Post on 17-Sep-2018
2
Sorozatszerkesztő Horváth Jenő
A kötet szerzői jogvédelem alatt áll. Annak teljes vagy részleges másolása, papír
alapú vagy elektronikus felhasználása csak a szerző és a kiadó előzetes írásbeli
engedélyével lehetséges.
Lektorálta: Büttl Ferenc
© Dr. Tolnai Ágnes, 2010
© Grotius, 2010
ISBN 978-963-08-0319-9
3
Tisztelt Olvasó!
A nemzetközi gazdaságtan témájában oktatott tárgyakhoz már számos
tanulmánykötet, tankönyv, jegyzet és egyéb oktatási segédanyag született. Jelen
kiadás nem ezekkel kíván versenyezni.
Ennek az oktatási segédanyagnak a megírása során azt tartottam szem előtt, hogy a
sok esetben elvont elméleti fogalmakat élő vagy hipotetikus, gyakorlatban
értelmezhető példákkal hozzam közelebb az Olvasókhoz.
Magának a könyvnek a szerkezete is ezt a célt szolgálja. Az ábrák és táblázatok a
törzsszöveget egészítik ki további információkkal vagy szintetizálják az ott
olvasottakat. Az olvasottak szintetizálását segíti, hogy az Olvasó a fejezetek végén a
nemzetközi gazdasági folyamatok megértéséhez szükséges fogalmakat összefoglalva
is megtalálhatja. Szintén a fejezetek végén találhatóak azok a kérdések, amiknek a
megválaszolása segítséget nyújt az olvasottak rendszerezésében, az elsajátítás
mértékének mérésében.
Egyben ezúton szeretném megköszönni kollégáimnak a kötet megírása során tett
építő jellegű javaslataikat és a Grotius Szerkesztőinek, hogy megteremtették az
elektronikus megjelenés lehetőségeit.
Budapest, 2010. október
Dr. Tolnai Ágnes
főiskolai docens
Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola
4
Tartalomjegyzék
1. Globalizáció és fejlődés 6
1.1 Gazdasági globalizáció ....................................................................................... 7
1.2 Előnyök és hátrányok ......................................................................................... 9
1.3 Fejlettségbeli különbségek ............................................................................... 12
2. Nemzetközi gazdasági összefüggések mérése 23
2.1 Export és import ............................................................................................... 23
2.2 Nyitottsági mutatók .......................................................................................... 25
2.3. Cserearány mutatók ......................................................................................... 32
3. Nemzetközi szakosodás 39
3.1 A szakosodást befolyásoló tényezők ................................................................ 39
3.2 A nemzetközi szakosodást magyarázó elméletek ............................................ 41
3.2.1 Korai elméletek ......................................................................................... 41
3.2.2 A Heckscher–Ohlin-modell ...................................................................... 48
3.2.3. A Leontief-paradoxon .............................................................................. 53
4. Nemzetközi kereskedelem 56
4.1 A nemzetközi kereskedelem alapelvei ............................................................. 61
4.2 A nemzetközi kereskedelem szabályrendszere ................................................ 66
4.3 Szabad kereskedelem és protekcionizmus ....................................................... 77
4.4 A kereskedelempolitika eszközrendszere ........................................................ 82
4.4.1. Vámok ...................................................................................................... 83
4.4.2 Nem vám jellegű intézkedések .................................................................. 93
4.4.3 Dömping .................................................................................................. 101
5. Nemzetközi tényezőáramlás 110
5.1 Nemzetközi munkaerő-áramlás ...................................................................... 111
5.1.1 A migráció típusai ................................................................................... 113
5.1.2 A migráció gazdasági hatásai .................................................................. 116
5.2 Nemzetközi tőkeáramlás ................................................................................ 121
5.2.1 Nemzetközi tőkeáramlás típusai ............................................................. 122
5.2.2 A működő tőke mozgásának iránya ........................................................ 130
5.2.3 Miért preferálja a közvetlen külföldi beruházás a fejlett régiókat? ......... 140
5.2.4 A működő tőke beáramlásának hatásai a célországban .......................... 142
5
5.2.5 Transznacionális vállalatok ..................................................................... 146
5.2.6 Közvetlen külföldi beruházások elméletei .............................................. 155
6. Regionális gazdasági integrációs törekvések 170
6.1 Miért jönnek létre regionális gazdasági integrációk? ..................................... 170
6.2 Regionális gazdasági integrációk formái ....................................................... 171
7. Nemzetközi pénzügyek 186
7.1 Árfolyam ........................................................................................................ 186
7.2 Árfolyamrendszerek ....................................................................................... 196
7.3 Árfolyamrendszerek típusai ........................................................................... 199
7.3.1 Rögzített árfolyamrendszer ..................................................................... 200
7.3.2 Rugalmas árfolyamrendszer .................................................................... 201
7.3.3 Vegyes árfolyamrendszerek .................................................................... 202
7.3.3.1 Intervenciós sávval kiegészített rögzített árfolyamrendszer ............ 203
7.3.3.2 Csúszóan rögzített árfolyamrendszer ............................................... 206
7.3.3.2 Irányítottan lebegtetett árfolyamrendszer ........................................ 208
7.4 Történelmi árfolyamrendszerek ..................................................................... 209
7.5 Konvertibilitás ................................................................................................ 214
7.6 Nemzetközi fizetési mérleg ............................................................................ 216
7.6.1 A nemzetközi fizetési mérleg sorai ......................................................... 217
7.6.2 A nemzetközi fizetési mérleg részei ....................................................... 220
7.6.2.1 Külkereskedelmi mérleg .................................................................. 221
7.6.2.2 A külkereskedelmi mérleg egyensúlya ............................................ 223
7.6.2.3 A J-görbe .......................................................................................... 228
7.6.2.4 Folyó fizetési mérleg ........................................................................ 231
7.6.2.5 Tőke- és pénzforgalmi mérleg ......................................................... 232
7.6.2.6 Hivatalos tartalékeszközök mérlege ................................................. 235
6
1. Globalizáció és fejlődés
Nem lehet a világgazdasági folyamatokról anélkül beszélni, hogy ne kezdenénk a
vizsgálódást a világgazdasági folyamatokat alapvetően meghatározó globalizáció
fogalmának tisztázásával. A globalizáció fogalmát többféleképpen is
megközelíthetjük. Hiszen erről a jelenségről nemcsak gazdasági, hanem kulturális,
földrajzi vagy politikai értelemben is beszélhetünk.
A fejlett gazdaságokat összefogó Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete
(Organization of Economic Co-operation and Development, OECD) a következő
értelemben használja a globalizáció fogalmát: „egy dinamikus, multidimenzionális
folyamat, aminek eredményeképpen a nemzeti erőforrások nemzetközileg egyre
inkább mobilakká válnak, a nemzetgazdaságok pedig eközben egyre inkább
függőségi viszonyba kerülnek.”
Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ, United Nations, UN) a globalizáció a
bolygó lakói közti függőségi viszony növekedéseként értelmezi, ahol az embereket a
kereskedelem, a beruházások és a kormányzás gazdasági és szociális értelemben
összeköti. Ezeket a kapcsolatokat felerősíti a piaci liberalizáció, valamint az
információs, a kommunikációs és a közlekedési technológiák fejlődése.
John H. Dunning a globalizációt megkülönböztetvén a határokat átlépő vállalati
tevékenység növekedéséből eredő internalizációtól a globalizációt a piacok közötti,
az erőteljes kommunikációs és közlekedési technológiában jelenlévő innovációnak
köszönhető kapcsolódásként értelmezi.
Megállapítható, hogy a globalizáció alatt egy szerves folyamatot értünk, ahol
együttesen hatnak a földrajzi, gazdasági, politikai és kulturális tényezők. Az
infokommunikációs forradalomnak1 köszönhetően az országok, földrészek egyre
közelebb kerülnek egymáshoz. A híradásokon keresztül ugyanúgy ott lehetünk a
világgazdaság egészét érintő kérdések döntési központjaiban, mint a monszun okozta
árvizeknél vagy egy polgárháborúban. Látjuk és magunkhoz közelebb esőnek
1 Vagy információtechnológiai forradalom (Information and Communication Technologies,
ICT) az 1970-es évektől a világgazdasági fejlődés új hullámát jeleníti meg. Az információ
áramlásához és a kommunikációs eszközök fejlődéséhez kapcsolódó beruházások az
1990-es évekre a fejlett gazdaságokban ez a szektor fejlődik a legdinamikusabban, a
legtöbb beruházást is itt eszközlik. A infokommunikációs szektor a fejlett országok
húzóágazatává vált.
7
érezzük a kérdéseket. A világ távoli pontjainak történései nagyon komoly pozitív
vagy negatív hatást gyakorolhatnak életünkre. Ahogy azt Edward Lorenz ismert
megállapításából tudhatjuk: elég egy pillangó szárnycsapása a világ egyik felén
ahhoz, hogy a másikon tornádó pusztítson. A hidegháború vége után a szocialista és
a kapitalista gazdasági rendszer, a kommunizmus és a demokrácia párharca
megszűnt. A volt szocialista országok kapitalista gazdaságokká váltak,a világpiac
résztvevőivé váltak. A globalizáció így már kiteljesedhetett – a Föld minden országa
érintetté vált.
A földrajzi, kulturális vagy politikai tornádó vizsgálata nem képezi jelen kötet
szerves részét. Itt csak a gazdasági vonatkozások kapnak teret. Ezért határozzuk meg,
mit is értünk a gazdasági globalizáció fogalma alatt!
1.1 Gazdasági globalizáció
A hidegháború után új szereplőkkel kiegészülő világpiac, a világkereskedelem
folyamatos liberalizálása és az infokommunikációs technológiákra épülő
beruházások térhódítása a nemzetközi gazdasági folyamatok új minőségét alakítják
ki a XX. század harmadik harmadában. A világgazdasági változások nemcsak a
gazdasági tranzakciók számának növekedésében vagy a gazdasági tranzakciók
mögött álló tőke, áru, munkaerő stb. mennyiségi növekedésében észlelhetőek. A
világgazdasági folyamatok felgyorsulnak és a korábbiaktól eltérő új, az információs-
kommunikációs technológiák fejlődésére épülő viszonyrendszereket hoznak létre.
Amikor a továbbiakban a globalizációt ezen minőségi és mennyiségi változásokként
értelmezzük, akkor a gazdasági globalizáció fogalma alatt a nemzetgazdaságok
összességének olyan szerves rendszerét értjük, ahol a transznacionális folyamatok
eredményeképpen egy minden nemzetgazdaságot érintő tartós gazdasági
együttműködés alakul ki.
A rendszer maga állandóan változik, formálódik. Új szereplők jönnek, régiek
távoznak, vagy csökken befolyásuk. Szabályai menetközben változnak, nem
statikusak, ahogyan maga a rendszer sem az. A világgazdasági folyamatok, a
nemzetközi kereskedelem vagy a nemzetközi pénzpiac szabályainak megalkotására
számos törekvés jött létre, létezik és jön létre a későbbiekben is. Ezek megalkotása
nem könnyű, hiszen minden nemzetgazdaság egyéni érdekekkel rendelkezik, nem is
beszélve a nemzetgazdaságoktól lényegében függetlenül tevékenykedő
8
multinacionális vállalatoktól. A szabályokat nemzetközi szervezetek vagy szakosított
intézmények keretein belül igyekszik meghatározni a nemzetközi közösség, de
számos példát találunk arra is, hogy regionális vagy bilaterális megállapodások
születnek a nemzetközi gazdasági folyamatok koordinálása érdekében. Azonban a
nemzetközi vagy regionális szervezeteknek leginkább csak a szabályok
megalkotásában van szerepe, a szabályok betartásának kikényszerítését nem tudja
egyik sem minden esetben hatékonyan végrehajtani. Az elmarasztalások vagy a
nemtetszések kifejezése pedig nem olyan erős eszközök, amelyek megállítanák egy
ország tisztességtelen kereskedelmét vagy erősen környezetszennyező
technológiákra épülő gazdaságfejlesztési stratégiájának kivitelezését. A szankció
betartásának vagy betartatásának eredményessége igencsak függ a „büntetett”
gazdaság világgazdasági és világpolitikai súlyától. Hiszen az erős, a
világgazdaságban és a világpolitikában is jelentős szereppel bíró államok hatalmi és
gazdasági súlyuknál fogva képesek irányítani a szankciók kiszabását, de erejüknél
fogva képesek elkerülni azt is, hogy velük vagy politikai szövetségeseikkel szemben
ilyen jellegű büntetőintézkedések lépjenek életbe. Például az üvegházhatást okozó
gázok kibocsátását korlátozó kiotói jegyzőkönyvhöz2 nem csatlakozó államok
ugyanúgy aktív részesei a nemzetközi kereskedelemnek, mint azok, amelyek
maradéktalanul betartják annak a globális környezetet védő, emissziócsökkentő
rendelkezéseit.
A globális gazdaságot átszövő transznacionális, azaz nemzeteken átívelő folyamatok
sok esetben kizárják az egyes államok döntéshozóit a világgazdaság történéseiből.
Egy-egy nemzetgazdaság védekezhet negatív hatásaik ellen vagy tompíthatja azokat
megfelelő belső szabályrendszer kialakításával, de közvetett hatásaikat már nem
zárhatja ki. Például a tőkeáramlást nem megfelelően, sőt sok esetben egyáltalán nem
szabályozó délkelet-ázsiai államok főként a szabályozás hiánya miatt beáramló ún.
forró tőke felduzzadásának köszönhetően szenvedték el azt a pénzpiaci válságot
1997/1998-ban, ami kihatott a jól szabályozott belső pénzpiaccal rendelkező kelet-
ázsiai országok tőzsdéjére és azon keresztül pedig a nemzetközi pénzpiaci
2 1997-ben a fejlett gazdaságok között, az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt
létrejött nemzetközi jegyzőkönyv, amelyben a fejlett országok vállalják, hogy az
üvegházhatást okozó gázok légköri koncentrációjának csökkentése végett korlátozzák,
folyamatosan csökkentik kibocsátásukat. A jegyzőkönyvet Ausztrália csak 2007-ben
ratifikálta, az Egyesült Államok törvényhozása még nem döntött a jegyzőkönyv
ratifikálásáról.
9
folyamatokon keresztül a világ többi országára is. Az államok célja ezért az, hogy
belső szabályozási és gazdasági lehetőségeikhez képest minimalizálják a gazdasági
globalizáció negatív hatásait és maximalizálják a pozitívokat. Természetesen mindezt
össze kell hangolniuk nemzetgazdaságuk fejlesztésének stratégiájával is, mivel az
nem képzelhető el a világgazdasági folyamatokban való aktív részvétel nélkül. Azaz
hiába akar egy állam olyan szabályozást bevezetni, ami a külföldi tőkét vagy képzett
munkaerőt csak igen szigorú ellenőrzés után engedi be, az a tőke és az a képzett
munkaerő olyan helyet fog keresni, ahol a szabályok számára kedvezőbbek. Így az
adott nemzetgazdaság elszakadhat a potenciális tőke- és munkaerőforrásoktól.
A tartós gazdasági együttműködés során erősödnek a nemzetgazdaságok közti
kapcsolatok, interdependenciák alakulnak ki. A gazdasági együttműködés során az
egyes nemzetgazdaságok tartós kapcsolatokat alakítanak ki más
nemzetgazdaságokkal. Kereskednek egymással, tőke vagy munkaerő áramlik át
egyik országból a másikba. Ennek során megváltozik a tényezőellátottság, a
jövedelem és a világgazdasági pozíció is. Ezek a kölcsönös gazdasági függőségek
optimális esetben egyaránt előnyösek minden fél számára. Kiterjednek az áru- ás
szolgáltatáskereskedelemre, a pénzügyi folyamatokra, a termelési tényezők cseréjére,
ide értve a technológiát is.
Minden nemzetgazdaság igyekszik termelési tényezők és az áruk, szolgáltatások
nemzetközi cseréjét a legoptimálisabb formában kivitelezni, de kialakulnak
asszimetrikus viszonyok is. Az asszimetrikus viszonyok esetében az egyik
nemzetgazdaság a másikkal folytatott kereskedelemben kisebb előnyöket ér el.
Termékeit nem tudja olyan áron értékesíteni, aminek hasznából fedezni tudná
importkiadásait vagy fejlesztéseket tudna végrehajtani. Az asszimetria észlelhető a
nemzetközi tőke-, munkaerő és jövedelemáramlásban. Mindez leginkább az eltérő
fejlettségű gazdaságok, azaz a centrum és a periféria találkozásánál figyelhető meg.
1.2 Előnyök és hátrányok
A gazdasági globalizáció pozitív hatásai, előnyei főként a termelési tényezők
(termőföld, munkaerő, tőke és technológia) áramlásából erednek. Természetszerűen
minden ország, minden régió eltérő termelési tényezőkkel rendelkezik. Van, ahol
hiányzik a szakképzett munkaerő, a fejlesztésekhez szükséges technológia vagy
munkaerő, esetleg a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területek nagyobb aránya
10
miatt élelmiszer-behozatalra szorul az adott ország. A világgazdaság olyan teret
képez, ahol a hiányok pótolhatóak és a feleslegek levezethetőek. Kérdés azonban,
hogy mennyire mobilak a termelési tényezők. A legimmobilabb termelési tényező a
termőföld. Termőföldet nem lehet egyik országból a másikba exportálni, pusztán az
azon megtermelt mezőgazdasági termékeket. A tőke, a munkaerő és a technológia
már sokkal szabadabban mozognak, így a liberalizált kereskedelmi környezetben
felszámolható egyes termelési tényezők hiánya.
Az eltérő tényezőellátottság arra ösztönzi az országokat, hogy a rendelkezésre álló
javakat a legoptimálisabban használják ki. A nemzetközi szakosodás, specializáció
révén a bőségesen rendelkezésre álló termelési tényezők felhasználása során olyan
termékeket képes előállítani a gazdaság, amiket exportálni tud. Az exportból
származó bevételből pedig az import révén fedezni tudja a hiányzó termelési
tényezőket. A szakosodás arra kényszeríti a termelőket, hogy olyan termékeket
állítsanak elő, amiket a világpiacon könnyen és haszonnal el tudnak adni. Ezért a
terméket versenyképességét folyamatosan fenn kell tartani, sőt, javítani. A
technológia vagy a tőke importjához már magának az egész nemzetgazdaságnak
versenyképesnek kell lennie. Ez már megfelelő állami magatartást is igényel. Például
az államnak a külföldi tőke és technológia odavonzásához fejlesztenie kell az
infrastruktúrát, oktatási és egészségügyi beruházások révén létrehozni a képzett
munkaerőt és megfelelő, kiszámítható jogszabályi környezetet garantálnia. Ezek az
eleinte igen nagy összegű beruházások akár már középtávon is megtérülnek, mivel
jelentősen javítják a nemzetközi versenyképességet. A nemzetközi viszonylatokban
értelmezett versenyképesség alatt nem pusztán a bér- és adókülönbségekből eredő
költségcsökkentési lehetőségeket kell érteni. Komplex, a nemzetgazdaság gazdasági,
társadalmi, kulturális és nem utolsósorban politikai adottságai együttesen jelennek
mega fogalom mögött (ahogyan azt a későbbi fejezetekben látni fogjuk).
A termelési hatékonyság növelése, a versenyképesség javítása, az állam
gazdaságfejlesztési törekvései a lakosság életszínvonalát növelik. Ezen túlmenően a
világgazdaságban magát az országot is jó pozícióba hozzák. A minél erősebb
világgazdasági pozíció pedig biztosítja a nemzetközi cserefolyamatok
szabályrendszereibe való minél nagyobb beleszólás lehetőségét. Az 1970-es években
még elmaradott Kína például az 1980-as és 1990-es évek tudatos gazdaságfejlesztési
politikájának köszönhetően mára már a világgazdaság meghatározó és bizonyos
kérdésekben megkerülhetetlen szereplőjévé vált.
11
Az előnyökkel szemben állnak azonban a hátrányok. A globális gazdasági
problémák a világgazdaság minden szereplőjét érintik, megoldásuk nem eredhet
egyetlen forrásból, közös, nemzetközi összefogásra van szükség. Ezek a problémák
az országok egyenlőtlen gazdasági fejlődése köré csoportosíthatóak.
A nemzetközi munkamegosztásban nem tud minden ország hasonló sikerekkel részt
venni. Asszimetrikus gazdasági kapcsolatok jönnek létre, mikor az egyik fél úgy
nyer a termelési tényezők cseréjén, hogy közben a másik félnek igen kevés gazdasági
haszna származik ebből a relációból. Az eltérő fejlettségű gazdaságok találkozásánál
a cseréből származó előnyök mértéke függ attól, hogy mekkora a felek közti
fejlettségbeli különbség, milyen gyorsan képesek reagálni a változó
csereviszonyokra, illetve hogyan tudják kihasználni ebben a relációban a
rendelkezésre álló termelési tényezőket. Ha a nemzetközi gazdasági folyamatok
során állandósul az eltérő fejlettségű gazdaságok találkozásánál fellépő asszimetria,
akkor fejlődési szakadék keletkezik. A fejlődési szakadék csökkentése vagy
felszámolása pedig olyan erőfeszítéseket követel meg az alulmaradt fél részéről,
amikhez nincsenek meg a gazdasági vagy politikai, társadalmi képességei.
A nyertesek oldalán jelentős tőke halmozódik fel, és ők birtokolják a legfejlettebb
technológiák létrehozásának képességét is. Ezért nemcsak gazdasági, hanem politikai
súlyuk is folyamatosan nő, azaz a nemzetközi cserefolyamatok szabályainak
kidolgozásakor érdekeiket jobban tudják érvényesíteni. A tőkefelhalmozás és a
versenyképesség biztosítja őket afelől, hogy a világgazdaság ciklikus váláságait
jobban át tudják vészelni. Tartalékaikat eközben kevésbé élik fel, gazdaságuk
könnyebben talpra áll egy recesszió után.
Szintén a globális gazdasági problémák közé sorolható a nemzetközi tényezőáramlás
egyenlőtlensége. A rendelkezésre álló tőke, munkaerő, termőföld, nyersanyag vagy
technológia terén jelentős különbségek vannak a nemzetgazdaságok között. A
termelési tényezőkben gazdag országok sikeresebben vesznek részt a nemzetközi
gazdaságban és versenyben, mint a forráshiánnyal küzdők. A forráshiányos
gazdaságok számára a növekedés csak pótlólagos termelési tényező bevonással
képzelhető el. Mivel a termelési tényezők nemzetközi áramlása bizonyos mértékig
korlátozott vagy erős feltételekhez kötött (l. 5. fejezet), ezért egyes gazdaságok
számára nem vagy csak nehezen lesznek elérhetőek ezek a nemzetközi források.
Például hiába van szüksége gazdaságélénkítő beruházásokra egy fejlődő országnak –
12
ha céljaihoz nem tud kedvező feltételeket teremteni a külföldi tőketulajdonosoknak,
azok tőkéjüket más gazdaságokba fektetik be.
A globális gazdasági problémák között tartjuk még számon a korrupciót vagy a
nemzetközi bűnözést. A korrupció és a bűnözés valamilyen formában minden
országban létezik, a kérdés ezért inkább a mértéke. A tisztességes hasznot elváró
befektetőket elriasztja, ezért megnehezíti a külső források bevonását a gazdaság
fejlesztésébe. A gazdaságfejlesztést akadályozhatja még a humán fejlettség hiánya,
az alacsony oktatási színvonal, ami miatt szinte lehetetlen tartós versenyképességet
generálni. A szegénység, a polgárháborúk, a természeti katasztrófák, a túlnépesedés,
az akadozó élelmiszerellátás mind gátolják a fejlődést, és leküzdésükhöz erős állami
akarat szükséges.
Napjainkban ezen kérdések mellett egyre előkelőbb helyet kap a fosszilis
energiahordozók kitermelése. A földgáz-, kőolaj- és szénkészletek kimerülőben
vannak, kitermelésük költségei nőnek, kínálatuk állandósága hosszú távon nem tűnik
biztosíthatónak. A kitermelő országok árkartellei tovább emelik a csökkenő kínálat
miatt amúgy is növekvő árat, ami így jelentősen emeli a termelési és a szállítási
költségeket. A termelési és szállítási költségek növekedése csökkenti a termékek
versenyképességét a világpiacon, s egyre fontosabbá válnak a helyi beszerzések.
Ezért azok a gazdaságok, amik létüket az alacsony termelési és szállítási költségű
áruk előállítására és exportjára építették, válságba kerülhetnek. Az energiaprobléma
megoldását az új technológiák kidolgozása jelenti. Ezen új termelési,
energiafelhasználási technológiák azonban igen költségek, a szegényebb gazdaságok
ezért nem tudják azokat megfizetni. Az azokat elérni és kifejleszteni képes fejlett
gazdaságok pedig alkalmazásukkal tovább növelik versenyelőnyüket, további
szereplőket szorítanak ki a világpiacról és tovább növelik a fejlődési szakadékot a
fejlett és fejletlen országok között.
1.3 Fejlettségbeli különbségek
Az országokat fejlettségük, világgazdaságban elfoglalt pozíciójuk alapján fejlett és
fejlődő kategóriákba sorolhatjuk. A fejlettség maga függ a termelési folyamatok, a
termelékenység és a termelőerők fejlettségétől. Minél jobban szervezettek a termelési
folyamatok, minél magasabb színvonalú technológiát alkalmaz a termelés során,
minél képzettebb a munkaerő és minél jobban képes hatni a pénzfolyamatokra, annál
13
jobb eredményt tud elérni a termelésben, ami javítja az adott ország világgazdasági
érvényesülését is.
A fejlettségbeli különbségeket mérhetjük a makrogazdasági mutatókkal (pl. GDP,
GNI, GDP/fő, GNI/fő, GDP növekedése), a humán infrastruktúra fejlettségével
(egészségügy, oktatás helyzete) vagy az interdependecia mértékével, jellegével.
Ezeket a számokat önmagukban nehéz értelmezni. Ha nem tudjuk mihez
viszonyítani, akkor puszta számok maradnak. Sikeresebb a vizsgálat, ha több ország
relációjában vagy az adott ország esetében trendet felvázolva jelenjenek meg.
Ha a klasszikus mutatókat vesszük alapul, akkor egy igen általános és néhol felületes
képet kapunk a vizsgált országról. A GDP, a GNI az ország egészének teljesítményét
mutatja, mintha feltételezné, hogy az ország minden területe és ágazata azonos
mértékben járul hozzá annak létrehozásához. Ha egy főre lebontva vizsgáljuk,
szintén nem tudunk meg pontosabb információt a regionális vagy vidék-város,
esetleg ágazatbeli különbségekről. A GDP és a GNI kiszámításánál is adódnak
problémák egyes országcsoportoknál – például ahol nagyon magas az önellátásra
berendezkedett családi gazdaságok aránya vagy nincsenek pontos népszámlálási
adatok például a határokon átvándorló nomád törzsek miatt.
Az interdependencia mértékét több mutatószámmal is meg lehet határozni (ahogyan
ezt a 2. fejezetben meg is tesszük). Mértéke mellett fontos azonban iránya is,
szektorális vonatkozásai. Meg kell vizsgálni, hogy mely termékek és
országcsoportok viszonylatában milyen jellegű és mértékű kölcsönös függőség
alakult ki, ezek mennyire képesek pozitív változásokat előidézni a
jövedelemgenerálásban és a gazdaságfejlesztésben.
A fejlettség meghatározásához azonban célszerű egyéb mutatókat is bevonni a
vizsgálatba, amik a problémákhoz nemcsak a nemzeti össztermék vagy a nemzeti
jövedelem változása alapján közelítenek.
További mutatóként használják még az országok humán fejlettség szerinti
kategorizálását. Erre a célra az ENSZ az ún. humán fejlettségi indexet (Human
Development Index, HDI) alkalmazza. Célja, hogy a pénzügyi és gazdasági mutatók
mellett egy olyan alapján is sorolni lehessen az országokat, amelyik nemcsak a
gazdasági teljesítményt, hanem a jólétet, egy másként értelmezett életszínvonalat is
szemléltet. A HDI alapján felállított rangsor így eltér az egyéb mutatók szerint
létrehozottaktól. Három részből adódik össze, ahol az egyes részek eltérő súllyal
szerepelnek:
14
1. az egy főre jutó bruttó hazai össztermék vásárlóerőparitáson számolva,3
2. a várható élettartam,
3. iskolázottság (az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság és a beiskolázások aránya).
A mutató értéke 1 és 0 közé esik. A 2. és a 3. rész az egészségügyi és az oktatási
infrastruktúra fejlettségét vizsgálja. A kevésbé fejlett, de olcsó munkaerővel
rendelkező országok ebben a két területben megfelelő kormányzati szándék mellett
ki tudnak tűnni és javítani helyüket a fejlettségi rangsorokban. Az egészségügy és az
oktatás ugyanis tipikusan olyan területek, amelyeknek magas az élőmunka igénye.
Így fejlesztésük az alacsonyabb bruttó nemzeti vagy hazai össztermékkel rendelkező
országok számára is elérhető.
Ahogyan az 1. táblázatban láthatjuk, Magyarország a magas humán fejlettségű
országok közé tartozik, a HDI azonban jóval az uniós átlag alá esik, de még az
összeurópai átlag alatt is van. Versenytársaink, mint Lengyelország, Csehország,
Szlovákia megelőznek bennünket. Közülük a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó
GDP alapján csak Lengyelországot tudjuk mögénk szorítani. A beiskolázási
mutatónk jobb ebben a kategóriában, viszont az alacsonyabb GDP és a felnőtt
lakosság analfabétizmusának magasabb aránya miatt romlik rangsorban elfoglalt
pozíciónk. Azaz Magyarország pozíciója más a HDI és más a gazdasági mutató
alapján – más-más következtetéseket tudunk levonni és így rávilágítani azokra a
területekre, ahol még sokat kell tenni a fejlődés és a jövedelem szint, az életszínvonal
emelése érdekében.
3 A különböző nemzetgazdaságok lakosságának életszínvonal összehasonlítására alkalmazott
mutató. Megmutatja, hogy azonos mennyiségű valutából egyes országokban a lakosság
mennyi terméket tud megvásárolni.
15
1. táblázat Humán fejlettségi index és a mutató részei
Hu
mán
fej
lett
ségi
ind
ex
érté
ke
Szü
leté
skor
várh
ató
élet
tart
am
(év
)
Fel
nőtt
korú
, 15 é
v f
elett
i
lak
oss
ág í
rni-
olv
asn
i
tud
ásá
nak
ará
nya (
%)
Bei
skolá
zási
ará
ny (
%)
GD
P/f
ő (
PP
P U
S$)
Nagyon magas humán fejlettség
1 Norvégia 0,971 80,5 .. 98,6 53 433
2 Ausztrália 0,97 81,4 .. 114,2 34 923
3 Izland 0,969 81,7 .. 96 35 742
4 Kanada 0,966 80,6 .. 99,3 35 812
5 Írország 0,965 79,7 .. 97,6 44 613
6 Hollandia 0,964 79,8 .. 97,5 38 694
7 Svédország 0,963 80,8 .. 94,3 36 712
8 Franciaország 0,961 81 .. 95,4 33 674
9 Svájc 0,96 81,7 .. 82,7 40 658
10 Japán 0,96 82,7 .. 86,6 33 632
29 Szlovénia 0,929 78,2 99,7 92,8 26 753
36 Csehország 0,903 76,4 .. 83,4 24 144
Magas humán fejlettség
41 Lengyelország 0,88 75,5 99,3 87,7 15 987
42 Szlovákia 0,88 74,6 .. 80,5 20 076
43 Magyarország 0,879 73,3 98,9 90,2 18 755
63 Románia 0,837 72,5 97,6 79,2 12 369
16
2. táblázat Humán fejlettségi index országcsoportok szerint
Hu
mán
fej
lett
ségi
ind
ex
érté
ke
Szü
leté
skor
várh
ató
élet
tart
am
(év
)
Fel
nőtt
korú
, 15 é
v f
elett
i
lak
oss
ág í
rni-
olv
asn
i
tud
ásá
nak
ará
nya (%
)
Bei
skolá
zási
ará
ny (
%)
GD
P/f
ő (
PP
P U
S$)
Ázsia 0,724 68,8 82,1 64,5 5 837
Európa 0,902 74,9 99,2 88,2 24
775
Közép- és Dél-Amerika 0,821 73,4 91,2 83,4 10
077
Észak-Amerika 0,952 79,2 96,5 .. ..
Óceánia 0,9 76,4 93 .. ..
Arab országok 0,719 68,5 71,2 66,2 8 202
Közép- és Kelet-Európa és a FÁK 0,821 69,7 97,6 79,5 12
185
Dél-Ázsia 0,612 64,1 64,2 58 2 905
Szubszaharai Afrika 0,514 51,5 62,9 53,5 2 031
Európai Unió (EU27) 0,937 79 .. 91 29
956
Nagyon magas humán fejlettségű
országok
0,955 80,1 .. 92,5 37
272
Magas humán fejlettségű országok 0,833 72,4 94,1 82,4 12
569
Közepes humán fejlettségű
országok
0,686 66,9 80 63,3 3 963
Alacsony humán fejlettségű
országok
0,423 51 47,7 47,6 862
Világ összesen 0,753 67,5 83,9 67,5 9 972
17
Az országokat a gazdasági, pénzügyi, humán fejlettségi mutatók, világgazdasági és
világpolitikai érdekérvényesítő-képességük alapján több kategóriába sorolják. A két
legnagyobb kategória a fejlett és a fejletlen országok csoportja.
Mind a fejlődő, mint a fejlett kategórián belül jelentős eltérések vannak.
Folyamatosan jelennek meg új fejlődési központok, amelyek a gazdasági és politikai
nagyhatalmak köréhez kívánnak csatlakozni. Az 1980-as években és az 1990-es évek
elején a világgazdaság centrumát, azaz a legfejlettebb országok csoportját az
Egyesült Államok, Japán és az EK/EU jelentették. Az 1990-es évek második felétől
olyan új gazdasági hatalmak is megjelentek, mint Kína, India, Brazília, az ún.
kistigrisek (Tajvan, Szingapúr, Hongkong, Dél-Korea). A XXI. században pedig már
Oroszország vagy Dél-Afrika is egyre meghatározóbb szereplői a világgazdaságnak.
1. ábra Centrum országok a XX. század második felében
2. ábra Centrum országok a XXI. században
Egyesült Államok
JapánEK/EU
Egyesült Államok
Japán
Európai Unió
Brazília
Dél-AfrikaIndia
Oroszország
kistigrisek
Kína
18
Annak ellenére, hogy a XXI. században számos ország egyre jelentősebb szerephez
jut a világgazdasági folyamatok irányításában, továbbra is az Egyesült Államok,
Japán és az Európai Unió háromszöge alkotja a centrum centrumát, ahogyan ezt a 2.
táblázat adatai alapján is láthatjuk. A három terület a világ GDP-jének 71%-át állítja
elő, holott lakossága a világ lakosságának csak 14%-a. Azaz a világ bruttó
össztermékének 71%-át a világ lakosságának 14%-a termeli. A három nagyhatalom
világgazdasági súlyára egyedül Kína növekvő gazdasági ereje jelent kihívást.
2. táblázat A világ gazdasági nagyhatalmai GDP alapján (2007)
GDP (ezer mrd $)
Egyesült Államok 13,8
Japán 4,4
Németország 3,2
Kína 3,2
Egyesült Királyság 2,8
Franciaország 2,6
Olaszország 2,1
Spanyolország 1,4
Kanada 1,4
Brazília 1,3
Oroszország 1,3
India 1,1
Dél-Korea 1,0
Ausztrália 0,98
Világ GDP-je összesen 65,61
A fejlett-fejlődő fogalmi ellentétpár ezért módosításokra, finomításokra szorul. Nem
lehetséges pusztán e két kategóriába sorolni az országokat, a fejlődő kategórián belül
további megkülönböztetéseket kell tenni. Nézzük, mit is értünk pontosan a fejlett és a
fejlődő gazdaságok fogalmán!
Fejlett országoknak általában az iparosodott, magas egy főre jutó nemzeti
jövedelemmel rendelkező országokat nevezzük. Ide tartoznak az észak-amerikai
országok, az Európai Gazdasági Térség országai, Japán, Tajvan, Szingapúr, Dél-
19
Korea, Ausztrália és Új-Zéland. Mivel legtöbbjük az északi féltekén található, ezért a
fejlett országokat együttesen északi országoknak is hívják. Ezen országok esetében
igen magas az egymás közti kereskedelem volumene és aránya is más régiókkal való
kereskedelemhez viszonyítva. Termékeik jellemzően magas hozzáadott értéket
képviselő versenyképes áruk és szolgáltatások, ami a nemzetközi piac főszereplőivé
teszi őket. A nemzetközi tőkepiac meghatározói. Gazdasági súlyuk mellett
meghatározóak a nemzetközi politikában is. A fejlett országok legfejlettebbjeit és
Oroszországot az ún. G8 csoport4 alkotja. A G8 tagállamainak vezetői rendszeresen
találkoznak, hogy informális és formális fórumaikon megvitassák a világgazdaság
aktuális problémáit, azok megoldási lehetőségei, illetve rendezzék a vezető gazdasági
hatalmak egymás közötti vitás kérdéseit.
Az ellenpólust a fejlődő országok csoportja alkotja. Afrika, Közép- és Dél-Amerika,
Ázsia (Japánt kivéve) és Óceánia (Ausztráliát és Új-Zélandot leszámítva) tartozik
ebbe az országcsoportba. Mivel a déli félteke majdnem összes állama ide tartozik,
ezért együttesen Délnek is nevezzük őket. De ugyanígy a harmadik világ elnevezést
is szokták esetükben használni.5 Ha a fejlett országokat centrumként jellemezzük,
akkor a fejlődő országok a perifériára szorult résztvevőket jelentik. Termékeik az
alacsony hozzáadott értékűek közé tartoznak, az alkalmazott technológia színvonala
elmarad a fejlett országokétól. A világgazdasági változásokra érzékenyebben
reagálnak, exportbevételeik a világgazdasági recessziók idejében nagyobb arányban
esik vissza, mint a fejlett országoké. Magas a munkanélküliség, alacsony a
szakképzett munkaerő aránya, a belpiac vásárlóereje kicsi.
Vannak közöttük olyan gazdaságok, amelyek összesített teljesítménye megközelíti a
fejlett országokét. Ezeket közepesen fejlett országokként is említik, de használják
az újonnan iparosodott országok (Newly Industrialized Countries, NICs) kifejezést
is. Ide tartozik például Kína, India, Brazília, Argentína, Chile, az Öböl-országok
vagy Dél-Afrika. Ezek az országok egyre nagyobb beleszólást kívánnak a
világgazdasági és nemzetközi politikai ügyekbe, ám olyan problémákkal küzdenek,
4 Az eredetileg G7 csoport tagjai: Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Kanada, Japán,
Németország, Franciaország, Olaszország. 1998 óta Oroszország is teljes jogú taggá vált,
és a csoport neve G8-ra változott. Az Európai Unió ugyan nem tagja a csoportnak, de
részt vesz a találkozókon. Az egyes országok a legmagasabb szinten képviseltetik
magukat, az EU részéről a Bizottság elnöke vesz részt. 5 Ez a hidegháború idejéből megmaradt kifejezés arra utal, hogy az első világba tartoznak a
nyugati demokráciák, a második világba a szocialista országok, s a harmadik világba
pedig minden olyan állam, amely az első kettőnek nem tagja.
20
amik nem engedik be őket a fejlett és befolyásos országok klubjába. Ilyen problémák
például az országokon belüli kimagasló regionális egyenlőtlenségek, az emberi jogok
tiszteletben nem tartása, a nemzetközi kereskedelmi szabályok esetleges
átértelmezése vagy a környezetszennyezés. Nem is beszélve a szegénységről,
nemzetiségi politikákról vagy infrastrukturális állapotokról.
A fejlődő országok nemzetközi gazdasági érdekérvényesítő képességét az ún. G77
csoport erősíti, amely 1964-es létrehozása óta az ENSZ szakosított szerveiben
képviseli tagjai érdekeit és lép fel együttesen a fejlődő országokat képviselve a fejlett
országok fejlődők számára előnytelen világgazdasági törekvéseivel szemben.6
A fejlődő országok között megkülönböztetjük az átmeneti gazdaságokat és a
legkevésbé fejletteket.
Az átmeneti gazdaságok közé soroljuk a Független Államok Közösségének
tagállamait7, Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Horvátországot, Macedóniát,
Montenegrót és Szerbiát. Ez az országcsoport nevét a szocialista tervgazdaságból a
kapitalista piacgazdaságra váltás miatt kapta. Ezekben az országokban a kapitalista
piacgazdaság szabálymechanizmusai még nem működnek megfelelően, a szocialista
tervgazdaság nyomai is megtalálhatóak. Céljuk, hogy a fejlett országok gazdasági
színvonalát érjék el, a külföldi tőke azonban a rendszerváltások utáni időszakban
csak igen lassan áramlott be ezekbe a gazdaságokba a jogszabályi hiányosságok és a
korrupció miatt. A balkáni államok szorosan együttműködnek az Európai Unióval,
Horvátország már csatlakozási tárgyalásokat folytat. A Független Államok
Közössége pedig a volt Szovjetunióban kialakult gazdasági láncokat akarja
újraéleszteni egy gazdasági unió keretein belül.
A legkevésbé fejlett országok (Least Developed Countries, LDCs) a fejlődő
gazdaságok másik pólusát alkotják. A világgazdaság legszegényebb és leggyengébb
résztvevői. Növekedési lehetőségeiket erősen korlátozza az igen alacsony szintű
humán infrastruktúra, a tőkehiány. A nemzetközi kereskedelemben csak alacsony
feldolgozottságú vagy feldolgozatlan termékekkel tudnak megjelenni, ezért a
mezőgazdasági termékek vagy a nyersanyagok világpiaci árának évtizedek óta tartó
folyamatos csökkenése tartósítja hátrányos helyzetüket. Az Egyesült Nemzetek
Szervezet kiemelten, különképviselői szinten foglalkozik ennek az országcsoportnak
6 Jelenleg 130 tagot számlál a szervezet. Hivatalos honlapja: http://www.g77.org/
7 A Független Államok Közösségét 1991 végén Oroszország, Belorusszia és Ukrajna hozta
létre, majd csatlakozott hozzá Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Moldova,
Kirgizisztán, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia.
21
a problémáival.8 Ha egy országban az egy főre jutó GNI 1000$ alatt van, magas az
alultápláltság, a gyermekhalandóság, az analfabétizmus aránya, illetve GDP-jében
kiemelkedően magas a mezőgazdaság és a halászat aránya (ráadásul ezek pl.
természeti katasztrófák miatt elég instabil ágazatok például természeti katasztrófák
vagy exporttermékeik árának világpiaci változásai miatt), akkor azt az országot a
legkevésbé fejlettek közé sorolják az ENSZ statisztikai rendszerében.9
3. ábra A világ GNI/fő térképe (2008)*
*: a legvilágosabb területek jelzik a legkevesebb egy főre jutó GNI-t.
8 A különképviselő hivatalának honlapját (The United Nations Office of the High
Representative for Least Developed Countries, Landlocked Developing Countries and
Small Island Developing States – UN-OHRLLS) l. http://www.unohrlls.org/ . 9 2009-ben az 50 legkevésbé fejlett ország:
- Afrikában: Angola, Benin, Burkina Faso, Burundi, Zöldfoki Köztársaság, Közép-
Afrikai Köztársaság, Csád, Comore-szigetek, Kongói Demokratikus Köztársaság,
Dzsibuti, Egyenlítői Guinea, Eritrea, Etiópia, Gambia, Guinea, Guinea-Bissau,
Lesotho, Libéria, Madagaszkár, Malawi, Mali, Mauritánia, Mozambik, Niger, Ruanda,
Sao Tome és Principe, Szenegál, Sierra Leone, Szomália, Szudán, Togo, Uganda,
Tanzánia, Zambia,
- Ázsiában: Afganisztán, Banglades, Bhután, Kambodzsa, Laosz, Maldív-szigetek,
Mianmar, Nepál, Jemen,
- a csendes-óceáni térségben: Kiribati, Szamoa, Salamon-szigetek, Tuvalu, Vanuatu,
- Latin-Amerikában: Haiti.
22
Fogalmak
átmeneti gazdaságok
centrum
Dél
Észak
fejlett országok
fejlődő országok
gazdasági globalizáció
harmadik világ
humán fejlettségi index
közepesen fejlett országok
legkevésbé fejlett országok
periféria
Kérdések
1. Hogyan változott meg a XXI. század elejére a világ gazdasági erőtérképe?
2. Miben különbözik a HDI a GDP alapú fejlettségi mutatóktól?
3. Milyen problémákkal küzdenek a legkevésbé fejlett országok?
4. Milyen akadályokat kell leküzdenie a közepesen fejlett országoknak ahhoz, hogy a
centrum országai közé tartozzanak?
5. Véleménye szerint felszámolhatóak-e, és ha igen, mennyiben az asszimetrikus
gazdasági kapcsolatok?
6. Mit értünk az interdependencia fogalma alatt?
7. Miben különböznek egymástól a centrum és a periféria országai?
23
2. Nemzetközi gazdasági összefüggések mérése
A nemzetközi kereskedelem mutatószámain és cserearány mutatóin keresztül
mérhetőek, számszerűen is kimutathatóak a nemzetközi gazdasági összefüggések.
Egy ország nemzetközi gazdaságban elfoglalt pozícióját ugyanúgy meg lehet általuk
határozni, mint ahogyan következtetni lehet a belgazdaság állapotára, lehetőségeire.
Mindazonáltal meg kell említeni, hogy ha átfogóbb képet akarunk kapni a vonatkozó
ország nemzetközi teljesítményéről, akkor a nemzetközi kereskedelmi mutatószámok
és cserearány mutatók mellett a világgazdasági nyitottságot is figyelembe kell venni.
A világgazdasági nyitottság mértéke megmutatja, hogy az adott nemzetgazdaság a
nemzetközi áru-, szolgáltatás-, tőke- és munkaerő, illetve technológiaáramlásba
hogyan tud bekapcsolódni, abban milyen sikeresen képes részt venni. Minderről
pontos képet kaphatunk egy ország nemzetközi fizetési mérlegének vagy ágazati
mutatóinak vizsgálata során. Ezzel párhuzamosan vizsgálhatjuk a vonatkozó ország
külgazdasági nyitottságát is. A külgazdasági nyitottság a nemzetközi
kereskedelemben való részvétel mértékét mutatja meg az áruk és szolgáltatások
exportján és importján keresztül. Jelen fejezetben a külkereskedelmi
összefüggésekkel foglalkozunk, a többi tényező vizsgálatát a későbbi fejezetekben
tárgyaljuk.
2.1 Export és import
Egy nemzetgazdaság export- és importteljesítménye nemcsak azok számszerű
kimutatása révén értelmezhető. A volumenek összehasonlítása, elemzése mellett
sokkal pontosabb képet kapunk egy nemzetgazdaság nemzetközi gazdasági
pozíciójáról, ha a trendeket, illetve az arányokat vizsgáljuk. Ezen vizsgálatok
elvégzéséhez szükséges olyan mutatószámok megismerése, amelyek az exportot és
az importot egymáshoz, a nemzetgazdaság összteljesítményéhez viszonyítják, illetve
képesek kifejezni a jövőbeni változásokat.
Általánosan fogalmazva az export, azaz az adott országban megtermelt, de el nem
fogyasztott javak világpiacon történő értékesítése közvetlenül juttatja jövedelemhez a
nemzetgazdaságot.
24
A nemzetgazdaságban ideális esetben ez a jövedelem képes fedezni az egyes
termékek előállításához szükséges, de az adott országban rendelkezésre nem álló
termékek beszerzését, azaz az importot.
Előfordulhatnak azonban olyan esetek is, amikor az exportból származó jövedelem
nem tudja ellentételezni az importkiadásokat, mely esetben a nemzetgazdaság összes
jövedelme csökken. A nettó exportbevétel megállapítása segít definiálni, hogy
melyik helyzettel állunk szemben. A nettó exportbevétel az adott nemzetgazdaság
éves összes exportjának és importjának különbsége. Ha ez a különbség pozitív, azaz
az export meghaladja az importot, akkor a nemzetgazdaság plusz jövedelemhez jut a
külkereskedelem révén. Ha az export alulmúlja az importot, akkor a nemzetgazdaság
nem képes annyi terméket értékesíteni a világpiacon, ami fedezné a termeléshez
szükséges erőforrások beszerzését, ezért a nemzeti jövedelem csökken, esetlegesen
hitelfelvételre szorul. A nettó exportbevétel meghatározásánál érdemes figyelembe
venni az állami támogatásokat is. Ha az állam jelentős forrásokkal támogatja egy-egy
ágazat exportját, azaz versenyképes megjelenését a nemzetközi piacon, akkor hiába
pozitív a nettó exportbevétel, a tényleges nemzeti jövedelemben realizálódó nyereség
kisebb lesz az állami támogatás mértékével (az állami támogatás ugyanis a belső
források felhasználását jelenti).
1. táblázat Magyarország áru- és szolgáltatásexport bevételei és -import kiadásai
(2001–2008) (mrd Ft)
2001 2002 2003 2004
export 10 913,00 10 843,50 11 684,70 13 370,30
import 11 132,50 11 231,80 12 405,60 13 965,20
nettó exportbevétel -219,5 -388,3 -720,9 -594,9
2005 2006 2007 2008
export 14 896,80 18 307,90 20 297,20 21 737,30
import 15 163,60 18 520,60 19 985,60 21 508,90
nettó exportbevétel -266,8 -212,7 311,6 228,4
Magyarország esetében 2001 és 2008 között az áruk és szolgáltatások exportjából
származó bevétel a duplájára nőtt. Az export forintban kifejezett értéke folyamatos,
egyenletes növekedést mutat 2002-től, hasonlóan az importkiadásokhoz. 2001 és
2006 között az importkiadások meghaladták az exportbevételeket, azaz a magyar
gazdaság fogyasztása meghaladta a termelés mértékét. Ez csak 2007-ben és 2008-ban
25
változott meg, amikor a belgazdaságban megtermelt javak forintban kifejezett értéke
már felülmúlta a világpiacról beszerzett áruk és szolgáltatások forintban kifejezett
értékét. Ennek megfelelően Magyarország nettó exportbevétele a 2001 és 2006
közötti időszakban negatív, míg 2007-2008-ban pozitív volt.
Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy pusztán a nettó exportbevétel mutatójának
tanulmányozásával nem lehet teljes képet kapni egy nemzetgazdaság exportjának és
importjának viszonyáról. Az export és az import számos hatását is figyelembe kell
venni.
Az export esetében minden nemzetgazdaság jó teljesítménynek minősíti a pozitív
nettó exportbevételt. Azonban van olyan eset, amikor ez a nemzetgazdaságban
megtermelt, de a belső fogyasztás számára szükséges javak is kiáramlanak az
országból, és azokat drágább külső forrásból kell pótolni. Ekkor az exportbevételt a
belső fogyasztás mesterséges korlátozásával növelik. Példa lehet erre, mikor a hazai
termelők a világpiacon értékesítik almájukat 1 euró/kg-os áron. A belpiacon hiány
keletkezik, és a fogyasztók igényeinek kielégítésére más országból kell almát
behozni 2 euró/kg-os áron.
A negatív nettó exportbevétel hosszú távon csökkenti a gazdaság összvagyonát.
Rövidtávon azonban hasznos is lehet, ha az exportbevételeket meghaladó
importkiadások például új technológia vásárlása miatt lépnek fel. Az új technológia
meghonosodásával javul a gazdaság versenyképessége és így exportteljesítménye is,
ami a nettó exportbevételt ismét pozitív irányba lendíti.
Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk egy nemzetgazdaság teljesítményéről, az
export és az import egymáshoz, illetve az összes nemzetgazdasági jövedelemhez
viszonyított arányát érdemes több oldalról is megvizsgálni az export és az import
alakulását.
2.2 Nyitottsági mutatók
A nyitottsági mutatók egy nemzetgazdaság külkereskedelmi nyitottságát mutatják
meg. Nyitottnak nevezünk egy gazdaságot, ha magas a külkereskedelem, azaz az
áruexport és az áruimport bruttó hazai össztermékhez (GDP) viszonyított aránya. A
GDP-hez viszonyítva magas export és magas import azt mutatja, hogy egy
nemzetgazdaság aktívan részt vesz a nemzetközi kereskedelemben, vannak olyan
26
termékei, amelyek képesek versenyképesen megjelenni a világpiacon. A világpiaci
aktív részvétel, a versenyképesség megtartása és javítása pedig a nemzetgazdaság
növekedésének forrása.
Ennek ellentéte, mikor egy ország tudatosan vagy nem tudatosan, önként vagy
kényszer hatására marad ki a nemzetközi kereskedelemből. Ha egy nemzetgazdaság
tudatosan nem vesz részt a világkereskedelemben, akkor autarkiáról, bezárkózásról
beszélünk. Észak-Korea például tudatosan zárja el magát a nemzetközi gazdasági
folyamatoktól hogy fenn tudja tartani kommunista politikai és gazdasági
berendezkedését. Nem tudatosan is el lehet zárkózni abban az esetben, ha egy ország
képtelen olyan terméket termelni, amelyre kereslet jelentkezne a világpiacon és belső
piacának fogyasztási igényei nem indokolják az importot sem. Erre példaként állhat
néhány csendes-óceáni szigetország, amelyek önellátására rendezkedtek be. Az
elzárkózás, kimaradás lehet önkéntes, amikor egy ország külső kényszerhatások
nélkül dönt emellett a magatartás mellett. De a nemzetközi kereskedelemből való
kimaradás történhet kényszer hatására is. Ez általában a nemzetközi közösség és az
adott ország viszonyának megromlása esetén következik be, amikor az adott ország a
nemzetközi etikai vagy jogi normákkal ellentétesen cselekszik, s ezért a nemzetközi
közösség embargóval, azaz a kereskedelem tilalmával vagy jelentős korlátozásával
sújtja.
A külkereskedelmi nyitottság járhat előnyökkel és hátrányokkal is. Az előnyök között
lehet említeni egyrészt, hogy pozitív esetben hozzájárul a nemzeti jövedelem
növekedéséhez, ahogyan azt a fentiekben láthattuk. A fokozott export- és
importtevékenység versenyképessé teszi a nemzetgazdaságot. Az exportteljesítmény
fokozása nem képzelhető el a vonatkozó ágazatok világpiaci versenyképességének
megtartása és javítása nélkül. Az import a belső piacon kényszeríti a hazai termelőket
versenyre, ami közvetlen pozitív hatást gyakorol a nemzetgazdaság egészére.
Mindemellett a nyitott gazdaságok az import révén hozzájuthatnak olyan
technológiához, szaktudáshoz, amit a hazai fejlesztés nem tud elérni például
korlátozott forrásai miatt. Az import révén megszerzett technológia és szaktudás a
későbbiekben átszivároghat az exportágazatokba is fokozva azok világpiaci
versenyképességét.
Az előnyök mellett azonban komoly veszélyeket is magában rejt ez a túlzott
nyitottság. Egyrészt figyelembe kell venni a nemzetgazdaság teljesítőképességét és
fejlődési lehetőségeit, képességeit. Az import által támasztott verseny rövidtávon
27
kiszoríthatja a hazai versenytársakat. Ha egyoldalú az import, azaz alternatívák
nélkül, egy irányból szerez be a nemzetgazdaság bizonyos termékeket, akkor
igencsak függ ezen külpiacok ellátási képességétől. De sebezhetővé válik az adott
ország gazdasága akkor is, ha exportja túlságosan egy piacra vagy egy termékre
koncentrál, ahol szintén a piac változásai akár igen negatívan is befolyásolhatják
jövedelmét. Példa erre a nyersanyag termelő országok klasszikus esete, ahol a
nemzetgazdaság legfontosabb bevételi forrása a nyersanyag világpiaci értékesítése.
Esetükben a nyersanyag világpiaci árának esése komolyan csökkenti a GDP-t vagy
túlzott növekedése irreális, nem megalapozott növekedést produkál az adott
gazdaságban.
Vegyük a következőkben sorra azokat a mutatókat, amelyek az export és az import
volumenének, változásait a GDP-hez viszonyítva segítik egy nemzetgazdaság
külkereskedelmi nyitottságának vizsgálatát!
Ezeknél a mutatóknál meg kell jegyezni, hogy arányszámokat jelenítenek meg. Nem
mennyiségekről, volumenről adnak információt. A külkereskedelmi forgalom
volumene nem szolgál elegendő információval a nemzetgazdaságok világgazdasági
vagy nemzetközi kereskedelmi potenciáljának összehasonlításakor. A mérténél fogva
kisebb volumenű kibocsátásra képes gazdaságok teljesítménye összemérhetetlen a
volumenében lényegesen nagyobb kibocsátásra képes gazdaságokkal. Például
nehezen összehasonlítható India és Chile külgazdasági nyitottsága, ha pusztán az
áruexport mennyiségét vetjük össze, hiszen eltérő képességű, szerkezetű és
kereskedelempolitikájú országokról van szó. Az áruimport esetében szintén kérdéses,
hogy a gazdaság importigénye alapján képesek vagyunk-e reális képet alkotni egy-
egy nemzetgazdaság nyitottságáról. Ezért sokkal alkalmasabbak azok a mutatók,
amik az áruimportot és az áruexportot egy adott ponthoz, nevezetesen a bruttó
nemzeti össztermékhez viszonyítják és annak százalékos arányában fejezik ki. Az
arányszámokkal már pontosabb és reálisabb képet nyújtó összehasonlítást tudunk
végezni.
28
2. táblázat Magyarország nyitottsági mutatói (2001–2008)
2001 2002 2003 2004
export (X) (mrd Ft) 10 913,00 10 843,50 11 684,70 13 370,30
import (M) (mrd Ft) 11 132,50 11 231,80 12 405,60 13 965,20
nettó exportbevétel (X-M) (mrd
Ft) -219,5 -388,4 -720,9 -594,9
GDP (Y) (mrd Ft) 15 288,70 17 219,40 18 815,00 20 803,80
exporthányad (X/Y) 0,7137952 0,629726 0,621031 0,642685
importhányad (M/Y) 0,7281522 0,652276 0,659346 0,671281
exportváltozás (∆X) (mrd Ft) -69,5 841,2 1 685,60
importváltozás (∆M) (mrd Ft) 99,3 1 173,80 1 559,60
GDP változás (∆Y) (mrd Ft) 1 930,70 1 595,60 1 988,80
exportmultiplikátor (∆Y/∆X) -27,7799 1,896814 1,179877
importhatárhajlam (∆M/∆Y) 0,051432 0,735648 0,784191
2005 2006 2007 2008
export (X) (mrd Ft) 14 896,80 18 307,90 20 297,20 21 737,30
import (M) (mrd Ft) 15 163,60 18 520,60 19 985,60 21 508,90
nettó exportbevétel (X-M) (mrd
Ft) -266,8 -212,7 311,6 228,4
GDP (Y) (mrd Ft) 21 988,60 23 755,50 25 408,10 26 543,30
exporthányad (X/Y) 0,677478 0,77068 0,798848 0,818937
importhányad (M/Y) 0,689612 0,779634 0,786584 0,810333
exportváltozás (∆X) (mrd Ft) 1 526,50 3 411,10 1 989,30 1 440,10
importváltozás (∆M) (mrd Ft) 1 198,40 3 357,00 1 465,00 1 523,30
GDP változás (∆Y) (mrd Ft) 1 184,80 1 766,90 1 652,60 1 135,20
exportmultiplikátor (∆Y/∆X) 0,776155 0,517985 0,830744 0,788279
importhatárhajlam (∆M/∆Y) 1,011479 1,899938 0,886482 1,341878
Az exporthányad mutatója az adott év exportteljesítményét viszonyítja a nemzeti
jövedelemhez és megmutatja, hogy tárgyévben a nemzeti jövedelem mekkora része
származik az exportból. Azaz az éves export értékét el kell osztanunk a GDP-vel.
Magyarország esetében az exporthányad 2001 és 2005 között csökkent, azaz a
nemzeti jövedelem alakulásához az export egyre kisebb mértékben járult hozzá.
2006-tól azonban az exporthányad növekedést mutat – 2008-ban már a
29
magyarországi GDP 81,89%-a származik a gazdaság exporttevékenységéből. Ha
pusztán az exporthányad mutatója alapján akarnánk következtetni a magyar gazdaság
nyitottságára, akkor akár a 2002 és 2005 közötti visszaesést is beleszámítva egy igen
nyitott gazdaság képét kapnánk.
Az exporthányad elemzésekor figyelembe kell venni az export szerkezetét is, vagyis
azt is, hogy az egyes ágazatokban mekkora a mutató értéke, mennyivel haladja meg a
nemzetgazdaság egészére vonatkozó mutatószámot, milyen trendek figyelhetőek
meg és melyek azok a fő árucsoportok, amiket a világpiac felvásárol. A
nyersanyagtermelő országokban például a nemzeti jövedelem igen nagy százaléka
realizálódik az exportból, viszont ez az export igen egyoldalú akár a
termékszerkezete, akár a piacokat tekintjük. Maga az exportált termék pedig alig
tartalmaz hozzáadott értéket, így az export nem tudja javítani az adott ország
nemzetközi versenyképességét, nem tudja biztosítani fejlődését. Lehet az
exporthányad kicsi arányú a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, mégis származhat
olyan ágazatból ez az export, ahol magas a hozzáadott érték és az innovációs
képesség, ami már önmagában is biztosítja a versenyképességet és pozitív hatást
gyakorol a belső piac fejlődésére, versenyképességnek javulására is, illetve újabb
ágazatokat emelhet be a sikeres exporttevékenységbe.
Az exporthányad analógiájára kiszámolható az importhányad is, ami megmutatja,
hogy a gazdaságba beérkező termékek ellenértékeként a nemzeti jövedelem mekkora
részét kell felhasználni, azaz a GDP mekkora részét fordítja a nemzetgazdaság az
importtermékek kifizetésére. Itt a tárgyévi importot osztjuk a GDP-vel.
Maradva Magyarország példájánál, az exporthányadhoz hasonlóan az importhányad
is csökkent a 2002 és 2005 közötti időszakban. Azonban 2001 és 2005 között sem
költött a gazdaság a nemzeti jövedelem 65%-ánál kevesebbet az importált
termékekre. Sőt, 2008-ban már a nemzeti jövedelem több mint 81%-át fordította erre
a célra. Az exporthányadhoz hasonlóan az importhányad alapján is azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy a magyar gazdaság nyitott gazdaság, termelésének
fenntartásához nagy mértékben van szüksége import alapanyagokra, termékekre.
30
Az importhányad mutatójának értelmezésekor szintén a számok mögé kell tekinteni
és az import szerkezetét vizsgálni. Fontos, hogy milyen árucsoportok szerepelnek az
importban, azok hozzáadott értéke alacsony vagy magas, árukban, technológiai
színvonalukban mennyire jelentenek versenyt a hazai termékeknek és milyen
arányban kerülnek felhasználásra később exportálandó termékekben. Ha magas az
importhányad, de az import jelentős része exporttermékek inputjaként szolgál, akkor
a hazai hozzáadott érték magasabb, mint az importterméké, és az előállított termék
exportálása révén az importot bőségesen fedező jövedelem keletkezik. Lehet magas
az importhányad akkor is, ha egy országban igen kevés nyersanyag található, és ipara
alapanyagait külföldről szerzi be. Ez túlzott importfüggőséghez vezethet, hiszen a
belgazdaság működését erősen befolyásolják a külpiaci mozgások, az importpiacok
kiszámíthatósága, megbízhatósága (ez leginkább az energiafüggőség esetében jelent
problémát – például Japán esetében). De beszélhetünk magas importhányadról akkor
is, ha a gazdaság az ágazati fejlesztést hazai technológiai nóvumok hiányában
importtechnológiával hajtja végre. Ekkor a nemzetgazdaságba beáramló technológia
szintén az import növekedésében jelenik meg. Ebben az esetben azonban a magas
importhányad nem rontja a gazdaság teljesítményét, sőt (!) – további növekedéséhez
járul hozzá azzal, hogy technológiai innovációk bevezetésével és a hazai termelésben
meghonosításával az ágazat nemzetközi versenyképességét javítja előrevetítvén egy
későbbi exportnövekedést.
Az exporthányad és az importhányad kapcsán felmerülő kérdésekre választ adhat a
nettó külkereskedelmi bevétel mutatója, amit az exportbevételek és az
importkiadások különbségeként értelmezünk (a későbbiekben ezt külkereskedelmi
mérleg néven fogjuk definiálni a 7. fejezetben).
Ez ugyanúgy lehet negatív, illetve pozitív érték. Ha tartósan negatív a nettó
külkereskedelmi bevétel, akkor a nemzetgazdaság folyamatosan több terméket
használ fel a termeléshez, mint amennyinek az ellenértékét elő tudja állítani és
értékesíteni.
További mutatószámok bevonásával közvetlenebbül is mérhető az exportnak és az
importnak a nemzetgazdaság összjövedelmére gyakorolt hatását. Az
31
exportmultiplikátor és az importhatárhajlam olyan viszonyszámok, amik az export és
az import változását kapcsolják a nemzeti összjövedelem alakulásához.
Az exportmultiplikátor a nemzeti összjövedelem változását viszonyítja az
exportteljesítményben bekövetkezett változáshoz. Ha Yt adott évi nemzeti jövedelem
és Yt-1 adott évet megelőző év nemzeti jövedelmének különbségét meghatározzuk és
tesszük ugyanezt EX t adott évi export és Yt-1 adott évet megelőző év exportja
esetében is, akkor ezen két eredmény arányaként megkapjuk az exportmultiplikátort.
A magyar példát tekintve egy évről évre változó kép tárul elénk. 2001-hez képest
2002-ben az exportteljesítmény csökkent, míg a nemzeti jövedelem növekedett. Az
export tárgyévi csökkenése miatt negatív az exportmultiplikátor erre az időszakra
vonatkozóan, azaz a nemzeti jövedelmet jelentősen csökkentette az export
csökkenése. Ezért a nemzeti jövedelem növekedésének okát nem az
exportteljesítmény változása terén kell keresni. 2003-ban és 2004-ben azonban a
magyar gazdaság exportteljesítményének egy egységnyi növekedése a nemzeti
jövedelem 1,89-szoros és 1,17-szoros növekedését idézte elő. Azaz ezekben az
években 1 forintnyi export 1,89 és 1,17 forint nemzeti jövedelmet generált. 2004 után
azonban 1 forintnyi export már kevesebb, mint 1 forinttal járult hozzá a GDP
növekedéséhez. Érdemes mindezen változásokat az import oldaláról is megnézni.
Az exportmultiplikátor társmutatója, az importhatárhajlam arra ad választ, hogy a
nemzeti összjövedelem növekedése milyen importváltozásokat von maga után. A
nemzeti jövedelemben t és t-1 évek relációjában bekövetkezett változás és az
importban (M) ugyanezen t és t-1 években történő változások arányaként kapjuk meg
az importhatárhajlamot.
Mikor a magyar gazdaságra vetített exportmultiplikátor negatív volt, az
importhatárhajlam is alacsony volt, azaz a nemzeti jövedelem növekedése nem vont
maga után hasonló növekményű importváltozást. 2003-ban azonban már 1 forintos
32
GDP növekedés 0,73 forintos importnövekedést eredményezett. 2005-ben, 2006-ban
és 2008-ban pedig a nemzeti jövedelem 1 forintnyi emelkedése már több mint 1
forinttal növelte az import forintban kifejezett értékét. Azaz a magyar gazdaság
növekedéséhez ezekben az években igen nagy arányban volt szükség
importtermékekre.
Az exportnak a nemzeti jövedelem generálásában bekövetkező hatások vizsgálatával
látható, hogy az adott nemzetgazdaság milyen típusú termékekkel jelenik meg a
világpiacon. Ha egy egységnyi exportváltozás nagy jövedelemváltozást generál,
akkor az exportban olyan termékek vannak túlsúlyban, amikért a világpiac magasabb
árat fizet (minőségük, technológiájuk, hozzáadott értékük vagy demonstrációs
hatásuk miatt) – például Magyarország 2003-ban és 2004-ben. Azonban ha igen nagy
mértékű exportnövekményre van szükség a nemzeti jövedelem csekély szintű
emeléséhez, akkor az exporttermékek csak alacsony áron cserélnek gazdát a
világpiacon (feldolgozatlanságuk, rosszabb minőségük miatt) – például
Magyarország 2005 óta.
Az importhatárhajlam viszonylag jó képet ad arról, hogy a nemzetgazdaságban
megtermelt javaknak mekkora az import input igénye. Ha nagy mennyiségű importra
van szükség a nemzeti jövedelem csekély szintű növeléséhez, akkor ez arra enged
következtetni, hogy az importtermékek nagy részét a belső piac anélkül fogyasztja el,
hogy azt exporttermékekbe építené (például Magyarország 2003-ban, 2004-ben vagy
2007-ben). Az importtermékek ekkor javarészt olyan területekre kerülnek, amelyek
nem generálnak nemzeti jövedelemnövekedést. Alacsony vagy csökkenő tendenciájú
import és GDP változás arány jelezheti egyrészt azt is, hogy a belső piac igényeit
egyre inkább kielégíti a belföldi termelés, másrészt utalhat recesszióra is, mikor a
nemzetgazdaság egyre kevesebbet termel és ehhez a termeléshez egyre kevesebb
importra is van szükség, s a beáramló termékek maguk is csak kis mértékben
változtatják a nemzeti jövedelmet.
2.3. Cserearány mutatók
A nyitottsági mutatókon túl az is vizsgálható, hogy hogyan változnak az exportált és
importált termékek árai, ezek egymáshoz viszonyított aránya. Célszerű, ha egy
ország külkereskedelmét úgy bonyolítja, hogy nettó exportbevétele pozitív legyen.
Kívánatos, hogy exporttermékeit magasabb áron tudja eladni a világpiacon, mint
33
amennyiért az importált termékeket beszerzi. Hogy ezen törekvése mennyire sikeres,
azt a cserearány mutatókon keresztül lehet megvizsgálni.
A külkereskedelmi cserearány az egy adott nemzetgazdaság által exportált és
importált termékek közötti arányokat fejezi ki. Meghatározható az exportált és
importált termékek mennyiségének arányosításával, de ugyanúgy használatos az árak
viszonyítása is.
A külkereskedelmi cserearány tartós romlása arra enged következtetni, hogy romlik a
gazdaság exportteljesítménye. Ez a romlás fakadhat az export volumenének
csökkenéséből, de abból is, hogy a világpiac egyre kevesebbet fizet az adott
termékért. A külkereskedelmi cserearányok romlása leginkább azokat az országokat
fenyegeti, ahol az importtermékek hozzáadott értéke meghaladja az
exporttermékekét. Ilyenek például a nyersanyagtermelő vagy a feldolgozatlan vagy
alacsony feldolgozottságú mezőgazdasági termékeket exportáló országok, ahol a
legtöbb nyersanyag, valamint a mezőgazdasági termékek világpiaci árának
folyamatos csökkenése és az export korlátozott volumene miatt az import áraránya
fokozatos nő az exportéhoz képest. A romlás azonban változatlan exportárak és
exportvolumen mellett is bekövetkezhet, ha az import ára vagy volumene növekszik.
Példaként lehet állítani az energiahordozókban szegény országokat, amelyek
cserearány mutatói romlanak, ha emelkedik a földgáz vagy a kőolaj világpiaci ára.
Sokkal boldogabb egy ország, ha a külkereskedelmi cserearánya tartósan javul. Ez
bekövetkezhet akkor, ha növelni tudja változatlan árak mellett az export
mennyiségét, azaz gyarapítja külpiacait, vagy változatlan mennyiség mellett termékei
ára nő a világpiacon. A kőolaj- és földgáztermelő országok nagyon boldogok
napjainkban, hiszen változatlan kitermelés mellett a kőolaj- és földgázárak
emelkedése nagyobb exportbevételhez juttatja őket. Boldogságuk azonban nem áll
szilárd talajon, hiszen exporttermékük ára az elmúlt húsz évben is több hullámban
változott.
A külkereskedelmi cserearányok változását többféle mutatóval is mérni lehet.
Ilyenek a nettó barter cserearány mutató, a bruttó barter cserearány mutató és a
jövedelmi cserearány mutató.
A nettó barter cserearány mutató meghatározása során az export- és az importár
változásait hasonlítjuk össze. Azaz ha az exportárindexet elosztjuk az
importárindexszel, akkor megkapjuk a nettó barter cserearány mutatót.
34
A mutató gyengéje, hogy csak az árváltozásokat érvényesíti, a mennyiségi
változásokat nem tudja kifejezni. Ha egy gazdaság változatlan árakon nagyobb
mennyiséget exportál, akkor a nettó barter cserearány mutató nem tudja kimutatni az
exportpozíciókban bekövetkező javulást, stagnáló állapotot mutat.
A bruttó barter cserearány mutató már a mennyiségekre koncentrál, az export
termékek mennyiségét hasonlítja össze az importálttal. Azaz tárgyévi és bázisévi
export mennyiségnek arányát (exportvolumen index) osztja a tárgyi és bázisévi
importált mennyiség arányával (importvolumen index).
Ennél a mutatónál mindenképpen meg kell állapítani, hogy meghatározása nem
könnyű, hiszen nehezen vonható össze a különböző mértékegységekben elszámolt
áruk együttes mennyisége. Például a földgázt m3-ben, a cementet tonnában, a fát
erdei köbméterben számolják, az egységes mérésükre pedig lényegében nem
található közös mértékegység. Felmerül még az a kérdés is, hogy a változatlan
mennyiségű export és import, de azok változó árai mellett nem tudja pontosan
kifejezni a cserearányokban bekövetkező elmozdulást.
Látható, hogy mind a nettó, mind a bruttó barter cserearány mutató esetében mérési
nehézségekbe ütközünk. Egyik sem képes együttesen kifejezni az árak és a
mennyiségek változásából fakadó cserearány változásokat, azok irányát. Ezért ha
nemcsak egy-egy ágazat mennyiségváltozásból vagy árváltozásból fakadó cserearány
változását akarjuk nyomon követni, akkor a jövedelmi cserearány mutatót vagy a
bruttó jövedelmi cserearány mutatót kell megvizsgálnunk.
A jövedelmi cserearány mutató az árváltozásokat kapcsolja össze az exportált
termékek mennyiségi változásával. Így ha az exportárindex és az exportvolumen
index szorzatát elosztjuk az importárindexszel, akkor megkapjuk, hogy az exportban
bekövetkező mennyiségi és árváltozások hogyan viszonyulnak a változó
importárakhoz.
35
Azaz a jövedelmi cserearány mutatója rávilágít arra, hogy az export változásával
mennyivel több vagy mennyivel kevesebb importterméket lehet beszerezni
változatlan importárak mellett. Másként fogalmazva: ha csökken egy
nemzetgazdaság exporttermékeinek ára, akkor a mutató megmutatja, hogy mennyivel
több exportterméket kell termelni és értékesíteni a külpiacokon ahhoz, hogy
változatlanok maradjanak a cserearányok. De mi a helyzet akkor, ha eközben az
importárak is változnak? Az importárak nem konstansak, az exportárakhoz
hasonlóan folyamatosan változnak. Ezért szükséges egy további mutató értékelése is.
A bruttó jövedelemi cserearány mutató az exportban bekövetkező mennyiségi és
árváltozásokat arányosítja az importban megjelenő mennyiségi és árváltozásokkal.
Tehát az exportárindex és az exportvolumen index szorzataként megkapott
exportérték indexet kell elosztani az importárindex és az importvolumen index
szorzataként megkapott importértékindexszel ahhoz, hogy megkapjuk a bruttó
jövedelmi cserearány mutatót. Az így kapott eredmény azt mutatja, hogy a
megváltozott exportmennyiség és –ár mellett mennyivel több vagy kevesebb változó
árú importtermék szerezhető be.
A bruttó jövedelmi cserearány mutató kifejezetten hasznos az előbbi kérdés
megválaszolásában. Az importárak és az exportárak együttes változásakor
megmutatja, hogy mennyivel kell növelni az export mennyiségét vagy mennyivel
kell csökkenteni az importét (esetleg egyszerre csökkenteni az importot és növelni az
exportot) ahhoz, hogy a nemzetgazdaság cserarány mutatói ne romoljanak vagy
mérsékelt javulást érjenek el.
A cserearány mutatók tanulmányozásával már mélyebb ismereteket szerezhetünk egy
nemzetgazdaság világgazdasági pozíciójáról. A külkereskedelmi tevékenység során
36
fellépő jövedelemváltozás trendjei pontosabban felvázolhatóak, és jobban rá is
mutatnak az exportban vagy az importban jelentkező egyenlőtlenségekre,
hiányosságokra.
3. táblázat Magyarország cserearány-mutatói (2001–2008)
2001 2002 2003 2004
exportvolumen-index (A) 107,8 105,9 109,1 86,5
exportárindex (B) 110,1 101,4 108,7 116,5
importvolumen-index (C) 104 105,1 110,1 115,3
importárindex (D) 106,6 100,4 110,2 114,2
nettó barter cserearány mutató (B/D) 1,033 1,01 0,986 1,02
bruttó jövedelmi cserearány mutató (B x A /
D x C) 1,071 1,018 0,977 0,765
2005 2006 2007 2008
exportvolumen-index (A) 152,5 117,9 115,8 104,2
exportárindex (B) 110,6 125,5 111,2 106,3
importvolumen-index (C) 106,1 114,4 112 104,3
importárindex (D) 107,6 123,4 107,1 106,5
nettó barter cserearány mutató (B/D) 1,028 1,017 1,038 0,998
bruttó jövedelmi cserearány mutató (B x A /
D x C) 1,477 1,048 1,074 0,997
Visszatérve a magyarországi példához: a 2004-es év kivételével az exportvolumen-
index növekedést mutatott. Azaz a magyar gazdaság exportált termékeinek
mennyisége 2004 kivételével folyamatosan növekedett. Az exportárak terén a 2004-
es visszaesés nem figyelhető meg – itt az áremelkedés töretlen volt a 2001–2008
közötti időszakban. Azaz a magyar árukért a világpiacon egy időben csökkent a
kereslet, de az exportált termékekért kapott ellenérték mindig magasabb volt az előző
évinél. Az import növekedése mind mennyiségét, mind értékét tekintve töretlen volt.
A nettó barter cserearány mutató ebben az időszakban a 2003-as és a 2008-as év
kivételével nagyobb volt 1-nél, ami jelen esetben azt jelenti, hogy változatlan árak
mellett a magyar gazdaság az exportált termékekért az exportáltnál több
importterméket volt képes megvásárolni. 2003-ban és 2008-ban veszteség érte a
magyar gazdaságot, hiszen 1 egységnyi exportáruért kevesebb, mint 1 egységnyi
37
importáruhoz jutott. Ha Magyarország bruttó jövedelmi cserearány mutatóját
vizsgáljuk, akkor nem vázolhatunk fel egyértelmű trendet. A bruttó jövedelmi
cserearány mutató hol 1 felett, hol az alatt helyezkedik el. 2004-ben az
exportteljesítmény romlása, 2008-ban pedig az import értékének növekedése rontotta
a mutató értékét.
A fenti cserearány mutatók értelmében Magyarország exportált és importált termékei
tekintetében nem állítható, hogy az ország minden esetben egyértelműen veszít vagy
nyer a nemzetközi kereskedelemben. Egy igen nyitott gazdasággal állunk szemben,
ahol az export jelentősen hozzájárul a nemzeti jövedelem növekedéséhez, és ahol az
importkiadások a GDP nagy részét igénylik. A nemzetközi áru- és szolgáltatáscsere
során sokkal inkább a cserearányok javulása, mintsem trendszerű romlása figyelhető
meg – Magyarország a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódással
gyarapítani képes jövedelmét.
38
Fogalmak
autarkia
bruttó barter cserearány mutató
bruttó jövedelemi cserearány
mutató
export
exporthányad
exportmultiplikátor
import
importhányad
importhatárhajlam
jövedelmi cserearány mutató
külkereskedelmi cserearány
külkereskedelmi nyitottság
nettó barter cserearány mutató
nettó exportbevétel
nettó külkereskedelmi bevétel
világgazdasági nyitottság
Kérdések
1. Hogyan befolyásolják az állami támogatások a nettó exportbevételt?
2. Ismertesse a külkereskedelmi nyitottság előnyeit és hátrányait! Keressen példákat
az egyes esetekre!
3. Hasonlítsa össze a bruttó barter cserearány mutatót és a bruttó jövedelmi
cserearány mutatót!
4. Milyen értelmezési nehézségekkel találkozhatunk a cserearány mutatók esetében?
5. Mit nem tudunk mérni a nyitottsági mutatókkal?
7. Mikor javulnak egy nemzetgazdaság cserearány mutatói?
8. A nyersanyag vagy mezőgazdasági termék exportra berendezkedett
nemzetgazdaságoknak hogyan változnak a nyitottsági és cserearány mutatói
exporttermékeik árának csökkenésekor vagy a világpiac szűkülése esetén?
9. Határozza meg Magyarország bruttó barter cserearány mutatóját és jövedelmi
cserearány mutatóját a 2002–2007 közötti időszakban!
39
3. Nemzetközi szakosodás
A szakosodás, specializáció napjaink egyik legtermészetesebb, de a világgazdaság
számos szereplője számára egyik legnehezebb kérdése. Ugyanis azon kérdésekre,
hogy ki, mit, hol, mikor, hogyan és miért termeljen, számtalan jó válasz adható attól
függően, hogy mely termelési tényezőket, környezeti, társadalmi, politikai, kulturális
stb. elemeket vonjuk be a vizsgálatba.
Mielőtt azonban bővebb választ adnánk az előbbi kérdésekre, tekintsük át, mit is
jelent a nemzetközi szakosodás fogalma, mi motiválja a világgazdaság szereplőit
szakosodásra, milyen tényezők befolyásolják a szereplők döntéseit.
3.1 A szakosodást befolyásoló tényezők
A szakosodás vagy specializáció kifejezés arra utal, hogy valaki vagy valami egy
adott vagy csekély számú dologra fordítja munkaerejét. Teszi ezt annak érdekében,
hogy a mások által lehetőleg ennél eredménytelenebbül előállított jószág eladásából
származó haszna nagyobb lesz, mintha termelési tényezőit más termék előállítására
fordította volna.
Hogyan tudja a világpiac egyik szereplője eredményesebben előállítani az adott
terméket, mint a másik? Mit jelent az eredményesség?
Jelen esetben az eredményesség a rendelkezésre álló termelései tényezőket,
költséghatékonyságot, szaktudásbeli előnyt, alacsonyabb alternatív költséget
(opportunity cost) jelent a jobb piaci és marketing ismeretek mellett.
A rendelkezésre álló termelési tényezők, mint a tőke, a munkaerő, a technológia és a
föld/természeti erőforrások komoly befolyást gyakorolnak a termelési lehetőségekre.
Hiányuk vagy korlátozott jelenlétük versenyhátrányt eredményez, külső forrásokból
történő beszerzésük pedig jelentősen növeli a termék előállításának költségeit. Ezért
a szakosodás, specializáció irányának meghatározásakor elsősorban azzal kell
tisztában lennie a termelőnek, hogy az előállítani kívánt termékhez szükséges tőke,
munkaerő, technológia, illetve természeti erőforrás elérhető-e számára. Az elérés
módjai, csatornái meghatározzák így magukat a termelési költségeket.
40
Akkor érdemes továbbá egy piaci szereplőnek az adott termék előállítására
szakosodnia, ha azt alacsonyabb termelési költségekkel tudja előállítani, tehát
alacsonyabb az állandó vagy a változó költsége, esetleg mindkettő.
A szaktudásbeli előny a termék előállítása során használt technológia mellett jelenti a
munkás tudását és tapasztalatát, az ágazati hagyományokat és a tudományos-kutatási
hátteret is. Ezen előny a vonatkozó jószág előállítása során vagy előtt szerezhető
meg, azaz az ilyen típusú előny megszerzése és tartós megtartása általában legalább
középtávon értelmezhető.
Az alternatív költség esetében magának a termék előállítójának döntésén múlik a
szakosodás. Többféle termék együttes termelése esetén az előzőekben említett
tényezők megoszlanak a terméktípusok között, mondhatni szétforgácsolódnak az
erőforrások. Ezért a termelőnek át kell gondolnia, hogy melyik termék előállítása
esetén tudja maximális hatékonysággal kihasználni a rendelkezésre álló termelési
tényezőket.
A termelő döntését természetesen emellett egyéb tényezők is befolyásolják. Ilyenek
lehetnek például
a környezeti feltételek (éghajlat, lehetséges természeti katasztrófák veszélye,
környezetvédelmi kérdések),
a társadalmi körülmények (szegénység, analfabétizmus aránya, vidéki-városi
lakosság aránya),
a megcélzott piac (annak nagysága, telítettségi foka, vásárlóereje),
a kulturális vonatkozások (vallási előírások, kulturális hagyományok
tiszteletben tartása)
vagy éppen a jogszabályi-politikai környezet (ezen környezet támogatja-e a
vállalkozói tevékenységet és a szabad piacot, mennyire kiszámítható, tartós,
kiegyensúlyozott).
41
3.2 A nemzetközi szakosodást magyarázó elméletek
A fent felsorolt tényezők egymásra hatását számos elmélet vizsgálja. Mindegyiknek
célja, hogy lehetséges magyarázatot, vezérelvet találjon a nemzetközi szakosodás
mikéntjére és hogyanjára. Mint láthattuk, a szakosodást befolyásoló tényezők igen
sokfélék, együttesen, de külön-külön is képesek pozitív vagy negatív módon
alakítani egy ország vagy vállalat specializációjának irányát. Természetesen az lenne
a célravezető, ha létezne egy olyan modell, amely ezeket és a még lehetségesen
megjelenő egyéb tényezőket is magába foglalná. Több tényező azonban egyenként is
olyan összetett és nehezen kalkulálható (pl. a politikai vagy a társadalmi-kulturális
környezet), hogy önmagában is csak több modellen keresztül jósolható meg
alakulása.
A nemzetközi szakosodás módját, irányát magyarázni kívánó elméletek az egytől a
többtényezős vizsgálatokig terjednek magukban hordozva természetesen a
modellalkotással járó egyszerűsítéseket. Jelen fejezetben a klasszikus elmélet
egytényezős modelljét, a többtényezős modellek közül a Heckscher-Ohlin-modellt,
majd a számos kérdést felvető Leontief-paradoxont tárgyaljuk.
3.2.1 Korai elméletek
A spontán piaci mechanizmusokat előtérbe helyező klasszikus elmélet szerint a
nemzetközi piacokon a megtermelt javak árát az azok előállítására fordított munka
határozza meg. Azaz a termék ára lényegében azt fejezi ki, hogy egy munkásnak
hány munkaórájába telik annak a bizonyos terméknek a létrehozása, s ő
munkaóránként milyen jövedelmezésben részesül. A munkabér így elsődlegesen hat
a termék piaci árára, s ezáltal a nemzetközi kereskedelemben kicserélt termékek árát,
csereértékét a munkások órabére határozza meg.
A klasszikus elmélet két kiemelkedő alakja, Adam Smith10
és David Ricardo11
az
országok közötti árufogalom természetének magyarázatakor kiindulópontnak a
10
Adam Smith (1723-1790): a klasszikus közgazdaságtan atyja. 14 évesen kezdi meg
felsőfokú tanulmányait a Glasgowi University-n, majd folytatja az Oxfordi Egyetemen.
Korai munkásságára nagy hatást gyakorolt David Hume. 1751-ben a Glasgowi University
professzorának nevezik ki. 1776-ban jelenik meg a Nemzetek gazdagsága (An Inquiry
into the Nature and Causes of the Wealth of Nations) című munkája, melyben a gazdasági
liberalizmus elmélete mellett érvel. Elmélete szerint a munkamegosztás következtében
létrejövő csere csak korlátozásoktól mentes piacon valósulhat meg. A korlátozásoktól
mentes piac szabályait az ún. láthatatlan kéz írja, azaz a piac automatikus
42
termékek munkaórában és munkabérben kifejezett értékét tette meg. Az Adam Smith
nevéhez fűződő abszolút előnyök, valamint a David Ricardohoz kapcsolható
komparatív előnyök elmélete mind ebből a feltételezésből indul ki.
Az abszolút és a komparatív előnyök elméletének megértéséhez nézzünk egy
egyszerű számpéldát.
Adott két ország – Vietnam és Portugália. Mindkét országban azonos minőségű cipőt
és bort állítanak elő. Portugáliában 1 munkaóra alatt 6 l bort és 3 pár cipőt,
Vietnamban 4 l bort és 5 pár cipőt készítenek.
Határozzuk meg, hogy melyik ország melyik terméket fogja előállítani, számára
melyik termék termelése és világpiaci értékesítése jár előnnyel, illetve több előnnyel!
A feladat megoldását kezdjük az ismert adatok, információk rendszerezésével!
Először nézzük meg az 1 munkaóra alatt előállított termékeket Portugáliában és
Vietnamban:
1. táblázat Az 1 munkaóra alatt előállított termékek
Vietnam Portugália
Bor 4 6
Cipő 5 3
Hasonlítsuk össze az 1 munkaóra alatt előállított termékeket a két országban!
Az 1. táblázatban látható, hogy Vietnam 1 munkaóra alatt több cipőt állít elő, mint
bort, Portugáliában pedig a borkészítés haladja meg a cipőgyártást. Azt is észre kell
venni, hogy Portugália 1 munkaóra alatt több bort készít, mint Vietnam. Vietnam
viszont 1 munkaóra alatt több cipőt állít elő, mint Portugália.
szabálymechanizmusok alapján működik. A korlátozásoktól mentes piacon az emberi
munkaerővel előállított termékek szabad kereskedelme járul csak hozzá a nemzetek
gazdagságának növekedéséhez. 11
David Ricardo (1772-1823): Adam Smithel ellentétben közgazdasági ismereteit a
gyakorlatban szerzi meg. Apja pénzügyi vállalkozásán keresztül korán kapcsolatba kerül
a tőzsdével és a nagy londoni bankokkal. Természettudományi tanulmányai után Smith
Nemzetek gazdagsága című könyvének hatására fordul az elméleti közgazdaságtan felé.
1810-től folyamatosan jelennek meg publikációi ebben a témában. James Millel, Jeremy
Bethammel és Thomas Malthussal baráti kapcsolatok ápolt. 1817-ben jelent meg A
politikai gazdaságtan és az adózás elvei (Principles of Political Economy and Taxation)
című áttörő munkája, amiben vázolja a komparatív előnyök elméletét.
43
2. táblázat Abszolút előnyök meghatározása
Vietnam Portugália
Bor 4 6
Cipő 5 3
Most már tudunk válaszolni a kérdésre – melyik országnak melyik termékre érdemes
szakosodnia, melyiket tudja előnyösebben termelni.
Ebben az esetben Portugáliának abszolút előnye van a borkészítésben, mivel egy
munkaóra alatt több liter bort állít elő, mint Vietnam. Vietnam viszont 1 munkaóra
alatt több cipőt gyárt, ami miatt Portugáliával szemben a cipőgyártásban neki van
abszolút előnye.
Portugália így összes munkaerejét a bortermelésre fogja átcsoportosítani, s a cipőket
az azok gyártását eredményesebben végző Vietnamtól fogja beszerezni. Míg
Vietnamban megszűnik a bortermelés, s ezt a hiányterméket Portugáliától fogja
beszerezni. A nemzetközi kereskedelem mindkét szereplője így azon termék
előállítására összpontosíthatja munkaerejét, amelyiket előnyösebben tudja gyártani,
ezáltal a gyártás során minden értelemben nagyobb hatékonyságot tud elérni, s a piac
meghatározó szereplőjévé tud válni.
Adam Smith abszolút előnyök elmélete értelmében annak az országnak érdemes
egy termék termelésére szakosodnia, amelyiknek abszolút előnye van annak
előállításában. Másként fogalmazva: abszolút előnyről a két terméket és két országot
összehasonlító smithi modell szerint akkor beszélünk, ha ugyanazt a terméket az
egyik ország kisebb munkaráfordítással tudja előállítani, mint a másik (azaz egy
termék előállításához kevesebb munkaórára van szükség, magasabb a munka
termelékenysége).
Mi történne azonban egy olyan hipotetikus esetben, mikor egyik vagy másik
országnak mindkét termék esetében abszolút előnye lenne? Melyikre szakosodjon,
mikor mindegyiket a másik országnál hatékonyabban tudja előállítani? Esetleg ez az
ország látná el a piacot mindkét termékkel, míg a másik országban mindkét termék
gyártása megszűnne?
Természetesen minden ország igyekszik valamilyen termékkel megjelenni a
világpiacon, valamilyen terméket másoknál előnyösebb feltételekkel előállítani.
Továbbá az az eset is elképzelhető, hogy ha egy országnak minden termék esetében
44
abszolút előnye van, akkor sem fogja gyártani az egyiket, hanem minden erőforrását
a másik ágazatba csoportosítja nagyobb hatékonyságot és nagyobb világpiaci
részesedést érve el ezáltal.
Adam Smith abszolút előnyök elmélete tehát ezen kérdésekre feltételrendszere, a
pusztán a munka termelékenységének vizsgálata miatt nem tud válaszokat adni.
Ahhoz hogy egy ilyen esetben is megfelelően értelmezhető és a világkereskedelmi
mozgásokat jobban magyarázó eredményt kapjunk, további tényezőket is be kell
vonni a vizsgálatba.
Ezt tette David Ricardo, aki a komparatív előnyöket vizsgálva a termelékenység és
az árak összehasonlításában kereste a megoldást.
Vegyünk ismét egy példát!
Kanada és Spanyolország azonos minőségű búzát és bort állít elő. Kanadában 1
munkaóra alatt 6 l bort és 8 t búzát, Spanyolországban 4 l bort és 2 t búzát
készítenek.
Kanadában a bortermelő munkások órabére 2 euró, a búzatermelőké 3 euró.
Spanyolországban a bortermelők óránként 1 eurót, a búzatermelő munkások pedig 4
eurót kapnak.
A feladat ugyanaz. Határozzuk meg, hogy melyik ország melyik terméket fogja
előállítani, számára melyik termék termelése és világpiaci értékesítése jár előnnyel,
illetve több előnnyel!
Kezdjük a feladatot ismételten az ismert információk rendszerezésével!
Írjuk fel, hogy melyik ország melyik termékből milyen mennyiséget tud előállítani 1
munkaóra alatt!
3. táblázat Az 1 munkaóra alatt előállított termékek
Spanyolország Kanada
Bor 4 6
Búza 2 8
Ha Smith abszolút előnyök elmélete alapján oldanánk meg a feladatot, akkor arra az
eredményre jutnánk, hogy Kanadának mind a bor-, mind a búzatermelésben abszolút
előnye van Spanyolországgal szemben (l. 4 táblázat).
45
4. táblázat Abszolút előnyök meghatározása
Spanyolország Kanada
Bor 4 6
Búza 2 8
Ebben az esetben Spanyolországban megszűnne a bortermelés és a búzatermelés is,
és mindkét terméket Kanadától szerezné be. Viszont ha Spanyolországban
megszűnik a termelés, akkor nem tud semmilyen termékkel megjelenni a
világpiacon, amelyek csereértékként felléphetnének a Kanadából importált árukkal
szemben. Azaz Spanyolországnak nem lenne forrása ezen termékek megvásárlására,
Kanada pedig fizetőképes kereslet hiányában nem tudná hova exportálni a
megtermelt bort és búzát.
Látható, hogy jelen számpélda alapján nem jönne létre nemzetközi kereskedelem,
hiába szakosodna Kanada az abszolút előnnyel gyártott termékek előállítására.
Spanyolország ekkor kereshetne más ágazatot, amiben abszolút előnye van, és arra
szakosodva megteremthetné a csere feltételeit, de Smith két termékes és két országos
modelljében ez már nem értelmezhető.
Spanyolország és Kanada nemzetközi szakosodási tendenciáinak és nemzetközi
kereskedelmi pozícióinak megértéséhez egy olyan modellre van szükség, amelyik
további tényezők bevonásával vizsgálja a két országban folyó termelést. David
Ricardo komparatív előnyöket kereső modellje ezért a termékek előállítási idejét,
költségeit, árait is tanulmányozza.
Hasonlítsuk össze először a két ország termelékenységét a bortermelés, valamint a
búzatermelés vonatkozásában!
Ehhez határozzuk meg Spanyolország és Kanada relatív termelékenységét, azaz a
spanyolországi bortermelés és a kanadai bortermelés arányait:
46
Spanyolország és Kanada búzatermelésének aránya:
A relatív termelékenység a bor esetében nagyobb (0,67 > 0,25). Ez az eredmény azt
mutatja, hogy Spanyolországban nagyobb abszolút előnnyel tudják előállítani a bort,
mint Kanadában, továbbá Kanadának a búzatermelésben kisebb az abszolút hátránya,
mint bortermelésben.
Minden ország annak a terméknek a gyártására szakosodik, amelyiket
hatékonyabban vagy kevésbé rosszabbul tudja előállítani egy másik országhoz vagy
egy másik ágazathoz viszonyítva. Spanyolországnak egyértelműen nagyobb abszolút
előnye van a bortermelésben, ezért erre fog szakosodni. Kanadának kisebb az
abszolút hátránya a búzatermelésben, mint a bortermelésben Spanyolországhoz
viszonyítva, ezért célszerű, ha nem a bortermelésre, hanem a búzatermelésre fordítja
erőforrásait.
A komparatív előnyöket azonban nemcsak a relatív termelékenység alapján lehet
értelmezni, hanem az árak alapján is. Tételezzük fel, hogy a termékek árát egyetlen
tényező befolyásolja – az azokat előállító munkások bére. Ha ismerjük az órabéreket,
illetve az 1 munkaóra alatt előállítható termékmennyiséget, akkor könnyen
kiszámolhatjuk egy termék árát, ha a munkás órabérét elosztjuk az egy óra alatt
előállított termékek számával.
Azaz ha Spanyolországban 1 l bor ára 1 € / 4 l = 0,25 €/l lesz. Hasonló módon
megkapjuk a többi értéket is, amit az 5. táblázat foglal össze.
5. táblázat 1 kg festék, illetve 1 db ecset ára
Spanyolország Kanada
1 l bor ára 1€ / 4l = 0,25 2€ / 6l = 0,3
1 t búza ára 4€ / 2 t = 2 3€ / 8t = 0,375
47
Az 5. táblázat alapján könnyen meghatározhatóak a bor, illetve a búza relatív árai. A
spanyolországi bor ár és a kanadai bor ár arányai:
A spanyolországi búza ár és a kanadai búza ár arányai:
Spanyolországban a bor relatív ára (költsége) kisebb, mint a búzáé, azaz
Spanyolországnak az árak összehasonlítása alapján a bortermelésre kell szakosodnia,
míg Kanada a búzatermelésre specializálódik. A termékek árai tekintetében
Spanyolország a bortermelésben rendelkezik nagyobb abszolút előnnyel, míg Kanada
a búzatermelést választva kisebb abszolút hátránnyal néz szembe.
A komparatív előnyök elmélete nemcsak két ország és két termék vonatkozásában
teszi lehetővé a nemzetközi szakosodás irányának megállapítását. A számításokat
több ország és több termék vonatkozásában is el lehet végezni, hiszen a kettőnél több
tényezős relációkban is ugyanúgy megállapítható a szereplők egymáshoz viszonyított
előnye és hátránya, azaz látható, hogy ki rendelkezik egy termék előállításában
nagyobb abszolút előnnyel és kisebb abszolút hátránnyal.
David Ricardo komparatív előnyökről szóló elmélete kiküszöböli a smithi modell
hiányosságait. Többtényezős összehasonlítást tesz lehetővé akkor is, ha a szereplők
közül egynek minden termék vonatkozásában abszolút előnye van. A ricardoi modell
szerint minden országnak annak a terméknek az előállítására kell szakosodnia,
amelyikben nagyobb abszolút előnyt vagy kisebb abszolút hátrányt tud felmutatni.
Ebben az esetben erőforrásait optimálisan tudja felhasználni, és sikeresen részt tud
venni a nemzetközi csereügyeltekben.
48
3.2.2 A Heckscher–Ohlin-modell
Adam Smith és David Ricardo azonban elméleteikben csak a munkára, annak
értékére, termelékenységére összpontosítottak, s modelljeikbe nem építették be az
egyéb termelési tényezőkkel kapcsolatos szakosodást befolyásoló elemeket.
Az Eli Heckscher12
és Bertil Ohlin13
nevéhez fűződő ún. Heckscher–Ohlin-modell a
termelési tényezők komplex vizsgálatára is alkalmas.
A smithi és a ricardoi modellek úgy tudták egymáshoz viszonyítani két ország
kereskedelmi pozícióit, hogy termékeiket egy közös mértékegység alapján
hasonlították össze. Azaz minden termék egy munkaóra alatt megtermelhető
mennyiségét vagy munkabérben kifejezett értékét vették alapul. Lényegében a
munka és annak ára szerepelt közös, az összehasonlításra alkalmas elemként. Mi a
helyzet az olyan esetekben, amikor belép a tőkeigényesség vagy a termőföld mint
termelési tényezők, amiknek az értékét nehezen lehet munkaórában vagy
munkabérben kifejezni?
A Heckscher–Ohlin-modell két ország két termelési tényezőjét és két termékét
hasonlítja össze ahhoz, hogy meghatározza az egyes nemzetgazdaságok komparatív
előnyeit és így a nemzetközi szakosodás irányát. A föld, a munka és a tőke ára
(földjáradék, munkabér és kamat), valamint az azokból felhasznált mennyiség lesz az
összehasonlítás alapja. Két ország és két termék vonatkozásában először a termelési
tényezők relatív felhasználását határozza meg, majd ennek alapján meghatározza,
hogy melyik ország melyik termelési tényezőben relatív gazdagabb, azaz melyik
ország relatív munka-, tőke- vagy termőföldben gazdag. Ha megtalálta azt a
12
Eli Filip Heckscher (1879 -1952): svéd közgazdász. Az Uppsalai Egyetemen tanul,
doktori fokozatát a Göteborgi Egyetemen szerzi meg 1907-ben. A stockholmi School of
Economics professzora 1909 és 1945 között. Igen termékeny szerző, több, mint ezer
publikációja jelent meg. Főként gazdaságtörténettel és politikai gazdaságtannal
foglalkozott. Főbb művei az 1918-ban megjelent The Continental System és az 1931-es
Mercantilism. A Heckscher–Ohlin-modell alapját 1919-es Utrikeshandelns verkan på
inkomstfördelningen – Några teoretiska grundlinjer (The Effect of Foreign Trade ont he
Distribution of Income) című munkája jelentette. (fia, Gunnar Heckscher 1961 és 1965
között a svéd konzervatív párt vezetője volt.) 13
Bertil Ohlin (1899-1979): svéd közgazdász, politikus. A Lundi Egyetemen és a Harvardon
tanul, 1924-ben doktori fokozatot szerez a Stockholmi Egyetemen. A Koppenhágai
Egyetemen kezdi professori munkáját, 1930-tól a Stockholmi Egyetem professzora. 1938
és 1977 között parlamenti képviselő, 1944 és 1945 között kereskedelmi miniszter, 1944
és 1967 között a svéd liberális párt vezetője volt. Eli Heckscher tanítványaként
továbbfejlesztette tanára nemzetközi kereskedelemre vonatkozó modelljét, amit 1933-as
Regionális és nemzetközi kereskedelem (Interregional and International Trade) című
munkájában fejtett ki. Munkásságát 1977-ben a James Meade-del közösen kapott
közgazdasági Nobel-díjjal is elismerték.
49
termelési tényezőt, amiben az adott ország relatív gazdagabb, akkor megállapítása
szerint az arra a termelési tényezőre épülő ágazatra kell szakosodnia. A szakosodás
eredményeképpen ebben az ágazatban megnő a termékek relatív kínálata, azaz
nemcsak a belföldi fogyasztást elégíti már ki, hanem olyan felesleg is keletkezik,
amit külpiacon tud értékesíteni. A másik termék termelése, amiben az ország relatív
szegényebb, nem szűnik meg, a termelés a belföldi piaci keresletet egy részét elégíti
csak ki.
Számszerűsítve: van két ország A és B, mindegyik rendelkezik két termelési
tényezővel, munkával és tőkével. Két terméket állítanak elő, x terméket és y
terméket. A termelési tényező mennyiségi és árarányai a következők:
↓
és
ahol L a munka mennyisége,
K a tőke mennyisége,
w a munka ára, a munkabér,
i a tőke ára, a kamat.
Mivel A országban a munka-tőke és a munkabér-kamat aránya meghaladja B
országét, ezért A ország relatív munkában gazdagabb, B ország pedig relatív tőkében
gazdagabb. Az x termék esetében a munka-tőke arány nagyobb, mint y terméknél. Az
50
x termék előállításához több munkára, mint tőkére van szükség, ezért x a
munkaintenzív termék. A relatív munkában gazdagabb A ország így a munkaintenzív
x termék gyártására szakosodik, míg a relatív tőkében gazdagabb B ország az y a
tőkeintenzív terméket állítja elő.
A modell működésére nézzünk egy példát más termelési tényezőkkel! Kambodzsa és
Laosz riszt termelnek és a rizs tárolására alkalmas zsákot gyártanak. Kambodzsában
9 300 000, míg Laoszban 3 650 000 munkavállalóval számolhatunk. Laoszban a
rendelkezésre álló termőföld 9 500 km2, Kambodzsában pedig 37 000 km
2.
6. táblázat Tényezőarányok
Kambodzsa Laosz
Munka (L) 9 300 000 3 650 000
Termőföld (T) 37 000 9 500
251,35 384,21
Kambodzsában alacsonyabb a munka és a termőföld arány, mint Laoszban, ezért
Laosz termőföld intenzív, míg Kambodzsa munkaintenzív termékekre fog
specializálódni. Azaz Kambodzsában nő a munkaintenzív termékek kínálata a
termőföldintenzív termékekhez viszonyítva – több zsákot fog gyártani, mint rizst
termelni. Laoszban ezzel szemben a termőföldintenzív termék relatív kínálata fogja
meghaladni a munkaintenzívét, tehát arizstermelés felülmúlja a zsákgyártást. A
Kambodzsa és Laosz között létrejövő külkereskedelem során Kambodzsa
munkaintenzív ágazatának termékét exportálja Laoszba, így a modell értelmében
közvetve saját munkaerejét exportálja partneréhez. Laosz viszont termőföldintenzív
termékét exportálja Kambodzsába, így közvetve termőföldjét exportálja partneréhez.
A termelési tényezők aránya a két kereskedő fél között kiegyenlítődik a nemzetközi
kereskedelemnek köszönhetően. Mivel a termelési tényezők „cseréje”
kiegyenlítődést von maga után a termelési tényezők terén, ezért áruk kiegyenlítődése
is végbemegy. A nemzetközi kereskedelem során hosszútávon a tényezőárak
azonosak lesznek a cserében résztvevő partnerországokban.
51
Mindazonáltal meg kell említeni, hogy a modell ezeket az eredményeket a következő
feltételezések mellett érte el:
mindkét ország képes mindkét terméket előállítani. Ha termelési tényezők
változnak, a kibocsátás a vonatkozó termék esetében ugyanolyan mértékben
fog megváltozni. Azaz az inputokkal azonos mennyiségben fog változni az
output is.
azonos minőségben, azonos technológiával képes mindkét ország előállítani
az adott termékeket. Mivel a modell hosszútávon gondolkodik, ezért ezen
időtávlatban megvalósul a technológia kiegyenlítődése a két ország között.
a nemzetközi kereskedelem kereskedelmi korlátok, tranzakciós költségek,
szállítási költségek nélkül működik. Ezért a termékek külpiaci és belpiaci ára
azonos, nem befolyásolják a fenti tényezők.
tökéletes verseny és teljes foglalkoztatás érvényesül. Kizárja a
monopolisztikus vagy oligopolisztikus versenyt, feltételezése szerint a piac
egyik szereplője (sem eladói, sem vásárlói) oldalon nem képes méreténél
fogva befolyásolni az árakat vagy a mennyiségeket. A termelési tényezők
tökéletes kihasználása pedig nem teszi lehetővé a munkanélküliséget.
a termelési tényezők egyszerre mobilak és immobilak. Feltételezése szerint a
nemzetgazdaság keretein belül tökéletesen megvalósul a termelési tényezők
mobilitása, azaz a termelési tényezők regionális és ágazati kiegyenlítődése
figyelhető meg az országhatárokon belül. A munkaerő hiányos régiók és
ágazatok könnyen munkaerőhöz juthatnak, a tőke megszerzése és a
termőföldhöz való hozzájutás sem jelent gondot. Ezzel párhuzamosan állítja,
hogy a termelési tényezők ténylegesen országhatáron belül maradnak,
nemzetközi relációkban nem jelenik meg a termelési tényezők áramlása, azaz
azok ebben a vonatkozásban immobilak.
komparatív előnyök ismeretében mindegyik ország tovább folytatja mindkét
termék termelését, az exportra nem termelő ágazat nem szünteti be
tevékenységét, ahogyan ezt a ricardoi elmélet állította. A modell tehát a
nemzetközi szakosodás alatt nem azt érti a korai elméletekkel ellentétben,
hogy a komparatív előnnyel nem rendelkező ágazatot le kell építeni a
nemzetgazdaságban, azt pusztán csak a belpiaci fogyasztáshoz kell igazítani.
Gyengeségei és a modellt ért kritikák pont annak alapvetéseiből származnak. Két
ország ritka esetben képes teljesen azonos minőségű, tulajdonságú, egymással
52
tökéletesen helyettesíthető termékeket előállítani. Nehezen hasonlítható össze a
szicíliai és a holland paradicsom ízvilága, de ugyanúgy bajban van a fogyasztó, ha a
piacon beszerzett pólót akarja pár mosás után összehasonlítani egy divatház
termékével, a műszaki cikkekről már nem is beszélve. Ezen minőségbeli
különbségek az alkalmazott technológiából fakadnak. Nem mindegy ugyanis hogy
milyen kutatás és fejlesztés áll egy termék mögött, mennyire új az a technológia,
amivel előállítják vagy éppen mezőgazdasági termékek esetében milyen
vegyszereket használnak, mennyi a napsütéses órák száma, milyen maga a termőföld
stb.
Szintén említést érdemel a modell harmadik alapvetése, a külkereskedelem jellege. A
modell nem számol szállítási vagy tranzakciós költségekkel, amik jelentősen növelik
egy termék külpiaci árát és piaconként eltérővé is teszik. Az az idealizált
kereskedelmi kapcsolat, amit a két ország között feltételez a modell, a tökéletes
külkereskedelmet jelentené. Ha maga a nemzetközi kereskedelem tökéletesen
működne, nem lenne szükség a Világkereskedelmi Szervezetre vagy a fair trade
szervezetekre. Valójában a nemzetközi kereskedelmet a kereskedelmi korlátok,
állami támogatások, politikai megfontolások szövevénye hatja át, amit a Heckscher–
Ohlin-modellbe annak megalkotói nem építettek be: Bonyolultabb modellek már
számolnak a kereskedelmi korlátokkal vagy az állami támogatásokkal, de a politikai
megfontolásokat egyik sem képes modellezni.
A tökéletes verseny a monopóliumok, oligopóliumok vagy kartellek miatt szintén
elképzelhetetlen, hiszen a világpiacnak, de még az egyes belpiacoknak is léteznek
olyan meghatározó tényezői, amik komoly hatást gyakorolnak a piaci ár képzésére –
gondoljunk csak pl. az OPEC-re, a hét nővérre vagy a Cairns-csoportra.
A munkanélküliség éppúgy jellemzője a világgazdaságnak, mint a régiók közti
egyenlőtlen munkaerő megoszlás vagy vándorlás. A munkaerő sem homogén. Eltérő
szaktudásról beszélhetünk még egy országon belül is, a nemzetközi munkaerő
áramlás pedig nem minden esetben tudja pótolni ezt a hiányzó szaktudást, ahogyan
ezt mutatják a tipikus bevándorló országok hiányszakmákat felsoroló gyorslistái is.
Legkomolyabb kritikáját mégsem a fair verseny be nem építése vagy a technológiai
különbségek figyelembe nem vétele miatt kapta. Egy nemzetgazdaság
külkereskedelmi tevékenysége, a tapasztalati tények mutatták meg, hogy a
nemzetközi szakosodás nemcsak ezen vezérelv alapján mehet végbe.
53
3.2.3. A Leontief-paradoxon
Wassily Leontiefnek14
sikerült megtalálnia azt a gyakorlati példát, ami képes
megcáfolni a Heckscher–Ohlin-modellt. Ezt a példát az Egyesült Államok
szolgáltatta.
Az Egyesült Államok a világ egyik legtőkegazdagabb országa. Így volt ez a második
világháború után is, amikor Leontief az amerikai gazdaság input-output
kapcsolatainak elemzése során felfigyelt arra, hogy az Egyesült Államok export-
import adatai nem erre engednek következtetni. Lévén a világ többi
nemzetgazdaságához mérten tőkében relatív gazdagabb ország, az Egyesült
Államoknak tőkeintenzív termékeket kellett volna ebben az időszakban exportálnia,
és munka-, illetve termőföld-intenzíveket importálnia. Az adatok szerint azonban az
amerikai importban többségben voltak a vizsgált 1947-es évben a tőkeintenzív
termékek.
„Ezek az adatok azt mutatják, hogy egymillió dollár értékű exportunk kevesebb tőkét
és több munkaerőt tartalmaz, mint az az importtermék, amivel ezt a termelést
helyettesíteni tudnánk. Amerika részvétele a nemzetközi munkamegosztásban inkább
munkaintenzív, mint tőkeintenzív specializációján alapul. … Az az általános nézet,
hogy …. az Egyesült Államok gazdasága a tőketöbbleten és a relatív
munkaerőhiányon alapszik, hibásnak bizonyul.”15
Tanulmányában Leontyief rámutatott arra, hogy az amerikai gazdaság input-output
adatai nem magyarázzák meg a paradoxont, azaz nem adnak magyarázatot arra, hogy
„miért produktívabb az amerikai munka, mint a külföldi”. Az amerikai munkaerő
nagyobb termelékenységének magyarázatát a racionálisabb munkaszervezésben és a
termelési eszközök jobb hasznosításában, felhasználásában találta meg – „…a
14
Wassily Leotief (1906-1999) orosz származású amerikai közgazdász. Több tudományos
tanácsadó testület tagja, 1932-től a Harvard University-n oktat, 1948-ban létrehozza
annak gazdasági kutató projektéjét. A kereslet és a kínálat statisztikai összefüggéseit és a
gazdaság szerkezeti változásait kutatja. Összeállítja az amerikai gazdaság input-output
táblázatait, mely kutatásának eredményeit a Structure of the American Economy, 1919-
1929 c. tanulmányával 1941-ben publikálja, majd a későbbiekben erre alapozva fejti ki a
róla elnevezett paradoxont, amiért 1973-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott. További
kutatásaiban a gazdasági növekedés korlátaira, a társadalom- és gazdaságpolitikai
tervezés metodológiai problémáira fókuszált. 15
Leontief, Wassily: Domestic production and foreign trade: the American capital position
re-examined. Proceedings of the American Philosophical Society, 97. (1953) pp. 331-349.
http://www.ucl.ac.uk/~uctpvhg/ECON1005/Readings/Leontief.pdf .
54
vállalkozói lét, a szervezetek és a kedvező környezet … jobban növelték az amerikai
munka termelékenységét, mint az amerikai tőke hatékonyságát”.
Az amerikai gazdaság hatékony munkaszervezésének, az amerikai munkaerő
szaktudásának és produktivitásának köszönhetően Leontief szerint létrejött egy olyan
gazdaság, amely megcáfolja a Heckscher–Ohlin-modellt.
A nemzetközi szakosodás elméletei a termelési tényezőkbeli ellátottság alapján
determinálják egy adott nemzetgazdaság helyét a nemzetközi kereskedelemben. Az
elméletek értelmében a nemzetgazdaság csak a termelési tényezőiben jelentkező
alapvető változás után tud a korábbi termékszerkezettől eltérni. Így ha egy
nemzetgazdaság helyét keresi a nemzetközi kereskedelemben, és a
helymeghatározását a szabad piaci mechanizmusoknak rendeli alá, akkor a szabad
kereskedelemben megvalósuló tényezőáramlás nem teszi lehetővé számára, hogy új
termékszerkezetet alakítson ki. Viszont az a nemzetgazdaság, amelyik
megakadályozza a szabad piaci mechanizmusok érvényesülését, képessé válik
termékszerkezete változtatására és a termelési tényezők nemzetgazdasági célok alá
vonására – ahogyan azt a protekcionizmus esetében látni fogjuk.
55
Fogalmak
abszolút előnyök elmélete
Heckscher–Ohlin-modell
komparatív előnyök elmélete
Leontief-paradoxon
nemzetközi szakosodás
relatív tényezőellátottság
Kérdések, feladatok
1. Vesse össze a smithi és a ricardoi modellt!
2. Milyen problémák merülnek fel a smithi modell esetében?
3. Milyen tényezők befolyásolhatják a nemzetközi szakosodást?
4. Miért nem illenek bele az oligopóliumok a Heckscher–Ohlin-modellbe?
5. Hogyan befolyásolja a munkaerő, illetve a tőkeállomány növekedése egy gazdaság
nemzetközi szakosodását a Heckscher–Ohlin-modell szerint?
6. Miért tartja különlegesnek Leontief az amerikai munkaerőt?
7. A ország és B ország cipőket és autókat gyárt. A országban 1 munkaóra alatt 1pár
cipőt, B országban 2 párat készítenek el. A országban egy autó legyártásához 40
munkaóra szükséges, B országban 50 munkaóra. A országban a cipőipari
munkások órabére 5 pénz, B országban 6 pénz. A országban az autóipari
munkások órabére 8 pénz, míg B országban 10 pénz. Állapítsa meg, hogy melyik
ország rendelkezik abszolút előnnyel a cipő-, illetve az autógyártásban! A
komparatív előnyök elmélete alapján vezesse le, hogy melyik országnak melyik
termékre érdemes szakosodnia!
8. C ország és D ország számítógépeket és pénztárcákat gyárt. C országban a
szakmunkások átlagos órabére 10 €, D országban 11 €. C országban 1 € után 3
cent, D országban 5 cent kamatot lehet realizálni. Melyik ország melyik terméket
fogja exportálni a Heckscher–Ohlin-modell értelmében?
56
4. Nemzetközi kereskedelem
A nemzetgazdaságok az áruk, szolgáltatások, termelési tényezők terén jelentkező
feleslegüket a világpiacon vezetik le, hiányukat onnan pótolják. A nemzetgazdaság
határain átlépő kereskedelmi tevékenységet, azaz a külkereskedelem minőségében,
szabályaiban más, mint a belpiaci csere. Ez a külkereskedelem eltérő
nemzetgazdaságok szereplői között zajlik, ahol nemcsak az aktorok, hanem a
mögöttük álló nemzetgazdasági érdekek is igen különbözőek. A nemzetgazdaságok
külkereskedelmi tevékenységét együttesen nemzetközi kereskedelemnek nevezzük.
Nemzetközi kereskedelemről azóta beszélünk, mióta az első kézművesek
megpróbálták portékáikat más országokban eladni. Az ókori birodalmak
kialakulásával egyre nagyobb volumenű lett, a középkorban pedig már új
gyarmatbirodalmakat alakított ki. Az ipari forradalomig főként luxuscikkekre és
rabszolgákra korlátozódott a kereskedelem, s csak az ipari forradalom hajnalán a
nagy gyarmatbirodalmakon belül jött létre az ipari termelést szolgáló kontinensek
közötti árucsere. A XVIII. századtól az európai ipari termelés megteremti a
gyarmatok és az anyaország, valamint az európai országok közötti kereskedelem
alapjait, amely kereskedelmi kapcsolatok a mai napig jellemzően jelen vannak. A
fokozódó specializáció, az új technológiák, új iparágak és új nyersanyagok
megjelenése mind növelik a nemzetközi kereskedelem volumenét. Az államok csak
igen kis mértékben szabályozzák azt, a nemzetközi kereskedelem szabályozása pedig
lényegében kimerül az anyaország és a gyarmatok közötti kereskedelem
szabályrendszerének puha meghatározásában. Az 1929–1933 közötti gazdasági
világválság megmutatta, hogy az államnak milyen fontos szerepe van a gazdasági
folyamatok szabályozásában, koordinálásában. A nemzetközi kereskedelem
szabályozása azonban multilaterális összefogást igényelt, amely multilaterális
összefogásra még a Népszövetség sem volt képes.
A nemzetközi kereskedelem a II. világháború után –főként a dekolonizációs
folyamatnak köszönhetően– rengeteg új szereplővel gyarapszik. A szereplők
számának, a kereskedelem volumenének növekedése, a lényegében minden
országban más piacra jutási szabályok valamiféle koordinálásának vagy
szabályozásának szükségessége miatt multilaterális szervezet létrehozását
57
szorgalmazzák az államok. Ugyan multilaterális nemzetközi kereskedelmi szervezet
nem jön létre, de az elvek és a szabályrendszer kidolgozására, meghatározására
multilaterális megállapodás születik, amelyik majd csak az 1990-es évek közepén
formálódik konkrét szervezetté.
A XX. század második felében nemcsak a nemzetközi kereskedelem volumene és a
szereplők száma növekszik. Felvetődik a fejlett és kevésbé fejlett országok között
kereskedelmi kapcsolatok jellegének kérdése, a technikai újítások szerepe, az
olajárak drasztikus változásának problémája pedig az 1970-es évektől kezdődően.
De történelmi távlatok helyett koncentráljunk a jelenre! Mik a nemzetközi
kereskedelem aktuális kérdései? Milyen problémákkal néznek szembe a nemzetközi
kereskedelem szereplői?
Ha pusztán az elmúlt húsz évet vizsgáljuk, akkor is látható, hogy a
világkereskedelem volumene drasztikusan növekszik évről-évre. (1. ábra) A
növekedés 2002 után az 1990-es évekhez képest jelentősen felgyorsult. Az 1990-es
években a szocialista rendszer felbomlása után a nemzetközi piacra kilépő, az
átmeneti gazdaságok közé sorolt volt KGST-országok16
gyenge szereplése, valamint
az 1989–1990-es világgazdasági recesszió érezteti hatását. Az ezredfordulós
stagnálás után magukhoz térő fejlett gazdaságok, valamint a feltörekvő országok
fokozódó gazdasági teljesítménye jelentősen növeli a nemzetközi kereskedelem
volumenét.
1. ábra A világkereskedelem volumenének alakulása 1990–2008 (mrd USD)
16
Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. A volt szocialista országok 1949-ben létrehozott
és 1991-ben megszüntetett gazdasági integrációs szervezete. Tagjai voltak: Albánia,
Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia,
Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szovjetunió, Vietnam.
0
2000
4000
6000
8000
10000
12000
14000
16000
18000
1990 1995 2000 2002 2004 2006 2008
mrd USD
58
Ez a növekedés azonban nem érint minden országot ugyanolyan mértékben. A 2.
ábrán látható, hogy a világkereskedelem átlagos változásához képest milyen
mértékben növekedetett az egyes országcsoportok kereskedelmi teljesítménye. Az
1990-es évek elejének szolidabb növekedése után az 1997–1998-as válság, majd az
ezredfordulós visszaesés ellenére a feltörekvő gazdaságok nagyobb mértékben
növelték a kereskedelem volumenét az előző évhez képest, mint a fejlett országokban
általában vagy magának az Európai Uniónak az esetében. Természetesen meg kell
jegyezni, hogy a fejlett gazdaságok fejlettségi szintjéről egy magasabb szintre jutni
több befektetést igényel, mint az alacsonyabb fejlettségű régiók egy fejlettségi
szinttel feljebb jutása.
2. ábra A világkereskedelem változása 1990–2008 (%)
A számok mindazonáltal megmutatják, hogy a XXI. században a nemzetközi
kereskedelem terén új hangsúlyos szereplőkkel kell számolni, akik jelentősen át
fogják formálni a nemzetközi gazdasági erőviszonyokat.
Ha a 2. ábrát kissé átstrukturáljuk, másként építjük fel, akkor a számok már egy
egészen másik kérdés felé irányítanak bennünket.
-50-45-40-35-30-25-20-15-10
-505
1015202530354045
19
90
19
91
19
92
19
93
19
94
19
95
19
96
19
97
19
98
19
99
20
00
20
01
20
02
20
03
20
04
20
05
20
06
20
07
20
08
fejlett országok átmeneti gazdaságok fejlődő országok
feltörekvő gazdaságok EK/EU világ
59
3. ábra A világkereskedelem megoszlása a fejlődő, a fejlett és az átmeneti
gazdaságok között 1990–2008 (%)
A 3. ábra adatai jobban mutatják a fejlett és a fejlődő gazdaságok közötti nemzetközi
kereskedelmi viszonyt. A világkereskedelemből a fejlődő országok évről-évre egyre
nagyobb arányban részesülnek, s az átmeneti gazdaságok is mind jobb teljesítményt
mutatnak. A fejlett országok az 1990-es több mint 70%-os arányról 2008-ra már 60%
alá szorultak. A fejlődő országok közé sorolt feltörekvő gazdaságok részesedése a
nemzetközi kereskedelemből állandósulni látszik az ezredforduló után, míg az
Európai Unió részaránya fokozatosan csökken.
Az átmeneti gazdaságok nagyobb része a fosszilis energiahordozók kereskedelmének
növelésével javítja pozícióját, míg a feltörekvő gazdaságok esetében az export és az
import terén egyaránt növekedés tapasztalható. A feltörekvő gazdaságok belső
növekedése mind több import input terméket igényel, melyek egy része
nyersanyagként, más része az összeszerelésekhez szükséges alkatrészekként
realizálódik. A nyersanyagbeszerzések növekedése javítja a nyersanyagexportőr
fejlődő országok részesedését, ami általában növeli a fejlődő gazdaságok nemzetközi
kereskedelmének arányát. Az alkatrészbeszerzések a fejlődők fejlettebb tagjainak
egymás közti kereskedelmi mutatóit javítják, ami szintén hozzáadódik a fejlődő
csoport teljesítményéhez.
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
100%
1990 1995 2000 2002 2004 2006 2008
fejlődő országok
átmeneti gazdaságok
fejlett országok
feltörekvő gazdaságok
EK/EU
60
Ha más aspektusból kissé jobban megvizsgáljuk a nemzetközi kereskedelem
alakulását, akkor egy újabb fontos kérdéshez jutunk. Nézzük meg, hogy ki kivel
kereskedik, azaz kik a világkereskedelem célországai!
4. ábra Országcsoportokon belüli kereskedelem aránya 1990–2008 (%)
A 4. ábra alapján már választ kaphatunk kérdéseinkre. Habár ahogyan a 3. ábra
mutatta, folyamatosan növekszik a fejlődő és az átmeneti gazdaságok részesedése a
nemzetközi kereskedelem egészéből, a megtermelt javakat nem saját csoportjukon
belüli értékesítik Az átmeneti gazdaságok és a feltörekvők esetében az
országcsoporton belül megtermelt termékeknek csak igen kis része jut el saját
országcsoportjuk piacaira. Az átmeneti gazdaságoknál ez a fosszilis energiahordozók
magas exportarányával magyarázható, míg a feltörekvő országok exporttermékei
inkább a fejlett országok fogyasztási igényeit elégítik ki. A fejlett országok közötti
kereskedelem kis mértékben csökkent az ezredforduló után, ám még így is összes
kereskedelemi tevékenységük több mint 70%-át egymás között bonyolítják. Az
Európai Unió belkereskedelmének szintje állandónak mondható. A fejlődő országok
esetében az egymás közti kereskedelem 1990-ben az összes kereskedelmi
tevékenységnek csak a harmadára terjedt ki, 2008-ra viszont már közel a felére. A
fejlődő országok termékei alacsonyabb feldolgozottsági szintjük és a fejlett országok
piacvédő mechanizmusai miatt csak nehezen értékesíthetőek a fejlett gazdaságokban.
Az exportágazatok fejlesztése miatt fontos az új piacok keresése. A fejlődő országok
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
1990 1995 2000 2002 2004 2006 2008
fejlett országok
átmeneti gazdaságok
fejlődő országok
feltörekvő gazdaságok
EK/EU
61
egymás közti kereskedelmének viszonylag alacsony szintje azt mutatja, hogy egymás
piacainak meghódítása még további fejlesztési lehetőségeket rejt magában.
A nemzetközi kereskedelem fentiekben említett kérdései mind multilaterális
szabályozást igényelnek. A szereplők folyamatos növekedése, a fejlettebb piacokra
történő bejutás, a fejlődő országok pozíciójának javítása, a tisztességes
versenykörnyezet megteremtése, az alacsony feldolgozottságú vagy feldolgozatlan
termékek cseréje válaszokat várnak. A válaszokat a nemzetközi kereskedelem
elveinek lefektetése és átfogó szabályozása jelenthetik.
4.1 A nemzetközi kereskedelem alapelvei
A nemzetközi kereskedelemben a partnerek egymással szemben sok esetben igen
komoly kereskedelmi korlátokat alkalmaznak, esetleg az egymás iránt tanúsított
magatartásuk nem megfelelő. A tisztességes verseny érdekében a nemzetközi
kereskedelem alapelvei meghatározzák az alkalmazandó magatartásformákat. Az
általános vámtarifa és kereskedelmi egyezményben (l. 4.2 fejezet) lefektetett
elveknek fontos eleme a verseny nyertesei és vesztesei közötti kapcsolat átgondolása
és a vesztesek helyzetének javítása is.
Az egyik legáltalánosabb elve a diszkriminációmentesség. A diszkrimináció
jelenthet pozitív és negatív megkülönböztetést is. Sem egyik, sem másik értelmezése
nem megendegett ezen elv értelmében a partnerek részéről. A pozitív diszkrimináció
keretében a partnerek saját termelőiket vagy fogyasztóikat hozzák jobb helyzetbe a
külföldi versenytársakhoz képest. Negatív megkülönböztetésre az import korlátozása
a legalkalmasabb eszköz egyes ágazatokra, exportőr országokra vagy ország
csoportokra koncentrálva.
A diszkriminációmentesség elvéből vezethető le a legnagyobb kedvezmény és a
nemzeti elbánás elve is. A legnagyobb kedvezmény elvének érvényesüléséről akkor
beszélünk, ha egy ország az egyik kereskedelmi partnerének megadott
kedvezményeket más kereskedelmi partnereire is kiterjeszti. Lényegében egyenlővé
teszi a partnereket ily módon, megszünteti a kedvezmények különbsége terén
fennálló megkülönböztetést. Azaz például ha Niger a csádi teveszőr takaró esetében
eltörli a mennyiségi korlátozásokat, azaz nem határozza meg a maximálisan
importálható mennyiséget, akkor a teveszőr takarók mennyiségi korlátozásának
62
eltörlését kell alkalmaznia a más országokból származó teveszőr takaró import
esetében is.
A legnagyobb kedvezmény elvének hatálya alá nem tartoznak a fejlődő országokbeli
kereskedelmi partnereknek adott speciális kereskedelmi kedvezmények. Ha ugyanis
például Japán Csád fejlettségét javítani akarja, akkor lehetővé teszi, hogy a csádi
teveszőr takarók mindenféle kereskedelmi korláttól mentesen léphessenek be a japán
piacra. Ugyanakkor a legnagyobb kedvezmény elve értelmében ezt a kedvezmény
más teveszőr takaró importőr partnerekre is ki kellene terjesztenie. Márpedig az
ausztrál teveszőr takaró készítőknek sokkal kisebb szüksége van ilyen jellegű
fejlesztési támogatásra. Ezért a csádi teveszőr takarókra kiadott kereskedelmi
kedvezmény esetében Japán kijelentheti, hogy ezt a kedvezményt a csádi gazdaság
fejlesztése céljából adta, s nem alkalmazza rá a legnagyobb kedvezmény elvét.
A legnagyobb kedvezmény elve alól további kivételt jelentenek a regionális
gazdasági integrációs szervezetek keretében adott kereskedelmi kedvezmények.
Ezeket nem kötelező kiterjeszteni a szervezeten kívüli partnerre. Ha a legnagyobb
kedvezmény elvét kellene alkalmazni az ilyen esetekben is, akkor például a lengyel-
amerikai kereskedelmi kapcsolatokban is ugyanazon kedvezmények jelennének meg,
mint amilyeneket Lengyelország az uniós tagállamoknak ad. Ekkor magának a
regionális gazdasági integrációs szervezetnek a lényege szűnne meg – nem alkotna
speciális szabályok alapján létrejövő kereskedelmi tömörülést a szervezet és nyújtana
kedvezőbb kereskedelmi környezetet a tagok számára, mint ahogy azok amúgy a
világgazdaságban általában fennállnak.
A harmadik kivételt a szolgáltatások jelentik. A szolgáltatások esetében az államok
akár ki is zárhatják belső piacukról a külföldi szereplőket, s ezzel nem sértik meg a
diszkriminációmentesség általános elvét. De lehetővé tehetik csak egyes
partnereiknek, hogy belépjenek erre a piacra, míg másoknak ellehetetleníthetnek igen
komoly kereskedelmi korlátokkal. Például nem ütközik a legnagyobb kedvezmény
elvébe az, hogy Magyarország a közbeszerzési eljárásokra nem hívja meg a nem
uniós tagállamok szolgáltatóit. De az is lehetséges, hogy Brazília telekommunikációs
szektorába egyáltalán nem enged be amerikai vállalatokat. Mivel a szolgáltatások
igen érzékenyen érinthetik a lakosság egészségügyi, oktatási vagy pénzügyi helyzetét
(gondoljunk a kórházakra, iskolákra vagy bankokra mint szolgáltatókra), ezért az
állam szuverenitását ezen a területen a legnagyobb kedvezmény elve nem csökkenti.
63
A nemzeti elbánás elve szintén a diszkriminációmentességből ered. A hazai és a
külföldi termelők közé egyenlőségjelet tesz, ha az adott termék már belépett a
belpiacra. Azaz a nemzeti elbánás elve a szellemi termékek kivételével nem teszi
lehetővé, hogy a külföldi termékeket hátrányos megkülönböztetés érje a hazaiak
javára. Például az új-zélandi alma megérkezik Magyarországra. Megfelel minden
vele szemben támasztott kritériumnak, és fele annyiba kerül, mint a szabolcsi termelő
almája. A vásárlók zöme az olcsóbb almát fogja preferálni, ami rontja a szabolcsi
termelők piaci pozícióját. A magyar hatóságok ekkor a már az országban lévő új-
zélandi almakészlettel szemben nem állíthatnak fel újabb kritériumokat, amiknek az
nem tudna megfelelni, és ezért ki kellene vonni a forgalomból. Természetesen a
fogyasztóvédelmi szabályok itt is kivételt jelenthetnek – ha utólag kiderül például az
új-zélandi almáról, hogy ddt-vel permetezték, akkor közegészségügyi okokra
hivatkozva ki lehet vonni a forgalomból a már az országban lévő készleteket is és
meg lehet tiltani további értékesítését.
A diszkriminatív magatartás megállapítása nem könnyű feladat. Ami egyik oldalról
pozitív megkülönböztetés, az a másik irányból negatív diszkrimináció. A
viszonosság elve ezen pozitív és negatív kedvezmények kölcsönös kiterjesztését
foglalja magába. Ennek értelmében az egyik fél által egyoldalúan adott
kedvezményeket viszonoznia kell a másik félnek. Például ha Japán egyoldalúan
eltörölné az autóimportot sújtó korlátozásokat az amerikai gyártókkal szemben,
akkor az amerikai félnek is illendő ugyanezt tennie a japán autóknál. Kivételt
jelentenek azonban a fejlődő országoknak nyújtott egyoldalú kedvezmények. Ha egy
fejlett ország kereskedelemi kedvezményben részesít egy fejlődő gazdaságot, akkor
nem várja el, hogy a fejlődő ország hasonló kedvezményekben részesítse őt, hiszen
akkor a fejlesztési segítség egy aránytalan piacnyitási kényszerré alakulna.
A viszonosság elve nemcsak pozitív esetekben jelenik meg. Ugyanúgy alkalmazzák
egyes kedvezmények megvonásánál vagy új korlátok bevezetésénél. Ha az egyik
ország új szabályokkal nehezíti egy másik piacra jutását, akkor a hátrányt szenvedő
fél hasonló válaszlépéseket tehet. Például ha az Egyesült Államok a versenytárs
brazíliai repülőgépgyártók kiszorítására 400%-kal növeli a repülőgépimportot sújtó
vámokat, akkor Brazília is hasonló módon él az amerikai repülőgépgyártókkal
szemben. Az ilyen jellegű diszkrimináció, aminek célja a hazai termelők versenyben
tartása a külföldi termelők rovására, kereskedelmi háborúhoz vezethet, amiben a
felek sorra zárják ki egymást termékről-termékre egymás piacáról.
64
Hogy ezen elvek megtartását ellenőrizni is tudják a kereskedelmi partnerek, azt a
nyilvánosság elve biztosítja. Ennek értelmében az országoknak mindenki számára
elérhetővé kell tenniük nemzeti kereskedelempolitikai szabályrendszerüket, a bi- és
multilaterális kereskedelmi szerződéseiket. Ebből a partnerek és a még nem
partnerek számára egyértelművé válik az a jogszabályi környezet, amivel ezen a
piacon találkozni fognak, és követhető lesz a kereskedelmi korlátok eltérése minden
relációban.
A kereskedelem szabadabbá tétele minden állam érdeke, de egyben küzd is ellene.
A szabadabb, folyamatosan csökkenő kereskedelmi korlátokat jelentő környezet a
versenyképes gazdaságok számára új piaci lehetőségeket jelent. Azonban a kevésbé
versenyképesek érdeke az, hogy ez a nyitás minél lassabban történjen. Ezért az egyes
korlátok csökkentését általában több ütemben határozzák meg. Leghamarabb a
legversenyképesebb gazdaságoknak kell azt teljesíteniük, s a legkevésbé fejlettek azt
csak utolsóként teszik meg. Meg kell jegyezni, hogy a nem vám jellegű kereskedelmi
korlátok mérséklésében leginkább a kevésbé fejlett országok jeleskednek. Ők
általában már a kitűzött határidő előtt teljesítik azt, míg a fejlett országok megvárják
ezzel a legutolsó pillanatot, hogy saját termelőiket minél tovább tudják védeni a
fejlett gazdaságokbeli versenytársakkal szemben.
A fejlődő és fejlett országok között fennálló szakadék az egyre liberalizáltabb
kereskedelmi környezetben fokozatosan mélyül. A fejlett gazdaságok képesek
gyorsan és hatékonyan alkalmazkodni a változó világgazdasági körülményekhez és
szabályrendszerhez, ám a kevésbé fejlettek számára ez nem minden esetben
kivitelezhető nagyobb áldozatok nélkül. Az országok pedig áldozatul a növekvő
szegénységet, az exportágazatok elsorvadását vagy stagnálását, a külföldi tőkével
szembeni fokozott sérülékenységet hozzák. A fejlett gazdaságok a kereskedelmi
korlátok változtatásával helyzetbe tudják hozni a kevésbé fejlettek exportágazatit.
Számukra az adott kedvezmények nem jelentenek olyan mértékű hátrányt, mint
amekkora előnyt realizálnak ebből a célcsoport termelői. A fejlődés elősegítésének
elve ezért igen fontos helyet foglal el a nemzetközi kereskedelemben alkalmazandó
elvek között, és képes bizonyos esetekben másokat felülbírálni.
Amennyiben ez az elvrendszer jogosultságot nyer a nemzetközi kereskedelemben,
akkor létrejön egy olyan környezet, amiben tisztességes és nyitott verseny
folytatható. A tisztességes és nyitott verseny pedig a specializáció elősegítésével, a
piaci kudarcok csökkentésével javítja a hatékonyságot, növeli a jövedelmet és az
65
életszínvonalat. Az általános cél pedig az, hogy ezeket az elveket a kereskedelem
minél több szegmensében alkalmazzák is.
A kereskedelem szabadabbá tétele, liberalizálása, a nemzetközi kereskedelem
szabályrendszerének meghatározása vagy betartatása nem képzelhető el folyamatos
konzultációk nélkül. A konzultáció elve ezért a világkereskedelem minden
szereplője közti, a problémák feltárását és megoldását célzó párbeszédet jelent. A
konzultációkkal elkerülhető a kereskedelmi háborúk kialakulása, az elveket nem
követő országok visszaterelése a nemzetközi kereskedelem elv- és
szabályrendszeréhez. A konzultáció elve különösen fontos a jelenlegi világgazdasági
környezetben. A multilaterális megállapodások során létrejövő szabályok betartása
ugyanis maguktól a felektől függ. Kikényszeríthetőségük gyenge, mivel a be nem
tartásuk esetén szankciók alig foganatosíthatók. A megszegésből adódó haszon pedig
lényegesen nagyobb az esetleges szankciók miatti veszteségnél.
A konzultáció elvén keresztül azonban javítható az államok szabálykövetési
hajlandósága. Alaposan előkészített, hosszas tárgyalássorozatokon keresztül jönnek
létre ugyanis a nemzetközi kereskedelem szabályai. Így a tárgyalássorozatok elvben
lehetőséget adnak arra, hogy a végeredmény a legtöbb érintett fél érdekét tükrözze, a
döntésekben megjelenjenek az egyes országcsoportok véleményei.
5. ábra A nemzetközi kereskedelem elvei
diszkrimiáció mentesség elve
• legnagyobb kedvezmény elve
• nemzeti elbánás elve
viszonosság elve
kereskedelem szabaddá tétele
fejlődők segítésének elve
nyilvánosság elve
tisztességes és nyitott verseny
elve
konzultáció elve
66
4.2 A nemzetközi kereskedelem szabályrendszere
Az 1929-es gazdasági világválság elbizonytalanította az államokat. Az addig
folyatott laissez faire politika tarthatatlanná vált, helyét a protekcionizmus vette át. A
protekcionista gazdaságpolitika folytán megerősödő és versenyképessé váló termelők
mér készen álltak arra, hogy ismét aktívan vegyenek részt a világkereskedelemben,
amikor a második világháború hadigazdálkodás bevezetésére kényszerítette az
államokat. A második világháború után ezért a világ vezető gazdasági hatalmait egy
kiegyensúlyozott és stabil nemzetközi kereskedelmi környezet létrehozása vezérelte.
Olyan szabályrendszert akartak megteremteni, ami meghatározza az egyes
termékcsoportok kereskedelmi szabályait, az alkalmazható kereskedelmi korlátokat
és egyfajta magatartási kódexként is funkcionál. Mivel igen eltérőek voltak az
elképzelések és az érdekek, ezért nem jött létre egy kötött, kötelező
szabályrendszeren alapuló, a szabályok be nem tartását szankcionálni képes
nemzetközi szervezet. Helyette egy multilaterális megállapodás született, amelynek
tetszés szerint bármelyik ország tagja lehetett.
Ez a megállapodás lett az általános vámtarifa és kereskedelmi egyezmény
(General Agreement on Tariffs and Trade, GATT). Az egyezmény kialakította a
nemzetközi kereskedelem fentiekben már tárgyalt elvrendszerét és rendszeres
miniszteri szintű találkozóival a nemzetközi kereskedelem játékszabályait megalkotó
és fejlesztő fórummá lépett elő.
A kezdetben eufórikus tárgyalási hangulat és megállapodási készség hamar
alábbhagyott. Az eltérő állami érdekek komoly összeütközésbe kerültek, s láthatóvá
vált, hogy a protekcionista kereskedelempolitikák liberalizálása hosszadalmas
folyamatnak ígérkezik. A tárgyalások egyre hosszabbra nyúltak, az elért eredmények
pedig alig mutattak előrehaladást a korábbiakhoz képest.
67
1. táblázat A GATT tárgyalássorozatai
Forduló Eredmény
1947 1. genfi forduló vámtarifa szintjének csökkentése
1949 Annecy-forduló vámtarifa szintjének csökkentése
1951 Torquay-forduló vámtarifa szintjének csökkentése
1956 2. genfi foruló vámtarifa szintjének csökkentése
1960-1961 Dillon-forduló vámtarifa szintjének csökkentése
1964-1967 Kennedy-
forduló
vámtarifa szintjének csökkentése
dömpingellenes intézkedések
1973-1979 Tokió-forduló vámtarifa szintjének csökkentése
megfogalmazzák a mezőgazdasági termékek
kereskedelmének problémáját
előkerül a nem vám jellegű kereskedelmi korlátok
kérdése – kétoldalú egyezmények születnek
1986-1994 Uruguay-forduló WTO létrehozása
TRIMS
GATS
TRIPS
vámtarifa szintjének csökkentése – vám és nem vám
jellegű korlátok tarifásítása
mezőgazdaság: vámok, állami támogatások jelentős
csökkentése, importkorlátozás
textilipari kvóták meghatározhatók
Az 1. genfi fordulón a GATT-hoz csatlakozó államok azzal a szándékkal ültek össze,
hogy az ipari termékek esetében csökkentsék a kereskedelmi korlátokat. A
szolgáltatásokról és a mezőgazdasági termékekről nem esett szó. Maga a tercier
szektor ebben az időben még nem ért el olyan fejlettséget, ami a szolgáltatások
nemzetközi kereskedelmének szabályozását szükségessé tette volna. A
mezőgazdaság pedig önmagában volt érzékeny terület, hiszen a lakosságnak ekkor
még jelentős részét foglalkoztatta. Nemzetközi kereskedelmének liberalizálása
68
termelők sorát sorvasztotta volna el, hiszen a hazai termelők állami termelési
támogatásokban részesültek azért, hogy jövedelmük megközelítse az ipari
munkásokét, s így megtartsák a vidéki lakosságot. A hazai termelőket a határokon
átmenő árukkal szemben is védték – protekcionista intézkedések sorával rontották az
importáruk versenyképességét a hazai termelők javára.
Az 1. genfi forduló az ipari termékek vámtarifája szintjének jelentős, több mint 20%-
os csökkentését hozta. Egészen a Kennedy-fordulóig nem beszélhetünk még csak ezt
megközelítő vámtarifaszint csökkentésről sem – azok rendre 4% alatt maradtak.
Az 1970-es évek a világgazdaságban komoly fordulatot hoztak. Az aranydeviza
rendszer összeomlása és az első olajválság technológiai és pénzügyi krízist okoztak a
világgazdaságban. Emellett a volt gyarmati országok függetlenedése új szereplőkkel
gazdagította a világpiacot. Az új szereplőknek teljesen más érdekei voltak, más
problémákkal szembesültek. Esetükben a mezőgazdaság eddig nem tárgyalt kérdése
vált érdekessé, mivel főként ilyen jellegű termékekkel tudtak részt venni a
nemzetközi kereskedelemben. A GATT-hoz eközben egyre több állam csatlakozott, a
tárgyalások mind hosszabbra nyúltak és bonyolultabbá váltak.
A Tokió-fordulón már ezen új kérdések szerepeltek. A fejlődő országok főként a
mezőgazdaság, ezen belül is a trópusi termények és a nem vám jellegű kereskedelmi
korlátok csökkentése terén voltak érdekeltek. Ezek az országok még kísérletet tettek
arra is, hogy ők mint kevésbé fejletteket speciális és megkülönböztetett bánásmódot
élvezzenek a kereskedelmi feltételek és szabályok tárgyalása során. A fejlettek ezzel
szemben az ipari termékek és a szolgáltatások terén akartak eredményeket elérni. A
fejlődők által javasolt témák számukra igen érzékenyek voltak, mivel a fejlett
országok között találjuk a világ legnagyobb mezőgazdasági termelőinek jelentős
részét.
A forduló eredménye végül az ipari termékek vámtarifaszintjének további
csökkentése lett, ahol azonban a fejlett gazdaságok sorra kivételeket határoztak meg
védvén saját érzékeny iparágaikat. Legnagyobb előrelépést a nem vám jellegű
kereskedelmi korlátok csökkentése esetében értek el a tárgyaló felek. Igaz, hogy
kétoldalúan, de megállapodások születtek az adminisztratív jellegű kereskedelmi
korlátok úgymint az egészségügyi és biztonsági előírások, a szabványok, a
környezetvédelmi kitételek, a csomagolási és címkézési feltételek terén.
A Tokió-forduló a nemzetközi kereskedelem szabályozási kísérleteinek két igen
fontos problémájára vetett fényt. Egyrészt a fejlett országok gazdasági eredményeik
69
végett olyan politikai súllyal rendelkeznek, amin a kevésbé fejlettek nehezen tudnak
felülkerekedni. Ezért a fejlődő országok érdekei kevésbé jelennek meg a kialakított
szabályrendszerben, s lényegében csak bilaterális megállapodásokon keresztül tudják
azt érvényesíteni egy-egy fejlett országnál. A fejlődés elősegítésének elve tehát nem
tudott érvényesülni. A másik problémát az jelentette, hogy a szolgáltatások és a
mezőgazdaság kérdése rendre lekerült a napirendről, mivel a fejlett országok nem
akarták ezen szektoraikat kitenni a nemzetközi versenynek. Az ipari termékek
vámtarifaszintjének csökkentése a fejlettek számára könnyítette meg az egymás
piacaira való bejutást, hiszen világgazdasági szinten versenyképes ipari termékkel
csak elenyésző számú fejlődő ország rendelkezett.
A problémákat maga előtt görgette a GATT. A GATT történetének leghosszabb
tárgyalássorozata úgy látszott, minden problémát fel tud oldani – ha nem is
tökéletesen.
Az áttörést hozó Uruguay-forduló a nemzetközi kereskedelem szabályrendszerében
az addigi legátfogóbb reformot alkotta meg. Új területekkel egészült ki az addigi
szabályozás – bekerült a mezőgazdaság, a textilipar, a szolgáltatások és a szellemi
termékek is.
A szellemi termékekre vonatkozó szabályozásokat külön egyezménybe foglalták. A
szellemi tulajdonjogok kereskedelemi vonatkozásairól szóló megállapodás
(Trade-Realted Aspects of Intellectual Property Rights, TRIPs) kiterjeszti erre a
körre a diszkriminációmentesség elvét. A legnagyobb kedvezmény és a nemzeti
elbánás elve így ugyanúgy vonatkozik a szellemi termékekre, mint például az
iparcikkekre. Foglalkozik a szabadalmakkal, földrajzi nevek terméknévkénti
használatával, márkajelzésekkel, az ipari titkokkal, az ipari formatervezéssel és a
szoftverekkel, mely utóbbiak a nyomtatott termékekkel azonos védelmet élveznek. A
szellemi termékekre vonatkozó nemzetközi szabályozás betartásának ellenőrzése és a
betartás kikényszerítése mindazonáltal az egyes tagállami hivatalok feladata marad –
így az ellenőrzés és a kikényszerítés a multilaterális szerződések gyengeségeitől
mentesen tud folyni.
A szolgáltatásokat szintén külön egyezményben tárgyalja a korábbi GATT
megállapodásból csak az elveket veszi át. A szolgáltatások kereskedelméről szóló
általános megállapodás (General Agreement on Trade in Services, GATS) a
legnagyobb kedvezmény elvét terjeszti ki a szolgáltatásokra, mindazonáltal
megjegyzi, hogy a kormányzati szolgáltatások (ide értve a központi bankokat is) nem
70
tartoznak a megállapodás hatálya alá. Az egyes kormányoknak széleskörű jogokat
biztosít a szolgáltatások kategorizálásában, a befektetői vagy biztosítotti érdekek
védelmében. Lényegében az államok hazai szolgáltatóik és a szolgáltatások
fogyasztóinak védelme érdekére hivatkozva korlátozhatják a versenyt alapos indokok
mellett.
Az Uruguay-fordulón a textilipar is átfogóbb szabályozás alá került, mint korábban.
Az általánosan elterjedt importkvótás védelem helyett a kvóták fokozatos
csökkentését és tíz éven belüli megszüntetését írták elő, és megtiltották az exportőrök
közötti diszkriminációt is – lényegében kiterjesztették erre az ágazatra is a GATT
elveit.17
Ugyanígy a diszkriminációmentesség elve az, ami megjelent a kereskedelemhez
kapcsolódó befektetésekről szóló megállapodásba (Trade-Related Investment
Measures Agreement, TRIMs). Fontos eredmény, hogy már maga a kérdés is külön
megállapodás tárgyát képezi, és előrelépés, hogy ezen a területen nem engedi meg a
mennyiségi korlátozások alkalmazását, azaz a befektetésekkel szemben a befogadó
ország nem határozhat meg felső plafont.
Az elvek meghatározása, értelmezése és újabb területekre való kiterjesztése jelentős
előrelépést hozott az Uruguay-fordulón. A GATT mellett létrejövő, egy-egy
kérdéskört külön-külön szabályozó megállapodások, ha nem is teljes egészében
oldották meg a felmerülő problémákat, de már azzal, hogy elszeparált
problémakörként határozták meg azokat, utat nyitott a további tárgyalások előtt. Az
Uruguay-fordulón sikerült az addig szabályozatlan kérdésekben minimál-
megállapodásokat létrehozni, amik a további tárgyalások, egyeztetések alapjait
jelentik.
A legnehezebben tárgyalható területnek a mezőgazdaság bizonyult. Az alapvető cél a
mezőgazdasági termékek nemzetközi kereskedelmének liberalizálása lett volna.
Ebben azonban voltak érdekelt és nagyon nem érdekelt államok. Az érdekelt feleket
a tárgyalások kezdetén, pontosan a mezőgazdasági kérdéskörre specializálódott
Cairns-csoport18
fogta össze. Ez a csoport, amelynek tagjai folyamatosan változnak,
és megtalálhatóak köztük a legnagyobb mezőgazdasági exportőrök, ausztrál
17
A tízéves átmeneti időszak után, 2005. január elseje óta a textipari termék nemzetközi
kereskedelmét már a GATT-on belül kezelik. 18
Az Uruguay-fordulón a Cairns-csoport tagjai: Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Thaiföld,
Indonézia, Malajzia, Fülöp-szigetek, Argentína, Brazília, Kolumbia, Chile, Uruguay,
Fidzsi-szigetek és Magyarország.
71
kezdeményezésre hozták létre a kelet-ausztráliai Cairnsben. Az ellenérdekelt felek
azok a mezőgazdasági termelők voltak, akik liberalizálás helyett a korábbi állami
támogatásrendszer megőrzését akarták megtartani, a liberalizálást pedig elkerülni. Az
Egyesült Államok és az Európai Közösség/Európai Unió általában voltak
liberalizálás-ellenesek. De a kettejük közti kiélezett mezőgazdasági verseny a
tárgyalásokat is nehezítette, hiszen minden egyes liberalizálási lépéssel saját
termelőik helyzetét ronthatták úgy, hogy közben nem ismerték, hogy a kereskedelmi
ellenfél termelőinek helyzete jobban vagy kevésbé fog romlani. Ezen két fél
szembenállása komolyan akadályozta a tárgyalások menetét, s mikor azok
megtorpantak, különtárgyalásra volt szükség az EK és az Egyesült Államok között.
Az 1992 végén született ún. Blair House megállapodásban a felek megállapodtak
arról, hogy az EK/EU közös mezőgazdasági politikájának akkori reformja és az
amerikai veszteségkompenzációs rendszer nem képezik a szabályozás részét, s a
termékenkénti támogatáscsökkentések helyett általában csökkentik a mezőgazdasági
szubvenciókat. Ezzel a megállapodással mindkét fél továbbra is meg tudta védeni
saját termelőit, akik hosszabb időt kaptak arra, hogy a megváltozó világpiaci
körülményekhez alkalmazkodjanak.
Nem szabad megfeledkezni a fejlődő országokról sem. A Tokió-fordulón sikertelenül
képviselték érdekeiket, és újabb problémákkal is szembekerültek. A trópusi
termények piacra jutási körülményeinek javítása mellett (amit a forduló meg is
valósított) a mezőgazdasági termékek importköltségeinek csökkentése is jelentős
kérdés volt számukra, mivel egyre többen váltak nettó élelmiszerimportőrökké. A
fejlődő országok helyzetén javítani tudott a forduló, mivel előtérbe került a fejlődés
elősegítésének elve, és a kevésbé fejlett országok számára hosszabb alkalmazkodási
határidőket szabtak meg, a legkevésbé fejletteknek pedig nem kellett csökkenteniük a
korlátozásokat – sőt, vám- és kvótamentességet kaptak.
De mit is jelentett ekkor az alapvető probléma, a mezőgazdaság liberalizálása?
Leginkább a piacokra való bejutás lehetőségeinek javítását és az exportőrök
versenyének tisztítását, valamint olyan GATT szabályozást, ami tényleg hatékonyan
működtethető ezen célok elérése érdekében. Ezáltal csökkenthető lenne a nemzetközi
mezőgazdasági termékkereskedelem torzultsága, megvalósulna a tisztességes
verseny és a korábbi támogatásorientált helyett piaci alapú termelés alakulna ki. A
külföldi termelők piacra jutási lehetőségeinek javítása érdekében vámcsökkentést
írtak elő. Ezért általános szabályként meghatározták a vámosítás, azaz a nem vám
72
jellegű kereskedelmi korlátok vámban történő kifejezését, majd ezen vámérték,
vámszint fokozatos csökkentését. A fejlődő országoknak tíz év alatt 24%-kal, a
fejletteknek hat év alatt 36%-kal kellett ily módon csökkenteni a vámtarifa szintjét,
míg a legkevésbé fejlettekre a szabályozás nem vonatkozott. A vámosítás hirtelen
hatásainak redukálásra bevezették a vámkvóta intézményét. A vámkvóta egy
bizonyos mennyiségű importra a szabályokban meghatározott alacsony vámot
alkalmazza, ám ezen mennyiség túllépése esetén minden további terméket már egy
sokkal magasabb vámmal fognak sújtani, ami ezáltal jelentősen megnöveli a termék
belpiaci árát.
6. ábra A vámkvóta működése
A másik kérdéscsoportot az exportőrök versenyének tisztítása jelentette, ahol két
probléma merült fel. Az egyik a termelők közvetlen támogatása, a másik pedig az
exporttevékenység támogatása. Mind a kettő komoly dilemmákat vet fel, hiszen az
exporttámogatások a termelési költségeknél kedvezőbb exportárakat hoznak létre és
így lehetővé teszik a világpiaci alatti áron történő kereskedést, ami dömpinghez
vezethet. A termelők közvetlen támogatása, ha az a megtermelt mennyiség után járó
támogatás, arra ösztönözheti a gazdákat, hogy minél többet termeljenek. Ez
túltermeléshez vezet, ami meghaladja a belpiaci keresletet és a felesleg levezetése
exporttámogatással kombinálva szintén dömpinghez vezethet a világpiacon. A
dömping kiszorítja a többi termelőt – és nem azért, mert azok nem tudják tartani
mennyiség
vám
20%
5%
alacsony vámszint
mellett bevihető
mennyiség
73
versenyképességüket. Például az EK az 1980-as években komoly túltermelési
válsággal szembesült a gabonafélék és a tejtermékek esetében, a felesleg levezetése
pedig torzította a termékek világpiaci árát. A nem támogatott termelők nem tudták
felvenni a versenyt az EK termelőivel, a versenyben maradás viszont a többi fél
részéről is szubvenciókat követelt, ami már predesztinálta a mezőgazdasági termékek
kereskedelmének végleges torzulását.
A támogatási rendszerekben ezért megkülönböztették a versenyt torzító és nem
torzító eszközöket, és a versenyt torzító eszközök alkalmazását megtiltották. Így
kiküszöbölhették a további túltermelési válságokat, hiszen a termelők ezt követően
nem a termelés mennyisége és az export után kaptak támogatást, hanem az állat- és
növényegészségügy, az élelmiszerbiztonság javítására, az infrastruktúra fejlesztésére,
kutatásra, környezetvédelmi beruházásokra vagy termeléscsökkentésre és
vidékfejlesztésre. A fejlődő országok esetében elismerték, hogy a termelők termelési
mennyiségnövelést célzó támogatásait a gazdaság fejlesztése és az önellátási arány
javítása érdekében nem kötelező csökkenteni, hiszen a csökkentés munkahelyek
elvesztését, nagyobb importfüggőséget, alacsonyabb jövedelmet és életszínvonalat
eredményezne.
Az Uruguay-forduló kifejezetten eredményesnek számított a nemzetközi
kereskedelem szabályainak meghatározása terén, hiszen a szolgáltatások, a szellemi
termékek, a mezőgazdaság és a textilipar esetében sikerült érvényesíteni a
nemzetközi kereskedelem alapelveit. A megállapodások, kötelezettségvállalások
betartásának nyomon követése érdekében egy új jelentési rendszert dolgoztak ki. A
tagállamoknak rendszeres időközönként jelentést kell tenniük a megállapodások
végrehajtásának menetéről és kereskedelempolitikájuk változásairól, céljairól,
valamint megjelölniük a további tárgyalásokat igénylő területeket.
A szabályozási rendszer szerteágazósága és a résztvevők egyre nagyobb száma már
nehezen volt kezelhető az Uruguay-fordulón. Egy átfogó szervezetre volt szükség,
ami a létrejött megállapodásokon alapul és összefogja a GATT-hoz csatlakozott
államokat. Az Uruguay-forduló résztvevői döntöttek a Világkereskedelmi Szervezet
(World Trade Organization, WTO) létrehozásáról. A szervezet 1995. január 1-én jött
létre hármas céllal:
a GATT szabályrendszerének betartatása, betartásának ellenőrzése és
továbbfejlesztése,
74
ennek érdekében a korábbi tárgyalások folytatása újabb tárgyalássorozatok
keretében,
a tagállamok vitáinak tárgyalásos rendezése, a kereskedelmi viták
kereskedelmi háborúktól mentes, békés megoldása.
Mivel az Uruguay-fordulón a szellemi termékek, a szolgáltatások és a kereskedelmi
tevékenységhez kapcsolódó befektetések terén csak megkezdődött a szabályozás és
lefektették az alapokat, valamint a mezőgazdaság terén is maradtak még megoldásra
váró kérdések, a WTO égisze alatt 2001-ben megkezdődött a nemzetközi
kereskedelem szabályrendszerének módosításáról folyó újabb tárgyalássorozat. Az
ún. dohai forduló eleddig minden idők leghosszabbra nyúló fordulója.
Ezen a fordulón a fejlődő országok is egyre jobban hallatják hangjukat. Az Uruguay-
fordulón meghatározott tarifalizálási és vámtarifa csökkentési határidők tekintetében
a fejlett országokhoz képest jobban állnak, a fejletteknél nagyobb mértékben
hajtották végre vállalásaikat. Azonban továbbra is nyomást gyakorolnak a fejlettebb
államokra piacra jutási lehetőségeik javítása érdekében. A legkevésbé fejlett államok
a teljes vám- és kvótamentesség elérését szorgalmazzák.
Az ezredforduló utáni évtizedben átrendeződő világgazdasági hatalmi struktúra a
dohai fordulón is érezteti hatását. Nemcsak a fejlődő országok képviselik egyre
jobban saját érdekeiket. A hivatalos tárgyalások előtt az érdekeiket egyeztető, az
érzékeny témákat előre megtárgyaló ún. négyes fogat, azaz Kanada, az Egyesült
Államok, az Európai Unió és Japán négyese is átalakult. A dohai forduló 2005-ös
hongkongi konferenciája után ún. G6-á alakult Ausztrália, Brazília, India, az Európai
Unió, az Egyesült Államok és Japán részvételével. 2006 folyamán azonban a
nemzetközi kereskedelem új erős államcsoportja sem tud megállapodni a főbb
tárgyalási pontokban, ezért a dohai forduló megreked, és csak az oszlói csoport
(Norvégia, Új-Zéland, Kenya, Indonézia, Chile és Kanada) közbenjárására
folytatódnak az egyeztetések. Az Európai Unió és az Egyesült Államok, illetve az
Egyesült Államok és Japán közti éles kereskedelmi ellentétek tovább nehezítik a
WTO-n belüli közös álláspont kialakítását. Olyan új erőpontok, mint Brazília, a 2001
óta tag Kína vagy India érdekei pedig messze eltávolodnak a klasszikus
erőközpontok elképzeléseitől.
Az éles ellentéteket olyan területek képezik, mint a mezőgazdaság, a szellemi
termékek, a regionális gazdasági megállapodások vagy az államadósságok
kereskedelempolitikai eszközökkel történő kezelésének esetei.
75
A mezőgazdaság terén általában akarják javítani a piacra jutási lehetőségeket az
exporttámogatások minden formájának csökkentésével, valamint a közvetlen
termelői támogatások redukálásával, ha ezen utóbbiak jelentősen torzítják a
kereskedelmet. A szellemi termékek esetében egy olyan rendszer kidolgozásáról
folynak a tárgyalások, ami a földrajzi nevekből eredő márkanevek nemzetközi
regisztrációján keresztül követné nyomon használatukat. Egy másik, korábban
kevésbé érintett területen is előrelépéseket várnak.
A gyógyszeripari termékek szellemi tulajdonjogának kérdése és a gyógyszeripari
termékek is napirenden van, hiszen számos olyan, főként fejlődő ország van, amelyik
nem rendelkezik gyógyszeripari kapacitással, s ezeket a termékeket külföldről kell
beszereznie. A biztonságos ellátás és a többedgenerációs gyógyszerek gyártási és
kereskedési lehetőségei mind az eredeti gyártó, mind a recipiens országok számára
megoldandó kérdések.
A regionális kereskedelmi megállapodások számának növekedésével felmerült az
ilyen megállapodásokban rögzített szabályok WTO-konformitása. A regionális
megállapodásokat az államok azzal a céllal hozzák létre, hogy a már létező
nemzetközi kereskedelmi környezetnél kedvezőbb körülmények között tudják piacra
juttatni termékeiket. Ezekre a megállapodásokra harmadik felekkel szemben nem
vonatkozik a legnagyobb kedvezmény elve, külön szabályokat állíthatnak fel az
egymás közötti termékcserére. A nyilvánosság elve alapján ezeket a
szabályrendszerek meg kell ismertetni a harmadik felekkel is, azonban a nemzetközi
kereskedelmi szabályrendszer kikényszeríthetőségének hiánya miatt ezen
megállapodások ütközhetnek a WTO szabályaival. Ezért a WTO, mint szervezet
számára is fontos, hogy multilaterális együttműködésként szabálykövetésre bírja az
államokat a regionális kereskedelmi rendelkezések megalkotása során.
Az elektronikus kereskedelem, valamint a kereskedelem és a környezetvédelem
kérdései eddig kevésbé szabályozott területek voltak. Előbbi esetében célként
fogalmazták meg a GATT elveinek kiterjesztését erre a területre is, míg utóbbinál a
WTO szabályrendszerét akarják összehangolni a multilaterális környezetvédelmi
megállapodásokkal. Ezen utóbbi téma igen kényes. A multilaterális
környezetvédelmi egyezményekben a legnagyobb vállalásokat a fejlett országok
tették, míg a feltörekvők számára az azokban foglalt szabályokat csak ajánlásokként
fogalmazták meg. Ha a WTO szabályrendszerét összehangolnák a multilaterális
környezetvédelmi megállapodásokkal, akkor a feltörekvő WTO-tag országok
76
számára kötelező vállalásként lépnének életbe azok a szabályok, amik addig csak
ajánlás jellegűek voltak, s ez komoly pénzügyi terheket róna gazdaságukra. A
környezetvédelem és a kereskedelem kapcsolatában megjelenő másik kérdés a
halászat. A halfajok pusztulását, az egyedszám csökkenését eredményező túlhalászás
vagy halászati technikák korlátozása összhangban lenne a multilaterális
környezetvédelmi törekvésekkel, de a nagy halászati iparral rendelkező országok (pl.
Egyesült Államok, Kanada, Japán, Európai Unió, Kína) mellett ez a fejlődő országok
halászatból élő lakossága szempontjából is nehezen tárgyalható és összeegyeztethető
téma. A környezetvédelmi ipar termékeinek nemzetközi kereskedelme szintén
igényli a szabályozást.
A dohai forduló igen érzékeny témái közül talán a legkomolyabb érdekegyezést
jelentő téma a korábbi fordulókon is szereplő, nem mezőgazdasági termékekre
vonatkozó általános vámtarifa csökkentés. A tagállamok célként tűzték ki, hogy a
fejlődő országok támogatása végett velük szemben ne alkalmazzanak nem vám
jellegű eszközöket és a vámtarifák szintjét is csökkentsék. A fejlődés elősegítésének
elve tehát továbbra is jelentős szerepet kap a tárgyalásokon. A vámok esetében az
érdekkülönbségek forrása nem is a fejlődő országoknak adandó kereskedelmi
kedvezmények, hanem a különböző feldolgozottságú termékek vámtarifaszintje. A
szerteágazó nemzetközi bedolgozói rendszerben ugyanis a hazai termelőket a
vámtarifák csökkentése versenyhátrányba hozhatja. Ha ugyanis a félkész termékek
(azaz a bedolgozóipar által előállított termékek) vámtarifája csökken, akkor a fejlett
országokban a fejlődő gazdaságokból származó import félkész termékek olcsóbbá
válnak a hazaiaknál, és a hazai termelők kiszorulnak a belpiacról. Továbbá ha a
félkész termékek vámtarifaszintje meghaladja a nyersanyagok vagy a késztermékek
vámtarifaszintjét, akkor szintén a hazai bedolgozók látják annak kárát. Ezért a
fejlődő országoknak adandó kereskedelemi kedvezmények pontos meghatározása és
a vámtarifaszint folyamatos csökkenése a fejlett országok termelőinek érdekeit
együttesen sértik.
A 2008/2009-es pénzügyi világválság tovább merevítette az álláspontokat, az
érdekek találkozását nehezíti a tagok csökkenő gazdasági teljesítménye miatti
aggodalom. A dohai fordulón minden korábbi fordulónál több tag vesz részt, a témák
egyre mélyebbek, az érdekcsoportok egyre nehezebben adják fel saját
elképzeléseiket. Mindenesetre a WTO már magának a fordulónak a létezésével is
elérte egyik célját. A nemzetközi kereskedelem szabályrendszeréről tárgyalásokat
77
folytat a 153 tagország, új problémákat vetnek fel és igyekeznek továbbfejleszteni a
GATT-tárgyalások keretében megalkotott nemzetközi kereskedelmi
szabályrendszert.
4.3 Szabad kereskedelem és protekcionizmus
A nemzetközi kereskedelem szabályrendszerének megalkotása során a szabad
kereskedelem és a protekcionizmus küzdenek egymással. Szemben áll a hazai
termelő védelme és a hatékony termelés révén szerezhető hasznok. Mielőtt
résztelesen áttekintenénk a szabad kereskedelem és a protekcionizmus melletti
érveket és ellenérveket, meg kell jegyezni, hogy minden érv ellenérvvé válhat
bizonyos helyzetekben és fordítva.
A laissez faire elve alapján a piaci szereplők az államtól csak korlátozott mértékű
beavatkozást várnak el. Akadályok nélkül fejti ki hatását a termelési tényezők
áramlása, semmi nem gátolja a nemzetközi árucserét. A piacokon a belföldi és a
külföldi termelők azonos elbánásban részesülnek, a termékeket nem különböztetik
meg. A piacokra való bejutást csak a termék versenyképessége határozza meg.
Mindez a tökéletes szabad kereskedelem képlete, ami –tegyük hozzá– a nemzetközi
kereskedelem szereplőinek érdekkülönbségei miatt csak elméletben létezik. Mégis
szükséges foglalkoznunk a jelenleg csak elméleti síkon elképzelhető tökéletes szabad
kereskedelemmel és megnézni előnyeit, illetve hátrányait, hogy látható váljon, hova
juthat el a nemzetközi kereskedelem a kereskedelmi korlátok lebontásával.
Ha a kereskedelem mindenféle akadálytól mentes, akkor semmi nem gátolja a
termelési tényezők szabad áramlását. A termelési tényezők megoszlását így csak az
befolyásolja, hogy melyik ágazat képes hatékonyan versenyképes termékekkel
kielégíteni a piaci igényeket. A versenyképességi kritérium azonban kissé árnyalja a
képet. A piacokra való akadályok nélküli bejutás miatt az ár- és minőségi versenyben
csak az a termék tud versenyben maradni, amelyik mögött folyamatos innováció áll.
Az innovációnak ki kell terjednie a technológia, a minőség javítására, a teljes
termelés költséghatékonnyá tételére, hogy a termék fenn tudjon maradni a
folyamatos ár- és minőségi versenyben. A kisebb vállalatok pontosan ezen a ponton
tudják biztosítani életben maradásukat – a különleges fogyasztói igények
kielégítésére termelt magas minőségű, akár egyedi termékek termelése a
nagyvállalatokkal szemben piaci jelenlétet tud biztosítani számukra.
78
Az állam a szabad kereskedelem esetén nem alkalmaz semmilyen, a külkereskedelem
szerkezetét vagy az ágazati export-import arányokat befolyásoló
kereskedelempolitikai eszközt. Nem tesz szert a költségvetés sem a vámokból eredő
extrabevételekre, nem támogatja a hazai termelőket a külföldiek rovására, de
preferenciális elbánást sem biztosít a hátrányosabb gazdasági helyzetű államok
termelőinek. A fogyasztók a belpiacon is a világpiaci árakon tudják megvenni a
termékeket. Az árakban nem érvényesül a belföldi termelők támogatása ugyanúgy,
ahogyan esetleg a fogyasztói árakat a magas világpiaci ártól védő szociális
ártámogatások sem. Mivel az állam semmilyen kereskedelmet korlátozó eszközt nem
alkalmaz, ezért megszűnik a lobbicsoportok érdekháborúja is. Nincsenek támogatott
termelők és fogyasztók, ezért nincsen szükség a támogatásokért versengő
érdekcsoportokra sem.
A gazdasági globalizáció valamilyen mértékben minden kereskedő államot
sérülékennyé tesz. Minthogy a gazdasági globalizációnak nemcsak pozitív, hanem
negatív hatásai vannak, a kormányok olyan kereskedelempolitikai intézkedéseket
akarnak alkalmazni, amik az előnyöket maximalizálják, és a hátrányokat
minimalizálják. Ezen törekvésük egyik megnyilvánulási formája a protekcionizmus.
A protekcionizmus tehát állami kereskedelempolitikai intézkedések sorozata, amik
az import korlátozásán keresztül a hazai termelőket és munkahelyeket védik a
külföldi versenytársakkal szemben csökkentve a gazdaság világgazdasági
kiszolgáltatottságát és függőségét.
Az importtermékek már azzal, hogy képesek bejutni egy másik piacra bizonyítják
versenyképességüket. A belpiacon a hazai termelők termékeivel találkozva azok
versenytársai lesznek akár minőség, akár ár tekintetében. Amennyiben a hazai
termelők kevésbé innovatívak vagy a belső gazdasági környezet magas termelési
költségeket produkál, a külföldi termék előnyt fog élvezni a belpiacon a hazaival
szemben. Ha a hazai termelők a belpiacon nem tudják eladni termékeiket, akkor ki
kell lépniük a világpiacra. Azonban a magas hazai termelési költségek vagy az
elmaradottabb technológia miatt a hazai termék a világpiacon sem tud eredményesen
megjelenni. Ez pedig a hazai vállalkozások elsorvadásához vezet. Az
importtermékek piacra jutásának korlátozásával ezek a hatások kiküszöbölhetőek.
A protekcionista beavatkozás így képes megőrizni a veszélyeztetett ágazatban a
munkahelyeket, megvédeni a hazai termelőket a külföldiek támasztotta versenytől.
Védi a hazai tőkebefektetéseket és az import csökkentése révén csökkenti a külföldi
79
termékfüggőséget is. Az import korlátozása egyfajta importhelyettesítési kényszert is
ró a gazdaságra. A belföldi fogyasztók igényeinek kielégítése végett a korábban
importált termékeket a hazai termelőknek kell saját termékeikkel helyettesíteniük.
Mivel a hazai termelők drágábban tudják mindezt megtenni, ezért a fogyasztóknak a
termékekért magasabb árat kell fizetniük, mint a protekcionista intézkedések előtt.
Így a protekcionista intézkedések nemzetgazdasági árát a fogyasztók fizetik meg a
megnövekedett árakon keresztül. A fogyasztók mellett az exportágazatok is
potenciális finanszírozókká válhatnak. Ha az exportágazatok termékeinek magas az
importinput tartalma, akkor az importhelyettesítés az ő költségeiket is emeli. Az
exporttermékek árbeli versenyképessége ezzel megszűnik és az exportőr ágazatokra
ezen versenyképesség elvesztésének kompenzálása végett hatalmas innovációs terhet
ró.
Mivel csökken az exportképesség és a hazai termelőknek a belpiacon már nem kell
szembenézniük a külföldi versenytársakkal, semmi sem ösztönzi a hazai termelőket a
termelési tényezők optimális kihasználására vagy a versenyképességük javítására. A
protekcionista intézkedések ezért csökkentik a hatékonyságot és rontják az
innovációs képességet, a technológiai előrehaladás mértékét. Ezért az államnak
alaposan át kell gondolnia, hogy mikor és milyen ágazatokra terjeszti ki ezt a
védelmet.
A protekcionista intézkedések általánosan elterjedtek a mezőgazdaságban, a ruházati
iparban és a növendékiparokban.
A mezőgazdaság és a textilipar támogatása jellemző a fejlett országokra. A fejlett
országokban a lakosság más szektorokhoz képest igen kis része dolgozik a
mezőgazdaságban, a mezőgazdasági termékek alacsony világpiaci ára és a fejlett
országok magas termelési költségei azonban arra kényszeríti a gazdákat, hogy
egységesen, szervezetten lépjenek fel érdekeik érvényesítéséért. Kitűnő példa erre
Japán rizspiaca, amit Japán nem akar megnyitni a külföldi termelők előtt. A gazdák
nyomására a Világkereskedelmi Szervezet tárgyalásain pedig folyamatosan
ragaszkodik ahhoz, hogy a japán rizspiacra ne vonatkozzon a nem vám jellegű
intézkedések tarifalizálása.
A ruházati ipar nem a termelők, hanem a munkahelyek szempontjából várja a
protekcionista intézkedéseket. Az iparág sajátossága az egyszerű technológia és az
ennek kezeléséhez szükséges alacsony képzettségű vagy képzetlen munkaerő. A
fejlett országokban az általában magasabb technológiai színvonalú termelés képzett
80
munkaerőt igényel. A fejlett országok munkaerejének képzetlen részét ez az iparág
képes felszívni és így csökkenteni a munkanélküliséget. A fejlett országok magas
bérköltségei miatt a ruházati ipari termékek ára meghaladja a világpiacit. Szabadpiaci
körülmények között a munkaerőben gazdag, alacsony bérköltségű (azaz a kevésbé
fejlett) országok élveznének nagyobb komparatív előnyt az iparágban, ami a
tőkegazdag országokban szükségesség teszi a protekcionista intézkedéseket a
munkahelyek megőrzése érdekében. Az Európai Unió például saját ruházati iparának
védelme érdekében korlátozza az unióba importálható ruházati termékek
mennyiségét.
A növendékiparok védelme egyaránt kivált protekcionista lépéseket a fejlett és a
fejlődő országokból. Növendékiparról egy új iparág meghonosításakor beszélünk. Az
új iparág létrehozásához nemcsak technológia és tőke szükséges, hanem az azt
kezelni tudó, abban szaktudással rendelkező munkaerőre is. A fejlett országokban a
növendékiparok már a technológia legmagasabb fokán álló termékek előállítására
jönnek létre (pl. nanotechnológiára épülő ipar vagy űrkutatás), ezért az iparvédelem
itt konkrétan a technológia védelmét szolgálja. A fejlődő országokban a
növendékiparokat importhelyettesítő céllal keltik életre. Ekkor a kifejlődő iparág
belpiaci jelenlétének megerősítése végett importkorlátozást vezetnek be. A
növendékipar terméke egy versenytől védett helyzetet élvez. A versenytől védett
helyzet hosszú távú fenntartása azonban megszünteti a termék a versenyképességét.
A növendékiparok támogatásában a fejlődő országok könnyen beleeshetnek ezért a
túlzott védelem csapdájába, és versenyképességüket elvesztve tartós védelemre
szorulnak, világpiaci megjelenésre pedig nem számíthatnak. Azok a fejlődő
országok, amik a növendékiparon keresztül exportágazatot is ki akarnak fejleszteni,
csak rövidtávú védelemben gondolkodhatnak, hiszen a terméknek folyamatosan
hozzá kell szoknia a világpiac kiélezett versenyéhez.
Protekcionista intézkedéseket további esetek is szükségessé tehetnek. Ha a gazdaság
túlzott külpiaci függése negatív hatással van az ország nemzetközi fizetési mérlegére,
akkor az import időleges korlátozása és az exportra termelés fokozása javíthat a
mérlegen (l. A nemzetközi fizetési mérleg c. fejezetet). De nemzetbiztonsági,
egészségügyi, környezetvédelmi érdekek miatt szintén indokolttá válhat az
importtermékek piacra jutásának akadályozása.
81
2. táblázat A szabad kereskedelem és a protekcionizmus előnyei és hátrányai
szabad kereskedelem protekcionizmus
igen termelési tényezők optimális kihasználása nem
igen hatékony termelés nem
igen versenyképesség folyamatos javítása nem
nem hazai termelőket védi igen
nem hazai munkahelyeket védi igen
igen exportot ösztönzi igen
igen importot ösztönzi nem
nő világgazdasági függőség csökken
A Világkereskedelmi Szervezet célja a nemzetközi kereskedelem liberalizálása, a
szabad kereskedelem gyakorlatának megvalósítása. A vám és nem vám jellegű
kereskedelempolitikai eszközök fokozatos leépítése, a nem vám jellegű eszközök
tarifalizálása majd a vámtarifák csökkentése mind ebben az irányba mutat. A dohai
forduló tárgyalásainak megtorpanása azonban azt jelzi, hogy a tagállamok érdekei
éppen a kereskedelem szabadságfokának meghatározásában buknak el a
legérzékenyebb területeken. A protekcionizmus nem törölhető ki a nemzetközi
kereskedelemből.
A protekcionizmus és a szabad kereskedelem érdekes történelmi példája a reformkori
Magyarország. A Habsburg Birodalmon belüli szabad kereskedelem a magyar
területek mezőgazdaságát és a cseh-morva vidék iparát kapcsolta össze úgy, hogy az
osztrák örökös tartományok kedvező feltételek mellett juthassanak mind
mezőgazdasági, mind ipari termékekhez. A cseh-morva iparral nem tudta felvenni a
versenyt az alig gyerekcipőben járó magyar ipar. Ezért midőn Kossuth Lajos a
magyar területek függetlenedésének tervét készítette elő, döntő fontosságú volt
ebben a koncepcióban a magyar ipar helyzetének megszilárdítása. Magyarország
ugyanis egy esetleges függetlenedés után vélhetően ellenséges külpolitikai
környezetben nem tudott volna a korábbi szabad kereskedelmi körülmények között
hozzájutni a cseh-morva területek ipari termékeihez. Ezért Kossuth gazdasági
programjában előkelő helyet kapott a protekcionizmus azzal a céllal, hogy a
kicsírázó magyar ipart megvédje a külföldi (főként cseh-morva és német) versenytől,
82
és képessé tegye elsődlegesen a belpiac ellátására, majd egy esetleges külpiaci
megjelenésre is. A szabadságharc elvesztése végleg megpecsételte Kossuth
programjának sorsát, így a magyar gazdaságnak kényszerűen integrálódnia kellett a
Habsburg birodalmi gazdaságba viselve a szabad kereskedelem szektorális fejlődést
torzító hatásait.
4.4 A kereskedelempolitika eszközrendszere
A volumenében és értékében egyre növekvő, minőségében folyamatosan változó
nemzetközi kereskedelem messze áll a klasszikus közgazdaságtan atyjainak
feltételezéseitől. A tökéletes verseny korántsem érvényesült, a szabad kereskedelem
elvei nem jelennek meg maradéktalanul. Holott az elméletek éppen azért
szorgalmazzák a szabad kereskedelmet, mert az a specializáción és a termelési
tényezők szabad áramlásán, majd kiegyenlítődésén keresztül maximalizálják a
fogyasztói hasznosságot, a termelői hasznot, javítják a termelékenységet,
megvalósulnak a méretgazdaságosság elvei és ezáltal növekszik a világ
népességének jövedelme és jóléte is.
Mivel azonban a közgazdasági elméletek gyakorlati megvalósulását emberi és
politikai tényezők befolyásolják, a gyakorlatban a nemzetközi kereskedelem távol áll
a tökéletes szabad kereskedelemtől. A nemzetközi kereskedelem résztvevői a
lehetséges szabályozási korlátokon belül mindent megtesznek annak érdekében, hogy
a versenytársak helyzetét rontsák, sajátjukat javítsák, s a hazai gazdaságot annak
fejlődését biztosítva megvédjék. Ugyanakkor kevés olyan állam van, amelyik
függetleníteni tudja magát a nemzetközi kereskedelemtől, így amint kilépnek
termelői a nemzetközi piacra, versennyel és ellenérdekekkel találkoznak.
Az állam egy jól alkalmazott, megválogatott kereskedelempolitikai
eszközrendszerrel képes megvédeni termelőit, azok versenyképességét a külföldi
konkurenciától úgy, hogy közben a fogyasztókra sem ró aránytalanul nagy terheket, s
mindeközben kiegyensúlyozott pénzügyi körülményeket teremt. Az
eszközrendszerbe tartoznak a vám és nem vám jellegű intézkedések, illetve a későbbi
fejezetben tárgyalandó árfolyam-politika.
A kereskedelempolitikai eszközök alkalmazásának célja ugyanúgy a kereskedelem
korlátozása, mint annak támogatása. A korlátozás vonatkozhat az exportra és az
importra is ugyanúgy, mint a támogatások. Közös céljuk a kereskedelem
83
volumenének, értékének és minőségének befolyásolása az adott gazdaság
fejlődésének elősegítése érdekében. A kereskedelem feltételeinek definiálásával
ugyanis az adott ország meghatározza mindazon eszközöket, amiket alkalmazni
kíván a külföldi és hazai szereplőkkel szemben. Mint látni fogjuk, mindkét csoport
esetében találhatóak pozitív és negatív tartalmú intézkedések. De ezen
intézkedéseknek csak akkor van létjogosultsága, ha azok nem ütköznek a nemzetközi
vagy a regionális gazdasági szervezeten belüli kereskedelem szabályaival, illetve a
bilaterális egyezmények keretében létrejövő rendelkezéseivel.
4.4.1. Vámok
A vámok egyfajta adóként értelmezhetők, amik a világpiaci árhoz képest növelik a
termék belpiaci árát. A vámok kivetésének alapvető célja a belső piacra történő
bejutás korlátozása, akadályozása. Az államok ugyanis természetszerűen saját
termelőiket akarják helyzetbe hozni a belső piacon, s a külföldi termelőket csak
olyan termékekkel beengedni, amiket a hazai termelők nem tudnak előállítani. Ez a
védelem az árak mesterséges változtatásával történik.
A vámokat a termék értéke és típusa szerint szabják ki. Értékvámokról beszélünk
abban az esetben, ha a vámtarifát a termék értéke szerint határozzák meg. A
vámtarifa árunemek alapján történő meghatározása már nem a termék értéke alapján
történik, hanem aszerint, hogy az adott termék melyik árucsoportba tartozik (pl.
készruhákra 5%-os a vámtarifa, mindenféle bőrcipőre 3%-os stb.). Azonban a
gyakorlatban az érték és az árunem szerinti vámmeghatározást is használják.
A leggyakrabban használt vámtípus az importvám. Az importvám a külföldi termék
árát növeli a belföldön előállított termékekhez képest.
7. ábra Az importvám árváltoztató hatása
(1): a világpiaci ár és a külföldi termék belpiaci ára közti különbség (vám mértéke)
(2): a világpiaci ár és a belföldi termék ára közti különbség (vám minimális mértéke)
világpiaci ár
(2)
(1)
belföldi termék ára
külföldi termék belpiaci ára
84
A külföldi exportőr a belföldi áraknál alacsonyabban kínálja termékét a világpiacon,
ezért ha tökéletes verseny állna fenn, akkor a belföldi fogyasztók a külföldi terméket
választanák annak ára alapján. Ekkor azonban a termék belföldi termelői nem tudnák
eladni termékeiket. Ez a termelés felfüggesztését, a beszállítók leépítését és így
munkahelyek megszűnését eredményezné. Mivel egy országnak sem érdeke, hogy
belföldi termelői csődbe menjenek, ezért védi őket. Mégpedig úgy, hogy a
világpiacról bekerülő termék árát mesterséges eszközzel, a vámmal megemeli olyan
szintre, hogy a fogyasztók legalább azonos eséllyel válasszák a külföldi és a belföldi
terméket. Azaz a vámmal a külföldi termék árát legalább a hazai termék belpiaci
árának szintjére emelik. Ez az a minimális vámtarifa, ami kiegyenlíti a hazai és a
külföldi termék árát. Ha a vámtarifa ennél magasabb, azaz a külföldi termék belpiaci
ára meghaladja a belföldi termelő termékének árát, akkor a csupán az ár alapján
választó fogyasztók a hazai terméket fogják preferálni a külföldi rovására.
Az importvámok ennek értelmében
korlátozzák az importot, mivel a megnövekedett ár miatt a külföldi exportőr nem
tudja már az elvárt mennyiséget értékesíteni a piacon.
rontják az importcikkek versenyképességé a belpiacon a hazai termékek javára.
Ez azonban egy mesterséges versenyelőnyt generál a belföldi termelőknek, nem
jeleníti meg a tényleges világpiaci viszonyokat. Mivel a hazai termelők nem
kapnak ösztönzést a versenyképesség javítására, ezért lemaradnak a külföldi
termelőktől, termékeik versenyképessége romlik.
a költségvetési bevételek növelésére is alkalmas, hiszen a vámok a költségvetést
gyarapítják. De költségvetési hatásaik nemcsak nominálisak. A nemzetközi
fizetési mérleget is képesek javítani az import csökkenése révén.
Az importvámok esetében ezért egyszerre beszélhetünk fogyasztási, termelési,
költségvetési és kereskedelmi hatásról.
Az importvámok fogyasztási hatása a belpiaci fogyasztás összetételének
változásában látható. Azaz a fogyasztási hatás vizsgálatánál azt figyeljük, hogy
importcikkek és a belpiacon megtermelt termékek keresletének aránya hogyan
változik. Az importvám megváltoztatja a fogyasztás szerkezetét a hazai termékek
javára. Az importcikkek fogyasztásának túlzott aránya lehet pozitív és negatív
jelenség is. Pozitív, amennyiben például a lakossági fogyasztókat az import olcsóbb
termékekhez juttatja – ám negatívumként ekkor számolni kell a hazai termelés
85
csökkenésével is az adott termékcsoportban. Az importtermékek exportinputként is
szolgálnak. Az exporttermékek árát és versenyképességét jelentősen befolyásolja a
beépített inputok beszerzési ára és minősége. Ha az árra koncentrálunk, akkor a vám
emeli az importból származó inputok árát, ami növeli a termelési költségeket és így
az exportálandó termék árát is. Ezzel az exportőr versenyhátrányba kerül a
nemzetközi piacon. A vámok meghatározásánál ezért körültekintőnek kell lenni –
meg kell vizsgálni azok fogyasztási hatásait.
A fogyasztási hatásokban rejlő veszélyek mellett a termelési hatásokkal is számolni
kell. A vámok termelési hatása a hazai és a külföldi termelők belpiaci versenyének
kimenetelében látható. Szélsőséges esetben ugyanis a magas importvámok arra
ösztönözhetik a termelőket, hogy eddig versenyképtelen ágazatokat is fejlesszenek,
hiszen még azok is alacsonyabb áron tudják ellátni a belpiacot, mint a külföldi
termelők. Ekkor azonban számolni kell azzal, hogy az importhelyettesítés nem
minden esetben hoz létre a külföldi termékkel minőségben és technológiában azonos
terméket. Az importhelyettesítés pedig hosszú távon csökkenti az ország
világgazdasági részvételét, a gazdaság egyre zártabbá válik. Mivel pedig a hazai
termelőket semmi nem ösztönzi a versenyképesség javítására, ezért későbbi
visszakapcsolódásuk a világpiacra nehézségekbe fog ütközni.
A termelési hatás közvetlenül kapcsolódik az importvámok kereskedelemi hatásához.
A kereskedelmi hatás mértéke a külkereskedelem volumenében és a külkereskedelmi
cserearányok változásában követhető. Az importhelyettesítés már önmagában képes
csökkenteni a külkereskedelem volumenét, de a magasabb importárak miatt
csökkenő fogyasztás is ugyanezt teszi. Az importvámok általában csökkentik a
külkereskedelem volumenét. Inkább a külkereskedelmi cserearányok változása
kérdéses. A jelentős világgazdasági súllyal rendelkező országok képesek az
importvámokkal befolyásolni a világpiaci árakat, így a megváltozott árakon keresztül
javíthatják cserearányaikat. Erről azonban csak az Egyesült Államok, Japán, Kína
vagy az Európai Unió esetében beszélhetünk. A kisebb gazdaságok importvám
gyakorlata nem befolyásolja a világpiaci árakat, az exportőrök árképzésére nincsenek
hatással.
Nem szabad megfeledkeznünk az importvámok költségvetési hatásáról sem. Az
importvámok azonnali bevételt jelentenek a költségvetés számára. Az azonnali hatás
miatt az államok szívesen alkalmazzák ezt az eszközt költségvetési bevételeik stabil
növelésére. A vámok csökkentése ezért nemcsak a termelői, fogyasztói és
86
kereskedelmi hatások miatt kényes kérdés minden ország számára, hanem a kieső
költségvetési bevételek miatt is. A kevésbé fejlett országok számára ezért a
kereskedelempolitika eszköztára nemcsak a világgazdasági pozíció javítására
alkalmas, hanem az importvámok keretében komoly bevételi forrást jelent. Ez
különösen azokban az államokban áll fenn, ahol igen rossz az adózási morál vagy
annyira kevés a hivatalosan foglalkoztatott, annyira rosszul teljesítenek a hazai
vállalatok, hogy ez a költségvetés legjelentősebb forrása a később tárgyalandó
exportvámokkal egyetemben.
Nézzük meg az importvámok konkrét hatásait a 8. ábra segítségével!
8. ábra Az importvám termelési és kereskedelmi hatásai
Az importvámok bevezetése miatt a belpiaci fogyasztók magasabb árakkal
szembesülnek. A magasabb árak a belföldi termelőket pedig a termelés növelésére
ösztönzi. A piaci kereslet és kínálat találkozásánál végül egy az eredeti belsőpiaci
árhoz képest magasabb ár fog realizálódni. Hogyan alakul ki ez a magasabb ár, hol
találkozik a kereslet és a kínálat?
Legyen D a belpiac keresleti függvény és S annak kínálati függvénye. Azaz a D
görbe mutatja, hogy a hazai fogyasztók az adott termék iránt mekkora keresletet
támasztanak. S görbe a belföldi termelők kínálatát mutatja. Látható, hogy az S és a D
görbe metszéspontjában kialakuló ár és mennyiség lenne a belpiac külkereskedelem
nélküli egyensúlya. Az Sf görbe a külföldi termelők kínálati görbéje p1 ár, azaz a
világpiaci ár mellett. Ha szabad kereskedelem valósulna meg, azaz nem léteznének a
p2
p1
p
q
D
S
A B C D
Sf + t
Sf
0
87
belpiacra való bejutást korlátozó tényezők, akkor a belpiaci kereslet a D görbe és a p1
ár metszéspontjánál kialakuló BC lenne. Ezt a keresletet együtt elégítené ki a hazai
termelés, aminek mértéke 0A, és AD jelzésű import.
Ha nem állnak fenn a szabad kereskedelem körülményei, akkor számolni kell a
világpiaci árat a belpiacon módosító tényezőkkel.
Legyen t a kivetett vám mértéke. P1 árat t vám p2 szintre emeli. Az Sf+t görbe így azt
mutatja, hogy a külföldi termelők a vámmal emelt világpiaci ár mellett mennyi
terméket kínálnak a belpiacon. Az importvám miatt megemelkedett ár a belföldi
fogyasztást 0C mennyiségre csökkenti. Ebből a belföldi termelők kínálata 0B, az
import pedig BC mennyiség lesz.
Az importvám így nemcsak a belpiaci árat növelte meg, hanem növelte a belföldi
termelők által a belpiacon eladott mennyiséget is, azaz növelni tudták termelésüket,
és ezzel párhuzamosan magát az importot is csökkentette. Az importvám tehát elérte
célját: támogatta a belföldi termelőket és rontotta a külföldi termelők belpiacra
jutásának esélyeit.
Felmerül azonban egy további kérdés: ki fizeti meg a vámot. Megfizetheti azt csak a
fogyasztó, csak a külföldi termelő vagy a fogyasztó és a külföldi termelő egyaránt.
Ha a vám mértékét a külföldi termelő teljes egészében ráterheli a világpiaci árra,
akkor azt a fogyasztó fizeti meg. A külföldi termelő is állhatja a vámterhet. Ez
esetben a vám nála költségnövekedést jelent, amely értelemszerűen csökkenti a
vállalati profitot, azaz ő ekkor haszna csökkenésével is megfizetheti a vámot. A
haszoncsökkenés mértéke függ a külföldi termelő elvárt hasznától és piacmegtartási
hajlandóságától. Ha amúgy viszonylag magas haszonkulccsal dolgozik, akkor a
vámmal együtt is tud hasznot termelni. Előfordulhat azonban az is, hogy a
megszerzett piacon való megmaradás olyan fontos számára, hogy képes feladni
elvárt hasznát, vagy hajlandó a termelési költségeknél alacsonyabb eladási ár miatt
veszteséget realizálni ezen a piacon. Ezen utóbbi esetet csak igen versenyképes és
tőkeerős vállalatok engedhetik meg maguknak.
Az exportőrök helyzetét a vámok komolyan befolyásolják. A fejlett országok
termelői ebben az esetben is jobban tudnak alkalmazkodni. A fejlődő gazdaságok
termelői számára azonban a vámok magának a piacra való bejutásnak is akadályai
lehetnek, mivel nem tudják áraikat a megcélzott piacon olyan mértékben
csökkenteni, hogy az a hazai termékek szintjére csökkenjen. Meg kell jegyezni, hogy
a fejlődő országok termékei mögött általában alacsonyabb termelési költségek állnak.
88
Ezért exportáraikat alacsonyabban tudják tartani, mint a megcélzott fejlett ország
piacán működő termelők. A fejlett országok a vámok alkalmazásával helyzetbe
tudják hozni termelőiket az alacsonyabb termelési költségekkel dolgozó fejlődő
országbeli termelőknél. Ahol azonban nem képesek az exportárat olyan mértékben
növelni a vámokkal, hogy az elérje legalább a hazai termelő termelési költségeit, ott
egyéb kereskedelempolitikai eszközzel élnek az államok. Például az ázsiai országok
alacsony munkabérre épülő textiliparával szemben az európai uniós termelőknek
csak erős piacra jutási korlátok felállítása mellett marad tere az uniós textilpiacon.
A termelők azonban csak rövid ideig hajlandóak csökkenteni hasznukat – főként a
piacra való bejutás elősegítése érdekében. Ezért előbb vagy utóbb a fogyasztóknak
kell megfizetnie a vámok költségeit. Térjünk vissza előbbi ábránkhoz és egészítsük
ki azt! Nézzük meg, mit és miért is fizetünk pontosan, amikor importterméket
vásárolunk!
9. ábra Az importvám fogyasztói, termelői és költségvetési hatásai
A fogyasztók veszteségét a D keresleti görbe szabad kereskedelmi állapotot jelző p1
és kereskedelmi korláttal terhelt p2 közötti szakasza jelzi. A fogyasztói veszteség így
az a+b+c+d terület. Mivel a D keresleti görbe alatti teljes terület az összes hasznot,
az S kínálati görbe alatti terület pedig a teljes költséget mutatja, ezért a D keresleti
görbe jelzi a fogyasztók importfogyasztásból származó határhasznát. A keresleti
görbe alatti és a kínálati görbe feletti terület jelöli mindazt a többletet, ami a
fogyasztóknál realizálódik akkor, ha a terméket az egyensúlyi áron tudják beszerezni.
p2
p1
p
q
D
S
A B C D
Sf + t
Sf
0
a b c d
89
Ha változik az ár, változik a fogyasztói többlet is. Tehát ha az ár az importvám miatt
p1-ről p2-re változik, akkor a fogyasztók által realizált haszon az a+b+c+d területtel
csökken.
A d terület jelöli azt a veszteséget, amit azért szenvednek el a fogyasztók, mert a
fogyasztás mértéke, azaz a kereslet 0D-ről 0C-re csökken az ár növekedése miatt.
A c terület csak kvázi fogyasztói veszteség. A c terület ugyanis nem más, mint a vám
mértékének és az importált termékek értékének a szorzata, azaz az az összeg, amit a
külföldi termelő azért fizet, hogy bejusson a belpiacra. Ezt pedig az államnak fizeti
meg, azaz a c jelzi a költségvetési bevételt. Mindez így csak kvázi fogyasztói
veszteség, hiszen a költségvetési bevételeket a lakosság egészségügyi, szociális
ellátására, infrastruktúra fejlesztésre, oktatásra stb. fordítja az állam. Így a magán
fogyasztói veszteségek összességével megegyező mértékű közösségi jólét növekedés
kompenzálja a vámok miatt keletkező fogyasztói veszteséget.
A b terület az alternatív költséget jelzi, azaz azt a költséget, amit a nemzetgazdaság
azért szenved el, mert az exportágazatok helyett az importhelyettesítő ágazatba
rendeli erőforrásait. Mivel a termelési tényezőket az exportképes ágazatokban sokkal
hatékonyabban tudná kihasználni, ezért az importhelyettesítés csökkenti a hasznot,
amit szintén a fogyasztó fizet meg.
Végül az a jelzésű terület szintén fogyasztói veszteséget jelenít meg. Ezt a
veszteséget nevezhetnénk ágazattámogatási hozzájárulásnak is. Ez jelenti ugyanis
mindazt a hasznot, amit az importhelyettesítő ágazat tud realizálni a megnövekedett
ár és a növekvő kibocsátás szorzataként. Ezen az iparági hasznon nemcsak a
tulajdonosok, hanem a menedzserek és a munkások is osztoznak. Azaz a fogyasztó
az adott termék megvásárlásával a külföldi termelőn keresztül a belpiacon versenyző
hazai termelőket támogatja.
Az importvámok hatása tehát igen összetett. Alapvető hatásuk azonban
megkérdőjelezhetetlen: a vámokat a fogyasztókkal megfizettetve a belföldi termelők
és a költségvetés felé tereli a fogyasztói többletkiadást. Ha a külföldi termelő
piacszerzési céllal időlegesen átvállalja a vám terhének egészét vagy egy részét saját
hasznát csökkentve, akkor a fogyasztói többlet nem, vagy csak részben csökken, de a
belföldi termelők és a költségvetés ugyanúgy hozzájut elvárt bevételeihez.
A vámok mértékének változtatásában így két érdekelt és két ellenérdekelt felet
találunk. Ellenérdekelt felek a fogyasztók, akik pénztárcájukon érzik a vámok
csökkenését vagy növekedését, illetve a külföldi termelők, akiknél a vámok mértéke
90
erősen befolyásolja a belpiacon eladható termékek mennyiségét. Érdekelt felek pedig
a külföldi termelők belföldi versenytársai és maga az állam. A külföldi termelők
belföldi versenytársai nemcsak azért ellenzik a vámok csökkentését, mert az
szabadabbá teszi a kereskedelmet, és ezáltal megkönnyíti a külföldi termelők
belpiacra történő bejutását, de azért is, mert ezzel csökken a fogyasztók által fizetett
ágazattámogatási hozzájárulás is. Az importtermékekkel versengő belföldi termelők
ezért erős nyomást gyakorolnak az államra az importvámok mértékének megtartása
vagy emelése miatt. Maga az állam az importvámok csökkentésével nemcsak
jelentős bevételtől esik el, hanem termelőinek egy indirekt támogatását is megvonja
vagy csökkenti. Ezért az importvámok csökkentése a nemzetközi kereskedelem
egyik legkényesebb kérdése, és a legcsekélyebb mértékű vámcsökkentés is már
komoly előrelépésnek tekinthető az ellentétes kereskedelmi érdekű államok
tárgyalássorozatain.
3. táblázat Az EK/EU átlagos vámtarifái az ipari termékek esetében 1989–2008 (%)
1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
fémáruk 1,6 2,2 1,6 1,7 1,5 1,6 1,8 1,3 1,0 1,4
ipari termékek 2,8 5,8 4,3 3,3 3,1 3,9 4,2 2,8 2,2 2,8
vegyipari termékek 4,9 7,2 4,7 4,5 4,1 4,2 3,9 2,1 1,9 2,4
gépi berendezések és
járművek 2,3 4,3 2,4 2,4 2,2 2,1 2,4 1,5 1,1 1,3
egyéb ipari termékek 2,6 6,3 5,1 3,5 3,4 4,7 5,1 3,5 2,8 3,6
1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008
fémáruk 1,4 1,0 1,6 0,6 0,7 0,9 0,8 0,9 0,9 0,8
ipari termékek 3,3 1,8 3,2 1,4 1,3 1,6 1,6 1,6 1,5 1,5
vegyipari termékek 3,0 1,5 3,4 1,3 1,3 1,6 1,7 1,9 1,5 1,4
gépi berendezések és
járművek 1,6 0,7 1,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,7 0,7 0,6
egyéb ipari termékek 4,1 2,4 4,1 1,9 1,7 2,0 2,0 2,0 1,9 1,9
Az EK/EU importvámtarifái esetében viszonylag alacsony vámtarifákról
beszélhetünk az ipari termékek esetében. Az Egyesült Államok sokkal magasabb
vámtarifákkal védi termelőit.
91
4. táblázat Az Egyesült Államok átlagos vámtarifái az ipari termékek esetében 1989–
2008 (%)
1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
fémáru 1,6 1,6 1,6 1,6 1,5 … 1,3 1,3 1,2 1,4
ipari termékek 5,5 5,5 5,6 5,5 5,3 … 4,7 4,5 4,5 4,5
vegyipari termékek 4,3 4,2 4,2 4,0 3,9 … 2,9 3,0 3,1 3,0
gépi berendezések és
járművek 2,8 2,8 2,8 2,7 2,6 … 2,1 1,9 1,7 1,5
egyéb ipari termékek 6,9 6,8 7,0 6,9 6,7 … 6,1 5,9 6,0 6,0
1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008
fémáru 1,0 1,0 1,0 1,1 1,1 1,0 1,0 1,0 0,9 1,0
ipari termékek 3,8 3,8 3,7 3,8 3,4 3,2 3,2 3,1 2,8 3,0
vegyipari termékek 2,5 2,5 2,4 2,4 2,3 2,2 2,1 2,1 1,8 2,1
gépi berendezések és
járművek 1,0 1,0 1,0 1,0 0,9 0,9 0,8 0,8 0,7 0,9
egyéb ipari termékek 5,2 5,2 5,1 5,2 4,6 4,4 4,4 4,2 3,9 4,1
Emellett a 3. és a 4. táblázat jól mutatja, hogy az Uruguay-fordulón meghatározott
vámtarifa csökkentéseket milyen ütemben hajtotta végre az Európai Unió és az
Egyesült Államok. Mindkét esetben jól nyomon követhető a vámtarifák alakulásában
a nem vám jellegű korlátok tarifalizálása, majd a megnövekedett vámtarifák
folyamatos csökkentése. A csökkentés mértéke közel azonos, egyedül a vegyipari
termékek terén mutat eltérést, ahol az Egyesült Államok szerényebb mértékű
redukciót hajtott végre. Mindazonáltal az Uruguay-forduló idején magasabb amerikai
vámtarifák még a jelentős csökkentést követően is magasabbak maradtak az uniós
átlagoknál. Ezért ha csupán a vámok hatásait vizsgáljuk, akkor elmondható, hogy az
amerikai fogyasztók nagyobb haszonveszteséget szenvednek el, mint uniós társaik.
Az importvámok termelési hatásának demonstrálására kitűnő példát nyújtanak Kína
átlagos ipari vámtarifái. Az 1990-es évek elején még kiemelkedően magas
vámtarifák rohamosan csökkentek. Az exportorientált kínai iparnak szüksége volt
import input termékekre, amik a magas vámköltségekkel csökkentették a kínai
termékek nemzetközi versenyképességét. A napjainkban közepes mértékűnek
mondható vámtarifák nemzetközi összehasonlításban még mindig versenyhátrányt
jelentenek az importált input termékekre épülő exportágazatoknak, de másik oldalról
védik is a kínai belpiacot a külföldi termelőkkel szemben. (Kína 2001 óta a
92
Világkereskedelmi Szervezet tagja, ezért a megállapodásokban előírt vámtarifa
csökkentések további redukciókat helyeznek kilátásba.)
5. táblázat Kína átlagos vámtarifái az ipari termékek esetében 198–2008 (%)
1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
fémáru … … … 16,3 15,8 14,9 8,4 5,9 5,9
ipari termékek … … … 40,8 38,3 34,0 21,7 16,6 16,6
vegyipari termékek … … … 28,9 28,0 24,9 15,6 12,2 12,2
gépi berendezések és
járművek … … … 32,4 30,9 26,9 18,0 15,0 15,1
egyéb ipari termékek … … … 50,3 45,7 41,3 … 26,0 19,0 19,1
1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008
fémáru 6,0 5,9 5,2 … 4,0 3,8 3,8 3,4 3,5 3,2
ipari termékek 16,3 16,2 15,3 … 10,6 9,8 9,3 8,9 8,9 8,7
vegyipari termékek 12,3 12,3 11,5 … 8,1 7,7 7,4 7,0 7,0 6,8
gépi berendezések és
járművek 15,0 15,0 14,4 … 8,7 8,1 7,8 7,4 7,6 7,0
egyéb ipari termékek 18,5 18,2 17,0 … 12,4 11,3 10,6 10,1 10,1 10,0
A fenti példák alacsony és közepes mértékű vámtarifái mellett meg kell említeni,
hogy a fejlődő országok, és közülük is a legkevésbé fejlettek iparukat, saját
termelőiket, igen magas importvámokkal védik, vagy azokat a költségvetési
bevételek növelése miatt nem csökkentik. A költségvetési bevételek megtartása oka
lehet a szudáni 13,7%-os, a ruandai 19,3%-os, a bermudai 19,5%-os, a gaboni 18%-
os vagy a pakisztáni 14,1%-os átlagos ipari vámtarifa. Brazília 12,9%-os vagy Irán
23,4%-os ipari termékekre kivetett átlagos vámtarifája mögött viszont a hazai
termelők védelme áll.19
A vámok azonban nemcsak a belpiacra való bejutás megnehezítésére alkalmasak. Az
exportvámok az export korlátozására is használhatók. Minden ország számára
előnyös, ha minél több termékkel tud megjelenni a világpiacon, ezért az
exporttermékekre csak különleges esetekben vetnek ki vámot. Előfordul, hogy
szükségessé válik bizonyos termékek belpiacon tartása. Ha a belpiaci árnál magasabb
a világpiaci ár, akkor a termelőnek érdeke a terméket a belpiac helyett a világpiacon
19
2008-as adatok.
93
értékesítenie. Ez viszont hiányt teremt a belpiacon, amely hiányt a világpiaci áron
beszerzett drágább importtermékekkel tudnak csak pótolni. Ez a fogyasztók számára
jelent hátrányt, ezért az exportvám ebben a formában a fogyasztók érdekeit védi.
Növeli a fogyasztók kiadásait, s ha olyan termékről van szó, amely más exporttermék
inputja, akkor növeli az exportterméket termelő költségeit és rontja világpiaci
versenyképességét.
De alkalmazhatnak exportvámot akkor is, ha egy termékből stratégiai készletek
felhalmozás válik szükségessé, vagy egy állam olyan szélsőséges pénzügyi
helyzetben van, hogy költségvetésének minden bevételre szüksége van, ezért magát
az exportot is megadóztatja.
A vámok kirovásuk okától függően szolgálhatják a termelők és a fogyasztók érdekeit
is. Ám minden esetben mesterséges árakat hoznak létre, amik torzítják a világpiaci
versenyt és ösztönzik a gazdaságtalan vagy versenyhátrányos termelés
fennmaradását, csökkentik a specializációs hajlandóságot.
4.4.2 Nem vám jellegű intézkedések
A nem vám jellegű intézkedések nem emelik meg közvetlenül a termék értékét,
áttételesen nehezítik meg a termék piacra jutását. Céljaik a vámok alkalmazásához
hasonlóak, ám itt jobban előtérbe kerül a hazai termelők és a belpiac védelme a
külföldi versenytársakkal szemben. A nem vám jellegű kereskedelmet korlátozó
intézkedések közé soroljuk a mennyiségi korlátozásokat, az önkéntes
exportkorlátozást, az exporttámogatásokat és az ún. paratarifális
importkorlátozásokat (adminisztratív intézkedéseket).
A mennyiségi korlátozások az egy termékből a belpiacon értékesíthető legnagyobb
mennyiséget határozzák meg. Egyik típusa az importkvóta, ami az importtermék ára
helyett annak a belpiacon értékesíthető maximális mennyiségét határozza meg. A
belpiacra bekerülő importtermék ára így alacsonyabb, mint amennyiért a hazai
termelők kínálják az általuk megtermeltet. Ezért a fogyasztók az olcsóbb külföldi
terméket fogják megvásárolni. Ez növeli a keresletet az importtermék iránt, aminek
következtében a kvótában engedélyezett határon belül az importőr minden terméket
el tud adni. Az importtermék ára a megnövekedő kereslet mellett folyamatosa nő
mindaddig, amíg el nem éri a belföldi termelők termékeinek árát, és amíg nem
ütközik az eladható mennyiség a kvótában meghatározott korlátba. Ezért az első,
94
alacsony áron eladott és a kvóta szerint utoljára eladható termék ára között különbség
keletkezik, s a növekvő árak miatt keletkező profit a külföldi termelőnél realizálódik.
Az állam természetesen tisztában van azzal, hogy a kvóták meghatározásával
költségvetési bevételtől esik el, mégis termelői érdekeit jobban tudja ezzel az
eszközzel érvényesíteni, mint a vámokkal. A mennyiségi korlátozások ugyanis nem
teszik lehetővé azt, hogy a meghatározott mennyiségen túl további termékek
áramoljanak be a piacra, így a megnövekedett keresletet a kvóta kimerítése után a
belföldi termelők elégíthetik ki. Emellett a belföldi termelők a kvóták ismeretében
alakítani tudják a termelt mennyiséget, piaci áraikat és kiszámíthatóbbá válik
számukra a verseny.
A mennyiségi korlátozások egy másik fajtája az önkéntes exportkorlátozás. Míg az
importkvótákat az importőr határozza meg, addig az önkéntes exportkorlátozás
esetében az exportálható mennyiséget maga az exportőr ország szabja meg az
importőrrel folytatott tárgyalások alapján. Az önkéntes exportkorlátozás sikeresebb
lehet az importkvótánál, mivel fegyelmezettebb piaci magatartást alakít ki. A
mennyiségek meghatározása ugyanis ebben az esetben a felek közti tárgyalások
alapján az exportőr részéről történik, míg az importkvóta klasszikus esetében az
importőr állam határozza azt meg saját termelői védelmének figyelembe vételével.
Az önkéntes exportkorlátozásokkal elejét lehet venni az importkvóták kimerítése
vagy túllépése miatt fellépő kereskedelmi háborúknak.
Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy az önkéntes exportkorlátozás mesterségesen
befolyásolja a piaci kínálatot. Mivel meghatározza az exportkibocsátás felső határát,
ezért az exportágazat képességeinél kevesebb terméket állít csak elő. A hatékonyság
csökken, a méretgazdaságossági előnyök nem realizálhatóak. Az exportágazatból
ezért a fel nem használt erőforrások más ágazatokba áramlanak át. Szabad
kereskedelem mellett az exportágazat ezen erőforrásokat is hatékonyan fel tudná
használni, éppen ezért nem kerülnek át azok más ágazatokba. Azzal azonban, hogy
az önkéntes exportkorlátozás átirányítja az exportágazatban feleslegessé váló
erőforrásokat, nem teszi lehetővé a rendelkezésre álló termelési tényezők optimális
kihasználását, a termelőknek pedig veszteséget okoz. Az importkvóta az importőr
ország részéről határoz meg korlátozásokat, s nem befolyásolja az exportőr termelési
tényező felhasználását, mivel exportját nem korlátozza, ezért az importkvóta
kevesebb veszteséget okoz az exportőr országnak.
95
Ha a megcélzott piac oldaláról közelítjük meg a mennyiségi korlátozások hatásait,
akkor a 9. ábra segítségével láthatjuk, hogy a vámok hatásaihoz hasonló
hatásmechanizmussal állunk szemben.
10. ábra A mennyiségi korlátozások hatásai
A mennyiségi korlátozások esetében a fogyasztók veszteségét szintén az a+b+c+d
területek jelzik, ahol a-val jelöljük a belföldi termelőknél az árak emelkedése miatt
realizálódó hasznot, b-vel az alternatív költséget, d-vel pedig a fogyasztás
szerkezetében bekövetkezett változást. A vámok és a mennyiségi korlátozások között
eleddig a 9. ábra alapján eltérést nem vehetünk észre, ám ha megnézzük a c jelzésű
szürke területet, akkor már nem a vámok jelentette költségvetési bevételről
beszélhetünk, hanem az ún. kvótajáradékról. A kvótajáradék az importtal bekerülő
termékmennyiség és a kvóta miatti áremelkedés (a belföldi ár és a világpiaci ár
különbsége) szorzata. A járadék pedig ahhoz a szereplőhöz jut, aki az
importtermékek behozatali engedélyével rendelkezik. Ha ez a külföldi termelő, akkor
a kvótajáradék extrahaszonként nála realizálódik. De az importengedélyek
tulajdonosai lehetnek külkereskedelmi cégek, külföldi kormányok de akár egy
importra szakosodott belföldi vállalat is. Ezen utóbbi esetben a kvótajáradék belföldi
szereplőt gyarapít.
A vámok és a mennyiségi korlátozások esetében is azonos mértékű veszteséget
szenvednek el a fogyasztók, a hazai termelők ugyanannyival gyarapodnak, az
alternatív költség és a fogyasztási szerkezet változásának mértéke is megegyezik. A
p2
p1
p
q
D
S
A B C D
Sf + t
Sf
0
a b c d
c
96
különbséget csupán az jelenti, hogy az importált termékek árkülönbözetéből eredő
haszon költségvetési bevételként vagy az importőr hasznaként realizálódik-e.
Az exporttámogatások a nem vám jellegű kereskedelmi eszközök egyik
legkedveltebb típusa. Exporttámogatásról akkor beszélünk, ha a belföldi termelő a
világpiaci árnál magasabb áron tudja előállítani a terméket, és a termék belpiaci ára
így meghaladja a világpiacit. Hogy a termelők a belpiacon feleslegként realizált
termékeiket el tudják adni, szükség van az exportra. Ez viszont a világpiaci árnál
magasabb áron nem lehetséges. Ezért az állam a belpiaci (p*) és a világpiaci ár (pw)
közötti támogatásban ($) részesíti a termelőt, akinek így a támogatás révén
megtérülnek termelési költségei, és termékeit értékesíteni tudja a világpiacon is.
11. ábra Exporttámogatás mértéke
belpiac világpiac
Az exporttámogatás önmagában képes túltermelést és a világpiaci árak torzulását
okozni. A termékfelesleg exportálásának támogatása arra ösztönzi a termelőt, hogy
fokozza termelését. Minél több támogatást kap, annál több terméket visz a
világpiacra. A termelő ugyanis bármilyen magas költségekkel és haszonnal is
számol, a tényleges költségei nem jelennek meg reálisan a világpiacra történő
kilépésnél. Mindaddig, amíg az állam támogatja exportját, addig nem áll érdekében a
termelési költségek csökkentése, saját versenyképességének javítása.
A termelési költségek és az exportár mesterséges elszakítása torzulást okoz a piacon,
a nem támogatott termelők komoly versenyhátrányba kerülnek. Mivel a világpiaci
p
q
p
q
S S
D D
p*
pw
($)
97
kereslet az olcsóbb exporttermék irányába tolódik el, ezért a támogatott
exporttermékek világpiaci kínálatának növelésével leszorítható a termék világpiaci
ára.
Ha feltesszük a kérdést, hogy a támogatott termelő miért nem tudna egyébként
megjelenni a világpiacon, akkor eljutunk az exporttámogatások politikai és etikai
vonatkozásaihoz. Az exporttámogatások rendszerét teljes egészében meg akarja
szüntetni a nemzetközi kereskedelmi szabályozás. A magas termelési költségeik
miatt a nemzetközi piacon versenyképtelen termelők mögött álló államok azonban
erősen ellenzik a rendszer gyors leépítését. Saját termelőik védelme mögött az adott
ágazat lobbicsoportjai és az ágazatokból élő lakosság életszínvonala és szavazatai
állnak. Etikai szempontból leginkább a kevésbé fejlett gazdaságokkal szembeni
magatartás egyik igen elítélhető formája. A fejlett országokban megfelelő
költségvetési háttér áll rendelkezésre a magas termelési költségű termelők
exportjának támogatására. A kevésbé fejlett országok forráshiány miatt nem tudják
annyival támogatni saját termelőiket, hogy az ő exportáraik is erre a szintre
csökkenjenek. Az amúgy termelési költség alapján versenyképes világpiaci áron
megjelenni tudó exportőreiket így kiszorítja a világpiacról a fejlett országok
támogatott termelője, akivel ezen a téren nem tudják felvenni a versenyt. A fejlődő
gazdaságok ezért komoly versenyhátrányt realizálnak pont azokban az ágazatokban,
ahol versenyelőnyre tudnának szert tenni. Az exporttámogatásra ugyanis azokban a
szektorokban van általában szükség, ahol magas az élőmunka igény. A fejlett
országokban az élőmunkának magas a költsége, míg a fejlődőkben ez lényegesen
alacsonyabb.
Az exporttámogatások esetében azonban nemcsak a támogatott termelők a nyertesek.
Az etikai és politikai, gazdasági problémák mellett nem szabad megfeledkezni arról,
hogy az exporttámogatások kvázi importtámogatásként is értelmezhetők. Az
importárak olcsósága ugyanis az exportőr állami támogatásának köszönhető. Így az
olcsón beszerzett importtermékek miatt csökkenő termelési költség vagy növekvő
fogyasztói többlet jelentkezik, ahol ezek költségét mind az exportőr ország
költségvetése állja. Mivel az olcsó import input termékek javítják az exportőrök
versenyképességét, ezért az exporttámogatással egy ország saját potenciális
versenytársait erősíti.
Természetesen ezzel párhuzamosan az az ágazat, amit támogat az exportőr országa,
az más országokban sikertelenebbül szerepel a piacon, ám ha kellő exporttermékbe
98
kerül beépítésre, akkor összességében akár növelheti is a nemzetgazdasági
jövedelmet.20
Az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti mezőgazdasági kereskedelmi vita
egyik sarokkövét éppen az állami támogatások, ezek közül is az exporttámogatások
rendszere jelenti. Az Uruguay-fordulón tett vállalások értelmében a WTO
tagállamainak 2013-ig le kell építenie az agrártermékek állami támogatását. Ez
sokkal érzékenyebben érinti az Európai Uniót, mint az Egyesült Államokat, aki az
agrártermelők állami támogatása terén a közvetlen exporttámogatásokat jelentősen
csökkentette, és az állami támogatások kétharmada már WTO-konform. Az EU
évente megközelítőleg 2,3 milliárd eurót költ exporttámogatásra, ami az összes
szubvenciós kiadás közel felét jelenti. Hozzá kell tenni, hogy az Uruguay-forduló
kezdete óta világviszonylatban az összes exporttámogatás 80%-át az EK/EU adta.
Mivel a WTO dohai fordulóján a mezőgazdasági csomagban szerepel a piactorzító
szubvenciók teljes eltörlése, ezért ez a kérdés az Európai Unió érdekeit jobban sérti.
A nem vám jellegű kereskedelempolitikai eszközök közé sorolhatóak többek között
még az exportfinanszírozási lehetőségek, az eredet-meghatározás szabályai és a
paratarifális importkorlátozások.
Az exportfinanszírozási lehetőségek az exporttámogatások közvetett formái. Az
exporthitel támogatások az exportőr külpiacra jutásának költségeihez nyújtanak
kedvezményes hiteleket. Az állami támogatás mértékét a piacinál kedvezőbb kamat
és banki adminisztrációs terhek, valamint lejárati idő jelentik. Kiterjed a forgóeszköz
finanszírozást segítő export-előfinanszírozásra, beruházási hitelekre, a
refinanszírozásra, az exportgaranciára. De ide sorolható az exportőri követelések
megvásárlása is. Magyarországon ezt a tevékenységet a Magyar Export-Import Bank
Zrt. végzi.
Az exportfinanszírozás különböző formái az exportágazatok pénzügyi helyzetének
stabilizálásában tudnak segítséget nyújtani. Az exporttal kapcsolatos kockázatokat
képesek mérsékelni, beszéljünk akár befektetési, piaci-kereskedelmi vagy akár
árfolyamkockázatról. Mivel a finanszírozási lehetőségeket állami kézben lévő bank
biztosítja, ezért a költségvetést terhelik ezek a tételek. A termelők számára ezen nem
20
Az exporttámogatások egy sajátos formája az Egyesült Államokban alkalmazott ún.
hiányfinanszírozás. Ezt a közvetlen kifizetést az amerikai termelők abban az esetben
kapják meg, ha a piaci ár nem fedezi a termelési költségeket. A termelési költségek és a
piaci ár közti különbség kifizetésével az exporttámogatásokhoz hasonlóan befolyásolják a
piaci kínálatot és az árakat.
99
vám jellegű kereskedelempolitikai eszköz hatásai nem a fogyasztói árak változásában
realizálódnak elsősorban, hanem a lehetséges kockázatok miatti veszteségek
mérséklésében, csökkentésében. Az importőr ország fogyasztói számára mindez csak
akkor okoz érezhető haszoncsökkenést, ha az exportfinanszírozási lehetőségeket
igénybe vevő exportőr a piacra könnyebben bejut a kedvező finanszírozási
lehetőségeknek köszönhetően, mint az ilyen kedvezményeket igénybe venni nem
tudó más országbeli, de olcsóbb árakat produkáló versenytársa.
Az eredet-meghatározás a nem vám jellegű kereskedelempolitikai eszközök egyik
igen érdekes esete. Alapvető célja, hogy a hazai termékeket támogassa a
külföldiekkel szemben úgy, hogy meghatározza, mi számít hazai terméknek. A
„hazai” minősítést általában a termék inputtartalma alapján állapítja meg, és a
nagyobb részt belföldi inputokból előállított termék kapja. Az inputtartalom
meghatározása történhet egységalapon, a hozzáadott érték meghatározásával vagy a
belföldi költségek arányának megállapításával.
Hatása a mennyiségi korlátozásokkal azonos, hiszen a belpiacra csak az eredet-
meghatározási szabályoknak megfelelő termékek juthatnak, ami korlátozza az
importot. A kormányzat ebben az esetben sem jut extra költségvetési bevételhez, a
fogyasztók pedig kénytelenek a termékek árán keresztül megfizetni az alternatív
költség, az ágazati támogatás és a fogyasztói veszteség költségeit. Az intézkedés
tehát egyértelműen a hazai termelők védelme érdekében születik. Mindenesetre meg
kell jegyezni, hogy a tudatos fogyasztók egyre népesebb tábora hajlandó megfizetni
ezt az árat azért, hogy a belföldi termelőket támogassák, vagy hogy biztosak
legyenek abban, a termék megfelel a belpiaci biztonsági előírásoknak. Ezért a
belföldi termelők termékeinek saját védjegye van, amit a termékeken fel is tüntetnek
a fogyasztók tájékoztatása végett.
12. ábra Magyar termékek védjegyei
100
A paratarifális importkorlátozások, amiket gyakran csak adminisztratív
intézkedésekként említenek, célja olyan előírási rendszer létrehozása, ami
kifejezetten megnehezíti a külföldi termékek belpiacra jutását. Ide tartoznak az
egészségügyi, környezetvédelmi vagy biztonsági előírások, valamint a vámeljárási
szabályok. Az egészségügyi, környezetvédelmi és biztonsági előírások szigorítása a
belpiacról számos, az előírásoknak megfelelni nem tudó terméket tud kiszorítani, ám
hatása nemcsak ebben áll. A fogyasztókat is védi az olyan termékekkel szemben,
amiknek egészségkárosító, környezetromboló hatása lehet, vagy egyszerűen nem
felel meg az átlagos fogyasztói biztonságos termékekkel szembeni elvárásainak.21
Megjegyzendő, hogy a paratarifális importkorlátozások kiválóan alkalmasak arra,
hogy a regionális gazdasági integrációs megállapodások keretében a belpiacra
könnyebben bejutó külhoni termékek által teremtett versenyhelyzetet korlátozzák.
Talán a legjobb példát erre az Európai Közösség szolgáltatja, ahol a négy szabadság
elvének22
gyakorlati érvényesülését éppen ezen nem vám jellegű intézkedések
gyakori tagállami alkalmazása korlátozta.
Az Európai Közösség keretein belül a gazdasági unióvá válás előtt tornyosuló
problémákat megfogalmazó 1985-ös belső piaci fehér könyv egy része éppen ezért a
paratarifális importkorlátozások megszüntetését tűzte ki célul. Ennek keretében
például közös európai szabványrendszert hoztak létre avégett, hogy a különböző
nemzeti biztonsági előírások ne akadályozzák az áruk szabad mozgását. A közös és
harmonizált szabványrendszernek megfelelő termékeket a CE felirattal látják el. A
CE felirattal ellátott, tagállamból származó termékeket más tagállamok kötelesek
elfogadni és azokat belpiacukra akadály nélkül beengedni. De ugyanezen belső piaci
fehér könyv megtiltotta mindennemű vám és nem vám jellegű kereskedelempolitikai
eszköz alkalmazását is a más tagállamokból származó áruk esetében.
Végül, de nem utolsó sorban meg kell említeni a közbeszerzési eljárásokat, mint a
kereskedelemkorlátozó intézkedések egy különleges formáját. A közbeszerzési
eljárások szintén korlátozhatják a külföldi termelők belpiacra való bejutását. A
közbeszerzési eljárások keretében az állam az általa megjelölt vállalatok, szervek,
21
Magyarországon az egészségügyi és biztonsági előírásoknak meg nem felelő termékeket a
Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság szűri ki és teszi közzé listájukat és veszélyességük
mértékjét honlapján (www.nfh.hu). 22
Az 1992-es maastrichti szerződéssel létrehozott, az egységes piac megvalósulását
biztosító ún. négy szabadság elve az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő
tagállamok közti szabad áramlását jelenti.
101
szervezetek, intézmények stb. részére meghatározza, hogy szükségleteiket milyen
forrásból elégíthetik ki. A közbeszerzési eljárások meghatározásában az állam
szuverenitását a nemzetközi kereskedelem általános szabályai, még a GATS sem
korlátozza. A regionális gazdasági integráció magasabb fokára eljutott szervezetek
esetében történhetnek a közbeszerzésekre vonatkozó, a szervezet minden tagállamára
nézve kötelező jellegű előírások. Ilyen például az Európai Parlament és Tanács
irányelvei a klasszikus ajánlatkérők beszerzéseiről (2004/18/EK), illetve a
közszolgáltatói ajánlatkérők beszerzéseiről (2004/17/EK).
A közbeszerzési eljárások során tehát az állam maga rendelkezik arról, hogy a
belföldi termelőket részesíti-e előnyben, vagy liberalizálja a közbeszerzési piacot.
Ezen a területen általában a protekcionizmus győz, és az állam a saját termelőit
támogatja ezekkel az állami megrendelésekkel. Még akkor is, ha a világpiacinál
magasabb áron kínálják a terméket. Ebben az esetben természetesen a költségvetés
veszteséget könyvelhet el, hiszen más forrásból olcsóbban beszerezhette volna az
adott terméket. Mégis az árkülönbözetnél nagyobb hasznot realizálhat a hazai
munkahelyek megtartásával és a hazai vállalkozások támogatásával, hiszen csökkenti
a munkanélküliséget, profithoz juttatja a hazai termelőket és adóbevételhez is jut.
4.4.3 Dömping
Ha dömpingről beszélnek, általában mindenkinek az alacsony árak jutnak az eszébe
– tegyük hozzá, helyesen. A dömping a vám és nem vám jellegű intézkedések
következményeként kialakuló árdiszkrimináció.
Árdiszkrimináció, mivel egyes fogyasztóknak magasabb árat kell fizetniük
ugyanazon termékért, mint másoknak. Az árakban realizálódó megkülönböztetés a
belföldi és a külpiaci fogyasztók között áll fenn, ahol utóbbiak alacsonyabb áron
jutnak az adott termékhez. A diszkrimináció nemcsak a fogyasztókat érinti, hanem az
ár alapján választó fogyasztókon keresztül a hasonló termékeket előállító egyéb
termelőket is.
Nézzük meg, hogyan működik a dömping és milyen hatást gyakorol a fogyasztókra
és a termelőkre, illetve az államokra!
A termék árát meghatározza a belpiaci kereslet és kínálat. Ahogyan ezt az
előbbiekben láthattuk, az ár jelentősen változhat az importtermékek hatására, ám a
legtöbb esetben a világpiaci ár fölött rögzül. A belföldi termelők nem tudják teljes
102
egészében kielégíteni a belpiaci keresletet, ezért szükség van az importra. A vám és
nem vám jellegű intézkedések hatására a világpiaci árhoz egyéb költségek is
adódnak, ami megnöveli az importtermékek árát a belpiacon. Ha a hazai termelő a
világpiacon akarja értékesíteni a termékét, akkor így a belpiaci árhoz képest
alacsonyabb lesz a világpiaci ár. A külföldi fogyasztó azonban csak akkor fogja az
alacsonyabb világpiaci áron megkapni a vonatkozó terméket, ha országa nem
alkalmaz importárat változtató intézkedéseket. Ha alkalmaz (és ez a legelterjedtebb
eset), akkor a külpiacon is megnő a termék ára és a hazai fogyasztóhoz hasonló áron
tudja majd azt beszerezni a külföldi fogyasztó is.
Dömpinggel akkor állunk szemben, ha ennek a folyamatnak a végén a külpiaci ár
mégis jelentősen alatta marad a belpiacinak. A termelő részéről a magas belpiaci ár
jóval meghaladja a termelési költségeket és profitot hoz. Ha termékét ennél az árnál
alacsonyabban adja, azaz az exportár alacsonyabb, mint a belpiaci ár, akkor profitja
csökken. A külföldi fogyasztó dömping fennállása esetén az alacsonyabb ár mellett
kevesebb profitot, esetleg veszteséget termel a termelőnek, amit a termelő a hazai
piacon megszerzett profittal kompenzál. Azaz ha dömpinggel állunk szemben, akkor
a dömping termelői költségeit a belpiaci fogyasztó fizeti meg, a külföldi fogyasztó
pedig jelentős hasznot realizál.
Dömpingről beszélünk akkor is, ha a termelő olyan árat állapít meg, ami nem fedezi
a termelési költségeket. Ez akár a belpiacon is megtörténhet, nem szükséges feltétele
a belföldi ár és az exportár közti jelentős különbség. Ekkor nem a fogyasztó fizeti
meg a dömping költségét, hanem a termelő, aki nemhogy profitot nem tud realizálni,
de termelési költségeinek is csak egy részét kapja vissza a belpiaci áron keresztül.
Teljesen ésszerűen merül fel a következő egyszerű kérdés: ha veszteséges vagy
alacsony haszonnal jár a kül/belpiaci részvétel, akkor miért szorgalmazza azt a
termelő. Többféle motivációról is beszélhetünk:
piac megszerzése,
versenytársak kiszorítása a piacról,
termelési támogatás megszerzése,
termékfelesleg levezetése,
veszteségminimalizálás.
A piacok megszerzése olyan erős motiváció, hogy a termelők ezért rövidtávon
képesek elfogadni a veszteséget. Ezzel párhuzamosan céljuk a versenytársak
kiszorítása is, azaz a verseny csökkentése az adott piacon. A versenytársakkal
103
folytatott árversenynek és a piac megszerzésének azt a formáját, amikor rövidtávon a
termelési költségek alatti áron kínálja a termelő a terméket vagy külpiac esetében a
belföldi árnál alacsonyabb exportárat alkalmaz, rablódömpingnek nevezzük. Ez
átmeneti jelenség, hiszen hosszú távon megszűnik az a vállalat, ami termékei
értékesítésével nem képes a termelési költségeket fedező bevételt produkálni. Miután
a termelő elérte célját, és megszerezte az új piacot vagy kiszorította a nem kívánatos
versenytársa(ka)t, a termék árát olyan szintre emeli, ami már fedezi a termelési
költségeket és profitot is eredményez. A rablódömping költségét rövidtávon a
termelő vállalja, hosszú távon azonban fizetik a fogyasztók a megemelkedett áron
keresztül, valamint a piacról kiszorított versenytársak a piac elvesztésével.
A rablódömping tipikus eseteit láthatjuk például az áruházláncoknál. Nemcsak akkor
alkalmazzák, amikor először jelennek meg egy országban, hanem vásárlóik
csökkenése vagy a verseny erősödése során is. Megjelenésükkor „hihetetlenül
alacsony árakkal” csábítják be a vásárlókat. Egy-egy terméket a beszerzési ár alatt
kínálnak vagy kihasználva a beszállítók kiszolgáltatottságát, lenyomják a felvásárlási
árakat. A vásárló az alacsony áron megszerezhető termék kedvéért ellátogat a boltba,
ám ott nemcsak azt a terméket veszi meg, hanem egyéb termékeket is, amik ára már
nem is olyan alacsony más boltokhoz képest. A vásárlók odaszoktatása azonban csak
az egyik eset. Megtartásuk vagy számuk növelés érdekében az értékesítők
időszakosan újra és újra élnek ezzel az eszközzel.
A termelési támogatások megszerzése és a termékfelesleg levezetése együttesen
eredményezik a dömpinget. A nem vám jellegű kereskedelempolitikai eszközök
alkalmazásával az államok saját maguk akaratlanul is torzítják a nemzetközi
kereskedelmet. A protekcionista gondolkodás alapja a hazai termelők védelme a
külföldi versenytársakkal szemben. A gondolat dicső, de következményei más
országok termelői számára már nem annyira azok. A termelési támogatások célja,
hogy az állam a termelőknek közvetlenül juttatott forrásokon keresztül
mesterségesen emelje jövedelmüket. Ezek a támogatások sokfélék lehetnek (pl.
technológiaváltásra, állategészségügyre, környezetvédelemre, kapacitásnövelésre).
Ám ha azt a termelők a megtermelt egységek után kapják, akkor az arra ösztönzi
őket, hogy növeljék kapacitásukat, termelésüket. A termelés növekedése miatt a
belpiaci kínálat felülmúlja a belpiaci keresletet, ami az árak csökkenéséhez vezet. Ha
az árak csökkennek, akkor csökken a termelők bevétele is, ami további támogatások
szükségességét helyezi kilátásba. Hogy az államok elkerüljék ezt az ördögi kört,
104
nemcsak a termelést, hanem a felesleg levezetését is támogatják, illetve korlátozzák
az importtermékek beáramlását az amúgy is telített piacra.
A termékfelesleg levezetése csak a külpiacokon lehetséges, ahol erős versennyel kell
szembenéznie a termelőnek. Újakat a fentebb említett módszerrel képes szerezni, és
ha elég tőkeerős, akkor még versenytársai számát is csökkenteni tudja a kiszemelt
piacon, ám ez elég valószínűtlen olyan termelők esetében, akik amúgy is támogatásra
szorulnak bevételeik normalizálása érdekében. Piacra jutási esélyeiket az állam
mesterséges eszközökkel segíti – exporttámogatásokkal és exportfinanszírozással. Az
exportfinanszírozás közvetlenül csak hosszú távon képes megoldani a termékfelesleg
levezetését. Rövidtávú megoldást az exporttámogatások szolgáltatnak, ahol a termelő
a belpiaci árait az exporttámogatással csökkentve már a világpiaci vagy az alatti árral
tud megjelenni a külpiacokon. Mivel az államok termelési támogatási politikája nem
rövidtávú jelenség, ezért a termékfelesleg sem rövidtávú probléma. A támogatott
exporttermékek tartósan jelen lesznek a világpiacon, és a világpiaci árat lefelé
módosítják. Az exporttámogatásban nem részesülő termelők nem tudják tartani az
árversenyt a támogatottakkal, ezért fokozatosan kiszorulnak a piacról, vagy a
bennmaradáshoz igen költséges innovációt kénytelenek végrehajtani. A nem
támogatott termelők mellett maga a támogató állam az, ami megfizeti még ennek
költségeit, és a külföldi fogyasztó, valamint a támogatott termelő élvezik annak
hasznait. A hazai fogyasztók szintén rosszul járnak, hiszen a világpiaci árnál
magasabb belpiaci áron keresztül szintén a termékfelesleg levezetésének
finanszírozóivá válnak. Ezt a jelenséget állandó dömpingnek nevezzük. Jellemző
példái az uniós mezőgazdasági termelők helyzete főként az 1992-es közös
agrárpolitikai reform előtt vagy az amerikai tejipar.
A veszteségminimalizálás szintén dömpinghez vezethet. A termelőnek bizonyos
körülmények között le kell építenie készleteit, amit a telített piacon csak úgy tud
megtenni, ha az árakat csökkenti. Az árak jelentős csökkentésével értékesíteni tudja a
készletet, azonban profitja a jelentős árcsökkentés miatt nem keletkezik, esetleg
veszteséget könyvel el. Ha azonban a készlete megmarad, akkor annak
megsemmisítési vagy további raktározási költségei még ennél is nagyobb mértékű
veszteséget eredményeznének számára. Ezért a kisebbik rosszat választva inkább
termelési költségei alatt értékesíti a termékeket. Ekkor szórványdömpingről
beszélünk. Jellemző példái a könyvkiadói készletek kiárusítása, a két nap múlva
105
lejáró májkrém akciós ára vagy a december 24-én este tízkor már 1000 Ft/db áron
kínált fenyőfa.
A dömping az árak mesterséges változtatásán keresztül torzítja a kereskedelmet. A
belföldi áraknál alacsonyabb exportárak hátrányt jelentenek a belföldi fogyasztónak
és előnyt a külföldinek. A folyamatos innovációval versenyképességüket javító
termelők az árversenyben hátrányt szenvednek a támogatott termelőkkel szemben,
kiszorulnak a piacról vagy jelentősen csökken részesedésük. A kereskedelmi
torzulások felszámolása és a tisztességes verseny megvalósítása érdekében az
államok különböző dömpingellenes technikákkal élnek:
a verseny tisztaságát felügyelő állami hatóságok pénzbüntetéssel sújtják a
dömpingárakon értékesítő vállalatot. Magyarországon erre a Gazdasági
Versenyhivatal jogosult.
antidömping intézkedéseket vezetnek be, amik olyan súlyos terheket rónak az
importőrre, így az importtermék ára már nem esik a belpiaci alá. 2005-től
például az Európai Unió a kínai és a vietnami importcipőkre 16,5%-os, illetve
10%-os büntetővámot vetett ki, mivel a kínai és a vietnami cipőipar olyan
mértékű állami támogatást élvezett, ami az unió belpiacához képest lényegesen
alacsonyabb exportárakat jelenített meg.
paratarifális importkorlátozásokkal akadályozzák a termék piacra jutását.
Például új szabványokat határoznak meg vagy egészségügyi, környezetvédelmi
indokokra hivatkozva zárják ki a piacról.
a Világkereskedelmi Szervezet már az Uruguay-fordulón korlátozta a
dömpinghez vezető állami támogatási rendszert. Megállapodásra jutottak
továbbá a résztvevők abban is, hogy a GATT elvei alapján a dömping jelensége
csak akkor áll fenn, ha az árképzés az importőr gazdaságban komoly kárt okoz.
A kár mértékét az illetékes nemzeti hatóságnak alapos vizsgálat után kell
megállapítania. Ha a dömping megállapítást nyert, akkor az importőr ország az
exportőrt az árak emelésére kötelezheti a nemzetközi kereskedelem szabályai
szerint. Meg kell jegyezni, hogy az államok óvatosan bánnak a dömpinggel,
hiszen a dömpingellenes intézkedések viszontintézkedéseket vonhatnak maguk
után, ami kereskedelmi háborúhoz vezethet. Ezért az érintett felek a kérdést
igyekeznek tárgyalóasztal mellett rendezni és így nyomást gyakorolni a
dömpingvétséget elkövető félre a gyakorlat felhagyása végett.
106
Mikor nem működik a dömping? A termelő nem tudja elérni célját a dömpinggel, ha
erősek a belpiaci termelők, ha tudatos fogyasztókkal áll szemben, vagy kevésbé
árérzékeny termék esetén.
Erős belpiaci versenytársak esetében a külföldi dömpingáron értékesített termékkel
képes árversenyre kelni a hazai termelő. Rövidtávon piaca megőrzése érdekében
hajlandó hasznát feladni, esetleges veszteséget elszenvedni. Ekkor a külföldi,
dömpingáron érkező termékkel a külföldi termelő nem tud megfelelő piaci
részesedést szerezni. Az elvártnál alacsonyabb piaci részesedés –és így bevétel–
miatt a dömpingár alkalmazásakor keletkezett veszteségét sem tudja az elvárt
mértékben kompenzálni középtávon.
A tudatos fogyasztók számára az alacsony ár nem jelent kizárólagos választási
kritériumot. Sok esetben fontosabb a minőség, az eredet, a hazai termelők
támogatása, a tisztességtelen versenyben előnyt szerző vállalatok termékeinek
elutasítása vagy éppen a termék „zöld” jellege. Előfordulhat ezért, hogy a
fogyasztóknak ezért hiába kínálnak „hihetetlenül alacsony áron” egyes termékeket,
nem fogják azt megvásárolni. A XXI. századra mindinkább jellemzőbb gazdasági
nacionalizmus és a fejlett országokban a nem pusztán az ár alapján döntő fogyasztók
egyre szélesebb rétegei csökkentik a dömpinggel elérhető nyereséget. Meg kell
jegyezni, hogy a gazdasági nacionalizmus és a fogyasztói tudatosság erősítésében
magának az államnak is jelentős szerepe van a civil szervezetek mellett.
A kevésbé árérzékeny termékek (például amikor erős a fogyasztók márkahűsége
vagy minőségi elvárása) piacán szintén nehéz érvényesíteni a dömpingárak jelentette
előnyt. A közép- és felsőkategóriás termékekkel szemben a fogyasztók már minőségi
és márkanévhez kötődő elvárásokat fogalmaznak meg. Hiába kínál például egy
eleddig ismeretlen gyártó dömpingáron mosógépeket, az AEG és Mile mosógépek
piacát akciója nem fogja befolyásolni.
107
Fogalmak
állandó dömping
általános vámtarifa és kereskedelmi egyezmény
diszkriminációmentesség
dömping
eredet-meghatározás
exportfinanszírozási lehetőségek
exporttámogatás
exportvám
fejlődés elősegítésének elve
importkvóta
importvám
kereskedelem szabadabbá tételének elve
kereskedelemhez kapcsolódó befektetésekről szóló megállapodás
kereskedelempolitika eszközrendszere
konzultáció elve
közbeszerzési eljárások
legnagyobb kedvezmény elve
mennyiségi korlátozások
nem vám jellegű intézkedések
nemzeti elbánás elve
nemzetközi kereskedelem alapelvei
nyilvánosság elve
önkéntes exportkorlátozás
paratarifális importkorlátozások
protekcionizmus
rablódömping
szabad kereskedelem
szellemi tulajdonjogok kereskedelemi vonatkozásairól szóló megállapodás
szolgáltatások kereskedelméről szóló általános megállapodás
szórványdömping
tisztességes és nyitott verseny
108
vám jellegű intézkedések
vámkvóta
Világkereskedelmi Szervezet
viszonosság elve
Kérdések
1. Egyetért-e a következő állítással? Válaszát indokolja!
A XX. század végén az Európai Unió gazdasági unióvá vált, ami a gazdasági
integráció egyik legmagasabb fokozata. A maastrichti szerződés óta az Európai
Bíróság folyamatos jogértelmező munkájának is köszönhetően maradéktalanul
érvényesül a négy szabadság elve. Azaz az Európai Unió tagállamai egymást közt
a tényleges szabad kereskedelem állapotát élvezhetik.
2. Mutassa be a nem vám jellegű kereskedelempolitikai eszközök hatásait az alábbi
táblázat alapján!
import
kvóta
önkén
tes
export
-
korl
átozá
s
export
tám
o-g
atás
ered
et m
egh
atá-
rozá
s
export
hit
el
tám
ogat
ás
közb
esze
rzés
adm
inis
ztra
tív
inté
ked
ések
fogyasztói
többlet
termelői többlet
költségvetési
bevétel
3. Melyek a nemzetközi kereskedelem alapelvei?
4. Milyen céllal hozták létre a Világkereskedelmi Szervezetet?
5. Miért erősebb a fejlődés elősegítésének elve a diszkriminációmentesség elvénél?
6. Hogyan hat a fogyasztókra a vámemelése?
7. Mit jelent a vámok esetében a fogyasztói veszteség?
8. Hogyan támogatja a vámok bevezetése után a fogyasztói árakon keresztül a
fogyasztó a hazai termelőket?
9. Miben különbözik a hazai termelők kínálati függvénye a zárt és a nyitott
gazdaságban?
109
10. Mi a különbség a vámkvóta és a kvóta között?
11. Milyen ellenérveket tud felhozni a protekcionizmussal szemben?
12. Melyek a kereskedelempolitika nem vám jellegű eszközei?
13. Miért alkalmas az eredet-meghatározás a külföldi termelők belpiacra jutásának
korlátozására?
14. Miért alkalmas a kvóta a külföldi termelők belpiacra jutásának korlátozására?
15. Miért alkalmas a közbeszerzés a külföldi termelők belpiacra jutásának
korlátozására?
16. Miért alkalmasak a paratarifális importkorlátozások a külföldi termelők belpiacra
jutásának korlátozására?
17. Mit értünk az importvám fogyasztási, termelési és költségvetési hatása alatt?
18. Hogyan befolyásolják az exporttámogatások a világpiaci árat?
19. Ki fizeti meg a dömping „árát”?
20. Mi a különbség a rablódömping és az állandó dömping között?
110
5. Nemzetközi tényezőáramlás
A termelési tényezők országok közötti szabad áramlása alapja a hatékony
termelésnek, kereskedelemnek, a gazdaságok specializációjának. A föld, a tőke, a
munkaerő mint klasszikus termelési tényezők mellett a gazdasági globalizáció XX.
századi fokozódása, erősödése miatt beszélni kell a technológia, a kutatás és
fejlesztés, az információ és a szellemi tulajdonjogok mint termelési tényezők
nemzetközi áramlásáról is.
Ezen utóbbi csoport birtoklása komoly versenyelőnyt jelent egy-egy gazdaság
számára. A tőkeerős, fejlett gazdaságok élen járnak a technológia, az információ és a
szellemi tulajdonjogok terén. A fejlődő országok a legfejlettebb technológiához,
kutatási-fejlesztési eredményekhez, szabadalmakhoz, termelési vagy pénzügyi
információkhoz nehezen férnek hozzá. A fejlett gazdaságokból a fejlődő országokba
ezeket már csak akkor telepítik, származtatják át, ha azok a termékélet-görbe leszálló
ágába kerültek. A fejlett országok tartós versenyelőnye pontosan ezen új termelési
tényezők lényegében kizárólagos birtoklása miatt felülmúlhatatlan. Legalábbis annak
tűnt egészen az 1990-es évekig, amikor is több fejlődőnek minősített ország olyan
fejlődési bravúrt hajtott végre, amivel joggal kérheti felvételét a világgazdaság
hangsúlyos szereplői közé. Ide tartoznak Kína, India, Brazília vagy Dél-Korea.
Fejlődésükkel immáron birtokolják a negyedik termelési tényezőt, hiszen
beszélhetünk kínai űrkutatásról, indiai szoftveriparról, brazíliai repülőgépgyártásról
vagy a Hyundai Csoport világsikeréről.
A negyedik termelési tényező a XXI. században még fontosabb szerephez jut, hiszen
a másik három termelési tényező optimális felhasználása nem lehetséges a negyedik
birtoklása nélkül. Azok a gazdaságok vagy vállalatok, amik mind a néggyel
rendelkeznek, optimalizálni tuják a termelést és sikeresen veszik a világgazdasági
változásokat, a recessziókat kisebb veszteséggel vészelik át. Külön kell említeni
ebben a kontextusban a gazdaságokat és a vállalatokat. Előbbiek regionális
összefogás révén erősíteni tudják pozícióikat és tovább erősítik a termelési tényezők
hatékony ki- és felhasználását. (Ezen törekvésükkel a 6. fejezet foglalkozik). A
vállalatok közül a multinacionális vállalatokra érdemes kitérni, amelyek éves
bevétele meghaladja egy kisebb fejlődő ország bruttó nemzeti össztermékét és
111
globális jelenlétükkel a termelési tényezők olyan fajta kihasználását képesek
megvalósítani, amire még az államok többsége sem képes. Ezért jelen fejezetet a
multinacionális vállalatok térnyerésének vizsgálatával zárjuk.
5.1 Nemzetközi munkaerő-áramlás
A világgazdaság fejlődésével nő a munkaerőigény is, akár képzett, akár képzetlen. A
fejlett országok egyre alacsonyabb és a fejlődő országok magas reprodukciós
együtthatói a XXI. századra átalakították a munkaerő nemzetközi áramlásának
térképét. A fejlett országok nehezebben tudják alacsony reprodukciós együtthatójuk
miatt újratermelni vagy belső forrásokból növelni munkaerejüket, míg a fejlődők
magas reprodukciós együtthatói olyan munkaerő-felesleget hoznak létre, ami a
magas munkanélküliség és a kilátástalan gazdasági helyzet miatt a lakosság
elszegényedéséhez vezet. A fejlett országokban használt technológia képzett
munkaerőt igényel, ezért a fejlett országok munkaképes korú lakosságának
képzettsége igazodik ehhez. Ha a magas képzettséget igénylő munkák piacain a
fejlett országokban hiány alakul ki, akkor a fejlett országok képzett munkaerő iránti
igényüket nagyobb részben más fejlett országok munkaerejének elszívásából elégítik
ki, és csak kisebb részben támaszkodnak a fejlődők képzettebb bevándorlóira. A
képzetlen bevándorlók ezekben az országokban kevesebb eséllyel tudnak
integrálódni a gazdaságba. Jellemzően saját vállalkozásaikkal, saját nemzeti
közösségük vállalkozóinak munkásaiként, időszakos munkásként vannak jelen vagy
a feketegazdaság foglalkoztatja őket.
Az ezredforduló óta lassul a világgazdaság növekedése, a fejlett országok a bűvös
4% helyett már a 2%-os növekedéssel is elégedettek, ám 2008 óta annak is örülnek,
ha az eredmény nem negatív. A húzógazdaságok növekedésének megtorpanása
csökkenti a munkaerő-igényt, hiszen a munkanélküliség egyre nő. A potenciális
célországok ezért egyre szigorúbb bevándorláspolitikai intézkedéseket hoznak, hogy
a beáramló munkaerőt igényeiknek megfelelően tudják megszűrni. Ebben földrajzi
adottságainak köszönhetően a legsikeresebbek Ausztrália, Kanada és Új-Zéland. Az
Európai Unió a maga belső migrációjának problémájával is küzd a volt gyarmatokról
és a Balkánról érkező illegális bevándorlók tömege mellett, az Egyesült Államok
pedig bármennyire is próbálja befolyásolni a belépési szabályok szigorításával az
érkezők számát, a mexikói határ fájó sebként tátong az ország déli felén.
112
A gazdasági visszaesés azonban nemcsak a képzetlen munkaerő esélyeit
csökkentették, de a képzett bevándorlókra is egyre kisebb szükség van az
infokommunikációs szektorban vagy az iparban.
1. ábra Nettó migráció23
(2008)
Jelmagyarázat: (+) – pozitív nettó migráció, (0) – stagnáló népesség, (-) – negatív nettó migráció,
(N/A) – nincs adat.
Az 1. ábrán látható, hogy a tipikus célországok az angolszász államok mellett az
Európai Unió 2004-es bővítés előtti tagállamai, a fejlettebb afrikai országok, az
Öböl-országok, valamint Oroszország. A legnagyobb küldő országok között pedig ott
találjuk Kínát, Indiát, a latin-amerikai államokat, a kevésbé fejlett arab országokat,
valamint az Európai Unió tekintetében a 2004 után csatlakozott tagállamokat.
A munkaerő-áramlás kérdésében az Európai Uniónak igen speciális problémával kell
megküzdenie. Nemcsak az egykori gyarmatokról beáramló munkakeresők árasztják
el a fejlettebb tagállamokat. A 2004 után csatlakozottak közül kifejezetten magas a
nyugat-európai országokban munkát kereső lengyelek, románok és lettek aránya, s a
csatlakozásra váró országok közül sok balkáni és török bevándorló keres munkát a
nyugati és északi tagállamokban.
23
Nettó migráció alatt a beáramló (imigráló) és a kiáramló (emigráló) népesség különbségét
értjük. Ezt a különbséget rendszerint az összlakosság és a bevándorlók arányában adják
meg. Ha a nettó migrációs mutató negatív, akkor az országot többen hagyják el, mint
ahányan bevándorolnak. Pozitív mutató esetében ennek fordítottja igaz. Ha a mutató 0,
akkor a népesség stagnál, nincsen jelentős számbeli különbség az emigrálók és az
imigrálók között.
113
2. ábra Bevándorlók aránya a lakosságon belül az Európai Unióban (%) (2007)
5.1.1 A migráció típusai
Ahhoz, hogy érdemben tudjuk vizsgálni a munkaerő mint termelési tényező
nemzetközi áramlásának gazdasági hatásait, meg kell különböztetni a migránsok
egyes csoportjait. A csoportok jellegzetességeik végett ugyanis eltérő hatást
gyakorolnak a nemzetgazdaság fejlődésére.
-0,2 0 0,2 0,4 0,6 0,8 1 1,2 1,4 1,6 1,8
EU-27
Euróövezet
Ciprus
Spanyolország
Írország
Luxemburg
Olaszország
Csehország
Szlovénia
Svédország
Belgium
Málta
Ausztria
Dánia
Görögország
Egyesült Királyság
Finnország
Portugália
Magyarország
Szlovákia
Franciaország
Németország
Észtország
Románia
Hollandia
Bulgária
Lettország
Lengyelország
Litvánia
Izland
Svájc
Norvégia
Liechtenstein
114
Mivel a különböző csoportok egyidejűleg lehetnek jelen egy-egy országban, ezért a
migráció nemzetgazdaságra gyakorolt hatása annak függvénye, hogy ezek a
csoportok milyen arányt képviselnek a lakosságon belül. A nemzetgazdaság
fejlődését kevésbé előmozdító csoportokat a potenciális célországok a
bevándorláspolitika segítségével igyekeznek kizárni vagy megnehezíteni bejutásukat.
A migránsokat több szempont szerint is kategorizálhatjuk. Megkülönböztetünk
képzett és képzetlen, illetve legális és illegális bevándorlókat.
Külön kell beszélni a menekültekről, akik háborús cselekmények, természeti
katasztrófák, politikai üldöztetés miatt hagyják el országukat. Az ún. gazdasági
menekülteket ki kell emelni ebből a kategóriából, mivel ők nem életük konkrét
veszélyeztetése miatt kérnek menedékjogot, hanem a rossz gazdasági körülmények
elől „menekülve” keresnek munkalehetőséget.
1. táblázat Migránsok típusai
legális illegális
képzett I II
képzetlen III IV
A kategorizálási szempontok mátrixba foglalásával (1. táblázat) a migránsok négy fő
típusát kapjuk. Ezek tanulmányozása felvázolja előttünk a munkaerő vándorlásának
motivációt, hogy ezek a motivációk közvetlenül rávilágítsanak a lehetséges
nemzetgazdasági hatásokra.
Az I. csoportba tartoznak azok a képzett bevándorlók, akik legális úton érkeznek a
másik országba. Képzettségük folytán a hazainál jobb munkakörülmények és
magasabb fizetés miatt hagyják el hazájukat. Vannak, akik hosszútávon képzelik el
az ott tartózkodást, de vannak olyanok is, akik csak addig maradnak a célországban,
amíg szerződés köti őket, vagy amíg jobb munkalehetőséget nem kapnak egy másik
államban. A képzett bevándorlók esetében is előfordul illegális bevándorlás. A II.
kategóriába főként azok tartoznak, akik munkavállalási vagy egyéb vízumuk lejárta
után is a fogadó országban maradnak, így tartózkodásuk illegálissá válik.
A képzetlen, legális úton érkezők a III. csoporthoz tartoznak. Nem rendelkeznek a
gazdaság technikai színvonalához mérten jól hasznosítható szaktudással vagy
szakmai tapasztalattal. A hazájukban beszűkülő gazdasági lehetőségek miatt a jobb
élet reményében mindenféle munkát hajlandóak elvégezni, hogy biztosítsák
115
megélhetésüket. Körükben jellemző, hogy a korábban bevándorló saját
nemzetiségükhöz tartozók segítik gazdasági beilleszkedésüket, a kezdeti időszakban
az ő vállalkozásaikban dolgoznak. A küldő országba csak akkor térnek vissza, ha az
ottani gazdasági helyzet jelentősen javul. Ám vannak, akiknek annyira kilátástalanok
a hazai életkörülményeik, hogy visszatérésükre nincsen esély. A családdal érkezők
szándéka a tartós külföldi tartózkodás. Az egyedülállók általában mindaddig a
fogadó országban maradnak, amíg munkalehetőség van. Ha ez a lehetőség
megszűnik, akkor másik államban keresnek munkát. Tartózkodásuk ezért nem
hosszú távú, keresetüket nem a fogadó országban költik el, hanem hazaviszik
családjuknak, akiknek sok esetben ez az egyetlen jövedelemforrásuk.
A képzetlen bevándorlók (IV. csoport) körében magas az illegális bevándorlás
aránya. Mivel otthoni gazdasági körülményeik folyamatosan romlanak, családjuk
megélhetésének biztosítása érdekében az illegális határátlépéstől sem rettennek
vissza. A III. csoporthoz hasonlóan érkezhetnek családosan is, ekkor hosszú távú
ottmaradási szándékkal, vagy egyedül a pénzkereseti lehetőség fennállásának idejéig.
Meg kell említeni, hogy ebbe a kategóriába tartoznak a modernkori rabszolgák is,
akiket vagy családjuk ad el az emberkereskedőknek vagy megtévesztés útján
kerülnek erre a sorsra. Munkaerejüket pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül bocsátják a
munkaadó rendelkezésére, aki nemcsak munkaerejük, de életük felett is rendelkezik.
Ingyen munkaerejükkel illegális módon minimálisra csökkentik a termelési
költségeket, ami a termelőnek extraprofitot hoz. Sajnálatos módon ebbe a
kategóriába mind több gyermek kerül.
Ha a migránsokat a fenti szempontok mellett még tovább csoportosítjuk származási
hely vagy családi állapot szerint is, akkor eltávolodunk a klasszikus költség-haszon
elemzéstől. A munkaerő mint termelési tényező nemzetközi áramlását nehéz
modellezni, mert motiváció nem kizárólag közgazdasági jellegűek. A kivándorlást
fontolgató egyének vagy családok nem gondolkodnak bonyolult modellekben,
számukra nemcsak az elérhető kereset jelent csábító lehetőséget. A közgazdasági
modellek nem tudják visszaadni például a politikai rendszerrel való elégedetlenséget,
a társadalmi vagy kulturális kirekesztettséget, az egyedülálló fiataloknak az
ismeretlen megismerése utáni vonzódását, de még az ígéret földjéről szóló
mendemondákat sem. Ám az mindenesetre egyértelmű, hogy a munkaerő a rosszabb
életkörülmények irányából vándorol a jobbak felé, azaz a munkaerő a fejletlenebb
régióból a fejlettebbe áramlik. A munkaerő nemzetközi vándorlásának természetes
116
iránya igazolja a nemzetközi szakosodásra vonatkozó elméleteket és fordítva: a
relatív tőkegazdag országok fogadó államok lesznek, míg a relatív munkában
gazdagok kibocsátókká, küldő országokká válnak.
5.1.2 A migráció gazdasági hatásai
A migráció gazdasági hatásait célszerű külön a küldő, illetve külön a fogadó ország
részéről megvizsgálni szétválasztva mindkét esetben a legális és az illegális
bevándorlás, valamint a képzett és a képzetlen munkaerő eseteit.
A fogadó ország azért teszi lehetővé a bevándorlást, hogy azokból a munkaerőpiac
fellendítésével és a munkaerő frissítésével haszonra tegyen szert. Célja, hogy
lehetőleg olyan munkaerőt szerezzen, aminek oktatási, képzési költségei nem őt
terhelik, a szakmájában már tapasztalatot szerzett és így azonnal beilleszthető a helyi
munkaerőpiacba. A bevándorló képzett munkaerő csökkenti a munkaerőpiac
költségeit és az állam közjavakra fordított kiadásait. A legális úton érkező képzett
bevándorló emellett amikor jövedelmet szerez, azután az adókat és a járulékokat
helyben fizeti meg, így növeli a költségvetés bevételeit. Jövedelmének meg nem
takarított részét a fogadó országban költi el, így növeli a fogyasztást és jövedelmet
generál a helyi vállalkozóknak, illetve a fogyasztás utáni adókkal szintén az államot
gazdagítja. A megtakarított jövedelmet helyi pénzintézetekben helyezi el. A legális
úton érkező, de képzetlen munkaerő kisebb eséllyel talál megfelelő munkát,
jövedelme alacsonyabb, így kisebb mértékű fogyasztást és állami bevételt generál.
Mindazonáltal ha családosan érkezik, akkor gyermekei már jellemzően képzettekké
válnak, és aktívan részt tudnak venni a munkaerőpiacon.
Az illegális bevándorlók ezzel szemben akár képzettek, akár képzetlenek, legálisan
nem foglalkoztathatók, ezért a feketegazdaság szívja fel őket. A feketegazdaságból
az államnak nem származik bevétele (hacsak a hatósági bírságokat nem számoljuk).
A munkavállalók nem vesznek részt a közteherviselésben, nem fizetnek adókat és
járulékokat, ami az abban résztvevő állampolgárokra nagyobb terheket ró. Ráadásul
növekvő számuk a határrendészeti kiadásokat is jelentősen növeli, hogy a szociális és
kulturális feszültségekről ne is beszéljünk.
A megfelelően kialakított bevándorláspolitika nemcsak az illegális bevándorlókat
képes kiszűrni és kizárni. A tervezett bevándorlással feltölthetők a hiányszakmák és
a koporsó alakú korfák méhkas alakúvá formálhatók.
117
Koporsó alakú korfa jellemzi azokat az országokat, ahol csökken a születésszám és
ebből kifolyólag a munkaképes korú lakosság száma is. Az egyre csökkenő
munkaerőállomány beszűkíti a gazdaságfejlesztési lehetőségeket és az aktív
lakosságra aránytalanul nagy terheket ró a nem aktívak ellátása miatt. A fejlett
országokra jellemző korfa komoly gondot okoz a munkaerő-piaci egyensúly
kialakításánál, ezért a fejlett országok egy része arra törekszik, hogy a bevándorlási
szabályokkal méhkas alakúvá formálja korfáját.24
A méhkas alakú korfa esetében
ugyanis a lakosságon belül a korcsoportok között a legnagyobb arányban a
munkaképes korú lakosság van jelen. A munkaképes korú lakosságra így egyenként
sokkal kevesebb teher jut az inaktívak ellátása végett. A kisebb teher pedig kisebb
adókat és járulékokat jelent, ami csökkenti a vállalkozások bérterheit és növeli
ezáltal a gazdaság versenyképességét. A méhkas alakú korfa jellemző a tipikus
célországokra.
3. ábra Koporsó és méhkas alakú korfák
24
A probléma egyéb megoldásai lehetnek a nyugdíjkorhatár emelése vagy az
ellátórendszerek kiadásainak radikális csökkentése azok teljes átalakításával.
életkor életkor
koporsó alakú korfa méhkas alakú korfa
A
B
férfiak férfiak nők nők
118
A 3. ábrán látható a koporsó és a méhkas alakú korfák munkaképes korú lakossága
közti különbség. A munkaképes korú lakosság (B) lényegesen nagyobb a méhkas
alakú korfa esetében, de különösen nagy az eltérés az A jelzésű sávban. Ez a sáv a
fiatalabb munkaképes korú lakosságot jelenti. A koporsó alakú korfa elkerülése
végett a célországok szorgalmazzák a képzett, tapasztalt bevándorlók maradását. Ha
ezek a preferált bevándorlók családdal érkeznek vagy egyedülállóként érkezvén a
célországban alapítanak családot, akkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy
szaporodási rátájuk meghaladja a helyi lakosságét. Így a jövőbeni munkaerőpiac
növekedéséhez nagyobb mértékben járulnak hozzá, mind a helyi lakosság. Ezáltal a
munkaerő-piaci kínálatot áttételesen is növelni tudja az állam, és ezen gyerekek
esetében már lényegesen kisebbek lesznek a kulturális és nyelvi eltérésekből fakadó
munkaerő-piaci és társadalmi problémák.
Ha a bevándorló –akár családos, akár egyedülálló– nem kíván hosszú távon az
országban maradni, akkor még jelentősebb lehet a gazdasági haszon. A rövidtávú
tartózkodás ugyanis csak arra az időre terjed ki, amíg a gazdaságban a bevándorló
munkát tud találni. Ha csökken a munkaerőpiacon a kereslet, akkor ezek a
bevándorlók elhagyják a célországot és más munkaerőpiacon keresnek
munkalehetőséget. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fejlett országok erős szociális
ellátórendszere nem ösztönzi az ország elhagyására a munkanélkülivé váló
bevándorlókat, hiszen az ott kapott munkanélküli segély fedezni tudja megélhetési
költségeit mindaddig, amíg újra munkát nem talál. Így a munkanélkülivé váló
bevándorlók képesek nagy terheket is róni a költségvetésre.
A szakképzetlen bevándorlók szintén kettős hatást gyakorolnak a célország
gazdaságára. Amennyiben illegálisan érkeznek, bérigényük alacsonyabb, mint a helyi
munkaerőé, azaz még a minimálbért sem kell kifizetni nekik. A fejlett országok
számára azonban amúgy is gondot jelent saját szakképzetlen munkaerejük
foglalkoztatása (l. ruházati ipar problémája a 4. fejezetben). A kívülről beáramló
szakképzetlenek alacsonyabb bérigénye kiszorítja a helyi munkaerőpiacról a
magasabb bérigényű helyi szakképzetlen munkaerőt, és így növeli a
munkanélküliséget. A munkanélküli állampolgárok ellátása pedig a költségvetésre ró
terheket. Tény, hogy ezen költségvetési terheket ellensúlyozni képes az immár
alacsonyabb bérterhek mellett termelő, szakképzetlen munkaerőt foglalkoztató
ágazatok termelésnövekedéséből (és így exportjából is) származó vállalati
adótöbblet. Ám a negatív hatások között a szakképzetlen aktív lakosság politikai-
119
választói erejével, a szociális feszültség növekedésével is számolni kell a
munkanélküli léttel járó egyéb, közgazdaságilag nehezen modellezhető tényezők (pl.
munkakedv elvesztése, bűnözés növekedése, feketegazdaság növekedése) mellett.
A küldő ország gazdaságára a kivándorlás ugyanolyan ambivalens hatást gyakorol,
mint a bevándorlás a fogadó országéra. Egyrészt képes kezelni a munkaerő-piaci
feszültségeket. Az aktív lakosság számának csökkentésével csökken a
munkanélküliség és ezen keresztül a szociális feszültségek is. A kivándorlók
támogatni tudják otthon maradt családtagjaikat, ami szintén további terheket vesz le
az állam válláról. A külföldön szerzett hazaküldött bérek emellett a fizetési mérleget
is javítják (l. 7. fejezet). Ám megjegyzendő, hogy ha a kiáramlók között magas a
családok aránya, akkor a családok számának csökkenése miatt csökken az esetleges
jövőbeni gazdasági fellendüléshez szükséges munkaerő is.
4. ábra A kivándorlás korfát érintő lehetséges hatásai
A 4. ábra mutatja a munkaképes korú lakosság számának változását az elvándorlás
hatására. Nem növekvő szaporodási rátát feltétezve az elvándorlás szélsőséges
esetben a szaggatott vonallal jelölt koporsó alakká alakíthatja a korfát. Ha kisebb az
elvándorló családok aránya, és jellemzőbb csak a kereső családtag kivándorlása,
akkor a folytonos vastag vonallal jelzett módon módosul a korfa. Az első esetben a
gyermekek a fogadó ország korfájához adódnak hozzá és csökkentik a küldő
életkor
nők férfiak
munkaképes korú lakosság munkaképes korú lakosság
120
országbeli gyermekszámot. A második esetben a gyermekek a küldő országban
maradnak és jelentik a jövőbeni munkaerőt.
A képzetlen munkaerő kiáramlása az országból rövidtávon több előnnyel jár a küldő
ország számára, mint hátránnyal. Az igazi hátrányok akkor jelentkeznek, ha a küldő
országból képzett munkaerő távozik. A munkaerő oktatása, képzése olyan közjószág,
amihez minden adózó hozzájárul és hozzájárulásának gyümölcsét hosszú távon
élvezni is szeretné. Az oktatás és képzés magas költségeit az emigrálók esetében a
küldő ország fizeti, és hasznait a fogadó állam élvezi. Ezt a jelenséget
agyelszívásnak nevezzük. Az agyelszívás nemcsak a diplomásoknál áll fenn, hanem
minden olyan képzett munkaképes korúnál, akinek szakképzettségét a küldő
államban is hasznosíthatni lehetne. A képzett munkaerőt a fogadó ország a
kedvezőbb munkakörülményekkel és a magasabb fizetésekkel, jobb előmeneteli vagy
szakmai fejlődési lehetőségekkel csábítja át. Emellett a képzett munkaerő a küldő
országban képzettségénél fogva képes lenne munkát találni – hacsak nem sújtja
recesszió a gazdaságot. A küldő országban dolgozva hozzájárul adójával és
járulékaival az állami kiadásokhoz. Kivándorlása miatt az ottmaradó
munkavállalókra viszont sokkal nagyobb teher nehezedik. Az államnak egy bizonyos
összegre szüksége van az idősek nyugdíj- és egészségügyi ellátásához, valamint az
oktatásához, az egészségügyi ellátásához és az egyéb közjószágok fenntartásához. A
munkavállalók számának csökkenésével csökken a közterheket viselők száma, ami
maga után vonja az adók és járulékok emelésének szükségességét. A növekvő
bérterhek pedig rontják a gazdaság nemzetközi versenyképességét.
Ha megkülönböztetjük a rövid- és a hosszú távú emigráció hatásait, akkor árnyaltabb
képest kapunk. Hiszen a képzett munkaerő kiáramlásával nemcsak a fenti problémák
merülnek fel. A technológiai fejlődés alapját képező emberi agyak távozása magát a
gazdasági fejlődést hátráltatja. Továbbá ha a kiáramlás bizonyos szakmákat jobban
érint, akkor szektorális munkanélküliség léphet fel, aminek következtében csökken a
termelés diverzifikáltsága is. Hosszú távú emigrációnál ezek a hatások komoly kárt
okoznak a küldő ország gazdaságának. A képzett munkaerő rövidtávú kivándorlása
azonban előnyös a gazdaság számára. A külföldön foglalkoztatott képzett munkaerő
ugyanis a fogadó országban is képzi magát, további szakmai tapasztalatot szerez, új
technológiákat ismer meg, esetleg vesz részt fejlesztésükben. Hazatérésük után ezek
az egykori emigránsok olyan szaktudást és technológiai ismeretet visznek küldő
országukba, amit az más forrásokból csak sokkal nagyobb költségekkel lenne képes
121
megszerezni. Kína vagy India tudatosan támogatja a fiatal munkavállalók rövidtávú
kivándorlását a legújabb innovációk hazai meghonosítása céljából.
Mind a küldő, mind a fogadó ország esetében a kivándorlás gazdasági hatásai
függenek a kivándorlás időtartamától, illetve a kivándorló lakosság képzettségétől. A
gazdasági hatások mellett azonban a kulturális hatások is képesek komolyan
befolyásolni a megszerezhető hasznok nagyságát. A bevándorlók és a helyi lakosság
harmonikus együttélése kiegyensúlyozott társadalmi viszonyokat eredményez. A
konfliktusok azonban elriasztják a bevándorolni szándékozó képzett munkaerőt is,
ami miatt a nemzetgazdaság fejlődési forrásoktól esik el.
5.2 Nemzetközi tőkeáramlás
A nemzetgazdaságok között a gazdasági globalizáció egyre intenzívebb
kapcsolatokat alakít ki. A nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok gyorsabban
létrehozhatók és fel is számolhatók. A tőkekapcsolatok esetében azonban már
nehezebb az interdependeciát felszámolni. Ezért a nemzetközi tőkeáramlás
fokozódásával nemzetgazdaságok közötti tartós relációk alakulnak ki. A II.
világháború után a nemzeti pénzügyi piacok ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően
egyre jobban összefonódtak. A pénzügyi piacok összefonódása olyan globális
pénzpiaci integrációt hozott létre, ahol egyik gazdaság sem vonhatja ki magát egy
földrajzilag távol eső régió pénzpiaci folyamatainak hatása alól. Ezért egy válságban
jutott gazdaság vagy régió azonnali pénzügyi hatást gyakorol a világ többi részére is.
Az állami és nemzetközi vagy regionális pénzügyi szabályozásrendszerek
igyekeznek megakadályozni a válságokat vagy minimálisra szorítani azok negatív
hatásait. Azonban az egyre újabb tőkeáramlási formákat és a tőketulajdonosok
kifinomult befektetési döntéseinek motivációt csak lekövetni képesek. Az erős
szabályozás egyébiránt maguknak az államoknak sem érdeke két okból is kifolyólag.
Egyrészt a nemzetgazdaság tőkeállománya a tőkét elriasztó erős szabályozás folytán
csökken, ami gátolja a gazdaság fejlődését. Másrészt maguk az államok is
tőkeigénylőként jelennek meg a nemzetközi tőkepiacon, hiszen költségvetési
hiányukat kénytelenek a belső források elapadása után valahonnan finanszírozni.
A gazdaság tőkeállományának meghatározásakor különbséget kell tenni a
felhalmozott és a beáramló tőke között. A felhalmozott tőke a gazdaságon belül
keletkezik, azaz a felhalmozott tőke felhasználása a gazdaság számára nem más, mint
122
saját megtakarításainak újrahasznosítása. A fejlődés szempontjából azonban
elérkezik egy olyan pont, amikor a belső felhalmozás már nem elégséges további
kapacitásnöveléshez. A termelés növeléséhez külső forrásokra is szükség van. Ekkor
jelenik meg a beáramló tőke, ami egy másik gazdaság felhalmozásából származik. A
másik gazdaság felhalmozott tőkéjének egy részét a tőkehiánnyal küszködő gazdaság
rendelkezésére bocsátja. Ezzel megvalósul a tőke nemzetközi áramlása.
A gazdaság tőkeállománya így egy nyitott gazdaság esetében három tényezőből áll:
1. a belső felhalmozás, 2. a beáramló tőke, amit egy másik gazdaság bocsát
rendelkezésére, 3. illetve az a kiáramló tőkemennyiség, amit a vizsgált gazdaság
áramoltat át egy másik gazdaságba. Mind a beáramló, mind a kiáramló tőke egyaránt
képes növelni és csökkenteni is a gazdaság tőkeállományát. Hatásuk a tőkeáramlás
motivációjától és típusaitól függ.
5.2.1 Nemzetközi tőkeáramlás típusai
Karl Marx a XIX. században a tőkét kölcsöntőkére és működő tőkére osztotta.
Kölcsöntőke alatt értett minden olyan tőkeáramlást, amit a recipiens csak átmeneti
időszakra vehet igénybe, s ezt az időszak végén a tőketulajdonos visszaigényli a
kölcsönadott tőke árával együtt. A működő tőke áramlás alá sorolt minden olyan
tőkeáramlást, ahol a tőke a recipiens gazdaságban marad, nem kell azt visszafizetni.
Marx munkásságának ideje óta a nemzetközi pénzügyi piac jelentős átalakuláson
ment keresztül, ezért a marxi fogalmak mellett további kategóriák bevezetésére volt
szükség. Napjainkban a marxi alapvetést követően a nemzetközi tőkeáramlás két fő
típusát különböztetjük meg: a hitel és a nem hitel jellegű nemzetközi
tőkeáramlásokat.
A hitel jellegű nemzetközi tőkeáramlás tartósan nem marad a recipiens
gazdaságban. Rövid-, közép- vagy hosszú távra nyújtja azt a tőketulajdonos. A
lejárati idő végén a gazdaságba beáramló tőkeösszegen felül a kamatot, azaz a tőke
használati díját, a tőke árát is vissza kell fizetni a tőketulajdonos részére. Azaz a
gazdaságból a lejárati idő végén a beáramlónál nagyobb összeg áramlik ki.
Hitel több forrásból is szerezhető a nemzetközi pénzpiacon. Az ún. hivatalos
források közé soroljuk a kormányok által nyújtott hiteleket, a regionális gazdasági
integrációk bankjainak és a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek a hiteleit. A
pénzpiac ezen szereplői a hitelnyújtáshoz feltételeket is támasztanak, azaz a leendő
123
recipiens gazdaság nem jut hozzá automatikusan az igényelt összeghez. A hivatalos
hitelforrás és a hiteligénylő között létrejövő szerződés tételesen tartalmazza
mindazon elvárásokat, amiket a donor fogalmaz meg a hitel hatékony, a gazdaságot
ténylegesen fejlesztő felhasználás érdekében. Gondoljunk csak a Magyarországnak
vagy Romániának juttatott 2009-es IMF-hitel kemény, költségvetési hiány
csökkentését előíró feltételeire.
A feltételek miatt a politika csak végső esetben nyúl a hivatalos hitelforrásokhoz. A
vállalatok számára pedig ezen hivatalos források sokszor el sem érthetőek, vagy csak
speciális esetek fennállása mellett kérhetik azokat (például a Világbank-csoporttól a
fejlődő országokbeli befektetéseik kockázatának csökkentésére). A nem hivatalos
hitelforrások szerepe ennél fogva egyre jelentősebb, és a nemzetközi pénzügyi piac
fejlődésével egyre többrétű is. A nem hivatalos források közé a nemzetközi tőkepiaci
forrásokat soroljuk. Ide tartoznak a kereskedelmi bankoktól felevett banki hitelek és
az értékpapírpiacon keresztül realizált hitelek is.
Beszélni kell a hitel egy különleges formájáról, a segélyről is. A nemzetközi segély
kategóriájába tartozik minden olyan hitel, amit a hitelnyújtó a tőke piaci áránál
kedvezőbb körülmények között ad a recipiens gazdaságnak. A kedvezőbb
körülmények a hosszú futamidőt, a kezelési költségek elengedését és a piacinál
lényegesen alacsonyabb kamatot jelentik. Mivel a nem hivatalos hitelforrások piaci
alapon helyezik ki tőkéjüket, részükről ilyen jellegű hitelnyújtás nem képzelhető el.
A segélyeket ezért hivatalos hitelforrások adják. A segélyeket a recipienseknek tehát
vissza kell fizetniük. Kivételt képez ez alól az az eset, amikor donorok a recipiens
gazdaság különösen nehéz helyzete miatt elengedik a visszafizetési kötelezettséget.
Mexikó esetében történt ez 1982-ben, mikor a mexikói hitelfelvétel adósságspirált
generált, azaz a hitelfelvételre már azért volt szükség, hogy a korábbi hitelek
törlesztő részleteit fizetni tudja az ország. De ugyanez történt Ecuadorral is 2008-
ban.
A nemzetközi tőkeáramlások másik fő típusát a nem hitel jellegű nemzetközi
tőkeáramlások képezik. A hitelekkel szemben a nem hitel jellegű nemzetközi
tőkeáramlások esetében nem áll fenn visszafizetési kötelezettség. A tőke tulajdonosa
ugyanis nem más részére adja át a tőkéjét egy meghatározott időszakra, hanem azt
saját maga használja saját belátása szerint. A beáramló tőke tehát a gazdaságban
marad, a költségvetést visszafizetési kötelezettség nem terheli.
124
A tőketulajdonos dönthet úgy, hogy lemond tőkéjéről és a továbbiakban azt a
recipiens gazdaságnak adja át. Ezért a tőkeátruházásért a tőketulajdonos nem kér
semmilyen járadékot, nem akar részesedni a profitból. A nem hitel jellegű
nemzetközi tőkeáramlásoknak ez a formája az adomány. Például amikor nemzetközi
segélyszervezetek természeti katasztrófák vagy háborúk áldozatainak megsegítésére
adománygyűjtést szerveznek, akkor a tőke tulajdonosai lemondanak a tőke feletti
tulajdonjogukról ahogyan azt átadják a nemzetközi segélyszervezetnek. A donor
tudja a felhasználás általános célját, például hogy kórházak újjáépítésére szánják az
összegyűjtött pénzt, de afelett már nincsen irányítási jogosultsága, hogy az ő
adományozott tőkéjét most kötszerre vagy téglára költi-e a recipiens. Azaz a donor
az adomány átadása után már nem irányítja a tőke felhasználását, nem gyakorol
felette ellenőrzést. Az adományok a recipiens gazdaság számára szabadon
felhasználható források. A szabad felhasználás egyszersmind a hatékonyság rovására
is mehet, hiszen a felhasználó nem minden esetben rendelkezik a hatékony
tőkefelhasználás ismereteivel vagy szándékával. Az adományok általános problémája
ezért, hogy a recipiens állam pazarlóan vagy nem az adományozási szándéknak
megfelelően is felhasználhatja a tőkét. A humanitárius segélyszervezetek ezért az
adományokat konkrét természetbeni javakra konvertálják, és ezeket juttatják el a
recipienshez. További probléma, hogy mennyire követhető nyomon a természetbeni
juttatások eljuttatása a megsegíteni kívántakhoz, a természetbeni javak eljutnak-e a
tényleges szükséghelyzetben levőkhöz. A felhasználás hatékonyságának megítélése
ezért igen eltérő lehet a donor, a közvetítő és a recipiens között. Ám a recipiensnek
érdekében áll az adomány hatékony felhasználása, hiszen a donor további
adományokat csak akkor ad neki, ha biztos abban, hogy tőkéjét az adománycélra
fordítják.
A nem hitel jellegű nemzetközi tőkeáramlás másik nagy kategóriáját azok a
tőkeáramlások képezik, ahol a tőke tulajdonosa nem mond le a tőkéje feletti
ellenőrzésről és a tőke használatáról. A tőke ellenőrzéséhez ragaszkodik, hiszen
megfelelő gyarapodását nyomon akarja követni, felhasználásának hatékonyságát
saját maga megítélni. A tőke használatáért pedig követelésekkel lép fel. Ide tartoznak
a portfólió-beruházások és a közvetlen külföldi beruházások, amiket együttesen
működő tőke áramlásnak is nevezünk kitágítva a marxi kategóriákat.
A portfólió beruházások (foreign portfolio investment, FPI) jellemzően rövidtávú
befektetések. A tőketulajdonos célja a tőke megtérülési rátájának maximalizálása,
125
ezért rövidtávú, magas hozamú befektetéseket keres a vállalati részvények
vásárlásakor. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy a tőke tulajdonosa a magas
kockázatot nem kedveli, hiszen tőkéjét befektetni, nem pedig elveszíteni akarja.
Ezért diverzifikálja kockázatát, és moderált hasznot hozó, különböző kockázatú
befektetéseket együttesen eszközöl. Ennek során a tőketulajdonos befektetéseivel
tulajdonjogot szerez, tulajdonosi részesedése azonban olyan arányú, hogy nem képes
a vállalati döntések érdemi befolyásolására.
A portfólió beruházások a kockázatok mérséklése miatt egyaránt áramlanak a magas
kockázatú és az alacsony kockázatú gazdaságokba. A magas kockázatú
gazdaságokban a kockázat és az előny forrása azonos. A kevésbé fejlett gazdaság a
tőke számára magas megtérülési rátát biztosít, viszont a pénzpiacra is jellemző
fejletlenség a tőke volumenének és értékének megtartásának kockázatát vonja maga
után. Ezt a kockázatot képes kiegyenlíteni az igaz alacsonyabb megtérülési rátát
produkáló, de fejlett pénzpiaccal rendelkező fejlett gazdaság. Ezért a portfólió
beruházások a kockázatok mérséklése végett nemcsak a fejletlen, hanem a fejlett
gazdaságokba is beáramlanak. A kockázatok emelkedése vagy a tőkeáramlási
szabályok szigorítása azonban elrettenti a portfólió tőkét, ahogyan a tőke más típusait
is. A kedvezőtlenre forduló befektetési viszonyok vagy a befektetett tőke értékének
csökkenése a tőke kivonulását, más piacokra történő áthelyezését eredményezi. A
portfólió beruházások rövidtávú célokat szolgálnak, a tőke tulajdonosa nem akarja
hosszabb időszakra egy helyhez kötni tőkéjét. A portfólió beruházások, mint
legmobilisabb beruházások ezért a befektetési környezet kedvezőtlen változásával
egy időben képesek távozni az adott gazdaságból. A gyors tőkekivonás egyik napról
a másikra fosztja meg a gazdaságot forrásainak egy típusától, ami pénzügyi és
gazdasági válságot robbant ki. A nemzetközi pénzügyi piac globalizáltsága folytán
pedig ez a válság már aznap éreztetheti a hatását a világ más gazdaságaiban is.
Az 1997–1998-as ázsiai és oroszországi pénzügyi válság a portfólió beruházások
által kirobbantott válságok jellemző példái. Az orosz államadósság drasztikus
növekedése miatt bekövetkező államcsőd miatt a befektetők féltek befektetett
tőkéjük teljes elértéktelenedésétől. A portfólió beruházások lényegében mindjárt
azután távoztak az országból, ahogyan a kormányzat bejelentette
fizetésképtelenségét. A délkelet-ázsiai válság a thaiföldi bát drasztikus gyengülése
miatt robbant ki. A délkelet-ázsiai gazdaságok összefonódása miatt a nemzeti valuták
sorra elértéktelenedtek, a portfólió beruházásokat a befektetők a lehető legrövidebb
126
idő alatt pedig eltávolították a térségből félve a befektetések nivellálódásától, és
biztosabb befektetési közegbe helyezték azokat át.
A közvetlen külföldi beruházások (foreign direct investment, FDI) képezik a nem
hitel jellegű nemzetközi tőkeáramlás harmadik kategóriáját. A közvetlen külföldi
beruházásokkal a tőke tulajdonosa a vállalatban olyan tulajdonhányadot birtokol, ami
feljogosítja az érdemi döntések meghozatalára vagy képes irányítani, befolyásolni az
érdemi döntések meghozatalát.25
Mindez történhet új vállalat alapításával és egy
meglévő vállalat megvásárlásával is. Jellegzetesen hosszú távú tőkeáramlás, aminek
célja a vállalat feletti irányítás gyakorlása és ezen keresztül a tőke felhasználásának
kontrollálása. Természetesen a megtérülési ráta itt is fontos szerepet játszik, ám a
portfólió beruházásokhoz képest egyéb tényezőket is mérlegel a tőketulajdonos
befektetési döntése meghozatala előtt. Ilyen tényezők lehetnek:
a piac megszerzése. Ha korábban külső szereplőként nem tudott a kereskedelmi
korlátok miatt megjelenni a termelő az adott piacon, akkor a közvetlen külföldi
beruházás révén már belpiaci szereplővé válik. Így ki tudja kerülni a piacra
jutási korlátokat és a hazai termelőkkel azonos előnyöket élvez. Példa erre a
Suzuki magyarországi megjelenése. A japán Suzuki még az európai uniós
csatlakozás előtt nyitotta meg gyárát Esztergomban. Magyarország uniós
csatlakozásával a Magyarországon gyártott és az eredetkritériumok szerint
magyar terméknek számító japán Suzuki uniós termékké vált élvezve az unión
belüli szabad áruáramlás előnyeit.
a szállítási költségek optimalizálása. A távoli piacokon a piacra jutás
lehetőségeik rontja a magas szállítási költség. A termék árát növelő
költségelem csökkenti a belpiacon a külső szereplő versenyképességét. A
termelés egészének vagy az adott és a környező piacok ellátását biztosító
termelés áthelyezésének költsége mellett a szállítási költségek csökkenése
versenyelőnyt jelent a termelőnek más külpiaci versenytársakkal szemben. A
Volkswagen termelési kapacitásának egy részét nemcsak azért helyezte át
Kínába, hogy onnan az olcsó munkaerővel összeszereltetett autókkal szerezzen
költségelőnyt a világpiacon, hanem azért is, hogy a kínai belpiacon és az
délkelet-ázsiai regionális piacon eredményesebben tudjon szerepelni.
25
A nemzetközi gyakorlatban eltérően határozzák a közvetlen külföldi beruházások
kategóriáját. Az általános gyakorlat szerint a 20% alatti beruházásokat már portfólió
beruházásnak minősítik.
127
a helyi munkaerő felhasználása. A munkaerő szaktudása vagy az alacsony
bérek versenyelőnyt biztosíthatnak a világpiacon. A tőketulajdonos a közvetlen
külföldi beruházással ezeket a versenyelőnyöket meg tudja szerezni és
javíthatja pozícióját a nemzetközi piacon. A rendszerváltás után a közép-kelet-
európai országok nemcsak az alacsony bérek miatt voltak olyan vonzóak a
külföldi befektetőknek. Az oktatás és a szakképzés magas színvonalának
köszönhetően a lengyel, a cseh vagy a magyar ipari munkaerő komoly
tőkevonzó képességgel rendelkezett.
a kedvezőbb adózási feltételek. A tőke tulajdonosa lehetőleg minél nagyobb
megtérülési rátát vár el befektetéseitől. Ezt elérheti a vállalati adóterhek
csökkentésével is. A bérterhek szintén közvetlenül hatnak a megtérülési rátára.
Ezért azok a gazdaságok, amelyek képesek kedvező adózási és járulékfizetési
feltételeket biztosítani a tőketulajdonosoknak, tőkejövedelem növekedést
produkálnak a tőke tulajdonosának és közvetlenül a versenyképesség javításán
keresztül a vállalati bevételeket is növelik. Svájc az igen kedvező vállalati
adórendszerével, valamint az alacsony bérterhekkel kedvelt célország a tőke
számára. Szlovákia Magyarországgal szemben szintén hasonló előnyöket
könyvelhet el.
a presztízs. Vannak olyan gazdaságok, ahol egy nemzetközi szinten komolyan
érvényesülni kívánó vállalatnak meg kell jelennie. Azaz a vállalat számára
presztízskérdés a jelenlét. A presztízsberuházásoktól a tőketulajdonosok nem
várják el a magas megtérülési rátát vagy az extraprofitot. Még az alacsony
vagy negatív megtérülési rátát és profitot is hajlandóak elfogadni annak
fejében, hogy bejussanak egy-egy piacra. Például Roman Abramovics orosz
üzletember vagyonának gyarapodásához a Chelsea angol futballklub
megvásárlása és tartós birtoklása sokkal kevésbé járul hozzá, mint olajipari
befektetései.
A tőketulajdonosokat számtalan tényező motiválja egyidejűleg, amikor meghozzák
befektetési döntéseiket. Ezek a motivációk négy, jellemző közvetlen külföldi
beruházási formát hoznak létre.
I. A tőketulajdonos dönthet úgy, hogy új vállalatot hoz létre egy másik országban.
Teheti ezt piacszerzési, presztízs, adózási vagy költségoptimalizálási okokból
kifolyólag egyszerre. Az új vállalat lehet teljesen új, ha a tőke tulajdonosa egy új
ágazatba akarja befektetni eszközeit. Egy másik gazdaságban új vállalatnak minősül
128
az is, ha valójában már meglévő kapacitását terjeszti ki vagy telepíti át a
tőketulajdonos. Ekkor leányvállalatok létrehozásáról és a termelés áthelyezéséről
beszélünk. A leányvállalatok azok a külföldön alapított vállalatok, amelyek felett az
anyavállalat ellenőrzést gyakorol. A leányvállalatok és az anyavállalatok egymással
szoros tőke-, kereskedelmi, üzletvezetési és információs kapcsolatban állnak. A
leányvállalatok alapításakor a fentebb említett tényezők mindegyike fennáll. A
termelés áthelyezése mellett azonban elsősorban a költségoptimalizálás, azaz a
szállítási, a munkabér, az adó stb. költségek csökkentése miatt dönt a tőketulajdonos.
Ennek legtipikusabb példája, amikor a képzetlen vagy alacsonyan képzett munkaerőt
felhasználó magyar vállalatok (elsősorban ruházati ipari vállalkozások) Ukrajnába
vagy Romániába települtek át, ahol lényegesen alacsonyabbak voltak a termelési
költségek jelentős hányadát jelentő munkabérek. Az áttelepüléssel felszámolták a
magyarországi termelést.
II. Az anyavállalat és a leányvállalat szoros tőkekapcsolata a közvetlen külföldi
beruházások egy másik formája. Az igen sokféle okból telepített leányvállalatok
átmenetileg vagy akár tartósan is likviditási problémákkal küzdhetnek. Jellemző ez a
frissen alapított leányvállalatokra vagy azokra, amiket kizárólag piacszerzési vagy
presztízs okokból hoztak létre. Ekkor az anyavállalat közvetlen külföldi beruházás
formájában nyújt segítséget a leányvállalatnak, de a leányvállalatok is juttathatnak
egymásnak tőketranszfert. Ez egy olyan viszonzatlan tőketranszfer, aminek
elsődleges célja a likviditási gondokkal küzdő leányvállalat megmentése és
megtartása.
III. A felvásárlás mint a közvetlen külföldi beruházások harmadik típusa szintén
köthető bármelyik motivációs tényezőhöz. A felvásárlás a piacszerzés, a
költségoptimalizálás vagy az adóterhek csökkentésének az új vállalatok alapításánál
egyszerűbb formája. A felvásárlás célja ugyanis egy olyan vállalat, ami már az adott
gazdaságban működik, rendelkezik működési engedéllyel, piaci kapcsolatokkal,
értékesítési lánccal, input beszerzési csatornákkal és az ágazatban elvárt képzettségű
munkaerővel, tapasztalt vezetéssel. A tőketulajdonos tehát egy kész vállalatba fekteti
tőkéjét és szerzi meg felette az irányítás jogát, a tulajdonosi jogokat. Vagyis tulajdoni
arányának megfelelően szavazhat a közgyűlésben, tagot delegálhat az
igazgatótanácsba, illetve részesedik a vállalat által elért profitból. Így a külföldi tőke
a célországban hazai gazdasági szereplővé válik annak minden előnyével együtt.
129
A piac megszerzésével összekapcsolódó felvásárlás egyik típusa az ellenséges
felvásárlás. Ekkor a közvetlen külföldi beruházás egyetlen célja a vállalat feletti
többségi irányítás megszerzése. A beruházó olyan vállalatot vásárol meg és szerzi
meg irányítását, ami az ő eredeti vállalatának helyi vagy regionális versenytársa. Az
irányítás megszerzése után a beruházó felszámolja a vállalatot, ami ezután már nem
jelent további kihívást a tőketulajdonos eredeti vállalata számára.
IV. A tőketulajdonos a befektetett tőke utáni jövedelmét realizálhatja a vállalat
értékének növekedésében, osztalék és profit formájában. A profit esetében a
tőketulajdonos dönthet a profit vállalatból kivonása és bent tartása mellett is. A profit
kivonása a célgazdaság tőkeállományát csökkenti, míg utóbbi forma nem csorbítja
azt. Ekkor ugyanis a tőke tulajdonosa a vállalat profitjának újra beruházása mellett
dönt. A profit újra beruházása tehát a közvetlen külföldi beruházások negyedik
típusa.
5. ábra Nemzetközi tőkeáramlás típusai a visszafizetési kötelezettség szempontjából
nemzetközi tőkeáramlás
hitel jellegű
hivatalos források
segélyek
kormányzati hitelek
nemzetközi pénzügyi intézmények hitelei
nem hivatalosforrások
banki források
nem banki források
nem hitel jellegű
adományok
működő tőke
portfólió beruházások
közvetlen külföldi beruházások
130
6. ábra Nemzetközi tőkeáramlás típusai a tulajdonszerzés szempontjából
5.2.2 A működő tőke mozgásának iránya
A tőke mozgását a klasszikus elmélet szerint a megtérülési ráták közti különbség
motiválja. A munkában relatív gazdagabb országban a kisebb tőkemennyiség miatt
magasabb a tőke ára, mint a tőkében relatív gazdagabb országban. Mivel a klasszikus
elmélet szerint a tőke kizárólagos motivációja a megtérülési ráta maximalizálása,
azaz a maximális profit elérése, ezért a tőke a tőkében relatív gazdagabb gazdaságból
áramlik a tőkében relatív szegényebb gazdaság irányába. A klasszikus elmélet
alapján tehát a fejlett országokból a fejlődő országok irányába kell áramolni a
tőkének. A relatív termelékenység azonban jobban befolyásolja a képződő profitot,
mint a tőkeellátottság. A profitmaximalizáló tőketulajdonos ezért a klasszikus
elmélet feltevéseit módosítva a relatív termelékenység alapján határozza meg tőkéje
befektetésének földrajzi helyét – ahogyan ezt a későbbiekben látni fogjuk.
A XIX. században vagy a XX. század elején még igaz tételt azonban a XX. század
második felében a közvetlen külföldi beruházások gyakorlata megcáfolja. A
közvetlen külföldi beruházás a fejlett országokat célozza meg, s csak kisebb
arányban jelenik meg a fejlődő gazdaságokban (7. és 8. ábra). A közvetlen külföldi
beruházás volumene és iránya is változást mutat a XX. század végére. A fejlett
gazdaságok egyre nagyobb tőkeigénnyel lépnek fel, a fejlődők közül pedig a
feltörekvő országok azok, ahol a közvetlen külföldi beruházásra szánt tőke kívánatos
befektetési körülményeket talál.
nemzetközi tőkeáramlás
tulajdonszer-
zéssel nem járó
hitel jellegű források
adományok
tulajdonszer-
zéssel járóportfólió
beruházások
közvetlen külföldi beruházások
132
8. ábra Közvetlen külföldi beruházások 2006-ban*
*: Minél sötétebb színű a terület, annál nagyobb a nettó közvetlen külföldi beruházás volumene.
1980-ban Afrikában vagy Ázsiában alig jelent meg a hosszú távú befektetési
lehetőségeket kereső külföldi tőke, Latin-Amerikában pedig lényegében csak az
észak-amerikai gazdasággal akkor már egyre jobban összefonódó Mexikó, valamint
az amerikai tőke célpontjainak számító Argentína és Brazília esetében beszélhetünk
jelentősebb közvetlen külföldi beruházásokról. Az 7. ábrán a körök nagysága a
befektetett tőke volumenét jelölik. Ez szintén kisebb volt 1980-ban, mint 1998-ban.
A közvetlen külföldi beruházások révén érkező tőke volumene hatalmas növekedést
mutat ebben a 18 évben. Ám nemcsak volumene, hanem iránya is változott. Még
mindig vezetnek a bevitt tőke volumenét illetően a fejlett országok, de már Kína,
Brazília, Argentína és a délkelet-ázsiai országok is a közvetlen külföldi beruházások
jelentős importőreként jelennek meg. Habár a közvetlen külföldi tőkeberuházások
áramlásának főiránya még mindig jobban mutat a fejlettek felé, mint a fejletlenek
irányába –megcáfolva a klasszikus tételt–, a fejlődő országok mind nagyobb
arányban részesülnek ebből, ami a nemzetközi pénzpiaci integráció fokozódására is
utal.
133
A közvetlen külföldi beruházások országcsoportonkénti megoszlását mutatják a 9-12.
ábrák. A közvetlen külföldi beruházások mozgási irányának meghatározásakor
nemcsak a célországokat érdemes megvizsgálni, de azt is, hogy honnan származik az
oda érkező tőke. Ezért a továbbiakban megkülönböztetjük a beáramló és a kiáramló
közvetlen külföldi beruházást, különbségüket pedig nettó közvetlen külföldi
beruházásnak nevezzük.
A világ összes beáramló közvetlen külföldi beruházását tekintve (9. és 10. ábrák)
arányaiban az ezredfordulóig célországként a fejlett országok domináltak. Az
ezredforduló után a fejlődő országok, valamint az átmeneti gazdaságok részesedése
ugyan növekedést és csökkenést is mutat, ám a tendencia egyértelműen kirajzolódik.
A fejlődő országokba és az átmeneti gazdaságokba a világ összes közvetlen külföldi
beruházásra szánt tőkéjének mind nagyobb aránya áramlik. Érdemes külön
megvizsgálni a fejlett országok és ezen belül is az Egyesült Államok és az Európai
Gazdasági Térség26
teljesítményét. A fejlett országok csoportjának részesedése
folyamatosan csökken, ám ezen két recipiens terület továbbra is kiemelkedően
teljesít. Az Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Térség együttesen a közvetlen
külföldi beruházásoknak több mint 50%-át szerzi meg, ami a források igen
egyenetlen eloszlását mutatja. Japán, Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland csak a
fennmaradó 10-30%-ot tudhatja magáénak a világ összes közvetlen külföldi
beruházásra szánt befektetéséből.
26
Az Európai Unió tagállamai, Liechtenstein, Norvégia és Izland között 1994-ben létrejött, a
piacra jutási korlátokat csökkentő megállapodás. Az Európai Gazdasági Térség tagjai
között érvényesül a négy szabadság elve, azaz szabadon áramlik a munkaerő, a tőke, az
áru és a szolgáltatás. A tagok együttműködnek a fejlesztési, oktatáspolitikai,
környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi, kulturális kérdésekben, de együttműködésük nem
terjed ki a mezőgazdaságra vagy a halászatra. Az Európai Gazdasági Térség nem
működik vámunióként, nincsen közös kereskedelempolitikája.
134
9. ábra Beáramló közvetlen külföldi beruházás aránya országcsoportonként (1980–
2006. %-ban)
*: Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Térség
Az Európai Gazdasági Térség az Egyesült Államoknál nagyobb mértékben képes
abszorbeálni a közvetlen külföldi beruházásokat (10. ábra). Az eltérés az
ezredforduló óta egyre jelentősebb. Kína részesedése 2003-ban nagyobb volt, mint az
Egyesült Államoké, 2005-ben pedig alig múlta alul. Kína az 1990-es évek óta a
közvetlen külföldi beruházások kedvelt célországa. Kezdetben a japán és a
hongkongi, majd az 1990-es évek végétől az európai és amerikai tőke is mind jobban
érdeklődik a kínai hosszú távú befektetések iránt. Megjegyzendő, hogy Kína
esetében a közvetlen külföldi beruházásnak a latin-amerikaihoz képest sokkal
nagyobb aránya származik az új vállalatok alapításából, mint egyéb formákból. A 10.
ábrán az Európai Gazdasági Térség, az Egyesült Államok és Kína mellett alig látható
magasságba emelkedik csak a Japánba áramló közvetlen külföldi beruházások
aránya.
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
100%
1980 1990 2000 2002 2003 2004 2005 2006
fejlődő országok átmeneti gazdaságok fejlett országok EÁ + EGT *
135
10. ábra Japán, az Egyesült Államok, az Európai Gazdasági Térség és Kína*
részesedése a világ összes beáramló közvetlen külföldi beruházásából (1980–2006)
(%)
*: Hongkong és Makao nélkül
Japán számára az 1950-es évektől 1990-ig rohamosan fejlődő gazdaság olyan belső
felhalmozást eredményezett, ami nemcsak a hazai vállalatok tőkeigényét volt képes
kielégíteni. A japán bankok a világ legnagyobb nemzetközi hitelezői közé tartoznak
úgy, ahogy a japán keirecuk (vállalatcsoportok) a világ legnagyobb befektetői közé.
Japán emellett rendkívül protekcionista monetáris és kereskedelmi politikát folytat,
ami megakadályozza egyes szektorokba (például a bankszektorba) a külföldi tőke
beáramlását. Emiatt a nemzetközi tényezőmozgások szabályozására létrejött
fórumokon folyamatos szembekerül a liberalizációt sürgető Egyesült Államokkal.
2006-ban Japánban a beáramló közvetlen külföldi beruházások mértéke negatív volt,
azaz több közvetlen külföldi beruházásra szánt tőke hagyta el az országot, mint
amennyi beáramlott. A 11. ábrán látható, hogy Japán esetében a közvetlen külföldi
beruházásra szánt tőke kiáramlása is igen alacsony az Egyesült Államokhoz vagy az
Európai Gazdasági Térséghez viszonyítva. Japán számára a belső felhalmozás
biztosítja a kellő forrásokat és ezen felül még mindig maradnak szabad eszközök.
-10%
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
1980 1990 2000 2002 2003 2004 2005 2006
Kína* Egyesült Államok Európai Gazdasági Térség Japán
136
(Ezek a szabad források pedig sokkal kevésbé közvetlen külföldi beruházások, mint
inkább hitelek formájában hagyják el az országot.)
A kiáramló közvetlen külföldi beruházások terén Kína az ezredforduló óta egyre
inkább javítja pozícióit.27
A rohamosan fejlődő kínai gazdaságban felhalmozódó tőke
már nemcsak a belső felhasználást fedezi. Azok a kínai vállalatok, amelyek tartósan
meg akarnak jelenni a világpiacon és betörni olyan piacokra, mint az amerikai vagy
az európai uniós, közvetlen külföldi beruházásokkal kell jelen lenniük.
Amikor a kínai tőke a fejlett régiókban keres befektetési lehetőséget, akkor a
nemzetközi pénzpiac egy különleges jelenségével állunk szemben. A tőke
nemzetközi áramlásának természetes irányát a fentiek alapján a fejlett országok
irányába történő elmozdulással azonosítottuk. Kína, mint feltörekvő gazdaság a
fejlett országokban piacszerzési céllal keres befektetési lehetőségeket. A fejlődő
országokból a fejlett országok felé történő tőkemozgást perverz tőkeáramlásnak
nevezzük.
Kína a nemzetközi tőkeáramlásnak nemcsak ebben a formájában jeleskedik. A kínai
hitelkihelyezések és portfólió beruházások a közvetlen külföldi beruházások
arányánál jelentősebb mértékben vannak jelen a nemzetközi pénzügyi piacokon.
Ennek köszönhetően például mára Kína vált az Egyesült Államok legnagyobb
hitelezőjévé.
Visszatérve a közvetlen külföldi beruházásokhoz: említést kell tenni a kínai
közvetlen külföldi beruházások egy sajátos motivációjáról. A kínai gazdasági
fejlődés nyersanyagigényét a belső források már régóta nem tudják biztosítani. A
kínai fejlődés nyersanyagigénye ezért növeli a nyersanyagok világpiaci árát. Az árak
növekedése viszont rontja a kínai vállalatok versenyképességét. A vállalatok
versenyképességük megőrzése és javítása érdekében jelentős közvetlen külföldi
beruházásokat eszközölnek a bányászati iparban és a nehéziparban. Itt említendők
meg a kelet-afrikai vagy az óceániai beruházások, de ide sorolható a 2009-es kínai-
venezuelai beruházási egyezmény megkötése is.
A világ legnagyobb közvetlen külföldi beruházói azonban az Egyesült Államok és az
Európai Gazdasági Térség. A kiáramló közvetlen külföldi beruházások a
27
Kína esetében meg kell jegyezni, hogy a külföldről beáramló, illetve az országból
kiáramló tőke minősége és volumene nemcsak a piaci mechanizmusoktól függ. Az állami
gazdaságtervezés minden lehetséges eszközzel ellenőrzi a tőkeáramlást és állítja azt
politikai és gazdaságfejlesztési céljai szolgálatába.
137
beáramlókhoz hasonlóan szintén nagyobb arányban vannak jelen az Európai
Gazdasági Térségben, mint az Egyesült Államokban.
11. ábra Japán, az Egyesült Államok, az Európai Gazdasági Térség és Kína*
részesedése a világ összes kiáramló közvetlen külföldi beruházásából (1980–2006)
(%)
*: Hongkong és Makao nélkül
-10%
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
1980 1990 2000 2002 2003 2004 2005 2006
Kína* Egyesült Államok Európai Gazdasági Térség Japán
138
12. ábra Kiáramló közvetlen külföldi beruházás aránya országcsoportonként (1980–
2006) (%)
*: Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Térség
A kiáramló közvetlen külföldi beruházásra szánt tőke aránya világviszonylatban az
1990-es világgazdasági recesszió hatására ugyan csökkent, de az ezredforduló után
kiegyenlített az időszak hullámzó világgazdasági teljesítménye ellenére.
A fejlett országok a kiáramló közvetlen külföldi beruházások tekintetében
megkérdőjelezhetetlen erőfölénnyel bírnak. A fejlődő országokkal vagy az átmeneti
gazdaságokkal összehasonlítva a világ tőkeállományának hosszú távú befektetésre
szánt része több mint 80%-ban a fejlett országokból származik. Az Egyesült Államok
és az Európai Gazdasági Térség pedig a világ összes kiáramló közvetlen külföldi
beruházásnak több mint 70%-át adja. Japán, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland
kiáramló közvetlen külföldi beruházásai csak az efölötti 10%-ot jelentik, ami 2006-
ban már alacsonyabb, mint a fejlődő országok közvetlen külföldi beruházásainak
aránya.
A közvetlen külföldi beruházások ki- és beáramlásánál a fejlődő országok mind
nagyobb arányt képviselnek. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy az ebbe a
kategóriába sorolt feltörekvő gazdaságok fejlődése vonzza a közvetlen külföldi
beruházásokat. Másrészt a tőkehiánnyal küzdő, de alacsonyabb fejlettségű fejlődő
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
100%
1980 1990 2000 2002 2003 2004 2005 2006
fejlődő országok átmeneti gazdaságok fejlett országok EÁ + EGT *
139
országok a hosszú távú befektetésekre szánt tőkét az állami vállalatok
magánosításával, azaz privatizációval próbálják becsalogatni. Ám a privatizáció nem
hoz létre új kapacitásokat, csak a meglevőket optimalizálja. A fejlődésben
elmaradottabb gazdaságoknak nemcsak a tőkehiánnyal, hanem importszükségleteik
és hiányos exportlehetőségeik miatt a folyó fizetési mérleg negatívumával is szembe
kell nézniük. Az importtöbblet finanszírozására a fejlődő országok hivatalos és nem
hivatalos hiteleket kénytelenek felvenni.
Az átmeneti gazdaságok szintén mind jobban szerepelnek ezen a területen. Az
ezredforduló után az átmeneti gazdaságokba beáramló közvetlen külföldi
beruházások aránya stabil növekedést mutat ugyanúgy, ahogyan a kiáramlás is.
Mindez az orosz gazdaság fejlődésével hozható összefüggésbe. A Vlagyimir Putyin
elnöksége alatt megerősödő és mind jelentősebb világgazdasági szerepre törekvő
Oroszország képes volt olyan, az 1990-es évekhez képest kiszámíthatóbb befektetési
környezetet létrehozni, ami már vonzóvá tette az országot a hosszú távú
tőkebefektetések előtt. Az orosz gazdaság fejlődésével viszont már az oroszországi
vállalatok is képessé váltak a hosszú távú befektetésekre szánt tőke kihelyezésre.
2009-ben például az osztrák OMV-tól 1,4 milliárd euróért vásárolta meg a
legnagyobb orosz olajipari vállalat, a Surgutneftegaz annak Mol-részvényeit. Így a
Surgutneftegaz a Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt-ben 21,2%-os tulajdoni hányadot
szerzett.
A nemzetközi tőkeáramlás megváltozott iránya azonban nem reális megállapítás a
portfólió beruházások esetében. A portfólió beruházások, mint rövid távú
befektetések egyértelműen a magas megtérülési ráta irányába mozdulnak el. A
pénzügyi befektetések további sajátossága, hogy a legkisebb piaci bizonytalanság
vagy zavar esetében azonnal elhagyják az érintett piacot. Ez az igen gyors mozgási
képesség lehetővé teszi a tőke tulajdonosának, hogy mindig a legmagasabb
megtérülési ráta irányába mozdítsa el tőkéjét, s az értékvesztés veszélyekor azt
azonnal kivonja, és más piacon fektesse be. A nemzetközi pénzügyi piaci integráció
azonban napjainkban már olyan fokú, hogy a pénzügyi veszélyhelyzet elől menekülő
portfólió beruházások nem találnak maguknak biztos helyet mindaddig, míg a piacok
meg nem nyugszanak. A veszélyhelyzet ugyanis az integráltság folytán minden
régiót érint. Ekkor a portfólió beruházásokra szánt tőkék nem a minél magasabb
megtérülési rátát keresik, hanem azokat a befektetési lehetőségeket, azokat a
piacokat, ahol a tőke értéke a legkisebb mértékben csökken. Amint a piacok
140
megnyugszanak, a portfólió beruházások ismét a legmagasabb megtérülési rátákat
kezdik el keresni. A portfólió beruházások mozgásának irányát ezért nehéz
egyértelműen meghatározni. Mozgási irányát a tőke értékvesztésének minimalizálása
és a megtérülési ráta maximalizálása egyaránt változtatásra kényszeríti.
5.2.3 Miért preferálja a közvetlen külföldi beruházás a fejlett régiókat?
A tőketulajdonosok célja nemcsak a profit maximalizálása, de a tőke elvesztési
kockázatának minimalizálása is. Ezért a tőketulajdonos több szempontot is
figyelembe vesz a tőkekihelyezés során. A fenti kérdést így úgy is feltehetjük, hogy
mivel rendelkeznek a fejlett régiók, amivel a fejletlenek nem.
Rendelkeznek egyrészt fejlett pénzpiaccal, ami szükséges a tőkeműveletek
kiszámíthatóságához és stabilitásához. A fejlett pénzpiac biztosítja a befektetőket
arról, hogy ha átmeneti zavar fel is lép a piacon, akkor is viszonylag belátható időn
belül képes a pénzpiac nyugalmi állapotba kerülni, amikor s befektetések értéke
biztos és állandó növekedést tud felmutatni. A fejletlen pénzpiacokon ezzel szemben
a zavarok nem biztos, hogy csak átmenetiek. Ha a pénzpiacok intézményesülése még
nem teljes, akkor a vállalati pénzforgalom, megtakarítások és hiteligények kezelését
nem tudják ellátni a helyi bankok. A helyi értékpapír piac fejletlensége szintén
megakadályozza a vállalt reális értékmeghatározását. A pénzügyi szabályozás
gyengeségei vagy a nemzeti valuta árfolyamának drasztikus ingadozása, az egyre
növő államadósság mind olyan tényezők, amik a stabil befektetési lehetőségeket
kereső közvetlen külföldi beruházásra szánt tőkét szintén elrettentik.
Azoknak a régióknak, gazdaságoknak, amelyek közvetlen külföldi beruházáshoz
akarnak jutni, először a befektetési környezetet kell megfelelően kialakítaniuk. Azaz
átlátható és piacbarát jogszabályi környezetet kell kialakítaniuk, csökkenteni a
vállalkozásokat terhelő bürokráciát és visszaszorítani a korrupciót. Az adórendszert
célszerű úgy kialakítani, hogy a vállalatok mérsékelt profitot legyenek képesek
realizálni az adó- és járulékterhek lerovása után. A közvetlen külföldi tőkére
igencsak rászoruló gazdaságok ezenfelül beruházási hozzájárulásokkal, adó- és
járulékkedvezményekkel is támogatni tudják az új vállalatok alapítását.
A tőke tulajdonosa számba veszi továbbá az infrastruktúra fejlettségét is. A
közlekedési, egészségügyi és oktatási-képzési infrastruktúra fejlettsége vagy az
átlátható, egyszerűbb bürokrácia vonzóvá teszi a régiókat, hiszen a jó közlekedési
141
lehetőségek csökkentik a szállítási költségeket, az egészségügyi ellátás és az oktatás
magas színvonala pedig a jó minőségű és hatékony munkaerő feltétele.
A társadalmi és politikai viszonyok szintén befolyásolják a befektetői döntéseket. A
konfliktusokkal terhelt társadalmak potenciális veszélyforrást jelentenek a
befektetőknek, hiszen a társadalmi konfliktusok a politikában is megjelennek és
közvetlenül veszélyeztetik a vállalat munkaerő ellátását. A kiegyensúlyozott,
kiszámítható politikai környezet a jogszabályi környezet stabilitását szavatolja és
lehetővé teszi a jó lobbikapcsolatok kialakítását is. Nem meglepő, hogy az a
diktatúra, amelyik felismeri a külföldi tőke igényeit, a diktatúra stabil politikai
környezetét a befektetői környezet javítására fordíthatja. Ennek legjellemzőbb
példája Kína.
A tőke tulajdonosai számára szintén nem elhanyagolható a piac méretéből adódó
lehetőség sem. A fejlett országok fogyasztói társadalmai új piaci lehetőségeket
nyitnak meg a vállalatok számára, a helyi termeléshez egyben helyi fogyasztókat is
találnak. Például egy uniós tagállamban vállalatot alapító tőketulajdonos nemcsak az
adott nemzetgazdaság piacára tud bejutni, de kitárulnak előtte az unió többi
tagállamának kapui is, ami immáron félmilliárd potenciális fogyasztót jelent.
A tőkeállomány növekedése a recipiens gazdaságban fokozza a termelési
lehetőségeket. További befektetéseket generál akár új vállalatok alapításával, akár a
profit bent tartásával. A közvetlen külföldi beruházások beáramlásának jótékony
hatásai kumulálódnak, a gazdaság fejlődik még több közvetlen külföldi beruházást
vonz. A tőkeállomány növekedésével azonban csökken a tőke megtérülési rátája is.
Minél később történik ebben a folyamatban a beruházás, az elérhető megtérülési ráta
annál kisebb lesz. Ám ezt képesek kompenzálni mindazok az előnyök, amelyeket a
kedvező befektetési környezet fogalmával azonosít a tőke tulajdonosa. A közvetlen
külföldi beruházások egyre nagyobb volumenű beáramlása a gazdaságot fejleszti és a
világgazdaság centrumába helyezi. Mindezt a közvetlen külföldi beruházások
növekedési hatásaként definiáljuk.
A tőke küldő országában a tőke állománya csökken, és ez beszűkíti a termelési
lehetőségeket. Ahogyan a 9-12. ábrákon láttuk, a közvetlen külföldi beruházások
nemcsak recipiensei, hanem legnagyobb kibocsátói is a fejlett országok. Mivel a
fejlett országokból nemcsak ki, hanem be is áramlik a közvetlen külföldi
beruházásként jelenlévő tőke, ezért a kiáramlás visszahúzó hatását enyhíti a
növekedési hatás. A fejlett országok a tőkekoncentráció miatt még fejlettebbek
142
lesznek, amivel tovább nő a fejlődő és a fejlett gazdaságok közötti fejlődési
szakadék. A fejlődő országokban és az átmeneti gazdaságokban ezért fontos, hogy a
beáramló közvetlen külföldi beruházás mértéke meghaladja a kiáramlóét és
együttesen növekedési hatást produkáljanak. A tőkehiányos fejlődő országok és
átmeneti gazdaságok azonban a tőkéért folyó nemzetközi versenyben hátrányos
helyzetben vannak. A perverz tőkeáramlás jelensége pedig a visszahúzó hatásokat
erősíti a tőkeállomány csökkentésén keresztül.
5.2.4 A működő tőke beáramlásának hatásai a célországban
Az egykori gyarmatok felszabadulásuk után elutasították az egykori anyaországtól
áramló külföldi működő tőkét, és a fejlődést vagy saját forrásaikból vagy a
hidegháború két szuperhatalmához, a Szovjetunióhoz vagy az Egyesült Államokhoz
közelítvén a szovjet vagy az amerikai tőkéből akarták finanszírozni. A belső források
azonban nem voltak elegendőek a gazdaság fellendítéséhez, a szovjet tőke pedig az
1980-as évekre erőteljesen apadozott. A helyzetet tovább rontotta, hogy a
dekolonizáció után az egykori gyarmati befektetéseket államosították. Az egykori
anyaországi magántőke így gyarmati tulajdonba került. Ám az államosítás csak a
fizikai eszközökre terjedt ki. A termelési és vezetési, kereskedelmi ismeretek
hiányában, valamint az állami szabályozás gyengeségei és a korrupció miatt ezek az
állami cégek korántsem tudtak olyan hatékony termelést folytatni, mint mikor az
anyaországi tőketulajdonos kezében voltak.
A külföldi tőke a további államosítás veszélye miatt tartózkodott az új működő tőke
elhelyezésektől, ami a helyi tőkeállomány stagnálásához, majd fogyásához vezetett.
A fejlődő országok ezért a befektetői bizalom visszanyerése érdekében privatizálták
a korábbi állami vagyont és a befektetési környezetet javító intézkedéseket hoztak.
Be kellett látniuk, hogy nem vonhatják ki magukat a működő tőke beáramlása alól. A
működő tőke ugyanis olyan területeket választ ki, amelyeket alkalmasnak vél a
profittermelésre. A termelő tevékenységet végezni akaró tőketulajdonos bevitt
tőkéjével javítja a nemzetközi fizetési mérleget (l. 7. fejezet), munkahelyeket teremt
és tart meg. Emellett a termelés technológiai színvonalához megfelelő munkaerő
hiánya esetén hajlandó a helyi munkaerőt is képezni. Ezért napjainkban egy gazdaság
sem mondhat nemet az országhatárokon kopogtató működő tőkének. Ebben az
esetben ugyanis nagyon is igaz a mondás: aki kimarad, az lemarad.
143
Ha egy gazdaság egyszer beengedi a működő tőkét, akkor szembe kell néznie annak
minden negatív és pozitív következményével. A következmények elsősorban a
portfólió beruházások (FPI) és a közvetlen külföldi beruházások (FDI) arányától
függnek.
A közvetlen külföldi beruházások a már említett növekedési hatás következtében a
világgazdasági centrum irányába tolják el a gazdaságot. Hogy ez a közeledés milyen
sebességű és tartósságú lesz, az több kérdéstől is függ:
mekkora új kapacitást hoz létre? Az új kapacitás létrehozása új munkahelyeket
teremt és növeli a GDP-t. Ha már meglévő vállalatot vásárol fel a
tőketulajdonos, akkor is teremthet új munkahelyeket és a termelés bővítésével
növelheti a GDP-t, de fennáll az ellenséges felvásárlás veszélye is.
kiszorítja-e a hazai termelőket? Ha a külföldi tőke beáramlásának kizárólagos
célja a piacszerzés, akkor mindent megtesz azért, hogy a belpiacról külföldi és
hazai versenytársait kiszorítsa, vagy piaci részesedésüket jelentősen redukálja.
A hazai termelők a kereskedelempolitikai eszközök változatos használata révén
a külföldi versenytársakkal szemben képesek védett állapotba kerülni. A
közvetlen külföldi beruházásokkal szemben azonban ilyen eszközök nem
alkalmazhatóak, így a belpiacon a külföldi versenytárssal minden világpiaci
versenyelőnyt csökkentő technikai védelem nélkül kell szembenézniük.
milyen ágazatba áramlik? Minél magasabb fokú technológiát és minél jobb
minőségű munkaerőt igényel a tőke által kiválasztott ágazat, annál nagyobb
mértékben képes ez az ágazat hozzájárulni a GDP növekedéséhez és a
nemzetgazdaság fejlődéséhez.
bekapcsolja-e a termelésbe a hazai kis- és közepes vállalkozásokat vagy
igényeit csak saját erőforrásainak felhasználásával elégíti ki? A belföldi kis- és
közepes vállalkozások a külföldi tőke által létrehozott termelési kapacitáshoz
csatlakozván növelik kapacitásukat, megrendelésekhez jutnak. A
megrendelések teljesítésére azonban csak abban az esetben lesznek képesek, ha
meg tudnak felelni a megrendelő elvárásainak – képesek az innovációra, a
termelési költségek csökkentésére, a minőségi termelésre, azaz a versenyben
maradásra. Ha a beáramló tőke beszállítóként nem bíz meg belföldi kis- és
közepes vállalkozásokat, akkor a nemcsak a nemzetgazdaság importját növeli,
de korlátozza annak lehetőségét is, hogy a hazai kis- és közepes
vállalkozásokat megrendelései révén technológiához juttassa, vagy további
144
munkahelyeket teremtsen – azaz áttételesen saját termelési kapacitásán túl
tovább növelje a nemzetgazdaságot.
létesít-e kutatás-fejlesztési központot? A kutatás-fejlesztési központok nemcsak
a munkaerőpiac legmagasabban képzett tagjait képesek foglalkoztatni, de
megakadályozzák az agyelszívást is. Emellett a gazdaságot olyan új
technológiához juttatják, amit máshonnan csak igen magas költségek árán
tudna megszerezni.
anyacéget vagy leányvállalatot alapít? Az anyavállalat létrehozása
presztízsjelleggel bír minden nemzetgazdaság számára. A leányvállalatok
feletti irányítás központja további lépést jelent a világgazdasági centrum
irányába történő elmozdulásban.
milyen típusú munkaerőre van szükséges? A munkaerő-piaci hatás a helyi
munkanélküliség és az oktatás színvonala függvényében változik. Általában
azonban a jobban képzett munkaerőt foglalkoztató közvetlen külföldi
beruházással létrejövő vállalat jobban ragaszkodik az adott gazdasághoz,
hiszen ezt a fajta munkaerőt pont itt találta meg. A képzetlen vagy alacsonyan
képzett munkaerő ezzel szemben könnyen helyettesíthető.
milyen exportteljesítményt produkál és mennyire növeli az importkiadásokat?
Ha csak a belpiac ellátását tűzi ki maga elé célul a tőke, akkor ez nem növeli a
gazdaság exportteljesítményét és nem növeli az import javakra fordítható
valuta összegét sem. Ha a kizárólag a belpiaci ellátás céljából beáramló
közvetlen külföldi beruházások a termeléshez emellett a helyi inputok helyett
import inputokat használnak fel, akkor a gazdaság importkiadásait növelik és
nem termelik meg annak ellentételezését. Az import növekedése pedig
csökkenti a gazdaság tőkeállományát.
hova kerül a profit? A gazdaság számára a legkedvezőbb forgatókönyv, ha a
tőketulajdonos úgy dönt, hogy a keletkezett profitot visszaforgatja az adott
gazdaságba és újabb beruházásokat eszközöl. Ám a tőketulajdonos dönthet úgy
is, hogy visszaforgatás helyett osztalék formájában teljes profitját kifizeti.
fennáll-e a termelés áthelyezésének veszélye? A termelés áthelyezésének
veszélye minden gazdaságban fennáll. Minél magasabban képzett az
alkalmazott munkaerő, minél versenyképesebb nemzetközi szinten a
befektetési környezet, minél kedvezőbbek az adó- és járulékterhek, annál
kisebb a valószínűsége annak, hogy a termelést más gazdaságba helyezi át a
145
tőketulajdonos. Azoknál a beruházásoknál, ahol a tőketulajdonos célja a stabil,
moderált megtérülési ráta elérése, a megfelelő gazdasági környezet megtalálása
után kisebb az áthelyezés veszélye.
Mindazonáltal a közvetlen külföldi beruházások kritikusai azzal érvelnek, hogy a
megszerezhető előnyök mellett számolni kell a negatívumokkal is, amik akár az
előnyöket is felülmúlhatják. A közvetlen külföldi beruházásokra támaszkodó
gazdaságok a technológiához jutást túlságosan egysíkúvá teszik. Emellett a
tőkeállomány növelésében túlsúlyba jut ez a forma és csökkenti a belső felhalmozás
arányát, ami pedig ellensúlyozhatná. A túlzott függés továbbá megjelenik a
munkaerőpiacon is, ahol a közvetlen külföldi beruházás révén bekerült tőke esetleges
kivonulása a munkanélküliség ugrásszerű növekedéséhez és szektorális
munkanélküliséghez vezet. Ha a gazdaság exportágazatait érinti ez a kivonulás,
akkor pedig az importtermékek ellentételezése kerül veszélybe és vezet
eladósodáshoz.
A nemzetgazdaságok természetesen mindezen előnyök és hátrányok alapos
mérlegelése után döntenek a közvetlen külföldi beruházásra szánt tőke
beáramlásának engedélyezéséről és ágazati megosztásáról. A portfólió beruházások
esetében már nincsen ilyen egyszerű dolga az államnak. Mivel a működő tőke
áramlás legmobilisabb formájáról van szó, ezért nyomon követése és hatásainak
kalkulálása nagyobb kihívás az állam számára.
Azok a gazdaságok, ahol a portfólió beruházások aránya meghaladja a közvetlen
külföldi beruházásokét, likviditási válságba kerülhetnek. A piac negatív változása
arra ösztönzi a portfólió beruházások tulajdonosait, hogy befektetéseiket minél jobb
áron eladva minél rövidebb idő alatt hagyják el az adott gazdaságot. Mivel az
értékpapírpiacon a kínálat kezdi meghaladni a keresletet, az árak folyamatosan
csökkennek, ami csökkenti a gazdaság tőkeállományának értékét is. A rövidtávú
befektetések piaci sokkja a tőke meneküléséhez vezet, ami növeli a gazdaságban a
munkanélküliséget, instabillá teszi a nemzeti valutát és növeli az adósságállományt.
A közvetlen külföldi beruházások értéke is csökken, ám ezek a közvetlen külföldi
beruházások képesek átvészelni ezt a likviditási válságot (például az anyavállalat és a
leányvállalatok közti tőketranszferrel). Mivel hosszú távú befektetési tervekkel
rendelkeznek és a tőketulajdonosok megtérülési rátákról alkotott elképzelései is
hosszú távúak, ezért csak hosszan elhúzódó válság esetén fontolják meg, hogy másik
gazdaságba települjenek-e át.
146
A gazdaság fejlődéséhez szükség van a határokon túli, máshol felhalmozott
tőkeállományra is. Viszont a külföldi működő tőke beáramlása folytán a gazdaság
mindinkább függeni fog ettől. Ezért a gazdasági döntéshozóknak és jogszabály
alkotóknak igencsak figyelni kell arra, hogy mikor, mekkora, milyen származású és
milyen típusú tőkét engednek be a gazdaságba. A gazdasági válságok hatásainak
csökkentése érdekében ezért az államok arra törekszenek, hogy minimalizálják a
portfólió beruházásokból származó tőkemennyiség arányát a közvetlen külföldi
beruházások javára, illetve maximalizálják a közvetlen külföldi beruházásokon
keresztül realizálható előnyöket.
5.2.5 Transznacionális vállalatok
A közvetlen külföldi beruházások fő forrásai a több országban jelenlevő
transznacionális vállalatok. A transznacionális vállalatok (transnational
corporations – TNCs) jellemzően két vagy több államban folytatják tevékenységüket,
a vállalatcsoport egészére vonatkozó, globális stratégiát alkalmaznak. A
leányvállalatok döntési rendszere szorosan kapcsolódik az anyavállalatéhoz, a
leányvállalatok és anyavállalat között folyamatos az információáramlás és a forrás-,
illetve a felelősség megosztás. A vállalat bármely egysége által szerzett információk
vagy a vállalaton belüli folyamatok az anyavállalat és a leányvállalatok között
szabadon áramolnak. Ez a leányvállalatok számára a célország gazdasági
környezetében információs pluszforrást jelent az egyéb helyi vállalatokhoz képest. A
forrásmegosztás rendszerével a transznacionális vállalat anyavállalatának vezetése a
vállalatcsoport egyes részei között hatékonyan tudja elosztani a termelési tényezőket.
Az egyik helyen hiányzó forrásokat pótolni képes egy másik leányvállalat felesleges
forrásainak átcsoportosításával.
A vállalatcsoport egészére vonatkozó stratégia, információs és forrásmegosztási
rendszer globális szemléletet tükröz. A transznacionális vállalatok a globális
gondolkodás jegyében az egész vállalatcsoport érdekei alapján hozzák meg
befektetési döntéseiket. A befektetések eltérő motivációjúkat, ugyanúgy lehetnek
piacszerzési, mint presztízs beruházási akciók. A transznacionális vállalat a
megcélzott piacokon eltérő profitot képes elérni. Van, ahol ez a profit negatív, de
olyan terület is van, ahol kiemelkedő az adott leányvállalat profittermelő képessége.
A transznacionális vállalat leányvállalatai létrehozásával elfogadja, sőt, szorgalmazza
147
ezt a helyzetet. Célja ugyanis nem minden piacon a legmagasabb megtérülési ráta
elérése, hanem a vállalatcsoport összes befektetéséből származó lehető legnagyobb
nyereség elérése. Ezt a globális profit maximalizálásának nevezzük. A globális
profitban gondolkodás tehát megengedi, hogy egyes leányvállalatok egy
nyersanyaglelőhely megtartása, egy piac megszerzése vagy egy presztízsberuházás
miatt akár tartósan is veszteséget könyveljenek el. A vállalatcsoport érdekeit
szolgálja ugyanis a stabil nyersanyag utánpótlás vagy a stratégiai szempontból fontos
piacra való bejutás. A veszteséges leányvállalatok nyereséget tudnak termelni a
transznacionális vállalatnak pusztán azzal, hogy egy adott gazdaságban jelen vannak,
vagy kiszámítható input ellátást szolgáltatnak.
13. ábra Globális profit
Az anyavállalat és a leányvállalatok rendszerével létrejön az egységes szervezeti
struktúra. Ezt a globális szervezetet az anyavállalat ellenőrzi, a leányvállalatok
döntési szabadsága korlátozott. Mivel az anyavállalat menedzsmentje alakítja ki a
transznacionális vállalat globális stratégiáját és dönt az egyes egységekkel szemben
támasztott elvárásokról, igen fontos, hogy az anyavállalat melyik országban honos.
Hiába van egy transznacionális vállalatnak Latin-Amerikában vagy Európában
számos leányvállalata. Ha a döntési központ Japánban vagy az Egyesült Államokban
van, akkor a leányvállalat japán vagy amerikai vállalatként fog működni, a honos
ország szervezeti kultúráját és termelési elképzeléseit fogja átemelni a közvetlen
külföldi beruházás révén a célországba. A döntési központok pedig igen
koncentráltak. A világ legnagyobb transznacionális vállalatai a fejlett országok
legfejlettebbjeiben honosak.
A világ húsz legnagyobb, nem a pénzügyi szektorban működő transznacionális
vállalatának irányító központjai a világ nyolc országában koncentrálódnak. Ezek
1. piac (-)
2. piac (+)
3. piac (+)
globális profit
(+)
148
közül is kiemelkedő az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Németország és
Franciaország túlsúlya. A pénzügyi szektorban a világ húsz legnagyobb
transznacionális vállalatának központjai a nem pénzügyi szektor transznacionális
vállalataihoz képest sokkal „európaiabbak”. Igaz, hogy a világ legnagyobb pénzügyi
szolgáltatójának döntési központja az Egyesült Államokban van, de a húszas listába
felkerülnek olyan államok is több transznacionális vállalattal, amelyek a nem
pénzügyi szektor esetében nem is szerepeltek a húszas rangsorban. Ilyenek Svájc,
Olaszország és Belgium. Az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság a nem
pénzügyi szektorban sokkal több transznacionális vállalat anyavállalatának adnak
otthont. Japán ebben a listában nem szerepel. Ez nem jelenti azt, hogy Japánnak ne
lennének jelentős pénzügyi szolgáltatói. Japán esetében ugyanis a bankok és az ipari
vállalatóriások összefonódásával létrejövő keirecuk (pl. Toyota, Mitsubishi, Sony) a
nem pénzügyi szektor listáin szerepelnek.
A világ döntési központjai pusztán néhány országra korlátozódnak. Ha ezt a tényt
összevetjük azzal, hogy a világ GDP-jének 60%-át tette ki 2008-ban a
transznacionális vállalatok üzleti forgalma, akkor már érezhetjük, hogy miért fontos
egy gazdaság számára az, hogy transznacionális vállalatok anyavállalatainak
székhelyeként tartsák számon.
149
2. táblázat A világ 20 legnagyobb pénzügyi szektoron kívüli vállalata (2008)
Vállalat neve Anyavállalat
székhelye
Ágazat
1. General Electric Egyesült Államok villamossági és
elektronikai
berendezések
2. Vodafone Group Plc. Egyesült Királyság telekommunikáció
3. Royal Dutch/Shell Group Hollandia / Egyesült
Királyság
olajipar
4. British Petroleum Company
Plc.
Egyesült Királyság olajipar
5. ExxonMobil Egyesült Államok olajipar
6. Toyota Motor Corporation Japán gépjárműi ipar
7. Total Franciaország olajipar
8. Electricité De France Franciaország villany-, gáz-,
vízszolgáltatás
9. Ford Motor Company Egyesült Államok gépjárműi ipar
10. E.ON AG Németország villany-, gáz-,
vízszolgáltatás
11. ArcelorMittal Luxembourg fémfeldolgozó ipar
12. Telefónica SA Spanyolország telekommunikáció
13. Volkswagen Group Németország gépjárműi ipar
14. ConocoPhillips Egyesült Államok olajipar
15. Siemens AG Németország villamossági és
elektronikai
berendezések
16. DaimlerChrysler AG Németország /
Egyesült Államok
gépjárműi ipar
17. Chevron Corporation Egyesült Államok olajipar
18. France Telecom Franciaország telekommunikáció
19. Deutsche Telekom AG Németország telekommunikáció
20. Suez Franciaország villany-, gáz-,
vízszolgáltatás
150
3. táblázat A világ 20 legnagyobb pénzügyi szolgáltató vállalata (2008)
Vállalat neve Anyavállalat székhelye
1. Citigroup Inc. Egyesült Államok
2. Allianz SE Németország
3. ABN AMRO holding NV Hollandia
4. Generali Spa Olaszország
5. HSBC Holdings PLC Egyesült Királyság
6. Société Générale Franciaország
7. Zurich Financial Services Svájc
8. UBS AG Svájc
9. Unicredito Italiano Spa Olaszország
10. Axa Franciaország
11. BNP Paribas Franciaország
12. Deutsche Bank AG Németország
13. American International Group Inc. Egyesült Államok
14. Credit Suisse Group AG Svájc
15. Swiss Reinsurance Company Svájc
16. Dexia Belgium
17. Crédit Agricole SA Franciaország
18. Natixis Franciaország
19. ING Groep NV Hollandia
20. Banco Santander SA Spanyolország
151
4. táblázat Anyavállalatok és leányvállalatok számának regionális megoszlása (2008)
Régió Anyavállalatok
száma
Leányvállalatok
száma
Fejlett gazdaságok 58 783 366 881
Európa 47 765 347 771
Európai Unió 43 492 335 577
Németország 6 115 11 750
Észak-Amerika 3 857 9 389
Egyesült
Államok
418 5 664
Egyéb fejlett
országok
7 161 9 721
Japán 4 663 4 500
Fejlődő országok 21 425 425 258
Latin-Amerika 3 533 39 737
Afrika 746 6 084
Ázsia 17 124 378 996
Dél-Ázsia 849 4 178
Délkelet-Ázsia 322 33 954
Nyugat-Ázsia 3 245 22 509
Kelet-Ázsia 12 708 318 355
Kína 3 429 286 232
Óceánia 22 441
Átmeneti gazdaságok 1 845 15 224
Délkelet-Európa 612 3 990
Független Államok
Közössége
1 233 11 234
Világ összesen 82 053 807 363
152
Ha a transznacionális vállalatok regionális elhelyezkedését nézzük, akkor a fejlett
gazdaságok megkérdőjelezhetetlen és utolérhetetlen előnnyel rendelkeznek az
anyavállalatok terén. Európa –és ezen belül az Európai Unió– számbeli fölénnyel
rendelkezik az Egyesült Államokhoz vagy Japánhoz képest. Az Európai Unión belül
Németország büszkélkedhet a legtöbb anyavállalattal. A fejlődő országok és az
átmeneti gazdaságok jelentősen elmaradnak az anyavállalatok tekintetében Viszont
érdemes felfigyelni arra, hogy a fejlődő térségek közül Ázsia, és azon belül is Kelet-
Ázsia birtokolja a legtöbb anyavállalatot. Kína a honos anyavállalatok számában
vetekszik az Egyesült Államokkal.
A fejlett gazdaságok közül az Európai Unióban található a leányvállalatok több mint
90%-a. A négy szabadság elvének köszönhetően az Európai Unióban akadálytalanul
lehet létrehozni leányvállalatokat egy másik tagállamban. Mivel az Európai Unió 27
szuverén egységből áll, ezért elméletben minden, az Európai Unió valamelyik
tagállamában honos anyavállalat további 26 leányvállalatot hozhat létre, ha minden
tagállamban jelen akar lenni. Ez az eset főként a szolgáltató szektorban képzelhető
el. Ez tíz unióban honos transznacionális pénzügyi szolgáltató esetében már tíz
anyavállalat és 260 leányvállalat. És ekkor még nem számoltunk azokkal az Európai
Unión kívüli transznacionális vállalatokkal, amelyek például biztosítóként mindegyik
tagállamban piacra akarnak jutni. Ha például egy hollandiai székhelyű biztosító
leányvállalatot akar létrehozni az Egyesült Államokban, akkor elég egy
nagyvárosban leányvállalatot alapítania és biztosítási ügynökök révén képes az egész
amerikai piacot behálózni. Az Európai Unió esetében a leányvállalatok
kiemelkedően magas száma ezért sokkal inkább a régió politikai széttagoltságának
eredménye.
Ha a leányvállalatok számát tekintjük át, akkor a fejlődő országok számbeli
fölényére kell felfigyelni. Afrika, Óceánia és Dél-Ázsia többszörösen elmaradnak a
közvetlen külföldi beruházással létrehozott leányvállalatok tekintetében. Latin-
Amerika az észak-amerikai anyavállalatok érdeklődésének köszönhetően az összes
fejlődő országbeli leányvállalat 9,3%-át szerezte meg. Délkelet-Ázsia szintén jó
pozíciót tudhat magáénak közel 8%-ával, ami a japán, hongkongi, tajvani, dél-koreai
és szingapúri anyavállalatok térségbeli terjeszkedési politikájának köszönhető.
Nyugat-Ázsia igaz, hogy ebben a rangsorban csak a harmadik helyen áll, de ebbe a
térségbe tartozik Törökország, Izrael, valamint a szolgáltató szektorát közvetlen
153
külföldi beruházásokkal erősíteni kívánó Egyesült Arab Emirátusok és Kuvait is.
Kelet-Ázsiába a fejlődő országokban létrehozott leányvállalatok közel 75%-a
települt. Ezen a régión belül is egyértelmű fölénnyel bír Kína, amely maga a fejlődő
országokban jelenlevő leányvállalatok 67%-át tudhatja határain belül.28
Kína ezek
szerint olyan előnyöket tud önmagában felkínálni a transznacionális vállalatoknak,
amilyen előnyöket a világon máshol csak kevés helyen tudnak azok megszerezni.
Miért képes egy gazdaság birtokolni a transznacionális vállalatok leányvállalatainak
35%-át? Egyrészt az országban található regionális tényezőkülönbségek miatt a
keleti országrész transznacionális vállalatai a belső-kínai régiókban is hoznak létre
leányvállalatokat. Másrészt ez a gazdaság olyan előnyös tényező felhasználási
opciókat kínál a transznacionális vállalatok számára, hogy azok igyekeznek ezt a
lehetőséget minél inkább kihasználni a globális profit növelése érdekében.
A transznacionális vállalatok a közvetlen külföldi beruházások esetében figyelembe
veszik a gazdaság tényező ellátottságát, a gazdaság fejlettségét, a humán tőke
felhasználhatóságát, a gazdaság általános technológiai színvonalát. De számításaikba
beemelik a politikai környezet stabilitását, a gazdasági és politikai vezetés
tárgyalóképességét, korrupciós hajlandóságát. A közvetlen külföldi beruházásoknál
fontos szempont a transznacionális vállalatoknál az is, hogy mennyire képesek
megjelenni az adott piacon. Azaz milyen fejlettségű a belső piac, milyen típusú és
mennyi árut képes felvásárolni, milyenek az igényei most és lesznek a jövőben. A
belső piac mellett foglalkoznak az adott országban található, beszállítóként
potenciálisan fellépő kis- és közepes vállalkozásokkal, azok ágazati megoszlásával,
termelési kapacitásával, az alkalmazott technológiájukkal, pénzügyi stabilitásukkal.
Ha a közvetlen külföldi beruházások korábban említett motivációit és a
transznacionális vállalatok fő érdeklődési szempontjait egybevetjük, akkor eljutunk a
transznacionális vállalatok által eszközölt közvetlen külföldi beruházások motivációs
28
Meg kell jegyezni, hogy önmagában a puszta volumenvizsgálat nem hoz racionális
eredményt. A gazdaság szerkezetének, tényezőellátottságának és a kormányzati
motivációknak az együttese tudja értelmezni mélyrehatóbban az anyavállalatok és a
leányvállalatok számszerűségét. Erre kitűnő példa a Holland Antillák vagy a Kajmán-
szigetek esete. A kedvező adózási feltételekről híres Holland Antillákon 212
anyavállalatot és 220 leányvállalatot jegyeztek be, míg a Kajmán-szigeteken 442
anyavállalat és 778 leányvállalat székhelye található. Az adózási feltételek a
profitmaximalizáló vállalatok számára igen vonzó lehetőség, ezért ha csak a létrehozott
leányvállalatok és anyavállalatok számár néznénk, és nem rendelkeznénk háttér
információkkal, akkor e két országot az Egyesült Államokkal vagy Japánnal együtt
említenénk.
154
tényezőihez. Ezen tényezők két nagyobb csoportra bonthatók: a telephely
kiválasztására és az internalizációra.
A telephely kiválasztása a piaccal és a termelési tényezőkkel kapcsolatos
motivációkat foglalja magába. A piacra jutási lehetőségek javítása és a belépési
korlátok áthidalása mellett a termelési tényezők megléte, mennyisége és azok ára
válik fontossá a transznacionális vállalatok számára, amikor arról döntenek, hogy
melyik országba helyezzék leányvállalatukat. Az internalizáció a vállalat
tevékenységéhez kapcsolódó kiszolgáló egységek vállalatba építése. A termeléshez
szükséges inputok beszerzésétől a termék bevezetésén át a szervízhálózatig a
transznacionális vállalat igyekszik ellenőrzése alatt tartani a folyamatot.
Természetesen az inputokat, a termék bevezetését megtervező szolgáltatást vagy a
szervizelést a világpiacon is képes lenne beszerezni. Ám a pontatlan beszállítók vagy
a nem megfelelő alkatrészeket használó szervizek komoly károkat okozhatnak a
vállalatnak. Ezért a transznacionális vállalat a termék születésétől annak
szervizeléséig minden folyamatot irányítása alatt akar tartani, hogy csökkentse a
károkozás lehetőségét. A termelés hátterének biztonságos és optimális biztosítását az
internalizáció folytán nem a piac, hanem a transznacionális vállalat egyes részlegei,
leányvállalatai végzik. Ráadásul az internalizáció révén a piacinál alacsonyabb áron
képes egyik leányvállalat a másiknak továbbadni a nyersanyagot vagy a félkész
inputot, a szállítási, a könyvelési, az adminisztratív feladatok ellátását. Ezekben a
leányvállalatok és anyavállalat közti elszámolási árakban az előállítási költség
tükröződik. A világpiaci árhoz képest a piacra jutási költségek például nem
szerepelnek benne ugyanúgy, mint a piaci alapon nyújtott hasonló szolgáltatásnál
elvárt profit. A transznacionális vállalatok leányvállalatai és anyavállalata közti
elszámolási árakat transzferáraknak hívjuk.
Az internalizáció és a telephely létrehozás révén a leányvállalatok és az anyavállalat
között horizontális vagy vertikális integráció alakul ki. A horizontális integrációban
az adott terméket az anyavállalton kívül egy vagy több leányvállalat is előállítja.
Például Volkwagen-csoportba tartozó Skoda autókat gyártanak Csehországban és
Indiában is az európai, illetve az indiai piac igényei szerinti mennyiségben. Abban az
esetben is horizontális integráció jön létre, ha az anyavállalat és a leányvállalatok
mint különböző tevékenységeket folytató részlegek működnek egymás mellett.
A vertikális integráció keretében az anyavállalat és a leányvállalatok tevékenysége a
nyersanyag kitermelésétől az értékesítésig minden termelési folyamatot magában
155
foglal. A termelés egymást követő szakaszait az egyes leányvállalatok végzik, a
leányvállalatok így lényegében az anyavállalat beszállítóivá válnak. A vertikális
integrációval a transznacionális vállalat képes csökkenteni a piaci alapú beszállítói
hálózattal járó bizonytalanságokat. Azaz az anyavállalat biztos lehet abban, hogy
időben, megfelelő minőségű és mennyiségű input fog rendelkezésre állni a termelés
következő szakaszához. A vertikális integráció mindazonáltal kizárja annak
lehetőségét, hogy a transznacionális vállalat termelési folyamatába a gazdaság más
szereplői is bekapcsolódjanak. Ez nemzetgazdasági szempontból csökkenti a
közvetlen külföldi beruházás értékét és gazdasági hasznosságát. A közvetlen külföldi
beruházással létrehozott leányvállalat ugyanis nem a helyi kis- és közepes
vállalakozásoktól szerzi be az inputot, hanem import formájában a transznacionális
vállalat többi leányvállalatától. Mindez növeli a gazdaság importfüggőségét és
kizárja a versenyből a gazdaság alapját jelentő hazai vállalatokat.
A horizontális integrációban működő transznacionális vállalatok ezzel szemben
számos kis- és közepes vállalkozást foglalkoztatnak az adott gazdaságban
beszállítókként. Ez nemcsak a munkahely teremtés és az import csökkentés
szempontjából előnyös a gazdaságnak, hanem technológia szempontjából is. A
transznacionális vállalatok ugyanis meghatározott minőségű és meghatározott
technológiával előállított inputokat várnak el a beszállítóktól. Hogy a beszállítók
eleget tudjanak tenni a mennyiségi és minőségi előírásoknak, folyamatosan meg kell
tartani költségbeli és technológiai versenyképességüket, hiszen ennek elvesztése
esetén más beszállítót választ a megbízó. A versenyképesség megtartása és javítása a
kis- és közepes vállalkozásokat folyamatos innovációra kényszeríti, amivel elősegítik
a gazdaság fejlődését.
5.2.6 Közvetlen külföldi beruházások elméletei
A működő tőke nemzetközi mozgásának modellezése a közgazdaságtan egyik
legfiatalabb kutatási témája. A nemzetközi kereskedelemre vonatkozó elméletek nem
alkalmazhatóak a nemzetközi tőkemozgás esetében. Az 1950-es években a portfólió
beruházásokra koncentrálva a megtérülési rátát helyezték a vizsgálatok
középpontjába. Feltételezték, hogy a tőke tulajdonosára a profitmaximalizáló
magatartás jellemző. Így a portfólió beruházások esetében igaznak bizonyult, hogy a
magasabb megtérülési ráta irányába mozdul el a tőke. Nem számoltak a modellek
156
tranzakciós költségekkel vagy a fejlődő országokbeli befektetési környezet
hiányosságaival. Ám a gyakorlat megcáfolta ezeket a kísérleteket. Egyrészt a
nemzetközi tőkemozgás nem követte a klasszikus elméletet, hiszen a fejlett országok
felé lényegesen több tőke áramlott, mint a kevésbé fejlett gazdaságok irányába.
Másrészt nem számoltak a transznacionális vállalatok térhódításával, amik a
nemzetközi piaci viszonyoktól eltérő módon kereskedtek az anyavállalat és a
leányvállalatok között. Arra sem tudtak választ adni a korai elméletek, hogy miért
jönnek létre ilyen vállalatok, miért szükséges a termelés több országba helyezése,
szétdarabolása.
A válaszokhoz más irányból kellett megközelíteni a kérdést. Ekkor fordultak a
közgazdászok a közvetlen külföldi beruházások felé. A korai modellek tökéletes
versenyt feltételeztek. Tökéletes versenyben pedig nincsen szükség a közvetlen
külföldi beruházásokra, mivel az árucserén keresztül megvalósul a termelési
tényezők optimális nemzetközi áramlása. A kérdést megfordították, és immár abból a
feltevésből indultak ki, hogy a gyakorlatban nem valósul meg a tökéletes verseny.
Ekkor pedig a nemzetközi tényezőáramlás nem lesz optimális, azaz szükség van
pótlólagos tőkeforrásokra. Ez vezetett a közvetlen külföldi beruházások középpontba
állításához.
A közvetlen külföldi beruházásoknál először a tőke tulajdonosa által birtokolt
eszközöket vizsgálták. Feltételezték, hogy a tőkebefektetéssel létrejövő vállalat a
tőke tulajdonosa számára bizonyos előnyöket hoz létre a piacon. Ilyen előnyök
voltak a nyersanyaghoz való hozzáférés, a méretgazdaságosság kihasználása, az
immateriális javak (például a márkanevek és védjegyek birtoklása vagy a
menedzsment vezetési ismeretei) és a tranzakciós költségek csökkentésének
lehetősége.
Raymond Vernon29
1966-ban közzétett termék életciklus modellje már a tőke
tulajdonosának szemszögéből modellezi a közvetlen külföldi beruházások
29
Raymond Vernon (1913-1999). Részt vett a Nemzetközi Valutalap létrehozásában , a
Marshall-terv, valamint az általános vámtarifa és kereskedelmi egyezmény
kidolgozásában. 1956-tól a Harvard University kutatója, tanára. 1965-től a Harvard
Business School projektében a multinacionális vállalatok nemzetközi gazdasági
szerepével foglalkozott, a vállalatok pénzügyi, szervezeti, termelési, marketing és
kormányzati kapcsolatai között keresett összefüggéseket. 1981-től a Kennedy School
Üzleti és Kormányzati Központjának meghatározó tagjaként kutatásait kiterjesztette a
nemzetközi kereskedelmi rendszerre, a privatizációra és a multinacionális vállalatok
szabályozására. Termék életciklus modelljét l.: International investment and international
trade in product cycle. Quarterly Journal of Economics, 1966 May, pp. 190-207.,
157
mozgásának irányát. Az amerikai vállalatok nemzetköziesedésének vizsgálatán
keresztül jutott el a modell megalkotásához. Azt vizsgálta, hogy az amerikai
vállalatok hogyan tudják uralni a nemzetközi kereskedelmet és képesek a fejlett
országok között a legmagasabb jövedelmeket produkálni.
A termék életciklus modell alapja a fejlett ország innovatív termelője, aki új
technológiát és ezzel új terméket hoz létre. Ezzel az új termékkel ki tudja elégíteni a
fejlett ország magas jövedelmű fogyasztóinak igényeit. Hogy a fogyasztókat
könnyebben elérje és csökkentse a termék bevezetésének kockázatait, saját
országában kezdi meg a termelést. Ahogyan azonban a terméke iránt más országok
fogyasztói is érdeklődést mutatnak, a termelést a másik országban is megkezdi. Ezzel
a lépésével egyszerre használja ki a méretgazdaságosság nyújtotta előnyöket és jut be
helyi vállalatként a piacra. Ahogyan mind több termelő figyel fel a termék iránti
növekvő igényre és kezdi meg a termelést, úgy nő a versenytársak száma is. Ezek a
versenytársak azonban a költségek csökkentése végett a termelést már kevésbé fejlett
gazdaságokban folytatják, amivel lényegesen alacsonyabb áron képesek adnia a
terméket az eredeti piacon is, mint a termék első termelője. Ez ellen a termék első
gyártója úgy tud védekezni, ha a költségelőnyöket ő is kihasználja, és a termelést
kevésbé fejlett gazdaságba helyezi át így nemzetköziesítve saját vállalatát.
Ezen folyamat során négy ciklust különíthetünk el: az új termék, az érett termék, a
tömegtermék és a hanyatló termék ciklusait. Mindegyik ciklus más-más tényező
felhasználást kívánja meg, más bevétel-költség arányt produkál, és eltérő
exportteljesítményt mutat.
Az új termék ciklus (I.) az innovációval kezdődik. A tőke tulajdonosának az a célja,
hogy technológiai újítások folytán olyan új terméket hozzon létre, ami új fogyasztói
igényeket gerjeszt. A tőke tulajdonosa, a termék termelője egy magas jövedelmű
fogyasztókra specializálódott piacon jelenik meg a termékkel, azaz egy fejlett
gazdaságban lép színre. Mivel a fogyasztók magas jövedelemmel rendelkeznek, ezért
képesek lesznek megfizetni az új termék magas árát is. Ebben a ciklusban ugyanis a
termék előállításának költsége még igen nagy, hiszen finanszírozni kell a tőke
tulajdonosának a kutatási fázist és a termékbevezetést. Emellett kezdetben a
fogyasztói érdeklődés is alacsony, nem beszélhetünk nagy sorozatú gyártásról. A kis
sorozat és a magas költségek együttesen magas árat generálnak. A termék életének
valamint The product cycle hípothesis in a new international environment. Oxford
Bulletin of Economics and Statistics, 1979 No. 4. pp. 255–268.
158
első ciklusa végére már a termelő képes a költségeket meghaladó bevételt
produkálni, a terméket pedig megismeri a piac és kialakul a fogyasztási igény is a
termék iránt. Az első ciklus végén már más fejlett gazdaságok fogyasztói is
felfigyelnek a termékre, megindul az export. A külföldi piacokon megjelenő új
termék arra ösztönzi az ottani termelőket, hogy ők is hasonló vagy azonos termékkel
álljanak elő, hiszen a termék iránt fogyasztói igény jelentkezett. Így megjelennek az
első utánzók is a fejlett gazdaságokban.
A II. ciklusban már az érett termékkel találkozunk. A piac ismeri, nemcsak a
kifejlesztő gyártja, hanem már más fejlett gazdaságok tőketulajdonosai is felfigyeltek
az új piaci lehetőségre. Az innovatőr eközben exportját mind jobban képes növelni.
Az eladott termékek számának növekedése csökkenti a fajlagos költségeket és növeli
a bevételt, az elérhető nyereség egyre nagyobb. Az innovatőr a minél nagyobb
nyereség elérése érdekében a külföldi piacokon is erősebb pozícióba akar kerülni.
Mivel az ottani utánzóknak a szállítási és a piacra jutási költségek szempontjából
jelentős előnyük van, ezért az innovatőr vállalat leányvállalatokat alapít ezeken a
piacokon. Ekkor már képes a korábbinál alacsonyabb árakkal még nagyobb
nyereségre szert tenni az újonnan meghódított piacokon. Az innovatőr
exportteljesítménye a ciklus végére eléri a legmagasabb szintet, míg a fejlett
gazdaságokból származó utánzók kezdik telíteni saját hazai piacaikat.
A III. ciklusban tömegtermelés jön létre, a termék mindenki által elérhető
tömegtermék lesz. Az utánzók szintén erősödni akarnak és megőrizni
versenyelőnyüket. Ezért olyan területekre helyezik át e termelést, ahol már
alacsonyabb költségszint mellett tudnak még nagyobb nyereséget realizálni. A kisebb
jövedelmű piacok kezdenek érdeklődést mutatni a termék iránt, s őket az utánzók
alacsonyabb áraikkal el tudják látni a termékkel. Elindul és fokozódik az utánzók
exportja. Mindeközben a fejlett gazdaságok piacai telítődnek, a fogyasztók új
termékek iránt kezdenek el érdeklődni. Ez az a pont, ahol az innovatőr már elkezdi
bevezetni a továbbfejlesztett terméket, hogy újabb extraprofittal kecsegtető ciklust
tudjon magáénak. Az innovatőr exportja az eredeti termék esetében elkezd
rohamosan csökkenni, az elérhető bevételek kezdenek közelíteni a termelési
költségekhez. Az utánzókhoz hasonlóan a termelést igyekszik áttenni olyan helyre,
ahol alacsonyabbak a termelési költségek. A tömegtermelés esetében pedig a
termelési költségek csökkentését leginkább a munkabérek csökkentése jelenti. Így az
alacsony bérszintű fejlődő gazdaságok is bekapcsolódnak a termelésbe és a III.
159
ciklusban már ők is hozzájutnak a termelési technológiához, magához az
innovációhoz.
A IV., hanyatló ciklusban a méretgazdaságosság előnyeit már csak a fejlődő
országokban létesült leányvállalatok képesek kihasználni. A fejlődő országok
alacsony jövedelmű fogyasztói ekkor már képesek megfizetni a terméket. A fejlett
gazdaságok utánzóinak exportteljesítménye is csökken, hiszen a fejlődő országokban
már sokkal alacsonyabb költségek mellett tudják előállítani az adott terméket.
Megjelenik az ún. off-shore értékesítés, amikor a hazai tőketulajdonos külföldi
leányvállalata által olcsón előállított termék jut vissza a hazai piacra. Eközben fejlett
gazdaságokban az innovatőr új terméke már a II. ciklusba lép és exportpiacokat talál.
14. ábra Termék életciklusai költség és bevétel szempontjából
termelés
idő
I. II. III. IV.
bevétel
költség
nyereség
veszteség
160
15. ábra Termék életciklusai export szempontjából
A termelés az egyes ciklusokban fokozatosan helyeződött át az alacsonyabb
termelési költségű régiók felé. A termelési tényezők felhasználásában szintén
változások történnek minden ciklusban. A termelés az I. ciklusban a humántőke
fejlettségétől és az innováció, valamint a termékbevezetés költségeit finanszírozni
képes tőke jelentétől függ. A III. ciklusban már csökken a magasan képzett
munkaerő iránti igény, a tömegtermelés az alacsonyabb képzettségű munkaerőre is
képes építeni. A tömegtermelési szakaszban a korábbi ciklusok
termékinnovációjához képest a termelési folyamat fejlesztése kerül előtérbe. A
termelés optimalizálása, a szervezet fejlesztés és a menedzsment ismeretei válnak
fontosabbá, hogy a beszűkülő piacon még a lehető legnagyobb profitot legyen képes
elérni az innovatőr és az utánzó is.
Vernon modelljében tehát azt feltételezi, hogy egy gazdaság akkor kerül a
legfejlettebbek közé és akkor képes folyamatosan fejlődni, ha jelen van három
tényező: az innovációs képesség, az fejlesztéshez és kutatáshoz szükséges magasan
képzett munkaerő, illetve a tőke. Ahol ez a három elem egyszerre jelen van, ott a
gazdaság képessé válik csúcstechnológiai ipar létrehozására, fejlődését pedig a
csúcstechnológiai ipar folyamatos fejlődési kényszere biztosítja. Minél több
tényezőben szenved hiányt egy gazdaság, annál kisebb valószínűséggel tud lépést
I. II. III.
IV. fejlődő
ország
idő
másik
fejlett
ország
terméket
kifejlesztő
fejlett ország
export
161
tartani a fejlett gazdaságok fejlődési ütemével, s annál valószínűbb, hogy a
tradicionális iparú, kevésbé fejlett országok csoportjához fog tartozni. Mindazonáltal
ha ezekben a kevésbé fejlett régiókban rendelkezésre áll az innovációs képesség és a
magasan képzett munkaerő, akkor a III. ciklusban a gazdaságba kerülő termékkel
megszerzett technológia továbbfejlesztésével és felhasználásával képessé válhat saját
termékek kifejlesztésére. Vernon elméletének eme értelmezését alátámasztják Japán
és a kistigrisek (Hongkong, Tajvan, Dél-Korea és Szingapúr) fejlődése, akik kevésbé
fejlett utánzókból innovatőrökké váltak.
Ám meg kell jegyezni, hogy a vernoni elmélet bizonyos esetekben nem
alkalmazható. Speciális, csak bizonyos piacokon megjelenő, azaz helyi igények
kielégítésére készült termékek kis valószínűséggel lesznek képesek világpiaci
hódításra. Ha a termék nem képes világpiaci hódításra, akkor maga a termelés
áthelyezés sem működik, és nem jelenik meg az áthelyezésből és az
exportteljesítmény fokozódásából adódó extraprofit sem. Például a Balatont ábrázoló
3D képeslapok nehezen adhatók el nemcsak világviszonylatban, de még Budapesten
is. Szintén nehezen értelmezhető a vernoni elmélet a helyhez kötött ágazatokban.
Ezek a nyersanyaglelőhelyre vagy természeti adottságra épülő ágazatok, melyek
legjellemzőbb példái az idegenforgalom vagy a vízierőművek. Ezek termékeiket csak
helyben vagy korlátozott távolságban tudják értékesíteni. De a kivételek közé
sorolhatjuk az olyan termékeket is, amik előállításához minden ciklusban magasan
képzett munkaerőre, magas jövedelmű fogyasztókra és jelentős tőkemennyiségre van
szükség. Ilyen például az űrkutatás vagy a gyógyszeripar.
A tőke tulajdonosának motivációi és a termelés helyének kiválasztása bővítették az
elméleti lehetőségeket. A következő lépcsőt az internalizálás modellekbe építése
jelentette. Ekkor arra keresték a választ, hogy miért törekszenek a vállalatok arra,
hogy minél több, akár a piacon is megszerezhető funkciót magukba olvasszanak. A
közvetlen külföldi beruházások ekkor már a piacon is megszerezhető funkciók
vállalatba építésének eszközeként jelentek meg. Ezzel párhuzamosan tovább
vizsgálták a tökéletlen verseny jelenségét is, és a piaci zavarokkal is összekötötték a
közvetlen külföldi beruházásokat. A piaci zavarok ugyanis megnehezítik, hogy a
termelő a piacon szerezzen meg egyes funkciókat. Például a beszállítók, a marketing,
a szállítás tökéletlen verseny esetén folyamatosan változtatják a termelési költségeket
és befolyásolják az elérhető profitot. Egy beszállító felvásárlása, marketing osztály
162
létrehozása vagy egy szállítmányozási ágazat alapításával az anyavállalat saját
leányvállalatai vagy részlegei számára teremt keresletet és alakít ki saját piacot.
A tulajdonosként birtokolt eszközök, a termelés helyének meghatározása és az
internalizáció mint a közvetlen külföldi beruházások mozgási irányát együttesen
magyarázó tényezők John Dunning30
1977-ben publikált eklektikus elméletében
jelennek meg. A nemzetközi kereskedelemre vonatkozó Heckscher–Ohlin-modell a
gyakorlatban is működőképesnek bizonyult a piaci alapú cserék esetében. Azonban a
vállalatokon belüli kereskedelemre már nem volt alkalmazható. A nemzetközi
kereskedelmet magyarázó elméletek mindamellett nem számoltak a gyakorlatban
létező tranzakciós költségekkel és az információs asszimetriával.
Dunning kutatásai során felfigyelt arra, hogy az amerikai vállalatok nagy-britanniai
leányvállalatai a helyi vállalatoknál jobb teljesítményt érnek el. Az amerikai és a brit
vállalatok produktivitását vizsgálva az eltéréseket magyarázó tényezőket keresett.
Elemzésébe beemelte a termelékenység javulásához hozzájáruló tulajdonspecifikus
faktorokat, mint a felsővezetést, a technológiai képességet és a vállalkozói szellemet.
Szintén vizsgálta a termelékenységhez hozzájáruló helyspecifikus tényezőket.
Kutatásai eredménye azt mutatta, hogy az amerikai vállalatok tulajdonspecifikus
előnyökkel rendelkeznek a brit vállalatokhoz képest. Ám kérdés maradt, hogy a
vállalatok tulajdonspecifikus előnyeiket miért maguk használják ki a külföldi
piacokon és miért nem adják el ott honos vállalatoknak. A nemzetköziesedett
termelés és a közvetlen külföldi beruházások mozgási irányának magyarázatához
ezért további tényezőként az internalizációt is be kellett emelnie.
30
John H. Dunning (1927-2009) 1951-ben a Southampton University-n kezd tanítani,
kutatásaiban a brit kormány gazdaságélénkítő politikáját vizsgálta. Az 1950-es években
több amerikai ösztöndíjat is nyer. Ekkor a brit és az amerikai ipari beruházásokat elemzi
és alapozza meg modelljét az amerikai és a brit vállalatok tulajdon- és telephelyspecifikus
előnyeinek összehasonlításával. Raymond Vernon tanácsára 1968-ban elkezdi
tanulmányozni, hogy a vállalatok hogyan képesek internalizálni az amerikai és a brit
gazdaság tudásalapú előnyeit és azt közvetlen külföldi beruházásokká átalakítani.
Eklektikus elméletét 1977-ben ismerteti. Kutatásait a beruházások fejlődési útjának
vizsgálatával folytatja. Az 1980-as években az Academy of International Business
elnöke, az 1990-es években az UNCTAD, az OECD és az Európai Bizottság
tanácsadója.1998-ban közzéteszi a legnagyobb ipari és szolgáltató vállalatok
versenyelőny forrásairól szóló munkáját. Ezután kutatásaiban a globális kapitalizmus
társadalmi és morális kérdéseivel foglalkozik. Eklektikus elméletét lásd: Trade, location
of economic activity and the MNE: a search for an eclectic approach. In B. Ohlin, P.
Hesselborn, P. M. Wijkman (Eds.), The international allocation of economic activity:
proceedings of a Nobel Symposium held at Stockholm. The Macmillan Press Ltd.,
London, 1977, pp. 395–418.
163
Dunning elméletében tehát a termelés nemzetköziesítése és növelése három tényező
együttes hatásaként valósul meg.
I. Tulajdonspecifikus előnyök (ownership advantages - O)
Néhány vállalat olyan nagy tudástőkével rendelkezik, amit más országokba veszteség
nélkül át tud helyezni. Ha egy vállalatnak jó menedzserei vannak, jól ismert márkájú
terméket gyárt, saját forrásokból képes az innovációra, akkor ezt a tudásbeli tőkét a
más gazdaságokban létrehozott leányvállalatokban is kamatoztatni tudja. Ha ezt a
tudást licencként eladná, akkor a tranzakciós költségek folytán kisebb haszonra tenne
szert, mintha azt saját termelésének külföldi kiterjesztésében kamatoztatná. Emellett
fennállna annak veszélye is, hogy megszűnik az adott ágazatban információs és
tudásmonopóliuma. A szellemi tulajdonjogok védelmének nehézségei miatt pedig
amúgy is magas az illegális másolat termékek készítésének kockázata.
II. Internalizációs előnyök (internalization advantages – I)
Ha egy licenc eladás helyett a saját felhasználást választja, akkor internalizációs
előnyökre tesz szert. Így a piaci folyamatok helyett a piacinál sokkal nagyobb
hatásfokkal működő vállalati hierarchián keresztül valósítja meg ennek a tudásnak a
leányvállalatok és az anyavállalat közti áramoltatását. Az internalizációval emellett
csökkenti annak lehetőségét is, hogy a tulajdonspecifikus előnyök más vállalathoz
átjussanak, és így potenciális versenytársat állítson magának. Mindazonáltal az
internalizációval a vállalat jobban ki tudja használni a vállalati, az ágazati és a
termelés helyéhez kapcsolódó előnyöket is.
III. Helyspecifikus előnyök (localization advantages – L)
16. ábra A közvetlen külföldi beruházások mozgási irányát meghatározó tényezők az
eklektikus elméletben
közvetlen külföldi
beruházás
tulajdon-specifikus
előnyök
helyspecifikus
előnyök internalizációs
előnyök
164
Hogyan képes egy vállalat egy másik gazdaságban folytatott termeléséből ellátni egy
piacot? Miért nem növeli a hazai vállalat exportját és látja el onnan a külföldi
piacokat? A válasz a másik gazdaságban megszerezhető költségelőnyökben rejlik. A
helyspecifikus előnyök a termelés és a piacra jutás költségeit hivatottak csökkenteni.
A leányvállalatok létrehozásával az anyavállalat közelebb kerül a helyi piachoz, a
fogyasztók igényeit helyi vállalatként képes kielégíteni. Továbbá a piacra
településsel csökkenteni tudja a szállítási költségeket is és helyi termelőként az ottani
helyi termelőkkel azonos elbánásban részesül szemben az importőri pozícióval. Így a
szállítási költségek csökkentése mellett a piacra jutás korlátait is átlépi. Egy gazdaság
helyspecifikus előnyei azonban nemcsak a termék eladása, hanem előállítása
szempontjából is fontosak. Egyes gazdaságok helyspecifikus előnye a termeléshez
szükséges inputok szempontjából lehet olyan nagy, hogy az odatelepülő termelés, a
közvetlen külföldi beruházással létrehozott leányvállalat látja el az adott termékkel a
világ- vagy regionális piacot. A helyspecifikus előnyökkel tehát a termeléshez
szükséges inputok ára szintén redukálható.
A tulajdonspecifikus (O), a helyspecifikus (L) és az internalizációs (I) előnyök
együttese miatt az eklektikus elméletet OLI-paradigmának is nevezzük.
A közvetlen külföldi beruházások mozgási irányának pontosabb meghatározása
végett Dunning elméletének továbbfejlesztésében összeköti az országok fejlődési
irányát a ki- és beáramló közvetlen külföldi beruházásokkal. A gazdaságok fejlődését
négy részre bontva megalkotja a beruházás-fejlődési ciklus fogalmát.
A kezdeti szakaszban a gazdaság még nem tartozik a fejlett gazdaságok közé
Nincsen magasan képzett munkaereje, rossz az infrastruktúra és maga a befektetési
környezet nem felel meg a közvetlen külföldi beruházások elvárásainak. A
gazdaságban nem léteznek olyan vállalatok, amelyek tulajdonspecifikus előnyökkel
rendelkeznének, vagy ha vannak is, akkor az a kevés vállalat sem alapít más
gazdaságokban leányvállalatokat. Nincsenek olyan helyspecifikus előnyök sem,
amelyek a közvetlen külföldi beruházásokat odacsábítanák. A fogyasztói igényeket
importtal elégítik ki, az importhelyettesítő iparosítás még nem kezdődik el.
A második szakaszban a belpiac növekszik, és a fogyasztás eléri azt a mértéket, ami
már vonzóvá teszi pusztán a piac méretei miatt a közvetlen külföldi beruházások
számára a gazdaságot. Az első közvetlen külföldi beruházások célja az addig
importált termékek belföldi termékekkel való kiváltása, azaz az importhelyettesítés.
165
A beruházások felhívják az állam figyelmét is arra, hogy szükség van a további
munkaerőképzésre és infrastruktúrafejlesztésre. A javuló infrastruktúra, az olcsó,
képzett munkaerő további közvetlen külföldi beruházásokat hoz a gazdaságba.
A harmadik szakaszban a befektetési környezet már maradéktalanul megfelel a
külföldi tőketulajdonosok elvárásainak. Ezért ebben a szakaszban az államnak az a
célja, hogy a helyspecifikus előnyöket kihasználva olyan közvetlen külföldi
beruházásokat csalogasson a gazdaságba, amelyek magukkal hozzák
tulajdonspecifikus előnyeiket. Ezek a helyi környezettől eltérő tulajdonspecifikus
előnyök átszivárognak a helyi vállalatokba is. A helyi vállalatok így már saját
tulajdonspecifikus előnyökkel felvértezve más gazdaságokba is juttathatnak tőkét
közvetlen külföldi beruházásaikon keresztül, és kihasználhatják az ottani
helyspecifikus előnyöket.
Ekkor lép a gazdaság a negyedik szakaszba, amikor maga is nettó beruházóvá válik,
azaz a kiáramló közvetlen külföldi beruházás mértéke meghaladja a beáramlóét. A
hazai vállalatok már világviszonylatban is erős tulajdonspecifikus előnyökkel bírnak,
amit ki akarnak használni az internalizáció és más gazdaságok helyspecifikus
előnyeinek kamatoztatása révén. A hazai vállalatok már mind több gazdaságban
eszközölnek közvetlen külföldi beruházásokat.
A gazdaságba be- és a gazdaságból kiáramló közvetlen külföldi beruházások mértéke
tehát attól függ, hogy a gazdaság pontosan melyik fejlődési stádiumban van.
Dunning ennek okát abban látja, hogy ahogyan egy gazdaság mind magasabb
fejlődési szintre ér, annál drágább lesz munkaereje és annál nagyobb mértékben
használja fel saját erőforrásait. A beáramló közvetlen külföldi beruházások mértéke
csökken, hiszen más gazdaságok jelentősebb helyspecifikus előnyökkel bírnak már.
Az eklektikus elmélet szerint minél nagyobb a vállalat tulajdonspecifikus és
internalizációs előnye, valamint minél több helyspecifikus előnyre tud szert tenni az
adott gazdaságban, annál nagyobb volumenű közvetlen külföldi beruházást fog
eszközölni. A tulajdonspecifikus és az internalizációs előnyök minden olyan
gazdaságba átvihetők, amelyik képes a vállalat profiljának megfelelő helyspecifikus
előnyöket biztosítani.
Ha a vállalat nem talál olyan külső gazdaságot, ahol érvényesíteni tudná a
helyspecifikus előnyöket, akkor nem alapít leányvállalatokat, hanem az anyavállalat
végzi a termelést, és a külföldi piacokat export útján látja el. Ekkor a leányvállalatok
166
létrehozása helyett az export volumenének növelésére és a termelési folyamat
hatékonyságának javítására fordítja a közvetlen külföldi beruházásra szánt tőkét.
Abban az esetben pedig, amikor a vállalat csak a tulajdonspecifikus előnyöket tudja
érvényesíteni, de nem tud élni az internalizációs és a helyspecifikus előnyökkel,
akkor a közvetlen külföldi beruházás helyett a tulajdonspecifikus előnyök eladása
vagy bérbeadása mellett dönt.
A közvetlen külföldi beruházások mozgási irányát magyarázó termék életciklus és
eklektikus elméletek összehasonlítása azok alapgondolata miatt nehézkes. A Vernon
modellje a termék mögött rejlő technológia újszerűségét vizsgálva határoz meg egy
determinisztikus utat a közvetlen külföldi beruházások számára. Dunning
modelljében több az elágazási lehetőség, az út nem egyirányú. Éppen ezért a
közvetlen külföldi beruházások nemzetközi mozgási irányának változásait is jobban,
több variációban tudja magyarázni.
167
Fogalmak
adomány
agyelszívás
globális profit
hitel jellegű nemzetközi tőkeáramlás
hivatalos hitelforrások
közvetlen külföldi beruházások
közvetlen külföldi beruházások növekedési hatása
nem hitel jellegű nemzetközi tőkeáramlások
nem hivatalos hitelforrások
nemzetközi segély
OLI-paradigma
perverz tőkeáramlás
portfólió beruházások
termék életciklus modell
transzferár
transznacionális vállalatok
Kérdések
1. Jellemzően melyek a nemzetközi munkaerő áramlás küldő országai?
2. Érvényesül-e a Heckscher–Ohlin-modell a nemzetközi munkaerő áramlás terén?
3. Mennyiben járul hozzá egy fogadó ország nemzetgazdasági fejlődéséhez a legális
migráció?
4. Melyek a migráció hatásai a küldő állam vonatkozásában?
5. Milyen hatásai vannak az illegális migrációnak a küldő és a fogadó országban?
6. Mely országokra jellemző a méhkas alakú korfa? Hogyan alakul az ilyen országok
munkaerő-piaci kínálata?
7. Hogyan tud egy ország fellépni az agyelszívás jelenségével szemben?
8. Mi a különbség a hitel és a nem hitel típusú nemzetközi tőkeáramlás között?
9. Mi a különbség az adomány és a segély között?
168
10. Mi a különbség a portfólió beruházások és a közvetlen külföldi beruházások
között?
11. Mit jelent az adott nemzetgazdaság számára, ha a portfólió beruházások aránya
meghaladja a közvetlen külföldi beruházásokét?
12. Egyetért-e a következő állítással? Válaszát indokolja! „A közvetlen külföldi
beruházásokat és a portfólió beruházásokat egyaránt a minél magasabb megtérülési
ráta képes egy adott nemzetgazdaságba csábítani.”
13. Hogyan képes egy nemzetgazdaság kedvező feltételeket teremteni a portfólió
beruházások számára?
14. Hogyan képes egy nemzetgazdaság kedvező feltételeket teremteni a közvetlen
külföldi beruházások számára?
15. Milyen tényezőket vesz figyelembe a tőketulajdonos, mielőtt tőkéjét közvetlen
külföldi beruházás formájában viszi be egy nemzetgazdaságba?
16. Mi motiválja a tőketulajdonost, amikor tőkéjét közvetlen külföldi beruházás
formájában viszi be egy nemzetgazdaságba?
17. Jellemezze a működő tőke nemzetközi mozgásának irányait!
18. Miért vonzzák a fejlett országok nagyobb arányban a működő tőkét?
19. Milyen előnyöket tudnak felmutatni a fejlett országok a fejlődőkhöz képest a
tőkéjüket befektetni kívánó tőketulajdonosoknak?
20. Mit kell mérlegelnie egy nemzetgazdaságnak, amikor támogatja a közvetlen
külföldi beruházások beáramlását?
21. Mit kell mérlegelnie egy nemzetgazdaságnak, amikor nem támogatja a közvetlen
külföldi beruházások beáramlását?
22. Mit kell mérlegelnie egy nemzetgazdaságnak, amikor támogatja a portfólió
beruházások beáramlását?
23. Mit kell mérlegelnie egy nemzetgazdaságnak, amikor nem támogatja a portfólió
beruházások beáramlását?
24. Mit értenek a transznacionális vállalatok globális stratégia alatt?
26. Milyen esetekben dönt a transznacionális vállalat leányvállalat alapításáról?
27. Mi a különbség a vertikális és a horizontális vállalati integráció között?
28. Miért képes extraprofitot realizálni az innovatőr Vernon termék életciklus
elméletében?
29. Milyen szakaszokat különít el Vernon termék életciklus elméletében? Jellemezze
ezeket a szakaszokat!
169
30. Hogyan kapcsolódik az off-shore értékesítés a tömegtermeléshez?
31. Milyen esetekben nem alkalmazható Vernon termék életciklus elmélete?
32. Milyen előnyökkel rendelkeznek a transznacionális vállalatok és leányvállalataik
a nemzetközi piacon?
33. Hogyan kapcsolta össze Dunning az országok fejlettségét a tőke áramlásával?
34. Mit értett Dunning beruházás-fejlődési ciklus alatt?
35. Értelmezze az OLI-paradigmát!
170
6. Regionális gazdasági integrációs törekvések
A világgazdaság változásai, a fejlett és fejlődő országok közötti különbségek, a
jellemzően magas Észak-Észak és az alacsony Dél-Dél kereskedelmi arány, a
gazdasági globalizáció negatív hatásainak minimalizálása és a pozitívak
maximalizálása arra ösztönzi az országokat, hogy hasonló gazdasági érdekű társakat
keressenek. Ezek a hasonló érdekű országok gazdaságuk szerkezetében,
külkereskedelmi nehézségeik terén, tőkeellátottsági vagy humán fejlettségi
mutatóikban közel állnak egymáshoz. A nemzetközi gazdasági folyamatok hasonló
módon érintik őket, szerzett előnyeik és tapasztalt hátrányaik arra ösztönzik őket,
hogy együttesen próbáljanak meg fellépni érdekeik érvényesítésében. További
céljuk, hogy gazdaságaikat külgazdasági pozíciójuk erősítése révén fejlesszék. A
külgazdasági pozíció javítása igen nehézkesnek bizonyulhat, ha egy ország egymaga
próbálkozik vele. Kevésbé tudja eladói vagy vevői minőségben befolyásolni a piacot.
Sokkal sikeresebb, ha több állammal összefogva teszi azt. Ezért jönnek létre
gazdasági integrációk, amelyek a tagok külgazdasági érdekeit képviselik a
nemzetközi gazdasági kérdésekben, és segítik a tagok piacra, tőkéhez vagy
munkaerőhöz jutási esélyeit.
6.1 Miért jönnek létre regionális gazdasági integrációk?
A regionális gazdasági integrációk alapvetően gazdasági együttműködési formák.
A gazdasági integrációk azonban nem jöhetnek létre politikai együttműködés nélkül,
így az egyes gazdasági integrációk nem csupán a gazdasági együttműködés
mélysége, de az ehhez kapcsolódó politikai együttműködés (integráció) foka mentén
is megkülönböztethetőek. A regionális gazdasági integrációk az azonos gazdasági és
politikai gondolkodású államokat fogják össze. A felek gazdasági fejlettsége hasonló,
ezért az integráción belül megvalósulhat a szakosodás, munkamegosztás, ami segíti a
rendelkezésre álló termelési tényezők optimális kihasználását. Az egymás közötti
kereskedelem korlátainak fokozatos felszámolása növeli a piacméretet és
megkönnyíti a tagok áruinak, szolgáltatásainak, munkaerejének vagy tőkéjének
átjutását a többi tagország piacaira.
171
A regionális gazdasági integrációk elsődleges célja a tagok közötti kereskedelem
liberalizálása. Ennek érdekében a felek egy többszintű folyamatot indítanak el, ahol
minden egyes szinten egyre több, a kereskedelmet korlátozó tényező szűnik meg.
Ennek a folyamatnak a keretében a piacok kiszámíthatóbbak, biztonságosabbak
lesznek, javulnak az exportlehetőségek, a tagok könnyebben jutnak új piacokhoz,
aminek következtében érdemes termelésüket növelni. Mindez azonban együtt jár a
verseny fokozódásával, a versenyképesség javításának és fenntartásának
szükségességével és a specializáció erősödésével. Ennek koordinálására integrációs
szervezeti struktúra jön létre.
Az integrációs szervezet a tagállami szervezetek fölötti szinten áll, s így csökkenti a
tagállamok kereskedelem-, gazdaság- és pénzügypolitikai szuverenitását. Ahogyan a
kooperáció egyre magasabb foka valósul meg, maga a specializáció és az
együttműködés is egyre sokrétűbb lesz, egyre több területet, ágazatot érint.
Fokozatosan javul a gazdaságok hatékonysága, amin keresztül maga a jólét is
növekszik. Ebben a tartós, hosszú távú együttműködésben azonban főként az állami
szuverenitás célzott csökkentése miatt feszültségek is kialakulhatnak a tagok között,
mivel eltérő tagállami érdekeiket kell összehangolni, majd feladni az együttműködés
érdekében.
Ahogyan nő az integrációban résztvevő tagok száma, úgy válik egyre nehezebbé a
döntéshozatal, jelennek meg az egyre különlegesebb nemzetgazdasági érdekek és
alakulhat ki komolyabb fejlettségbeli különbség azon tagok között, akik jobban és
akik kevésbé jól tudják hasznosítani a regionális gazdasági integrálódás előnyeit.
Mivel azonban az integrációnak köszönhetően a tagok együttes nemzetközi politikai
és gazdasági befolyása nő, ezért az integráció előnyeit kevésbé kihasználni tudó
államok is jól járnak. Nehéz ugyanis egy magányos nemzetgazdaságnak megvédenie
érdekeit a nemzetközi politika és gazdaság porondján, kivéve, ha az az Egyesült
Államok, Japán vagy Kína.
6.2 Regionális gazdasági integrációk formái
A regionális gazdasági integrációk behálózzák a világot. Egy ország jellemzően
nemcsak egy gazdasági integrációs szervezet tagja. Magyarország például tagja az
Európai Uniónak, az Európai Gazdasági Térségnek, a Visegrádi Együttműködésnek,
illetve a Duna Bizottságnak.
172
A gazdasági integrációs együttműködés során csökkenő nemzeti szuverenitás,
valamint a kereskedelem liberalizálásának mértéke szerint határozhatjuk meg az
egyes integrációk mélységét, azaz az integráció fokát. Ennek alapján beszélhetünk
preferenciális vámövezetről, szabad kereskedelmi területről, vámunióról, közös
piacról, egységes piacról, gazdasági unióról és politikai unióról.
A preferenciális övezetet létrehozó országok amellett kötelezik el magukat, hogy
bizonyos termékcsoportok esetében csökkentik vagy megszüntetik a kereskedelmi
korlátokat ezáltal javítva egymás piacra jutási lehetőségeit. Preferenciális övezetként
működik például az APEC és az ASEAN.
Az APEC (Asian Pacific Economic Cooperation, Ázsiai–Csendes-óceáni Gazdasági
Együttműködés)31
esetében a tagok igen eltérő gazdasági fejlettsége és politikai
érdekei miatt nehezen tud elmozdulni egy magasabb fokú integráció irányába. Célja,
hogy az együttműködés révén csökkentse a tranzakciós költségeket, a kereskedelem
és a tőkebefektetések terén folyamatos liberalizációt érjen el, valamint gazdasági és
technikai kooperációt valósítson meg a tagok között. Céljait azonban csak mérsékelt
ütemben tudja elérni, programjai megvalósítása rendre megtorpannak az amerikai-
japán gazdasági ellentétek miatt. Viszont az orosz, a japán, az amerikai és a kínai
politikai és gazdasági vezetők számára olyan fórumot teremt, ahol akár formálisan,
akár informálisan is tárgyalhatnak az egymás közti gazdasági és politikai
nézeteltérésekről.
31
Tagjai: Ausztrália, Brunei, Chile, Dél-Korea, Egyesült Államok, Fülöp-szigetek,
Indonézia, Japán, Kanada, Kína, Malajzia, Mexikó, Oroszország, Pápua Új-Guinea, Peru,
Szingapúr, Tajvan, Thaiföld, Új-Zéland, Vietnam.
173
1. ábra Az APEC tagországai
Az ASEAN (Association of South East Asian Nations, Délkelet-Ázsiai Nemzetek
Szövetsége)32
szerepe szintén nagyobb politikai, mint gazdasági téren. A szervezet
nemcsak a gazdasági kérdésekre fókuszál. Biztonságpolitikai, társadalompolitikai és
kulturális területekre is kiterjed tevékenysége. Célja a tagok versenyképességének
javítása, az egymás közti gazdasági kooperáció erősítése. A tervezett szabad
kereskedelmi övezeti státust a vámok és egyéb kereskedelmi korlátok fokozatos
leépítése révén 2012-re akarja elérni. Mivel tagjai között igen nagyok a fejlődésbeli
eltérések, ezért a vámcsökkentéseket több ütemben valósítja meg, és a gyengébb
gazdaságú államok számára az érzékeny ágazatokban átmeneti kivételi lehetőségeket
biztosít a liberalizáció alól.
32
Tagjai: Brunei, Fülöp-szigetek, Indonézia, Kambodzsa, Laosz, Malajzia, Mianmar,
Szingapúr, Thaiföld, Vietnam.
174
2. ábra Az ASEAN tagjai
A preferenciális övezeteken túllép a szabad kereskedelmi terület, ahol már
megszűnnek a vámok és a mennyiségi korlátozások, de az adminisztratív jellegű
kereskedelmet korlátozó intézkedések –mint kereskedelmet korlátózó tényezők–
megmaradnak. A kereskedelem tehát a szabad kereskedelmi területen sem teljes
mértékben liberalizált. Az elérhető előnyök általában attól függnek, hogy mekkora
volt az eltörölt kereskedelmi korlátok mértéke. Az egykori alacsony tagok közti
vámok eltörléséből nem származik túl nagy előnye egy tagnak, hiszen egy 3–5%
körüli vám nem ró elviselhetetlen terheket a kereskedelem résztvevőire. Magas
vámok esetében ez már sokkal jelentősebb eredmény. A vámokon túl meg kell nézni
azon nem vám jellegű intézkedések összességét is, amelyek a kereskedelmet
korlátozzák. Ezek mérséklésének folyamata vagy eltörlése már sokkal több előnnyel
járhat a tagok számára, ha egymás piacaira akarnak bejutni. A tagok együttes piaca,
azaz a szervezet belső piaca méreténél fogva teheti sikeressé az integrációt. A kisebb
hazai piaccal rendelkező termelők szerencsés esetben jelentős fogyasztóerővel
rendelkező megnövelt belső piacot kapnak. A belső piac megnövekedett fogyasztási
175
igényét azonban a távolságok miatt nem tudja minden tagország minden termelője
azonos mértékben kihasználni. A szállítási költségek a távolsággal arányosan nőnek,
ezért a piacra jutást nehezítheti a másik tagország számára a költségek és így az
eladási ár növekedése.
A szabad kereskedelmi övezetek kapcsán felmerül az a kérdés is, hogy a könnyített
kereskedelem mennyire csökkenti a versenyt, azaz mennyiben kedvez az
oligopóliumok létrejöttének vagy egyes tagok szervezeten belüli szupremációjának.
A tagok esetleges fejlettségbeli vagy gazdasági szerkezetben észlelhető különbségei
miatt a még az integráció létrejötte előtt az exportban igen jól teljesítő országok
könnyen uralhatják a teljes integrációs piacot. Így a kevésbé fejlett gazdasággal
rendelkező vagy kevésbé versenyképes ágazatokat felvonultató tagok hazai termelői
erős és a nemzetközi piacon is versenyképes termékekkel találják magukat szemben.
A szabad kereskedelmi övezetek ezért alkalmasak az olyan tagok
együttműködésének realizálására, ahol nagy a fejlettségbeli különbség, hiszen ez a
lazább kooperáció lehetővé teszi azt, hogy bizonyos, egyes tagok számára
gazdaságilag érzékeny területeket kiemeljenek a közös szabályozás alól. Erre az
egyik legkitűnőbb példát a NAFTA szolgáltatja.
A NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai
Szabadkereskedelmi Megállapodás) Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó
gazdasági együttműködését serkenti. Az amerikai és a kanadai gazdaság több
évtizedes, először a Nagy-tavak autóiparára épülő együttműködését a mexikói
bedolgozóipar egészíti ki. Az olcsó mexikói munkaerő által előállított termékek
kereskedelmi korlátok nélkül tudnak beáramlani az amerikai és a kanadai
gazdaságba, ahol az amerikai és kanadai ipari termékek alapanyagait jelentik. A
szabad kereskedelem azonban nem terjed ki miden termékre. A mezőgazdasági
árukra külön kétoldalú megállapodások vonatkoznak, mivel mindhárom ország
jelentős mezőgazdasági termelő, egymás potenciális versenytársai a térségben és a
nemzetközi piacon is. Legnagyobb eredményeit az autóiparban, a számítógépiparban,
a textiliparban és a befektetési korlátok eltörlésében érte el.
176
3. ábra A NAFTA tagállamai
A közel azonos fejlettségű, hasonló gazdasági problémákkal küzdő államok
integrációjára a COMESA szolgáltat példát. A COMESA (Common Market for
Eastern an Southern Africa, Dél- és Kelet-afrikai Közös Piac) csak nevében közös
piac. Valójában tökéletes átmenetet képez a preferenciális és a szabad kereskedelmi
övezetek között. A tagállamok folyamatosan törlik el az egymás közötti vámokat, a
mennyiségi korlátozásokat és az adminisztratív jellegű kereskedelmet korlátozó
intézkedéseket pedig egyszerre, lassú ütemben szüntetik meg. A COMESA új
piacokat nyitott meg a tagok számára megvalósítva ezzel a Dél-Dél kereskedelem
erősödését.
177
4. ábra A COMESA tagállamai
Amennyiben a vámok és a mennyiségi korlátozások megszüntetése mellett
megvalósul egy közös külkereskedelem-politika is, vámunióról beszélünk. A tagok a
nem tagokkal szemben már egységes vámrendszert alkalmaznak, azaz közös külső
vámokat alakítanak ki, és az együttműködést kiterjesztik azon közpolitikákra is,
amelyek a legkevésbé terhelik a tagok együttműködését. A vámunióban a tagok
egymás közti kereskedelmét még mindig korlátozzák az adminisztratív jellegű
intézkedések, egyes ágazatokban még létezhetnek kétoldalú megállapodások.
A vámunióban a tagok által szerezhető előnyöket befolyásolja a külső vámrendszer
is. A megszabható külső vámok mértékét a nemzetközi kereskedelem szabályai
határozzák meg. A nem vám jellegű kereskedelmi korlátok meghatározásával
azonban már a vámoknál hatékonyabban védhető a tagok együttes belső piaca. A
vámunió esetében a közös külső vámrendszer kialakítása során még jobban
178
kiéleződhet a tagok közti esetleges ellentét. Bizonyos tagok ugyanis virágzó
kereskedelmi kapcsolatokat ápolhatnak harmadik országokkal, amelyek a vámunió
létrejötte után már sokkal nehezebben jutnának kereskedelmi lehetőségekhez. Ha
azonban a kérdést a másik oldalról nézzük, akkor a közös külső vámrendszer közös
nevezőt alakíthat ki az eltérő gazdasági érdekű tagok között is, ha példának okáért
egy olyan erős gazdasággal szemben alkalmazzák azt, amelyik külön-külön
mindegyik tag belpiacain rontaná a hazai termelők pozícióját. A latin-amerikai és az
észak-amerikai államok közötti kereskedelmi ellentétek miatt ezen védekező
mechanizmusra kiváló példát jelentenek a térség integrációs szervezetei.
A Mercosur (Mercado Comun del Sur, Déli Közös Piac)33
célja a dél-amerikai
országok közös piacának megteremtése. A dél-amerikai országok együttműködését
az 1990-es évektől a sorozatos válságok nehezítették, ezért a kereskedelmi korlátok
leépítése igen lassan valósult meg. Már maga a működés is igen különös, hiszen a
Mercosur esetében nem beszélhetünk se kormányközi, se szupranacionális jellegről.
Lényegében a tagállamok politikai és gazdasági felsővezetői közötti formális, és
informális fórumokon születnek a döntések. Így a szervezeti bürokráciának vagy a
karrierdiplomaták tárgyalásainak lényegesen kisebb a súlya, mivel az
együttműködést a mindenkori politikai vezetők akaratára hagyja. A politikai-
gazdasági kooperáció azért lehet mégis oly sikeres a térségben, mert az export
összetétele igencsak hasonló az amerikaiéhoz. A világpiacon komoly verseny alakul
ki a mezőgazdaságban, az autó- és repülőgépiparban vagy a könnyűiparban ezen
térség országai és az Egyesült Államok között. Így közös külső vámrendszerük
jobban képes megvédeni őket az amerikai versenytárstól legalább a dél-amerikai
piacon. A tőkebefektetések, a telekommunikáció vagy a cukoripar szintén ilyen
érzékeny területek.
33
Tagjai: Argentína, Brazília, Uruguay, Paraguay, Venezuela. társult tagok: Chile, Bolívia,
Peru, Ecuador, Kolumbia.
179
5. ábra A Mercosur tagállamai
A vámunión túlmutató közös piac az árukon és a szolgáltatásokon túl már a tőke és a
munkaerő esetében is biztosítja a szabad áramlást. Ez a nemzeti szuverenitás további
csökkentését igényli, hiszen olyan kényes témákat érint, mint a bevándorlás-politika
vagy a pénzügyi tervezés. Mindenesetre komplementer, azaz egymás profilját
kiegészítő gazdaságok számára kifejezetten előnyös ez az integrációs forma, mivel a
piac termelési tényező igényeit, a termelési tényezők tér- és ágazatbeli eloszlását
jobban tudja koordinálni, illetve nagyobb teret kaphatnak ebben a szabadpiaci
folyamatok is. A hatékonyabb tényezőkihasználás külön-külön, de együttesen is
növeli a résztvevő gazdaságok teljesítményét, javítja nemzetközi
versenyképességüket, és fokozatosan csökkenti a fejlettségbeli különbségeket.
180
Mindazonáltal a gyakorlatban a tranzakciós költségek, az árszínvonalakat
befolyásoló tényezők eltérése miatt nem minden esetben tud megvalósulni a
tényezőköltségek és a tényezőárak teljes kiegyenlítődése. A tőke esetében a
kiegyenlítődésnek nagyobb a valószínűsége, ám a munkaerőnél ez annak
szakképzettségétől és mobilitásától erősen függ. A közös piac mint gazdasági
integrációs forma ennek okán leginkább a hasonló fejlettségű gazdaságok
találkozásánál válhat sikeressé. Erre kitűnő példa a Caricom.
A Caricom (Carribien Community, Karibi Közösség)34
a szabad kereskedelmi övezet
irányából mozdult el a közös piac felé. Az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő
szabad mozgásának megvalósítása mellett közös kereskedelempolitikát is
kidolgoztak. A hasonló exporttermékekkel rendelkező tagok a közös
kereskedelempolitika kidolgozása során összehangolják világpiaci megjelenésüket is.
Ez a közös kereskedelem és vámpolitika képes a kis nyitott gazdaságok számára
mérsékelni a gazdasági globalizáció negatív hatásait. Ráadásul egyes politikáik
(például külföldi tőkeberuházások, szellemi tulajdon védelme, árfolyam- és
kamatpolitika, technológiatranszfer) összehangolása, illetve az erre vonatkozó
jogszabályok harmonizálása révén kedvező befektetési környezetet is létrehoznak.
6. ábra A Caricom tagállamai
34
Tagjai: Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Barbados, Belize, Dominika, Grenada,
Guayana, Haiti, Jamaica, Montserrat, Saint Lucia, St. Kitts és Nevis, St. Vincent és a
Grenadine-szigetek, Suriname, Trinidad és Tobago.
181
A Caricom egyes politikák összehangolásával már lépéseket tett az egységes piac
kialakítása felé. Egységes piacról akkor beszélünk, ha létrejön a jogi és a
gazdaságpolitikai harmonizáció, és megvalósul a kereskedelem teljes liberalizációja.
A jogi és a gazdaságpolitikai harmonizáció feltételezi, hogy gazdasági
gondolkodásában, problémáiban, jogi kultúrájában igen hasonló országok vesznek
részt az integrációban. Az összehangolás komoly bürokratikus hátteret igényel a
tagállamok és a szervezet részéről is. A kereskedelmet korlátozó tényezők teljes
eltörlése pedig már egészében megnyitja a tagállamok előtt egymás belpiacait, azok a
továbbiakban semmilyen állami bürokratikus védelmet nem tudnak élvezni.
Az egységes piac egyik legjobb példája az Európai Unión35
belüli együttműködés az
1992 és 1999 közötti időszakban. Az 1985-ös belső piaci fehér könyvben
megfogalmazott, a tagok közti gazdasági kooperációt terhelő technikai, fiskális és
fizikai akadályok 1992-re megszűntek. A fizikai akadályokat a termelési tényezők
határokon átjutása jelentette. A közösségi kvóták meghatározása vagy az egységes
biztonsági, környezeti és egészségügyi előírások foganatosítása révén lényegében
megszűntek a határok az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgása
terén. A technikai akadályokat az egységes európai szabványrendszer (CE) és a
kölcsönös elismerés elvének alkalmazása teszik lehetővé. A fiskális akadályok
lebontása jelentette talán a legnehezebb feladatot, hiszen itt a tagállami
pénzügypolitikai szuverenitás csorbult. Az áfa harmonizálása a mai napig kényes
kérdés az unióban, gyökerei az egységes piac kezdetére nyúlnak vissza. Ekkor
vezették be az 5%-os szociális, 15%-os általános a 0–5%-os kivételek kategóriákat,
de a dohányáruk, szeszesitalok és az üzemanyag esetében nem sikerült
megállapodásra jutni. A tagállamokban a vállalkozások és az egyének eltérő
adóterhekkel szembesülnek. A problémát felvetette már a belső piaci fehér könyv is,
hiszen mindez jelentősen befolyásolja a termelési tényezők szabad áramlását. A
kérdés azonban a mai napig megoldásra vár. Az Európai Unió a technikai és a fizikai
akadályok lebontása terén megvalósította az egységes piac létrehozásának
kritériumait, és az akkori 12 tagállam esetében már közel járt a fiskális kérdés
megoldásához is. A bővítések azonban (főként a 2004. és 2007. évi) olyan eltérő
35
Tagállamai: Ausztria, Belgium, Bulgária, Ciprus, Csehország, Dánia, Egyesült Királyság,
Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Lengyelország,
Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Málta, Németország, Olaszország,
Portugália, Románia, Spanyolország, Svédország, Szlovákia, Szlovénia.
182
fejlettségű államokat emeltek be a tagok sorába, amelyek újabb problémákat vetnek
fel a fiskális akadályok tényleges eltörlésénél (például egy egységes európai
adórendszer bevezetésénél vagy az állami szubvenciók terén).
7. ábra Az Európai Unió tagállamai
Amikor a gazdasági integrációban résztvevő tagállamok egységesítik nemzeti
gazdaságpolitikájukat és egységes irányítású gazdaságpolitikát hoznak létre,
valamint a közpolitikákat közösségi szintre emelik, akkor már gazdasági unióról
beszélhetünk. Emellett a közös valuta, az annak fenntartásához szükséges közös
monetáris politika és közös központi bank létrehozása pedig a monetáris unió
létrejöttét jelzi.
183
Az Európai Unió 1999-ben gazdasági és monetáris unióvá alakult. Az Európai
Monetáris Unió (EMU) 12 tagállamrészvételével jött létre.36
A közös pénz és a közös
pénz mögött álló közös monetáris politika végett az euróövezethez csatlakozó
államok lemondanak önálló, nemzeti monetáris politikájukról. Az euróövezet
pénzügyi rendszerének működéséért, a közösségi monetáris politika
meghatározásáért és végrehajtásáért a Központi Bankok Európai Rendszere felel,
amelyben az Európai Központi Bank mellett az uniós tagállamok jegybankjai is részt
vesznek. Az Európai Központi Bank a közös monetáris politika tervezése mellett a
stabil euróárfolyam fenntartásának felelőse. A közös monetáris politika feltételezi,
hogy azonos gazdasági képességű államok vesznek részt a pénzügyi integrációban.
Ezt a feltételt volt hivatot a maastrichti kritériumrendszer37
biztosítani. Amely
kritériumokat a monetáris uniós tagság feltételeként az államoknak teljesíteniük
kellett A közös valutával szembeni feltételeket tartani nem tudó tag ugyanis
jelentősen gyengítheti a valuta árfolyamát és ezzel a többi tag gazdaságát is.
(Görögország 2009-es költségvetési hiányának kiugróan magas mértéke
beavatkozásra kényszerítette az unió tagállamait, hogy megvédjék az euró
stabilitását.) A gazdasági unióban (amilyen a nem euróövezeti tagállamok helyzete)
megengedhető az eltérő fejlettségű államok együttes gazdaságpolitikai koordinációja,
hiszen az együttműködésnek ebben az esetben pontosan az a célja, hogy ezeket az
egyenlőtlenségeket belátható időn belül felszámolja. Azok a tagállamok, akik nem
tudnak megfelelően alkalmazkodni ehhez az egységes irányvonalhoz, lemaradnak,
gazdasági teljesítményük csökken, versenyképességben alulmaradnak a teljesen
liberalizált piac egyéb szereplőivel szemben, ami a termelési tényezők aránytalan
cseréjét vonja maga után.
36
Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg,
Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország. 2001-ben Görögország is
csatlakozik az euróövezethez, majd 2007-ben Szlovénia, 2008-ban Málta és Ciprus, 2009-
ben Szlovákia és 2011-ben Észtország. 37
Az 1992-es maastrichti szerződésben meghatározott konvergencia kritériumok
tartalmazzák az euróövezethez való csatlakozás feltételeit:
- az inflációs ráta a három legkisebb inflációs rátájú tagállam átlagos inflációs rátáját
legfeljebb 1,5%-kal haladhatja meg.
- a költségvetési hiánynak nem szabad meghaladnia a GDP 3%-át.
- az államadósság nem lehet több a GDP 60%-ánál.
- a hosszú távú kamatszint a három legalacsonyabb kamatszintű tagállam átlagos
kamatszintjét legfeljebb 2%-kal lépheti túl.
- két éven keresztül képesnek kell lenni biztosítani a nemzeti fizetőeszköz stabilitását.
184
Az integráció legmagasabb fokán a politikai unió áll, amikor már a tagállamok
szupranacionális törvényhozással, kormányzással és bírósággal teljes
szuverenitásukat feladják. A résztvevő államok közös akarattal vagy az egyik
tagállam politikai és katonai szupremációja folytán hozzák létre. Erre az
együttműködési formára kitűnő példa az Amerikai Egyesült Államok vagy az
Egyesült Arab Emírségek, de ide sorolható maga India is vagy Kína. A XX. századi
történelemben további kísérletek is történtek politikai unió létrehozására. A
Szovjetuniónak ezt az integrációs formát 70 éven át sikerült fenntartania. Szíria és
Egyiptom 1958-as politikai egyesülése viszont alig négy évig tartott.
8. ábra Regionális gazdasági integrációk formái
preferenci-ális övezet
szabad keres-
kedelmi övezet
vámunió
közös piac
egységes piac
gazdasági unió
monetá-ris unió
politikai unió
185
Fogalmak
regionális gazdasági integráció
preferenciális övezet
szabad kereskedelmi terület
vámunió
közös piac
egységes piac
gazdasági unió
monetáris unió
politikai unió
Kérdések
1. Mit jelent a közös külső vámrendszer a vámunió esetében?
2. Miért alkalmasabb a szabad kereskedelmi övezet a nagy fejlettségi különbségű
tagok összekapcsolására, mint a vámunió?
3. Miért lehet alkalmas együttműködési forma a komplementer gazdaságok számára
a közös piac?
4. Mi a különbség az egységes piac és a közös piac között?
5. Melyik gazdasági integrációs forma alkalmas az igen különböző fejlettségű
államok összekapcsolására? Válaszát indokolja!
6. Melyik gazdasági integrációs forma nem alkalmas az igen különböző fejlettségű
államok összekapcsolására? Válaszát indokolja!
7. Miért hoznak létre a nemzetgazdaságok regionális gazdasági integrációkat?
186
7. Nemzetközi pénzügyek
A nemzetközi kereskedelemhez és a termelési tényezők nemzetközi áramlásához az
áruk, szolgáltatások és a termelési tényezők pontos ármeghatározására van szükség.
Mivel minden gazdaság szuverén módon maga határozza meg, hogy mit tekint
nemzeti fizetőeszközének, ezért a világgazdaságban igen sokféle fizetőeszközt
használnak. Hogyan téríti meg a határokon átmenő áruk, szolgáltatások és termelési
tényezők ellenértékét a célország? Milyen elszámolási egységet használnak egymás
között e felek a nemzetközi gazdasági folyamatokban? Hogyan tartja nyilván egy
gazdaság ki- és beáramló javait? A nemzetközi pénzügyekről szóló fejezetben a
korábbi fejezetekben tárgyalt kérdések mögötti pénzáramlás módjaival foglalkozunk.
7.1 Árfolyam
A valutaárfolyam, illetve annak változása az exportőrök bevételét ugyanúgy
megváltoztathatja, mint ahogy hatást gyakorolhat az importkiadások nagyságára, a
működő tőke áramlásra, vagy befolyásolhatja a munkaerő vándorlását. Az árfolyam
az ország hivatalos fizetőeszközét más országok fizetőeszközéhez vagy egyéb
értékmérőkhöz (például aranyhoz) viszonyítva kifejezi az adott gazdaság
teljesítményének változását a viszonyítási ponthoz mérten. Ezért a kormányzatoknak
az a célja, hogy az árfolyam-politikán keresztül egyrészt reális képet adjanak a hazai
és a külföldi gazdasági szereplőknek az ország gazdasági állapotáról, másrészt
fokozzák a hazai gazdaság teljesítményét. Az árfolyam-politikán keresztül az egyes
országok befolyásolni tudják a gazdaság növekedését, a belső és a külső egyensúlyt.
Az árfolyam esetében beszélhetünk valutaárfolyamról és devizaárfolyamról.
Valutaárfolyam alatt értendő egy adott gazdaság készpénzben megjelenő nemzeti
fizetőeszközének árfolyama, míg a devizaárfolyam az adott nemzetgazdaság
fizetőeszközével (valutájával) szemben fennálló számlakövetelés. Azaz a valuta a
nemzetgazdaság készpénz formájában megjelenő fizetőeszköze, míg a deviza ennek
számlapénz formája. Mivel azonban napjainkban a nemzetközi gazdasági
kapcsolatokban az elszámolások sokkal inkább számlapénzzel, mintsem készpénzzel
történnek, ezért a továbbiakban árfolyam alatt a devizaárfolyamot értjük.
187
Az árfolyamot a nemzeti fizetőeszköz kínálata és az iránta megnyilvánuló kereslet
relációja határozza meg, azok változása hat alakulására.
A kereslet alakulására hatást gyakorol az import, az áruexport nagysága, a
külföldieknek nyújtott szolgáltatások, a külföldiek által eszközölt beruházások, a
beáramló tőkejövedelmek vagy a befelé irányuló egyoldalú átutalások nagysága. Az
exportőr az eladott áruért idegen fizetőeszközt kap, amit hazaira akar váltani (mert
hazai fizetőeszközben fizeti a munkabért, a beszállítókat, az adót, stb.)
Szempontunkból mindegy, hogy technikailag a hazai exportőr pontosan milyen pénzt
kap az áruért: ha idegent, akkor ő maga lép fel kereslettel a hazai fizetőeszköz iránt,
ha hazait, akkor a külföldi szereplő (az ottani importőr) tette ezt meg helyette. Az
áruexport növekedése ennek fordítottjaként növeli a hazai valuta iránti keresletet, és
csökkenti a külföldi valuta iránti felmerülő igényt. A külföldiek által igénybe vett
szolgáltatások ugyancsak növelik a hazai valuta iránti keresletet, hiszen a külföldi
fizetőeszközzel rendelkező személyek vagy vállalkozások kénytelenek nemzeti
valutájukat annak a gazdaságnak a fizetőeszközére cserélni, ahol a szolgáltatást
igénybe veszik. A gazdaságba beáramló külföldiek által eszközölt beruházások ehhez
hasonlóan növelik a keresletet, míg a kiáramlók ennek fordított analógiájára
csökkentik a hazai fizetőeszköz iránti keresletet. A tőketulajdonosok jövedelmeiket
szintén honos országuk fizetőeszközében kívánják realizálni, ezért a működő tőke
beruházások profitjának kiáramlása a hazai fizetőeszköz iránti igényt csökkenti, míg
a külföldről hazahozott profit növeli a hazai valuta keresletét, akárcsak a beáramló
egyéb jövedelmek. Ha a tőkeáramlás csak egy irányba, azaz külföldről haza zajlik,
azaz egyoldalú átutalások történnek, akkor a valuták átváltása növeli a hazai valuta
iránti keresletet. A befelé irányuló transzferek –egyoldalú jövedelemátengedések–,
ugyancsak növelik a hazai valuta keresletét. Ezen tényezők növekedése növeli a
hazai valuta keresletét, míg csökkenésük csökkenti azt.
188
1. táblázat Nemzeti fizetőeszköz keresletének és kínálatának alakulása
kereslet kínálat
áruexport áruimport
külföldiek által igénybe vett
hazai szolgáltatások
hazaiak által külföldön
igénybe vett szolgáltatások
tőke beáramlás tőke kiáramlás
beáramló profit és egyéb
jövedelmek
kiáramló profit és egyéb
jövedelmek
egyoldalú átutalások kifelé egyoldalú átutalások befelé
A nemzeti fizetőeszköz kínálata a fentiekből levezethetően a következőképpen épül
fel: a hazai fizetőeszközt eladni szándékoznak
akik áruimportot akarnak lebonyolítani,
akik külföldön szeretnének szolgáltatást vásárolni,
akik hazai jövedelmüket (tőke vagy egyéb) szeretnék külföldre utalni,
valamint
a kiáramló transzferek.
Ezek növekedése növeli a kínálatot, míg csökkenésük csökkenti azt.
1. ábra A nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet és kínálat
A hazai fizetőeszköz árfolyama kifejezi, hogy a külföldi fizetőeszköz egy egységéért
a hazai fizetőeszköz hány egységével kell fizetni. Ha az eurót mint külföldi és a
forintot mint hazai fizetőeszközt definiáljuk, akkor a 250 HUF/€ árfolyam azt jelenti,
hogy 1 €-ért 250 forintot kell fizetni.
qHUF
€/HU
F SHUF
q
e DHUF
189
A nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet és kínálat találkozásánál megkapjuk az
egyensúlyi árfolyamot. (1. ábra) A kereslet és a kínálat változásával a nemzeti
fizetőeszköz külföldi fizetőeszközben kifejezett értéke is változik. Ezt fel-, illetve
leértékelődésnek, vagy a nemzeti fizetőeszköz erősödésének, illetve gyengülésének
nevezzük.
A nemzeti fizetőeszköz felértékelődése, erősödése akkor következik be, ha megnő a
nemzeti valuta iránti kereslet, vagy csökken annak kínálata. Ekkor egy egységnyi
külföldi valutáért kevesebb hazai valutát kell fizetni.
2. ábra Forint kereslet növekedés miatti felértékelődése az euróval szemben
A fenti példa alapján, ha nő a forint iránti kereslet és a forint kínálata változatlan (2.
ábra), akkor az egyensúlyi árfolyam e-ről e’-re változik, azaz nő. Ekkor egy euróért
kevesebb forintot kell fizetni, azaz a forint erősödik, felértékelődik az euróhoz
képest. Legyen az euró/forint árfolyam 0,004 €/HUF, azaz 1 euróért 250 forintot kell
fizetni. Ha a forint erősödik, felértékelődik, akkor 1 euróért már csak 200 forintot
kell fizetni, azaz az euró/forint árfolyam 1€ / 200 HUF = 0,005 €/HUF lesz. Tehát az
euró/forint árfolyam növekszik, a forint/euró árfolyam pedig csökken.
A leértékelődés a felértékelődés inverz folyamata. Leértékelődésről, a nemzeti
fizetőeszköz gyengüléséről akkor beszélünk, ha a nemzeti fizetőeszköz külföldi
fizetőeszközben kifejezett értéke csökken.
qHUF
€/HUF SHUF
q
e DHUF
D’HUF
q’
e’
190
3. ábra Forint kereslet csökkenés miatti leértékelődése az euróval szemben
Vegyük ismét a 004 €/HUF árfolyamot. Leértékelődésnél csökken a forint iránti
kereslet változatlan kínálat mellett. A kereslet csökkenése a 3. ábrán e-ről e’’-re
módosítja az egyensúlyi árfolyamot. Az euró/forint árfolyam csökken, egy euróért a
korábbinál több forintot fognak elkérni a piacon.
A nemzeti fizetőeszköz értékváltozása az áruexport és az áruimport
jövedelmezőségét és ezen keresztül volumenét is befolyásolja. Export esetében a
felértékelődés bevételkiesést okoz. Ha az exportőrök az exporttermék árát nem hazai,
hanem külföldi valutában határozzák meg, akkor a hazai valuta felértékelődésekor
kevesebb hazai fizetőeszközt kapnak, mikor a külföldi importőr külföldi
fizetőeszközben kifizeti a termék árát. Vegyük a következő példát: egy magyar
kozmetikai cég Ausztriába szappant exportál. Az euró/forint árfolyam legyen 0,004
€/HUF. A cég egy darab szappan eladásából 250 forintos bevételre számít. De az
exportárat jelen esetben euróban határozza meg, azaz 1 db szappant 1 €-ért fog
exportálni. Ha a forint felértékelődik, és az euró/forint árfolyam 0,005 €/HUF lesz,
akkor bevétele forintban már nem 250 forint lesz, hanem csak 200 forint.
0,004 €/HUF árfolyam → 250 HUF/€
1 db szappan ára 1 € = 250 HUF
ha a HUF felértékelődik, akkor
0,005 €/HUF árfolyam → 200 HUF/€
1 db szappan ára 1 € = 200 HUF
qHUF
€/HUF SHUF
q’’
e’’ D’’HUF
DHUF
q
e
191
Amennyiben az exportőr külföldi valutában rögzíti az exportárat, hazai
fizetőeszközének felértékelődésekor kevesebb hazai valutát fog kapni az exportált
termék után. Ez bevétel kiesést eredményez az exportőrnek, csökkenti profitját. A
bevételkiesést úgy tudja ellensúlyozni ebben az esetben, ha növeli a termék külföldi
fizetőeszközben rögzített árát. Az árnöveléssel azonban rontja versenyképességét a
külföldi piacon.
Ha ezt a kockázatot el akarja kerülni az exportőr, és a termék árát saját valutájában
rögzíti, akkor saját valutájának felértékelődésekor növelnie kell az exportárat, ha
ugyanolyan bevételt akar realizálni. Nézzük megint a kozmetikai vállalkozás esetét!
Ha a szappan exportárát forintban határozza meg, akkor az az osztrák piacon 1 eurót
fog jelenteni. Ha a forint felértékelődik, és a 004 €/HUF árfolyam 0,005 €/HUF-ra
változik, akkor egy szappanért már Ausztriában már 1,25 eurót kell kérnie.
0,004 €/HUF árfolyam → 250 HUF/€
1 db szappan ára 250 HUF = 1 €
ha a HUF felértékelődik, akkor
0,005 €/HUF → 200 HUF/€
1 db szappan ára 250 HUF = 1,25 €
Ebben az esetben tehát az exportőr forintban mért bevételei nem változnak. Viszont a
külföldi piacon magasabb árat kell kérnie a felértékelődés után az exporttermékért. A
magasabb árral viszont versenyhátrányba kerül. Ezért versenyképességének
megtartása érdekében csökkenteni kell az exporttermék árát. Ahhoz azonban, hogy
bevételei ne csökkenjenek, az exportpiacon kieső bevételt a hazai piacról kell
pótolnia.
Az exportőrök exportbevételei csökkennek a hazai fizetőeszköz felértékelődésekor.
A hazai fizetőeszköz erősödése tehát rontja az áruexport jövedelmezőségét. Az
áruexport volumene csökken.
Mi a helyzet az importtal? Az import számára a nemzeti valuta felértékelődése
kedvező. Az importtermékért ugyanis a felértékelődés miatt kevesebb nemzeti
fizetőeszközt kell fizetni. Ha például 1 kg Németországban gyártott feketeerdő sonka
192
0,004 €/HUF árfolyam mellett 6000 forintba került, akkor 0,005 €/HUF árfolyamon
ugyanezért az 1 kg sonkáért már csak 4800 forintot kell fizetni.
0,004 €/HUF árfolyam → 250 HUF/€
1 kg sonka ára 6000 HUF = 24 €
ha a HUF felértékelődik, akkor
0,005 €/HUF árfolyam → 200 HUF/€
1 kg sonka ára 24 € = 4800 HUF
Természetesen ekkor a német élelmiszeripari vállalatnak kell vállalnia a
bevételkiesést. Ha a forint felértékelődése után a sonka ára változatlan marad, akkor
az szintén inflációs hatást gyakorol a gazdaságra.
A nemzeti valuta felértékelődése miatt az import olcsóbbá válik. A külföldi termelők
így árbeli előnyt szerezhetnek a piacon a hazai termelőkkel szemben. Az árérzékeny
fogyasztók a hazai helyett a külföldi terméket fogják választani, ami tovább növeli az
importot, azaz a gazdaság kiadásait. Mindazonáltal az import olcsóbbá válása
azoknak a hazai vállalkozásoknak előnyére válik, akik import inputokat építenek be
termékeikbe. Az olcsóbb import input csökkenti a termelési költségeket és
versenyképesebbé teszi a hazai vállalkozásokat a világpiacon. Így előfordulhat, hogy
az exportőrök a felértékelődés miatti bevételkieséseiket kompenzálni tudják az
import inputok árcsökkenésével. Ez abban az esetben lesz így, ha magas az export
termékek importtartalma. Szélsőséges esetben még az is elképzelhető, hogy az
árfolyamváltozás egyáltalán nem hat az exportáló vállalatok jövedelmezőségére, ez
akkor lesz így, ha olyan magas a termékek importtartalma, hogy ami elveszít a
vállalat a felértékelődés után a bevételi oldalon, azt megnyeri a termelési költségek
oldalán. A csak hazai inputokkal dolgozó, de termékeiket külföldön értékesítő
vállalkozások nem tudják élvezni ezt az előnyt.
A leértékelődés ennek inverzeként működik. Az exportőr a hazai valuta
leértékelődésével növelni tudja exportbevételeit. Vegyük ismét a szappangyártó cég
példáját! 0,004 €/HUF árfolyam mellett 1 eurót kér a szappanért. Ez ezen az
árfolyamon 250 forint bevételt jelent. A forint leértékelődik, azaz az euró/forint
árfolyam csökken 0,0035 €/HUF szintre. Ekkor az 1 eurós szappan után a termelő
193
már nem 250 forint bevételt realizál, hanem 286 forintot, azaz minden egyes szappan
után 36 forint többletet könyvelhet el.
A termelő dönthet úgy, hogy a külföldi piacon a hazai fizetőeszköz leértékelődése
miatt keletkezett extraprofitját a külföldi piaci ár csökkentésére fordítja. Az
árcsökkentés számára versenyelőnyt teremt a világpiacon, ami növeli az eladható
mennyiséget, és ezáltal termelésnövekedést is generál. A hazai fizetőeszköz
leértékelése kedvezően hat az exportteljesítményre, így gazdasági fejlődést generál.
A nemzeti valuta leértékelése a gazdasági fejlődés fokozásának mesterséges eszköze.
Ha az exportőrök nem csökkentik világpiaci áraikat, hanem extraprofitként
realizálják az árfolyamnyereséget, akkor az extraprofitot célszerű versenyképességük
növelésére fordítaniuk. A leértékeléssel jobb világpiaci pozícióba kerülő
exportágazatok egy esetleges felértékelődés után ugyanis versenyképességet javító
beruházások nélkül nem lesznek képesek bevételcsökkenésük kompenzálására.
Az importot a hazai fizetőeszköz leértékelése csökkenti. A leértékelés következtében
több hazai valutát kell fizetni az importtermékekért. Így azok a hazai piacon
megdrágulnak. A németországi feketeerdő sonka példájánál maradva legyen 0,004
€/HUF árfolyamon a sonka ára 6000 Ft/kg. Ha az euró/forint árfolyam 0,0035 €/HUF
értékre csökken, akkor ez a sonka máris kilogrammonként 6857 forintba fog kerülni.
Az importált sonka ára növekedni fog, és emiatt a fogyasztók egy része nagy
valószínűséggel az olcsóbb, nem importált sonkákat fogja inkább keresni. A dráguló
import tehát a hazai termelőket hozza helyzetbe. A fogyasztók a drágább
importtermékek helyett az olcsóbb hazai termékeket fogják választani (amennyiben
helyettesíthető az import hazai termékkel). A nemzeti valuta leértékelésével ezért a
hazai termelők belpiaci pozíciója is erősíthető. Ám ez szintén mesterséges erősítés,
ami nem kényszeríti a belföldi termelőket arra, hogy javítsák versenyképességüket a
külföldi termelőkkel szemben.
A dráguló import az import inputokat használó ágazatoknak sem kedvez. Minél több
import inputot épít termékeibe a hazai termelő, annál jobban nőnek termelési
költségei a hazai fizetőeszköz leértékelődése miatt. Ha a termelő csak a hazai piacra
termel, akkor a hazai inputokat felhasználó termelőkkel szemben versenyhátrányba
kerül. Abban az esetben, ha az államnak módja nyílik az árfolyam befolyásolására,
meghatározására, a hazai fizetőeszköz leértékelésével a kormányzat azt is el tudja
érni, hogy a hazai termelők hazai inputokat használjanak, hazai beszállítókat
alkalmazzanak. Mindezzel a hazai kis- és közepes vállalkozásoknak teremt új piacot.
194
A hazai fizetőeszköz leértékelődése növeli az exportbevételeket és csökkenti az
importkiadásokat. A hazai termelőknek új piaci lehetőséget ad, az exportőröket pedig
extraprofithoz vagy új fejlesztési forráshoz juttatja. A nemzeti valuta
leértékelődésének időszakát a gazdaság szereplői fejlődésre, nemzetközi
versenyképességük nemcsak árbeli, hanem minőségi fejlesztésére fordíthatják. A
nemzeti valuta leértékelődése így hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez. Azok a
gazdaságok azonban, amelyek túlzott importfüggőségben szenvednek és nincsen az
import kiváltására alkalmas hazai termelésük, a nemzeti valuta leértékelődése miatt
nehezebb helyzetbe kerülnek. Exportbevételeik növekedése mellett importkiadásaik
is nőnek. A hazai fizetőeszköz leértékelődése ezért számukra nem jelent akkora
gazdaságfejlesztési potenciált.
Az árfolyammozgások hatást gyakorolnak a hazai infláció nagyságára is. A nemzeti
fizetőeszköz gyengülése miatt az importtermékeket magasabb áron lehet csak
beszerezni. Az import akár a belföldi végfogyasztóknál, akár belföldi termelők
inputjaként szolgál, árnövekedése miatt növelik a fogyasztók kiadásait és a termelők
termelési költségeit. A nemzeti valuta árfolyamának gyengülése így az importárak
növekedésén keresztül inflációt generál, míg az árfolyam erősödése képes
csökkenteni az inflációt.38
A nemzeti valuta árfolyamváltozása a működőtőke beáramlása szempontjából is
meghatározó. A portfólió beruházások jellemzően a magasabb megtérülési ráta
irányába mozdulnak el. A megtérülési ráta mellett a tőketulajdonosok azonban
38
Érdekes kérdés az energia- és nyersanyag importra szoruló gazdaságok esete. A nemzeti
valuta felértékelődésekor az import energia és nyersanyag ára csökken. Az energia- és a
nyersanyag felhasználás a lakosságot és a termelőket egyaránt érinti. Az energiaárak
csökkenése miatt a lakosságnak kevesebbet kell költenie energiahordozókra, így
jövedelmének nagyobb arányát képes egyéb fogyasztási javakra fordítani vagy
megtakarítani. A gazdaság szintén profitál, hiszen olcsóbban jut inputforrásokhoz és így
csökkenteni tudja termelési költségeit. A termelési költségek csökkentése pedig
kompenzálni tudja az exportbevételek kiesését. Az exportőrök ugyanis alacsonyabb
termelési költségek mellett az exportárakat is csökkenteni tudják. Az erős energia- és
nyersanyagfüggőségben szenvedő országoknak ezért a nemzeti valuta felértékelődése
képes jövedelmet generálni a kiadások átcsoportosítása révén. A hazai fizetőeszköz
leértékelődése ezzel szemben az importált energia és nyersanyag árának emelkedését
eredményezi. A lakosságnak többet kell költenie energiahordozókra, csökken
megtakarítása és egyéb javakra fordítható jövedelme. A gazdaság is drágábban jut
nyersanyagokhoz és energiához. A termelési költségek növekedését azonban
ellensúlyozni tudja az exportbevételek növekedése. Ám a csak hazai piacra
inputnyersanyagból vagy inputenergiából termelő vállalatok termékeiket a hazai piacon
drágábban kell, hogy adják termelési költségeik növekedése miatt. Az energia- és
nyersanyagárak változásának hatása a hazai fizetőeszköz felértékelődésének gazdaságot
visszafogó, illetve leértékelődésének gazdaságot élénkítő hatását tompítja.
195
befektetésük biztonságát is szem előtt tartják. Minél kockázatosabb egy portfólió
beruházás, annál nagyobb megtérülési ráta ellenében hajlandó a befektető tőkéjét
rövidtávra rendelkezésre bocsátani. Az azonos országkockázatú gazdaságokban a
portfólió beruházásokat az az ország vonzza jobban, amelyik magasabb megtérülési
rátát tud biztosítani a tőke tulajdonosainak. A nagy mennyiségű, rövidtávra beáramló
tőke megnöveli a hazai fizetőeszköz iránti keresletet. A megnövekedett kereslet miatt
a hazai fizetőeszköz felértékelődik.
A közvetlen külföldi beruházások a portfólió beruházásokhoz képest hosszú távú
befektetések, ahol a tőke tulajdonosa hosszú távú, kiszámítható, mérsékelt és
biztonságos megtérülési rátával számol. A beáramló tőke növeli a hazai fizetőeszköz
iránti keresletet, és a portfólió beruházásokhoz hasonlóan felértékelődés következik
be. A felértékelődés következtében a tőke tulajdonosa saját nemzeti valutájáért
kevesebbet kap a célország valutájából. A beáramló tőke erősíti a hazai
fizetőeszközt. A nemzeti fizetőeszköz árfolyama erősödik, de az árfolyam erősödése
ugyanakkor csökkentheti a további tőkebeáramlás mértékét. Felértékelődés esetén a
már jelen lévő külföldi a tőketulajdonos közvetlen külföldi beruházásából a
célországban értékesebb valutát kap profitként, mint amilyen a befektetett valuta
volt, és ez a profit repatriálása során kedvező eredményeket hoz a tőke
tulajdonosának. Az erősödő hazai fizetőeszköz így megfordíthatja a közvetlen
külföldi beruházások irányát is: a profitot célszerűbb lehet kivonni a befektetés
helyéről és a tőketulajdonos honos gazdaságába vinni, mint újra befektetni a
célországban.
Ha a tőketulajdonosnak az a célja, hogy egységnyi saját fizetőeszközéért minél több
beruházáshoz jusson, akkor nem a felértékelődő, hanem az éppen leértékelődő
valutájú gazdaságokban keresi a befektetési lehetőségeket. Mivel a leértékelődés
következtében a valuta relatív olcsóvá válik, a külföldi tőketulajdonos tőkéjéért több
célországbeli valutát kap. A több valuta pedig nagyobb beruházásra fordítható
összeget jelent. Így saját tőkéjét a célország fizetőeszközének leértékelődése
megnöveli. A profit repatriálása szempontjából ugyanakkor a leértékelődés
kedvezőtlen a tőketulajdonos számára. A felértékelődés tehát csökkenti a működő
tőke beáramlását és kedvez profit repatriálásának, míg a leértékelődés ösztönzi a
beáramlást, de kedvezőtlen a tulajdonosi jövedelem realizálása szempontjából.
A közvetlen külföldi beruházások kapcsán azonban nem lehet állítani, hogy
egyértelműen az árfolyam leértékelődéséhez vagy felértékelődéséhez vezetnek. A
196
hosszú távú beruházások hosszú távú várakozásokat rejtenek maguk mögött,
amelyek nemcsak az elvárt profitra és az árfolyamnyereségre koncentrálnak. Ennél
összetettebb motivációk irányítják. A hazai fizetőeszköz árfolyamát pedig akár
hosszú, akár rövidtávon számos egyéb tényező alakítja, ezért nehéz kiszűrni a
közvetlen külföldi beruházások kizárólagos hosszú távú hatását.
7.2 Árfolyamrendszerek
Az árfolyamrendszer az árfolyam-politika és az annak alakítására felhasznált
eszközrendszer együttese. Az árfolyamrendszerek vizsgálatánál ezért egyszerre kell
figyelni az árfolyam-politika motivációra, a célok eléréséhez szükséges rendszer
meghatározására és az árfolyam céloknak megfelelő alakításához szükséges
eszközökre. Az árfolyamrendszeren keresztül így az adott ország képes más országok
valutájához képest meghatározni és alakítani saját fizetőeszközének értékét. Az
árfolyamrendszer választásánál az állam meghatározza egyrészt, hogy
fizetőeszközének értékét milyen értékmérőhöz igazítja, másrészt ki kell jelölnie
gazdaságának azon sajátosságait, amelyeket leginkább és legkevésbé érintsen az
árfolyam változása.
A hazai fizetőeszközt a pénzügyi kormányzat többféle értékmérőhöz is
viszonyíthatja.
Kötheti egyrészt az aranyhoz. Ekkor az arany egy unciájának értékét
határozzák meg az adott fizetőeszközben – például 1945-ben egy uncia (31,1
gramm) arany 35 USD-t ért.
De dönthet a pénzügyi kormányzat úgy is, hogy egy másik gazdaságban
használt fizetőeszközhöz viszonyítja a nemzeti valuta értékét. Ekkor az
amerikai dollárhoz, az euróhoz vagy a japán jenhez kötik a nemzeti
fizetőeszközt. Azaz a dollár, az euró vagy a jen változása fogja meghatározni
a nemzeti fizetőeszköz értékét. Magyarország 2008-ig az euróhoz kötötte a
forint árfolyamát.
Értékmérőként jelenhet meg maga a piac is. Ebben az esetben a devizapiaci
kereslet és kínálat fogja csak meghatározni a nemzeti fizetőeszköz értékét.
Ebben az esetben az állam elméletileg lemond az árfolyam-politikáról, mint
gazdaságpolitikai eszközről.
197
A gazdaság sajátosságai szintén meghatározzák, hogy milyen jellegű és mértékű
szabályozásra van szükség a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának alakításához. A
gazdaság nyitottsága, világgazdasági pozíciója, az export szerkezet vagy a portfólió
beruházások aránya mind különféle hatásmechanizmusokkal módosíthatják az
árfolyamot.
A nemzetgazdaság világgazdasági pozíciója, mérete a gyors árfolyamváltozások
hatását képes tompítani vagy erősíteni. Egy erős és nagy, jelentős világgazdasági
pozícióval rendelkező gazdaságot a gyors, rövid időn belül több irányba változó
árfolyam kevésbé renget meg. Az ilyen gazdaságok ugyanis rendelkeznek annyi
anyagi és szellemi tartalékkal, ami megőrzi versenyképességüket és így
világgazdasági pozíciójukat is. Az erős gazdaságok ezért a nemzeti fizetőeszköz
értékének alakulását nagyobb mértékben a piacra bízzák, és csak kisebb mértékben
az állami szabályozós szervekre. A kisebb gazdaságok nehezebben tudnak védekezni
az árfolyamváltozások hatásaival és a világpiaci folyamatok átalakulásával szemben.
Ezért a kisebb gazdaságoknak célszerű olyan árfolyamrendszert választaniuk, amin
belül lehetőségük van az árfolyam alakítására, a piaci hatások tompítására. Az állami
szabályozásnak nagy szerepet szánnak, és gyakran egy jelentős világgazdasági
pozícióval rendelkező ország valutájához viszonyítják saját nemzeti
fizetőeszközüket.
A gazdaság nyitottsága és az exportszerkezet szintén befolyásolják az árfolyam
állami szabályozásának mértékét. Ha a gazdaság nyitottságát a nemzeti és külföldi
valutában bonyolított tranzakciók számában mérjük, akkor a nyitottsággal egyenes
arányban nő a tranzakciók száma is. A tranzakciók során a nemzeti valuta kereslete
és kínálata folyamatosan változtatja az árfolyamot. Ha az állam árfolyamszabályzó
lépéseket tesz, akkor a (deviza)piaci folyamatokat az állam által meghatározott és
változtatott árfolyam egyáltalán nem, vagy részlegesen, de legjobb esetben is csak
késve tükrözi. Ez azért lehet probléma, mert ennek következtében piaci
egyensúlytalansági helyzetek válhatnak tartóssá. Ezért minél nyitottabb egy
gazdaság, annál célszerűbb egyre nagyobb teret engedni a piaci folyamatoknak az
árfolyam meghatározásában és az állami szabályozó intézkedéseket csak a
szélsőséges alakulások kiküszöböléséért alkalmazni.
Mindazonáltal a piaci folyamatoknak nagyobb mozgásteret engedő árfolyamrendszer
az export és import változásaiból eredő fel- és leértékelődést kevesebb
gazdaságtorzító hatással képes közvetíteni. A diverzifikált exportszerkezetű
198
gazdaságok az árfolyamváltozás hatásait jobban el tudják oszlatni a gazdaságban.
Viszont azok az országok, amelyekben csak kevés ágazat vagy vállalat végez
exporttevékenységet, nem tudják az árfolyamváltozásból eredő hatásokat eloszlatni a
gazdaságban. Az árfolyamváltozás hatásai az egy-két vezető exportágazaton belül
begyűrűznek a gazdaságba és jelentősen befolyásolják a nemzetgazdasági bevételt és
kiadást. Ilyen gazdaságok például a nyersanyagexportőr országok vagy azok a
fejlődő országok, amelyek kizárólag egy-egy termékkel (többnyire mezőgazdasági
áruval) képesek csak megjelenni a világpiacon. Számukra előnyös lehet az
árfolyamrendszer kizárólagos állami szabályozása, hiszen az állam a
gazdaságfejlesztési stratégiájával összhangban tudja alakítani az exportból származó
bevételeket, az importkiadásokat, az inflációt, a munkahelyteremtést vagy a hazai
termelők belpiaci versenyképességét.
A nagyarányú portfólió beruházások nemcsak rövidtávú hatásuk, hanem gyors
mozgathatóságuk miatt is igénylik az árfolyamrendszer állami szabályozását. A
megtérülési ráta csökkenése, a várható felértékelődés vagy egy általános recesszió
miatt hirtelen kivonuló nagyobb tőkeállomány jelentősen csökkenti a nemzeti
fizetőeszköz iránti keresletet, és az árfolyam leértékelődéséhez vezet. A szabályozás
jegybanki beavatkozással vagy a tőkemozgások korlátozásával képes tompítani ezt a
hatást. Amennyiben azonban a nemzeti valuta értékét nagyobbrészt a piaci
mechanizmusok határozzák meg, a gazdaság kevésbé lesz képes védekezni a
rövidtávú tőkeáramlások hatásaival szemben.
Az állami szabályozás csökkentése és a piaci folyamatok előtérbe helyezése indokolt
viszont abban az esetben, mikor a fejlett hazai pénzügyi piac már integrálódott a
globális pénzügyi piacba. Ekkor ugyanis a világgazdasági hatások azonnal érződnek
a pénzpiacon keresztül a hazai gazdaságban. Az államilag szabályozott
árfolyamrendszer viszont nem engedné érvényesülni ezeket a tendenciákat, ami miatt
asszimetria mutatkozna az árfolyam és a gazdaság teljesítményének változásában.
A tőke szabad áramlását feltételezve csak rugalmas árfolyamrendszer mellett lehet
autonóm monetáris politikát folytatni. A rugalmas árfolyamrendszer ugyanis azáltal,
hogy kiveszi a jegybanki célfüggvényből az árfolyamhorgonyt, lehetővé teszi, hogy
az irányadó kamatlábakat a monetáris politika igényei szerint szabják. A monetáris
politika fő célja az alacsony infláció lesz. Így az infláció alacsonyan tartásának
céljához igazítja a jegybanki kamatszintet. Az árfolyam alakulása pedig a nemzetközi
fizetési mérleg állományváltozásán keresztül valósul meg. Ezzel szemben rögzített
199
árfolyamrendszer esetén az árfolyamcélt tekinti elsődlegesnek a monetáris hatóság.
A nemzetközi fizetési mérleg állományváltozása nem befolyásolja az árfolyamot. A
jegybank nem az infláció változásában gondolkodik, hanem az árfolyamcélnak
rendeli alá a kamatszintet.
7.3 Árfolyamrendszerek típusai
Az árfolyamrendszereket a piaci mechanizmusok és az állami szabályozás mértéke
szerint kategorizálhatjuk. A skála egyik végén a piaci mechanizmusokat kizáró
rögzített árfolyamrendszer áll, míg a másik végén a csak piaci alapon működő
rugalmas árfolyamrendszer foglal helyet. A két végpont között a piaci és az állami
befolyás mértéke szerint változó, ún. vegyes árfolyamrendszerek találhatók.
4. ábra Árfolyamrendszerek típusai
rögzített vegyes
intervenciós sávval kiegészítetten
rögízett
csúszóan rögzített
irányítottan lebegtetett
rugalmas
200
7.3.1 Rögzített árfolyamrendszer
A rögzített árfolyamrendszerben az árfolyamot az állam39
határozza meg, a
hivatalos tranzakciókban csak ezen az árfolyamon történhet az elszámolás. A piaci
kereslet és kínálat változásai nem érezhetők az árfolyam alakulásán, hiszen maga az
árfolyam rögzített. A jegybank (az állam) feladata a piaci folyamatok generálta
egyensúlytalansági helyzetek kezelése – hiszen a piaci automatizmus, vagyis az ár
(árfolyam) változása nem megengedett. Ha a rögzített ár(folyam) melletti túlkereslet
lép fel, akkor a kínálati, míg ha túlkínálat, akkor a keresleti oldalon kell megjelenni,
hogy mesterségesen megteremtse az egyensúlyt az általa előzetesen rögzített ár
mellett. Túlkereslet esetén elad – vagyis idegen fizetőeszközt vásárol hazaiért
cserébe (itt első körben technikai korláttal nem találkozunk), míg túlkínálat esetén
vásárol, idegen fizetőeszközzel fizetve a hazaiért (itt technikai korlát a jegybanki
(állami) devizatartalékok szintje).
5. ábra Rögzített árfolyamrendszer működése
A jegybank A ország nemzeti valutájának árfolyamát e* árfolyamon határozza meg.
Ehhez az árfolyamhoz DA keresleti és SA kínálati függvények mellett q*
pénzmennyiség tartozik (I.). Ha a hazai fizetőeszköz kereslete megnő (például az
áruexport növekedése miatt), akkor nagyobb egyensúlyi mennyiség mellett
magasabb ár jönne létre a piacon. A hazai fizetőeszköz felérétkelődne. (II.) A
jegybank az árfolyamot e*-ban határozta meg. Így az e* ár melletti jelentkező
keresleti nyomást (túlkeresletet) egyéb eszközökkel kell megszűntetnie, a
fizetőeszköz árához nem nyúlhat. A jegybank ilyen esetben a „kínálati oldalra áll” és
megnöveli a nemzeti valuta kínálatát. Teszi ezt úgy, hogy a nemzetközi pénzügyi
39
Általában a jegybank vagy a jegybank és a kormányzat közösen.
qA
B/A SA
q*
e*
DA
S’A
D’A
q’
I. II.
III.
201
piacon hazai fizetőeszközt ad el más országok fizetőeszközére cserélve azt. Így a
jegybank devizatartalékai nőnek, és a nemzeti valuta kínálati függvényét SA-ra
módosítja (III.). Az árfolyam ismét a rögzített szintre tér vissza. Ha A ország valutája
túlságosan felértékelődik, akkor jegybankja tehát más országok fizetőeszközét veszi
meg a nemzetközi pénzügyi piacon a saját nemzeti valuta ellenében. Így a piacon
megjelenik az a pótlólagos mennyiségű A országbeli valuta, amire szükség van a
rögzített árfolyam megtartásához. A jegybank a kínálat módosítását devizapiaci
intervencióval éri el.
A devizapiaci intervenció a nemzeti valuta árfolyamának mesterséges alakítása. A
jegybank egyrészt a nemzeti valuta értékének változtatása érdekében külföldi
fizetőeszközt ad el vagy vesz a piacon. Az intervencióval a jegybank képes
megvédeni a nemzeti fizetőeszköz árfolyamát, ki tudja küszöbölni a gazdasági
folyamatokkal ellentétes árfolyammozgásokat és csillapítani a rövidtávú
árfolyammozgásokat. A jegybank devizapiaci intervenciójával nemcsak az
árfolyamot tudja befolyásolni, hanem saját devizakészleteit is – például külső
likviditásának erősítésére vagy külföldi fizetőeszköz vásárlásával a hazai piac
devizaellátásának javítására. Másrészt a jegybank élhet a jegybanki kamatszint
változtatásának lehetőségével is. A nemzeti valuta iránti túlkereslet esetén
csökkentheti a kamatszintet, amivel csökkenti a tőke beáramlását. Kevesebb
beáramló tőke pedig csökkenti a nemzeti fizetőeszköz iránti keresletet. A
túlkínálatnál a jegybank a kamatszintet emelve mesterségesen serkenti a tőke
beáramlását, hogy a túlkínálatnak megfelelő keresletet támasszon.
7.3.2 Rugalmas árfolyamrendszer
A rögzített árfolyam működési mechanizmusával ellentétben a rugalmas vagy
szabadon lebegő árfolyamrendszerben az árfolyamot a nemzeti fizetőeszköz
keresletének és kínálatának változásai alakítják. (L. 1-3. ábra.) Ennek az
árfolyamrendszernek az az előnye, hogy a szabad árfolyamváltozások a
világgazdasági változásokhoz történő azonnali alkalmazkodásra kényszerítik a
nemzetgazdaságot. Hátránya viszont, hogy a monetáris hatóság –mivel a piacnak
adja át a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának változtatását– lemond az árfolyam-
politikáról, mint lehetséges gazdaságpolitikai eszközről.
202
A rugalmas árfolyamrendszerre példa a magyar forint, ami 2008. február vége óta
szabadon lebeg. Értékét a mindenkori devizapiaci kereslet határozza meg.
6. ábra Forint árfolyama 2008. február – 2010. május között
7.3.3 Vegyes árfolyamrendszerek
A legtöbb ország vegyes típusú árfolyamrendszert alkalmaz. A rögzített
árfolyamrendszer piaci folyamatokat kiszorító és a rugalmas árfolyamrendszer
minden piaci hatást szűrés nélkül beengedő jellege csak kevés gazdaság igényének
felel meg. Mivel az államok célja a piaci folyamatok legalább minimális
kontrollálása, ezért valamilyen szintű állami szabályozást alkalmaznak a nemzeti
valuta árfolyamának alakulásában/alakításában. A kérdés már csak az marad, hogy
milyen mértékű legyen ez a szabályozás.
A vegyes típusú árfolyamrendszerekben az állami szabályozás leginkább az
intervenciós sávval kiegészítetten rögzített árfolyamrendszerben érvényesül. Az
irányítottan lebegtetett árfolyamrendszer már sokkal inkább piaci vezérlésű, ahol az
állam csak igen kis teret kap az árfolyam alakításában.
220
230
240
250
260
270
280
290
300
310
320
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII
.V
III.
IX.
X.
XI.
XII
. I. II.
III.
IV.
V.
VI.
VII
.V
III.
IX.
X.
XI.
XII
. I. II.
III.
IV.
V.
2008. 2009. 2010.
203
7.3.3.1 Intervenciós sávval kiegészített rögzített árfolyamrendszer
A sávos lebegtetésnek is nevezett intervenciós sávval kiegészített rögzített
árfolyamrendszer a hivatalosan rögzített középárfolyam mellett megengedi, hogy a
piaci folyamatok a rögzített értéktől korlátozottan eltérítsék az árfolyamot. A
középárfolyamtól +/– irányba egyaránt eltérhet az árfolyam. Az eltérés mértékét az
árfolyamot szabályozó hatóság határozza meg. A középárfolyamhoz képest engedett
pozitív és negatív irányú elmozdulást együttesen intervenciós sávnak nevezzük. Az
intervenciós sáv alsó és felső határa között a nemzeti valuta szabadon mozoghat,
értékét az iránta mutatkozó piaci kereslet és kínálat határozza meg. Az állam csak
akkor avatkozik bele az árfolyam alakulásába, ha az az alsó vagy a felső határ felé
mozog, illetve eléri azt. Ha a nemzeti valuta árfolyama közelít az intervenciós sáv
széléhez, akkor a piac egyben jelzést is küld a jegybank felé – a piacon jelentősen
megváltozott a nemzeti valuta iránti kereslet vagy annak kínálata. Ekkor a jegybank
devizapiaci intervencióval tereli vissza a középárfolyam irányába a nemzeti valuta
árfolyamát. Mivel az intervenciós sávban a nemzeti valuta a piacon mutatkozó
kereslet változásának irányában szabadon mozoghat, ezért az intervenciós sáv
szélessége egyben a piac szabadságának, valutaárfolyamot befolyásoló képességének
mértékét is mutatja. Minél szélesebb az intervenciós sáv, annál nagyobb szabadságot
kapnak a piaci folyamatok a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának alakításában. Az
államéhoz képest a piac befolyásoló szerepe azonban az intervenciós sávval
kiegészített rögzített árfolyamrendszerben kicsi. Minél szélesebb a sáv, annál
nagyobb szerepet kap a piac, minél szűkebb, annál kisebb szerepet. Az állam
számára viszont az intervenciós sávon belül mozgó valutaárfolyam jó indikátor.
Kifejezi ugyanis, hogy az állam mennyire pontosan képes a deklarált
középárfolyammal kifejezni a piaci valutaigényeket.
204
6. ábra Intervenciós sávval kiegészített rögzített árfolyamrendszer működése
felértékelődés esetén
Amennyiben a nemzeti valuta árfolyama az intervenciós sáv széléhez (e’) ér (I.), a
jegybanknak devizapiaci intervenciót kell végrehajtania. Ennek során qD–qS
mennyiségű nemzeti fizetőeszközt juttat a piacra, hogy növelje a nemzeti valuta piaci
kínálatát. A középárfolyamhoz akkor tud visszatérni, ha a qD–qS mennyiséggel látja
el a piacot. Ha ennél kevesebbel, akkor az árfolyam a középárfolyam (e*) és az
intervenciós sáv felső széle közé kerül. Ha qD–qS mennyiségnél nagyobb volumenű
az interveniált összeg, akkor az a középárfolyam és az intervenciós sáv alsó széle
(e’’) közé helyezi az árfolyamot, ami már leértékelődéshez vezet. Minél szélesebb az
intervenciós sáv (e’ és e’’ közötti sáv), annál nagyobb lesz az intervenció mértéke.
Ha tartósan a felülértékelési szakaszban (e’ és e* között) található a nemzeti
fizetőeszköz árfolyama, akkor az államnak célszerű a középárfolyamot ebbe a
szakaszba áthelyezni, azaz a nemzeti fizetőeszközt felértékelnie. Ezzel egyrészt
reálisabb képet mutat a gazdaságról, másrészt csökkenti annak veszélyét, hogy a
valuta árfolyama megközelíti az intervenciós sáv szélét. Ha az intervenciós sáv szélét
eléri az árfolyam, akkor az árfolyamcél megtartása érdekében a jegybanknak
devizapiaci intervenciót kell végrehajtania. Ha a nemzeti valuta tartósan a
felülértékelési szakaszban helyezkedik el, akkor ez az intervenció folyamatos. A
jegybank tehát folyamatos nemzeti valuta eladásra kényszerül, ami növeli a jegybank
qA
B/A
SA
qD
e*
DA
S’A
qS
e’
e’’
intervenciós
sáv
A ország nemzeti valutájának
hiánya a piacon
I.
II.
205
devizatartalékait. Mindazonáltal a hazai fizetőeszköz-kínálat folyamatos növelésének
lehet inflációs hatása. Ezzel szemben, ha a nemzeti valuta tartósan az alulértékelési
szakaszban (e’’ és e* között) található, akkor szintén devizapiaci intervenció
szükséges az árfolyam védelme érdekében. Viszont ekkor hazai fizetőeszközt kell
vásárolnia, amit csak saját devizatartalékainak eladása révén tud megtenni. A
devizatartalékok technikai korlátként jelennek meg, előbb-utóbb elfogy a jegybank
devizatartaléka. Ezért célszerű az államnak olyan középárfolyamot meghatároznia,
ami a piaci igényeket is figyelembe veszi. Hiszen a devizatartalékok változása vagy
az infláció növekedése nem kívánt gazdasági helyzetet idéz elő.
Nézzük meg a rendszer működését egy hipotetikus példa keretében! Elképzelt
példánkban a nyugat-szamoai tala (WST) árfolyamát a japán jenéhez rögzíttették.
Pápua Új-Guinea a japán jenhez viszonyítva a tala árfolyamát példánkban rögzítse
100 WST/¥ középárfolyamon. Az intervenciós sávot ±10%-ban határozza meg. Azaz
a tala árfolyama a középárfolyamtól +10%-kal és -10%-kal térhet el. Ekkor az
intervenciós sáv felső határa 110 WST /¥, az alsó határa 90 WST/¥ lesz.
7. ábra Tala/jen árfolyam alakulása intervenciós sávval kiegészített rögzített
árfolyamrendszerben
Az I. szakaszban a tala tartósan leértékelődik a jenhez képest. A nyugat-szamoai
jegybanknak az árfolyamcél megtartása érdekében devizapiaci intervenciót kell
végrehajtania. Mivel a tala kereslete csökkent a piacon, ezért növelnie kell a
keresletet. A jegybank jen tartalékait a nemzetközi devizapiacon talára váltja, talát
WST /¥
t
e*
efelső
ealsó
I. II. III.
interv
enció
s
sáv
206
vásárol a piacon. Így növeli a kina keresletét. A tala elkezd erősödni. Feltehetnénk,
hogy a jen eladás ugyanakkor a jen kínálatát is növeli, így a jegybanki akció nem
csak a tala keresletére, de a jen kínálatára is hat. Feltételezésünk elméletileg
helytálló, gyakorlatilag azonban mivel a jen mögött egy erős, jelentős világgazdasági
súllyal rendelkező ország áll és a yen összpiaci kínálatához képest a nyugat-szamoai
jegybank eladása csepp a tengerben, így a jen kínálata a gyakorlatban nem fog
változni.
A II. szakaszban a tala tartósan felértékelődne a jenhez képest. A nyugat-szamoai
jegybanknak ahhoz, hogy a talát az e* középárfolyam felé visszaterelje, a kínálatot
kellene erősítenie, vagyis talát eladva jent kellene vásárolnia a nemzetközi
devizapiacon. Így a nyugat-szamoai jegybank jen tartalékai nőnének, és a piacon
nőne a tala kínálata. A jegybanki akció a tala kínálata mellett ismét csak elméletileg
hat a jen keresletére. Tekintettel a két gazdaság és a két fizetőeszköz viszonyára, a
jen kereslete gyakorlatilag a nyugat-szamoai jegybanki vásárlás miatt nem fog nőni.
A III. szakaszban a tala árfolyama már kisebb ingadozásokkal mozog a
középárfolyam körül. Ekkor a piaci mechanizmusok szabadon alakíthatják a sávon
belül az árfolyamot. Nincsen szükség a jegybank devizapiaci intervenciójára, hiszen
az állam jól meg tudta határozni azt a tala/jen árfolyamot, amit a piaci is egyensúlyi
árfolyamnak tekint.
7.3.3.2 Csúszóan rögzített árfolyamrendszer
Az intervenciós sávval kiegészített rögzített árfolyamrendszerben felmerülő
problémákra megoldást jelenthet az intervenciós sáv szélesítése, ami a piaci
mechanizmusoknak nagyobb teret enged a nemzeti fizetőeszköz értékének
meghatározásában. De alkalmazható a sáveltolás is, ami a középárfolyam
módosításával az intervenciós sávot nem szélesíti, hanem az eredeti méretben hagyva
mozgatja. Az intervenciós sávval kiegészítetten rögzített árfolyamrendszer egyik
változataként megjelenő csúszóan rögzített árfolyamrendszerben a jegybank a
középárfolyam változtatásával kerüli el a piaci zavarokat, az infláció növekedését
vagy devizatartalékainak szélsőséges változását. Rendszeres időközönként, előre
bejelentett időpontban és mértékben hajtja végre a jegybank a középárfolyam
módosítását. Ezzel nemcsak a nemzeti valutával szembeni spekuláció esélyeit
csökkenti, de közrejátszik az árfolyam stabilabbá tételében is. Az árfolyam-stabilitás
207
pedig kedvez a külkereskedelmi ügyleteknek. A csúszóan rögzített
árfolyamrendszerben viszonylag szűk intervenciós sávban mozog a nemzeti
fizetőeszköz árfolyama. A piacnak igen kis szerep jut az árfolyam változtatásában.
Ez egyben a csúszóan rögzített árfolyamrendszer hátránya is. Ha az állam nem
határozza meg megfelelően a középárfolyamot és a leértékelés mértékét, illetve a
leértékelési periódusokat, akkor az árfolyam könnyen áttörheti a sáv széleit. A
leértékelés előre bejelentése miatt az előre nem látható gazdasági változásokra pedig
nem tud reagálni az állam árfolyam-korrekcióval. Ha ebben a rendszerben az állam
mégis az előre bejelentettől eltérő idejű vagy mértékű árfolyam-módosítással él,
akkor hitelességén esik csorba. Ekkor viszont a piac nehezen bízik meg ismét az
állam monetáris szabályozó hatóságának lépéseiben. A csúszóan rögzített
árfolyamrendszer további hátránya, hogy a gazdasági sokkokra merevsége miatt nem
tud azonnali választ adni. Egy szélesebb intervenciós sáv vagy egy nem rögzített
árfolyamrendszer a piaci mechanizmusok beengedésével azonnal igazítani tudja az
árfolyamot. A csúszóan rögzített árfolyamrendszer viszont csak lassan és
rugalmatlanul képest mindezt megtenni.
Magyarország a forint árfolyamának alakítására 1995 és 2001 között a csúszóan
rögzített árfolyamrendszert használta.
9. ábra A forint árfolyamának alakulása 1994–2002
208
A forint árfolyamát ebben az időszakban az Európai Unióban elszámolási egységként
használt ECU-ből és az amerikai dollárból álló valutakosárhoz viszonyították. 2000-
től viszont már csak az euróhoz. A kétszámjegyű infláció mérséklése volt a csúszóan
rögzített árfolyamrendszer bevezetésének fő indoka. A piac számára előre
nyilvánosságra hozott leértékelési ütem és időpont stabilizálta a forint árfolyamát, és
ezen keresztül 2001-re 10%-ra szorította vissza az inflációt. A forint árfolyama
kiegyenlítetten mozgott jellemzően a ±2,25%-os intervenciós sáv felülértékelési
részében. Jelentős ingadozások csak a világgazdasági sokkok idején jelentkeztek. Az
1997 végi ázsiai pénzügyi válság ugyan még nem éreztetett nagyobb változást, de
mikor egy évvel később Oroszország bejelentett fizetésképtelenségét, a forint addig
nem látott mélyrepülést élt át. Mire ismét visszatért a felértékelődési szakaszba, a
brazíliai real drasztikus leértékelése a fizetésképtelenség rémével fenyegetve újra
megrázta a nemzetközi pénzügyi piacokat, és a forint leértékelődéséhez vezetett. Az
alkalmazkodási szakaszt követően a forint ismét visszaállt az intervenciós sáv
felértékelődési részébe. Ám ez egyre költségesebbé tette a csúszóan rögzített
árfolyamrendszer fenntartását. A jegybanki beavatkozási költségek növekedése és az
infláció 10% körüli állandósulása a csúszóan rögzített árfolyamrendszer feladásához
vezetett 2001 őszén.
7.3.3.2 Irányítottan lebegtetett árfolyamrendszer
A vegyes típusú árfolyamrendszerek közül a piacnak a legtöbb teret az irányítottan
lebegtetett árfolyamrendszer adja. Alapvetően a piaci mechanizmusok határozzák
meg a hazai fizetőeszköz árfolyamának alakulását. A nemzeti valuta keresletének és
kínálatának változása szabadon alakíthatja az árfolyamot. A jegybank akkor
avatkozik be a nemzeti valuta kínálati oldalának módosításával, ha az árfolyam rövid
időn belül többször, nagy arányban mozdul el. A rövid időn belüli nagy arányú
leértékelődést vagy felértékelődést a jegybank devizapiaci intervencióval hárítja el.
A jegybank azonban csak a rövidtávú folyamatokba avatkozik bele, hosszú távon az
árfolyam alakulását nem befolyásolja. A piac tehát az irányítottan lebegtetett
árfolyamrendszerben a hosszú távú folyamatok terén szabadságot kap, míg a
rövidtávú alakulásokat a jegybank devizapiaci intervenciója is befolyásolja. Az
irányítottan lebegtetett árfolyamrendszer annál rugalmasabb, minél kevesebbszer
209
kerül sor devizapiaci intervencióra. Az állami beavatkozás esetleges – nem
rendszerszerű, hanem egyedi és átmeneti
Az irányítottan lebegtetett árfolyamrendszer egyik legnagyobb kihívása, hogy
megteremtse a piaci szereplők és a jegybank közötti bizalmat. Ha létezik ez a
kétoldalú bizalom, akkor a piaci mechanizmusok képesek egyensúlyban tartani az
árfolyamot. Ha a bizalom megbomlik egyik vagy másik oldalról, akkor az árfolyam
gyorsan és több irányban változik.
Jóllehet az irányítottan lebegtetett árfolyamrendszerrel az ország sokkal gyorsabban
és könnyebben le tudja követni a világgazdasági változásokat, de egyben el is
szigeteli azoktól. A világgazdasági recesszió csökkenti a gazdaságok inputigényét, és
ez hatással van az exportőrök teljesítményére is. Recesszió idején az irányítottan
lebegtetett árfolyamrendszer mellett a gazdaság exportteljesítménye és importigénye
azonnal képes alkalmazkodni a megváltozott világgazdasági körülményekhez. Az
exporttermékek csökkenő kereslete miatt nem nő meg túlzott mértékben az import,
hiszen a piacon csökken a nemzeti valuta iránti kereslet, és ez leértékelődéshez,
egyben pedig az import drágulásához vezet. Az exportjövedelem és az importkiadás
így az irányítottan lebegtetett árfolyamrendszerben már rövidtávon is képes
egyensúlyt teremteni a gazdaság exportja és importja között.
7.4 Történelmi árfolyamrendszerek
A XIX. század végétől az államok egységes, a világgazdaság minden szerelőjénél
alkalmazott árfolyamrendszer fenntartására törekedtek. Egy közös, minden ország
által használt árfolyamrendszer nemcsak a nemzetközi kereskedelmi és
tőketranzakciók lebonyolítását könnyítette meg, de a nemzeti fizetőeszközök
árfolyamát is kiszámíthatóvá tette.
Az 1876 és 1914 között működő ún. aranystandard rendszer a rögzített
árfolyamrendszer elvei mentén működött. A rendszer létrehozásának az volt a célja,
hogy megkönnyítse a nemzetek közötti egyre nagyobb mértékű kereskedelem és a
hozzá kapcsolódó pénzügyi tranzakciók lebonyolítását. Az aranystandard
rendszerben az értékmérő szerepét az arany töltötte be. Minden ország nemzeti
fizetőeszközét az arany értékéhez kötötte. Azaz meghatározták, hogy az arany 1
unciája a nemzeti fizetőeszköz hány egységét éri. A nemzeti bankok tartalékaikat
aranyban tartották. Ez az aranytartalék garantálta a nemzeti valuta értékét. A nemzeti
210
valutát bármikor szabadon át lehetett váltani aranyra. A jegybankoknak
kötelezettségük állt fenn bármekkora összegű arany nemzeti valutára váltása vagy
bármekkora mennyiségű arany nemzeti valutára váltása esetében.
Mivel minden valutát aranyalapra helyeztek, azaz az aranyban mérték az értékét,
ezért az arany, mint közvetítő eszköz kifejezte a valuták egymáshoz viszonyított
értékét is. Ha például az amerikai dollár értékét 1 uncia arany = 10 $ árfolyamon
határozták meg és a magyar koronáét 1 uncia arany = 20 korona árfolyamon, akkor
az amerikai dollár és a magyar korona árfolyama 10 $ / 20 korona = 0,5 $/korona
volt.
Az aranystandard rendszerben a rögzítés miatt a nemzeti banknak folyamatos
intervenciót kellet végrehajtani a hivatalos árfolyam megtartása érdekében.
Amennyiben ugyanis egy gazdaságnak tartósan nőtt az exportteljesítménye, megnőtt
a kereslet a nemzeti fizetőeszköz iránt. Ez pedig növelte a jegybank
aranyszükségletét és aranytartalékait. A tartós árfolyam-korrekció miatti
tartaléknövekedés inflációhoz vezetett. A pénzkínálat növekedése azonban csökkenti
az adott országban a kamatlábat. A befektetők a tőke megtérülési rátájának
csökkenése miatt eladják valutájukat a jegybanknak, ami azt köteles aranyra váltani.
Az aranyat a befektetők másik országba viszik át, és ott helyi fizetőeszközre váltják
és fektetik be. Az aranytartalék így csökken a kamatlábat csökkentő gazdaságban. Az
inflációs nyomás ugyan megszűnik, számolni kell a nagymértékű kiáramló
működődőkével. Az árak rövidtávú növekedése és a működőtőke kiáramlása
összességében a versenyképesség romlását eredményezi, ami csökkenti az
exportteljesítmény és csökkenti így a nemzeti valuta iránti keresletet is.
Az aranystandard rendszer fenntartásának két feltétele volt, amelyek közül az egyik
megbomlott, és a rendszer felbomlásához vezetett. Az egyik feltétel a világ
aranykészleteinek növekedése. A növekvő világkereskedelemhez egyre több aranyra
volt szükség. A másik feltétel a hivatalos árfolyamok megtartása volt. Ezt a második
feltételt azonban az államok nem vették figyelembe, amikor saját érdekeik és a
rendszer fenntartása között kellett dönteniük. Az első világháború előtti fegyverkezés
és a háború kezdetének költségei miatt az államok a bankóprés eszközéhez nyúltak.
A folyamatosan növekvő pénzkínálat miatt a hivatalos árfolyam elszakadt az
aranytartalék és a forgalomban lévő nemzeti fizetőeszköz közötti aránytól. Az
aranytartalék és a forgalomban lévő nemzeti valuta közti egyensúlyi arány, mint a
rendszer feltétele nem tudott már teljesülni.
211
Az aranystandard rendszer után a két világháború közti évtizedek gazdasági válsága,
a válságra adott eltérő nemzetgazdasági válaszok, az Egyesült Államok világpolitikai
elszigetelődés és az egyre inkább széttartó világgazdasági érdekek megakadályozták
az egységes nemzetközi pénzügyi rendszer megalkotását és működtetését. Ám a
második világháború után, mikor a szövetséges hatalmak egy új nemzetközi rend és
rendszer alapjait fektették le, a nemzetközi pénzügyi rendszer kérdése is napirendre
került.
1944-ben az amerikai Bretton Woods-ban ültek össze a szövetséges hatalmak
képviselői, hogy aláírják a második világháború utáni pénzügyi és gazdasági
rendszer alapintézményeinek létrehozásáról szóló megállapodást. A megállapodás
értelmében a későbbiekben létrehoznak:
egy nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ez a szervezet nem jött létre,
helyette a GATT-ot írták alá),
a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund, IMF) és a
Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (International Bank for
Reconstruction and Development, IBRD) mint a nemzetközi pénzügyi
folyamatok felett őrködő és a háború utáni újjáépítés pénzügyi körülményeit
kialakító szervezeteket, illetve
egy a nemzetközi kereskedelmi tranzakciók lebonyolítására alkalmas
árfolyamrendszert. Ez az árfolyamrendszer az aranydeviza rendszer, ami az
intervenciós sávval kiegészítetten rögzített árfolyamrendszer történelmi
példája lett.
Az aranydeviza rendszer működésének alapja az amerikai dollárra mint kulcsvaluta
és a jegybankok folyamatos devizapiaci intervenciója volt.
Mit jelentett az amerikai dollár kulcsvaluta szerepe? A kulcsvaluta olyan nemzeti
fizetőeszköz, amit tartalékeszközként és nemzetközi fizetési tranzakciókban is lehet
használni. Mögötte erős, fejlett pénzügyi rendszerrel és jelentős világgazdasági
súllyal rendelkező, stabil gazdaság áll, ahol az állam garantálja, hogy az adott
nemzeti fizetőeszközt korlátlanul át lehet váltani más valutákra. Az amerikai
gazdaság az 1940-es évek közepén egyedüliként maradéktalanul megfelelt ezeknek a
kritériumoknak. Az Egyesült Államok a második világháború után
megkérdőjelezhetetlenül a világ legerősebb gazdaságú állama volt. Az amerikai
gazdaság képes volt ezért garantálni a dollár stabil árfolyamát. A dollár értékét az
aranyhoz rögzítették. 1 uncia arany 35 amerikai dollárt ért. Az amerikai dollár
212
korlátlan mértékű aranyra válthatóságát az amerikai jegybank, a Federal Reserve
(Fed) garantálta.
A többi ország nemzeti fizetőeszközének árfolyamát az amerikai dollárhoz kötötte. A
nemzeti fizetőeszközök árfolyama az így meghatározott középárfolyam körüli
intervenciós sávban mozoghatott. Amennyiben a nemzeti fizetőeszköz árfolyama
elérte a sávszéleket, a jegybankoknak be kellett avatkozniuk és dollár eladással vagy
vétellel kellett a nemzeti fizetőeszköz árfolyamát visszaterelni a sávba. Az
aranydeviza rendszerben ezért a jegybankok tartalékaikat amerikai dollárban,
aranyban és (1969-től) SDR-ben40
tartották.
Az aranydeviza rendszer az amerikai gazdaság folyamatos növekedésére és az
amerikai dollár értékállóságára épült. Azonban ez a feltételezés a gyakorlatban több
problémát is felvetett.
Ha a nemzeti fizetőeszköz átlépte az intervenciós sáv széleit, akkor a jegybanknak
intervencióval kellett azt visszaterelnie a hivatalos árfolyam felé. Például a svéd
korona felértékelődésekor a svéd jegybanknak41
svéd koronáért kellett amerikai
dollárt vásárolnia. Így nőttek a Riksbank dollártartalékai, de fennállt a svéd korona
inflálódásának veszélye is. A Riksbank megtarthatta a dollárt, de a Fednél akár
aranyrudakra is cserélhette azt. Ha azonban a svéd külgazdasági teljesítmény romlik,
azaz a svéd export alulmúlja az importszükségletet, akkor a svéd korona iránti
kereslet csökken. A séd korona leértékelődésénél csökkenteni kell a piaci kínálatát,
és a Riksbank devizapiaci intervenció során dollártartalékaiból svéd koronát vásárol.
Tehette ezt úgy, hogy közvetlenül dollártartalékait használta fel, de úgy is, hogy
aranytartalékait a Fednél dollárra váltotta, és hajtotta végre aztán az intervenciót. A
rendszer lényege tehát a dollár és az arany korlátlan átválthatósága volt. Ehhez a
dollárnak igen stabil valutának kellett lennie.
40
Az SDR (Special Drawing Right) a Nemzetközi Valutaalap által 1969-ben létrehozott
mesterséges tartalékeszköz. Árfolyamát egy az amerikai dollárt, a japán jent, az eurót és a
brit fontot tartalmazó valutakosár alapján állapítják meg. A Valutaalap tagállamai
hivatalos tartalékot képezhetnek SDR-ből. Ha adósságrendezés vagy devizapiaci
intervenció miatt a jegybanki tartalékokat kell felhasználni, akkor ezt a tartalékeszközt az
egyes tagállamok egymás közti megállapodás útján számolják el vagy átváltják egyéb
kulcsvalutára a nemzetközi pénzügyi piacon. Mikor egy ország az IMF tagja lesz, egy
meghatározott összeget (kvótát) kell letétbe helyeznie az IMF-nél. Ennek negyede
konvertibilis valutában teljesítendő, háromnegyede pedig saját nemzeti fizetőeszközében.
Az IMF-fel szembeni tartalékpozíció a tagállam IMF-hez befizetett kvótájának saját
valutában befizetett része. Ezt a tagállam súlyos eladósodás esetén visszafizetés terhe
nélkül veheti igénybe. 41
Sveriges Riksbank – a világ legrégibb központi bankja.
213
A világgazdaságban a dollár iránti kereslet azonban folyamatosan nőtt. Mivel a
dollár a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók univerzális elszámolási
eszköze volt, ezért a tranzakciók növekedésével a dollár iránti igény is nőtt. A
kereslet növekedését pedig követnie kellett a kínálat növekedésének is. A Fednek ki
kellett elégítenie a világ dolláréhségét. Az amerikai gazdaság fejlődése és az
amerikai kormányzat hidegháborús katonai kiadásai tovább fokozták a forgalomban
lévő dollár iránti igényt. A kínálat növekedése miatt a dollár leértékelődött az 1960-
as évek végére az aranyhoz képest. Mivel azonban a rendszer biztosította a korlátlan
dollár–arany konverziót az 1 uncia arany = 35 dolláros árfolyamon, ezért az
értéktelenedő dollártól mindenki próbált megszabadulni, és értékálló aranyra váltani
azt. 1968-tól bevezették a kettős aranypiacot – egyet a rögzített 1 uncia arany = 35
dolláros árfolyamon a jegybankok számára, s egy másikat a dollár leértékelődéséhez
mért aranyárfolyamon. 1973-ban a Fed levette az aranyalapról az amerikai dollárt,
azaz megszűntette a dollár árfolyamának aranyhoz rögzítését és a dollár korlátlan
aranyra válthatóságát. 1974-ben nemzetközi megállapodás keretében demonetizálták
az aranyat. Ettől kezdve az arany már nem tartozott a monetáris eszközök közé. Nem
lehetett egy nemzeti fizetőeszköz árfolyamát sem az aranyhoz rögzíteni, az arany
csak mint tartalékeszköz funkcionálhatott. A dollár levétele az aranyalapról és az
arany demonetizálása az aranydeviza rendszer végét jelentette.
Az aranydeviza rendszer összeomlása után az irányítottan lebegtetett
árfolyamrendszer igen népszerűvé vált. Az aranydeviza rendszerbeli rögzített
árfolyamrendszer kötöttségeihez képest az államok szabadon gyakorolhatták
monetáris politikájukat. Az aranydeviza rendszer megmutatta, hogy a világgazdaság
egyre komplexebb folyamatai miatt nem lehet csupán egy kulcsvalutát alkalmazni.
Az egységes árfolyamrendszer pedig nem képes kifejezni az eltérő
gazdaságpolitikával és monetáris elképzelésekkel rendelkező államok érdekeit. Az
aranydeviza rendszer összeomlása után a nemzetközi közösség nem tudott újabb
kísérletet tenni egy egységes nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozására. Minden
ország maga határozta meg, hogy milyen árfolyamrendszert kíván alkalmazni. A
nemzeti fizetőeszköz árfolyamának meghatározásakor szabadon dönthetett mindenki,
hogy milyen mértékben bízza a piacra az árfolyam alakulását vagy azt, hogy kívánja-
e rögzíteni valamelyik erős gazdaság fizetőeszközéhez saját valutájának árfolyamát.
A dollár kulcsvaluta szerepe nem szűnt meg, de mellette még számos kulcsvaluta is
214
megjelent. Ilyen az angol font, a japán jen, az euró vagy az euró bevezetése előtt a
német márka, a francia frank.
7.5 Konvertibilitás
Az árfolyamrendszer kiválasztásán keresztül befolyásolható a nemzetközi
kereskedelemből és tőkemozgásból származó haszon és veszteség. A nemzeti
fizetőeszköz forgalmának szabályozása szintén könnyítheti vagy nehezítheti a
gazdasági szereplők részvételét a nemzetközi kereskedelemben és tőkemozgásban. A
gazdasági tranzakciók elszámolásai során a nemzeti valuta többféle módon cserélhet
gazdát.
A gazdasági tranzakciók elszámolásai történhetnek kétoldalú fizetési forgalommal,
többoldalú fizetési forgalommal és konvertibilis valután keresztül. A kétoldalú vagy
bilaterális fizetési forgalmat két, egymással gazdasági kapcsolatot létesítő ország
hozza létre. Az egymás közti áru- és szolgáltatáskereskedelem, valamint tőkemozgás
elszámolásában folyamatosan történik a követelések és a tartozások kiegyenlítése. A
többoldalú vagy multilaterális fizetési forgalmat általában regionális gazdasági
integrációkban használják. Ekkor az egyik országban keletkezett követelés bármelyik
másik tagországban elszámolható egy mindenki által elfogadott közös elszámolási
egységen keresztül. A konvertibilis valután keresztüli elszámolás a követeléseket és a
tartozásokat nemzeti fizetőeszközben képes kezelni. Nincsen szükség közvetítő
valutára vagy a jegybankok közötti elszámolási műveletekre.
A kereskedelmi és tőkekapcsolatok mögötti tranzakciók növekedése a bilaterális és a
multilaterális elszámolási rendszerekben nehézségekbe ütközik, hiszen az
elszámolási területen kívüli féllel is létesíthet az adott ország gazdasági kapcsolatot.
Továbbá a gazdaság szereplői tőkéjük járadékához, exportált termékeik és
szolgáltatásaik ellenértékéhez saját nemzeti valutájukban minél kevesebb
tranzakcióval akarnak hozzájutni. A gazdaság szereplői számára a legoptimálisabb
esetben saját nemzeti valutájuk korlátlanul átváltható bármely más ország
fizetőeszközére ezzel is egyszerűsítve a felek közötti elszámolást. A nemzeti
fizetőeszköz más fizetőeszközökre való korlátlan átválthatóságát konvertibilitásnak
nevezzük.
215
A nemzetközi áru- és szolgáltatáskereskedelem mögötti pénzügyi tranzakciók
gördülékenyebbé tétele végett a Nemzetközi Valutaalapot létrehozó megállapodás42
VIII. cikkelyének 4. bekezdésében az áru- és szolgáltatáskereskedelem terén
szorgalmazza a nemzeti fizetőeszközök konvertibilissé tételét. A nemzetközi
tőkeáramlás esetében ezt a kitételt nem alkalmazza. Ezen a területen tagállamainak
széleskörű autonómiát biztosít, hogy a rövidtávú spekulatív tőkeáramlásokat a
vegyes típusú és a rögzített árfolyamrendszert alkalmazó országok ki tudják védeni.
A nemzeti valuta konvertibilissé tételével a jegybank vállalja a nemzeti valuta
korlátlan átválthatóságát. A konvertibilitás korlátozásával az állam viszont képes
befolyásolni a nemzeti valuta iránti kereslet és kínálat alakulását. A konvertibilitás
korlátozható:
a jegybankra – ekkor csak a jegybanknak van joga korlátlanul más
fizetőeszközökre váltani a nemzeti valutát. A jegybank az egyedüli
meghatározója ekkor a nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet változásának.
csak áruforgalomra – ekkor csak az exportált és importált áruk
ellenértékének rendezésében áll fenn a nemzeti valuta korlátlan
átválthatósága. A nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet az áruforgalom
alakulásától függ.
csak devizakülföldiekre – ekkor a nemzeti fizetőeszközt korlátlanul csak a
nem rezidensek, a külföldi székhellyel rendelkező vállalkozások és
szervezetek, valamint a devizabelföldiek külföldi vállalkozásai válthatják át
más fizetőeszközökre. A nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet változása már
elválik az áruforgalomtól, kiterjedhet a tőkemozgásokra is.
csak devizabelföldiekre – a korlátlan átválthatóság csak a rezidensekre és a
hazai vállalatokra, szervezetekre, valamint a külföldi vállalatok és
szervezetek helyi vállalataira vonatkozik. A nemzeti valuta keresletét szintén
befolyásolhatják az egyének devizaigényei és a hazai tőkebefektetések.
A korlátozott konvertibilitás maga után vonja a többes árfolyamrendszer
kialakulását. Többes árfolyamrendszerről akkor beszélünk, ha más
árfolyamrendszerben határozzák meg a nemzeti valuta árfolyamát a gazdaság egyes
szereplői számára. Például más árfolyamot használ a jegybank a kereskedelmi
bankoknak továbbadott deviza esetében, vagy más árfolyam vonatkozik az
42
Agreement of the International Monetary Fund.
http://www.imf.org/external/pubs/ft/aa/index.htm
216
áruforgalomra, mint a lakossági devizabeszerzésekre. A többes árfolyamrendszerben
csökkenthet a nemzetközi pénzügyi piacon bekövetkező változás hazai gazdaságra
gyakorolt hatása, ám fennáll annak is a veszélye, hogy a reálgazdasági teljesítményt
nem tudja kifejezni a hivatalos árfolyam.
Mindazonáltal a nemzeti valuta korlátozott konvertibilitásának meghatározása
képessé teszi az államot a külgazdasági kapcsolatok ellenőrzésére és irányítására. Ez
olyan országok számára fontos, ahol törékeny az általános gazdasági egyensúly
(például a szocialista országok gazdaságai) vagy rendkívüli gazdasági helyzet lép fel
(például a két világháború közötti gazdasági világválság). Ilyen esetekben szükség
van a deviza-beáramlás állami szabályozására a belső piac és a hazai termelők
védelme érdekében.
Azok a gazdaságok, amelyek kiegyensúlyozott export- és importteljesítménnyel
rendelkeznek, megengedhetik a gazdaság szereplőinek, hogy egyéni keresletüknek
megfelelő külföldi és belföldi fizetőeszközzel rendelkezzenek. A nemzeti valuta
iránti keresletet így nem az állam alakítja a nemzeti fizetőeszköz konvertibilitásának
korlátozásán keresztül, hanem maga a piac. A teljes, korlátozásoktól mentes
konvertibilitás ezért a rugalmas vagy szabadon lebegő árfolyamrendszert alkalmazó
országokra jellemző. A kulcsvaluták esetében pedig elengedhetetlen, hogy a
mögöttük álló jegybank garantálja az adott fizetőeszköz korlátlan átválthatóságát,
azaz teljes konvertibilitását.
7.6 Nemzetközi fizetési mérleg
A nemzetközi kereskedelem és tényezőáramlás által kialakított világgazdasági
pozíció összegzésére eddig több alkalmas elemzési módszert is tárgyaltunk. Az áruk,
szolgáltatások nemzetközi cseréjét és az ezekhez kapcsolódó pénzmozgásokat, a
nemzetközi tőkeáramlást azonban egységesen is számba lehet venni. Erre a
számbavételre a nemzetközi fizetési mérleg keretében kerül sor. A nemzetgazdaság
egészének külfölddel folytatott kereskedelmét és tőkekapcsolatait a kettős könyvelés
szabályai alapján számba vevő rendszere a nemzetközi fizetési mérleg. Megmutatja
nemzetgazdaságból a nemzetközi kereskedelem és tényezőáramlás folytán kiáramló,
és a nemzetgazdaságba beáramló pénzmennyiséget, azaz a nemzetgazdaság kiadási
és bevételi oldalát a külfölddel szemben. Ebből meghatározható az ország
nemzetközi pénzügyi pozíciója és fizetőképessége. A nemzetközi fizetési mérleg
217
célja a rendszerezés, a nemzetgazdaság és a külföld között lezajló gazdasági
folyamatok egységes elszámolási keretbe foglalása. A nemzetközi fizetési mérlegbe
bekerül a gazdaság minden szereplőjének nemzetközi tevékenysége. Így nemcsak a
magánszféra tranzakciói jelennek meg, hanem a kormányzatéi is, illetve a
nemzetközi szervezetek, szervek és a kormányzat vagy magánszféra közti relációk is.
7.6.1 A nemzetközi fizetési mérleg sorai
A nemzetközi fizetési mérleg soraiban tételesen számba vehetőek az adott naptári
évre vonatkozó tranzakciók.
1. Áruk
A nemzetgazdaság áruexportját és -importját veszi számba ez a sor. Mivel az
áruexport jövedelmet generál, ezért + előjellel a követel oldalra kerül. A
nemzetgazdasági jövedelmet csökkentő import – előjellel a tartozik oldalon
jelenik meg.
2. Szolgáltatások
A fizetési mérleg ezen sorába a szolgáltatáskereskedelemmel kapcsolatos
pénzmozgásokat rögzítik. Az árukhoz hasonlóan a szolgáltatásexport is
jövedelmet generál, ezért + előjellel a követel oldalra kerül. A
szolgáltatásimport csökkenti a nemzetgazdasági jövedelme, ezért – előjellel a
tartozik oldalon számolják el.
3. Termelési tényezők nemzetközi jövedelemtranszferei
A munkaerő és a tőke mint termelési tényezők nemzetközi cseréjéhez
kapcsolódó jövedelemáramlások kerülnek a nemzetközi fizetési mérlegnek
ebbe a sorába.
A munkából származó nemzetközi jövedelemtranszferek közé számítják
mindazon pénzmozgásokat, amit a rezidensek egy másik gazdaságból kapnak,
illetve amit a rezidensek egy másik ország munkavállalóinak fizetnek.
Rezidensnek számít a fizetési mérleg tekintetében minden olyan jogi és
természetes személy, ami és aki a megélhetését biztosító munkát az országban
végzi és életvitelszerűen ott tartózkodik. A definíció alapján az egy évnél
hosszabb idejű külföldi munkavállalásokból származó jövedelmet nem
sorolják ehhez a tételhez. Ilyen időtávon ugyanis már a külföldön munkát
218
vállalónak munkavállalási vagy letelepedési engedélyt kell kérnie a fogadó
országtól, így kiesik a rezidensek köréből. A munka, mint termelési tényező
nemzetközi áramlásából származó jövedelmek közé ezért csak az egy évnél
rövidebbi, azaz az idénymunkákból származó jövedelmeket sorolják.
A tőke, mint termelési tényező nemzetközi áramlásából származó
jövedelemtranszferek szintén a fizetési mérleg 3. fősorában jelennek meg.
4. Egyoldalú átutalások
Az egyoldalú átutalások közé sorolják mindazokat a pénzmozgásokat,
amikért a donor nem vár ellenszolgáltatást. Ide tartoznak egyrészt az 5.
fejezetben tárgyalt adományok, másrészt a vendégmunkások külföldről
hazautalt jövedelmei és a magánszemélyeknek vagy jogi személyeknek
külföldről juttatott ajándékok. Szintén ide sorolandók a háborús jóvátételként
fizetett és kapott összegek, hiszen ezekkel a pénzmozgásokkal szemben sem
áll fenn visszafizetési kötelezettség. Megjegyzendő, hogy ebben a sorban
kerülnek elszámolásra a nemzetközi szervezeteknek fizetett tagdíjak is,
valamint a nemzetközi szervezetektől kapott, visszafizetési kötelezettséggel
nem járó juttatások is – például az Európai Uniótól kapott transzferek,
Magyarország tagkénti befizetési kötelezettségei az Európai Unió vagy az
Egyesült Nemzetek Szervezete felé.
5. Közvetlen külföldi tőkebefektetések
A nemzetközi tőkemozgások körébe tartozó hosszú távú befektetésekhez
kapcsolódó pénzáramlásokat számolják el ebben a sorban. A követelések
között jelennek meg + előjellel a nem rezidens tőketulajdonosok beáramló
közvetlen külföldi beruházásai, míg – előjellel a tartozik oldalon a rezidens
tőketulajdonosok kiáramló közvetlen külföldi beruházásai. A fizetési mérleg
statisztika szempontjából a 10%-os vagy afeletti tulajdonosi részesedést
megtestesítő befektetések kerülnek ide.
6. Portfólió befektetések
A közvetlen külföldi beruházások és a hivatalos tartalékeszközök kivételével
minden egyéb pénzügyi eszközhöz kapcsolódó pénzmozgást ide sorolnak. A
követeléseknél jelennek meg a nem rezidens tőketulajdonosok portfólió
219
befektetései, míg a tartozik oldalon a rezidens tőketulajdonosok e célú
pénzmozgásai.
7. Egyéb befektetések
A sem a közvetlen külföldi beruházásokhoz, sem a portfólió befektetésekhez,
sem a hivatalos tartalékeszközökhöz kapcsolódó pénzmozgások jelennek meg
itt. Úgy, mint a bankközi, a kereskedelmi hitelek, a nemzetközi szervek,
szervezetek vagy egyes országok által nyújtott hitelek, a valutával és a
betétekkel folytatott pénzügyi műveleteket kísérő pénzáramlások.
Ennek értelmében a nemzeti fizetőeszköz országon kívülre áramlása nyújtott
hitelnek, majd visszaáramlása kapott hitelnek minősül. A rezidens
tőketulajdonosok által külföldre juttatott hiteleket a tartozik, a nem rezidens
tőketulajdonosoktól kapott hiteleket pedig a követel oldalon tartják nyilván.
8. Hivatalos devizatartalékok
A jegybank rendelkezésére álló és azonnal mozgatható eszközöket sorolják
ide, amiket felhasználva a jegybank képes a nemzeti fizetőeszköz árfolyamát
befolyásolni, és rendezi az ország fizetési kötelezettségeit. A jegybank
tartalékait aranyban, kulcsvalutákban és SDR-ben tarthatja. A Nemzetközi
Valutaalappal (IMF) szembeni tartalékpozíció is a tartalékok között szerepel.
9. Tévedések és kihagyások
A kettős könyvelés alapján az összes bevételnek és az összes kiadásnak meg
kell egyeznie, azaz a nemzetközi fizetési mérleg egyenlegének nullának kell
lennie. A számbavételi hibák miatt azonban az egyenleg csak ritka esetben
lesz nulla. Hogy korrigálják ezt a hibát, egy külön sort vezettek be a fizetési
mérlegbe, ami utolsó sorként a számbavétel végén teremti meg az egyensúlyt
a kiadási és a bevételi oldal között. Ez a tévedések és kihagyások sora.
220
2. táblázat A nemzetközi fizetési mérleg fősorai
követel tartozik
1. Áruk
2. Szolgáltatások
3. Termelési tényezők nemzetközi
jövedelemtranszferei
4. Egyoldalú átutalások
5. Közvetlen külföldi tőkebefektetések
6. Portfólió befektetések
7. Egyéb befektetések
8. Hivatalos devizatartalékok
9. Tévedések és kihagyások
7.6.2 A nemzetközi fizetési mérleg részei
A nemzetközi fizetési mérleg résztételei a soroknál bővebb és összetettebb
információt tudnak szolgáltatni. Így külön vizsgálható a nemzetközi fizetési mérleg
két fő része: a folyó fizetési mérleg és a tőke- és pénzforgalmi mérleg. A folyó
fizetési mérlegen belül elkülönítjük a külkereskedelemi mérleget, míg a tőke-
pénzforgalmi mérlegen belül a hivatalos tartalékeszközök mérlegét.
221
3. táblázat A nemzetközi fizetési mérleg részei
követel tartozik
1. Áruk
A. Külkereskedelmi mérleg (1)
2. Szolgáltatások
3. Termelési tényezők nemzetközi
jövedelemtranszferei
4. Egyoldalú átutalások
I. Folyó fizetési mérleg (1+2+3+4)
5. Közvetlen külföldi tőkebefektetések
6. Portfólió befektetések
7. Egyéb befektetések
8. Hivatalos devizatartalékok
B. Hivatalos tartalékeszközök mérlege (8)
II. Tőke- és pénzforgalmi mérleg (5+6+7)
9. Tévedések és kihagyások
Nemzetközi fizetési mérleg (I+II+III+IV)
7.6.2.1 Külkereskedelmi mérleg
A külkereskedelmi mérleg (X) az összes áruexport és az összes áruimport
különbözeteként határozható meg. A bruttó nemzeti össztermék részét alkotó
külkereskedelmi mérleg alakulása ezért közvetlenül alakítja a nemzetgazdaság
makrogazdasági teljesítményét.
222
Az áruimport növekedése csökkenti a nemzetgazdaság makrogazdasági
teljesítményét, ha nem áll párhuzamban az áruexport hasonló volumenű
növekedésével. Ha az áruexport meghaladja az áruimportot, a külkereskedelmi
mérleg pozitív lesz. Ekkor aktív külkereskedelmi mérlegről beszélünk. Ha az
áruexport alulmúlja az áruimportot, a külkereskedelmi mérleg negatív, azaz passzív
lesz. Passzív külkereskedelmi mérleg esetén a nemzetgazdaság több jószágot
fogyaszt el, mint amennyit megtermel, míg aktív külkereskedelmi mérlegnél a
fogyasztás alacsonyabb a termelésnél.
Mivel az aktív külkereskedelmi mérleggel rendelkező gazdaságok
exportteljesítménye meghaladja az importot, ezért arra a következtetésre is juthatunk,
hogy az ilyen gazdaságok képesek a világpiacon olyan termékekkel megjelenni,
amelyek iránt fokozott kereslet mutatkozik, áruik versenyképesek. Ám mindez
elhamarkodott megállapításnak tűnhet, ha összevetjük például Oroszország és az
Egyesült Államok külkereskedelmi mérlegét.
10. ábra Oroszország és az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege 1995–2009
(millió $)
Oroszország 1995 óta aktív külkereskedelmi mérleggel rendelkezik, míg az Egyesült
Államok külkereskedelmi mérlege rendre negatív. Lehet-e ezen adatok alapján azt
állítani, hogy az orosz áruk a világpiacon versenyképesebbek, mint az amerikaiak?
Egyes szektorokban nyilvánvalóan igaz lehet ez a megállapítás, ám a gyakorlat azt
-900000
-800000
-700000
-600000
-500000
-400000
-300000
-200000
-100000
0
100000
200000
19
95
19
96
19
97
19
98
19
99
20
00
20
01
20
02
20
03
20
04
20
05
20
06
20
07
20
08
20
09
millió $
Egyesült Államok Oroszország
223
mutatja, hogy az aktív külkereskedelmi mérleg nem minden esetben a versenyképes
gazdaság teljesítményének következménye. Oroszország külgazdasága főként a
nyersanyagok exportjára épül, ami biztosítja az aktívumot. Ám a feldolgozatlan
nyersanyagok exportja nem jelent kutatás-fejlesztési forrást a gazdaság számára vagy
hoz létre a termékélet görbe első szakaszán található termékeket. Ezzel szemben az
Egyesült Államok vállalatai rendre állnak elő globális méretekben is nóvumnak
számító termékekkel.
A külkereskedelmi mérleg vizsgálatakor tehát nemcsak az áruk exportjának és
importjának volumenét kell vizsgálnunk. A pontosabb következtetések levonása
érdekében kiegészítő információkra is szükségünk van. Figyelembe kell venni az
adott ország árfolyam-politikáját, a partnergazdaságokat és az áruexport, valamint
áruimport szerkezetét úgy a partnerek, mint az árufőcsoportok tekintetében.
7.6.2.2 A külkereskedelmi mérleg egyensúlya
A külkereskedelmi mérleg akkor van egyensúlyban, ha az áruexport volumene
megegyezik az áruimportéval. Azaz a gazdaság annyi külföldi árut vesz, amennyiért
saját áruival fizetni képes. Ekkor nem kerül a gazdaság adós pozícióba, nem kell
hitelekből finanszírozni az importtöbbletet.
Az egyensúly helyreállítása történhet automatikusan és mesterségesen. A
mesterséges utat az állam gazdaságpolitikai aktivitása jelenti. Az állam a folyó
fizetési mérleg vagy a külkereskedelmi mérleg kívánt alakulása végett az árfolyam
alakításával, a kamatok változtatásával, befektetés-ösztönzéssel, a hazai termelőket
védő jogszabályi környezettel, járulékcsökkentéssel, adócsökkentéssel vagy
emeléssel stb. képesek befolyásolni az export és az import mennyiségét az áruk,
szolgáltatások és a termelési tényező esetében. (Ennek tárgyalását azonban a
Gazdaságpolitika c. tárgyra hagyjuk.)
Jelen esetben a folyó fizetési mérleg, azon belül is a külkereskedelmi mérleg
egyensúlyát automatikusan, azaz állami beavatkozás nélkül helyreállító
mechanizmusokkal fogunk foglalkozni. A mechanizmusok vizsgálata során a
külkereskedelmi mérlegre fogunk koncentrálni, azaz az áruk exportjának és
importjának kiegyenlítődéséhez vezető hosszú távú folyamatokra. A modellek a
következő feltételezések mellett értelmezhetőek.
224
rugalmas vagy szabadon lebegő árfolyamrendszert használnak a kereskedelmi
partnerek.
a jegybank semmilyen eszközzel nem avatkozik be az árfolyam változásánál.
mindegyik fél fizetőeszköze konvertibilis.
az áruk ára felfelé és lefelé is rugalmasan reagál a változásokra.
a két partner csak egymással kereskedik.
az áruk vám és nem vám jellegű szabályozásoktól mentesen, szabadon
áramlanak a két partner között.
egyik fél sem alkalmaz protekcionista politikát.
A következőkben két eltérő koncepciójú modellt láthatunk, amelyek a
külkereskedelmi mérleg egyensúlyának helyreállását két különböző faktor változásán
keresztül mutatják be. Ezek a rugalmas árfolyamrendszeren keresztül létrejövő
egyensúly modellje és a nemzeti termék változásával létrejövő egyensúly modellje.
Rugalmas árfolyamrendszeren keresztül létrejövő egyensúly
A rugalmas árfolyamrendszeren keresztül létrejövő egyensúly modelljében az
egyensúlyt a nemzeti fizetőeszköz iránti kereslet változása hozza létre. A hazai
valuta iránti kereslet változása az árfolyam változásán keresztül hatást gyakorol az
exportált és az importált áruk árára. Az árak növekedése vagy csökkenése pedig
megváltoztatja az export és az import mennyiségét ezzel hozva létre a
külkereskedelmi mérleg egyensúlyát.
Példánkban szerepeljen Kína és Mongólia, akik csak egymással kereskednek. Kína
Mongóliával szemben exporttöbblettel rendelkezik, azaz Kína több árut exportált,
mint amennyi mongóliait importált. Mivel a kétszereplős modellben a
külkereskedelem zéró összegű játék, ezért Mongólia importtöbbletet könyvelhet el –
Mongóliában több kínai árut használnak fel, mint amennyi mongóliai áru megjelenik
a kínai piacon. Kínában az exporttöbblet miatt megnő a kínai jüan iránti kereslet,
ezért a nemzeti valuta felértékelődik. Ezzel szemben a mongol tugrik kereslete
csökken, a tugrik leértékelődik. A jüan felértékelődése miatt a mongóliai importáruk
olcsóbbá válnak Kínában, ezért a mongol áruk további piacokat tudnak szerezni
maguknak Kínában. Mivel megnő Kínában a kereslet az olcsóbbá vált mongol áruk
iránt, ezért Mongólia exportteljesítménye javul, csökken az importtöbblet, helyreáll a
mongol áruk exportja és az importált kínai áruk közötti egyensúly. Ezzel szemben
225
Mongóliában a tugrik leértékelődése miatt drágábbá válnak a kínai importáruk. A
dráguló kínai importáruk iránti kereslet ezért csökken Mongóliában, Kína ezért nem
tud a korábbival megegyező mennyiségű árut exportálni. A kínai áruk mongóliai
importjának csökkenése a mongóliai importtöbbletet csökkenti, ami létrehozza a
mongóliai exportáruk és a kínai importáruk közötti egyensúlyt Mongólia
külkereskedelmi mérlegében.
11. ábra Rugalmas árfolyamrendszeren keresztül létrejövő egyensúly
Azaz a fenti példában a partnergazdaságok külkereskedelemi mérlegének
egyenlőtlenségei automatikusan, állami beavatkozás nélkül helyreálltak pusztán a
piaci mechanizmusok által. A nemzeti valuta iránti piaci kereslet és kínálat az
egyedüli faktor, ami a rugalmas árfolyamrendszeren keresztül létrejövő egyensúly
modelljében képes az exportált és az importált áruk mennyiségét befolyásolni, majd
a mennyiségi változásokon keresztül csökkenteni az aktívumot és mérsékelni a
passzívumot. Mindeközben egyik fél jegybankja sem tett a nemzeti valuta
értékváltozását megakadályozó vagy befolyásoló lépéseket, az árak feltételezett
Kína
exporttöbblet
valuta iránti kereslet nő
nemzeti valuta felértékelődik
mongóliai áruk Kínában olcsóbbak
mongóliai áruk kínai kereslete nő
Mongólia exportja nő
csökken Mongólia importtöbblete
Mongólia
importtöbblet
valuta iránti kereslet csökken
nemzeti valuta leértékelődik
kínai áruk Mongóliában drágulnak
kínai áruk mongóliai kereslete csökken
Kína exportja csökken
csökken Kína exporttöbblete
226
rugalmassága pedig biztosította, hogy az árfolyammozgások az árakon keresztül
érvényesülni tudjanak.
A nemzeti termék változásával létrejövő egyensúly modellje
A nemzeti termék (GDP) változásával létrejövő egyensúly modellje az export és az
import nemzeti terméket növelő és csökkentő hatásán keresztül értelmezi a
külkereskedelmi mérleg egyenlegének változásait. A hangsúly az exportált és az
importált árukra helyeződik.
Példaként álljon Kanada és Mexikó esete. A két ország csak egymással kereskedik,
csak egymás piacára exportálnak és importtermékeiket is egymástól szerzik be.
Ebben a relációban Kanada exporttöbbletre tesz szert, Mexikó pedig importtöbblettel
rendelkezik. Kanadában az exportált termékek értéke meghaladja az importáltakét.
Kanada az exporttöbblet révén több jövedelemre tesz szert, mint amennyit az
importált javakért kifizet Mexikónak. Így Kanada nemzeti terméke nő. Ezzel
ellentétben Mexikónak exportjából kevesebb bevétele van, mint amennyit az
importtermékekért ellentételeznie kell. Ezért Mexikó nemzeti terméke apad. (Meg
kell jegyezni, hogy ebben az esetben Mexikó hitelfelvételre kényszerülne akkor, ha a
folyamatos importtöbblet miatt nemzeti jövedelme már a minimális szintre
csökkenne, azonban jelen modell csak a külkereskedelmi mérleget vizsgálja, amibe
nem tartoznak bele a tőkemozgások.)
Kanada növekvő nemzeti terméke lehetővé teszi, hogy a kanadai ipar és a kanadai
fogyasztók egyaránt növeljék fogyasztásukat. A növekvő fogyasztási igény –meg-
haladván a kanadai belgazdaság termelési lehetőségeit– növeli a Mexikóból
származó termékek iránti keresletet. A növekvő kereslet új lehetőséget jelent a
mexikói gazdaságnak. Modellünkben a mexikói gazdaság ugyanis csak akkor jut az
importfogyasztását ellentételező jövedelemhez, ha növeli exportteljesítményét. A
mexikói termékek iránti kanadai kereslet növekedése ösztönzi az exportot, és ezen
keresztül növeli a mexikói nemzeti terméket is. A mexikói GDP növekedése
mindinkább képes fedezni az importkiadásokat, míg végül az export fellendülése
immáron exporttöbbletet is okoz.
Ezzel szemben Kanada a GDP csökkenését éli meg. A kanadai nemzeti termék
növekedése –mint ahogyan arról már szó volt– kitágítja az importlehetőségeket is.
Azonban mexikói piacra termelő kanadai vállalkozások a mexikói nemzeti termék
227
apadása miatt folyamatosan csökkenő keresletet látnak. Mexikó csökkenő
importigénye pedig kétszereplős modellünkben a kanadai gazdaság
exportlehetőségeinek szűkülését eredményezi.
Kanada számára exportjának csökkenése egyre csökkenti a nemzeti terméket, azaz az
importszükségleteit egyre kevésbé képes fedezni. Mikor eléri a kritikus pontot, azaz
mikor nemzeti terméke már nem elég az import fedezéséhez, akkor kénytelen
csökkenteni importigényeit és ezen keresztül importkiadásait.
12. ábra Nemzeti termék (GDP) változásával létrejövő egyensúly
Ebben a zárt, kétszereplős modellben az importkiadások fedezésének képessége
befolyásolja az egyensúly alakulását. Tényleges egyensúly a két gazdaság között
csak akkor valósulna meg, ha mindkét országnál az exportbevételek megegyeznének
az importkiadásokkal. Ekkor ugyanis nem lenne sem a nemzeti termék fokozatos
növekedését generáló exporttöbblet, sem a nemzeti termék folytonos apadását
előidéző importtöbblet sem. Amíg a modellben a két gazdaságban nem valósul meg
Kanada
exporttöbblet
GDP nő
import nő
csökkenő mexikói importigény csökkenti az exportot
GDP csökken
import csökken
........
Mexikó
importtöbblet
GDP csökken
import csökken
export nő a növekvő kanadai importigény miatt
GDP nő
import nő
...........
228
az exportbevételek és az importkiadások egyensúlya, addig váltakozva hol
exporttöbblettel, hol importtöbblettel kell megbirkózni a nemzetgazdaságoknak.
A vizsgált külkereskedelmi mérleg az áruk és szolgáltatások mozgását összegzi, a
tőkemozgásokra nem terjed ki. Ezért a nemzetgazdaság rendelkezésre álló
jövedelmét a modellben nem lehet tágítani a hitelfelvétel lehetőségeivel. Azaz a
nemzeti termék (GDP) változásával létrejövő egyensúly modellje a két
nemzetgazdaság közötti árucserét olyan zéró összegű játékként kezeli, ahol nem
képzelhető el a passzív külkereskedelmi mérleggel rendelkező gazdaság nemzeti
jövedelmének növekedése.
7.6.2.3 A J-görbe
Az előbbiekben tárgyal modellek a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát egyrészt a
nemzeti termék, másrészt a valuta iránti kereslet változásán keresztül értelmezték. A
modellek ismertetett feltételrendszerük fennállása esetén képesek a várható áruexport
és -import mozgásokat előrevetíteni.
A gyakorlatban a piac nem reagál minden esetben azonnal a fennálló változásokra. A
piaci információk nem jutnak el azonos időben a piac minden szereplőjéhez, a
szereplők nem mindig az elvárt módon reagálnak és maga a kormányzat és a
jegybank információmonopóliumát kihasználva is képes befolyásolni a piaci
folyamatok időbeli kimenetét. Ezért meg kell jegyezni, hogy a vázolt
mechanizmusok további korlátját jelenti maga az idő is.
A piaci reakciók időbeli eltérése miatt a külkereskedelmi mérleg nem reagál azonnal
a változásokra – legyen szó automatikus mechanizmusokról vagy irányított
gazdaságpolitikai intézkedésekről. A külkereskedelmi mérleg egyenlegének időbeli
változását a J-görbe írja le.
Az előző modellekben feltételezett rugalmasság rövidtávon nem érvényesül a
gyakorlatban. Az áruk és szolgáltatások exportjában és importjában megjelenő
keresleti görbék rövidtávon inkább mondhatók rugalmatlannak, mint rugalmasnak.
Rugalmasként csak közép- és hosszú távon értelmezhetőek. A keresleti görbék
rövidtávú rugalmatlanságát elsősorban az okozza, hogy a piac csak késleltetve képes
reagálni a nemzeti valuta leértékelésére. A nemzeti valuta értékváltozása a
mindennapi külkereskedelmi forgalomban nem érezteti azonnal a hatását, mivel a
külkereskedelmi ügyletek mögött álló szerződések előre meghatározott időtávon
229
rendezik a fizetési és szállítási feltételeket. Az esetleges árfolyamváltozásokat a
szerződő partnerek csak a szerződések lejárta vagy új szerződések megkötése után
tudják érvényesíteni. Ez pedig időt vesz igénybe. Ez alatt az idő alatt még a nemzeti
valuta árfolyamváltozás előtt árfolyamon történnek az elszámolások, amik továbbra
is a korábbi irányba mozdítják el a külkereskedelmi mérleg egyenlegének alakulását.
A külkereskedelmi mérleg egyenlege csak akkor kezd el az árfolyam változtatáskor
elvárt irányba elmozdulni, ha a külkereskedelem résztvevői elszámolásaikba már a
megváltozott árfolyamot építik be.
Tételezzük fel, hogy egy ország külkereskedelmi mérlege passzív, azaz az
importkiadásokat nem tudják fedezni az exportbevételek. A külkereskedelmi mérleg
javításához
vagy növelni kell a nemzetgazdaság exportbevételeit, hogy ellensúlyozni
tudják az importkiadásokat,
vagy csökkenteni kell az importkiadásokat az elérhető exportbevételek
szintjére.
Az exportbevételek növelése megtörténhet újabb ágazatok exportképessé tételével, új
exportpiacok keresésével, a kutatás és fejlesztés erősítésével, első generációs
termékek termelésével, új technológia meghonosításával vagy a termelési költségek
közvetlen csökkentésével (például munkabérek csökkentésével vagy a fizetendő
adók és járulékok mérséklésével). Az exportbevételek növelésének ezen módozatai
azonban hosszabb idő után érzékeltetik csak hatásukat. Ha a külkereskedelmi mérleg
passzívumát a gazdaság rövidtávon kívánja legalább null szaldóvá változtatni, akkor
egy gyors módszerre van szükség – ez pedig az árfolyam-politikán keresztül elérhető
hatás.
A nemzeti fizetőeszköz leértékelése következtében a hazai termelők változatlan,
külföldi valutában kifejezett exportárak mellett több hazai fizetőeszközt kapnak
termékeikért. Például egy magyar konzervgyár a Németországba 1,57 euróért
exportált barackkonzervért 270 HUF/€ árfolyamon 423,9 forintot kap, míg 280
HUF/€ árfolyam mellett bevétele 439,6 forint lesz. Magasabb bevételét pusztán az
árfolyamváltozásnak köszönheti, nem annak, hogy terméke minőségéért a német piac
magasabb árat hajlandó fizetni. (Észre kell venni, hogy az exportőrök bevételének
növekedése mesterségesen gerjesztett növekedés, ami mögött nem áll technológiai
vagy egyéb jellegű újításból származó teljesítmény, ami hosszú távon lenne képes
nemzetközi és belpiaci versenyképességet biztosítani a termelőnek.[!])
230
Mivel a hazai termelők a nemzeti valuta leértékelése következtében magasabb
exportbevételeket képesek realizálni, ezért a nemzeti valuta leértékelése nominálisan
képes javítani a külkereskedelmi mérleg passzívumán. Ezzel párhuzamosan az
importált termékek terén is változás történik. A nemzeti valuta leértékelése miatt az
importált termékekért több hazai valutát kell fizetni. Azaz ha egy magyar vállalat
hűtőgépeihez hőfokszabályzót Romániából 34 lejért szerzi be, akkor 65 HUF/RON
árfolyamon ezért 2210 forintot kell fizetnie, míg a forint leértékelése után kialakuló
70 HUF/RON árfolyam mellett ez az összeg már 2380 forint lesz.
Az importtermékek árának növekedése növeli az import inputtermékekkel dolgozó
ágazatok termelési költségeit. Ha az így előállított terméket csak belföldön
értékesítik, akkor a termelési költségek növekedését a termelő a fogyasztói árak
növekedésén keresztül tuja realizálni. A fogyasztói árak növekedése pedig
inflációhoz vezet. Amennyiben termelőnk az előállított termékek javarészét
exportálja, úgy a termelési költségek növekedését képes ellensúlyozni az
exportbevételek árfolyamváltozás miatti növekedése.
Megjegyzendő, hogy az importárak növekedése miatt a közvetlen fogyasztásra
beáramló vagy belpiacon értékesítendő termékekhez felhasznált import mennyisége
az árnövekedés miatt csökkenni fog. A csökkenő importmennyiség mérsékli a
nemzetgazdaság importkiadásait, amit így már képes fedezni a megnövekedett
exportbevétel.
A nemzeti valuta leértékelése az exportbevételek növelése és az importkiadások
csökkenése miatt a külkereskedelmi mérleget javítja. A külkereskedelmi mérleg
javulása azonban nem jelentkezik azonnal a külkereskedelmi szerződések korábban
említett sajátossága miatt. Ezért a nemzeti valuta leértékelése után még a
külkereskedelmi szerződések miatt a leértékelés előtti árfolyamon elszámolt áru- és
szolgáltatáskereskedelem tovább rontja a külkereskedelmi mérleget. Mikor azonban
a piaci szereplők külkereskedelmi forgalmukban mér képesek az új árfolyamot
érvényesíteni, a külkereskedelmi mérleg passzívuma csökken, a külkereskedelmi
mérleg javulni kezd. Ezt a jelenséget nevezi a szakirodalom J-görbe hatásnak.
231
13. ábra J-görbe
7.6.2.4 Folyó fizetési mérleg
A külkereskedelmi mérleg pusztán az áruforgalom vizsgálatával nem tud pontos
képet adni egy ország világgazdasági pozíciójáról. Nem beszél ugyanis sem a
szolgáltatások nemzetközi kereskedelméről, sem a termelési tényezők nemzetközi
áramlása során szerezhető jövedelmekről. Mindezeket a folyó fizetési mérleg már
figyelembe veszi.
A folyó fizetési mérleg egy adott naptári évre vonatkozóan mutatja az áruexport és
áruimport mellett a szolgáltatások exportját és importját, valamint a termelési
tényezők nemzetközi áramlásából származó bevételeket és kiadásokat, illetve a
nemzetgazdaságnak juttatott vagy onnan kiáramló egyoldalú átutalásokat. Azaz a
folyó fizetési mérleg egy adott évre vonatkozóan számba veszi a gazdaság belföldi és
külföldi szereplői közti reálgazdasági és pénzügyi tranzakciókat.
külkereskedelmi
mérleg egyenlege
t2 t1
t
nemzeti valuta
leértékelésének
időpontja
piac reagál a
nemzeti valuta
leértékelésére
232
A tranzakciók eredményeit a kettős könyvelés szabályai szerint bevételi és kiadási
oldalon is rögzíti. A folyó fizetési mérlegben bevételi oldalon (+) regisztrálják az
áru- és szolgáltatásexportot, az országba beáramló jövedelmeket és a kapott
egyoldalú átutalásokat. A kiadási oldalon (-) szerepel az áruk és szolgáltatások
importja, az országból kiáramló jövedelmek és a kifizetett egyoldalú átutalások. A
negatív előjel finanszírozási szükségletre és a nemzeti valuta iránti csökkenő
keresletre, a pozitív előjel pedig forrásra és a nemzeti fizetőeszköz iránti növekvő
keresletre utal.
A folyó fizetési mérleg lényegében az adott gazdaság külfölddel szembeni
jövedelemáramlási pozícióját mutatja. Ezért a folyó fizetési mérleg szaldója
megmutatja a nemzeti jövedelem fogyásának vagy gyarapodásának tendenciáit.
A tartós passzívumon a gazdaság export-teljesítményének javításával vagy
importigényének csökkentésével lehet változtatni. A termelési tényezők nemzetközi
áramlásából származó jövedelem növekedése vagy csökkenése szintén javíthat vagy
ronthat a folyó fizetési mérlegen.
7.6.2.5 Tőke- és pénzforgalmi mérleg
A tőke- és pénzforgalmi mérleg a gazdaság vagyonmérlege, ami megmutatja a
gazdaság tőkeellátottságának változását az adott naptári évben. A tőke- és
pénzforgalmi mérleg részeit képezik a közvetlen külföldi tőkebefektetések, a
portfólió befektetések és a hitelviszonyokat megtestesítő pénzmozgások. Pozitív
előjellel veszik számba a beáramló, negatív előjellel pedig a kiáramló közvetlen
külföldi befektetéseket, portfólió beruházásokat és hiteleket. A külföldiek által
birtokolt hazai aktívákat tehát a követel, a hazai tőketulajdonosok külföldi aktíváit
pedig a tartozik oldalon regisztrálják.
A tőke- és pénzforgalmi mérleg a folyó fizetési mérleghez hasonlóan lehet aktív
vagy passzív. Amíg a külföldről érkező tőke meghaladja a gazdaságból kiáramlót,
addig javítja ez a tétel a tőke- és pénzforgalmi mérleget. Azonban ha egy ország
elveszíti tőkeabszorbeáló képességét, és csökken a beáramló tőke mennyisége – de
ezzel párhuzamosan nem csökken a tőke kiáramlása–, akkor romlik a tőke- és
233
pénzforgalmi mérleg pozíció. Ezért a tőke- és pénzforgalmi mérleg szempontjából
fontos az egész gazdaság tőkevonzó képességének fenntartása is.
Aktív tőke- és pénzforgalmi mérlegről akkor beszélünk, ha a külföldi
tőketulajdonosok által birtokolt hazai aktívák volumene meghaladja a hazai
tőketulajdonosok által birtokolt külföldi aktívákat. Az aktív tőke- és pénzforgalmi
mérleg ezért nem minden esetben kívánatos a gazdaság számára:
ha a külföldi tőketulajdonosok hitel formájában juttatnak tőkét az országba,
akkor ugyan javul a tőke- és pénzforgalmi mérleg, de a hitelek nem
garantálják önmagukban a gazdaság fejlődését. Erre kitűnő példát szolgáltat a
külföldi fizetőeszközben felvett lakáshitel, ami ugyan rövidtávon
jövedelemhez juttatja az építőipart, de az árfolyam kedvezőtlen változása
miatt veszélybe kerülhet a hitel visszafizetése, fizetőképtelenség alakulhat ki
a lakosság körében. Általában ide sorolhatóak a nemzeti jövedelem
növekedését középtávon sem szolgáló kormányzati kiadások fedezése
céljából felvett hitelek. Ráadásul a hitelek állományát növelheti a nemzeti
valuta leértékelődése is, ami szintén az aktívum felé tereli a tőke- és
pénzforgalmi mérleget.
ha magas a külföldi tőketulajdonosok portfólió beruházásainak aránya az
adott gazdaságban, akkor a tőke- és pénzforgalmi mérleg szintén javul. Ám a
portfólió beruházások sajátossága a gyors mozgás. Piaci zavarok vagy
bizonytalanságok ezeket a gyorsan mozgatható tőkéket kivonulásra
késztethetik, ami tovább rontja a piaci zavarok miatt amúgy is nehézségekkel
küzdő gazdaság helyzetét. (L. 5. fejezet)
a tőke- és pénzforgalmi mérleg akkor is javul, ha a külföldi tőketulajdonosok
befektetéseik során jelentős összegű nemzeti fizetőeszközhöz jutnak. Ekkor
fennáll annak a veszélye, hogy piaci bizonytalanságok miatt hirtelen elvesztik
érdeklődésüket a befektetők a nemzeti valuta iránt, és gyorsan el akarják azt
adni. Ez megnöveli a nemzetközi pénzügyi piacon a hazai valuta kínálatát,
ami miatt a jegybanknak devizapiaci intervencióval kell élnie az árfolyam
kiigazítása érdekében a nem a lebegő árfolyamrendszert alkalmazó országok
esetében.
A passzív tőke- és pénzforgalmi mérleg ezzel szemben azt jelenti, hogy a hazai
tőketulajdonosok által birtokolt külföldi aktívák meghaladják a külföldiek által
birtokolt hazai aktívák összegét, azaz az ország hitelezői pozícióban van. A
234
tőkeexport ebben az értelemben annak ellenére, hogy javíthatja egy ország
nemzetközi gazdasági pozícióját, a tőke- és pénzforgalmi mérleg romlását idézi elő.
A tőkeexport szempontjából viszont érdemes megvizsgálni, hogy milyen szerkezetű
a kihelyezett tőke.
Példaként nézzük meg Németország tőke- és pénzforgalmi mérlegét a 2003 és 2008
közötti időszakban!
Németország esetében például a tőke- és pénzforgalmi mérleg tartós passzívuma
figyelhető meg. A tőke- és pénzforgalmi mérlegben a legnagyobb arányban az egyéb
befektetések jelennek meg (pl. az EU kasszájába befizetett összegek vagy a
kihelyezett magán és kormányzati hitelek). A portfólió befektetések és a közvetlen
külföldi beruházások aránya változik, de jellemző, hogy a portfólió beruházások
pozitív előjelük miatt inkább beáramlanak a német gazdaságba, mintsem onnan ki. A
stabil, erős német gazdaság nagyobb volumenben vonzza a külföldi tőketulajdonosok
portfólió beruházásait, mint amennyi portfólió beruházást a német rezidensek
eszközölnek külföldön.
14. ábra Németország tőke- és pénzforgalmi mérlege 2003–2008 (mrd €)
Németország több külföldről beáramló tőkejövedelmet tudhat magáénak, mint
amennyit a németországi rezidensek külföldre áramoltatnak – azaz Németország
-4000
-3200
-2400
-1600
-800
0
800
1600
2003 2004 2005 2006 2007 2008
mrd €
egyéb befektetések egyenlege
portfólió befektetések egyenlege
közvetlen külföldi tőkebefektetések egyenlege
235
nettó tőkeexportőr. Példáján látható, hogy a passzív tőke- és pénzforgalmi mérlegben
igen fontos a különböző időtávú és célú tőkemozgások szétválasztása, hiszen az
egyes befektetési formák igen eltérő hatást képesek hosszú és rövidtávon gyakorolni
úgy a recipiens, mint a donor gazdaságra.
A passzív tőke- és pénzforgalmi mérleg az adott naptári évre vonatkozó jövedelem
beáramlást jelent. Így várható, hogy a következő években a folyó fizetési mérleg 3.
sorának (termelési tényezők nemzetközi jövedelemtranszferei) egyenlege növekedést
fog mutatni. A passzív tőke- és pénzforgalmi mérleg tehát a folyó fizetési mérleg
jövőbeni javulását vetíti előre.
7.6.2.6 Hivatalos tartalékeszközök mérlege
A hivatalos tartalékok mérlege a jegybank által birtokolt hivatalos tartalékeszközök
állományát mutatja meg az adott naptári évben.
Rugalmas, szabadon lebegő árfolyamrendszer esetében a folyó fizetési mérleg
egyenlege megegyezik a tőke- és pénzforgalmi mérleg egyenlegével (ahogyan azt
láttuk a 12. ábrán az Egyesült Államok esetében). A rugalmas árfolyamrendszerben
ugyanis a nemzteti valuta árfolyamának változását nem a jegybank irányítja a
hivatalos tartalékok felhasználásával történő devizapiaci intervenciók keretében,
hanem a piac határozza meg.
Mihelyst azonban a jegybank bármilyen szerepet is vállal a nemzeti fizetőeszköz
árfolyamának alakításában úgy, hogy ahhoz a hivatalos tartalékeszközöket használja,
megszűnik a fenti egyenlőség. Ekkor a hivatalos tartalékeszközök mérlegének
egyenlege fog megegyezni a folyó fizetési mérleg és a tőke- és pénzforgalmi mérleg
egyenlegének összegével.
folyó fizetési mérleg
egyenlege
tőkeforgalmi mérleg
egyenlege
hivatalos tartalékeszközök
mérlegének egyenlege
236
Rugalmas árfolyamrendszer esetében elvileg nincsen szükség az árfolyam
befolyásolása céljából hivatalos tartalékeszközökre. A fenti azonosság így:
Meg kell jegyezni, hogy az adatszolgáltatási és számbavételi hibák miatt beiktatott
tévedések és kihagyások nevű sor egyenlegét szintén figyelembe kell venni a fenti
azonosságoknál. Ha tökéletesen működne a statisztikai rendszer, nem létezne fekete-
vagy szürkegazdaság és minden ügyletet azonnal kiegyenlítenének a partnerek, akkor
nem lenne szükség erre a sorra. Ezek miatt azonban a fenti azonosságot a
következőképpen kell kiegészíteni:
Azaz a folyó fizetési mérleg és a tőke- és pénzforgalmi mérleg összeállítása során
keletkező hibákat a tévedések és kihagyások nevű sor ellentétes előjelű egyenlege
korrigálja fenntartva a folyó fizetési mérleg, a tőke- és pénzforgalmi mérleg és a
hivatalos tartalékeszközök mérlege között fennálló azonosságot.
tőkeforgalmi mérleg egyenlege
+
folyó fizetési mérleg egyenlege
hivatalos tartalékeszközök
mérlegének egyenlege
+
tévedések és kihagyások egyenlege
237
Ahogyan az előző alfejezetekben láthattuk, a nemzetközi fizetési mérleg egyes
részeinek aktívuma vagy passzívuma kívánt és nem kívánt gazdasági hatásokkal jár.
Minden ország célja, hogy nemzeti összjövedelmét tartósan növelve fejlessze a
gazdaságot. Bizonyos esetekben a gazdaságpolitikai tervezés célja kevésbé az aktív,
mint inkább a passzív nemzetközi fizetési mérleg. Példa lehet erre a tőkehiányos
gazdaság, amit csak külföldi tőke bevonásával lehet pótolni. Ennek ellenére azonban
minden ország arra törekszik, hogy nemzetközi fizetési mérlege egyensúlyban
legyen.
238
Fogalmak
aranydeviza rendszer
aranystandard rendszer
árfolyam
árfolyamrendszer
csúszóan rögzített
árfolyamrendszer
devizapiaci intervenció
egyensúlyi árfolyam
egyoldalú átutalások
felértékelődés
folyó fizetési mérleg
hivatalos tartalékok mérlege
intervenciós sáv
intervenciós sávval kiegészített
rögzített árfolyamrendszer
irányítottan lebegtetett
árfolyamrendszer
J-görbe
J-görbe hatás
konvertibilitás
korlátozott konvertibilitás
kulcsvaluta
külkereskedelmi mérleg
leértékelődés
nemzetközi fizetési mérleg
rögzített árfolyamrendszer
rugalmas árfolyamrendszer
többes árfolyamrendszer
tőke- és pénzforgalmi mérleg
Kérdések
1. Milyen tényezők befolyásolják a nemzeti fizetőeszköz keresletét?
2. Milyen tényezők befolyásolják a nemzeti fizetőeszköz kínálatát?
3. Mit jelent az árfolyam erősödése?
4. Mit jelent az árfolyam gyengülése?
5. Hogyan változtatja meg az exportőr bevételeit a nemzeti fizetőeszköz leértékelése?
6. Hogyan alakítja a külkereskedelmi mérleg szaldóját a nemzeti fizetőeszköz
felértékelése?
7. Hogyan befolyásolja az árfolyamot az exportszerkezet?
8. Melyek az árfolyamrendszerek fő típusai?
9. Mi a különbség a rögzített és a rugalmas árfolyamrendszerek között?
239
10. Milyen típusú árfolyamrendszerben kapja a legkisebb beleszólást a piac az
árfolyam alakulásába?
11. Mutassa be a devizapiaci intervenció szerepét rögzített árfolyamrendszerben!
12. Mi a különbség az intervenciós sávval kiegészítetten rögzített és a csúszóan
rögzített árfolyamrendszerek között?
13. Miért szükséges a piac és az állam közti bizalom a csúszóan rögzített
árfolyamrendszerben?
14. Mikor érdeke az államnak, hogy nemzeti fizetőeszközét konvertibilissé tegye?
15. Mikor érdeke az államnak a nemzeti fizetőeszköz korlátozott konvertibilitása?
16. Miért van szükség a nemzetközi fizetési mérlegben a tévedések és kihagyások
sorára?
17. Melyek a nemzetközi fizetési mérleg fő sorai?
18. Hogyan jöhet létre a rugalmas árfolyamrendszeren keresztül a külkereskedelmi
mérleg egyensúlya?
19. Hogyan kerülhet egyensúlyba a külkereskedelmi mérleg a nemzeti termék
változásával?
20. Hogyan változik a külkereskedelmi mérleg szaldója a nemzeti fizetőeszköz
leértékelésének hatására?
21. Milyen előnyei és hátrányai vannak az aktív tőke- és pénzforgalmi mérlegnek?