H I T E L 70

Léka Géza

Bánrévei rapszódiaFújnak a fellegekGömör megye felőlSokat gondolkoztama soraim felől(népdal)

Bizony, kedves fiam,az én kötelességemből már kinőttél,de tudod, tizenöt nyáron átén nevelgettelek –ez volt az én életemnek a legszebb ideje,gondolsz-e rá néha, kisfiam

mikor először hazahoztak még alig potyogtálde azért apádék igen meg voltak nyugodvaénrajtamakkor még kijártunk a keskenybetudod volt az a kicsi földünk kis nyomorúságos föld volt de a mienkleterítettem neked a hamvast a mezsgyérenehogy azok a nagy erős füvekösszekaristolják a bőrödetde csak simakodtál volna hozzám mindenáron,akkor a fölfogtalak s úgy kapáltamaz a csepp lábad majd a földet érteó mit bántad te azt csak körülöttem lehess

Bizony, kedves fiam,sokszor elmondtam,én úgy szeretlek, mint az édesapádat,de ma is így mondom, mert ez nagyon igaz

másik nyáron megmikor mentünk a tehén elejbekezedbe adtam egy kis vesszőthogy majd avval hajtodmenni kellett, hiszen az esőben tudodelkoncsorognak-elbodásznak a jószágok

Léka Géza (1957) Budapesten élő költő, író.

2 0 1 5 . j a n u á r 71

aztánno ezt is közé mondtam márhajtottad is rendületlenülmég az ólba is utánam jöttélpedig ott zsennyegett az a sok csesznye szúnyogmit tehettem betakartalak a kötőmmelhólom alá vettem a kis fejedet s úgy fejtem hogy ne érjenek

Bizony, kedves fiam, sok mindent megcselekedtemén tevégetted, hogy a kedvedbe járjak, meg nemcsaltalak volna a világért se

mikor már nagyobbacska voltál akkor is húzkodtalak erre arraPutnokra Ózdra Várkonyraa dinnyéért még Püspökibe is elmentünkpedig otthon is volts az egri búcsúban is végigülted mellettemaz éjszakát a minoritáknálegyütt énekeltük a tantumergóta sámlis asszonyok meg csak lestékaz én ájtatos fiamat igaz-e

Bizony, kedves fiam, akkor még bírtamám a tavaszon már a nyolcvannégyet töltöttems annak is öt esztendeje, hogy köztetek vagyok

utolsó időben is sokat vártalakki-kiálltam a kapuba hátha befutsz de oszt hogy teli lett a talpam visszamentem ültem csak mint a kopott gyöngy és rítamsirattam azt a szép legényéletedetmeg magamat is hogy e végre juttamhiszen tudod a hamut se vittem már az útigcsak oda a lépcső tövébesokat sírok fiam nagyon sokatjól se látok s a fülemből se tisztul már kiaz a sok-sok vonatfütty sohaBizony, kedves fiam…de a csuda verje meg ezt a Budapestet,én nem értem, milyen népek élnek itt,hogy saját hangomon kopik belőlem az Isten,pedig mindegy már nekem: akár a Nap, akár a lámpa,úgy ülök itt, fiam, életre-halálra.

H I T E L 72

Állnál a résben

Dzsó,öreg Dzsó,ha tudnád, hogy ami voltál,nincs már jelen a világban,

nincs ottse Bükkszenterzsébeten,se Rédicsen,hiába csapott le nevedrenéhány önámító zárvány,reménytelenebbek, mintSimoné Bazsiban,Kodolányié Sellyén,reménytelenebbekaz egész Ormánságnál,Drávástól, Fekete-vizestől,fuldokló mindenestől.

Ha hallgathatnék róla,talán el se hinném,hiszen akarva-akaratlanúgy hordozlak,úgy visellek, akár akétszáz éves lelkész,Tompa Mihály Gömört,Kelemért és Hanvát, akit se vérrokon, se földiföljebb nem emelhet,ám ahová tájékozódnimár csak egy-két bigott palóc,esetleg néhány sikebókairodalmi előembertoppan be néhanap.

Ha legalábbfölszaladhatnék hozzáda hírrel, hogy vége,hogy mindennek vége,elmúlt az élettani hatásod, Dzsó,

2 0 1 5 . j a n u á r 73

s vele megszűntek azelvonási tüneteim is,nem görcsölök már,de meg sem áradokgondolattól, képtől,buherált szóhegyektől,csak mormolom,pötyögtetem,és szortírozom őket,ezt ide, amazt oda,hátha így is kiadnak valamiépkézláb konnotációt,valami keményebb,tökösebb,időt állóbbnélkülediséget. –

Persze tudom jól,még ha ajtót nyitnál is,be nem tessékelnél,állnál csak a résben,arcodon széles,türelmes mosollyal,és megvárnád,amíg kifújom magam,s amíg belátom végre,hogy ami voltam,de kivált, amivé lettem,az sincs már jelensehol.

Old Csenderhand

Tokaji Mu