekik. Tudta, hogy nem fognak neki csalódást
okozni. Azt is tudta, hogy ilyen körülmények között az esélyük arra,
hogy komoly károkat okozzanak akár egyetlen csatamech-szakasznak
is, szinte a nullával egyenlő.
A csatamechek közelebb értek, növelték a tempót, lépteik
megnyúltak. Most már látta megcsillanni a napsugarakat a pilótafülkék
üvegén és a felemelt fegyvereken.
Ramage is készenlétbe helyezte a TK-t, tekintete kísérő gyalogság
után kutatott. Kezdődik, gondolta.
8
A Komsztár majdnem háromszáz évvel korábban, a 28. században
jött létre. Abban az időben még csupán – csupán! – egy csillagközi
kommunikációs hálózat volt, amely kiterjedt az ember által felfedezett
világűr legnagyobb részére. Megalapítója és fő szervezője az akkori
Csillagliga kommunikációs minisztere, Jerome Blake volt.
Blake tevékenysége őrizte meg a Komsztárt egy különálló, semleges
entitásnak a polgárháborúk folyamán, melyek darabokra tépték a
Csillagligát, és több száz világot szakítottak el egymástól. A régi
Csillagliga trónjára áhítozó utódállamok bármelyike nagy előnybe
került volna riválisaival szemben, ha ő, és egyedül csak ő rendelkezik az
űrugróknál is gyorsabb csillagközi kommunikáció kulcsát jelentő
hiperimpulzus-generátorok felett.
Blake-nek akkor sikerült saját jogokkal rendelkező, önálló
hatalommá fejlesztenie a Komsztárt, amikor 2788-ban egy zsoldos
hadsereggel elfoglalta a Terrát, és a bolygót a Komsztár védelme alatt
álló semleges területté nyilvánította. Politikai alkuk és tárgyalások gyors
sorozatát követően minden nagy ház beleegyezését elnyerte: a Komsztár
kereskedelmi vállalkozásként folytathatja tevékenységét, amennyiben
teljes mértékben semleges marad az akkoriban zajló háborúkban. Egy
ilyen megegyezésnek minden utódúr jól látta az előnyeit. Ha valamelyik
utódállam irányítaná a Komsztárt, akkor az az állam nemsokára már az
egész ismert világűr ura lenne. Ha viszont egyikük sem férhet hozzá a
szervezethez, akkor mindannyian igénybe vehetik a Komsztár
különleges – és felbecsülhetetlen értékű – szolgáltatásait. Az
elkövetkező három évszázadban azonban többször is előfordultak olyan
incidensek, amikor egyik vagy másik utódház megtámadta a Komsztár
valamelyik létesítményét. A szervezet elkerülhetetlenül érkező
megtorlása az volt, hogy felfüggesztettek minden csillagközi
kommunikációs szolgáltatást az érintett világon vagy világokon,
egészen addig, amíg az agresszor úgy nem döntött, hogy elismeri és
tiszteli a Komsztár semlegességét.
A Komsztár kiváló szolgálatot tett a csillagközi kommunikáció
szolgáltatójaként, ám volt egy másik, sokkal különösebb oldala is. Blake
halála után a szervezet átszervezésen ment keresztül, melyet sokan egy
új vallás felemelkedéseként értelmeztek. Vezetői most már hittek abban,
hogy a Komsztár tartja a kezében a régi Csillagliga gyorsan hanyatló
technológiájának kulcsát, és hogy egyedül a Komsztár képes rávezetni a
civilizációt egy olyan ösvényre, amelyen végül eljuthatnak a békéhez és
a bőséghez. A szervezetet, a tagokat és a hiedelmeket nemsokára már a
misztikum, a rejtélyek, a rituálék és a babonák homálya fedte be. A
Komsztáron kívüli technikusok egy része bizonyos fokú derültséggel
figyelte a rendet. Blake szavait ismételgetni egy hiperimpulzus-
generátor felett, az átviteli program engedélyezése előtt? Nevetséges!
És mégis csak a Komsztár techjei, a rend adeptusai tudták, hogyan
javítsanak meg és üzemeltessenek egy hiperimpulzus-generátort. Ha
kántálni akarnak az átkozott berendezésük felett, hát csak tegyék! Azok
a techek, akik kinevették a Komsztár adeptusait, ugyanakkor
ragaszkodtak saját csavarkulcsukhoz, mert az „szerencsét hoz", vagy
„tudja a dolgát", vagy mert a hiánya „felér egy átokkal". Három
évszázad alatt nagyon sok minden veszett el a háború pusztításában. Bár
az emberek elkeseredetten küzdöttek, hogy visszaszerezzék mindezt,
amit elveszítettek, elkerülhetetlen volt, hogy a rést betöltse a tudatlanság
és a babona.
A Komsztár a Terrán székelő prímás és az Első Kör irányítása alatt, a
közigazgatási teendőket ellátó püspökök vezetésével összefogta
mindazt, ami az emberi birodalomból megmaradt. Blake Útjának
követői sokasodtak és felvirágoztak, hittek abban, hogy ők jelentik az
utolsó bástyát az emberi faj elnyelésével fenyegető szakadék előtt, és
terjesztették az örökkévaló, áldott Blake szavát.
A püspök addig kutatott tekintetével a tömött bálteremben, amíg meg
nem találta Garth nagyúr zömök, szalagokkal és zsinórokkal
teleaggatott alakját. Gondolatban felidézte a jelenlegi válsághelyzetet,
és megfontolta, hogy a Mizar űrugrón lévő magán-dolgozószobájába
hívatja Garth nagyurat. Végül azonban nem így döntött. Saját emberei
előtt egy olyan magas rangú nemes, mint Irian hercege tiszteletet és
hódolatot érdemelt még egy Komsztár-püspöktől is, aki
végeredményben semmiféle rangot vagy címet nem birtokolt.
És mégis, a püspök mögött álló hatalom fennhatóságot biztosított
számára az olyan emberek felett, mint Garth – mert ez a hatalom sokkal
nagyobb volt, mint amit a puszta címek vagy hadjáratokra utaló
kitüntetések és medálok jelentettek. Ezt a fajta hatalmat igen kifinomult
módokon lehetett felhasználni, és a püspök ezzel nagyon is tisztában
volt. A bársonykesztyűbe rejtett acélököl soha nem lesz más, mint acél,
ő pedig nagyra értékelte, hogy a lágyság álcája még hatékonyabbá teheti
az eszközt.
A püspök elmosolyodott, és az ajkához emelte a metszett
kristálypoharat. A feje felett, a bálterem átlátszó kupoláján keresztül
mintha egy ékkövekkel kirakott kereket látott volna; a csillagok
elhaladni látszottak a mozdulatlan Mizar mellett. Valójában azonban a
bálterem mozgása miatt tűnt úgy, mintha a fenti csillagok keringenének.
Az Irian herceg kíséretét szállító űrjáró a Mizar hossztengelye mentén,
monoszálas kábelek hálózatán függött, a túloldalra pedig ellensúlyként
egy másik űrjárót rögzítettek, és az egész szerkezet folyamatos
forgásban volt, hogy a centrifugális erő segítségével mesterséges
gravitációt hozzanak létre a hajó fedélzetén. A fő hajó pozíciótartó
hajtóműveinek használatával elérni az l G-s gyorsulást – ami egyébként
nem lett volna lehetséges kiengedett ugróvitorlával – az egyetlen módja
volt annak, hogy gravitációt teremtsenek, és az összegyűlt előkelőségek
nyugodtan páváskodhassanak díszes ékköves, szalagokkal feldíszített
ruháikban ahelyett, hogy tehetetlenül lebegnének. A fedélzeten
bukdácsoló elhízott disznók (vagy felcicomázott, ügyefogyott szeretőik)
gondolata kiszélesítette a püspök mosolyát.
Annyira értéktelenek mind, egytől egyig...
Nos, talán mégsem annyira. Még Garth-nak is megvan a maga
haszna, és ez egy ideig még így is marad. A herceg azonban egy
alkalommal már nagyot hibázott, és ezért fizetnie kell. Garth-t
emlékeztetni kellett arra is, hogy ki felügyeli valójában ezt a műveletet,
melyet a jelek szerint a sajátjának gondol. A püspök igazából e miatt a
beszélgetés miatt fontolgatta, hogy a dolgozószobájába rendeli a
herceget.
Nem, ez most a bársonyos ököl és a szolid megközelítés ideje volt.
Később, ha Garth túlságosan makacsnak bizonyul, elég idő lesz rá, hogy
engedje kivillanni szavai mögül a csupasz acélt.
Határozott vonalú szája sarkában még mindig halvány mosoly
bujkált, amikor odaért a herceghez. Garth elsápadt, amikor
megpillantotta. Helyes, gondolta a püspök. Még mindig retteg tőlem.
Okot is fogok adni rá, mégpedig olyat, amilyenről nem is álmodna...
A püspök kurta meghajlása egyértelműen csak formaság volt, semmi
más.
– Kegyelmes uram.
– Rachan. – Garth hangja vékony volt, és enyhén akadozott.
Tekintetéből komorság sütött, mintha máris megbánta volna, hogy
kapcsolatba lépett a püspökkel és azokkal, akiket képviselt.
Annál jobb. Az ilyen embereket sokkal könnyebb irányítani.
– Híreim vannak, kegyelmes uram – mondta Rachan.
Garth társasága a Mailai-ház egy obszcén módon kövér
kereskedőjéből, fél tucat alacsonyabb beosztású funkcionáriusból,
valamint néhány kifestett, szőrméket, ékszereket és egyéb díszeket
viselő fiatal nőből állt. Garth tekintete idegesen villant végig a
csoporton.
– Nem ér rá? – kérdezte.
– Nem, kegyelmes uram.
A herceg kortyolt egyet a poharában lévő kék italból, és az üres
poharat átadta egy arra elhaladó felszolgálónak.
– Jövök. – Összeszedte maradék méltóságát, ellépett a püspök
mellett, és a csillogó padlón végiglépdelve célba vett egy
elfüggönyözött alkóvot, ahol nyugodtan beszélhetnek.
– Mi újság, Rachan?
– Üzenetet kaptam az itteni állomásunkról. – A püspök
négyszemközt gyorsan elfeledkezett a hanyag „kegyelmes uram"-ról.
Semmi értelme nem lett volna aláásni a nemes tekintélyét az emberei
előtt, de kitűnő módja volt ez emlékeztetni a herceget, hogy ki
rendelkezik nagyobb hatalommal. Rachan az átlátszó mennyezet és az
ezüstösen csillogó Mizar felé intett. Valahol azon túl helyezkedett el a
csillagrendszer bolygója. Garth saját hercegsége, az Irian. A Szabad
Világok Ligájának belseje felé, a Marikra tartó Mizar megállt a
rendszerben, és Rachan itt értesült az eseményekről, melyek
beláthatatlan irányba fordíthatják a jelenlegi válsághelyzetet.
– Igen?
– Az iriani hiperimpulzus-állomás továbbított egy üzenetet a helmi
ügynökeimtől. – Nem a mi ügynökeinktől. Az én ügynökömtől. –
Annyira fontosnak ítélték, hogy alfa prioritás kóddal küldték. – Ismét
belekortyolt az italába, élvezte a jól látható zavarodottságot Garth
kövér, üres vonásai mögött. – Mint már figyelmeztettem is önt rá,
Grayson Carlyle nem ment a Marikra. A Helmen tartózkodik... most is.
– A Helmen! De... de...
– Mondtam önnek, hogy nem minden ember hajlandó ugrani a
parancsára. Megtagadta az utasítását, és nem ment a Marikra. Erre
számíthatott volna.
– Nem számít. Két teljes századnyi mechem van a Helmen,
azonkívül a légierő és az űrhajók. Carlyle nem jut át rajtuk.
– Ostoba! – Ideje volt ledobni a bársonykesztyűt. – Az ügynökeim
jelentése szerint Carlyle két szakasza – két teljes szakasz – lecsapott a
maga nyolc mechjére, amelyek éppen Durandel lerombolásával voltak
elfoglalva. Mind a nyolc mech megsemmisült. A jelek szerint Carlyle
egysége nem szenvedett említésre méltó veszteségeket.
Garth nagyot nyelt, mintha nehezen jutott volna levegőhöz.
– Nem tudja elkerülni az ottani haderőm többi részét...
– El tudja, és el is fogja. A forrásaim szerint az ön ottani harctéri
parancsnoka megindult Carlyle űrjárói ellen. A hadereje azonban ez
esetben súlyos hátrányban van. Nincs elég csatamech a bolygón ahhoz,
hogy bekerítsenek egy olyan ravasz rókát, mint Grayson Carlyle, még
akkor sem, ha sikerül elfoglalni a szállítóhajókat. Egy elszánt
állóharcban a teljes helyőrség felmorzsolódhat. Grayson Carlyle
meglehetősen... képzett harcos.
– Nem készülhettünk fel minden eshetőségre, Rachan! Ez
képtelenség! A helmi hadműveletre mindössze két csonka ezredet
tudtam elkülöníteni, vagyis alig egy zászlóaljnyi erőt! Maga mondta,
hogy ez elég lesz a feladat elvégzéséhez.
– Bocsásson meg, de én azt mondtam, hogy elegendő lesz a civil
közösség elpusztításához, illetve az ott élő techek és mechharcos
növendékek felszámolásához. Szót sem ejtettem arról, hogy Carlyle
veterán harcosaival is felvehetik a harcot!
– A rendelkezésemre álló haderő többi része vagy itt van, vagy a
Marikon várakozik.
– Nyilvánvalóan.
Garth ezúttal meglepő eltökéltséget mutatott, kövér öklével nyitott
tenyerébe csapott.
– A Marikon állomásozó egységeket át lehet rendelni. Azonnal
kiadom a parancsot. Csapdába ejtjük és elpusztítjuk Carlyle-t!
Rachan megitta az italát, majd tanulmányozni kezdte az üres poharat,
lassan forgatta a kristályt az elúszó csillagok fényében.
– Pusztítsa el, vagy tegyen vele, amit akar, Garth, de ezt az embert és
a zsoldosait mindenképpen semlegesíteni kell. A Sirius V-ön lezajlott
hadművelet nem volt elég. Be kell fejeznie a munkát.
– Befejezem, püspök, ezt megígérem!
– Nem ígéreteket akarok, kegyelmes uram. – Rachan úgy döntött,
ismét itt az ideje egy kis udvariasságnak. – Nekem most eredményekre
van szükségem. Eredményekre, melyeket ön megígért nekem... – Egyik
kezét tenyérrel felfelé maga elé emelte, és lassan ökölbe zárta az ujjait.
– Nekem! Ha részesülni akar a felfedezésünkből, akkor végezze el a
munka magára eső részét.
Garth lehunyta a szemét, és bólintott.
– Higgye el nekem, püs... Rachan, én is legalább ugyanannyira
akarom, mint ön. Ez csupán egy apró késedelem, semmi több. Napokon
belül a Helmen lesz majdnem három teljes ezredem. Grayson Death
Carlyle és a zsoldos csürhéje nem szállhat szembe sikerrel egy ekkora
haderővel!
Rachan elégedetten bólintott. Biztosan a kezében tartotta a nemest.
– Kiváló, kegyelmes uram. Ne hagyjon cserben minket! – Nem ártott
emlékeztetni a herceget, hogy kik állnak Rachan mögött. – A társaim
nem tűrik a kötelességtudat hiányát... sem a kudarcot. Különösen nem a
kudarcot.
– Értem.
A Marik-ház csatamechjei sűrű porfelhőt kavarva rontottak elő a
völgyből, lézersugarak és géppuskasorozatok söpörtek végig a Szürke
Halál Légió gyalogságának védővonalán. Ahogy Ramage számított is
rá, a legkönnyebb mechek haladtak középen, ezek csaptak le a
gödrökben és rögtönzött bunkerekben lapuló katonákra, míg a nagyobb,
nehezebb gépek északról és délről átkarolták a védők pozícióit.
Ramage emberei az utolsó pillanatig vártak, majd egyszerre nyitottak
tüzet rövid hatótávolságú páncéltörő rakétáikkal, lézereikkel és
lángszóróikkal, megkísérelve rátalálni a páncélozott fémóriások gyenge
pontjaira.
Ramage nem lőtt. A harcmezőn még nem bukkant fel az ellenséges
gyalogság, rohampuskája pedig pont annyira lett volna hatékony a
csatamechek ellen, mintha egy marék konfettivel szórná meg őket.
Mindössze annyit tehetett, hogy irányította a hallótávolságon belül lévő
katonák tüzét, megmutatta a páncélzat gyenge pontjait, a
végtagízületeket, a mozgatószerveket, és folyamatos szitokáradat
kíséretében bátorította embereit, a megingókat átkokkal vagy biztatással
erősítve meg, az adott katona személyiségétől függően.
Az ellenséges mechek előőrse lassítás nélkül tört át Ramage
lövészárokvonalán. Rövid hatótávolságú rakéták íveltek fel legalább
tucatnyi rejtekhelyről, hatalmas robbanással csapódtak be céljukba, és
füstölgő páncéldarabokkal szórták tele a domboldalt. A Sáska
megtorpant, a fülke alá szerelt lézerállvány végigpásztázta a harcmezőt,
megpróbált rátalálni a rajokban érkező RHR-ek indítóhelyére. Fehér
fény villant, ragyogása még Ramage sötétített rostélyú sisakkal ellátott
katonáit is elvakította, majd, por, füst és tűz csapott fel az egyik rejtett
lőállás farönkökből álló tetejéből. A Sáska ismét elindult előre,
miközben Ramage emberei kézifegyvereikből is tűz alá vették a
gépeket. A levegő megtelt a páncéllemezekről lepattanó lövedékek
fütyülésével és csengésével. Egy alkalommal valami nekicsapódott
Ramage párnázott páncélmellényének, majd ártalmatlanul hullott le a
földre, a bakancsa orra elé. A százados megkockáztatott egy pillantást a
tárgyra. Egy 10 mm-es lőszer volt, aminek a hegye szinte teljesen
ellaposodott az ötven méterre járó Sáska páncéljával való találkozástól.
Csatazaj hallatszott a gerinc tetejéről is, északi és déli irányból. Az
átkaroló erők felértek, gondolta Ramage. Átkozottul gyorsan
bekerítenek minket, ha nem találunk ki valamit.
A Szürke Halál Légió vonala megingott. Támogatás nélkül a
gyalogság legjobb esetben is csak lelassítani tudta az
acélszörnyetegeket. Az ellenséges parancsnok valószínűleg azt tervelte
ki, hogy néhány könnyű mechhel a földhöz szögezi Ramage embereit, a
nehéz gépeket pedig egyből hátraküldi a domb mögé. Elérkezett a
távozás ideje.
Ramage a derékszíján lógó zömök tokból előhúzott egy
jelzőpisztolyt. Lehajtotta a csövet, betöltött egy 35 mm-es vörös
jelzőlőszert, majd az égre emelte a fegyvert és tüzelt. Tompa puffantás
hallatszott, és a vörös csillag hangos sziszegéssel, enyhe ívet leírva
felemelkedett a völgy fölé, azután lassú lebegéssel ereszkedni kezdett.
A kisebb csoportokban harcoló katonák sorban elhagyták pozíciójukat,
és megkezdték a visszavonulást. Az előre megbeszélt jel azt jelentette,
hogy vissza kell húzódni a gerinc mentén kialakított második
védvonalba.
Éles villanás vonta magára a figyelmét. Az egyik lenti, alig harminc
méterre lévő bunkerből fehér füstcsík kanyarodott ki, és indult el észak
felé, a domboldalon dülöngélve kaptató Sáska irányába. A vállról
indítható rakéta pontosan a mech pilótafülkéjét védő páncéllemez
közepébe csapódott, de a húsztonnás mechen semmiféle sérülés nem
látszott azon kívül, hogy a robbanás befeketítette a barnásvörös
álcafestéket.
– Hármas, visszavonulni! – üvöltötte Ramage. A Sáska már majdnem
elérte az álcázott bunkert. Fájdalmasan hosszú szünet következett, majd
két katona tört ki az álcázott vászontető alól, és indult el rohanva a
domb teteje felé. A Sáska lába egy másodperccel később letiporta a
fedezéket, a darabokra tört fahasábok fehér szilánkokként repkedtek a
levegőben.
A Sáska egy pillanatra megállt, fegyvertornya jobbra-balra
pásztázott. A masszív, lekerekített lábizületek felső részére felszerelt
géppuskák célba vették a menekülő légiósokat. A fegyverek magas
hangon felugattak, üres töltényhüvelyek záporoztak a földre.
Porgejzírek csaptak a magasba a két ember előtt, majd mögött; a
lövedékek sziklákba fúródtak, és fehér sebhelyeket hagytak a
fatörzseken. Ramage hallotta az egyik katona üvöltését, ahogy a nagy
kaliberű lövedékek beletéptek a húsba és a csontba, megperdítették a két
férfit, majd ott hagyták őket véres, alaktalan, mozdulatlan halmokként.
Elég ebből! – gondolta a százados. A háború valóban maga a pokol,
de a menekülő, fegyvertelen katonák legéppuskázása nem tartozik bele!
Lehajolt az árokban, és magához vett egy nehéz, robbanószerrel töltött
vászonzsákot. Ő maga akarta elkapni a fattyút.
A Sáska tett még három bizonytalan lépést előre, aztán újból megállt,
és előrehajló lábain felegyenesedett. Ramage lekuporodva futott végig
az árokban, két alkalommal is át kellett lépni az előrenyomuló mechek
össztüzében elesett légiós katonák holttestén. Az árok végében kigurult
a harcmezőre, felpattant, és mélyen lehajolva tette meg az utolsó métert
az ellenséges csatamechig.
Valamivel feljebb a dombon, a füsttől és az alacsony fáktól takart
gerinc közelében egy nehéz géppuska mély hangú ugatása harsogta túl
az általános csatazajt. Ez csak a 15 mm-es Spanner lehetett, amit ő
állíttatott fel a gerinc középvonalánál. A lövész valószínűleg észrevette
és tűz alá vette a Sáskát.
Ebben a pillanatban azonban a géppuskasorozatok sokkal nagyobb
veszélyt jelentettek Ramage századosra, mint a húsztonnás csatamechre.
Még a páncéltörő robbanólőszerekkel is rengeteg találatot kellett elérni,
hogy felületi karcolásoknál nagyobb sérüléseket okozzanak velük a
vastag páncéllemezeken. Ramage futás közben hallotta a feje felett
elhúzó nagy kaliberű lövedékek fütyülését.
Az istenverte idióták! – dühöngött magában. Megint túl magasra
céloznak! Lejjebb azt a fegyvercsövet, nyomorultak!
Ramage szerencséjére nem hallották meg néma felszólítását, és a
lövedékek továbbra is a faágak között zúgtak el, csak az egyik találta el
véletlenül, kisebb szikrazuhatagot fakasztva, a Sáska testét. A mech
nem mozdult a helyéről, a törzsét enyhén hátradöntötte, hogy a félnehéz
lézerrel tisztán célba vehesse a fenti géppuskafészket. A lézer
működésbe lépett, a vakító, fehér fénysugár átszelte a füstöt, a párát, a
lombokat, és becsapódott a dombgerincbe. A géppuska egy pillanatnyi
szünet után újra felugatott, a lézer pedig válaszolt. A csata egy olyan
játékra hasonlított, ahol két ügyetlen, félvak ellenfél próbálja megtalálni
egymást a ködben.
A lövésváltás viszont azzal járt, hogy a Sáska pilótája túlságosan el
volt foglalva, így nem vette észre a kavargó porban a mech lába felé
rohanó férfit.
A Sáskáknak nem volt olyan sebezhető térdízületük, mint a
Fullánkoknak, a Darazsaknak és más, hasonló felépítésű mecheknek. A
Sáska gyenge pontja a láb és a lábfej találkozási pontjánál volt, ahol a
bokaízület minden lépésnél helyet hagyott a négy széles lábborda
mozgásának.
A Sáska lépett egyet előre, Ramage pedig minden erejét összeszedve
felgyorsított, ugrott, és pont akkor landolt a mech jobb lábfején, amikor
az előrelendült a következő lépéshez. Felnyúlt, megragadta a láb
vékonyabb részét a lábszár alsó része fölött, és azon lógott a végtag
mozgása közben. Valahogy sikerült megtartani magát, amikor a láb leért
a fűvel borított domboldalra. A vászonzsákkal a kezében várta, hogy
eljöjjön a megfelelő pillanat. A Sáska ismét tüzelt a lézerével. Az izzó,
fehér nyaláb hat méterrel Ramage feje felett suhant el, de még így is
forró hőhullám csapott át rajta. Aztán a gép tett még egy lépést, és
keskeny rés nyílt a lábszár és a bokavédő páncél között. Ramage
bedugta a zsákot a résbe, és hagyta, hogy az ízület bezáródása beékelje a
robbanótöltetet a Sáska lábának gyenge pontjára. Megmarkolta a
biztosítógyűrűt, a bal karjával elengedte a lábat, és leugrott a földre. A
gyújtószerkezet gyűrűje kiszabadult a gyutacsból, és keskeny füstcsík
kanyarodott felfelé, ahogy a mech továbbhaladt előre. Ramage tompa
puffanással ért földet, és azonnal oldalra hengeredett. Aztán már talpon
is volt, és rohanva indult lefelé a lejtőn, amilyen gyorsan csak tudott.
Öt másodperc múlva fülsüketítő robbanás szaggatta szét a levegőt a
háta mögött, és apró fémdarabok repkedtek a füle mellett. Ramage
arccal előre a földre vetette magát, hogy megmeneküljön a repeszektől.
Oldalra fordult, és visszanézett. A Sáska hátrabillent, vékony lábai
magasan a pilótafülke fölé nyúltak. Nyilvánvaló volt, hogy a mech
súlyos sérüléseket szenvedett, de amennyire Ramage meg tudta
állapítani, a lábfej nem szakadt le a végtagról.
Hevesen káromkodott. Egy ötkilós C-4 plasztiktömbnek simán le
kellett volna választania a végtagot, és ezzel megbénítania a könnyű
mechet. Ezt a sérülést viszont néhány óra alatt könnyedén helyrehozzák.
A Sáska teteje kinyílt, a vészkijárat dupla zsilipajtaja széthúzódott. A
nyílásban egy sisakos fej jelent meg. Ramage folytatta az átkozódást. A
TK ott maradt a központi lövészárokban, a tokban pedig csak egy üres
jelzőpisztoly lapult. A páncélmellényébe dugott harci késen kívül
teljesen fegyvertelen volt.
Idióta! – szidalmazta magát. – Mégis, mit gondoltál? Elindulsz
mecheket kergetni, az oldalfegyveredet meg ott felejted? Ramage,
öregfiú, ideje nyugdíjba vonulnod... mielőtt ezek a barátságtalan fickók
kényszerítenek rá.
A Sáska pilótája kilendítette a lábát a nyíláson, és leugrott a földre.
Lábszára és mellkasa meztelen volt, semmit nem viselt egy
rövidnadrágon és a meglehetősen furcsa látványt nyújtó, ormótlan
sisakon kívül, de a kezében szorongatott géppisztoly rövidnek,
fenyegetőnek és halálosnak látszott.
Ideje lelépni, gondolta Ramage. Szemét folyamatosan a Marik
pilótán tartva elindult lefelé a dombról, egy alig húszméternyire lévő
bokorcsoport irányába.
A bokrok egy lövészgödröt rejtettek, de a fedezék már üres volt, a
katonák rég elmenekültek. Ramage körülnézett és rájött, hogy teljesen
egyedül maradt, elvágták a csapataitól. Átkutatta a gödör alját,
megpróbált valamilyen fegyvert keríteni. Néhány üres töltényhüvelytől
eltekintve semmit nem talált. Visszanézett a dombtető felé. A Sáska
még mindig ott volt, a pilóta a gép fedezékében kuporgott, nyilván a
sérült lábízületet próbálta megjavítani.
Fordulás közben mozgás vonta magára a figyelmét a völgy
irányából. A Darázs rontott elő a párából és a harc porából, a karján
lévő Diverse Optics félnehéz lézer a domboldalt pásztázta. Ramage
tehetetlenül figyelte a közeledését. Hetven méterről látta, ahogy a bal
lábízület feletti rakétaindító védőfedele felnyílik, láthatóvá téve a két
rövid, fekete csövet.
Jézusom, a fattyú rám vadászik! El fog kapni! A mech pilótája
észrevette őt vagy a lövészárkot, és felkészült rá, hogy tüzet nyisson a
halálos rövid hatótávolságú rakétákkal.
Ramage gyorsan kimászott a gödörből. A vetőcsövek tüzet köptek, és
a két RHR pillanatok alatt megtette a Darázs és a fedezék közötti rövid
távolságot. Az ikerdetonáció hátulról kapta el a századost, felemelte őt a
földről, és ellenállhatatlan erővel felrepítette a domboldalon.
Mindent elnyelő sötétség borult a világra, mielőtt még földet ért
volna.
9
A taktikai frekvenciákon még mindig csak statikus zúgás hallatszott,
ráadásul egyre hangosabbá vált, ahogy Grayson mechjei közelebb értek
az űrjárókhoz. Ezen a zavaráson lehetetlen volt átjuttatni bármilyen
üzenetet, még Ilse Martinezt sem értesíthették a közeledésükről. Akkora
volt az interferencia, hogy még a két szakasz mechjei közötti
kommunikáció is nehézkessé vált.
– Mozgást észlelek, Gray – hallatszott Lori figyelmeztetése az
Árnyéksólyomból. Grayson alig értette a szavakat a zúgáson keresztül. –
Elülső középső szektor. Légpárnásnak tűnik, távolság... nyolcszáz
méter.
Grayson Martalóca megállt, fegyverekkel telezsúfolt alkarjai tüzelési
pozícióba lendültek. Egy felfegyverzett légpárnás nem jelenthetett
komoly veszélyt egy csatamech számára, de nem szeretett felesleges
kockázatot vállalni. Időnként robbanóanyaggal telezsúfolt járműveket
indítottak öngyilkos küldetésekre, melyek alaposan megrongálhattak
egy mechet, vagy komoly károkat okozhattak az irányító- és
mozgatórendszerben.
Ötszáz méterrel előrébb félrehajlottak a bokrok, és egy kis,
kétszemélyes sikló vált láthatóvá. Grayson elvette a kezét a Martalóc
irányítókarjáról. A sikló a Légió egyik felderítő járműve volt, a pilóta a
légiós katonák szürke álcaruháját viselte.
– Minden egységnek, ne lőjenek! – adta ki az utasítást Grayson. – Ez
egy futár!
A hírvivő is elismételte a kérést, és rögtön hozzátette saját üzenetét
is:
– Ne lőjenek, ezredes! – kiáltotta. Halk hangját érzékelték a
Martalóc külső mikrofonjai. – Üzenetet hoztam Martinez kapitánytól!
Sokkal könnyebb volt Lorinak felnyitni az Árnyéksólyom tetejét, és
reménykedni benne, hogy sikerül újra lecsuknia, mint Graysonnak
ugyanezt megtennie a Martalóc vastagon páncélozott, jól lezárt, tojás
formájú törzsével. A lány pilótafülkéjének tetején lévő csapóajtó kinyílt,
és a nyílásban megjelent Lori sisakos feje.
– Felismertük! Mi az üzenet?
– A kapitány azt üzeni, hogy az űrjárók támadás alatt állnak! A
gyalogság védelmi vonala nemsokára összeomlik, és a hajókat védő
mechek sem tarthatnak ki sokáig! Az ellenség legalább tíz, de lehet
hogy több mechhel támad! Azért küldött, hogy próbáljam megkeresni
önöket... és figyelmeztetni.
– Helyesen cselekedett – felelte Lori. – Maradjon az alakzat mögött,
és szakadjon le, amikor megkezdődik a lövöldözés! – Egy pillanattal
később ismét hallani lehetett a hangját a recsegő taktikai frekvencián. –
Nincs sok időnk, Gray.
– Tudom. Húzzunk bele! – Grayson már hallotta a csatazajt, amely a
mech érzékelőin keresztül leginkább egy nyári záport kísérő égzengésre
hasonlított.
Miközben a Martalóc újra mozgásba lendült, Grayson gondolatban
végigfutott az űrjárók őrzésére hátrahagyott szakasz tagjain. Roget
hadnagy rendelkezett némi harci tapasztalattal, akárcsak Graff, de
Vandergriff és Trevor képességeivel nem volt teljesen tisztában. Bár
már nem számítottak növendéknek, a csatában szerzett tapasztalat
hiánya Grayson számára azt jelentette, hogy nem támaszkodhat rájuk
egy csatamechek közötti tűzharcban. Pontosan ezért hagyta hátra őket
őrködni. Durandelnél ugyanis összecsapásra számított.
Azzal azonban nem számolt, hogy a Marik erők ilyen gyorsan fognak
reagálni, és egyetlen rohammal megpróbálják elfoglalni az űrjárókat.
A mechalakzat átkelt egy alacsony dombgerincen, és a csatazaj
hirtelen felerősödött, egymást követték a fülsüketítő dördülések; a
kézifegyverek kerepelésébe időnként rakéták robbanása és a
csatamechek gépágyúinak mély hangú ugatása vegyült. Az űrhajók
landolási zónája alig egy kilométernyire volt.
A zavarás is felerősödött. Grayson hallotta, hogy Lori mond valamit
a rádióban, de nem tudta kivenni a mondatok értelmét. Más hangokat is
felismert – köztük Davis McCallét és Hassan Khaledét –, de szavaik
statikus sistergésbe fúltak.
Grayson gondolatai sebesen pörögtek. Egyértelmű, hogy az ellenség
egy előre meghatározott terv szerint harcol. Valóban ez volt az egyetlen
lehetséges módszer zavarók bevetésekor, mivel egyik oldal sem
változtathatta meg a tervet, és nem adhatott ki új utasításokat. Bár a
zavarás hátrányos helyzetbe hozta a Szürke Halál Légiót, a támadók is
nehézségekkel küszködtek. Mivel az új parancsok közlése lehetetlenné
vált, csak lassan és nehézkesen tudtak reagálni a váratlan eseményekre.
Grayson Death Carlyle pedig a harc közbeni váratlan lépések mestere
volt.
Mozgásérzékelője folyamatos, monoton ciripeléssel jelezte, hogy
valami nagy objektum mozog el keresztben a gépe előtt. Öt fokkal
jobbra fordította a Martalócot, és növelte a sebességet. A terep itt
enyhén emelkedett, de a kilátást gátolták a ritkásan növő fák és a néhol
ház nagyságú sziklák. Egyik irányba sem lehetett néhány tucat méternél
messzebbre látni.
A lombok szétnyíltak Grayson Martalóca előtt. Nyolcvan méterrel
előrébb egy Mennydörgés emelkedett ki a fák közül, túlméretezett karjai
gorillaszerűen lógtak le a masszív, feketére festett törzs mellett.
Grayson Martalóca tíz tonnával nehezebb volt a másik gépnél, de a
Mennydörgés pilótája tűzerő tekintetében mégis előnyben érezhette
magát. A jobb karba épített Sunglow Type 2 nehézlézer a valaha
csatamechekbe épített legnagyobb lézerfegyverek egyike volt. A bal
vállon egy zömök, cső alakú NHR-vető ült, a felsőtestben félnehéz
lézerek és RHR-ek helyezkedtek el, a bal kar pedig két nehéz gépágyút
hordozott. A Mennydörgés páncélzatának szintje a fegyverzetével
vetekedett, bizonyos kulcsfontosságú helyeken még a Martalócnál is
erősebb védelemmel rendelkezett.
Grayson tudta, a Mennydörgés legnagyobb gyengéje, hogy ennyi
fegyver használata pokoli sok hőt generál. A Mennydörgések sokkal
többet szenvedtek a hőfelhalmozódástól, mint más mechek, és ebből a
tényből Grayson előnyt kovácsolhatott.
Vagyis előnyt kovácsolhatott volna, ha van ideje kiaknázni. Grayson
legsürgetőbb gondja azonban most az űrjárók helyzete volt. A Marik
Mennydörgést nyilvánvalóan azért rendelték a landolási zóna mögé,
hogy elejét vegye minden felmentő akciónak. Graysonnak most nem
volt ideje fogócskázni vele, mint ahogy arra sem, hogy megvárja, amíg
a hőfelhalmozódás súlyos gondokat okoz ellenfelének.
Egy nehéz mech gyors ártalmatlanná tételének egyedüli módja az
volt, ha koncentrált, lehengerlő zárótüzet zúdítanak rá. Grayson azonban
tudta, hogy egy ilyen manőverhez jó időzítés és kommunikáció
szükséges. A Szürke Halál század jelen pillanatban semmiféle
kommunikációval nem rendelkezett, viszont rengeteg közös
tapasztalatot és gyakorlást tudhattak maguk mögött. Sikerülhet, de
gyorsan kell cselekedniük.
Éles villanást látott, és a Mennydörgés irányából nagy hatótávolságú
rakéták indultak a Martalóc felé. Grayson oldalra rántotta az
irányítókarokat, megpróbált kitérni balra. Heves robbanások rázták meg
a fákat és az erdő talaját. Előrébb egy óriási szikla ragyogó fedezéket
kínált, az ezredes behúzódott mögé.
A háta mögött újabb robbanásokat hallott. Most Lori Árnyéksólyma
került a Mennydörgés tűzvonalába. A lány mechjének vállán lévő
gépágyú leereszkedett, és Lori kemény adok-kapok harcba kezdett
nehezebb ellenfelével. McCall Karabélyosa is odalépett mellé, gépágyúi
és lézerei tüzet okádtak a Marik mechre. A Mennydörgés nem
késlekedett a válasszal. Rakéták robbantak a Karabélyos oldalán,
valamint az Árnyéksólyom jobb vállán és lábán. Gépágyúlövedékek
csapódtak a Mennydörgés mellének felső részébe, mély, egyenetlen
peremű krátereket vájva a vastag páncéllemezekbe.
Grayson egy pillanatra megpihent a szikla mögött, ellenőrizte
fegyverrendszereit, és a csatazaj alapján megpróbálta betájolni a
Mennydörgés pontos helyzetét. Aztán amikor az ellenséges mech teljes
mértékben Lorira és Davisre koncentrált, előlépett fedezékéből.
Az alig kilencvenméternyire álló Mennydörgés kitöltötte a
célkeresztet. Grayson 120 mm-es gépágyúja nagy robbanóerejű
páncéltörő lövedékekkel kezdte bombázni az ellenséges mechet, egyik
találat a másikat követte a karon és a törzs felső részén. A PPC-k
kékesfehér, elektromos töltésű ikersugarai azúr villámként táncoltak
végig a meggyötört Mennydörgés testén.
A Mennydörgés elfordult, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel,
de Grayson addigra már újra fedezék mögött volt. Lori és McCall
közben továbbra is tűz alatt tartották az ellenséges mechet, és rövidesen
csatlakozott hozzájuk Khaled Csatapörölye és Delmar Clay Rozsomákja
is.
Grayson látta, hogy rakéták csapódnak Clay Rozsomákjának bal
karjába, a robbanások törött, repedezett páncéllemezeket hagytak
maguk után. A Mennydörgés nehézlézere is beszállt a játékba, és az
erdőt természetellenes fény ragyogta be, amely kékesfehér fényben
fürdetett minden levelet és ágat. Grayson elfintorodott, amikor a
sugarak megérintették McCall Karabélyosát, és leolvasztották a páncélt
a skót mechjének torzójáról. Ismét előbújt a szikla mögül, becélozta a
Martalócot, és minden rendelkezésére álló fegyverrel tüzet nyitott.
Füst ömlött ki a Mennydörgés oldalán tátongó sebből,
gépágyúlövedékek sorozták végig a nehéz mech jobb karját.
A Mennydörgés pilótája villámgyorsan reagált. A mech megpördült,
a jobb kar nehézlézere felemelkedett, és célba vette Grayson
pilótafülkéjét. Az ezredes a fegyver feketén ásító csövébe nézve tudta,
hogy a halál torkába bámul.
Ám semmi sem történt. Elektromos szikrák pattogtak a Mennydörgés
fegyverágyának felső kapcsolódási pontján. Vagy Grayson
gépágyúlövedékei, vagy a többiek korábbi találatai használhatatlanná
tették a lézert.
Grayson éles diadalüvöltéssel ismét működésbe hozta a PPC-ket.
Hatalmas páncéldarabok szakadtak le a félig megnyomorított
Mennydörgésről, amely most lassan elkezdett visszahúzódni a fedezéket
nyújtó fák közé. Grayson Martalóca követte.
A két ellenfél alig ötvenméternyire egymástól megtorpant. Grayson
egy pillanatig azt hitte, hogy a másik mech lerohanja, mert az ő kézfejjel
nem rendelkező gépe egy közelharcban komoly hátrányba került volna.
A Mennydörgés azonban kilépett balra, megfordult, és teljes
sebességgel bevetette magát az erdőbe. Grayson nem tudhatta biztosan,
de úgy vélte, a mech elég súlyos sérüléseket szerzett ahhoz a rövid
összecsapás során, hogy a pilótának túlmelegedéssel és automatikus
reaktorleállással kelljen számolnia.
Az út szabaddá vált. Grayson és hét mech harcosa teljes sebességgel
száguldott fel az erdős hegyoldalon.
A gerinc mögötti völgyben álltak az űrjárók.
Az elfogadott katonai doktrína szerint az űrjárókat mindig tágas,
nyílt térségen kellett letenni, ahol semmi sem akadályozta a szabad
tüzelést. Az okok nyilvánvalóak. Egy standard Union osztályú katonai
űrjáró mintegy húsz, különböző méretű lézerfegyvert hordozott,
valamint rakétaindítókat, PPC-tornyokat és gépágyúkat. Bár ezeknek a
fegyvereknek a hatótávolsága az űr végtelen térségéhez képest stratégiai
szempontból nagy mértékben lecsökkent, egy földön álló űrjáró még így
is egy kisebb erődítménynek számított, melyet az ellenséges
csatamechek nagy tisztelettel kezeltek.
Grayson azonban nem véletlenül döntött úgy, hogy a Deimos és a
Phobos egy völgykatlan sziklás bemélyedésében szálljon le. Mivel nem
tudhatta, hogy mekkora a bolygón állomásozó ismeretlen, ám nagy
valószínűséggel ellenséges haderő, azt kellett feltételeznie, egy nyílt
landolás esetleg azzal végződhetne, hogy a landolási zónát elég
csatamech venné körül ahhoz, hogy végül még az űrjárók hatalmas
tűzerejét és páncélzatát is legyűrjék.
A Durandel környéke felett kialakult viharzóna jelenléte kedvezett az
űrjárók pilótáinak. Azzal, hogy a megközelítés utolsó perceiben
belemerülhettek a felhőtakaróba, elleplezhették a leszállás pontos helyét
a környék dombjainak és hegyláncainak zavaró radarszórásában. A
sziklanyerget Ilse Martinez vette észre, Grayson pedig rábólintott. Az
űrjárók tűzmezője nagyban lecsökkent a sziklák és a dombvonulatok
között, de jó esélyük volt rá, hogy a landolási zóna pontos helye
titokban marad legalább addig, amíg a Légió ki nem deríti, mi történt a
bolygón. Ha a közeledésüket figyelő ellenséges hajókat sikerül
bizonytalanságban tartani az érkezők kilétével és a landolási zóna
helyével kapcsolatban, akkor az űrjárókra talán soha nem bukkannak rá.
Az űrjárók a világűr ürességében hatalmas, vörös jelzőfényként
világítottak, de a földön egészen más volt a helyzet. A dombokkal,
erdőkkel és sziklákkal körbevett hajók jelentéktelenné, szinte
felfedezhetetlenné váltak – kivéve, ha a keresők különösen kifinomult
eszközökkel, alaposan, elszántan és nagy türelemmel kutattak utánuk.
Mindent egybevetve megérte kockáztatni.
Amikor Grayson a landolási zónától keletre átkelt a gerincen,
azonnal látta, hogy elbukták a szerencsejátékot. Mindvégig megvolt rá
az esély, hogy az orbitális pályán keringő Marik hajók egyike radarral
vagy más eszközökkel kiszúrja az űrjárókat. Talán valóban egy bolygó
körüli őrjárat vette észre őket, amely elég gyanakvóan tekintett a
„hercegi küldöttségre" ahhoz, hogy a vihar elvonulta után
végigpásztázza a helyet, ahol a behatolók eltűntek. De az is lehet, hogy
egy gyalogos felderítő járőr látta meg a hajtóművek fényeit, és jelentést
tett róla a főhadiszállásnak. A bolygón tartózkodó Marik erők vagy száz
forrásból tudomást szerezhettek a hollétükről. És ezek az erők most
megérkeztek.
A Deimos és a Phobos is kivette a részét a völgyben tomboló
csatából. A hajók ötszáz méternyire álltak egymástól, így tökéletesen
uralhatták a köztük lévő területet. Ugyanakkor mindkét oldalon
„tűzárnyék" képződött, ami azt jelentette, hogy voltak területek,
amelyeket az egyik hajó tűz alatt tudott tartani fegyvereinek egy
részével, ám a másik elől takarta a rálátást. A támadók ezt használták ki:
a csatamechek két csoportban támadtak, egy-egy egység a hajók
tűzárnyékában. A völgy nyugati dombjainak gerincén újabb mechek
közeledtek. A Szürke Halál Légió felderítő szakaszának csatamechjei
ott bocsátkoztak harcba az ellenséges könnyű mechekkel, de
nyilvánvaló volt, hogy a Marik főerő átkarolta őket, és már az űrjárókat
támadta.
Egy Marik Íjász és egy Rozsomák a Grayson Martalóca előtt
háromszáz méterrel emelkedő sziklák között manőverezett. Rakéták
indultak útjukra, és csapódtak be a Phobos törzsébe; lézertornyok
semmisültek meg, és az űrjáró oldalpáncélját elcsúfító sérülések tovább
szaporodtak. A közelben kuporgó Centurió és Párduc közben fedező
tüzet biztosított. Grayson Martalóca hatalmas porfelhőt verve dübörgött
lefelé a domboldalon, a mech gépágyújának hangja belehasított a
csatazajba.
Az első lövedékek a Centurió jobb oldalába csapódtak, összezúzták a
páncéllemezeket, és mély lyukat ütöttek az ötventonnás csatamech
vállába. A Marik pilóta szembefordult támadójával, a gép jobb karjába
épített Luxor D gépágyú viszonozta a tüzet. A Centurió gyorstüzelő
fegyverének 80 mm-es lövedékei végigverték a Martalóc felsőtestét.
Grayson pilótafülkéjében szinte elviselhetetlen volt a zaj, az egyik
csattanás minden bizonnyal meg is süketítette volna, ha nem védi meg a
neurosisak fülhallgatójának hangcsökkentője. Meg sem próbált kitérni,
inkább bevállalta a találatokat, és közben folyamatosan célon tartotta a
Martalóc karjait. A fegyvercsövekből kicsapó iker lézersugarak egymás
mellett fúródtak a Centurió törzsének felső részébe. Grayson PPC-i egy
pillanattal később keltek életre, a találatok ledöntötték a lábáról a Marik
mechet, miközben félig megolvadt páncélcseppek fröccsentek a
torzóban ütött lyukakból.
Lori Árnyéksólyma az ellenséges Rozsomákkal bocsátkozott
párharcba. A két ötvenöt tonnás mech fegyverzetben és páncélzatban is
nagyjából egyforma erőt képviselt, ezért egy állóharc nagyon hosszú
ideig eltarthatott volna, amíg a harci gépek rommá nem lövik egymást.
Néhány pillanattal később azonban McCall Karabélyosa is átkelt a
gerincen, és a mech masszív tűzereje hozzáadódott Loriéhoz. A két
légiós mech vállt vállnak vetve közeledett a Rozsomákhoz, majd menet
közben lassan eltávolodtak egymástól, hogy a Marik pilótának döntenie
kelljen, melyiküket tartja tűz alatt. Miután mechjének lábát és törzsének
alsó részét több találat is érte, úgy döntött, hogy a megfontoltság is a
hősiesség részét képezi, és működésbe hozta az ugróhajtóműveket. A
mech átrepült a sziklamezőn, és nyolcvan méterrel távolabb, a völgy
nyugati emelkedőjén landolt.
Valamivel feljebb a völgyben Charles Bear Keresztese és Hassan
Khaled Csatapörölye harcba szállt egy Marik Árnyéksólyommal, egy
Csatapöröllyel, valamint azzal a Mennydörgéssel, amelyet Grayson
korábban már megrongált. A két Csatapöröly mintha halálos párbajt
vívott volna, a masszív gépezetek nehéz PPC-inek tűzforró
energiasugarai egymás után érték el a páncélt elpárologtató találatokat.
A Marik gép egy idő után visszavonulásba kezdett, lépésenként
hátrált fel az emelkedőn, és vele együtt a társai is.
Charles Bear követte őket, a Keresztes karjába épített félnehéz
lézerek folyamatosan égették le a páncélt a Csatapöröly vaskos testéről.
Vonásai a neurosisak takarásában ugyanolyan érzelemmentesek
maradtak, mint mindig, de állkapcsának izmai csalódottan feszültek
meg.
Charles Bear ősei a Tau Ceti IV telepesei voltak, akik laza koalícióba
tömörítettek Észak-Amerika túlélő indián törzsei közül nyolcat. A
Népek Nemzete a Tau Ceti déli kontinensén szövetségi államot hozott
létre őseik életének és hagyományainak folytatására. Ez a kulturális
örökség élt tovább Charles Bearben is. Harcos volt, egy harcos fia, bár a
31. század technikai társadalmában ez a szó valamelyest más
jelentőséggel bírt. Bear számára a „harcos" egyfajta spirituális fogalom
volt, melyet realizálni csak egy személyes ellenséggel vívott
közelharcban lehetett.
A csaták nagy többségében azonban a mechharcos ismeretlen
ellenfelekkel küzdött, és ő maga is ismeretlen maradt számukra.
Kétségtelen, hogy volt valami kényelmet nyújtó anonimitás a csatamech
acéltömbjében, viszont nem sok mechharcos élt elég hosszú ideig
ahhoz, hogy jól ismert legyen ellenfelei számára, ha azok egyszerű
célpont szintjére redukálódtak. Igaz, veszélyes célpontok voltak, de
mégiscsak célpontok a célkijelölő képernyőn és a HUD kijelzőjén. Ha
az ellenfeled egy ötventonnás acélszörny, nem pedig hús-vér ember
saját reményekkel, félelmekkel, ambíciókkal és őrjöngő harci lázzal,
akkor sokkal könnyebben nyomod meg a kioldógombot.
Bear mechharcos kiképzése és kulturális kondicionálása szükségessé
tette számára, hogy szembenézzen egy ismert ellenféllel, hogy méltó
ellenség előtt, közelharcban bizonyítsa képességeit. Bear terrai ősei
ápolták a „trófeagyűjtés" hagyományát, ahol a jelölt az ellenfele
megérintésével nyerhetett magának dicsőséget, megbecsülést és harcosi
státuszt. Az elmúlt hét évben, mióta apja felügyelete alatt jelentkezett a
Tau Ceti Vadászokhoz, Bear zsoldosként szolgált a Vadászoknál és a
21. Centauri Lándzsásoknál is. Hét győzelmet ért el, másik ötben
segédkezett, de soha, soha nem semmisített meg egyetlen mechet sem
közelharcban. Amíg át nem esik a trófeagyűjtésen, addig Charles Bear
nem tekinthette magát igazi harcosnak, egy harcos fiának.
És az ellenség most megint visszavonult, elhátrált a Keresztes
kinyújtott mechanikus karjainak hatótávolságából. Folytatta a tüzelést
lézereivel, újabb találatokat ért el a Csatapöröly bal karján és oldalán. A
Marik mech oldalra lépett, és viszonozta a tüzet, egy PPC-sugár
pontosan a légiós mech mellének közepébe fúródott, és hátralökte a
gépet.
Méltó ellenfélnek tűnt, értő módon bánt a fegyverekkel, és bátran
harcolt. A páncélján látható sérülések, a régi javítások és foltozások
nyomai, a pilótafülke bal oldalán a győzelmek számát jelző fehér
rovátkák mind a harcos rátermettségéről árulkodtak. Bear figyelmen
kívül hagyta a többi Marik csatamechet, csak erre az egyetlen gépre
koncentrált.
Újabb lövésváltás következett. A Csatapöröly hátrált, megközelített
egy ház nagyságú sziklatömböt. Bear elindította Magna Longbow nagy
hatótávolságú rakétáit; az NHR-ek a völgy felett átívelve elérték az
ellenfelet. Egy pillanatra kavargó füst- és porfelhő takarta el a
domboldalnak azt a részét. Bear teljes sebességre kapcsolva ösztökélte
előre Keresztesét, dübörgő léptekkel száguldott ellenfele utolsó ismert
pozíciója felé.
Mire a por leülepedett a Bear rakétasorozatától meggyötört,
kráterektől csúfított földre, a Csatapörölynek nyoma veszett. Mielőtt
Bear elgondolkodhatott volna rajta, hogy hová tűnhetett, rakéták
csapódtak a Keresztes hátába. A mechharcos a földre vetődött, és egy
nagyobb szikla felé gurult. Miközben kövek és földdarabok röpködtek
körülötte, a talajra kuporodva megfordította a mechjét. Ebben a
pozícióban csupán jobb karjának fegyvereit tudta használni – a balra
szükség volt a megtámasztáshoz –, de a mech még meg sem állapodott,
már tüzet is nyitott a végtag NHR-jével és félnehéz lézerével. Az
ellenséges Csatapöröly emberfeletti sebességgel és fürgeséggel
mozgott, bevetette magát egy szikla mögé, és Bear hátába került. Most
ismét ugyanazzal a manőverrel kísérletezett, villámgyorsan mozgott és
lőtt egyszerre. Bear mechje újabb találatot kapott a jobb vállába,
miközben az ő lövései elhibázták a célt. A robbanások újabb
porfelhőket vertek fel. Bear talpra állította Keresztesét, de ahelyett, hogy
megrohamozta volna láthatatlan ellenfelét, jobbra kerülve behúzódott
annak a sziklának a fedezékébe, amely mögött néhány pillanattal
korábban még a Csatapöröly lapult.
Abban a reményben, hogy mozgás közben lepheti meg ellenfelét,
készenlétbe helyezte fegyvereit, mély levegőt vett, és váratlanul kilépett
a nyílt térségre.
A por már eloszlott, és a Csatapöröly eltűnt. Néhány száz méterrel
távolabb az egyik Marik Kommandóssal küzdő Sharyl Árnyéksólyma
vonult át a célkeresztje előtt.
Bear arca továbbra is kifejezéstelen maradt, de ujjai lassan
rászorultak az irányítókarokra.
10
A Marik Rozsomák begyújtotta ugrórakétáit, és nyolcvan métert
repült felfelé az emelkedőn. Grayson azonnal az ellenséges mech
nyomába eredt. A Marik pilóta rövid hatótávolságú rakétái sziszegve
röppentek a Martalóc felé, és lángoló dühvel robbantak fel a
páncélzaton. Kettő Grayson mechjének bal lábát találta el, a detonációk
kibillentették az egyensúlyából, és kis híján felborították a nehéz harci
gépet.
A támadókat sikerült visszaszorítani az űrjárók közeléből, így a
Szürke Halál Légió távol tarthatta egymástól a két egységet; a Marik erő
egyik részét leköthették, amíg elbánnak a másikkal. Grayson kételkedett
benne, hogy az ellenséges parancsnok folytatni fogja a harcot, ha a
rendelkezésére álló haderő jelentős része a pusztulás határára sodródik.
Grayson egyedüli reménye az volt, hogy a potenciális pusztítás mértéke
visszavonulásra fogja késztetni ellenfelét. Elvégre ez volt minden
katonai doktrína alaptétele...
Graysonnak parancsnokként szintén saját századának megóvását
kellett előtérbe helyeznie. A Szürke Halál Légió felderítőszakasza a
völgy nyugati szegélyén harcolt, nagy hatótávolságú lövésváltásba
bocsátkozott a gerinc túloldalán támadó láthatatlan Marik mechekkel. A
völgyben tartózkodó Marik nehéz haderő visszavonulása könnyen
elsöpörhette a felderítőket, de legalábbis súlyos sérülések fenyegették a
könnyű gépeket. Grayson mindenképpen fel akarta juttatni néhány
nehéz mechjét a nyugati gerincre, részben hogy támogatást nyújtsanak a
felderítőszakasznak, részben pedig hogy segítsenek nekik újra
csatlakozni a Légió főerejéhez.
A felderítőszakasszal való egyesülés jelen pillanatban sokkal
fontosabb volt, mint a Marik Rozsomák kivégzése. Grayson
lekuporodott a Martalóccal, majd lézereiből és PPC-iből kíméletlen bal-
jobb-bal-jobb tűzvihart zúdított ellenfelére, amely megtántorodott, és
kénytelen volt még hátrább vonulni. Grayson azonban nem használta ki
előnyét, inkább teljes sebességgel megindult az emelkedőn az
elszigetelten küzdő felderítőszakasz felé. Felismerte a szakasz három
mechjét, a gépek heves csatát vívtak a két oldalról támadó Marik
erőkkel. Roget harmincöt tonnás Párduca ott volt a harc sűrűjében,
szorosan mellette Vandergriff Kommandósa és Trevor Darazsa. A
mechek képtelenül kicsinek tűntek, elszántan küzdő sziluettek voltak
csupán az égbolt előtt, a két kilométernyire húzódó gerincen.
De hová tűnt Graff Orgyilkosa?
Ha a szakasz egyik mechjét máris kilőtték, akkor bizonyára a másik
három is súlyos sérüléseket szenvedett el, és bármelyik pillanatban
lerohanhatják őket. Tovább fokozta a Martalóc sebességét, miközben
felfelé vágtatott.
A háta mögött, az űrjárók közelében ismét fellángolt a harc.
A Marik pilótát Gordon Wilcoxnak hívták, és egy Sáskát irányított az
5. Marik Gárdaezred Prosser százados vezette Pörölycsapás századában.
Amikor megérkezett a parancs, hogy a Pörölycsapás induljon el
Durandelbe, neki ott kellett maradnia Helmdownban, vigyázni az
űrjárókra.
Wilcox viszonylag higgadtan fogadta a megbízatást. Fiatal volt még,
akárcsak a legtöbb mechharcos, és lelkesen várta az ellenséggel való
találkozást. Rövid pályafutása során azonban már több akcióban is részt
vett, és tisztában volt vele, hogy még egy olyan egyszerű feladat, mint a
lázadó civilek és egy maroknyi könnyű páncélos jármű elintézése is
könnyen valamelyik végtagjába, vagy akár az életébe kerülhet.
Különösen, ha a végtagjait és az életét is csupán egy húsztonnás Sáska
viszonylag törékeny páncélja védi.
A peremvonalon járőrözött, amikor megérkezett a hír. A Durandelbe
rendelt kilenc mechből csupán egy tért vissza. Az egyedüli túlélő
Langsdorf ezredes Csatapörölye volt. A többi nyolc mech mind a
könnyű géposztályba tartozott. Harcias neve ellenére a Pörölycsapás
századot eredetileg könnyű felderítőegységnek szánták, így az alakulat
legnehezebb mechje Prosser százados Karabélyosa volt. Azután
megérkezett Langsdorf – az ezredes nem a Pörölycsapáshoz tartozott,
hanem a 12. Fehér Szablyák nagyágyúja volt –, és összekavart mindent.
A századost visszaminősítették a tűztámogató szakasz vezetőjévé,
Nakamura Griffje pedig átkerült a felderítőszakaszhoz. Egyik lépésnek
sem volt semmi értelme, kivéve talán azt a döntést, hogy Gordon
Sáskája ott maradjon Helmdownban.
Langsdorf mechje tehát visszatért, és azt pusmogták, hogy a
Durandelben hátrahagyott nyolc mech már soha nem kerül elő.
Találgatások és sötét pletykák kaptak szárnyra, a katonai berkekben
megszokott, féligazságokból és kitalációkból álló híresztelések.
Állítólag ellenséges űrjárók landoltak Durandel mellett, és egy ezrednyi
renegát zsoldos semmisítette meg Gordon nyolc bajtársát.
Gordon szinte még fel sem foghatta ennek a személyes
katasztrófának a jelentőségét, máris új utasítás érkezett. Sáskájának
Fred Kilpatrick Darazsával és Hernando De Cruz Fullánkjával együtt
csatlakoznia kellett a 12. Fehér Szablyákhoz, hogy együtt induljanak a
durandeli lázadók ellen.
Egyre növekvő haraggal bár, de engedelmeskedett. A zavarás miatt
nem tudott beszélni Kilpatrickkel és Da Cruzzal, de biztos volt benne,
hogy azok ketten is hasonlóképpen éreznek. Nem mintha a rádión
keresztül akarta volna megbeszélni velük a történteket. A Wilcox
szívében tomboló érzések már-már a nyílt lázadás határát súrolták.
Amikor megközelítették a területet, Langsdorf Csatapörölyének
kézjeleivel helyezte el csapatait, és Gordon két társával együtt máris az
alakzat közepén találta magát, kétoldalt a 12-es Szablyák nehéz
mechjeivel. Vajon mi az ezredes terve? Nyilvánvaló volt, hogy a
renegát zsoldosok az előttük húzódó dombgerincen ásták be magukat.
Az ellenség ott várt rájuk. Lehet, hogy Langsdorf megpróbál
megszabadulni a Pörölycsapás század utolsó mechjeitől is? Egy mech
híján egy teljes századot alkottak, aztán nyolcukat rommá lőtték
Durandelben. Mindössze hárman maradtak, három könnyű mech, és
Langsdorf egyenesen az ellenséges centrumnak akarja küldeni őket,
ahol a legnagyobb ellenállás és a legerősebb tűz várja őket. Ez az ember
megőrült!
Gordon azután már túlságosan elfoglalt volt a gondolkodáshoz. A
domboldal ravaszul megásott és álcázott lövészárkok és bunkerek
hálózatának bizonyult. Bár egyetlen védelmi pont sem összpontosított
elég tűzerőt ahhoz, hogy komolyabban veszélyeztesse Sáskáját, a
veszély folyamatosan jelen volt, és a csata végtelen, a félelem és a
láthatatlan ellenfél, valamint az egyenetlen talaj, a rejtett gödrök és a
szemébe csorgó izzadság ellen vívott idegőrlő harccá vált. A Sáska bal
lábát megrongálta egy rakéta. A gépére tüzelő katonák végül kitörtek
fedezékükből, és visszavonultak a gerincre. Gordonból kitört
visszafojtott dühe, ujjai a géppuska irányítókarjára fonódtak. Nehéz
Sperry-browningjaival célba vette a menekülő zsoldosokat, és egy
hosszú, elégtételt nyújtó sorozattal lekaszálta őket. A gerincről egy
ellenséges géppuska felelt, és kénytelen volt lövésváltásba bocsátkozni
a tűzfészekkel.
Amikor harci kijelzőjén meglátta az ellenséges kommandóst, már
késő volt. Másodpercekkel azelőtt vette észre a gépe alól kiszaladó
zsoldost, mielőtt a robbanás letépte volna a Sáska lábfejét. Levette
neurosisakját, és kicserélte egy szabvány harci sisakra. A rövidnadrágba
és bakancsba öltözött Gordonnak a sötétített sisakrostély jelentette az
egyetlen védelmet, amely megóvta szemét a harcmezőn cikázó
lézersugaraktól. Meg akarta találni a kommandóst; gyilkolásra éhesen,
Rugan géppisztolyát markolva mászott ki a megbénított harci gépből.
Elméjének egy távoli szegletében észlelte, hogy a Langsdorffal
szembeni haragja hogyan alakult át az ellenség iránt érzett, mindent
elemésztő gyűlöletté. Nem Langsdorf ötlete volt, hogy a bajtársaik
halála miatt már egyébként is dühös katonákat az ellenséges védelem
centrumára küldje, miközben ő maga a nehéz mechekkel átkarolja őket?
Az űrjárók a gerinc másik oldalán várakoztak, a század orbitális
térképén Hasadék-völgyként jelölt helyen. Langsdorf mechjei bizonyára
már ott voltak, a renegátok űrjárói között harcolnak, és megkísérlik
elfoglalni a hajókat még a zsoldos főerő visszaérkezése előtt.
Pont egy pillanattal azelőtt vette észre az ellenséges kommandóst,
hogy Kilpatrick Darazsa két RHR-t küldött a lövészárokba. Felismerte a
férfi taktikai mellényét, sisakjának álcafestését. Ugyanaz az ember volt,
akit a monitoron is látott a Sáska megbénulása előtt.
Gordon reménykedett benne, hogy a renegát nem halt meg. A
géppisztollyal – vagy még inkább a puszta kezével – sokkal nagyobb
élvezet lett volna megölni őket, mint azokat a menekülő katonákat a
domboldalon. Haragjának most már semmi nem szabott korlátot,
őrjöngve harcolt az igazságtalanság ellen, ami elpusztította nyolc
bajtársát, és egy tűz alatt álló meredélyre száműzte őt, több fényévnyire
az otthonától.
Az otthon gondolata megindította előre. A Marikon várt rá anyja,
húga és Miranda nevű szeretője, akiket már három éve nem látott. Néha
annyira szeretett volna találkozni velük, hogy szinte érezte a vágyakozás
ízét. És most mégis itt volt, húsz fényévnyire tőlük, gyilkos renegátok
ellen harcolt egy érzéketlen, ostoba ezredes parancsnoksága alatt, aki
még a nevét sem tudta.
Könnycseppek csorogtak az arcán, miközben izzadó, reszkető
ujjaival megmarkolta a géppisztolyt, és elindult a domboldalon a
zsoldos mozdulatlanul fekvő teste felé.
– Te szarházi! – vicsorogta. – Mocskos fattyú... – A zsoldos nem
mozdult, arccal lefelé feküdt a fűben. Gordon már a vállához akarta
emelni a géppisztolyt, és készen állt rá, hogy a férfiba ürítse a
nyolcvanas tárat, de valami megtorpanásra késztette, és óvatosan tovább
közeledett.
A férfi taktikai mellénye a hátán darabokra szakadt, kilátszott alóla
véres és rongyos zubbonya. A bal vállán húzódó, szaggatott szélű
vágásból vér szivárgott. Gordon kinyújtotta a kezét, megfogta a férfi
jobb karját, és a hátára fordította a zsoldost. A renegát még élt, mellkasa
emelkedett és süllyedt, arcát pedig vér borította. Orrlyukaiból
vérbuborékok pattantak ki légzésének ütemére.
Gordon észre sem vette, mikor szállt el a dühe. Gyűlölete nem szűnt
meg, és még mindig ölni akart. A zsoldos véres maszkja azonban furcsa
módon célpontból emberi lénnyé alakította ellenfelét. Gordon a katona
nyakához nyúlt, hogy megtapintsa pulzusát.
A sötét szempár felpattant a megszáradt vér alatt, és a férfi jobb ökle
Gordon számára követhetetlen sebességgel lecsapott, gyilkosnak szánt
ütést mért a mechharcos nyakára. A zsoldos azonban gyenge volt, és
eléggé lelassult ahhoz, hogy csak Gordon sisakjának peremét találja el,
és hátrabillentse a Marik katonát.
Gordon talpon maradt, és megmarkolta Ruganját. Viszont kibillent
az egyensúlyából, és időbe került, hogy újra becélozza ellenfelét. A
vérmaszkos férfi olyan gyorsasággal, amit Gordon addig
elképzelhetetlennek tartott egy súlyosan sebesült embertől, felpattant a
földről, és kezében mintegy varázsütésre megjelent egy fekete pengéjű
harci kés. A zsoldos belépett Gordon fegyvere mellé, és lecsapott a
késsel. Gordon észre sem vette, hogy megsebesült, amíg meg nem
érezte a mellkasán csorgó melegséget. Meglepődve lenézett, és
megpróbált rájönni, miért vált hirtelen az egész világ vörössé.
A következő másodpercben már a földön feküdt a hátán, és vörös fák
között nézett fel a vörös égre.
– Légy átkozott, Langsdorf! – próbálta kinyögni, de a szavak nem
jöttek ki a száján. Aztán a vörös fokozatosan feketébe olvadt, és Gordon
meghalt.
Ramage százados egy fának támaszkodva tartotta meg magát, amíg
nadrágjába törölte kése pengéjét. Lüktető fájdalom áradt a hátán lévő
sebből. A golyóálló mellény valószínűleg megmentette az ökölnyi
méretű repesztől. Az anyag ugyan széthasadt, de sikerült oly mértékben
lelassítani a fémdarabot, hogy az csak felületi sérülést okozott a vállán,
és nem tépte le az egész karját. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem
fájt átkozottul.
Arcát merevnek és meggyötörtnek érezte. Az egyik RHR
robbanásának lökéshulláma elpattintott egy eret az orrában, és tudta,
hogy csak a bőrére száradt vért érzi. Pofásán festhetek, gondolta. Csoda,
hogy a Sáska pilótája nem menekült el üvöltve, amikor meglátott.
Az öntudat lassú, égető fejfájással tért vissza, amikor az ellenséges
katona a hátára fordította. Ramage kinyitotta a szemét, és egészen közel
az arcához megpillantotta a Sáska pilótájának rovarszemre emlékeztető
sisakját, valamint a bal kezében fogott Rugan géppisztolyt. Ramage
nem habozott, nem mérte fel sérüléseinek súlyosságát. Azonnal harcba
szállt, figyelmen kívül hagyta a vállába hasító éles fájdalmat, figyelmen
kívül hagyott minden mást, kivéve azt a szándékát, hogy minél
gyorsabban és halkabban végezzen ellenfelével. Az első csapás nem
bizonyult halálosnak; nehéz ütés volt, nagy figyelmet és gondos célzást
igényelt. Mivel a hátán feküdt, látását pedig saját vére akadályozta,
szinte lehetetlen feladatra vállalkozott. A vakszerencsének
köszönhetően azonban az ütés kibillentette a mechharcost az
egyensúlyából, és elegendő időt biztosított Ramage számára. Talpra
küzdötte magát, és bár a hátán lévő seb fehéren izzó
fájdalomhullámokat árasztott magából minden mozdulatára, előrántotta
a kését, belépett a katona tűzvonalán belülre, és elvágta a torkát.
Fájdalom borította el elméjét, és egy pillanatig azt hitte, el fog ájulni
a kíntól. Mozdulataival sikerült még jobban felszakítania a sebet. Érezte
a gerince mentén lecsurgó friss vérpatakot, és érezte a vér alatt minden
mozdulatára összedörzsölődő sebszéleket. A lélegzetvételkor a bal
oldalába szúró fájdalom arra utalt, hogy legalább egy bordája eltörött.
Hogy megszabadítsa elméjét a fájdalomtól és a kábultságtól,
körülnézett és megpróbálta felmérni a csata állását, valamint
megbecsülni saját túlélési esélyeit. A harc időközben tovább tombolt – a
füle ennyit azonnal elmondott neki, amikor magához tért. A keletre
húzódó dombgerinc végig lángban állt, egymást követték a detonációk.
A hangok alapján a Marik mechek feljutottak a tetőre, és harcba szálltak
a Légió felderítőszakaszával.
Amikor felismerte egy űrjáró gépágyújának mély hangú dübörgését,
Ramage tudta, hogy a Deimos és a Phobos még harcban állnak. Kiváló
célpontot nyújtottak ugyan a völgy keskeny csapdájában, de komoly
bajba kerülhetett bármelyik Marik mech, amelyik elég balszerencsés
volt ahhoz, hogy besétáljon a tűzvonalukba.
Újabb hangot különböztetett meg, egy 120 mm-es gépágyú tompa
ugatását. A fegyver ugyanúgy szólt, mint az űrhajók 120-asai, csak
sokkal lassabban, kimértebb tempóban tüzelt. Ramage már elég sokszor
hallotta ezt a fegyvert, hogy azonosítsa a Grayson Martalócának
törzsére rögzített gépágyút. A domb túloldaláról hallatszó robbanások
tudatták vele, hogy már az egész század harcol.
Ramage hangosan éljenzett volna, ha nem áll olyan közel az
ájuláshoz. Most már minden rendben lesz. Az ezredes időben visszaért!
A csata zűrzavarához most újabb zaj csatlakozott a másik irányból –
hajtóművek zúgása. A fának támaszkodva megfordult, és két alacsony
építésű, lassan mozgó lánctalpast pillantott meg a dombvonulat aljában.
Felismerte a modellt: módosított Packratek voltak, húsztonnás,
nyolckerekű harcjárművek, bonyolult kommunikációs antennával
felszerelve. Ezeken a járműveken nem volt semmiféle fegyver, de az
alacsony, lekerekített testbe zsúfolt ECM-berendezések megfelelő
használatával akár egy csatát is képesek voltak megfordítani.
Ramage tapasztalt szeme azonban felfedezte, hogy ezeket a
járműveket nem megfelelően használják. A Packrateket egymástól távol
kellett volna elhelyezni, a harcmező két ellentétes végében.
Ugyanolyan hatékonyan működhettek volna a következő nyugati
gerinc tetején, mint itt, a csatatér közvetlen közelében. Egyetlen kósza
csatamech vagy a harc hevében hátrahagyott katona is elegendő kárt
okozhatott a járművekben ahhoz, hogy abbahagyják a sugárzást, és a
taktikai frekvenciák ismét kitisztuljanak.
Ramage figyelmét újabb mozgás, és az aljnövényzet zörgése vonta
magára. Ezúttal több száz Marik gyalogos közeledett! Látott egy lassan
felfelé araszoló APC-t, és a délen terjengő füstfelhőben, valamint a fák
takarásában légpárnások vonultak magas hangon zúgó hajtóművel. A
Marik gyalogság a nyugati gerinc biztosítása után előrenyomult, és
magukkal hozták az ECM-járműveket is. Miért? A katonák komor
elszántsággal kapaszkodtak felfelé az emelkedőn. Lehetetlen, hogy az
ezredes mechjeivel akarjanak összeakaszkodni. Akkor talán... Ramage
gyalogosainak maradékára vadásznak?
Ramage jeges csomót érzett a gyomrában.
Vagy az űrjárókra?
A gyalogosok eddig nem vették észre. Tennie kellett valamit. De
mit?
Lehajolt, kifeszegette a Rugant a halott mechharcos ujjai közül, de
közben kis híján elájult. Egyetlen géppisztollyal nem állíthatott meg egy
egész hadsereget, de valamivel nagyobb biztonságban tudta magát,
amikor megérezte a hideg műanyag érintését a tenyerében. A Rugan 80
hüvely nélküli lőszert tudott kilőni, és a fegyver súlya alapján a tár még
tele lehetett, vagy legalábbis majdnem tele. Ramage a halott pilótára
vetett egyetlen pillantással meggyőződött róla, hogy az nem hozott
magával tartalék tárakat. Talán a használhatatlanná tett mechben talál
néhányat.
Ramage fájdalomtól ködös elméjében egy ötlet kezdett
körvonalazódni, ő pedig küszködve próbált belekapaszkodni. A Marik
pilóta Sáskája ugyanott volt, ahol hagyta, a nyugati domboldalon
kuporgott az aljnövényzetben. A Ramage által okozott sérülések miatt
biztos, hogy egy darabig nem megy sehová. A százados nagyon sokat
megtanult a csatamechek működéséről, mióta a Szürke Halál Légióban
szolgált.
A Sáska ennek ellenére még mindig hatékony fegyver maradt,
ráadásul a jobb lábától eltekintve teljesen sértetlen volt.
Egyik fájdalmas lépést a másik után téve elindult felfelé az
emelkedőn. A géppisztolyt használta támasztékként, így botladozott
fától fáig. Attól tartott, hogy ha elesik, képtelen lesz ismét felkelni.
Ramage jó barátságban állt Lori Kalmarral, ezért sokkal többet tudott
a Sáska működéséről, mint bármelyik másik csatamechéről. Először a
Trellwanon találkoztak, amikor csatlakoztak a szedett-vetett
alakulathoz, melyből később a Szürke Halál Légió kinőtte magát.
Lorinak Ramage és Grayson voltak az egyedüli társai, a többi katonától
teljesen elszigetelődött, mert azok még jóval az átállása után is
gyanakodva tekintettek rá. Minden technikai tudását összeszedve
harckész állapotba hozta Sáskáját még a Mennydörgés-hasadéknál
lezajlott végső, döntő ütközet előtt.
A Sáska a többi mechhez hasonlóan számítógépes védelemmel
rendelkezett, hogy illetéktelen személyek ne hozhassák működésbe a
gépet. Ám ezek a biztosítékok a legnehezebb mechek kivételével csak
abban az esetben kapcsolták ki a mech tűzvezérlő és mozgatórendszerét,
ha a gépet teljesen leállították. Nem valószínű, hogy a Marik pilóta ezt
megtette, mivel a mechet hosszú időbe került volna újraindítani, ezért
Ramage úgy vélte, az irányítórendszer és a fegyverek még aktívak.
Amikor közelebb ért a mozdulatlanul várakozó géphez, meghallotta a
hűtőventilátorok és az energiaátvivők zümmögését. A húsztonnás mech
működött, pilótafülkéjéből úgy lógott a lánclétra, ahogy a pilóta
otthagyta. Bár Ramage vállában lüktetett a fájdalom, egyik kezével
megragadta a létrát, lábát rátette az alsó fokra, de kis híján visszazuhant
a földre, amikor megpróbálta felhúzni magát.
Minden akaraterejét összeszedve újra próbálkozott. Mivel a Sáska
nem álló pozícióban volt, alig háromméteres magasságba kellett
felmásznia a törzsig. Miközben szédelegve, kínlódva, a fájdalommal
küszködve egyik fokot küzdötte le a másik után, Ramage háromszáznak
érezte azt a három métert.
Vagy inkább háromezernek.
Amikor lihegve, félig ájultan megállt pihenni, újra érezte a hátán
csorgó meleg patakot. Ramage azon töprengett, hogy ha a ruhája ilyen
ütemben ázik át, vajon mikor fogja elveszíteni az eszméletét a
vérveszteségtől.
Valahonnan tompa kiáltásokat hallott, valaki a Sáskáról mondott
valamit. Amikor megfordította a létrát és hátranézett a domb alja felé,
látta, hogy Marik katonák rohannak felé a tisztáson keresztül. Az
egyenruhájáról és golyóálló mellényéről felismerték, hogy nem közéjük
tartozik – nem beszélve a vérről és egyértelmű gyengeségéről. Egy golyó pattant le a páncélról a feje mellett, ami azonnal mozgásra
ösztökélte a századost. Folytatta a mászást, amíg el nem érte a fülke
peremét, és egyik kezét, majd lábát átvetve be nem lendült a kabinba.
Szerencséje volt, hogy a pilóta ezen a széles kijáraton távozott a gép
hátsó részén lévő szűkebb nyílás helyett. Azon keresztül biztosan nem
tudta volna bemanőverezni magát.
Most már nem mert megtorpanni, teljesíteni akarta feladatát, mielőtt
még elájulna. Egyre több lövedék csapódott a Sáska törzsének.
Leakasztotta a géppisztolyt a válláról, megcélozta vele a zaj és a
villanások forrásait, és eleresztett egy hosszú, szaggatott sorozatot. Bár
nem látta, hogy eltalált-e valamit, a futó alakok a domb aljában eltűntek,
vagyis a Marik katonák minden bizonnyal fedezékbe húzódtak. Ramage
belevetette magát a Sáska pilótaülésébe, és végignézett a műszerfalon.
A mech lábsérülése miatt meg sem mert próbálkozni a gép
megmozdításával. Arra sem vesztegette az időt, hogy elakassza a pilóta
neurosisakját az ülés melletti állványról. A sisakot csak akkor tudta
volna használni, ha előbb saját agyhullámaira hangolja, ráadásul a
szerkezet elsődleges rendeltetése az volt, hogy érzékszervi
visszacsatolást biztosítson a mech helyzetéről és egyensúlyi állapotáról.
Amit ő tervezett, ahhoz ilyesmire nem volt szükség.
A műszerfal ugyanolyan volt, mint Lori régi, sigurdi Sáskájában.
Megérintette az egyik irányítókart, és érezte a vibrációt, ahogy a
pilótafülke alá beépített torony élesen, 90 fokban jobbra fordul. Az
egyik kijelzőn megjelentek a félnehéz lézer célzórendszerének adatai.
Látta az óvatosan közelítő gyalogosokat. Mögöttük, a lejtő alján
fényesen világítottak a Packrat ECM-járművek; katonák sürgölődtek
körülöttük.
Ramage két gomb megnyomásával előhívta a célkijelölőt, és
feltöltötte a Martell félnehéz lézert. A zöld fény teljes töltést mutatott;
egy másik lámpa felvillanása azt jelezte, hogy a fegyver készen áll. A
tűzvezérlő komputer becélozta a közelebbi járművet. Ramage apró
módosítást végzett, a tankot védő vastag páncélról az Omni-D antennára
vezette a szálkeresztet.
Megvan! Tenyere lecsapott a jobb oldali irányítókar vörös gombjára.
A lézer működésbe lépett, a Sáska füstszínű harci kijelzőjén ragyogó
fénysugár jelent meg.
Fehér lángok nyelték el a páncélost. Ramage meg sem bizonyosodott
róla, hogy sikerült-e kritikus találatot elérnie, máris jobbra és felfelé
fordította a tornyot. A második harcjármű már mozgott, szűk fordulóval
próbált kikerülni a váratlan veszélyforrás tűzvonalából. Zöld lámpa
villant, és a százados keze ismét lecsapott. Találat!
Közben az első jármű is elindult. A törzs felső része megrongálódott,
de az antenna sértetlennek tűnt. Ramage újból korrigált, célzott és
tüzelt. Fémdarabok szakadtak le az antennáról, a jármű deformálódott
roncsként vonszolta maga után az érzékeny szerkezetet.
Ekkor valami nagy és nehéz csapódott a Sáska törzsének, a nyitott
zsilipajtón pedig füst ömlött a kabinba, de Ramage nem törődött vele.
Az utóbbi néhány perc erőfeszítéseinek következményei most a sötétség
és a rosszullét kavargó viharaként törtek rá. A fájdalom könyörületesen
alábbhagyott, de a szédülés magába nyelte és elragadta. Azon
morfondírozott, vajon sikerült-e eléggé megrongálnia a második Packrat
antennáját ahhoz, hogy megszüntesse az ellenséges ECM zavarást.
Ismét az irányítókarok után nyúlt, hogy kiderítse.
Ez az apró mozdulat azonban már túl sok volt számára. A véren és a
füstön, elhomályosuló szemén és a verejtékpatakokon keresztül
halványan látta saját kezeit... de azok nem engedelmeskedtek
parancsának. Aztán már nem is számított, mert már egyáltalán nem
látott semmit.
11
Grayson fülében megdöbbentő hirtelenséggel szűnt meg a zúgás. Egy
pillanatig az is eszébe jutott, hogy talán az ellenség valamilyen
trükkjéről van szó, vagy hogy a Marik parancsnok csak azért szüntette
be a zavarást, hogy megadásra szólítsa fel Graysonékat. Vagy talán ő
szeretné közölni a megadása feltételeit?
De nem, eddig egyik oldal sem szenvedett jelentős veszteségeket. A
Marik parancsnok ugyan visszavonta mechjeit a hajóktól nyugatra
húzódó gerincre, de az egység még mindig rendezetten mozgott, a harci
gépek pedig gyorsak és veszélyesek maradtak. Valószínűleg csak
taktikai visszavonulásról volt szó, kedvezőbb terepen, a hajók
lőtávolságán kívül akarták folytatni a harcot.
– Minden egységnek! – Kiáltott Grayson a rádióba a taktikai
kommunikációs frekvencián. – Minden egységnek! Hozzám igazodni!
Tűztámogató szakasz, gyülekező a két űrjáró között! Parancsnoki
szakasz, hozzám! – Frekvenciát váltott. – Phobos, Phobos! Ilse, hall
engem?
Ilse Martinez hangja szólalt meg a sisakban:
– Itt vagyunk, harcra készen, parancsnok!
– Mekkorák a sérülések? – Thurston most ellenőrzi. A Phobos elveszített néhány lézertornyot,
és páncélsérüléseket szenvedett, de még egyben van. Szükségük van
segítségre?
– Igen. Figyeljenek minden ellenséges adást! Nem tudom, miért
szüntették be a zavarást, de talán új parancsokat akarnak kiadni. Ha
bármi kódolatlant hallanak, azonnal értesítsenek!
– Értettem. Más?
– Fedezzék a hátunkat! Van gyalogságuk? – Kétszakasznyi kommandós. A hajók mellett őrködtek, és
behúzódtak, amikor eldurvultak a dolgok. Odaküldjem őket?
– Csak helyezze ki őket a hajó mellé, fedezzenek minket!
Meglátogatjuk a barátainkat a gerincen.
– Rúgjon beléjük a nevemben is parancsnok! Tudja, hogy hol...
Grayson egész teste remegett a harc izgalmától. Valamivel előtte és
fölötte egy Marik Íjász mozgott a fák között. A mechje alkarjaiba szerelt
fegyvereket öt fokkal feljebb emelte, és egyszerre nyitott tüzet mindkét
PPC-jével. Az Íjász megpördült, pocsék célzással kilőtt egy rajnyi nagy
hatótávolságú rakétát, majd gyorsan fedezéket keresett. A bal karján
tátongó sebből füst gomolygott, és összeégett vezetékek lógtak ki a
nyíláson.
Mi történhetett az ellenséges zavarással? Grayson végignézte a
frekvenciákat, és elkapott néhány üzenettöredéket a Marik egységek
között, ráadásul mindegyik kódolatlan volt. Úgy tűnt, a támadókat
ugyanannyira meglepte a fejlemény, mint Graysont. De akkor mi lehet
az oka... valamilyen mechanikai probléma?
Mozgásérzékelője felsípolt. Grayson megfordította a Martalócot,
szembefordult az alig ötvenméternyire balra, valamivel feljebb
előbukkanó új fenyegetéssel. Készenlétbe helyezte a mech fegyvereit, és
már majdnem megnyomta a kioldógombokat, amikor rájött, hogy Graff
Orgyilkosát látja a célkeresztben.
– Ne lőjön, ezredes! Hála istennek, hogy ideértek!
– Graff! – Grayson hangján gyanakvás érződött. Ha Graff
elsündörgött a felderítőszakasz mellől... – Mi az ördögöt keres maga
idelent?
– Felrobbant a hűtőtömítésem, ezredes. Nem tudom, hogy találatot
kaptam-e, vagy csak egy nagyobb meghibásodásról van szó, de az egész
műszerfalam olyan vörösen villog, hogy el sem hinné! A hadnagy azt
mondta, térjek vissza a Phobosra, ahol a techek gyorsan helyrehozzák.
– Rendben. – Grayson intett a mech egyik karjával. – Siessen, aztán
térjen vissza az egységéhez. Szükségünk van magára.
– Igenis, uram! – Az Orgyilkos porfelhőt és letört ágakat húzva maga
után elindult a lejtőn, a Martalóc mellett elhaladva célba vette a Phobos
ezüstös kupoláját, amely néhány kilométerrel távolabb jól látszott a
völgyben álló fák teteje felett.
Grayson Martalóca folytatta a kapaszkodást. Saját hőkijelzői is
vörösen villogtak, ahogy a hűtőegységek megpróbálták elvezetni a
Rozsomákkal és a Centurióval vívott rövid harc közben felgyülemlett
hőfelesleget. Mióta két órával korábban megkezdték az erőltetett
menetet Durandelből, szinte folyamatosan maximális teljesítményen
működtette a mechet. A hőszint visszaesett a biztonságos zónába, de
tudta, hogy a későbbiekben ez is egy újabb apró problémát fog jelenteni,
ami miatt aggódnia kell.
Most azonban sokkal jobban aggasztotta felderítőszakaszának sorsa.
A három könnyű mechet a földhöz szögezték a gerincen, a mechek a
sziklák és a nagyobb kövek fedezékében lapultak, hogy jobban védve
legyenek, és onnan próbálták tűz alatt tartani a közeledő ellenséges
erőket.
– Roget hadnagy! – szólt bele a torokmikrofonba. – Mi a helyzet?
– Ezredes! Örülök, hogy látom! – Francine Roget fáradtnak tűnt, is
kis híján elcsuklott a hangja a kimerültségtől, amikor gyors
helyzetjelentést adott a felderítőszakasz állapotáról. Párduca komoly
találatot kapott a törzs elülső részén, a bal lábán és a jobb karján, de
még megfelelően működött. A rakétatűz megsemmisítette Vandergriff
Kommandósának RHR-indítóját, ami jelentős belső sérüléseket is
okozott, de a karra szerelt lézer és a másik RHR még üzemelt. Egy
Marik Íjász ellőtte Sylvia Trevor Darazsának bal lábát, és vele együtt az
RHR-2-est. Roget azonban segített neki megfelelő pozícióba húzódni,
ahonnan Trevor folytatni tudta a harcot a könnyű mech félnehéz
lézerével.
– És mi van az ellenséggel? – Grayson közelebb húzódott a
Martalóccal, hogy jobb rálátása nyíljon a lenti terepre. A domb aljában
kilőtt járművek füstölögtek, és egy lerobbant Sáska mozdulatlan alakját
is ki tudta venni.
– Eddig legalább négy támadást indítottak, ezredes, kizárólag könnyű
gépekkel. Azt hiszem, korábban kilőttünk egy Fullánkost. – Roget
Párducának karja északnyugat felé mutatott, és Grayson megpillantotta
a fák között fekvő ezüstös gépet. – Az Íjász hátulról lepett meg minket,
de azt hiszem, sikerült elijesztenie. Erős tüzet kaptunk minden irányból.
– A parancsnoki szakasz másik része már közeledik, próbálják nem
kilőni őket! – mondta Grayson. – Találkoztam Graff-fal, azt mondta,
maga engedélyezte a visszavonulását, hogy kijavíthassa a hibát. Ő is itt
lesz, amint végzett a szereléssel.
– Miféle hibát? – kérdezte a nő jeges hangon, jól hallható
feszültséggel.
– Tessék? Azt mondta, magától kapott engedélyt.
– A gyáva féreg! Az első hullám támadása előtt eltűnt, mintha
láthatatlanná vált volna a mechje! Majd adok én neki hibát, ha
legközelebb találkozunk!
Grayson ereiben meghűlt a vér. Tehát Graff elfutott a csatából,
hagyta, hogy bajtársai a gerincen szembenézzenek a túlerővel,
miközben ő a másik oldalon mentette az irháját a fák között. A
haditörvény szerint ezért agyon lehetett lőni bárkit, ha a hadbíróság előtt
sikerül rábizonyítani a vétséget. Most azonban nem volt idő ezzel
foglalkozni.
– Szép munkát végeztek, Francine. Sikerült tartaniuk a centrumot
elég ideig, hogy az űrjárók megmeneküljenek.
– Van még valami, százados. – Még mindig feszültnek tűnt, mintha
pusztán az akaraterejével tartaná egyben magát. – Azt hiszem,
gyalogságot küldenek fel.
– Hol?
– Nemrég járműveket láttunk közeledni. A gyalogságunk kilőtte azt a
Sáskát... úgy tűnik, a mieinknek sikerült elfoglalniuk, mert mintha tüzet
nyitott volna a völgyben mozgó járművekre. Ez néhány perccel ezelőtt
volt, akkor szűnt meg a zavarás.
– Maga szerint azok voltak a zavarójárművek?
– Nehéz innen megállapítani, de szerintem igen. De azokon kívül is
láttunk gyalogsági egységeket mozogni a fák között, APC-kkel,
légpárnásokkal, könnyű páncélosokkal. Valószínűleg a gerincet akarták
megszállni, amikor a Sáska tűz alá vette őket.
– Van hír azóta a Sáskáról?
– Néhány perccel ezelőtt több találatot is kapott, azóta nem mozdul.
A fenébe! Bárki is fordította a könnyű mechet a Marik ECM
járművek ellen, valószínűleg megmentette vele a Légiót, miközben
Graff megfutamodott.
– Rendben, tartsák a pozíciójukat! Felküldök egy mechet, hogy
segítsen Trevor Darazsának, de előbb meg kell bizonyosodnunk róla,
hogy az ellenség visszavonult.
– Igenis, uram. És... uram.
– Igen?
– Jó, hogy visszatért.
Harris Graff Orgyilkosa a Phobos fő mechhangárjának bejárata mellé
húzódott. Leadta az azonosítóját, amire rögtön megérkezett az egyik
fedélzeti tiszt válasza.
– Graff? Mit akar?
– Súlyos meghibásodás, hadnagy. A hűtőtömítésem elszállt,
mindenhol ömlik belőlem a lé. A hadnagyom azt mondta, jöjjek vissza,
hogy a techek befoltozhassanak.
– Álljon félre, nyitjuk az ajtót,
A masszív hangárajtó fémes csikorgással kinyílt, és kinyújtott
nyelvként egy acélrámpa ereszkedett a földre. Techek gyülekeztek a
fedélzeten, kíváncsian szemlélték a magányos Orgyilkost.
Graff elindult felfelé a rámpán.
Janice Taylor a bokrok között kuporgott alig kétszáz méternyire a
Phobostól, és figyelte a rámpán felkapaszkodó Orgyilkost, majd
megfordult, hogy tovább fürkéssze az erdőt. A nő a Kuriták egyik
határvilágán, a Verthandin született és nevelkedett. A Verthandi híres
Regisi Egyetemén tanított történészprofesszorként, és tanúja volt a
bolygó Kurita hűbérurai elleni véres felkelésnek. A bolygókormányzat
megpróbálta helyreállítani a rendet, és ennek részeként őt, valamint
ötven másik női foglyot láncra verve, Kurita csata–mechek felügyelete
alatt útnak indították a városból. A célállomás egy ismeretlen világ volt,
ahol kétségkívül örömlányként kellett volna szolgálniuk a Szövetséget.
A foglyokat Grayson Carlyle és az emberei mentették meg. Attól a
naptól kezdve Janice Taylor Ramage őrmester különleges egységének
tagjává vált, és részt vett az utolsó, nagy csatában, amikor
felszabadították a Verthandit a Kurita fennhatóság alól. Miután sikerült
kivívniuk a győzelmet és a függetlenséget, úgy döntött, követi a Szürke
Halál Légiót a csillagok közé.
Janice azóta is csodálkozott a döntésén. Először azért határozott a
harc mellett, mert szerette a világot, és hajlandó lett volna az életét
áldozni azért, hogy felszabadítsa szülőbolygóját az olyan szörnyetegek
uralma alól, mint Nagumo tábornok. Szerette a világot, szerette a népét,
és e miatt a szeretet miatt gondolkodott el gyakran azon, hogy miért is
hagyta ott őket.
Most már sejtette, bár egy teljes év kellett hozzá, hogy rájöjjön. A
Verthandi szabadságát csak barátok és szerettek sokaságának, valamint
ismeretlen verthandik ezreinek élete árán sikerül kivívniuk, akikkel
összefogtak a küzdelemben, és megfizették a függetlenség végső,
legmagasabb árát. Természetesen egy magányos lázadó világ nem is
reménykedhetett benne, hogy sikerül ellenállni a Drakónis Szövetség
fegyveres erejének. A győzelem akkor következett el, amikor a Steiner-
ház a lázadók regisi győzelmében felfedezte, hogy az mekkora politikai
diadalmat jelenthet a Lyrán Nemzetközösség számára anélkül, hogy
egyetlen puskát is el kéne sütniük. A Verthandi függetlensége tehát
csupán papíron létezett – ez volt a Steiner- és a Kurita-házak közötti
szerződések és egyezkedések végeredménye.
Janice történészként pontosan tudta, mennyire törékeny ez a
függetlenség. A szülőbolygóján töltött utolsó napokban szomorúan
figyelte, miként válik az újonnan kivívott szabadság a Steinerek, a
Kuriták és a Verthandi új kormánya közötti háromoldalú tárgyalások
alkualapjává.
A mindössze néhány napos szabadságban voltak emberek, akik a
profit és a célszerűség nevében hajlandóak voltak elcserélni a vérrel
kivívott függetlenséget.
Ez volt az ok, amiért végül távozott. Janice szerette az otthonát és a
népét, de képtelen volt végignézni, ahogy honfitársai kapzsiságból áruba
bocsátják a diadalukat.
A Szürke Halál Légióban rátalált új otthonára. Egy ideig azt hitte,
szerelmes a Légió fiatal parancsnokába, Graysonba. Némi keserű belső
fájdalommal vette tudomásul, hogy Graysont erős és elszakíthatatlan
kötelék fűzi az egység parancsnokhelyetteséhez, Lori Kalmarhoz. Végül
azonban Lori közeli barátjává és bizalmasává vált ahelyett, hogy
rivalizálásba kezdett volna vele.
Janice tudta, hogy még mindig szereti Grayson Carlyle-t, csak talán
egy kicsit másképpen. Talán ez az, amiért képtelen volt távozni.
Halk neszt hallott, és felemelt TK rohampuskával megperdült.
Emberek osontak át a fák között, az ő egysége pedig azt az utasítást
kapta, hogy biztosítsák a két űrugró körüli peremvonalat, és megállítsák
a hívatlan betolakodókat. Valaki alig néhány tucat méternyire tőle
megpróbált áthatolni az aljnövényzeten.
– Állj! – kiáltotta. – Azonosítsa...
Ám ennél tovább nem jutott. Géppisztolysorozat tépett a bokrok
közé, a golyók Janice feje felett süvítettek el. A Ramage százados
kiképzése során belénevelt gyakorlattal és reflexekkel a földre vetette
magát, és gyorsan jobbra gurult. Azonnal térdre emelkedett,
megeresztett egy rövid sorozatot támadói felé, aztán ismét lelapult és
tovább mozgott. Valami puffant a bal oldalán, ahol néhány
másodperccel korábban feküdt. Balra gurult és megpróbált eggyé válni a
talajjal. A gránát robbanása után csengett a füle, a repeszek pedig
leborotválták a hosszú fűszálak tetejét, de Janice sértetlen maradt. Az
aljnövényzetben folyamatosan tüzelő, testpáncélt viselő katonák
közeledtek rohanva.
Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a katonák páncéljának jobb oldalán
lévő sas címert. Gyors hármas és négyes sorozatokat adott le
ellenfeleire. Két katona a földre zuhant, egy harmadik pedig hosszú,
pásztázó sorozattal felelt, amely magasan Janice feje felett csapódott az
ágak közé. A nő őt is leszedte, de újabb Marik katonák rohamoztak a
fák közül. Már legalább tucatnyian voltak közte és a Phobos között.
Janice működésbe hozta a Phobos taktikai frekvenciájára hangolt
adóvevőjét.
– Phobos, Phobos! Itt az ötös peremvonal! Gyalogosok közelítenek a
mechhangár ajtaja felé!
Nem érkezett válasz, de a nyitott hangárajtóból valaki tüzet nyitott. A
támadók viszonozták a tüzet, és a bejáraton egy emberi alak bucskázott
ki a rámpára. Janice meghallotta az ajtó csukódását jelző fémes
csikorgást.
A hangárból robbanás hallatszott, melyet újabb detonációk követtek.
A még mindig nyitott zsilipajtón dőlni kezdett a füst. Janice egyre
növekvő félelemmel figyelte, ahogy a Marik gyalogosok átszáguldanak
a nyílt terepen, felrohannak a rámpán, és bevetik magukat a zsilipen.
Még több Marik katona követte őket. Janice tüzet nyitott, de a
támadók ügyet sem vetettek rá, annyira lekötötte őket elsődleges
célpontjuk – a zsoldosok űrjárója. Szakaszának többi tagja is
folyamatosan tüzelt a közeli rejtekhelyekről; leszedtek nyolc... tíz...
tizenöt Marik gyalogost, de még többen érkeztek.
Aztán hosszú ideig nem volt több célpont.
Majd visszatértek a Marik csatamechek – a nagy, sérült
Mennydörgés, a rommá lőtt alkarú Íjász, valamint egy sántikáló Párduc,
melyet mintha egy hatalmas konzervnyitóval bontottak volna fel. Tüzet
nyitottak, de nem az űrjáróra, hanem a bokrok között rejtőző légiós
katonákra. Janice látta, hogy alig húszméternyire tőle Vince Hall-lal egy
lézersorozat végez. Egyre több helyen gyulladt fel az aljnövényzet, és
egy idő után úgy döntött, elérkezett a visszavonulás ideje.
Az alig fél kilométernyire álló Deimos felől semmiféle reakció nem
érkezett, de döbbenten látta, hogy a Phobos összes fegyvere észak felé
irányul.
A Phobos becélozta a Deimost, és ha még nem is nyitott tüzet,
valószínűleg már folyt az alkudozás. Janice tudta, mit jelentenek a
tárgyalások, amikor egy világ szabadsága a tét. Nem akarta megtudni
ennek az alkunak a kimenetelét, legalábbis nem ilyen közelről.
Csatlakozott a Szürke Halál Légió különleges alakulatának többi
tagjához, és együtt vonultak vissza a keleti erdőbe.
Mögötte kinyílt a Phobos egyik magasabban lévő zsilipajtaja, és
kitoltak rajta egy rádióantennához rögzített zászlót. Az űrjáró
árnyékában, a csatamechek között haladó páncélos gyalogosok
irányából éljenzés hallatszott.
A Marik sas volt az. A Phobost elfoglalták.
12
Thurston hadnagy hangja egyértelműen árulkodott a tisztre nehezedő
teherről és feszültségről.
– Ezredes, meg kell tennem, amit mondanak. Kénytelen vagyok!
Grayson lehunyta a szemét, és hátradőlt a Martalóc pilótaszékében.
Nem rá vallott, hogy harc nélkül elfogadjon egy ilyen döntést, mégis
úgy tűnt, hogy nincs más választása. De képtelen volt rávenni magát,
hogy kimondja a szavakat: Rajta, hadnagy. Tegye, amit jónak lát...
– Nem, Thurston! Ha megteszi, mindannyiunkat halálra ítél!
Megparancsolom, hogy utasítsa vissza a feltételeket! Öt percen belül ott
vagyunk, hogy támogatást nyújtsunk.
– Nem, uram, nem tehetem. Hát nem érti?
– A gyáva féreg! – Hallotta Grayson a taktikai frekvencián. Talán
Delmar Clay hangja lehetett, de nem volt benne biztos.
– Nem gyáva – szólalt meg egy új hang a rádióban –, csupán józan
ésszel gondolkodik.
– Mi...? Ki volt ez?
– Harris Graff százados, a 5. Marik gárdától. – Graff...
– Természetesen nem ez a valódi nevem.
– Rendben, Graff... vagy akárhogy is hívják. Mit akar?
– Már megszereztem, amit akarok, ezredes. Elfoglaltam a hajóit... a
terveknek megfelelően. Ha most azonnal megadja magát, szólok néhány
jó szót az érdekében a feljebbvalóimnál.
Graysont elöntötte a harag.
– Megszerezte a Phobost, Graff, de a Deimost még nem. És ha
odaérünk, kiássuk magát...
– Semmi ilyesmit nem fognak tenni, ezredes. Mint azt már
kifejtettem Thurston hadnagynak, a hajóját egy kicsit... megbütyköltük.
Semmi súlyos vagy feltűnő, de egy kódolt rádiójellel leolvadást
idézhetünk elő a Deimos fúziós hajtóművében. Semmi robbanás vagy
hasonló ricsaj, de elegendő hő fog termelődni ahhoz, hogy az egész hajó
alaktalan fémkupaccá olvadjon.
Grayson a rosszulléttel küszködve hallgatta. A modern hadviselés
egyezményei tiltották a technológia elpusztítását, és a legtöbb harcos
tartotta is magát a szabályokhoz. Időről időre rajtaütöttek az ellenség
ipari vagy gyárkomplexumain, de a létesítményeket minden esetben
megpróbálták sértetlenül elfoglalni. Egy üzemet, gyárközpontot, űrjárót
bármikor elfoglalhatott az ellenség, de mindig megvolt rá az esély, hogy
később sikerül visszaszerezni. A legtöbb 31. századi harcos közönséges
barbárnak tekintette azokat a katonákat, akik szándékosan elpusztítottak
egy olyan értékes szerkezetet, mint például egy űrjáró. Ahogy egyre
nőttek a háborús veszteségek, mind kevesebb olyan technikus akadt, aki
értett egy automatizált csatamechüzem fúziós reaktorának
újjáépítéséhez vagy akár javításához. Grayson nem tartozott Blake
Útjának misztikus, babonás elméjű követői közé, de a gondolat, hogy
valaki egyetlen gombnyomással ócskavassá változtasson egy
évszázados korú űrjárót, borzongással töltötte el.
– Akkor engedje el a legénységet!
– Ezredes, hadd emlékeztessem arra, hogy ön egyáltalán nincs
tárgyalási pozícióban! Azok az emberek hadifogolynak minősülnek.
Jelenleg biztonságban vannak, és a tárgyalásukig biztonságban is
maradnak.
– Tárgyalás! Miféle tárgyalás, az isten szerelmére? Maga... maga azt
mondja, az 5. Marik gárdához tartozik. Janos Mariknak dolgozunk, a
fenébe is! Janos Marikhoz köt a szerződésünk!
– Esetleg idejöhetne, hogy megbeszéljük. Olyan információk vannak
a birtokomban, amelyeket esetleg... érdekesnek találna. Szépen
átbeszéljük, és talán találunk valamilyen kiutat ebből a helyzetből.
Lehet, hogy csak valamiféle félreértésről van szó.
Grayson becsukta a szemét, hirtelen rettenetes fáradtságot érzett.
Eszébe sem volt besétálni Graff csapdájába. A Marik erők a hadjárat
során végig ügyeskedtek és ravaszkodtak, és Grayson csak addig
reménykedhetett a szabadságban, amíg a Phoboson kívül marad. Ha
egyáltalán túléli ezt az egészet.
– Szó sem lehet róla, Graff. Mondja el rádión!
– Nem hiszem, hogy lenne miről tárgyalnunk a továbbiakban,
ezredes. Thurston hadnagy azonban át fogja adni nekem a Deimost,
különben leolvasztom róla a hajóját. Kiadná neki az utasítást, ezredes?
Vagy esetleg közvetlenül én forduljak hozzá?
– Kiadom, a pokolba is! – Grayson hangját alig lehetett hallani. –
Kiadom a parancsot.
Ezután következett a fegyverszünet, melyet Grayson és Langsdorf
ezredes, a Marik parancsnok beszélt meg rádión keresztül. A modern
hadviselésben gyakoriak voltak az ilyen formális fegyverszünetek.
Sűrűn megtörtént, hogy egy elhúzódó csatában a parancsnokok
tűzszünetben állapodtak meg, amíg a két fél begyűjti a sérült mecheket,
a sebesült vagy halott pilótákat, és engedélyezi az egyes katonáknak és
techeknek, hogy üzleteket kössenek egymással a harcmezőn.
Megtörtént, hogy egy mechharcos egy kiló ritka kávéért vagy dohányért
kalibráló készletet vagy szerelőkulcsot szerzett valamelyik ellenséges
techtől, vagy kilences hajlított csövet cserélt működő kávéfőzőre. Az
ilyen csereberéket mindegyik egységparancsnok rossz szemmel nézte,
de gátat szabni neki nem lehetett.
Grayson emberei arra használták fel az időt, hogy átfésüljék az erdőt
sebesültek után, és összegyűjtsék Ramage gyalogosszázadának
maradványait. Amikor a nyugati gerinc mögött áttörték a frontvonalat, a
légiós gyalogosok megpróbáltak új állásokat kialakítani a dombtetőn,
majd az ellenséges mechek közeledtére szétszóródtak kelet felé. Azóta a
völgy erdeiben rejtőzködtek. Akiknek volt rádiójuk, azok kapcsolatba
tudtak lépni a mechekkel és hamar előkerültek, de a csellengőket hosszú
időbe került begyűjteni.
Grayson elküldött egy osztagot a nyugati gerinc túloldalára, hogy
hozzák vissza az ismeretlen katonát, aki a Marik ECM járművek ellen
fordította a Sáska fegyverét. Amikor megtudta, hogy az „ismeretlen
katona" nem más, mint Ramage százados, már meg sem lepődött.
Ramage súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen volt, és hatalmas
vérveszteséget szenvedett. A legközelebbi orvos Dr. Morrison volt a
Phobos fedélzetén, de Graff még őt sem volt hajlandó elengedni. Az
elsősegélynyújtásban gyakorlott katonák kitisztították és bekötözték
Ramage sebeit, de senki nem merte megtippelni, mekkora esélye lehet a
trellwaninak a felépülésre.
A Marik katonák csendben fésülték át az erdőt és a domboldalakat,
összegyűjtötték sebesültjeiket és hátrahagyott felszerelésüket. Egy
csapatnyi tech sietve dolgozni kezdett a két kilőtt ECM Packraten, egy
másik egység pedig azonnal megszállta a. Sáskát, amint Ramage testét
kiemelték belőle. Néhány Marik katona felügyelete alatt megpróbálták
rendbe hozni a mech súlyosan sérült jobb lábát.
Grayson a. Martalóc lábfejének és lábszárának dőlve levegőzött. A
Helm napja elég alacsonyan állt ahhoz, hogy az egész völgyre árnyék
boruljon, bár az ég még világos volt, és napnyugtáig még órák voltak
hátra. Delmar Clay lépett oda hozzá.
– Ezredes? – Halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy valaki
meghallhatja. – Nagyon rossz előérzetem van.
– Valóban, Del? – Grayson is érezte. Valami itt nem stimmelt... de
mi?
– Nézze... ön is tudja, hogy egy fegyverszünet alatt a katonák
általában üzletelnek egymással. Dohány, rágógumi, cserealkatrészek,
ilyesmi.
Grayson bólintott.
– Ha nincs mivel üzletelni, akkor híreket cserélnek. Tudja, ezredes,
az egész világegyetemben a katonák szomjaznak leginkább a hírekre.
Mindig tudni akarják, mit csinálnak mások... Ki a parancsok? Mi
történik az Atreuson? Milyen büntetéseket alkalmaznak a másik
egységben? Ilyesmik.
Grayson kifújta a levegőt. Ez az!
– Itt viszont nincs semmi. Odamentem két mechharcosukhoz és öt
gyalogosukhoz. Egyik sem volt hajlandó beszélni velem. Levegőnek
néztek, mintha ott sem lettem volna. A távolabb állók... és a tisztek
folyamatosan szemmel tartottak, és láttam, hogy megremeg az ujjuk a
ravaszon. De akikhez beszéltem, azok szóra sem méltattak.
– Igaza van, Gray. – Lori közeledett hátulról, Janice Taylor
kíséretében. Janice arca kimerültnek tűnt a zöld és szürke álcafesték
alatt. – Janice most jött át a vonalaikon. Azt mondta, simán átengedték,
de elmaradt a szokásos kötekedés és tréfálkozás, ami a formális
fegyverszünetek jellemezője.
– Ijesztő volt, ezredes – tette hozzá Janice. – Tudja, egy
fegyverszünet alkalmával a Liao katonák egyenesen randira hívtak...
megkértek, hogy készítsek nekik reggelit... meg fejezzem be a
katonáskodást, és legyek háziasszony... de ezek az emberek odakint úgy
viselkedtek, mintha... zombik lennénk, vagy ilyesmi!
– Azt hiszem, rátapintottak a lényegre – bólintott Grayson. – Úgy
viselkednek velünk, mint... – Az ezredes szeme elkerekedett, ahogy
rádöbbent az igazságra. – Istenem, mint a törvényenkívüliekkel!
Bár a civilizált hadviselés követett bizonyos szabályokat, melyek
betartására mindkét oldalról szigorúan felügyeltek, mindig voltak
olyanok, akik nem engedelmeskedtek a háborús egyezményeknek. A
Periférián túli félbarbár banditák, a rabló- és kalózkirályok, akik
világokat fosztottak ki vízért, transzurán elemekért vagy
gépalkatrészekért, időnként egy-egy renegát zsoldos, aki hálátlan
munkaadóján állt bosszút, vagy megsemmisítette egy ellensége
űrugróját... Ezeket az embereket a törvényenkívüliek meglehetősen
nehezen körülhatárolható csoportjába sorolták. A civilizált népek nem
közösködtek az ilyen vademberekkel. Sőt, a civilizált hadviselést
folytató seregek mindenhol szabad prédának tekintették őket. A
„civilizált" hadviselés szabályait, beleértve a formális tűzszünetet és a
tisztességes elbánást a tárgyalások során, nem alkalmazták velük
szemben.
– Törvényen kívüliek – suttogta Janice. – Istenem, nem csoda, hogy
nem foglalkoznak velünk!
– Ennél még lehet rosszabb is – fűzte hozzá Delmar. – Mi van, ha
úgy döntenek, hogy egyoldalúan felrúgják a tűzszünetet?
– Éppen ezen gondolkodom – felelte Grayson. – Rendben, Janice,
menjen vissza az egység gyülekezési körletébe, és mondjon el mindent
a jelenlegi parancsnoknak!
– Dulaney hadnagy.
– Rendben. Mondja el neki, hogy a Marikok törvényen kívülinek
tekintenek minket, és készüljenek fel egy meglepetésszerű támadásra! A
pokolba, készüljenek fel bármire! Valaki folyamatosan figyelje a
taktikai kommunikációs frekvenciát, és jelöljön ki hordágyvivőket a
sebesültek számára! Készen kell állnunk az elszállításukra. A járművek
nagy részét mostanára már biztosan összegyűjtöttük. Mondja meg
Dulaney-nek, hogy a sebesültek elsőbbséget élveznek!
– Igenis, uram!
– Lori, Del... ugyanez az eljárás. Össze kell gyűjteni a
mechharcosokat. Feltűnés nélkül menjenek vissza a gépeikhez, és
álljanak készen az indulásra! Eh... a legjobb lesz, ha a fele máris
készenlétbe áll. Legyen, mondjuk, a tűztámogató szakasz. A
parancsnoki szakasz tagjai kint maradnak, mintha mi sem történt volna,
de készen állunk a gyors indulásra. A felderítőszakasz még fent van a
dombon?
– Igen, Trevor Darazsán dolgoznak – felelte Clay. – Megpróbálják
összefoltozni a lábát.
– Lehet, hogy el kell hagynia a gépet. Valaki sétáljon – ismétlem,
sétáljon! – fel oda, és tájékoztassa őket! Ne rádión, azt figyelhetik.
Rendben? Mozgás!
A trió beleveszett a sötétedő árnyakba, egyedül hagyva Graysont.
Bár ő is tagja volt a Légió parancsnoki szakaszának, úgy döntött, mégis
felmászik a Martalóc pilótafülkéjébe, mert onnan a rádiófrekvenciák
szélesebb skáláját figyelheti, mint a kis fejhallgatón keresztül.
A frekvenciák azonban üresek voltak, és ez még nagyobb
aggodalommal töltötte el. Mintha a Marik erők már kidolgozták volna a
tervüket, és csak a jelre várnának, hogy megkezdhessék a támadást.
A jel alig tíz perc múlva érkezett, amikor fehér jelzőrakéta röppent
magasan a Phobos fölé. Abban a pillanatban géppuskatűz csattant fel az
erdőben, lekaszálva a légiós gyalogosokat, akik a völgyben kifeszített
pokrócokon cipelték a tábor felé sebesült bajtársaikat. Egy
másodperccel később a Marik csatamechek is tüzet nyitottak. Gyors
egymásutánban lézernyalábok suhantak Grayson Martalóca felé. Az
ezredes habozás nélkül viszonozta a tüzet, PPC-sugarak csapódtak a
tüzelést megkezdő Íjászba. A távolság csaknem háromszáz méter volt,
túlságosan nagy a félnehéz lézerek célbefogója számára. Grayson nehéz
PPC-i azonban két találatot is elértek, a részecskesugarak belevájtak a
Marik mech páncéljába.
Észrevette, hogy Graff Orgyilkosát sehol sem látja. Valószínűleg a
Phobos fedélzetén maradt, gondolta. Nem meri megmutatni magát
idekint!
– Ezredes! – hasított bele Francine Roget hangja a taktikai frekvencia
csendjébe. – Ezredes, megleptek minket! Öt nehéz mech a domb
nyugati oldalán, gyorsan közelednek!
A fenébe! Nem volt idejük figyelőszolgálatot szervezni a Marik
gépek szemmel tartására. Túl nagy volt a völgy, és túlságosan erdős. Öt
mech észrevétlenül elsurrant, hogy meglephessék Francine megtépázott
felderítőszakaszát.
– Úton vagyok, Francine!
– Ezredes, mi történik itt? Megszegik a tűzszünetet!
– Hadnagy... a futár nem értesítette? Mostanra már oda kellett volna
érnie!
– Nem uram, nem jött senki. Minden olyan csendes volt...
Túlságosan is csendes. Az az átkozott csend! A Marik katonák
észrevették és lelőtték volna a domboldalon felkaptató futárt? Ez lett
volna a jel a támadásra, miután rájöttek, hogy a Légió gyanút fogott?
Grayson úgy vélte, ezt már sosem tudják meg. Ám az üzenet
elmaradása jelen pillanatban a felderítőszakasz puszta létét
veszélyeztette. Egy mech hiányzott, egy mozgásképtelenné vált.
Ráadásul mindhárom megmaradt gép súlyos sérüléseket szenvedett a
korábbi harcokban, így a felderítőszakasz jelentette századának
leggyengébb láncszemét. És pont ők nem kapták meg a hírt, hogy a
Marik erők meglepetésszerű támadásra készülődnek!
Szélesre nyitotta Martalócának energiaregulátorát, és hosszú
elnyújtott léptű ügetésbe kezdett a hetvenöt tonnás gépezettel. Észak
felől rakétákkal lőttek rá, a háta mögött bekövetkező robbanások
sziklákkal és fémdarabokkal szórták meg mechjének felsőtestét. Nem
felelt a támadásra, inkább a masszív mech lépéseire koncentrált, ahogy
nekivágott az emelkedőnek.
Az alkonyatban vakító villanások követték egymást a gerincen. Látta
Roget Párducának körvonalát, amint egyik lövést a másik után adja le
részecskeágyújából a domb túloldalán közeledő láthatatlan ellenfelekre.
Rakéták csapódtak a dombgerincbe, fekete füst- és porfelhővel
telítve a levegőt. Egy pillanatra lézersugár érintette Roget mechjét, a
nyaláb jól láthatóvá vált a levegőben szálló apró részecskéktől, majd
lepattant a vastag páncélzatról, és ártalmatlanul szétoszlott. A
fényjelenség újabb, kékesfehér energiasugarakat vonzott magához több
irányból is, melyek mindegyike a Párduc testénél találkozott. A
lélegzetelállítóan gyönyörű, és ugyanakkor ijesztő látvány csak egy
pillanatig tartott. Aztán robbanás rázta meg Roget mechjét, és a
harmincöt tonnás gépezet hátratántorodott a gerincről.
– Roget! – üvöltötte Grayson a mikrofonba. – Hozza le onnan az
embereit!
– Nem tudom! – A nő hangját alig lehetett hallani a statikus
recsegésen keresztül. Az antennája vagy a rádiója – esetleg mindkettő –
megsérülhetett. Az ezredes csak nehezen tudta kivenni a szavait. –Nem
hagyhatom itt Sylvie-t!
Sylvia Trevor tehát még odafent volt, megpróbálta működésre bírni a
mechjét. Legalább egy tucatnyi helyről záporoztak a rakéták a gerincre.
A csatamechek folyamatosan lőtték a felderítőszakasz pozícióját, és
csatlakozott hozzájuk a Marik gyalogság is néhány vállról indítható
rakétával. A meggyötört földet újabb robbanások szaggatták fel, ahogy
az aknavetők lövedékei is záporozni kezdtek az égből.
Grayson már félúton járt felfelé a domboldalon, amikor
szembetalálta magát egy viharvert Marik Centurióval. Felismerte,
ugyanaz a gép volt, amelyikkel korábban már lövésváltásba
bonyolódott. Most ismét két PPC-lövéssel köszöntötte.
A Marik gép oldalra lépett, miközben tüzet nyitott saját lézerével és
gépágyújával. Grayson gyorsan módosított az irányzékon, lézerével
belelőtt a könnyebb mechbe, majd habozás nélkül elindult előre. Most
nem ért rá párbajba kezdeni egy öngyilkos hajlamú Marik pilótával.
Újabb lövések csapódtak a Martalócba. Kék elektromos kisülések
táncoltak a mech törzsén, a műszerek pedig egy pillanatra
megbolondultak a túlterheléstől. Újabb PPC-lövés érkezett hátulról.
Fémes csikorgást hallott, ahogy a hátpáncél egy darabja leszakadt a
gépről. A műszerfalán lámpák kigyulladása jelezte az elektromos
rendszer sérülését és két hűtőegység elvesztését.
Ezeket a sérüléseket már nem hagyhatta figyelmen kívül.
Megfordította a Martalócot. Százötven méterrel lejjebb egy Csatapöröly
állt, éppen akkor lépett ki egy szikla mögül. Grayson rájött, hogy a
Centurió lehetett a csali; a Marikok arra számítottak, hogy harcba száll a
könnyebb mechhel, megpróbálja befejezni a korábban már elkezdett
munkát. Ha így tett volna, akkor védtelen marad a hátulról, közvetlen
közelről érkező támadás előtt. Döntésével így összekavarta a Marik
pilóták időzítését, ám azok ettől függetlenül folytatták támadásukat.
Bár a Csatapöröly még messze volt, Grayson tüzet nyitott rá – nem is
annyira abban reménykedett, hogy komolyabb sérülést okoz neki,
inkább el akarta bátortalanítani ellenfelét, nehogy közelebb jöjjön.
Aztán lehunyta a szemét, hogy jobban érezze a neurosisakból a
belsőfülén keresztül érkező jeleket, és kifordult a mechjével. Három
gyors lépéssel közelebb került az alig harmincméternyire álló
Centurióhoz, így a kisebb mech a két nehéz gép közé került. Tüzet
nyitott előbb az egyik, azután a másik PPC-vel. Nagy, lángoló lyukak
nyíltak a Centurió mellpáncélján. Az egyik lövés telibe találhatta a
Marik mech lőszertárolóját a torzó bal felső részében, ahol az 5 cm-es
RHR-ek sorakoztak, mert Grayson első lövésének villanását egy sokkal
fényesebb robbanás követte... aztán egy újabb... és még egy... és még
egy. Rakéták röppentek az égre célzás nélkül, füstcsíkot húzva maguk
után. Egy utolsó detonáció kibelezte a Centurió törzsét, hatalmas
fémdarabok szakadtak le a mechről, és a gépből csak egy lángoló
csontváz maradt, egy üres, merevítőkből és deformálódott
alkatrészekből és páncéllemezdarabokból álló roncs. Grayson agyába
mélyen beleégett a kép, ahogy a Centurió pilótája vadul dörömböl
pilótafülkéjének átlátszó ablakán. Aztán egy újabb robbanás és egy
felcsapó lángnyelv apró szilánkokká zúzta a kabint, és a mech vállai
között csak egy tátongó lyuk maradt. A lángoló váz a földre esett,
zuhanását sűrű, fekete füstcsík jelölte.
A Centurió roncsából áradó füst pillanatok alatt átláthatatlan falat
hozott létre. Grayson hátat fordított az ellenséges Csatapörölynek, és
folytatta útját felfelé.
A tetőn katasztrófa várta.
Trevor Darazsa a földön feküdt, bal lába még mindig hiányzott, feje
félrecsuklott, mintha egy csatamech többtonnás, páncélozott lába rúgott
volna bele. Vandergriff Kommandósa felrobbant, semmi nem maradt
belőle, csak a viharvert végtagok és a kibelezett torzó, hasonlóan a
Centurióhoz, amelyikkel Grayson az imént végzett. Francine Roget
Párduca ötven méterrel távolabb állt, onnan tartotta tűz alatt a közeledő
ellenséget. Grayson a füstön keresztül ki tudta venni a sérült
Mennydörgés és a Rozsomák alakját, valamint három kisebb mechét.
Roget egymás után érte el a találatokat a közeledő seregen amíg a
Mennydörgés oda nem ért hozzá, és fel nem emelte masszív, fekete
öklét.
Grayson még hallotta Francine sikolyát a rádión keresztül, amikor az
ököl lecsapott.
MÁSODIK KÖNYV
13
Grayson számára a visszavonulás a Hasadék-völgyből egyet jelentett
a fájdalom, a veszteség, valamint a vereség tudatának rémálomszerű
érzésével. Ilyen kétségbeesést nem érzett, mióta a Kuriták támadása
következtében elveszítette az apját.
A Légió parancsnoki és tűztámogató szakaszának csatamechjei,
vagyis azok a gépek, amelyek időben megkapták a figyelmeztetést, újra
tudtak rendeződni a nyugati gerinc tövében. A Marik mechek három
irányból rohamozták meg őket, de a zsoldosok most már készen álltak,
és megsemmisítő tűzviharral fogadták ellenfeleiket. Kétszer indítottak
támadást, és kétszer akasztotta meg őket a PPC-k, lézerek és rakéták
tűzfala. A Marik mechek sántikálva, horpadtan, füstöt eregetve vonultak
vissza a völgybe, a várakozó űrjárókhoz.
Grayson kihasználta a lehetőséget, és csapataival együtt elmenekült.
Először a gyalogság távozott; a súlyos sebesülteket három
teherlégpárnással szállították el, a többiek vagy gyalogoltak, vagy
felzsúfolódtak a felderítő, lövészpáncélos és csapatszállító járművekre.
A tűztámogató szakasz a menetoszloppal tartott, fedezetet biztosítottak
az ellenséges gyalogság vagy légierő támadásai ellen. A parancsnoki
szakasz hátramaradt, ők alkották a hátvédet egy esetleges újabb Marik
trükkel szemben.
De nem érkezett újabb támadás. Úgy tűnt, a Marik erők – beleértve
Langsdorfot és Griffet – inkább hagyták megszökni a Légiót.
Legalábbis egyelőre.
A Szürke Halál Légió azonban így is nagy gondban volt. Az összes
tartalék mechjük, a gyalogság felszerelésének nagy része, valamint a
nehézfegyverek az űrjárók fedélzetén maradtak. A Sirius V-ről
visszatért techek háromnegyede, a teljes hajószemélyzet, az orvosok,
valamint az ezred logisztikai személyzetének nagy része fogságba esett.
Még a szakácsokat is elfogták.
A Légiónak nem maradt élelme, eltekintve a mechekben és a
járművekben lévő, néhány napra elegendő készlettől. Egyértelmű volt,
hogy a túlélők ezzel nem húzhatják ki sokáig. A Helmen ugyan voltak
vad és háziasított állatok, de időbe került volna megtalálni, levadászni
vagy leölni őket. A húst azután fel kell dolgozni és tartósítani. Só? Hol
találhattak? A kiszáradt tenger egykori partvonalán, ötven
kilométernyire délre, de még akkor is ki kellett találniuk, hogyan
különböztessék meg a nátrium-kloridot a különféle egyéb
komponensektől, melyek vastag kéregben száradtak a tengerpart
köveire.
Víz. Honnan szerezzenek a túlélők vizet? A dombok között voltak
patakok, és az Araga-folyó pont ott folyt át a dombok között, ahol a
menekültek nagy része letáborozott. Grayson tudta, hogy egy több száz
fős közösség vízigénye hatalmas, és könnyen összeomolhat az egész
rendszer, ha nem fordítanak kellő figyelmet a higiéniára és a szennyvíz
elvezetésére. A víz jelen pillanatban nem jelentett súlyos problémát, de
ezt a gondot sem húzhatta le a listájáról. A Deimos és a Phobos
tartályaiban lévő vízzel hónapokig kitarthattak volna, az újrahasznosítók
pedig folyamatosan állították elő a friss vizet a szennyvízből és a
csapadékból.
Muníció. A gyalogságnál némelyik fegyverhez katonánként alig
néhány tucatnyi lőszer maradt. Az elhúzódó csata után a speciális
lőszerek, például az inferno rakéták száma ijesztően megcsappant. A
hiány természetesen a csatamechek ballisztikus fegyvereire is
vonatkozott. Grayson maga tizennégy sorozatnyi, vagyis 1400 darab
120 mm-es gépágyúlőszert fogyasztott el, tehát mindössze tizenegy
tárnyi maradt – egyetlen csatára elég, ha takarékoskodik. Már beszéld
Davis McCall-lal, és megtudta, hogy a skót Karabélyosa, a
Bannockburn már csak hattárnyi – 600 darab – lőszerrel rendelkezik a
gépágyúihoz. És amilyen gyorsasággal egy Karabélyos eszi a lőszert...
Sebesültek. Tizenöt férfi és nő – köztük Ramage százados – olyan
súlyos sérüléseket szenvedett, hogy saját erejükből járni sem tudtak.
Orvos, gyógyszerek, antibiotikumok, plazma, vér és tiszta kötszer
nélkül nem volt túl sok esélyük a túlélésre. Másik huszonegy ember
könnyebb sebesülésekkel küszködött, de az ő harckészségük is romlani
fog, ha nem kapnak sürgős ellátást.
Grayson kis híján engedelmeskedett a kényszernek, hogy felhívja
Langsdorfot, és beleegyezzen a feltételeibe. Egyedül az a dermesztő
tudat akadályozta meg benne, hogy őt és az embereit
törvényenkívüliként fogják kezelni. A megadás nem a szokásos
kiutasítást jelentené a munkaadó részéről, vagy egy patrónus által
elküldött váltságdíjat. Ha megadná magát Langsdorfnak, akkor
tárgyalásra kerülne sor valami olyan bűncselekményben vagy
bűncselekményekben, amelyekben a Légiót nyilvánvalóan már
vétkesnek találták.
De milyen bűncselekmények? És kivádolja őket? A Légió teljesítette
a Janos Marikkal kötött szerződésben vállaltakat a Sirius V-ön! Miért
akarják a Marik erők mégis bíróság elé állítani őket?
Grayson látszólag nyugodt maradt. Kiadta a parancsot, hogy a
menetoszlop minél gyorsabban távolodjon észak felé, amíg a McCall
Karabélyosán lévő kifinomult D2j nyomkövető rendszer információi
alapján tudomást nem szerzett róla, hogy az utolsó Boomerang
felderítőgép is visszatért a Marikok helmdowni támaszpontjára. Innentől
a zsoldosok vonulásának követését valószínűleg az orbitális pályán
keringő hajókra és műholdakra bízták. Grayson ezután bevezette az
embereit az Északi–felföld síkságait határoló terület erdőségébe, és
északkelet felé folytatta az utat. Az Aragayan-hegység lábainál,
Durandeltől északra húzódott az Araga-völgy, ahová DeVillar hadnagy
parancsnoksága alatt a durandeli túlélőket küldte. Biztonságos és jól
védett hely volt, ahol megpihenhettek és kidolgozhattak valamilyen
tervet.
Ám akármit is mutatott kifelé, Grayson ott hordozta magában saját
kudarcának egyre növekvő bizonyosságát. Amitől oly régóta rettegett,
most bekövetkezett. Elkerülhetetlen volt, hogy a huszonnégy éves
ezredparancsnok végül olyan súlyos hibákon keresztül szembesüljön
saját korlátjaival, melyek az egész alakulat vesztét okozhatják.
Az oszlop északkelet felé vonult, miközben Grayson az öngyilkosság
lágy és invitáló kényelmére, az édes feledésre gondolt.
A Marik-ház Mizar űrugrója a Helm ugrópontján materializálódott.
A közelben a raj többi hajója mozdulatlanul lebegett az űrben,
mindössze pozíciótartó plazmahajtóműveik láthatatlan sugarain
egyensúlyozva. A Mizar a hajtóművek rövid, szakaszos működtetésével
addig manőverezett, amíg a hajó tatja a Helm napja felé nem mutatott.
A külső tárolókból ezután kibomlott a hatalmas ugróvitorla, amely
teljesen fekete volt, hogy a hajó átalakítója számára minden csepp
energiát be tudjon gyűjteni. A napból áradó fény átszüremlett a vitorla
központi nyílásán – erre azért volt szükség, hogy a pozíciótartó
hajtóművek működése ne rongálja meg az érzékeny szerkezetet.
A hercegi Gladius űrjáró fedélzetén a számára kijelölt, meglehetősen
egyszerű berendezésű lakosztályban Rachan püspök beszíjazta magát az
íróasztal mögötti székbe, és megnyomott egy gombot az asztalba épített
számítógépen, amivel elindította saját dekódoló programját. A Mizar
parabolaantennája szinte már attól a pillanattól a Helm IV-re irányult,
ahogy a hajó kilépett a hipertérből; néhány perc múltán, ami ahhoz
kellett, hogy a fénysebességű kommunikáció tudassa a Mizar
megérkezését, már egy másik, kódolt üzenet is úton volt Rachan
Helmdownban tartózkodó testvéreitől.
A Mizar kommunikációs tisztje észlelte a fogadó kódot, és
továbbította az értelmeden jelhalmazt Rachan képernyőjére. A dekódoló
itt értelmet adott a jeleknek, és a monitoron megjelent az olvasható
üzenet. Ahogy a püspök előrébb hajolt, a képernyő foszforeszkáló
fénybe borította vonásait. Rachan lassan elmosolyodott, mert a Helmről
jó hírek, igen jó hírek érkeztek.
A sötétség és a fák takarásában a sátrak végtelen sora szinte
egyáltalán nem is látszott. Az egyik sátorban két ember osztozott a
közelségben. .. és a fájdalomban.
– Lori... azt hiszem, ez alkalommal sikerült mindent összekavarnom.
Lori a könnyed hangsúly ellenére is érezte, hogy Grayson betegre
aggódja magát – és hogy saját magát okolja jelenlegi helyzetük miatt.
Érzései ez iránt az ember iránt ide-oda csapongtak az elmúlt négy év
során, de akár szerette, akár gyűlölte, Lori jobban ismerte Grayson
Carlyle-t, mint bárki más a Légióban. Senki nem látta most a
szomorúságot a férfi szemében. Sem Ramage, aki a leghosszabb ideje
szolgált Grayson mellett, sem Renfred Tor, aki régebb óta ismerte őt,
nem olvastak benne olyan jól, mint ő. Csak Lori tudta elérni, hogy a
fiatal zsoldos parancsnok leeressze a védelmét – de még ő is csak
nagyon ritkán.
– Gray – mondta Lori halk, szinte már könyörgő hangon –, nem te
tehetsz róla. Elárultak minket. Az az átkozott Graff! Semmi közöd
hozzá...
– Semmi! – A férfi szembefordult vele, szürke szeme felvillant. Lori
még a sátor világítópanelének halovány fényében is jól látta
szenvedését. – Semmit sem tehettem volna? Hibákat követtem el,
rettenetes hibákat az út minden méterénél! És most elvesztettünk
mindent... mindent...
Lori előrenyúlt, gyengéden megsimogatta Grayson karját. A férfi
megragadta, és kétségbeesetten magához szorította a lányt.
– Mihez kezdünk most, Lori? Mit tehetünk egyáltalán?
Lori nem engedte el, örült Gray kitörésének. A parancsnok nem
mutatta ki gyakran, mennyire szüksége van rá, és tudta, hogy ez sem fog
sokáig tartani. Nemsokára szeretkezni fognak, akkor megint erős lesz és
szenvedélyes. Holnapra kitalálja, mi legyen a következő lépés, újra a
Szürke Halál Légió rettenthetetlen vezetőjévé válik. De most, ebben a
néhány másodpercben sebezhetővé vált, és nagy szüksége volt rá, nem
csak mint a helyettesére, nem csak bajtársként, hanem nőként is. És
Lorinak is nagy szüksége volt erre az igényre.
Mint az oly gyakran megtörtént, amikor a karjában tartotta őt, Lori
visszaemlékezett az első alkalomra, amikor találkozott Grayson Death
Carlyle-lal. Ha azon a napon valaki azt mondja neki, hogy bele fog
szeretni abba az emberbe, aki egy inferno rakétavetővel céloz rá...
A Sigurdi Védelmi Erők mechpilóta-növendékeként az oberoni
kalózkirály, Hendrik szolgálatában állt. Mivel összekülönbözött a
kiképző őrmesterével, beosztották egy különleges expedíciós haderőbe,
amely valójában egy Kurita nemes parancsnoksága alatt állt. A valódi
harcba akkor kóstolt bele először, amikor leszálltak egy Trell nevű
csillag első bolygóján. A gyors, ám könnyű páncélzatú Sáskát vezető
Lorinak a sarghadi palotát kellett megtámadnia, de ő és a bajtársai még
a városon sem jutottak át. Wes mechjének szétroncsolódott a feje, Garik
pedig elmenekült, és őt kérte meg, hogy fedezze. Lori meg is tette, és
bajtársának így sikerült visszavonulnia. Aztán Grayson Carlyle kilépett
egy ház fedezékéből, és azzal fenyegetőzött, hogy lángra lobbantja
felhevült mechjét.
Lori megborzongott. Mióta szülei bennégtek az otthonukban,
halálosan rettegett a tűztől. Mechharcosként a munkájához tartozott,
hogy harc közben veszhet oda, de a tűzhalál lehetősége pánikkal töltötte
el, és az idegei felmondták a szolgálatot. Nem volt választása. Meg
kellett adnia magát, amikor szembenézett Grayson inferno
rakétavetőjével.
Grayson azután főtechhé nevezte ki, majd mechharcossá léptette elő
saját egységében. A Trellwanon a kiváló taktikának és egy jó adag
szerencsének köszönhetően sikerült győzniük, azt követően pedig
megalakítottak egy önálló zsoldos egységet. Az alakulat azóta legendás
hírnévre tett szert. Bár minden esély ellenük szólt, a Szürke Halál Légió
segített kivívni a Verthandi népének függetlenségét, és ugyanakkor Lori
is besöpört egy személyes győzelmet. A regisi kínzókamrában végre
sikerült úrrá lennie a tűztől való rettegésén. Ezenkívül rádöbbent, hogy
őszintén szereti ezt a fiatal, időnként szertelen, néha bosszantó embert,
aki most mellette feküdt.
Gyengéden megsimogatta Grayson hátát, és érezte a férfi belső
remegését. Beletúrt Grayson szőke hajába, kisöpörte a makacs tincseket
a szigorú arcból. Érintésére Grayson felemelte a fejét, és kétségbeesett
mohósággal megcsókolta a lányt. Lori hevesen reagált, hirtelen nagyon
nagy örömmel töltötte el, hogy a Légió összes női tagja közül ő az,
akihez Grayson szerelemért és kényelemért fordul.
Különös. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy Gray
szereti őt, vagy hogy egyáltalán képes-e szeretni bármelyik nőt is.
Egyelőre azonban elég volt annyi, hogy szüksége van rá.
A kora reggeli napsugarak átszüremlettek a fákon, alaktalan árny–
foltokat képeztek a talajon, mintegy leutánozva a sátrak álcamintáját.
Majdnem olyan, mint a Sigurdon, gondolta, miközben ujjait ráfonta a
forró bögrére, és időnként belekortyolt a folyadékba. Hideg... sziklás...
hegyes – ugyanakkor csodálatos. Tudta, hogy délre ott emelkednek a
háromezer méteres hegycsúcsok, melyek közül a legmagasabbakat örök
hó és gleccserek borítják. Akárcsak otthon.
Gyors mozdulattal felállt, és Grayson sátra mögött a tisztás szélére
sétált. Otthon! Már nagyon hosszú ideje nem gondolt így a Sigurdra. A
Helm mégis annyira emlékeztette gyermekkora környezetére, arra az
időre, amikor az oberoni Hendrik emberei még nem érkeztek meg tüzet,
pusztítást és halált hozva, hogy csatlakozásra kényszerítsék az
elszigetelt világot. Miután szüleit megölték, ő pedig árvává vált egy
meghódított bolygón, Lori csatlakozott a Védelmi Erőkhöz – részben
azért, hogy harcba szálljon saját belső magánya ellen. Barátokra,
bajtársakra talált, akik segítettek pótolni elvesztett családját, de aztán
végig kellett néznie, ahogy őket is elszakítják mellőle.
A Légióban már sokkal nehezebb volt új barátokra lelni. A trellwani
férfiak nem bíztak benne, nem tisztelték; meg kellett tartani a
távolságot, hogy tekintélyt szerezzen magának. Majd miután már
kezdték őt elfogadni bajtársként, mindenki úgy vélte, ő a főnök
barátnője, így még inkább megpróbálták elkerülni. Amíg Janice Taylor
nem csatlakozott hozzájuk a Verthandin, Lori senkivel sem tudott
igazán beszélgetni.
Végignézett a táboron. A többi sátorban is mozgolódtak, bár Grayson
még egyértelműen aludt. A legkorábban ébredő Lori most élvezte a
magányt. Egy olyan zárt közösségben, mint a Légió, időnként nagyon
nehéz volt egy-egy ilyen pillanatot találni. Visszasétált a tűzhöz,
újratöltötte a bögréjét, és leült egy fatönkre; közben abban
reménykedett, hogy a hosszú alvás feltölti Grayson testét és elméjét. Őt
is foglalkoztatta, hogyan fognak kikerülni ebből a zűrből, mégis
magabiztos volt, mert tudta, hogy Grayson végül kitalál valamit.
A sátorból hallatszó halk suhogás és egy elfojtott ásítás tudatta vele,
hogy a férfi felébredt. Grayson egy másodperccel később kidugta a
fejét, és hunyorogva próbált fókuszálni szürke szemével. Amikor
meglátta Lorit, kisöpört néhány rakoncátlan, homokszín tincset a
szeméből, és elvigyorodott.
– Jó reggelt, jó reggelt – motyogta. – Csak nem kávét szimatolok?
– De igen – mosolygott vissza Lori. – Ha jó leszel, talán elő is
készítek neked egy bögrével, mire kikászálódsz abból a hálózsákból.
– Ó, jó vagyok, Lori, igazán jó. – Visszahúzta a fejét a sátorba, és
néhány pillanat múlva már teljesen felöltözve került elő. Leült Lori
mellé a fatönkre, ott húzta fel a bakancsát.
– Jól aludtál? – érdeklődött a lány.
Grayson látványosan nyújtózkodott, majd elvette a felkínált bögrét.
– Mint mindig a te csodálatos... kezeléseid után, szerelmem. – egyik
kezét Lori combjára helyezte. – Nagyon jó vagy hozzám, Lori. Ugye
tudod?
A lány elmosolyodott, de legbelül mintha valami szúrást érzett volna.
Ő maga nem bánt olyan szabadon a becézgetésekkel, mint Grayson, és
valamiért soha nem hitte el teljesen a kedves szavakat.
Ezzel együtt a Légióban, vagy általában a hasonló egységekben a
kapcsolatok nem tartottak olyan hosszú ideig, mint az övéké. Számított
rá, hogy Grayson egy napon rá fog unni, de a gondolat mindig jeges
borzongással töltötte el.
– Van valamilyen terved, Gray? Tudod, mit fogunk most tenni? –
Kiitta az utolsó korty kávét, és megpróbálta elterelni gondolatait saját
személyes problémáitól.
A zsoldosok magas, szőke parancsnoka mély lélegzetet vett, bent
tartotta, majd lassan kifújta a levegőt.
– Igen – bólintott végül. – Tudom, mit fogok tenni.
Lori éles pillantást vetett rá. Úgy értette, „én", nem pedig „mi".
Akármit is tervelt ki Grayson, egyedül akarta végrehajtani. A lány tudta,
hogy kedvese hajlamos minden problémát túlságosan is személyesen
kezelni, és magát okolni minden sikertelenségért. Lori helyzete a Szürke
Halál Légió helyettes parancsnokaként meglehetősen bonyolult volt,
mivel Grayson soha nem tanulta meg átruházni a felelősséget.
A vezetés terhei néha mintha túlságosan nagy súllyal nehezedett
volna arra a széles, huszonnégy éves vállra. Máskor viszont úgy
viselkedett, mintha képes lenne elcipelni az egész világegyetemet, és
még úgy is győzedelmeskedni. Lori nem tudta, melyik viselkedés
bosszantja jobban.
– Nos? – Lori a hordozható melegítőlapon lévő viharvert kávés–
kancsó után nyúlt, és töltött magának még egy bögrével, leginkább
azért, hogy csináljon valamit. Csak szűkös kávékészletekkel
rendelkeztek, de jelen pillanatban ez aggasztotta őt a legkevésbé. – Mi a
terved?
Grayson aprólékosan kidolgozott jókedve csak egy újabb álca volt,
melyet Lorinak négy év alatt már sikerült alaposan kiismernie. A férfi
tudta, hogy helyettese nem fog beleegyezni abba, amit tenni akar, ezért
erőltette magára e felháborítóan vidám álarcot. Természetesen amikor
teljesen biztos volt benne, hogy melyik utat kell követnie, nem
folyamodott ehhez a megoldáshoz, de elég idegesítő volt folyamatosan
figyelemmel kísérni a hangulatváltozásait.
– Először is, információkra van szükségünk. Például, hogy ez a
Langsdorf ezredes és a mi Graff barátunk valóban a Marik-kormányt
képviselik-e?
– Még mindig azt gondolod, hogy egy polgárháborúba csöppentünk?
A férfi a fejét rázta.
– Kétlem, de még ez is lehetséges. Mielőtt bármit is teszünk, tudnunk
kell, hogyan viszonyuljunk ezekhez az emberekhez és Janos Marikhoz.
Azután kapcsolatba kell lépnünk a barátainkkal.
– Barátaink? Miféle barátaink vannak a Helmen?
– Ó, meg lennél lepve, Lori. A régi szép időkben a kormányok
nagykövetségeket működtettek a többi állam területén. Az elképzelés az
volt, hogy szemmel tartsák, mi folyik a szomszéd hátsó udvarában, és
hogy ha úgy hozza a szükség, legyen ott valaki, aki a kormány
szócsöveként működik. – Grayson belekortyolt a kávéba, és elhúzta a
száját a keserű íztől. – Nincs cukor? Eh, mindegy. Természetesen ma
már nem sok értelme lenne a nagykövetségeknek – folytatta –, mivel
mindenki harcban áll mindenkivel, és a nagy házak rengeteg világot
birtokolnak.
– Vannak még követségek... és követek is. Az az ember a Sirius V-
ön, a Steinerek különleges megbízottja...
– Igen, de ők csak akkor jönnek és mennek, amikor szükség van
rájuk, mondjuk amikor egy kereskedelmi szerződést vagy védelmi
egyezményt kell megtárgyalni és aláírni. Egy olyan világon, mint a
Sirius V, valószínűleg van állandó képviselő a Steiner-házból, valamint
a Marikoktól, a Kuritáktól és a Davionoktól is, mivel fontos
kereskedelmi útvonalon fekszik. De egy isten háta mögötti kőgolyón,
mint amilyen a Helm, semmi ilyesmire nincs szükség.
– Ezzel együtt azonban minden nagy háznak figyelemmel kell
kísérnie, mi zajlik a szomszéd hátsó kertjében, akár egy olyan helyen is,
mint a Helm. Sosem lehet tudni, mikor bukkan a felszínre valami
érdekes dolog a lehető legvalószínűtlenebb helyeken. – Kémek.
– Bizony, de kém és kém között is van különbség.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Természetesen mindenki használ kémeket. – Grayson állkapcsában
megfeszültek az izmok, a tekintetébe pedig visszatért az a jeges
feketeség, amit Lori előző éjjel is látott benne. – Mint amilyen Graff. Őt
a Galateán építhették be közénk. Isten tudja, miért fordult ellenünk...
vagy miért fordították ellenünk. Mindenesetre majdnem minden világon
van egy vagy két ügynök a többi nagy háztól. Ők nem olyanok, mint a
hivatalos követek, de nem is kell ellátniuk konzuli teendőket. Időnként
leadnak egy-egy jelentést, esetleg segítséget nyújtanak, tanácsokat és
kommunikációs lehetőséget adnak annak, akinek szüksége van rá. Lori
szeme elkerekedett.
– A Steiner-ház!
– Pontosan. A Lyrán Nemzetközösség kormánya biztosan nem
felejtette, mit tettünk értük a Verthandin. Elvégre, legyőztük a
Kuritákat, és felszabadítottunk egy világot, amelyet a drakónok néhány
évvel ezelőtt nyúltak le maguknak... ezenkívül elintéztünk a Steiner-
háznak néhány zsíros kereskedelmi jogot. Igen, azt hiszem, Katrina
Steiner kormánya emlékezni fog ránk, és talán örömmel segít nekünk.
– És te ismered a Steiner... követet?
– A Steiner kémet. Azt hallottam, a Hogarth utcában lakik. Van ott
egy bolygóközi kereskedelemmel foglalkozó helyi cég.
– Hogy a pokolba tudtál meg róla ennyit?
– Janos Marik egyik emberétől hallottam, amikor aláírtam a
szerződést a Helm birtokbavételéről. Az egyik Davion ügynök címét is
megadta. – Elvigyorodott. – A Kurita és Liao ügynökök címét is
felajánlotta, de visszautasítottam. El nem tudom képzelni, hogy azokkal
az emberekkel tárgyaljunk.
– Én sem. – Lori hangja meglepetésről és jókedvről árulkodott. Az
úgynevezett civilizált emberek viselkedése gyakran lenyűgözte,
ugyanakkor összezavarta. Voltak olyan dolgok az életben, amelyekre a
távoli, hideg Sigurd nem készítette fel őt. – És a Marikok tudnak ezekről
a kémekről?
Grayson vállat vont.
– Mint mondtam, az emberünk csak egy lyrán kapcsolatokkal
rendelkező kereskedő. Nem folytat semmi feltűnő vagy illegális
tevékenységet. Mindössze arról van szó, hogy a kereskedelmi
kapcsolatai lehetővé teszik számára, hogy időről időre zavartalanul
juttasson ki üzeneteket a bolygóról, ezért a Steiner-ház folyósít neki
némi fizetséget és megkéri, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha meglát
valamit, ami érdekelheti Katrinát.
– Mint például egy Lyrán Nemzetközösség elleni Marik invázió? Ez
veszélyes munka.
– Valóban, vannak rázós pontjai. Természetesen kétlem, hogy Janos
Marik tábornokai értesítenék az emberünket az inváziós terveikről.
Azok a kémek okozhatják inkább a problémát, akikről nem tudsz. Lori látta, hogy ismét megfeszült az álla.
– Mint Graff – mondta. Grayson bólintott.
– Mint Graff.
– És miért te?
– Tessék?
– Miért neked kell menned? Bármelyikünk kapcsolatba léphetne
azzal a kémmel. Add meg a címét, és elmegyünk.
– Nem.
– Eh, Grayson Carlyle a világegyetem ellen... már megint.
– Nem erről van szó, Lori. De tennem kell valamit.
– Valóban, Gray? – Lori felpattant, szeme villámokat szórt a kora
reggeli fényben. – Valóban? Vagy csak megint az az átkozott
büszkeséged?
Grayson válaszolni akart, de a lány addigra már hátat fordított neki,
és visszamászott a sátorba.
Lori nem tudta, örüljön, vagy inkább dühös legyen, amiért az ezredes
nem jött utána. Amikor meghallotta a távolodó lépteket, úgy érezte, a
magány hosszú idő után ismét elnyeléssel fenyegeti.
14
A fák árnyékában rejtőző légpárnás régi modell volt, törzsét
horpadások és karcolások csúfították, eredeti színét pedig csak halvány,
szürkésbarna foltok jelezték. A hajtómű szerelőpanelét, melyet nemrég
még a Légió vörös alapon szürke halálfej emblémája díszített,
leszerelték, és a turbinaburkolat tátongó nyílásán keresztül látni lehetett
a hajtómű fekete tekercseléseit. A jármű elején még több karcolást
lehetett felfedezni – ott egy vibropengével távolították el a
sorozatszámot. A pilótaülés mögül, a raktérről leszerelték a Magna CC
könnyűlézert, a fegyverállványt pedig visszahajtották a fedélzeti
nyílásba. A légpárnást a Légió négy techje is ellenőrizte, köztük maga
Alard King, hogy biztosak legyenek benne, semmi olyan árulkodó
nyom nem maradt rajta, ami valódi eredetére utalna.
Miközben a fegyvertelenített járművet átalakították, Grayson és King
hasonló transzformáción mentek keresztül.
– Nem rossz ötlet bennszülöttnek tettetni magunkat – mondta King.
Széttárta a karját és végignézett magán. – Ezzel együtt kissé feltűnőnek
érzem magam. Mit gondol, ezredes?
Mindkét férfi munkásbakancsot, nadrágot, egyszerű zubbonyt –
amely voltaképpen csak egy durva szövésű vászonzsák volt, néhány
lyukkal a karok és a fej számára – és övet viselt.
– Nem is tudom, Alard. – Grayson megrángatta zubbonya elejét. –
Ha a küldetésünk nem jár sikerrel, visszavonulhatunk, és állandóan
ilyen ruhákat hordhatunk.
A Szürke Halál Légió férfi és női tagjai a többi hasonló egység (talán
csak a legnagyobb és legmódosabb zsoldosalakulatokat kivéve)
mintájára nem hordtak semmiféle egyenruhát. Sokan még mindig az
előző szolgálati helyükön kapott ruhákat használták. Charles Bear
például régebben a 21. Kentaurt Lándzsásoknál szolgált, ezért az ezred
standard felszerelésének számító szürke-zöld sisakot és mellényt viselte,
mindössze az egységjelölést távolította el róluk. Detmar Clay zöld és
barna nyári gyakorlózubbonya Hanson Lovasait idézte.
Grayson ruhája napról napra változott. A Trell I. óta eltelt négy
évben kinőtte vagy elhordta a mechharcos gyakornoki idejéből
megmaradt ruhákat. Bár tett rá kísérletet, hogy a verthandi hadjárat
sikeres befejezése után saját egyenruhát készíttessen a Galateán a Légió
számára, végül nem volt rá elég pénze – vagy ideje –, hogy
megvalósítsa tervét. Amikor jó benyomást akart tenni valakire – például
egy potenciális megbízóra –, akkor felvett egy rövid, vörös szegélyű
szürke köpenyt, és az egyik galateai boltban vásárolt egy fekete barettet,
hogy egyszerű, szürke öltözékét teljes katonai díszegyenruhává alakítsa.
A napi viseletben jobban kedvelte az egyszerű, jelzés nélküli ruhákat, a
barna és zöld álcaminta azonban így is elárulta, hogy katonai
használatra tervezték őket. Most azonban szeretett volna a helyi
polgárokra hasonlítani, ezért a durva, szinte már formátlan ruhadarabok
mellett döntött.
– Ha jól sejtem, nem tudunk lebeszélni erről – mondta Lori. A teljes
parancsnoki szakasz ott állt mellette. Köröskörül az erdőből
madárcsicsergés és más állathangok hallatszottak.
– Ehhem, uram – vakargatta meg mosolyogva vöröses szakállát
McCall. – Rengeteg srác van itten, akik szívesen meglátogatnák a
várost, ezre's.
– Önként ajánlkozik? – kérdezte Grayson.
McCall mosolya nyílt vigyorrá szélesedett, és a mechharcos még
jobban kihúzta magát.
– Ejgen, uram, egynek itten vagyok én...
– Felejtse el! – ingatta a fejét Grayson, és átváltott McCall vaskos
skót akcentusára. – A terv, hogy észrevétlenű' mennyünk be, fiacskám!
Oszt hogy tesze' fő' kérdéseket beszéd né'kű', he?
Mindannyian nevettek, még McCall is, ám Grayson érezte a
feszültséget.
– De miért pont te, Gray? – kérdezte Lori, miután elhalt a nevetés.
Reggel óta csillapodott a mérge, de még mindig dühös volt
valamennyire a férfi makacssága miatt. – Erre bármelyikünk képes
lenne. Mindannyian ugyanolyan jól ismerjük a Helmet, mint te!
Megint ugyanaz a nóta.
– Először is, én ismerek itt néhány embert... akárcsak King. Már
jártunk itt régebben.
Hangjából figyelmeztető él érződött, de Lori arckifejezése azt
sugallta, hogy a lány ezt nem veszi be. Grayson megfordult, és
felmászott a légpárnásra Alard mellé.
A stábmegbeszélés során King említette, hogy ismer néhány embert,
akik talán segíthetnének nekik a Steiner és Davion kapcsolatok mellett.
A tech makacs volt – a maga módján legalább olyan makacs, mint Lori,
és Grayson végül belátta, hogy ketten együtt nagyobb eséllyel találnak
valakit, aki a segítségükre lehet.
Az ezredes rámosolygott Lorira.
– Hé, fel a fejjel! Nem lesz semmi baj. Csak két kirándulgató
helybéli vagyunk, nem igaz, Alard?
– Ahogy mondja, ezredes.
– Jobb lesz, ha leszokik erről az „ezredes" dologról – figyelmeztette
Lori a főtechet Grayson mellett elnézve. – Ha kinyíratja ezt a fickót,
velem gyűlik meg a baja!
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha King valami vicceset akarna felelni,
de aztán meggondolta magát.
– Visszatérünk, hadnagy. Mindketten. ígérem. Lori Graysonhoz
fordult.
– Gray, miben reménykedsz?
– Legfőképpen azt szeretném megtudni, mi folyik itt. Amire eddig
rájöttünk, annak nincs semmi értelme. – A Marik-ház csatamech-
egységei renegátoknak tekintik a Légiósokat... törvényen kívülinek,
kalóznak vagy még rosszabbnak.
– Tehát semmi oka, hogy megölesd magad.
– Lorinak igaza van – szólalt meg Delmar Clay is. – Ha
mindkettejüket elkapják...
– Ha elkapnak, legalább megtudjuk, mi ez az egész őrület! – vágott
vissza Grayson. – De nem fognak elkapni. Még ha teljes körű invázióról
van szó, akkor sem gyűjtik be a mezőgazdasági munkásokat. Enni még
a megszállóknak is kell, nem igaz? – Ismét a konvenciók, Gray? – kérdezte komoran Lori. Úgy tűnt,
nemsokára elsírja magát.
Grayson biztos volt benne, hogy a Marik csapatok annál is inkább
nem fogják fárasztani magukat két paraszt elfogásával, mivel
parancsnokaik azt vették a fejükbe, hogy az egyik saját bolygójukat
szállják meg. A hadviselés konvencióinak értelmében az elmúlt
évszázadban – néhány elszigetelt, és azonnal megtorolt kivételtől
eltekintve – a civilek biztonságban voltak a katonák támadásától, amíg
ők maguk távol maradtak a harctól.
Grayson tudta, hogy nem volt mindig ez a helyzet. Egykor teljes civil
közösségeket, országokat, világokat tartottak túszként, vagy ítéltek
halálra, amikor az ellenség úgy döntött, hogy megsemmisíti a kormány
utánpótlási vonalait, kommunikációs központjait, és nyers terrorral
legyűri ellenállását. A 25. században elfogadott Ares Konvenciók a
barbarizmus fölé emelkedtek, kinyilvánították, hogy a csatamezőn csak
a katonai objektumok számítanak legális célpontnak, és meg kell
kímélni a civil lakosságot. Ezek az egyezmények ugyan egyfajta
életvitellé tették a hadviselést, viszont reményt nyújtottak a háború
értelmetlen pusztítása ellen.
Az első és második utódlási háború borzalmai újra elhozták a
vérmocskos, korlátlan hadviselés rémálmát, ahol egész bolygókat
taroltak le, és világméretű fajirtások zajlottak le. Ezek közül talán a
kentaresi mészárlás vált a legismertebbé, de sok más hasonló eset is
történt.
Mindeddig azonban az öt nagy ház hatalmi vetélkedésének harmadik
menetében igyekeztek betartani az Ares Konvenciókat. Mintha a
háborúzásban kimerült emberiség a véres történelem folyamán talán
először megegyezett volna abban, hogy a harcosok dolga más harcosok
ellen háborúzni, és a civileket minden lehetséges módon meg kell
kímélni. Mindezek mögött a gyakorlati ok az a kegyetlen tény volt,
hogy ha elpusztítják a városokat, a képzett műszerészeket és az
elektronikát, akkor a karbantartó és javító személyzet hiánya miatt az
összes csatamech, jármű és űrugró is megsemmisül, és végeredményben
nem lesz miért harcolni.
Az emberiség által megszállt világokon felemelkedő neofeudalizmus
– akárcsak a 2000 évvel korábbi feudalizmus – a földtulajdonon alapult,
ami jelen esetben egész világokat jelentett. Még egy zöld, termékeny,
tiszta és belélegezhető levegővel, valamint hatalmas ivóvízkészletekkel
rendelkező világ is értéktelennek minősült egy herceg szemében, ha
nem számíthatott a lakosság termelésére. Az utódállamokban a
mechharcosok voltak azok az emberek, akiket dicsőség és megbecsülés
övezett, ők voltak a modern kor lovagjai, akik harcba szálltak
uralkodóik ügyéért. A technikusok rendelkeztek a mágiával, ők tették
lehetővé a technikai civilizáció túlélését, összerakták a korábbi, sokkal
fejlettebb tudomány darabkáit és mozaikjait, hogy életben tartsák a
gépeket és a kultúrát. Ám a földművesek, a kétkezi munkások, az
astechek és a kézművesek tették lehetővé egyáltalán a civilizáció
létezését.
Mint arra Grayson rámutatott, még a katonáknak is kellett enniük. A
mechharcosok közül nem sokan értettek a növények elültetéséhez és
betakarításához, és még kevesebben voltak olyan helyzetben, hogy
elszállítsák vagy terjesszék (különösen bolygóközi méretekben) ezeket
az árukat. Még a leghataloméhesebb herceg vagy hadsereg sem
pusztította volna el a lakosságot, amelyen ez a hatalom alapult.
– Higgy nekem, Lori! – mondta Grayson halkan. – Biztonságban
leszünk. Ügyelünk rá, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet.
King megragadta a légpárnás irányítókarját. Amikor bekapcsolta a
turbinákat, az apró jármű hajtóműve életre kelt, sűrű porfelhőt vert fel a
páncélozott szoknya alól. A légpárnás felemelkedett a földről, és lassan
jobbra sodródott, de King gyorsan irányítása alá vonta a gépet, kissé
leborította az orrát, és kilőtt a fák árnyékából.
Nagy gondot fordítottak az álcázásra. A Helmnek nem volt említésre
méltó exportipara, és textilt sem nagyon állított elő. Bár voltak
műszerészek és munkások, akik működésben tartották ezeket a gépeket,
a lakosság nagy része mégis földműveléssel foglalkozott. A főváros
mellett lévő mechgyártó üzemből sorra jöttek ki a kicsi, négylábú
betakarító- és ültetőmechek, amelyeket itt helyben használtak fel, a
Nagayan-hegységtől délre fekvő Glovisban pedig az álcázott Légiós
járműhöz hasonló légpárnásokat gyártottak. Ezeket a gépeket azonban
meglehetősen korlátozott számban állították elő, és kizárólag a bolygón
használták őket. A két évszázaddal korábbi Kurita rajtaütés oly
mértékben visszavetette a helyi ipart, hogy az azóta is csak küszködött,
alig volt árnyéka régi önmagának. Grayson és King úgy döntöttek tehát,
hogy őslakos földműveseknek álcázzák magukat, akik évszázados
légpárnásukon a városba mennek árut vásárolni.
Az utazás majdnem két órát vett igénybe.
Helmdown, a Durandeltől 400 kilométernyire északnyugatra fekvő
település valójában inkább csak egy kisváros volt, de a bolygó
fővárosaként és első számú űrkikötőjeként szolgált. A Helm
jelentéktelen ipara itt koncentrálódott, és ide érkeztek rendszertelen
időközönként az űrjárók, hogy külvilági árucikkeket cseréljenek
gabonára, jégszilvára, valamint a felföldi síkság vasfüvére. Alig 50 000-
en laktak itt, ha a hatóságok beleszámolták a település poros utcáinak és
fehér betonépületeinek ötven kilométeres körzetében épült kisebb
kolóniák farmereit is. A város melletti agromechgyár körülbelül a
lakosság egynegyede számára biztosított munkát. A többiek az űrkikötő
körül összpontosultak, ahol az érkező teherhajókon mindig akadt
valamilyen alkalmi munka.
Jelenleg mindenkinek jutott elfoglaltság. Mintha egy egész flotta
landolt volna a városban.
Helmdown űrkikötője egy kiszáradt tómeder volt, amely a
Csillagliga idejében az űrkereskedelem csomópontjának számított.
Azokban az időkben a Helm fő űrkikötője a Freeport volt, több mint
ötszáz kilométernyire délkeletre. Helmdown saját kikötővel
rendelkezett, melyet később kibővítettek, hogy le tudja bonyolítani a
kereskedelmi űrhajóforgalmat. A Marik hajók megérkezésével mintha a
régi szép idők tértek volna vissza. Grayson és King a légpárnás mellett
álltak, onnan figyelték a kerítésen keresztül a hat hatalmas Union
osztályú űrjárót.
– Kihelyezték az őrszemet – mondta Grayson. Még ilyen
távolságból, több mint egy kilométerről is fel lehetett ismerni egy
hetventonnás Íjász masszív, rovarszerű alakját. – Rendben, nyolcat
számoltunk meg Durandelben... tizenkettő volt a Hasadék-völgyben...
az összesen húsz. Itt van még egy. A hat űrjáró azt jelenti, hogy
összesen hetvenkét mechet hozhattak a Helmre... vagyis ötveneggyel
még nem találkoztunk.
– Ezt hívják pesszimista számolásnak – felelte King. – Az űrjárók
egy része gyalogságot is hozhatott, velük is összefutottunk.
– Egyetértek, de nem tudjuk megbecsülni, mekkora gyalogsági
haderővel rendelkeznek. Lehet mondjuk még húsz vagy harminc
mechjük a bolygón. Nem valami jó esélyek.
– Nekem sem igazán tetszik – bólintott elgondolkodva King. – Lehet,
hogy tényleg valamiféle lázadó frakció, akik azt vallják, hogy a Szabad
Világok Ligájának kormányát képviselik.
– Lehetséges... ha Janos Marik halott, és a két legmagasabb rangú
tábornoka egymás torkának esett, hogy eldöntsék, ki lesz az új
főkapitány. De mondhatnák azt is nyugodtan, hogy egyik vagy másik
oldalhoz tartoznak, csak hogy elkerüljék a zűrzavart.
– Esetleg bemehetnénk a városba. A peremvonalat katonák őrzik. –
King a távoli mech felé biccentett. – No és persze ezek.
Helmdown zsúfolt város volt. Az utcákon és az alacsony, fehér
épületek közötti üzletsorokon bennszülött helmiek tülekedtek, a
legtöbben ugyanolyan zsákvászon ruhát viseltek, mint Grayson és King.
Néhány járművet is lehetett látni, de a legtöbben gyalog közlekedtek. A
tömegbe itt-ott Marik katonák és űrhajósok keveredtek. A halványzöld
nadrágot és könnyű páncélmellényt viselő katonákat jól meg lehetett
különböztetni a helyiektől. A legtöbbnél volt fegyver, de csak tokban, és
ahogy kisebb csoportokban beszélgetve, mutogatva sétáltak a tömegben,
az arra utalt, hogy sokkal inkább bámészkodóként, mint megszálló
hadseregként érkeztek a városba. Időnként lassan haladó Marik
légpárnások törtek utat maguknak a sokaságban, ám az az erős,
hivatalos jelenlét, amit egy hódító hadsereg szokott magával hozni, csak
nagyon halványan volt érzékelhető.
Graysonék a főúttól néhány utcányira, egy hasonló járművekkel
megtömött, poros parkolóban hagyták a légpárnást.
– Ez nem úgy fest, mint egy invázió – jegyezte meg King.
– Én is pont erre gondoltam. – Ki kell derítenünk, mi történik. Esetleg az a kapcsolata a Hogarth
utcában...
– Ha meg akar tudni valamit, legegyszerűbb ha egyenesen a forrástól
érdeklődik – vágott közbe Grayson, azzal otthagyta Kinget, és elindul
egy néhány méternyire álldogáló, magányos Marik katona felé, akit már
korábban kiszúrt.
– Hé, katona! – Graysonnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene
próbálnia a helmiek elnyújtott akcentusát utánozni, de aztán másképp
döntött. Az ilyen erőltetett beszédkarikatúrát könnyű volt felismeri, és a
helyiek egyébként sem beszéltek olyan feltűnően különbözően.
A katona odafordult hozzá, és gyanakodva végigmérte, de nem tűnt
ellenségesnek. Kezét azonban a csípőjénél tartotta, jobbjának ujjai nem
távolodtak el a tokban lapuló kábító hangfegyver markolatától.
– Hozzám beszél?
– Igen, uram. Mint látja, csak most érkeztem a városba, és nem
tudom, mi ez a nagy felbolydulás.
Grayson feszülten figyelt bármilyen jelre, ami arra utalna, hogy
valami rosszat mondott – a pupilla vagy az orrlyuk tágulása, a kar vagy
a váll izmainak megfeszülése –, de a katona csak elvigyorodott, fogai
fehéren villantak sűrű szakálla mögött.
– Akkor maga bizonyára ennek az átkozott bolygónak a másik
oldaláról jött.
– Gyakorlatoznak, fiúk? Évek óta nem láttunk ennyi űrhajót parkolni
egyszerre a tómederben. – Grayson óvatosan válogatta meg a szavait, de
könnyed hangsúllyal beszélt... legalábbis ebben reménykedett. Űrjáró
helyett űrhajó, landolni helyett parkolni. A szóhasználat arra utalt, hogy
csak egy egyszerű földműves kérdezősködik, aki leginkább csak az
éjszakai égbolt csillagait szokta bámulni.
– Gyakorlat? – horkantott a katona. – Aha, nevezheti annak is.
Vannak papírjai?
A szavak olyan mindennapi hangsúllyal hangzottak el, hogy
Graysonnak kellett egy kis idő, mire felfogta őket.
– Papírok?
A katona felemelte a kezét.
– Igen, földműves, papírok. Már egy hete kitettük a felhívást az
egész körzetben. Hadd nézzem őket!
Graysonnak két választása volt. Tehetett úgy, mintha a nem létező
papírok után nyúlna, miközben megpróbál menekülőutat találni, vagy
bamba értetlenséget tettethet. Gyors mérlegelés után az utóbbi mellett
döntött. Talán így még meg is tudhat némi hasznos információt.
Kitátotta a száját, megpróbált úgy tenni, mintha semmit sem értene.
– Fogalmam sincs, milyen papírokról beszél. Miféle átverés akar ez
lenni?
Grayson félig-meddig arra számított, hogy a férfi előhúzza a
fegyverét, de a katonát mintha untatta volna a beszélgetés.
– Nincsenek papírjai?
Grayson úgy döntött, támadásba lendül. Kihúzta magát, és felbődült:
– Miféle átkozott papírok?
A tömegben többen is feléjük fordultak. A katona előrenyúlt, és
megfogta Grayson vállát. A zsoldos teste megfeszült, készen állt rá,
hogy kivédjen vagy kiosszon egy ütést, de valami a Marik katona
viselkedésében habozásra késztette. A férfi teste laza volt... és eszébe
sem jutott védekezni egy esetleges gyilkos támadás ellen. Ráadásul
mosolygott...!
– Látja azt a zászlót az utca végében? – Mutatott a katona a
városközpont felé. – Régen az volt a bolygótanács hivatala, most a
bolygó kormányzatának központja. Felállítottak előtte egy pavilont.
Beszéljen az ottani tiszttel, és megkapja a papírjait, rendben?
– Értem. Elmondaná végre, miről van szó?
– A Helm bolygó jelenleg a Marik-ház közvetlen irányítása alá
tartozik. A főkapitány kinevezett egy kormányzót, aki a válsághelyzet
alatt igazgatja a dolgokat.
– A főkapitány... Janos Marik?
– Ismer más főkapitányt is? – Uh... nem. Csak fogalmam sincs róla, mi a fene folyik itt.
Válsághelyzet? Miféle válsághelyzet?
– Csak menjen oda a pavilonhoz, és beszéljen Biggs századossal! Ő
majd mindent elmond magának.
A katona hangsúlya azt sugallta, hogy meglehetősen együgyű
embernek tartja Graysont, a zsoldos pedig úgy döntött, nem erőlteti
tovább a kérdést, és meghagyja ebben a hitében.
King ott várt rá, ahol hagyta.
– Nos, azt hiszem, ez is egy módja a feltűnés elkerülésének –
jegyezte meg a tech. – Üvöltözés, vitatkozás, az emberek figyelmének
felkeltése...
– Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. – Grayson gyorsan beszámolt
mindarról, amit megtudott. – Úgy tűnik, még mindig Janos Marik van
hatalmon, és ezek a csapatok hűségesek hozzá. Azért jöttek ide, hogy
igazgassák a dolgokat a... válsághelyzet alatt, bármi legyen is az. A
fenébe! Meg kell tudnom, mi folyik itt!
– Gondolja, valami köze lehet hozzánk?
– Mindenképpen. Durandelben Marik regulárisokkal találkoztunk. Ki
kell találnunk, miért...
– Egy pillanat! – King szeme felvillant, a tech elnézett Grayson válla
felett. – Társaságot kaptunk!
Az ezredes megfordult, és látta, hogy a szakállas Marik katona
közeledik feléjük, akivel az imént beszélgetett.
– Éppen azt mondtam a barátomnak... – kezdte Grayson.
– Igen, láttam – bólintott a katona. – Épp csak arra gondoltam,
elkísérhetném magukat a dokumentációs központhoz, nehogy
eltévedjenek.
– Ez nagyon kedves magától – mosolygott Grayson. – Tudjuk, hogy
hol van, és megyünk... most azonnal.
A katona jobbja lazán pihent a kábítófegyver markolatán. Grayson
észrevette, hogy a biztosítószíjat kioldotta, hogy szükség esetén gyorsan
előránthassa a fegyvert.
– Biztosíthatom, nincs rá szükség.
– Ragaszkodom hozzá. – A katona korábbi barátságosságának nyoma
veszett.
Ha Grayson és King elmennek a dokumentációs központig, szökési
esélyeik nagy mértékben csökkennek – valószínűleg nullára. Ott
biztosan több katona is őrködik, mégpedig komolyabb fegyverzetű és
éberebb katonák, mint ezek a tömegbe vegyült félturisták. Most érkezett
el a távozás ideje, mielőtt a katona még igazán gyanút fogna, és mielőtt
valami olyan helyen kötnének ki, ahol szökési lehetőség ugyanúgy nem
létezik, mint a papírjaik.
– Nos, rendben – biccentett Grayson. Gyors pillantást váltott
Kinggel, és a tech óvatos arckifejezéséből tudta, hogy Alard is elemezte
a helyzetet, és ugyanarra a megállapításra jutott, mint ő. – Mehetünk?
Grayson elindult az utcán a tanácsház felé, ám az első két lépés után
odaért a katona mellé, annak bal oldalára. King is ugyanarra indult, de
egy apró irányváltással a katona háta mögé került.
Amikor rájött, hogy a két férfi szétvált, a katona tett egy gyors lépést
hátra, és King felé fordította a fejét. A kábító fegyver előkerült a tokból,
és a Marik gyalogos megszólalt:
– Hé, maradjanak a...
Soha nem fejezte be a mondatot. Grayson előrelendült, és King
irányába taszította a katonát.
A tech addigra már mozgásba lendült, és bakancsos bal lábának
köríves rúgása a Marik gyalogos füle mögött landolt. Graysont
növendékkorában kioktatták a pusztakezes harc fortélyaira, de sosem
volt oka vagy ideje, hogy tovább csiszolgassa tudását. Alard King
viszont szemlátomást rengeteget gyakorolhatott, mert villámgyorsan és
tökéletes pontossággal cselekedett. A harc már véget is ért, mielőtt
egyáltalán elkezdődött volna. A katona arccal lefelé, mozdulatlanul
feküdt a kövön. Grayson felkapta a közelben heverő kábító fegyvert, de
azonnal el is dobta, amikor rájött, hogy a pisztolyt egy rugós drót rögzíti
tulajdonosa derékszíjához.
– Mozgás! – sziszegte King halk, de annál élesebb hangon. Grayson
bólintott. A kavarodás úgy gyűrűzött végig a tömegen, akár egy tóba
hajított kavics hullámai. A polgárok nagy része tülekedve próbált
távolabb kerülni a két harcostól és a Marik katona mozdulatlan testétől,
miközben újabb Marik gyalogosok igyekeztek utat törni maguknak az
emberáradatban. Grayson látta, hogy a fegyverek is előkerültek. A
katonák még nem voltak elég közel ahhoz, hogy lássák eszméletlen
társukat, de már csak néhány pillanat, és arra is sor kerül.
– Szétválunk! – Biztonságosabb külön menekülniük, döntötte el
gyorsan Grayson. így egyikük talán megszerezheti a szükséges
információkat. – Találkozunk a légpárnásnál mondjuk... öt óra múlva.
Egy órát várunk, és ha a másikunk nem bukkan elő, egyedül megyünk
vissza a táborba.
– Rendben, öt óra. Egy óra várakozás, azután vissza a táborba
egyedül. – A tech már el is tűnt, meglepő hirtelenséggel olvadt bele a
tömegbe. Alard King nem csak első osztályú tech volt, de szemlátomást
más művészetekben is jeleskedett. Grayson reménykedett benne, hogy
King szerencsével jár, miközben ő maga is nekivágott a tömegnek a
másik irányban.
– Hé, maga! Megállni!
Az új hangban tekintély csendült. Grayson nem vesztegette az időt a
hátrapillantásra, tisztában volt vele, hogy a katonák kiszúrták őt, amikor
ellépett ájult társuk mellől. Bevetette magát egy sarok mögé,
végigrohant egy kukákkal szegélyezett sikátoron, és egy sötét, nyirkos
átjárón keresztül elindult egy párhuzamos utca felé.
– Állj! Állj! – A kiáltások egyre halkultak. Már látta a sikátor
kijáratát, a napsütötte utcát és a járókelőket. Egy gyors forduló, és...
Árnyak állták el az utat. Az egyik lekuporodott, és fegyvert szegezett
a zsoldos mellének.
– Megállni, földtúró!
15
A nagy lendülettel érkező Grayson átugrott egy kukát, és
továbbrepült a Marik katonák felé. Zümmögő hangot hallott, és valami
bénító ütést mért a bal lábára.
– Vigyázz! – üvöltötte az álló férfi, és Grayson a következő
pillanatban összegabalyodott végtagokkal gurult végig a betonon.
Minden erejét összeszedve felpattant ellenfelei háta mögött, és a
teljes testsúlyát beleadta az ütésbe, amellyel az álló katonát visszaküldte
a sikátor kukái közé. A lábánál egy műanyag adóvevő csattant a kövön.
Grayson megpördült, és folytatta a menekülést, de bal lába kis híján
megadta magát.
Marik katonák kiabáltak a sikátorban. Grayson futás közben
konstatálta, hogy legalább ketten a földre kerültek, elkapta őket a neki
szánt hanglövedék. Bal lába még mindig bizsergett azon a ponton, ahol
a sugár súrolta. Kényszerítette magát, hogy talpon maradjon, és bicegő
ügetéssel belevetette magát a tömegbe.
Tudta, hogy itt sem érezheti magát biztonságban. Körülötte
mindenhol emberek voltak, többnyire hasonló öltözékű földművesek és
munkások, de sántikálása miatt könnyen rá lehetett ismerni. És ha még
ez sem lett volna elég árulkodó jel, akkor kétségbeesett arckifejezése és
tágra nyílt szeme megtette a többit. Találnia kellett egy búvóhelyet,
amíg elmúlik a hanglövedék hatása.
Befordult egy mellékutcába, és rövidesen egy hatalmas térre jutott,
mögötte egy nyilvános parkkal. Bár a park közel volt Helmdown
központjához és a tömeghez, időleges rejtekhelyként nagyszerűen
megfelelt. Itt is voltak ugyan emberek, de korántsem olyan nagy
számban. Leginkább párok sétálgattak vagy heverésztek a zöldesszürke
füvön a gazdafenyők árnyékában beszélgetve, olvasva vagy csókolózva.
Egy díszkert alacsony kőfalán is emberek üldögéltek, a környező
épületek árnyékában élvezték a pihenést.
Grayson ügy döntött, hogy a falon ülve ő sem fog feltűnést kelteni.
Sem bicegésével, sem pedig heves vakarózásával – mivel lábába éles
tűszúrások kíséretében elkezdett visszatérni az élet. Hátradőlt, és úgy
tett, mintha a díszkert művészi szobrait tanulmányozná. Keveset tudott a
klasszikus szobrászatról, de ezek a művek mintha olyasmik lettek volna,
amit a szakértők peremvilági neorealizmusként emlegettek. Az alakok
meztelen nőket vagy haldokló harcosokat formáztak, és egykor
realisztikus színekben pompázhattak. Ez még azokban a napokban
lehetett, amikor a parkot megnyitották, jóval Freeport és a világ más
városainak nukleáris halála előtt. A színek egy-két folt kivételével mára
kifakultak, a szobrokat pedig megviselte a csapadék és a
levegőszennyezés, benőtte a moha és a növényzet. A kertet egykor
övező, árnyat adó fákat kivágták, és a félig rejtett szobroktól eltekintve
a hely leginkább egy gazos, elhagyatott parkolóra hasonlított.
Két katona érkezett a térre céltudatos léptekkel abból az irányból,
amerről Grayson menekült. Oda sem figyelt rájuk, tovább nézegette a
szobrokat, de olyan szögben tartotta a fejét, hogy a szeme sarkából azért
lássa a mozgásukat. Jó esélye volt rá, hogy ne ismerjék fel, hiszen a
Marik katonák nem igazán láthatták az arcát, legfeljebb csak egy
elmosódott foltként. A rádiós férfi azonban, akit leütött, és valószínűleg
térdelő társa is jobban szemügyre vehették az arcvonásait. Ha elég
okosak, valamelyikük felismerheti.
Ezek azonban nem ugyanazok a katonák voltak. Feketés-bordós
nehéz páncélt, és nemezsapka helyett sötétített rostélyú harci sisakot
viseltek. Idegesen remegő kezükben rohampuskát szorongattak.
Habozva léptek a parkba, sisakos fejük ide-oda fordult. A nap kétszer is
megcsillant a rostélyon, ahogy tekintetük átsöpört a szökevényen, de
Grayson nyugodt és mozdulatlan maradt. Aztán lassú ügetésbe kezdtek,
cikcakkban vágtak át az aljnövényzeten, a nimfák és a sebesült harcosok
között abba az irányba, amerre prédájukat sejtették.
Grayson nem mozdult, csak a parkot figyelte. Nem tudhatta,
mennyire szervezték meg a keresést, de nem akart kockázatot vállalni.
Egy pillanattal később újabb két páncélos, sisakos katona érkezett az
előzőek nyomában. Grayson nem tudta, hogy mind a négyen együtt
dolgoznak-e, de nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Úgy
döntött, egy ideig még marad.
Egy férfi sétált oda a falhoz alig öt méterre Graysontól, és
letelepedett rá. Öreg ember volt, a munkások bakancsát és zubbonyát
viselte, eres, bütykös kezében botot szorongatott. Fehér szakálla volt,
erősen kopaszodott, de feltűnően kék szemében értelem csillogott.
Amikor Grayson ránézett, a kék szempár elkapta a pillantását. Egyik
oldalon sem csillant felismerés. Grayson soha nem látta ezt az embert,
mégis felfedezte a bajtársiasság halvány villanását – legalábbis mintha
úgy látta volna. Vagy egyszerűen csak a kíváncsiság volt?
A férfi tekintete végigsöpört a parkon abba az irányba, amerre a
katonák eltűntek, majd visszatért Graysonhoz. Végül vállat vont, mintha
azt mondta volna: különös világ ez.
Grayson a rövid szemkontaktuson felbátorodott, és úgy határozott,
még tovább megy. Felállt, óvatosan ránehezedett sérült lábára, és
örömmel tapasztalta, hogy a zsibbadtság és a bizsergés szinte teljesen
elmúlt. Tett néhány lépést az öregember felé, majd újra letelepedett.
– Jó reggelt.
– Magának is, fiatal barátom. – Az öreg hangja tiszta volt és erős.
– Új vagyok itt a városban. Mi ez a sok katona?
– Ja, hogy azok? Azt mondják, valami gond van az új birtokossal.
Egy héttel ezelőtt érkeztek, és azonnal átvették az irányítást. Azt
hallottam, a durandeli birtokot lerombolták.
– Azt... én is hallottam. De mi okból?
– Fogalmam sincs. Én nem foglalkozom politikával. Amíg az új
hűbérúr békét teremt és távol tartja tőlem az adószedőket, boldog
vagyok. – A férfi szeme összeszűkült. – Ugye azok a katonák nem
magát keresték, fiam?
– Nem tudok róla. Miért kérdi?
– Ó, nem is tudom. Maga besántikált ide... mintha eltalálták volna
egy kábítóval. Aztán leült, és feltűnő érdeklődést mutatott e tökéletes
műalkotások iránt, miközben a főkapitány legjobb katonái lázasan
rohangáltak a téren. Nem is tudom. Nevezze megérzésnek. Vagy csak
találgatásnak.
Grayson úgy érezte, ideje témát váltani.
– Mi ez a papír meg dokumentációs központ dolog? – Maga valóban új lehet a városban. Ez volt az első dolog, amit a
katonák a megérkezésük után bevezettek. Mindenkinek rendelkeznie
kell papírokkal, ilyenekkel. – Benyúlt a zubbonyába, egy ideig turkált a
belső zsebében, majd előhúzott belőle egy vékony tárcát. Kinyitotta, és
kivett belőle egy összehajtogatott papírt, melynek egyik oldalán
nyomtatott szöveg volt olvasható. – Ez az. Papír... nem papírok. Név...
dátum... születési idő... anyja neve... apja neve... lakhely... a szokásos
bürokratikus szemét. Magának még nincs?
– Most hallok róla először.
– Ez megmagyarázná, miért keresik magát azok a katonák... de
szerencsére nem magát keresik, így van?
Grayson megvakarta a lábát. Már alig érezte a zsibbadást.
– Azt hiszem jobb, ha megyek.
Az öregember élénk érdeklődéssel mérte végig. – Jobb? No és hová
megy?
Grayson elmosolyodott. Nem vette volna jól ki magát, ha elmondja
az öregnek, hogy a Lyrán Nemzetközösség kémjét keresi.
– Ó, találkoznom kell valakivel. Üzleti ügy.
– Értem, üzleti ügy. Ha van valami jó tippje, jöjjön vissza és mondja
el nekem. – Szeme sarka megrándult, mintha mosolyogni készülne. –
De ha nem talál semmit, azt is elmondhatja. Tán tudok segíteni.
Graysonnak az a különös érzése támadt, hogy az öreg nagyon jól
mulat rajta. A szavainak semmi értelme sem volt, betudta egy szenilitás
határán álló vénember üres motyogásának. Biccentett és felállt.
– Rendben, később találkozunk.
– Ebben biztos vagyok.
Graysont megrázta az öregemberrel való találkozás. A helmi utat
aprólékos gondossággal tervezték meg, de az öreg óvatos évődése,
valamint látszólagos vagy tettetett ismeretei Graysonról kényelmetlen
érzéssel töltötték el a zsoldost. A város közepe felé tartva felhagyott
minden komolyabb próbálkozással, hogy megpróbáljon helmi
farmernek tűnni. A Hogarth utca nem volt messze a tanácsháztól,
nagyon könnyen megtalálta, miután eltöltött néhány percet az egyik
sarokra telepített elektronikus térkép előtt. A tömeg itt sokkal
elviselhetőbb volt, bár még így is sok ember volt az utcán. Grayson
eltöprengett, vajon azért van-e ennyi idegen a városban, mert be kell
szerezniük a papírokat, vagy mert kíváncsiak az űrjárókkal érkezett
Marik katonákra. Talán mindkettő.
A kapcsolat neve Jenton Moragen volt, cége, a Moragen Emporium
pedig Helmdown egyik legmegbecsültebb kereskedőtársaságának
számított. Bár nem volt valami nagy cég – a nyilvános adatok szerint a
külvilágiakkal együtt 52 embert foglalkoztatott –, fontos részét képezte
a bolygó gazdaságának már kétszáz éve, amikor még Moragen őse
irányította a társaságot.
Grayson informátora szerint Moragen nagyapja kezdte el az
információk kiszivárogtatását a Helmről a Lyrán Nemzetközösség
számára. Jenton mindössze a családi hagyományt követte – mint
üzletember és mint kém egyaránt. Természetesen a Helmen nem sok
minden történt, ami felkelthette volna Katrina Steiner vagy tharkadi
hivatalnokai figyelmét, de Moragen időnként így is bizonyította
használhatóságát. Egy alkalommal, amikor néhány évvel korábban a
Drakónis Szövetség szokatlan érdeklődést mutatott a bolygó iránt, a
kereskedő elküldött egy jelentést a Lyrán Nemzetközösségnek, majd
gondosan eljuttatott egy másolatot a főkapitány körzeti hivatalába is.
A Marik szárnysegéd mindezt nevetve mesélte el Graysonnak.
– Jenton a helmi kormányzónk régi cimborája. Ha találkozni akar a
kormányzóval, csak kérje meg Jentont, hogy mutassa be neki! Csak
vigyázzon, mert bevonják egy hármas trovan partiba, és még a gatyáját
is elnyerik!
Grayson könnyen megtalálta a Moragen Emporiumot.
Az elektromos zárral felszerelt ajtóra az utca túloldaláról is jól
látható papírt rögzítettek: A KATONAI KORMÁNYZÓ
UTASÍTÁSÁRA BEZÁRVA.
Bezárva! A papíron volt valami apróbb betűs felirat is, de Grayson
nem akart gyanúsnak tűnni azzal, hogy a szokásosnál nagyobb
érdeklődést mutat az ajtó vagy a felirat iránt. Jeges borzongás futott
végig rajta. Körülötte mindenhol magas, üres ablakú épületek álltak,
ahonnan távcsővel, felvevővel, rádióval felszerelt emberek figyelhették
az utcát, készen arra, hogy riadóztassák odalent járőröző társaikat.
Grayson amilyen nemtörődöm módon csak tudott, eltávolodott az utca
túloldalán az Emporium irodájától. Az épületet nemrég festhették le
hófehérre, és fölötte az elektromos hirdetőtábla sértetlennek tűnt, bár az
áramot lekapcsolták. Mintha csak tegnap zárták volna be.
Végigsétált a Hogarth utcán, amíg el nem ért a kereszteződéshez a
Győzelem úton. Ott északra fordult, és néhány sarokkal később ismét ott
találta magát a tömegben, nem messze a tanácsházától és Biggs
százados pavilonjától. A Konkordátum néven ismert tér érintette a
Győzelem utat, a sarkon a Skyway utazási iroda épülete állt.
Az iroda csaknem hetven éve állt ugyanezen a helyen. Az igazgató
egy Wilkis Atkins nevű megbecsült helmdowni üzletember volt. Atkins
Helmdownban született és nőtt fel, szülei azonban ötven évvel korábban
érkeztek a bolygóra az Egyesült Világok Robinson nevű világáról.
Ugyanaz a szárnysegéd, aki a Moragen Emporium vezetőjéről beszélt
Graysonnak, az Egyesült Világokat vezető Davion-ház ügynökeként
azonosította Wilkis Atkinst.
Nem valószínű, hogy a Davion-ház segítséget nyújtana egy balsors
sújtotta zsoldosegységnek a Davion területektől ilyen távol fekvő
világon. Ám Grayson minden szerénytelenség nélkül tisztában volt vele,
hogy a Szürke Halál Légió komoly nevet szerzett magának az utóbbi
három évben, és a gazdag, erős Davion-ház bizonyára figyelemmel
kísérte a Légió tevékenységét. Ha sikerülne kapcsolatba lépnie az
Egyesült Világok egy befolyásos személyiségével, a Szürke Halál Légió
talán szerződést köthetne a Davionokkal. A zsoldosok világában
közismert volt, hogy a Davion-ház nem fizet olyan jól, mint a többi
nagy ház, de tisztességesen viselkedik minden alkalmazottjával.
Mindenképpen megérte elbeszélgetni Atkinsszel.
Erre azonban sajnos nem kerülhetett sor. A Skyway utazási iroda
ajtaján ugyanaz a felirat állt, ami a Moragen Emporiumén. Ez nem
lehetett véletlen egybeesés.
Eszébe jutottak az öregember szavai, és Grayson egy pillanatra
rettegést érzett. Az öreg tudta, tudnia kellett, hogy a zsoldos Moragent
vagy Atkinst keresi, és azt is, hogy az irodákat bezárták!
– T'án tudok segíteni – mondta az öregember. Tán tényleg így van!
Grayson olyan hirtelen fordult sarkon, hogy összeütközött egy mögötte
elhaladó munkással. Gyors bocsánatkérést mormolt, és ismét
végigsietett a Győzelem úton, ezúttal dél felé. Az öreg azt mondta,
keresse meg, és Grayson most pont ezt szándékozott tenni.
Alard King megállt a viharvert kőépület előtt, és körülnézett mindkét
irányban. Itt, Helmdown északi külvárosának lakónegyedében sokkal
kisebb volt a tömeg. Az utcák ezen a területen meredeken emelkedtek,
és King a tizenöt perces kaptató után levegő után kapkodott. Mögötte a
nyílt utca kiváló rálátást biztosított számára az odalent elterülő városra,
és azon túl az űrkikötőre. Könnyen kivehette a napfényben ezüstösen
csillogó űrjárók alakját.
King levette ormótlan zubbonyát, és lecserélte a ruhája alatt
rejtegetett vászonzsákból előszedett kereskedőköpenyre és ingre. A
zubbonnyal a zsákban, és a zsákkal a vállán most sokkal kevésbé érezte
magát feltűnőnek, mint a földműves öltözékben. Alard tudta, hogy most
leginkább egy üzleti ügyben a városba érkező, fiatal kereskedőnek
látszik.
Az itteni épületek legtöbbjét pasztellszínűre festették, és a házak
sokkal nyitottabb építésűek voltak, mint a várost uraló fehér és barna
tömbépületek. Helmi léptékkel mérve ezek az emberek gazdagnak
számítottak. A Gresshavennek nevezett kerületet leginkább
cégtulajdonosok, a szakmai elit tagjai és módos kereskedők lakták.
King megérintette az ajtócsengőt, mire egy elektronikus hang szólalt
meg:
– Igen?
A tech lassan, jól artikulálva felelt.
– Shogyo de kite imasu. King desu ga.
– Várjon!
Hosszú csend következett, majd kattant az elektromos zár, és az ajtó
kitárult. Egy szőke, szinte már fehér hajú fiatalember nézett ki King
mellett az utcára, azután a techre siklott a tekintete.
– Maga... üzleti ügyben jött?
– Igen. A ház úrnőjével szeretnék találkozni. A szőke férfi
összehúzta a szemét.
– Mostanában... egy kicsit zavaros a helyzet. King elmosolyodott.
– Nem hiszi, hogy bármi dolgom lehetne itt?
– Ó, a japánsága, az „üzlet" szó említése... minden tökéletes volt. De
akkor is lehet egy kis gond. A megszálló katonai erők begyűjtötték a
Helmdown összes vélt vagy valós idegen ügynökét. A madame házát a
városban bezárták
King megriadt.
– Deirdre jól van?
– Az úrnőnek semmi baja. Úgy tűnik, még nem találtak kapcsolatot
az odalenti és az itteni ügyletei között, de akkor is... óvatosnak kell
lennünk. – Értem – bólintott elgondolkodva King. Elővett egy gyűrűt a
zsákjából, amit eddig elrejtve tartott Légiós bajtársai elől. Nehéz, díszes
arany pecsétgyűrű volt, vésete egy tőrt és egy íriszt ábrázolt. – Akkor
adja oda ezt neki! Mondja meg, hogy Alard King, a Drakónis
Szövetséget szolgáló Ricol herceg személyes megbízottja akar
találkozni vele!
A szolgáló szeme elkerekedett, amikor meglátta a gyűrűt. – Azonnal,
uram.
– Közölje vele, hogy élet-halál kérdésről van szó! – tette hozzá King.
16
Grayson követte kalauzát lefelé a kanyargós lépcsősoron. Az
öregember lassan lépkedett, de a világítás olyan halovány volt, hogy
Grayson még egy sokkal fiatalabb és mozgékonyabb vezetővel is csak
nagyon óvatosan mert volna haladni. A mennyezet elég alacsonyan volt
ahhoz, hogy össze kelljen görnyednie, ha nem akarta beverni a fejét. A
kőfalakból dohos szag áradt.
Mint kiderült, nem a szerencse hozta össze Graysont Victor
Wallenbyvel a parkot övező kőfalon. Wallenby látta Graysont
kimenekülni a sikátorból, ahol a Marik katonák megpróbálták útját állni,
és a fiatalember kinézete eléggé felkeltette a kíváncsiságát ahhoz, hogy
közelebbről is szemügyre vegye.
– Természetesen tudtam, hogy segítségre van szüksége – magyarázta
Wallenby, amikor Grayson újra rátalált a parkban. – Azonnal láttam,
hogy nem idevalósi.
– De honnan tudta? – kérdezte a zsoldos kimerülten, Végignézett a
többi járókelőn, akik az övéhez hasonló durva, házi készítésű ruhákat
viseltek. – Ugyanúgy öltöztem, mint bármelyik farmer...
– Ah! – kacsintott Wallenby. – Maga egyértelműen nem farmer. –
Nézze a kezét, egyetlen bőrkeményedés sincs rajta.
– Ugyan már! Az utca túloldaláról nem láthatta a
bőrkeményedéseimet.
– Nem is. Én csak egy farmernek öltözött fiatalembert láttam, és
feltettem magamnak a kérdést... miért jön a városba egy ifjú földtúró a
mindennapos munkaruhájában? Egy ilyen öregember mint én...
rendben. Én azért viselem ezt, mert kényelmes... és túl öreg vagyok már
a kiöltözéshez. Esetleg a negyven évvel idősebb apja, akinek
ugyanolyan a keze, mint az enyém... – felemelte saját kérges kezét. – O
már kit akarna elkápráztatni az öltözékével? De maga? Esetleg
nézhettem volna a farmer fiának... de nem ilyen ruházatban. Nem, egy
fiatal földműves a legjobb ruhájában jönne be a városba. Hogy
lenyűgözze a lányokat! Hogy megmutassa a többi ifjúnak, milyen sok
pénze van. De maga? Még zseb sincs ezen a hacukán!
– És honnan tudta, hogy a Steiner... khm . képviselőt keresem?
– A Steiner kémet? Ezt nem tudtam. De úgy gondoltam, vagy a
Steinerekkel vagy a Davionokkal akar kapcsolatba lépni. Mindketten a
város központi részében tevékenykednek. Nem hittem, hogy a Liao
kémet keresi, mert ő az űrrepülőtár környékén található. A Kurita
pedig... nos, ő a külvárosban űzi az ipart, és ha ilyen öltözékben akarná
meglátogatni, sokkal hibbantabb, mint amilyennek látszik.
Természetesen a városban is van egy háza – vagyis tegnapelőttig volt –,
de ő főként a gazdag ügyfelekkel foglalkozik. Kétlem, hogy ilyen
kinézettel be tudna jutni az ajtaján.
– Nos, a Kurita kém a legkevésbé sem érdekel. Akárcsak a Liao
ügynök. Azt mondták, egy Jenton Moragen nevű ember talán segíthet,
de amikor zárva találtam az irodáját, megpróbálkoztam Wilkis
Atkinsszel.
– Steiner vagy Davion... igazam volt. Tudtam! Kiszúrtam attól a
pillanattól kezdve, hogy először megláttam. Maga új ebben a
szakmában.
Az öreg kacsintása elvette szavai sértő élét, ezért Grayson
elmosolyodott.
– Attól tartok, igaza van. Azt mondta, tud nekem segíteni. Meg tudja
mondani, letartóztatták-e Moragent? A cégét bezárták.
– Aha. A Marik katonák két nappal ezelőtt odamentek, hogy
lecsukják, de megtudta, hogy mi a tervük, és még időben olajra lépett.
Akárcsak Atkins őrnagy.
– Miért vadásztak rájuk a katonák?
– Nem tudom... de valami nagyszabású ügy zajlik itt, mióta a Marik
csapatok bevonultak. Nem csodálkoznék rajta, ha a Marik tábornokok
készülnének valamire, és nem akarnák, hogy a többi ház kormánya
megtudjon valamit. Természetesen a legjobb mód az érdeklődés
felkeltésére, ha megpróbálod az összes barátját lekapcsolni azon a
helyen, ahol szeretnél észrevétlenül tevékenykedni, de... nos, a
kormányzatok nem a gyors gondolkodásukról híresek. Grayson csípőre
tett kézzel hallgatta az öreget.
– És ki az ördög maga? Egy másik kém? Wallenbyből kitört a
nevetés.
– A pokolba is, dehogy! De jó szemem lenne hozzá, nem igaz? Még
képes vagyok észrevenni dolgokat. És ez egy kis város... hiába Helm
legnagyobb települése. Egész életemben itt éltem, ami sok mindent
elárul, és amikor az ember ilyen sokáig van egy helyen, mindenkit
megismer. Az utóbbi napokban persze rengetegen érkeztek a városon
kívülről, de maga különbözött tőlük... úgy öltözött, ahogy nem kellett
volna.
– De ismeri a Steiner képviselőt.
– Igen. Jól ismerem.
– Esetleg nem tudja, mi történik itt? Miért van itt ennyi Marik
katona. .. és mi volt az a harc Durandelnél?
– Sajnos nem.
– Össze tud hozni Jenton Moragennel?
– Nem is tudom. Beszélnem kell vele, hogy megtudjam, 6 akarja-e
látni magát. Gondolom megérti, mostanában mindketten vonakodnak
szóba állni idegenekkel. Mit mondjak neki, ki keresi?
Grayson habozott. Ha felfedi magát Wallenby előtt, az öregember
esetleg kísértésbe esne, hogy jutalom fejében átadja őt a hatóságoknak.
Ezt persze nem igazán feltételezte a barátságos öregemberről, de még
mindig nem tért magához a sokkból, hogy Wallenby milyen könnyen
átlátott az álcáján, és nem akart kockázatot vállalni.
– Azt inkább nem mondanám meg. Tudom, hogy Moragen
kockázatot vállal, ha találkozik velem. Akár a Marik kémelhárításnak is
dolgozhatok. A pokolba, hiszen az ő nevét is Gainsborough hadnagytól,
Janos Marik egyik törzstisztjétől tudtam meg!
Wallenby összevonta borzas, fehér szemöldökét.
– Az igazat megvallva az öreg Jules Gainsborough ajánlásával sokkal
messzebbre juthat Moragennel, mint bárki máséval. Nem beszélt volna
magának sem Jentonról, sem Wilkisről, ha nem gondolta volna úgy,
hogy tudnia kell róluk. Mondok magának valamit. Maradjon itt, én
elintézek egy hívást. Ne beszéljen senkivel! – Mosolygó szemmel
ránehezedett a botjára. – Túl sok átkozott kém nyüzsög az utcákon,
sosem lehet tudni, mikor elegyedik szóba eggyel.
Wallenby tizenöt perccel később visszatért, és a két férfi kelet felé
indult, abba a városrészbe, ahol a régi agromechgyár emelkedett. A
találkozóhely nem magában az ipari létesítményben volt, hanem egy
közeli raktárban, ahová a gyár a nehéz mezőgazdasági gépeket
szállította ellenőrzésre és eladásra. Egy apró elektronikus segítségével
bebocsáttatást nyertek a raktár főcsarnokába, egy félhomályos hangárba,
ahol több sorban álltak a hatalmas, pipaszárlábú mezőgazdasági
mechek. Egy újabb ajtón keresztül keskeny folyosóra jutottak, majd egy
csigalépcső következett nedves kőfalakkal.
A lenti szobát mintha a természetes sziklából vájták volna ki, és ilyen
mélyen a föld alatt már meglehetősen hűvös volt a levegő.
A mennyezeti fénycső sápadt derengésében két férfi ült egy műanyag
asztal mellett az egyébként teljesen üres helyiségben. Az egyik azonnal
magára vonta Grayson figyelmét – a magas, ősz hajú, karvalyorrú férfi
úgy nézett ki, mint egy mechharcos. Vele szemben ülő társa apró
termetű volt, kopasz, és a jelentéktelenségig átlagos. Lassú
mozdulatokkal dörzsölgette a tenyerét, néma jeleként a rá nehezedő
feszültségnek.
Wallenby az idegesebbre mutatott.
– Ő Jenton Moragen, a Moragen Emporium vezetője. A másik
úriember a Skyway Travel igazgatója, Wilkis Atkins polgártárs. Vagy
szólítsam inkább őrnagynak?
Atkins savanyúan elfintorodott.
– Nem hiszem, hogy ez előtt az ember előtt bármit is kellene
mondania, Wallenby. – Éles pillantást vetett Graysonra. – Ki maga,
uram?
Grayson mély lélegzetet vett. Ha ismét elárulták, itt nem kaphat
semmiféle segítséget. El kellett hinnie, hogy ezek az emberek valóban
azok, akiknek mondják magukat. Nem látta értelmét, miért akarnák
megtéveszteni. A Marik katonák könnyedén lecsaphattak volna rá még a
parkban, miközben Wallenby visszatérésére várt. A gondolat, hogy az
öreg esetleg a katonákat hívja, egy örökkévalósággá nyújtotta azt a
tizenöt percet.
– Uraim, a nevem Grayson Carlyle ezredes. Egészen tegnapig én
voltam a durandeli birtok ura. Ezredem, a Szürke Halál Légió nem
messze táborozik, Durandel romjainak közelében. Azért vagyok itt,
hogy megtudjam...
Abbahagyta, amikor Atkins és Moragen is felpattantak a székről.
– Carlyle! – kiáltott fel Moragen. – Mondtam magának, Atkins!
Mondtam, hogy ő lesz az...
Atkins azonban nem figyelt rá, előrenyújtott ujjal közeledett
Graysonhoz.
– Maga... maga söpredék! Van képe megkeresni minket... ezek után?
Még Wallenby is döbbentnek tűnt.
– Ő az! – Mindössze ennyit tudott mondani.
– Hé, nyugalom, emberek – lépett hátrébb Grayson. – Mióta csak
megérkeztünk a bolygóra, mindenki renegátként, törvényenkívüliként
kezel minket, de fogalmam sincs, miért. Nem akarnak esetleg engem is
beavatni a titokba? Mi a fene történik itt?
Atkins megtorpant.
– Tessék? Maga nem tudja?
– Átkozottul eltalálta, nem tudom! Ezért lopakodtam be ide, ezért
akartam találkozni magukkal! Valamiért úgy tűnik, mintha az egész
Marik hadsereget magunkra haragítottuk volna... de nem tudjuk,
hogyan, és azt sem, hogy miért! Azért jöttem, hogy beszéljek magával,
Moragen, és segítsen megszervezni az embereim elszállítását a
bolygóról. – Az űrjárók elvesztését nem említette, mert nem látta okát,
hogy rámutasson erre a gyenge pontra, de a zsoldosoknál bevett szokás
volt, hogy a leendő munkaadóval alkudozzanak a szállításról.
– Kurafi! – sziszegte Atkins. – Ide mer állni és letagadni, amit a
Sirius V-ön tett?
Grayson hirtelen hidegséget érzett, mintha kitették volna egy jégbe
zárt világ fagyos felszínére. – Mit tettem én a Sirius V-ön?
– Gyilkos fattyú, elfogadta Tiantan városának kapitulációját,
kialkudta a megadást, azután hajóra szállt az embereivel, és
felrobbantotta mind az öt kupolát! A pokolba, a holofelevételeken jól
látszanak a mechjei a romok között! Öt kupolát semmisített meg! Abban
a városban tizenkétmillió ember élt, nők, gyerekek, öregek, csecsemők!
Akik nem haltak meg a robbanásban, azok megfulladtak, amikor
belélegezték a mérgező levegőt. Próbált maga már mínusz ötven fokban
ammóniát lélegezni, zsoldos? Nem egészséges, elhiheti!
Grayson egyre növekvő rémülettel hallgatta Atkinst.
– Szavamat adom rá, Atkins, hogy most hallok erről először –
mondta, amikor a Davion ügynök levegőt vett.
– És mit ér manapság egy renegát zsoldos szava? Úgy tudom, még
most is a megfagyott holttesteket ássák ki a romok alól. Túlélőket is
találnak, elhiheti. Lehet, hogy sikerült letörölnie Tiantant a térképről,
Carlyle, de elég túlélő maradt ahhoz, hogy falhoz állíthassák magát! És
Istenemre, remélem meg is teszik! Hacsak nem előzöm meg őket!
– Hé, figyeljen már rám, ember! Mi elfogadtuk a város
kapitulációját, és átadtuk a parancsnokságot Irian hercegének! Néhány
nappal később, az ugrópontról beszéltünk a főhadiszállásával, és akkor
még minden rendben volt! – Grayson rémülete újabb magasságokba
szökött, amikor eszébe jutott, hogy a Phobos kommunikációs tisztjei
nem találták a tiantani átjátszó hullámsávját, és hogy a herceg
egységéből senki sem akart beszélni vele. Felidézte Garth nagyúr
különös viselkedését, és küszködve próbálta beilleszteni a darabkát a
most hallott rejtvénybe.
– Azt akarja mondani, valaki felültette magukat? – kérdezte Atkins. –
Az isten szerelmére, Carlyle, miért tenne bárki is ilyet? Figyeljen! A
mechjeiről holofelvétel készült. Saját szememmel láttam őket,
miközben a háttérben a tiantani kupolák lángoltak a horizonton. A
történetről már két napja beszélnek a helmi hírügynökségek. Nem
hallgatja a híreket?
Grayson a fejét rázta. Igazság szerint a csatamechek általában nem is
rendelkeztek a tévéadások vételéhez szükséges berendezéssel. A
Deimos vagy a Phobos képes lett volna, de nem látták okát a híradások
követésének. Túlságosan lefoglalta őket a durandeli Marik erők
megsemmisítése... később pedig a hasadék-völgyi csata.
– Nem érdekel, miről készítettek felvételt – jelentette ki Graysont. –
Még a holofelvételeket is meg lehet hamisítani számítógép segítségével.
– A maga mechjeit többen is látták a romoknál, Carlyle.
– Hamis tanúkat is szerezhetnek, a fenébe is! Vagy megtéveszthetik
őket! Istenemre, valaki megpróbálja megsemmisíteni a Szürke Halál
Légiót azzal, hogy törvényenkívülivé nyilvánít minket... és senki nem
hisz nekem!
– Nem hiszem, hogy bárki is hinni fog magának – szólalt meg halkan
Moragen. Szavaiból elutasítás áradt. – Önt a mi védelmezőnknek
jelölték ki erre a bolygóra, de nagyszerűen megvagyunk az ilyesfajta
védelem nélkül. És biztosíthatom, hogy a Steiner-ház semmit nem akar
egy olyan embertől vagy egységtől, amelyik ilyen szörnyű cselekedetre
képes!
– Ugyanez vonatkozik a Davion-házra is, Carlyle. El sem juttatom
hozzájuk a kérését, mert tudom, mit válaszolnának. Hanse Davion nem
köt szövetséget renegát tömeggyilkosokkal!
Grayson azt várta, mikor támad rá Atkins, de a nagy ember mintha
némileg lenyugodott volna.
– Fogja az átkozott szedett-vetett ezredét, és menjenek ahová
akarnak! – mondta az őrnagy. – Civilizált harcosok mostantól nem
fognak szóba állni magukkal. Tűnjön el a szemem elől!
Grayson Moragenhez fordult, de a kis kereskedő összefonta a karját.
– Azt javaslom, menjen el, Carlyle. Én nem vagyok erőszakos
ember, de az ön siriusi akciója sárba tiporja a modern hadviselés minden
szabályát... akárcsak a tisztességét! Semmi oka nem volt elpusztítani azt
a várost, és lemészárolni az embereket. Tetteivel kívül helyezte magát a
civilizált emberek csoportján... és a törvényen is.
Az ezt követő csend olyan fagyos volt, akár a Helm hegycsúcsainak
hótakarója. Végre sikerült magyarázatot találni a Marik csatamech-
haderő viselkedésére. A háború szabályai meghatározták, hogyan
tanácsos viszonyulniuk az egységeknek egymáshoz a háborúban, de a
renegátok – tömeggyilkosok – kívül estek minden írott és íratlan
törvényen.
Wallenby sem szólalt meg, miközben kivezette Graysont a felszínre.
– Wallenby... ugye maga hisz nekem? – kérdezte a zsoldos, amikor
kilépett a fényre. Nem érkezett válasz, az öregember már el is tűnt a
raktárépület félhomályában, egyedül hagyva Graysont a helmi délután
növekvő árnyaival.
17
Grayson addig várt a találkozási ponton, amíg csak mert, de amikor
Alard King nem tűnt fel, egyedül tért vissza az Araga völgyébe.
Megérkezése után gyorsan elterjedt a hír az Araga-folyó két partján
létesített táborban: a Szürke Halál Légiót renegátnak, törvényen kívüli
ezrednek bélyegezték, és a Marik csapatok vadásznak rá. Ugyan nem
vigasztalta őket, de most, hogy megtudták az „igazságot", a kirakós
játék többi darabkája sem tűnt olyan rejtélyesnek. Megértették
Langsdorf ezredes szokatlan eljárását Durandel katonai és polgári
vezetőivel szemben, melyet rendszerint renegátoknak és lázadóknak
tartogatnak, nem pedig a megbecsült ellenfeleknek.
Amikor Alard King három órával később visszatért, egy lopott
polgári légpárnást vezetett, és nagyjából ugyanazokat a híreket hozta,
mint Grayson. És még valamivel többet.
– Azt hiszem tudom, miért érdekli a Marikokat ez a bolygó –
közölte, mire Grayson összehívta az ezred rangidős parancsnokait.
– Mindannyian tudjuk, a Csillagliga volt az utolsó olyan időszak,
amikor az emberiség közel került ahhoz, hogy egyeden csillagközi
nemzetet alkosson – kezdte King. – A ma ismert házak közül több is,
például a Kurita és a Marik is, részét képezte a Liga struktúrájának.
– Néhányan azt gondolták, ők maguk voltak a Liga – vetette közbe
Clay.
– Igen, 2786-ban Minoru Kurita azzal robbantotta ki az első
örökösödési háborút, hogy Első Nagyúrnak kiáltotta ki magát.
McCall karba fonta a kezét.
– Mind ismerjük a históriát, fiacskám.
– A Helm a fontosabb célpontok közé tartozott, amikor Kurita a
Marik Nemzetközösség ellen vezette flottáját. Freeportban volt egy
haditengerészeti bázis, valamint egy katonai raktár a Liga haderői
számára.
– Amikor a Csillagliga feloszlott, heves politikai vita kezdődött a
Szabad Világok Ligájában arról, hogy ki birtokolja a fegyvereket. Amíg
a civakodás zajlott, Kurita idejött, hogy rátegye a kezét a készletre.
– És?
– Nem találtak semmit.
– Így van – bólintott Grayson. – Valószínűleg máshová vitték,
miután szétosztották tucatnyi kisebb készletre, melyet aztán
megszereztek az egymással háborúzó csoportok.
– Talán – mosolygott King. – Legalábbis mindenki ezt hiszi.
– Folytassa!
– Minoru Kurita csapatai átfésülték a bolygót, de nyomát sem
találták a Liga fegyverraktárának. Egyértelmű, hogy elköltöztették
Freeportból. Minoru haragjában nukleáris csapást mért a városra, és
radioaktív romhalmazzá változtatta a települést, majd ugyanezt tette a
legtöbb nagyvárossal is, haldokló világgá változtatva a Helmet. Kurita a
luthieni tanács számára jelentést írt a hadműveletről. Ugyanazt
feltételezte, amit maga... hogy a készleteket széthordták.
– Pedig?
– Pedig a raktárhoz hozzá se' nyúltak!
– Miért nem?
– Gondoljon bele! Nem tíz vagy tizenkét csatamechről van szó. Több
száz gépről beszélünk! Elég egy ezred... tíz ezred számára! Senki sem
tudja, mekkora volt az a raktár. Nehéztüzérség, muníció! Tudja, milyen
nehéz egy mechjavító állvány?
– Van róla elképzelésem – felelte szárazon Grayson.
– A helmi helyőrségparancsnok a Marik-ház egyik tisztje volt, egy
utász zászlóaljat irányító őrnagy. A jelek szerint ő is a Csillagliga-párti
idealisták közé tartozott, aki azt akarta, hogy a Liga régi dicsőségében
szülessen újjá. A többi Marik parancsnokot sikerült leszerelnie azzal a
javaslattal, hogy döntsék el egymás között, kinek van joga elvinni a
fegyvereket, mielőtt még kicsúszna a kezéből az irányítás. Bizonyos
katonai törvények és szabályzatok előcitálásával elérte, hogy a többiek
ne tudjanak egyszerűen csak besétálni és széthordani mindent.
– És ő miért nem vitte el az egészet? – kérdezte Clay.
– Mihez kezdett volna vele egy műszaki zászlóalj parancsnoka
űrhajók nélkül?
Döbbent csend következett. King néhány pillanatnyi szünetet tartott,
majd folytatta:
– A tiszt, egy bizonyos Edwin Keeler őrnagy utasítást kapott, hogy
hozzon létre helyőrséget a Helmen, de hajókkal nem rendelkezett. De
még ha rendelkezett volna, akkor sem férhetett volna hozzá egy akkora
flottához, amelyik elegendő a készlet jelentős részének elszállításához.
Ráadásul a Kurita inváziós flotta is közeledett. Minden hajó máshol
volt, a front valamelyik pontján harcolt.
– Tehát a raktárnak még itt kell lennie a Helmen – vonta le a
következtetést Grayson.
– Pontosan. Ha kész tényként fogadjuk el, hogy a raktár ott volt a
háború kezdete előtt, és azt is, hogy a háború kezdete után nem állt
rendelkezésre megfelelő számú hajó az elszállításához, akkor
egyértelmű, hogy Keeler nem vitte sehová a készletet. Egyszerűen
elrejtette.
– Elrejtette? – morfondírozott Grayson. – Tehát még itt van.
– És valaki pokoli nagy kockázatot vállalt, hogy eltávolítson minket
az útból, és megkereshesse.
– Miért állunk egyáltalán az útjában?
– Talán mert maga a körzet katonai kormányzója – vonta meg a
vállát King. – A forrásom sem tudja biztosan.
– És ki ez a forrás?
King megvakarta az állát, azután megrázta a fejét.
– Ezredes... ezt nem mondhatom meg.
– Fiacskám – kezdte McCall –, átkozottú' jobban teszed... – Hagyja, Davis! – intette le Grayson. Összehúzott szemmel
tanulmányozta Kinget. – Megbízhatónak tartja az információt?
– Igen, ezredes. De a forrásom... nem akarja, hogy kiderüljön a
szerepe.
– Előbb vagy utóbb el kell mondania, Alard. Ha az ezred
összetartozása. ..
– Adjon nekem egy kis időt, ezredes! Talán... talán egy nap
elvezetem önt a... fickóhoz.
Tracy Maxwell Kent az Araga-folyó sziklás partján állt, és olyan
erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az egész teste remegett. Dühös
tekintete a rohanó vizet pásztázta, a hatalmas homokkő sziklákat a
sekély folyam mentén, a minden oldalról őt körülvevő erdős
domboldalakat. Ez nem történhet meg vele! Ez volt az utolsó csapás
abban a hosszú, balszerencsés sorozatban, amely végül ide vezette őt.
Ide!
A karcsú, sötét hajú, csinos, fiatal lány az Egyesült Nemzetek egyik
leggazdagabb nemesi családjának idősebb gyermeke volt. Bár úgy
nevelték, hogy előkelő társasági hölgy legyen belőle, dédelgetett és
tökéletes életét húszéves korában összezúzta imádott bátyja, Sir
Roderick Fitzroy Kent százados halála. Tracy úgy döntött, az egyedüli
mód, hogy jóvátegye testvére elvesztését, ha jelentkezik a Davion
Katonai Akadémiára, és Fitzhez hasonlóan ő is mechharcossá válik.
Megszokott és elfogadott dolog volt, hogy egy család legidősebb fia
mechharcos legyen, de Tracy apja hevesen tiltakozott az ellen, hogy úri
nevelésben részesült, jó családból származó fiatal nemes hölgyek ilyen
dolgot tegyenek.
Tracy azonban ennek ellenére makacsul ragaszkodott az
elhatározásához. A maga módján szintén makacs apja kapcsolatait
kihasználva elintézte, hogy egy apróság miatt kirúgják.
Az aljas taktikától felháborodott Tracy úgy döntött, inkább
közlegényként csatlakozik a reguláris gyalogsághoz, minthogy
hazamenjen a családjához. Két év alatt tech őrmesterré küzdötte fel
magát, vagyis a nehezebb úton, legalulról indulva próbált mechharcossá
válni. Miután újabb két évet tanult és szolgált astechként Blackely
Fekete Őrségében, esély kínálkozott rá, hogy elfoglalja a Proserpina
nevű világon lezajlott heves harcokban elhalálozott pilóta helyét.
Szakértelme és merészsége oly mértékben lenyűgözte Blackely
ezredest, hogy harctéri kitüntetést kapott, és egy Főnixsólyom
pilótájaként ott maradhatott a Fekete Őrség felderítő szakaszában.
Az egység a cassiasi fiaskó után kénytelen volt felosztani, mivel több
mint ötven százalékos veszteséget szenvedett, Tracy pedig szabadúszó
pilótává és egy Főnixsólyom birtokosává vált. Eljutott a Lyrán
Nemzetközösség területén lévő Galateára, és ott megismerkedett
Sharyllel.
Akárcsak Ramage századosnak, Sharylnek sem volt másik neve. Az
ő kultúrájában, a Dahar IV-en a Trellhez hasonlóan csak egyetlen nevet
adtak mindenkinek. Szintén vad és független lélek volt, aki elszökött
elnyomó családja elől, és valahogy a csatamechzsoldosok világára
sodródott. Felismerte Tracyben a rokonlelket, és elvezette őt Lori
Kalmarhoz, a Szürke Halál Légió helyettes parancsnokához. És így a
Légió lett Tracy új otthona.
Mindez négy standard hónappal ezelőtt történt. A Szürke Halál Légió
abban az időben Liao területen harcolt, Lori Kalmar pedig csak azért
volt a Galateán, hogy új zsoldosokat toborozzon a gyorsan növekvő
alakulatba. Tracyt azonban nem vetették rögtön harcba, hanem a Légió
„B" századához vezényelték, és elküldték az új helmi birtokra.
– Az embereinket most szállítják át a Graham IV ideiglenes
kolóniájáról az új otthonukba – magyarázta Lori. – Egyelőre az ottani
gyakornokokhoz osztjuk be, DeVillar hadnagy parancsnoksága alá.
Nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy nem ért a szakmájához, hanem
mert lehetőséget akarunk biztosítani a letelepedésre, a beilleszkedésre...
és mi is meg akarjuk ismerni. Részt fog venni az új gyakornokok
kiképzésében, beleértve a „B" század mechharcos tanulóit is. Amikor
véget ér a Liao hadjárat, vagy átirányítjuk az „A" század egyik megürült
helyére, vagy pedig első vonalbeli egységgé fejlesztjük a „B" századot,
és létrehozunk egy „C" századot is a kiképzési teendők ellátására.
Carlyle ezredes hiánytalan zászlóaljjá akarja fejleszteni a századot,
amint elegendő gép és pilóta áll a rendelkezésünkre. Nem kell sok idő
hozzá, hogy újra egy harcoló alakulatban szolgálhasson.
– Mégis, körülbelül meddig kell várnom? – tudakolta Tracy.
– Valószínűleg a Liao hadjárat végéig. Nem olyan hosszú időt, talán
öt hónapot.
Öt hónap! Az egy örökkévalóság! Tracy elég harcban vett már részt,
hogy tudja magáról, mennyire átkozottul jó harcos. Némi gyakorlattal a
legjobbak egyike válhatna belőle, rettegnének tőle a harcmezőn, és még
az apja szája is tátva maradna, amikor eljutna hozzá a híre. De öt hónap
építkezés és újonckiképzés! Kis híján visszalépett, de végül úgy döntött,
jobb elfogadni egy ilyen állást a Légiónál, mint további hónapokat
tölteni a Galatea kocsmáiban, egy újabb zsoldos egység felbukkanására
várva.
A Szürke Halál Légió fényes hírnévre tett szert, mint gyors,
határozott, kiválóan felkészített mechalakulat, amely hihetetlen túlerő
ellen is képes volt győzelmet aratni. Fiatal parancsnokát szinte zseniális,
nagy képzelőerővel megáldott, szokatlan harci taktikákat alkalmazó
vezetőként ismerték. Ha Tracy Maxwell Kent harcosként akart magának
hírnevet szerezni, akkor Grayson Carlyle egysége megadta számára a
lehetőséget.
Mióta négy hónappal ezelőtt meghozta döntését, fáradhatatlanul
dolgozott Durandelben, felügyelte az új kolónia létrehozását, és a
Helmhold Kastélyban várta az ezred visszaérkezését. Még azt is
megengedte, hogy szeretett Főnixsólymát behajózzák a Deimosra,
amikor a Szégyenletes tartalék alkatrészekért és utánpótlásért a Helmre
érkezett. A cassiasi fiaskó után csak a Dutiful Daughter maradt, ami
megadta neki a reményt, hogy egy napon híres harcossá válhasson.
Amikor a Légiónak szüksége lett a Sólyomra, hogy tartalékot képezzen
az „A" százzá számára a Sirius V.-ön folyó harcok során, Tracy
engedte, hogy elvigyék a gépét, mert hitt a Légióban és mindabban,
amit tesznek. Az ezred többi tagját szinte egy népes családnak
tekintette. Elvégre befogadták őt maguk közé, és nem azért, mert ő volt
az új-avaloni Rodney Howard Kent nagyúr lánya.
A Liao hadjárat a vártnál előbb véget ért. Az utolsó, Helmre érkező
hír az volt, hogy a harcok csaknem befejeződtek, és Carlyle az ezreddel
együtt heteken belül hazatér. Amikor azonban űrjárók ereszkedtek le a
Helm szikrázóan kék egén, azok nem a Deimos és a Phobos voltak,
hanem a Marik-ház hat hajója, háborúra felszerelve. A Durandel elleni
támadás meglepetésként érte a védőket. Tracy az egyik beomlott
szerelőműhely romjai között talált magának menedéket, közvetlenül egy
szerelőakna mellett, ahol a páncélosszázad kerekes járműveit szokták
szervizelni.
A terror éjszakáján Tracy meghasonlott önmagával. Saját rettegésétől
megundorodva azon töprengett, hogyan lesz képes valaha is megfelelni
bátor bátyja normáinak. És ami még ennél is rosszabb, egy alkalommal
apja nevét sikoltotta, amikor egy kilőtt Galleon robbanása után égő
törmelék hullott a fedezékére. Az emlék felidézésére még most is
elöntötte a szégyenérzet. Hogyan találja meg magában a bátorságot,
hogy valódi mechharcos lehessen, mint Fitz?
Grayson Carlyle egy nappal a meglepetésszerű Marik támadás után
érkezett, és Tracy rejtekhelyéről, a Durandel romjaitól északra
emelkedő sziklás domboldalról nézte végig a Pörölycsapás
csatamechjeinek módszeres felszámolását. Az ezredes visszatért! És
vele együtt az űrjárók is, a Deimos fedélzetén pedig a sértetlen Dutiful
Daughter! Tracy mohó lelkesedéssel kapaszkodott ebbe a ténybe. Most
talán megkapja az esélyt! Harcba indulhat a Marik csapatok ellen, akik
annyi új barátjával végeztek. Saját szemében is kitüntetheti magát!
Mindenkinek be fogja bizonyítani, hogy Tracy Kent valódi mechharcos,
és hogy semmi sem állhat az útjába...
A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Durandel többi
kimerült, sebesült, döbbent túlélőjével együtt összegyűjtötték, és azt az
utasítást kapta, hogy segítsen DeVillar hadnagynak az északi Araga-
völgybe vezetni a csapatot, és ott várják meg a csatamechek
visszaérkezését. Azt mondták, most nincs idő előszedni a mechjét a
raktárból, beüzemelni, beállítani és harckész állapotba hozni. A
Légiónak el kellett vonulnia, mert az űrjárók veszélybe kerültek.
Másnap érkezett a hír: az űrjárókat elfoglalták, és velük együtt a
Főnixsólymot is.
Átkozottak! Legyenek mind átkozottak! Átok Grayson Carlyle-ra,
amiért elvette tőle a csatamechjét, és odaadta... odaadta a Marik
fattyaknak, akik lemészárolták Durandel lakosait! És őt is mindenétől
megfosztották.
Tracy halkan felnyögött a gondolatra, és térdre esett a folyó partján.
A vékony szálú, fűszerű növényzet szinte teljesen elrejtette. Vállát
zokogás rázta. Semmi! Semmije sem maradt! Először Fitzet vesztette el,
aztán a családját, és most a Légió, az új családja is a szeme láttára
semmisült meg körülötte. A Daughter elvesztésével Tracy minden
reménye elszállt, hogy olyan harcossá váljon, akire a bátyja is büszke
lenne.
Szülei és húga természetesen még éltek, de 130 fényévnyire voltak
tőle, a Belső Szféra másik oldalán. Ráadásul ő maga szüntetett meg
minden lehetőséget arra, hogy valaha is segítséget kapjon abból az
irányból – mégpedig olyan mértékben, ahogy arra a sok fényéves
távolság sem lett volna képes. Egyedül maradt.
– Ó, Fitz! – Szakadt ki belőle a kiáltás, és keserű zokogásban tört ki.
Törvényenkívüli!
A kifejezés különleges jelentéssel bírt Hassan Ali Khaled számára.
Gyötrő belső fájdalommal emlékezett rá, amely vele volt mindvégig a
Shaul Khala óta. Surimat testvérei – egykori bajtársai – szintén jól
ismerték ezt a két szót. És most ismét törvényenkívülivé vált.
Bár bajtársai érzelemmentes robotnak tekintették őt, Khaled
valójában egy bolygómag forróságával izzó érzelmeket leplezett. Az
érzelmeit kordában tartó önuralom tette lehetővé számára, hogy
hűvösen gondolkodó, hatékony harcossá váljon, aki soha nem hibáz a
döntéseiben. A hideg kéreg alatt azonban vad büszkeség és mély, égető
szégyenérzet rejtőzött. Senkinek nem mondta el a Légióban, miért
hagyta el a Saurimatot, és soha nem is fogja.
Ismét kezdjek menekülni? És ha lennie is rá módom... képes lennék
rá?
Nem! – mondta magának. A becsület azt követeli, hogy maradjak,
hogy hűséges legyek ehhez az ifjúhoz, fogadott parancsnokomhoz.
Ezúttal... ezúttal a becsület útját követem.
Delmar Clay nekitámaszkodott egy fának a tisztás szélén, és hosszú
sóhajjal lecsúszott a törzs mentén. Amikor lehuppant a földre a fa
tövében, fáradtan a térdére támasztotta a fejét. Maradt még remény?
Egy eltéveszthetetlen, skót akcentusú hang zavarta meg gondolatait.
– Hej, cimbora, mizújs?
Clay felnézett, és a szomszédos fatörzsnél megpillantotta a
tagbaszakadt skótot, aki mindkét kezében egy-egy gőzölgő bögrét
tartott.
– Davis, barátom, te vagy az én megmentőm! – Clay nagyobb
vidámságot mutatott, mint amekkorát valójában érzett, miközben átvette
a bögrét, és ujjait köré fonva élvezte annak melegét.
– Ne számíts semmiféle szokványos Terrai főzetre, Delmar. Nem
kétséges, hogy lefele menet leégeti a nyelőcsövedet. – McCall vigyora
fertőző volt.
– Jelenleg azzal sem nagyon törődnék, Davis – kacagott fel szárazon.
– Szerintem észre sem venném. McCall harcostársára nézett, és
megrázta a fejét.
– Nem szívesen mondom azt egy cimborának, hogy hazudik, Del, de
valahogy az az érzésem, te most nem mondasz igazat, de nem ám!
Clay belekortyolt a kávéba, hogy elkerülje a válaszadást, és magában
káromkodott, amikor a forró ital megégette a nyelét. A fenébe! Miért
ismer engem ez az ember ilyen jól? Rápillantott a vörös szakállú óriásra,
és szinte összezsugorodott a szeméből sugárzó szánalomtól. Egy kéz
érintését érezte a vállán, és megborzongott.
– Terrire gondó'sz – mondta halkan a caledoni.
Clay az eddig kordában tartott érzelmeivel küszködve bólintott.
– Én... én betegre aggódtam magam miatta, Dave. – Mintha egy gát
szakadt volna át. Miután elismerte félelmét, már képtelen volt
abbahagyni a beszédet. – A tegnap éjjeli megérkezésünk óta átkutattam
az egész tábort. Megkérdeztem Gomez DeVillart, Bili Burnst, Tracy
Kentet, és mindenki mást a durandeli túlélők közül, akivel csak beszélni
tudtam. Egyikük sem látta, mióta...
Ismét kortyolt a kávéból, elfintorodott a keserű ízre.
– Ezelőtt soha nem akartam senkihez ennyire közel kerülni, Dave. A
mi életünk túlságosan... túlságosan bizonytalan. Elismerem, keményen
ellenálltam, amikor először... elkezdtem törődni vele. – Nagyot nyelt,
majd folytatta. – De... de az a tudat, hogy lesz egy hely, amit az
otthonunknak nevezhetünk, mindent megváltoztatott. Érted?
McCall bólintott.
– Megértem, cimbora. Érezhetted, hogy biztonságba' van, míg te
odavagy harcó'ni.
Éles, keserű kacaj hagyta el Clay torkát.
– Aha, biztonságban. Jó vicc. Sokkal nagyobb biztonságban voltunk
a Sirius V.-ön.
– De Del, nem tudhatod biztosan, hogy...
– Hát nem érted, Davis? – vágott közbe Clay. – Nem érted, hogy ez a
legrosszabb az egészben? Hogy nem tudom? Lehet, hogy még mindig
él. Talán a dombok között bujkál, és tökéletes biztonságban van. De
nem tudhatom! Ez az, amibe belepusztulok!
Clay egy ideig néma csendben bámulta a talajt.
– És van még valami, Dave. – Olyan halkan beszélt, hogy McCall
alig hallotta. – Ő... neki... a fiunk. – Gyásza ellenére képtelen volt
leplezni büszkeségét. – Gomez azt mondta, ugyanúgy néz ki, mint én...
szegény kölyök.
Eszébe jutott az az éjszaka a Graham IV-en, amikor Terri elmondta
neki, hogy állapotos. Clay először dühös volt, ő nem akart gyereket.
Elég kellemetlen volt az is, hogy hosszú évek magánya után felelősséget
kellett éreznie Terriert. De a nő annyira sugárzott a boldogságtól,
annyira telve volt szeretettel a belsejében növekvő új élet iránt, hogy
nem is tehetett mást, mint csatlakozott hozzá a boldog várakozásban.
– A kölök naggyábó'... – vakargatta a szakállát elgondolkodva
McCall – két hónapos lehet? – Tegnap volt kilenc hetes. – Clay csillogó szemmel nézett fel
barátjára. – Mit gondolsz, milyen nevet adott neki?
McCall vállat vont, és megrázta a fejét, de aztán meglátta a
csillogást.
– Nem, De'mar, ezt biztos' nem tette. Nem tenné meg velem.
– De igen – vigyorodott el Clay barátja zavarán. – Davis Carlyle
Clay, a főnök és a te tiszteletedre.
– Nos, félig legalább igaza vó't. A Carlyle név kitűnő, biztos' méltó
lesz hozzá. – McCall mélyen harcostársa szemébe nézett. – Talán
megtalá'juk Territ, cimbora, meg a kis névrokont is. Az asszonyod
ta'praesett teremtés. Ha sikerű't e'menekű'nie az első rajtaütés előtt,
biztosan képes lesz életben maradni.
- Én is ezt akarom hinni, Davis. Istenem, mennyire szeretném hinni!
18
Janice Taylor a földre eresztette kimerült testét, lehunyta a szemét és
nagyot sóhajtott. Hosszú nap állt mögötte, és valamiért a várakozás
időszakai tűntek a legelviselhetetlenebbnek.
– Üdv, tizedes – telepedett le mellé egy sima arcú, répavörös hajú
fiatalember. – Hallott valamit az Öregről?
Taylor tizedes és a Szürke Halál Légió gyalogosai – a standard
egységekben és a különleges alakulatban szolgálók egyaránt – csak
egyetlen embert illettek az „Öreg" becenévvel: az acélos tekintetű,
késpenge hangú Ramage századost. Ramage, aki nem szigetelődött el
tőlük annyira, mint Carlyle ezredes, tulajdonképpen közéjük tartozott.
Janice kinyitotta a szemét.
– Üdv, Niklas.
– Én... láttam, hogy az egészségügyi sátor felől jön, és... szóval csak
arra gondolta... – Elhallgatott és lesütötte a tekintetét.
– Igaza van, Nik, onnan jövök. Attól tartok, nincs valami jó
állapotban. Bürke szerint egyelőre stabilizálódott, de nem tudja, hogy
megfelelő kezelés nélkül meddig marad így.
– Márpedig itt biztosan nem fogja megkapni! – vágott közbe Niklas
dühösen. Akárcsak a többiek, akiket az egykori trellwani képzett ki,
Niklas Chen közlegény is felnézett az „Öregre", és szenvedélyes
hűséggel viseltetett iránta, aki valójában alig múlt harminckét éves.
– Maga szerint mit tehetnénk, Taylor tizedes? Úgy értem... – Chen
hüvelykujjával a tisztás szélén felállított, buborékszerű sátrak sora felé
bökött. – A fiúk egy része azt mondja, esetleg elvegyülhetnénk az
itteniek között. Földművesek lehetnénk, vagy valami hasonló.
Janice éles pillantást vetett rá.
– Úgy érti, oszlassuk fel a Légiót?
A vörös hajú katona nagyot nyelt, és bólintott.
– Tudja, talán bevihetnénk a századost... mi is a neve annak a
városnak? Elhelyezhetnénk egy kórházban, érti? És... és ott
összefoltozhatnák. – A szavak szinte összefüggéstelenül buktak ki a
türelmetlen fiatalember száján. – Fogadok, hogy jó farmer lenne
belőlem. Apám is az volt. Meséltem már róla magának? Sosem tudott
rájönni, miért akarok katona lenni. A pokolba, jelen pillanatban én
magam sem tudom! Elnézést, hölgyem – vörösödött el.
Taylor tizedes elmosolyodott. Miután már több mint másfél éve volt
tagja a gyalogságnak, mulattatta, hogy az ifjú közlegény úgy bánik vele,
mintha az anyja lenne.
– Meséljen nekem az apjáról, Nik! – mondta halkan. Chen közlegény
tekintete ellágyult, távolivá vált.
– A fejemet rá, hogy ő volt a legjobb átk... a legjobb farmer
Norberiában. Ez egy város a Winteren, a Trenthamon is túl. Tudja,
merre van?
Janice a fejét rázta.
– Nos, elég messze, ezért nem is ismerik túl sokan. De sok
mindenben hasonlít erre a helyre, tudja? Az év nagy részében hideg van,
de szép kis bolygó. – Chen oda sem figyelve felvett egy ágat, és
rajzolgatni kezdett vele a földre. – Azt hiszem, akkoriban nem tartottam
valami sokra. Állandóan el akartam jönni onnan, új világokat
megismerni, új dolgokkal próbálkozni. Most viszont nagyon hiányzik. –
Szégyenlős mosollyal nézett fel Janice-re. – De az apámról kérdezett –
tért vissza hirtelen az eredeti témához. – Tudja, a százados néha pont rá
emlékeztet. Amikor az Öreg lehord minket, az pont olyan, mint amikor
apám hordott le engem és Gunther öcsémet, amiért leszánkáztunk a
bozótfű bálákon, vagy addig kergettük a naffereket, amíg össze nem
estek. – Kamaszos kuncogással felnevetett. – Nagyon mókásan néztek
ki! – Hirtelen elfelhősödött az arca és komorrá vált a tekintete. –
Tizedes, hogy fogjuk ezt megúszni? – Janice hallotta a pánik vékony
élét a hangjában. – Először lerombolják az... az otthonunkat, és most azt
mondják, törvényenkívüliek vagyunk! Miért csinálják ezt, tizedes? Mit
tettünk? Ártatlanok vagyunk!
– Uralkodjon magán, Chen közlegény! – Janice-nek erőlködnie
kellett, hogy ne mutassa ki együttérzését. Chen a hisztéria szélére került,
ezért most egy parancsoló hangra volt szüksége. – Mit gondol, mit
mondana az Öreg, ha most hallaná magát? Büszke lenne? Mi katonák
vagyunk, közlegény. Mondta magának valaha valaki, hogy könnyű a
katonák élete? Mert ha igen, akkor az egy átkozott idióta volt!
Chen nagyot nyelt, és valamennyire összeszedte magát. Janice
hangja ellágyult.
– Csak ki kell tartanunk, Nik, és az Öreg büszke lesz ránk. –
Elmosolyodott. – Tegye büszkévé az édesapját is.
Chen bólintott, szája sarka gyenge mosolykezdeményre görbült.
– Kösz, tizedes. – Lassú mozdulatokkal feltápászkodott, és leporolta
magát. – Azt hiszem, meglátogatom az egészségügyi sátrat, hátha
szüksége van Burke-nek egy futárra vagy hasonlóra.
Janice figyelte, ahogy Niklas Chen elsétál a fák között, és megrázta a
fejét. Ha ilyen a parancsnokság térbe, akkor soha nem akarok őrmester
lenni! A fiatalember egyetlen kérdésére sem válaszolt –ezek a kérdések
az ő agyában is ugyanolyan forrósággal izzottak. Hogy a pokolba
fognak kimászni ebből a zűrből?
Fel kellene osztaniuk? Ebbe a lehetőségbe bele sem akart gondolni,
mégis rá kellett kényszerítenie magát. Végignézte, ahogy a mindössze
egymaroknyi mechhel rendelkező Szürke Halál Légió saját
szülőföldjén, a Verthandin teljes értékű zsoldosegységgé, csaknem egy
teljes zászlóaljnyi haderővé válik – bár mindig is ezredként emlegették.
Gyűlölt arra gondolni, hogy a Légiót, melyért Grayson... melyért
mindannyian olyan sokat és keményen dolgoztak, feloszolhat.
De van más lehetőségük? Az űrjárók elvesztésével itt ragadtak a
bolygón, saját otthonvilágukon. Rengeteg embert vesztettek, és a
megmaradtak is az összeomlás szélére kerültek. Amit Grayson
elmondott, az alapján meg sem adhatják magukat.
Törvényenkívüliekként nem bánnának velük a konvenciók szerint. Nagy
valószínűséggel rövid úton kivégeznének mindenkit. Mennyi ideig
tarthatnak ki itt, szűkös élelmiszerkészletekkel, orvosi ellátásra váró
sebesültekkel? Még akkor sincs sok esélyük, ha a Marikok egyelőre
nem akarják kifüstölni őket rejtekhelyükről. És ha valamilyen csoda
folytán – esetleg visszafoglalják a hajókat, vagy valami hasonló –
sikerül elhagyniuk a bolygót, mire mennek vele? A Légió nevéhez
tapadó szenny követné őket mindenhová. Senki nem szerződtetné az
egységet.
Janice Taylor tizedes a fájdalomtól és a dühtől összeszorította öklét,
amikor a gondolat teljes erővel lecsapott rá: a Légió gyakorlatilag
halott.
Grayson Carlyle átsétált a táboron, és felfigyelt a lázas beszélgetésbe
merült emberek kisebb csoportjaira. A katonai táborokra jellemző
vicces csipkelődésnek most nyoma sem volt. Egy csata után soha nem
volt jó a hangulat, főleg ha ennyi sebesüléssel járt, de itt most nem csak
erről volt szó. Ezúttal az egész Légió forgott veszélyben, nem csak az
egyes emberek.
A legtöbben gyorsan elhallgattak, amikor Grayson ellépdelt a
közelükben, de eleget hallott ahhoz, hogy tudja, nagyon sokan tartanak
az egység feloszlásától, és szintén sokan vannak, akik úgy gondolják,
fel is kell osztaniuk.
Talán nekik van igazuk, gondolta.
Grayson katonaként, mechharcosként nőtt fel, így hozzászokott a
harchoz, akárcsak az ellenség látványához. De hogy harcoljon egy
pletyka, egy hazugság ellen? A történettel már tele voltak a helyi
hírcsatornák, mondta Atkins, és valószínűleg ezer más bolygón is
hallották az emberek. Még ha a Légiónak sikerül is elmenekülnie a
Helmről – bár jelen pillanatban elképzelése sem volt róla, hogyan
tudnák ezt végrehajtani –, mekkora esély lenne rá, hogy valaha is
munkát kapnak? A hazug szóbeszéd megelőzné őket, örökre
megbélyegzettek maradnának.
És ha feloszlanak, akkor mi történik? Néhány embere talán ki tudna
jutni a rendszerből, de a legtöbben örökre itt ragadnának. Nem mintha a
Helm olyan rossz hely volna. A maga hideg, zord módján kifejezetten
szép bolygó. Csakhogy nem az otthonuk. Többé már nem. És még ha
feltételezik is, hogy a Marikok békén hagyják őket, milyen munkát
vállalhatnának el az egykori zsoldosok?
Ha feloszlik a Légió, vajon hányan jutnak ki a bolygóról, és hányan
tudnak elhelyezkedni új munkaadóknál? És ami még fonto–sabb,
hányan tudnak átszökni át a Marik hálón? Ha a Marikok ennyi energiát
fektettek az ezred megsemmisítésébe, semmire nem mennek az egység
feloszlatásával. A dolgok jelenlegi állása szerint mindenképpen a
megsemmisülés vár rájuk. Az egész tervet valóban csak azért találták
volna ki, hogy megszerezzenek egy ősi csillagligás fegyverraktárt?
Grayson megtorpant, hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a
táboron, figyelte a fegyverüket tisztogató, apró tábortüzek fölött ételt
készítő, dolgozóm, beszélgető vagy egyszerűen csak pihenő férfiakat és
nőket.
Valamit csak tudnak tenni!
A legnagyobb kérdés az volt, vajon maradt-e annyi az ezredből, hogy
meg is tudja tenni.
– Nem fogunk feloszlani.
A Szürke Halál Légió katonái felsorakoztak a fák között, az Araga-
folyó partján. Északon az arany- és jégsapkás Aragayan-hegység
vonulatai emelkedtek a kristálytiszta, vakítóan kék égbolt előtt.
A Légió csendben hallgatta a Martalóc nyitott háti zsilipajtajából
beszélő Graysont, aki a mech külső hangszóróival erősítette fel hangját,
hogy mindenki jól hallja. Minden szempár – Clayétől, Sharylétől,
Bearétől és a többi mechharcosétól kezdve az astechek gyerekeiéig,
akiknek az otthonát porrá égették Durandelben – a parancsnokra tapadt;
a Légió minden tagja moccanás nélkül, várakozva figyelt
mondandójára.
– Meghallgattam minden érvet – folytatta Grayson. –
Feloszolhatnánk és elrejtőzhetnénk. Élhetnénk itt földművesekként,
technikusokként és gyári munkásokként, amíg a Marik csapatok el nem
mennek. Talán néhányunk eljuthatna a Galateára, vagy egy másik
zsoldosbérlő központba, és csatlakozhatna egy új ezredhez. Csakhogy
mi nem ezt az utat választjuk. És azt is elmondom maguknak, hogy
miért nem.
– A Légió feloszlatása nem megoldás... nem az a megoldás, amely
segítene az egység minden tagján. Ha elrejtőzünk, talán... talán páran
össze tudnak gyűjteni néhány év alatt annyi pénzt, hogy elhagyhassák a
bolygót. De mi lesz a többiekkel? Képes lenne bármelyikük megtervezni
a szökést, amikor tudja, hogy tízből kilenc... vagy inkább százból
kilencvenkilenc bajtársa élete végéig ide lesz kötve a Helmhez?
– Ráadásul a Marik csapatok nem elégednek meg annyival, hogy
elkapjanak egy maroknyi Légióst. Én... én... – Elhallgatott, egy
pillanatra, képtelen volt folytatni. Most már nem csak az embereit
próbálta felrázni. Ezek a szavak saját szívének és lelkének mélyéről
szóltak.
Amikor újra megtalálta a hangját, csendes eltökéltséggel folytatta:
– Ma délután feladtam volna magam Langsdorf ezredesnek, ha úgy
gondoltam volna, ezzel sikerül megmentenem önöket. Csakhogy ők ezt
nem hagyhatják. Meggyőzték az egész Belső Szférát arról, hogy
gyilkosok, renegátok, véreskezű szörnyetegek vagyunk... és nem
lehetnek nyugodtak addig, amíg mindegyikünket el nem kapják és ki
nem végzik.
– És ha el is tudnánk hagyni a bolygót, átjutnánk a Marik
csapatokon, kijutnánk a Marikok területéről... képesek lennénk életben
maradni odakint a csillagok között beszennyezett hírnevünkkel? Mi
vagyunk a Légió. A nevünk, a hírnevünk... mindezek legalább
ugyanannyira a részeink, mint a szemünk vagy a kezünk. Ha egyénként
vagy egységként elveszítjük őket, akkor nyomorékká válunk!
Újra elhallgatott, végignézett az őt figyelő arcokon. A Martalóc
pilótafülkéjének magasságából nehéz volt leolvasni az arckifejezéseket,
de Lori ott állt szinte közvetlenül előtte és alatta... és mosolygott.
McCall állt mellette, szintén vigyorogva. Sharylről komor eltökéltség
sugárzott. Tracy Kent sápadtnak, kimerültnek és kifejezéstelennek tűnt.
Khaled hozta a szokásos szoborszerű hidegségét és mozdulatlanságát.
Clay arcáról most sem lehetett leolvasni semmit, de ökle ritmikusan
szorult össze és lazult el az oldala mellett.
– Nem parancsolom meg önöknek, hogy maradjanak – folytatta
Grayson. – Bárki, bármelyikük elmehet, minden harag és neheztelés
nélkül. Amíg Langsdorf üldözni tud valamilyen egységes haderőt, addig
valószínűleg békén fogja hagyni magukat. Talán végül új életet
kezdhetnek, távol ettől a bolygótól. Vagy megtalálják itt az otthonukat.
A Helm megfelelő világ... alkalmas hely egy jó élet megteremtésére. Ha
ezt választják, őszintén kívánok önöknek minden jót.
– De az ezred akkor sem oszlik fel! Az ezred felkészül a táborbontásra
és az indulásra... mégpedig ma éjjel! – Grayson tekintete ismét
végigsöpört a sorokon. Senki nem mozdult, nem szólalt meg. Az
egyedüli hangot a falevelek között fújó szél szolgáltatta.
– Önkéntesekre van szükségem ma éjszakára, egy különleges
bevetésre, amely esélyt adhat az alakulat többi részének a távozásra. Ha
érdekli önöket a dolog, beszéljenek az egységparancsnokukkal.
A többiek... akik maradnak, pakolják össze a holmijukat, és
készüljenek fel az esti indulásra. – Szünetet tartott, még egyszer
végignézett az emberein.
– Ez minden.
Normális esetben Ramage feladata lett volna, hogy átvegye a szót
Graysontól, és pattogó hangon oszoljt vezényeljen. Mivel azonban a
százados még mindig eszméletlen volt, Grayson maga vezényelt:
– Ezred... o-szolj!
A zsoldosok meg sem mozdultak. Egyetlen férfi vagy nő sem hagyta
el az alakzatot.
Valahol Grayson balján egy vékony hang kezdett remegő énekbe, de
hogy a félelem vagy az érzelmek okozták a bizonytalanságot, azt az
ezredes nem tudta megállapítani.
A regiment az otthon, csillagtengereken át... egy másik hang, egy
mély basszus vette át a dallamot.
Tüzes, jeges világokon,
Hol harcos léptünk járt
Szülőhely, szerettek tűnnek
elveszhet a család
A regiment az otthon, csillagtengereken át.
Aztán már mindenki énekelt, együtt az egész ezred, és az éneket
tápláló érzelmi töltet a magasba szárnyalt, kibontakozott, még összébb
hozta a Légiót.
A regiment az otthon, bár sok harcos messze ment
Az otthonunk el nem veszik
hisz itt van, idebent
Fegyvertárs és jó barát
Osztja szívünk óhaját
A regiment az otthon, csillagtengereken át.
A regiment az otthon, a dicsőség ára drága
De testvéreinkkel mi is
Kész vagyunk a halálra!
S bajtársak vére így kiált
Túl dicsőséget, száz csatát:
A regiment az otthon, csillagtengereken át!
A regiment az otthon, a becsület dala ez
Vértestvérekké forrunk,
Mint a kard, mit vad tűz edz
Tűzben-vérben összetartunk
Együtt, mindnyájan kiáltunk:
A regiment az otthon, családunk, mindenünk!
Az ének elhalkult, csak a szél susogása maradt a levelek között. Az
ezred még egy teljes percig a helyén maradt, aztán vonakodva
szétszéledt; az emberek egyesével vagy kisebb csoportokban indultak a
sátrak felé.
De Grayson tudta, hogy az ezred egyben maradt.
19
A mobil főhadiszállás a betonút mellett állt, Helmdowntól tíz
kilométerre délre, parabolaantennája egy láthatatlan pontra szegeződött
az égen, valahol a déli horizont felett. A régi Csillagliga napjaiban a
mobil főhadiszállásnak berendezett teherautók a vezetőfülke alá
beépített kicsi, de annál hatékonyabb fúziós hajtóművel üzemeltek. Az
emberek lakta világokon itt-ott még előfordult néhány fúziós
meghajtású autó, a többség azonban már olyan volt, mint ez – a fúziós
hajtóművet évszázadokkal korábban eltávolították, hogy beszereljék egy
sérült reaktorú könnyű mechbe. A helyére pedig két csattogó, zörgő
szörnyeteget, két ősrégi, gázturbinás, belső égésű dízelmotort tettek. A
páncélra durván ráhegesztett elszívók a kiszabaduló sűrű, fekete füst
nagy részét elnyelték, amikor a sofőr beindította a járművet. A kabin
fölött elhelyezett alacsony fegyverállványra rögzített Hesperus B3M
félnehéz lézer lassan pásztázta a horizontot.
A hosszú, nehéz, nyolckerekű pótkocsi hátsó részén, két
felfegyverzett őr között kinyílt egy ajtó, és fehér fénycsóva világította
be a sötétbe borult, kavicsos talajt. Egy foltos dzsekit viselő férfi lépdelt
le a rámpán, viszonozta az őrszemek tisztelgését, egy ideig
mozdulatlanul fürkészte az éjszakát, aztán elindult előre a pótkocsi
mentén. Az ajtó becsukódott mögötte, megszüntetve a négyszögletes
fényfoltot.
Egy viharvert, jobb karján, vállán, valamint az alkar külső
páncéllemezeihez erősített nehézlézerén brutális kinézetű hegeket viselő
Mennydörgés fordult néhány másodpercre a férfi felé, majd folytatta
járőrözését. Az pótkocsi másik oldalán mozdulatlanul, hang nélkül
őrködött egy Íjász. A levegőt megülte a dízelek forró, bűzös
kipárolgása, és az éjszaka szinte remegett visszafojtott dübörgésüktől.
Grayson a hasán feküdt a sötétben, feketére festett keze és arca,
valamint a különleges egység hasonlóan sötét ruhája már néhány
méteres távolságból is láthatatlanná tette őt az aljnövényzet árnyékában.
Mocorgást hallott maga mellől. Lori közelebb hajolt az ezredes füléhez,
de szavait még így is alig lehetett hallani:
– Mindössze két mech. Hat őrszem. Őrjáratok nincsenek.
Grayson bólintott, és kiterjesztette érzékeit az éjszakában. Támadó
különítményének csaknem három órába került, hogy idekússzon, és
elfoglalja pozícióit a hatalmas mobil főhadiszállás körül. Különösen
nagy gondot fordítottak rá, hogy megbizonyosodjanak róla, az ellenség
nem küldött ki gyalogos járőröket, és a legnagyobb pontossággal
meghatározták az őrszemek helyzetét. Lori mondatai azt jelezték, hogy
az utolsó felderítő is megtette jelentését. Hat őrszem, két mech, nulla
őrjárat... legalábbis most még nulla.
Elérkezett a cselekvés ideje.
A mobil főhadiszállások az ezredszintű egységek szokványos
tartozékai voltak, bár bizonyos ezredparancsnokok – mint például
Grayson – jobban szerették egy csatamech pilótafülkéjéből irányítani
ezredüket. Kétségtelen, hogy egy mobil főhadiszállás értékes eszközt
jelentett egy csatát vagy hadjáratot levezénylő, taktikailag képzett
parancsnok kezében. Úgy tűnt, Langsdorf ezredes mindkét módszert
használta: a viszonylag kisebb, helyi akcióknál a Csatapöröly-ben ült, a
nagyobb kiterjedésű, hosszabb műveleteknél pedig a mobil
főhadiszállásból intézkedett. A Szürke Halál Légió felkutatása pedig
kezdett gigászi méreteket ölteni.
A Légió technikusai Davis McCall D2j radarjával és a Helmfast
romjai között talált jelerősítővel vették a nagy sebességgel Helm felé
tartó objektumok radarjeleit. A megnövekedett rádióforgalom azt
jelentette, hogy Langsdorf főnökei készülődnek leszálláshoz a Helmen.
Talán köztük volt maga Garth nagyúr is. És ha ez igaz, akkor Langsdorf
aktivitása a bolygón egy utolsó kísérletet jelentett a Szürke Halál Légió
kézre kerítésére vagy megsemmisítésére, még a herceg megérkezése
előtt.
Grayson előrébb kúszott, haladása alig hagyott nyomot, miközben
megközelítette a pótkocsi hátulját. A tervnek megfelelően a rámpától
húszméternyire megállt. Maga körül, a háta mögül inkább érezte, mint
hallotta, ahogy a többiek elfoglalják a pozíciójukat.
Lassan vánszorogtak a másodpercek.
A csatamech őrök mozgásérzékelői felfigyeltek volna bármilyen
hirtelen mozdulatra. Ha közelebb mennek, akkor viszont az infravörös
detektorok veszik észre a támadó csapatot a különleges ruházat és festék
ellenére, amely nagy mértékben csökkentette testük hőkibocsátását.
Lélegezni is alig mertek, miközben a sötétben várakoztak.
Grayson mindenkinek elmagyarázta, hogy a rajtaütés szükséges, sőt
létfontosságú, amennyiben a Szürke Halál Légió el akarja hagyni a
bolygót. Ha valahogy sikerülne megsemmisíteniük a mobil
főhadiszállást, melyet a felderítők Helmdowntól délre szúrtak ki aznap
délután, akkor az ellenség számára a Légió felkutatása
nagyságrendekkel nehezebbé, szinte már reménytelenné válna. Egy kis
szerencsével talán még Langsdorfot is elkaphatják, bár a Marik
parancsnok a jelek szerint jóval kevesebb időt töltött a főhadiszálláson,
mint saját Csatapörölyében. Ha azonban sikerülne elfogniuk, talán
tárgyalásokat kezdeményezhetnének a helyettesével, hogy időt
nyerjenek egy igazságos meghallgatásig, ahol vádlóik szemébe
nézhetnek.
Graysonnak az Aruga-folyó partján tartott beszéde után nem volt
hiány önkéntesekben. A problémák csak akkor kezdődtek, amikor ki
kellett választania, kit vigyen magával. A mechharcosokat eleve kizárta,
mert őket nélkülözhetetlennek tartotta, és a küldetés során komoly
veszteségekkel számolt.
Amire azonban nem számított, hogy Lori Kalmar vezetésével
kisebbfajta zendülés szerveződött, melyet Davis McCall és az „A"
század többi tagja is támogatott. Meglehetősen nyersen közölték
parancsnokukkal, hogy ha saját magát feláldozhatónak tartja, akkor
mindannyian azok, és mindannyian elmennek a rajtaütésre. Egy órányi
kemény vita és alkudozás után Graysonnak engednie kellett. Ő fogja
vezetni a veszélyes támadást, de az „A" század harcosai is csatlakoznak
hozzá, valamint Ramage különleges egységének harminc válogatott
katonája.
És most a célpontjuk mellett várakoztak hangtalanul, mozdulatlanul,
hallgatva a teherautó iker dízelmotorjának zúgásán is átszűrendő,
kivehetetlen beszéd- és énekfoszlányokat.
A Mennydörgés hirtelen megmozdult, felsőteste elfordult, mintha
valamit meghallott volna. A páncélozott csuklóra erősítettet Volekers
200-as ikergéppuskák tömzsi csöve egy láthatatlan pontra szegeződött.
A fülke fölé szerelt fényszóró felgyulladt, semmivé oszlatta a sötétséget.
Graysonék ügyeltek rá, nehogy belenézzenek a lénybe. Nem
engedhették meg maguknak, hogy most veszítsék el éjszakai látásukat.
Az ezredesnek egyébként sem kellett odanéznie, mert nagyon jól
tudta, mit kapott el a keresőfény. Kart karba öltve három férfi tántorgott
a teherautó felé. Teli torokból, részegen üvöltve énekeltek, kezükben
félig kiürült alkoholos üvegeket szorongattak.
– Állj! – hasított bele a sötétbe a Mennydörgés pilótájának
elektronikusan felerősített hangja. – Azonnal megállni!
– Hé... nem kérsz inni? – jött a válasz Burns őrmester hangján.
– Bezony, fiacskám, te nagy melák cimbora! – Ezt a hangot
semmivel nem lehetett összetéveszteni. – Kortyó'hatná' egy kis valódi
skót whiskyt, hogy átmelegeggyé', nekünk meg nagy megtiszte'tetés
vó'na, ha...
– Mi az ördög... százados, ezt meg kellene néznie, és... – A pilóta
hangja bizonytalanná vált, amikor rájött, hogy bekapcsolva felejtette a
külső hangszórót. Gyorsan korrigálta a hibát. Grayson megmoccant.
Egyik szemét szorosan lezárva megkockáztatott egy pillantást a
megvilágított jövevények felé.
Burns őrmester, Clay őrmester és McCall mechharcos egymás
mellett, tétován pislogva álltak a fényözönben. Fegyvertelenek voltak,
még kés sem volt náluk, de az utódállamok technikai karbantartó
személyzeténél megszokott bő, kissé zsákszerű munkaruhát viselték.
Egyszerű astecheknek tűntek, akik kissé mélyen néztek az üveg
fenekére, hogy aztán részegen ordibálva, támolyogva bóklásszanak a
tábor körül.
A teherautó hátuljában kinyílt egy ajtó, és újra fény ömlött a talajra.
Két férfi lépett ki a rámpára, körvonaluk élesen kirajzolódott a
fényárban.
Grayson talpra ugrott, felemelte TK rohampuskáját, bakancsa a
kavicsos talajnak csapódott. Lori, Khaled hadnagy, Bear mechharcos,
Alard King és a támadó csapat többi tagja szorosan a nyomában
száguldott a nyitott ajtó felé.
A két férfi a zaj felé fordult. Egyikük a fegyvere után kapott, a másik
kiáltott valamit, és visszaugrott a pótkocsiba. Az ajtónál álló őrök
lekapták a vállukról fegyverüket, de a pisztollyal hadonászó férfi miatt
nem tudtak kire lőni.
Grayson TK-ja felköhögött, amikor a 3 mm-es hüvely nélküli
lövedékek elhagyták a vaskos, hangcsökkentővel felszerelt csövet. Az
egyik őr arca vörös felhővé robbant, amikor a lágy fém és a
robbanóanyag a húsába és a csontjába fúródott. A pisztolyos férfi
üvöltve hanyatlott hátra; a robbanólövedékek a karját és a mellét verték
végig. A másik őrszem leugrott a rámpáról, és célzás nélkül tüzet nyitott
az éjszakába.
Lori géppisztolya is megszólalt, a sorozat megperdítette a másik őrt,
és a teherautó oldalának vágta a magatehetetlen testet. Ugyanabban a
pillanatban a Mennydörgés is megfordult, hogy megnézze, mi okozta az
újabb kavarodást. Egy töredékmásodperccel később apró, dühösen izzó
lövedék röppent ki a fák közül, és tíz méterrel a csatamech előtt, a
levegőben felrobbant. A detonáció egyre növekedett, a folyékony
lángözön beborította a Mennydörgés felsőtestét. Az inferno lövedékeket
úgy tervezték, hogy a célpont előtt robbanjanak, és lángoló, az acélt is
megolvasztó, magas hőfokon égő vegyi anyaggal borítsák azt. A
„részeg technikusok" – McCall, Burns és Clay – szétrebbentek és
fedezéket kerestek maguknak, amikor az inferno rakéták elsuhantak a
fejük felett.
A pótkocsi másik oldalán is világosságba borult az éjszaka, amikor
egy második inferno lövedék csapódott az Íjászba. A két lángoszlop
között Graysonék suhantak a rámpa felé.
A pótkocsi hátulján lévő ajtó kezdett becsukódni; tudták, hogy ha ez
megtörténik, csak nehéz vágófelszereléssel vagy egy mech lézerével
tudnák újra kinyitni, és jelen pillanatban egyikkel sem rendelkeztek.
Nem csak az odabent lévő Marik tisztek, de az idő is ellenük dolgozott.
Az ajtó egy pillanatra megakadt a rámpa tetején fekvő holttestek
egyikében, és ez pont elég időt biztosított Grayson számára ahhoz, hogy
bevesse magát az autó kivilágított belsejébe.
Az egyik kommunikációs konzol mögül pisztollyal a kezében egy
őrmester emelkedett fel. Mögötte két, halálra vált arcú technikus ült. A
keskeny, műszerekkel telezsúfolt helyiség túlsó végében egy Marik tiszt
igyekezett az autó elülső rekeszébe vezető masszív acélajtó felé.
Grayson TK-ja ismét megrándult és felszisszent, halállal és
pusztulással töltve meg az autó belsejét. Az őrmester a konzolnak
zuhant, a mellén lévő, erősen vérző lyukakból füst szivárgott. Grayson
már mellette is volt, mielőtt még összeesett volna, és elsuhant a kővé
dermedt technikusok előtt. A Marik tiszt már félig kinyitotta az
acélajtót. Ha sikerül bezárnia belülről, a támadók az autó hátsó részében
rekednek. Mégis, ha volt esély a főhadiszállás belső szentélyének
elfoglalására, akkor ez volt az.
A Marik tiszt belépett, és az ajtó csukódni kezdett mögötte. Grayson
rohanás közben a feje fölé lendítette a TK-t, és a fegyver pörögve repült
végig a keskeny belső téren. Átpattogott a két helyiséget elválasztó
alacsony küszöbön, és a nehéz ajtó rácsukódott. Műanyagdarabok
pattogtak, a vastag, hangfogóval ellátott cső meggörbült, de az ajtó
nyitva maradt. Egy pillanattal később már ő is ott volt, puszta kézzel
próbálta szabaddá tenni magának az utat. King csatlakozott hozzá,
egyesítették erejüket. Az ajtó végül elengedte a beszorult, deformálódott
fegyvert, és kinyílt.
Fegyvertűz fogadta őket odabentről. Lori géppisztolya King és
Grayson mellett válaszolt, a fegyverből kirepülő töltényhüvelyek
csengve pattogtak a konzolokon és a recés fémpadlón. Aztán Bear is
megérkezett, az apró géppisztoly szinte játékszernek tűnt hatalmas
mancsában.
– Gray! – Grayson azelőtt még sosem hallott ilyen meglepődést és
döbbenetet Lori hangjában. Átpréselte magát a félig nyitott ajtón, és
csatlakozott a többiekhez a belső szentélyben.
Ez egy kisebb szoba volt, jóval kevesebb berendezéssel. Egyik
oldalát egy tervezéshez és megbeszéléshez használt asztal uralta. A
másik három fal mentén hatalmas, színes, műholdprojekciós
számítógépes kijelzők sorakoztak, melyek részletesen mutatták az egész
területet az északi Aragayan-hegységtől a Nagayan-hegység déli részén
elterülő Cinóber-síkságig, valamint a nyugati Grodon-tengertől a keleti
Holt-tengeri-síkságokig. A számítógépes terminálok képernyőin
szövegek peregtek. A földön egy Marik hadnagy holtteste feküdt – Lori
egyik sorozata kaszálta le.
Lori a halott fölött állt, fegyverét a túlsó falnál reszkető másik tisztre
szegezte. Grayson az egyenruháról felismerte, ez volt az az ember, akit
odakint látott, és akit végigkergetett az autón. Elkerekedett a szeme,
amikor rájött, ki áll előtte.
– Graff!
– Ne... ne öljenek meg! Carlyle! Ne öljön meg! Értékes túsz lehetek!
Bear kinyújtotta masszív kezét, és egyetlen laza mozdulattal a földre
taszította Graffot, akár egy rongycsomót.
– Ne bántsák! – rendelkezett Grayson. – Magunkkal visszük!
King és Khaled a külső helyiségben maradtak, Ramage féltucatnyi
kommandósával együtt. Grayson felismerte Janice Taylort az álcafesték
alatt. DeVillar és egy Légiós gyalogos léptek be éppen az ajtón,
mindketten három-három robbanószerrel teli csomagot cipeltek.
Mindegyik töltet tíz kilogramm plasztik robbanóanyagot, valamint egy
higany-fulminát detonátort tartalmazott.
Grayson intett a két technikusnak, akik még mindig moccanás nélkül
ültek a székükben, gondosan tarkóra tett kézzel.
– Ti ott, kifelé! Ha az elkövetkező öt percben egy pillanatra is
megálltok, halottak vagytok! – A techek továbbra is tarkóra tett kézzel
kipréselték magukat a folyosón a Légió kommandósai mellett. Grayson
hallotta, hogy rögtön futásnak eredtek, amint kiértek a fémrámpára.
– Rendben, a robbantók kivételével mindenki kifelé! Bear, hozza
Graffot! Vigyázzanak a mechekre!
DeVillar addigra elhelyezte a tölteteket a megfelelőnek ítélt helyekre,
és hosszú drótokkal összekötötte egymással a detonátorokat. A hadnagy
bányászmérnök volt, mielőtt a Szürke Halál Légió „B" századának
parancsnoka lett, így sok mindent tudott a robbanóanyagokról. Grayson
lehetőséget biztosított számára, hogy bizonyítsa szakértelmét.
Odakint, valamivel távolabbról hosszú géppuskasorozat hallatszott,
amit egy mech lézertüzének éles sziszegése követett. A két csatamechre
kilőtt inferno rakéták nem voltak elegendőek a gépek kiiktatásához. A
támadók mindössze azt akarták elérni, hogy a folyékony tűz elvonja a
pilóták figyelmét annyi időre, amíg Grayson csapata elvégzi a feladatát.
Máris értékes másodperceket veszítettek Graff üldözésével és
elkapásával. Viszont ha sikerül visszavinni őt a táborba, talán megérte!
A páncélba csapódó lövedékek tompa puffanásai rázták meg az
autót. A két mech másodperceken belül úrrá lesz a tűzön, és az
infernókkal tüzelő Légiósok kifogynak a rakétákból. A Marik
gyalogosok már biztosan úton vannak. Azonnal indulniuk kellett.
Grayson visszasietett a teherautó elülső helyiségébe. Bármennyire is
igyekezett, valami nem hagyta nyugodni. Hosszú másodpercekig
tanulmányozta a térképet. A Légiónak nem voltak friss műholdas képei
a területről, valójában nem volt semmije, kivéve néhány régi,
nyomtatott térképet a Durandeltől délre, a Nagayan-hegységig elnyúló
vidékről. Abban bízott, hogy az éjszaka leple alatt, erőltetett menetben
átvezetheti a Légiót a Holt-tengeri-síkságon, és még napkelte előtt
elérhetik a Nagayan-hegységet. A hegyek között valamivel tovább
bujkálhatnának üldözőik elől, mivel a terep ott sokkal szabdaltabb és
erdősebb volt, nem beszélve a gleccservölgyekről és a szűk szorosokról.
Ha a mobil főhadiszállás megsemmisítésével sikerülne összezavarni
ellenségeiket, azután egyetlen éjszaka alatt megtenni az utat, azzal
nyerhetnének maguknak némi időt.
Tehát egy számítógépes nagyítású, friss műholdas térkép nagy
segítségükre lehet.
Miután döntésre jutott, Grayson letelepedett az egyik terminálhoz.
Értett a számítógépekhez, mióta apja zsoldos századában tizenéves
növendékként szolgált. A gép egy standard, katonai használatra
kifejlesztett Omnistar 4000-es modell volt, melyet billentyűzettel és
szóbeli utasításokkal egyaránt lehetett vezérelni. Gyakran dolgozott már
hasonlóval, ezért nem is vesztegette az időt az ismerkedésre, sebesen
gépelni kezdett.
– Ezredes! – kiáltotta DeVillar a szomszédos helyiségből. – Ezredes!
Készen állunk a robbantásra!
– Még ne kezdjék! – felelte Grayson lázasan gépelve. A hadnagy
bedugta a fejét az ajtón.
– Ezredes, indulnunk kell, azonnal!
Grayson betáplálta az utolsó utasítást, és várt. A falakon kihunytak a
vetített térképek, és a helyiségre teljes sötétség borult, eltekintve a
terminál kijelzőinek fényétől. Az asztalon felsípolt egy dobozszerű
szerkezet, és az egyik nyílásból egy vékony memóriakártya emelkedett
ki
– Kész! – Grayson felkapta a kártyát, és DeVillar felé fordult. –
Mehetünk!
Az ezredes hagyta el elsőként az autót. DeVillar működésbe hozta az
egyik töltet gyújtószerkezetét, és sietve követte.
Odakint a Mennydörgés lángolt az éjszakában. Géppuskatűz söpört
végig a fákon, és itt-ott, a lángok lobogó fényében látni lehetett a
halottak mozdulatlanul fekvő, véres testét. Az Íjász már eloltotta magát,
és lézertűzzel árasztotta el az erdőt, a sugarak kékesfehér csillogással
világítottak a sötétben. A pilóta talán még fel sem fogta, hogy a mobil
főhadiszállásra Légiós kommandósok törtek be, mivel a gép háttal állt
az autónak, és a pilóta az északi erdőt tartotta tűz alatt, ahonnan az
inferno rakéták érkeztek.
A Mennydörgés még mindig égett, a tűz hangos morajlással borította
be a sérült jobb vállat és kart, és mindig új erőre kapott, amikor a végtag
mozdulatai következében a lángoló vegyszer oxigénnel érintkezett. A
Légiós gyalogosok a déli erdőből kézifegyverekkel és géppuskákkal
tüzeltek, ártalmatlan lövedékeket vesztegettek a csatamechek vastag
páncélzatára, hogy elvonják a harci gépek figyelmét a mobil
főhadiszállásról.
Majdnem sikerült. Az erdőből érkező tűz abbamaradt, amikor
Grayson és DeVillar kirontottak a teherautó hátuljából. A Mennydörgés
éppen balra fordult, de hirtelen megtorpant, ahogy a pilóta észrevette a
félhomályban menekülő zsoldosokat. Grayson a szeme sarkából észlelte
a felemelkedő bal karon megcsillanó fényt, és látta a mech csuklója
fölötti páncélba épített iker fegyvercsöveket.
Aztán a Mennydörgés géppuskái tüzet nyitottak, nyomjelzőkkel
töltve meg a levegőt, melyek fénycsíkot húzva táncoltak és vibráltak az
erdőben. Grayson és DeVillar a földre vetették magukat, miközben a
Mennydörgés hátulról közelített hozzájuk. Az ezredes a hátára fordult,
és felnézett a halálhozó gépezetre. A mech most már alig égett, és nem
érkezett több inferno rakéta. Lövedékek pattantak hangos csendüléssel,
teljesen ártalmatlanul a páncélzatról, ahogy a déli erdőben bujkáló
katonák hiábavalóan próbálták elterelni a gép figyelmét. Egy újabb
lépés, és a géppuskák felemelkedtek az utolsó sorozatra.
20
Az éjszaka briliáns lángözönné robbant, fénye jóval túlszárnyalta az
égő csatamechét. Tűznyelvek nyúltak az ég felé, magukba nyelve a
mobil főhadiszállást. DeVillar és Grayson hasra fordultak, és próbálták
védeni a fejüket. A nyitott ajtón vaskos lángcsóva csapott ki – mintha
egy lángszóró tartálya robbant volna fel odabent –, és húzott fel a földön
lapuló zsoldosok feje felett. A teherautót egymás után rázták meg a
detonációk, ahogy DeVillar töltetei követhetetlen gyorsasággal, egymás
után léptek működésbe. Aztán a kabin alatti tartályban tárolt üzemanyag
is begyulladt, és egy nagy rombolóerejű bomba erejével felrobbant.
A Mennydörgés mindössze néhány méternyire állt a robbanásoktól,
melyek játékszerként lökték a földre a hatalmas gépet. Ez a hatvanöt
tonnás játékszer azonban megremegtette a földet, és zuhanásának
hangja összeolvadt a megsemmisülő autó robajával. Az egyik kinyújtott
fémkar Grayson lábától alig háromméternyire fúródott bele a puha
földbe. Az ezredes és DeVillar a következő pillanatban már talpon
voltak, és minden erejüket beleadva rohantak az erdő irányába.
Mire a Mennydörgés pilótája eléggé magához tért ahhoz, hogy talpra
állítsa a gépét, a két zsoldos már csatlakozott a többiekhez a fák
fedezékében, és a Szürke Halál Légió támadó egysége elindult a több
kilométernyire keletre lévő találkozási pont felé.
A közvetlen veszély elmúltával Graff rettegése fokozatosan átadta a
helyét a magabiztosságnak. Talán az a tény bátorította fel, hogy
foglyulejtői nem végeztek vele a helyszínen, hanem csak megkötözték
és betömték a száját. Miközben az egység a Holt-tengeri-síkság
peremén, Durandeltől délre emelkedő domboknál létesített új táborhely
felé haladt, mindvégig szoros őrizet alatt tartották az árulót. A
megérkezésük után bekísérték a Grayson főhadiszállásaként működő
sátorba, és odakötözték egy székhez.
Grayson számító csillogást vélt felfedezni a férfi szemében, és
pontosan tudta, mire gondol a fogoly: Ha a Szürke Halál Légió
parancsnoka életben tart, azt bizonyára jó okkal teszi... valószínűleg a
saját túlélése érdekében! Nem mer végezni velem, amíg úgy gondolja,
fel tud használni ahhoz, hogy a saját bőrét mentse!
Graff szavai igazolták Grayson gondolatait:
– Miből gondolja, hogy bármit is mondani fogok magának? Maga
már történelem... mindannyian azok. Biztosan tudja, hogy Irian hercege
nemsokára megérkezik. Már csak néhány nap, és a szánalmas hadereje
semmivé válik, megsemmisül! – Hangsúlya hirtelen megváltozott,
barátságosabbá vált. – Természetesen ha üzletet akar kötni, abban talán
tudok segíteni. Van még egy kis idő, mielőtt a herceg ideérne a
hadseregével. Beszélhetek Langsdorffal.
Grayson az undorral küszködve hallgatta a fogoly manipulálási
kísérleteit. Graff mögött McCall állt a melle előtt összefont karral,
rendszerint mosolygós vonásaira most komor kifejezés költözött. Clay a
bejáratánál helyezkedett el, arcát árnyék takarta. Khaled egy padon ült a
sátor távoli sarkában, hűvösen és kifejezéstelenül, mint mindig. Lori az
asztalnál ülve dörzsölgette a szemét.
– Eltapossuk ezt a férget, Gray? Vagy valami hasonló?
– Én a „vagy valami hasonló"-ra szavazok – közölte Clay. – Egy
lassú, sokáig tartó „vagy valami hasonló"-ra.
– Aha – bólintott McCall is. – Ezredes, csak aggyon nekem harminc
percet ezzel a fickóval, oszt...
– Egy kis csendet kérnék – intette le őket Grayson. Előrehajolt, hogy
szürke szeme egy szintbe kerüljön Graff barna szempárjával. – Graff, az
igazat megvallva azt sem hiszem, hogy képes lenne engem épségben
bejuttatni a városba, azt pedig még kevésbé, hogy kialkudhatna
bármiféle üzletet. – Kinyújtotta a kezét, és megpöccintette a fogoly
egyenruhájának gallérjára tűzött rendfokozati jelzést. – Miféle befolyása
lehet egy századosnak egy ezredes felett?
– Sokkal több, mint gondolná, ezredes. – Graff feszülten tekergett a
kötelékeiben, azután megvonta a vállát. – Van, amit még a hercegnek
sem mondtak el... ami pedig Langsdorfot illeti, ő semmiről sem tud.
– Maga viszont igen, ha jól veszem ki a szavaiból. A fogoly idegesen
elmosolyodott.
– Ahogy mondtam, ezredes. Értékes vagyok a maga számára. Ha
ügyesen játszik, akár élve is elhagyhatja ezt a koszfészket.
– Remek! – Grayson engedte, hogy gúny színezze a hangját. –
Uraim.. Lori...úgy tűnik, egy igen fontos embert ejtettünk foglyul. Az
egész művelet értelmi szerzőjét!
– Csak nevessen! Aztán nevethet holnap délután is Irian hercegének
rohammechjein!
Grayson a megkötözött embert méregette. A fogoly tele volt
ellentmondásokkal. Henceg, ugyanakkor titkolózik. Nem akar segíteni,
mégis szeretné bizonyítani, mennyire értékes. És mindenekelőtt az
elkeseredett próbálkozása, hogy fontos embernek látszódjék, egy
hatalommal rendelkező figurának, akivel az ellenségnek számolnia kell.
Ezt az utolsó motivációt akarta Grayson felhasználni Graff ellen,
kombinálva a férfi saját félelmével.
– Gray... – kezdte Lori, de az ezredes egy legyintéssel csendre intette.
– Abban reménykedtem, hogy sikerül elkapnunk Langsdorf ezredest
– mondta, holott a támadás célja a mobil főhadiszállás megsemmisítése
volt, Langsdorf foglyul ejtése vagy megölése csak másodlagos célként
került szóba. – Tudod, Lori, azt hiszem, elhibáztuk a célpontot. A férfi,
aki a támadásunk előtt kijött az autóból... – Graffhoz fordult. –
Langsdorf volt az, nem igaz? A férfi a szakadt bőrdzsekiben, rangjelzés
nélkül.
Graff kimérten bólintott.
– Igen. Ő volt. Néhány perccel a maguk érkezése előtt távozott. Nem
sokat törődik a protokollal és a ranggal.
– Vele talán beszélhettünk volna. Igazán kár, hogy csak... ennyit
sikerült kihoznunk az akcióból.
A fogoly felhorkant.
– Maga nem tudja, mit beszél.
– Nem? Komolyan azt akarja nekem bemagyarázni, hogy egy
százados többet tud a küldetésről, mint a teljes expedíciós haderőt
vezető ezredes? Ugyan már, Graff. Maga semmi, egyszerűen semmi! És
számomra még ennél is kevesebbet ér.
McCall odalépett Graysonhoz, ahol Graff is láthatta az arcát.
Barátságosan mosolygott vörös szakálla mögül:
– Ezredes, ne vigyem el a fattyút egy kicsit sétálni? Tuggya, egy
egyirányú sétára..
Grayson felsóhajtott.
– Ne, Davis. Nem ér annyit.
– Nem vihetjük magunkkal! – tiltakozott Lori. Az ezredes a fejét
csóválta.
– Nem. – Hosszú hatásszünetet tartott, miközben a reszkető árulót
figyelte. – Nem, azt hiszem, el kellene engednünk.
– Tessék? – Lori adott hangot elsőként a jelenlévők közös
felháborodásának.
– Ezt nem teheti, ezredes! – hördült fel Clay is.
Grayson válaszolni akart, de Hassan Khaled, aki az egész kihallgatás
során egyetlen szót sem szólt, megelőzte. Amikor megszólalt, mintha
maga a Halál beszélt volna érzelemmentes, kimért hangján:
– Azt hiszem, az ezredes kitűnő döntést hozott. Uram, nem is
feltételeztem önről ilyen... leleményességet.
– Köszönöm, Khaled. Davis, engedje el ezt az embert!
Davis habozott, aztán elkapta Grayson pillantását. A bakancsához
rögzített tokból előhízta harci kését, és Graff széke mögé lépett.
– Mit... mit művelnek? – kérdezte Graff, miközben a csuklóját
dörzsölgetve felállt. Pillantása egyik arcról a másikra siklott a sátorban,
és a tekintetéből áradó bizonytalanság hamarosan színtiszta rémületnek
adta át a helyét.
– Elmehet – közölte Grayson. – Semmit sem tud, ami minket
érdekelne. Magunkkal nem vihetjük, egyébként is szűkösek a
készleteink, és minden emberre szükségünk van a harchoz. A rólam
elterjesztett történetek ellenére nem vagyok vérszomjas gyilkos. Nem
végezzük ki magát. – Grayson engedélyezett magának egy mosolyt, bár
felfordult tőle a gyomra. – Legalábbis... nem én leszek a kivégzője.
Graff szeme tágra nyílt a felismeréstől.
– Maga... maga azt akarja, hogy kimenjek innen... a tábor közepére?
Ha meglátnak ott engem...
Grayson vállat vont.
– Talán nem látják meg. Vagy legalábbis nem azonnal.
– Kíváncsi vagyok, milyen messzire jut – méregette Khaled Graffot
összehúzott szemmel.
– Várjanak... Carlyle! Ezt nem teheti! Ha az emberei elkapnak,
akkor... Ne! Várjon! Ezt nem teheti! Ez nem humánus megoldás! Tudja,
mire képes a csőcselék...
– Valóban? Nos, talán tudom. Tizenkétmillió ártatlan emberi lény
meggyilkolásával vádolnak. Egy ilyen ember számára egy kis zavargás
mit sem számít. Tűnjön el a szemem elől! Hagyjuk, hogy egykori
bajtársai döntsenek a sorsáról, akiket elárult.
– Ne!
– Sokan vannak, akik kedvelték Francine Roget-t – mormolta
elgondolkodva Grayson. – És Sylvia Trevort. Jó emberek voltak, és
maga miatt kellett meghalniuk. Aztán ott vannak ugye az űrjárók...
– Várjon! Nem érti! – Graff most már nyíltan könyörgött. – Nem
küldhet ki oda! Darabokra tépnek!
– Lassan – bólintott Khaled. Erre az egyetlen, hideg, elnyújtott szóra
Graff megállíthatatlanul reszketni kezdett. – Nem érti! – ismételte a fogoly kétségbeesetten. – Igaz, hogy csak a
Marik-ház gárdájának századosa vagyok, de... de annál sokkal több is!
– Semmi olyat nem mondott, ami a legkevésbé is érdekelne, Graff.
Kifelé!
– Ne! Komsztár! A Komsztárnak dolgozom!
A szó teljesen meglepetésszerűen érte Graysont. Fogalma sem volt,
miféle igazságot csikarhatna ki Graffból, de a lehetséges igazságok és
vallomások sorából erre számított a legkevésbé.
Az ezredes mereven Graff szemébe nézett. A férfi egyértelműen és
leplezetlenül rettegett. A reszketésében nem volt semmi tettetés.
Graysonnak valahogy sikerült rendeznie a sorait, és elmosolyodott.
Hagyta, hogy mosolya először kuncogássá, majd nevetéssé
terebélyesedjen.
– Maga? Komsztár-ügynök? Clay is mosolygott.
– Talán most azonnal üzenetet szeretne küldeni, nem gondolja,
főnök?
– Nézze, ezredes, meg kell hallgatnia! – Az árulóból most már
folyamatosan ömlött a szó. – Hónapokkal ezelőtt megkeresett valaki...
aki nagyon magasan áll a Komsztár hierarchiájában. A neve Rachan, a
rangja pedig püspök. Nagyon magas szinten! Tudja, mit jelent ez? Hogy
a Komsztár szervezetének egy befolyásos hivatalnoka. Azt mondják,
hogy a Terrán a prímás bizalmasaként ismerik!
Rachan ötlete volt a maga... és az egész Szürke Halál Légió rossz
hírbe hozása.
– Miért? – Grayson ajka keskeny, feszes vonallá vékonyodott. –
Miért akarná ezt a Komsztár? – Nem kellett tettetnie a döbbenetet.
– Így van, mi az ördögöt érne el vele a Komsztár? – tette fel a kérdést
Clay is. – Egy csapatnyi babonás csuhás, és az ő...
– Finomabban, Del, finomabban! Ne sértegessük az úriembert!
Mondja csak, Graff, miért érdekeljük mi a Komsztárt? A Komsztár
semlegessége a házak közötti konfliktusokban közismert.
Graff egyikükről a másikra nézett, próbált bátorságot önteni magába.
Mindegyik mechharcos közelebb húzódott, most már szinte gyűrűbe
fogták az árulót.
– Mert... mert van itt egy raktár... egy ősrégi Csillagliga-raktár,
valahol a Helmen.
– Egy raktár – ismételte Lori. – Fegyverek?
– Fegyverek. És csatamechek. Tartalék alkatrészek. Muníció.
Nehézgépek. Javítóállványok. Egy teljes csillagligás haditengerészeti
bázis raktárkészlete, és mindez valahol Freeport mellett.
– Valahol. Tehát maguk sem tudják, hogy pontosan hol. Graff a fejét
rázta.
– Sajnos nem. Van néhány régi, Csillagliga korabeli feljegyzésünk,
amelyek említést tesznek az itteni haditengerészeti raktárról. Akkoriban
még Freeportban volt.
– Hallottam róla – bólintott Grayson. – És van rá esély, hogy a
készlet még mindig itt van valahol a közelben. Az itteni helyőrség
parancsnoka semmiképpen sem tudta elszállítani a felszerelést.
– Hallott róla? – Most Graffon volt a meglepetés sora. A férfi
szemlátomást összezuhant, hirtelen jött élénksége elenyészett. – Azt
hiszem, ezredes, a katonai hírszerzése sokkal jobb, mint sejtettem.
– Mindössze ennyit tud mondani nekünk? Hogy a Marikok meg
akarják találni a Liga raktárát?
– Nem csak a Marik-ház. Pont ezt próbálom elmagyarázni
maguknak! A Komsztár!
– És mi érdeke fűződne ehhez a Komsztárnak? – kérdezte Lori. Graff
megvonta a vállát.
– A Komsztár hozzáfér a régi feljegyzésekhez... köztük Minoru
Kurita jelentéséhez is a helmi rajtaütésről.
– A luthieni tanácsnak küldött jelentést.
Graff bólintott.
– A luthieni tanács valószínűleg nem szentelt kellő figyelmet a
jelentésnek, hiszen mint látják, ők most nincsenek itt. Ám amikor a
Komsztár kutatói elolvasták a dokumentumot, rengeteg idejük volt
gondolkodni. Annak a raktárnak hatalmasnak kellett lennie! Hol lehet
ennyi felszerelést, ennyi csatamechet elrejteni? Mint tudják, a Komsztár
saját hadsereget tart fenn saját érdekeinek védelmére. És egy ilyen nagy,
titkos létesítmény... persze hogy nagyon is érdekli a Komsztárt.
– Hm. – Grayson átható tekintettel fürkészte Graffot. – Nagyon
érdekes. De még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy az a bizonyos
püspök miért akarja kegyvesztetté tenni az ezredemet.
Graff habozott, mire McCall megszólalt:
– Ugyan, fiacskám, beszé'sz, vagy e'megyünk arra a sétára, amit az
előbb említettem?
– Rachan ötlete volt...
– Ezt már mondta.
– Maga, ezredes... maga és ez emberei útban voltak.
– Kinek az útjában?
– A Komsztáréban. Ez a bolygó, a Helm adminisztratív körzetekre
oszlik. A maguk szerződése Janos Marikkal kikötötte, hogy a
Marikháznak tett szolgáltatásokért cserébe megkapják a Durandel körüli
birtokot.
Grayson bólintott.
– Így van.
– Helmfast nagyuraként gyakorlatilag maga lett az egész terület
kormányzója az Araga-hegység és a tenger között. A kormányzója
mindennek a kontinensnek ezen a részén, kivéve Helmdown városát,
amely a bolygót irányító Stewart hercegség alá tartozik.
– Ismerem a jogi helyzetet Graff. A fogoly ismét megvonta a vállát.
– Rachan püspök kidolgozott egy tervet. Durandelt Garth-nak kellett
volna adományozni a... a Nemzetközösségnek tett szolgálataiért. A
Helmfast erőd néhány éve már üresen állt, az utolsó tulajdonosa...
kegyvesztetté vált. Talán azt is a Komsztár intézte el, de ebben nem
vagyok biztos. Rachan már nagyon hosszú ideje próbált úgy
manőverezni, hogy jogot formálhasson a Helmfastra.
– És vele együtt az elveszett raktárra is. – Nagyrészt csak idő kérdése volt az egész. Rachan úgy tippelte,
hogy évek, talán évtizedek kellenek a raktár felfedezéséhez. A
készleteknek valahol Freeport városától néhány tucat kilométeren belül
kell lennie, de nem is számított rá, hogy könnyű lesz megtalálni. Több
ezer négyzetkilométerről van szó. Egyes feltételezések szerint valahol a
Holt-tengeri-síkság alatt lehet. Azt a nagy kiterjedésű mélyföldet
egészen az legutóbbi időkig víz borította. Könnyen lehet, hogy amikor
el akarták rejteni a készleteket, és kísérletet tettek egy tenger alatti
barlangrendszer kiépítésére, a bányászati fúrások okozták a tengervíz
elszivárgását a kőzetlemez hasadékain keresztül. A másik lehetőség,
hogy a raktár még mindig Freeport alatt lapul, többméternyi acéllal és
betonnal befedve, ahol kevés az esély a megtalálására. Több évig kell
próbafúrásokat és méréseket végezni mindegyik helyen, hogy
feltárjanak minden lehetőséget. És a területen más városok is voltak.
Értik már, mekkora feladat ez? Rachan tudja, hogy évek kellenek a
kereséshez.
– És amikor megtalálja, szüksége lesz egy flottára az elszállításához
– mondta Clay. – Ami Helmfast urának segítségét és hallgatását jelenti.
– Úgy gondolta, én nem fogok együttműködni. – Graff halványan
elmosolyodott.
– Ezredes, mielőtt a kegyvesztetté tételéről szóló döntés
megszületett, nagyon hosszú ideig tanulmányozták önt. Arra a
megállapításra jutottak, hogy a maga személyisége nem... megfelelő
erre a feladatra. Garth nagyúr sokkal közelebb állt az elképzeléseikhez.
Lori félrebillentette a fejét.
– Nos, Garth sokkal kövérebb Graysonnál...
– És sokkal befolyásolhatóbb... lehet rajta fogást találni, amivel
nagyon könnyű manipulálni.
– És mi lenne az?
– A mohósága.
– Ó.
– A lényeg tehát, hogy a Helmet Garth-nak kellett volna megkapnia,
nem magának. És annak érdekében, hogy a Légiót eltávolítsák
Durandelből...
Grayson lehunyta a szemét.
– A... Sirus V. lakói... tehát igaz a hír? Vagy az is csak egy
rosszindulatú híresztelés?
– Az igaz. A műveletnek azért a szakaszáért Garth nagyúr felelt. –
Amint Graff meglátta Grayson arckifejezését, rögtön beszédesebbé vált.
– Nem én voltam! Én... én mondtam magának! A gárda századosa
voltam, Rachan majdnem egy évvel ezelőtt keresett fel. Beszélt nekem a
raktárról, és megkérdezte, segítenék-e neki. Hízelgett az ajánlata. A
Komsztár püspökei ritkán üzletelnek egyszerű gárdaszázadosokkal.
– És pontosan mit kellett tennie?
– Mechharcosként csatlakozni az ezredéhez. A helmi birtokot önnek
és az ezredének adományozó szerződést akkor még nem írták alá, de
Janos Marik és a stábja már felvetette az ötletet. Rachan nem akarta,
hogy ez megtörténjen. De ha mégis megtörténik, valakinek informálnia
kellett őt az ön lépéseiről, terveiről.
– Egy mocskos kém! – sziszegte Clay. – És mellette még áruló is!
– Nem vagyok áruló! A Komsztárnak dolgoztam... az emberiség
érdekében!
– Ó, tehát most már az emberiség érdekéről van szó! – vágott vissza
dühösen Grayson. – Embermilliók lemészárlása az emberiség
érdekében!
– Az nem én voltam...
– Valóban nem? Emlékszem a Sirius V.-ön eltöltött utolsó napra.
Maga volt szolgálatban, járőröznie kellett az Orgyilkosával.
– Nos... igen...
– És elcserélte a szolgálatot Vandergriffel – mondta Lori elkerekedő
szemmel. – Emlékszem, még szó is volt róla... hogy jobban szeret
őrködni, mint élvezni a Tiantan látványosságait.
– Miért akart őrszolgálatot ellátni aznap éjjel? Graff beharapta az
ajkát, és megrázta a fejét.
– Nem én robbantottam fel a kupolát.
– Nem, de két őrszemet meggyilkoltak, lézerrel és vibropengével
végeztek velük közvetlen közelről. Emlékszik rá? – Lori lassan ingatta a
fejét, mintha maga sem akarná elhinni, amit mond. – Megkérdeztük
magát, mert éppen abban a váltásban történt az eset, de feltételeztük,
hogy Liao katonák tették, akik nem akarták letenni a fegyvert. De volt
ott valaki más is azon az éjszakán, igaz? Valaki, aki ellopott néhány
légpárnást, hogy bejöjjön és... és mit tegyen, Graff? Elhelyezzen néhány
robbanótöltetet a kupolákon? Robbanótölteteket, melyek csak akkor
lépnek működésbe, amikor mi már elmentünk, de a helyiek még nem
tudnak a távozásunkról? Hogy úgy tűnjön, mintha mi követtük volna el
a tettet?
– El kellett menniük maga mellett, igaz? – kérdezte Grayson. Graff
kétségbeesett, összetört arckifejezéssel bólintott.
– Maga pedig ott állt, és van képe azt állítani, hogy nem ölte meg
azokat az embereket? Magáé a felelősség! – Grayson undorodva fordult
el tőle. – Del! Tüntesse el a szemem elől!
– Ne! – nyüszítette Graff. – Megígérte, hogy...
– Zárja be a raktársátorba, Del!
– Igenis, uram. Gyerünk!
Miután Clay a gallérjánál fogva kipenderítette Graffot a sátorból, és
ő maga is távozott, Lori felállt, és az asztalt megkerülve odasétált
Graysonhoz.
– Ez még nem segít rajtunk, igaz, Gray? Úgy értem... hiába tudjuk, ki
van ellenünk és miért. Nem látok megoldást.
– Azon gondolkodom... – tűnődött halkan az ezredes.
– Késő van. Vagy inkább korán. Néhány óra és megvirrad.
Alhatnánk egy keveset.
Grayson a fejét csóválta. Kivett egy apró, fekete számítógépes
adatlemezt a zubbonya zsebéből, és elgondolkodva nézte.
– Menjetek csak, aludjatok ki magatokat! – Mi az?
– Ma éjjel találtam. Menj, nekem még meg kell néznem valamit.
21
Lori négy órával később talált rá Graysonra, miután a peremvonali
őrség két gyalogosa tájékoztatta, hogy az ezredes elvitt egy légpárnást,
és a Durandel felé vezető úton távozott. Lori követte a példáját.
Amikor megtalálta, Grayson a Helmfast eligazítótermének romjai
között üldögélt. A mennyezeten keresztül látszott az ég, és a kora
reggeli világosság beszüremlett a plafon és a falak résein; a napsugarak
csillogtak a Grayson mocorgása következtében felverődött porban.
Az ezredes a déli falon tátongó lyukon keresztül manőverezett be a
helyiségbe. A kis jármű hátuljában elhelyezett generátoroktól
energiakábelek kígyóztak a törmelékkel borított padlón az egyik
terminálig, majd onnan tovább két számítógép-kijelzőig. Grayson éppen
a monitorokon látható orbitális térképek kinagyításával
foglalatoskodott. Közvetlen közelről megvizsgálta az egyik térképet,
majd új parancsokat táplált be az előtte lévő billentyűzeten. Miközben
gépelt, az egyik kép megmozdult, elfordult, vagy hirtelen
megnövekedett, ahogy megváltoztatta a nagyítás mértékét.
Egy megégett fadarab hangosan reccsent, amikor Lori rálépett, és
Grayson meglepődve fordult hátra. Szeme tompának és sötétnek tűnt a
kimerültségtől, tekintetében űzött kifejezés ült.
– Lori! Mit keresel itt?
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Grayson, mégis mi a jó fenét
művelsz?
A férfi feszes, vékony mosollyal válaszolt.
– Szeretnék megtudni ezt–azt. Graff jóval többet mondott nekünk,
mint azt gondolja.
– Visszatartott valamit?
– Ó, dehogy. Szerintem eléggé be volt rezeivé, hogy mindent
eldaloljon. Nem, szó szerint értettem. Többet mondott nekünk, mint
amit ő személyesen tudott.
– Ezt hogy érted?
Grayson az egyik képernyőre mutatott.
– Emlékszel, hogyan működnek a térképek? – A lány bólintott, de az
ezredes folytatta. Szavai úgy összefolytak, hogy Lori először azt hitte,
be van rúgva. Aztán rájött, hogy valószínűleg a teljes kimerültség
állapotának határára került. – Beállítjuk a terminálon a megfelelő
nagyítást, és a terület bármelyik részét tanulmányozhatjuk. A nagyítást
egy lépésben tízszeresével tudjuk változtatni, és ráközelíthetünk
bármilyen, egy méter átmérőjű objektumra.
– Grayson... nem kéne aludnod egyet?
A férfi azonban folytatta, mintha nem is hallotta volna.
– Ez itt – mutatott a bal oldali képernyőre – az a térkép, amit a
Helmfastban találtunk. Emlékszel?
Lori bólintott.
– Nagyon régi darab, az adatok szerint... mennyi is... háromszáz éves.
A vidék azóta megváltozott kissé. Példának okáért a Holt-tenger akkor
még egyáltalán nem volt holt. – Egy fényceruzával a Durandeltől délre
lévő, zöldes víztömegre mutatott, mely több száz kilométeren keresztül,
csaknem a Nagayan-hegységig húzódott.
– Sekély – állapította meg Lori. A fotókon lévő két tenger közötti
különbség meglepő volt. A Nyugati-egyenlítői-tenger sötétkéken
tündökölt, eltekintve a világoszöld vagy zöldeskék sávoktól, ahol a
homokpadok a szigetek és a partvonal mentén a felszín közelébe
emelkedtek.
– Ha az Egyenlítői-tengert tekintjük tengerszintnek, akkor a Holt-
tengeri-síkság, vagy ahogy akkoriban nevezték, a Yehudan-tenger
majdnem 200 méterrel a tengerszint felett fekszik. – Grayson egy szürke
foltra mutatott a Yehudan-tenger nyugati partján. – Ez itt Freeport,
Minoru Kurita érkezése előtt. És igen, megpróbáltam megtalálni az
eredeti Csillagliga-raktárt. Szerintem a várostól északra lévő hatalmas
épületek egyike lehetett az, de nem lehetek benne biztos. Egyértelműen
elrejtették az orbitális megfigyelés elől.
– Egyértelműen.
– Ez pedig itt egy folyó. A Cinóber-folyó.
– Vörös.
– Eléggé. Valamilyen szennyezés lehet, esetleg alga, vagy
valamilyen más, nagy tömegben előforduló vízinövény. – A freeporti
tengerpartra mutatott. – A nagy koncentráció miatt nevezték el a folyót
Cinóbernek. Nyugat felé folyik, erre, és... itt tűnik el.
– Eltűnik?
– Lemegy a föld alá. Figyelj. – Új parancsokat gépelt be, mire a
folyó extrém módon felnagyítódott, így a képet mintha egy néhány száz
méter magasan szálló repülőgépről készítették volna. A folyam egy
aszfaltutakkal szabdalt síkságon vonult keresztül, és amikor
megközelítette a hegységet, betért egy mély völgybe, majd egy hirtelen
kanyart követően, egy hatalmas szikla mögött eltűnt.
– A folyók nagyon ritkán folynak a hegyek felé, Lori. Csakhogy ez
egy különleges eset. A Yehudan-tenger valamivel magasabban van,
mint az Egyenlítői-tenger. A köztük lévő hegyek meglehetősen újak és
kialakulatlanok, valószínűleg két tektonikai lemez határán keletkeztek.
Amikor a lemezek összeütköztek, kiemelkedett ez a hegylánc. Ami azt
jelenti, hogy a terület nem tekinthető stabilnak. Időről időre erős
földrengések rázzák meg.
– Érdekes. És?
Grayson a bal oldali képnél visszatért a korábbi nagyításhoz.
– Most nézd meg ezt! – mutatott a jobb oldali monitorra. Ugyanaz
volt rajta, mint a másikon, mégis lehetett látni némi változást. A
Yehudan-tenger helyén fehér, okkersárga és szürke ásványlerakódások
pompáztak.
– Ez annak a térképnek a másolata, amit múlt éjjel hoztam el a mobil
főhadiszállásról. A program adatai szerint az Asagai nevű űrjáróról
készítették, öt nappal ezelőtt.
– Mielőtt ideértünk.
– Pontosan. – Grayson ismét a fényceruzát használta. – Itt van
Freeport... természetesen romokban, Minoru Kuritának köszönhetően.
Itt pedig Durandel... egyelőre még sértetlenül. – A hangja
megbicsaklott, és Lori pontosan tudta, mire gondol: a Durandel légi
felvétele a Marik erők látogatása előtti állapotot mutatta.
Grayson hátradőlt a széken, hosszú csontos ujjaival arcát és szemét
dörzsölte. Olyan sokáig ült ott csukott szemmel, lehorgasztott fejjel,
hogy Lori azt hitte, beszéd közben elaludt.
– Tegnap éjjel jöttem ide – szólalt meg végül a férfi. – Vagy inkább
ma reggel. Mert foglalkoztatott, amit Graff mondott. Természetesen
Ringtől hallottunk először a Csillagliga raktáráról. Bevallom, kíváncsivá
tett a dolog, de akkor még annyi más dologgal kellett foglalkoznom, és
időm sem volt jobban belemélyedni. Aztán Graff azt mondta, hogy a
Komsztár is rendelkezik ugyanazokkal az információkkal, és...
érdeklődést mutat.
– Elég nagy érdeklődést ahhoz, hogy lejárasson minket.
– A fenébe is, Lori... elég nagy érdeklődést ahhoz, hogy hidegvérrel
lemészároljon több millió embert, és így szerezzen jogot a területre!
Tudod, mit jelent ez, Lori? A Komsztár mindig is igyekezett beállítani
magát egy tökéletesen semleges szervezetnek, amely a házak között
zajló kicsinyes politizáláson és vitákon felül áll. Az utódállamok
zsoldosai a Komsztár szolgálatait veszik igénybe ha közvetítőkre és
bankárokra van szükségük a szerződéseik megkötéséhez. Az Apollótól a
Pleiadesig minden világon ők tartják a kezükben a kommunikációs
hálózatot. Most pedig könyörtelenül megtervezik – és kivitelezik! – tíz-
tizenkétmillió ártatlan polgár meggyilkolását... csak hogy jogos ürügyet
találjanak?
Lori nehezen találta a hangját. Nem követte úgy vissza Graff
szavainak jelentését, mint Grayson, és az áruló vallomásának mélyebb
értelme csak most jutott el a tudatáig.
– Akkor ők... a Komsztár... nagyon akarja a Helmet.
Grayson ránézett, riasztóan festett a szeme alatti sötét karikákkal.
– Kíváncsi lennék, hogy az utóbbi néhány évszázadban hány
politikai játszmában volt benne a kezük. Elképzelem, ahogy a Komsztár
amolyan hatodik nagy házként, láthatatlanul, érzékelhetetlenül
munkálkodik a színfalak mögött, és saját céljainak megfelelően
manipulálja a többi házat.
– Miféle célok ezek?
– Azt én is nagyon szeretném tudni. Vagy talán jobb, ha nem tudom.
Ha képesek elrendelni tizenkétmillió ártatlan ember lemészárlását. ..
Lori Grayson széke mögé lépett, és átkarolta a férfi nyakát. Az
ezredes lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét.
– Lehetséges – mondta végül –, hogy az a Rachan, akiről Graff
beszélt, a Komsztár fennhatóságán kívül tevékenykedik.
– Renegát lenne? Törvényenkívüli?
– Valami olyasmi. De az is lehet, hogy valami sokkal nagyobb
dologba botlottunk, mint egyetlen ember cselszövése.
Lori hallotta az eltökéltséget Grayson hangjában, és tudta, hogy a
férfi már döntésre jutott.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte.
– Először is gondoskodni kell az ezred biztonságáról. Azután... azon
gondolkodom, egy kicsit be kéne kavarni Rachan... vagy a Komsztár
terveinek.
A lány érezte a férfi izgatottságát. Grayson megfordult a székkel,
hogy szemben legyen a lánnyal. A hűvös, szürke szempárban olyan tűz
égett, amilyet Lori még soha nem látott megismerkedésük óta.
– Lori! Azt hiszem, tudom, hol van a Csillagliga raktára!
Lori hosszú ideig nézte Grayson szemét. Aggasztotta ez a lázas
izgalom. Vajon próbál belekapaszkodni minden reménybe?
Elkeseredetten szeretné megmenteni a Légiót... és annyira kimerült!
Nem találhatta meg ilyen gyorsan, amit mások már oly hosszú ideje
keresnek!
Lehetetlennek tűnt, hogy mindössze néhány órás munkával, alvás
nélkül megoldja a rejtvényt, amely a jelek szerint már hosszú évek óta
foglalkoztatja a Komsztár kutatóit.
– Gray...
Kimerültsége sebezhetővé tette az ezredest. Lori látta a
csalódottságot a tekintetében.
– Nem hiszel nekem, ugye?
– Gray, kimerült vagy... fáradt.
Aztán meglepve tapasztalta, hogy kedvese felnevet.
– Azt hiszed, ki vagyok ütve, igaz? Nos, én is azt hittem, amikor
először megláttam. Nézd!
Visszafordította a székét a terminálhoz, és sebesen gépelni kezdett.
Mindkét térkép megváltozott, kitágult, ráközelített a Nagayan-
hegységtől a Yehudan-tenger partjáig tartó síkságra. Balra a Yehudan-
tenger zöld és kékeszöld tömege látszott, partján a város szürke foltja
egyértelműen egy élő entitás volt. A halványvörös Cinóber-folyó lustán
kanyarogva haladt a hegyek felé. A síkságot sötétszürke aszfaltutak és
légpárnásösvények szabdalták.
A jobb oldalon a Yehudan már kiszáradt, ásványok rakódtak le
medrében. A város még mindig alaktalan, szürke folt volt, de némileg
átrendeződött körkörös alakban, ahol a Kurita fegyverek elpárologtatták
a központi részt, és mindent romba döntöttek a kráteren kívül. Az utakat
néhol még fel lehetett ismerni, de a legtöbb helyen por és törmelék
borította őket. A folyómeder halványcinóber szalagként kanyargott a
romvárostól nyugatra, ugyanolyan szárazan és üresen, mint maga a holt
tengermeder.
– Látod a különbséget?
Lori alaposan megvizsgálta a térképeket, tekintete egyikről a másikra
vándorolt.
– A Yehudan-tenger eltűnt.
– Ez természetes? Mást nem látsz?
– Freeport romokban van.
– Más?
Lori már éppen mondta volna, hogy túlságosan fáradt a
kitalálósdihoz, de a szavak a torkára forrtak.
– A folyó! – nyögte ki végül. – A folyó a hegységtől keletre
kiszáradt.
– Pontosan.
A lány ellépett Grayson mellett, hogy közelebbről is szemügyre
vegye a térképet.
– Talán akkor rekesztették el a folyót, amikor Freeportot
lebombázták.
– Lehetséges. Úgy tűnik, Freeport tengerparti részén, a folyótorkolat
mellett nagyszabású építkezési munkálatok folytak, de a robbanás
minden nyomát eltüntette. Viszont ezt nézd, a Cinóber-folyó itt ömlött a
Yehudan-tengerbe. – A fényceruzával követte végig a folyó útját. – A
Yehudan jóval a tengerszint felett van, az Északi–felföldi-síkságon. A
folyó a Nagayan-hegység felé folyt, aztán eltűnt a föld alatt,
valószínűleg egy barlangrendszerben. Itt bukkan elő újból, a hegység
nyugati oldalán, aztán csaknem 2500 métert megy lefelé a Nyugati-
egyenlítői-tengerhez. Elsőként az tűnt fel, hogy ha a tenger kiszáradt,
akkor a folyónak is ki kellett volna. – A jobb oldali, jelenlegi helyzetet
ábrázoló térképre mutatott a fényceruzával. – Itt azonban látjuk a
Cinóber-folyót előtűnni a föld alól, a hegységtől nyugatra. Korántsem
olyan nagy, mint régen. Láthatod, hogy a háromszáz évvel ezelőtti
folyóhoz képest csupán egy kis patak.
– A folyó kiszáradhatott Freeport és a hegység között – mondta
bizonytalanul Lori –, de a nyugati részét tovább táplálhatták az olvadó
gleccserek és a föld alatti források.
– Egyetértek – bólogatott lelkesen Grayson. – Ettől függetlenül a
különös jelenség felkeltette az érdeklődésemet. Gondosan ellenőriztem
a régi helmfasti térképet, maximális nagyítással átnéztem a völgyet,
ahol a Cinóber-folyó eltűnik. – Kinagyította a bal oldali térképet. A
völgyben látni lehetett a folyó vöröses vizét. Miután egy kilométert
haladt a sziklás vidéken, éles kanyart tett jobbra, és egy épület méretű
gránittömb alatt nyoma veszett.
Grayson most a jobb térképet nagyította ki hasonló mértékben, és
ugyanarra a területre fókuszált.
– És megnéztem az öt nappal ezelőtti, a mobil főhadiszállástól
zsákmányolt térképet is. A legnehezebb feladatat a kétféle
koordinátarendszer egyeztetése volt, hogy egy koordináta betáplálásával
mindkét térképen, az újon és a régin is ugyanaz a pont jelenjen meg,
ugyanakkora nagyítással.
Lori egyik térképről a másikra nézett, egyre jobban összezavarodott.
Nehéz volt elhinni, hogy mindkettő ugyanazt a pontot mutatta, pedig
Grayson ezt állította. A Cinóber-folyó völgye jól felismerhetően
ugyanúgy nézett ki mindkét képen. A bal oldalin volt benne víz, a jobb
oldalin nem, de a terület terepviszonyai és a partvonal mindkettőn
ugyanúgy nézett ki. Természetesen a növényzet más volt, az újabb
képen sokkal ritkásabb. Ezenkívül látszott egy ház is, amelyik a régin
még nem volt ott, egy fém és beton építmény a folyóra néző domb
oldalában.
Ilyen változásokra azonban számítani lehetett három évszázad
elteltével. Ennél sokkal zavaróbb volt a terep változása ott, ahol a folyó
eltűnt a föld alatt. Az egyik képen a víz egy hatalmas kőtömb
takarásában folyt be a föld alatti barlang nyílásán. A másikon a folyóágy
ugyanaddig a szikláig futott – csakhogy a harminc méter magas, sima
gránittömb most az oldalán állt. Mintha a folyó egyenesen a sziklának
folyt volna – hogy aztán eltűnjön, beleolvadjon a kőbe. A terep körös–
körül változatlan volt, kivéve néhány helyet, ahol a völgyfal egykor
lankás falai sokkal meredekebbek, szinte függőlegessé váltak,
közvetlenül a sziklatömb szomszédságában. Mintha szándékosan
alakították volna így, gondolta Lori.
– Ennek semmi értelme – jelentette ki. – Olyan... szándékosnak
tűnik. Esetleg egy földrengés? Azt mondtad, gyakoriak a földrengések
arrafelé...
– Becsléseim szerint ez a sziklatömb körülbelül tízmilliárd
kilogrammot nyomhat... tízmillió tonnát. Igen, egy földrengés meg
tudna mozgatni ekkora tömeget... de meg tudná mozdítani úgy, hogy ne
omlassza le a sziklákat itt... és itt? Vagy hogy ne omlassza be a
folyópartot? És mi a helyzet ezzel az épülettel itt, az újabb térképen?
Talán a... földrengés után épült, de ha összeveted a többi változás
hiányával, akkor legalábbis elgondolkodtató, hogy lehet egy földrengés
ennyire szelektív.
– Ez ugyanaz a szikla az élére fordítva?
– Biztos vagyok benne. Amennyire meg tudtam állapítani, nem túl
vastag. Szerintem nem véletlenül húzták fel és állították az élére. Még
az is lehet, hogy egy kicsit alakítgattak rajta, hogy pontosan passzoljon
a folyóágyba. És mintha a medret is mélyebbre ásták volna, hogy
passzoljon a kőhöz.
– Akkor ez azt jelenti... – Lori elhallgatott. Igaza van! Tényleg
megtalálta!
Grayson az egykedvűen álló sziklaképződményre mutatott a
fényceruzával.
– Lori, kedvesem, azt hiszem, amit mi itt látunk, az nem más, mint
egy ajtó. Egy nagyon nagy, nagyon erős és nagyon nagy gondossággal
elhelyezett ajtó.
– A Csillagliga fegyverraktára.
– Úgy tűnik. Alig száz kilométerre Freeporttól. A tény, hogy a folyó
a hegyek felé folyik arra utalt, hogy itt valamiféle barlangbejáratnak
kellett lennie. Szerintem a Csillagliga mérnöke... mi is volt a neve?
– Keeler.
– Szerintem Keeler őrnagy és az emberei valahogy eltérítették a
folyót, talán Freeportban építettek egy gátat. A folyómeder kiszáradt, és
így hozzáférhettek egy nagy, tiszta, száraz barlanghoz vagy alagúthoz,
amely átvezetett a hegységen. Amikor a dolgok kezdtek rosszul
alakulni, és a Csillagliga szétesőfélben volt, áttelepítették ide az egész
fegyverraktárt. Betették a barlangba, azután egy hatalmas sziklával
lezárták a bejáratot. Minoru Kurita nem sokkal ezután ért ide, de már
nyomát sem találta a Csillagliga készleteinek. Mindent átkutatott, de
nem jutott eredményre. Ha akkoriban a rendelkezésére álltak is
műholdas felderítő térképek, akkor észrevehette a kiszáradt
folyómedret, még talán a sziklát is, de nem volt a birtokában régebbi
felvételeknek, amelyek megmutatták volna, hogy itt nemrégiben,
mindössze néhány hónappal vagy évvel azelőtt tényleg volt egy folyó,
és a szikla is másképp állt.
– Ezért aztán elpusztította a világot.
– És miközben ezt tette, nagy valószínűséggel mindenkit megölt, aki
ismerte a fegyverek rejtekhelyét.
– És a Komsztár hogyhogy nem jött rá?
– Kétlem, hogy valaha is egymás mellé tették volna a két térképet.
Talán dolgoztak régi térképekkel, melyek a raktár elrejtése előtti
állapotot mutatták. Valószínűleg új, Freeport pusztulása után készült
térképeket is megvizsgáltak. De egymás mellé kell helyezned a kettőt,
hogy észrevegyed: az a szikla egyszerűen nem illik oda!
– Következő kérdés: hogyan tudjuk megszerezni? Mert ez jár a
fejedben, nem igaz?
Grayson elmosolyodott, de kimerültsége miatt ez inkább fáradt
grimasznak tűnt.
– Esetleg nyers erővel?
– Nem hiszem, hogy egyszerűen csak odasétálhatnál a
Martalócoddal, és félrerúghatnád azt a sziklát.
– Én is kétlem, hogy ez lenne a megoldás. Viszont rengeteg
robbanóanyagot szereztünk a durandeli raktárból. És van egy egykori
bányászmérnökünk, aki azt is tudja, hogyan kell felhasználni.
– Szerinted ledönthetjük a sziklát?
– Nem értek igazán a geológiához, de van annyi utásztapasztalatom,
hogy lássam, ezt a sziklát meg kell mozdítani, valahogy ki kell
billenteni az egyensúlyából... esetleg itt és itt – mutogatott a
fényceruzával –, a tetejénél és a völgy két oldalán. De lehet, hogy a
mérnökünk majd kitalál valami jobb megoldást. És ha DeVillar
elhelyezi a három tonna robbanóanyagot, és ledönti ezt a követ, én akár
egy kanállal is hajlandó vagyok alagutat ásni a romok között.
– De miért? Áh, értem már... hasznát tudnánk venni néhány új
mechnek... és biztosan vannak tartalék alkatrészek, javítólétesítmények
is. Viszont akkor sem tudjuk felhasználni az összes felszerelést, és
kétlem, hogy Langsdorf engedné, hogy sokáig élvezzük az új
játékszereinket. A Helm összes felszerelése sem segít rajtunk, ha csak
egy létszámhiányos ezreddel rendelkezünk... és nincs időnk kidolgozni
egy hatékony védelmi tervet.
– Bármi is legyen az oka, a Komsztár valamiért akarja ezeket a
fegyvereket, Lori. Meg merem kockáztatni, hogy egy részét odaígérték
a nekik segítő Marikoknak. Garth-nak például biztosan meg kellett
ígérniük, hogy kap valamit a fáradozásaiért cserébe, és hogy ez a valami
felettébb értékes lesz.
– Mondjuk, egy ezrednyi vadonatúj csatamech. – Úgy van. Akár a Komsztár áll a háttérben, akár Rachan
magánakciójáról van szó, több millió embert öltek meg csak azért, hogy
minket félreállítsanak az útból, és rátehessék a kezüket a cuccra. –
Grayson szája keserű, kérlelhetetlen fintorra húzódott. – Ezt nem fogják
megúszni. Ha a raktár valóban olyan értékes, gondoskodunk róla, hogy
ne tudják megszerezni!
– El akarod pusztítani?
– Majd meglátjuk, mit mond DeVillar hadnagy, de vagy be tudunk
jutni, vagy leomlasztjuk az egész hegyoldalt, hogy többé soha senki ne
találja meg a bejáratot. Ha sikerül bemennünk, talán olyan helyzetbe
kerülünk, hogy tárgyalhassunk Langsdorffal, és kikerülhetjük a
Komsztárt, hogy ne tudjon hasznot húzni a... Sirius V-ből. Ha a bejutás
lehetetlen, gondoskodunk róla, hogy se a Marikok, se a Komsztár ne
találhassák meg többé a raktárt. Így vagy úgy, Lori, de Rachan fizetni
fog a Sirius V.-ért!
22
Grayson még mindig nem aludt, de már csak a szívében és elméjében
égő tűz tartotta ébren. Lorival együtt visszatértek a táborba, ahol tudatta
a felfedezését beosztott parancsnokaival, valamint a teljes ,,A”
századdal. A Légióra nehéz feladat vár, magyarázta, és jó lenne, ha az
emberek tudnák, mire számít tőlük.
Öt perc alatt felvázolta a tervét: délre vonulnak, megkeresik a raktárt,
aztán felhasználják alkualapként, vagy megakadályozzák a Légió
elárulok, hogy rátegyék a kezüket. Miután DeVillar megnézte a
sziklatömböt a Marik térképről készült nyomtatott papíron, kijelentette,
hogy a náluk lévő robbanóanyag egy kis részével képes lesz ledönteni.
Azt viszont nem tudta megmondani, hogy a robbantás be fogja-e
temetni az alagút bejáratát. Kívülről lehetetlen volt megállapítani,
milyen biztosító megoldásokat alkalmaztak a rejtett kamránál.
Grayson természetesen nem mondta el részletesen, merre található a
raktár. Túlságosan nagy volt a veszélye, hogy valakit elfoghatnak
közülük, és a titok Rachan vagy Garth tudomására jut. Jelen pillanatban
a Légió orrhossznyi előnnyel rendelkezett, és Graysonnak minden
másodpercre szüksége volt. Ha sikerül eljutniuk délre, a Nagayan-
hegységhez, ahogy eredetileg is tervezte, akkor könnyedén
megtalálhatják az üres folyóágyat elzáró sziklát, és megszerezhetik a
hegy titkát, mielőtt Garth vagy Rachan egyáltalán megsejtené, mire
készül Grayson.
Bárki teszi rá a kezét a Helm titkára, erős tárgyalási pozícióba kerül,
és ezzel Grayson is tisztában volt. Ugyanakkor elég jó taktikus volt
ahhoz, hogy tudja: a mesterséges szikla megközelítési útvonalait nem
túl nehéz megvédeni, és így talán Langsdorffal alkuba bocsátkozhat.
Ha Langsdorf távol tartaná tőlünk Garth-t és a Komsztárt,
megegyezhetnénk vele a készletek felosztásáról, gondolta. Vagy talán
köthetnénk egy külön üzletet Garth-szal is. Ez ellen a gondolat ellen
azonban minden porcikája tiltakozott, mivel Garth nagy valószínűséggel
önként részt vállalt Tiantan elpusztításában. Garth jelentése, és az ő
emberei által készített holoképek tehettek arról, hogy az egész Belső
Szféra láthatta a Tiantan romjai között lépegető, Légiós mecheknek
maszkírozott gépeket.
Mindenekelőtt azonban a. Légiót kellett megmentenie.
De mi lenne a leghelyesebb lépés? – morfondírozott. Ha azzal, hogy
üzletet kötök Garth-szal vagy Rachannal, meg tudom menteni az
ezredet, vajon jogomban áll-e megtenni? Vagy a fegyverek birtokában
inkább valaki mással kellene tárgyalnom? De kivel? A Helmen senki
sem hiszi el nekünk, hogy nem mi semmisítettük meg Tiantant. A
Steinerek és a Davionok szemszögéből mi törvényenkívüliek vagyunk.
Szóba sem állnak velünk!
– Ezredes?
Alard King hangjára Grayson megfordult. A rangidős tech olyan
halkan közelítette meg, hogy a parancsnok egy neszt sem hallott. Vagy
Lorinak volt igaza, és állva elaludt.
– Igen, Alard?
A tech bizonytalannak tűnt.
– Uram, beszélnem kell önnel. Arról, amit nemrég mondott nekünk.
– Hallgatom.
– Szóval... nos, rendelkezem bizonyos információkkal, melyeket
talán beépíthetne a tervébe.
– Rendben, mik azok? – King nem szokott ilyen körülményeskedő
lenni. Szinte mintha félt volna.
– Nem is tudom, hogy mondjam el önnek, ezredes, de... én egy
ügynök vagyok.
– Ügynök? – Grayson üres tekintettel nézett Kingre. – Miféle
ügynök?
– Egy kém, uram. Kém vagyok.
Grayson saját magát is, de Kinget még jobban meglepve, váratlanul
elnevette magát.
– Mi olyan mulatságos, uram?
– Csak annyi, hogy szerintem még soha nem láttam ilyen
bonyolultnak a helyzetet. Graff a Marikoknak kémkedett, aztán kiderült,
hogy valójában a Komsztár ügynöke. Van néhány kém Helmdown-ban,
akikről mindenki tud, és néhány az ezredben, akikről pedig senki. Maga
és én Helmdownba mentünk kémeket keresni, aztán kiderül, hogy maga
is egy kém! Rendben... tehát kinek kémkedik?
– Hassid Ricol hercegnek.
Grayson mosolya egy pillanat alatt elenyészett, jókedve pedig
semmivé vált, akárcsak a fáradtsága. Hideg, merev arckifejezéssel nézte
Kinget. A tech zavartan mocorgott a pillantás előtt.
Ricol herceg! A Kurita nemes hatalma több világra is kiterjedt a
Steiner-Kurita határvidéken. Voltaképpen főhercegi befolyással
rendelkezett, mivel a hercegek fennhatósága alá általában csak egyetlen
világ tartozott. Ricol harcosként is hírnevet szerzett magának, bár már
sok éve nem vett részt valódi csatában. A Steiner határ mentén csak
„Vörös Herceg" vagy „Vörös Vadász" néven emlegették.
Ricol herceg dolgozta ki négy évvel korábban a tervet, amely mélyen
beleégette a Kurita nemes nevét az ifjú Grayson Death Carlyle
memóriájába. A terv végrehajtására akkor került sor, amikor egy
csatamech-századot és néhány szakasznyi gyalogságot magában foglaló
összfegyvernemi zsoldos haderő megkezdte volna a kivonulását egy
kicsi és viszonylag jelentéktelen világról, a Kurita határ mentén
elhelyezkedő Trellwanról. Egy meglepetésszerű kalóztámadás azonban
megsemmisítette a zsoldosalakulatot, és a főváros, valamint az űrkikötő
az ellenség kezére került. A terv az volt, hogy miután a gyilkos hódítók
eltiporták a civil ellenállást, leszáll a bolygóra a Kurita-ház
csatamechhadereje, biztosítja a várost, és megsemmisíti a kalózokat. A
felszabadított bolygó lakosai így hálásak lettek volna a Kuritáknak, és
gyűlöletet éreztek volna a Steine-rek által felbérelt zsoldosok iránt, akik
cserbenhagyták őket – mivel pont akkor készültek elhagyni a világot,
amikor a kalózok támadása megkezdődött.
A zsoldosok Carlyle Kommandósai voltak, és parancsnokuk, Durant
Carlyle százados a kalózok landolásakor megindult első támadásban
életét vesztette. Grayson is megsebesült, és a halottnak gondolt
fiatalembert hátrahagyták, miközben Carlyle Kommandósainak
maradéka elmenekült. A Trellwanon rekedt fiatalember végül rájött,
hogy a kalózok Ricol herceg szövetségesei, aki ezzel a ravasz tervvel
akarta elfoglalni a világot, és ugyanakkor elnyerni az emberek bizalmát.
A Trellwanon született meg a Szürke Halál Légió, Grayson
bosszúvágyának gyermeke, mert a fiatal zsoldos elhatározta, hogy
visszavág az átkozott Vörös Hercegnek.
Graysonnak a Trellwanon sikerült valamelyest csillapítania
bosszúszomját. A Verthandin, egy névlegesen Ricol herceg
fennhatósága alá tartozó világon – bár a bolygó uralkodója hivatalosan
egy Nagumo nevű Kurita kormányzó volt – ismét győzelmet aratott.
Grayson égető vágya, hogy bosszút álljon apja haláláért és Carlyle
Kommandósainak megsemmisítéséért, alábbhagyott. Talán az a
felismerés tompította el, hogy amivel itt és most foglalkozik – a Szürke
Halál Légió illetve a barátok, mint Lori és Ramage –, az sokkal
fontosabb számára, mint a bosszúállás egy jelentéktelen Kurita
nemesen.
Most azonban a Vörös Herceg nevének említése felkorbácsolta a rég
eltemetett emlékeket, gondolatokat és érzelmeket. Grayson úgy nézett
Kingre, mintha megpróbálna belelátni a tech lelkébe.
– Miért... – Újra kellett kezdenie a mondatot, hogy uralkodni tudjon a
hangján. – Ezúttal miért érdeklem Ricol herceget?
– Ne szerénykedjen, ezredes! – King visszanyerte korábbi
magabiztosságának egy részét, talán mert rájött, hogy parancsnoka nem
fogja ott helyben megölni. – Őkegyelmessége már a Trellwan óta
érdeklődik maga iránt. Létrehozott a semmiből egy csatamechhaderőt...
és segítség nélkül legyőzött vele egy sokkal nagyobb sereget. A
Verthandin még ennél is jobban teljesített. Mije volt ott? Talán egy
századnyi mech?
– Hét darab. Plusz a helyi milícia.
– Aztán kiképezte a lázadókat és a milíciát, a kezdeti időkben
gyakorlatilag felszerelés nélkül. A verthandik a maga segítsége nélkül
soha nem vívták volna ki a szabadságukat.
Grayson karba fonta a kezét, és gyanakodva figyelte Kinget.
– Mire akar kilyukadni?
– Tegnap elmondtam önnek, mit tudtam meg a városban. Azt viszont
nem árultam el, kitől származik az információ.
– Nos?
– A Szövetség helyi ügynöke egy Deirdre Ravenna nevű nő. Több
üzleti vállalkozást is futtat Helmdownban, köztük egy előkelő helyet
odafent az elegáns Gresshaven kerületben. Moragenhez és Atkinshez
hasonlóan ő is figyelemmel kíséri a helyi eseményeket, és a Kurita-
háznak jelent. És ismeri Ricol herceget. Mint látja, Ricol már hosszú
ideje érdeklődik a Helm iránt.
– A Helm iránt? Mi okból?
– Deirdre szerint több Kurita nemest és tisztet is érdekel a bolygó.
Mindannyian olvasták Minoru Kurita jelentését a 2788-as helmi
hadjárat végeredményéről. Ugyanarra a következtetésre jutottak, mint
ön, ugyanazon az úton, mint ön. A Csillagliga raktárának valahol itt kell
lennie. Nem vihették el... és mégis eltűnt, mire Kurita ideért a
hadiflottájával. Három évszázadon keresztül nem bukkant elő. Tehát
még mindig itt van valahol.
– És Ricol is egyike ezeknek a nemeseknek.
– Igen. Ráadásul előnyt élvez a többiekkel szemben. Gazdag és
befolyásos ember, még a többi herceghez képest is, és van egy saját
űrugrója, a Huntress. És ne gondolja, hogy nem tartja szemmel magát,
mióta múlt évben újra legyőzte őt a Verthandin.
– Maga.
– Én. Egy évvel ezelőtt küldött a Verthandira azzal a paranccsal,
hogy keressem meg magát, nyűgözzem le a műszaki ismereteimmel, és
csatlakozzam a Szürke Halál Légióhoz. – King elmosolyodott. – El sem
mertem képzelni, hogy főtechhé... és saját személyes techjévé fog
kinevezni. Ez váratlan ajándék volt. Amikor őkegyelmessége megtudta,
hogy önnek adományozták a helmi birtokot, és ezáltal maga lett az
elveszett helmi raktárhoz vezető kulcs, igencsak megnőtt az
érdeklődése.
– És ez megint csak elvezet minket a kulcskérdéshez – bólintott
Grayson. Most, hogy a felismerés sokkja elmúlt, a kimerültség
visszatért. Megdörzsölte a szemét, és felnézett Kingre. – Miért mondta
mindezt el nekem? Ha azt akarja, hogy elmondjam, hol van a raktár,
hogy aztán továbbadja az információt Ricolnak, felejtse el! – Tudja hol van?
– Ha igen, akkor sem tervezem elárulni magának.
– Ezt valahogy nem is vártam. De azt hiszem, tudnék segíteni. – Hogyan?
– Jöjjön velem.
– Hová?
– Helmdownba.
– Hogyan? – Nekem vannak papírjaim. Üzletembernek öltözünk, bemegyünk a
városba, találkozunk akivel kell, azután lelépünk.
– Azzal a Deirdre nevű nővel?
King végignézett Graysonon, mintha felmérné a zsoldost.
– Szeretném, ha beszélne Ricol herceggel.
– Nem bízol bennem.
Lori a főhadiszállás sátrában Graysonra nézett, lassan megcsóválta a
fejét, majd megismételte a mondatot:
– Nem bízol bennem.
– Nem erről van szó, Lori. – Az ezredes lelkébe hasító fájdalom
olyan volt, mint egy késszúrás. – Egyszerűen csak jobb, ha nem tudsz
róla.
– De nyugodtan besétálsz ide és közlöd velem, hogy ha bármi
történne veled, akkor én vagyok a parancsnok... és folytassuk a tervet a
megbeszéltek szerint. Istenem, Grayson... én szeretlek téged! Neked ez
semmit sem számít?
– De igen, Lori. Számít. És pont ezért... ezért nem mondhatom el
neked. Most nem.
Miután otthagyta Kinget, hogy a tech előkészítse az útra a
„demilitarizált" légpárnást, a sátor felé vezető úton végig a
lelkiismeretével küzdött. Morális dilemmája hirtelen sokkal
bonyolultabbá vált. Az ő nézőpontjából elfogadhatatlan volt, hogy
Garth-szal vagy Rachannal tárgyaljon. Ugyanakkor nem hagyhatta
figyelmen kívül, hogy ha megtalálja a raktárt, és felajánlja valamelyik
félnek – természetesen bizonyos biztonsági intézkedések betartása
mellett –, azzal garantálhatja a Légió megmenekülését; a Csillagliga
fegyvereivel megvásárolhatná az ezred szabadságát.
De hogy vehetné rá saját magát egy ilyen cselekedetre? Rachan –a
Komsztár tudtával vagy anélkül, de egészen biztosan Garth
közreműködésével – több millió embert mészárolt le csak azért, hogy
megszerezze ezeket a fegyvereket. Grayson számára egy ilyen üzlet,
átadni a fegyvereket Rachannak saját emberei életéért cserébe olyan lett
volna, mint a meggyilkolt civilek vérével kufárkodni. Meghazudtolna
vele mindent, amit ő maga képviselt. Úgy tűnt, az egyedüli alternatíva a
Csillagliga raktárának megsemmisítése, majd a várakozás Garth
légióinak támadására. A készletek pusztulása után már csak egy végső,
reménytelen csata maradna, melyben a Szürke Halál Légió egészen
biztosan odaveszne.
Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a Marik erők talán békén
hagyják a Légiót, ha a raktár megsemmisül és nem lesz miért harcolni,
de végül rá kellett jönnie, hogy csak ábrándokat kerget. Ha így tesz,
Rachan azonnal rájön, hogy Grayson tudott az egész tervről. A zsoldos
vezér halála, valamint embereinek pusztulása mindenképpen szükséges
lesz annak a ténynek az elrejtéséhez, hogy Rachan – és valószínűleg
maga a Komsztár – is érintett volt a Sirius V-ön lezajlott mészárlásban.
Ez tehát zsákutca. Talán megőrizheti az egység becsületét, de az
életét semmiképp.
És az egyenlet most még bonyolultabbá vált. King azt mondta, Ricol
herceg talán tud valami kiutat a Légió számára, és Grayson tisztában
volt vele, miféle árat fog kérni a herceg a segítségéért.
Ricollal kellene üzletet kötnie? Grayson még mindig ennek a
kérdésnek a morális aspektusaival küszködött. Csaknem négy évig apja
gyilkosaként gondolt a Vörös Hercegre. Mégis, Ricol trellwani
stratégiája elfogadott háborús húzás volt. Ha Grayson ebből az irányból
nézte, Ricol ezzel a megoldással egyszerűen csak megpróbálta
minimalizálni saját veszteségeit és a civil áldozatokat, hogy a Trellwan
lakossága ne is akarjon fellázadni az új hódítók ellen.
Hol volt mindebben az igazság? Mi a leghelyesebb cselekedet? Mit
várna el tőle az apja?
Egyelőre még nem létezett egyértelmű válasz, de ha Grayson
elmondta volna Lorinak, hová készül, a lány tiltakozása csak még
bonyolultabbá tette volna a helyzetet. Grayson abban a pillanatban
döbbent rá, mennyire szereti Lorit, akkor is, ha ezt csak nagyon gyengén
tudja kifejezésre juttatni. És mivel szerette a lányt, nem mondhatta el
neki, hová megy, és mire készül. Lorinak az ő kínja miatt érzett
fájdalma megakadályozta volna benne.
– Én is szeretlek, Lori. Jobban, mint azt el tudnám mondani. És
elmondanám neked... ha megtehetném. – Megvonta a vállát. – De nem
tehetem. Mindössze arra kérlek... könyörgöm... hogy bízz bennem. –
Grayson tudta, megvan rá az esély, hogy nem jön vissza, de ezt egyelőre
nem vette számításba. A Ringtől hallottak alapján biztos volt benne,
hogy Ricol valóban beszélni akar vele, és nem egy csapdát készít elő
számára. Ehhez azonban ismét el kellett mennie Helmdownba, Garth
flottája pedig már nagyon közel járt. – Ne feledd, szükségem van rád,
hogy a Légió parancsnokhelyetteseként intézd az itteni ügyeket. –
Határozottan megrázta a fejét, megelőzve a lány tiltakozását. – Ne!
Gondoskodnod kell róla, hogy az erdőkből összegyűjtsük az utolsó
túlélőket is. Készítsd fel az ezredet az indulásra! Bontsatok tábort,
naplemente után egy órával útra kelünk. Addigra elintézem a dolgomat
és visszatérek. Ha nem, akkor neked kell elvinned innen az ezredet. Ha
tudom, hogy elkéstem a visszatéréssel, módosítom az útirányomat, és
útközben csatlakozom. Az egyik növendék pilótát ültesd be a
Martalócomba, így azonnal át tudom venni, amikor visszaérek. Lori
elmosolyodott.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod elvinni a Martalócot... oda,
ahová mész?
Grayson átölelte Lorit. A lány először ellenállt, de aztán hozzásimult
a férfihoz, teljes erejével belekapaszkodott. Grayson felemelte Lori
állát, és hosszan csókolóztak.
– Mennem kell. Nemsokára találkozunk. Ma éjjel... ígérem.
23
– Kegyelmes uram. – Grayson meghajlása tökéletesen illett egy
mechharcoshoz, aki megjelenik egy Ricolhoz hasonló befolyású nemes
színe előtt.
Hassid Ricol herceg mély benyomást keltő megjelenésű férfi volt:
ugyanolyan magas, mint Grayson, de valamivel szélesebb vállú;
hatalmas, erős keze határozott szorítással ragadta meg Grayso-nét. Még
mindig sűrű, fekete szakállt viselt, és amikor elmosolyodott, kivillantak
mögüle hófehér fogai.
Korábban, amikor Grayson találkozott vele, Ricol a nevéhez illően
vörös ruhát viselt, de a Helmen túlságosan nagy feltűnést keltett volna
ilyen öltözékben. Helyette zsabós inget és gazdagon díszített
kereskedőköpenyt választott. Magas szárú cipője hasonlóképpen díszes
és drága darab volt, egy olyan ember ízlését tükrözte, aki kifinomult
eleganciával mutatja meg gazdagságát.
Grayson tisztában volt vele, hogy Ricol sok más dologhoz hasonlóan
az öltözékét is saját céljai érdekében használja fel. Egy alkalommal azt
hallotta, hogy a herceg a vörös ruhákkal alattvalóira akart hatni, így téve
szert egyfajta pszichológiai előnyre, mivel az emberi agy a vörös színt
könnyedén azonosítja a vérrel, a veszéllyel és a halállal.
A díszes öltözék most lehetővé tette a Drakónis Szövetség hercege
számára, hogy akadálytalanul leszálljon a hajójával, átsétáljon a
megszállt városon, és meglátogassa a gresshaveni házat anélkül, hogy
magára vonná mások figyelmét vagy elárulná valódi célját.
– Örülök, hogy újra látom – szólalt meg Ricol. – Bár ezt ön
valószínűleg nem hiszi el.
– Az utóbbi időben több meglepetésben is részesültem, kegyelmes
uram – felelte Grayson. – Ezek közül az egyik legnagyobb az a hír volt,
hogy ön itt tartózkodik.
– Az események... megkívánták – mondta a Vörös Herceg. –
Túlságosan gyorsan történnek a dolgok ahhoz, hogy távolról kísérjem
figyelemmel őket.
Ricol hajója, a Huntress már majdnem öt napja várakozott a Helm
rendszerében, de eddig senki sem figyelt fel rá. A Helmnél gyülekező
Marik erők már több tucat hajót számláltak, kezdve a Ragadozóval és
társaival az ugrópontnál, egészen az Assagai–ig és a többi űrjáróig a
bolygó űrrepülőterén. A legtöbb modern katonai szervezethez hasonlóan
a Marik kormány is független kereskedőket alkalmazott az elmúlt héten
a Helmre érkező hatalmas haderő élelmiszerkészletének szállítására. A
Huntresst és űrjáróit nagy gonddal könnyűfegyverzetű
kereskedőhajónak álcázták. Ricol Alfa nevű űrjárója nem keltett
nagyobb feltűnést, mint az űrrepülőtéren landoló bármelyik civil
kereskedőjármű. A herceg pedig az Alfa kereskedőjének és
tulajdonosának adta ki magát.
A szoba másik felében Deirdre Ravenna állt. A magas, csinos nő
Helmdown egyik legismertebb kurtizánja volt. Nem úgy nézett ki, mint
egy kém, gondolta Grayson, de Atkins és Moragen sem... vagy éppen
King. A félig–meddig ünneplő civil nadrágot és köpenyt viselő Kingre
pillantott, aki kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben. Hogy kellene
kinéznie egyáltalán egy kémnek? –morfondírozott Grayson.
– Meglepetéssel értesültem róla, hogy őkegyelmessége mindvégig
ilyen közel volt – mondta a nő. – Azt hittem, a jelentéseimet az erre járó
kereskedők továbbítják sok száz fényévnyi távolságba. Aztán megjelent
Alard a gyűrűvel, és közölte, hogy a Vörös Herceg az utóbbi két
hónapot a közvetlen közelben töltötte!
Grayson a fejét csóválta. Ez nem vallott egy hercegre – még egy
Kurita hercegre sem. A zubbonya zsebéhez nyúlt, és megtapogatta a
vékony csomagot, benne a papírokkal, melyeket Ricol bocsátott a
rendelkezésére, hogy King elhozhassa őt a találkozóra. Nem, a Kurita
hercegekre ez nem jellemző.
– Miért, kegyelmes uram? Miért érdeklem magát?
Ricol elmosolyodott, erős kezével megsimogatta szakállát.
– Jogos kérdés, de nem könnyű rá válaszolni. Maradjunk annyiban,
hogy amikor Alard jelentette, hogy a Helmet ajánlották fel önnek a
Marik-háznak a Laiók ellenében tett szolgálataiért, elkezdett nagyon
érdekelni a maga személye. Okom, mégpedig igen erős okom volt azt
hinni, hogy a Csillagliga raktára még mindig itt van... az ön birtokán
belül. És ha maga lesz ennek... a kincsnek a birtokosa, akkor talán
nekem is marad némi esélyem a megszerzésére.
Grayson szkeptikus maradt. Ricol válaszában nem hangzott el az,
amit valójában tudni szeretett volna, vagyis hogy a herceg miért építette
be Kinget az ezredébe. Elvégre Ricol nem tudhatta előre, hogy Marik
Graysonnak fogja adni a helmi birtokot.
– Miből gondolja, hogy segíteni fogok magának? – Ricol beharapta
az ajkát, mintha erősen gondolkodna.
– Valójában nem gondoltam, hogy ezt fogja tenni. Saját jószántából
biztosan nem. Ám a kutatásaim rávilágítottak, hogy valami nagyon-
nagyon fontos dolog készülődik ebben a szektorban. Az ügynökeimnek
a Komsztár hiperimpulzus-forgalmából sikerült kinyomozniuk, hogy a
rend élénk érdeklődést mutat a Helm iránt. Úgy döntöttem, hasznos
lehet, ha a Huntresst a közelben állomásoztatom arra az esetre, ha
valamilyen kedvező alkalom kínálkozna.
– Átkozottul kedvező alkalomnak kellett lennie – fintorodott el
Grayson. – Ha jól veszem ki a szavaiból, ön egy gyors rajtaütést
tervezett az egyesített Komsztár-Marik kutatóakció közepén?
– Pontosan ez volt a terv. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ön nem
fog egyszerűen félreállni és hagyni, hogy elvigyék a készleteket, ezért
arra gondoltam, esetleg sor kerülhetne közöttünk valamiféle...
megállapodásra. Tudtam, hogy a helyzet még... képlékenyebbé vált,
amikor hírt kaptam róla, hogy önt és az egységét törvényenkívülinek
nyilvánították. – Ricol Graysonra sandított. – Ismerem magát, ezredes,
hiszen évek óta harcolunk egymás ellen. Nem hittem... nem hiszem el a
történetet a pacifikált város megsemmisítéséről.
A változás Ricol arcán a tiantani mészárlás említésekor meglepő
volt. A férfi dús, fekete szemöldöke összeugrott, mint két miniatűr
viharfelhő, sötét szeme jegesen felvillant.
– Először egyáltalán nem hittem el a jelentést. – A herceg hangja
tökéletesen illett a tekintetéhez. Az asztalon elhelyezett gyümölcsöstál
felé nyúlt, és az egyik aranyló fürtről leszakított egy érett xeno-
szőlőszemet. – Elpusztítani egy békés várost, amelyik már megadta
magát... olyan nemtörődömséggel, ahogy az ember szétnyom egy
szőlőszemet. – Hüvelyk– és mutatóujja összezárult a gyümölcsön,
sárgás lé folyt végig a kezén. – Ennyi!
A viharfelhők elvonultak, és Ricol egy pillanatra mintha elszégyellte
volna magát. Zsabós ingébe törölte a kezét, majd folytatta:
– Amikor Alard Deirdre-n keresztül felvette velem a kapcsolatot, és
elmondta, hogy ön nem is követhette el azt a tettet, amivel vádolják,
mivel egész idő alatt ott volt maga mellett, úgy döntöttem, ideje
személyesen is ellátogatnom a Helmre. Olyan taktikát alkalmaztak ön
ellen, amiről minden okom megvolt feltételezni, hogy kudarcot fog
vallani. És nem akartam, hogy ezek a tömeggyilkosok győzzenek.
– Mindez nagyon hízelgő...
– Nem hízelgésnek szántam, ezredes. Még ha volna is időm ilyen
ostobaságokra, nagyon jól tudom, hogy a maga esetében nem működik,
ugyanúgy, mint ahogy a hírneve befeketítése sem!
– Igaza van. Tehát, mit kíván tőlem?
– Még mindig nem egyértelmű? – kérdezett vissza szárazon a herceg.
– Szeretném, ha osztoznánk a Csillagliga raktárának készleteiben. –
King már elmondta Ricolnak, hogy Grayson valószínűleg tudja a raktár
pontos helyét, és a herceg ezt nem kérdőjelezte meg.
– És cserébe?
– Cserébe a rendelkezésemre álló haderő bevetésével megpróbálom
megmenteni a Szürke Halál Légiót. Szállítási lehetőséget biztosítok az
ezrede számára bárhová, ahová csak menni akarnak. Ezenkívül
elszállítok maguknak mindent, amit kimentenek a raktárból.
Grayson csak bólintott, nem igazán tudta, mit feleljen. Ricol
csuklószámítógépének időkijelzőjére pillantott.
– Figyelmeztetet, hogy nincs sok időnk. Garth hajói bármelyik
pillanatban landolhatnak. Nem tudom, jelen pillanatban merre vannak
az emberei, ezredes, de ha a raktár felé tartanak, akkor is szoros
versenynek nézünk elébe. Garth orbitális megfigyelői előbb vagy utóbb
biztosan megtalálják magukat. Ha elérte a raktárt, nem sokáig maradhat
rejtve a helye.
Grayson a gondolataiba mélyedve járkált fel és alá a gazdagon
díszített szobában. Ricol ajánlatának volt értelme, a Légió
válsághelyzete megadta a rég várt lehetőséget a herceg számára. Ricol
megkapja a részét a Csillagliga készleteiből, Grayson és a Szürke Halál
Légió pedig jegyet válthat egy csillagközi utazásra. Minden érintett
számára a lehető legtökéletesebb megoldás. Grayson csak egyetlen
problémát látott. Vajon megbízhat Ricol hercegben?
Mert ha úgy dönt, igen, akkor a feje tetejére állítja minden eddigi
elvét. Ricol árulása – legalábbis Grayson mindig így értelmezte –
okozta apja halálát, és semmisítette meg egységét. Grayson mindig is a
Drakónis Szövetséggel és a Kurita-házzal azonosította Ricol herceget,
vagyis egy olyan rezsimmel, melyet az egész Belső Szférában
érzéketlenségéről, kegyetlenségéről és machiavellisztikus természetű
politikájáról ismertek. Márpedig ha egy ilyen kormányban nem lehet
megbízni, akkor hogy lehetne egy ilyen emberben?
Graysont ezzel együtt mélyen megérintette Ricol néhány pillanattal
azelőtti reakciója, amikor a tiantani mészárlásról beszélt. A férfi arcán
tükröződő komor érzelmek és a hangszín őszintének tűnt – legalábbis
amennyire Grayson meg tudta állapítani. Ricol harcos volt, nem színész.
Amikor beszélt, egyenes volt és őszinte, a hazudozás helyett pedig
inkább a hallgatást részesítette előnyben.
Vajon ez elég? A közös megdöbbenés egy kegyetlen, vérszomjas tett
fölött elegendő a kölcsönös bizalom megalapozásához? Ricol-nak is
bíznia kellett benne, hogy Grayson megtartja az alku rá eső részét,
amennyiben hajókat, embereket és mecheket vet harcba.
– Hány csatamechet hozott magával, kegyelmes uram?
– Egy századot. Tudom, hogy nem valami sok...
– Egy századot! Tizenkét mechet? Hány űrjáróval?
– Hattal – mosolygott Ricol. – Ezredes, az öt másik űrjáró teljesen
üres. Nekem... khm, egészen más elképzeléseim voltak, mint
csatamecheket hozni a Marikok területére.
Grayson felnevetett. Más elképzelés, valóban.
Ricol beismerése azonban megadta Graysonnak azt a végső lökést,
amire szüksége volt a döntés meghozatalához. Hogy elkápráztassa a
zsoldost, Ricol ígérhetett volna akár egy teljes ezredet is a Szürke Halál
Légió kimentéséhez. Segítséget ígérhetett volna, miközben azt tervezi,
hogy leszáll, és megkaparintja a teljes raktárkészletet. Mégis bevallotta,
hogy csak egyetlen százada van, és azt is, hogy miért.
– Kegyelmes uram; ha mást nem is tudok tenni, feltett szándékom
megakadályozni, hogy Tiantan elpusztítói hasznot húzzanak ebből az
ügyből.
King és Grayson jóval napkelte után vágott neki az Északi-felföldi-
Síkságnak, maguk mögött hagyva Helmdown városának fényeit. A
megbeszélésük Ricollal jóval tovább tartott, mint tervezték. Nem mintha
problémák merültek volna fel az alkudozás során. A Vörös Herceg
megértette, nincs egyértelmű garancia arra, hogy Graysonnak sikerül
bejutni a fegyverraktárba, vagy legalábbis nem a fél hegyoldal
leomlasztása nélkül. Hajlandó volt bízni benne, hogy a zsoldosok
bejutnak, és találnak is valamit, amit érdemes elvinni. Grayson
várakozásai ellenére még a zsoldosoknak szánt csatamechek és más
felszerelések mennyiségén sem vitatkozott.
– Korai még ezzel foglalkozni – mondta Ricol. – Azt sem tudjuk,
mire bukkan a behatolás után. Nem tudjuk, hol lesz akkor az ellenség,
és milyen erőket vet be. Lehet, hogy már akkor is szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, ha sikerül kimenekítenünk magát és az ezredét.
– A fejét csóválva elmosolyodott. – De az űr isteneire, micsoda
győzelem lenne, ha megnyernénk a játszmát! Elég felszerelés lesz ott
mindkettőnknek, az osztozkodásra később is ráérünk.
– Tehát hajlandó velünk igazságosan osztozkodni?
– Ifjú barátom, ha ez a raktár az, amire én gondolok, akkor jóval több
felszerelés lesz ott, mint amennyit ketten együtt valaha is fel tudunk
használni.
Grayson elkomorodott.
– Egy hiánytalan ezredet szeretnék.
– Az öné.
A stratégiai részletek megtárgyalása tartott sokáig. Grayson
rámutatott, hogy ötven embere fogságba esett, a legutóbbi jelentések
szerint még mindig a Hasadék-völgyben, a hajók fedélzetén tartották
fogva őket. Az ezredes nem tudta, miért nem szállították még el őket, de
arra gyanakodott, hogy Langsdorf így akarja előcsalogatni és harcra
kényszeríteni a Légiót. A foglyokat nem is fogják elvinni, amíg
Langsdorf arra gyanakszik, hogy Graysonék a közelben vannak. Amikor
rájön, hogy a Légiónak nyoma veszett, valószínűleg Helmdownba viteti
őket. Vagy kivégeztet mindenkit.
Grayson azt akarta, hogy Ricol tervezzen meg egy rajtaütést a hajók
ellen. A feladat nem lesz könnyű, és komoly ember-, illetve
mechveszteséggel járhat, de Grayson látott benne logikát. Ha a Phobost
és a Deimost a legénységgel együtt meg tudják menteni, elmehetnek az
időlegesen találkozási pontnak nevezett helyre, egy egyelőre még ki
nem jelölt pontra, valahol a fegyverraktár közvetlen közelében. Grayson
emberei felrakodhatnának saját hajóikra, míg Ricol az üres űrjárókat
töltené meg mindazzal, amit ki tud hozni a raktárból.
Ricol két űrugrója összesen nyolc űrjáró szállítására volt képes,
vagyis kimenekíthette saját hat hajóját, plusz a Légió kettőjét. A
Huntress szállítja majd át a Deimost és a Phobost a szomszédos Stewart
rendszerbe, ahol a Légió hajói leválnak és átcsatlakoznak Tor kapitány
Szégyenletesére. A Szürke Halál Légió onnantól mehet saját útján, Ricol
különítménye pedig visszatér a Kurita területre.
A terv körvonalaiban egyszerű volt, de rémálomszerűen bonyolulttá
vált, ha az egyes részleteket tekintették. Hogyan válasszák ki a
találkozási pont helyét? Hogyan jelöljék meg? Hogyan foglalhatja
vissza Ricol tizenkét csatamechje a Deimost és a Phobost az éberen
figyelő ellenségtől? És mi van, ha a Stewartra érkezve azt tapasztalják,
hogy a Szürke Halál Légió gonosz hírneve már megelőzte őket, és a
Szégyenletest elfogták, a legénységet pedig bebörtönözték? És ha
Graysonék beomlasztják a tetőt, amikor megpróbálnak bejutni a
raktárba? És mi legyen a jelük? Bár Ricol hajlandó volt elszállítani a
Légiót a Helmről, bármi is történjék, a Kuritáknak szükségük volt egy
jelre, hogy a herceg a raktár pusztulása esetén kettőnél több hajót ne
kockáztasson a Légió kimenekítésekor. A terv legbonyolultabb része a
Légió űrjáróinak visszafoglalása volt.
Ricol mechjei még nem tartózkodtak a Helmen, de hozott magával
egy kilencven főt számláló gyalogosszázadot, valamint egy szakasznyi
Galleon tankot. Ricol biztos volt benne, hogy ez a kis egység
sötétedésre kihajózhat az Alfáról, és feltűnés nélkül elhagyhatja az
űrrepülőteret. A hely hemzsegett a Marik csapatoktól és járművektől;
néhány páncélos és katona észrevétlenül kisurranhat a felfordulásban, és
estére már eltávolodhat kelet felé. Ez az egység önmagában nem lehetett
ellenfele az űrjárók fegyverzetének, de a Ricoltól kapott orbitális
térképek tanulmányozása után Grayson kidolgozott egy tervet. Nehéz és
veszélyes terv volt, de a Légiónak ez nyújtotta a legnagyobb esélyt rá,
hogy visszaszerezze az űrjárókat, a mecheket és a felszerelést, valamint
a gépek fedélzetén fogva tartott ötven zsoldost.
A nap már három órája lenyugodott, mire King és Grayson elhagyták
Helmdownt. Elválásuk Ricoltól már-már az udvariatlanság határát
súrolóan gyors volt, mivel az űrjárók visszafoglalása tökéletes időzítést
igényelt, és ezt az időzítést máris komoly mértékben fenyegette a késői
időpont. A Légió menetoszlopa már egy órája úton volt, és legalább
három órára lesz szükségük, mire utolérik.
Grayson és King majdnem két kilométerre jártak a várostól, amikor
az égbolt fénybe borult a fejük felett. Légpárnásukkal lehúzódtak az
útról, hogy figyeljék az egyesével leereszkedő, ragyogó csillagokat,
melyek lángoszlopokkal és dübörgéssel töltötték meg az éjszakát.
Garth nagyúr flottájának űrjárói megérkeztek.
24
Lori számára az egész nap fullasztó szomorúsággal és alig féken
tartható félelemmel telt. Még a fizikai törvényszerűségeknél is
biztosabb volt benne, hogy Grayson nem érkezik vissza a megbeszélt
időpontra.
Már jóval az ezred indulásának kitűzött ideje előtt megpróbálta
felkészíteni magát a férfi kudarcára. Már akkor azt mondogatta
magának, hogy talán csak késni fognak egy kicsit, amikor Grayson és
King északnyugat felé távoztak a légpárnással. Aztán a táborbontás és
készülődés hosszú órái alatt is többször emlékeztette magát, hogy
mennyi minden jöhet közbe. Végül, amikor ki kellett adnia a parancsot
a mechek beindítására és a civilek felszállítására a különböző fajta
páncélosok és teherjárművek fedélzetére, akkor is figyelmeztette magát,
hogy ne essen pánikba. King előző helmdowni látogatásukkor a
„kapcsolatától" kerített szabályos papírokat. A dokumentumok valamint
az a tény, hogy nem volt hajlandó elárulni a kapcsolata kilétét,
gyanakvást keltett Loriban a techhel szemben. Ráadásul felfigyelt egy
meghatározhatatlan, mégis észrevehető változásra Grayson és a főtech
viszonyában. Valami történt kettejük között. De mi?
Miközben a Helm napja lenyugodott az alacsony nyugati gerinc
mögött, Lori a Helmfast kiszögelléséről a Durandel síkságán folyó lázas
sürgés–forgást figyelte. A Légió csatamechjeinek reflektorainál folyt a
berakodás, mialatt az alkony lassan estébe fordult. Kísérteties, sípoló
hang hallatszott, és Lori hátán végigfutott a hideg. Ez volt a hívójel. Az
utolsó esély arra, hogy Durandel bujkáló túlélői előkerüljenek. Egész
nap járőrök fésülték át az erdőt túlélők után kutatva, de úgy tűnt, hogy a
Légió minden életben maradt tagját, illetve azok családtagjait
begyűjtötték. Grayson! Miért teszed ezt velem?
Az órájára pillantott. Csaknem két óra telt el a Helm naplementéje
óta. Felállt, és visszament az éjszakában csendesen várakozó
Árnyéksólyomhoz. A mech a Trellwanon került Grayson birtokába.
Azután adta át Lorinak, hogy a lány húsztonnás Sáskája megsemmisült
a Verthandi világán. Megállt, tenyerét a mech hideg páncéljára fektette,
és megpróbálta felidézni Grayson jelenlétét, de semmit sem érzékelt a
fém hűvösén és az éjszakai állatok zajongásán kívül.
Saját gyengeségétől megszégyenülve lendült fel az Árnyéksólyom
oldalán lógó létrára, és sebesen megindult a tíz méter magasan lévő
pilótafülke felé.
Ideje volt kiadni az indulási parancsot.
A létszámjegyzék szerint 612 tech, növendék, gyalogos, kiszolgáló
személyzet és családtag alkotta a Légiót. Ezek az emberek mind
felszálltak a hosszú, kanyargós sorban álló különféle járművekre,
melyek nagy részét a város romjai között talált roncsokból pofozták
helyre. Ezek a járművek alkották a dél felé induló konvoj magját. Az
alakzat hátsó részén haladtak a megmaradt katonai és páncélos
szállítójárművek, beleértve a Durandelből megszökött és a helyreállított
példányokat. Az ezred két gyalogosszázadának túlélőit egyetlen, 130 főt
számláló századdá alakították, ők alkották a hátvédet.
Az egység nyolc csatamechjének is kijelölték a feladatot. Lori haladt
leghátul, McCall Karabélyosa az alakzat előtt, a maradék hat mech
pedig az oszlop két oldalán. A konvoj sebességét ötven
kilométer/órában korlátozták. Bár némelyik jármű ennél gyorsabb
haladásra is képes lett volna, Grayson ragaszkodott hozzá, hogy az
ezred mindvégig maradjon együtt.
Mindössze öt perce haladtak, amikor McCall figyelmeztetését
hallották a taktikai frekvencián.
– Mit talált, McCall?
– Mozgást észlelek, hadnagy – jött a válasz. – Irány nulla-kilenc-öt,
távó'ság körű'belű' kétszáz méter. A műszerek szerint egy gyalogos.
Felderítő! – Ez volt Lori első gondolata. Egy Marik felderítő.
Langsdorf biztosan felderítőket telepített mindenhová, hogy figyelemmel
kísérje a mozgásunkat. A fenébe...
– Minden egységnek – szólt bele a rádióba az általános parancsnoki
frekvencián –, valószínű gyalogos észlelés előttünk. Álljanak készen,
lehetséges hogy rajtaütésre kell számítanunk. – A sötétben infravörös-
árnyékoló ruházattal ellátott gyalogosegységet telepíthettek a
mechhaderő útjába, néhány inferno rakétavetővel és rövid hatótávolságú
rakétával felszerelve. A konvojt igen kis erőfeszítéssel meg lehetett
volna állítani.
– Hadnagy – szólalt meg újra McCall a titkos parancsnoki
frekvencián.
Lori hallotta a megkönnyebbülést a hangjában... és valami mást is.
– Mi az, Davis?
– Két újabb túlélő, hadnagy. Hallották a hívást, de nem érték el
időbe' a tábort. Eccerűen csak kiléptek a bozótbó', és a frászt hozták
rám...
Lori a megkönnyebbüléstől elgyengülten dőlt hátra az ülésben. Nem
állt készen egy harc megvívására... most nem...
– És hadnagy...
– Igen?
– Kapcsojja be Delmart! Talán szeretné hallani, hogy az asszonya
meg a kölke biztonságba' van!
A két új durendeli túlélő hírére nevetéssel és éljenzéssel telt meg a
közös frekvencia, és Lori hallotta Delmar örömteli kurjantását, amikor
McCall közölte vele, hogy Terri és a fia megmenekült. Saját arca
nedves volt a neurosisak alatt, amint a konvoj rövid megtorpanás után
továbbindult dél felé, bele az éjszakába.
– Ezredes! Ébredjen!
King megbökdöste Graysont, visszarángatva parancsnokát az
álomittas ébrenlétbe. Grayson nyaka és feje elmerevedett a néhány
órányi lopott alvástól a légpárnás utasülésén.
Mivel Grayson és Lori együtt dolgozták ki a Légió útvonaltervét,
pontosan tudta, hogy az ezred mikor hagyta el Durandelt, és milyen
gyorsan halad. Innentől már színtiszta matematika lett volna kitalálni,
hová kell menniük a füves síkságon, hogy elcsípjék a dél felé tartó
konvojt.
Az elmélet és a gyakorlat között azonban jelentős különbség
mutatkozott. A síkság roppant kiterjedésű volt, és egy ekkora nyílt
területen még egy hatalmas, mechekből és légpárnásokból álló konvoj is
könnyen eltűnhetett. Egy kétszemélyes légpárnás pedig csupán apró
porszemnek számított.
Grayson életre pislogta magát. King megállította a légpárnást, és az
éjszaka összezárult körülöttük. Az égen ragyogtak a csillagok.
Felismerte az Aldhaferát, az egyik legfényesebb csillagot a Helm egén,
keleti irányban. A távoli horizont alacsony, fekete tömegét a Tejút
halványan pislákoló csillagai szegélyezték.
– Mi történt, Alard?
– Ez az a hely, ezredes. Itt kellene lenniük... pont most. Nem látom
őket.
Grayson felállt az ülésen és hosszan fürkészte a sötétséget, először
észak, majd dél felé. Merre lehetnek? Ha a konvoj már elhaladt, délre
kell indulniuk. Teljes sebességgel még utolérhetik. Ha azonban még ide
sem ért, akkor valahol északon kell lenniük.
Kimászott a járműből, elvett Kingtől egy kis zseblámpát, és elindult
a derékig érő prérifűben. A légpárnástól néhány méternyire megállt, és
megvizsgálta a talajt.
A légpárnások nem hagytak maradandó nyomokat az ehhez hasonló
vegetációban. Kietlen, poros vagy homokos talajon könnyű lett volna
észrevenni az áthaladásukat, mert az emelőlégcsavarok széles utat
söpörtek maguknak, kimozdították az apróbb köveket és a nem túl mély
gyökerű növényeket. Ezen a síkságon azonban egy hadseregnyi
légpárnás is átvonulhatott észrevétlenül.
Egy csatamech viszont már teljesen más lapra tartozott. A típustól
függően húsz és száz tonna közötti tömegű harci gépek teljes súlya a
legtöbb modellnél két lábra nehezedett, így a mechek a betonnál kisebb
tömörséggel rendelkező talajon messziről felfedezhető nyomot hagytak.
Grayson körülbelül százméteres körzetben minden irányban körülnézett
a zseblámpával. Lehet, hogy nem vették észre a nyomot, és a konvoj
útját jelző ösvény alig további néhány méterre van tőlük kelet felé, de
Grayson ezt nem tartotta valószínűnek.
Tisztában volt Lori navigációs szakértelmével. És abban is biztos
volt, hogy amikor ő nem tért vissza időben, Lori egyetlen perccel sem
indította el előbb a konvojt, csak amikor már feltétlenül kellett. A lány
túlságosan jó katona volt ahhoz, hogy további várakozással késleltesse
az indulást, de korábban sem adta ki a parancsot. Persze fennállt a
lehetőség, hogy valamilyen apróbb probléma lassította le az oszlopot.
Ennyi civil esetén mindig számolni kellett késedelemmel.
Grayson biztos volt benne, hogy a konvoj még északra jár tőlük. Sőt,
hajlandó lett volna az életét is rátenni.
Elindult vissza a légpárnáshoz, de félúton meghallotta King kiáltását:
– Ott, ezredes! Látom őket!
McCall Karabélyosa sétáló hegyként emelkedett ki az északi
sötétségből. Tíz percen belül Lori már Grayson karjában szipogott,
észre sem véve, hogy több tucat, több száz légiós sereglik köréjük.
A légiós őr nem látta, mi a nagy felfordulás oka. Mindössze annyit
tudott, hogy a konvoj megállt, és nagy izgalom támadt valahol előrébb.
Több őr is elfutott mellette, de ő ott maradt a posztján.
Graff, az áruló a légpárnás hátsó részében ült, az őr szemmel tartotta
a foglyot. Ha rajta múlt volna, Graff már nem él. Nem látta értelmét,
hogy a Légió magával cipelje az árulót. Mit tervez az ezredes és a többi
fejes? Nagy tárgyalást, azután pedig látványos kivégzést? Az sem
segítene azokon a szegény ördögökön az űrjárókon, és a Légió sem
hagyhatná tőle el könnyebben ezt a bolygónak nevezett koszfészket.
Az őr megmoccant az ülésen. A légpárnás pilótája is lelépett, elment
megnézni, miért állt meg a konvoj. Ez a szabályok megszegése volt, és
az őr remélte, hogy a pilóta fegyelmezetlensége miatt nem ő fog
bűnhődni. Graffra nézett, a fogoly pedig vissza rá.
Az áruló tekintete elsiklott az őr válla felett, szeme hirtelen
elkerekedett.
– Úgy látom, fontos híreket hoz – szólalt meg.
Az őr megfordult, a légpárnás pilótájának visszatérésére számított.
Senkit sem látott, a fogoly keze azonban megvillant, bilincsének lánca a
fiatalember nyakára feszült. A katona küzdött, próbált kiáltani, de a
nyomás egyre csak nőtt, kibírhatatlan fájdalommá és a levegővételért
folytatott kétségbeesett harccá vált. A fogoly erős volt. Oldalra rántotta
áldozatát, lekényszerítette őt az ülésről. Az őr a légpárnás oldalán
lógott, bakancsos lába tehetetlenül rugdosta a jármű páncélozott
szoknyáját, alig néhány centiméternyire a föld fölött. Utolsó tiszta
gondolata az volt, hogy most aztán valóban nagy bajba került. Aztán az
éjszaka éles dördüléssel bezárult körülötte, és meghalt.
Graff eleresztette a testet, és átmászott a vezetőülésbe. A motor még
járt, a légcsavarok lapátjai halkan morogtak a visszatartott energiától.
Menekülnie kellett. Kockázatot vállal, ha megpróbál áttörni a
peremvonalon, de jól tudta, mennyire legyengült a Légió. Az egész
konvoj nyugati oldalán mindössze három csatamech járőrözött,
egymástól jókora távolságra. Ha teljes sebességgel beleszáguld az
éjszakába, talán meglepheti őket, különösen mivel szemlátomást
mindenki az oszlop előtt történtekkel volt elfoglalva. Elszökhet, mielőtt
még rájönnének, mi történik.
Graff sokkal jobban aggódott amiatt, mit fog tenni Rachan, ha
megtudja, mennyit mondott el Carlyle-nak. A Komsztár ügynöke
valahogy nem tűnt elnéző embernek. Hatékony, igen. Könyörtelen,
igen. De elnéző...
Beindította a légcsavarokat, és egy szűk kanyarral nyugat felé
fordította a járművet. Felpörgette a tolólégcsavart, és érezte, ahogy a
légpárnás megindul előre. Hátulról, az éles süvöltésen keresztül kiáltást
hallott, azután fegyver dörrent. Addigra azonban már körülvette az
éjszaka, fülében szél fütyült, és vad kacaj szakadt ki a torkából.
Kiszabadult!
Tudta, hogy nem mehet vissza Helmportba, mert Garth és Rachan
nemsokára odaérnek. Lehet, hogy már le is szálltak. Volt azonban egy
másik hely, ahová mehetett, és a figyelmeztetése talán megbocsátóbbá
teszi Rachant.
Amint eltávolodott a konvojtól, észak felé fordította a légpárnás
orrát.
HARMADIK KÖNYV
26
A Szürke Halál Légió hamar megtalálta a Cinóber-folyó egykori
keleti felének medrét, és annak vonalát követve továbbindult a
Nagayan-hegység felé. Amikor Grayson és King újra csatlakoztak az
egységhez, egy órás pihenőt tartottak a prérin. A túlerőltetett mechek és
járművek ez idő alatt lehűltek, Grayson pedig elmondta a többieknek,
milyen eredménnyel zárult a Ricollal folytatott tárgyalása.
Segítséget kapnak! Különös és nem várt segítséget, ez igaz, de akkor
is segítséget! A Légió tagjainak nagy része valamilyen fokú
ellenszenvvel viseltetett a Drakónis Szövetség katonáival szemben, de
kevesen gyűlölték a Kuritákat olyan hevesen, mint korábban Grayson
Carlyle. Egy harcos vállt vállnak vetve harcol a bajtársaival. Az ellenség
lehet egyszer Kurita reguláris egység, máskor portyázó kalózok, de a
legtöbb harc a résztvevők között rendszerint arctalan, személytelen volt.
Így el lehetett fogadni, hogy az arctalan ellenségből megbízható bajtárs
legyen, legalábbis egy időre. A Légió katonái bíztak Graysonban
annyira, hogy elhiggyék neki, nem ok nélkül szánta el magát erre a
lépésre.
Grayson elmagyarázta, hogy Ricol herceg keletre, a Hasadékvölgybe
küldött egy kilencben gyalogosból álló különítményt. Lehet, hogy Garth
űrjáróinak landolása megzavarta vagy késleltette ezt a lépést, de sokkal
valószínűbbnek tűnt, hogy Ricol a kavarodást kihasználva juttatta ki
csapatait a városból. Önkénteseket toborzott egy támadó egységbe,
amelyik megfordul, és visszamegy északra. A Hasadék-völgytől délre
emelkedő dombok között kijelöltek egy találkozási pontot; Ricol és a
Légió alakulata ott egyesül, megpróbál rajtaütni a völgyben állomásozó
Marik erőkön, és visszafoglalni a zsoldosok űrjáróit. A csapás gondos
előkészítést és időzítést igényelt, mondta nekik Grayson, mivel nem
valószínű, hogy Garth egy napnál tovább életben akarja hagyni a
foglyokat. A Marik parancsnokság napközben rá fog jönni, hogy a
Légió nem harap rá a völgyben felkínált csalira, Garth nagyúr a földet
érése után pedig már könnyen kiadhatja az új parancsokat a hajókra és a
bennük fogva tartott légiósokra vonatkozóan.
A mentőakaciót tehát még az éjjel végre kellett hajtani, különben a
Deimos, a Phobos és a légiós foglyok örökre elvesznek.
Önkéntesekben ezúttal sem volt hiány. Az „A" század
mechharcosainak a konvojjal kellett maradniuk, és Grayson Gomez
DeVillar jelentkezését is elutasította, mert a tisztre a fegyverraktár
felnyitásánál lehetett szüksége. A „B" század újoncai természetesen
szintén jelentkeztek, őket már elfogadta. Tracy Kent ragaszkodott
hozzá, hogy menjen, az ezredes pedig rábólintott, mivel tudta, mennyire
aggódik a lány saját Főnixsólymának elvesztése miatt. Őket és az ezred
gyalogságának további ötven katonáját Dulaney hadnagy, az alakulat
legmagasabb beosztású gyalogsági tisztjének parancsnokságára bízta. A
különleges egység helyettes parancsnokává Burns őrmestert nevezte ki.
Grayson eligazította Dulaney-t és Burnst, majd végignézte, ahogy a
különítmény leválik a konvojról, és süvöltő hajtóművekkel beleveszik
az éjszakába.
Azt is fontolóra vette, hogy leváltja a Martalócát vezető techet, de
rövid gondolkodás után elvetette az ötletet. Annak ellenére, hogy a
légpárnásban sikerült aludnia, miközben King vezetett, még mindig
kimerült volt. Miközben a megfogyatkozott konvoj újra összeállt,
bekuporodott a légpárnás hátuljába, és azonnal álomba merült.
Mire felébredt, a nap is felkelt, de merev nyaka és háta ellenére
sokkal frissebbnek érezte magát. A konvoj jó időt futott. Két órán belül
keleti irányban, a Helm napjának narancs gömbje alatt megpillantották
Freeport komor, csontvázszerű maradványait, majd nem sokkal később
megtalálták a kiszáradt folyómedret, és nyugat felé fordultak. A
csatamechek könnyed, hosszú léptekkel haladtak, a talaj kemény volt és
egyenletes. Az élesebb szeműek időnként felfedezték a régi, félig már
betemetett betonutak nyomait, az egyik katona pedig még egy
Csillagliga korabeli lebegő rozsdaette roncsába is beleakadt egy kisebb
földkupac alatt.
Grayson ekkor tudta meg, hogy Graff az éjszaka folyamán
megszökött. Sajnálatos eset volt, és az ezredes még azt is fontolóra
vette, hogy utána küld egy egységet, de aztán rájött, milyen hiábavaló
kísérlet lenne – ugyanúgy, mint Lori, aki hasonló okból döntött úgy,
hogy nem ébreszti fel őt a hírrel. A síkság hatalmas volt, az éjszaka
pedig koromfekete. Graff a lopott légpárnással még egy azonnal az
üldözésére induló csapatot is könnyedén elkerülhetett volna.
Meg aztán miféle kárt okozhatott? Egyértelműen nem mehetett
vissza Helmdownba, Rachan színe elé azután, hogy felfedte a
Komsztár-ügynök tervét a zsoldosok előtt. Ha mégis visszamegy, akkor
valamilyen kitalált történettel kell előrukkolnia, amivel viszont nem
árthat a Légiónak. Nem, a konvojnak tovább kellett haladnia. Graff-fal
egyelőre nem lehetett mit kezdeni.
Tizenöt órával azután, hogy az ezred elhagyta Durandelt, a Szürke
Halál Légió megállt az alatt a szikla alatt, amelyet Grayson a Marik
mobil főhadiszállásról lopott műholdas térképen fedezett fel. Mennyivel
lenyűgözőbb volt, mint a szatellitképen!
Maga a folyóágy ezen a ponton olyan tíz méter széles lehetett, az
enyhén lejtős felületet homok, folyami kavicsok és ősi, víz koptatta
kövek borították. A folyóvölgy oldala mindkét oldalon meredeken
emelkedett ötvenméteres magasságig, tetejét sűrű, kékeszöld vegetáció
borította.
Ahogy a völgy egyre mélyebben kanyargott a fák és a sziklák között,
volt egy pont, ahonnan a hasadék falai már nem tűntek természetes
képződménynek, ahol a legszkeptikusabb tekintet is észrevehette az
egyenes vonalakat, melyek mentén lefejtették a követ és a földet a
sziklákról, kiszélesítve a rést a „Fal" számára.
Nem lehetett neki más nevet adni. A folyóvíz évezredeken keresztül
alakítgatta, majd ismeretlen erők három évszázaddal ezelőtt nagy
gonddal tovább formálták és az élére állították. Az eltelt évszázadokban
a szél és az eső lekerekítette a völgy szikláinak éles körvonalait a Fal
mindkét oldalán, de a gránittömbbel csodálatos módon sehol sem
érintkeztek. Miközben Grayson ott állt előtte, és ujjait végigfuttatta a
sima felületen, el tudta képzelni, hogy csak tegnap helyezték ide, a
folyóvölgy gátjaként, és hogy az építők bármelyik pillanatban
előléphetnek egy rejtett ajtón keresztül, hogy megkérdezzék, mit keres
itt a Légió.
A Faltól mindössze kétszáz méternyire állt a ház, amelyet Grayson a
modern térképen fedezett fel. Felülről is különös látványt nyújtott, de a
tömzsi, csonka gúla alakú, betonból és szürke fémből emelt építmény
innen közelről még furcsábban nézett ki. Ablakai nem voltak, ám
amikor közelebbről is megvizsgálta, talált egy csendesen és puhán nyíló
ajtót. Habozás nélkül belépett, a nyomában Lorival és Kinggel.
– Egy mérnöki állomás – szólalt meg DeVillar az ajtóból, miközben
a mechszázad többi tagja is összegyűlt a bejárat előtt. – Irodának vagy
építési központnak állították fel azok, akik létrehozták... azt. – Mióta
megérkeztek, a Légió tagjai kerülték, hogy a nevén kelljen nevezniük a
folyóvölgyben felállított gátat. Néhányan „Fal"-nak hívták, de a
legtöbben csak úgy utaltak rá, mint „az", illetve „dolog". Egy ilyen
építészmérnöki teljesítmény bénítóan hatott mindenkire, aki közelről
látta, mivel a jelen kor technikájával lehetetlen lett volna utánozni.
Grayson lassan megfordult, szemügyre vette a helyiséget.
– Lehet. Nem hagytak itt sok mindent... kivéve a számítógépet. Bár
az épületben elég hely volt járművek vagy gépek tárolására,
valószínűleg DeVillarnak lehetett igaza, mivel az egy helyiségből álló
építmény egy asztaltól, illetve a beleépített számítógéptől és kijelzőtől
eltekintve teljesen üres volt.
– Arra gondol, hogy az építkezés alatt itt dolgoztak a mérnökök? A
géppel végezték el a számításaikat, és hasonlók?
– Nagyon valószínű – szólalt meg King, miközben szemügyre vette a
számítógép hátulját. – Istenem, miket tudtak ezek akkoriban összerakni!
Ez egy ugyanolyan számítógép, mint amilyen a Helmfastban volt, de
amennyire meg tudom állapítani saját belső energiacellákkal
rendelkezik. Akár most rögtön bekapcsolhatná, és valószínűleg
működne is.
Grayson a billentyűzet felé nyúlt, majd rövid habozás után inkább
elfordult a géptől.
– DeVillar hadnagy, nézzük meg közelebbről a Falat. Ha meg tudjuk
nyitni, tegyük meg minél előbb. Garth nemsokára itt lesz, és nem
szeretnék egy zsákutcában táborozni. Menekülőút híján itt túlságosan
könnyű elkapni minket.
A fal ellenőrzése megerősítette DeVillar korábbi becslését. A
gránittömböt a jelek szerint az egyik végére állították, kiegyensúlyozták,
majd a két szélén merevítőkkel és támgerendákkal a völgy szikláihoz
erősítették. A Fal felső sarkaiban elhelyezett plasztiktöltetek nagy
valószínűséggel megsemmisítenék ezeket a merevítőket, és a szikla
egyszerűen kidőlne, szabaddá téve az utat a másik oldalon nyíló
alagútban elrejtett raktárhoz.
Miközben DeVillar és két tech a meredély falait vizsgálva próbálták
megkeresni a megfelelő helyeket a töltetek számára, Grayson magát a
Falat tanulmányozta. A simaság teljesen természetes eredetűnek tűnt, a
folyóvíz több évezredes munkájának. A Falnak csak egyetlen eleme volt
mesterséges. Két helyen, egymástól körülbelül húszméteres távolságban
függőleges vajatokat talált. Egyenesen futottak fel a Falon körülbelül
húszméteres magasságba, ahol egymás felé fordultak, és egy hatalmas
négyszöget rajzoltak ki a szikla közepében.
Talán egy ajtó? A horony olyan keskeny volt, hogy Grayson még a
kése hegyét sem tudta betolni a két sziklafelület közé, és még zseblámpa
segítségével sem lehetett megállapítani, milyen mélyen vésték a kőbe.
Ha ajtó, akkor valamilyen kulcsnak is kell lenni hozzá. De hogy mi
lehet ez a kulcs, arról az ezredesnek elképzelése sem volt.
Kézi kommunikátora felsípolt. Leakasztotta a készüléket a
derékszíjáról, és bekapcsolta.
– Carlyle.
– Üdv, ezredes, itt McCall. Rossz híreim vannak.
– Rossz hírek? Halljam.
– Egy nagyobb haderőt észle'tem... egy kurva nagy haderőt, észak
felő' közelednek, mégpedig gyorsan!
– Hallja a rádióforgalmukat?
– Aha... hallom, ahogy egymásho' beszé'nek. Több jel, mindegyik
kódó'va... foga'mam sincsen, hány cé'pont lehet. Uram... á'talába' ilyen
messzirő' nem lehet fogni ezeket a monstrumokat. Ha most mégis
hallom őket, akkó' az azé' lehet, mer' nagyon sokan vannak.
– Bármi hír az űrjáróinkról? – A különítménynek hajnalban kellett
megindítani a támadást, bár a Grayson által elrendelt kommunikációs
csend miatt nem szerezhettek tudomást az akció sikeréről vagy
kudarcáról.
– Egy szó se', uram.
– Rendben, folytassa a megfigyelést! Maradjon rajtuk, és azonnal
szóljon, ha megtud valamit a mieinkről. – McCall Karabélyosa
rendelkezett az összes mech közül a legfejlettebb nagy hatótávolságú
érzékelővel. Nem is lehetett volna megfelelőbb embert megbízni az
ellenséges haderő figyelésével.
Most, hogy az előző éjszaka látott űrjárók landoltak, a hajók
fedélzetén érkező Marik mechcsapatok bizonyára azzal voltak
elfoglalva, hogy minél gyorsabban kirakodjanak és csatlakozzanak
Langsdorf erőihez. Az orbitális pályán keringő Marik hajók legkésőbb
napfelkelte után felfedezhették a Szürke Halál Légiót, de akár jóval
előbb is, ha rendelkeztek a csatamechek éjszakai azonosításához
szükséges műszerekkel.
A technológiától függetlenül úgy tűnt, Garth erői pontosan tudják,
hol találják a Légiót, és már útra is keltek. Grayson kíváncsi lett volna
rá, vajon sejtik-e, hogy megtalálta a Csillagliga raktárát, és hogy már fel
is készült a behatolásra.
DeVillar megkezdte a robbanóanyag előkészítését.
Garth herceg mosolyogva lépett be a helyiségbe.
– Minden készen áll, püspök. A 15. Marik milícia elindult. A 12.
Fehér Szablyák és az 5. Marik gárda maradéka csatlakozott a Marik-ház
itteni gárdaegységeihez. Felkészültek az indulásra, csak a parancsomra
várnak.
Rachan püspök lassan megfordult, arcát harag felhőzte el. Garth
elhallgatott, amikor meglátta, mert tudta, hogy valami nagyon rossz
dolog történt. A püspök egy kis taktikai harctéri számítógép előtt ült, a
képernyőn egy orbitális fotografikus térkép látszott.
– A parancsára? A maga parancsára?
– Püspök., mi...?
– Felvetettem, hogy szükségünk lehet lég-űr vadászokra arra az
esetre, ha keresnünk kell Carlyle-t, de maga azt felelte, nem tudja
elhozni őket az Irianról. Mondtam magának, hogy délen kellene
landolnunk a hajóinkkal Freeport romjai mellett, hogy elkaphassunk
Carlyle-t, amennyiben a Nagayan-hegység felé menekülne.
Visszautasított azzal az indokkal, hogy éjszaka sokkal biztonságosabb
egy űrrepülőtéren landolni, mint a nyílt terepen. Utasítottam...
javasoltam, hogy leszállás után haladéktalanul indítsa el a mechjeit, de
maga egyik nevetséges kifogást találta a másik után, amíg a nap fele el
nem telt, és most, csak most áll készen az indulásra!
– Püspök... nem láttam okát a sietségnek...
– Ostoba! Istenverte, átkozott bolond! Nézze ezt!
Garth a kijelzőre nézett. A térkép közepén apró fénypontok miniatűr
galaxisa koncentrálódott egy kiszáradt folyómeder körül. A reggeli nap
fényét egy hatalmas, függőlegesen álló szikla fogta fel.
– Látja őket, Garth? Ez itt a Szürke Halál Légió infravörös képe.
Néhány száz katona, néhány száz civil, járművek... és legalább nyolc
csatamech. Ez itt egy Martalóc. Carlyle.
– Megtalálta őket? Hol...?
– Egy kiszáradt folyómederben táboroznak a Nagayan-hegység
közelében, mintegy 500 kilométernyire dél felé.
– Szép kis előnyre tettek szert, de a hegyekben le fognak lassulni.
Persze vannak arra átjárók, de nem könnyen járhatók. Még mindig el
tudjuk kapni őket...
Rachan a sziklára mutatott és lassan, tagoltan beszélni kezdett,
mintha egy nehéz felfogású gyereknek magyarázna:
– Látja ezt, Garth? Látja? Ez egy szikla. Egy sima, egyszerű,
függőleges szikla. Tökéletesen természetesnek tűnik, nem igaz? El tudja
képzelni, hogy egy olyan harcedzett katona, mint Grayson Death
Carlyle letáborozzon egy ilyen helyen, ahol nincs módja a
visszavonulásra? Sehová sem tud menni, ha északról vagy keletről
meglepjük. Nem, maga ezt nem látja, mert akkor is túlságosan ostoba
egy csapda felismeréséhez, ha odarakják az orra elé! Egyetlen oka lehet
annak, hogy Grayson és az emberei itt táboroznak... csak egy! –Rachan
szünetet tartott, és nagyot csapott az asztalra. – Megtalálta a Csillagliga
raktárát!
– Megtalálta a... de hogyan? Hogyan? Ön azt mondta nekem, a
Komsztár kutatói évek óta tanulmányozzák a feljegyzéseket, keresik a
nyomokat.
– Nem tudom, Garth. – A püspök az ajkát rágcsálva tanulmányozta a
számítógépes képet. – Talán a Helmfastban talált valamit. De lehet,
hogy csak ostoba vakszerencse. De most... most, hogy megnézem ezt a
helyet, a környék mesterséges volta egyértelmű!
Garth közelebb hajolt.
– Mire akar célozni? Egy sziklát látok... nagy köveket...
– Azt látja, amit látni akar. Amit viszont nem lát, hogy a völgyet
kialakító folyó nekifolyik egy sima sziklafalnak... és eltűnik!
– Úgy érti, hogy az a sziklafal...
– Valamiféle ajtó. Szinte biztos, hogy ahhoz a kincshez vezet, amit
már oly hosszú ideje keresünk. És Carlyle most ráteszi a kezét!
– Mire vár?
– Gondolom, a kulcsra. Ki kell találnia, hogyan jusson be. – És ha rájön? – Garth elbizonytalanodott. – Ellenünk fordíthatja a
fegyvereket!
– Nevetséges! – horkantotta Rachan. – Ennyi idő alatt biztosan nem.
Az ott tárolt mechek fegyverzete nem áll készen, munícióval sincsenek
feltöltve. Még a reaktorokat sem lenne idejük beindítani.
– Akkor mi a probléma?
– Ha megszerzi, tárgyalni akar majd velünk. – Rachan a fejét
csóválta, arcán elmélyültek a barázdák. – Nem tehet mást. Az életéért és
a katonái életéért cserébe átadja nekünk, amire vágyunk. Amit viszont
nem tud, hogy az idő nekünk dolgozik. Bármilyen mélyre nyúlik is az a
raktár, és bármilyen nagy, a Szürke Halál Légió élelem és víz nélkül
nem reménykedhet sokáig a túlélésben. A föld alatti forrásokból és
tavakból szerezhetnek vizet, de az élelemproblémájuk nemsokára
kritikussá válik. A barlangban nem lehet vadászni, a készleteik pedig
már kimerülőben lehetnek. Túl sok embert kell etetniük.
– Akkor... kiéheztetjük őket?
– Azt tesszük, ami szükséges. És jelen pillanatban arra van
szükségünk, Garth, hogy ne küldje ellenük a csapatait.
– Tessék? Várjon! Ezt nem teheti...
– Megfeledkezik magáról, Garth. Én vagyok ennek az expedíciónak
a parancsnoka, egyedül én, elfelejtette? Langsdorf ezredes kitűnt
ítélőképességével, gyorsaságával és tervezésével a Hasadékvölgyben.
Három ellenséges csatamech megsemmisült, míg tőlünk mindössze
egyet lőttek ki. És az űrjárókat is elfoglaltuk.
– Egy kém segítségével.
– Igaz, egy kém segítségével, de Langsdorf ezredes adta meg annak a
kémnek a lehetőséget, ő mozgatta a csapatait a megfelelő időpontban a
megfelelő helyre, hogy segíthessen a kémnek, és ő vezényelte le briliáns
módon az összecsapást. Sajnálom, Garth, de ez a hadjárat túlságosan
fontos ahhoz, hogy a maga ügyetlen kétbalkezébe tegyem!
Garth nem úgy látta, mintha Rachan valóban sajnálkozna emiatt.
– Nem bánhat velem így! – Teljes magasságában kihúzta magát,
megpróbált lenézni a Komsztár ügynökére. – Püspök vagy sem, ehhez
nincs joga! Én Irian hercege vagyok...
– Tekintse ezt... előléptetésnek, kegyelmes uram. Ön és én csak
megfigyelőként leszünk jelen a harctéren, és végignézzük, ahogy
Langsdorf ezredes bezárja a csapdát a prédánk körül. De akkor is
Langsdorf ezredes lesz a parancsnok, Garth. Figyeltem magát, még az
orrát sem lenne képes megtalálni az arca közepén!
Garth nagy levegőt vett, de Rachan egy legyintéssel és egy fáradt
mosollyal leállította.
– Nyugalom, kegyelmes uram, nyugalom. Nem akartam udvariatlan
lenni. Langsdorf tehetséges, képzett katonai vezető, és már kidolgozott
egy tervet a Szürke Halál Légió eltörlésére. Talán elkaphatjuk őket a
hegyekben, ha nem találják meg a kulcsot. Vagy odaszegezhetjük az
egész társaságot a raktárhoz, ha sikerül bejutniuk. Bármi is történjék, túl
kell tennünk magunkat a maga alkalmatlanságának a következményein.
– Rachan visszafordult a térképhez, ezzel mintegy elbocsátva Irian
hercegét.
– Túl messzire megy, Rachan! – sziszegte Garth.
– Mert nagyok az ambícióim, Garth. Ilyen ambíciókról egy magafajta
még csak nem is álmodhat. Ilyen ambícióknak nem állhatja útját egy
olyan ember, mint maga... vagy mint Grayson Death Carlyle! – Lángoló
szemmel elhallgatott. Aztán lassan mintha visszahúzódott volna
önmagába, hogy elnyomja a szenvedélyt, ami egy pillanatra eluralkodott
rajta. Végigsimított az arcán, és mosolyogva Garth-ra nézett. – Elnézést,
kegyelmes uram. Én csak... fáradt vagyok. Nagyon sok mindennel kell
törődnöm. Gondolkodjon inkább azon, mit fog kezdeni a Csillagliga
raktárkészletének önre eső részével, amikor a főkapitányi székben ül
majd, mint a Marik-ház és a Szabad Világok Ligájának teljhatalmú
uralkodója.
27
A nyugati horizonton viharfelhők gyülekeztek a Holt-tengeri-síkság
fölött. A buborékszerű sátrak bizarr, terepszínű gombákként sorakoztak
a kiszáradt folyómeder partjain. A Légió nem harcoló tagjai a tábor
közepén koncentrálódtak, a katonák és a páncélozott járművek pedig a
peremvonal közelében helyezkedtek el. Az ,,A' század megmaradt
csatamechjei éberen őrködtek.
Grayson egy kis kiemelkedésen állt a folyóparton, és figyelte a
vastagodó felhőtakarót. Nem olyan rég esett át egy különös élményen:
rádión keresztül beszélt Addison ezredessel, az űrjárókon közeledő
Kurita különleges támadó-egység parancsnokával. Ricol befelé tartó
hajói gerincpróbáló 2,5 G-s gyorsulással közelítettek a Helm irányába.
Valamikor az éjszaka folyamán megfordulnak, megkezdik a lassulást, és
másnap késő délután lépnek be a légkörbe a Nagayan-hegy-ség fölött.
Graysonnak addigra be kell jutnia a raktárba, megtalálni amiért
jöttek, és felkészülni a bolygó elhagyására. A Deimosról és a Phobosról
még nem érkezett hír, ami rossz jel volt. Addison nem állt kapcsolatban
Ricollal, ami már önmagában is különösnek tűnt. Dulaney-nek jóval
napfelkelte előtt kellett volna csatlakoznia Ricol erőihez, és mostanra
már kellett volna valamit – jót vagy rosszat – hallaniuk róluk.
Graysonban felötlött, hogy talán Graff szökése akadályozhatta a
végrehajtást, de végül úgy döntött, jelen pillanatban semmit sem tehet.
Saját itteni embereiről kell gondoskodnia.
Elég gondot okozott nekik a McCall által észlelt „kurva nagy
haderő". Azok a mechek estére ideérhetnek, jóval azelőtt, hogy Grayson
segítséget remélhetne Ricol űrjáróiról. Már csak abban
reménykedhettek, hogy sikerül bejutniuk a raktárba.
A folyóágyon keresztül a Falra nézett. Alig tudta kivenni DeVillar és
a két tech alakját a fal tetején, akik már a robbanótölteteket helyezték el.
Legalapvetőbb stratégiai problémájukat jelen pillanatban a közeledő
mechhaderő jelentette. Ha DeVillar le tudja omlasztani a falat, Grayson
beviheti az ezredet a raktár menedékébe. A bejáratot már egy kisebb
mechegységgel is képes lesz megvédeni, bármekkora erőket vessenek
be a Marikok.
Ha azonban a Marik csapatok a raktár bejáratánál táboroznak, amikor
az űrjárók megérkeznek, hogyan fogja a Légió megközelíteni Ricol
hajóit, hogyan fog a fedélzetükre szállni, és főként hogyan fogja
felrakodni a raktár készleteit? Különféle lehetőségek villantak át az
agyán. Északra vezethetné a mechjeit, hogy félúton találkozzon a Marik
erőkkel. Az „A" század biztosan megsemmisülne, de talán időt
nyerhetne a többieknek a meneküléshez.
Vagy mégsem? Nyolc mechet az ellenük vonuló hadsereg egy
töredéke is könnyedén eltörölhet. Garth megengedheti magának, hogy
leválasszon egy kisebb egységet, amelyik leköti Graysonékat, a
maradékkal pedig a kapuhoz vonul. A másik lehetőség az volt, hogy
kivonulnak még most, amíg megtehetik. Elszökhetnének a Nagayan-
hegység északra vezető átjáróinak egyikén, és átmehetnének a Nyugati-
Cinóber-síkságra. Talán egy kisebb mechegység feltarthatja a Marikokat
a szűk hágóban. A probléma csak az volt, hogy három ilyen átjárót
kellett volna megvédeni. Miközben Grayson az egyikben harcol, Garth
a háta mögé küldhet egy nagyobb haderőt. Emellett a meneküléssel
feladnának minden reményt a raktár megszerzésére, és Grayson nem
tudhatta, mit reagálna Ricol, amikor egy hordányi menekült között
találná magát, a kincsek nélkül. Beleegyezett ugyan, hogy akkor is
felveszi a Szürke Halál Légiót, ha a zsákmány valamiéit elveszik, de
Grayson mindenképpen úgy érezné, hogy nem teljesítette az alku rá eső
részét. Ki kell találnia, hogyan szerezze meg a készletek egy részét
legalább Ricol számára, és ugyanakkor hogyan tartsa távol a raktártól a
délről közeledő Marik erőket.
Miközben a sima, áthatolhatatlan falat bámulta, Grayson rájött, hogy
a kulcsnak valahol a raktár ajtajában, illetve a raktár természetében kell
rejtőznie. Volt ott egy ajtó, amit biztosan ki lehet nyitni valahogy.
Az egyik lehetőség egy adott módon torzított, vagy adott frekvencián
sugárzott rádiójel volt. A másik egy kódszó, egy „Szezám, tárulj!" az
ősi terrai mitológia oldalairól. De létezhetett akár egy fizikai kulcs is,
egy szerkezet valahol elrejtve, aminek az aktiválásával működésbe
hozható a kaput működtető mechanizmus.
A Szürke Halál Légió akár egy évig is táborozhat a síkságon, a
kódszavak különféle variációit és az elektronikus jeleket próbálgatva,
hogy megpróbálja elérni a kapu mechanikus őreit. Egy teljes évszázadig
kutathatnának a Helmfast körzetben, hogy megtalálják a kulcsot, ami
bármi lehet – álcázhatták valamilyen gépalkatrésznek, egy köpeny
díszítésének, vagy...
Grayson mozdulatlanná dermedt, tekintete a Falra tapadt, egy
pillanatra megbénította a felismerés. Az itt dolgozó mérnököknek ki
kellett nyitniuk az ajtót, egyszer akkor, amikor behelyezték, később
pedig amikor átszállították a készleteket Freeportból. Tehát kellett
valamilyen kézenfekvő módszer az ajtó kinyitására, és ugyanakkor az
ajtó titkának megőrzésére. Úgy készítették el a kulcsot, hogy tovább
lehessen adni, a körzet egyik katonai kormányzójától a másiknak,
generációról generációra. így akárki is volt a kormányzó, rendelkeznie
kellett a kulccsal. Könnyen elképzelhető, hogy a kulcs rendeltetése,
egyáltalán a létezése feledésbe merült a Helm túlélésért folytatott
küzdelme során, évszázadokkal ezelőtt. Elég volt hozzá egyetlen ember
halála, aki már nem tudta továbbadni a tudást utódjának, hogy a titok
örökre elvesszen.
Ám a titok most talán újra felfedezhető!
Grayson megfordult, és rohanni kezdett a Helmholdból kimentett
járművek felé. Ő, Grayson Carlyle volt a körzet jelenlegi katonai
kormányzója. Helmfast nagyuraként ő örökölte a Csillagliga raktárát,
illetve annak teljes tanalmát. Nem csoda, hogy Rachan és Garth félre
akarnák állítani az útból. Hiszen mindvégig birtokában volt a kulcsnak!
Az egyik teherautón, a főhadiszállás készletei között megtalálta, amit
keresett, majd futva indult vissza a kiszáradt folyómeder partján álló
csonka piramishoz. Lori meglátta a rohanó ezredest, és követte.
Mindössze néhány másodperccel Grayson után rontott be az ajtón.
– Gray! Mi történt!
– Lehet, hogy... – Grayson levegő után kapkodott, így alig tudott
beszélni, de egy pillanatra sem torpant meg: a félhomályos helyiségben
az asztalon nyugvó számítógép fölé hajolt. A beindítás után feszűken
figyelte az egymást kergető színes sávokat a képernyőn. – Lehet, hogy a
kulcs... amit... amit keresünk!
Felemelte a tárgyat, amit a főhadiszállás szállítójárművéről vett
magához – a helmfasti térképprogramot. Ezt a memóriakártyát
Helmdownban kapta meg hónapokkal korábban, az átadási ceremónia
keretében. A helmi birtok Csillagliga korabeli térképét tartalmazta. A
kártyát valószínűleg egyik helmfasti nagyúr adta a másiknak, három
évszázadon keresztül. A birtok tulajdonosai közül vajon hányan
tudhatták, miféle titkot rejt magában? Valószínűleg egyikük sem, kivéve
azokat, akik Minoru Kurita korában megírták a programot.
Grayson bedugta a kártyát a mérnöki számítógép-terminál oldalán
lévő nyílásba.
Észre sem vette, hogy visszatartja a lélegzetét.
Bármilyen céllal is készült, bárhogyan is írták meg és tárolták, egy
számítógépes program elektronikus formában elrendezett
információkból állt, utasítások szisztematikus és teljes sorozatából,
melyet a számítógép sorban, lépésről lépésre értelmezett. A
térképprogram régi orbitális fotókon alapuló utasításokat és eltárolt
adatokat tartalmazott, amit fotografikus térképként lehetett
megjeleníteni. Ez lehetővé tette a szemlélő számára, hogy különféle
felbontásban és részletességgel ellenőrizze az adott területet attól
függően, milyen utasításokat ad a billentyűzet segítségével.
Egy programon belül az utasításokat nagyon rugalmasan és
kifinomultan lehet megtervezni. Egy nagyon hosszú programot vagy
programrészt is meg lehet írni, és el lehet rejteni egy memóriakártyán
úgy, hogy senki ne sejtse meg a létezését. A program egyszerű
felhasználói számára ez a rész egyszerűen nem is létezik. Nem lehet
hozzáférni, csak ha a programot utasítják a titkos információ
megmutatásra. Ezt a kódot számok vagy betűk formájában be lehet
vinni a billentyűzeten keresztül... vagy akár hangutasítással is,
amennyiben a számítógép alkalmas ilyen parancsok fogadására.
Az egyik legelegánsabb megoldás azonban abban az esetben, ha a
jelszó elveszhetett vagy feledésbe merülhetett, hogy a kódot magába a
számítógépbe építik. A programot ebben az esetben úgy tervezik meg,
hogy bármelyik számítógépen fusson. A rejtett programrész létezésére
senki sem fog gyanakodni, kivéve, ha a program egy bizonyos
számítógépen kezd el futni – azon, amelyik a titkos kódot tartalmazza.
Ennél a számítógépnél a saját memóriában elhelyezett kód észrevétlenül
lapul a különféle programok futásakor. Ám amikor a rejtett
programrésszel találkozik, aktivizálódik, kinyitja az elektronikus ajtót,
és...
– Ezredes! Ezredes! – Egy légiós gyalogos esett be az ajtón. –
Ezredes! Jöjjön gyorsan!
Grayson elfordult a termináltól. A kijelző bosszantóan üres maradt,
amikor bedugta a memóriakártyát. Még a szokásos térkép sem jelent
meg, és kezdte azt hinni, hogy valami baj lehet a számítógéppel.
– Uram! A... a Fal!
Grayson és Lori gyorsan az ajtóhoz siettek, és kinéztek rajta. Kétszáz
méterrel távolabb férfiak és nők bámulták a völgyet elzáró szürke
gránittömböt. Grayson bakancsa talpának redőin keresztül érezte a talaj
remegését, és észrevette a kiszáradt folyóágy alján táncoló kisebb
kavicsokat is, ahogy a föld alatt működésbe lépett valami hatalmas
szerkezet.
A Fal megnyílt. A korábban felfedezett rovátkák közötti rész
visszasüllyedt a sziklába, láthatóvá téve a tökéletesen szabályos nyílást
a felületen. Amikor a tömb két méter mélyen visszahúzódott a
sötétségbe, jól hallható kattanással megállt, aztán csikorgó gépzaj
kíséretében oldalra siklott. A tíz méter széles, húsz méter magas bejárat
nyitva állt.
Néhány száz kilométernyire északra Julian Langsdorf ezredes
előrehajolt Csatapörölyének pilótaülésében, mintha ezzel is gyorsabb
haladásra tudná ösztökélni a nehézkes Marik hadoszlopot. Néhány mech
már visszafordult műszaki vagy túlmelegedési problémák miatt, de az
ezredes továbbra is maximális sebességgel száguldott, mert 24 órán
belül el akarta fogni Grayson Carlyle-t. A Szürke Halál Légiónak az
éjszaka folyamán sikerült elszöknie, nagyobb távolságot tett meg, mint
azt gondolta volna egy konvojról, amelyiknek több száz civilt,
technikust és sebesültet kell magával cipelnie. Ilyen lépésre egyáltalán
nem számított. Elvégre hová mehetnének? Az Aragayan-hegység
völgyeiben és erdőségeiben, ahol bőségesen van rejtekhely, ivóvíz és
vad, még hónapokig bujkálhattak volna. Ez a déli kivonulás viszont...
Délen semmi sem volt, csak a Nagayan-hegység terméketlen pusztái, a
holt tenger ásványi sókban gazdag síksága, Freeport romjai és a
végtelen préri.
A férfi, aki Rachan Komsztár-püspökként mutatkozott be,
elmagyarázta neki a helyzetet. Carlyle egy elveszett Csillagliga-raktár
után kutatott, valószínűleg elképzelései is voltak a helyről, és abban
reménykedett, hogy meg tudja szerezni a készleteket, mielőtt még
Langsdorf mozgósítani tudná a haderejét.
Rachan Langsdorf ezredest nevezte ki a teljes Marik expedíciós
haderő közvetlen irányítójául. Kleider tábornok még mindig úton volt,
és néhány órán belül biztosan nem érkezik meg. Rachan biztosította
Langsdorfot, hogy ha Kleider le is száll, a renegát Carlyle és egysége
csapdába ejtését akkor is az ezredes parancsnoksága alatt fogják
végrehajtani.
Carlyle egyszer már elszökött Langsdorf elől, és az ezredes
elhatározta, hogy ez még egyszer nem történhet meg.
Langsdorf hadereje huszonhét csatamechet tartalmazott. Saját 12.
Fehér Szablya ezrede jelen pillanatban hat mechből állt, valamint egy
maroknyi páncélozott légpárnásból és némi gépesített gyalogságból,
melyet az űrrepülőtér peremvonali őrségéből hívott vissza – az utóbbiak
élére Sigwell Allendry őrnagyot nevezte ki. Az 5. Marik gárdából
mindössze két mech maradt, ezeket hozzárendelte a Maranov százados
parancsnoksága alatt álló 4. könnyű támadócsoporthoz, a maximális
tizenkét mechre feltöltve így a századot. A Chu Shi-Lin százados
vezette 7. könnyű támadócsoport kilenc mechjével nem képviselt
százszázalékos harcértéket, ráadásul a gépek közül öt csupán
húsztonnás Fullánk és Darázs volt.
És végül ott voltak a Marik testőrség légpárnás tankjai és gépesített
gyalogsága, a beképzelt Haverlee alezredes parancsnoksága alatt.
Langsdorf nem tudta, miképpen használhatná fel ezt a társaságot, de
elhatározta, hogy valamilyen feladatot majd talál számukra.
Bár alakulata elég szedett-vetettnek tűnhetett, huszonhét mech
mindenképpen komoly, csaknem egy zászlóaljnyi haderőt képviselt. A
felderítői jelentésekből időközben kiderült, hogy Carlyle mindössze
nyolc csatamechhel rendelkezik, valamint néhány könnyű páncélossal.
Rachan megnyugtatta, hogy ha Carlyle-nak sikerül is bejutnia a
raktárba, nem tudja olyan rövid idő alatt működésbe hozni az ottani
fegyvereket, hogy renegát bandája hasznukat vehetné. Ráadásul az
állományban nincsenek túl sokan, akik értenek a kezelésükhöz. Hány
mechharcos újonc lehet a zsoldosok között... nyolc? Öt? Valószínűleg
még annyi sem.
Langsdorf elszánta rá magát, hogy robbanótöltetekkel ledönti az
egész sziklafalat, ha Carlyle elbarikádozza magát odabent. A Csillagliga
készletei sem fognak segíteni Carlyle-on a hegység mélyén megvívott
utolsó, elkeseredett csatában, így vagy úgy, de Grayson Carlyle ezredes
órái meg voltak számlálva.
Grayson a régi Csillagliga-raktár belsejében állt. Nehéz volt
kordában tartani meglepődését... vagy inkább csalódottságát.
A Fal magasra tornyosuló feketesége felfogta a kinti világosságot,
eltekintve a nyitott ajtón át beeső fénycsóvától. A katonák és a
hozzátartozók már elkezdtek beszivárogni, áhítatos csend telepedett
rájuk a rejtett csarnok méreteitől. Bear Keresztesének érkezését
csikorgó, mechanikus zaj jelezte, amely visszhangot vet a sziklafalú
teremben. A mech óvatosan lépett be, nehogy bántódása essen a lába
körül nyüzsgő embereknek.
A csarnok ötven méter széles és több mint húsz méter magas lehetett,
a sziklás mennyezetet alig lehetett látni a zseblámpák gyenge,
tapogatózó fényében. Előrébb az alagút meredeken lejteni kezdett a
sötétben, amely elnyelt minden fényt, és megtippelni sem lehetett,
milyen messze van a túlsó fal.
És ez a roppant csarnok, az egykori raktár, ahol sorokban állhattak
egymás mellett a csatamechek, teljesen üresen tátongott. Mindössze egy
ugyanolyan épület volt benne, mint a kinti – egy csonka gúla alakú,
lapos tetejű, négyoldalú piramis, egyeden ajtóval. Grayson egy
zseblámpát szorongatva, remegő kézzel közelítette meg az épületet.
Valószínűleg egy újabb mérnöki állomás lehetett.
Lehetséges, hogy a barlangot nem találták meg időben, a Kurita
invázió előtt? Hogy még az előkészítő munkálatok folytak, amikor
megérkezett a hír a rendszer ugrópontján megjelent Kurita flottáról?
Talán a Csillagliga készleteit mégis Freeportban rejtenék el. A város
hatalmas, bonyolult felépítésű település volt. Vajon megtörténhetett,
hogy a Kuriták nem találták meg a valódi rejtekhelyet a kutatás során,
és hogy a Csillagliga kincseinek raktára megsemmisült Freeport
lebombázásakor?
Miközben Grayson belépett a barlangon belüli kis épületbe, tudta,
hogy így is történhetett, mivel a piramisban semmi olyasmi nem volt,
ami akár távolról is egy Csillagliga korabeli katonai raktárra
emlékeztetett.
28
Rachan sorban végignézett az arcokon. Ők hatan a helmdowni
űrrepülőtértől északra elhelyezkedő hiperimpulzus-generátor adeptusai,
a bolygó legmagasabb rangú Komsztár-ügynökei voltak. Azért gyűltek
össze a helmdowni Komsztár-létesítmény félhomályos
pincehelyiségében, mert Rachan egyedül ezt tartotta tökéletesen
biztonságosnak.
Ha a Helm egy „A" besorolású HPG-állomás lett volna, akkor egy
másik, Rachanhoz hasonló püspök irányítja. Egy másik püspök jelenléte
azonban – bármennyire is alárendeltje lett volna Rachannak – sokkal
bonyolultabbá tette volna a helyzetet, mivel Rachan meglehetősen nagy
szabadsággal kezelte a rend vezetése által ráruházott hatalmat.
Lehetséges, sőt igen valószínű volt, hogy ezt a hat adeptust
szerencsétlen baleset fogja érni az elkövetkező hetekben, amennyiben a
Carlyle elleni művelet sikerrel zárul. A Komsztár adeptusai a majdnem
Blake idejéig visszanyúló szabályozásnak köszönhetően sosem töltöttek
egy évnél hosszabb időt egy-egy Komsztár-állomáson vagy –
létesítményben, nehogy szorosabb kapcsolatok kötődjenek a különféle
stábok tagjai között. Ha nem történik hat tragikus baleset, akkor egy
éven belül mindegyik adeptust átvezényelnék a Belső Szféra hat
különböző világára.
Rachan nem engedhette meg, hogy ezek hatan más bolygókon
elterjesszék az itt megtudott titkokat. Az adeptusok titoktartási esküje
ellenére sem bízott bennük. A titoknak itt kell maradnia a Helmen.
A püspök elmosolyodott, és egyenként biccentett mindegyiküknek.
– Azért hívtam össze önöket, mert mindegyiküket megbízható
embernek ismerem. Olyan titokról van szó, amely sosem kerülhet a
Komsztár legmagasabb vezetőinek körén kívül más kezébe. Ez a titok
rejti a Komsztár jövőjét!
Az egyik férfi Larabee rangidős adeptus volt, egy húszas évei végén
járó beavatott, a Komsztár helmdowni HPG-állomásának főtechnikusa.
– Bocsásson meg, püspök – szólalt meg –, de köze van ennek a déli
fegyverraktárhoz? A városban már napok óta keringenek a pletykák...
– A Komsztárt nem érdeklik a fegyverek – vágott közbe Rachan. Egy
másik adeptus is meglepettnek tűnt.
– Azt hittem, erről szól az egész Marik hadművelet. Hogy ennél a
renegát Carlyle-nál van a Csillagliga-fegyverraktár kulcsa, és a
Komsztár segít Garth hercegnek visszaszerezni.
– Csendet és figyelmet! – csattant fel Rachan ugyanazzal a régi
formulával, amelyet a Komsztár oktatói használtak a ministráns
növendékekkel szemben. Mivel ő maga is oktató volt éveken keresztül,
nagyon jól tudta, hogyan érvényesítse fennhatóságát mások akaratával
szemben. – A fegyverraktár csupán egy ürügy, azért volt rá szükségünk,
hogy Garth engedelmeskedjen nekünk. A Csillagliga létesítménye
valami sokkal értékesebbet rejt, mint néhány csatamech vagy
lézerfegyver. Igaz kincs van ott, és az önök segítségére van szükségem a
megszerzéséhez.
Napkeltekor még mindig nem indult meg az űrjárók elleni támadás.
Tracy Maxwell Kent az erdős domboldalon feküdt, alig 100 méternyire
a Deimostól, gyakorlatilag a hajó árnyékában, és azon töprengett, mihez
fognak most kezdeni.
Az egész terv azon alapult, hogy a Hasadék-völgytől délre
egyesülnek a Ricol herceg parancsnoksága alatt álló Kurita erőkkel. Az
elképzelés az volt, hogy meglepetésszerű rajtaütést hajtanak végre a
nyitott hangárajtókkal várakozó űrjárók ellen. Amikor megérkezik a hír,
hogy a Légió délre indult, a Marik csapatok ébersége biztosan lazulni
fog az elfogott hajók körül.
Ricol egységei azonban meg sem jelentek a találkozási ponton. Nem
lehetett tudni, mi történt velük, de a támadó különítmény katonái között
gyorsan elterjedt a hír, hogy a Kurita hadúr elárulta őket.
Könnyen meglehet, gondolta Tracy. És most ötven katonánk van két
űrjáró ellen. Remek!
Az ellenség ébersége sem lanyhult. Amennyire Tracy meg tudta
állapítani, senki nem vette a fáradságot, hogy tudassa a Marik erőkkel a
Légió távozását. Az erdő csendes volt, a csatamechhangárok ajtói
csukva maradtak, a rámpákat felhúzták. A hajók mellett ormótlan,
fekete csatapáncélban hat-hat Marik katona járőrözött feszült
figyelemmel. Viselkedésük azt sugallta, számítanak rá, hogy Carlyle
csatamechjei bármelyik pillanatban előbukkanhatnak az erdőből. Tracy
elfordította a fejét, déli irányba nézett. Dulaney hadnagy egy
bokorcsoport mögött lapult, és amennyire az arcát látni lehetett az
álcafestéken keresztül, ő is ugyanolyan gondterhelt volt, mint Tracy. A
lány másik oldalán Janice Taylor megigazította TK rohampuskáját;
gondos lassúsággal mozgott, nehogy az ellenség mozgásérzékelői
észrevegyék.
És most? Itt fekhetnek egész nap az aljnövényzetben, de nem úgy
tűnt, mintha a hajók elfoglalói meg akarnák adni nekik az esélyt, amire
vártak. Minden egyes perccel tovább nőtt a lebukás esélye. Valaki előbb
vagy utóbb eltüsszenti magát, vagy megcsípi egy helmi rovar, és akkor
az egész egység elveszíti a meglepetés előnyét.
A nap egyre magasabbra kapaszkodott. Tracy most már erősen
izzadt, arcán groteszk karikatúrává mázolódott az álcafesték. Mohó
várakozással figyelte a Deimost. Valahol a fedélzeten, a hajó rakterében
felhalmozott többi légiós felszerelés között ott állt Főnixsólyma, a
Dutiful Daughter. Ha sikerülne hozzáférnie, ha működésbe hozhatná,
rögtön megváltozna a helyzet.
Ha! Ha! A szó szinte gúnyt űzött belőle.
Zajt hallott, megzörrent a bozót ötszáz méternyire délre.
Odafordította a fejét, tekintetével a hang forrását kutatta. A Deimos
mellett is kavarodás támadt. A hajó oldalába épített lézerütegek a hang
irányába fordultak, a stabilizáló lábak árnyékában álló katonák
készenlétbe helyezték a fegyvereiket.
A bokrok közül előbukkanó alak láttán Tracy kis híján felkiáltott
meglepetésében. A rongyos, koszfoltos overallt viselő férfi úgy festett,
mint aki nagyon hosszú utat tett gyalog az erdőben és a bozótban.
Túlságosan távol volt ahhoz, hogy a lány felismerje az arcvonásait, de
tartása, mozgása és alakja valahogy ismerősnek tűnt. A következő
pillanatban már be is villant, ki ez az ember. Graff!
Valahogy sikerült megszöknie, és visszajutott ide. De hogyan? Talán
elkötött egy légpárnást, és a közelben hagyta a járművet, nehogy
összetévesszék az ellenséggel. Felemelt, még mindig összebilincselt
kézzel lépett ki a két hajó közötti nyílt térségre, ujjai közt egy fehér
rongyot lobogtatva. Tracy hallotta a hangját:
– Hé! Hé, maguk ott! Graff százados vagyok, a Marik testőrségtől!
Híreim vannak! Ne lőjenek, barát vagyok! Ne lőjenek!
A Deimos két őre rövid megbeszélést folytatott a többiekkel, azután
elhagyták pozíciójukat, és a fegyverüket a vállukhoz emelve, óvatosan
megközelítették Graffot. Két másik őr közeledett délről, a Phobos felől,
közrefogva Graffot a hajók között félúton. Az öt férfi Tracy szeme
láttára izgatott beszélgetésbe kezdett. Nem hallotta őket, de látta heves
gesztikulálásukat.
Néhány másodperccel később zaj hallatszott a Deimos belsejéből; a
mechhangár ajtaja kinyílt, a rámpa leereszkedett. A nyitott ajtó mellett
két újabb fegyveres őr helyezkedett el. Rögtön utánuk két Marik tiszt
lépdelt le a rámpán, és rögtön elindultak a tisztáson zajló tanácskozás
felé. A másik hajó felől hasonló delegáció indult útnak. Graff csak azt
mondhatta, hogy a Légió már messze jár, ő pedig elszökött, hogy
figyelmeztesse bajtársait. Tracy látta a változást a katonák
viselkedésében: leeresztették a fegyverüket és lazítottak testtartásukon.
Dulaney-re nézett, aki visszakacsintott rá, és lassan, nagyon lassan
egyezményes jelre emelte hüvelykujját. Erre a lehetőségre vártak!
Dulaney az ajkához emelte a kis kézi adóvevőt.
– Minden egységnek, indulás! Gyerünk, gyerünk!
Az űrjárók rádiófigyelői természetesen hallhatták az üzenetet, de a
meglepetés és a kavarodás miatt hosszú másodperceket veszítettek. A
landolási zóna két oldalán húzódó dombgerincen lapuló ötven férfi és
nő egyszerre pattant fel a bokrok és a sziklák mögül. Lézer- és
géppisztolytűz terítette be a völgyet. Tracy látta, hogy a Deimos őrei
elkerekedett szemmel megperdülnek, fegyverük csövével a domboldalt
pásztázzák célpontok után kutatva.
Ám mire megtalálták volna azokat, mire a támadók képe eljutott
volna az agyukig, már halottak voltak, lekaszálta őket az automata
fegyverek tüze.
Tracy TK-jával folyamatosan tüzelve rohant le a dombról, apró és
halálos 3 mm-es lövedékekkel szórta meg a Deimos mechhangárjának
bejáratát. A rámpán álló őrök egyike eldobta a fegyverét és mindkét
kezével a szeméhez kapott, amikor összeroncsolt arcából vérszökőkút
tört elő. A másik őr lezuhant a rámpáról, a testpáncélján keletkezett
kráterekből bugyogva ömlött a vér.
Mire Tracy elérte a lejtő alját, valaki a Deimos fedélzetén rájöhetett,
hogy az űrjáró támadás alatt áll. Az egyik lézerüteg magasan a hajó
törzsén megmozdult, a két fegyvercső az erdő felé fordult. Aztán
lézerfény villant fel egy novává robbanó csillag ragyogásával,
félelmetes és éles tisztasággal rajzolva ki a rohanó férfiak és nők
körvonalát, akiknek az alakját gigantikus stroboszkóplámpaként égette
bele a lány agyába. A háta mögül szenvedő halálsikoly hátborzongató,
összetéveszthetetlen hangját hallotta.
Aztán újabb lézerüteg nyitott tüzet... majd még egy. Valaki az
ütegeknél gondolkodás nélkül tüzelt. Néhány lövés az erdőbe csapódott,
ahol máris tüzek gyulladtak. Más ütegek déli irányba, a Phobos felé
tüzeltek, és Tracy onnan is hallotta a félelem és a fájdalom üvöltéseit.
Mindannyian meg fognak halni, ha ott maradnak, ahol a lézerek még
elérhetik őket. Az egyedüli reményük az volt, hogy felrohannak a
rámpán. Emberek gyülekeztek a rámpa tetején, miközben ő egyre
közelebb ért a hajóhoz, és zubbonyának bal ujját megrántotta valami,
ahogy bakancsa hangos csattanással a fémfelületnek csapódott.
Ismét tüzelt a TK-val, a fenti őrök testén ijesztő, vörös rózsaként
újabb és újabb sebek nyíltak. Aztán Dulaney hadnagy száguldott el
mellette fel a rámpán, a hangár bejárata felé. Az ajtó már csukódni
kezdett, és a rámpa is mozgásba lendült a lába alatt. Tracy elvesztette az
egyensúlyát, lecsúszott, küszködve próbált megkapaszkodni a recés
felületen.
– Tracy!
Hátranézett, és azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A rámpa
visszahúzódott a hajóba, a vége most már több méterrel volt a föld
felett. Janice Taylor fehér, kitágult szemét látta az álcafestékkel
összemázolt arcon.
– Tracy! Ugorj le!
Ám Tracy makacsul kapaszkodott a rámpába.
Dulaney már előtte és fölötte járt, géppisztolyából gyors
egymásutánban adta le a rövid sorozatokat. Valahogy sikerült
megőriznie az egyensúlyát a mozgó rámpán, és folyamatosan tüzelve
egyik bizonytalan lépést tette a másik után, egyre közelebb érve a
záródó zsilipajtóhoz. Hogyhogy nem esett el? Sikerült elérnie a
háromnegyedéig már becsukódott ajtót, és belépett az odabentről áradó
vörös fénybe. Heves tűzharc tört ki, Tracy hallotta a géppisztoly
ugatását, melybe időnként mélyebb puskadörrenések vegyültek. Aztán
Dulaney üvöltése hallatszott.
Tracy egyik kezével a TK-t, másikkal a rámpa korlátját markolva
követte a parancsnokot, elszántan lépdelt a nyílás felé. Mire elérte a
rámpa tetejét, feltűnt neki, hogy az ajtó csukódása megállt, és átpréselte
magát az egy méter magas nyíláson.
Odabent vörös fény és egymással harcoló emberek látványa fogadta.
Dulaney teste a közelben hevert, géppisztolya kinyújtott kezétől nem
messze feküdt. Csak egy pillanata volt elcsodálkozni azon, hogy hány
légiós kommandósnak sikerült őt megelőznie. Amikor a rámpa mozogni
kezdett, csak ő és Dulaney voltak rajta. A megoldás szinte brutális
erővel csapott le rá. A foglyok! Biztosan a hajó alsó fedélzetén tartották
őket, és a lövöldözés kezdetekor megtámadták az őreiket.
Tk-jának egy rövid, pontos sorozatával lekaszálta a zsilipajtó felé
rohanó két Marik katonát. Dulaney testétől nem messze megtalálta az
ajtóvezérlő kapcsolót. A hadnagynak sikerült megakadályozni a zsilip
becsukódását, de meghalt, mielőtt kinyithatta volna az ajtót, és újra
leereszthette volna a rámpát. Tracy megnyomta a megfelelő gombokat,
azután Dulaney teste fölött őrködött.
Miután a támadó egység maradéka is megérkezett, a csata hamar
véget ért. A fedélzeten mindössze húsz Marik katona tartózkodott,
vagyis kevesebb, mint ahány foglyot őriztek. Nem csoda, hogy olyan
idegesnek tűntek.
Nem sokkal később megérkezett a hír, hogy a Phobost is sikerült
lerohanni. A hajó védőinek még arra sem maradt idejük, hogy tüzet
nyissanak a lézerütegekkel, és megpróbálják bezárni az ajtót. Ilse
Martinez egy elrejtett harci késsel leszúrt egy Marik őrt, és felvezette a
legénységet a hídra, miközben a légiós gyalogosok elözönlötték az alsó
fedélzetet. Ám még így is csak hajszál híján sikerült az akció. A
támadók közül heten meghaltak. Köztük Dulaney. A hajók fedélzetén
lezajlott csatában hat fogoly vesztette életét. Összesen tizenöten
sebesültek meg. A hajó orvosai és egészségügyi személyzete azonnal
munkához látott, amint sikerült felállítani egy ideiglenes műtőt a
Phobos egyik üres raktárában.
Megtalálták Graff testét is, vagyis inkább azt, ami maradt belőle. A
Deimos egyik lézerütegének eltévedt lövése deréktól lefelé
elpárologtatta a testét. Tracy úgy érezte, Graff megkapta, amit érdemelt,
de a gondolatai most másfelé kanyarodtak.
Amikor épen és sértetlenül rátalált a Dutiful Daughterre a hajó
raktárának egyik tároló állványában, öröme minden mást elnyomott.
Most majd megmutatja, mire képes valójában!
Grayson végigfuttatta ujjait a föld alatti csarnokban álló épület
betonfalába vésett feliraton, és mélységes döbbenetet érzett amiatt, hogy
itt látja ezeket a szavakat. Ő és az emberei egy fegyverraktár után
kutattak, és helyette mit találtak? CSILLAGLIGA TÁBORI
KÖNYVTÁR LÉTESÍTMÉNY, HELM, DE890–2699.
Hallott már ezekről a létesítményekről, de még soha nem látott egyet
sem. Tudta, hogy a legtöbbet a Belső Szféra legfontosabb világainak
városaiban állították fel, a modern kultúra és tudomány központjaiban.
Sajnos ezeknek a városoknak a nagy része megsemmisült az első és
második utódlási háború holokausztjában.
– Mi ez, Gray? – kérdezte Lori. – Mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy gondjaink lehetnek, amikor el akarjuk
magyarázni Ricolnak – felelte Grayson. – Nem hiszem, hogy erre
gondolt, amikor a Csillagliga kincséről beszélt. – Az ajtó hang nélkül
nyílt ki érintésére, és fény ömlött szét a helyiségben, amikor lába a
szőnyeggel borított padlót érintette. Ezt a szobát nem borította por, mint
a kinti épületben, de ugyanolyan számítógép állt benne.
Grayson gyorsan elküldött egy katonát a másik gépben hagyott
memóriakártyáért. Amikor betette a kártyát a számítógép nyílásába, a
terminállal szemközti fal ezernyi színben életre kelt, és felvillant rajta
néhány szó: „A tudomány fejlődése és terjedése a szabadság egyedüli
igazi őrzője. " – James Madison.
Amikor Grayson megnyomta az indítóbillentyűt, a szöveg eltűnt, és
megjelent helyette valami, amit az ezredes először valamiféle
tartalomjegyzéknek vélt. A szoba valóban egyfajta könyvtár lehetett, és
Grayson fokozatosan rájött, hogyan kell használnia.
Az elkövetkező két óra során nagyon sok mindent megtudott. Egy
kultúra életképességének mértékét az határozza meg, hogyan teríti az
információt a lakosság körében. Az a kultúra, amelyik csak a
kiválasztott keveseknek tartogatja az információt, illetve amelyik csak
azoknak engedi a tanulást, akik megengedhetik maguknak a drága
technikai berendezéseket vagy a költséges iskolát, eleve romlott,
látsszék kívülről bármilyen gazdagnak és élénknek is. A helmi könyvtár
egy technológiai válasz volt a problémára, mellyel minden fejlett
civilizációnak szembe kellett néznie: hogyan add át az új információk
özönét azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rá?
Grayson megtudta, hogy néhány száz évvel ezelőtt ilyen könyvtárak
álltak minden világon, a régi Csillagliga csaknem minden főbb
városában. Szerkezetük egyszerű volt: tartalmaztak egy könnyen
másolható memóriatárat, melyet a megfelelő elektronikus hardverrel
lehetett olvasni, legyen az számítógép-terminál vagy egy egyszerű
adatmegjelenítő. A 31. század technikája már nem volt képes ilyen
könyvtárakat létrehozni, jött rá Grayson, de a memóriatárak és a
másolás módja mindvégig ismert maradt. A számítógép memóriájában
eltárolt információk egy töredékének megvizsgálása meggyőzte
Graysont arról, hogy sokkal nagyobb kincsre lelt, mint akárhány
csatamech.
Rábukkant egy egyszerű kémiai katalizátor képletére, amely lehetővé
teszi szilikon, gallium, arzén és szén oly módon való vegyítését, hogy az
anyag szobahőmérsékleten szupravezetővé váljék, vagyis hő- és
energiaveszteség nélkül óriási mennyiségű elektromosságot továbbítson.
Grayson tudta, hogy egy rég elveszett titokra lelt, amelyik segíthet az
űrugrók mozgatásához szükséges hatalmas elektromos töltések
kezelésében. A gyártók már kidolgoztak egy fejlettebb módszert erre a
kényes folyamatra, de még Grayson képzetlen szemének is nyilvánvaló
volt, hogy az új információ sokkal hatékonyabb.
Volt ott továbbá egy technika a tejelő állatok génjeinek
manipulálására, hogy négyszer annyi tejet adjanak, és a tej nagyobb
arányban tartalmazzon nyomelemeket, vitaminokat, valamint a rák
kialakulásának esélyét csökkentő anyagokat.
Grayson valamit keresett a könyvtár memóriájában tárolt szédítő
mennyiségű tudásban. Megérintette az egyik gombot, és a falon
megjelent egy színesen villódzó térkép. Miután néhány másodpercig
tanulmányozta a fénylő vonalakat és feliratokat, elmosolyodott.
Megtalálta a Csillagliga Nagayan-hegységben épült létesítményének
térképét.
29
A Csillagliga komplexuma sokkal nagyobb volt, mint azt bárki is
képzelte volna. Grayson szerint a központi folyosót a hegység alatti
természetes barlangrendszeren átzúduló Cinóber-folyó vájta ki. Keeler
őrnagy és a Csillagliga mérnökeiből álló zászlóalja azzal kezdték a
projektet, hogy föld alatti folyosóhálózatot létesítettek Freeport alatt,
további járatokkal bővítették a szennyvízelvezető rendszert, egészen a
„Helm gödrének" elnevezett mély szakadékig.
A Nagayan-hegység jelölte azt a pontot, ahol a Helm két
kontinentális lemeze egymásnak feszült. Több millió évvel azelőtt egy
kitüremkedés hozta létre a hegyláncot, a keleti terület megemelkedése
pedig az Északi-felföldi-síkságot. A földkéreg lemezeinek találkozási
pontján lévő törésvonal természetesen még mindig létezett, és egy
ponton a két lemez annyira eltávolodott egymástól, hogy egy
gyakorlatilag feneketlen mélységű lyukat képezett a Helm belsejébe.
A Helm gödre lett az a hely, ahová a mérnökök bevezették a
Cinóber-folyó vizét. A folyó keleti fele kiszáradt, miután a meder
elhagyta a hegy mélyének víz koptatta járatát. A hegységet azonban
keresztül-kasul lyuggatták a föld alatti járatok és folyosók.
Grayson azt is megtudta, hogy nem Keeler volt az első mérnök, aki a
Nagayan-programon dolgozott, hanem az utolsó, és kétségkívül a
legsikeresebb. Az első fúrásokat azzal a céllal végezték, hogy egy föld
alatti laboratóriumot hozzanak létre. A programot később módosították,
és már egy gigantikus, bevehetetlen erődöt akartak építeni. Keeler végül
a Freeportban lévő Csillagliga–flottabázis raktárkészleteit rejtette el
benne.
Keeler a Marik Nemzetközösség állampolgára volt, de titokban
mélyen elkötelezte magát a Csillagligát létrehozó alapelvnek, vagyis
egy korlátozott csillagközi közösségnek. Grayson elolvasta Keeler
elemzését is a témáról: amikor a Liga megsemmisült, maga a civilizáció
alapja omlott össze. Kerenszkij tábornok, az egyik legerősebb hadúr,
akinek a hadserege és flottája egy ideig fenntartotta a békét, 2784-ben
eltávozott a Periférián túlra, és magával vitte a Liga hadseregének
legnagyobb részét. Ez az exodus indította el a Csillagliga végső bukását,
mert az egykori Liga tagállamainak urai egymás ellen fordultak, véres
és hiábavaló háborúkban próbálták saját hatalmukba keríteni a
Csillagliga lefejezett tetemét.
Keeler előre látta ezt a végső összeomlást. Meg volt győződve róla,
hogy a Csillagligát újra lehet építeni, és hogy Kerenszkij tábornok
egyszer majd visszatér, ezért hatalmas erőfeszítéssel befejezte a
freeporti haditengerészeti bázis fegyvereinek rejtekhelyét – alig néhány
héttel azelőtt, hogy Minoru Kurita és hadiflottája megérkezett a Helm
rendszerébe azzal a kizárólagos céllal, hogy rátegye a kezét a
készletekre. Keeler időközben tárgyalásokat kezdeményezett a Szabad
Világok Ligájának különféle csoportjaival, akik szintén szerették volna
megszerezni a fegyvereket. Azzal, hogy kijátszotta őket egymás ellen,
időt nyert saját maga és a program számára.
Minoru Kuritát azonban nem tudta átverni.
– Tehát Keeler végül is nem tudta iderejteni a fegyvereket –
állapította meg Lori, aki Grayson válla felett olvasta a szöveget. A
képernyőn most Keeler egyik beosztottjának jelentése látszott, amely
figyelmeztette az őrnagyot a Kuriták közeledésére, és azt is
megemlítette, hogy a készlet áthelyezéséhez szükséges szállítóeszközök
még nem állnak készen. – Eszerint a Liga raktára még mindig
Freeportban van.
– Szerintem ezután nagyon összekapták magukat, Lori. Nézd, mit
találtam. – Néhány billentyű lenyomásával eltüntette a jelentést, és
előhívta a nagayani föld alatti komplexum bonyolult térképét. Rutinosan
kinagyította a térkép egyik részletét, amíg az be nem töltötte az egész
kijelzőt. Rámutatott egy fehér betűs feliratra. – Fő raktárhelyiségek –
olvasta hangosan. – Egy hatalmas csarnok a hegység nyugati oldalán. A
térkép szerint több kijárata is van... itt... itt... és itt fent. Ez egy működő
szállítórendszer lehet, és ha helyesen értelmezem a jeleket, akkor még a
felszínre vezető járatok is vannak, melyek összekötik a hegység átjáróit.
Ez... ez a komplexum egy egész városnak otthont nyújthatna, és még
csak nem is lenne túlzsúfolt.
– Varázslatos! – suttogta Lori.
– Mondjuk úgy, az őseink ismének egy-két trükköt, amit a jelek
szerint mára elfelejtettünk – felelte Grayson. – Elképesztő, mennyi
feledésbe merült tudást halmoztak fel itt. – Megveregette a terminált. –
Egyértelmű, hogy csatamechek is vannak itt, Lori. Láttam a
rakományjegyzékeket. Még nem néztem át mindet, de elsőre azt
mondanám, legalább egy ezrednyit raktároztak el itt, vagy talán többet
is. Sokkal többet, mint amennyit fel tudnánk vinni Ricol hajójára. De
meg vagyok róla győződve, hogy a legnagyobb kincs mind közül a
Csillagliga könyvtára.
A teherszállító légpárnás Helmdownból dél felé tartott. A fedélzeten
tartózkodó hét ember közül hatan a Komsztár köpenyes, csuklyás
adeptusai voltak, a pszeudovallási rend belső misztériumaiba beavatott
technikusok. A hetedik a még mindig civil ruhát viselő Rachan volt, de
a többiek érzékelhető tiszteletadása megmutatta, ki képviseli valójában
a hatalmat.
– Porfelhő előttünk, püspök – jelentette a jármű pilótája. A férfi
hátrahúzta csuklyáját és sötét szemüvegét, hogy jobban lásson a
manőverhez. Az égbolt fényesen ragyogott, de kelet felé felhők
gyülekeztek.
– Az Langsdorf oszlopa lesz – bólintott Rachan. A porfelhőt és az
égboltot tanulmányozta. Estére esni fog.
– Langsdorf ki tudja nyitni az ajtót? – tudakolta egy másik adeptus.
– Gondosan tanulmányoztam a műholdas képeket, fiam. – Meglepő,
hogy az ember milyen gyorsan vissza tud szokni a rend beszédmódjára
és formuláira, ha a sajátjai társaságában van. Rachan már évek óta nem
használta a „fiam" megszólítást. – Úgy tűnik, a Cinóber-folyó medrében
felállított gátat valamilyen belső, valószínűleg acélból és betonból
készült szerkezet tartja a helyén. A megfelelő pontokra elhelyezett,
viszonylag kicsi plasztik robbanótöltetekkel megsemmisíthetjük ezeket
a tartószerkezeteket, és ledönthetjük az egész falat. Langsdorf utászai
majd kidolgozzák a módját.
Larabee rangidős adeptus az egyik memóriatárat tanulmányozta.
– Ezekre másoljuk a Csillagliga könyvárának adatait, püspök? Ez
inkább mágia, mint tudomány.
– Ne feledje el, fiam, hogy a rend kötelessége a régi tudás
megőrzése. Sötét éjszaka közeleg, s vele együtt az általunk ismert
civilizáció vége. Az ilyen Csillagliga-könyvtárakban őrzött tudás lehet
az új hajnalhoz vezető ajtó.
– Ezt értem, püspök, de nem tudom, hogy miért kell elpusztítanunk.
Rachan kinézett az adeptus mellett a lágyan hullámzó prérire, amely
fokozatosan bontakozott ki körülöttük, ahogy dél felé suhantak.
– A kötelesség még a legjobb időkben is nehézségekkel jár, Larabee
adeptus. Ne feledjék, az önökkel megosztott titkot magukkal kell
vinniük a sírba. Akik nem tartoznak a rendhez... sőt, a rend tagjainak
többsége sem értené, amit ma reggel elmondtam önöknek. Az isteni
Blake látta, hogy egy napon ez a tudás – valamint az elterjesztéshez
nélkülözhetetlen kommunikációs hálózat – lesz a rend végső diadalának
kulcsa. A mi kötelességünk megőrizni a tudást, az ilyen könyvtárakban
tárolt régi ismereteket addig a napig, amikor a rend elhozza a civilizáció
és a fejlődés új korszakát. Ugyanakkor a mi dolgunk megakadályozni,
hogy a tudás... rossz kezekbe kerüljön. – Ujjhegyével megérintette a
memóriakártyát. – Ennek segítségével letölthetjük a hegy mélyén
elrejtett Csillagliga–könyvtár adatait. Miután végeztünk az átvitellel,
megsemmisítjük a könyvtárat.
Az adeptus még mindig bizonytalannak tűnt, ezért Rachan
rámosolygott.
– Higgyen nekem, fiam! Semmi jót nem tennénk az emberi fajnak,
ha hagynánk, hogy a könyvtárban őrzött információk illetéktelen
kezekbe kerüljenek. Az csak meghosszabbítaná az agóniát. Nálunk
azonban biztonságban lesz az ősi tudás.
– Nem kételkedem önben, püspök. Csak azon töprengtem, vajon...
méltók vagyunk-e ilyen bizalomra. Az ilyesfajta tudást könnyen fel
lehet használni gonosz célra is.
– Meg kell bíznia a feljebbvalóiban, fiam. – Én pedig abban bízom,
gondolta magában, hogy hamarosan véget vethetek a
kíváncsiskodásotoknak. Amint segítettetek teljesíteni a feladatomat!
Alkonyodott, mire a Szürke Halál Légió újra előkerült a barlangból.
A számítógépen talált, kinyomtatott térkép egyik alagútja egy lezárt
ajtóhoz vezette őket, melyen keresztül kijutottak a Nyugatiegyenlítői-
tengerre néző hegyoldalra. A rejtett adatállományból az is kiderült,
miként zárhatják be maguk mögött a keleti bejáratot. Előttük széles,
nyílt síkság futott le egészen a partig. A jobb oldalon, északnyugaton a
Cinóber-folyó nyugati felének vize csillogott, ahogy az olvadó
gleccserek táplálta folyam ismét előbukkant a föld alól. Ott volt a
Cinóber-völgy, az északi hegységet átszelő hágók egyike, ahonnan a
folyó kanyarogva haladt tovább a síkságon a tenger irányába.
A Csillagliga raktárát a hegység nyugati oldala alatt találták meg.
Egymás mellett, sorokban álltak az állványzathoz rögzített csatamechek.
Volt ott tartalék páncél és muníció, rengeteg rakéta, érzékelő és
kommunikációs felszerelés. Ezenkívül járművek, méghozzá ugyanolyan
fúziós meghajtással, mint a csatamechek – ilyeneket manapság már alig
lehetett találni. Grayson több tucat tankot látott, Vedettee-ktől a
Demolisherekig, látszólag felfegyverezve és bevetésre készen. Miután
megtalálták a csatamechek szállítására is képes teherjárműveket,
Grayson már tudta is, hogyan fogják a Légió techjei kivinni a harci
gépeket a Cinóber-síkságra, ahol Ricol hajói felszedhetik őket. A
nyugati kijárat mellett egy széles betonút vezetett le egyenesen az 500
méterrel lejjebb húzódó alföldre. Tökéletes landolási hely lesz a hajók
számára, közel a nyugati kapuhoz. Az út a másik oldalon észak felé
tartott, át az egyik hegyszoroson.
– Grayson! – Lori elektronikusan felerősített hangja szólalt meg az
Árnyéksólyom külső hangszóróiból, ötvenméteres távolságból. – a
Phobos jelentkezett! Kiszabadultak, és úton vannak ide!
Grayson örömteli kurjantással indult a Martalócához, melyet a
techek nem messze parkoltak le. Amilyen gyorsan csak a végtagjai
bírták, felkapaszkodott a létrán, elhelyezkedett a pilótaülésben, és
beállította a rádiót a Phobos frekvenciájára.
– A hegység keleti oldalán táboroztak le, Lori – mondta éppen
Martinez. – Tisztán látjuk őket.
– Ilse, itt Carlyle! Annyira jó hallani magát!
– Akárcsak önt, százados! Éppen most mondtam a helyettesének,
hogy öt perc múlva landolunk.
– Csodás! Megvannak a koordináták?
– Hogyne. A nyugati ajtó előtt, a síkságon tesszük le a madarakat.
– Ilse azt mondja, Ricol egysége nem jelent meg – tette hozzá Lori. –
Dulaney alakulata egyedül foglalta vissza mindkét hajót. Úgy tűnik,
Ricol mégsem a mi oldalunkon áll.
– Én... értem.
Ez újabb bonyodalmakat jelentett. Ricol űrjáróinak holnap délben
kellene leszállniuk. Vajon a herceg szándékosan próbálta szabotálni a
Phobos és a Deimos visszafoglalását?
Ebben a pillanatban jött rá, hogy a Ricol iránt érzett régi gyűlölete
végleg elmúlt.
– Mindenekelőtt szeretnék beszélni Ricollal, Lori. Talán van valami
másik magyarázat is. Egyelőre feltételezzük azt, hogy Ricol hajói
holnap délben terv szerint megérkeznek.
– Nem biztos, hogy lesz annyi idejük, ezredes – szólt közbe
Martinez. A pilótafülke vastag páncélján keresztül halk, távoli
mennydörgés hallatszott. Grayson előrehajolt, és megpillantotta az
aranyló napfény csillanását a lefelé ereszkedő űrjárók törzsén. – Éppen
azt mondtam Lorinak, hogy társaságot kaptak. A hegység keleti oldalán
egy pokoli nagy hadsereg gyülekezik.
– Mozognak?
– Úgy láttam, letáboroztak. Majd kielemzi a fotókat, de
huszonöthuszonnyolc csatamechet számoltam meg, plusz rengeteg
járművet és gyalogost.
– Ha letáboroztak, akkor csak holnap tervezik a továbbindulást.
Éjszaka nem kockáztatják meg az átkelést.
Martinez hangja egyre tisztábbá vált, ahogy a hajók mind közelebb
értek. Grayson most már a hajtóművek pulzáló lángcsóváit is ki tudta
venni.
– Magam is arra gondoltam, ezredes, de ez sem sokat segít rajtunk.
Egy csatamech bármelyik átjárón képes egy vagy két óra alatt átkelni.
Ha a hajnal első fényénél elindulnak, jóval azelőtt itt lesznek, mint
ahogy a Kurita barátaink megérkeznének.
A lángnyelvek egyre hosszabbá és fényesebbé váltak, ahogy a
pilóták nagyobb energiát adva próbálták lelassítani a nukleáris
meghajtású hajókat, hogy a két hajó puhán landoljon egymás mellett a
Cinóber-síkságon.
– Talán mégsem – felelte Grayson. – Van egy-két ötletem a
lelassításukra.
30
Grayson kihajtogatta a nyomtatott térképet, és a központi részét
rásimította egy nagyobb sziklára, hogy mindannyian jól láthassák.
Körülöttük emelkedett a Nagayan-hegység, a hóval borított csúcsokon
megcsillantak a reggeli nap sugarai. Fejük felett éjszakai mélykék volt
az ég, a legfényesebb csillagokat még jól lehetett látni. Ám az árnyékos
völgyben, ahol a zsoldosok összegyűltek, szinte teljes sötétség
uralkodott.
– Két fő problémával kell szembenéznünk – kezdte Grayson. – Az
első, hogy három különböző átkelőhelyet kell ellenőriznünk, ahol
Langsdorf a hátunkba kerülhet. Itt vagyunk – mutatott a térkép
„Cinóber-síkság" felirattal jelölt részének egy pontjára. – Langsdorf
emberei itt táboroznak, a hegységtől északkeletre, nagyon közel ahhoz a
helyhez, ahol mi voltunk tegnap. Közöttünk húzódik a Nagayan-
hegység. – Végighúzta ujját a szorosan egymás mellett sorakozó
szintvonalakon. – És ez a három átjáró.
Martinez kapitány hozta a hírt, hogy a Marik hadsereget nem Garth
nagyúr, hanem Langsdorf ezredes vezeti. A Marik rádióforgalmat
figyelve bukkant rá a Marik parancsnokra utaló üzenetekre. Graysont
nem lepte meg a hír. Az ellenséges haderő gyors déli irányú mozgásából
már sejtette, mivel azt a manővert Garth három nap alatt sem lett volna
képes végrehajtani.
Lori felnézett a térképből.
– Két problémát említettél, Gray. Mi a másik? Grayson
elmosolyodott.
– A másik problémánk, hogy Langsdorf valószínűleg elég emberrel
és mechhel rendelkezik ahhoz, hogy egyszerre jöjjön át mindhárom
hágón.
– Csodás – dörmögte Clay. – Túlságosan magabiztosnak tűnik,
ezredes. Azt hiszem, rossz előérzetem van.
– Két lehetőség áll Langsdorf előtt – folytatta Grayson. – Vagy
egyetlen tömegben átnyomul az egyik hágón, vagy megosztja a seregét,
és két, esetleg három hágót választ.
Lori bizonytalannak tűnt.
– És szerinted mit fog tenni?
– Nem ismerem Langsdorfot – csóválta a fejét az ezredes. – Azt
hallottam, kiváló ezredparancsnok, és a Hasadék-völgyben is jól harcolt.
Tételezzük fel, hogy valóban érti a dolgát... aztán próbáljuk az ő
szemével nézni a térképet.
– Ha megosztja a hadseregét, a klasszikus taktikai hibát követi el –
mondta Clay borostás állát vakargatva. – Lehetővé teszi, hogy
darabonként semmisítsük meg az erőit, ráadásul az általunk választott
terepen. Ha egyben tartja a csapatait... nos, akkor nem is
reménykedhetünk másban, mint hogy egy ideig lelassítsuk őket. Egy
ekkora sereg úgy hatolna át rajtunk és söpörne félre minket, mint a
célbábukat.
- Igaz – bólintott Grayson. – Viszont ha csak egy helyen jön át, ki
kell választania a megfelelő hágót. Nézzék – mutatott az átjárókra –, az
Északi-felföldtől délre haladó út átmegy Drangón, illetve a Drango-
hágón. Itt nincs semmi probléma. Az átjáró keskeny, de elég hely van a
haderő nagyobb részének bevetésére, ha megtámadnánk őket. Magasan
van, de elég egyenletes. Az egész hadseregét villámgyorsan át tudja
küldeni. Nézzük a következőt... északkeletre ott van a Lee-szoros.
Magasabban fekszik, és valamivel nehezebb terep, az út egy részét
néhol sziklák torlaszolják el, a rengeteg kanyar és kiugró sziklatömb
remek lehetőséget biztosít a rajtaütésekre. Langsdorf teljesen ostoba
lenne az egész hadseregét átküldeni ezen az útvesztőn, mivel egy hétig
sem tudna rendet teremteni a zűrzavartban, és addigra mi már rég
eltűnnénk. A Drango-hágótól keletre található a Nagayan-szurdok, ezen
folyik át a Cinóber-folyó dél felé. A Drango-hágó északkeleti ágaként
kezdődik, de itt elválik tőle. Göröngyösebb terep, de nem annyira, mint
a Lee-szoros. A fő problémát a folyó jelenti. Egy föld alatti tóból
bukkan elő... itt. Van néhány gázló, de Langsdorf szakaszvezetői nem
ismerik a pontos helyüket. Időbe telik megtalálni őket, azután átvinni
rajtuk a főerőt.
– Tehát mi a válasz? – kérdezte Lori. – Szerinted azt teszi, ami
nyilvánvaló, vagy gondol egy nagyot és a váratlant cselekszi?
Grayson elmosolyodott.
– Egy jó parancsnok a váratlant cselekedné, de Langsdorf ezredesnek
itt nincs sok lehetősége. Ha egy darabban küldi át az egész hadsereget,
akkor azt itt kell megtennie – bökött a térképre –, a Drango-hágón. Ha a
másik két átjáróval próbálkozik, akkor az egész serege elvesztését és a
mi szökésünket kockáztatja.
– Úgy van, fiacskám! Tehát akkó' széjje' kell választania a hadseregét
– vigyorogott McCall.
– Szinte biztosan. Ahogy Delmar is mondta, klasszikus taktikai hibát
követ el, de pont ez az, ami váratlanná teszi a döntését. Ha egyben tartja
a seregét, a Drango-hágót kell választania. Ezt ő is tudja, és azt is tudja,
hogy mi tudjuk. Azt kell feltételeznie, hogy ha mi tudjuk, akkor tenni is
próbálunk ellene. Nem tudhatja biztosan, milyen erők állnak a
rendelkezésünkre. Lehet annyi robbanószerünk, hogy elaknásítsuk az
egész átjárót... vagy a helyi milicistákból összetoborozhattunk egy
hadsereget, amivel fel tudjuk tartóztatni őket annyi ideig, hogy a hajóink
elmenekülhessenek. Ne feledjék el, ő nem csak átjutni akar, hanem meg
is kell akadályoznia a távozásunkat... és ha lehet, elfoglalni a hajóinkat.
Nem kockáztathatja, hogy ott ragadjon a hegyek között. Tehát tegyük
fel, hogy megosztja az erőit. A hadsereg javát átküldheti itt – mutatott
Drangóra –, vagy itt. – Ujja a Cinóber-folyóra siklott, és egy pillanatra
elgondolkodott. – Én a folyót választanám. Nehezebb, de kevésbé
nyilvánvaló útvonal. Akkora erőt vinnék át Drangón, hogy lekössem az
ellenfél figyelmét. Gyorsan lépnék, hogy meglepjem őket, és egy
komoly erő fenyegesse az űrjáróikat. így kénytelenek lennének dél felé
visszavonulni a hegységből, és ezzel meg is oldódna a probléma. Aztán
a főerő is átmenne a Cinóber-folyó mentén. Ez valamivel hosszabb
ideig tartana, de pont időben érkeznének ahhoz, hogy segítsenek a
Drango-különítménynek elkapni az ellenséget... esetleg még
harapófogóba is lehetne fogni őket.
– És a Lee-szorossal nem is törődik? – kérdezte Lori.
– Nem tudom – csóválta a fejét Grayson. – Ismét csak azt tudom
mondani, a helyében én oda is vezényelnék egy kisebb egységet... talán
egy századot. Elterelő hadműveletként nagyszerűen megfelelne. Az
ellenfelemnek még egy dolog miatt kellene aggódnia, és segítene
lekötni az erőink egy részét. – Felemelte a fejét, és sorban mindenkinek
a szemébe nézett. Hangja új, határozottabb, keményebb színezetet
kapott. – Feltételezzük, hogy Langsdorf mindhárom átjárót használni
fogja! Egy viszonylag erős egységet küld Drangón keresztül, amivel
megpróbál meglepni minket, illetve annyi ideig lekötni, amíg
megérkezik a főerő. A Lee-szoroson keresztül egy kicsi, könnyű
mechekből álló alakulat fog érkezni, részben elterelő manőverként,
részben pedig hogy a hátunkba kerülve az űrjáróinkat fenyegessék. A
főerő pedig a Cinóber-folyónál fog jönni, a kanyonon keresztül.
Biztosan úgy gondolja, megpróbáljuk védeni valamelyiket, így
könnyedén félresöpörheti vagy helyhez kötheti csapatainkat. A hadsereg
többi része egyesül a Cinóber-síkságon, megindul a hajóink ellen... és
már el is kapott minket. Clayt nem hatotta meg az előadás.
– És? Mire megyünk mindezzel? Nem úgy tűnik, mintha Langsdorf
tervének ismerete túl sokat segítene nekünk. Úgy értem, nagyon szép
dolog tudni, hogyan fog kinyírni minket a fickó, de ettől nem érzem
jobban magam.
– Nos, barátom, amikor tudjuk, hogy az ellenfél egy klasszikus
taktikai hibát fog véteni, akkor azt ki lehet használni. – Grayson Lorira
kacsintott.
Clay szeme elkerekedett!
– Egyesével akarja elkapni őket! Grayson mosolya kiszélesedett.
– Hé, ez elég váratlan lépés, nem? Az biztosít számunkra némi
taktikai előnyt. – A hegységre mutatott. – Emellett mi tudunk néhány
dolgot ezekről a hegyekről, amit Langsdorf nem. Ez már önmagában
megér egy ezredet.
Clay megrázta a fejét, de ő is vigyorgott.
– Csak egy ezredet? Akkor átkozottul remélem, hogy egy roham–
mechekből álló elit ezred lesz, különben Langsdorf darabokra szedi
őket.
- Volna egy kérdésem Gray – szólalt meg Lori. – Ez a Langsdorf...
valószínűleg azt a parancsot kapta, hogy találja meg a Csillagliga
raktárát, nem? Miből gondolod, hogy egyáltalán át fog kelni a
hegyeken? Talán most is azon töpreng, hogyan nyithatná ki a keleti
kaput, és ha nem sikerül rájönnie, akkor eszébe jut majd berobbantani.
Ahogy mi is tettük volna.
– Jó meglátás, Lori, de képzeld magad a helyébe! Tudod, hogy a
Légió eltűnt a hegyek között. Nem tudod, mi van odabent, vagy hogy
hová vezetnek a járatok. Nincs térképed. Ha bemész a préda után, talán
az egész sereged odaveszik. Viszont ha látod a Légiót, vagyis a nagy
részét a nyílt terepen? Mondjuk itt? – bökött a Drango-hágó északkeleti
végére. – Kiküldőd a felderítő járőröket. Meglátod, hogy az üldözött
Légió mechjei most haladnak át a hágón, nyílt terepen. Mit teszel?
Továbbra is próbálod kinyitni az ajtót? Vagy inkább elkapod a fattyakat,
amíg van rá módod?
– Oké, ott a pont. Nem fogja vállalni az ismeretlen utat, ha meglát
minket a szabadban.
– És amikor megpillant minket a Drango-hágóban, ha nem is
azonnal, de meg fog születni a fejében az ötlet, hogy több részre ossza a
seregét. így csapdába ejthet minket, esetleg elfoglalhatja az űrjáróinkat.
– Grayson széttárta a karját. – Már tegnap éjjel is eszébe juthatott,
amikor látta leszállni a hajóinkat.
– Kemény menet vár ránk, ha át akarunk érni a Drango-hágón,
mielőtt még elszánja magát valamilyen lépésre.
– Így van. De legalább nem kell teljesen átmennünk rajta. Azt
hiszem, ki kellene próbálnunk a Liga Nagayan-hegységi
létesítményének szállítórendszerét.
Langsdorf ezredes karba tette a kezét, és lehunyta a szemét. A
Komsztár püspökének volt egy idegesítő szokása: hajlamos volt újra és
újra elismételni teljesen nyilvánvaló dolgokat.
– Uram, értem, amit mond. Garth nagyúr alig várja, hogy bejussunk a
hegy belsejébe, és megtaláljuk a fegyvereket. Tudom, hogy ön is
ugyanolyan türelmetlen, mint ő.
– Kérem, értse meg a helyzetemet.
A püspökre nézett, aztán hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a
köpenyes, csuklyás Komsztár-adeptusokon. Langsdorf személyes
véleménye az volt, hogy a rend pszeudovallási hókuszpókusza a babona
és az alap nélküli titokzatoskodás keverékére épült. Ha ez a modern
civilizáció reménye...
– Lehet, hogy a Szürke Halál Légió átment azon a falon. A nyomok
és a hátrahagyott sátrak erre utalnak. Ugyanakkor láttuk őket az egyik
szorosban, innen alig tíz kilométernyire északnyugatra. Láttuk őket,
érti? Lehet, hogy az utászaim meg tudnák nyitni ezt a falat
robbanótöltetekkel, ahogy ön is javasolja. De ahhoz idő kell, valamint
gondos előkészítés, amit jelen pillanatban nem engedhetek meg
magamnak. Az utászokra szükségem van a szorosokon való átkelésnél.
Ők fogják megkeresni és hatástalanítani az aknákat a csapataim előtt.
Nem fogom bevinni az egységemet egy ismeretlen és feltérképezetlen
barlangrendszerbe, csak akkor, ha pontosan tudom, hová megyünk. Nem
fogom felkínálni a hátunkat egy esetleges támadás előtt, ha az ellenség a
hegyszorosokban mögénk kerül. Semmi okát nem látom a barlangokban
kóvályogni, amikor pontosan ismerjük a Légió pozícióját. Carlyle a
Drango-hágóban van, és északkelet felé tart. Felküldtem egy
Boomerang felderítőgépet, hogy kövesse figyelemmel a mozgását. A
Drango-hágóban akarok találkozni vele, és ott szándékozom
megsemmisíteni. Elhiszem, hogy önnek és az adeptusainak fontos
dolguk lenne a barlangban. Örömmel bocsátok a rendelkezésére egy
csapatnyi utászt, amint véget ér ez a hadművelet. De bármit is akarnak
tenni, várni fognak vele, amíg elvégzem az átkozott munkámat!
Langsdorf saját magát is ugyanúgy meglepte kitörésével, mint a
Komsztár embereit. Az ezredes csendes ember volt, ritkán engedte így
felszínre bukkanni az érzelmeit.
A hadjárat hatása rajta is megmutatkozott. Túlságosan sokan akartak
neki tanácsokat adni, de a segítséget ugyanakkor visszautasították.
Huszonhét csatamechhel és egy hatékony páncéloshaderővel elsöprő
túlerőben volt az ellenséggel szemben. Langsdorf azonban elég jól
ismerte a mecheket, hogy tudja: elég egy apró balszerencse vagy egy
elhibázott döntés, és máris megszűnhet az előnye.
– Megértem a helyzetét – mondta a püspök. – Kérem, legyen oly
kedves, és ön is értse meg az enyémet. Bármi is az ön személyes
véleménye, ez az expedíció miattam zajlik. Azt javaslom, emlékezzen
vissza, ki bízta meg önt ennek a haderőnek a vezetésével... Garth nagyúr
tiltakozása ellenére. Létfontosságú, hogy én és a segédeim mihamarabb
bejussunk abba a barlangba. Hajlandó vagyok adni önnek... – A
csuklószámítógépére nézett. – Legyen mondjuk hat óra! Ennyi idő alatt
elintézheti Carlyle-t és visszafoglalhatja az űrjáróit. De ha hat órán belül
nem jut át a hágón, ragaszkodom hozzá, hogy bocsássa a
rendelkezésemre az utászait a kapu kinyitásához.
Langsdorf ezredes belsejében fellángolt a tűz a püspök
arroganciájától, de sikerült kordában tartania dühét. Kívülről mindössze
annyi látszódott, hogy karjában megfeszülnek az izmok, ujjai ökölbe
szorulnak az oldala mellett.
– Rendben van, püspök. Hat óra elég lesz. Figyelmeztetem azonban,
hogy ez a Grayson Carlyle okos és tehetséges ellenfél. Lehet, hogy
renegát. Lehet, hogy lemészárolta azokat az embereket a Sirius V-ön.
Ám mint ellenfél, tiszteletet érdemel, és fokozott óvatosságot. Nem
becsülhetjük alá ezt az embert. Ha nem értjük meg a gondolkodását,
akkor hat év sem lesz elegendő a legyőzéséhez.
Drango egy apró, mindössze háromszáz lakost számláló falu volt a
Helmdownból a Déli-Cinóber-síksághoz vezető út mentén. Az itteniek
nagyrészt egyszerű állattenyésztők voltak, bár a széles völgyben néhány
farmer is élt. A vasfű nagy tápértékű takarmány volt, egyike a Helm
kevés exportcikkének, és az ellenálló, szapora növény kedvelte ezt a
magasságot.
Drango lakosai kora délelőtt hallották meg a közelgő hadsereg egyre
erősödő dübörgését. A gyerekek már hajnalban is láttak katonai
páncélosokat és csatamecheket, és holmi éjszakai rejtélyes tüzekről is
elterjedt a pletyka. A településtől keletre furcsa ruhás idegenek
munkálkodtak valamin a sötétség leple alatt, és a környező gleccserek
és hegyek felől különös hangok hallatszottak.
Ez utóbbiakat könnyedén el lehetett könyvelni a gyermeki fantázia
szüleményének, vagy a túlzottan nagy képzelőerővel megáldott
felnőttek kitalációjának. Ám még a legkételkedőbbek sem tagadhatták
meg a látványt, ami a falu szélén gyülekező kíváncsi polgárok szeme elé
tárult.
Tizenkét csatamech haladt a többtucatnyi lánctalpasból és
légpárnásból álló járműoszlop előtt. A Marik-ház sasát jól ki lehetett
venni mindegyik mechen és járművön. Bár Drango lakói nem sokat
tudtak az északi lázadásról és vérfürdőről, azonnal felismerték, ha baj
készülődik. Legtöbben házuk pincéjében kerestek menedéket. Néhányan
elmenekültek, és a hágó sziklái között rejtőztek el, így akaratlanul is
nézőivé váltak a kibontakozó csatának.
Maranov százados vezette az oszlopot, és keményen hajtotta az
embereit. Langsdorf ezredes az ő 4. könnyű támadó csoportját jelölte ki
a Drango-hágó megtisztítására és a falu biztosítására, és támogatásként
megkapta a Marik testőrség gépesített gyalogságát és páncélos egységét.
Kora reggel ebben a szorosban észlelték az ellenséget, de eddig nem
bukkantak elő.
– Felzárkózni emberek! Tovább! – Maranov olyan gyakran
vakkantotta el ezeket a parancsokat a közös taktikai frekvencián, hogy a
katonák már kezdtek rosszul lenni a hangjától. Az oszlop azonban
gyorsan haladt. Ha Carlyle Légiója még a szorosban van, Maranov
elkapja őket. Ha a zsoldos visszavonult a Cinóber-síkságra, akkor a
százados követi, és leköti addig, amíg Langsdorf meg nem érkezik a
főerővel. Maranov Csatapörölye gyors, határozott léptekkel haladt az
alakzat élén. Két oldalán Colby és Vitner tartották a lépést
Főnixsólymaikban, lenyűgöző és erős falanxot alkotva a reggeli
napfényben.
Az első robbanótöltet Vitner mechjének lába alatt lépett működésbe.
A detonáció felborította a mechet, a fémszörnyeteg hatalmas por, és
törmelékfelhőt kavarva csapódott a földnek. Maranov ellenséget keresve
pásztázta a szorost Csatapörölye fegyvereivel, de az érzékelők csak
saját mechjeit és a település házait mutatták. Vitner már kezdett
feltápászkodni gépével, amikor egy második robbanás hallatszott
délkelet felől, Benning Griffje mellől.
– Aknák! – kiáltotta Benning a rádióba. – Robbanóanyagot rejtettek
el a sziklák között!
Maranov dühösen nézett körül. A Drango-hágót mindeddig széles, a
hegyen átvezető egyenes országútnak látta, amely elvezeti őt céljáig, a
felderítés szerint a zsoldos űrjárók leszállóhelyéül szolgáló síkságig. Ha
elég gyorsan átjut a szoroson, felkészületlenül éri az ellenséget, és
pontosan ott üthet rajta, ahol tervezte.
Az aknák váratlan detonációi után azonban Maranov már teljesen
más színben látta az átjárót. A jégsapkás, tűhegyes csúcsok ott
emelkedtek a hágó mindkét oldalán, áthatolhatatlan akadályként egy
csatamechhez hasonló, nehézkes gépezet előtt. A Marik százados csak
most döbbent rá, hogy a völgy milyen kiváló hely egy rajtaütéshez.
– Százados! – jött a hívás Jennings Kereszteséből. – Mumusok kettő-
kilenc-ötnél! Célpontokat észlelek!
– Azonosítsa őket, és továbbítsa az adatokat! Távolság?
– Ötszáz és köze...
Újabb robbanás szakította félbe a rádióüzenetet, ezúttal a
hegyoldalról, Jennings mechje mellől. Maranov látta, hogy az akna
detonációja kő- és törmeléklavinát zúdít a Keresztesre.
– Semmi bajom! – szólalt meg Jennings egy pillanatnyi szünet után.
– Csak egy kicsit összerázódtam. Az istenekre... honnan jönnek ezek?
Maranov is ugyanezt a kérdést tette fel magának. A jellegzetes, vörös
alapon szürke halálfej emblémával jelölt mechek mintha a Marik konvoj
körüli sziklából léptek volna elő. Négyen voltak az átjáró északnyugati
felében, és négyen délkeleten.
– Minden egység, tűz! Lőjék ki őket!
Maranov leeresztette Csatapörölye PPC-jét, és tüzet nyitott; vastag
részecskesugarak hasították a reggeli levegőt, becsapódtak a közeledő
mechekbe és a mellettük, fölöttük emelkedő sziklákba. Rövidesen az
egység többi mechje is csatlakozott, lézernyalábok csapódtak az
ellenséges gépek közé, és kanyargós füstcsíkot húzva maguk után
rakéták szárnyaltak célpontjaik felé.
Maranov gépét egyszerre több rakétatalálat érte, a robbanások
páncéldarabokat szórtak minden irányba. A százados viszonozta a tüzet,
de riadtan tapasztalta, hogy jobb oldali PPC-je minden lövésnél
túlhevül. A fegyver fél évvel ezelőtt megsérült egy Liaók elleni
akcióban, és a techje minden szaktudása ellenére még mindig nem
működött hibátlanul. Ez a meghibásodás kritikus jelentőségűvé vált
ebben a harcban, mivel ennél jobban még soha nem volt szüksége a
nehézfegyver tűzerejére.
Vitner Főnixsólymának ugrórakétái működésbe léptek, és a mech
lomhán a levegőbe emelkedett, de Maranov látta, hogy a harci gép lábai
– valószínűleg az akna robbanása következtében – súlyos sérüléseket
szenvedtek. A mech ügyetlenül, sután érkezett a földre, és kis híján el is
esett. A hátára szerelt ugróhajtóművek egyike szintén szabálytalanul
működött.
Egy robbanás oldalra lökte Maranov mechjét. Elkeseredetten küzdött
a Csatapöröly irányításával, a girók tiltakozva üvöltöttek. Aztán a nehéz
gép végre reagált, és lassan felegyenesedett. Megfordult, hogy
szembenézzen az új fenyegetéssel, és látta, hogy kelet felől egy
ellenséges Íjász szemelte ki magának. A mech törzséből újabb
sorozatnyi rakéta röppent elő. A levegő megtelt rakétákkal, Maranov
körül szinte folyamatossá vált a robbanások, fények és az éles, repkedő
szikladarabok kakofóniája.
A Csatapöröly vészjelzői vijjogtak, a vörös lámpák tüzet jeleztek a
bal láb mozgatórendszerének védőköpenyén, a páncél kilyukadását a
felsőtest bal oldalán, és kritikus meghibásodást a bal kar
mozgatórendszerében. Maranov makacsul talpon maradt a füstben és a
zajban. Bal oldali PPC-je nem reagált a parancsokra, csöve minden
egyes lépésnél végigszántotta a földet. Jobb PPC-je viszont tüzelt...
majd ismét. Az ellenséges Íjász felsőtestén villám futott végig, a találat
nyomán égett, fekete folt maradt a mech jobb mellén.
Hátulról valami ismét nekicsapódott a Csatapörölynek. Mivel a jobb
láb ízülete a páncél behorpadása miatt beragadt, csak lassan és
ügyetlenül tudott megfordulni. A füstön keresztül egy újabb mechet
látott közeledni – egy Karabélyost –, melynek hátborzongató tűzereje rá
összpontosult. Az ikerlézerek egymás után adták le a lövéseket,
felnyitották Maranov gépének törzsét, és kitágították a rést. A
gyorstüzelő gépágyúk 80 mm-es lövedékei tovább növelték a rombolást.
Maranov látta a töltényhüvelyek villanásait, ahogy kirepültek a
Karabélyos fő fegyverének kivetőnyílásán. A sorozatok a már rommá
lőtt felsőtestbe csapódtak, feltépték a vörösen izzó fémlemezeket. A
százados csikorgó hangot hallott, és a vibrációból érezte, hogy valami
nagyobb alkatrész szakadt le a mechről. Előretolta az irányítókart, és
élesen balra fordult, hogy megpróbálja elkerülni a Karabélyos rohamát.
Nem jött össze. A girók felmondták a szolgálatot, a csatamech
megdermedt egy helyben. Maranov átkozódva csépelte a műszerfalat
véres öklével, de a harci gép ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a
környező hegyek.
Különös, éles hang hallatszott a taktikai frekvencián. A szavak
mintha szinkronban lettek volna a Karabélyos mozdulataival, és
Maranov meg mert volna esküdni rá, hogy az ellenséges mech pilótája
üvölt valamit. Neki. Valamilyen teljesen érthetetlen nyelven.
Aztán Maranovon volt az üvöltés sora, amikor a kabin szétnyílt a
nyomástól, és lángok csaptak fel a lába mellett.
Ökle lesújtott a vörös gombra, amely kirepítette volna őt a megbénult
Csatapörölyből, távol a felhólyagosodott lábszárát nyaldosó
elviselhetetlen fájdalomtól. Semmi nem történt – ugyanaz a robbanás,
amelyik megrepesztette a fülkét, a katapultrendszer kábeleit is
megrongálta. Maranov újra és újra rácsapott a gombra,
eredménytelenül. Csak annyi időre hagyta abba az üvöltést, hogy
hitetlenkedve a neurosisakjától alig félméternyire lévő, még mindig zárt
katapultnyílásra nézzen. Tovább ütötte a gombot... és újra...
Újabb robbanás rázta meg a kabint. A girók kompenzálása nélkül a
Csatapöröly feldöntött bábuként zuhant a kövekre; a becsapódás
nekipréselte Maranovot a biztonsági hevedereknek, és letépte a sisakot a
fejéről.
A detonáció és a zuhanás megrepesztette a mech
hűtőfolyadéktartályát. Mivel a gép fejjel lefelé feküdt a lejtőn, a
felforrósodott vegyi anyagnak az a fele, amelyik nem párolgott el
azonnal, elárasztotta a sérült pilótafülkét.
Maranovot magával ragadta a kegyes eszméletlenség, mire a forró
folyadék odaért hozzá.
31
Grayson parancsnoki és tűztámogató szakasza közrefogta a Marik
csatamecheket; az elöl haladó gépek gyilkos kereszttűzbe kerültek, a
hátul lévők pedig nem avatkozhattak a harcba, nehogy saját társaikat
találják el. Grayson Martalóca folyamatosan nyomult előre a harc
sűrűjében. Az egyik mesterséges villám fényében egy Marik
Keresztessel találta magát szemben, amely az akna robbanása
következtében lezúduló törmelékhalom alól kászálódott ki.
Grayson egyszerre nyitott tüzet mindkét PPC-jével és lézereivel, és
pontos találatai egyenetlen vonalakat húztak a Marik mech testére. A
Keresztes viszonozta a tüzet. A Martalóc jobb karját találta el, egy
másik lövés pedig pontosan a pilótafülke alatt csapódott be. Grayson az
általános taktikai kommunikációs frekvencián hallotta McCall skót
káromkodását; a hátborzongató szitokáradat már önmagában is képes
lett volna megzavarni az ellenséget. Célra állította masszív, 120 mm-es
gépágyúját, és megeresztett egy hosszú sorozatot a Keresztes irányába.
A lövedékek a Marik gép mellett robbantak, de néhány a bal lábába
csapódott, és térdre kényszerítette a mechet.
Mielőtt azonban újabb sorozatot adhatott volna le, valaki egy másik
irányból megtámadta Graysont. Lézersugarak sorozták végig a jobb
karját, a műszerfalon felvillanó vörös fények meghibásodásra és
túlmelegedésre figyelmeztettek. Megpördült, és két Marik nehéz mechet
látott egymás mellett – egy Mennydörgést és egy Karábélyost.
A Mennydörgés nehézlézere bármilyen mechnek borzalmas
sérüléseket tudott okozni, ezért Grayson nem lelkesedett az ötletért,
hogy harcba bonyolódjon a hatalmas harci géppel. Gyors hátrálásba
kezdett, miközben folyamatosan adta le a lövéseket az ellenséges
mechekre. Azok követték, lézersugaraik a Martalóc mellett villantak el.
Amikor Grayson a főképernyőre tette és felnagyította a
Mennydörgést, ismerősnek találta a gépet. A mech jobb karjába épített
lézert hosszú forradás csúfította el, és a fő energiakábel is szakadtan
lógott. Ugyanaz a Mennydörgés volt, amelyikkel a Hasadék-völgyben
az űrjárókért folytatott kaotikus csatában harcba bonyolódott! A
nehézlézer akkor vált működésképtelenné, és a pilótának azóta sem
jutott ideje megjavíttatni. Grayson azonnal támadásba lendült,
megpróbálta jobb oldalról kerülni a Mennydörgést, hogy a mech sérült
felén maradjon.
A Mennydörgés még működésképtelen nehézlézerrel is komoly
ellenfélnek számított. Felsőtestébe három félnehéz lézert, valamint egy
RHR-vetőt építettek, bal vállán pedig egy masszív, csatornacső méretű
Delta Dart NHR-15 rakétaindító ült. Még egy sérült Mennydörgés is
nagy kihívás lett volna a Martalóc számára, ezt a mechet pedig még egy
állig felfegyverzett Karabélyos is támogatta.
A három mech 200 méterről lövöldözött egymásra, lézer- és PPC-
nyalábok cikáztak közöttük a füstös levegőben. Grayson próbált
nyugodtan és megfontoltan tüzelni, de néhány másodperc múltán már
olyan gyorsan adta le a lövéseket, ahogy a fegyverek újratöltődtek, és a
műszerfalon felvillant a készenlétet jelző zöld fény. Látta, hogy a
Mennydörgés megtorpan, és gondosan céloz a rakétavetőjével. Grayson
egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és habozás nélkül kitért jobbra,
miközben az ellenséges pilóta tüzet nyitott. Tizenöt robbanófej
csapódott be arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még a zsoldos
mechje állt. Részecskeágyúinak és lézereinek gyors jobb-bal-jobb-bal
sorozatával válaszolt. Háromszor tisztán mellbe találta a Mennydörgést,
amely megtántorodott a becsapódásoktól. A Karabélyos zárótüze
közben mozgásra késztette Graysont. Aztán egy oldalról érkező
gépágyúsorozat elkapta a Karabélyost, és súlyos sérüléseket okozott az
egyik karján.
– Üdv, Gray – hallotta az ezredes a rádióban. – Nincs szükséged egy
kis segítségre?
– Éppenséggel elkelne, Lori. Mostanában forró a talaj errefelé.
Lori gépágyú tüze harminc méterrel hátrakényszerítette a
Karabélyost, melynek jobb karja hasznavehetetlenül lógott. A
Mennydörgés a helyén maradt. A helyzetéből arra lehetett következtetni,
hogy talán leállt a reaktora. Ez a típus arról híresült el, hogy a hatalmas
hőfelhalmozódás következében az automatika gyakran lekapcsolta a
reaktort, nehogy az el nem vezetett hő megsüsse a mechet vagy a
pilótát.
Grayson azonban gyanakodott. A Mennydörgés túlhevülésének
fő oka a nehézlézer volt, ez a gép viszont a harc során egyetlen egyszer
sem tüzelt a fegyverrel. Természetesen más okból is túlmelegedhetett...
Grayson hamar döntésre jutott, lézereiből és részecskeágyúiból még
egy sorozatot eresztett a hatalmas Marik gépbe. A reakció nem váratott
magára; a Mennydörgés megtántorodott, majd elfordult, megpróbált
kikerülni a tűzviharból, és ugyanakkor harcba vetni saját félnehéz
lézereit. Lori más szögből nyitott tüzet, gépágyúja és lézere tátongó
krátereket ütött a Mennydörgés oldalába és lábába, és hosszú,
hűtőfolyadéktól csöpögő hasítékot nyitott az NHR-vető peremén.
A Karabélyos ismét tüzelt, ezúttal Lorit vette célba. Grayson oldalra
fordult, és tűz alá vette a Karabélyost, és sikerült is elérnie néhány
találatot a felsőtestén, valamint sértetlen karján. Amikor Delmar Clay
Rozsomákja is megjelent, gépágyújából rövid sorozatokban köpködve a
60 mm-es lövedékeket, a Karabélyos pilótája úgy döntött, hogy három
ellenfél ellen semmi esélye, és megkezdte a visszavonulást. Grayson
követte, folyamatos gépágyútűzzel árasztotta el a szitává lyuggatott,
füstölgő harci gépet.
A Karabélyos pilótája nagy bajba került. A mech darabos mozgása
arra utalt, hogy problémák lehetnek a giróval. Mivel három erős
csatamech állt vele szemben, nem fordulhatott meg és menekülhetett,
mert a mech háta alig rendelkezett páncélvédelemmel. Rommá lőtt jobb
karja lángolt, és a törzs alsó részén ütött lyukból is füst gomolygott. Bal
karjából zöldes hűtőfolyadék szivárgott, és a pilótafülke feletti
radarantenna is tönkrement.
Még egy lépést tett hátrafelé, aztán váratlanul megtántorodott és
elzuhant. Mivel az egyik karja használhatatlanná vált, a másik pedig
megsérült, a pilótának komoly gondot okozott a felállás. Végül sikerült
ülő helyzetbe tornáznia magát. A pilótafülke páncélja szétnyílt, és a
mechharcos éles villanás és füstfelhő kíséretében katapultálta magát.
Elhagyott mechje ott maradt a harcmezőn.
A Karabélyos kiesésével a Marik haderő komoly hátrányba került. A
mechek szabálytalan alakzatban vonultak vissza a völgy alsó része felé.
Elveszítették a parancsnoki Csatapörölyt, valamint egy Főnixsólymot és
egy Karabélyost. Khaled ezenkívül meglehetősen egyenlőtlen
küzdelemben kilőtt egy Fullánkot, Sharyl és Bear pedig végeztek egy
másik Fullánkkal és egy Árnyéksólyommal.
A Szürke Halál Légió egyetlen mechet sem veszített, de mindegyik
több találatot is kapott, és számottevő sérüléseket szenvedett. Sharyl
Árnyéksólymát alaposan megdolgozták, akárcsak Koga Íjászát. Grayson
mindkét pilótát utasította, hogy vigyék vissza a gépeiket a föld alatti
komplexum főhangárjába, ahol a Szürke Halál Légió techjei már a
Csillagliga raktárkészletét vizsgálták olyan berendezések után kutatva,
melyekkel üzemben tarthatnák az ezred mechjeit. Grayson abban
reménykedett, hogy a következő összecsapásra sikerül összefoltozniuk
és visszaküldeniük a két gépet.
Mindkét pilóta tiltakozott a parancs ellen, azzal érveltek, hogy a
mechjeik még tudnak mozogni és harcolni. Ennek ellenére
engedelmeskedtek az ezredesnek, amikor az dél felé mutatott és
kijelentette, hogy nem hajlandó tovább ezen vitázni.
– A mechjeik szét vannak szóródva az egész hegyoldalban, és így
átkozottul nem tudom hasznukat venni! Csatlakozzanak az egységhez,
miután végeztek a javításokkal!
A két sérült mech Drangón keresztül délkelet felé indult, miközben a
helyi lakosok elkerekedett szemmel, ámulva merészkedtek elő
otthonaikból. A másik hat mech késlekedés nélkül délnyugat felé vette
az irányt. Grayson gyalogos- és páncéloserői kétfelé váltak; az egyik
rész az ő mechszakaszával tartott, a másik pedig követte a Íjászt és az
Árnyéksólymot.
Néhány órával később egy magányos Marik Darázs közelítette meg
Drangót. Pilótája a 4. könnyű támadócsoport egyik túlélője volt, és azt
az utasítást kapta, hogy tartsa szemmel a Szürke Halál Légió
roncsmentő műveletét az egység öt hátrahagyott csatamech-jének
roncsai körül. Találkozott három, visszafelé tartó Marik pilótával, ám a
Szürke Halál Légiónak nyomát sem látta. A fent köröző Boomerang
pilótája jelentette, hogy az ellenség nem vonult vissza a Cinóber-
síkságra, de hogy hová tűntek a zsoldosok, azt nem tudta megmondani.
Mintha a hegy nyelte volna el őket.
Chu Shi-Lin százados, a Marik 7. könnyű támadócsoport
parancsnoka nem volt megelégedve az utasításaival. Az egységet
néhány hónappal korábban a Yalin állomásnál súlyosan megtépázták, és
még most is csupán kilenc csatamechhel rendelkezett. A kilenc gép
közül a legnehezebb egy Mennydörgés volt, valamint két Árnyéksólyom
és egy Rozsomák. A többi mind a könnyű, húsztonnás mechek közé
tartozott. Isomoru Rozsomákja és Kelly Árnyéksólyma még magukon
viselték a Yalin állomásnál elszenvedett sérüléseket. A tartalék
alkatrészek csak lassanként érkeztek, akárcsak a megrongálódott harci
gépek kijavításához szükséges techek. Chu egysége azóta szinte csak
helyőrségi szolgálatot látott el, és a százados ostobaságnak tartotta
harcba vetni az alakulatot támogatás nélkül, a Marikok főseregétől
távol.
Langsdorf a kora reggeli eligazításon elmagyarázta Chunak, hogy
feladata nem egyszerűen csak a figyelemelterelésről fog szólni. A Lee-
szoros néven ismert átjáró egyaránt jelentett kiváló lehetőséget és
veszélyt is a Marik erők számára. A keskeny, egyenetlen, kanyargós
szoros egyes pontjain Chu mechjei csak a kezük és a lábuk aktív
használatával tudtak továbbjutni, mint holmi többtonnás hegymászók. A
legtöbb helyen csak egymás mögött fértek el, és rengeteg beláthatatlan
kanyar tarkította az utat, ahol az oszlop egy része eltűnt a többiek szeme
elől.
Ha a Marikok figyelmen kívül hagyták volna a szorost, akkor e
renegátok elszökhetnének észak felé, vagy rajtaüthetnének a táboron.
Másrészt viszont ha Carlyle hagyta figyelmen kívül a szorost, akkor egy
kicsi, könnyű, gyorsan mozgó Marik haderő átsurranhat rajta a Cinóber-
síkságra, miközben a zsoldosok figyelme másfelé összpontosul. És még
Chu hiányos egysége is veszélyt jelenthetett az odaát várakozó űrjárók
számára.
Chu azonban nem ilyen optimistán fogta fel a parancsokat.
– Az a szoros tökéletes hely egy rajtaütéshez – közölte, ügyet sem
vetve rá, hogy Langsdorf meghallgatja-e vagy sem. – A legjobb terep
kilenc csatamech elvesztegetésére! – Szokatlan kitörés volt ez az
egykedvű Chutól, aki ritkán kérdőjelezte meg az utasításokat.
Ezzel együtt azonban katona volt, akár ott akart lenni a Lee-
szorosban, akár nem. Elég jó katona ahhoz, hogy tisztelegjen
Langsdorfnak, visszatérjen az Árnyéksólymához, és alakzatba rendezze
az egységét.
Mire Chu és az emberei elérték a Lee-szoros bejáratát, már hallották
a fegyverek hangját délkelet felől. Maranov százados és a 4. könnyű
támadócsoport a jelek szerint a tervezettnél valamivel előbb akadályba
ütközött a Drango-hágóban. Ami azt jelentette, hogy a Lee-szoros
valószínűleg szabad, de Chu nem vált elbizakodottá.
– Rendben, emberek, egysoros vonalba! Nem tehetünk mást. És
megkezdődött a mászás.
A Szürke Halál Légió csatamechjei a régi Csillagliga-alagutakat
használták – először hogy eljussanak a Drango-hágóba, azután pedig
hogy minél gyorsabban odaérjenek északnyugatra, a Lee-szoroshoz. A
számítógépes térkép jelezte járatokat követve Grayson sötét és
elhagyatott alagutakon vezette át mechjeit, hogy aztán az átjárók
szikláinak takarásában bukkanjanak elő a hegy belsejéből.
Úgy tűnt, a Csillagliga létesítményét egykor több úton is el lehetett
érni a felszínről. Drangóban nyilvánvalóan volt valamiféle szállítási
központ, amely a felszínen összeköttetésben állt a föld alatti részekkel,
bár az épület rendeltetése mára feledésbe merült. A falusiak semmit sem
tudtak az alattuk és körülöttük elterülő komplexumról, eltekintve
néhány homályos legendától, melyek a környéken folyó jövés-menésről,
valamint a Nagayan-hegység belsejében élő természetfeletti lényekről
szóltak.
A föld alatti járatok lehetővé tették a Szürke Halál Légió számára,
hogy már kora reggel megszállja a Drango-hágót, és jelentős erőt
telepítsen oda még jóval azelőtt, hogy Maranov egysége átkelhetne a
szoroson. Maranovék visszavonulása után szintén az alagutakon
keresztül tűntek el, teljes bizonytalanságban hagyva a Marik
megfigyelőket, akiknek fogalmuk sem volt róla, hová tűnhettek a
zsoldosok mechjei és páncélosai. Sharyl és Koga a Drangótól délre lévő
mellékjáraton át jutottak a központi depóig, ahol a techek már szorgosan
dolgoztak a Csillagliga szerelőállványain, hogy minél hamarabb újra
harckész állapotba hozzák a gépeket.
Eközben Graysonék egy hosszú, kanyargós, északkeleti irányú
folyosót követve még Chu százados előtt elérték a Lee-szorost. Grayson
már elhelyezett itt egy tankokból és páncélozott légpárnásokból álló
haderőt arra az esetre, ha a Marik csapatok az éjszaka folyamán
megpróbálnának a Légió hátába kerülni. A Lee-szorost egy éles gerinc
osztotta ketté, ez jelezte az átjáró legmagasabb pontját. A Szürke Halál
Légió páncélosai a gerinc mögött lapultak, mindössze a tornyuk
látszódott. Grayson mechjei csak másodpercekkel azelőtt érkeztek meg
a gerinchez, hogy Chu alakulata feltűnt odalent a völgyben.
– Mi a helyzet, Burns őrmester? – kérdezte Grayson a Martalóc
külső hangszóróin keresztül, amikor meglátta a nyitott tetejű Pega–sus
páncélozott légpárnás fedélzetéről utasításokat osztogató porlepte,
elgyötört alakot.
– Semmi gond, ezredes! – üvöltötte Burns a szája előtt tölcsért
formázva a kezével, hogy parancsnoka a járműve zúgásán keresztül is
értse a szavait. – Kiszúrtunk egy felénk tartó oszlopot, főként könnyű
mechekből áll. Nincs hely rá, hogy több irányból támadjunk, ezért itt
bevárjuk őket.
– Magára bízom, őrmester. A mechjeimet tartalékban hagyom, amíg
szüksége nem lesz rájuk.
A védekező harc mindig előnyösebb a támadónál, legalábbis a
veszteségek és a harctéri sérülések szempontjából. Burns a szoros teljes
szélességében helyezte el csapatait, mindenki sekély lövészárkokba és
gödrökbe rejtőzött, vagy sziklákból és fémhulladékból emelt barikádok
mögé húzódott. A főként könnyű páncélzatú szállítójárműveket szintén
beásták, de oly módon, hogy könnyedén kitolathassanak a
fedezékükből, ha esetleg manőverezniük kell, vagy az ellenségnek
sikerül áttörnie. Néhány önkéntes a hátára szíjazott hordozható
rakétavetővel felkúszott a sziklákra az út két oldalán. Bár a mobil
főhadiszállás elleni támadás alkalmával az ezred teljesen felélte
infernorakéta-készleteit, maradt még néhány rövid hatótávolságú
rakétájuk, és a szoros sziklás falai ideális helyet szolgáltattak egy
meglepetésszerű oldaltámadás számára. Grayson hátrébb rendelte hat
mechjét, lő- és látótávolságon kívülre, jóval a védett gerinc mögé.
Chu hadereje befordult a völgy egyik kanyarulatában, és megkezdte
a kapaszkodást a gerincre. Burns megvárta, hogy az elöl haladó
Árnyéksólyom kilencvenméternyire megközelítse őket, majd kiadta a
tűzparancsot.
Egy szállító légpárnásnak egyedül semmi esélye sem lett volna még
a legkönnyebb csatamech ellen sem. Bár a jármű sokkal jobban
manőverezett egy mechnél, a mech vastag páncélja szinte korlátlan
ideig megvédte volna a harci gépet a légpárnás könnyűfegyverzetétől.
Korlátlan ideig harctéri körülmények között, ahol az örökkévalóságot
másodpercekben mérték. A Lee-szorosban egy légpárnás nem
érvényesíthette egyetlen előnyét. Manőverezésre egyáltalán nem maradt
hely – Grayson pontosan ezért nem telepítette ide a nehezebb
páncélosait.
Amivel viszont Burns egysége rendelkezett, az az volt, hogy tíz
könnyűfegyverzetű légpárnás tüzét összpontosíthatta az egyesével
közeledő mechek ellen. Még a könnyűlézerek is komoly sérüléseket
tudnak okozni, amikor egyszerre tízzel lőnek egyetlen célpontra.
A koherens fénysugarak egymást keresztezve söpörtek végig az
ellenséges parancsnoki Árnyéksólymon. Vakító fénypontok jelentek meg
a Sólyom elülső felén. A nagy mech páncélját egyik lövés sem vitte át,
de az Árnyéksólyom megtántorodott a csapás alatt.
A parancsnoki gép mögött érkező Rozsomák előrenyomult, balról
kerülte ki a másik mechet. A védők célpontot váltottak, halálos
lézerhálóba fogták a harci gépet. A szoros falairól és a sziklák tövében
kialakított rejtekhelyekről rövid hatótávolságú rakéták indultak útjukra.
A Marik támadók pillanatokon belül egymást átfedő tűzmezők és
rakéták csapdájában találták magukat. Az oszlop közepéről is
robbanások hallatszottak, és az elöl haladó mechek képtelenek voltak
visszavonulni vagy továbbhaladni.
Az Árnyéksólyom leeresztette a bal vállára szerelt gépágyút, és tüzet
nyitott. Fehér lángcsóvák csaptak ki a fegyver csövén. Üres
töltényhüvelyek hullottak a mech lábához, miközben a gépágyú lassan
végigpásztázott a szoroson, tüzet és halált zúdítva a gerincre.
A következő lézersortüzet ismét az Árnyéksólyom kapta. A mech bal
karja már bénán lógott, a váll myomerizmai jól láthatóan elszakadtak és
megégtek azokon a pontokon, ahol kilátszódtak a megfeketedett,
átlyuggatott páncél alól. Rakéta csapódott a Sólyom lábába, és a bal térd
védőlemeze, egy egy méter átmérőjű páncéldarab pörögve tűnt el a
sziklák között, láthatóvá téve a mech sebezhető térdízületét. A Marik
pilóta azonban tartotta pozícióját, gépágyútűzzel árasztotta el alig
látható ellenfeleit.
Grayson Burns hangját hallotta a taktikai kommunikációs
frekvencián.
– Már nem tudjuk őket sokáig tartani, ezredes! – Hangja reszelős
volt, mintha a gerinc fölött megülő forró, sűrű füst kaparta volna a
torkát. A háttérből behallatszottak a felrobbanó lövedékek sorozatos
csattanásai. – Azt hiszem, le akarnak rohanni minket, és ha áttörnek a
tűzön, nem állíthatjuk meg őket!
– Nem kell tartaniuk őket, őrmester – felelte Grayson. – Készüljenek
fel a félrehúzódásra, amikor odaérünk erről az oldalról! – Harci
kijelzőire pillantott, melyek közvetítették a völgy túlsó végében
elszabadult káoszt. Burns egyik katonája félrerakta puskáját, és egy
sokkal fontosabb fegyvert, a kamerát kezelte. A berendezés Grayson
Martalócába továbbította a képet, így az ezredes figyelemmel kísérhette
a csata alakulását.
– Maga jön, ezredes. Figyelem... indulnak!
Grayson időközben már felsorakoztatta a mechjeit a szoros teljes
szélességében. A legnehezebb gépek – saját Martalóca, Khaled
Csatapörölye és Bear Keresztese – voltak középen, Lori Árnyéksólyma
és McCall Karabélyosa a bal oldalon, Clay Rozsomákja a jobbon.
– Jönnek, ezredes! – jelentette Burns néhány pillanattal később. – Mi
kiszállunk. Az Árnyéksólyom harmincméternyire van a gerinctől.
– Látom. – Grayson a kamera képén lévő mecheket számolta a füst
borította kanyonban. Árnyéksólyom... Mennydörgés... Rozsomák...
néhány Darázs és Fullánk... – Szóljon a kamerás emberének, hogy ő is
húzódjon félre!
Ám a Marik csatamechek sokkal gyorsabban mozogtak, mint Burns
és Grayson várták. Egy hirtelen roham, és az Árnyéksólyom már fent is
volt a gerincen, lézerével a menekülő Légiósokra tüzelve. A Sólyom
mögött újabb, repülő alakok bontakoztak ki a füstből. A Darazsak és
Fullánkok egy része működésbe hozta ugróhajtóműveit, átröppentek
bajtársaik feje felett, és hatalmas gőz- és füstfelhő közepette landoltak a
gerincen.
Grayson monitora egy villanással kihunyt, és tudta, hogy a kamerát
kezelő katona nem tudott időben elmenekülni. Az előny még mindig a
Szürke Halál Légió kezében volt, de az ezredes tudta, hogy már csupán
néhány pillanatig.
– Szürke Halál század, roham! – vezényelte, és Martalóca döngő
léptekkel nekivágott az emelkedőnek.
A Marik katonák azt hihették, csupán gyalogosokkal és
könnyűfegyverzetű légpárnásokkal állnak szemben. Elvégre eddig
egyetlen ellenséges csatamech sem tűnt fel. Amikor elérték a gerincet,
tüzüket a szétszórtan menekülő zsoldosokra koncentrálták, és észre sem
vették a másik oldalról közeledő szürke árnyakat.
Grayson Martalóca elsőként egy Fullánkkal találkozott. Az ezredes
mindkét PPC-jével tüzelt, és a könnyű mech mellpáncélja a szó szoros
értelmében apró darabokra robbant. Odalőtt még kettőt, a
részecskesugarak végignyalták a már lángban álló belső szerkezetet.
Aztán a Marik mech lángoló roncsként összecsuklott, visszabukott a
gerinc túloldalára.
Graysonék rohama megrázta a 4. könnyű támadócsoport mechjeit.
Egy második Fullánk is felrobbant, amikor McCall gépágyúinak és
lézereinek tüze darabokra szaggatta; a hatalmas páncéldarabokat
eltávolító detonációk gyakorlatilag felemésztették a könnyű mechet. Az
Árnyéksólyom nem volt hajlandó meghátrálni, hosszú másodpercekig
tüzelt Khaled közeledő Csatapörölyére, de a légiós mech tűzerőben
mutatkozó fölénye halálos vámot szedett. A Sólyom sérült bal karja
teljesen leszakadt egy PPC-lövés következében, egy másik találat pedig
a Marik mech nehéz gépágyúját tette tönkre.
Grayson megfordult a Martalócával, hogy folytassa a tüzelést a
gerinc mentén, de a Marik mechek időközben már megkezdték a
visszavonulást. Az Árnyéksólyom beindította ugróhajtóműveit, és
kilencven méterrel hátrébb nehézkesen landolt. Láthatóan komoly
sérüléseket szenvedett, de még működött. Három Darázs és a Rozsomák
hasonló módon vonta ki magát a harcból.
A csata egy pillanatig az egyetlen megmaradt ellenséges mech, a
hatalmas és erős Mennydörgés, a Marik egység legnehezebb gépe körül
tombolt. Mivel nem rendelkezett ugrórakétákkal, kénytelen volt a lassú,
lépésről lépésre történő visszavonulást választani. Ennek a
Mennydörgésnek még működött a nehézlézere, és pusztító, pontos
zárótűzzel fedezte magát. Grayson Martalóca találatot kapott; a lövés
áthatolt a törzs sérült páncéllemezén, és a műszerfalon vörös lámpák
villantak fel. Aztán a Marik mech jobbra fordult, és a szárnyat vette tűz
alá, ahol Lori Árnyéksólyma próbálta a fal mentén osonva elvágni a
Mennydörgés útját. A lövés Lori mechjének jobb felkarjába csapódott,
és átolvasztotta a páncélt. Grayson tüzelt, PPC- és lézersugarak
vágódtak a visszavonuló mech vastag páncéljába.
– Felzárkózni! Felzárkózni! – üvöltötte Grayson a sisakmikrofonba.
A Mennydörgés tovább lőtte Lorit; emberfeletti erőfeszítésében, hogy
legalább az egyik kínzójával végezzen, a pilóta ügyet sem vetett a
felsorakozó zsoldos mechekre.
Lori gépe újabb súlyos találatot szenvedett a bal lábán, szinte
ugyanabban a pillanatban, amikor a Szürke Halál Légió hat
csatamechjének összepontosított tüze átszakította a Mennydörgés
páncélját.
A Marik pilótának elege lett. Megfordult, és hiányos páncélzatú,
füstölgő mechjével, használhatatlan bal karját szinte maga után
vonszolva levágtatott a lejtőn, hogy csatlakozzon bajtársaihoz.
– Hagyjátok! – adta ki a parancsot Grayson.
32
A központi csarnokban az ezred techjei és astechjei szorgosan
munkálkodtak az egység három mechje – a két Árnyéksólyom és Koga
Íjásza – körül emelkedő állványzaton. Apró fénypontok gyúltak fel
néhány másodpercre, és szikrák záporoztak a földre, ahogy a munkások
páncéllemezeket hegesztettek a helyükre, vagy megpróbálták
helyreállítani a megrongálódott áramköröket.
Grayson a rangidős techjével beszélgetett saját Martalócának
lábánál. A mech törzsét ért sérülést nagyrészt helyrehozták, bár a két
hűtőegység elvesztése egészen a pótlásig komoly problémát fog
jelenteni.
– Koga mechje tizenöt percen belül kész lesz – közölte King. – A bal
oldali rakétavető most kap új védőborítást. Azon az oldalon valamivel
gyengébb lesz a páncélzat, de ettől eltekintve teljesen harckész állapotba
kerül. Sharyl Árnyéksólyma sokkal rosszabb állapotban van. Találtunk
egy Árnyéksólyom-lővezérlőt a felfüggesztéshez, de még kell néhány
óra, hogy újra normális sebességgel tudjon haladni. Kalmar hadnagy
Sólyma nem sérült meg súlyosan, de rengeteg páncélt vesztett... két órát
mondanék.
Grayson tekintete végigfutott a csarnokban sorakozó csillagligás
csatamecheken. A helyzet iróniája volt, hogy a Légió azért küzdött,
hogy összetákolt alkatrészekkel, darabokkal és roncsokkal működésben
tartsa nyolc mechjét, miközben itt állnak egy hadseregnyi tiszta, új,
érintetlen harci gép között.
Sajnos napokba került volna működésbe hozni őket, felszerelni rájuk
a fegyvereket, feltölteni őket lőszerrel, letesztelni a rendszereiket és
behangolni a neuroáramköröket. És a Szürke Halál Légiónak nem
voltak napjai.
A Cinóber-folyónál elhelyezett tartalékok ugyanezzel a problémával
néztek szembe. DeVillar, Tracy Kent és néhány mechharcos újonc a
Deimos fedélzetén várakoztak kicsomagolt mechekkel, de még legalább
négy óra kellett hozzá, hogy ezeket a gépeket is harcba lehessen vetni.
Grayson felderítői jelentették, hogy egy harmadik Marik haderő
közeleg a Nagayan-szurdokban, a Cinóber-folyó forrása felé. A
Légiónak még egy harcot meg kellett vívnia, hogy megállítsa ezt az
előrenyomulást is, és Grayson csak hat mechet tudott harcba vetni.
– Tehát magammal vihetem Kogát, de a két Sólyom nem lesz
bevethető állapotban az elkövetkező órákban?
– Attól tartok. Egyébként mi történik odafent? – kérdezte vigyorogva
King. – Úgy érezzük itt magunkat, mint valami kis, földtúró állat.
– Eddig sikerült feltartanunk őket... de éppenhogy csak. A
legnagyobb problémánk, hogy nem okoztunk nekik elég nagy
veszteségeket.
– Eddig hét-null ide – jelentette ki vidáman King. – Ez nekem elég
jól hangzik.
– Lehet. De most hat Marik csatamechhel kell szembeszállnom a
saját hat mechemmel, és az ellenség ezúttal nehézgépekkel is
rendelkezik, valamint gyalogsággal és páncélosokkal. A terep is sokkal
nyíltabb, mint a Lee-szorosban. Komoly harcra van kilátás, Alard. Nem
tudjuk elkerülni.
– Akkor elé kell állni. Grayson a fejét csóválta.
– Ezekkel a viharvert mechekkel néhány óra múlva az egész átkozott
Marik hadsereggel kell szembenéznem. Nem érti? Veszteségeket
fogunk szenvedni.
Nehezen mondta ki a szavakat. Korábban hosszasan tanulmányozta a
térképet, tonnákat és tűzerőt számolt, de bármilyen eredmény is jött ki,
mindig ugyanazt a választ kapta. Ha fel akarják tartóztatni az ellenséget,
a Szürke Halál Légiónak komoly veszteségekkel kell számolnia.
Ki lesz az? Clay? McCall? Bear? Khaled? Voltak pillanatok, amikor
nem érezte magát alkalmasnak egy csatamechszázad vezetésére. Ismert
és kedvelt minden embert az egységében, mégis olyan parancsokat
kellett nekik adnia, amelyek egészen biztosan veszteségekhez vezetnek.
Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy legalább Lori távol marad a
csatától, de rögtön el is szégyellte magát. Szerette Lorit, de dönthet-e
úgy, hogy megmenti a lányt, miközben a halálba küldi Beart, Clayt vagy
az egyenes, örökké vigyorgó McCallt? És mi van, ha Lori gépét
megjavítják a végső összecsapásig?
– Igen, ezredes – biccentett King. – Rázós menet lesz.
– Ez lesz az utolsó esélyünk az ellenség megállítására, mielőtt
egyesítené az erőit. Amink megmarad a csata után, azzal kell
szembeszállnunk velük a Cinóber-síkságon.
– Tehát erre gondolt, amikor azt mondta, hogy nem okoztunk nekik
elég nagy veszteségeket.
Grayson bólintott.
– Még mindig van húsz vagy huszonegy mechjük... ebből levonjuk a
következő csatában kilőtt gépeket. Nekünk van hat, mínusz a
veszteségeink, plusz az űrjárókon lévő négy, amennyiben időben
elkészülnek, valamint jó esetben Lori és Sharyl. – Az ezredes a fejét
csóválta. – Azzal kell harcba szállnunk a síkságon, ami maradt. Nincs
választási lehetőségünk. – Egy másodpercre hátat fordított Alardnak,
végignézett a körülöttük álló mecheken. Amikor visszafordult, tekintete
sötét és hideg volt. – Alard... azt hiszem, ezt a partit elveszítjük.
– Nem beszéljen így, ezredes! Sok minden történhet. Grayson vállat
vont.
– Talán mindenkinél eljön az az idő, amikor elfogy a szerencséje,
amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné... – Elhallgatott, és
megfogta King vállát. – Szükségem van magára egy különleges
feladathoz.
– Tessék? Ezredes, rám itt van szükség.
– Nem. Nekem nagyobb szükségem van a segítségére. A többi tech és
astech elvégzi a javításokat, rengeteg felszerelés és tartalék alkatrész áll
rendelkezésükre. Vegyen maga mellé egy csapatnyi megbízható katonát
és techet, és menjenek vissza a keleti kapuhoz!
– A könyvtárhoz? Miért?
Az ezredes a csendesen, élettelenül várakozó csatamechekre
mutatott.
– Mert nem ezekről szól a harc.
– De én azt hittem...
– Nézzen rájuk! Hány ezredet lehetne ezekkel felszerelni? Hármat?
Ötöt? Elég fegyver van itt legalább öt gyalogsági ezred számára. Valódi
kincs, igaz?
– Mai szemmel nézve igen. Határozottan.
– Alard, a valódi kincs a könyvtár. Meg kell mentenünk. Magának
kell megmentenie.
– Nekem? Miért?
– A raktárban talál memóriaegységeket. Fel azon az alagúton, aztán
balra.
– Láttam őket.
– A könyvtárban tárolt adatokat átmásolhatja az egyik
memóriaegységre. A könyvtár majd megmutatja, hogyan. Bízzon meg
valakit, hogy itt helyettesítse, és készítsen egy... nem, két másolatot a
könyvtárról. Azután vigye az egyiket a Phobos, a másikat a Deimos
fedélzetére.
– Azt... azt gondolja, hogy Langsdorf szándékosan meg akarja
semmisíteni a könyvtárat?
– Nem. Nem Langsdorf. Valaki más. Az a püspök, akiről Graff
beszélt. .. Rachan.
– A Komsztár püspöke? Az istenekre, miért?
– Fogalmam sincs. Újra és újra átgondoltam, de még mindig nem
tudom. – Ökölbe szorított kezével a tenyerébe csapott. – De Rachan
szervezte meg ezt az egész akciót, a Sirius V-től kezdve. Ő találta ki a
Légió megszégyenítését, hogy hozzáférjen a raktárhoz. A csatamechek
valóban értékesek, de mit gondol Rachan, mennyit tud megtartani
belőlük? Közel és távol egyetlen Komsztár-flottát sem látok, amelyik
készen állna az elszállításukra. Szerintem a fegyverek képezik a Marik
segítők fizetségét.
– De miért akarja valaki...
Grayson előrébb hajolt, hagyta, hogy gondolatai szavakká
formálódjanak. A kirakós játék kezdett összeállni, egyre több darabka
került a helyére.
– Gondolkodjon, Alard! Egy Komsztár-püspök megszervezi több
millió ember kivégzését csak azért, hogy hozzáférjen néhány
fegyverhez, amit nem is tud elszállítani vagy használni? Ezzel akarja
kifizetni a szövetségeseit!
– A Komsztár is megtarthatna néhány fegyvert... kifizethetné velük a
nekik dolgozó zsoldosokat.
– Talán... lehetséges. De megéri ez tizenkétmillió civil életét?
King mondani akart valamit, aztán becsukta a száját, és némán
megrázta a fejét.
– A Komsztár tud a könyvtárról. Találhattak néhány utalást valahol,
talán egy nemrég felfedezett irattárban. Esetleg egy régi Csillagliga-
feljegyzés említi a helmi könyvtárat. Azt hiszem, a Komsztár – vagy
Rachan, ha egyedül tevékenykedik – megvizsgálta azokat a
feljegyzéseket, és rájött, hogy a valódi kincs a számítógépes adattár.
– Ennek még így sincs értelme – vitatkozott King. – Ha meg akarják
őrizni a tudást, idejöhettek volna nyíltan, hogy azt mondják: „Hé,
ezredes, kiderült, hogy egy régi Csillagliga-könyvtár van elrejtve a
birtokán. Nem baj, ha bemegyünk, és készítünk egy másolatot?"
Elküldte volna őket?
– Nem, természetesen nem. Ezért kell elkészítenie azokat a
másolatokat. A Komsztár nem megőrizni, inkább elpusztítani akarja
azokat az adatokat!
– De miért? Mindig úgy tudtam, a Komsztár célja a tudás megőrzése.
Még egy misztikus vallást is kitaláltak köré...
– Ezért. A tudást, a technológiát és a Csillagliga tudományát...
valami egészen másra akarják felhasználni. A rend most rituálékon,
imákon és rejtett misztériumokon nyugszik. Talán nem mindig volt így,
de ezzé vált. Nézze, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a
legtöbb tech kineveti a hiperimpulzus-generátorok fölött imákat
motyogó adeptusokat. így van? – King bólintott. – Mi történik, amikor
az emberek többsége rájön, hogy a szerkezetek működtetéséhez nincs
szükségük a Komsztár ráolvasásaira? Tegyük fel, hogy az emberek
elkezdenek hiperimpulzus-generátorokat építeni. Arra gyanakszom,
Rachan azért van itt, hogy lemásolja magának a könyvtárat, azután
bármi áron elpusztítsa. – Grayson megdörzsölte a szemét. Nagyon
fáradt volt. – Az a könyvtár már eddig is tizenkétmillió ember életébe
került. Már ez önmagában nagyon értékessé teszi. Gondoskodnia kell
róla, hogy a benne tárolt adatok megmaradjanak és elterjedjenek.
– Elterjedjenek? Grayson a járatra mutatott.
– A többi memóriatárat is vigye fel a hajókra! A Szégyenletes
navigációs számítógépe talán alkalmas lesz rá, hogy még több másolatot
készítsünk. Lemásoljuk a könyvtárat, azután másolatokat készítünk a
másolatokról, és talán gondoskodhatunk róla, hogy az információk
elterjedjenek. Ha elég sok világra sikerül eljutnunk, a Komsztár már
semmit nem tehet. Bármelyik számítógép átalakítható, hogy képes
legyen az adatok olvasására. Még egy egyszerű olvasót is meg lehet
bütykölni. Készítsen elég másolatot, és legyőzheti őket!
– Azt mondja, én. És maga?
Grayson elmosolyodott, de arckifejezésében fájdalom és levertség
bujkált.
– Én kimegyek hat csatamechhel, és szembenézek Langsdorf
egységével. Ki kell lőnünk annyi mechet a Cinóber-folyónál, amennyit
csak tudunk. Aztán a síkságon, az űrjárók előtt ismét megütközöm
velük. Megpróbálok időt nyerni magának, hogy elkészíthesse és a
hajókra vihesse a másolatokat. Fogalmam sincs, hogyan tudnám őket
feltartóztatni, és ugyanakkor biztosítani az önök távozását.
– Hé, várjon egy pillanatot... Grayson felemelte a kezét.
– Nem akarom hallani. Most pedig tűnés – azonnal! –, és teljesítse a
parancsot!
A Nagayan-szurdok széles, nagyrészt sima talajú, meredek és sziklás
hegyekkel övezett átjáró volt. A Cinóber-folyó egy hatalmas gránittömb
alól, egy mély, tiszta vizű tóból folyt ki, melynek legnagyobb része a
hegy belsejében terült el. A folyó a tó alsó végéből indult, és széles
ívekkel kanyargott át a szurdokon, többször is érintve mindkét oldalt.
Több szakaszon az ötvenméteres szélességet is elérte, mélysége pedig
helyenként meghaladta a hat métert.
A folyón azonban volt néhány sekély gázló, melyeket Grayson
gyalogsági felderítői már felderítettek, és az egész éjszakát azzal
töltötték, hogy hosszú acél mérőszerszámokkal és műszerekkel
tesztelték a homokos, iszapos meder szilárdságát. Grayson mechjei a
föld alatti tó melletti rejtett járatból bukkantak elő, és valamivel lejjebb
úgy helyezkedtek el, hogy az ellenségnek át kelljen kelnie a folyón, ha
el akarja érni őket. A felderítők már jelezték Langsdorf harmadik
különítményének közeledését. Az egység hat mechből állt, és egy
kivételével mindegyik gép 55 tonna feletti volt.
– Megfigyelők fenn, ezredes. – McCall Karabélyosának antennája
folyamatos mozgásban volt, a levegőt pásztázta. – Ötezer méter,
egyenesen előttünk. Figye'nek.
Grayson nyugtázta az üzenetet, és frekvenciát váltott.
– Burns őrmester, Boomerangok fent. Induljanak!
Grayson Burnst és az őrmester egységének egyik felét áthozta a Lee-
szorosból. Egy kisebb gyalogsági alakulat tovább őrizte az átjárót, de
inkább csak azért, hogy ha az ellenség ismét megkísérelné az átkelést,
riadóztassák a Légiót; nem akartak komolyabb harcba bocsátkozni a
Marikokkal. Grayson azonban maga mellett akarta tudni a Nagayan-
szurdokban Ramage tapasztalt gyalogos tiszthelyettesét.
A Boomerang felderítőgépek azt jelentették, hogy a Marik mechek
már úton vannak. Az őrmester és Ramage különleges egységének
néhány tapasztalt kommandósa a Cinóber-folyó forrása fölött emelkedő
szikla árnyékában várakoztak.
A 12. Fehér Szablyák megmaradt csatamechjei alig tíz perccel
később megjelentek a völgy alsó végében. Olyan határozottan
közeledtek, hogy Grayson egy pillanatig azt hitte, tisztában vannak a
gázlók pontos helyével.
Ez a határozottság azonban a folyó partján egy csapásra eltűnt. Az
alakzatot vezető Csatapöröly csípőig belegázolt a vízbe. Egy Íjász
fedező pozíciót vett fel hátul, egy kisebb kiemelkedés tetején, a többi
mech – egy Rozsomák, egy Árnyéksólyom, egy Darázs és egy újabb
óriás Mennydörgés – pedig szétszóródott a part mentén, és
megpróbáltak átkelési lehetőséget találni.
A csatamecheket légmentesen záródóra tervezték, ezért hosszabb
ideig képesek a víz alatt is üzemelni. A fegyvereket azonban ilyenkor
nem lehet használni, ezért a legtöbb mechpilóta szerette szárazon tartani
a fegyvereit, amikor ellenséges rajtaütésre lehetett számítani.
Grayson szerette volna tudni, hogy vajon maga Langsdorf vezeti-e a
Csatapörölyt, de rövid töprengés után úgy döntött, hogy valószínűleg
nem. Még az azonos típusú csatamechek is ugyanolyan egyedivé váltak
egy-két összecsapás után, mint a pilótáik. Grayson már látta Langsdorf
mechjét, de ezen teljesen máshol voltak a páncélpótlások, a számok és
az egységjelölések, az olajfoltok, a rozsdanyomok és a régi találatok
hegei.
Nem is baj. Titokban kezdte egyre jobban becsülni Langsdorfot.
Mindinkább az az érzésem, hogy az ellenség fejével gondolkodom,
gondolta Grayson. Ezt nehéz is lett volna elkerülni, amikor az ellenség
szemlátomást ugyanolyan problémákkal küszködött, mint a zsoldosok
parancsnoka és az emberei.
A Szürke Halál Légió mechjei még nem tüzeltek. Az ellenséges
gépek hatszáz méternyire voltak, túlságosan messze ahhoz, hogy a
rendelkezésükre álló fegyverek nagy részével pontos találatokat érjenek
el. A folyó mellett felfelé keresgélő Darázs végül talált egy gázlót, és
habozás nélkül átkelt a vízen. A többiek is célba vették a sekélyebb
szakaszt. A folyó közepe felé járó Csatapöröly néhány pillanatig
habozott, aztán megfordult, és lassan elindult visszafelé.
Grayson bekapcsolta a rádiót.
– Oké, Burns, pont jó helyen vannak. Most!
A zsoldosok még most sem lőttek. A Darázs időközben átért, az
Árnyéksólyom és az Íjász nem sokkal lemaradva követte. A
Mennydörgés és a Rozsomák a folyó közepén jártak, a Csatapöröly
pedig még mindig a túlparton volt. Valamivel feljebb a völgyben
légpárnások mozogtak. A járművek problémát jelenthettek, mivel
lassítás nélkül képesek voltak átkelni a folyón. Az időzítés kritikus volt.
Ha van még néhány másodpercük...
Grayson a vízfelszínt figyelte. A Mennydörgés hirtelen megtorpant
és előredőlt, mintha észrevett volna valamit a víz alatt. A felszínen
olajos, szivárványos anyag terült szét.
A mechek csapkodni kezdtek maguk körül, karjukkal felkavarták a
vizet.
– Tűz! – kiáltotta Grayson, mire a lesben álló zsoldos mechek felől
lézer- és részecskeágyútűz zúdult a folyóra. Közben a kiugró szikla alatt
rejtőzködő gyalogosok tizenkét ötvenliteres hordóból KSZÜ-t öntöttek a
vízbe.
A KSZÜ – koncentrált szintetizált üzemanyag – többféle
üzemanyagfajta összefoglaló neve volt. Némelyik közülük jóval
nagyobb robbanási potenciállal rendelkezett, mint a hagyományos
benzin, és magasabb hőmérsékleten is égett; ezek alkották az inferno
robbanófejek és a lángszórók gyúlékony vegyszerének alapját.
A lézersugarak begyújtották az üzemanyagot. Az víz felszínéről
vakítóan ragyogó, narancsos szélű, kavargó fekete örvényekkel tarkított
tűzgolyó emelkedett fel. A folyó gyakorlatilag eltűnt a lángtengerben.
A Szürke Halál Légió mechjei lassú léptekkel, folyamatosan tüzelve,
egymás mellett nyomultak előre. Az ellenséges Darázs, Árnyéksólyom
és Íjász az ő oldalukon álltak, hátuk mögött a lángoló pokollal, onnan
tartották tűz alatt a zsoldosok közeledő alakzatát. Néhány másodperc
múltán a Rozsomák is előbukkant a tűzből, még mindig lángoló lábbal,
gépágyúja azonban célba vette Bear Keresztesét. A Mennydörgésnek
nyoma sem volt.
A csapda tökéletesen működött, de a neheze még csak ezután
következett. Grayson reménykedett benne, hogy az ellenséges haderő
jelentős részét sikerül csapdába ejteniük az innenső oldalon, elvágni a
mecheket a páncélos erőktől, valamint legalább egy vagy két nehéz
mechtől. Ezt sikerült is teljesíteniük, de az előttük álló négy mech még
mindig jelentős tűzerőt képviselt. Létfontosságú volt, hogy minél több
gépet megsemmisítsenek még a végső összecsapás előtt. Grayson
felgyorsított, és izzó fegyvercsövekkel közeledett ellenségei felé.
33
Ricol herceg hat űrjáróból álló flottája késő délután bukkant elő a
szürke, zavaros felhőtakaróból. Az Alfa, Ricol zászlóshajója még
mindig kereskedőhajónak álcázva szállt fel Helmdownból, és még
időben irányt változtatott, hogy csatlakozzon Addison ezredes
flottájához a Cinóber-síkság fölött. Grayson már várt rá, mellette Ilse
Martinez kapitány.
– Nem bízhat meg ebben az emberben! – dühöngött Ilse, miközben
Ricol lelépdelt a rámpán a sáros, eső áztatta földre. – Hallottam az egész
történetet Kent mechharcostól! A Kurita fattyú nem volt ott a találkozási
ponton! Azt akarta, hogy a szabadítást kísérlet kudarcba fulladjon...
– Esetleg hajlandó lenne meghallgatni az én változatomat is,
kisasszony? – kérdezte derűsen Ricol. A herceg szokásos, az ujjánál és a
gallérjánál feketével és arannyal szegélyezett vörös ruháját viselte.
Övéről egy lézerpisztoly és egy energiacella lógott.
Grayson apró, merev meghajlással – leginkább biccentéshez
hasonlított – köszöntötte a Kuritát.
– Tehát hogy szól az ön története, kegyelmes uram? – Vajon
megbízhat ebben az emberben, vagy megint csak egy újabb cselen
belüli cselről van szó?
– Garth herceg már landolt, mire visszaértem az Alfára – tárta szét a
karját Ricol. – Akkor még azt gondoltam, hogy a zűrzavar a
segítségünkre lesz, de tévedtem. Amikor a kikötőhöz érkeztünk,
mindegyik kaput egy teljes szakasz őrizte, és mindenhol csatamechek
járőröztek. A herceg parancsára gyakorlatilag az egész várost lezárták.
Se ki, se be. – Graysonra nézett. – Szerencséje van, barátom, hogy még
időben el tudott indulni. A lényeg, hogy nem volt rádióm, így nem
tudtam kapcsolatba lépni a saját hajómmal. Visszatértem Deirdre-hez
hogy eldöntsem, mihez kezdjek. Fontolóra vettem, hogy az űrkikötő
kommunikációs létesítményéből veszem fel a kapcsolatot az Alfával...
vagy magával... vagy az embereivel, de meggondoltam magam, amikor
rájöttem, hogy a helmi kikötő kommunikációs állomását ugyanazok a
Komsztár-adeptusok üzemeltetik, akik a bolygó HPG-jét. Tegnap késő
estig Helmdownban és az űrrepülőtér környékén gyakorlatilag
szükségállapot volt érvényben, amíg meg nem érkezett egy másik Marik
hajó. Gresshavenből figyeltem távcsövön keresztül. Egy tábornok
érkezett a fedélzetén... azt hiszem, Kleider. Ma reggel feloldották a
szükségállapotot, és visszatérhettem az Alfára. Addigra azonban már
nem tehettem mást, minthogy egyenesen idejövök. Ilse Graysonhoz
fordult, sötét szeme szinte lángot vetett.
– Elhiszi ezt?
– Azt látom, hogy ön nem, kapitány – mosolygott Ricol. – Szerintem
beszélnie kellene valakivel a városból, aki megerősíthetné a
történetemet... de azt hiszem, erre most nincs mód. Jól gondolom?
– Ami magának pont megfelel.
– Elég! – szólt közbe Grayson. – Martinez, kapitány, legyen szíves
előkészíteni a Phobost a felszállásra! Egyeztesse a felszállási ellenőrző
listát Thurston hadnaggyal!
Ilse egy hosszú, halálos pillanatig némán nézett rá.
– Igenis, uram – mondta végül. Megfordult, és távozott a hajója
irányába.
Grayson a Vörös Hercegen töprengett. Ha valóban megpróbálta
elárulni őket, ha hazudott arról, hogy miért nem küldte a csapatait a
találkozási pontra, akkor őt sem kötelezte semmi arra, hogy tartsa magát
az alku rá eső részéhez. Igaz, hogy Ricol flottája túlerőben volt
Graysonékkal szemben a Cinóber-síkságon, de Ricolnak egyetlen
csatamech sem állt rendelkezésére. Ha sikerülne valahogy tovább
késleltetniük a közeledő Marik erőket, akkor Grayson nyugodtan
felpakolhatná a Csillagliga-készleteket saját hajóira, és távozhatna,
hátrahagyva Ricolt, hogy ő alkudozzon Langsdorffal és Rachannal. Még
azt is megtehetné, hogy a fedélzetre viszi a könyvtári adatokat, lezárja
maga mögött a Csillagliga raktárát, és így távol tartja Rachant és Garth-t
a készletektől.
Ricol egyik esetben sem tehetne semmit azon kívül, hogy
megtámadja Graysont. A Szürke Halál Légió parancsnoka azonban
biztos volt benne, hogy a Vörös Herceg nem tenné kockára a hajóit a
Kurita területtől ilyen messze. A mechjei előkészítéséhez pedig neki is
hosszú órákra lett volna szüksége.
– Nos, kegyelmes uram, bízhatok önben? Ricol egy hosszú pillanatig
Graysont méregette.
– Akármit is mondanék... mondjuk úgy, hogy előítéletekkel lehetne
fogadni, ezredes. Maradjunk abban, azért vagyok itt, hogy felajánljam a
szolgálataimat. Hogy él-e velük, az már az ön döntése. Ha úgy gondolja,
teljesíti a megegyezésünk magára eső részét, az is az ön döntése. Ami
pedig a bizalmat illeti... nos, Grayson Death Carlyle, ilyen messzire még
én sem mennék.
Grayson még egy pillanatig figyelte Ricolt, aztán megfordult, és a
fölöttük emelkedő hegy oldalára mutatott.
– Kegyelmes uram, megtaláltuk a raktárt odafent, ahol az őrködő
Íjászt látja. Vannak bent fúziós meghajtású szállítójárművek, több mint
elegendő ahhoz, hogy mindent felrakjon a hajóira, amit csak akar.
Muníció, tartalék alkatrészek, elektronikák, gyalogsági fegyverek,
üzemanyagtartályok, inferno rakéták, még Csillagliga-egyenruhák is.
Ha azonnal munkába állítja az embereit, talán tudok magának egy kis
időt nyerni a berakodáshoz.
Ricol összevonta a szemöldökét.
– Ennyire kritikus a helyzet?
Grayson megvonta a vállát. A kimerültség újra lecsapott rá, és már az
állás, a beszéd is komoly erőfeszítésébe került.
– Háromszor csaptunk össze a Marik erőkkel. Eddig egyetlen
mechharcost sem vesztettünk, de a gyalogosok és a páncélosok
személyzete közül csaknem ötvenen meghaltak. A Csillagliga
depójában felállított harctéri javítóállomáson állandóan rotáltuk a
súlyosabban sérült mecheket, így mind a nyolc gépünket működésben
tudtuk tartani.
– Nyolc mech! Mindössze ekkora a hadereje?
– Jelen pillanatban. Négy másik egy órán belül harckész állapotban
lesz. Az űrjáróim raktáraiban várakoztak, be kell őket üzemelni,
feltölteni, és már jöhetnek is. De jelen pillanatban az emberek jelentik a
fő problémámat. Az utóbbi tíz órában szinte folyamatosan harcban
álltak, és rettenetesen ki vannak merülve. A mechjeik sincsenek jobb
állapotban, hiába javítjuk őket folyamatosan. Ezek jó esetben is csak
átmeneti megoldások. Az ellenség közben a túloldalon újjászerveződik,
hogy még egy utolsó kísérletet tegyen valamelyik átjárónál. Langsdorf
mostanra már tudja, milyen erőkkel rendelkezem, és azt is, hogy milyen
megviseltek vagyunk. Véleményem szerint egyben fogja áthozni a
haderejét valamelyik átjárón – valószínűleg a Drango-hágón – abban a
reményben, hogy vagy a szorosban, vagy a síkságon elkaphat minket.
Én pedig nem szeretnék neki csalódást okozni. Ricol döbbentnek tűnt.
– Nyolc... vagyis tizenkét mech, hány ellen is?
Grayson egy pillanatig lehunyt szemmel koncentrált. A Cinóber-
folyónál megsemmisült az ellenséges Mennydörgés és az Árnyéksólyom,
és az emberei megrongálták a Darazsat, a Rozsomákot és az Íjászt. A
sérülések azonban valószínűleg nem súlyosak. Azokat a mecheket jelen
pillanatban is javítják, és egy-két órán belül visszatérhetnek a
harcmezőre.
– Tizenkilenc, talán húsz. Nem tudjuk, hogy Langsdorf ezredes
Csatapörölye is itt van-e.
– Nem túl jók az esélyek, fiatal barátom. Grayson fáradtan
elmosolyodott.
– Nos, az esélyeket többféle módon lehet számolni, kegyelmes uram.
A mechhaderőm túlélési esélye valóban elhanyagolható. Arra viszont
elég jó az esélyünk, hogy megszerezzük, amit akartunk.
– És mit akarnak?
– A rangidős techem már gyűjti az adatokat. A hegy belsejében
találtunk egy Csillagliga-könyvtárat, és jó okom van azt hinni, hogy a
Komsztár emiatt jött ide. A Marik csapatok csupán bábok. A valódi
ellenségünk a Komsztár vagy egy renegát Komsztár-püspök.
– Hallottam már ezekről a könyvtárakról – mondta a herceg
elgondolkodva. – Nagyon kevés maradt belőlük meg az utókor számára,
és azok sem érintetlenül. Mintha valamilyen szándékos hadjárat indult
volna a szétrombolásukra. Természetesen a legtöbb még a korai
háborúkban semmisült meg.
– Kezdem azt hinni, hogy igaza van ezzel a szándékos rombolással
kapcsolatban. – Grayson elvigyorodott, amikor rájött, hogy a herceg is
hasonlóképpen gondolkodik. – Időt akarok nyerni a techem számára,
hogy lemásolhassa és valamelyik űrjáróm fedélzetére vihesse az
adatokat. Nem számítok rá, hogy nekem is lehetőségem lesz
elmenekülni. Langsdorf erőinek biztonságos távolságban kell
maradniuk a hajóktól. Ha ki tudom innen juttatni néhány mech-
harcosomat, annál jobb. Jelen pillanatban azonban a másolatok élveznek
elsőbbséget. – Ricol egyetértően bólintott.
– Megtenne valamit a kedvemért?
– Mi lenne az? – kérdezte az ezredes.
– Készítsen további másolatokat... amennyire csak van ideje és
nyersanyaga. Amikor elmegyek innen, én is magammal viszem a
könyvtárat.
Egy lapos, sáros folyóparti síkságon várakoztak. Az egy
kilométernyire lévő völgyből egy kisebb hadsereg bukkant elő
menetoszlopba rendeződve. Egyik acélpáncélos csatamech követte a
másikat. A folyótól délre tizenkét csatamech várakozott rájuk. Némelyik
közülük – DeVillar Griffje, Tracy Kent Főnixsólyma, valamint a két
újonc, Gary Brodenson és Jason Morley Fullánkja – tökéletes
állapotban volt. McCall Karabélyosa azonban még mindig csak egy
alaktalan roncsot vonszolt magával jobb karja helyén, Delmar Clay
Rozsomákja pedig alig állt a lábán; a gép mellén tátongó krátereken
keresztül tisztán látszott a belső szerkezet. A többi mech is különböző
mértékű sérülésekkel bajlódott, Grayson kritikus mértékben megsérült
törzsű Martalócától Lori Árnyéksólymáig, melynek sebesüléseit
nagyrészt kijavították és befoltozták.
– Gray, kérek egy privát frekvenciát.
– A tied, Lori.
– Gray... ez nem oké. Nem bírunk ki még egy támadást.
– Mi a javaslatod?
Hosszú csend következett, mintha Lori a közeledő Marik haderőt
tanulmányozná.
– Ha most felszállunk az űrjárókra, elhúzhatnánk innen, mielőtt még
ideérnének.
– Ricol herceg még nem fejezte be a rakodást, Lori. Alard King
pedig nem jött vissza a könyvtárból. Egy kicsit még ki kell tartanunk.
– A fenébe Ricol herceggel, és a fenébe a könyvtárral!
– Azt javaslod, hogy hagyjuk itt a mechjeinket? Hogy meneküljünk?
Újabb hosszú hallgatás volt a válasz. Vajon a lány megpróbál
magában választ adni a kérdésre?
– Nem – felelte végül. – Természetesen nem. De Gray... innen nincs
menekvés.
– Nem, valóban nincs. – Grayson megfontolta a választ. – Néhányan
talán kijuthattok. Ha kettő vagy három mech velem marad, talán elég
ideig feltarthatjuk őket, hogy felszállhassatok a hajókra.
– Grayson Death Carlyle... ha azt javaslod, hogy itt hagyjalak
egyedül...
Az ezredes elnevette magát.
– A gondolat valóban átsuhant a fejemen, Lori, mint ahogy az is,
hogy leütlek, összekötözlek, és felteszlek a Phobosra, mint egy darab
fagyasztott húst. De észrevehetnéd, hogy semmi ilyesmit nem hoztam
fel.
– Átkozottul helyes, hogy nem tetted, különben alaposan magadra
haragítottál volna, akárcsak a többi barátodat. Ha te itt vagy, akkor
nekem is itt a helyem!
– Mindig is pocsék volt az ítélőképességed, kedvesem. Ismét több
másodpercnyi némaság.
– Grayson, szeretlek – mondta halkan Lori.
– – Én is szeretlek – felelte az ezredes, de a kijelentés elég száraznak
hatott, mivel Grayson közben a kijelzőit tanulmányozta. – Távolság
kilencszáz, csökken. – Ezek voltak a következő szavai.
– Uram, társaságot kapunk!
King felnézett a konzolból. Janice Taylor, a különleges egység
tizedese állt az ajtóban. A kezében tartott TK rohampuska csöve a
mennyezetre mutatott; a fegyverből egy 3 mm-es lövedékeket
tartalmazó tár állt ki, egy másik 80-as tár pedig ragasztócsíkkal az
elsőhöz volt rögzítve, hogy gyorsan ki lehessen őket cserélni.
– Mi történt? – King könnyedén működésbe hozta és megértette a
Csillagliga számítógépét. A rég halott programozók feltételezhették,
hogy a későbbi felhasználók nem fognak úgy érteni a programozás
mechanikájához, mint ők. Az utasításokat követve bedugta a fél méter
hosszú memóriatárat a konzol oldalán nyíló résbe, és egy
gombnyomásra megkezdődött a másolás. A képernyőn felirat mutatta:
Program: Másolás 23% kész.
Miközben a kijelzőt nézte, a felirat 24%-ra váltott. Megpróbálta
elképzelni, hogy mennyi bitekben és byte-okban tárolt információ
mozog hang nélkül a könyvtár számítógépes rendszerében.
– Nem tudom pontosan, uram, de a Fal túloldalán emberek
dolgoznak. Corby szerint robbanótölteteket helyeznek el.
King hátradőlt a székében. Nem! Ez túl korai!
– Attól tartok, semmit nem tudok tanácsolni. Ha harcra kerül a sor,
maga a parancsnok.
– Szétszórtam az embereket a barlangban, és várakozunk. Ha egy
nagyobb ellenséges egység van odakint, nem ígérhetem, hogy képes
leszek önt megvédeni. Az épület könnyen tűz alatt tartható a bejárat
felől.
King a képernyőn világító 28-as számra mutatott.
– Ezt sajnos nem tudom siettetni. Tegyen meg mindent, és
tájékoztasson!
– Igenis, uram. – Janice eltűnt az ajtónyílásból, és King egy
másodperccel később már hallotta is, ahogy utasításokat osztogat az
embereinek. Azon töprengett, mennyi ideig tudja nyolc férfi és nő
feltartani a Falon túl bejutásra várakozó haderőt. Megérintette a
derékszíjába dugott jelzőpisztolyt. Ez nem ad védelmet. Csak el kell
végezned a munkát, aztán tűnés!
Tekintete találkozott a könyvtárban tartózkodó két másik techével.
Szinte még tinédzserek voltak, és láthatóan nagyon meg voltak rémülve.
– Maguk ketten, menjenek! – mondta nekik. – Itt már nincs több
dolguk. Nem, várjanak! – Szavai megállították az ajtó felé tartó
fiatalembereket. – Ha valami történik velem, vigyék vissza ezt a
memóriatárat a hajókra. Ígérjék meg! Nagyon fontos, létfontosságú! –
Már eddig is oly sokan haltak meg miatta!
A techek megígérték, hogy így fognak tenni, majd eltűntek. King
szerette volna tudni, látja-e még őket valaha.
– Távolság nyolcszáz méter, csökken.
Lori az általános taktikai kommunikációs frekvencia statikus zörejein
keresztül megpróbálta elemezni Grayson hangját. A többi mechharcos
néma csendben várakozott azóta, hogy elfoglalták pozíciójukat az
alakzatban, de még így is nagyobb eséllyel tippelt volna az ő
hangulatukra, mint Graysonéra. A többiek hozzá hasonlóan elérték
állóképességük és tudásuk végső határát. Mielőtt beszálltak volna a
mechjeikbe, Lori hallotta, ahogy Sharyl ezt ismételgeti: „Nem
kényszeríthet rá... nem kényszeríthet..." Még a rendszerint jókedvű
Dávid McCall is feltűnően csendes volt, szemében fájdalom
tükröződött. Valami mintha eltört volna benne szeretett Bannockburnje
megnyomorításakor. Delmar Clay megpróbálta lebeszélni Graysont a
támadásról.
– Veszíteni fogunk, ezredes! – érvelt. – Egyszerűen nem vagyunk
képesek arra, amit megkövetel tőlünk! Nézzen végig rajtuk! – Clay
Burns gyalogosaira mutatott, akik csüggedten álltak a mechek előtt
várakozó járműveik hosszú, egyenetlen sora mellett. – Kiégtek! Az
összeomlás határán vannak! Még mindig van időnk visszahúzódni az
űrjárókra...
Khaled egy szót sem szólt, de Lori látta, hogy a völgy felé tekintve a
fejét csóválja. Koga ugyanolyan higgadt volt, mint mindig, de Lori
észrevette, hogy egy óvatlan pillanatban öklével nyitott tenyerébe csap.
A lány odament a dühös férfihoz, de az áthatolhatatlan álarc addigra
már ismét a helyére került.
– A bosszú nem jó tanácsadó – mondta a harcos, és további
magyarázat nélkül elsétált az Íjászához.
Bosszú ki ellen? – kérdezte magában Lori.
Az egység régi tagjai közül egyedül Bearen nem látszott semmi. Lori
beszélt vele, mielőtt beszálltak a mechjeikbe, de a férfi válasza nagyon
homályosnak tűnt, mintha egy magasabb, hidegebb, távolibb síkról
érkezett volna.
Az újjáalakított felderítőszakasznál egészen más volt a helyzet. A két
újonc élesen eltérő reakciót mutatott. Gary Brodenson jól láthatóan
megrémült, Jason Morley viszont már alig várta az ellenséggel való
találkozást. DeVillar komor volt, és egy ponton Clayhez hasonlóan ő is
megkérdőjelezte Grayson parancsait. Tracy Kent extázisban úszott,
amiért visszakapta saját csatamechjét, bár a közeledő Marik haderő őt is
elkedvetlenítette.
– Nem fog... nem fog minket arra kényszeríteni, hogy az utolsó csepp
vérünkig harcoljunk, ugye? – kérdezte Lorit. – Úgy értem, mi történik,
ha őt kilövik, de a többiek még harcolnak?
– Akkor nélküle folytatjuk – felelte Lori. A szavak nagy fájdalmat
okoztak neki. Meg kellett volna dorgálnia Tracyt, emlékeztetni őt a
kötelességére, a becsületére, de egyszerűen csak annyit mondott: –
Majd meglátjuk, mit teszünk, ha eljön az idő. De biztos vagyok
benne, hogy kiválóan megállja a helyét.
Bear kivételével, aki teljesen más kultúrából érkezett, Lori az összes
bajtársa reakcióját felismerte. Leginkább mégis Grayson viselkedése
zavarta össze.
A férfi komorabbá, magányosabbá és sokkal elszigeteltebbé vált,
Lori képtelen volt megérinteni vagy elérni őt. Gépre szállás előtt a lány
megkérte, hogy kívánjon neki szerencsét. A férfi akkor odafordult
hozzá, és Lori fájdalmat látott a tekintetében. Ám még akkor sem értette
meg őt.
– Hétszáz méter és csökken – hallotta a rádióban.
Lori harci üzemmódra kapcsolta az Árnyéksólyom energiarendszerét,
ellenőrizte a tűzoltó automatikát, és megbizonyosodott róla, hogy az
első tár rendesen betöltődött a gépágyúba. Másodperceken belül
túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy ilyenekkel törődjön.
34
A robbanás hatalmas élőlényként csapott le Alard King testére,
kipréselte az oxigént a tech tüdejéből, és a könyvtár padlójára lökte a
levegő után kapkodó férfit. A lökéshullámot a barlang padlója és az
épület maga közvetítette, és mintha maga a könyvtár próbált volna
megszabadulni a belsejében ügyködő emberi lénytől.
Néhány pillanatig csak saját füle csengését hallotta. Csupán
halványan érzékelte, hogy valamilyen külső zaj megpróbál áttörni a
csengésen, és ez a zaj egyre hangosabbá válik, ahogy a barlang
üregeiben tízszeres hangerejű üvöltéssé erősödik. Tántorogva talpra
küzdötte magát. A számítógép csodával határos módon még mindig
üzemelt, a képernyőn a 89-es szám világított. Vagy valóban csoda volt?
A Liga mérnökei biztosan tudták, hogy egy törésvonalra építkeztek;
ennek megfelelően tervezték meg a létesítmény elektronikáját is.
A zaj tovább erősödött. King még mindig kábultan a sínekből
kiszakadva lógó ajtó felé tántorgott. Vakon pislogott a szokatlan
világosságban. A Fal nyitva állt.
Langsdorf utászai abban reménykedtek, hogy a robbanótöltetekkel
leomlaszthatják az egész Falat, de tízmillió tonna kő még az ő
képességeiket is meghaladta – legalábbis ennyi idő alatt. A Fal északi
részén keletkezett hasadékon keresztül fény ömlött a barlangba. Az ősi
gránittömb nem omlott le, hanem egy nagyon régi, láthatatlan repedés
mentén kettéhasad. A falnak talán a negyede dőlhetett le, darabjai fekete
és szürke kőtömbök formájában hevertek a nyílás előtt. A beszökő
fénysugarak jól láthatóak voltak a robbanás következtében felkavarodott
barlangi por táncában. A fényben árnyak mozdultak.
A robbanás lökéshulláma Janice-t és a katonáit sem kímélte, de ők
számítottak a támadásra, és felkészülten várták a detonációt. A poros
fényfolton kívül, laza félkörben hasaltak a sötétben, és fegyvereikkel
célba vették a támadókat. A morajlás a csarnokban fellángoló tűzharc
hangja volt. Nehéz páncélzatot viselő Marik gyalogosok szökkentek be
a falon nyitott résen, és botladoztak át a földön heverő romokon. A TK-
k lövedékei páncélba, húsba és sziklába csapódtak, a pusztítás miniatűr
napjait gyújtva fel mindenhol. Géppisztolysorozatok érkeztek a sötétből,
megperdítették a páncélos katonákat, vagy visszalökték őket a sötétbe,
bajtársaik véres tetemei mellé.
A támadók viszonozták a tüzet. Fegyvertűz hasított a sötétbe. Egy
fiatal zsoldos felüvöltött, amikor egy láthatatlan kéz felemelte őt a
barlang padlójáról, és nekicsapta a falnak. Mindössze egy alaktalan,
mozdulatlan, véres tetem maradt belőle.
King visszarohant a könyvtárba. A képernyő 96 százalékot mutatott.
Gyerünk, gyerünk. Nem tudta, mi történne, ha leállítaná a folyamatot, és
kivenné a memóriatárat. Talán semmi, de az is lehet, hogy az összes
adat elveszne. Az asztal szélét markolászva meredt a kijelzőre.
Egy különös, dupla döndülésre felnézett. A könyvtár falán, a
mennyezet közelében két apró lyuk támadt. A túloldalon ott voltak a
kimeneti nyílások is. Valaki hosszú, elnyújtott sikollyal csatlakozott a
kinti fegyverdübörgéshez. King mozdulatlan maradt, meredten figyelte,
amint az átmásolt adatokat jelző százalékérték végtelen lassúsággal
közeledik a három számjegyű befejezéshez. Gyerünk!
Új hang támadt, elnyomva a sikolyt, elnyomva még a fegyverek
fülsüketítő dörgését is. A mély, visszhangzó mennydörgés ütemes
rendszerességgel hangzott fel – mintha egy ajtón dörömböltek volna.
Ismét kinézett a könyvtár ajtaján, és elkerekedett a szeme. A gránitfal
nyílása most már sokkal szélesebb volt, és valami nagyon nagy mozgott
a kinti fényben.
A számítógép felől csilingelő dallam hallatszott. Visszasietett az
asztalhoz, miközben a memóriatár halkan kicsusszant a nyílásból. A
tech magához vette az adatokat tartalmazó kártyát. A képernyőn most a
következő felirat volt olvasható: ADATMÁSOLÁS BEFEJEZŐDÖTT.
KÍVÁNJA MEGISMÉTELNI?
– Nem, kösz! – kiáltotta King, de tudta, hogy a számítógép nem
hallja őt. A hajó számítógépén szükség esetén készíthetnek új
másolatokat. Ezt az egyet viszont ki kell innen menteni. A kincset
magához szorítva kilépett a könyvtárból.
A Fal felől újabb csattanás hallatszott, és Kingnek fel kellett emelnie
az egyik kezét, hogy megvédje az arcát a repkedő kőszilánkoktól. A
nyílás még tovább tágult.
A hasadékon beszüremlő fénynek útját állta valami nagy, ami éppen
ebben a pillanatban lépett be a barlangba. Egy pillanatig csak egy
gigantikus, rovarszerű ragadozó szörnyetegnek tűnt, amely azért jött,
hogy kisajátítsa a barlangot, és megszerezze prédáját. Aztán
megmoccant, és King felismerte az óriást, miközben az a vállára szerelt
reflektor bekapcsolásával fénybe borította a csarnokot.
Az Íjász még beljebb nyomult a barlangba...
Grayson a folyó túloldalán elterülő síkságon, szétszórt alakzatban
közeledő mecheket tanulmányozta. Az esélyek nem is voltak olyan
rosszak, mint ahogy tartott tőle, de még így is kétségtelenül a zsoldosok
ellen szóltak. Összesen tizenhat mechet számolt meg, ami azt jelentette,
hogy másik négy a korábbi összecsapásokban olyan súlyos sérüléseket
szenvedett, hogy nem tudták őket időben rendbe hozni. Például azt az
Íjászt a Cinóber-folyónál alaposan megtépázták, mielőtt sikerült
visszavonulni a füstölgő folyó túlpartjára. Nem rossz... de nem is elég
jó.
Az egyik mech, egy Csatapöröly valamivel lemaradt a többiek
mögött. Az lesz Langsdorf, gondolta Grayson. Néhány járművet is ki
tudott venni a mech közelében. Kik lehetnek azok? Langsdorf stábja?
Rachan? Garth?
Egyre közelebb érnek. Nemsokára kezdődik a tánc.
Mennyi ideig tarthat ki az ő tizenkét mechje tizenhat ellen? Erre a
kérdésre nem lehetett választ adni. Vagy valójában inkább értelmetlen
volt a kérdés, mivel a számok soha nem adtak pontos képet két
szembenálló egység valódi erejéről.
Sokkal több mindent lehetett leszűrni az alakulatok össztonna-
számának összehasonlításából. Grayson már rég nem használta az ellene
felsorakozó erők ilyesfajta felmérésére a Martalóc fedélzeti
számítógépét. Az eredmény 795 tonna lett. Saját hadereje 649 tonnát tett
ki, ami nem túl jelentős, 16:13 arányú előnyhöz juttatta Langsdorfot.
Ám még ez az összevetés sem mondta meg minden esetben, melyik
félnek van nagyobb esélye a győzelemre. Volt egy fogalom a
mechharcosok körében, amit „CSHV"-nek, csoportos harci
veszteségnek neveztek. A név arra a tényre utalt, hogy egy
mechcsatában egy adott egység mechjei körülbelül ugyanannyi idő alatt
érik el a kritikus sérülési szintet. Például egy tizenkét mechből álló
század harci fogalmak szerint egy örökkévalóságig harcolhat – vagyis
három-négy percig –, és bár folyamatosan kapják a találatokat, egyik
sem fog súlyosabban sérültnek tűnni.
Aztán eltöltenek még néhány percet a harcban, és az egyik mech
kiesik. Szinte rögtön követni fogja egy másik, majd utána még egy vagy
kettő. A század harcértéke harminc másodpercen belül a felére csökken.
Mindez azért van így, mert még a legkönnyebb mechek-nek is időbe
kerül begyűjtenie komolyabb sérüléseket, és nagy a valószínűsége, hogy
egy egységben több mech is körülbelül ugyanabban az időpontban kerül
hasonló állapotba. Ezenkívül ha egy mech kiesik, akkor az ellenfél
nagyobb tűzerőt koncentrálhat kevesebb célpontra, így a túlélők állapota
mind gyorsabban fog romlani. Grayson ismert egy történetet egy
századról, amelyik öt percen keresztül harcolt bátran, veszteségek
nélkül, majd harminc másodperc alatt darabokra hullott. Az egységből
állítólag csupán három mech élte túl a csatát.
A mechharcos parancsnokok tudtak a CSHV-ről, és megpróbálták
figyelemmel kísérni az egység egyes mechjeit ért károkat. A jó
parancsok felismerte, mikor vált egy harc reménytelenné, és
visszavonult, mielőtt a CSHV elkezdte volna megszedni a maga vámját.
Ebben a csatában a CSHV máris Grayson hadereje ellen dolgozott, és
ez ellen semmit sem tehetett. Az egység két mechje – McCallé és Clayé
– olyan rossz állapotban volt, hogy csupán néhány találatra volt szükség
ahhoz, hogy végleg harcképtelenné váljanak. Ha ők kiesnek, akkor az
16:13-as esély körülbelül 8:5-re változik. Grayson Martalóca sem viselt
el már túl sok sérülést, és biztos volt benne, hogy az ellenség a
zsoldosok vezetőjére fogja koncentrálni tűzerejét. Mikor változik a 8:5
2:l-re? Vagy 3:l-re?
Ám ezek a létfontosságú számok sem mondhattak el semmit arról,
ami Grayson fejében zajlott.
Meg fog halni. Ezt olyan hűvös bizonyossággal tudta, hogy az még
akkor is megcáfolta volna a számokat és az esélyeket, ha a Szürke Halál
Légió kétszeres túlerőben lett volna a Marik erőkkel szemben.
Az ellenséges mechek most gázoltak át a széles, sekély Cinóber-
folyón, miközben a légpárnások a folyó felső szakaszához kanyarodtak.
Grayson tudta, hogy odafent Marik gyalogosok is vannak, hogy
megelőzzék az üzemanyag beöntését a vízbe. Helyes. Az ezredes nem
akarta még egyszer ugyanazt a trükköt alkalmazni.
Valójában Grayson kifogyott a trükkökből. Nem maradt más hátra,
mint egy utolsó, kétségbeesett roham.
– Távolság ötszáz. Cél, támadásra felkészülni!
Azon töprengett, vajon fog-e valaki engedelmeskedni a parancsának,
amikor rohamot vezényel. Amikor egy órával korábban megtartotta az
utolsó eligazítást, többen morogtak, némelyik arcon sötét kifejezés ült,
másokon értetlenséget, zavart vagy egyszerűen csak félelmet látott. Ez
lenne egy harctéri parancsnok szakértelmének végső próbája? Hogy az
emberei engedelmeskednek-e neki, amikor parancsot ad az
öngyilkosságra?
A hátsó kamerák képére pillantott. A raktártól levezető úton
kanyargó járművek folyamatosan vonultak, kövér és sebezhető
célpontokat nyújtva. Az űrjárók a síkságon maradtak öt kilométerrel
távolabb, nyitott zsilipajtókkal, és szünet nélkül nyelték el a kincseket.
Kingtől még nem érkezett jelentés, a hegy felett nem jelent meg a fehér
jelzőrakéta, amely tudatta volna az ezredessel, hogy a könyvtár
tartalmát sikerült átmásolni a memóriatárra. Hol lehet a tech? A fenébe
a Csillagliga mechjeivel... hol van King?
A Marik csatamechek tüzet nyitottak. A robbanások gejzíreket
fakasztottak a nedves földből, a levegőben pedig egy rajnyi rakéta
suhant el, fehér füstcsíkot húzva maguk után. Grayson még mindig azon
töprengett, mi lesz, ha kiadja a parancsot, és senki sem
engedelmeskedik? Legalább a legfőbb kívánsága teljesül, és Lori élve
marad.
Kizártnak tartotta, hogy a Marikok foglyokat ejtsenek – addig
biztosan nem, amíg azt hiszik, hogy a Szürke Halál Légió a felelős a
tiantani mészárlásért.
Innen nincs kiút. A Szürke Halál Légió ma megszűnik létezni. Ezen a
helyen.
Grayson ismét az általános parancsnoki frekvenciára kapcsolt.
– Előre!
Nagyobb fokozatra kapcsolta a Martalóc hajtóművét, és a sérült
harci gép előrelódult; az elsődleges tolókarok lötyögtek foglalatukban, a
törzs bal oldalán tátongó lyukból pedig megégett vezetékek lógtak.
Az ellenség felől érkező össztűz végigsöpört a síkságon, és az ő
mechjére koncentrálódott. Kizárólag az övére.
King üvöltve emelte a szeme elé az egyik kezét, miközben a
másikkal továbbra is szorosan tartotta a memóriatárat. Az Íjász tüzet
nyitott a jobb karjába épített lézerrel; az energianyaláb King feje fölött
elsuhanva a könyvtár épületébe csapódott.
A könyvtár nem robbant fel, inkább elégett. A falak meglágyultak,
egymásba omlottak. Az intenzív hő elnyelte, megolvasztotta őket,
miközben a barlang talaján és falain hátborzongató árnyékok kergették
egymást. King előrevetette magát, hogy minél távolabb kerüljön a
hőségtől. Körülötte szünet támadt a harcban. A magányos Íjász
megjelenése elég volt hozzá, hogy mozdulatlanná dermessze az
egymással harcoló gyalogosokat. A katonák egyesével felálltak.
Fegyverek csattantak a földön, ahogy a Marikok átvették az irányítást, a
Szürke Halál Légió zsoldosai pedig megadták magukat.
Az Íjász mögött, a romokon keresztül még többen jöttek be a
barlangba. A legtöbben a Marik gárdisták szürke-lila harci páncélját
viselték, de volt közöttük hat köpenyes-csuklyás Komsztár-adeptus is,
akik óvatosan, ruhájuk szélét felemelve lépegettek a törmelék között.
És végül Rachan is megjelent. A férfi köpenyként viselte magán
felsőbbségét, és fizikai megjelenése még a barlang félhomályában is
ugyanolyan parancsoló volt a maga módján, mint a fölé magasodó
hetventonnás Íjászé. Bár Rachan szemét nem lehetett látni a háta mögül
áradó napfény és a reflektor ragyogása miatt, King magán érezte a férfi
tekintetét. A püspök felemelte a kezét, és csontos ujjával rámutatott.
– Maga. Magánál van az, amiért jöttem. Hozza ide nekem! King
valahogy rátalált a hangjára.
– Miért? Hogy megsemmisítse? Rachan nevetése meglepte a techet.
– Minden bizonnyal fel sem fogja a kezében tartott tárgy fontosságát,
zsoldos. Hozza ide nekem!
King tett egy lépést előre, a memóriatár mintha hatalmas súllyal
húzta volna le a karját. Aztán megtorpant.
– Téved, Rachan, nagyon jól tudom, hogy a Csillagliga könyvtárának
háromszáz éven keresztül őrzött adatai valóban felbecsülhetetlen
értékűek.
– Én a Komsztárt képviselem, fiam. Azok az adatok biztonságban
lesznek nálam. Bízzon bennem!
– Ezt a tudást fel kell szabadítani az emberiség számára!
– Bah! Maga nem tudja, mit beszél, fiatalember! Felszabadulás vagy
kárhozat, a színtiszta tudás korántsem olyan fontos, mint a felhasználás
módja. Adja ide azt a memóriatárat!
– Nem.
– Katonák! – Ha az emberei tüzet nyitnak – figyelmeztette King –, eltalálhatják a
tárat.
– Ostoba! Még mindig nem érti? Egy cseppet sem érdekel, hogy a
kezében tartott szerkezet megmarad-e vagy sem. Ha sikerül
megmentenem egy másolatot a Komsztár adattára számára, annál jobb.
De az én feladatom elpusztítani ezt a könyvtárat!
– Ahogy Tiantan tizenkétmillió lakosát is elpusztította?
– Csend legyen! – A háta mögött égő tűz kísérteties fényében King
vethetett egy pillantást Rachan eltorzult, megfeszült arcára. A püspök
zihálva lélegzett, remegő kezét ökölbe szorította.
A tech érezte a hátrébb álló adeptusok kényelmetlen, zavart
mocorgását. Tudta, hogy hozzá hasonlóan ők is technikusok.
Fegyelemre és engedelmességre képezték őket. Bár arcukat nem láthatta
a csuklya alatt, gyanította, hogy fiatalok lehetnek... és éppen ezért
idealisták. Vajon ez az idealizmus a rend vagy a faj iránti engedelmes
szolgálatra ösztönözte őket? Vagy esetleg az előttük álló alak fanatikus
követői voltak?
King úgy döntött, vállalja a kockázatot. Felemelte a hangját, hogy az
adeptusok is hallják.
– Tudják? Elmondta maguknak? Rachan püspök tervelte ki a Sirius
V tizenkétmillió polgárának meggyilkolását!
– Pofa be!
– Egy Marik százados árulta el nekünk! – folytatta King egy
pillanatnyi szünet nélkül. – Azért tette, hogy egy Marik herceg
törvényesen elvehesse ezt a bolygót Grayson Carlyle-tól. Maguk egy
ilyen embert követnek?
– Püspök – szólalt meg az egyik adeptus –, amit ez az ember állít,
nem lehet igaz...
– Ostobák! Mindannyian! – Rachan hangja egyre kontrollálatlanabbá
vált, most már inkább sikoltásra hasonlított. Felugrott egy közeli
törmelékkupacra, és a kezében megjelent egy apró, gonosz kinézetű
lézerpisztoly. – Mit számít néhány értéktelen élet? Feláldozhatok
voltak! Maguk mindannyian feláldozhatok!
A lézerpisztoly elsült, és a King mögött néhány méternyire álló
Janice Taylor felsikoltott fájdalmában. Mellette egy fiatal, vörös hajú
katona is üvöltött, de ő nem a fájdalomtól, hanem a haragtól. A földre
vetette magát, balra gördült, és már egy TK rohampuskával a kezében
pattant fel. A fegyver felugatott, és megszórta a felkészületlen Marik
katonákat.
Vér fröccsent a püspök lábából, ahogy lehanyatlott a dombról, és a
pisztoly messzire repült a kezéből. A Marik katonák fedezéket kerestek,
a TK-t tartó fiatalember pedig ott állt a nyílt terepen, haragos fintorba
torzult arccal, és folyamatosan tűz alatt tartotta a romokat az Íjász
lábánál.
King már mozgásba is lendült, akárcsak a mech. A lövések
eldördülésekor a gép előrelépett, leeresztette a karját, és célba vette a
tüzelő zsoldost. King hallotta Janice Taylor fájdalomtól remegő hangját:
– Nik... Nik! Minden rendben! Jól vagyok!
King egyik kezével a memóriatár alatt, a ruhájánál matatott.
Rangidős techként legalább annyit tudott a csatamechek
működéséről, felépítéséről és szerkezetéről, mint egy mechharcos.
Felnézett az Íjász vállára szerelt reflektorra, és megpillantotta a
pilótafülke páncélozott ablakának ívét, valamint a rovarszerű fejtől
jobbra elhelyezkedő zömök csöveket, ahová az infravörös- és más
érzékelőket telepítették.
Jobb kezét kihúzta a memóriatár mögül, és vele együtt az övébe
dugott jelzőpisztolyt is. Három gyors lépést tett a mech felé, célzott és
lőtt. Az Íjász fülkéje fehér ragyogásba borult.
– Futás! – üvöltötte King. – Mindenki meneküljön!
A zsoldosok már vissza is húzódtak a barlang sötétjébe. Az egyik
Marik katona felugrott a földről, ahová korábban levetette magát, és
célzásra emelte a fegyverét. Ismét lövések csattantak a csarnokban. Egy
zsoldos viszonozta a tüzet. Golyók pattantak le a mech páncéljáról,
valamint a részben leomlott gránitfalról.
A Nik nevű fiatalember eldobta a fegyverét, és lehajolt a sebesült
Janice Taylorhoz. Egy másik katona is segített neki. És együtt talpra
állították a tizedest. King eldobta a kiürült jelzőpisztolyt, és behúzott
nyakkal futásnak eredt. Tudta, hogy az Íjász IR-érzékelője – és vele
együtt a pilóta szeme – másodperceken belül kitisztul.
A három zsoldos bevetette magát az alagút biztonságos sötétjébe.
King nem hitte, hogy az Íjász követni fogja őket az ismeretlen
labirintusba.
Hátulról gépfegyvertűz csattant fel.
Grayson Martalóca egyedül indult a Marik hadsereg ellen. Háta
mögött a parancsnoksága alatt álló csatamechek alig moccantak, vagy
mozdulatlanul álltak; pilótáikat szinte megbénította a kimerültség. Nem
lázadás volt ez, inkább túlhajtott férfiak és nők teljes összeomlása.
Aztán egy második mech is megmozdult. McCall megviselt
Karabélyosa elindult előre, a két géppuskából álló kar helyén tátongó
lyukból még mindig vezetékek és myomerszálak lógtak. A következő
pillanatban Delmar Clay rommá lőtt Rozsomákja is mozgásba lendült,
mögötte pedig Lori gépe. Végül mind a tizenkét mech elindult előre
egyenetlen, szakadozott alakzatban, hogy a Cinóber-folyónál
találkozzanak az ellenséggel.
Langsdorf ezredes a Csatapörölye lába mellett várakozott, a folyótól
alig egy kilométernyire emelkedő alacsony dombgerincen. Ott volt vele
Garth nagyúr is, valamint a nemrég érkezett Kleider tábornok, és
törzsének tisztjei.
– Nem hiszek a szememnek! – jelentette ki Kleider. – Ez az idióta
rohamot indít ellenünk! Mindazok után, amit eddig kaptak!
A zsoldos haderőt vezető Martalóc már beért a Marik csatamechek
közé. A csatazaj távoli volt és tompa, de a dombtetőn álló emberek
tisztán hallották Carlyle gépágyújának hangját, amikor harcba szállt
Tarlborough százados Csatapörölyével.
Fehér energiasugár csapott ki egy Marik Árnyéksólyomból és egy
Rozsomákból, pusztító kereszttűzbe fogva a zsoldosok Karabélyosát. A
figyelők láthatták, hogy a Szürke Halál Légió mechje súlyosan sérült.
Amikor szemükhöz emelték elektronikus távcsöveiket, és ráközelítettek
az odalent kibontakozó harcra, Kleider szárnysegédei közül többen is
fogadásokat kezdek kötni, hogy hány lövést bír még ki a Karabélyos.
– Húsz C-jegybe, hogy fél percen belül a földön lesz – mondta az
egyik tiszt a csuklószámítógépére pillantva.
– Tartom. A Rozsomák bármelyik pillanatban átválthat a
Martalócra... Ah! Ott! A Karabélyos így egy kis lélegzethez jut.
- Nézzék, a fiaink rohamot indítanak! Körülvették! Ott, a
Keresztesünk megközelítette! Már nem tart sokáig!
– De a zsoldos Keresztes a segítségére siet.
– Nem ér oda időben! Hah! Megvan a Karabélyos! Tizennégy
másodperc... enyém a pénz. Nézzék, hogy lángol!
Langsdorf gyomra összeszorult, ahogy a csatát figyelte.
– Carlyle bátor férfi, és kiváló parancsnok – mondta végül,
szándékosan elég hangosan ahhoz, hogy félbeszakítsa a tábornok
szárnysegédeinek lelkes csevegését.
– Elfeledkezik magáról, ezredes – szólt rá Kleider. – Az az ember
milliók haláláért felelős.
– Valóban, tábornok? Eszembe jutott, hogy több napja szinte
folyamatosan harcban állok vele. Ötletes, bátor, merész és intelligens
ellenfélnek ismertem meg... Őszintén megmondva nehezen tudom
azonosítani ezt a harcost azzal a veszett kutyával, aki maguk szerint egy
teljes várost lemészárolt a Sirius V-ön.
Garth és Kleider nem válaszoltak.
McCallt kilőtték. Grayson látta, amikor a Karabélyosa lángba borult.
– McCall, ott van? – kiáltotta az ezredes a mikrofonba. Nem érkezett
válasz, de a Karabélyos hátsó bejárata egy pillanattal később kinyílt, és
egy szakállas, kormos alak mászott ki rajta, majd ugrott le a felázott
talajra. A Szürke Halál Légió egyik légpárnása már ott is termett, és a
lézertalálatokat kockáztatva megállt a mech lába mellett. A legénység
pillanatok alatt a fedélzetre húzta a kábult pilótát.
Clay Rozsomákja a közelben állt, gépágyújával folyamatosan tűz
alatt tartott egy hasi sérüléssel bajlódó Marik Árnyéksólymot. Bear
Keresztese egy ellenséges Keresztessel csapott össze; mindkét öklét
felemelte, és lecsapott velük a másik gépre; a Marik mech egyik karja
leszakadt, és pörögve, füstölögve csapódott be a talajba. Lori
Árnyéksólyma Grayson megviselt Martalóca mögött helyezkedett el, és
elcsípett egy ellenséges Darazsat, amelyik meg akarta kerülni a Légió
parancsnokát, hogy hátulról vegye tűz alá. A két oldal gyalogosai
elszánt csatába bocsátkoztak egymással az óriás gépek lábánál;
váratlanul közelebb húzódtak egy-egy gyors lövéshez, majd süvítő
légpárnával elszeleltek.
Lori Árnyéksólyma hirtelen megtántorodott a hátulról érkező rakéták
és gépágyúlövedékek sorozatai alatt. Grayson megpördült a
Martalóccal, és tüzet nyitott a támadóra, egy súlyosan sérült Griff-re. A
két mech szabályos párbajt vívott Lori földön fekvő mechje fölött, amíg
Grayson egyik PPC-lövése át nem olvasztotta a kisebb gép páncélját. A
Griff azonnal lángba borult.
– Lori!
– Jól vagyok, Gray. A hátpáncélom átlyukadt. Kigyulladtam, de a
tűzoltó rendszer elbánt vele.
– Kelj fel, ha tudsz! Jönnek!
Lori nagy nehezen talpra állította szörnyű állapotban lévő
Árnyéksólymát, miközben Grayson a mech nehézfegyvereivel
folyamatosan lőtte a közeledő Marik gépeket. Egész teste verejtékben
úszott, a Martalóc számítógépe azonnali reaktorleállással fenyegetőzött.
Ez nem mehet így sokáig, gondolta..
35
– Ez nem mehet így sokáig – szólalt meg Garth a
csuklószámítógépére pillantva. – Apró darabokra akarják szedni
egymást? Mi van az űrjárókkal?
– Mi lenne velük, kegyelmes uram? – kérdezett vissza Langsdorf alig
leplezett ingerültséggel. – Nem közelíthetjük meg őket, amíg le nem
győztük az ellenséget, és ha jól látom, ez még nem történt meg.
A tábornok törzstisztjei éljenzésben törtek ki. Újabb ellenséges mech
került a földre – a nagy, eddig kiválóan harcoló Rozsomák.
– Igen! – rikkantotta egy fiatal alhadnagy extázisban, miközben egy
társa kiragadta a kezéből a távcsövet. – Lépj a pilótára! Taposd el!
– A fenébe! Elmenekült a fattyú! A srácok talán elkezdhetnék kilőni
azokat a légpárnásokat. – Hé, egy másik is kigyulladt!
– Idióta, az a miénk!
– Nem, nem! Nem arról beszélek! Az egyik zsoldos Fullánk! Látod?
Hihetetlen, mit tud művelni a PPC-tűz egy Fullánkkal!
Langsdorf megfordult, mert hátulról egy közeledő légpárnás hangját
hallotta. Az apró, jó manőverező képességű jármű lelassított, amikor a
Csatapöröly és a tisztek közelébe ért. Egyetlen ember állt az
irányítókarnál, adeptusi köpenyét vér áztatta.
– Hé... mi történik itt? – kérdezte Kleider. – Mit képzel... Mielőtt
még befejezhette volna a mondatot, az adeptus leereszkedett a jármű
szoknyáján, és odasétált Langsdorfhoz. A köpenyén lévő vér
szemlátomást nem a sajátja volt, arca mégis valamiféle szörnyű,
láthatatlan belső sérülésről árulkodott. Kleider és Garth testőrei
fegyverrel a kézben előreléptek, és elálltak az útját.
– Hadd jöjjön! – mondta nekik Langsdorf. – Ő a Komsztár adeptusa.
Egy tompa, hosszan visszhangzó dörej hatalmas detonációt jelzett.
Langsdorf megfordult, a szeméhez emelte távcsövét. Egy Marik Darázs
robbant fel, vakító tűzgolyó emelkedett az égre, és a harcmezőt lángoló
fémroncsok terítették be.
A robbanás mintha megtörte volna a Marik haderőt. Langsdorf látta,
hogy a megmaradt mechek Tarlborough százados Csatapörölyének
vezetésével visszavonulnak a Cinóber-folyó sekély vizén keresztül. A
zsoldosok előrenyomultak a partig, és belegázoltak a vízbe, hogy
lehűtsék tűzforró hajtóművüket és harci rendszereiket. A Marik mechek
újból alakzatba fejlődtek a folyó északi partján, és határozatlanul
várakoztak. Némelyik gép nagyon rossz állapotban volt.
Langsdorf visszafordult az adeptushoz.
– Segíthetek, adeptus? Tudja, jelenleg kissé elfoglaltak vagyunk... Az
adeptus mintha meg sem hallotta volna. Csuklyáját hátrahúzta a fejéről,
ritkás, szőke fürtjei csatakosan és mocskosan tapadtak homlokához.
– Langsdorf ezredes? Langsdorf biccentett.
– Larabee adeptus vagyok, a Komsztár helmdowni állomásáról. Én...
– Habozott, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna. – Le kell... le kell
állítania a harcot, ezredes!
– Nevetséges! – csattant fel Kleider. – Tartóztassák le ezt az embert!
– Ha csak hozzám ér, a Komsztár Ediktumát kockáztatja! Kleider
katonái döbbent mozdulatlanságba dermedtek. A Komsztár Ediktuma
megfoszthatott egy vagy akár több világot is a rend HPG-
kommunikációs szolgáltatásától. A csillagközi kommunikációs hálózat
ugyan kevés személyes jelentőséggel bírt az itteni katonák számára, de
az Ediktum szó akkor is mágikus félelmet és átkot hordozott.
Bizonytalanul néztek parancsnokukra.
– Ez... ez... – hebegte Garth, de végül sikerült úrrá lennie saját
nyelvén. – Ez az adeptus itt semmiféle befolyással sem bír, ezredes!
– Talán nem – felelte Langsdorf halk, szinte már halálosan nyugodt
hangon. – Én azonban azt hiszem, meg szeretném hallgatni a
mondandóját.
Larabee a harcmezőre mutatott.
– Ezredes, ez az egész hadművelet a Szürke Halál Légió, egy
törvényen kívülivé vált zsoldos alakulat megsemmisítéséről szól.
– Pontosan.
– Csakhogy ők nem törvényenkívüliek! A Sirius V. Tiantan nevű
városának elpusztítását Rachan püspök rendelte el! Ez az egész az ő
műve! Ő a törvényenkívüli!
– Hazugság... – kezdte Garth, de az adeptus közbevágott.
– A barlangban találkoztunk egy főtechhel, aki egy Csillagliga-
könyvtárat próbált megmenteni.
– Könyvtárat? – Kleider meglepettnek tűnt. – Miféle könyvtárat? Mi
köze ehhez az egésznek egy könyvtárnak?
– Csak ennek van köze hozzá! Rachan ezért vitt oda engem és a
testvéreimet, hogy lemásoljuk a Csillagliga számítógépén tárolt
adatokat, és ha végeztünk, meg akarta semmisíteni a számítógépet.
Csakhogy találkoztunk egy főtechhel, aki járt a Sirius V.-ön. Ő tudta,
hogy nem Carlyle ezrede követte el a mészárlást. És Rachan elismerte!
– Elfogni! – üvöltötte Garth. Az egyik Marik katona az adeptus felé
nyúlt, de az kicsúszott a szorításából. Egy másik gyalogos lekapta a
válláról a puskáját, és leütötte az adeptust, aki ájultan hanyatlott a
földre.
– Állj! – vakkantotta Langsdorf, miközben előhúzta tokjából
oldalfegyverét, egy nagy kaliberű automata pisztolyt. – Mindenki, állj!
Kleider a csatára mutatott.
– Figyeljen, ember! Ne hallgasson erre a holdkórosra! A zsoldos
haderő a széthullás küszöbén van, már csak hat mechjük van talpon!
Egy utolsó roham, és győzhet! Győzhet!
Langsdorf komor tekintettel mérte végig Kleidert.
– Győzhetek? És mit nyerek vele, tábornok?
– A diadalt, ember! Egy dicsőséges győzelmet!
Langsdorf torkába epe gyűlt, kis híján hányingere támadt. Ellépett a
tábornok mellett, és saját Csatapörölye felé indult.
– Langsdorf! Hová megy?
– Kiadni a parancsokat, tábornok. – Megragadta a mech kabinjából
lógó létrát.
– Kitűnő! Remek! Azt javaslom, saját csatamechjével törje meg az
ellenállásukat, aztán nyomuljon tovább az űrjárók felé. A gyalogság
majd elbánik a túlélőkkel. Gratulálok, ezredes... gratulálok a dicsőséges
győzelméhez!
Langsdorf a szó hallatán megállt, alig két méterrel a föld fölött. Egy
másodpercig ott lógott mozdulatlanul, lenézett Garth-ra és Kleiderre.
– Nem, tábornok. Itt nincs dicsőség. És nincs győzelem.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Kleider dühösen.
– Azt, tábornok, hogy a haderőm maradványainak nem fogok
támadást elrendelni. A csatának vége. Nem áldozom fel több
emberemet... még magáért sem. – Garth-ra pillantott, aki kövér arcán
értetlen kifejezéssel állt a Csatapöröly árnyékában. – Érte pedig
végképp nem.
Rachan a hátán feküdt a sötétben. A könyvtárat elemésztő tűz szinte
teljesen kihunyt, az egyedüli világosságot a falon ütött résen keresztül
beömlő, füsttel és porral tompított fénysugarak szolgáltatták.
Visszanyerte az eszméletét, és egyedül találta magát. A Marik katonák,
akik túlélték a fiatal zsoldos katona őrült támadását eltűntek, akárcsak a
Langsdorftól kölcsönkapott Íjász. A katonák biztosan azt hitték, hogy
meghalt, ezért itt hagyták őt a sötétben.
Amikor megpróbált felkelni, rá kellett jönnie, hogy a lába
használhatatlan, ólomsúlyú teherként szögezi őt a barlang törmelékkel
teleszórt talajához. Combjában fájdalom lüktetett. Lenézve látta, hogy a
lába jóval térd fölött természetellenes szögben hajlik kifelé. Mennyi
vér...
Zajt hallott, mély és hosszan visszhangzó hangot a sötétből. Kezével
a kőtörmelék között tapogatózott, a lézerpisztolyát kereste. Vajon
visszajönnek a zsoldosok? Megtalálják? Tudták, hogy ő kente rájuk a
tiantani mészárlást. Ha élve megtalálják...
Újra hallotta a hangot, és abbahagyta a lézer keresgélését. Ezt a zajt
nem ember keltette. Mintha valami hatalmas föld alatti szörnyeteg
mozgolódott volna a barlang mélyén. A csarnok talaja megmozdult, és
Rachan felüvöltött a fájdalomtól. A mozgás elég határozott volt ahhoz,
hogy elmozdítsa a lábát, felébresztve benne a kínt, amely mintha le
akarta volna szakítani a végtagot a testéről.
A moraj újra felhangzott, ezúttal halkabban, mélyebben, és a
rengések egymást követték, megrezegtetve a kődarabokat a sebesült
püspök körül.
A szállítójárművek karavánja a síkságon keresztül a csatamechek
megviselt csoportja felé közeledett. Grayson a Martalócából figyelte
őket, de semmiféle érzelmet nem tudott előhívni magából. Mintha
hatalmas távolságból, kívülállóként nézte volna az eseményeket.
– Ismétlem, itt Ricol – jött a hang az általános taktikai frekvencián. –
Az emberei készen állnak a fuvarra?
Grayson észak felé fordította a Martalócot. Az ellenséges mechek...
visszavonultak. Visszavonultak! Már csak egyetlen roham kellett volna,
hogy legyűrjék a Szürke Halál Légió megmaradt mechjeit. Rajta kívül
mindössze öten maradtak. A parancsnoki szakasz megsemmisült, Lori,
Delmar Clay és Davis McCall mechje is harcképtelenné vált. A
kimerült, de sértetlen pilótákat szerencsére sikerült kimenteni.
Bár Khaled Csatapörölyét is kilőtték, a harcos, ha sebesülten is, de
életben maradt. A két újonc meghalt, Fullánkjaik összeroncsolódtak és
felrobbantak. Hogy is hívták őket? Morley és Brodenson. Grayson
emlékezett az arcukra az eligazításról... az egyik izgatott volt, a másik
ijedt. Többé egyik érzelem sem érinti meg őket.
Koga, Bear és Sharyl a jobbján álltak, DeVillar és Kent a balján. A
megmaradt mechek olyan állapotban voltak, hogy egy helyben állni is
alig bírtak. Koga Íjászából kifogytak a rakéták, és elvesztette két
félnehéz lézerét. Grayson Martalócából a gépágyúlőszer fogyott el,
valamint a bal kar PPC-je mondta fel a szolgálatot. Sharyl
Árnyéksólymának gépágyúja leszakadt, és a mech karjába épített lézer is
szétroncsolódott.
Egy utolsó ellenséges roham, és a Szürke Halál Légió nincs többé.
Megpróbált Ricol szavaira koncentrálni.
– Grayson, felvesszük a sérült mecheket. Az űrjárókon tartózkodó
kommunikációs techjeink megerősítik: Langsdorf visszavonul. Most
fogtuk el a parancsát. Ismétlem, visszavonul. Győzött, Grayson!
Győzött!
Kinézett a Martalóc ablakán. Az egyik rakéta közeli robbanása
megrepesztette az ellenálló műanyagot. Néhány méterrel a gépe előtt
három mozdulatlan test feküdt a sárban – gyalogosok voltak, akiket a
géppuskatűz kaszált le, miközben robbanótöltetekkel felszerelve
megpróbálták becserkészni az egyik ellenséges Darazsat.
Különös, gondolta Grayson. Nem érezte a győzelem ízét.
A visszacsatolás a neurosisakján keresztül furcsa, kellemetlen jelet
küldött a középfülébe. A vezérlőszerveket tesztelgetve próbálta izolálni
a problémát.
Sérülés érhette a Martalóc érzékelőit, vonta le a következtetést
végül. Mintha megmozdult volna a föld.
Langsdorf ezredes a Csatapöröly pilótafülkéjében ült, és a nehéz gép
irányítókarjával bajlódott. Neurosisakjából szédülést kiváltó,
imbolygásra utaló jelek érkeztek, mintha a csatamech lába alatt mozogni
kezdett volna a talaj.
Katonák futottak el mellette, és egy légpárnás zúgott el északi
irányban. Garth, Kleider és a kíséretük már rég visszamentek
Helmdownba. Miután Langsdorf beült a pilótafülkébe és kiadta a
visszavonulási parancsot, már semmit sem tehettek.
Legalábbis itt semmit, javította ki magát az ezredes. A karrieremnek
viszont lőttek. Hadbíróság és kivégzőosztag vár rá. Minden olyan
távolinak és valószínűtlennek tűnt.
– Langsdorf ezredes! – szólalt meg egy hang a rádióban. – Itt
Bumeráng Kettes!
– Jöjjön vissza, Bumeráng Kettő – felelte Langsdorf. – Landoljon a
tábornál, és készítse fel a gépét az evakuációra!
– Uram! Uram... ezt látnia kell! Állítsa át az egyik monitorját
videokép fogadására!
Langsdorf bekapcsolta a főmonitort. Néhány pillanatnyi statikus
recsegés után a képernyő kitisztult, és megjelent rajta a magasban
köröző kis felderítőgép hasára szerelt kamera képe. Az ezredesnek
kellett néhány pillanat, hogy felismerje, amit lát. Leginkább egy gejzírre
hasonlított; gőz és forró víz tört hófehér oszlopként az ég felé. Milyen
érdekes, gondolta. Aztán észrevette az épületeket az oszlop tövében, és
a rádöbbent a jelenség méreteire. Élesen felszisszent.
– Bumeráng, mi ez?
– Azok az épületek... Freeport romjai, uram! A hegységtől keletre
vagyok, a táborunk felett körözök. A gejzír mindössze néhány
másodperce tört fel.
– De ez... ez hatalmas...
– A vízoszlop magassága eléri a kétezer métert, ezredes, a gőz pedig
még magasabbra ér! A gejzír átmérője a tövénél négyszáz méter!
A föld most már határozottan remegett a Csatapöröly lába alatt, és
volt valami egyre erősödő, föld alatti, szinte nem is hallható morajlás,
amely a földön keresztül eljutott a csatamech belsejébe is.
– De honnan jön?
– Freeport belsejéből. Mintha egy hatalmas föld alatti víztömeg most
válna gőzzé. Egy olyan ponton jött fel, ahol a térképem szerint
valamiféle gát vagy vízelvezető létesítmény állt. Ott találkozik a
folyóágy a kiszáradt tengerrel.
Langsdorf figyelte, amint a hatalmas víz- és gőzoszlop egyre
magasabbra nyújtózik. A Yehudan-tenger ismét napvilágra került.
36
Rachan üvöltött. A fájdalom a lábában mind elviselhetetlenebbé vált,
ahogy a föld növekvő haraggal remegett és rázkódott.
Ő nem látta a Csillagliga föld alatti létesítményének feljegyzéseit,
nem látta a tervrajzokat azokról a hatalmas csőrendszerről, melyet a
Liga mérnökei telepítettek Freeport alá annak érdekében, hogy
leszivattyúzzák a Cinóber-folyó keleti felének vizét, és megnyissák a
bejáratot a hegységbe.
A vizet átirányították, belevezették Helm Gödrébe, egy ősi árokba a
törésvonalon, amely több kilométer mélyre nyúlt a kőzetlemezek között.
Később, amikor Freeportot elpusztították, a csatornákat kinyitották, és a
kisebbik tenger legnagyobb részét szintén belevezették a gödörbe.
Három évszázadon keresztül ez a tenger a Nagayan-hegység
alapjánál rejtőzött. Mivel geológiailag aktív területről volt szó, akár
komolyabb problémákhoz is vezethetett volna, de szerencsére egyetlen
nagyobb magmakoncentráció vagy más termálforrás sem volt a
környéken. A terület régen sokkal forróbb volt, amikor még számottevő
tektonikus aktivitás zajlott, és a kontinentális lemezek egymásnak
feszülése az ősi óceánban létrehozta a Nagayan-hegységet. Aztán több
millió éves nyugalom következett.
A Csillagliga-bázis fúziós erőműve három évszázadon keresztül
szintén tökéletesen üzemelt, biztosította azt a minimális mennyiségű
áramot, amely a könyvtár memóriájához és a keleti fal kinyitásához
szükségeltetett, amennyiben a megfelelő kód beérkezik.
Ám mindig megvolt a lehetősége, hogy valaki, aki nem ismeri a
kódot, a számítógép használatát mellőzve egyszerűen berobbantja a
keleti kaput. Még egy tízmillió tonnás gránitfal sem állíthat meg egy
elszánt betolakodót. Keeler őrnagy, a rendszert létrehozó mérnök
nagyon jól tudta, hogy a megfelelő pontokon elhelyezett, viszonylag kis
mennyiségű plasztik robbanóanyag vagy nehézlézerek megfelelő
alkalmazása megnyithatja vagy ledöntheti a falat.
Éppen ezért érzékelőberendezéseket telepített a keleti fal épségének
megfigyelésére, és a komplexum több pontjára. Ha a kaput áttörik, vagy
a könyvtárat megsemmisítik, az azt jelenti, hogy nem a Csillagliga
ügynökei tértek vissza, hanem közönséges barbárok. Barbárok, akik
nem férhetnek hozzá a raktár kincseihez.
Mélyen a hegy belsejében a fúziós reaktor olyan hőt generált, amely
normális esetben csak a csillagok közepén található meg. Ahogy egyre
forróbbá vált, a föld alatti tenger vize párologni kezdett, és a geológiai
erők évmilliók óta tartó egyensúlya felborult.
A bolygó kőzetlemeze megmozdult.
Rachan minderről természetesen mit sem tudott. Mindössze annyival
volt tisztában, hogy a hegy belsejéből érkező morajlás mind hangosabbá
válik, és a remegés következében a barlang mennyezetéről leváló kövek
hangosan pattognak a sötétben. Egyre nagyobb kövek érkeztek, végül
már emberfejnyi, éles peremű sziklák csattantak szét körülötte.
Rachan kétségbeesetten, egyik kezét törött lábára szorítva vonszolni
kezdte magát a nyílás felé. Sürgető, klausztrofóbiás félelem ereszkedett
rá a morajló sötétségben, ugyanolyan intenzitással ösztökélve őt
gyorsabb haladásra, mint a lábában égő tűz.
Újabb hang hatolt át a poron és a feketeségen – az elpattanó kő
hangja. Amikor hirtelen fénycsóva esett a püspökre, felemelte a fejét, és
felüvöltött.
A folyó által kivájt barlang előtt felállított Fal súlyosan meggyengült,
amikor Rachan utasítást adott a tartóelemek átvágására. Az Íjász
mozgása tovább gyengítette a falat. A földrengés megsemmisítette az
utolsó acéltámaszokat is, és a tízmillió tonnás gránittömb a barlang
nyílására zuhant.
A megkínzott kő moraja még jóval azután is hallatszott, hogy elvágta
egyetlen ember kurta sikolyát.
Az űrjáróflotta lG-s gyorsulással távolodott a Helmtől. A gyorsulási
időszak alatt Grayson nyugodtan tudott járkálni a mechhangár
fedélzetén, és beszélgethetett az ott összegyűlt férfiakkal és nőkkel.
Mindannyian kimerültek voltak, ugyanakkor lelkesek is a nemrég
aratott győzelemtől.
Lori és Alard King vele tartottak. Amikor megközelítettek egy
csapatnyi menekültet, előrelépett egy Larabee nevű Komsztár-adeptus,
akinek a köpenye még mindig véres volt a Csillagliga barlangjában
lezajlott küzdelemtől.
– Larabee adeptus – szólalt meg Grayson –, úgy hallottam, ön találta
meg és hozta a hajóra Alard Kinget. Sajnos el voltam foglalva a
behajózással, ezért nem hallottam a teljes történetet. Szeretném önnek
személyesen megköszönni, amit tett.
Az adeptus kezet rázott Graysonnal.
– Részemről a megtiszteltetés, ezredes. Egyébként is az önök hajói
felé tartottam egy szállító légpárnással. Útközben találtam rá az
embereire – Kingre és öt katonára –, akik a hegyoldalon ereszkedtek
lefelé.
– He–he! Én inkább úgy mondanám, a sziklákba kapaszkodva vártuk
a halált – javította ki a főtech. – A földrengés akkor tombolt a
legerősebben, fel sem tudtunk állni. Ez az ember megmentett minket,
ezredes. De hogy Janice-t, a fiatal tizedest megmentette, abban
átkozottul biztos vagyok, mert mindenképpen elvérzett volna, ha nem
jutunk vele időben vissza a hajóra.
Grayson az adeptus szemébe nézett.
– Én... én nem értek egyet azzal, amit a Komsztár a Helmen művelt,
Larabee, ám ez nem csökkenti annak a fontosságát, amit ön tett értem és
az embereimért. Nagyra becsülöm a tettét.
Larabee egy másodpercig Grayson arcát tanulmányozta. Látott ott
valami belső fájdalmat, valami komorságot, amit a győzelem és a
megmenekülés sem tudott kitörölni.
– Figyeljen, ezredes...
– Igen?
– Nem szeretném, ha egy ember cselekedetei alapján ítélné meg
rendünket.
– Rachanról beszél? – Grayson a fejét rázta. – Valószínűleg sosem
ismerjük meg a teljes történetet. Lehetséges, hogy egyedül dolgozott.
Larabee határozatlannak, döntésképtelennek tűnt.
– Elmondom magának az igazságot, ezredes. Nem tudom, hogy
egyedül dolgozott-e vagy sem. Szinte lehetetlen elhinni, hogy egy ilyen
gonosz, ördögi tervet egyetlen ember kidolgozhat, de azt sem hiszem,
hogy a rend, melynek életemet szenteltem, képes lenne ilyen
szörnyűséges tettre.
– Bármi is történt – mondta udvariasan Grayson –, az a rendjük
rendszerének a hibája. A Komsztár kezében összpontosuló,
miszticizmussal övezett és elrejtett hatalom elég ahhoz, hogy akár egy
hadseregnyi Rachan-félét is megfertőzzön.
– Esküszöm önnek, hogy én semmit nem tudtam az egészről,
ezredes. Mint ahogy arra is megesküszöm, hogy az ön és az ezrede neve
tisztázva lesz. Ha a terv kötődik a Komsztár hierarchiájában magasan
álló emberekhez, azok úgysem merik majd elismerni, és túlságosan
sokan élnek azok közül, akik pontosan tudják, mi történt. Találnak majd
más bűnbakot Tiantanért... kezdetnek mondjuk Kleidert és Garth-t. –
Ádáz fény villant Larabee szemében. – Beszélni fogok terrai
elöljáróimmal. Véleményem szerint nyíltan is támogatni fogják azt a...
teóriát, hogy Rachan egy renegát őrült volt, hogy a Tiantanért egyedül ő
tehető felelőssé, de a tervet Irian hercege hajtotta végre, akinek ezért
cserébe odaígérte a Csillagliga raktárkészletének egy részét. Önöket,
ezredes, nem fogják többé törvényenkívüliként kezelni.
Grayson bólintott.
– Ez... nem rossz. Bár nem sokat segít a Sirius V. áldozatain. Sem
Morley-n, Brodensenen, Dulaney-n és a többieken, akik az életüket
vesztették.
– Ne feledkezzen el az élőkről, ezredes! Mindig ott vannak az élők is.
Az élők. Ramage éppenhogy csak, de életben maradt, jelenleg már a
hajóorvos gondoskodása alatt állt. Clay karját bekötözték, de a harcos
boldogan tért vissza feleségéhez és gyermekéhez. Janice Taylor élt, és
Lori is. Grayson átkarolta a lány derekát, és közelebb húzta őt magához.
Lori él! – gondolta boldogan.
– Igen, itt vannak az élők – ismételte az ezredes. – És ezért is
köszönettel tartozunk önnek, Larabee adeptus. Soha nem tudjuk
visszafizetni önnek.
– Dehogynem. Miközben a hajó felé tartottunk, Alard King kifejtette
nekem, milyen gyanúval élt ön a Komsztárral szemben. – Larabee
lenézett a kezére. – Talán segítek saját kételyeim egy részének
eloszlatásában, ha tudom, hogy véghezviszi az eredeti tervét... vagyis
lehetővé teszi a könyvtár adatainak elterjedését a csillagok között. –
Larabee megfordította és alaposan megvizsgálta a kezét. – Bárcsak
tudnám...
– Mit tudna?
– Hogy az ön megsegítésével, az adatok elterjesztésével... segítek-e
kiegyenlíteni mindazt, amit a rend egyik őrült renegátja tett... vagy
esetleg én magam válok renegáttá...
EPILÓGUS
Grayson sosem tudta meg, hogy Larabee adeptus renegáttá vált-e.
Ahogy megígérte, a Komsztár belső tanácsa, az Első Kör
törvényenkívülivé nyilvánította Rachan püspököt, és elhatárolódott a
cselekedeteitől. Kijelentették, hogy a Sirius V. tragédiája egy
megalomániás őrült, valamint korrupt Marik tisztek és nemesek egy
kisebb csoportjának műve volt.
A helmi rémálom utáni évben Grayson különféle forrásokból
megtudott néhány információmorzsát az incidensről. Kiderült például,
hogy Garth és Kleider álltak egy Janos Marik hatalmának megdöntésére
irányuló összeesküvés mögött. Közreműködésük a Sirius V-ön részét
képezte annak a tervnek, hogy a zsoldosok megszégyenítésével, akiket
az ő akaratuk ellenére bérelt fel, magát Janos Marikot is
megszégyenítsék. A Marik vezérkaron belül támadó szakadék
polgárháborút eredményezhetett volna, és Kleider, Garth, valamint
Kleider néhány másik tiszttársa átvehette volna a hatalmat. A terv
azonban kudarcot vallott, amikor ismeretlen források – soha nem
sikerült egyértelműen bizonyítani, de sokak szerint ezek a források a
Komsztár ügynökei voltak – figyelmeztették Marikot, aki a hadsereg
lojális részével megtehette az ellenlépéseket. Az ezt követő
összecsapásban Garth-t elfogták, elítélték és kivégezték. Kleider egy
maroknyi csatamechhel elszökött, és többé nem látták.
Grayson és Ricol a Stewart rendszerben elbúcsúztak egymástól – a
Deimos és a Phobos itt újra egyesült Tor kapitánnyal és a Szégyenletes
űrugróval. Ricol ígéretéhez híven megosztotta a helmi zsákmányt
Graysonnal. Elég mechet sikerült kimenteni ahhoz, hogy a Légió három
teljesen feltöltött századdal rendelkezzen, a tartalék alkatrészekkel és a
javításhoz szükséges eszközökkel, anyagokkal pedig tökéletesen
kipofozták a harcokban megviselt „A" századot. A Vörös Herceg azután
távozott a Kurita határvidék felé.
– Attól tartok, nem elképzelhetetlen, hogy ellenségként még
összefutunk – mondta, amikor elköszönt Graysontól. – Sőt, szerintem
elkerülhetetlen. És akkor... ki tudja? Talán változnak a dolgok. Én
mindig tudok használni egy jó zsoldos ezredet egy olyan parancsnokkal,
akiben megbízom.
– Talán majd egyszer, kegyelmes uram. Ezt alaposan át kell
gondolnom.
A könyvtár adatait lemásolták... majd újra lemásolták. Tor kapitány
régi kereskedő kapcsolatain keresztül találtak olyan embereket, akik
elterjesztik a másolatokat a kereskedő-útvonalak mentén, és szétszórják
a régi Csillagliga információit a csillagok között.
Előre nem lehetett megmondani, hogy megéri-e az erőfeszítés. Bár
Grayson felismerte a könyvtár jelentőségét, akárcsak Ricol herceg,
vajon Tor hány barátja és kapcsolata fogja áruba bocsátani a
memóriatárakat? Hányan döntenek úgy, hogy nem érdekli őket annyira
a dolog, hogy pénz adjanak érte... vagy akár ingyen elfogadják, amikor
felajánlják nekik?
Grayson ezt már nem tudta befolyásolni. Ő mindent megtett, hogy a
lehető legszélesebb körben elterjedjenek az adatok. Ha az emberiség
profitálhat a Csillagliga kincséből, akkor először méltónak kell
mutatkoznia rá azzal, hogy felismeri az információ értékét. Talán az újra
felfedezett mezőgazdasági módszerek, a régi génmanipulációs
technikák és a rég elfeledett gyártási folyamatok egy nap újra
megjelennek. Talán az emberek még tovább is fejlesztik ezeket, és a
hosszú, sötét zuhanás a feudalizmusba és a technológiai tudatlanságba
megáll... esetleg még vissza is fordul.
Ám egy ilyen változásig még évszázadoknak kell eltelnie. Az ember
– és tudatlansága – hatalmas területet fedett le.
Grayson súlytalanul lebegett a Szégyenletes egyik társalgójában. A
csillagok kristálytiszta fénnyel, rezzenetlenül ragyogtak a terem átlátszó
paneljein keresztül. A hajó ugróvitorláját már bevonták, és
megkezdődtek az első ugrás előkészületei a Lyrán űr felé. Egy új
szerződés volt kilátásban Katrina Steinerrel. A Szürke Halál Légió
komoly hírnévre tett szert a Helmen, és hadereje is sokat erősödött. A
Galateán és más világokon újoncok várták, hogy csatlakozhassanak az
egységhez.
Lori megmoccant Grayson karjában, mire a férfi közelebb húzta
magához. Vannak előnyei, ha valaki ezredparancsnok, gondolta. A hajó
csodálatos kilátással rendelkező társalgóját a parancsára be lehetett
zárni. Egy hajó fedélzetén egy óra zavartalanul eltöltött idő valódi
kincsnek számított. Ajka megtalálta Loriét, és hosszú, mély ölelésben
csókolóztak, miközben szeretkezésük utóizzásában lebegtek.
– Mire gondolsz? – mormolta a lány a fülébe.
Grayson elmosolyodott, és még szorosabban átölelte. A mozdulattól
lassú, nagyon lassú forgásba kezdtek.
Annyira biztos volt benne, hogy meg fog halni... hogy nincs kiút,
sem neki, sem az ezrednek. Bár ez a meggyőződés még most sem
távozott belőle teljesen, többé már nem is tartotta rabságban. A
szerencséje – vagy sorsa? – oly távol sodorta őt a Trellwantól... de nem
saját sorsa és szerencséje volt az, ami alakította, formálta őt? Nem külső
erők voltak ezek, melyekre várnia és támaszkodnia kellett. Sokkal
inkább támaszkodhatott a körülötte lévő emberekre.
Elmosolyodott, és eszébe jutott a régi katonadal:
A regiment az otthon, a dicsőség ára drága
De testvéreinkkel mi is
Kész vagyunk a halálra!
S bajtársak vére így kiált
Túl dicsőséget, száz csatát:
A regiment az otthon, csillagtengereken át!
Lorira nézett.
– Csak azon gondolkodtam, milyen jó otthon lenni.