NNCL1241-4C0v1.1

Joachim Peiper

KESELYŰK

BERLINFELETT

vagabund kiadóA borító grafikát Tari József készítette.© 2004 Vágó Csaba (Joachim Peiper) és Géczi

Zoltán – KESELYŰK. BERLIN FELETTA szerző nem azonos azzal a Joachim Peiperrel,

aki a II. világháborúban az elit LSSAH hadosztályegyik legkiválóbb tisztje volt.

VAGABUND KIADÓSzerkesztette: SZÖLLŐSI

PÉTERA nyomdai munkák: KAPOSVÁRI

NYOMDA KFT, Kaposvár – 240287Felelős vezető: POGÁNY

ZOLTÁN igazgatóNyomdai előkészítés: Háttér Stúdió

Kft. hatters@ezaz.huFelelős kiadó: SZÖLLŐSI

PÉTER vagabund@freemail.hu Vagabund

Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45 47ISBN: 963 9409 26 XA kötetben szereplő szövegek illetve

szövegrészek bármilyen módon történőfelhasználása, csak a kiadó előzetes engedélyével

lehetséges.Minden jog fenntartva. Szöllősi Péter O 2004.

Az 1940 januárjában indítottKeselyű-művelet az Amerikai EgyesültÁllamok Hadseregének StratégiaiParancsnoksága és a KatonaiHírszerzés közös programja volt. Aművelet résztvevői a nyilvánosságszámára ismeretlen színészek voltak,akiket szakemberek közreműködésévelminden szempontból tökéletes Hitler-hasonmássá alakítottak, hogysegítségükkel különböző, megtévesztésicélokat szolgáló film- éshangfelvételeket hozzanak létre.Mintegy kétszázötven, közel 130 órátkitevő hamis dokumentum készült aművelet keretén belül, melyek egyrészét amerikai újságírók és katonák

számára, mint nyilvános, más részét aszövetséges hadseregek katonaivezetése számára mint szigorúan titkoskatonai dokumentumokat mutattak be.A Keselyű-művelet biztonságibesorolása Ohio fokozat 1-es osztályvolt.

A német hadsereg az amerikaiakhozhasonlóan tucatnyi Hitler hasonmássalrendelkezett. Főként ezeknek azembereknek köszönhető, hogy a Führerhaláláról és Berlinben töltöttvégóráiról még mind a mai napig annyilegenda kering.

BERLIN, ELSŐ UKRÁN FRONTIDEIGLENES PARANCSNOKSÁG

1945. MÁJUS 4. – 07:20, REGGEL.A német hadifoglyot fél órája verték.

Egyelőre nem kérdeztek tőle semmit.Először az arcát ütötték, majd afelsőtestét, sérült bordáját. Kétnagydarab, ukrán baka dolgozott rajtafolyamatosan, mikor az egyik elfáradt, amásik a helyébe lépett. A kihallgatástvezető tiszt egy nyikorgó tábori székenült jelentéseket olvasott, és cigarettázott.Sapkáját maga mellé tette, zubbonyátkigombolta. Úgy tűnt, nem érdekli, hogya sarokban agyonvernek egy emberilényt. Csak ült, lustán cigarettázott, ésolvasgatott. Várt.

A fogoly szeme bedagadt, szemhéjafelrepedt, arcát vörös foltok borították.Egy balhorog eltalálta a száját, éskiszakította a szemfogát. Felső állkapcsavérzett, élénkpiros vér tódult ki a

szájüregéből. A fogoly egy részétlenyelte, nagyobb részét a padlóra köpte.

A kihallgatást vezető tiszt megszólalt.– Álljanak le! – utasította a

verőlegényeket orosz nyelven, majdlerakta a papírokat.

Elnyomta a cigarettáját a hamutartónakhasznált konzervdobozban, és lassanfelállt. A katonák felhúzták a földönheverő testet, és a férfi hátát a falnaktámasztották. A tiszt gondosan betolta aszéket az asztal mellé, majd a fogolyhozlépett, és leguggolt. Egy hosszúpillanatra a megkínzott német katonaszemébe nézett, keményen és ridegen,majd megszólalt. Lassan beszélt, mindenszót külön hangsúlyozott. – a neveSchenk, ugye? Nem beszélek a maga

nyelvén valami jól, ezért nem leszkönnyű dolga, ha meg akar győzni, nácidisznó. Ne vesztegesse az időmet, ésakkor nem tart majd sokáig. Egyetlenkérdést teszek fel, arra feleljen! Hol vanaz a fődisznó Führer? Mondja megSchenk, hogy hová tűnt Hitler!

– Nem tudom… – nyögte az összevertférfi. A szájából tovább csörgött a vér.

– Ne legyen ostoba! Berlin elesett.Több mint tíz német katona ismerte felmagát, a Führer személyes testőrségénektagjai. Tudom, hogy tagja volt acsoportnak, amelyikkel az a disznómegszökött. Háromszázezer embertvesztettünk az ostrom alatt, mondjonvalamit, hogy csökkentse acsalódottságomat!

– Nem tudok… nem tudom, hol van…már nem volt benn az épületben…

– Maga nem túl segítőkész Schenk. Ezszámomra olyan… hogy is mondjákmaguk… kellemetlen. A magaviselkedése nagyon… kellemetlen aszámomra – intett a verőlegényeknek atiszt, majd visszaült a székre, és újabbcigarettára gyújtott.

A katonák pucérra vetkőztették afoglyot. Leszaggatták a zubbonyát és anadrágját, utóbb a trikóját és az alsóját.Az egyik orosz leöntötte egy vödör hidegvízzel. A férfi prüszkölt és köhögött,vérrel kevert vizet köpött. Az oroszlerakta a vödröt, megmarkolta a németbokáját, és kivonszolta a rádiószobábólaz épület udvarára.

A beton durva szemcséi lehorzsolták aférfi hátáról a bőrt. Odakint hideg volt,nagyon hideg. Az oroszok leheletefehéren gomolygott. A katonák nembántalmazták, csak álltak fölötte, ésnézték, ahogy a víz lassan ráfagy atestére. A fogoly bőre lassan szürkévé éskékké vált: A német iszonyú fájdalmakatérezhetett. A tüdeje láthatólagmegtagadta az engedelmességet,fuldokolni kezdett. Percekig lihegett,zihált, levegőért kapkodott. Próbáltfelállni, de az ukránok visszalökték abetonra. A durva talaj felsértette az arcátés a könyökét. A férfi bevizelt, magzat-pózba kuporodott, kezeit a hasárakulcsolva nyögött.

– Ennyi elég, vigyük be! – szólt az

egyik orosz, majd kiköpött, ésmegragadta a fogoly lábát. Visszahúztákaz épületbe. – nos, Schenk, ugyemeggondolta magát, és jobb belátásratért? – kérdezte a tiszt a remegő, elkékültbőrű fogolytól.

– Mondtam… hogy nem tudom, holvan… – nyögte a német. – Tényleg nemtudom…

– Félek tőle, hogy maga… maga…maga tévesen értelmezi a katonaiesküjében fogadott hűség fogalmát. Igor,adjanak neki áramot! Attól majdmeggondolja magát – fenyegetőzött atiszt.

A két ukrán felültette a foglyot egyösszecsukható tábori székre, majdmindkét csuklóját és bokáját a szék

fémvázához bilincselték. Két vezetékettekertek a német csuklóira, aztánlelocsolták egy vödör hideg vízzel, ésbekapcsolták a generátort. Azáramfejlesztő felzúgott, kék szikrákpattogtak a szék fémvázán. A férfi testétaz áram merevgörcs ívvé hajlította,felüvöltött, pénisze megmerevedett, ésmaga alá ürített. Kezei és lábai remegteküvöltése, elnyomta a generátor tompazúgását. A fogoly teste a székkel együtt apadlóra dőlt. A helység levegőjétundorító szagok töltötték meg.Megperzselt hús és az emberi ürülékorrfacsaró bűze.

– Kapcsolja ki! – parancsolta a tiszt,majd leguggolt, és közel hajolt a földönfekvő némethez. Arca alig pár centire

volt a fogoly arcától. – Nincs másválasztása, Schenk! – suttogta. –Válaszoljon! Akkor vége lesz ennek azegésznek! Ne higgye, hogy nekünkörömet okoz ez a barbár eljárás! Mondjameg, hová menekült Hitler!

– Nem tudom… – hörögte a fogoly. –Értse meg, nem tudom…

– Adjanak neki még áramot! –válaszolta a tiszt ingerülten.

A fogoly felüvöltött a kíntól,hajszálerei elpattantak az elektromosfeszültségtől, szertefutó lila mintákkalborítva az arcát. Ahogy összeharaptaőket, vér csordult ki ajkaiból. A vöröscsillagos a képébe ordított.

– Válaszoljon, Schenk! Hová tűntHitler?! Tudom, hogy tudja!

– Az amerikaiak vitték el – tört meg anémet hadifogoly.

ELSŐ KÖNYV

BRANDENBURG HATÁRVIDÉKE

1945. ÁPRILIS 25. – 16:00A felhők rejtekéből érkező Focke-

Wulf 190D elnyújtott ellipszist írt le akiképzőtábor felett, majd remekmanőverezhetőségéhez méltón,könnyedén irányba állt az aprócskaleszállópálya betoncsíkja előtt. A pilótaaz ingadózó oldalszél ellenére mérnökipontossággal tette a kerekeket a földre.A gumik felsikoltottak, a motor elhalkult,és a gép egyre lassulva gurult a zöld-

barna festésű hangár felé.A kifutó szélén várakózó Karl Jürgens

rottenführer ráncos arca elégedett farkasviccsorra húzódott, ahogy a dóra néhányszáz méterre tőle megállt. A magas,vékony, náci altiszt határozott léptekkelátvágott a betonon, és tisztelgett a fülketetejét nyitó Waffen-SS ezredesnek. Atiszt viszonozta az üdvözlést, majd,miután a kezelőszemélyzet a gépoldalához tolta a lépcsőt, kiszállt.Magas, erőteljes felépítésű férfi volt,mozgásában kendőzetlenagresszivitással.

– Örülök, hogy itt vagy, Karl! – lépetta rottenführerhez, és kezet rázott vele.

– Megtiszteltetés újra ön alattszolgálni, Skorzeny ezredes! – csillogott

jókedvűen a veterán szeme.– A fiúk? – vette le a pilótasapkát a

fejéről az SS tiszt.– A kiképzőtáborban vannak. Majd

húszan az Ardennekben megmaradtakközül és még néhányan a Mussolinitkiszabadító csoportból. A többiektúlkorossá vált Hitlerjugend katonák.

– A teljes létszám?– Kettőnkkel együtt negyven fő, uram.

– Tájékoztatta Dietrich hadnagyot arészletekről.

– Igen, megadtam neki a szükségesrádió frekvenciákat, és elláttam asalzburgi repülőtérre vonatkozó összesmeglévő információval.

– A csoportbeosztások?– Huszonöt fő megy Ausztriába,

tizennégy önnel tart Berlinbe.– Ép telefonvonal Berlinnel?– A tiszti lakások épületében. A

híradós szobában. Előkészítettem önnekegy szobát, ahol átöltözhet.

– Remek munkát végzett, rottenführer!Nem is tudom, miért nem lepődöm megrajta? – nézett a legszebb férfikorbanlévő altisztre az ezredes, aztánelmosolyodott.

– Mert maga csak a legjobbakkaldolgozik együtt, uram – jelentek meggunyoros ráncok Karl Jürgens Waffen-SS altiszt szemei körül, és a deresedőhalántékú, bajuszos férfi egy pillanatraolyan volt, mint egy csínytevésre készülőgyerek.

– Maga mindig is hajlamos volt a

túlzásokra, Karl – biccentett az ezredes,és a hangár mellett várakozóSchwimmwagen felé indult. – Remélem,készen állnak a Volkswagen 166-osok!

– Igen, uram. Négy, kifogástalanállapotban lévő kétéltűnk van,üzemanyaggal feltöltve, tartalékkannákkal ellátva.

– Szállítógép a légideszantosoknak?– Két átalakított Dornier-17-es.– Régebbi darabokat nem talált? –

nézett csodálkozva Skorzeny arottenführerre.

– Csak régebbit találtam, uram –felelte az altiszt, és szemmel láthatólagelvesztette korábbi jókedvét. – Úgytűnik, tartalékok terén igencsak rosszulállunk.

Az ezredes bólintott, beszállt aSchwimmwagen hátsó traktusába, ésintett a kormány mögött ülőközlegénynek, hogy indulhat. Az altisztelőre ült, a kétéltű motorja felhördült,mire a jármű átvágott a reptértől aligháromszáz méterre lévő barakkok felé.

– Eligazítás tíz perc múlva. Mindenkimenetkészen jöjjön a központi épületbe!– adta ki az utasítást Skorzeny, amintmegálltak a tiszti lakások mellett.

– Értettem, uram – tisztelgett arottenführer, és a Volkswagen 166-os alegénységi szállás felé indult.

Az ezredes néhány pillanatig atávolodó jármű után nézett, aztán anyitott ajtón keresztül belépett azépületbe. A ruháit egy dézsa forró víz

mellett találta a folyosóról nyíló elsőszobában. Hálás szívvel gondolt azelkövetőre, aztán gyorsan megszabadulta repülős öltözéktől.

A gőzölgő fürdő olyan volt neki, mintegy darab a békéből. Ausztriát juttattaeszébe, azokat az időket, amikor a bécsiMűszaki Egyetem mérnökhallgatója volt,és a küzdelmet csak SchlagendeVerbindungen párbajtársaságösszecsapásairól ismerte. Az arcabalfelén végigfutó vágást is akkorszerezte. Egyik ellenfele sebezte megszablyájával. Büszkén viselte a heget,akárcsak a testét tarkító többit. Abecsületre emlékeztette. És a hűségre,amivel tartozott neki: a HarmadikBirodalom Führerének.

Magas, erőteljes felépítésű férfi volt.Olyasfajta, aki tudta mennyit ér, és nemérezte szükségét, hogy állandóanbizonyítson mindenki előtt. Emellettszerette a lehetetlen küldetéseket, és élt-halt a kockázatért. Amit most tervezett,az semmiben sem maradt alatta eddigitetteinek. Sőt, ezúttal még parancsot semkapott rá senkitől.

Kilépett a dézsából. Míg törülközött,bőréről a víz a szőnyegre folyt. A testegőzölgött a kora tavaszi hidegben.Derékig felöltözött, aztán a szobasarkában lévő tükörhöz lépett, ésnekilátott, hogy megborotválkozzon. Míga habot keverte, pillantása a tükörképéreesett. Az arca karakteres, volt. Szemevilágos, orra erős, néhány törés miatt

göcsörtös, haja sötét, sűrű, hátrafésülvehordta. Feje, álla erős, füle húsos,koponyájához lapuló. Talán a sebhelynekköszönhetően volt a vonásaibanvalamiféle őserő, amit ellenfelei, az elsőpillanattól kezdve tiszteltek.

Befejezte a borotválkozást, ésfelöltözött. A rottenführer SS ezredesiegyenruhát készíttetett számára. Skorzenymegtisztelve érezte magát, hogy ezt azuniformist hordhatja. Feltette a sapkát afejére, és a rendrakással mintsembajlódva kilépett a folyosóra. Az épülethíradós szobájába ment, és megkereste atelefont. Felvette a kagylót, aztántárcsázta a számot, amit egy héttelkorábban kapott Magda Göbbelstől. Anő megszállott híve volt Adolf Hitlernek,

sőt, mindenek felett imádta a Führert.– Igen? – ismerte fel a nő hangját a

vonal túlsó felén az ezredes.– Itt Skorzeny.– Még mindig a kancellária alatti

bunkerben van.– Köszönöm!– Mentse meg! Maga az egyetlen, aki

képes rá!– Még ma elindulok. Ne hagyja, hogy

elmenjen!– Itt tartom – ígérte a nő.Az ezredes megszakította a vonalat, és

kiment a kommunikációs szobából. Ajáró motorú Schwimmwagen az épületelőtt várta. Szó nélkül ült az első ülésre,és ugyanilyen némán intett aközlegénynek, hogy indulhatnak.

A központi épületben már mindenki rávárt. A Harmadik Birodalomharminckilenc hű katonája. Jobbáraveteránok, akik megjárták már a poklokpoklát „Európa legveszélyesebbemberének” az oldalán, és néhánylángolótekintetű Hitlerjugend katona,akik éppen, hogy betöltötték atizennyolcat. Az ezredes ismerte ezeket afiúkat. Fegyelmezett és lelkes katonák,akik halálmegvető bátorsággal harcoltaka csatákban, és gondolkodás nélküladták életüket a Führerért. Pont ilyenharcosokra volt most szükségük, akikfanatizmusukkal, képesek voltakvéghezvinni a lehetetlent is.

Körbenézett a teremben ülőkön, és apillantása Werner Dietrich hadnagyon

állapodott meg. A tejföl szőke,kékszemű, kölyökképű tiszt alig látszotthúsznak. Szeplős arcával, mosolygósszemeivel a legkevésbé sememlékeztetett az árja faj díszpéldányaira.A nyakán még mindig viselte azArdennekben szerzett sebet. A heg vörösszélei jelezték, hogy mennyire újkeltű asérülés. Az amerikai bajonett csakhajszállal kerülte el az artériát, és döfteát a tarkó izmait. Werner csak magánakköszönhette, hogy még itt van. Miutánsúlyos sebtől vérezve, puszta kézzeltörte ki az álcáján átlátó katonai rendésznyakát, ellátta a sérülését, és átszökött azidőközben megszilárdult vonalakon. Ahadnagy remek katona volt, és fiatal koraellenére kiváló stratéga. Az ezredes

kiemelkedő szerepet szánt neki atervében.

Az oktatószobában teljes volt a csend.A hátsó falon, vörös alapon fehérkeretben fekete horogkeresztes zászlólógott. Skorzeny tudta, hogy Jürgensszervezőkészségét dicséri a dolog. Asúlyos selyem meg-meglebbent, ahogy ahatalmas nyitott ablakokon keresztülérkező szellő belekapott. Szükségtelenlett volna zárt ajtók mögött tartani azeligazítást, a menekülő német csapatokmár régen elhagyták a tábort. Egyedülvoltak az objektumban.

– Örülök, hogy ennyien itt vannak! –törte meg a csendet. – A birodalomhelyzete mindannyiuk előtt ismert. Nemszeretném hiú ábrándokból táplálkozó

illúziókkal áltatni magukat, már csakazért sem, mert azt már megtette előttemdr. Göbbels – állt meg egy pillanatra,amíg a teremben elült a nevetés. – Deegy utolsó, őrült kalandra még avendégeim, ha elfogadják a meghívást. Afeladatra csakis önként jelentkezőketvárok, ezért, aki visszakozni akar, azmost tegye meg! – szólított fel az ezredesa teremben összegyűlteket.

Csend telepedett a teremre, senki semmozdult.

– Akkor azok lépjenek elő, akikhajlandóak az életüket áldozni AdolfHitlerért! – keményedett meg Skorzenyhangja.

Harminckilenc katona talpa egyszerredobbant a padlón, ahogy a jelenlévők

egyszerre felálltak.– Reméltem, hogy így lesz – mondta

elégedetten az ezredes. – Nem kisebbfeladatot szánok magunknak, mint aFührer kimenekítése Berlinből – a teremmegzendült a férfitorkokból feltörő„Heil Hitler!” kiáltásra. A katonákazonos magasságban előrendülő karjatökéletes egységet képezett.

Skorzeny egy pillanatig várt,gyönyörködött a látványban, aztán intetta katonáknak, hogy üljenek le, ésbelekezdett a terv részletesismertetésébe.

– Két csoportra válunk. Az egyikWerner Dietrich hadnagy vezetésévelfelszáll a reptéren várakozó Dornier-17-esek fedélzetére, és megtisztítják

Salzburg melletti magánrepülőteret.Megvárják, míg megérkezünk aFührerrel, és utána közösen folytatjuktovább az utat Argentínába. A másikcsoport az én irányításommal behatolBerlinbe, és kiszabadítja Adolf Hitlert.Karl Jürgens rottenführer ismertetiönökkel az egyes csoport névsorát. Akihallja a nevét, az Werner Dietrichhadnagy vezetésével most azonnalfelszáll a várakozó bombázókfedélzetére, és megkezdi az utazástAusztria felé. Az eligazítást a hadnagy afelszállón fejezi be – intett Skorzeny azaltisztnek, aki az előadó pódium elé állt,és felolvasta a neveket.

A huszonöt katona néma csendbenteljesítette a parancsot. Egyesével

felálltak, és felszerelésükkel együttkivonultak a kint várakozó teherautóhoz.Utoljára Werner Dietrich állt fel, és azezredes elé lépett.

– Uram, megtiszteltetés volt ön alattszolgálni! – mondta búcsúzás helyett.

– Ne feledje hadnagy, továbbra isszámítok magára! – biccentett Skorzeny.

Dietrich némán tisztelgett. Az ezredesfelemelte a kezét, a két férfi szemeösszetalálkozott, és a megrögzöttcsínytevők fénye csillant a tekintetükben.A hadnagy megfordult, és kilépett ateremből. A vágott arcú tiszt körbenézetta teremben maradtakon.

A rottenführer ezúttal is jó munkátvégzett. Csupa érett férfiarc nézett visszaSkorzenyre. A fiatal, lelkes, de túlontúl

heves vérű Hitlerjugend tagok egytől-egyig Werner csoportjába kerültek. Arepteret valószínűleg nyílt harcban kellmajd bevenniük, ott hasznosíthatjákelszántságukat. De Berlinbe indulóknakegészen másfajta harcmodorra leszszükségük.

Az itt maradt tizennégy férfimindegyike átesett az Amt IV SD-Ausland különleges kiképzésén. Ajelenlévők többsége képzett volttüzérségi fegyverek kezelésében,rendelkezett harckocsizótapasztalatokkal, tudtak lovagolni, ésmegálltak a helyüket ejtőernyősként vagybúvárként is. Néhányan értettek arepülőgép vezetéshez, mások alégelhárító technikához, megint mások

kiváló mesterlövészek voltak. AKülföldi Hírszerző Szolgálat berkeinbelül a lehető legszélesebb ismeretekkelruházták fel őket. Karl figyelmemindezek mellett arra is kiterjedt, hogycsupa harcedzett veteránt válaszon beebbe a csapatba.

Skorzeny a jelenlévők közülmindenkinek ismerte az arcát, éslegalább a felének fejből tudta a nevét.Közöttük volt Heinz Galland, aki amagyarországi bevetésükön, hatalmasvállán cipelte a szőnyegbe tekert ifjabbHorthy Miklóst; Helmut Rudel, aki aDuce kiszabadításánál a másodikvitorlázórepülő egység parancsnokakéntért földet a hegyekben lévő szállodaköves kertjében; illetve Ottó Warger, aki

a Tito elleni merénylet során csodálatosérzékkel, sorozatban játszotta ki apartizán őrjáratok éberségét. Alegtöbbjük kiválóan beszélt angolul, ésakadtak néhányan, akik oroszul ismegértették magukat. Skorzeny kívánnisem tudott volna ütőképesebb csoportotaz őrült terv végrehajtására.

– Ha valamelyikük a csodával határosmódon túlélné az előttünk álló akciót, ésvisszanézne az „Őszi köd” hadműveletsorán történtekre, rájönne, hogy azArdennekben lezajlott megpróbáltatásokfutó kellemetlenségek voltak csupán.Berlinből mindenki menekül, mi pedigéppen arra készülünk, hogy tizenötenszembetámadjuk az előrenyomuló oroszhadsereget. Az esélyeinket, gondolom,

nem szükséges elemezni. Mindössze kétdolog van a mi oldalunkon: agyorsaságunk és a helyismeretünk. Hasikerül mindkét előnyt maradéktalanulkihasználnunk, talán sikerre vihetjük avállalkozást. Százötven kilométernyirevagyunk a fővárostól. A táborban négyteletankolt Schwimmwagen áll, hogyBerlinbe vigyen minket. A rottenführerbeszerezte a jelenlegi körülményekközött elérhető legjobb felszerelést. Azéjszaka leple alatt megközelítjük azostromlott várost, és ha szükséges,elfoglaljuk a délnyugati oldalon álló,földalatti repteret. Egy szakaszhátramarad, biztosítani a menekülésiútvonalat, a többiek behatolnakBerlinbe, és átvágják magukat a

kancellária épületéig. Személyeskihallgatást kérek a Führertől, ésmeggyőzöm, hogy jöjjön velünk. Ezutánvisszaküzdjük magunkat a reptérig, és azott lévő, zsákmányolt, angol Douglas C-47-sel Salzburgba repülünk. A reptérenüzemanyagot veszünk fel, és továbbfolytatjuk az utat Argentínába.Ausztriában Karl mindenkinek kiosztjaaz utazáshoz szükséges okmányokat,Dél-Amerikában pedig már barátokvárnak minket. Kérdés? – nézett körbeSkorzeny.

– Igen, uram – állt fel Ottó Warger.– Mondja, untersturmführer!– Mi lesz, ha Führer nem hajlandó

velünk jönni?– Olyan információk, birtokába

jutottam, amelyek képesek lesznek rá,hogy meggyőzzék – biccentett Skorzeny.– Még valami?

Warger a fejét rázta. Megértette, hogya Sturmbannführer nem fog többetelárulni a titkaiból. Az ezredes mégegyszer körülnézett, aztán arottenführerhez fordult.

– Ossza ki a felszerelést, Karl! Tízperc múlva a kocsiknál találkozunk,egyelőre német egyenruhában. Mindenkilegyen menetkész! – adta ki az utasítástSkorzeny, és kilépett az ajtón.

Beszállt az egyik Volkswagen 166-osba, majd a kiképzőtábor széléhezhajtott a kétéltűvel. A drótkerítésnélmegállt, és végignézte, ahogy azátalakított Dornier-17-esek –

fedélzetükön a légideszant alakulattal –nekivágnak a bombázók számára rövidkifutónak. A kétmotoros, mára teljesenelavult gépek, amelyek valaha a németlégierő magját alkották, a felszállópályavégére gurultak. Ilyen közelről azezredes jól látta, hogy a jobbhelykihasználás érdekében a bombázókmozgatható géppuskáit kiszerelték, ezzelmár a háború közepén is lassúnakszámító gépek repülő koporsókkáváltoztak. A pilóták csak aszerencséjükben reménykedhettek,illetve abban, hogy a közelgő éjszaka ésaz eget borító felhők elrejtik őket aszövetséges vadászok elől. A motorokfülsiketítő zajjal felbődültek, a kétDornier nekifutott a betoncsíknak, és alig

néhány méterrel a pálya vége előttelrugaszkodtak a földtől. Skorzeny addigfigyelte őket, amíg azok el nem tűntek akörülbelül nyolcszáz méter magasankezdődő felhőkben. Akkor megfordult,visszament a kétéltűhöz, és a barakkokfelé indult. Werner Dietrich hadnagyonkívül csak ő tudta, milyen sok múlik azegyes csoport kezdeményező készségén.

A központi épület előtt a kettescsoport menetkészen várta. Az ezredesmegállt a másik három Schwimmwagenmellett, átadta a helyéi a sofőrjüknek, ésintett Karl Jürgens rottenführernek,valamint Helmut Rudelnek, hogyszálljanak be hátra. Miután mindenkielhelyezkedett, kiadta az utolsóutasításokat.

– A Havel természetes védelmétkihasználva a folyó partján nyomulunkelőre Berlinig. Ha ellenséges erőkbeütközünk, a kétéltűekkel átkelünk a vízenés a másik oldalon, folytatjuk tovább azutat. A fegyveres összecsapást mindenesetben próbálják meg elkerülni. Semmiszükség rá, hogy magunkra vonjuk azoroszok figyelmét. Ha másként nemmegy, a Volkswageneket hátrahagyva,gyalog osonunk át az ostromgyűrűn.Mindenki tartsa kéznél az oroszegyenruhát! A felderítő pilótáink szerintZsukov áttört Seelownál, és lassanbekeríti a fővárost. Ha elérjük abolsevikok vonalait, nem kockáztatunk –fejezte be az ezredes, és jelt adott azOttó Wargert szállító felderítő

kétéltűnek, hogy induljon. AVolkswagenek motorjai felmordultak, ajárművek kihajtottak a kiképzőtáborüresen maradt házai közül, és nekivágtaka Berlin felé vezető útnak.

A sötét fél hét körül köszöntött rájuk,addigra már egy órája haladtak kitartóana főváros felé. A rossz terepviszonyokellenére legalább negyven kilométerthagytak a hátuk mögött. Ellenségescsapatmozgást egyelőre nem érzékeltek,amit Skorzeny szerint leginkább WaltherWenck tábornok Elba mellett elfoglaltállásainak köszönhettek. A folyótermészetes védelmét kihasználva a 12.hadsereg jó esélyekkel tarthatta magát aszövetséges csapatokkal szemben, ésugyan ilyen jó esélye volt rá, hogy a

Berlint bekerítő orosz csapatok rövidúton harapófogóba zárják.

Újabb két órás éjszakai vánszorgástkövetően az élen haladó felderítő kocsijelentette, hogy elérték Potsdamkörnyékét. Az ezredes elérkezetnek láttaaz időt, hogy átkeljenek a folyó északipartjára, ahonnan nem fenyegette őketIván Konyev marsall délkeletrőlelőretörő serege. Kiadta a parancsotOttó Wargertnek, hogy álljon meg, ésbiztosítsa a terepet, amíg a maradékkétéltűek elérik a pozícióját.

A Havelen való átkelés problémanélkül zajlott le. Miután minden egységelérte Potsdam környékét, Skorzenykeresett egy mindkét oldalon elég lapospartszakaszt, és utasította a felderítőket,

hogy induljanak a túloldalra. Azuntersturmführer Volkswagenje bajnélkül elérte a töltést, és a háromfősszemélyzet biztosította a többiekátkelését.

Az ezredes a második hullám elsőkocsijában vágott neki az átkelésnek. AVolkswagen belegázolt a vízbe, akarosszéria megmerült a folyóban, majda kétéltű kerekei elszakadtak a medertől,és jármű immáron úszva haladt tovább.Az utolsó Schwimmwagen a déli partonmaradt egészen addig, amíg a másikkettő el nem érte a túlpartot, akkorazonban késlekedés nélkül követte atöbbieket. A hátvéd még csak a Havelközepén járt, amikor az ezredesutasította a felderítőket, hogy induljanak.

Fél óra múltán, amikor az egységelérte Potsdam vonalát, Skorzenymesszelátójával orosz motorizáltegységeket vett észre a túloldalon.Elégedetten vette tudomásul, hogy jólidőzítette az átkelést, és a kétéltűeketleparancsolta a gát tetejéről.

A töltés oldalában haladva a tempójukugyan lecsökkent, de még így is éjfélelőtt elérték a berlini agglomerációperemét. A kétéltűeket itt kénytelenekvoltak hátrahagyni, mert az ezredeserőteljes csapatmozgást figyelt megelőttük, és a folyón való újabb átkeléstmár nem kockáztatta meg. ASchwimmwagenneket a part mentinádasban rejtették el. Hátizsákokbarakták, és szétosztották a felszerelést,

majd miután az SS uniformisokrafelvették az orosz egyenruhákat, gyalogindultak tovább.

A biztonság kedvéért a bolsevikokfelszerelését használták. Skorzenymegvizsgálta a neki jutott Tokarevet,aztán a dobtáras PPS-t. Mindkét fegyverjó állapotban volt. Az ezredes kedvelteaz egyszerű géppisztolyt. Noha nem voltolyan pontos, mint a német hadseregbenrendszeresített MP40-es, de a dobtárba71 lőszer fért, ami több mint kétszerannyi időre volt elég. Egy elhúzódóharcban ez életet menthetett.

Az élen továbbra is Wargert haladt,akinek rendkívüli képességei már apartizánok között is nagy hasznukraváltak. A föld nedves volt a két nappal

korábbi esőzések miatt. Így az esetlegescsapatmozgásokat lehetetlen lett volnaelfedni előlük. A felderítő ösztöneiazonban enélkül is elegendőnekbizonyultak ahhoz, hogy elkerüljék afegyveres konfrontációt. Csupán egyalkalommal kerültek vészesen közel azorosz csapatokhoz, de akkor is elegendővolt félig a vízben gázolva, a nádasrejtekét kihasználva elkerülni azostromlók csapatait. Jobbára a házaktakarását kihasználva haladtak előre, ésa sötétséggel együtt ez elegendő voltahhoz, hogy nem sokkal hajnal előttelérjék a főváros határát. Ekkormegszabadullak az orosz egyenruháktól,és ismét saját uniformisukban vágtakneki Berlin utcáinak.

A repteret már messziről meglátták. AHavel túloldalán lévő kifutó pályaideális katonai reptérnek tűnt. Aközelében lévő ipari létesítményekközött a levegőből szinte lehetetlen voltfelfedezni. Ráadásul a városközpontbavezető Könighstrasse alig néhányutcányira volt tőle. Az idilli képet csak aközeli légvédelmi központ rontotta el, demég ezt sem okozhatott túl nagy fejtörésta bombázópilótáknak, elvégre a gyárakatrendszerint komoly védelemmel láttákel.

– A parkettagyár alatt van – állt megSkorzeny egy rommá lőtt lakóház mellett,és átadta a messzelátót a rottenführernek.

Jürgens a szeméhez emelte alátcsövet, és a jelzett irányba nézett. Az

egykori ipar negyed mára romokban állt.A valamikori épületeknek mostanára márcsak a váza maradt meg. Félig leomlottoldalfalakat, leszakadt gerendákat, ésmindenfelé felhalmozott törmeléket látottaz altiszt. A parkettagyár hasonlóképpszörnyen festett. A néhai háromszintesépületből csak az első emelet maradtmeg valamelyest. A többi ráomlott, ésomladékkal borította be a csonkán állófalakat.

– Ennek vége – közölte tömörvéleményét a rottenführer, és leengedte amesszelátót.

– Pont ezt a hatást akarják kelteni –biccentett Skorzeny. – Ugyan kibombázna tovább egy már leomlottépületet. Ne feledje, hogy a hangár a

föld alatt van! Nézze meg jobban akifutót! Nem feltűnő, hogy a betononegyetlen akadály sincs? Gondolja, hogyez véletlen?

Az altiszt ismét a szeméhez emelte alátcsövet.

– A mindenit neki! – mondta néhánypillanattal később. – Egész ügyesencsinálták. Ha nem szól, észre nem vettemvolna.

– A hangárnak van egy álcázottkijárata a reptér felé. Hogy pontosan hol,azt nem tudom, de meg kellbizonyosodnunk felőle, hogy az objektuma mi kezünkön van.

– Ha a légvédelmi központ a miénk,akkor a hangárnak sem lehet még semmibaja – adta vissza a látcsövet a

rottenführer.– Felmegyek az emeletre, és

ellenőrzöm – indult el Skorzeny. –Rejtőzzenek el, és vegyenek felvédekező pozíciót. Ha nem szükségeskerüljék a fegyveres összetűzést! Mégmindig jobb, ha rejtve haladunk –, adtaki az utasítást, amikor az omladékoslépőhöz ért. Karl biccentett, hogymegértette, és elindult visszafelé aromok között.

Az egykori négyemeletes bérháznakcsupán a déli oldala maradt épen. Azépületet ért bombatalálat kis híjánelsöpörte az egész északi frontot, és csakromokat hagyott maga után. Skorzeny azelső emeletig jutott, amikor rádöbbent,hogy hagyományos úton nem juthat

tovább. A lépcső a második szint felénélleomlott, és a forduló után már csakvakolatlan repedések jelezték atartógerendák helyét. Az SS tisztvégigment a belső-udvar frontján húzódókörfolyosón, és megkereste a másikoldali feljárót. Itt sem volt szerencséje alépcső egész a földszintig leomlott. Azezredes körülnézett, aztán belépett azegyik félbeszakadt lakásba.

A gyerekszobába jutott. A földönvirágmintás szőnyeg feküdt, a sarokbanrácsos kiságy állt, benne kék takaró.Mindent elborított a fehér por. A földöntörött keretű képek feküdtek. Az egyikegy erdő előtt futó lovat ábrázolt. Azállal fehér volt, a mező sárga az érettkalászoktól, a fák méregzöldek.

Skorzeny lerázta a vakolatot agyerekplédről, aztán félbetépte aszövetet, és beburkolta vele mindkétkezét. Kilépett a peremre, és lenézett.Alatta négy-öt méter mélyen a szobamásik felének romjai feküdtek. Azezredes lesöpörte a megmaradt téglákrólaz üveg és egyéb törmeléket, aztán amegmaradt falon keresztül felmászott amásodik emeletre. A kilazult darabokatgondosan kilökdöste maga elől mielőttrájuk, léphetett volna.

Ismét egy szobába jutott. Noha azeggyel lejjebb lévőhöz képest ennekcsak a töredéke maradt meg, mégfelismerhető maradt a helyiség eredetijellege. A kiszakadt ajtóhoz közel kitörtüvegű, vitrines, nehéz-fa bútorok álltak.

A polcokon, szilánkok között avilágirodalom nagyjainak munkáisorakoztak. Skorzeny közelebb lépett, éselolvasta az egyik gerincét. GoetheFaustja volt az. A könyvet, jó néhánymásikkal együtt keresztbevágott egylapos repesz. A falban lévő elektromoscsatlakozóba egy dugó volt bedugva, degroteszk módon a hozzá tartozó lámpátmár sehol sem látta. A vezeték szinte apadlóval együtt ért véget.

Az SS tiszt megnézte a falat, és úgydöntött nem kockáztat. A téglák túl lazánálltak a megmaradt falban. Átlépett aviszonylag épen maradt ajtótokon, és egykeskeny közlekedőbe jutott. Az előszobatúlsó és jobb oldalán szintén kiszakadtaka nyílászárók. Az ezredes egy nappalit

látott szemben, aminek az ablakai délrenyíltak. Jobbra, az udvarra nyílókörgaléria vasbeton maradványai lógtak.Skorzeny előre indult.

Az életét a háború elejétől fogvabeléivódott reflexek mentették meg. Mégnem érte el a közlekedő végét, amikormeghallotta az orosz PPS závárzatánakhangját. Ösztönösen hátralépett, és aföldre vetette magát. Egy pillanattalkésőbb a nappaliban felugatott agéppisztoly. A golyók mellmagasságbanáttörték a falat, és vakolatdarabokkalborították be a fekvő ezredest. A lövéseka lakószoba jobb oldaláról jöttek, akörgalériára néző ablakok irányából. AzSS tiszt fekve maradt, leakasztotta azövéről az RG 42-es védőgránátot. Újabb

sorozat lyukasztotta át téglákat. A levegőmegtelt apró mészporral. Skorzenykihúzta a gránát biztosító gyűrűjét, és alakószobába dobta úgy, hogy a nappalibal oldalába essen. Így a bent lévőnek átkellett volna haladnia az ajtónyílás előtt,ha ki akarja hajítani.

A PPS ismét felugatott odaát, a németa lövések mindent elnyomó zajátkihasználva a nyitott körfolyosó felékúszott, miközben úgy helyezkedett, hogyvédve legyen a repeszekkel szemben.Előbb a fejét dugta ki a galériára, aztánegy pillanattal később a Tokarev csövétis. Az orosz felderítő egy másodperccelkésőbb ugrott ki az ablakon, éskapaszkodott meg a teraszmaradványaiban. Skorzeny lőtt, aztán a

fülét befogva nézte végig, ahogy asebesült katona két emeltnyi zuhanástkövetően bérház belső udvarára érkezik.A kézigránát csak ez után robbant felmásik szobában. Az épület megremegett,az ezredes a tenyerén keresztül is éreztea dobhártyájára nehezedő légnyomást. Apor vastag felhőben tódult ki a lakásbóla szabad levegőre.

Az orosz felderítő még élt. Fentrőlugyan nem látszott, hogy hol sérült meg,de képtelen volt lábra állni. A földönvergődött, és fájdalmasan kiáltozott.Egyértelműen harcképtelenné vált.Skorzeny gyűlöli azt, amit tenni készült,de a hangoskodó férfi nem hagyott másválasztást. Kilépett a keskeny párkányra,megkapaszkodott az ajtótokban, aztán

előre hajolt. Röviden célzott, a Tokareveldördült, és a visszhangok elültévelcsend telepedett a környékre.

Az SS tiszt visszahúzta magát a falhoz,és belépett a lakásba. A por még mindigátláthatatlan felhőként lepte be aszobákat. Úgy döntött nem kockáztat. Alőfegyverek hangja túl messzireelhallatszott a hajnali nyugalomban.Átvágott a lakáson, és a délre nézőablakokhoz ment. Szerencséje volt. Anappaliból apró balkonra nyílt agránátrobbanás következtében kifordultajtó. Odakint a por átláthatóvá vált.

Skorzeny a megmaradt tokhoz ment,szabad szemmel megkereste alégvédelmi központot, aztánkicsomagolta a messzelátót, és

befókuszálta a Flak-18-asokat. A 88milliméteres lövegeket német egyenruhásWehrmacht katonák kezelték. Az ezredeskissé előrébb csúszott, hogy még a portakarja egy esetleges orvlövész elől, ésvetett még egy pillantást a légvédelmiközpont személyzetére. Ezúttal azarcokat figyelte. A balkáni néptípusjegyeit kereste rajtuk. Egy perccelkésőbb megnyugodva tette el a látcsövet.A katonák külső megjelenése ésviselkedése meggyőzte.

Elhagyta a megfigyelő pozícióját, éslemászott az emeletről. Karlt az oroszfelderítő holtteste mellett találta. Arottenführer már átkutatta a halottegyenruháját, szemmel láthatólagelégedetlen volt az eredménnyel.

– Nos? – nézett érdeklődve azaltisztre Skorzeny.

– Nincs nála semmi – csóválta a fejétKarl. – Az egysége nagyon közel lehet,de egyelőre még nem találtak ránk.

– Mit keresett itt?– Az egész olyan, mintha felmérte

volna a lehetséges célpontokat akörnyéken, de nem láttam lövegeket azide úton, különben is túl mélyen volt avonalainkon belül.

– Bombázni fogják a várost – vonta lea következtetést Skorzeny. –Igyekezzünk! Jó lenne még a légitámadáselőtt elérni a repteret. A földalattihangárban, biztonságban lehetünk.

Az altiszt bólintott, és elindult, hogyösszeszedje az embereket. A csoport

szórt alakzatban indult meg a leromboltparkettagyár felé. Folyamatosmozgásban voltak, miközben egymástfedezve haladlak háztól házig. A környékfeltűnően kihalt volt. Noha nem észleltekellenséges csapatmozgásokat, csak alignéhány bőröndökkel felpakolt civilleltalálkoztak. A lakosság nagy részevisszahúzódott az óvóhelyekre, és ottvárta a borzalom végét.

Skorzeny végül úgy döntött, hogyelkerülik a légvédelmi egységet, ésközvetlenül a hangárnál próbálkoznak.Átvágtak az ipartelep romjai között, ésmegközelítették az egykori gyártelepet. Areptér ittléte csak ilyen közvetlenközelről nyert bizonyítást. A leszállóaszfaltját két méter magas, tömör

betonkerítés övezte, a tetején V alakbankifeszített szögesdrót koszorúval. A falegyes szakaszokon megsérült abombatámadások közben, de ezeken ahelyeken kézzel épített barikádok vettékát a szerepét. Az SS tiszt taposóaknákatsejtett a befoltozott résekben.

Az Arat IV SD-Auslanddeszantegysége egy pillanat alattbehatolt a parketta üzembe, és elfoglaltaa stratégiai fontosságú pontokat. Azezredes átvágott a földszint romjain, ésmegvizsgálta a leszálló felé vezetőlehetséges útvonalakat. A falakon támadtréseket itt is betömték. A tiszt megállt, éskörbenézett.

– Ottó Skorzeny SS-Sturmbannfürervagyok a Külföldi Hírszerző Szolgálat

vezetője. A Führer személyesmegbízásában járok, a földalatti hangárőrzésével megbízott Ernst SchepkeObersturmführert keresem – mondtahangosan.

Szavai visszhangot vertek a némafalak között. Semmiféle válasz sem:érkezett.

– Ernst Schepke Obersturmführer,Adolf Hitler rám ruházott, személyesparancsánál fogva felszólítom, hogyfedje fel magát! – tett még egy próbátSkorzeny.

A kiáltást ismét csend követte, majd amásodik emelet romjai közöttmegmozdult egy törmelék halom.

– Az Obersturmführer két nappalezelőtt meghalt a bombázások alatt, a

mostani rangidős Gerhard Streibuntersturmführer – mondta az álcájátfelfedő orvlövész.

– Rendben, akkor vele vanbeszélnivalóm – nyugtázta a hallottakataz ezredes. Az untersturmführer ötperccel később jelentkezeti Skorzenyelőtt. A magas, vékony tiszt leginkábbegy hórihorgas gólyára emlékeztette asebhelyes arcú férfit. A találkozástkövetően az SS-Sturmbannführerparancsot adott rá, hogy mutassák megneki és embereinek a teljes objektumot.

A földalatti hangárba egyesővászonnal letakart, törmelékkelálcázott lépcsőlejáró vezetett. Amegerősített falú, többsorosbetonréteggel áttörhetetlenné tett,

roppant garázsban egy Douglas C-47 ésegy ismeretlen típusú légcsavarosvadászgép állt, amely nyomokbanemlékeztetett a Focke-Wulf 190Dtípusra. Mindkét repülő angolfelségjelzést viselt. A csarnok túloldalánegy barna, sárga, zöld terepmintáskamuflázst viselő Tigris I. harckocsi állt.

– Ez mikori fejlesztés? – állt meg akisebbik repülőgép elnyújtott törzsemellett Skorzeny.

– Pontosan nem tudom. Ez a darabmindenesetre most február végén kerültide. A típusmegnevezése Ta-152H1. Azthallottam 44 nyarán készültek el az elsőprototípusok – felelt Gerhard Streibuntersturmführer.

– Elfogóvadász?

– Különösen nagy magasságúhasznosításra fejlesztve – biccentett ahórihorgas férfi.

– Gyönyörű – simított végig aszokatlanul nagy szárnyfelületen azezredes.

– A pilóták szerint rendkívül jómenettulajdonságokkal rendelkezik.Mind manőverezhetőségben, mindvégsebességben messze felülmúlja aszövetségesek vadászgépeit, ráadásulképes tizenkétezer méter fölé emelkedni,ahol harci feladatokat láthat el. A motorezerhétszáz lóerős, de a beépítettteljesítményfokozó rendszereknekköszönhetően akár kétezer fölé isemelkedhet ez a szám – sugárzott abüszkeségtől az untersturmführer.

– Fegyverzet?– Egy 30 milliméteres MK 180-as

gépágyú a légcsavartengelybe építve, éskét 20 milliméteres MG 151 gépágyú aszárnyakban.

– Több, mint elegendő – summázta ahallottakat Skorzeny.

– Vízszintes repülési sebességbenképes lépést tartani a Viharmadarakkal –tette még hozzá a magas férfi.

A Messerschmitt 262-ekre tett utalásmeggyőzte az ezredest, hogy egy újabbfanatikussal akadt össze, ám ezúttal nema nácizmus, hanem a technikaszerelmesével.

– Mutassa meg a felszállóhoz vezetőkijáratot! – utasította azuntersturmführert, és elindult a Tigris

felé.A hangárkaput három óriás szürke

ponyva takarta, amelynek színemegegyezett a kifutó aszfaltjáéval. Afeljáró huszonöt méter széles volt, ésközel harminc hosszú. A kigurulógépeknek ezen a távolságon kellettmegküzdeniük a talajszinttől számítottnyolc méteres szintkülönbséggel. Afeladat korántsem ígérkezett nehéznek.

– Megfelelő számú legénység eseténkét perc alatt megnyithatjuk a kijáratott aDouglas C-47-nek, a Ta-152-nek mégennyi időre sincs szüksége. A közelbenállomásozó légvédelmi központtalállandó rádiókapcsolatban állunk, ígyazok bármikor biztosíthatják a légteret afelszálláshoz – büszkélkedett tovább

Streib.– És a Tigris? – intett a háta mögé

Skorzeny.– Ha szükséges, képes magával

rántani a ponyvákat. Így akár harmincmásodperc is elegendő az útmegtisztításához. Ráadásul kiválófedezőtüzet adhat a felszállástveszélyeztető földi célpontok ellen.

Az SS-Sturmbannführer elégedettenbiccentett, végignézett a harckocsin,aztán megszólalt.

– Elvisszük – mondta, és azuntersturmführer elképedt ábrázatát látvaelmosolyodott. – Maguk álljanak készen!A Führer a kíséretemben, negyvennyolcórán belül a támaszpontra érkezik.Addig mindenáron tartaniuk kell az

objektumot. Az oroszok újabbbombázásra készülnek, éscsapatösszevonásra utaló jelekettapasztaltunk a Havel mindkét partján.Ha időközben megkezdődne azoffenzíva, próbáljanak meg rejtvemaradni! Itt hagyom öt emberemet, hogysegítsenek a védelem megszervezésében.Maga marad a parancsnok, de aztakarom, hogy minden körülményekközött fogadja meg a katonáim tanácsait.Semmilyen körülmények között semveszélyeztethetik az objektum épségét.Ha felfedezik magukat, csalják el azellenséges csapatokat a hangárkörnyékéről, és távolabb ütközzenek megvelük! – fejezte be az eligazítástSkorzeny.

– Értettem – biccentett Gerhard Streibuntersturmführer.

– Ha sikerrel jár, biztosíthatom róla,hogy magának is jut majd egy hely aFührer gépén – intett az ezredes Karlnak.

A rottenführer késlekedés nélkülmellette termett.

– A terveknek megfelelően ötenmaradnak Helmut Rudel vezetésével. Alegjobb orvlövészeket válassza mellé! –adta ki az utasítást, és elindult a Tigrisfelé.

A PzKpfw VI. harckocsi szemmelláthatólag jó állapotban volt. A Zimmeritréteget mélyen bevagdosták rajta, hogyezzel is megnehezítsék a tapadó ésmagnetikus aknák megragadását afelületen. Skorzeny felkapaszkodott a

testre, és kinyitotta a torony tetején lévőbejárati nyílást. Az egység maradék tíztagja utána sorjázott

Az ezredes maga elé engedte akezelőszemélyzetet, és mosolyogvahallgatta, ahogy Heinz Galland bepréselihatalmas testét a tank vezetőülésébe.Noha a tigrisek a szokásosnál tágasabbbelsőtérrel rendelkeztek, a termetesférfinek még így is szűknek bizonyult.Ennek ellenére Skorzeny tudta, hogyGallandnál jobban senki sem ért anehézharckocsi vezetéséhez, és hogy akatona harcmezőn szerzett tapasztalataiaz életüket menthetik meg. A rádióshelyére Ottó Warger ült, míg a tüzérszerepét a rottenführer vállalta magára.A töltőkezelő szellős helyére ketten

préselődtek be úgy, hogy az egyikükkönnyedén lemászhasson ahordozóvázba, ha harcra kerülne sor. Azezredes a parancsnoki széket foglalta el.A maradék négy deszantos a páncélraült.

– Tegyék szabaddá az utat avárosközpont felé, aztán állítsák helyreaz álcázást! – utasította Skorzeny azuntersturmführert.

A hórihorgas alak azonnalhozzákezdett a feladat végrehajtásához,és korábbi szavainak megfelelően az útkét perc múlva nyitva állt a Tigris előtt.Heinz beindította a huszonháromezerköbcentis, hatszázkilencvenhét lóerősmotort. A hangár falai között továbberősödött a már egyébként is rettenetesen

hangos morgás. Az SS-Sturmbannführerfeltette a parancsnoki sapkát, aztánbeleszólt a hozzá erősített rádióba.

– Induljunk! – utasította a vezetőt, ésmegkapaszkodott, ahogy az ötvenhattonnás jármű nekilódult.

A Tigris erőlködés nélkül ment fel akifutóra vezető lejtőn, és afelszállópálya betonját elérve aKönighstrasse irányába fordult. GerhardStreib untersturmführer emberei eddigremegtisztították előttük az egyikfalpótlásul szolgáló akadályt, és aharckocsi átpréselte irdatlan testét akerítés résén. Ahol a páncélzat abetonnal érintkezett emberfejnyi darabokszakadtak le a kőből. Skorzeny nyitvahagyta a felső csapóajtót, és deréktól

felfelé kiemelkedve a páncélosból akörnyéket figyelte.

Az első bombák fél óra múltánzuhantak a városra. A fejük felett elhúzóIl-2-es csatarepülőgépek elsötétítették azeget. Az ezredes több száz harciegységet látott elrepülni a város felett. Akioldott bombák valóságos csatárláncotalkottak a levegőben zuhanva, ésszabályos porból született szőnyeget,miután felrobbantak.

– Azonnal keressenek biztonságosfedezéket a tanknak! – adta ki az utasításaz ezredes.

A páncélon utazó katonák leugrottak aföldre. Skorzeny becsukta a kupolatetején lévő kibúvónyílást lezárópáncéllemezt, aztán utasított Heinzet,

hogy hajtson bele a velük szemben lévőház alsó szintjébe. Az épületmeglehetősen stabilnak tűnt, de a frontjátalkotó falak aligha állhatták ellent aTigris erejének. A rottenführerhátrafordította a harckocsi csövét,miközben a vezető gázt adott, ésnekihajtott a lakótömbnek. A bent ülőkfémes csikorgást hallottak csupán, ahogya páncélozott jármű keresztülhaladt atéglákon. Az SS-Sturmbannführerkinézett a periszkópok egyikén, éselégedetten állapította meg, hogy féligegy konyhában, félig pedig egynappaliban vannak. A felettük lévő szintpadlószerkezete egyben maradt.

– Fordítsa a harckocsit a lyuk felé!Lehetőleg egyhelyben! Karl,

kompenzálja a mozgást a toronnyal! –adta ki a parancsot.

Heinz blokkolta az egyik lánctalpat, éskörbeforgatta tankot, miközben a lövészszékében ülő rottenführer megpróbáltapozícióban tartani löveg csövét.Skorzeny ismerte a két katonaharckocsizó képességeit. Az Ardennekihadjárat során mindketten a 150.páncélosdandárban teljesítettekszolgálatot, és ott voltak Malmedynél.

– Ha a gyalogosok nem találnak jobbhelyet, itt húzzuk meg magunkat abombázás végéig – mondta miután aharckocsi gond nélkül megállapodott amanővert követően.

– És ha ránk omlik? – mutatott a fejefölé a rádiós ülésben lévő Ottó Warger.

– Itt nagyobb biztonságban vagyunk.Ez csak egy ház a sok közül, ott kintazonban egyek lennénk a kevés Tigrisből– felelte az ezredes, és úgy tűnt, a kiválófelderítő megnyugodott a válaszban.

Skorzeny annak ellenére, amitmondott, pontosan tudta, hogy nagyotkockáztatnak, de egy ostromlott városbansenki sem lehetett igazán biztonságban.Egyelőre a külső lakóövezetben voltak.A bombázók ehelyütt minimális eséllyeltalálhattak stratégiai pontokat. Arobbanó-töltetek nagy részétvalószínűleg a belső szekcióratartogatták. Ráadásul Zsukov és Konyevjobbára kelet felől támadtak. Skorzenytisztában volt vele, hogy az Elba partjánállomásozó Wenck tábornok serege lehet

a főváros utolsó reménye. Az oroszokbiztosan tudtak a 12. hadseregről, hiszena szövetségesek 9. hadserege mármegütközött velük, és átlépte az Elbát. Abolsevikok helyében, ő nem hagyta volnafigyelmen kívül ezt a fenyegetést, éserőket vont volna össze Berlindélnyugati oldalán. A Potsdammagasságában látott ellenségescsapatmozgások legalábbis ezterősítették meg. Akkor pedig, amíg ezekaz erők fel nem szabadulnak, afővárosnak ez a része kevésbé hevesostromra számíthat. Persze mindenokoskodás ellenére, ha az épület rájukomlik, mind itt hallnak meg.

Skorzeny a periszkópon keresztül mégegyszer ellenőrizte a lakás állapotát,

aztán megpróbálta kinyitni akibúvónyílás 25 milliméter vastagpáncélajtaját. A második próbálkozásrasikerül megmozdítania a fémlapot, mígharmadik nekifutásra Karl segítségévelszabaddá tették az utat. Vakolat ésfaldarabok zuhogtak a harckocsibelsejébe, miközben az ezredes kidugtaa fejét. Körülnézett odakint. A zárttérben körbeforduló Tigris múlttá tette akonyha és a lakószoba közötti falat,eltiporta a nappali utcára néző frontját,és felszedte a lánctalp közelébe kerültparkettát.

A gyalogos felderítők néhány percmúlva befutottak. A robbanásokfolyamatos dübörgése ekkorra állandóvávált, és már meg sem lehetett hallani a

néhány száz méterrel felettük elhúzóbombázók motorzúgását.

– Semmi, uram. Csak néhány ehhezhasonló lakóház a környéken. Kétutcával lejjebb van egy híd, de márkorábban lebombázták. A pillérekmaradéka nem elég magas és szélesahhoz, hogy eltakarja a Tigrist. Úgyháromszáz méterrel Königsplatz felé vanegy templom, oda behúzódhatnánk. Azttalán mégsem bombázzák az átkozottak –jelentette a rangidős.

– Ne reménykedjen, katona! – ráztameg a fejét Skorzeny. Az SS-Sturmbannführer tapasztalatból tudta,hogy az oroszokat a legkevésbé semérdekelték a náci párttal lepaktált németkatolikus egyház szent épületei.

Ugyanolyan nyugalommal bombáztákporig az ilyen helyeket, mint az iskolákatvagy a kórházakat. – Elhagyjuk aharckocsit, és lehúzódunk a pincébe, havéget ért ez az őrület, feljövünk, éstovább folytatjuk az utat! – adta ki aparancsot, és elsőként mászott ki akupolából.

A deszantosok követték, és rövidbolyongás után megtalálták a pincébevezető lépcsőt. Lementek az alagsorba,és kinyitották a lejáró végét elzáróacéllal megerősített ajtót.

– Halt! – csendült bentről a kiáltás.Az alagsorban félhomály uralkodott, a

bejárón túl teljes volt a sötét. Skorzenyellépett a toktól, és intett Wargernek,hogy vegye elő a hátizsákjából a

hordozható éjjellátót. Azuntersturmführer lekapta a válláról avászonzsákot, és szakszerűmozdulatokkal kihámozta belőle akészüléket. Aztán bekapcsolta aszerkezetet, és a sötétség felé fordította avörös színű reflektorhoz hasonlóprizmát.

– Jöjjenek ide, vagy lövök! –hallatszott ismét az előbbi hang. Azezredes észrevette a benne bujkálófélelmet.

A kiváló ösztönű felderítő egyetlenujját emelte fel. Az SS-Sturmbannführerközelebb hajolt, hogy megbizonyosodjonróla, a félhomályban jól látta-e a katonajelzését, aztán bekiáltott a pincébe.

– SS katonák vagyunk, tegye le a

fegyvert, vagy kénytelen leszekberobbantani az alagsort! – öntötteszavakba a legrosszabb lehetőséget.

– Heil Hitler! – hangzott bentről akiáltás, és egy puskatus keményenkoppant a padlón.

Warger intett, hogy mehetnek. Arottenführer ment előre, közvetlenmögötte Heinz Galland roppant testekövetkezett. Két pillanattal később fénygyulladt odabent, és meghallották KarlJürgens reszelős baritonját.

– Jöhetnek – mondta a rottenführer.Skorzeny belépett a szobába, és az

orrát megcsapta a szúrós vizeletszaggalkeveredett emberi izzadtság bűze.Körbenézett a hirtelen támadtvilágosságban, és az apró közlekedő

túloldalán legalább harminc menekültetlátott összezsúfolódva a pincében.Piszkos, kormos arcok, ijedt tekinteteknéztek rá. Az ezredes megdöbbent. Acivilek szemében lévő felelemsemmiben sem különbözött aHollandiában, Franciaországban vagy aSzovjetunióban látott menekülőkrettegésétől. Úgy tűnt számára, hogy azösztönök szintjén munkáló érzés nem teszkivételt az árja fajjal sem.

A puska egy Első Világháborúsveteránnál volt. A Kar98-as most falnaktámasztva állt, míg a gazdájáraszemlátomást ráfért volna egy fehérneműcsere. Az idős férfi félelemmel nézte,ahogy a deszantosok beléptek a pincébe,és kezét-lábát törte, hogy a kedvükre

tegyen.– Nem akartam ám magukra lőni, csak

azt hittem, hogy azok a tetveskommunisták találtak ránk –magyarázkodott az ezredesnek, deSkorzeny nem figyelt rá.

– Amíg a bombázás tart, itt maradunk– mondta az embereinek éppúgy, mint akörülöttük lévő civileknek.

A légitámadás csak órákkal későbbcsendesedett. Körülöttük ugyan sűrűnrobbantak a több százkilós töltetek, de aházat szerencsére nem érte találat. Adörejek elcsendesedésévelmegélénkültek a civilek.

– Már egy hete így megy – állt meg azezredes mellett egy szőke, testes, németnő. – Maga szerint mikor lesz vége Azt

hallottam, Hitler itt akarja csapdábacsalni a bolsevikokat, hogy nemenekülhessenek. Nem értem miértkellett egészen a fővárosig engedni őket– csóválta a fejét. Skorzeny nem szóltegy szót sem. Ő is olvasta Göbbels„Berlin-erőd” elméletét népszerűsítőszórólapot. Csodálkozott rajta, hogyvannak még olyanok, akik ennyiremegkérdőjelezhetetlennek tartják apropagandaminiszter kijelentéseit.

– Indulunk – mondta adeszantosoknak.

A Tigris szerencsésen átvészelte abombázást. Amíg a személyzet elfoglaltaa helyét a felderítők körbejárták akörnyező utcákat. Skorzeny éppen csakelhelyezkedett a parancsnoki állásban,

amikor az egyik katonája rohanvástérkezett vissza.

– Oroszok a szomszédos utcában.Ötven főnyi gyalogság egy T34-esfedezetében – jelentett a deszantos.

– Heinz igyekezzen az indítással, Karlkészüljenek fel a harcra! Az összesfelderítő jöjjön vissza, és tegyenjelentést! Ha szerencsénk van, ez mégnem az offenzíva derékhada, csupán egyelőőrs – rendelkezett az ezredes.

A deszantos elrohant a többiek után, aharckocsi motorja néhány hevesrázkódás után felmordult. A töltőkezelőélesítette a 88 milliméteres löveget, arottenführer ellenőrizte a célzómechanizmust.

– A T34-es elnyomja a hangunkat. Ha

szerencsénk van, nem vesznek minketészre. Mindenesetre jobb lenne, ha azoroszok előtt tudnánk vonulni, és nemközöttük – gondolkodott hangosanSkorzeny.

– Ha ez tényleg egy előőrs, akkornyom nélkül kell eltűnniük, különben azegész Belorusz front a nyakunkba szakad– jegyezte meg Karl.

– Ami azt illeti, ezek inkább lehetnekKonyev csapatai. Ha hinni lehet még ahírszerzés adatainak, az Ukrán frontkeríti délről és délnyugatról a várost –ellenőrizte a periszkópok sértetlenségétaz SS tiszt.

A felderítők fél percen belülmaradéktalanul visszatértek. Abeszámolók szerencsére csak a már

korábban felfedezett egységről szóltak.– Ráfordultak a Könighstrasséra –

erősítette meg a korábbi jelentését arangidős tiszt. – A T34-es töri az utat, agyalogság átvizsgálja a környezőházakat. Néhány percen belülbekanyarodnak a sarkon, és lőtávolonbelül lesznek.

Skorzeny elgondolkodott ahallottakon.

– Maradunk – mondta végül. – A házkiváló rejtekhely a Tigrisnek. Egészenközel engedjük őket magunkhoz, aztánlecsapunk rájuk. Senki sem menekülhetel, különben jelentést tesznek rólunk.Utána erőltetett menetben haladunk aközpont felé. A felderítők szóródjanakszét a környező épületekben, és

helyezkedjenek el úgy, hogy kereszttűzalá vehessék az utcát. Ha a Tigrisfelfedte magát, támadják meg agyalogságot. Használják a gránátokat!Fontos az ellenfél gyors leküzdése. Haidejekorán észrevettek bennünket, vörösfüstgránáttal jelezzenek! – tartott gyorseligazítást az ezredes.

A deszantosok két részre váltak:hárman az utca túlsó oldalánhelyezkedtek el, ketten a Tigris mellettiházakban rejtőztek el. Skorzenykimászott a tankból, a harckocsi általütött lyukhoz ment, és szemmel tartottaaz Könighstrasse belátható részeit.

– Akkor most elkapják őket? –érkezett a kérdés közvetlenül mögüle. Azezredes felkapta a fejét és megfordult. A

pincében látott szőke nő alig egylépésnyire állt tőle. A szemébenérdeklődés és izgalom csillogott.

– Most végre megkapják ezek a rohadtkommunisták! – kiabálta túl a Tigrismotorjának zúgását.

Skorzeny nem tudta eldönteni, hogyvajon a lány beteg-e vagy csak ennyirenaiv.

– Menjen vissza az óvóhelyre, ésaddig ne jöjjön elő, amíg el nem ül a zaj!– intett a csillogó szemű nőnek.

– De ugye elkapják őket? – kérdezteamaz reménykedve.

– Egy sem juthat ki innen élve – szántameg a bolondot Skorzeny, és tekintetévelegészen a pincelejáróig kísérte a testeslányt.

A T34-es alig egy perccel későbbfeltűnt az utca sarkán. Az SS tiszt egyideig még figyelte az oroszokelőrenyomulását, aztán visszahúzódott aTigris parancsnoki állásába. Azellenséges gyalogság rendezett mozgásátlátva jól jött volna még két MG34-es akörnyező lakások emeleti ablakaiba. Azostromlók szemmel láthatólag komolytapasztalatokkal rendelkeztek az utcaiharcokban.

– Karl készen áll? – kérdezte, amintelfoglalta a parancsnoki állást.

– Igen, uram – biccentett azőszbecsavarodott, bajuszos altiszt, és acélzó berendezésen keresztül figyelte azutcát.

Skorzeny lecsukta a páncélajtót, és

belenézett a periszkópba.– Akkor kapjuk el őket, amikor a T34-

es elér minket. Heinz, ahogy a lövéseldördül, a gyalogosok közé rontunk, éslegázoljuk őket. A gyalogságkézifegyverekkel kereszttüzet ad akörnyező épületekből. Megfutamítjukőket, és felszámoljuk a teljes egységet.Nem engedhetjük meg, hogy az oroszoktudomást szerezzenek rólunk. A Tigristúl könnyű célpont lenne egy riadóztatottIl-2-esnek. Szóval Warger, egy pillanatigse pihenjen a géppuska!

– Nem fog uram – biccentett a rádióshelyén ülő férfi, és kezébe vette agömbcsuklós felfüggesztésű MG34-est.

– Karl figyeljen rá, hogy úgy lője ki aT34-est, hogy még elférjünk, mellette! –

adta ki az utolsó parancsot Skorzeny.A rottenführer csak biccentett, és a

löveg csövét kissé balra fordította.Az orosz harckocsi lassítás nélkül

hajtott bele a csapdába. A T34-esmotorja elnyomta a Tigris alapjáratonüzemelő Maybach HL230-asánakdübörgését. Az SS-Sturmbannführer mára mögötte érkező gyalogságot is látta aparancsnoki periszkópokon keresztül,amikor a 88 milliméteres lövegeldördült.

Az orosz tank körülbelül harmincötméternyire lehetett tőlük. A páncéltörőlövedék a toronynál kapta el. Aharckocsi azonnal felrobbant, aleszakadó páncéldarabok a Tigris orránkoppantak. A közvetlen közelről leadott

lövés ereje nem csak az Ukrán frontkatonáit sokkolta. Az épületmegremegett, Skorzeny a periszkóponkeresztül is látta, hogy fehér por szállalá a súlyosan megrongálódott lakásplafonja felől, és egy pillanatra mégHeinz is megfeledkezett arról, hogyelinduljon.

– Kifelé a ház alól! – kiáltotta a vágottarcú férfi, és a vezető azonnal kapcsolt.

A Tigris majd hétszáz lóerős motorjafelüvöltött, és a harckocsi alégnyomástól kábult gyalogság közérontott. Előbb Warger géppuskájakezdett rá, majd egy pillanattal későbbfelugatott a toronyba épített másikMG34-es is. Újabb robbanásokrengették meg a környék házait, ahogy a

felderítők egyöntetűen megszórtákkézigránátjaikkal a megdermedtoroszokat, majd ropogni kezdtek akézifegyverek, és halálos kereszttűzzelárasztották el az utcát.

Azok az ellenséges katonák, akikszerencséjüknél fogva túlélték a támadáselső néhány másodpercét, fejvesztettmenekülésbe kezdtek. A semmibőlközéjük rontó Tigris látványa valósággalmegbabonázta őket. A legszörnyűbbfélelmeik váltak valósággá egy pillanatalatt. Egyikük sem érte el a következőkeresztutcát. A két géppuska és a felülrőltüzelő PPS-ek néhány másodperc alattvégeztek velük.

Heinz megállította a tankot, Karlkörbeforgatta a tornyot túlélők után

kutatva. A felderítők kézifegyvereihallgattak odafent. A kupola lefékezett,Skorzeny kinyitotta a csapóajtót, éskimászott, hogy körbenézzen. A környékorosz katonák holttesteivel volt tele. Azöldesbarna egyenruhákon kötelezővendég volt a vörös vér. A hatalmasTigris magától értetődő dominanciávaluralkodott az utca felett.

A T34-es lángokban állt. Akezelőszemélyzet sorsa egy pillanatigsem lehetett kétséges. A harckocsi hátsótraktusa szinte eltűnt a becsapódódástkövető robbanásban. A KwK36-oslövegből kilőtt, páncéltörő lőszervajként hatolt át a tank gyenge hátsóvédelmén, és egy pillanat alattfelrobbantotta a belső térben tárolt

muníciót. A detonáció ereje szétvetette aT34-est, és repeszdarabokkal szórta mega környéket. A kirontó Tigrisnek és azemeletről tüzelő lövészeknek így máralig maradt áldozat.

– Heinz, fordítsa meg a páncélost! –szólt le Skorzeny a vezetőnek, majdintett a környező házak ablakaiban lévőfelderítőknek, hogy csatlakozzanakhozzájuk. A harckocsi szörnyűcsikorgások közepette megfordult,miközben felszedte maga alatt azutcaköveket. A gyalogos deszantosok egypercen belül leértek, és elhelyezkedtek atank páncélzatán.

Mielőtt a Tigris nekiindult aKönigsplatz felé vezető útnak, azezredes meglátta a szőke, testes nőt a

lerombolt falú lakásban. A lány hajaszétbomlott, mellényét fázósan húztaössze maga előtt, ahogy az utcánkeresztülfújó, hűvös, tavaszi szélbelekapott a ruhájába. A szemébőlcsodálat és odaadás tükröződött az SStiszt felé. Skorzeny egy pillanatra ismét aháború elején érezte magát. AJungmadelek és a Bund Deutscher Madeltagjai akkor figyelték ilyen odaadással amár akkor is sebhelyes arcú katonaminden mozdulatát. Ám most elég voltegyetlen pillantást vetnie a leromboltBerlinre, hogy visszazökkenjen avalóságba. A Tigris elkerülte a lángolóT34-est, és hatalmas termetéhez képestnagy sebességgel vágott neki avárosközpont felé vezető útnak.

Skorzeny harckocsija délutánra elértea Spree folyót, és a Moltke hídon át aBelügyminisztérium épületéig jutott. Ittazonban a parancsnok a tankcsapdákmiatt kénytelen volt hátrahagyni aharckocsit, és gyalogosan folytatnitovább az útját. Az ezredes Heinzet tettemeg a páncélos őrzésére maradtemberek parancsnokául, és a személyzettagjai közül egyedül Karlt magához véveindult el a gyalogos felderítők élén.

Miután maguk mögött hagyták a kilőttT34-es tankot, egyre több városvédőveltalálkoztak, akik jobbára aVolkssturmhoz tartoztak. Leginkábbnagyon fiatalok és öregek voltakközöttük. Fejükön félrecsapottszövetsapkával, kezükben

Panzerfausttal, hosszú kabátbanépítették a barikádokat. Ahogyközeledtek a városközpont felé Skorzenyegyre több, oldalára fordított, téglákkalmegrakott villamoskocsit látott, amelyekmögé a honi védelem tagjairendezkedtek be. A határozottan törtetőTigrist senkinek sem jutott eszébefeltartóztatni. Az ellenőrző pontokonposztoló Wehrmacht katonáknakelegendő volt egy pillantást vetniük aparancsnoki állásban utazó SS-Sturmbannführer uniformisára és anyakában lógó lovagkeresztre, hogy szónélkül utat engedjenek nekik.

Az oroszok megkezdték az offenzívát.Az Ukrán és a Belorusz front katonáibekerítették a várost, és folyamatos

tüzérségi támogatás mellett vonultakelőre. A távolból érkező dörejek azutazás állandó kísérőivé váltak. Anyugati front szerencsére nem kapottakkora figyelmet, így akadálytalanulhaladhattak előre.

Skorzeny megnyugodva tapasztalta,hogy jól döntött, amikor megütközött aT34-es kíséretében támadó előőrssel.Így továbbra is az oroszok előtthaladhattak, és nem kellett átvágniukmagukat a tűzvonalon. Igyekeztek alehető legjobban kihasználni a meglévőelőnyüket, és minél nagyobb távolságotmegtenni nyugodt körülmények között.

A városközpont védelmét Hitlerjugendés Waffen-SS alakulatok látták el. Ahogya Tigris a Spree folyó felé közeledett,

egyre többen nézték meg maguknak aszámottevő gyalogos kíséret nélkülhaladó harckocsit. Végül a Moltke hídelőtt szolgálatot teljesítő, préseltfélholdat viselő untersturmführer márgondolkodás nélkül megállította őket.

– Igazolják magukat! – lépett közelebba páncéloshoz, és szólította meg aparancsnokot.

– Ottó Skorzeny SS-Sturmbannführer– nyújtotta át a férfi a katonakönyvét arendésznek.

A zöld hosszúkabátot viselő tisztbelelapozott az okiratba, aztán felnézett.Szemmel láthatólag már hallott a vágottarcú ezredesről.

– Köszönöm, uram! – adta vissza apapírokat, és tisztelgett. –

Megkérdezhetem, hogy miért távolodnaka frontvonaltól?

– A Führer személyesen akar velembeszélni – adta meg a választ az SS tiszt.

A katonai rendész biccentett, majdintett a mögötte álló embereknek, hogytisztítsák meg a hidat.

– Nagy tisztelője vagyok, uram. AMalmedynél történtek megmutatták aszövetségeseknek Németország erejét! –emelte tisztelgésre a kezét a katona.

– Örültem volna, ha nem kell akkoraárat fizetnünk érte – biccentett Skorzenyés jelzett Heinznek, hogy induljanak.

Legközelebb már csak aBelügyminisztérium előtt álltak meg,ahol Skorzeny jobbnak látta hátrahagynia Tigrist. Innen már jól látszott a

Reichstag épülete. A tankcsapdák közöttugyan még átjuttathattak volna aharckocsit, de a nehézkes jármű a szűkhelyeken nagyon kiszolgáltatottá váltvolna egy újabb légitámadás esetén.

Keresztül mentek a Königsplatzon aReichstag előtt. Skorzeny nosztalgiávalgondolt vissza azokra az évekre, amikoraz oszlopsorokkal, kupolával éstornyokkal díszített, kétszintes épületmég teljes lényében jelképezte a nácihatalom erejét. Most kitört ablakaival ésrepesztalálatoktól sérült homlokzatávalaz elkerülhetetlen pusztulást juttatta aférfi eszébe.

Rengeteg emlék jutott eszébe, ahogyvisszatekintett az elmúlt hét évre. Újralátta maga előtt a kiképzését, miután az

Anschlusst követően jelentkezett az SS-be. Akkoriban még nem annyira aveszélyek iránti vágy, mint sokkal inkábbpraktikus okok vezérelték. A lengyelhadjáratot követően biztos volt benne,hogy besorozzák, és a különlegesenkiképzett egységben nagyobbvalószínűséget látott a túlélésre.Gondolatban megint harcolt a Holland, aFrancia és a balkáni fronton. Felidéztemagában, amikor Kijev alatt kiérdemelteaz első osztályú vaskeresztet, és amikoridáig ért gondolatban, a Moszkvánálszerzett seb emlékébe akaratlanul isbeléhasított. Számára eddig tartott az„egyszerű háború”. Ami utánakövetkezett, abban mindig több volt amegfontolás, a politikai érdek, mint az

ember-ember elleni küzdelem. Skorzenynem bánta. A harctér ugyan nem voltidegen tőle, de igazán az őrült, lehetetlenfeladatok hozták lázba, ahol kamatoztatnitudta kivételes kezdeményezőkészségét,és egyéni képességeit. Mint amilyenOlaszországban a Duce kiszabadításavolt a király őrizetéből. Abban a kényesjátszmában igazán elemében éreztemagát.

Mire idáig ért az emlékezésben,elhaladtak a Kroll Operaház és aBrandenburgi Kapu mellett, majd elértéka Birodalmi Kancellária épületét. Akomplexumot a Wilhelmstrasseirányából, a régi hivatal felőlközelítették meg. Az SS-Sturmbannführer már nem egyszer járt az

épület alatt meghúzódó bunkerban, tudtahogy fegyveres erővel semmi esélyüksincs a bejutásra. A Führer a kétszintesbunker legalsó részében lakott, és csakegy megerősített acélajtón keresztüllehetett bejutni hozzá. Ha az Új és a RégiKancellária épületeiben tartózkodó többezer fegyveres SS katonával nemszámolnak.

Skorzeny gondolkodás nélkül afőbejáratnál szolgálatot teljesítőaltiszthez lépett. A katona érdeklődvefigyelte a magas rangú tisztet, ésvigyázzba vágta magát.

– Heil Hitler! – lendül előre a keze.– Heil Hitler! – tisztelgett a férfi. –

Jelentse az ügyeletes tisztnek, hogy OttóSkorzeny van itt, és hogy Magda

Göbbelssel akar beszélni! – utasította akatonát.

– Jawohl! Herr Kommandant! –mondta az altiszt, és máris a telefonértnyúlt.

A beszélgetés nagyon rövid volt, ésalig egy fél perccel később az SS-Sturmbannfürer kíséretével együtt márisúton volt a Führer bunkere felé.Keresztülmentek a Régi Kancellárián,majd az új épületek határánleereszkedtek a föld alá. Útközbentucatnyi ellenőrzési pontot hagytak el, dea velük tartó tiszt minden esetbengyorsan igazolta őket. A lépcsősortkövetően egy ragyogóan megvilágított,irracionálisan hosszú folyosóra jutottak,amelynek csak a végén volt egy ajtó.

Göbbels felesége ott várt rájuk. Miutánaz asszony elküldte a kíséretükülszegődött SS katonákat, túláradóboldogsággal fogadta Skorzenyt.

– Már rettenetesen vártam! – borult aférfi nyakába a nő, és szorosan magáhozölelte. – Azt mondta, öngyilkosságotakar elkövetni! Nem engedhetjük, hogyez megtörténjen! – súgta a fülébe.

– Szükségem lesz a segítségére –fejtette le magáról a hisztéria határánjáró nő kezeit a férfi, és mélyen MagdaGöbbels szemébe nézett. – Szedje összemagát, különben képtelen leszekmegmenteni Őt! Minden befolyását latbakell vetnie, ha azt akarja, hogy sikerreljárjunk.

Az asszony összerándult, mint akit

pofon vágtak, aztán biccentett.– Mire van szüksége? – kérdezte

valamivel határozottabban.– Kell egy jármű, amivel kivihetjük Őt

a kancelláriából. Lehetőleg valamigyors, könnyen páncélozott kocsi legyen.Jutassa az embereimet olyan pozícióba,hogy egyszerűen elérhessem őket, ésutána vele együtt akadálytalanulelhagyhassuk, az épületet. Képes rá? –kérdezte Skorzeny.

– Igen, ezt könnyűszerrel elintézem –biccentett a propagandaminiszterfelesége –, de az alsó szintről nem tudomkicsalni.

– Az már legyen az én gondom! Mosta legfontosabb, hogy a Führermagánkihallgatáson fogadjon. Járjon

közbe az érdekembe, és juttasson behozzá!

– Rendben, de az embereit itt kellhagynia! A „Farkastanyán” történtmerénylet óta nagyon szigorúak abiztonsági előírások.

– Amíg bent vagyok, készítse elő ajárművet, és gondoskodjon róla, hogy ami katonáink kerüljenek a vezetőfülkébe!– utasította a nőt az ezredes, aztánKarlhoz fordult. – A lépcső tetejénhagyjon két embert, akik majd a kocsihozkísérnek minket! Tervezze meg a kitörésiutat, és járó motorral várjanak minket!Ha szerencsénk van, minderre nem leszszükség, csak akkor kell sietnünk, haerre külön utasítást adok – fejezte beSkorzeny, és intett az asszonynak, hogy

induljanak.– Maguk maradjanak itt! – intett

Magda Göbbels a deszantosoknak, és azezredessel a nyomában belépett a bunkerelső szintjére vezető biztonsági ajtón.Egy, a korábbi helyiséghez képest apróbelépőbe jutottak, majd néhánylépcsővel lejjebb egy újabb folyosóra. Aközlekedő felénél, egy megerősítettpáncélajtó előtt SS katonák várakoztak.Az asszony határozottan feléjük tartott.

– Itt le kell tennie minden fegyverét –tájékoztatta az ezredest, amikor elértékaz őröket.

A sebhelyes férfi letette a PPS-t és aTokarevet, miközben begyűjtött néhánygyanakvó pillantást, a szolgálatotteljesítő fegyveresektől.

– Az úr Ottó Skorzeny – mondta a nőmintegy magyarázatképpen.

– Az ardenneki hadjáratból? –kérdezte a rangidős tiszt.

– Ha ott lett volna, tudná – mondta afrontot megjárt katonák tettetett gőgjévelaz ezredes.

– Meg kell, hogy motozzam – mondtarövid vívódás után az őr.

Az SS-Sturmbannführer felemeltemindkét kezét. A parancsnok kezeigyorsan végigtapogatták a testét. Az őrérzékelhetően tapasztalt volt abban, amitcsinált. Egyetlen hely sem maradtSkorzeny ruhái közt, ahol fegyvertrejtegethetett volna.

– Bemehetnek – mondta a tiszt, miutánMagda Göbbelst egy Bund Deutscher

Madel átkutatta.A hatalmas fémajtó hangtalanul,

méreteit meghazudtoló könnyedséggeltárult fel előttük. Mögötte egy folyosókövetkezett, amely méreteiben messzeelmaradt a korábbiaktól. A közlekedőbőltöbb ajtó nyílt. Közvetlenül balra az elsőmögött az SS-Sturmbannführer az egyikkonyhát fedezte fel. Jobbra, szemmelláthatólag a cselédszobák és a Göbbelscsalád lakrészei voltak. Az asszonyazonban határozottan a végén lévőkijárat felé tartott. Újabb lépcsőkövetkezett, újabb közlekedővel, végülkét ajtóval odébb a propagandaminiszterfelesége megállt.

– Be kell jelentenem a Führernek, ittvárjon meg! – mondta, és bekopogott a

vele szemben lévő ajtón.Skorzeny körbenézett a hosszúkás

teremben, de semmi olyasmit nem látott,ami megkülönböztette volna a többitől.Az asszony két perccel később tértvissza, az arcán boldog mosollyal.

– Nagyon örült, amikor megtudta,hogy itt van! Azt mondta, hajlandófogadni magát. A nappaliban várja.Menjen be! Közvetlenül a dolgozószobaután találja – mondta a nő.

– Szükségem lesz egy új csizmára –közölte vele Skorzeny.

– Tessék? – állt döbbenten MagdaGöbbels.

– Negyvenhármas a méretem.Küldesse ide a cselédekkel, amígelintézi a járművet!

– Rendben – felelt kétségek köztőrlődve az asszony.

– Akkor jó! – hagyta faképnél amegilletődött nőt az ezredes, és belépettHitler dolgozószobájába.

A ragyogóan megvilágított teremből, aszemben lévő falon lévő egyetlen ajtóvezetett tovább. Skorzeny elment aFührer dolgozóasztala mellett. Egypillanatra megérintette a helyiségetbelengő különös hangulat. Európaegykori ura élte mindennapjait ezen ahelyen. A férfi, aki egykor a Volgától azAtlanti óceánig élet és halál felettrendelkezett, most ebbe a kis, földalattilyukba kényszerült. Mintha a nagyellenfelek bosszúja teljeseden volna beebben a szobában. Az asztal nagy részét

egyetlen katonai térkép takarta, rajtakülönböző színű jelek. Az ezredes azostromlott Berlinre ismert benne. Ajelenlegi állapotok szerint az oroszokteljesen bekerítették a fővárost, és kétirányból – Északról és Délről – nagyerejű, átkaroló hadműveletbe kezdtek. Aférfi egy pillanatra megállt, éselgondolkodva figyelte a vázlatot. Úgytűnt, a sejtései beigazolódtak. Wencktábornok seregei feladták Elba mellettiállásaikat, és Potsdam irányábólközelítettek Berlin felé. Az oroszokelőrenyomulása ezért délnyugatonkevésbé volt heves, mint a többifrontvonalon. Mindez kedvezet Skorzenytervének, hogy az ellenséges vonalakonáttörve elérjék a repteret.

Tovább indult, a nyílászáró előttmegállt, kopogott, majd miután a bentrőlérkező érthetetlen mormolást igennekvette, lenyomta a kilincset. A hangtalanulnyíló ajtón keresztül a Führernappalijába lépett. Adolf Hitler akarosszékében ült, és Blondival, aMartin Bormanntól kapottnémetjuhásszal játszott. Körülötte azállat kölykei feküdtek. Skorzenyfelismerte köztük Wolfot a Führerkedvencét. A fiatal állat figyelemre semméltatta a magas rangú államférfit,minden figyelmét a perzsaszőnyegsarkának szétrágása kötötte le.

– Ottó! – nézett a belépőre az ötvenesévei derekán járó diktátor, majd szélesenelmosolyodott, mintha még mindig a

régi, szép időkben lennének. – Nagyonmegörültem, amikor Magda Göbbelsmondta, hogy itt van! – intett az SS-Sturmbannführernek, hogy menjenközelebb, és hellyel kínálta.

– Köszönöm, hogy fogadott, meinFührer! – hajtotta meg a fejét Skorzeny,és a diktátorral szemben lévő szék feléindult. Legutóbb Eva Braunt látta azon ahelyen ülni. A csodálatos nő egyjelenség volt. Egyetlen találkozásuk semmaradt hatás nélkül a sebhelyes arcúférfire.

– Egyáltalán nem lep meg, hogy ittlátom, Ottó. Maga mindig is kedvelte aveszélyt – jegyezte meg Adolf Hitler, éseltolta magától Blondi fejét. A férfimozdulata fáradt volt, és erőtlen. A kutya

még egyszer az öléhez dörgölte a fejét,de a diktátor most már határozottabbanjuttatta érvényre az akaratát, mire azállat a szőnyegre telepedett.

– Utólagos engedelmével vetettem egypillantást a dolgozószobában lévőtérképre, mein Führer. Be kell,ismerjem, hogy veszélyben nincs hiány –nézett a megtört, sápadt emberreSkorzeny. – Az Ukrán és a BeloruszFront seregtestei hatalmas túlerőbenvannak, a Volkssturm rosszulfelfegyverzett, képzetlen emberekből áll.A Hitlerjugend és az SS ugyan avégsőkig fog harcolni, de a létszámukrettenetesen csekély a bolsevikokmilliós seregéhez képest.

A Führer arcáról egy pillanat alatt

eltűnt a jóindulatú máz.– Hát már maga is, Skorzeny?! –

ütközött ki a mérhetetlen fájdalom adiktátor vonásain. – Már maga isárulóvá lett? Micsoda szégyen! – omlottössze Adolf Hitler. Láthatólag már ahhozsem volt elég ereje, hogy igazánfelháborodjon.

– Mein Führer, azért vagyok itt, hogymegmentsem! Egy szakasz kiválóanképzett deszantos kíséretében jöttem.Kész tervünk van rá, hogy kimenekítsükBerlinből, és Argentínába szöktessük.Ott mindent újrakezdhetünk. Nemengedhetjük, hogy a HarmadikBirodalom összeomoljon!

– Azt hiszi, hogy ha menni akartamvolna, még itt lennék? – szakította félbe

az ezredest Hitler. – Nincs kedvemelfutni. Nem akarok menekülni. Amiméltóságom még maradt, azt itt ehelyüttakarom a földbe temetni – tekintettelezártnak a vitát a diktátor.

Skorzeny keresztbe tette jobb lábát atérdén, és nekilátott, hogy lefejtse acsizmája szokatlanul vastag talpát.

– Mit csinál? – kérdeztemegrökönyödve a tejhatalmú vezető.

– Csak azt, amiről úgy érzem, hogy akötelességem megtenni, mein Führer. AHarmadik Birodalom nem tűnhet el nyomnélkül – felelte Skorzeny.

– Maga sosem adja fel, igaz, Ottó? –kérdezte látszólag elérzékenyülve adiktátor.

– A német népnek szüksége van önre!

– Jól van – törődött bele azelkerülhetetlenbe Adolf Hitler. – Mosthagyjon magamra egy pillanatra!Gondolom, Eva nem jöhet velünk? –kérdezte leginkább kijelentő hangsúllyal.

– Már az ön kijuttatása is hatalmaskockázat – biccentett Skorzeny.

– Három percet kérek – mondta aFührer, és Eva Braun szobája felé indult.– Maga a dolgozóban várjon! Ha leteltaz idő beléphet ide. Ha nem lennék itt,addig várjon, amíg meg nem jövök! –utasította az ezredest a diktátor.

Skorzeny képtelen volt nemet mondaniimádott vezérének. Noha tudta mekkorátkockáztat, szó nélkül hagyta, hogy AdolfHitler távozzon. Egyedül az nyugtattameg valamelyest, hogy sem az ajtó

mögött lévő fürdőből, sem pedig EvaBraun szobájából nem vezetett máskijárat a folyósokra. Miután a Führereltűnt a szeme elől, kiment adolgozószobába, ahol már egy pár újcsizma várta. A férfi leült az egyik,vendégek számára kikészített székre, éskipróbálta az új szerzeményét. A lábbelikényelmesnek tűnt.

Az ezredes ezek után az asztalon lévőpapírvágó késsel lefeszítette régicsizmája talpát, és kivette belőle a 0,25-ös Webleyt. Az eredetileg alig tizenegyés fél centi hosszú, nem egészen nyolccenti magas, harmincnégy dekás britfegyver további átalakításokon esett át,mire belefért Skorzeny üregescsizmatalpába. Az irányzék nélküli

közelharci fegyver hét helyett immároncsak három lövés leadására volt képes.Többek között megfosztották a markolatnagy részétől, a műanyag borítástól, éseltávolították az elsütőbillentyű előttivédőlemezt. Leellenőrizte a pisztolyt, ésmire végzett, letelt a három perc.

Ezúttal kopogás nélkül lépett anappaliba, és készen állt rá, hogyhelyismerete dacára odabent az őrségtagjaival találja szemközt magát.Csalódnia kellett. A szoba közepénAdolf Hitler állt magányosan, és ahelyiség falát bámulta, mintha csak ablaklenne rajta. A kutyák körülötte feküdtek aszőnyegen, és ügyet sem vetettek abelépőre.

– Indulnunk kell, mein Führer! –

szólította meg a diktátort Skorzeny. Azállamférfi felé fordult, és egy pillanatramegrettent az ezredes kezében lévő,átalakított pisztolyt látva.

– Erre mi szükség van? – kérdeztemegrökönyödve. – És különben is,hogyan tudta behozni a bunkerbe? –folytatta, tovább a számonkérést. Ahangjában elnyomott feszültség vibrált.

– Ha időközben meggondolná magát,mein Führer – válaszolt a vágottarcúférfi. – A csizmám talpábancsempésztem be, az ajtóban álló őrségcsak a ruházatom többi részétellenőrizte.

– Érdekes – biccentett elismerően adiktátor. – Maga mindig is szokatlanmódszerekkel élt.

Skorzeny szó nélkül söpörte be a kétesértékű dicséretet. Adolf Hitler zavartnaktűnt, de valamivel energikusabbnak, mintkét perccel ezelőtt. A szemei idegesenjártak fel és le az ezredes uniformisán.

– Mi a terve? – kérdezte egypillanattal később.

– A Berlin melletti, földalattihangárhoz kísérem, onnan Salzburgbarepülünk, majd Afrikán keresztülArgentínába, mein Führer – felelteSkorzeny.

– Rendben van, indulhatunk – mondtaaz államférfi.

Az SS-Sturmbannführer utat engedett adiktátornak, és mögé állt.

– Az Új Kancellária felöli lépcsőn,megyünk ki. Kérem, ne feledje, hogy egy

megtöltött pisztoly van a kezemben!Természetesen sosem használnám önnelszemben, de az őrség tagjai ezt nemtudják. Ellenben jó néhányan hallottakmár felőlem, és tudják mi mindenre,vagyok képes. Ha rákényszerít, erőnekerejével török utat a kijárat felé. Akkorpedig sok német katona fog meghalni akezem által, mein Führer – mondtanyugodt hangon Skorzeny.

– Elég legyen, Ottó! – legyintett AdolfHitler. – Ha egyszer már rászántammagam, hogy önnel tartok, nem fogomefféle gyerekes ostobaságokkalmegnehezíteni az utat – torkolta le azezredest, azzal átvágott a dolgozószobán,és a folyosóra vezető kijárathoz ment.Kilépett az ajtón, aztán szemmel

láthatólag elbizonytalanodott.– Csak ön után, mein Führer – intett

Skorzeny a Göbbels család lakrészeifelé vezető közlekedő felé. A gesztushatott, és a diktátor további megingásnélkül vágott át a bunkerfolyosórendszerén.

Amikor elérték a páncélozott ajtót, azSS katonákból álló őrség tagjai egyemberként tisztelegtek a romokban állóHarmadik Birodalom tejhatalmú urának.Hitler egy pillanatra megállt, végigmértea rezdületlenül álló harcosok csoportját,majd szó nélkül tovább indult.

Skorzeny átvette a fegyvereit, de aszorítása csak akkor enyhült a Webleymarkolatán, amikor a földszintre érvetalálkoztak a hátrahagyott

deszantosokkal. A rejtve hordott, aprólőfegyvert akkor a zsebébe süllyesztette,majd kézbe vette a szíjánál fogva a balvállán lógó PPS-t.

– A jármű? – kérdezte.– Készen áll – felelte az egyik

deszantos.Az ezredes biccentett, aztán intett a

katonáknak, hogy menjenek előre. Most,hogy már kívül voltak a betonbunkeren,egy fokkal jobban érezte magát.

A Führer megjelenése valósággalsokkolta a Birodalmi Kancelláriánszolgálatot teljesítő fegyveres őrséget.Amerre jártak megdermedt katonák kezeilendültek tisztelgésre, elsápadó tisztekigyekeztek rendezni az alájuk beosztottharcosok sorait. Adolf Hitlert hidegen

hagyta a furcsa közjáték, és rezdületlenarccal, némileg fásultan követte adeszantosokat.

Skorzeny csak örülni tudott a diktátornyugalmának. A kiszabadítási akció elsőfázisa egyelőre remekül haladt. A vércsak akkor fagyott meg az ereiben,amikor az udvarra érve a Führermeglátta a parancsnoki állásponttáátalakított, páncélozott Mercedes mellettvárakozó Magda Göbbelst.

– Ez a nő egy áruló. Látni semakarom. Azonnal távolítsa el akörnyékről! – utasította az ezredest azállamférfi.

Az SS-Sturmbannführer biccentett,aztán a propagandaminiszter feleségéhezlépett.

– Hogy van? – előzte meg kérdésévela férfit az asszony, és aggódva nézettAdolf Hitlerre.

– Rendkívül zaklatott. Azt hiszem,Magda, jobban tenné, ha most elmenneinnen.

– Haragszik rám, amiért segítettemmagának? – teltek meg hisztérikusfelhangokkal a nő szavai.

– Meg kell őt értenie! Nagyon nehézdolgokon megy át. Ha ennek vége, ésArgentínában találkoznak, már hálás leszmagának. Higgyen nekem, mindenrendbe jön! – próbálta Skorzenymeggyőzni az összeomlás határán állóasszonyt.

– Nem akar látni! – vonta le a végsőkonzekvenciát Magda Göbbels, és a

vállai megrogytak.Az ezredes érezte, hogy nőn mindjárt

eluralkodik a totális érzelmi instabilitás,és lelki szemeivel máris látni vélte,amint látványos jelenetet rendez.

– Magda, most elég egyetlen hangosszó, és az egész udvar iszonyatosvérfürdővé válik! Akkor pedig nemtudom garantálni a Führer biztonságát.Ha most nem szedi össze magát, azzal abolsevikok kezére játszik mindnyájunkat– tett egy utolsó próbát Skorzeny, de mára kezében szorongatta a fegyverövénfüggő bajonettet.

Az utolsó érv azonban szerencsérehatott. Az asszony a saját életénél istöbbre tartotta a Führerét.

– Mondja meg neki, hogy érte tettem!

– kérte a férfit, aztán szoknyájátösszefogva elfutott a Régi Kancelláriirányába.

Az ezredes nem érzett magában erőt,hogy eltöprengjen a női lélek rejtelmein.Helyette intett a két deszantosnak, hogykísérjék a diktátort a nagyteljesítményűrádióval felszerelt teherautó platójánlévő páncélozott dobozba. Skorzenykinyitotta a hátsó ajtókat, és kihajtotta amozgatható grádicsot a Führernek. AdolfHitler mielőtt beszállt volna, megállt azezredes mellett, és végigmérte a katonát.

– Ezek után az egész birodalomnépének tartozik elszámolni, ha velemvalami történik – mondta a legnagyobbhatalmú náci vezető, és a lépcsőkönkeresztül eltűnt a kocsi belsejében.

Az SS-Sturmbannführer – máslehetősége nem lévén – válasz nélkülhagyta a kijelentést, s miután magáramaradt a deszantosokkal, finomanbecsukta a teherautó kétszárnyúpáncélajtaját. Miután biztonságban tudtavezérét, a vezetőfülkéhez ment, ésbeszállt a motort járató Karl mellé. Adeszantosok két oldalkocsismotorkerékpárral már készen álltak azindulásra. Skorzeny intett az udvarkapuja előtt álló őrségnek, mire azokkinyitották előttük a fémmelmegerősített, duplaszárnyú alkotmányt. Akét BMW előre ment. Karl közvetlenülutánuk indult. Rákanyarodtak aKancellária épülete előtt húzódó,kövekkel kirakott útra, majd a

Wilhehnstrasse felé fordulva a Tigrisirányába haladtak.

– Ez egész könnyen ment – jegyeztemeg Karl, mintán elérték a BrandenburgiKaput, és a birodalom központi épületemögöttük maradt.

– Igen – biccentett Skorzeny. – De azérzéseim azt súgják, a neheze még csakezután jön – fejezte be, és a város szélénfelvillanó fényeket figyelte. A látványegyértelmű volt. Az oroszok már mélyenbehatoltak a külvárosiperemkerületekbe.

MÁSODIK KÖNYV

TOULON1945. ÁPRILIS 10. – 17:06,

DÉLUTÁNA brit hadsereg egy használaton kívüli

árvaházban rendezte be a hadifoglyokszámára fenntartott szükségkórházat. Aháromemeletes épületnek csak a keletiszárnya volt ép, a nyugati résztgránáttalálatok rongálták meg, aközponti, vörös téglából épült szárnyatpedig egy eltévedt szövetséges bombarombolta le.

Thomas Munch, a német hadseregtisztje körülbelül húsz napja feküdt itt.Mindössze ketten voltak az aprókórteremben, de a feje felett lévő

szellőzőnyíláson át jól hallotta aszomszédban lévő harminc-negyvenággyal berendezett helységből átszűrődőzajokat. Továbbá a masszív vizelet-,verejték-, és ürülékszag sem maradtkizárólag odaát.

Verejték, vér és haldokló emberekbűze. Mindez ismerős volt Munchnak.Az orvosi műszerek csörgése, ahullaszállító kocsi csikorgása, aszemélyzet halk beszéde, nyöszörgés,köhögés, elvétve görcsös férfisírás.Sokan talán a pokol tornácának tituláltákvolna a kórházat, de ő túl volt az efféletéveszméken.

A Germania ezred katonájakéntHamburgban képezték ki. Szolgált avarsói gettóban, majd a második

páncéloshadtest gránátosaként KurszknálPaul Hausser parancsnoksága alatt.Túlélte a cserkasszi katlan iszonyatát,részt vett a narvai ütközetben,állomásozott Plascow mellett. Ott volt apartraszállásnál, majd a végállomás:Greif hadművelet, Ottó Skorzeny,Malmedy. Tette mindezt úgy, hogy nemvolt náci: teljes szívéből gyűlölte ahitleri rezsimet. Nem a HarmadikBirodalmat szolgálta, nem SS-Scharführer volt, hanem ügynök,beépített kém, a hírszerzés embere. Aháború egész ideje alatt folyamatosanjelentett a szövetségeseknek.

Nem kellett volna itt lennie,Toulonban, a hadifoglyok számáraberendezett szükségkórházban. Még csak

beteg sem volt. Nem tudta, miért tartjákitt. Kezeit az ágytámlához kötözték,vénájába naponta többször is nyugtatókatfecskendeztek. A lázlapját hetentecserélték, újabbnál újabb diagnózisokatés lázgörbéket függesztve a kopottfelületű vascsőre.

A narkotikumoknak köszönhetően anap tetemes hányadát álomszerűállapotban, ködös és sötét,összefüggéstelen víziók társaságábantöltötte. Időnként, mikor a nyugtatókkiürültek és a tudata feltisztult, alidérces hallucinációk helyére valós,nem kevésbé lidérces emlékképek ültek,melyek túlnyomórészt a Greifhadművelet idején élt át. Újra láttaSkorzenyt, ahogy személyesen osztja ki a

rózsaszín és kék kendőket a hajnalidértől fehérlő fatörzsek között. Érezte a150. páncélosszázad olívzöldre festett,az amerikai M10 páncélvadászokmintájára átépített Párducaiból áradóbenzinbűzt, hallotta a rosszul rögzítettatrapp zörgését, a huszonháromezerköbcentis motor monoton dübörgését.Felrémlett benne egy elromlottolajszivattyú visítása, az elvágott torkú,amerikai őrmester zsákjában találtcsokoládétorta illata. A Lee-Enfieldkarabély fekete torkolata, a halántékátért ütés, a fagyos sár íze. Kavargó,olykor kitisztuló képek sötét spiráljamentén zuhant a mélybe, megelőzve sajátartikulálatlan ordításának hangját…Megpróbált küzdeni a roham ellen, de

nem sikerült: teste görcsbe rándult,nővérért akart kiáltani, de ajkátsegélykérés helyett csak tagolatlanüvöltés hagyta el.

– Mint látják tisztelt kollégák, apáciens paranoiával súlyosbítottatípusos skizofréniában szenved. –biccentett az orvos.

– Egyértelmű kórkép, nem sok reménytlátok a gyógyulásra – mondta rezignáltanegy északi akcentussal beszélő fiataldoktor, és kitöltötte az új lázlapot.

WASHINTON D.C.,HADÜGYMINISZTÉRIUM

1945. ÁPRILIS 13. – 11:08,DÉLELŐTT

– A francba is, én már az elejétőlkezdve elleneztem ezt az egész

marhaságot! – pattant fel termetéhezképest meglepő fürgeséggel George C.Walker tábornok a fekete bőrfotelből. Amellén sorakozó kitüntetések diszkrétenmegcsörrentek a hirtelen mozdulattól. –Egy ilyen elmebeteg ötlet kizárólag aHírszerzés agyatlan aktakukacainak afejéből pattanhatott ki!

Az ily módon megszólított DavidJones hátradőlt a fotelben, és lustánkortyintott egyet a Tenessee burbounwhiskyből, amelyet az üveg feketecímkéje szerint '25-ben palackoztak. Azital selymes volt, karakteres és lágy,enyhe alkoholos lecsengéssel, de Jones,aki a vezérkar berkein belül híres, sőt,az ominózus tavalyi karácsonyi fogadásóta rettegett ínyencnek számított, mégsem

volt teljesen elégedett vele. Az illatmélysége és intenzitása – gondolta – nemigazán méltó egy húszéves whiskyhez.Fény felé tartotta a poharat,meglötyögtette a lustán kavargó italt,majd újra belekortyolt, hogy a végérejárjon a problémának.

A szobában négyen foglaltak helyet.George C. Walker tábornok, ThomasGreed vezérkari főnök, Jack Girling azelnök képviselője, és David Jones ahírszerzés tisztje. A három férfinyugodtan viselte a tábornokkirohanását.

Jonest a legkevésbé sem izgattaWalker személyeskedése. Márhozzászokott, hogy őt és kollegáitrendszeresen az „agyatlan aktakukacok”

kifejezéssel illeti, és hogy hetet-havatösszehord róluk. Régóta ismerte atábornokot. Tökéletesen tisztában volt ahibáival és az erényeivel is. Walkerigazi bölény volt, a régi iskola messzeföldön híres képviselője.

Nagydarab, széles mellkasú férfi dús,rövidre vágott hajjal. A mozdulataikurták, határozottak, hiányzott belőlük afinomság. Kitartása és makacsságalegendás, az a fajta, aki nem ismervesztett ügyet. Ha egyszer valamibebelekezdett, azt egészen biztosan be isfejezte, és többnyire nyertesként került kimég a legreménytelenebb helyzetekbőlis. Remek tiszt, aki soha nem nyalt vagyhelyezkedett, hanem elszántsága ésbátorsága révén küzdötte fel magát a

ranglétrán.A tábornok jó katona – konstatálta

Jones –, ellenben bárminemű fantáziahiányában idegesítően rossz stratéga. Aháború természetéről alkotottelképzeléseit még Lee tábornokfeljegyzései alapján alakította ki,tudomást sem véve az azóta eltelt időről.Egy szó mint száz, Walkernek lövésesincs róla, miként játsszák manapság akatonásdit – zárta a gondolatmenetetJones, és figyelmét ismét a lusta,aranysárgán fénylő whiskyreösszpontosította.

A pontos és megdönthetetlen verdiktérdekében alaposan megillatozta,hosszút kortyolt belőle, majdvisszahelyezte a poharat a

dohányzóasztal makulátlanul tisztaüveglapjára. Megigazította vadonatúj,tökéletesen csomózott nyakkendőjét, ésmegszólalt.

– Tisztában vagyunk az aggályaival,Walker tábornok, nem egyszermegosztotta már velünk. Mindezekmellett újfent felhívnám a figyelmét aművelet vitathatatlan eredményeire. Aközvélekedés – legyen az katonai vagycivil – a háború kirobbanása óta úgytartja, hogy Adolf Hitler egy bohóc,komplett pszichiátriai eset, miként azáltala megálmodott Birodalom is egyőrült hagymázas képzelgése. Ez az oka,hogy a hadsereg és a szövetségesvezérkar tevékenysége pszichológiaibázison is kikezdhetetlen. Az embereink

meg vannak győződve róla, hogy azellenfél egy stratégiai nulla, egyharcászati antitalentum, akit csak seggbekell rúgni, és a háború máris véget ér.Az emberek ragaszkodnak az egyszerűdolgokhoz. Sztereotípiák nélkül nemigentudnak tájékozódni. Ennek az illúziónaka megteremtése és fenntartása hatalmaselőny, még akkor is, ha Hitler aszakértők szerint az elmúlt másfél évsorán valóban megbomlott. Konkrétellenségkép nélkül nem lehet háborútviselni, márpedig egy őrült gyilkosnáljobbat aligha találhatnánk.

– Szánalmas abrakadabra ésmellébeszélés, semmi más! – dörrent felismét Walker tábornok nyers baritonja. –Maga Jones félrevezette a civil

társadalmat, a hadsereget, a szövetségesvezérkart, és most azt akarja, hogyvégezzük ki a munkában közreműködő,amerikai állampolgárokat. Nemáldozhatunk fel ártatlan civileket csakazért, hogy maguk lezárhassanak egyaktát!

– No, de uraim, tisztelt uraim… nemlenne szép, ha egymásnak esnénk. –emelte fel jobbját a tábornok mellett ülő,fekete színű öltönyt, ezüst inget ésnyersselyem nyakkendőt viselő JackGirling, az elnök jelenlévő képviselője.Megigazította aranykeretes szemüvegét,majd szolidan köhintett egyet.

– Igen, Jack, figyelemmel hallgatjuk –biccentett a vezérkari főnök, ThomasGreed.

Jack Girling elnyomta a cigarettáját,mielőtt belekezdett a mondandójába.

– A művelet szükségességét éselőnyeit senki nem vitathatja tábornokúr. Tisztában vagyunk az Ön nézeteivel.Nem szükséges folyamatosan az orrunkalá dörgölnie az erkölcsi kételyeit. Nefeledje: nem azért vagyunk itt, hogyvalamiféle etikai kódexet fogalmazzunkmeg, hanem hogy eltüntessük a kockázatitényezőket! Ha nem tévedek, maga is ottvolt, amikor az eljárást az Ohio fokozatelső osztályába soroltuk. A találkozócélja, hogy elvarrjuk a szálakat, ésmegszüntessük a további problémákkialakulásának lehetőségét.

Girling hátradőlt és ismét rágyújtottegy Lucky Strike-ra. Kifújta a füstöt, és

körbenézett: tekintete a hírszerző tisztenállapodott meg. A szemével jelzett aférfinak, hogy ő jön.

– Akkor, ha megengedik, vázolom alehetőségeket – állt fel Jones, és a szobavégében lévő vetítőhöz ment. – Advavan hét alany. A likvidálásnálalkalmazott megszokott módszereket,mint a baleset vagy a bűncselekmény,rövid gondolkodás után elvetettük.

– Akkor ismét a hadsereg takarítsa ela szemetet? Egyre kevésbé tetszik nekemez az egész – tiltakozott Walker.

– Márpedig a problémát a hadseregfogja megoldani – szögezte lehatározottan a hírszerző. – A kockázat túlnagy. Ha csak egy is idő előtt rájön, mifolyik körülötte, hatalmas botrányt

kavarhat. Akkor pedig valamennyienvehetjük a kalapunkat, tábornok úr. Aproblémát házon belül kell orvosolni –fejezte be Jones, miközben vizet töltöttmagának a nehéz kristálypohárba.

Walker nyersvászon kendőt vett előnadrágzsebéből, és megtörölteverejtékező homlokát. Látszott rajta,mennyire utálja, hogy már megint afiainak kell sepregetni. Ráadásul néhánysumák civil döntésére, akik még sosemvoltak csatamezőn.

– Halljuk hát, Thomas! – törte meg acsendet.

A vezérkari főnök felállt,megigazította aranykeretes szemüvegét,megköszörülte torkát, és belekezdett.

– Girlinggel és Jones-szal már

egyeztettük a főbb teendőket. Úgydöntöttünk, hogy a Keselyű-műveletalanyainak a likvidálását kizárólag belsőemberre bízhatjuk. Mike Sandsre esett aválasztás, a 101-es Sasokparancsnokára. Mike egy mindenszempontból megbízható, találékony ésokos katona. Ő és a legényei vitték el apartraszállás javát, helyezték el ajelzőfényeket, foglaltál el és tartották akommunikációs csomópontokat.Átküldjük hozzájuk ezt a hét embert, ésszabad kezet adunk neki. Három hetetkap a kiképzésükre. Bizonyosak vagyunkbenne, hogy megnyugtató megoldást fogtalálni a problémánkra. Oly sok mindenmegeshet, ugye, Jones?

– Ahogy mondja – biccentett a

hírszerző. – Igazán nem állszándékomban megsérteni önt, Thomas,de javaslom, hogy ne bízzon annyira aszűk környezetében! Kitől kapta ezt apalackot? – kérdezte, és rábökött aTenessee Bourbon hasas üvegére.

– Egy déli szenátor személyesajándéka. A titkárommal küldette át. Őtis megkínáltam. Ahogy ön is, Falls istudja értékelni a minőséget. Azt mondtaez egy nagyon-nagyon drága és jówhisky. Miért kérdezi? – nézett aelhárítás emberére némi sértődöttséggelThomas Greed.

– Akkor a titkár volt. A címke szerintaz italt '25-ben palackozták, a bennelévő whisky mégis legalább öt, deinkább tíz évvel fiatalabb. Vett egy

éretlenebb másikat, megtartotta azeredeti palackot, és csak a címkéketcserélte ki rajtuk. Nem értem, hogy nemvették észre. Egy ilyen whisky esetébenelsősorban nem is az íz, mint inkább azillat a kulcs a kor pontosmeghatározásához. Higgyék el, azintenzitása és a mélysége mindent elárul!

– Jones, maga egy kíméletlen hóhér.Ne felejtsen el visszautasítani, ha valahamég egyszer leszek olyan bolond, hogybármivel is megkínáljam! De nem azértgyűltünk össze, hogy a whiskymetminősítsük. Mit szólnak? – zárta akérdést Greed.

– Akkor ennyi – vette át a szót JackGirling a Fehér Ház embere –Tájékoztatni fogom az elnököt, hogy

megnyugtató módon rendeztük aproblémát. Tizenegy-tizenkettő van, hasietek, talán még elérem a detroiti gépet.

David Jones alig láthatóanelmosolyodott, majd lerakta a poharát.

– Szívesen kiviszem a reptérre –ajánlotta fel.

– Összeszedem a holmimat, és agarázsban találkozunk – fogadta el afelajánlást Girling.

A szobában összegyűlt férfiakfelálltak, és Greed vezérkari főnökkivételével kimentek. A hírszerzés tisztjea garázs felé vette az irányt. Azóvóhelyként is használható, négyszintes,bombabiztos parkoló mélyen a talajszintalatt épült. Jones '41-es gyártású,lakkfekete Lincoln Continental 850-ese a

kettes szinten állt a V.I.P. garázsban, párChrysler, két Buick és egy indigókékMercedes limuzin társaságában.

Az elnök embere néhány perccelkésőbb szintén befutott. Girling a '41-esContinentalt az amerikai autógyártásmegismételhetetlen remekművénektartotta, egy pazarul kivitelezett, acélbaés krómba öntött csodának, amelyetműalkotáshoz méltó módon egészenelképesztő, közel háromezer dollárosösszegért lehetett a gyártás évébenbirtokba venni. Beszállás előttmegsimította az ablakokat kereteződíszléceket, megcsodálta az abroncsperemén végigfutó fehér gumibetéteket, atükörfényesre krómozott dísztárcsákat ésa hasított boltív formájú, csillogó

hűtőrácsot. Jones gyújtást adott, és agigászi, 12 hengeres motor azonnalfelmordult. A nyolcezerötszáz köbcentisaggregát már alapjáraton félelmetesnyomatékot produkált.

A kupé nyugodtan, rángatás nélkülsiklott ki a garázsból.

– Rendben, Jack, mondhatod. Akocsim tiszta, hetente kétszer is átfésülikaz embereim – törte meg a csendetJones, miután ráfordult a reptér felévezető, háromsávos útra. Gázt adott, és aháromfokozatú automata halk kattanássalváltott vissza egyesbe. Másodpercekenbelül elérték a harmincöt mérföldessebességet. Girling kinyitotta az ajtóbaépített hamutálcát, majd cigarettáragyújtott, és belevágott a mondandójába.

– Tetszett a whiskyvel kapcsolatosmutatványod. Tényleg remek volt.Ellenben tartok tőle, hogy problémáinklesznek Walkerrel. Hihetetlen egy tulokaz öreg. Igen nagy hasonlóságot vélekfelfedezni közte és névrokona, a JohnnyWalker között, ha már a piánál tartunk.Megbízható és fantáziátlan, de azönfejűsége miatt szolgálhat váratlanmeglepetéssel. Nem akarok semmifélekellemetlenséget. Ismered a szabályt: hanem biztos, hogy minden oké, akkorsemmi sem oké.

– Javíts ki, ha tévednék, de ugye azelnök semmit sem tud a Keselyű-műveletről – jegyezte meg Jones,mintegy megfelelő alapra helyezve atovábbi társalgást.

– És nem is szabad tudomást szereznieróla. Ezért is idegesít Walker.

– Azért, mert egy tulok? Egykivakaródzott tengerészgyalogos? –kérdezte mosolyogva Jones.

– Azért, mert képtelen felmérni ahelyzetet. Egy időre ki kellene vonni aforgalomból, mondjuk három-négy hétre,mire az egész művelet lefut. Egyrészt vanakkora barom, hogy kiabáljon, amikorcsöndbe kellene maradni, másrész nemakarom, hogy leszóljon a Sasokhoz, ésokoskodni kezdjen. Szerintem nagyon istudod, miről beszélek – aggályoskodottGirling, miközben kigomboltamandzsettáját. Az arany gombokathanyagul zsebre vágta, majd meglazítottahúszdolláros nyakkendőjét.

– Gondoltam, hogy ezért sietszannyira. A detroiti gép csak két óramúlva indul.

– Te aztán nem vagy semmi, David.Évek óta ismerlek, de még mindig tudszmeglepetéseket okozni. Fel nem fogom,hogy lehet ilyen memóriája egyembernek, nem is szólva a kombinációskészségedről. Játszva kenterbe vernédAlan Towringot meg az egész csoportját.Csodálom, hogy nem te kaptad meg azEnigmát. Le merem fogadni, hogy fejbőltudod az egész menetrendet.

– A minap kint voltam a reptéren,vártam a feleségem. Délen volt aszüleinél. Késett a gép. Unalmambanelolvastam az egyik tájékoztatót. Tény,hogy nehezen felejtek – vonta meg a

vállát a hírszerző. – Egyébként oké. Azthiszem, megoldható a dolog. El tudomintézni, hogy az öreg bölénykiküldetésbe kerüljön néhány hétre.

– Intézd el, légy szíves, hogypoloskázzák be a telefonját! – tette hozzáaz összekötő.

– Már két éve lehallgatjuk. Ténylegnem tudtad? Nem hiszem el. Hallanodkellene a felvételeket; háromszáz óraletisztult unalom. Se egy escort lány, seegy szerető, se lóverseny, seszerencsejáték, semmi. Minden hétenjelentést kapok róluk. Az üres papírlapizgalmasabb, mint a rajta lévő szöveg.

– Aljas vagy, Dave, igazán aljas –mosolyodott el kajánul Girling.

– Ne dicsérj! Nem vagyok aljas, csak

igyekszem megelőzni az eseményeket.Álljunk meg egy kávéra, és beszéljükmeg a részleteket! Egyébként, ha márfelhoztad az Enigmát, hm, nekem is voltegy kis részem az algoritmusmegalkotásában. Egyhadügyminisztériumi fogadásontalálkoztam Alannel, és adtam egy-kéthasznos tippet – jegyezte meg Jones.

Húsz perccel később, mikor már amásodik csésze kávét fogyasztották,Girling a lényegre tért.

– Figyelj, Dave, lenne itt még egydolog! Értékelném, ha te felügyelnéd azegész műveletet. Fontos volna.Emlékszel a tizenkettes számúdirektívára? – kérdezte komoly arccal.

– Tizenkettes direktíva? Miről

beszélsz te egyáltalán? Álljunk meg egypillanatra! Azt akarod, hogy menjek le a101-esekhez koordinálni a műveletet,azt, hogy én tartsam a hátam?! Irányítaniés felügyelni nem ugyanaz, mintkontrollálni! A francba is Jack, akövetkező héten szabadságra akartammenni! Már ki is vettem egy kis faházatészakon, egy tó partján – hördült felJones.

– Felejtsd el! Horgászni ráérsz későbbis. Ugorj át, és intézd el ezt az ügyet!Utána mehetsz, amerre csak akarsz,Ausztráliába, Dél-Afrikába vagy akárHaitire. Bérelj egy hajót, vadásszcápára! Minden költséget állunk.Személyes ajándékként pedig kapsztőlem egy üveg ezeréves whiskyt Július

Cézár aláírásával.– A francba is, Jason, a jó francba! Te

nagyon be akarsz engem palizni, hailyeneket mondasz!

– Helyesen látod a helyzetet.Lefegyverzően nyílt vagyok. Ha mégennél is több őszinteségre vágysz, csakszólj! – válaszolta Girling, majdkihörpintette a csésze alján lötyögőhideg kávét.

Összenéztek, és mindketten elnevettékmagukat.

PENNSYLVANIA, 101. LÉGIDESZANT PARANCSNOKSÁG

1945. ÁPRILIS 15. – 09:08,REGGEL

A Vijjogó Sasok ideiglenesparancsnokságául szolgáló, bombabiztos

épület öt méterrel a föld alatt kapotthelyet. A bunker üres volt és kopár, avasbetonbeton falak komor felületét aszürkészöld elszíneződéseken és azsaluzás hagyta csíkokon kívül semmisem tagolta. A terem tizenkét méterhosszú volt, és mintegy öt méter széles.A berendezését néhány viharvert táboriasztal, kopott támlájú székek, acsillagos-sávos lobogó, egy térképtartóés két hatalmas térképállvány alkotta. Azasztalon vizespalackok álltak, egy tucatsonkás-salátás szendvics társaságában.A helység sarkában halkan zúgólevegőcserélő üzemelt. A helységegyértelműen nem reprezentációs célokatszolgált. Itt olyan döntéseket hoztak,amelyek emberek százait küldték a

pokolba.A helységben hárman foglaltak helyet,

két tiszt a 101-esektől és egyhaditengerészeti uniformist viselő férfi.Nyílt az ajtó, és egy magas, testesezredes lépett be rajta. A katonákazonnal vigyázzba ugrottak, éstisztelegtek felettesüknek. A szalutálástólelszokott David Jones ügyetlenülutánozta a köszöntésüket. Mike Sandsezredes gyors, kimért mozdulattalviszonozta az üdvözlést.

– Uraim – szólalt meg a parancsnok –,bajtársi tisztelettel köszöntöm önöket.Moore százados, Thurston százados,bemutatom önöknek David Jonest. Jonesa hírszerzés embere, csak azért öltötthaditengerészeti uniformist, hogy ne

legyen túl feltűnő az ittléte. Talánmondanom sem kell, ez az ülésszigorúan titkos. Sem hangfelvétel, semírott jegyzőkönyv nem készül róla.Mielőtt a tárgyra térünk, arra kéremönöket, hogy olvassák el aHadügyminisztériumtól kapott parancsot!Ha végeztek, semmisítsék meg!

Mike Sands ezredes kiosztotta alepecsételt borítékokat, majd leült, ésvizet töltött magának. Jones igyekezettfeltűnés nélkül végigmérni aparancsnokot. Magasságát 1,90-1,95-re,testsúlyát száz kilónál is többre tippelte.Sehol egy csepp háj, csupa izom.Mellkasa domború, hasa lapos, tekinteteéber. Haját a Sasok viseleténekmegfelelően kétoldalt borotválta,

mindössze egy keskeny sávot hagyottmeg. Jones sosem tudta, hogy mi is afurcsa frizura pontos neve, mohikán vagyirokéz taraj, bár abban sem volt igazánbiztos, hogy ezek a megnevezések kétkülönböző indián törzset takarnak-e,vagy csak egyetlen populációt jelölnek.Sands személye különböző mende-mondák és legendák hírhedt tárgya volt.Mesélték róla, hogy a partraszállás elsőnapján szakasza élén tizennyolc németgéppuskafészket számolt fel kevesebb,mint huszonnégy óra alatt, hogy juniorországos bajnok volt diszkoszvetésben,és hogy ezredes létére személyesen isrészt vesz az akciókban. Az Államokhadba lépése óta senki sem látta Őt civilruhában, fegyver nélkül. Ez utóbbi még

igaz is lehet – gondolta a hírszerző.Sands még a parancsnoki bunkerbe ismagával hozta az M1 A1-es Thompsont,az övén függő 45-ös Colt mellé.

A hírszerző merengését gyufasercenészavarta meg. Égő papír kellemetlenszaga töltötte meg a terem levegőjét.Balra pislantott, és látta, hogy Moore ésThurston megsemmisítik a Sands általkiosztott, kézzel írott jegyzeteket. Azezredes felnézett a papírjaiból,megköszörülte a torkát, és megszólalt.

– A század szabad kezet kapott aparancsban foglaltak végrehajtására.Emellett segítségünkre lesz Jones, akikülső szakértői minőségben van jelen.Javaslom, hallgassuk meg! Csapjon bele,David!

– Sands ezredes, Thurston százados,Moore százados, köszöntöm önöket.Kérem, nézzék el nekem ezt akellemetlen szélhámosságot azegyenruhával! Nem áll szándékombantitkolni, hogy civilként vagyok jelen.Ennek ellenére arra kérem önöket, hogymérlegeljék a javaslatomat! Ami ittelhangzik, az szigorúan titkosinformáció! Senkinek sem adhatjáktovább, kötelességük mindenáronmegőrizni! A hét alany holnap érkezik abázisra. A feladat lényege acélszemélyek feltűnés nélkülilikvidálása. Persze ha csak erről lenneszó, nem lennék itt. Felmerült azonbanegy érdekes lehetőség, amelyethadvezetés nem hagyhatott

kihasználatlanul. Parancsnok, kérem,ismertesse a Hadügyminisztériumtizenkettes direktíváját!

– A tegnapi futárpostával érkezett ajegyzék, ami a század teendőitfogalmazza meg a háború utolsószakaszában. A minisztérium számosalakulatnak küldött ilyen stratégiaieligazítást. A tizenkettes irányelvkimondja, hogy a mi feladatunk leszAdolf Hitler foglyul ejtése. Élve kellelfognunk! – mondta Sands.

– Köszönöm! Nos, mi páran úgygondoltuk, hogy a három hetes határidőelég arra, hogy kockázatmentesenteljesítsék a parancsot – kezdett bele ahírszerző, majd közel húsz percen átbeszélt. A 101-es tisztek figyelemmel

hallgatták, egyetlen alkalommal semszakították félbe.

– Parancsnok, a részünkről ennyi.Milyen esélyt lát az akció sikeresvégrehajtására? – fejezte be az előadást,és felvett egy szendvicset az asztalról.

– Az akció sikeres kimenetelének azesélye, ha azt nem egy összeszokott,speciálisan kiképzett katonákból állószakasz hajtja végre, gyakorlatilag nulla.További kockázatokkal jár, hogy aművelet a szövetséges vonalak mögöttzajlik, Berlinben. A legkomolyabbprobléma, a célobjektum megközelítése.Egyébként lenne egy kérésem.

– Hallgatom – felelte Jones, miközbenmár a második szendvicset gyűrte le.

– Ami a csoport személyi összetételét

illeti… tegyen le róla, David, hogybárkit is kap a századomból! Egyetlenemberemet sem küldöm a vágóhídra,még az ön kedvéért sem. Viszont van egyproblémánk, a neve David White.Őrmesteri rangban szolgál. Képtelenvagyok eldönteni, hogy kém-e, vagy csakegy egyszerű balfácán. Nemrégibencsúnyán elszúrt egy fontos akciót.Szeretném beépíteni a csoportba. Harendes katona, kezét-lábát fogja törni,hogy bizonyítson, és kiköszörülje acsorbát. Jó kiképzést kapott. Ha pedigdiverzáns vagy kém… nos, ez esetbensem ronthat sokat a helyzeten. Mitgondol?

– Beszél németül?– Anyanyelvi szinten. Emellett

remekül ért a német haditechnikaieszközökhöz is.

– Semmi akadálya. Tényleg nincs sokvesztenivalónk – válaszolta Jones. –Még valami?

– Azt hiszem igen – szólalt megThurston százados. – Szükség lesz egyszakértőre, aki kiválóan ismeri Berlint, anémet hadsereg szokásait, az SSegységeket és személyi állományukat, aVolkssturm taktikáját, satöbbi…

– Kevés ilyen emberünk van, és egyiksem feláldozható – jegyezte meg azezredes.

– Esetleg kereshetünk egy megfelelőhadifoglyot. Ajánljunk neki teljes körűkegyelmet arra az esetre, ha az akciósikerrel zárul, – javasolta Thurston,

majd miután körbenézett a tekintete aparancsnokon állapodott meg.

– Életképes elgondolásnak tűnik. Arészemről rendben… Jones?

– Ahogy önök gondolják, uraim. Nemén vagyok a harcászati szakértő.Áldásom adom az elképzelésre.

– Remek! Kit akar a célszemélyekközül küldeni?

– A hasonmást. Vele van legnagyobbesélyük. Ideje lenne megbeszélni arészleteket, de előtte még kérek egykávét.

TOULON1945. ÁPRILIS 17. – 10:08,

DÉLELŐTTMár négy napja, hogy elmaradtak a

nyugtatók, de a kezeit nem oldozták ki. A

másik ágyra új beteg érkezett, egy zavarttudatú, huszonöt körüli fickó, akiflamandot és németet kevervefolyamatosan motyogott. Talán aFlandern légió önkéntese lehetett, egyazok közül, kiket az SS elsősorbanpropagandacélokból toborzott amegszállt országok lakosai közül.

Thomas Munch pihent volt és nyugodt,az előző napot teljes egészében átaludta.Ahogy a narkotikumok kiürültek aszervezetéből, a rémálmok és a görcsösrohamok nyom nélkül elmúltak. Éhesvolt, és szomjas, nagyon szomjas.Nővérért kiáltott, de senki sem jött.Újból kiáltott, de az ápoló helyett kétegyenruhás férfi lépett a kórterembe.Sosem látta őket. 35-40 közötti, magas,

gondosan borotvák, rövidre nyírt hajúkatonák. Az amerikai uniformis európaihadszíntéren rendszeresített változatátviselték, vadonatúj, rang-, ésszázadjelzés nélküli zubbonyt és kabátot.Az övükön viselt tiszti automata Coltrevolver tiszta volt, és frissen olajozott.Eloldozták a köteleit, majd a szomszédágyon fekvő flamandot iskiszabadították.

– Mozgás, öltözzenek! Siessenek! –szólalt meg az egyik, miközben ruhát ésbakancsot tett az ágyak mellettiéjjeliszekrényre.

Munch nehezen öltözött. Tagjai ahetekig tartó ágyfogságtól zsibbadtak ésgémberedettek voltak. Az egyenruhásokszenvtelenül figyelték, hogyan küszködik

a ruhákkal. Legalább öt percig tartott,amíg elkészült. A derékszíj idétlenüllötyögött rajta, annak ellenére is, hogy azutolsó, hatodik lyukba bújtatta a tűt. Azegyik idegen levette a kórlapokat, és akórházi nyilvántartóból kiemeltkartonokhoz párosította őket.

– Gyerünk, indulás! – adta ki aparancsot a korábban beszélő, majdMunch kezébe nyomta a flamandönkéntes leleteit, az övét pedig értetlenültoporgó szomszédjának adta.

– Ezek nem az én papírjaim! – próbálttiltakozni.

– Ezek a maga papírjai! Induljanak! –mordult rá a katona.

– A hátsó lépcsőn megyünk.Lóduljanak már! – tette hozzá a másik

türelmetlenül.Munch az ajtó felé indult. A mosdó

felett függő tükör maradványaiban egypillanatra meglátta magát. Az elmúltnapokban rettenetesen lefogyott. Egykorierőteljes teste a kórházi „ápolás” soránelvesztette feszességét, vállaimegereszkedtek. Barna szeme beesve,fakón bámult vissza rá feketekarikásszemüregéből. Erős járomcsontjai,enyhén lapos orra nem tükröztek tisztanáci vérvonalat, de bátorsága ésszármazását igazoló hamis okmányaieloszlatták felettesei kétségeit. Egykoregyenes, világosbarna haja csapzott volt,baloldalt elválasztott félrefésültfrizurájának nyoma sem volt már. Csak atartása maradt egyenes. Azt a

narkotikumok sem tudták megtörni.Az épülethez utólag hozzáépített

lépcső szűk volt, és igen meredek.Munch nagyon lassan és óvatosan vette afokokat, szinte csak csoszogott. A többhétig tartó tétlenség, a gyógyszerek és akevés étel legyengítették. Ő haladt elől,a flamand mögötte, az amerikai katonákzárták a sort. Kiléptek a hátsó udvarra. Ahideg, tiszta levegő és a reggeli napsütésváratlanul érte. A páncélosok ésháromtonnás teherautók által legázolt,felvert talajú kert pár tucat szétesett,gránátos ládától és néhány sérültlégvédelmi lövegtől eltekintve üres volt.Sehol egy őrszolgálatos, vagy valaki akiszolgáló személyzet közül. Az észak-északkelet felől fújó szél egy délnek

vonuló gépjárműoszlop moraját sodortafeléjük.

A háta mögött revolver dörrent.Tompa puffanást hallott, ahogy azösszerogyó emberi test a fagyott földnekcsapódott. A fronton felvett reflexekazonnal működésbe léptek. Hasravágódott, kezét összefogta a feje felett.Idővel rájött, mennyire felesleges, amittesz, és halálra váltan várta a következőlövést.

– Kelljen már fel, Herr Munch, az égszerelmére! Nem azért jöttünk, hogybántsuk magát. Ki fogjuk vinni –szólította meg az egyik amerikai. Mellélépett, és kinyújtotta kezét, hogyfelsegítse. Thomas Munch elfogadta afelkínált segítséget. Felállt, kurtán

biccentett az idegenek felé, de nemszólalt meg. Még nem tudta mi folyikkörülötte.

– Nem árt, ha tisztában van valamivel:ön hivatalosan mintegy harmincmásodperccel ezelőtt elhunyt. Azátszállítás során szökést kísérelt meg, ésa katonai rendőrség emberei lőttékagyon. Mivel az arca felismerhetetlennévált, kizárólag az orvosi dokumentumokalapján tudták azonosítani – ismertette ahelyzetet a magasabb férfi.

– Cigarettát? – kotort elő a zsebébőlegy gyűrött csomag Pall Mallt a másikkatona.

Munch biccentett, és elfogadta akínálást. Rágyújtott, kifújta a kék füstöt,és a flamand holttestét nézte. A fickó

miatta halt meg, talán nem sokon múlott,hogy a dolog fordítva történjen. Akkormost a flamand nézné az ő arctalantorzóját. A nagy kaliberű golyó anyakszirtcsont felső harmadánál hatoltbe és az orrnyereg alatt távozott. Akimeneti nyílás hatalmas volt. A lövedékegyetlen véres, ökölnyi kráterréváltoztatta a férfi ábrázatát, a lyukonátfért volna a fegyver, amelyből a lövéstleadták. Az artériákból spriccelő,élénkpiros vér a holttestre merőlegesenhúzódó sekély keréknyomba gyűlt. Ahalott bal keze és lába még remegett.

Munch elfordult. A keleti fronton látottmár ennél csúnyább hullákat is.

PENNSYLVANIA, 101. LÉGIDESZANT, ÁLLOMÁSHELY

21-ES BARAKK, 1945. ÁPRILIS21. – 04:37, HAJNAL

Gregory Bale, Hitler hasonmást rosszhangulatban érte a hajnal. Miótarészesévé vált a bizarr katonaiprogramnak, kényelmes körülményekközött élt. Civil életének utolsó éveihezviszonyítva jól tartotta a hadsereg.Szépen berendezett lakás, magas fizetés,modern rádiókészülék, vadonatújgramofon, amihez minden hónapban újlemezeket kapott. Időnként még egy-egyprostituált is megfordult nála. Cserébefegyveresek figyelték minden lépését, ésnem hagyhatta el a bázis területét.

Bale jól tűrte a fogságot. Korábbanállástalan színészként nyomorúságoskörülmények között tengette életét. A

programot megelőző három évben kapottlegkomolyabb szerepe egy Ford plakátvolt, amely a '38-as furgontnépszerűsítette volna. A vállalat végülmódosított a kocsi karosszériáján, ahirdetés sosem került ki amárkakereskedések kirakatába.

Ifjú korában folyamatosan színpadonvolt. Különböző off-Broadwaydarabokban játszott kisebb-nagyobbszerepeket. További karrierjét sem atehetség hiánya, hanem a kialakultpolitikai körülmények gátolták. Aharmincas évek közepétől szinte márnem kapott szerepet. Senki sem akartolyan színészt alkalmazni, akinekkülleme megdöbbentő hasonlatosságotmutatott a Harmadik Birodalom

diktátorának megjelenésével.Fogyatékossága ledolgozhatatlan

hátrányként nehezedett rá, tönkretetteéletét és egzisztenciáját, ám az utolsóelőtti pillanatban, egyik napról a másikramégis megfordította a sorsát.

Új munkája bővelkedett szakmaikihívásokban. Adolf Hitler olyan szerepvolt, amelynek megszemélyesítéséről alegtöbb színész még álmodozni is csaktitokban, mert. A fokozatosan, lépésről-lépésre megtébolyodó teljhatalmúdiktátor karaktere érdekes lehetőségeketrejtett. Gregory Bale egészen tegnapdélutánig igen elégedett volt a sorsával,de tegnap délután egy ponyvás katonaidzsip átszállította a 101-es Sasokbázisára.

Egyedül volt a hatalmas, a harmincszemélyes barakkban, zárt ajtók mögött.Az ágy, amelyben az éjszakát töltötte,kemény volt, sodronya nyikorgott,ráadásul nem kapott takarót, csak egykellemetlen szagú, szúrós plédet.Nehezen jött rá az álom, nyugtalanulforgolódott, és már kora hajnalbanfelriadt. Nyitott szemmel feküdt azágyon, lázasan gondolkodott, miközbenpróbálta kitalálni áthelyezésének okát.Kint vihar tombolt, gyakran villámlott,vakító, éles, lehetetlenül fehér fénnyeltöltve be a barakkot.

Rossz ómen – gondolta Bale.BRETAGNE, 101. LÉGI DESZANT

IDEIGLENES PARANCSNOKSÁG1945. ÁPRILIS 23. – 09:20,

DÉLELŐTT– Ha van valami kérdésük, most

tegyék fel! – zárta az általános eligazítástSands ezredes, miközben decensenmustrálgatta a csoportot. Most, hogy azakció valamennyi résztvevőjét alkalmanyílt szemrevételezni, két dollárt semadott volna az ügy sikeréért. Egynyiszlett náci, egy alig-alig kiképzett,korosodó civil, valamint egy jobbesetben megbízhatatlan és menthetetlenülbalfék, rosszabb esetben árulódeszantos. Nekik kellene átjutni aszövetséges vonalakon, beszivárogni azostrom alatt álló Berlinbe, bejutni aFührer bunkerébe, kihozni onnan, végülvisszatérni vele a mentési ponthoz.Mindezt titokban, minimális technikai

támogatással, alig pár nap leforgása alattúgy, hogy még saját csapataik segítségétsem vehetik igénybe. Ráadásul mégvalódi személyazonosságukat istitkolniuk kell egymás elől. Piha –gondolta Sands. – Az egész egy vicc.

– Ezredes úr, nekem lenne egykérdésem – kért szót Thomas Munch. –Komoly kétségeim vannak a bunkerbevaló bejutást illetően. Abban semvagyok biztos, hogy egyáltalán be lehetoda jutni.

– Véleményünk szerint lehetséges,Herr Munch. – válaszolta Sands. – Ezérttart Gregory Bale a csapattal. Az őszemélye a garancia. Nem bejutni lesznehéz a célobjektumba, hanemmegközelíteni. Ha elérik, akkor nyert

ügyük van… Igen, White őrmester? –nézett a rövidre nyírt hajú, vágott arcúamerikaira az ezredes. A férfi feketepillantása idegesen menekült a tisztátható tekintete elől. A katona erősfelépítésűnek tűnt, láthatólag jó fizikaikondícióban volt. A baj inkább azidegeivel lehetett.

– Említette, hogy nem kapunk sekatonaigazolványt, se dögcédulát. Miértvan erre szükség?

– Csak veszélyeztetnék a küldetésüket,ha lebuknak velük. A tervezés során azelsődleges törekvés a várhatókockázatok minimalizálása volt. Ez amaguké, vegyék el! – mondta Sands, éskiosztott három hosszúkás borítékot. –Csak akkor bonthatják fel, ha már

elhagyták Berlint. Ne kérdezzék, hogy mivan benne, nem mondhatom el! Rakjákel, és vigyázzanak rá! Tíz perc múlvajelentkezzenek személyes eligazításra! Asort White őrmester kezdi, húszpercenként váltják egymást.

NÉMETORSZÁG FELETT, DC-3FEDÉLZETE

1945. ÁPRILIS 23. – 17:42,DÉLUTÁN

Thomas Munch nem sűrűn vett tűt éscérnát a kezébe. Tapasztalatlansága és agéptest folyamatos remegése komolykihívássá tette az amúgy egyszerűfeladatot. Már legalább fél tucatalkalommal szúrta meg ujját, s noha nemvolt elégedett az végeredménnyel, úgygondolta, jobb híján megteszi. Komoly

gondban voltak, és ő a saját eszközeivelpróbálta megoldani a problémát. Ahozzávalókat a bázison szerezte be, ahosszú repülőút alatt pedig elég idejeakadt a befejezésre. A kezében tartottkarszalag színe csak nagyjából egyezett,és a betűk mérete sem volt egyenletes.Vadonatúj, feketére festett gyakorlójánakzsebébe gyűrte a szalagot, aztán elrakta avarrókészletet is.

Társai a gép hátsó részében ültek. Anagytestű 101-es katona a felszerelésétigazgatta, különös gondot fordítva a Colttípusú kézifegyverére és '41-es mintájúrohampuskájára. Bale, a hasonmás, elsőpillantásra nyugodtnak látszott.Becsukott szemmel, hátradőlve ült alenyitható padon, meg-megremegő keze

azonban idegességről árulkodott. A géprakterében tapintható volt a feszültség. Amotorok monoton, mély zúgását afelszállás óta nem törték meg emberiszavak.

– Hányadik bevetésük? – szólalt mega deszantos, miközben alaposanvégigmérte társait.

– Jó kérdés. Nem tudom. Nagyonsokadik – felelte Thomas Munch, majdhozzátette. – És magának?

– Huszonharmadik – válaszolt asötéttekintetű, rövid hajú ejtőernyős.

– Maga viszont nem úgy néz ki, mintegy katona. Mennyi lehet? Ötven? –fordult Bale felé.

– Pedig… ööö… harcedzettveteránként túl vagyok már egypár igen

kemény bevetésen, higgyék csak el. Netévessze meg a korom!

– Az nem lesz könnyű. Hol szolgálteddig? – folytatta White akérdezősködést.

– Sajnos ezt nem mondhatom meg.Parancsot kaptam rá – mondta a férfi, akileborotvált bajsza, és barnára festetthaja ellenére is megdöbbentőenhasonlított Hitlerre.

– És maga? Azt mondták, maga valamikülönleges Berlin-szakértő. Miért vannémet neve? Hol szolgált? Milyenrangban?

– Tudja, hogy nem válaszolhatok errea kérdésre, White – zárta rövidre a vitátMunch.

– De azt talán megmondja, hogy

melyik oldalon, he? – vetette oda DavidWhite németre váltva, nyeglén, tökéletesbajor akcentussal.

Munch szívesen visszavágott volna,de nem akart tovább fokozni afeszültséget, így hát inkább angolulszólalt meg.

– Egy valamit jegyezzen meg, Whiteőrmester, és vésse jól az eszébe: sohanem szolgáltam a náci rezsimet –válaszolta lassan, szinte már tagolva. –Egyébként cinikus személyeskedés ésegymás tökön rugdosása helyetthasznosabb lenne, ha az előttünk állófeladatra összpontosítanánk. Berlinbenegymásra leszünk utalva. Ott senki semsegíthet nekünk, csak mi egymásnak.

Munch őszinte szavai néma hallgatást

szültek. A rákövetkező csend terhesebbvolt, mint az előző órák némasága.

– Lassan készülhetnek – kiáltotta hátraa pilóta – már harminc perce beléptünk anémet légtérbe. Megkezdem azereszkedést. Húsz-huszonöt perc múlvaelérjük az ugrási pontot.

A DC-3-as fokozatosan csökkentette amagasságát, és lassan áttörte a szürkéngomolygó felhőréteget. Ekkor támadtakrá a honi légvédelem csíkos farkú, piroshasú Focke-Wulf 190D vadászgépei.

– Banditák két óránál! – üvöltött fel anavigátor. – Egy, két… igen, kettő…bassza meg, három vadász! Nagyongyorsan jönnek. Jól kapaszkodjanak otthátul!

Munch társaival együtt a jobb oldali

ablakokhoz sietett, és keresni kezdte agépeket a horizonton. A németek általcsak Dórának nevezett Focke-Wulf 190Dkorszerű, nagy teljesítményű, jólfelfegyverzett és remekül manőverezhetővadász volt. A férfi jól ismerte ezt atípust. Szemernyi kétsége sem voltfelőle, hogy a karcsú és fürge vadászokkönnyedén le fogják szedni a lustánmozgó, fegyvertelen szállítógépet.

– Készüljenek az ugrásra! – kiáltottatársainak, majd még egyszer gyorsanleellenőrizte az ernyőjét. A deszantosösztönösen, gondolkodás nélkül tetteugyanazt, még a hasonmás rémülten,tessék-lássék módon, szinte találomratapogatta a zsákot és avászonhevedereket.

A Dórák a nap felől támadtak. A vörösfény elvakította az amerikai pilótákat,akik kétségbeesve próbálták minélgyorsabban csökkenteni a gépmagasságát, hogy egérutat nyerjenek. AzFW190D-k nagy sebességgel repültek ráa célra, de még nem lőtték az amerikaigépet. Tapasztalt pilóták voltak,ellenálltak a túlfűtött újoncokra jellemzővadászláznak. Csak akkor nyitottak tüzet,mikor már bőven lőtávolon belül voltak.A nyomjelzős lövedékek fényes fürtjeikörbenyalták a DC-3-as testét. Hangos,keményen kopogó hangok hallatszottak abal szárny, valamint a törzs hátsó ésfelső traktusa felől, ahogy az MG-151-esgépágyú 20 milliméteres lövedékeiátütötték a gép külső héját. Az

amerikaiak szerencséjére az elsőtámadás során sem a motor, sem apilótafülke nem kapott találatot. A Dórákátrepültek felettük, majd legyező alakbanvisszafordultak, és hátulról-felülrőlközelítették meg a DC-3-ast.

Munch tisztában volt vele, hogybármilyen képzettek is az amerikaipilóták, saját kísérő vadászok hiányábanezzel a repülő lavórral esélyük sincs atúlélésre. A második roham mindenbizonnyal végzetes lesz.

– Ki a gépből! – ordította a német,majd karon ragadta Bale-t. Az amerikaitszerencsére nem kellett nógatnia. Háromhatalmas ugrással az ajtónál termett,feltépte a kilincset, majd mindkétkezével megmarkolta a kapaszkodókat,

és belerúgott a panelbe. A csuklópántoknagyot reccsenve adták meg magukat, akinyíló ajtót azonnal leszakította éselsodorta a menetszél.

– Alacsonyan nyissanak, különben avadászok leszedhetik magukat! Ha földetérnek, ne legénykedjenek, rejtőzzenek el,és maradjanak a seggükön! Majd énmegkeresem magukat. Találkozunkodalent – kiáltotta White, és ugrott.

– Gyerünk, most maga! – kiáltottaMunch a félelemtől lebénult Bale-nek. Aférfi a fejét rázta.

– Nem, nem… nem merek, nem… –ismételgette hisztérikusan.

– Itt halunk meg, ha nem ugrik! –ordított rá Munch, de a fenyegetésneksemmiféle hatása sem volt. Nem várt

tovább, derékon ragadta a hasonmást éskiugrott vele a gépből.

VALAHOL UKRAJNÁBAN1945. ÁPRILIS 23. – 22.30,

ÉJSZAKAGregor Alecsko szerette volna egy

pohár francia konyakkal oldani a bennefelhalmozódott feszültséget, de ennekhiányában be kellett érnie a forró teával.Nagyot kortyolt a bögréből, majdmegvakarta állat. A Vörös Hadseregtisztjeként számos kellemetlen problémátmegoldott már, de a jelenlegi helyzetkomolyan aggasztotta. 1933-ban, mikor akatonai hírszerzés létrehozta acsoportját, még nyolc beépített embermunkáját koordinálta és értékelte.Minden héten vaskos jelentéseket küldött

a feletteseinek, akiket munkája komolyelégedettséggel töltött el. Elismerésüktárgyiasult jelenként már háromalkalommal emelték magasabbrendfokozatba, és komoly esélyei voltakarra, hogy a háború végeztével delegálnifogják a Politikai Bizottság tagjai közé.Rendes lakás várt rá, saját autó és sofőr,vidéki dácsa, nagyságrendekkelmagasabb jövedelem, talán egy-kétkülföldi utazás, esetleg pár év múlva egynagyköveti kinevezés…

Három hónappal ezelőtt még mindenoka megvolt a bizakodásra, de jelenpillanatban úgy tűnt, hogy reményei sohanem fognak valóssággá válni. Az elmúlttizenkét hónapban sorra vesztette el azügynökeit, és forrásainak kiapadása

miatt jelentései egyre vékonyabbá éssemmitmondóbbá váltak. Tudta, hogy anehezen kivívott bizalom eredményekhíján gyorsan semmivé lehet. Bár akapitalista hadvezetésben többnyire úgyvélték, hogy a szovjet hírszerzésnek aszemélyi állománnyal szemben egyetlenkritériuma a politikai megbízhatóság,mindez ez ostoba téveszme volt.Természetesen fontos szempontnakszámított a támadhatatlan ideológiaielőélet, de a legfontosabb kitétel mégis amagas színvonalú teljesítmény volt.

Gregor Alecsko munkája jelenlegkimerült az eltűnt emberei utánikétségbeesett kutatásban. Sorraszaglászta végig a rég kihűlt nyomokat,nagy gonddal böngészte a jelentéseket,

mozgósította valamennyi kapcsolatát, éstucatszám hallgatta ki az embereket. Azeddigi eredmények azonban nem adtakokot a bizakodásra: az öt keresettszemélyből négyről bizonyosságot nyertaz, hogy halottak.

Alecsko utolsó lehelőségként mindenbizalmát a Medvebocs fedőnevűügynökébe helyezte. Medvebocs kiválóhírszerző volt, aki az elmúlt hat év soránkülönösen kényes beosztásban, gyakranszélsőségesen kedvezőtlen körülményekközött bizonyította hozzáértését éshűségét. Igaz, hogy már két hónapjahallgatott, de nem volt kétséges, hogymihelyt szükségét érzi, üzenni fog.

Töprengését kopogás zavarta meg.– Jöjjön! – válaszolta.

– Alecsko százados – tisztelgett aszobába belépő katona – fontos levelethoztam. Szigorúan bizalmas. Kizárólagönnek adhatom át.

– Köszönöm, fiam!Gregor Alecsko elvette a jelzés

nélküli, sárgás árnyalatú borítékot, ésútjára bocsátotta a futárt. Felbontotta azüzenetet, majd az ezüst papírvágó késtvisszahelyezte a bronzból öntöttpapírnehezék mellé. Felvetteszemüvegét, és nekilátott az olvasásnak.

Alig tíz perc múlva már sokkal, desokkal nyugodtabb volt. Oly sok idő utánMedvebocs végre hallatott magáról.

BERLINTŐL NYUGATRA1945. ÁPRILIS 24. – 06:07, KORA

REGGEL

Nehezen múlt az éj, de lassan márfelszakadozott a sötét, hogy átadja helyéta bíbor pirkadatnak. Munch óvatosankidugta fejét a fedezékből. Azonnalelvakította a felkelő nap vörös és aranyfénye, amely elárasztotta azaknavetőkkel és tarackokkal földigletarolt falut. A német hadseregkörömszakadtáig védte a települést. Ahatalmas kráter, amelyben rejtőztek,minden bizonnyal egy ötszázas bombabecsapódásakor keletkezhetett. Azamerikaiak komoly légi támogatástkaptak az ostrom során.

Valószínűleg egy Waffen-SShadosztály állásai lehettek itt – gondolta– esetleg egy keményebb Wehrmachtalakulat. Mivel a holttesteket a

fedezékből nem látta, nem tudtaeldönteni, kik védték a falut, és kikvették be.

Munch borúsan látta a jövőjüket.Jóval a szövetséges vonalak előtt kellettvolna földet érniük, ehelyett mostmélyen a front mögött voltak. A környékviszonylag nyugodt volt, és csendes. Azéjszaka során mindössze egy amerikaioszlop haladt el északra. A főlegteherautókból álló konvojt néhányközepes Sherman páncélos kísérte. Ahasonmással ellentétben ébren töltötte azéjszakát, végig kezében volt az élesretöltött Garand. Csendben lapult és adeszantosra várt.

Szabadesés közben figyelte az ernyőt.Látta, hogy White tőlük alig pár

kilométerre délnek ér földet. Kérdésesvolt, hogy egyáltalán életben van-e még.Munch nem a vadászoktól félt, tudta,hogy a német pilóták (szemben azamerikaiakkal) soha nem lőnek a sérültgépből kiugró katonákra. De egyvérszomjas baka vagy egy civil márkönnyen gyakorolhatott agyaggalamb-lövészetet a himbálódzó célponton.

Zörgésre lett figyelmes hét óra felől.Valaki közeledett. A hátára fordult, ésmereven célra tartotta a rohamfegyvert.Jobb könyökén mélyen belenyomta asárba, de még így is csúszkált a keze,nem tudott teljesen stabilan célra tartani.Lélegzetét visszatartva, feszülten várt. Abombatölcsér keleti, árnyékos oldalábanlapult. A fent lévő nem láthatta sem őt,

sem a mellette alvó Bale-t. Hosszúperceken keresztül egy nesz semhallatszott. Munch kezdett nyugtalanlenni, majd öt perc múlva kifejezettenidegessé vált.

A fent lévő idegen valószínűleg akráter átellenben lévő pereménél lapult,és azt várta, hogy az emelkedő napmegvilágítsa a bombatölcsér keletirészét. A felismerés kövérverejtékcseppeket csalt a homlokára.Tudta, hogy jeleznie kell, különben afeszült várakozás nem csak az ő, hanemaz ellenfél idegeit is felőrli. Attól tartott,azonnal lőni fog, mihelyt meglátja aföldön lapuló testek körvonalait.Nyilvánvaló volt, hogy az egyenlőtlentűzharcot csak úgy kerülheti el, ha

gyorsan azonosítja magát.A rejtekül szolgáló árnyék

könyörtelenül fogyatkozott. Cselekedniekellett, de nem tudta, hogy német, vagyamerikai katonai cserkészte be őket.

Legyen hát, a rohadt életbe – gondolta–, majd vett egy nagy levegőt, ésmegszólalt. Angolul beszélt, a déliakcentust, a redneckek kiejtését próbáltautánozni.

– Ne lőj testvér! Sebesült amerikaikatona vagyok!

– A francba, Munch, szólhatott volnahamarabb is! Sebesült amerikai katona,az ám meg a valagam! Már vagy félórája fekszem itt a sárba a magahülyesége, miatt. Én vagyok az, DavidWhite. Azt hittem, hogy valami kibaszott

német mesterlövész lapul a lyukban.Jöjjön már, ne lazsáljon! Meg kellkeresni Bale-t.

Munch leeresztette a puskát, ésmegkönnyebbülten hátradőlt, bele anedves sárba.

– Csak fel kell ébreszteni. Itt vanmellettem – válaszolta remegő hangon.Munch meglepődött magán. Nemgondolta volna, hogy ilyen rosszul fogkijönni ebből a helyzetből. A kezereszketett, a lába is görcsöt kapott afélelemtől. A keleti fronton vagy azArdennekben ennél már sokkal de sokkalrosszabb helyzeteket is átélt, és eddigmég mindig ura maradt a testének. Talána gyógyszerek utóhatása, amelyeket akórházban tömtek belé. Vagy csak

egyszerűen elszokott a háborútól azelmúlt hónap során. Isten hozott itthon,gondolta! Mély levegőt vett, majdfelébresztette a hasonmást, és kimászotta bombatölcsérből.

White egy fatörzsön ülve dohányzott.A cigarettaparázs megvilágította duzzadtszáját és állának kemény, de határozottvonalát.

– Jól befűtöttünk a náci disznóknak,mi? – vetette oda, mintegyüdvözlésképpen a háta mögöttilerombolt falura mutatva.

– Találkozott katonákkal vagycivilekkel? – kérdezte Munch, és ő isrágyújtott.

– Kettő körül egy amerikai oszlopvonult délnyugat felé, semmi több.

Szerintem rajtunk kívül egy árva léleksincs itt. Még az állatok is elmenekültek.

– Nem csodálom.– Van valami ötlete, hogy mit tegyünk?

– nézett körül tanácstalanul White.– Legalább tíz kilométerrel a cél előtt

értünk földet, úgyhogy sürgősen ki kelltalálnunk valami okosat. Ez a jelzésnélküli, fekete gyakorló nem egyéletbiztosítás. Se német, se amerikaikatonai nem tud minket azonosítani.Potenciális célpontok leszünk mindkétfélnek.

– Oké, akkor szerezzünk ruhát – dobtael a csikket White. – Jöjjenek, nézzünkszét a faluban! Jól jönne egy-két fegyver,meg valami élelem és víz. Nyomás,vásároljunk be! Reggel van, nyit a bolt.

DIJON, 101. LÉGI DESZANTIDEIGLENES ÁLLOMÁSHELY

1945. ÁPRILIS 24. – 06:50,REGGEL

– Ezredes, a keresett madarat egyetlenszövetséges reptér sem fogadta. Apilóták sem jelentkeztek. – nézett fel azoperátor.

Mike Sands megvakarta tarkóját. Haminden a terv szerint alakult volna, amadárnak már legalább nyolc órája abázison kellett volna lennie, a DC-3azonban nem tért vissza. Az ezredessemmit sem tudott a felszállás utántörténtekről. A gépen rádiótilalom voltérvényben, a hajózó személyzet nemhívhatta sem a parancsnokságot, sem arepülésirányítókat. Tökéletes csendben

kellett beosonniuk az ugrási pontig, majdgyorsan vissza. A DC-3 pilótáit Sandsszemélyesen válogatta ki a vegyesszállítószázad állományából, ötvennél istöbb személyi kartont lapozott át,kizárólag a legjobbakét. Mindkét pilótaképzett és harcedzett katona volt,összesen több mint száz bevetésttudhattak már maguk mögött. De ezesetben talán mégsem volt elég a tudásukés a tapasztalatuk. Sands szerette volnatudni, mi történt a csoporttal. Arádiótilalom azonban rájuk isvonatkozott. A hadművelet biztonságibesorolása miatt nem vehette fel akapcsolatot a saját egységeikkel. Eddigsem voltak túlzott reményei, de az újfejlemények közepette már egyetlen

dollárt sem tett volna az ügyre. Ránézetta mellette álló Jonesra, aki aváltozatosság kedvéért ezúttal a 101-esek tiszti zubbonyát viselte, amilegalább annyira csálén állt rajta, mint ahaditengerészeti uniformis. Davidkimérten biccentett, majd megveregetteaz előtte ülő, fiatal rádiós kese vállát.

– Azért csak nézzen még egyszerkörbe, fiam. Hátha mégis megkerülnek ami kis elveszett báránykáink. És tizenkétóránként jelentsen, ha van valami, hanincs!

BERLINTŐL NYUGATRA1945. ÁPRILIS 24. – 07:10,

REGGELMár vagy negyedórája bóklásztak a

falu romjai között, mialatt a hajnal

vöröses fénye lassan hideg, szürkésderengésbe fordult. Eddig legalábbötven emberi holttestet találtak,németeket és amerikaiakat vegyesen.Sokukat bombák vagy gránátok téptekszét, többen három-négy golyót iskaptak, megint másokat .30-as és .50-esgéppuskalövedékek öltek meg. A hullákzöme annyira össze volt roncsolva, hogyalig akadt egy-egy használhatóegyenruha.

– Sturmann, huszonharmadik SSpáncélgránátos hadosztály. Szóval aNederland védte a falut. Ezért volt ilyenheves az ütközet – jegyezte meg Munch,miután lehúzta az egyik holttestről arozsdabarna-zöld esőmintás zubbonyt, ésmegnézte a gallérját. A férfit mindössze

pár méterről lőtték fejbe hátulról, agolyó a koponya tetejét vitte le. Azőrvezető ruhája mocskos volt és néholvéres, de viszonylag ép. A csizma és anadrág mérete is megfelelőnek tűnt.Lássunk hát hozzá – gondolta Munch – éslevetkőztette a hullát. Maga is gatyára-trikóra vetkőzött, majd – mivel a reggelifagy csípte pucér bőrét, kapkodva öltöttefel a német egyenruhát. A karszalagot,amelyet még a DC-3-as fedélzeténhímzett és a parancsnoktól kapott fehérborítékot a zubbony belső zsebébegyűrte. Némi gondolkodás után magáhozvette a holttest nyakában lévő távcsövetis, majd nekilátott sisakot keresni.

– Mocskos náci disznók. Egytől-egyig– köpött a földre egy átlőtt torkú

amerikai katona holttestét látva.– Nagyon furcsán beszél róluk, hallja-

e! – mondta David White. – Jut eszembe,hol van a mi kis harcedzett veteránunk,Adolfka? Nem tévedt el talán megannyikemény bevetés után?

– Bale lemaradt pár méterrel. Nembírta a látványt. Nem csodálom. Mit nemondjak, láttam már ocsmány dolgokat,de ez itt egy mészárszék – válaszoltMunch, miközben a derékszíj csatjátigazgatta.

– Azonnal láttam rajta, hogy nem igazikatona. Csak azért van itt, mert olyan aképe, amilyen.

– Téved, White. Mi vagyunk azért itt,mert az ő képe olyan, amilyen. Mitszólna ehhez? – kérdezte Thomas

Munch, és puskájával egy térd alattleszakadt lábú katona hullájára mutatott.– Egy Rottenführer. A zubbonya ép, csaka nadrág szakadt el. Azt könnyebbentalál.

– Máris rottenführer? Még nem indultoszlásnak – vigyorgott David White.

– Na, ne szórakozzon. Tiszti rang,eggyel az őrvezető felett. Az amerikaihadseregben nincs ilyen rendfokozat.

– Nem is tudom. Nem nagyon tetszikez nekem. Mégiscsak jobb lenne azamerikai egyenruha.

– Ezt már megbeszéltük. Könnyebblesz ebben a ruhában átjutni a vonalakon.Ha találunk egy visszavonuló németoszlopot, beszivároghatunk közéjük.Sokkal több német jár erre, mint

amerikai. Legrosszabb esetben, haamerikaiakkal találkozunk, megadjukmagunkat. De akkor sem lőnek le minket.Az akciót végre kell hajtanunk. Szóvalvegye fel azt a birodalmi göncöt! –nógatta a deszantost.

– Akkor segítsen egy kicsit! –válaszolta White, majd egy ledőltházfalnak támasztotta az M1-est.

Közösen cibálták le a hulláról a ruhát.White felvette a zubbonyt, begombolta,majd nagyot köpött. Letörölte a mellérőla ruhára száradt sarat. A jelzések mellettelőtűnt egy ezüst színű kitüntetés.

– Munch, jöjjön már ide! Mi ez avacak? – kérdezte a deszantos, majdletépte a kígyófészekbe döfött kardotábrázoló medált, és a társának dobta.

– Partizánvadász kitüntetés. Igen jóltette, hogy megvált tőle. Ha ilyet találnakvalakinél az oroszok, nem sokatkérdezősködnek, azonnal agyonlövik –válaszolta Munch. – Viszont a németekközött jó szolgálatot tehet – telte hozzámagában, majd zsebre vágta az oválisalakú kitüntetést.

– Jobb lesz megválni a fegyvereinktőlis. Ért a német haditechnikához?

– Kiképeztek rá – válaszolta azamerikai.

– Akkor turkáljon magának egypuskát! Elég bő a választék.

– Lőszert már nehezebb leszösszeszedni.

Munch némi tépelődés után egytávcsővel felszerelt Gewehr 41-es

rohampuskát vett magához. Tízlövetű,félautomata fegyver, pontos és könnyenkezelhető, ráadásul az általánosanelterjedt, Kar98-hoz is használt 7,92-eskaliberű lőszert is használhatta hozzá.Megtisztogatta a sártól, ellenőrizte azávárzatot és az elsütőbillentyűt, majdlepattintotta a távcsőről a kupakokat, ésbelenézett. A lencsék épek voltak éskarcmentesek. Szívesen belőtte volna afegyvert, de nem merte elsütni. Be kellettérnie annyival, hogy a Gew 41-esáltalános állapota jó volt. Arohampuskát a vállára akasztotta, majdnekilátott a holttestek módszeresátkutatásához, lőszert, élelmet és vizetkeresett.

David White sokáig egy zsákmányolt

PPS-en legeltette szemét. A fegyverrőlnagyon sok jót lehetett hallani.Igénytelen és megbízható társkéntemlegették, amely soha nem hagyjacserben használóját. Tudta, hogy a némethadsereg viszonylag sok zsákmányoltgitárt használ, de nem hitte volna, hogyvalaha is alkalma lesz kipróbálni egyet.Percnyi tépelődés után mégis letett róla,mivel nem talált hozzá való 7,62-estöltényeket, és tovább indult. Némitéblábolás után ráakadt egy P 38-asra éskét hozzá való tárra. Kiugrasztotta alőszert a csőből, belenézett,megtisztogatta a závárzatot. Mivel apisztolytáskát nem lelte, egyszerűen azsebébe süllyesztette a Walthert. A tisztirevolver mellé egy munícióval bőven

ellátott Schmeissert vett magához.Időközben előkerült Bale is, sápadtan

és meggyötört arccal botladozott aromok és a holttestek között.

– Gyerünk, mein führerke, keressenegy magára való bakazubbonyt és gatyát,meg valami hatástalanított játékpuskát!Ideje indulnunk – gúnyolódott White,miközben az MP40-es szíját igazgatta.

– Izé… én csak…– Ne viselkedjen már úgy, mint egy

gyerek, White! Hagyja békén Bale-t!Inkább segítsen neki ruhát keresni! Tudbánni a puskával? – kérdezte Munch afalfehér férfit.

– Igen. Valamennyire, legalább is…– Jó. Akkor fogja ezt a Kar 98-ast! –

vágott Bale szavába a német, és elindult

az erdőt átszelő földúton. White egymarék egyenruhát vágott a hasonmáshoz,aztán némán követte Munchot.

Két és fél óra gyaloglás után a németkatonának álcázott amerikai hírszerzőkezdte bánni, hogy nem egy könnyebbfegyvert választott. A távcsöves Gew41-es szíja egyre jobban vágta a vállát.Ő ment elől, Bale középen, majd Whitezárta a sort. Legalább tíz kilométerttettek meg, de egyetlen emberrel semtalálkoztak. Az egyik kereszteződésnélviszont friss nyomokat találtak, nehézjárművek nyomait. Munch leguggolt,megvizsgálta a mély barázdákat, majdmegszólalt.

– Német féllánctalpas csapatszállítók.Legalább három. Két-három órája

haladtak el itt. Valószínűleg háromtonnásHanomagok. Motorosok is kísérték őket,vagy egy RSO. Észak felé tartanak,Berlinnek.

– Biztos benne, hogy németek? –kérdezte White.

– A járművek birodalmiak. Perszelehet, hogy a szövetségesek zsákmányoltjárművekkel tartanak észak felé. Látja alánctalp mintáját? Sem az amerikai M3-as, sem a brit hernyótalpasok nemhagynak ilyen nyomokat. Ez a lánctalpszélesebb, a karmai is nagyobbak.

Követték a visszavonuló németeket.Úgy öt-hat kilométerrel későbbelhaladtak egy találatot kapott, barna-sárga-zöld terepmintás Porsche tornyosTigris II mellett. A harckocsit

közvetlenül a torony és a test közötttalálta el a lövedék. A robbanáslesodorta a többtonnás kupolát, és ajármű mellé lökte. A személyzetvalószínűleg még azelőtt meghalt, hogy atankban tárolt lőszer és üzemanyagfelrobbant volna. A Tigris már nemégett, a kormos páncél is hideg volt.

Munch fáradt volt, az éjjeli virrasztásrettenetesen kimerítette. Tudta, hogy nemsokkal a front mögött haladnak, de ezzela tempóval nem fogják beérni a németoszlopot.

– Járművet kell szereznünk – közölte atársaival.

– Mi? – kérdezett vissza Bale.– Azt mondtam, hogy járművet kell

szereznünk. Valahogy be kell érnünk az

előttünk haladókat.– Rendben. Amint tudunk, szerzünk –

válaszolta White.A nap már lassan delelőre fordult,

mikor egy kanyar mögött belefutottak anémet gépesített egység maradványaiba.Legalább harminc test feküdt a füstölgőjárművek között, holtak és haldoklókvegyesen. Valamennyien Wehrmachtegyenruhát viseltek, de volt köztük páramerikai hadifogoly is. A HarmadikHadtest katonái voltak.

Három SdKfz 250-es, egy 251-es, egyKübelwagen, és pár oldalkocsismotorbicikli torlaszolta el a keskenyutat. A 250-esek közül kettő még égett, aharmadiknak vagy akna, vagy egypáncélelhárító rakéta tépte szét a

lánctalpát. A Hanomag ellenben épnektűnt, legalábbis hátulról.

– Nézzenek szét, hátha akad itt valamiműködőképes szállítóeszköz! – adta ki azutasítást Munch, majd csőre töltötte arohampuskát, és a nyitott ajtón bemászotta 251-esbe. A szállítótér üres volt, de apadokon és a padlólemezen piroslószáradt vérfoltok arról tanúskodtak, hogyaz északnak tartó féllánctalpassebesülteket szállított. Munch mocorgásthallott a vezetőfülke felől. Az üléstámlaés a páncéllemez közötti vékony résbenfeltűnt egy rémült szempár.

– Kameráden! Mein kameráden!Helfen Sie bitte! – suttogta reménykedvea katona, és kinyújtotta véres jobbját.

Munch rászegezte a Gew 41-est. Egy

pillanatig tétovázott, aztán meghúzta aravaszt. A golyó áthatolt a német nyakán,majd pengve csapódott a fülkét védőpáncéllemeznek.

– Munch! – harsant fel David Whitehangja.

– White, Bale, ne aggódjanak, nincssemmi baj! – kiáltotta társainak.

– Volt még egy túlélő.– Kinyuvasztotta? – vetette oda a

deszantos, aki egy épnek látszóoldalkocsis BMW-t próbált kivonszolniaz árokból.

– Halott – válaszolta Munch, majd avérző testet kihúzta a székből, és apadlólemezre dobta. Behuppant az aligpárnázott vezetőülésbe, és megpróbáltabeindítani a motort. Az aggregát

felköhögött, de a gép nem indult. Mégegyszer ráadta a gyújtást, de csak azindítómotor zörgött fel, göthösen éserőtlenül. Megpróbálta sebességbe tennia Hanomagot, de a váltó ellenállt.Keményen megrántotta, azonban akattanás helyett csak fülsértően csikorgóhang jött a váltóház felől. Munchkimászott a fülkéből és megkerülte apáncélozott járművet. Hát ezért nemindul a nyomorult – gondolta, miközbenszemrevételezte a jobb sárvédő alattihatalmas, koromtól feketéllő lyukat. Úgytűnt, egy amerikai páncélelhárító puska12,7 milliméteres lövedéke ütötte. Atámadók egyetlen precízen irányzottgolyóval szétlőtték a motort.Valószínűleg a Hanomag azonnal

működésképtelenné vált, és a mögöttehaladó járművek már nem tudtákkikerülni a hirtelen fékező kocsit. A 250-eseket közvetlenül a karambol utánlőhettek ki, aztán a sérültcsapatszállítókból kiugráló kábakatonákkal már könnyedén elbántak.

Munch megkerülte a roncsot, ésvisszament társaihoz, akik az R75-östpróbálták beindítani.

– A többi is üzemképtelen? – kérdeztea másik két motorra mutatva.

– Még nem próbáltuk őket. De a másikBMW-t már megnéztem. Teljesen el vancsavarodva az első villája, úgyhogyazzal nem sokra fogunk menni.

– Jöjjön, Bale, segítsen kihúzni azt aZündappot!

Munch megragadta a kormányt, éspróbálta megmozdítani az árokbacsúszott motorkerékpárt.

– Ne ott fogja, Bale, hallja?!Mondom, ne ott. – szólt rá a hasonmásra,aki a hátsó villába kapaszkodva próbáltakihúzni a nehéz vasat. – Inkább azoldalkocsit ragadja meg, vagy apótkereket! Jöjjön maga is, White!Segítsen! Ez a dög iszonyú nehéz. Vanvagy háromszáz kiló.

Nehezen, szuszogva és lihegve húztákfel a Zündappot a meredek árokból. Kétperc erőlködés után a motor az úton állt.Munch lecsavarta a sapkát, majd bototdugott a széles, csepp alakú tankba.

– Félig van. – mondta, majdmegpróbálta berúgni. A fémkar a

holtpontról visszarándult, és hatalmasatcsapott a sípcsontjára. A motor perszenem indult be. A lábába éles fájdalomhasított.

– A kurva életbe! – szisszent fel. –White, próbálja meg maga is!

A deszantos vállára vette fegyverét,megragadta a kormányt, és keményenrálépett a karra. A negyedik próbálkozásután végre sikerrel járt. A hétszázötvenköbcentis, két hengeres boxerfelmordult, kékes füstöt köpött akipufogó, majd a motor egyenetlenalapjáratot felvéve nyers zakatolásbakezdett.

– Beszállás!Észak felé haladtak a földúton, amely

egyre keskenyebbé és egyenetlenebbé

vált. White vezette a motorkerékpárt,Bale az oldalkocsiban ült, Munch pediga pótkeréken zötykölődött, amenetiránynak háttal. A Zündappiszonyatosan rázott, bűzlött a benzintől,és az oldalkocsira erősített MG34-esgéppuska fülsértően zörgött. Még aligtizenöt kilométert tehettek meg, deMunchnek már borzalmasan fájt afeneke. A háta sajgott, a lába begörcsölt.

Az erdősáv egyre ritkábbá vált. Az útfokozatosan nyugat felé fordult éspárhuzamosan haladt a mintegy másfél-két kilométerre lévő műúttal. A balról-elölről érkező zajok egyre hangosabbáés egyre jobban kivehetővé váltak.Harckocsik, féllánctalpasok, dzsipek ésemberi hangok. A motorok robajába

azonban furcsa mód panaszostehénbőgés is vegyült.

– Szarvasmarhák? – kérdezteálmélkodva Bale.

– A hadoszlop előtt hajtják őket.Gyorsan pucoltak a disznók, de azértmég biztos, ami biztos, aláaknázták azutat – válaszolta White, majdmegállította az egyre hangosabban éscsúnyábban köhögő motort. – Márnagyon közel vagyunk, és benzin is aligvan már. Vagy a tank, vagy a benzincsőszivárog. Gyalog kell tovább mennünk.Eddig csak azért nem találkoztunkamerikai őrjáratokkal, mert iszonyúgyorsan nyomulnak előre Berlin felé, ésnem volt értelme őrszemeket kihelyezni.De ez az aknamező bizonyosan

feltartóztatja őket, ráadásul éjjel semfognak tovább haladni. Pakoljanak le amotorról, és szereljék le a géppuskát!Jól jöhet még, ha éjszakára letáborozunk.

Lekapdosták a csomagokat. A motorraerősített bőrtáskában találtak néhányszerszámot, és gyorsan leszerelték anehéz MG34-est. White betolta aZündappot egy vízmosásba, majdelfektette a motorkerékpárt, és tessék-lássék avart dobált rá. Az MP40-esgéppisztolyt átadta Munchnek, a tizenegykilogrammnál is többet nyomó géppuskátpedig a vállára vette.

– Bale, hozza a tárakat! Ne vacakoljonvelük, egyszerűen csak dobálja bele azsákjába! – vetette oda White.

Beljebb húzódtak az erdőbe, és gyalog

mentek tovább. Az amerikai hadoszlopzaja lassan elveszett mögöttük. Whitejavaslatára a bakancsokat rongyokkaltekerték be, a lábuk alá kerülő avarzörgését tompítani, egyikük sem szólt,teljes csendben vonultak. Az amerikaiakközelsége óvatosságra intette őket. Csakegyszer álltak meg pihenni, alig tizenötpercre. Behúzódtak egy mélyedésbe, ésmegettek két konzervet, amelyeket azamerikai holttesteknél találtak. Miutánvégeztek a vacsorával, elszívtak egycigarettát. A csoport hangulata rosszvolt, mindannyian fáradtak voltak.Különösen a fizikai megterheléshez nemszokott Bale nézett ki cudarul.

– Nagyon kényelmetlen ez a bakancs –panaszkodott a hasonmás. – Csúnyán

feltörte a lábam, fáj, és szerintem vérzikis.

– Rá se rántson! Lesz még sokkalrosszabb is.

Tovább meneteltek. Erőltetetttempóban hagyták maguk mögött akilométereket. A nap már alacsonyanjárt, mikor a fák ritkulni kezdtek, majd azest leszálltával az erdőt sűrű bozótosváltotta fel. Kénytelenek voltak megállniés lecsupaszítani a lábbeliket.

Munch megkönnyebbült, nem sokkedve volt az erdőben éjszakázni, aholaz átláthatatlan terep miatt könnyenrajtuk üthet egy kósza őrjárat. Azamerikai hadoszlop mögöttük volt,feltartóztatta őket az aknamező. Ez a ténykissé megnyugtatta. Pár száz méterrel

előttük egy öreg apátság épületedüledezett. Átvágtak a bozótos mezőn.

– Ez már majdnem a Berliniagglomeráció – mondta Munch. –További tíz-tizenöt kilométer, és elérjüka város peremét. Onnan már nehezebbdolgunk lesz.

– Már így is egy teljes napotvesztettünk. Mélyen a vonalakon belülkellene lennünk, a francba is! – válaszolta deszantos.

– Ma éjjel nem haladhatunk tovább.Meghúzzuk magunk valahol, és reggelindulunk.

– Csendet! A francba is, hallják? –figyelmeztette őket White, és hangjasuttogásra váltott. – Figyeljenek! Valamifelénk tart tíz óra felől. Talán

páncélosok.Hasra vágódtak. A szél tompa morajt

sodort feléjük, harckocsik hangját.– Közepes páncélosok. Egy Párduc és

a kísérők – suttogta Munch és óvatosankikandikált a bokrok közül.

Hosszú percekig feszültenhallgatózott.

– Egy csapatszállító és egy harckocsifelénk tart – mondta végül.

– A kurva életbe! Látnak valamit? –esett kétségbe Bale.

– Nem, semmit – felelte a deszantosmeglepetten. – Hogy a francba lehet ez?

– Ez egy éjjeli alakulat. Infrávalfelszerelt harcjárművek és éjjeli harcrakiképzett kísérők, a vámpírok. Speciálisfegyvereik vannak. Nem akarom elvenni

a kedvüket, de velünk ellentétben őklátnak a sötétben. Azért jöttek, hogyrajtaüssenek az amerikai hadoszlopékén. És mi pont beléjük futottunk.

– Észrevettek minket? – kérdezteBale.

– Fogalmam sincs. Remélem, nem! Afrancba is, megálltak! White, tárazza bea géppuskát és nyissa ki az állványt –morogta Munch.

Váratlanul elhallgattak a motorok.Német nyelvű parancsok csattantak,majd páncélnak ütődő fegyverek zörgésehallatszott. Hirtelen kicsi, de szokatlanulnagy erejű fényszórók szabdalták asötétség koherens függönyét. Egy, kettő,négy, hét, tíz, tizenkét darab fényforrás.Imbolygó fehér pontok a sötétben,

három-négyszáz méterrel előttük.– Éjjeli vadászok, ahogy mondtam. A

jó hír az, hogy nem vettek észre minket,csak a keresőreflektorokat aktiválták.Bármi is történjen, német katonakéntazonosítsák magukat, a huszonharmadikSS hadosztály páncélgránátosai vagyunk!Mostantól egyetlen angol szót nemakarok hallani! – suttogta Munch, majdnémetre váltva folytatta. – Ha kitör aribillió, a reflektorokra célozzanak,kicsit jobbra és fel! Bale, neszorongassa azt a puskát, használjainkább a géppisztolyt! White, adja nekioda az MP40-est meg pár tartalék tárat!

David White átadta a Schmeissert,majd kézbe vette az MG34-est, ésrákattintotta a recés falú dobtárat.

Közben Munch lecsavarta a távcsőről akupakokat, majd kibiztosította a fegyvert.Célba vette az egyik keresőreflektort.

A vadászok csatárláncba fejlődtek,majd lassan elindultak. A reflektorokfehér és hideg fénye könyörtelenülpásztázta az éjszakát. Munch merevencélra tartott, és az ék közepén haladóreflektoros katonát befogta a távcsőcélkeresztjébe. Kicsit jobbra és felfelécélzott. Jó esélye volt rá, hogy a férfimellkasát fogja eltalálni.

A tüskés bozót szúrta a hasát, arosszul felcsatol bajonett lecsúszott, afémhüvely belenyomódott combjába, ésszája is kiszáradt. White nyugodt volt,szabályosan lélegzett, ellenben Balezihálva és felületesen vette a levegőt,

úgy, mintha asztmás lenne. Munch nemvolt biztos benne, hogy a hasonmáskitart, és nem fog összeomlani az elsőkemény helyzetben. Nyilvánvaló volt,hogy a hasonmás az általuk alkotott láncleggyengébb szeme. Furcsa módon ő voltküldetésük sikerének legfőbb záloga ésegyben kerékkötője is. Ő pedig itt feküdta bozótban, Berlintől tizenötkilométerre. A társai német dezertőrneknézték, a szövetségi erők hírszerzésenem nyúlt utána, úgy tűnt egyedül van atitkával.

A szoros csatárláncban közeledőnémetek mintegy százötven méternyiretőlük hirtelen megálltak. A fényszórók újalakzatba rendeződtek, majd lassantávolodni kezdtek. Pár perc elteltével a

harcjárművek motorja feldübörgött, apáncélosok a vadászok után indultak.

– Oké, mindenki maradjon a helyén!Várjunk még pár percet! – súgta White.

– Mit akarhattak? – kérdezte Munch.– Minden rendben? – szólt közbe a

hasonmás.– Ezek nem véletlenül voltak itt.

Keresnek valakit.– Kit?– Nem tudom – rázta a fejét Munch. –

Induljunk! Legyenek nagyon óvatosak!Átosontak a bozótoson, majd

görnyedten futottak át a nyílt terepen.Már az apátság kertjében voltak, mikoreldördült az első sorozat, és kattognikezdtek a géppisztolyok. Afegyverropogás hangja nyugat felől jött.

Német parancsok, kiabálás éskáromkodás vegyük a zajba. Az éjjelivadászok bekapcsolták a reflektorokat, atorkolattüzek vörös villanásai pokolitűzijátékban egyesültek a fényszórókfehér fényével. Másodperceken belülintenzív tűzharc bontakozott ki tőlük alighat-hétszáz méterre. A küzdelembenkörülbelül harminc birodalmi katonavett részt.

– Asszem', Munch, beigazolódott asejtése. A fritzek megtalálták, amitkerestek, és most lövik halomra egymást.

– Dezertőrök – biccentett a német, ésbelépett az apátság épületébe. Afőhajóban sötét volt. Rövid,eredménytelen keresgélés után úgydöntöttek, lemennek a pincébe vezető

lépcsőn. A lejáró meredek volt, ráadásuljobbra kanyarodott, ezért nagyonóvatosan haladtak. White ment elől akibiztosított Schmeisserrel, mögötteMunch, egyik kezében repeszgránáttal, amásikban elemlámpával. A negyedikkanyar után a lépcsőfokok egy tenyérnyiszéles falécekből összetákolt, rozsdásvasalatú, nyitott ajtóba torkollottak.

White felemelte bal kezét, így jeleztetársai felé, hogy kicsit maradjanak le,majd mély levegőt vett, és belépett aterembe. Az épület korához képestmeglepően száraz és jó állapotú pincekeskeny volt, hosszú, és ami alegfontosabb, üres. A földön faládák ésszalmacsomók hevertek szerteszéjjel,törött és ép üvegek társaságában.

– Sehol senki. Jöhetnek. – közölteWhite megkönnyebbülten. Köpött egyet,és a vállára vette a géppisztolyt.

Lepakolták a csomagokat, majdlecsatolták az esőmintás vászonnalburkolt rohamsisakokat.

– Csukja be az ajtót, Bale! Kapcsoljale a lámpát, Munch, takarékoskodjunk ateleppel! Van valakinél gyertya?

– Nálam van – mondta Bale.– Meggyújtaná? – kérdezte Munch

ironikus udvariassággal.Bale elővette zsebéből a tekintélyes

méretű, szürke viaszból öntött, piszkosés karcos felszínű viaszrudat. White és anémet összehúzta a szétszóródott szalmátaz egyik sarokba, nehogy lángra kapjon.Gyufa sercent, majd fellobbant a gyertya

fénye. Bale az egyik láda mellé guggolt,amelyre fekete betűs német stencilekvoltak festve. Viaszt csöppentett a fára,majd a gyertya talpát a puha anyagbanyomta.

– Asszem egy borospincében vagyunk,– jegyezte meg a deszantos, és a kezébentartott palackot közelebb tartotta agyertya fényéhez. – Aszongya hogy…késői szüretelésű rizling.

– Mutassa! – vett el az üveget Munch,majd megkísérelte kisilabizálni aszakadt címkére nyomott eredetifeliratot. – Egész jó bor. Talált még ilyenpalackot?

– Van még egy pár, ott beljebb.– Remek lesz a vacsorához – jegyezte

meg Bale, miközben egy konzervdoboz

felbontásával bajlódott. – A kurvaéletbe! – szisszent fel, mikor az ónlemezéles pereme megvágta az ujját.

– Adja csak ide! – ajánlkozott Munch.A hasonmás keze remegett, ahogyátnyújtotta az ételt.

– Nem azért mondom, hogyudvaroljak, de elég szarul néz ki –jegyezte meg a White.

– White őrmester arra céloz a magasajátos modorában, hogy láthatólag avártnál jobban megviselte a mai nap –próbálta menteni a helyzetet Munch, ésátnyújtotta Bale-nek a kibontotthúskonzervet és a borospalackot.

– Megviselt a mai nap, igen –válaszolt a hasonmás, majd elvette azételt és azonnal nekilátott a falatozásnak.

Csendben fogyasztották elvacsorájukat, evés közben senki nembeszélt. A konzervált hús tele volttartósítószerekkel. Az íze kellemetlenülsós volt, ezért sűrűn kortyoltak hozzá apincében talált palackból. A bor ténylegjó volt, illata friss, íze kellemesen szárazés csúszós. Bale igen nehezen birkózottmeg a fűrészporhoz hasonló állagúétellel.

– Ez egy moslék – tette közzé sommásvégkövetkeztetését, majd elfintorodott.

– Nagyon sokat nyavalyog, feltűnőensokat – vetette oda a deszantos.Zubbonya ujjába törölte zsíros száját, ésrákezdett. – Lássuk csak, nem értrendesen a fegyverekhez, nem szokta afizikai terhelést, nem tud ugrani, rosszul

lesz a hullák látványától, halálra rémül,ha ellenség van a közelben, és még akonzervkaját sem viseli. Akkor voltmaga katona, mikor én hirdetésszervezőegy női magazinnál – fejezte be White,majd társára nézett.

– Én… tudják, hogy nem beszélhetek.Parancsot kaptam rá – próbáltamegkerülni a válaszadást Bale.

– Nézze, Greg, ez így nem fog menni –figyelmeztette Munch a hasonmásthatározott, de nem ellenséges hangon. –Tisztában kell lennünk vele, hogy mitvárhatunk magától, ha később éleshelyzetbe kerülünk. Mert az előbb-utóbbbe fog következni. Tudnunk kell, mi az,amit magára bízhatunk, és mi az, amitnem. El tud találni valakit ötven

méterről? Egyáltalán képes meghúzni aravaszt, ha ember áll a puskájának csöveelőtt? Meg tudja különböztetni a .45-öslőszert a .30-astól? Képes lesprintelnikétszáz métert? Válaszoljon, Bale! Nemaz a célunk, hogy a földbe döngöljükmagát, de ez így nem megy tovább. Azéletünk múlhat a másikon, és én semmitsem tudok magáról.

– Nekem azt mondták, speciálisankiképzett deszantos, aki segíteni fogabban, hogy bejussunk a bunkerbe.Állítólag kifejezetten erre az akcióraképezték ki. Szóval olyat nem nagyonmondtak, ami igaz lett volna. Ki maga,Bale?

– Oké, Greg, legalább részlegesenfedje fel magát! – szólította fel Munch a

hasonmást.Bale szemlátomást rosszul viselte az

ellene intézett rohamot. Ideges volt, ésfeszült, a homlokán gyöngyöző kövérverejtékcseppek tisztán látszottak agyertyaláng fényében. Izzadt tenyerébetemette arcát, hangosan felsóhajtott,aztán felnézett, és nagyot húzott aborospalackból, mielőtt megszólalt.

– Jó, legyen. Thomas, kérem, bontsonmég egy üveg bort! Ez elég volt. Holkezdjem akkor?

– Talán az elején – válaszolta Munch,miközben eleget tett a hasonmáskérésének. Miután végzett, a nyitottpalackot átnyújtotta a férfinek.

– Szóval, az elején. – mondta GregoryBale remegő hanggal. – Igen, előfordult

már párszor, hogy lőttem, de soha nememberre. Csak lőtéren, szalmabábra megcéltáblára. Talán tudok célozni is, aszemem legalább is jó. Kaptamalapkiképzést, és elég jól futok. Fiatalkoromban atletizáltam.

– Szóval alapkiképzés és szalmabáb.Ez jó. És mikor kapott alapkiképzést? –vetette közbe White.

– Kábé négy és fél… öt éve.– És azóta egyetlen bevetése sem volt.

Pont most akar bizonyítani, pont ebbenaz akcióban! Maga nem normális, Bale!Biztos, hogy nem fog eljutni Berlinig.Már az első tűzharcban ott fogja hagyni afogát, mi pedig bent ragadunk valahol afővárosban, német egyenruhában. Ha abirodalmiak kapnak el minket, akkor

agyonlőnek, mint kémeket. Ha aszövetségesek, akkor meg hazaárulásértkapunk golyót. Tiszta téboly! – fakadt kia deszantos.

– Nem akarok én semmit sembizonyítani. Értse már meg! Egyszerűennem volt más választásom. – válaszoltaBale, majd belevágott, és elmeséltetársainak az elmúlt évek történéseit.Egyes részleteket nem osztott meg atöbbiekkel. Nem beszélt amunkanélküliségről, sem aprostituáltakról, ellenben nagyvonalakban beszámolt a hadsereg előttiéletéről, a Keselyű-műveletről, valamintaz abban betöltött szerepéről. Az első ötperc volt a legrosszabb. Folyamatosanremegett a hangja, nem találta a

megfelelő kifejezéseket. Későbbösszeszedte magát, és megnyugodott,amit nem kis részben az elfogyasztottszesznek köszönhetett. Közel húsz percetmesélt, mialatt kissé berúgott, de szintemindent elmondott, amit csak tudott.

– Azt akarja mondani, hogy minden,amit a rádióban hallottunk, vagy amit ahíradókban láttunk, csupán színjáték? –kérdezte a deszantos. Most az ő hangjaremegett.

– Legnagyobb része igen. Ne nézzenígy rám, David! Katonának lehet, hogynem vagyok valami jó, de színészkéntmegállom a helyem. Amennyire éntudom, eddig még senki sem kérdőjeleztemeg a dokumentumok hitelességét.

– De mi volt a művelet célja? Miért

találták ki ezt az egészet? – kérdeztehitetlenkedve Munch.

– Sose mondták, de nem volt nehézösszerakni a képet. Azt talán maga issejti, hogy Hitler a háborúkirobbantásakor még teljesen normálisvolt. Az, hogy valaki egy aljas disznó,még nem azt jelenti, hogy feltétlenbolond is. Sokkalta inkább hasonlítottegy precíz és kegyetlen mészárosra, mintegy véresszájú bohócra. A mi szerepünkaz volt, hogy egyértelműbbé tegyük ahelyzetet az emberek számára. A képletegyszerű. Az egyik oldalon aszövetségesek, élén az Államok és atiszteletre méltó, okos és tanult Franklinelnök, a másikon Németország és acsatlósállamok kondája, élükön egy

eszement és idegbeteg osztrákszobafestővel. Egyértelmű, hogy hovákell állniuk, nem? – fejezte be GregoryBale, majd Whitehoz fordult. – Adjonegy cigarettát, kérem! Az enyém márelfogyott.

– Hányan vettek részt ebben aprogramban? – kérdezte Munch.

– Úgy érti, hogy hány színész? Nemtudom pontosan. Rajtam kívül méglegalább négyen. Plusz a fényképészek, afilmesek, hangmérnökök, egyébszakemberek, akik retusálták az anyagotés beillesztették az általunk formáltfigurákat az eredeti dokumentumokba. –válaszolta Bale, és ivott egy nagy kortyota fehérborból.

– Arra még nem válaszolt, hogy maga

miért van itt – emlékeztette White.– Ó, igen, talán ez az egészben a

legszebb – felelte ironikusan Bale, majda vallomástól, illetve az italtól szemmelláthatóan megkönnyebbülten folytatta. –Szóval, az történt, hogy a rendkívülerkölcsös és egyenes amerikaihadseregvezetés, a fényes vértezetűlovagok gyülekezete úgy döntött, hogymost, a háború vége felé elvarrja aszálakat. Egy szép napon átszállítottak amaguk bázisára, és kitöltettek velem egycsomó pszichológiai tesztet. Volt hárominterjú is… Majd berendelt aparancsnok, és minden lacafacázásnélkül közölte, hogy a parancsértelmében az ő feladatuk a műveletalanyainak a likvidálása. Egy másik férfi

is volt vele, aki David Joneskéntmutatkozott be. Nem azt mondták, hogylikvidálnak minket, értik, hanem hogylikvidálniuk kell minket. Úgy csinált,mint aki nagyon szívén viseli a sorsom,annyi szent. Szóval elmesélte, hogy aKeselyű-művelet élő bizonyítékainakmenniük kell, de mivel az én tesztjeimlettek a legjobbak, kapok egy esélyt. Atisztogatásra vonatkozó parancs felülrőljött, de Sands vagy Jones két legyet akartütni egy csapásra. Azt mondták, ha résztveszek a csoport munkájában, amelynekcélja a Führer elfogása és a szövetségeskézre juttatása, akkor megúszhatom.Maguk mit mondtak volna? Talán nemet?

– Ezek szerint igencsak elbántakmagával, Gregory – jegyezte meg

Munch. – Nos, kapizsgálja már a dolgot,White?

– Miről beszél? – kérdezett vissza adeszantos.

– Arról, hogy miért is vagyunk itt.Illetve, hogy miért pont mi vagyunk itt.

– Én aztán nem tudom, hogy magamiért van itt – vetette oda White ésfelbontott egy újabb palackot.

– Nem? – kérdezett vissza Munch.– Annyit tudok, hogy német neve van,

meg hogy maga legalább tényleg katona.De más, mint a többiek, akikkel eddigtalálkoztam… valahogy más. Aztmondták, valami különleges szakértő.Gondolom, nem véletlenül esett magáraa választás. Azt már tudom, hogy nemnáci, és hogy nem szívbajos. Azonnal

lelőtte a sebesült sofőrt aféllánctalpasban.

– Mennyire taksálja az akció esélyeit,White? Talán egy a százhoz? Vagyinkább egy az ezerhez?

– A francba is, Munch, én katonavagyok, nem pedig a stratéga! Azértvagyok itt, mert parancsot kaptam.

– Engem az érdekel, hogy miért pontmaga kapta a parancsot? Szerintem azért,mert maga is feláldozható. Gondolkodottmár ezen? Lehet rá valami okuk?

– Szálljon már le rólam, a francba! –fakadt ki White. – Mert maga talánannyira fontos, mi?

– Én abszolút feláldozható vagyok.Senki sem ismer az államokban,külföldön születtem és ott is képeztek ki.

Hivatalosan soha nem szolgáltam azamerikai hadseregben, tehát nincsazonosítóm, se rangom, még adögcédulámat sem tudtam leadni, mielőttelindultunk. Sem én, sem Bale nemhiányzunk majd senkinek.

– Részemről még abban sem vagyokbiztos, hogy a célpont valóban fontos-eebben a küldetésben. Szerintem egynagyon okos és ravasz figura keveri apaklit titokban – tette hozzá a hasonmás.

– Szóval, hogy is került maga ide,White? – tette fel ismételten a kérdéstMunch.

– Berúgtam, és elbasztam egy akciót –válaszolta a deszantos hosszú hallgatásután.

– Ne vicceljen velünk! – reagált

ingerülten Bale.– A rohadt életbe, én nem viccelek!

Nem én. Közvetlenül a partraszállás utántörtént. Az Ardennekben voltunk, egy párnáci nagykutyát kellett volnalekapcsolnunk. Vezérkari főnököket. Énvezettem a szakaszt. Harminchat órávalkorábban dobtak le minket, hogy eltudjuk érni a találkozási pontot. Mindenremekül ment, de a rajtaütés előttiestén… találtunk egy kilőtt Shermant.Muníciót kerestünk, és az egyik lőszeresládában találtunk pár palack pálinkát,és… este megittuk… szóval, én jóvaltöbbet ittam a kelleténél. Másnap reggel,mikor már alig pár mérföld menet volthátra, teljesen rossz irányba vezettem aszakaszt. Kelet helyett Nyugatnak.

Teljesen zavart voltam, fájt a fejem,rosszul láttam, és… biztos volt valamiabban a pálinkában. Szóval, fordítvafogtam a négyrét hajtott térképet. Mirerájöttem, már késő volt. Egyenesen egyHitlerjugend hadosztály felderítőibevezettem a szakaszt. Tűzharcbakerültünk, voltak áldozatok is…Összesen négyen jutottunk ki. Hatanvesztek ott… – fejezte be White.

– Most húsz óra harminc perc van –állt fel Munch. – Én kezdem azőrszolgálatot, majd maga jön White, ésvégül Bale. Két és félóránként váltjukegymást. Hajnalban indulunk.

Berlintől nyugatra1945. április 25. – 03:50, kora hajnalThomas Munch kinyitotta a szemét.

Ásított egyet, majd felült. Pihent volt, ésnyugodt, zavartalanul átaludta azéjszakát. Sosem voltak alvászavarai,szélsőséges körülmények között iszavartalanul tudott aludni. Annak idejénszámtalan tesztet végeztek rajta – fizikaités pszichológiait egyaránt – amelyekközül számos igen kemény, sőt,egyenesen kegyetlen körülmények közöttzajlott. Az eredmények alapján mindfizikai, mind szellemi, mind pszichikaiképességei messze átlagon felülieknekmutatkoztak. Jól bírta a stresszt és aszemélyisége szokatlanul stabil volt. Azösszesített adatok alapján alkotottprofilja szerint igen ritka a hozzáhasonló típus; talán egy a tízmillióból.

A szolgálatban töltött évek igazolták a

tesztek eredményét. Soha nem bukott ki,és soha nem bénult le, a feszültség őtnem blokkolta, hanem cselekvésreösztönözte. Tisztában volt vele, hogy ajelenlegi küldetés igen alacsony túlélésieséllyel kecsegteti. Mégsem esettkétségbe. Máskor is volt márreménytelen helyzetben, de képességei,tapasztalatai és erős túlélési ösztöneminden esetben hozzásegítették, hogymegtalálja a helyes utat. Kitörölteszeméből a csipát, majd ivott egy kortyvizet, öblögetett vele, és a földre köpte.A kulacsban tárolt folyadék fémes ízűvolt, de Munch szomjas volt, így némitűnődés után nagyot húzott belőle.

– Jó reggelt, Greg – üdvözölte ahasonmást. – White?

– Itt vagyok a sarokban – emelkedettfel a pokrócok közül a deszantos.

– Lassan pirkad. Ideje indulni.Összerámolták holmijukat,

megragadták a fegyvereket, éselindultak. A nehéz MG34-esthátrahagyták – nem sok értelme lettvolna magukkal cipelni a fegyvert, amitelsősorban védekezésre és nemtámadásra terveztek. Odakint szinteteljes volt a sötét, de messze a látóhatármögött már készülődött a nap. Azapátság kapujában megálltak. Munchkezébe vette a nyakában lógó távcsövet.

– Semmit sem látok, sem fényeket,sem mozgást – suttogta.

– Tiszta a terep – erősítettet meg adeszantos, és elindultak.

Az út melletti települést, mintegyhárom óra múlva érték el. A falu egy-kétcsontra soványodott, épületek köztkódorgó macskától eltekintve – teljesenkihalt volt. A csoport a község nyugatiszélén, a kertek alatti, kanyargós útonhaladt, óvatosan, házról-házra lopódzva.White a jobb felé eső, beépített oldaltfigyelte, még Munch a bal oldaltelterülő, sűrű és áthatolhatatlannak tűnő,mintegy két méter magas nádast vigyázta.A többnyire földszintes, gazdaságiépülettel rendelkező házak szinteegymásra épültek. Az utcák szűkekvoltak, és rosszul beláthatóak. Azalacsonyan álló nap nem adott elég fényt.

Lassan, nehézkesen haladtak. Negyvenperc alatt mindössze másfél kilométert

tettek meg a kanyargós gáton.– Ismeri ezt a környéket, Munch? Járt

már erre? – szólalt meg White.– Ez már a berlini agglomeráció,

jobbára mezőgazdasági települések.Ezek a falvak gyakorlatilag összeépülteka várossal.

– Egyéb? Magas vagy alacsonytereptárgyak, dombok, vasút,rádióállomás, stratégiai pontok,öntözőcsatornák, ilyesmi?

– A nádasból ítélve van itt egy patak.Azt hiszem, már jártam erre. Jobb felékanyarodik, ha jól emlékszem.

– Tehát át kell majd kelnünk rajta. Azelmúlt hetekben viszonylag meleg volt,és az eső is esett. Biztosan megáradt. Avíz nem lehet melegebb, mint hat fok –

suttogta White.A deszantos egy fehérre festett

kerítéshez lapult, és elővette az övébedugott fogorvosi tükröt. Az apró műszernikkelezett, csillogó felületeit gondosanleverték. White óvatosan kidugta a falmögül a célszerszámot, majd lassanmegforgatta, és szemügyre vette az utcát.

– Tiszta. Mehetünk – öntötte szavakbaa felderítés eredményét. Újabb kétkilométert tettek meg, mikor a Muncháltal emlegetett patak előbukkant aszürkés színű, elhalt nádszálak közül. Avíz felszínének piszkoszöld felületeólmosan csillogott a napsugarakfényében. Három, három és fél méterszéles lehetett, a mélységét csak tippelnitudták. Néha vadkacsák hallatták

hangjukat. Tovább osontak. Azelőrejutást hátráltatta, hogy a házakközött húzódó keskeny, kanyargós útcsak huszonöt-harminc méteresszakaszokban volt belátható. A szél azelmúlt órákban felerősödött, ezzel együtta nádas suhogása is hangosabbá vált.

Dél felé járt az idő, mikor lassanfogyatkozni kezdtek a házak. Harminc-harmincöt méter hosszú beépített területvolt még előttük, majd az utolsó házatkövetően három-négyszáz méter, fákkalgyéren benőtt, nyílt terep választotta előket a következő településtől. A pataktúlsó partján, a nádastól két-háromszázméterre sűrű bozótos húzódott.

– Állj! – suttogta Munch, majd lehúztatársait.

– Mi van? Hall valamit? – kérdezteWhite.

– Szagoljon csak a levegőbe! –figyelmeztette társát.

– A kurva életbe! – fakadt ki White,miután mélyeket szippantott. –Cigarettafüst. Német dohány. Nyakam rá,hogy katonák vannak a közelben.

– Lehetnek amerikai felderítők is, akikaz utászokat várják. Mindenképpen elkell kerülnünk őket. Nem keveredhetünkharcba. Ha rádió van náluk, riaszthatjáka közeli alakulatokat. A sárga falúkőháznál lehetnek a következő sarokmögött.

– A nádas – jegyezte meg White.– Meghallhatják a zajt – vetette fel

Bale.

– Elég hangos a szél, és az egymásnakcsapódó nádszálak is zörögnek – ingattaa fejét Munch. – Menni fog.

Hátráltak vagy ötven métert, ésmeglapultak egy fal mellett, még Whiteelsorolta Bale-nek az átkelésselkapcsolatos teendőket.

– Tűrje be a nadrágját a csizmába!Szorosan, hogy ne folyjon bele a víz! Jó.Vegye le a zubbonyát és hajtogassaössze! Csatolja a sisakra, a sisak szíjátpedig jó erősen húzza meg! Ha mély avíz, akkor emelje fel a kezeit, úgy vigyea puskát! Két kézzel. Nagyon vigyázzonrá, tartsa szárazon! Érthető?

– Igen, mindent értek – bólintott Bale.– Rendben. Ott fogunk vízre szállni,

annál a stégnél. Jobban járunk, ha

átkelünk a patakon, és a túlsó oldalonkerüljük meg a katonákat. Még hidegvan. A legjobb lesz, ha csak annyiraázunk el, amennyire feltétlenül, muszáj.Indulás!

Óvatosan lemásztak a parton, majd akorhadt stég lábai között begázoltak aposhadt, zöld vízbe. A patak áradt. Atúlparti nádas széle több, mint négyméterre állt tőlük. A víz meglehetősenhideg volt, mindenféle piszok és uszadéklebegett a felszínén, kellemetlenszagokat árasztott magából.

Munch ment előre, lassan térdig, majdcsípőig merült a patakban. A vízelöntötte bakancsát, majd a nadrágját.Nagyon fázott. Feje fölé emelte a puskát,amelynek tusára előzőleg rácsomózta a

távcső szíját, úgy haladt tovább.Óvatosan, de határozottan lépkedett,próbálta kevéssé felkavarni az iszapot.Már a patak közepén járt, mikorváratlanul gödörbe lépett, és nyakigsüllyedt a posványos vízben. Kizárólagfegyelmezettségének köszönhette, hogynem kezdett el hangosan prüszkölni.Kiköpte a szájába került vizet, majd tettmég egy lépést, és a meder végreemelkedni kezdett. A nádas mellett máralig ért térdig a patak. Megállt,visszafordult, majd intett.

Bale követte, White fedezte ahasonmást. Az ötvenes férfi felemeltkézzel gázolta a vizet, megfontoltan éskimérten haladt előre, ügyesen kikerülvea gödröt, amelybe Munch belelépett.

Látszott rajta, hogy nehezen viseli amindössze hat-hét fokos vizet. Az arcafehér volt, ajkai kékek és vértelenek.Már kifelé gázolt a patakból, mikorelcsúszott, és majdnem elesett. Munchmegragadta a felé nyújtott kezet, aztánfelsegítette.

– Figyeljék a partot, és fedezzenek! –suttogta White. Belegázolt a vízbe.Határozottan és erőteljesen lépdelt. Adeszantos gyorsan átkelt, sokkalgyorsabban, mint Munch vagy Bale.

Áttörték magukat a sűrű nádason, majdfélrehúzták az ujjnyi vastag szürkeszálakat, és óvatosan szemügyre vették atúlsó, partot. Hatalmas szántóföld tárulteléjük, amely kitöltötte a horizontot. Balfelé egy ritkásabb erdősáv zárta le a

kilátást, Néhány száz méterre tőlük, aszántó közepén egy-két gazdasági épületés raktár rogyadozott. Kicsit messzebb,bal felől ritkás bozótos terült el.

– Nézze meg azt az erdősávot,Thomas! – adta ki az utasítást White.Munch kinyitotta a bőrrel bevontalumínium tokot, és kivette belőle atávcsövet. Szerencséjére sem a finomkészüléket, sem a mellé dugottcigarettákat nem érte víz. Beállította amesszelátót, befogta az erdősávot,alaposan szemrevételezte, majd hosszankémlelte a gazdasági épületeket, de nemlátott sem mozgást, sem nyomokatkörülötte. A biztonság kedvéért mégleellenőrizte a bozótost is.

– Tiszta – nyugtatta meg társait.

Kigázoltak a patakot szegélyező nádassűrűjéből.

– Tartsunk egy perc pihenőt! –indítványozta Munch és vetkőzni kezdett.Kioldotta a derékszíját, levetette azubbonyát, kicsavarta, majd a csizmájátis lerúgta és kiöntötte belőle a vizet.White követte a példáját. Bale-nek nemakaródzott megválni a ruhájától, inkábbreszketve ült a sárban, és az esőzubbonytbontogatta.

– Még ne vegye fel! Látom, hogynagyon fázik, Bale. Vetkőzzön neki éscsavarja ki a vizet a ruhájából! Későbbmég sokkal rosszabb lesz. Csak aztánvegye fel a zubbonyt, különben megfázik.

A hasonmás kénytelen-kelletlenmegfogadta Munch tanácsát. Levette,

majd gondosan kicsavarta ruháját, aztánkiöntötte a csizmájába került vizet.

– Lyukas a bal csizmám. Ilyen az énszerencsém. – panaszkodott. – Fel vanrepedve a talpa, befolyt a víz. Nézzék! –mutatta társainak a lábbelit.

– Ne nyavalyogjon már annyit, Bale!Folyton csak siránkozik. Talpra!

Mivel a túlsó part legalább másfélméterrel magasabb volt, a nádas mellélapulva haladtak. Alig nyolcvan-százlépést tehettek meg, amikor az élenhaladó deszantos megállt. Whiteóvatosan széthúzta a növényzetet éskikandikált.

– Ott vannak, két óránál – mutattatársainak a túloldalon álló, tőlükmindössze húsz-huszonöt méterre lévő

katonákat. Az amerikai felderítők a sárgaház mögötti utcában álló Sherman tankmotorházán ültek, dohányoztak ésbeszélgettek. Thompsongéppisztolyokkal, távcsöves Springfieldkarabélyokkal, félautomatarevolverekkel és gránátokkal voltakfelszerelve. Alig karnyújtásnyira tőlük atank kupolájára szerelt, sínencsúsztatható és dönthető .50 kaliberesgéppuska állt.

– Hatan vannak, plusz a Shermanszemélyzete, az még legalább háromember. Felderítők. Szerintem lesz itt mégvalahol egy másik M4-es is a közelben.Valószínűleg gondolkodás nélkül tüzetnyitnak ránk. Nagyon óvatosnak kelllennünk, jobb ha nem húzzuk fel őket.

Tovább haladtak a nádas mentén. Aszél közben elcsendesedett.

– Odanézzenek! Mi az? – mutatottbalra Bale.

A szántó felől egy gyorsan mozgó aprófekete folt jelent meg, amely egyenesenfeléjük tartott. Alig kétszáz méterrelehetett és nagyon gyorsan közeledett.

– Egy kutya. A kurva életbe, ez egykutya! – suttogta Bale.

– Egy puli. Ha ugatni kezd, végünk –tette hozzá Munch, és leakasztottaválláról a puskát.

– Ne lőjön, az isten szerelmére! –figyelmeztette David White.

– Akkor mit tegyünk?– Bízzák rám – mondta a deszantos, és

elővette az övén hordott tokból a

fűrészes élű, húsz centis pengéjűbajonettet.

A fekete, torzonborz bundájújuhászkutya tizenöt méterremegközelítette a csoportot, majd megállt,és hangosan ugatni kezdett. Éles hangoncsaholt miközben egyre közelebbmerészkedett hozzájuk. Végül csak aligpár lépésnyire kerülgette őket, vadulágaskodott és vicsorgott. White lesújtotta bajonettel, de a kutya ügyesen elugrotta penge elől.; Hangja élesebbre váltott,és még hangosabban, még idegesebbenfolytatta az ugatást.

A túlsó parton parancsok csattantak.Felzúgott a Sherman motorja, a katonákleugráltak a harcjárműről, majdalakzatba fejlődve megindultak feléjük.

– Egyenesen előre! Vigyázzatok, lehet,hogy többen is vannak! Csak óvatosan! –utasította embereit a parancsnokuk.Nádsuhogás hallatszott, ahogy azamerikaiak belegázoltak a patakotszegélyező növényzetbe, tőlük mintegyhúsz méterrel lejjebb. White elővette aP38-as pisztolyt, célzott, és egyetlenlövéssel leterítette a szünet nélkülcsaholó kutyát. A pulit a fején érte alövés, azonnal elterült. A golyó ütöttelyukból vér buggyant elő, lustáncsordogált lefelé az állat koponyáján.

– Rohanjanak a bozótos felé! Én majdmagamra vonom a figyelmüket!Menjenek már, a rohadt életbe! Indulás!– utasította őket White.

– És maga?

– Majd beérem magukat! Fussanak!Munch megragadta a hasonmást, és a

kétszáz méterre lévő bozótos felélódította.

Úgy rohantak, ahogy csak bírtak, teljeserejükből. Tudták, hogy maximumharminc másodpercük van arra, hogyelrejtőzzenek. A talaj nedves volt éslaza, lábuk gyakran megcsúszott. Balemeglepően jól bírta az iramot, végiglépést tudott tartani a némettel. A fegyvercsapkodta vállukat, csizmájukbantocsogott a víz, tüdejük égett, ésrettenetesen fáztak. Amint elérték a nyíltterület végét beugrottak azembermagasságú bokrok közé. Ahasonmás felállt, előre hajolt, a térdéretámaszkodott, és úgy lihegett. Lábai

remegtek a szokatlan erőfeszítéstől.– Gyerünk Bale, nem állhat meg!

Tovább kell mennünk. Ha itt maradunk,megtalálnak minket.

– De White… nem hagyhatjuk itt azőrmestert. Ő a parancsnok… – zihálta ahasonmás.

– Csak volt. Fusson már, a francba!Tovább!!!

BERLINTŐL NYUGATRA1945. ÁPRILIS 25. – 09:37,

DÉLELŐTTDavid White tudta, hogy nagy bajban

van. Üldözői amerikai katonák voltak, őpedig német SS tiszti egyenruhát viselt.Ezenkívül nem volt nála semmilyenazonosító. Az egyetlen esélye az volt, hasikerül tárgyalnia velük. Kiváló angol

nyelvtudása talán meggyőzhetihonfitársait.

Nem akarta lebuktatni a társait, ezértvisszafelé kezdett el rohanni, a nádasmellett, abba az irányba, amerről azamerikai felderítőket hallotta.Mindössze húsz-huszonöt méterrelehettek tőle.

Nagyon gyorsan futott. Elszaladt akatonák mellett, akik a hangokból ítélvea patakban gázoltak. Nem akart anádasba bújni, tudta, hogy ha ott keresmenedéket, akkor a felderítőketátláthatatlan helyzet elé állítja. A magas,szélfútta növények között nem tudjákmeghatározni a pontos helyét, ésidegességükben előbb fognak lőni, mintkérdezni.

A szántón lévő raktárak felé tartott, áta nyílt terepen. Ott fedezéket találhatottmagának, amíg eljut a tárgyalásig. Teljeserőből rohant. Már alig húsz méterrevolt az épülettől, mikor hallotta, hogy azamerikaiak kiérnek a nádasból.

– Halt! – kiáltotta egyikük, majd lövésdörrent.

A golyó a combján találta el White-ot.A deszantos a földre zuhant. A lendületetovább gördítette néhány métert.Megpróbált talpra állni, de amint afelderítők meglátták, hogy még él,azonnal tüzet nyitottak rá. Senki semakart kockáztatni a háború végén.

– Ne lőjetek! Amerikai katonavagyok! – kiabálta elfúló hangon White,de a fegyverek zakatolásában elveszett a

hangja.Az amerikaiak feje fölé célzott, és

meghúzta a ravaszt. Az egyenruhásokabban a pillanatban a földre vetettékmagukat. A deszantos megragadta azalkalmat, hogy ismét megpróbáljaigazolni magát.

– Amerikai vagyok! – kiáltotta, deszavait ismét elnyomta a patak felőlérkező lövések hangja.

White tudta, hogy nagyon kevés idejevan. A felderítők észbe kaptak, és ahangokból ítélve a földön kúszvafolyamatosan közeledtek felé. Már csakalig hatvan-hetven méterre lehettek arejtekhelyétől. A közelében dühösdarazsakként zümmögtek a becsapódógolyók. Az egyik lövedék nem messze az

arcától csapódott be, és homokot vágotta szemébe.

Félig vakon a százméternyire lévőházak felé kezdett kúszni, miközbenszórványosan viszonozta a tüzet, hogylelassítsa üldözőit. Remélte, ha sikerülelérnie a legközelebbi kerítést, képeslesz meggyőzni a honfitársait.

Félúton sem járt, amikor a felderítőkkereszttűzbe fogták. Tudta, hogy semmiesélye, de az életösztön nem hagyta,hogy feladja. Felpattant a földről, éssérült lábával mit sem törődve futásnakeredt.

Eltalálták. A csípője kifordult, és őszembekerült az üldözőivel. A következőlövedék a mellkasán hatolt be,közvetlenül a sternumonnál. White erős

ütést érzett, amelyet éles, égő fájdalomkövetett. A világ véres köddé váltkörülötte. Aztán egyszerre mindenmegállt. A golyó átütötte a csontot, a baltüdőt, szétrobbantotta az aortát, és agerinctől balra távozott a testéből. Azőrmester halott volt mire teste a földnekütődön.

A feje felett amerikai katonákgyülekeztek.

– Vadász tizenegy, Vadász tizenegy, ittvadász tízes. Lövést hallottunk,ismétlem, lövést hallottunk. Jelentéstkérek! – reccsent meg az egyenruhásokegyikének rádiója.

– Itt Vadász tizenegy. Elkaptunk egymenekülő SS tisztet a huszonhármasoktól– felelte a szakaszvezetői rangjelzést

viselő férfi. – Nincs veszteségünk,mindenki sértetlen. Visszatérünk azőrpontra. Vége.

BERLINTŐL NYUGATRA1945. ÁPRILIS 25. – 09:45,

DÉLELŐTTMár jókora távolságot tudtak maguk

mögött, mikor eldördült az első lövés.Mindketten megtorpantak és hallgatóznikezdtek.

– Ez puska volt, igaz? – kérdezteBale.

– Igen. White-nak nincs puskája –felelte Munch. – Gyerünk tovább! – tettehozzá, amikor a fegyverropogásfolytatódott.

A bokrok között csörtettek. Amagasabb növényeket fokozatosan

alacsonyabb szedres váltotta fel. Összekellett görnyedniük, hogy folyamatosantakarásban maradjanak. Munch haladtelől. Ötven méterenként megállt, éskörülnézett. Erősen aggódott, nemtudhatta, hogy vannak-e még továbbiamerikaiak a közelben.

Munch a hasonmásra nézett. Balezavaros tekintete arról árulkodott, hogynem látja át a helyzetüket. A deszantosdöntését valamiféle romantikus,önfeláldozó és felesleges gesztusnakvette. Munchnak nem voltak illúziói,tudta, hogy White a legkevésbé semérzelmi alapon döntött. Nagyon isátgondoltan cselekedett. A tűzharcotsemmiképpen sem vállalhatták fel.Egyrészt a deszantos képtelen lett volna

rá, hogy amerikai katonákra lőjön –ezzel ő maga is tökéletesen tisztában volt–, másrészt hét-nyolc jól képzettfegyveressel szemben esélyük sem lettvolna. Nem is szólva a géppuskákkal isfelszerelt Sherman tankról. Ha együttmaradnak, bizonyos, hogy mindannyiukatelkapják, ha ugyan nem lövik le őketazonnal. Az akció és a saját érdekeik aztkívánták, hogy valaki elcsalja afelderítőket, esélyt adva ezzel atársainak a menekülésre. RáadásulWhite legalább amerikai katona volt.Neki volt a legtöbb esélye arra, hogyazonosítsa magát az életveszélyesszituációban.

Megállt, kissé felemelte fejét, aztánóvatosan körülnézett.

– Ne aggódjon, meg fogja úszni! Havalaki, akkor White meg tudja csinálni –próbálta megnyugtatni Bale-t. Ahasonmás csak biccentett.

A távolban ekkor maradtak abba aszaggatott lövések.

Erőltetett menetben haladtak északfelé.

Bár már több mint két óra telt el afegyveres konfliktus óta, Bale-nek mégmindig a fülében visszhangzottak alövések. Soha nem volt éles helyzetben,kizárólag filmeken látott harcicselekményeket, de így, közelről mindenannyira más volt. Itt a fronton mindenmocskos volt, és büdös. Mindennekszaga volt, a gránát ütötte tölcséreknek, afegyvereknek, a holttesteknek, a kiontott

emberi belsőségeknek, a vérnek, averejtéknek, a félelemnek. A szagokkíméletlenül befészkelték magukat azorrába, a bőrébe, a zubbony durvaszövetébe, az agyába.

A lába hirtelen remegni kezdett, éslégszomja támadt. Léptei lelassultak,majd megállt, előre hajolt, úgy lihegett.Szédülni kezdett. Izzadtságtól csatakoshaja előrebukott, belelógott a szemébe, aszájába. A sós verejték a szemébe folyt,és csípni kezdte. Próbálta kitörölni, deközben lenyelte egy hajszálát, amelyrátapadt a garatfalára. Öklendeznikezdett, görcsösen és hosszasan, majdelhányta magát. A gyomorsavvalkeveredett, félig megemésztett konzerv agégéjét marta. Levegőt akart venni, de

lenyelte a saját hányadékát. Görcsösenköhögni kezdett.

– Oké, Bale, nyugodjon meg!Munch leültette Bale-t a földre, és

hátát egy fatörzsnek támasztotta.– Elh…ellh…elnézést! – lihegte Bale,

és kézfejével megtörölte száját.– Ne okolja magát, nem a maga

hibája! Ezen szinte mindenki átesik.Lélegezzen mélyeket! Tessék… – mondtaMunch, majd Bale kezébe nyomtakulacsát. – Öblítse ki a száját, és igyonegy kortyot! Ne sokat, különben meginthányni fog.

Bale megfogadta a tanácsot. Kimostaszáját az alumínium ízű, enyhén émelyítővízzel, majd ivott belőle egy kortyot.

– Ennyi most elég. Jobban van?

– Egy kicsivel… talán. Nagyon…nagyon szégyellem magam –mentegetőzött Bale.

– Nem kell. Ezen mindenki túlesik azelső tűzharc után. Így megy ez – nyugtattaMunch.

Bale nem volt benne biztos, hogy társaigazat mond-e, de valójában nem isérdekelte. Ha hazudik, hát hazudik, jelenkörülmények között hálás volt neki ezért.Úgy érezte, az átlagosnál jobbanmegviselték az események. Még mindigreszketett, csorgott a nyála, nagyonfázott, és szédült. Kisimította haját azarcából, köpött egyet, és megszólalt.

– Végül is… senki sem lőtt rám.– Nyugodjon meg, Gregory! Igyon még

egy korty vizet!

– Szóval nem rám lőttek… –ismételgette a hasonmás.

– Ne legyenek ábrándjai, Greg! Előbbvagy utóbb, de fognak még magára islőni.

– Tudom, de…– Pszt! Hallgasson el egy kicsit! –

utasította csendre Munch a hasonmást, ésa szájára tapasztotta a kezét.

Észak-északnyugat felől mély morajtsodort a cél, nagy lökettérfogatú motorokdübörgését, lánctalpak csattogását.

– Német harcjárművek. Itt azútlevelünk, talpra, Bale! Futás!! –rángatta fel Munch a félig még kábaférfit.

Keresztülvágtattak a bozótoson,egyenesen az út irányába, a hangok

fonása felé. Mindketten kimerültekvoltak, és gyengék, nehezükre esett afutás. Lábaik ólomnehezek, voltak,tüdejük égett, szinte csak az adrenalinhajtotta őket. Áttörtek a bokrokon, majdelérték a falu szélét, és tovább rohantak.Átbukdácsoltak egy mély kátyúktólszabdalt földúton, sorra hagyták el aházakat. Egyre tisztábban hallották ahangokat, és a kerítések felett márlátszódott a páncélosok kipufogófüstje.A konvoj alig kétszáz méterre lehetetttőlük. Átugrottak egy alacsony, zöldrefestett, hiányos kerítésen, majdkeresztülszaladtak egy udvaron. Balemajdnem elesett egy házilag építettlibikókában. Nem sokkal később már azúton álltak.

Ott volt előttük a konvoj. Németekvoltak.

– A Vámpírok. SS éjjelivadászegység, ha jól látom, egyuntersturmführer vezeti őket. Velüktalálkoztunk tegnap este. Innentőlegyetlen szót se angolul, és ne nagyonnyúlkáljon a puskájához! Emlékezzen rá:a maga neve Joseph Kiske! Ahuszonhármasokhoz tartozunk. Nefeledje, amit megbeszéltünk! – mondtaMunch a hasonmásnak, aztán kiállt azútra.

– Halt! Halt, mein kamerádén! –kiabálta a férfi integetve.

Szürke zubbonyt és terepmintásnadrágot viselő katonák ugrottak le akonvoj végén haladó Párduc

motorháztetejéről, kezükben reflektorralfelszerelt MP44-es géppisztoly. Kettencélba vették őket, majd egy férfi kilépetta sorból.

– Állj! Azonosítsák magukat! –szólította fel őket a rangidős tiszt.Szemei sötétek, pillantása átható, mélyhangja rekedtes és fáradt, arca karvaly.Első pillantásra látszott rajta, hogyharcedzett veterán.

Munch leverte az esőzubbonyáraszáradt sarat, majd megmutatta a ruhagallérját. Tökéletes németséggelválaszolt.

– Thomas Munch önkéntes, SS-Sturmann, Nederland 23. páncélgránátoshadosztály. Régebben Ottó Skorzenyalatt szolgáltam, mielőtt az egységem a

Grief-hadművelet során megsemmisült.– Joseph Kiske horvát önkéntes, SS-

Oberschütze, Nederland huszonharmadikpáncélgránátos hadosztály. Múlt évvégéig az 58. SS fegyveres hegyivadászezredben szolgáltam – sorolta Bale ésmegmutatta a zubbonya bal karján viselt,nemzeti színű pajzsot. A vámpírokintettek nekik, hogy szálljanak fel agépesített egységekre.

Már több mint egy órája utaztak,amikor váratlanul sűrű kormot köpött azelőttük haladó teherkocsi kipufogója. Afekete és büdös matéria Bale arcától aligkarnyújtásnyira porladt szét a levegőben.A mellette ülő közlegény hangosanfelröhögött, és a térdét csapkodta.Piszkosszőke haja kibukott lazán

felcsatolt sisakja alól. Munch iselmosolyodott, és kurta megjegyzéstvetett oda a közlegénynek, aki ettől mégjobban röhögni kezdett. Bale köhögöttpárat, zubbonya ujjával letörölte azarcára szállt a kormot, majd jóvalhátrébb húzódott, és nekidőlt a toronyhátsó falának. A G osztályú Párducmotorja felett ült, csizmája talpát aventillátorlapátokat védő perforáltacélháló magas keretének támasztotta. Aharckocsi, amelyen utaztak, a másodikvolt a sorban. A kicsiny oszlop összesenhárom Párducot, egy SdKfz 250-esféllánctalpast, két tucat SS katonát, apáncélosok személyzetét és párhadifoglyot számlált. A foglyok közöttéppúgy voltak amerikai felderítők, mint

rangjelzéseiktől és derékszíjaiktólmegfosztott németek. Ők valószínűlegannak a dezertőr csoportnak a tisztiállományát képezték, amellyel azapátságtól nem messze ütköztek meg avadászok.

Az egység láthatólag komolyveszteségeket szenvedhetett az elmúlthuszonnégy órában. A lajstromjelzés éskereszt nélküli Párducok zöld alaponbarna és sárga kamuflázst viseltektenyérnyi sárga pöttyökkel. Az egyetlenleharcolt féllánctalpas sárga alaponbarna és zöld kukacokkal volt telefújva.

Bale érdeklődve szemlélte aparancsnoki kupolán, a lövegcső mellettikitekintőnyílásra aggatott szerkezeteket.Nagy teljesítményű, combvastagságú

távcsöveket már korábban is látottfilmfelvételeken, de a mellettükelhelyezett, vörös lencséjű, focilabdánális nagyobb, furcsa reflektorokat mégsoha. Ezek lehettek a Munch általemlegetett infraszemek. Enneksegítségével láttak a páncélosok éjjel. Aféllánctalpas csapatszállítók is fel voltakszerelve ezzel az eszközzel, bár azokonnem három, hanem csak egy ilyenszerkezet volt, a vezetőülés felett.

Bale nem hitte volna, hogy ilyenkönnyen fog menni. Miután azonosítottákmagukat, a németek már alig mutattakérdeklődést irántuk. Nemkérdezősködtek, ami igen kedvükre valóvolt, hisz így kisebb volt az esélye, hogyegy apró elszólás miatt lebukjanak.

Munch elképesztő felkészültségemeglepte Bale-t. Eddig is számostanújelét adta már, hogy kiismeri magát anémet hadsereg, különösképpen aWaffen-SS berkein belül, deazonosításuk során annyiratermészetesen és fesztelenül viselkedett,mintha évek óta ezt az egyenruhátviselné. Bármit kérdeztek tőle, mindenreazonnal tudta a választ. Ráadásul atanácsa is bevált, amit Bale-nek adott azinkognitójára vonatkozóan. Miutánmegtudták, hogy a 2. HorvátHadseregből emelték át az SS-be, nemkevés lenézéssel kezelték, gyakorlatilagszóra sem méltatták. A nem árjaszármazású katonákat – függetlenül afronton tanúsított viselkedésüktől –

egyfajta megvetéssel kezelték az SSkötelékének német tagjai.

Lépésben haladtak Berlin felé, mert arozoga féllánctalpas tempójáhozigazodott a többi jármű. Az útonmindössze egy amerikai hadtest felényomuló hadosztállyal találkoztak.Utászok voltak, és azért vonultak délfelé, hogy aláaknázzák a kiürítettterületet.

Mire lement a nap, a konvoj lassanmaga mögött hagyta a mezőgazdaságiagglomeráció földszintes házait. Az útmellett egyre szaporodtak a lebombázottipari üzemek, a légnyomástól kitörtkirakató boltok, összedőlt lakóházak,bútorok romjai. Törmelék, állati ésemberi holttestek szegélyezték az utat.

Civil holttesteket is láttak. Sokanközülük bombatámadások áldozatáváváltak, másokat – akik az amerikaivonalak felé menekültek –, a németeklőttek le vagy akasztottak fel, mintárulókat.

Két ellenőrzési ponton is megállítottákőket a nyakukban félhold alakú,fémlemezből préselt jelzéseket és hosszúzöld kabátokat viselő katonák, deérzéseik szerint ez csak puszta formalitásvolt. A fáradtnak és elcsigázottnak tűnő,hatalmas termetű németjuhászokat vezetőkatonák alig pár kérdést tettek lel azegység parancsnokának, mielőtt útjukraengedték őket. Ám egyik esetben semmulasztották el megpofozni, leárulózniés leköpködni a dezertálás közben

elfogott németeket. A szidalmakból és apofonokból természetesen jutott azamerikai katonáknak is. Az egyik tisztet,aki volt olyan bátor, hogy visszaköpjön,puskatussal úgy hasba vágták, hogy afájdalomtól összegörnyedt, és hányt.

Sötét, fényesre kopott kockakövekkelkirakott úton zötyögtek a város szélénfelállított ideiglenes parancsnokság felé.Az útburkolat a több tonnás páncélosoksúlyától hullámosra deformálódott,megsüllyedt, és összetöredezett,helyenként még a kövek is kifordultak,mintha valami hatalmas ekévelszántották volna fel az utcát.

Bale egyre jobban aggódott, számtalankétség fogalmazódott meg benne. Csak anémet konvojjal való találkozásig

rendelkeztek kidolgozott tervvel, ez voltaz utolsó helyzet, amit megbeszéltek atársával.

Most, hogy igazi németek közöttvoltak Berlinben, fogalma sem volt, mitis kellene tenniük. Próbált jelezniMunchnak, de a körülöttük lévő katonákmiatt tehetetlenek voltak. Ha lebuknának,abban a pillanatban agyonlőnék őket,ahogy a kémeket szokás. Eluralkodottrajta a bizonytalanság. Nem tudta, mi várrájuk. A legjobban attól félt, hogyelszakítják őket egymástól.

Kétségei ellenére eddig a pontigsikeresen teljesítették az akciót. Balenem tehetett mást, mint továbbra is bízotttársában. Remélte, hogy Munch felismerimajd a kínálkozó lehetőséget, és akkor

megszabadulhatnak kényszerűkísérőiktől. Bale úgy döntött megpróbálpihenni, közben arra várt, hogy Munchlépjen.

Az oszlop befordult egy kisebb térre,amelynek közepén fehér kőből faragottszökőkút állt. A tér hatszög alakú volt,északi sarkában, egy hajdani kávézóbanrendezték be a parancsnokságot, amelyelőtt tizenhét-tizennyolc évesHitlerjugend katonák álltak őrt. Aszökőkút köré nyolcszög alakú medencétépítettek, párkányát vörös kőbőlfaragták. A kút oldalára valaki harminccentis fekete betűkkel uszító szövegeketpingál: „Az oroszoknak meg kell halni,hogy Németország élhessen!”, „Halál azsidókra!”, „Le a zsidóbérenc

Amerikával!”A hasonmás eddig is tudta, hogy a

Harmadik Birodalom szervezőelve, anácizmus nem sokat vacakol, hadifferenciálnia kell. Olyan fogalmakat,mint a jó és rossz, könnyen töltött fel atömegek számára is könnyenértelmezhető tartalommal.

Bale hellyel-közzel tisztában voltvele, mi történt Németországban azelmúlt évek során. Noha érthető okoknálfogva nem bízott a filmhíradók és azújságok objektivitásában, a szökőkútraírt feliratok minden celluloid képnélékesebben példázták a nácizmus valóditermészetét. A fényesre pucolt csizmák, adíszes katonai parádék, a hatalmaslobogók, a germán lovagi kultusz és a

nemzetinek nevezett eszmék mögöttvalódi lidércnyomás lapult. A nácik általmegálmodott Új Világrend alapvetődoktrínái, az elképesztő sebességgelszétterjedt, nyers téboly nyilvánvalóüzenete a világnak.

Ez hát a mai Berlin – gondolta Bale –,a gyönyörű Berlin. Európa egyiklegszebb ékköve.

A Párducok csikorogva álltak meg. Akatonák leugráltak páncélosokról, gyorsmozdulatokkal rendbe szedtékegyenruhájukat, az ipszilon-szíjakat,majd vállukra vették a fegyvert.

Bale bal karját hirtelen megragadtavalaki. Ijedten nézett hátra válla felett,majd megnyugodott. Munch volt az.

– A lényeg, hogy ne essen pánikba!

Meg fogunk szökni az első adandóalkalommal. Ha futni kezdek, maga isfusson! – súgta oda neki, majd leugrott aPárducról. Bale követte példáját, ésbeállt a sorba, közvetlenül Munch mellé.Az éjjeli vadász egység tagjaifelsorakoztak a harckocsik előtt. Ahadifoglyokat (amerikaiakat ésnémeteket vegyesen) egy lámpa köréterelték. Bale és Munch a sor végénálltak. Az egység parancsnoka tisztelgettaz őröknek.

Halk nyikorgás kíséretében kinyílt akávézó ajtaja. Egy magas rangú tisztlépett ki az utcára. Léptei határozottakvoltak. A férfi sietett, de nem kapkodott.Ottó Kumm volt az, a Liebstandartehadosztály parancsnoka. Munch jól

ismerte ennek az SS tisztnek a múltját,akinek harci teljesítményéről ésbátorságáról legendák keringtek. Tudta,hogy Kumm szolgált a keleti fronton aDer Führer ezred parancsnokaként.Rzsevnél, kétezer fős csapata élénfeltartóztatta a hatalmas túlerőbenelőrenyomuló oroszokat, majd még arrais képes volt, hogy a csapat maradékátvisszavezényelje a hadosztályharcálláspontjára. A Der Führerállományából ekkorra összesenharmincöten maradtak életben. Kummjelentést tett a parancsnokságon, majdmegmaradt emberei élén azonnal indulttovább egy újabb bevetésre.

Kemény és kérlelhetetlen férfinektartották, akit számos alkalommal

tüntettek ki bátorságáért éshelytállásáért. Egy olyan tiszt, aki sosemkövetelt magától kevesebbet, mintbeosztottjaitól. Nyakában megcsillant atölgyfalombokkal ékesített lovagkeresztezüst szegélye.

– Jelentést kérek, parancsnok!– A szökött, német csoportot elfogtuk.

Ellenálltak, a tűzharc során az egységlegtöbb katonája meghalt. Hat tisztetejtettünk foglyul. Visszatérés közben azegységünk tűzharcba keveredett egyamerikai felderítőkből álló csoporttal.Három Shermant kilőttünk, a foglyokszáma négy.

– Remek, untersturmführer! Pihenj!Tehát jól szolgáltak az új Párducok.Saját veszteségek?

– Valóban remekül szolgáltak, uram.Saját veszteség tizennégy fő és kétcsapatszállító. Emellett két visszavonulókatonával is találkoztunk.

– Maguk azok? – állt meg Ottó Kumma sor végén, közvetlen Bale előtt. –Látom, maga önkéntes, fiam. Holszolgál? – kérdezte, és keményen ahasonmás szemébe nézett.

– A Nederland huszonharmadikpáncélgránátos hadosztályában, uram. Anevem Joseph Kiske.

– Sok ilyen katonára lenne mégszükségünk ezekben a nehéz órákban.Miként az egység tagjait, önt is fel fogomterjeszteni kitüntetésre. Látom, a társa isönkéntes. Mi a neve?

– Thomas Munch SS-Sturmann,

Nederland 23. páncélgránátoshadosztály. Régebben Ottó Skorzenyalatt szolgáltam, mielőtt az egységem aGrief-hadművelet során megsemmisült,uram. Azelőtt pedig a keleti fronton –jelentett Munch.

– Magára is vonatkozik, fiam, amit azelőbb mondtam. Kérni lógom a soronkívüli előléptetését. Máris tekintsemagát rottenführernek. Nos, mintbizonyára tudják, a hadosztályukmaradékát már délnek irányították. De neféljenek, találunk maguknak valami új,méltó beosztást! – nyugtatta meg őketKumm, azzal megveregette Munch vállát,majd figyelmét a foglyok felé fordította.

– Árulók, fel akarták adni magukat azamerikaiaknak. A német nép szégyenei.

Nézzen rám, ha magához beszélek! –üvöltötte az egyik, rangjelzésétőlmegfosztott tisztnek. Két hatalmas pofoncsattant, majd Ottó Kumm jobbjávalkeményen megragadta a fogoly állat. –Dezertőr, úgy fog járni, mint a többicimborája! Nézze! – fröcsögte dühösen aszavakat, majd leköpte a férfit, és arcáterőszakkal elfordította.

A tér sarkában a feketére festett,kovácsoltvas lámpákon német katonákakasztott tetemei lógtak. Négy holttest.Ruhájukról leszaggatták a rangjelzéseket,a gallérról az SS-rúnákat, még a zubbonyujjáról is letépték a karszalagot, mielőttmegverték, majd felakasztották őket.Alig pár perce végezhettek velük, anadrágok száraiból még csöpögött a

maró szagú vizelet. A nyakuk szegetthullák még himbálództak a lámpák sárgafényében.

– Untersturmführer!– Igen, uram! – lépett ki az egység

parancsnoka. Leakasztotta válláról areflektorral felszerelt MP44-esgéppisztolyt, és a kezébe vette.

– Nyomban akasszák fel ezeket azárulókat! Nem érdemlik meg a golyót, akatonához méltó halált – ítélkezett a tiszt,majd undorodva fordult el a foglyokcsoportjától.

Ebben a pillanatban kitört a ribillió.Az egyik amerikai kést rántott előbakancsa szárából, és Ottó Kummratámadt. A tiszt elhárította a támadást,kitért az amerikai kése elől, majd

előkapta pisztolyát, és fejbe lőtte afelderítőt. Közben kavarodás tört ki afoglyok között, a fegyvertelenamerikaiak a németeknek rontottak. Azegység parancsnok kezében felugatott akibiztosított MP44-es. Azuntersturmführer géppisztolyánakkerepelő hangját emberi üvöltés éshörgés követette. A szakadár németcsoport egyik tagja kihasználta akínálkozó alkalmat, elvágta köteleit, és atér északi része felé rohant. A nyurgaférfi nagyon gyorsan szaladt, egy pillanatalatt eltűnt a sötét utcában. Közben újabbpisztolyok és puskák dörrentek. Néhánymásodpercen belül valamennyi fogolysebesült vagy halott volt.

– Maguk ott! – intett Bale-nek Ottó

Kumm. – Kapják el azt a disznót, éshozzák vissza! Élve! – tette hozzá, majdelrakta pisztolyát. – A többiekmaradnak! Untersturmführer, jöjjönvelem! Részletes jelentést kérek!Megkapják az új beosztásukat is.

Munch gondolkodás nélkül amenekülő után vetette magát. Ő futottelől, Bale pár méterrel mögötte követte.Az átalakított MP44-es, amelyet avadászoktól kaptak, nehéz volt, azakkumulátor ólomként húzta a hátát.

A hasonmás nem értette, miértrohannak a dezertőr után. Ha már ilyenpiszok szerencséjük volt, hogy parancsrahagyhatták ott a németeket, üldözéshelyett gyorsan el kellene tűnniük akatonák elől. De tisztában volt vele,

hogy Munch irányítja az akciót.A férfi nem sokkal előttük halad,

hallották a lihegését, csattogó lépteitvisszhangozta a kihalt utca. Az amerikaikém nem akarta elszalasztani a foglyot.Potenciális szövetségest látott benne,vagy legalábbis hasznosinformációforrást. A menekülő nemréghagyhatta el Berlint. Tisztában volt avárosban lévő német hadseregállományával, erejével, stratégiájával.

A katona őrült tempóban rohant,hosszú lábaival szinte falta a métereket.Tudta, ha elkapják, nem lesz számárakönyörület. Végigfutott az utcán, majdjobbra fordult, és letért egy szűksikátorba. Nehezen bírta az iramot,fáradt volt, és gyenge. Két napja nem

aludt. Valószínűleg eltört egy bordája is,amikor a fogságba esése utánpuskatussal mellbe vágta egyscharführer. A jobb oldalából sugárzófájdalom lépésről-lépésre hevesebbévált, érezte, hogy ereje a végét járja.Átfordult egy alacsony kerítésen, ésamikor talpa a földnek ütődött, afájdalom megbénította az izmait, tudta,hogy vesztett. Nem futhat el, nem képesrá. Egyetlen lehetősége maradt: el kellbújnia.

Átmászott egy bombatalálattólösszedőlt épület romjain. Szinte teljesvolt a sötét, Tapogatózva haladt előre. Atörmelék kifordult a lába alól, és elesett.Négykézláb mászott előre.Üvegcserépbe tenyerelt. A szilánkok

összevágták a jobb kezét. Nyomorultulérezte magát, tudta, hogy eljött a vég.Ebből a csávából önerőből már nem fogkimászni. Behúzódott egy rom mögé,hátát a leomlott falnak vetette, és próbáltnem lihegni.

Hirtelen éles fény vakította el.Üldözői néhány méterre egyenesedtek felelőtte. Tudta, hogy nem menekülhet,innen már nincs kiút, végleg elkapták.Rémült szemekkel bámult areflektorokba.

– Nyugodjon meg, nem akarjukbántani magát! – szólalt meg a magasabbférfi, és levette ujját a fegyverravaszáról. – Figyeljen ide! Amerikaiakvagyunk, az SS uniformis csak álca. Azamerikai hadsereg megbízatásából

vagyunk itt – tette hozzá angolul.– Én csak beszélni… kevés angol –

próbálkozott a férfi.– Nem gond. Mindketten tökéletesen

beszéljük a nyelvét – váltott visszanémetre Munch, majd leült. Kinyitotta alátcső tokját és cigarettát vett elő.Megkínálta a férfit, aztán maga isrágyújtott. – Hogy hívják? Az én nevemThomas, a társamat pedig szólítsaGregnek!

– Schenk… Karl Schenk. Maguktényleg amerikaiak? Akkor ugye nemvisznek vissza? – kérdezte hitetlenkedve.

– Eszünk ágában sincs kiszolgáltatnimagát. Ugye nem fog meggondolatlanulviselkedni?

– Nem. Nem fogok – válaszolta a

férfi, mire Munch és Bale deaktiválta afegyverekre szerelt fényforrásokat. Párpillanatra teljes lett a sötét, majdkigyulladt egy lámpa.

– Kezdjük az elején. Miért és honnandezertált? – kérdezte Munch és térdére,fektette a géppisztolyt.

– Az oroszok elől szöktünk.Nemsokára beveszik Berlint. Iszonyúvérfürdő lesz itt. Elegem van ebből azegész kurva háborúból… én sosemakartam harcolni – fakadt ki a katona.

– Ezért áll be az SS-be? – vetette odaBale arrogánsán.

– Ez azért… nem ennyire egyszerű.Mikor kitört a háború, tudtam, hogy befognak hívni engem is. Későn ébredtem.Már nem tudtam elhagyni

Németországot, és a feleségem… meg agyerekek… nem menekülhettem el.Tudtam, hogy a túlélésre a különlegesenkiképzett katonáknak van a legnagyobbesélyük. A Wehrmacht alakulatoksokkalta rosszabb felszerelést kapnak,rosszabb az ellátásuk is. Csak ezértléptem be. Túl akartam élni a háborút.

– Nyugodjon meg, nem az a célunk,hogy ítélkezzünk maga fölött! Honnandezertált? Melyik alakulatnál volt?

– Himmler őrszászlóaljában.– Akkor maga a Reichstagnál szolgált

vagy a Birodalmi Kancelláriaépületénél! – élénkült fel Munch.

– A Kancellária épületében –pontosított a dezertőr.

– Erre még visszatérünk. Schenk,

csatlakozzon hozzánk! Cserébemegígérem, hogy ha teljesítettük aparancsot, kivisszük Berlinből aszövetséges vonalak mögé. Gondolom,tisztában van vele, hogy ezek után nemengedhetjük futni – mondta Munch, és anagyobb hatás kedvéért kezébe vette agéppuskát.

– Úgy tűnik, nincs más választásom –felelt keserűen a férfi.

– Nem igazán – válaszolta Munch.– Akkor jobb lenne, ha nem nyúlkálna

ahhoz az MP44-eshez.– Rendben. Keljen fel, induljunk!

Keresni fognak minket. Találjunk egybiztonságos helyet, ahol mindentmegbeszélhetünk.

Három utcával lejjebb találtak egy

régi vágóhidat. Úgy döntöttek, ittrendezkednek be éjszakára. Azépületkomplexum majdnem üres volt,csak kartondobozok, hulladék ésplafonról lehullott vakolatnak adottotthont. A falakból döglött állatok szagaáradt feléjük.

A város túlsó feléből szirénák hangjahallatszott, melybe repülőgépek zúgásaés a becsapódó bombák mély dübörgésekeveredett. A bombázás legalább húszpercig tartott, de még mindig nemvesztett az intenzitásából.

– Már egy hete ez megy keleten.Zárótűz és bombázás, bombázás észárótűz – kommentálta Schenk a pokolihangjátékot. – Zsukov összeszedet annyiruszki gépet, amennyit csak tudott. Il-2-

eseket, Tupoljeveket, a maguktól kapottBostonokat, meg az összesrobbanóanyagot amilyük csak van, ésfolyamatosan bombázza a várost.Legalább három légi hadsereg vankeleten. Össze-vissza, szinte vaktábanbombáznak. Száz-százötven, maximumháromszáz kilós bombákkal – mondta,majd bekapott egy falat konzervhúst.

Szerencséjükre Bale-nél még voltnémi étel, vizet pedig egy közeli kisszökőkútból merítettek. Késő estére jártaz idő, éhesek voltak, és fáradtak.Munch úgy döntött, hogy ad egy kispihenőt az elcsigázott csapatnak.

– Ezek szerint alig vannak már SSegységek a városban? – nézett Schenkre.

– Csak idegenlégiósok, no meg azok a

pokoli kölyökhordák. Ők alegveszélyesebb és legjobban felszereltegységek. Mindenki tudja, hogyNémetország elvesztette a háborút, őkmégis majd megvesznek érte, hogymeghalhassanak a Führerükért. Egytől-egyig fanatikus mind. Főleg aHitlerjugendek. Az idegenlégiósokatmeg a fene sem érti. Norvégok,hollandok, flamandok, dánok, franciákvegyesen, és pont itt kell nekik meghalni.Nem értem, miért harcolnak. Mer azbiztos, hogy nem a hazájukért. Akkormeg miért?

– Szóval a Nordlandotvisszarendelték a város védelmére. Mivan a többi SS alakulattal és aWehrmachttal?

– A Nordland és a Charlemagne, márcsak ez a két reguláris alakulat maradtmeg. Az összes többi SS hadosztály vagymegsemmisült, vagy összevonták őket.És van még egy zászlóaljnyi lettönkéntes a tizenötösöktől, plusz aHimmler Őrzászlóalj, ahonnan szöktem.A Wehrmacht állománya még mindigjelentős, na és rengeteg a felfegyverzettcivil, a Volkssturm. Vannak köztükveteránok, kilógó seggű vén faszok, mégaz első háborúból. Többnyire öregek, dekomoly harci tapasztalattalrendelkeznek, és fanatikusak, ráadásulrettenetesen fel vannak húzva. Detöbbségük tapasztalatlan öreg és gyerek.Alig kaptak kiképzést, épphogy csakelbírnak sülni egy puskát. Soha nem

harcoltak még. Ráadásul nem is ahadsereg, hanem a párt dirigálja ezeket acsapatokat. Mindent összevéve jelenlegközel háromszázezer fegyveres védi avárost, de ez kevés. Kurva sok ruszkivan ám ott keleten! Nem lesz könnyűdolguk, rengetegen meg fognak halniközülük. Ami itt lesz, ahhoz képestSztálingrád egy játszótér. Még egy-kétnap, és elszabadul a pokol. Idővel sarló-kalapácsos vörös zászló fog lengeni aReichstag épületén. De én azt már nemakarom látni.

– Mit gondol, hány napunk van még?– Talán három vagy négy, inkább

kevesebb. Az oroszok marhára felvannak húzva, és ellentétben azamerikaiakkal, rengetegen vannak. Ott

voltak Sztálingrádnál, elfoglalták márBudapestet és Bécset, nagy gyakorlatukvan az utcai harcban. A nyugatonállomásozó amerikai egységek harciereje hozzájuk képest jóval gyengébb,ráadásul a harci tapasztalatuk islényegesen kevesebb.

– Milyen a német csapatok harcimorálja? – kérdezte Munch.

– A Hitlerjugendek semmiképpen semadják meg magukat, ki fognak tartani avégsőkig. Mind meg fognak halni. Halátná azokat a tizenöt-tizenhét évessrácokat, nem kérdezne ilyet. ANordland és a Charlemagne harcimorálja is sértetlen. A többiek viszont…sokan vannak, akik nem akarnakmegdögleni, főleg a népi felkelők és a

hadsereg. Rengetegen menekülnek nyugatfelé, egyre többen. Sokan letépik agallért, a jelzéseket, eldobálják akitüntetéseiket, és az amerikai vonalakfelé tartanak. Tudják, ha orosz kézrekerülnek, abban nem sok könyörületlesz. Soha nem volt még a vaskeresztnekilyen csekély az értéke, mint most.Zsukov és Konyev valósággal versenytfutnak, ki veszi be a várost. Ha Zsukovegy órán keresztül löveti Berlint, egynapra rá Konyev kilencven perceszárótüzet rendel. Imponálni akarnakSztálinnak. Végül is nem ők halnak bele,ha ész nélkül, a veszteségekkel nemtörődve törnek előre. A felderítők szerintkurva sokan vannak, és rengeteg ahadianyaguk. Összesen vagy kétmillió

ember, legalább hat-hétezer löveg,hihetetlen mennyiségű harckocsi, aszükséges légi támogatással. ÁllítólagZsukov azt parancsolta a tisztjeinek,hogy ha nem muszáj, akkor ne szedjenekfoglyokat, és akit SS egyenruhábantalálnak, azt a helyszínen lőjék le. Soknémet menekül nyugat felé, katonák éscivilek vegyesen, és egyre többenfognak. Nagy a felfordulás, és már csakrosszabb lesz. De ha azt akarják, hogysegítsek maguknak, akkor jó lennetudnom, mit akarnak tőlem. Mi afeladatuk? – fejezte be Schenk.

Munch nagy vonalakban elmesélteküldetésük célját. Valódi kilétéről, azeddigi viszontagságokról, Whitehaláláról, és a Keselyű-műveletről

azonban hallgatott.– Szóval, be akarnak jutni belső

védelmi gyűrűbe, majd a bunkerbe, hogykihozzák Hitlert és átvigyék aszövetségesekhez. És mindezt egyhasonmás segítségével? – kérdezteSchenk gúnyosan. Egy hosszúmásodpercig döbbenten nézett a kétférfira, akik tanácstalanul bámultakvissza rá, majd idegesen felnevetett.

– Min nevet? – kérdezte Baleingerülten. – A francba is, ez nem vicc!Munch, ez az idióta rajtunk nevet –emelte feljebb a fegyver csövét.

– Nem, nem magukon nevetek –higgadt le gyorsan a német. – Vagyisigen, de nem úgy, ahogy azt gondolják.Vagy nagyon átverték magukat, vagy

kalap szart sem ér a hírszerzésük.– A lényegre! – nógatta Munch a férfit.

Látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni atürelmét.

– Egyrészt soha nem tudnánakbehatolni a bunkerbe. Legalább két és félezer katona védi a Kancelláriát, és egyretöbben lesznek. Maga a bunker pedig egyhatalmas erődítmény, egy valóságoslabirintus. Oda nem lehet csak úgybesétálni. Nem tudom, ki küldte idemagukat, de az információ, amit kaptak,semmit sem ér. Higgyenek nekem, ottszolgáltam! Ráadásul… szerintem Hitlernincs is ott. Csak a hasonmások vannak abunkerben. Olyanok, mint ő – tette hozzá,és Bale-re mutatott.

Schenk bejelentését dermedt csend

követte.– Honnan veszi ezt? – kérdezte Munch

izgatottan.– Mi kísértük át őket. Egy villában

laktak, a várostól harminc kilométerre.Évek óta ott voltak. Folyamatosanvedeltek, kártyáztak, meg bagóztakszakadásig. Egész nap csak verték ablattot. A Birodalom eddig jól tartottaőket, most benyújtották nekik a számlát.Nem hiszem, hogy a hírszerzésük nemtudott erről.

– Remek! – csattant fel Munch. Érezte,hogy nem lesz képes uralkodni magán.Mennyire is taksálta eddig az esélyeiket?Egy az ezerhez. Most már inkább egy amillióhoz. Ökölbe szorította kezeit, éspüfölni kezdte a padlót.

Bale a csendes összeomlástválasztotta. Némán ült, és a tenyerébetemette az arcát. Úgy tűnt, tisztában vanvele, hogy meg fogják ölni.

– Látom, nagyon letörtek, pedig lehet,hogy tudom, hol van a Führer.

– Mi? Tudja, hogy hol van? – ugrottfel Bale.

– Hát… – Karl nagy levegőt vett ésbelevágott. – Csak sejtem. Nem teljesenbiztos, de…

– Mondja már, ember!! Ne játsszon ittvelünk! – nógatta Munch a szökevényt.

– Mondom, hogy nem biztos. Deszerintem, van valami átjáró a föld alatt,egy folyosó a bunker és egy, kábéezerötszáz méterre, délre levő épületközött. Egy földszintes ház a belső

védelmi gyűrűben. Ott rendezték be azSS stratégiai parancsnokságát.Bombabiztos épület, de egyáltalán nemfeltűnő. Még zászló sincs rajta. Odakintalig húsz katona őrködik. Bent pedig egyegész század áll készenlétben. Nincseneksokan, de jól képzettek és remekül felvannak szerelve. Szerintem abban azépületben rejtőzködik.

– Honnan veszi? – kérdezte Munch.– Egyik nap, mikor őrszolgálatban

voltam, láttam Félix Steinert bemenni azépületbe. Mellettem sétált be. Aztán voltegy kis csetepaté a téren, néhánycivilekből álló csoport lövöldözöttegymásra… na mindegy, nem ez alényeg. Szóval, a nagykutyák, akik bentvoltak, nem jöhettek ki, mert a civilek

körülvették a Reichstagot. Másnapkivezényeltek minket, hogy kísérjünk elpár tisztet, akik szemlét tartanak a keletivonalaknál.

Mit gondolnak, kit láttam közöttük?Bizony Steiner volt az. Egész éjjel nemjött ki az épületből. Tudom, mert végig akapuban álltam.

És még valami. Egy hete Hitlerszemélyes testőreit áthelyezték aKancellária épületéből. Egyszerűeneltűntek. Bizonyosan oda rendelték átőket.

– Ez igaz? Tényleg igaz? – kérdeztehitetlenkedve Bale.

– Igaz – bólintott Schenk.– Oda tud vezetni?– Hát, nem lesz könnyű. A város tele

van ellenőrzési pontokkal, az oroszok ésaz amerikaiak itt vannak a kapuban, azutcák tele vannak katonákkal, ráadásulmaguk SS uniformist viselnek. Ezt aruhát mindenképpen le kell, hogycseréljék valami kevésbé feltűnőviseletre. Csak, az odajutás beletelhetegy vagy két napba, már ha nem akarnaköngyilkosok lenni. És az oroszokbármikor betörhetnek a városba.Maguknak pedig egyenlőre még tervüksincs. Arról nem is beszélve, hogy énsem vagyok valami jól… valószínűlegeltört egy bordám.

– Igen, vagy nem? Válaszoljon már,ember! – unta el Munch a siránkozást.

– Van más esélyem?– Tudja, hogy nincs – mondta Munch

és magában elmosolyodott. Nem hitte,hogy ilyen mázlijuk lehet. Schenkkelmegütötték a főnyereményt. A városbankialakult káosz a szövetségesük lehet.Egy a százhoz, játszott el ismét agondolattal. Elégedetten konstatálta,hogy az elmúlt öt percben jelentősenjavultak az esélyeik.

BERLIN1945. ÁPRILIS 26. – 06:04, KORA

REGGELMunch hajnali háromtól hatig

őrködött. Este, lefekvés előtt, amikoregyeztették a virrasztás sorrendjét,ragaszkodott a hajnali beosztáshoz.Szüksége volt egy kis időre, hogyelemezze a helyzetet, és átgondolja ateendőket.

Az oroszok közelsége, a napokonbelül beinduló offenzíva valószínűsége,a német csapatok harci morálja, Zsukovés Konyev versenyfutása Berlinértnagymértékben befolyásolták azelképzeléseit. Lehet, hogy könnyebbenfog menni, mint elsőre gondolta.

Szinte egész éjjel szóltak a fegyverek.Hajnalban százperces zárótűz voltkeleten, a nagy kaliberű lövegekdübörgése a Sztálin-orgonák idegőrlővisításával keveredett. Már nyugaton isdörögtek a fegyverek, és a bombázássem maradt abba. A közelben felvillanóvörös fények egy-egy ezredmásodpercrevörösen és sárgán világították meg araktárt.

Két kilométerre tőlük légvédelmi

ágyúk dörögtek. 88 milliméteres Flakok17-esek, 36-osok, és 37-esek. Mélypufogásukat kisebb, 37 millimétereslövegek hangjai kísérték. A hatalmaskeresőreflektorok fénye idegesenkaszabolta az éjszaka sötét függönyét. Alégvédelmi alakulatok ténykedését atalálatot kapott, zuhanó repülőgépeksivító hangja, és robbanások kísérték,amelyek közül nem egy a város határainbelülről hallatszott. Berlinben nem csaka katonák, de a civilek túlélési esélye isminimálisra csökkent az elmúltnapokban. Az óvóhelyek bizonyosantömve voltak rettegő nőkkel ésgyerekekkel, akik talán már a napfényresem emlékeztek.

Munch ismerte az érzést, sőt, tanult is

róla. Tudta, hogy egy átlagos emberszámára elég hetvenkét óra folyamatosanegy lövészárokban, hogy a külvilágvalami messzi és képtelen vízióváfakuljon. Három nap, és minden, amiaddig tapintható, érzékelhető valóságvolt, hirtelen elveszik, elenyészik asemmibe. Az óvóhely sem lehetett jobb,sőt, talán még rosszabb is, hiszen ott nemváltja egymást a nappal és az éjszaka, azember teljesen elveszítheti azidőérzékét.

Munch találkozott már ilyenemberekkel. A keleti fronton látott egykatonát, aki rágyújtott, majd meredtennézett ki a gödörből. Legközelebb háromóra múlva próbált újra beleszívni azaddigra már réges-régen elhamvadt

cigarettába. Csak nézte a csikket, és nemértette, mi történt. Számára megszűntlétezni az idő.

Leguggolt, óráját a földhöz tartotta.Óvatosan felkattintotta a zseblámpát,majd megnézte a fehér számlaponkeringő mutatók állását. Hat óra múltállapította meg. Felrázta a földön fekvőtársait.

– Ne nyomogassa már a vállamat,ember! Már vagy egy órája ébren vagyok– tiltakozott Schenk, majd felült. –Iszonyúan fáj a bordám. – nyögött fel.

– Akkor vegye le a nadrágszíját! –vetette oda Munch szinte mellékesen, ésnagy műgonddal felhúzta duplafedelűóráját.

– Mi? – kérdezett vissza meglepetten

Schenk.– Nyugi, nem fogom elvenni a

szüzességét! Azt mondta, hogy fáj abordája, nem? Segíteni akarok. Tekerje amellkasára a szíjat, a törött borda fölé éshúzza meg! Ne kímélje magát. Úgy, ni, jószorosan. Ez egy darabig ki fog tartani.

– Úúúúú – szisszent fel Schenk.– Ugye, hogy jobb? – kérdezte Munch,

majd visszatette az óráját a zsebébe.– Valamivel.– Rendben, akkor térjük rá a lényegre

Schenk, nézzük át a helyzetet, ésokoskodjunk ki valamit!

– Jó – mondta a férfi, majd elővettzsebéből egy lőszert. A puha sárgarézhüvellyel rajzolni kezdett acementpadlóra.

– Ez itt Berlin – mondta, és kéthorogkeresztet helyezett el a városközepén, egymástól alig pár centiméterestávolságra –, itt a Reichstag és aKancellária. Az X-szel jelölt pont AdolfHitler tartózkodási helye. Mi pedignagyjából itt vagyunk – bökött rá egy, adurva vázlat délnyugati részén lévőpontra.

– Merről érdemes megközelíteni?– Nem is tudom. Nézzük csak… –

mondta Schenk, majd további vonalakkalszabdalta fel a hevenyészett térképet.

– A várost védelmi zónákra osztották,hat vagy hét zónára, ez alapjánszervezték meg a védelmet. Most adélnyugati zóna határán vagyunk.Készüljenek fel rá, hogy nem leszkönnyű átjutni a szomszédos szektorba!

– Kik állomásoznak ott?– A tizennyolcadik, a Nordland és a

Charlemagne – felelte Schenk, és SSrúnákat rajzolt a megfelelő zónába.

– Ajjaj… az nem jó! Nagyon nem jó.És északon?

– Rendben nézzük akkor. Mi adélnyugati zónában vagyunk, itt ahuszonötös páncélgránátosokállomásoznak. Felettünk, észak félé ahuszadik. És ebben a zónában – bököttujjával a Reichstagtól északra lévő

területre – ejtőernyősök, a kilencedikhadosztály. A népi felkelők szintemindenhol ott vannak.

– Oké, akkor nézzük csak – vette át akezdeményezést Munch –, ha kelet felémegyünk, ott az SS. Nehéz ügy. Inkábbegy kis kerülővel kellene megközelítenia célobjektumot, dél helyett észak, vagyészaknyugat felől. Schenk? – nézett adezertőrre.

– Igen, tényleg ez lesz a legjobb. Errekönnyebben átjuthatunk, mintha dél felőlmennénk. A ház alig néhány száz méterrevan a belső zóna határától. Könnyebbenát tudunk jutni. Kicsit többet kell ugyansétálni, de könnyebb lesz.

– Rendben. Akkor erre fogunk menni –sommázta Munch, majd felállt és

felkapta fegyverét. – A többit majdútközben. Szorít minket az idő, jobb leszindulni – állt fel a férfi, és kilépett avágóhíd ajtaján. A többiek követték.

Az éjszakai bombázás és a tüzérségitámadás alaposan megviselte akülvárost, számos épület összedőlt, másházak még mindig lángoltak Kora reggelvolt, a városra valami lidérces,idegennek tetsző csend ült. Nem lőtteksem keleten, sem nyugaton, nem voltaksem légitámadások, sem zárótüzek.

Minél beljebb jutottak annál nagyobbvolt a forgalom. Az utakon gépjárművek,páncélosok, katonák és civilek vonultak.Az egyenruhával kapcsolatban igaza volta dezertőrnek. Az SS uniformisok,megnehezítették az előrejutásukat.

Különösképpen a Schenk által viseltrangjelzések és derékszíj nélküli darab.Egy ízben alig karnyújtásnyira álltak alebukástól, mikor egy sarkon befordulvaa 20. Wehrmacht páncélgránátos századegyik szakaszába botlottak. CsupánMunch elképesztő lélekjelenlétén múlotthogy túlélték, aki a katonák láttánazonnal belökte Schenket egy romoskapualjba.

Az egyik sarkon különös látványfogadta őket. Egy zöld színű, orosz Il-2-es csatarepülő belezuhant egy emeletesház homlokzatába, orra egészen apáncélüvegig belefúródott a téglafalba.A Sturmovikot a törzs hátsó részéntalálta el egy légvédelmi gépágyúlövedéke. A robbanás leszakította a jobb

hátsó vezérsík nagy részét, felszaggatta afémlemezeket, pont a felségjelzésnél.

A pilótafülke deklije kívülről kormos,belülről véres volt. A menetiránynakháttal elhelyezkedő lövész teste féligkilógott a fülkéből. A lába beakadt agéppuska szánjába, így nem zuhant ki agépből. A törzs oldalán lógott, élettelen,véres kezeivel integetett a szél. Civilekés katonák vegyesen bámészkodtak aroncs körül. Kicsit lejjebb az utcábanpáncélosok is álltak, irdatlan méretűVadásztigrisek. Két harckocsi 122milliméteres lövegekkel ésgéppuskákkal.

– Ott – mutatta Munch. – Ott van egykisebb Volkssturm csoport. Látják?

– Igen – felelte Schenk. – Hárman

vannak. Veteránok.Bale is szemügyre vette a katonákat. A

korosodó férfiak egy mellékutcávalfeljebb, száz-százhúsz méterre előttükálltak. Egyikük szemüveget viselt.Valamennyien tányérsapkát és hosszú,zöldesszürke kabátot viseltek, balkarjukon piros-fekete szalaggal. Kar 98-asokkal és nyeles kézigránátokkal voltakfelfegyverkezve, egyikük tekintélyesméretű, homokszín páncélelhárítófegyvert egyensúlyozott a vállán.

– Íme, az új ruhatárunk –kedélyeskedett Schenk.

– Csakhogy nem próbababákkal állunkszemben. Nem lesz az olyan könnyű. Ottvannak a Tigrisek is. Lehet, hogy azönkéntesek hozzájuk tartoznak. Nem

használhatunk lőfegyvert.– Nagyszerű – fakadt ki Bale.– Vegyék elő a bajonettet! – mondta

Munch és elővette a kését. Lyukathasított a zubbonya oldalán, majd elraktaa pengét. – Mutassa a tenyerét, Schenk!Ne azt, a másikat. Ne haragudjon, ezkicsit fájni fog, de a hitelesség kedvéértszükség van rá.

Megszorította a férfi jobbját, amelyenmég alig hegedt be a tegnap este szerzettseb. Schenk halkan felszisszent, Munch adezertőr vérével összekente a zubbonyát,ott, ahol a vágást ejtette. A bajonetttokját eldobta, és a meztelen pengét acsizmaszárba rejtette.

– Oké. Vágjanak át a háztömbökközött, és bújjanak el a kovácsoltvas

kapus udvarban! Öt perc múlva ottleszek a három önkéntessel együtt. Bale,két dologra figyeljen! Az egyik, hogy neakarjon fölöslegesen vitézkedni. Csakfogja meg az állát, és vágja el a torkát! Amásik, hogy ne tojjon be. Ha kétségeitámadnának, csak gondoljon bele,fordított esetben mi várna ránk! Mennifog?

– Igen, azt hiszem. Tanultamközelharcot – válaszolta a hasonmás, éselőhúzta tokjából a bajonettet.

– Rendben. Öt perc. Semmikönyörületesség! – mondta Schenk azzalelindult a lépcsőház hátsó kijárata felé.Bale követte.

Munch öt perccel később kilépett afedezékből, és fegyverére támaszkodva

az önkéntesek felé bicegett. Agéppisztoly tusa hangosan kopogott akövön. Rogyadozó léptekkel, kezét azoldalára szorítva haladt a csoport felé. Aveteránok észrevették a sebesültenbotladozó SS tisztet, sietve feléjeindultak. Munch görcsösen felköhögött,majd kicsit gyorsított léptein. Túlmessze volt a kapualj. Attól tartott nemfog odaérni.

– Uram! Jól van, uram? – kiáltotta feléaz egyik közeledő veterán. Munchválaszképpen motyogott valamit, félig-meddig hangosan, érthetetlenül, majdfeléjük nyújtotta véres kezét. Még tízméter volt hátra. A veteránok egyregyorsabban közeledtek. Elől ahórihorgas szemüveges, mögötte egy

alacsonyabb, mokány figura. Munchelesett, lábai összerogytak. Támasztkeresve belekapaszkodott akovácsoltvas kerítésbe, majd bezuhant afélhomályos udvarra.

– Segítsenek… – hörögte afelfegyverzett civil önkénteseknek.

– Nyugodjon meg, nem lesz semmibaj! Azonnal kerítünk egy felcsert –biztatta a szemüveges, majd a földrefektette puskáját, és kezével megemelte asebesült fejét.

Munch a szeme sarkából alaposanvégigmérte a férfit. Ötvenöt-ötvenhétévesre taksálta. Vékony arc, borostásáll, egykilencven magas, súlya talánhetven-hetvenöt kiló. Valószínűleg társaisem voltak nagyobbak nála, bár

egyiküket nem látta rendesen, mivel az őtistápoló férfi teste jobbára betakarta.

Munch görcsös rohamot színlelveösszegörnyedt. Balját nem létező sebéretapasztotta, jobbjával pedig feltűrtenadrágja szárát és megmarkolta abajonettet. Közben eltorzult arccalfájdalmasan felnyögött.

– Azonnal keríts felcsert! Egy sebesültSS tiszt fekszik itt! – nógatta társát aszemüveges katona.

Ekkor lépett elő Schenk. Munch csakegy pillanatra látta a férfit, aztánhallotta, ahogy az egyik veterán hirtelenfelnyög. A másik oldalról csattanáshallatszott, amelyet a beszakadó koponyarecsegése követett. Közben Munch semmaradt tétlen. Baljával megragadta a

szemüveges önkéntes csuklóját, és egyerős mozdulattal maga felé rántotta. Abajonettet a férfi torkába döfte,egyenesen a szegycsont csúcsa felettilágy részbe. A fegyver keresztvasigbehatolt a nyakba. A penge pattogvatörte át a C alakú porcokból álló alégcsövet és a közvetlen mögötte futónyelőcsövet. Munch véres kezétszorosan a haldokló férfi szájáratapasztotta, majd felhúzta bal lábát, ésbakancsa talpával megtámasztotta arádőlő testet. A veterán tágra nyíltszemei lassan tompává és fénytelennéváltak. Utoljára még hördült egyet, azajka megremegett, aztán meghalt. Asebből alig szivárgott a vér, a jólelhelyezett szúrás miatt a férfi befelé, a

nyelő- és a légcsőbe vérzett.Munch lerúgta magáról a hullát, és

felállt. Fellélegzett, majd körülnézett.Mindkét társa sértetlen volt. Schenkkézfeje csupa vér volt, áldozata torkamélyen és precízen, fültől-fülig elvágva.Bale a géppisztoly tusát használta. Alábai előtt beszakadt fejű önkénteshevert. A koponyájából dőlt a vér. Méglélegzett. Munch a férfi védtelen nyakárataposott. Sarka alatt megreccsent a porc.A veterán arca vörössé vált, orrából,szájából, füléből dőlni kezdett a vér.

– Legközelebb ne végezzen félmunkát!– fedte meg Bale-t, azzal megragadta azegyik holttest lábát, és az udvar sarkafelé húzta. – Gyerünk, ne álldogáljanakott! El kell tűnnünk innen. – sürgette a

többieket.Sietve lehúzták a hullák ruháit, majd

maguk is nekivetkőztek. Gyorsancselekedtek, tudták, hogy bárki rájukakadhat. Kapkodó mozdulatokkal bújtakbele a hosszú kabátokba, majd sietveátrámolták zsebeik tartalmát. Munch isbelemarkolt a levetett SS zubbonyba, ésoda sem nézve tömte át a lőszert, arepülőgépen hímzett karszalagot és azegyéb tárgyakat a hosszú kabát mélyzsebeibe. Alig két perc elteltévelmindhárman átöltöztek.

Bale lesöpörte a kabát ujján lévősárga karszalagra tapadt piszkot, majdleporolta, és fejébe csapta atányérsapkát. A holttesteket az udvarsarkában talált aknába dobálták. A

hasonmás összenyalábolta az SSuniformist, hogy a hullák után dobja, deegy erős kéz megszorította a felkarját.

– Ne dobja el! Talán még jól jöhet –mondta Schenk.

– Igen, asszem igaza lehet – bólintottMunch némi gondolkodás után.

Összekapták a levetett uniformisokat,és a vászonzsákokba gyömöszölték őket.Vállukra kapták a csomagokat, éskiléptek a feketére festett kovácsoltvaskapun.

A Wilhelm utcán haladtak kelet felé.Nem siettek, próbáltak feltűnésmentesenmozogni. A házak jelentős részemegrongálódott, sok teljesen összedőlt,másoknak csak a homlokzata vagy éppena hátsó traktusa maradt állva. Az utcát

szinte betemette a törmelék: téglák,cserepek, fagerendák, nyílászárók ésösszetört bútorok darabjai.

A kétsávos utat több szakaszoneltorlaszolták. A németek akadályokatállítottak, hogy feltartóztassák aszövetségesek páncélosait.Acélcsövekből és vasúti sínekdarabjaiból összehegesztett másfél métermagas tankcsapdák, szögvasakbólfabrikált akadályok, törmelékből emeltsáncok, találatot kapott, kiégettteherautók, üzemképtelenné váltharcjárművek, személygépkocsik éslerobbant munkagépek roncsai tettéklehetetlenné az átjutást. A barikádokon a25. Páncélgránátos hadosztály katonái ésfegyveres civilek álltak, felszerelésük

esetleges, szedett-vedett benyomástkeltő, de mégis jelentős mennyiségű.Amerikai Lee-Enfieldek, orosz PPS-es,Thompson Tommy Gunok, kivénhedt,első világháborús Parabellumok, MP28-asok, rengeteg Kar98-as, nagyteljesítményű géppuskák, helyenként egy-egy modernebb rohamfegyver, néhol együtött-kopott lángszóró. Akézifegyvereken kívül tekintélyes számúpáncéltörő löveggel is találkoztak. Debőven akadt még Panzerfaust ésmágneses akna, amelyek mellett rengetegmodern, félelmetes tűzerejű 88milliméteres Panzerschreck volt akatonák és népi felkelők kezén,amelyeket az amerikaiak egyszerűalakjáról csak kályhacsőnek neveztek.

A védők hangulata feszült volt.Tudták, hogy dél, illetve kelet felőlbármikor megindulhat a támadás. Sokanaz utat figyelték, még mások idegesenkészülődtek, vagy komoran beszélgettek,miközben a száraz benzineshordókbagyűjtött szemét tüzénél melegedtek.Vegyesen gyalázkodtak az amerikaiakra,a britekre, de legfőképpen az oroszokatés Sztálint szidták. Mások az ostromkimenetele felett tartottak rögtönzöttvitákat, a hadvezetés által elkövetni vélthibákat és ballépéseket elemezték,miközben az utóbbi napok háborúseseményeiről tájékoztatták egymást.

– A kilencedik és negyedik hadtestetbekerítették… képtelenek lesznekáttörni, hiába vannak páncélosaik –

hallották fél füllel.– Dóra második százada

megsemmisült! Állítólag a végére csaktízen maradtak… száznál is többharckocsit kilőttek, visszavertek kétgyalogsági rohamot, de elfogyott amuníció… a végén szuronnyal mentekneki a ruszkiknak.

– Akkor Porsch is meghalt…ismertem őt, alig húsz éves volt…

– … gondolta volna ezt, mikorUkrajnába bevonultunk. A civilekvirágokat dobáltak nekünk, megtapsoltak, még bort is adtak. Most megitt van az Ukrán Hadtest a nyakunkon.

– Ha annak idején a Führer nemvezényli át a Kaukázusba a…

– … igen, az olaj…

– … én láttam azokat a kozákokatharcolni, kegyetlenebbek azokmindenkinél…

– … mindig is mondtam, jól tudjátok,én elmondtam, hogy nem szabad bíznisem a románokban, sem Jugoszláviában,itt követték el a hibát…

– … állítólag rengetegendezertálnak…

– Nem hagyjuk bevonulni azoroszokat. A vörös kommunizmus sátánihordái nem jutnak be Berlinbe… –magyarázott hangosan egy alacsony tiszt,mondanivalóját széles gesztusokkalkísérte. Színpadiasan körülnézett,büszkén és magabiztosan, majdelkurjantotta magát.

– Az összes kommunistát megöljük,

bajtársak! Soha nem jutnak be avárosunkba, igaz, bajtársak?! – kiáltottaa csoport felé, az arcára kiülő ostobagőggel.

Bale és társai karlendítésselbiztosították a férfit egyetértésük felől,miközben magukban mosolyogtak.

Az összes kommunistát mi, tenagypofájú barom? – gondolta magábanMunch – ott fogsz futni a nagy seggeddel,dagadt, mihelyst megjelennek az utcavégén az első rohamcsapatok. Aliggyőzöd majd ledobálni az egyenruhátmeg a fegyvert, olyan marhára bátorleszel.

– Ne dőljön be ezeknek – súgta odaSchenk – csak a pofájuk nagy. A városvédelmének a kulcsát az SS alakulatok

képezik. Meg a Hitlerjugend. Ezek aszájhősök könnyen megrémülnek éselfutnak, de azokat a fenevadakat nemolyan fából faragták. Ők harcolni fognakaz utolsó emberig. Rengeteg oroszt megfognak ölni.

– Iszonyú sok torlaszt emeltek erre –jegyezte meg Bale, és arrébb rúgott egyútjába került, rozsdás csaptelepet.

Tovább haladtak, óvatosan kerülgetvea romokat és a németeket. Ahogy egyrebeljebb jutottak, úgy szaporodtak avédelmi pontok és a katonák.Géppuskafészkek, páncéltörő lövegek,páncélvadász harckocsik – de alegfurcsább látvány a talajba beásottharckocsitornyok nyújtották. A németek asérült, mozgásképtelenné vált alvázakról

leszerelték a kupolát, majd némiátalakítás után az utcakőre szereltsínekre szerelték. A kezelőszemélyzet, amuníció és a motor a torony alá ásottmély gödörben kapott helyet. Sárgaalapon féregmintásra festett, 75milliméteres Párduc toronyból volt alegtöbb, de akadtak ott Panzer IV-ek ésrégebbi Panzer III-ak is. Az utcák végérehelyezték a furcsa szerkezeteket, ahonnantűz alatt tarthatták az egész terepet. Akezelők elszántnak tűntek, harcolniakartak.

Helyenként civilek dolgoztak azutcákon, hosszú sorokba rendeződveadogatták egymás kezébe a leromboltházak tégláit és gerendáit. Elkínzott,kormos arcú nők, a körülöttük történő

eseményekből alig valamit értő, zavarostekintetű gyerekek, reszketegaggastyánok alkották a hevenyészettutászalakulatokat. Barikádokat építettek.

– Rengeteg hadianyag van még ahadsereg kezén – vetette oda MunchSchenknek.

– Kézifegyverekkel tényleg jól elvannak látva, de ha jobban figyel,láthatja, hogy bizonyos dolgokbólkomoly hiányt szenvednek.

– Páncélosok? – kérdezte a hasonmás,miközben egy leomlott ház romjainmásztak át. A cserepek közül egyporcelánbaba összetört feje és testelógott ki, kézi verésű csipkéből készültszoknyája szakadt volt és mocskos.

– Igen, és ami még fontosabb, a

páncélvadászok. Az oroszok bekerítettéka kilencediket, a negyediket, atizenkettes meg valahol délnyugatonragadt, az amerikai hadsereg gyűrűjében.Körülbelül ötszáz páncélos és három-négyszázezer katona rekedt a városonkívül. Ezek nélkül nemigen tudják majdfeltartóztatni az oroszokat. És ami alegfontosabb, az üzemanyag. Nagyonkevés üzemanyaguk van, a megmaradtharcjárműveket is nehezen tudjáküzemben tartani. Ez a legnagyobb gond.Meg a muníció, az élelmiszer, avízellátás. Huszadikán volt az utolsónagy amerikai bombázás, éppen Hitlerszületésnapjára időzítették. Úgy látszik,az amerikai hadsereg vezetésének jóérzéke van az iróniához. Azóta nincs a

városban se víz, se gáz. Nagyon nagybajban vannak a védők. NemsokáraBerlin lesz a világ legnagyobbromhalmaza és egyben temetője.

Felmásztak egy omlás tetejére, ésóvatosan kilestek egy gerenda mögül.Munch kihúzott pár palalemezt, hogykilásson a törmelék között.

– Mi van ott? – kérdezte Bale, majd azutca vége felé mutatott, ahol több százkatona csoportosult féltucatnyiharcjármű körül. Hatalmas, 88milliméteres ágyúk álltak a torlaszokmögött, hosszú csöveik messzetúlnyúltak a romokon, amelyek mögéelrejtették őket.

– Egy ellenőrzési pont, Flak 36-osokkal. Elég fontosnak tűnik. A városon

keresztülfutó folyosóhoz érkeztünk, eztnagyon őrzik. Jobb lenne nem erre menni– tanácsolta Schenk.

– Azzal időt vesztünk. Legalábbhárom órát – ellenkezett Munch.

– Itt akkor sem fog átkelni, az biztos.A katonák nem hagyhatják el azőrhelyüket. Ha valaki mégis megteszi azegyenlő a parancsmegtagadással, ésazonnal lelövik. Eddig nem volt gond,mert jobbára csak népi felkelőkkeltalálkoztunk, akik elég fegyelmezetlenek.De azok ott már – nem a Volkssturm. Azott egy reguláris Wehrmacht alakulat.

– Akkor? Van valami más ötlete? –kérdezte Munch.

– Igen. Forduljunk le jobbra. Párutcával odébb van egy csatorna. A város

északi részét csatornahálózat szabdaljafel. Ott könnyebb lesz haladni.

– Szennyvízcsatornák? – kérdezteBale és megborzongott. Lelki szemeielőtt megjelentek a szűk, körkeresztmetszetű betoncsatornák, a bűzlőhulladékkal keveredő emberi ürülék, agusztustalan, rózsaszín farkúpatkányok…

– Nem, nem szennyvíz. Normáliscsatornák, tudja, amiben víz van. De méga szennyvízcsatornák is jól jöhetnek –kacsintott Schenk, és elindult.

Jobbra fordultak, és letértek egylebombázott utcába, amelyet méterestörmelék borított. Tőlük nem messzepáncélosok haladtak. Kelet felől ágyúzáshallatszott, néha egy-egy repülőgép

húzott el felettük. A morajlástóleltekintve baljós csend honolt akörnyéken. A romok között botladozva,csak lassan haladtak előre.

Bale számára hihetetlen volt a városjelenlegi állapota. Gyermekkorábangyakorta álmodozott Európáról, azonbelül is Berlinről. Mindig is szeretettvolna eljutni ide, persze teljesenmáshogy képzelte az utazást. Anyjanémet volt, aki egy amerikaiborkereskedőhöz ment feleségül. Szüleiitt találkoztak, ebben a városbanházasodtak össze, ő is itt fogant. Anyjagyakorta vette le a polcról, az európaivárosokról szóló, vastag képeskönyvet,amelyben csodálatos fényképek ésgrafikák voltak. A kiadvány legalább

három kilogrammot nyomott, Bale aligtudta felemelni. Ennek ellenéreszámtalan délutánt töltött el a csodálatoskönyv fölött, miután hazatért aziskolából. Csillogó szemekkel böngészteaz ódon épületeket, a lényűzőkastélyokat, az ősi várakat, a gótikuskatedrálisokat, a nádtetősparasztházakat, a görög stílusban épültmúzeumokat, mindazt, amit Amerikábanhiába keresett. Párizs, Bécs, Budapest,Prága és mindenek előtt Berlin! Arrólálmodozott, hogy majd egyszer ő is eljutezekbe a csodálatos városokba. Anyagiokok miatt az európai vakáció egészenmostanáig váratott magára.

Most azonban itt volt. Csakhogy ez aBerlin nem volt más, mint egy

romhalmaz. Egy ékeitől megfosztott,összetört korona.

Merengését Munch szakította meg.– Bale, figyeljen a lába elé! Könnyen

leomlik ám ez az egész vacak.– Ööö… elnézést – szégyellte el

magát.Átmásztak egy leomlott homlokzaton,

a hozzá tartozó hatalmas, korinthoszioszlopok sima felületét repesznyomokszabdalták össze. Ez volt az utolsóomlás, tőlük alig húsz métere az utca egykisebb parkba torkollott.

– Állj! – kiáltott rájuk egy meglepőenfiatal férfihang, majd megmozdult asötét, és a szomszédos kapualjból egyHitlerjugend szakasz lépett elő. Nyolcanvoltak. Nyolc fiú sötét uniformisokban.

Hatnál géppisztoly, a másik kettő vállánPanzerfaust tankelhárító rakéta. Alegfiatalabb tizenhat, a legidősebbmaximum tizennyolc éves lehetett.

– Heil Hitler! – tisztelgett Munch,társai követték példáját.

A fiúk viszonozták a köszönést, deegyikük, egy világosbarna hajú, vékonyarcú siheder, aki a csoport vezetőjénektűnt, továbbra is rájuk irányította akezében szorongatott MP40-est.

– Maguk elhagyták a szolgálatihelyüket – figyelmeztette őket. – Tudják,ez milyen következményekkel jár? Itthelyben agyonlőhetem magukat!

– Mi csak… – kezdett bele Munch, deelakadt. Egyetlen ötlete sem volt, hogyanvághatná ki magukat a váratlan

helyzetből. Bután nézte a fegyverüketszorongató sihedereket.

Végül Schenk találta fel magát aleghamarabb.

– Hibát követtünk el, tudjuk. Énbeszéltem rá őket, hogy hagyjuk ott egykis időre a szolgálati helyünket.Michael, vagyis a fiam maguknálszolgál, és őt keressük… Vele szolgálHans gyereke is. Nem hallott felőle márnégy napja. Azért jöttünk, hogymegtudjuk él-e még…

– Adják át a fegyvereiket! Alegközelebbi ellenőrzőponthoz kísérjükmagukat, ott majd eldöntik, melyikbüntetőszázadba kerülnek – szóltellentmondást nem tűrő hangon aszakaszvezető, és közelebb lépett.

Bale azonnal reagált. Térdre vetettemagát, majd szorongatni kezdte a fiúkezeit és a ruháját.

– Kérem, ne tegyék ezt, fiúk! –könyörgött fennhangon, és sírni kezdett.A kabát ujjával megtörölte szemeit,elmaszatolva az arcára rakódott piszkot.– Én csak egy apa vagyok! Agyermekemet keresem! Kérem, segítsen!– esengett zokogva.

A szakaszvezető jeges undorral mértevégig az előtte térdelő férfit.Megpróbálta felrúgni őt, de Bale erősenbelekapaszkodott a lábába, úgy zokogott.A Hitlerjugend katonája leköpte ahasonmást, majd intett társainak.

– Mire vártok még? Szedjétek lerólam ezt a férget! – utasította őket. – Ez

egy korcs, a német nép szégyene! Egyutolsó áruló! Egy disznó! – köpködtedühösen a szavakat, miközben újra ésújra megpróbálta lerúgni a lábaibacsimpaszkodó férfit.

Két társa sietett a segítségére, akikközös erővel lefejtették róla Balekarjait. Hanyatt lökték a férfit, majd amásik kettővel mit sem törődve rugdosnikezdték. A többieket teljesen felhevítetteaz esztelen brutalitás. Leeresztettfegyverrel állták körül a hasonmást, telitorokból szidalmazták és rugdosták.

Munch és Schenk azonnal cselekedtek.Felugattak az MP44-es géppisztolyok, ésegyetlen hosszú sorozattal lekaszaboltáka Hitlerjugend tagjait. Munch a csoportbal felét vette tűz alá, Schenk pedig a

jobb oldalon álló fiúkra lőtt. A szakasztagjai közel álltak egymáshoz, könnyűcélpontot nyújtottak. Először aszakaszparancsnok esett el, mellkasábanhatalmas lyukkal. A második lövés azt asrácot érte, aki épp Bale rugdosásávalvolt elfoglalva. A 7.92-es golyó arcánakbal felén hatolt be, szétroncsolta a felsőállkapcsot, majd fogakat és vért köpvefúrta ki magát a szájüregből. A többiekkétségbeesetten próbálták felemelnifegyvereiket, hogy felvegyék a harcot atámadókkal, de elkéstek. Az MP44-esekfélelmetes tűzgyorsasága esélyt semadott nekik a védekezésre. Egyetlen fiútudta csak elsütni a kezében tartottfegyvert, de célozni már nem volt ideje.A lövedékek három méterrel Munch

mellett csapódtak be a falba. Alig kétmásodpercen belül valamennyiHitlerjugend katona holtan, vagyhalálosan sebesülve feküdt a kövön.

– Kelljen fel, gyorsan! – nyújtott kezetSchenk Bale-nek. – Nagyon jól csinálta,akár egy igazi színész.

– Azért mert tényleg az vagyok –válaszolta Bale, majd felköhögött.

Munch gondosan szemügyre vette aföldön fekvő testeket. Nem szeretettfélmunkát végezni. A múltban érték márkellemetlen meglepetések, mikorhalottnak hitt katonák váratlanul tüzetnyitottak rá. Az egyik sebesült, hasábólbőven bugyogott a sötétvörös vér, mégisa mellette fekvő géppisztoly után nyúlt.Munch megállt felette, hidegvérrel

megvárta, míg a haldokló fiú felemeli éskibiztosítja az MP40-est, majd kirúgta afegyvert a kezéből. A géppisztolyzörögve ütődött a falnak.

– Ez a kis náciporonty két golyótkapott a hasába, de még mindigharcolna. Schenk, maga szétlőtte ennek agyereknek a beleit meg a máját – tettetettfelháborodást Munch.

– Akkor végezzen vele! Mire vár? –vetette oda félvállról a dezertőr. A férfihomlokon lőtte a Hitlerjugend katonáját.

– Ezt nagyon jól csinálta, Bale –fordult a hasonmás felé. – Fene sem hittevolna, hogy akár még a hasznunkra islehet egyszer. Jól van?

– Viszonylag jól, igen. Ha felnőttférfiak lettek volna, valószínűleg most

sokkal rosszabbul néznék ki.– Siessenek, biztos vannak társaik a

közelben, akik hallották a lövéseket!Schenk, kapja fel azt a páncélöklöt.

– Már jönnek is – jegyezte meg Bale,majd a park felől futva közeledőcsoportra mutatott.

– Nyomás! El innen!Átugráltak a hullákon, és rohanni

kezdtek a sarok felé.– Merre? – kérdezte lihegve Munch.– Jobbra!A keskeny, törmelékkel borított utca

tele volt emberekkel, akik két-három főscsoportokban turkáltak a romok között.Bale hátranézett, üldözőik tizen-tizenöten lehettek, alig negyven méterrerohantak mögöttük.

Lökdösődve vágtak át a civilek között.Munch talpa alól kifordult egy kő.Elesett. Fegyvere nagyot csattant aföldön, csúnyán megütötte bal térdét,jobb tenyerét pedig felsértette a széttörttéglák éles pereme. Szitkozódva pattanttalpra. Bale felsegítette, futottak tovább.

– Halt! – kiabálták mögöttük, majdlövés dörrent. Már csak harminc méterválasztotta el őket az üldözőiktől. Munchtisztában volt vele, hogy aversenyfutásból csakis ők kerülhetnek kivesztesen. Valamennyien fáradtak voltak,Schenk sérült, Bale-t is az iméntrugdosták össze. Emellett az utca televolt civilekkel. Bármikor belefuthattakvolna egy másik egységbe. Ránézett aSchenk kezében lévő Panzerfaustra,

majd az utca sarkán lévő házra. Hirtelenmentőötlete támadt.

– Schenk! Arra! A sarokházhoz! Oda,a házfal mögé! – mutatott Munch egy balfelől lévő épületre, amelynek már csakaz utcára nyíló frontja állt. Átfutottak atúlsó oldalra, és beugrottak a kapualjba.

– Mit akar? A francba is, megállunklövöldözni? Gondolkozzon már, ember!– kiabálta Schenk, majd félénkenkikukucskált egy ablakkeret sarkából.Szinte azonnal visszahúzta a fejét. – Ittvannak!

– Nyugalom, Karl! Úgysem futhattunkvolna el – válaszolta Munch.

A katonák elérték az épületet, ésbeugráltak a kaputól négy-öt méterrelévő kráterbe. Tökéletes búvóhely volt,

a gödörből csak a fegyverek csöveilátszottak ki. A civilek közben eltűntekaz utcáról, szanaszét spricceltek aszélrózsa valamennyi irányába.

– Jöjjenek elő feltartott kezekkel! –kiabálta egy hang.

– Ne lőjenek! Maradjanak csendben,egyetlen szót sem! – mondta Munchsuttogva.

– Akkor vajon mit csináljunk? –kérdezte Bale ingerülten.

– Jöjjenek elő azonnal! – hangzott azismételt parancs, majd figyelmeztetőlövés dörrent.

– Gyerünk hátrébb egy kicsit! Schenk,vegye át a géppisztolyomat, és adja ide aPanzerfaustot!

– Ember, azok ott egy gödörben

vannak! Hogy akarja kilőni őket? –tiltakozott Schenk, de azért átadta afegyvert.

– Ügyesen. Mondtam, hogy menjenekhátrébb! – utasította őket Munch, majd afal takarásában maga is hátrálni kezdett.

Tíz métert tehetett meg, amikormegállt és lecsavarta a tubus végét zárófekete fémkupakot. Vállára emelte afegyvert, kinyitotta az irányzékot, és apáncélöklöt a három emelet magashomlokzat belső részére emelte. Célbavette a kapu feletti részt, és elsütötte afegyvert. Hangos pukkanás hallatszott,majd forró gáz és láng csapott ki a tubusvégén. A rakéta tompa robbanássalcsapódott a falba. Vörös lángok, feketekorom és fehér vakolat szállt szerteszét.

A kilenc méter magas homlokzat az elsőemelet padlószintjénél megingott, majdlevált és iszonyatos robajjal rádőlt aszűk utcára. A többtonnás fal lezuhanódarabjai maguk alá temették azaknatölcsérbe húzódott Hitlerjugendkatonákat.

– Gyerünk, gyorsan! – szólt Munch, éseldobta a használhatatlanná vált,felforrósodott tubust. – A porfelhőbeneltűnhetünk.

A zűrzavart kihasználva lehúzódtakegy mellékutcába. Továbbra is észak felétartottak. Az elmúlt óra történéseifokozott óvatosságra intették őket, ezérta házak között haladtak, és igyekeztekfolyamatosan sötétben maradni. Késődélután volt, a nap alacsonyan állt, a

hosszúra nyúlt árnyékokban komolyszövetségesre leltek. Minden saroknál,omlásnál megálltak, hosszasan figyeltek,hallgatóztak. A német csapatok mozgásamegélénkült. Két ízben is el kellettbújniuk, mikor páncélosok, muníciótszállító traktorok és katonák vonultak elmellettük. A város déli határa felől márpercek óta ágyúzás hallatszott, majd egyórával később északon is megszólaltak atarackok, és felvisítottak a Sztálin-orgonák.

– Kezdik már – kommentálta Schenk apokoli hangzavart. – Le merem fogadni,hogy még ma megindul a támadás északfelől. Ezért vezényelték át apáncélosokat. Figyeljék csak! – mondta,majd egy pillanatra elhallgatott, és

kémlelni kezdte az eget. – Bombázók.Délről jönnek, és felénk tartanak.

– Futás! – kiáltotta Munch.Rohanni kezdtek. A gépek zúgása

egyre közelebbről, egyre alacsonyabbrólhallatszott, hangjukat idegtépőenvisszhangozták a környék szűk utcái.Teljes erőből futottak, a nehéz csizmáktalpa hangosan csattogott a kövön. Nyíltteret kerestek, hogy minél hamarabbkijussanak a házak közül.

Pár méterrel előttük egy óvóhelylejáratánál hatalmas tumultus támadt. Afélelemtől megőrült civilek egymásttaposták, hogy minél gyorsabbanlejuthassanak a biztonságos menedéketjelentő pincébe.

– Nem kellene nekünk is…? – lihegte

Bale futás közben.– Nem – válaszolta Munch. – Most

feltűnésmentesen és gyorsan tudunkhaladni. Tartson ki! Fusson!

A repülőgépek megkezdték a bombákkioldását, a 300 kilós, acélköpenyesrobbanószerkezetek visítva hullottak alá.Az első detonáció tőlük ötszáz méterrelbalra történt, egy kétemeletes bérházkeleti szárnya robbant fel. A másodikbomba hatvan-hetven méterrel mögöttük,az óvóhely bejáratánál ért földet. Arobbanás és a szétfröccsenő repeszekdarabokra szaggatták a bejáratnáltülekedő civileket. A tűz behatolt azóvóhely bejáratán, összeégette apincében menedéket kereső emberek egyrészét. Azokat, akik túlélték a tüzet, a

zárt térben felerősödő légnyomáspusztította el.

A csapat tagjait hatalmas erő rúgtahátba. A fegyverek súlyától görnyedtenfutó férfiak előrebuktak, éskétségbeesetten próbáltak talponmaradni. Munch térdével csúnyánbelerúgott a saját állába, amelytől a balalsó metszőfogában lévő tömés kiesett.Lenyelte az amalgámot, foga és azállkapcsa iszonyúan sajgott. Rohanttovább. A következő sarkon jobbrafordultak, és egy fasorral szegélyezettsétányra jutottak. Körülöttük teljes volt akáosz. Kétségbeesett civilek százairohantak át az úton, mindenféle célnélkül futottak, összeütköztek, éselsodorták egymást. Sokan a földön

feküdtek, megbénulva a rettegéstől,kezeiket a tarkójukra kulcsolták, arcukata hideg és nedves kőhöz szorították.

A bombák lakóépületeket döntöttekromba, polgárok tucatjait ölték éscsonkították meg. Az oroszoknakláthatólag mindegy volt mit találnak el,találomra szórták a robbanóanyagot. Aterrorbombázással elsősorban Berlinlakosságát akarták megtörni.

Hatalmas volt a kavarodás, az útonmindenhol holttestek és haldoklókfeküdtek. Sikoltozás, üvöltés, hörgésvegyült a gépek zúgásába, a robbanásokzajába. Munch és társai egy fasor menténrohantak, felborult padokat, emberitesteket, romokat kerülgetve. Balebelelépett egy vértócsába, megcsúszott,

és majdnem elesett, jobb vállávalnekiütődött egy villanypóznának, testekifordult, de bal kezével a földretámaszkodva sikerült neki megtartania azegyensúlyát. Egy mellettük lévő épülettalálatot kapott, a homlokzata megingott,majd leomlott. A hasonmás megragadtaaz előtte futó Munch kabátját, éselrántotta a férfit. Együtt gurultak el azalázúduló törmelék útjából. Továbbrohantak, repeszek sivítottak körülöttük,tüzek lobbantak előttük, élesen balrakanyarodtak, kikerültek egy lángokbanálló Opel Blitz teherautót. A szemüketmarta a füst, arcuk fekete volt akoromtól, homlokuk verejtéktől fényes.

Mindenhol sebesültek és halottakfeküdtek. Egy szürke Kübelwagen ki

akart térni egy becsapódás elől, a sofőrelrántotta a kormányt, a kocsimegcsúszott és nekicsapódott a falnak. Abenzintank belobbant, égő katonákugráltak ki az utastérből.

Körülöttük folyamatosan bombákrobbantak, fegyverek dörögtek, de őkcsak futottak előre. A sarkon egy 37milliméteres légvédelmi ágyú kerepelt,motorja felzúgott, idegesen köpte a vasataz ég felé. Mellette katonák guggoltak,karabélyokkal és géppisztolyokkal lőttéka felettük zúgó orosz gépeket.

A csoport tagjai lihegtek, hangosanziháltak, de még mindig rohantak.

– Erre! – üvöltötte Schenk, ésmagával rántotta a mellette futó Bale-t.Munch követte őket.

– Miért? – kiabálta a hasonmás.– Erre… erre kell menni! – válaszolta

lihegve Schenk, de nem állt meg.Az orruk előtt hangos robajjal omlott

össze egy épület, a szilánkok az arcukbavágtak. A romok teljesen betemették azutcát. Megfordultak és elkezdtekvisszafelé futni, de mögöttük már kétféllánctalpas állta el az utat. Aplatójukról négycsövű légvédelmi ágyúktüzeltek. A 20 milliméteres fegyverekhangosan kattogtak, a nyomjelzőslövedékek fürtjei fényes csíkokbanszelték az eget.

Bale léptei hirtelen lelassultak.Halálos gyengeség vett erőt rajta, lábaiólomnehézzé váltak, tántorogni kezdett.Szervezete teljesen kimerült,

véráramából elfogyott az adrenalin,elszállt belőle a túlélési ösztön, azakarat, amely eddig hajtotta. Levegőértkapkodva összeesett, hangosan zilált,szája szélén savanyú nyál csordult ki.Hirtelen rázuhant a sötét. Nem volttovább…

DIJON, 101. LÉGIDESZANTIDEIGLENES PARANCSNOKSÁGA

1945. ÁPRILIS 26. – 12:20, DÉL– … nem, Ginger, hidd már el, hogy

szó sincs semmiféle másik nőről! –mentegetőzött David Jones a telefonba,majd lehunyta szemeit, vett két mélylélegzetet, és folytatta a szintereménytelen mentegetőzést. – Kérlek,drágám, ne beszélj sületlenségeket!Tudod, hogy soha nem tennék ilyet.

Egyszerűen csak elhúzódtak atárgyalások… Nem, nem, szó sincshetekről. Még pár nap, és rendeződik ezaz ügy. Hétvégére otthon leszek.Ígérem… Bárhogy is fenyegetőzöl, nemés nem. Nem hagyhatom itt atárgyalásokat. Ginger, értsd meg, itt mostegy másfélmillió dolláros üzletről vanszó. Ez egy teljes ipartelep, és nemvalami vidéki kutyaól. RáadásulChandler is itt liheg a nyakunkba, és veleaz egész gátlástalan jogászfalkája…ismered a fajtáját. Iszonyú erős akonkurencia nyomása, és nekünkszükségünk van erre a munkára… Igen,persze, igen. Maximum három nap,esetleg négy, nem több. Tudom drágám,hogy háború van, de az építőipar

ilyenkor sem áll le. És ha ennek vége,elmegyünk valahová, ígérem… Igen,persze, valahová jó messzire. Délre ismehetünk… Rendben. És csókold meg agyerekeket! Ígérem Ginger, hogynemsokára találkozunk. Te is nagyonhiányzol. Csókollak.

Jones letette a zöld színű műanyagbólöntött telefonkagylót, majd hátradőlt, éshangosan felsóhajtott.

– Minden rendben van? – kérdezteMike Sands és töltött két italt. Az egyikpoharat a hírszerzés emberének kezébenyomta.

– Időszerű lenne megváltoztatni afedőfoglalkozásomat. A Hivatal egyretöbb munkát ad, és ennyi távollétet márnem tudok hitelt érdemlően igazolni a

családom felé. A feleségem arra,gyanakszik, hogy szeretőm van –válaszolta David Jones nyugalmatszínlelve. Magában felváltva szidtaGirlinget, aki alaposan bepalizta őt,illetve a saját hülyeségét, hogy nem voltképes ott, a McCoul Driver's Innsarokasztalánál nemet mondani.

– Még mindig a Howe, Fletcher &Jones Co. építészeti vállalat társelnöke?– kérdezte az ezredes, majd halványanelmosolyodott.

– Igen, még mindig. Végül is van egyépítészmérnöki diplomám. Egyrefárasztóbb ez az egész. Nem szoktamnyavalyogni, ismer, de nagyon remélem,hogy gyorsan véget ér a háború. AHarmadik Birodalomnak menthetetlenül

befellegzett, de a csendes-óceánihadszíntér még tartogathat kellemetlenmeglepetéseket. Utána még rengetegtakarítanivaló lesz a Hivatalnak.Belefáradtam ebbe az egészbe, Mike –fújt egyet a hírszerző. – De gondolomnem ezért jött. Mi van az embereinkkel?

– Még mindig semmi hír – válaszoltaaz ezredes, és az asztalra helyezte akiürült poharat. – A DC-3 nem tértvissza. Nagyon úgy néz ki, hogy nyomnélkül eltűnt.

– Már harmadik napja, hogy semmitsem tudunk a csoportról. Az a helyzet,Mike, hogy a Hivatal számára nagyonfontos ennek az akciónak a sikere. Sokatdolgoztunk ezen az ügyön. Nemhagyhatjuk, hogy a célszemély az

oroszok kezére kerüljön.– Nézze, Jones, maga is tudja, milyen

esélyeik vannak. Még ha be is jutottakBerlinbe, ott most iszonyú nagy a káosz.Nem véletlen, hogy mi kimaradunk azostromból. Az amerikai hadvezetés nemolyan őrült, mint Sztálin, aki hajlandófeláldozni háromszázezer Ivánt csakhogygyors sikereket tudjon felmutatni. Berlinbevétele csak idő kérdése. Azoroszoknak mindegy, hogy mekkora áratfizetnek a városért. Sztálin bosszút fogállni Sztálingrádért. Szóval, még havalahogy be is jutottak, vajmi kevésesélyük van.

– Azért a mentőcsapat készen áll?– Még hetvenkét órán át folyamatos

készültségben vannak. Ennyivel tartozom

a csoportnak.BERLIN1945. ÁPRILIS 26. – 21:14, ESTEElőször a föld finom remegését

érzékelte a lapockájánál, a robbanások,keltette lökéshullámokat, majdmeghallotta az első hangokat, abecsapódó gránátok robaját, aharckocsik lánctalpának a nyikorgását.

Fájdalmat érzett. Fájt a füle, a baltérde, mindkét könyöke. A levegő büdösvolt, és nyirkos. Nem volt igazán hideg.Kinyitotta a szemét, és felült. Ahelységben teljes volt a sötét.

– Nyugi, Greg, nyugi! Pihenjen csak –szólt hozzá Munch.

– Hol vagyunk? Mióta fekszem itt?– Oké, csak szépen sorban. Emlékszik

valamire?– Bombatámadás volt, és

menekültünk… aztán nem tudom.Elájultam. Mi történt?

– Rendben, nincs memóriazavara –mondta Schenk némileg megnyugodva.

– Egy pincében vagyunk. Több, mintnyolc órán át feküdt eszméletlenül, mostkilenc óra körül jár az idő. Kicsitkiborult, ami nem csoda, ilyenkörülmények között. De semmifélefizikai sérülést nem szenvedett párzúzódástól eltekintve.

– Öreg vagyok én már az effélevitézkedéshez. Maguk jól vannak? –kérdezett vissza a hasonmás.

– Semmi bajunk. A csodával határosmódon egyikőnk sem sérült meg.

– Messze vagyunk a Führerbúvóhelyétől?

– Nem. Alig egy-két kilométerrelehetünk – felelte Schenk.

– Akkor megérte. Sikerülni fog.Sikerülnie kell! – mondta Bale. –Nagyon szomjas vagyok. És éhes is.

– Nincs se vizünk, se élelmünk.Tűrnie kell. Az oroszok betörtek avárosba, odakint most ők vannak. Nemmehetünk tovább. Az utcát teljesenbetemették a romok. Legalább egyutászszázad kellene, hogy folyosótrobbantsanak.

– Akkor most mi lesz?– Nem tudom. Várunk – felelte Munch.

– Használja ki az alkalmat, és pihenjen!Eddig nagyon jól viselte ezt az egészet,

de még szükségünk lesz magára.Pihenjen! Talán jobb lenne, ha maga isaludna egy kicsit, Schenk. Én kezdem azőrködést. Greg, maga lesz a következő.Kilencven perc múlva felkeltem. Addigpróbáljon meg aludni! – állt fel ahírszerző, és a kijárat felé indult.

Munch a pincébe vezető lépcsőhözment, leült, és elővette az utolsócigarettáját. A szája száraz volt, egyarántkínozta a szomjúság és az éhség, jobbalsó metszőfoga is egyre jobban fájt.

A szűrő nélküli szálat az ajkai közétette, majd gyufát vett elő zsebéből.Hatalmas tenyereivel eltakarta afellobbanó foszfor sárga lángját. Acigaretta vége felizzott, a férfi élvezettelszívta be a füstöt. A nikotin szétáradt a

szervezetében, feje zsongani kezdett,teste ellazult, de a fogából sugárzófájdalom intenzívebbé vált. Kiköpte anyelve hegyére ragadt keserűdohánymorzsákat, majd kifújta a füstöt,amely kéken kavargott a sápadtholdfényben.

Az utcán oroszok vonultak, a 85milliméteres löveggel szerelt T34-eseknehéz ágyúkat vontattak a városközpontja felé. Munch remélte, hogy anémetek hamarosan ellentámadástintéznek, és akkor, kihasználva az utcándúló harcokat, sikerül átjutniuk keletfelé.

Munch mindenképpen teljesíteniakarta a rájuk osztott feladatot. Nemkötelességtudatból és nem is az amerikai

hadsereg miatt, teljesen más, személyesoka volt erre. A feleségére és agyermekére gondolt, akiket négy éve éshat hónapja szakítottak el tőle. Prágabelvárosában lévő lakásukból raboltákel őket, mintegy figyelmeztetésképpen.Ekkor már tagja volt az SS-nek, ésmindent megtett, amire főnökei kérték.

Azok mégis úgy látták jobbnak, haelszakítják tőle a hozzátartozóit. Tudta,hogy mindketten jól vannak, legalább iserről tanúskodtak a fényképek és alevelek, amelyeket rendszertelenülkapott kézhez a főnökeitől.

Később jutott a tudomására, hogyvalamennyi beépített embert acsaládjukkal zsaroltak. A hadvezetésnem merte megkockáztatni, hogy

hírszerzőik kettős játékba fogjanak.Munch tudta, hogy a háború –

legalábbis, ami Európát illeti – napokonbelül véget ér. Ez a küldetés remeklehetőséget kínált arra, hogy egy utolsó,merész húzással kivívja főnökeielismerését. Akkor pedig szolgálataielismeréséül leszerelnék, és ismét együttlehetne a szeretteivel. Ez az akció voltaz ő nagy lehetősége, olyan lehetőség,amiről minden hírszerző álmodik. Ezérttörte magát, ezért vetette be mindenerejét és tapasztalatát. Semmiképpensem akarta elszalasztani a nagylehetőséget.

Munch megnézte óráját. Ideje voltfelkelteni Schenket.

BERLIN,

1945. ÁPRILIS 27. – 00:15, ÉJFÉL– Ébredjenek! Ember, keljen már fel!!Munch riadtan nyitotta ki szemét, és

felnézett. Schenk mellette térdelt, ésvadul rázta a vállát.

– Mi van? Mi történt? – kérdezte. Mégkába volt az álomtól, végtagjai nehezek,feje zavaros.

– Megindult a német ellentámadás.Nem hallja?!

Munch felült, fülelni kezdett. Kintrőlheves csatazaj hallatszott. Páncélosokzörgése, lövegek durrogása, becsapódógránátok robbanása, géppisztolyokkerepelése. Orosz és németparancsszavak és káromkodásokvegyültek egymással. A harc a közelbendúlt – nagyon is közel, talán három

utcával lejjebb.– Azonnal keltse fel Bale-t. Mikor

kezdődött?– Talán egy órája. Most értek ide a

mieink. Mármint a németek. Gyorsannyomulnak előre. Talán most mi is kitudunk törni.

– Remek – mondta Munch. Válláravette zsákját, majd felkapta fegyverét. Atársai ugyanezt tették.

– Az oroszok nem fognak állásokatkiépíteni ebben az utcában, mert akkorkelepcébe kerülnek – gondolkodotthangosan Munch.

– Nem fognak zsákutcában védekezni,ha vissza tudnak vonulni – erősítette megSchenk.

– Rendben. Kapják össze magukat, és

induljunk.Kimásztak a pincéből, fel az utcára,

majd meglapultak egy omlás mögött.Tőlük száz méterre, egy találatot kapottT34-es roncsa lángolt, mellette egyösszeégett, halott harckocsizó.

– Menjünk kicsit előrébb! Innensemmit sem látni.

Elfutottak az utca sarkáig.Meglapultak a kilőtt orosz páncélosmögött, és onnan figyelték a csatamenetét. Az oroszok hevesenvédekeztek, de a rengeteg páncéloskísérő halála miatt fokozatosan kijjebbszorultak a városból. Az éjszakai utcáthatalmas fáklyákként világították meg akilőtt, lángokban álló T34-esek.Rengeteg volt a hulla. Sárgászöld szín

nadrágot és zubbonyt viselő orosz ésesőmintás ruhás német katonák élettelentestei feküdtek szerteszét.

A csata tőlük alig harminc méterrezajlott. Heves tűzharc dúlt, ahogy anémetek házról házra szorították visszaaz oroszokat. Fehér fénynyalábokszabdalták a sötétet, majd eldübörgöttelőttük egy infraszemes Párduc G. Aközepes harckocsi gyorsan haladt,lánctalpa fülsüketítően csikorgott akövön, orrával elsodort egy kilőttpáncélelhárító ágyút, keresztülgázolt aroncsokon és a holttesteken, véres hús-és csontmasszává gázolta az elesettkatonák testeit. A löveg csövéből tűzcsapott ki, amelyet hangos robbanáskövetett észak felől, ahogy a három

utcával feljebb álló T34-es 60milliméteres homlokpáncélzatátátszakította a 75 milliméteres lövedék.

A Párduc öt darab, 38 tonnás Hetzerpáncélvadásznak törte az utat, a kicsi,torony nélküli, doboz formájúharckocsik folyamatosan tüzelvekövették az ék hegyét adó páncélost. Azalakzatot féllánctalpas, légvédelmilövegekkel felszerelt szállítójárművekkövették. Az eredetileg repülőgépekellen tervezett 20 milliméteresFlakvierlingek iszonyú pusztítást vittekvégbe az orosz rohamcsapatokemberállományában.

Az utca átellenes oldalán felrobajlottegy lángszóró, a romok között rekedtkatonák így próbálták megsemmisíteni az

egyik légvédelmi löveget. A vörös éssárga tűzgömb a jármű elejét érte, alángok körbenyaldosták a motorháztetőtés a sárvédőt, de a kezelőszemélyzettagjait megvédte a löveg páncélzata. Egynémet katona gránátot dobott alángszórós szakasz fedezékéül szolgálókerítés mögé. A töltet felrobbant, alángszórósok hátán lévő tartálybelobbant. Azok, akik túlélték arepeszeket, égve ugráltak ki afedezékből, a földre vetették magukat, éskétségbeesetten próbálták eloltanilángoló ruhájukat.

A német rohamcsapatok ékét az éjjelivadászok adták. Futva követték apáncélosokat, folyamatosan tüzeltek aházak mellet védekező oroszokra.

Többségük reflektorral ellátott MP44-esekkel volt felszerelve, de egy-kétkatona furcsa sorozatvetőket is vitt,amelyek sivítva lőtték ki a kis kaliberűrakétákat. Munch még sosem látott ilyenfegyvert. Másfél méternél is hosszabbvolt, súlyát tizenkét-tizenöt kilórasaccolta. Kilenc csövéből egyszerreokádta a nyomjelzős lövedékeket,amelyek pusztító erővel csapódtak be avisszavonuló orosz katonák közé.Néhány élelmes katona megfordította ahátrahagyott, orosz ágyúkat, gyorsanösszeszedték a szétszóródott muníciót,majd saját fegyvereikkel nyitottak tüzet avisszavonuló Vörös Hadsereg katonáira.

– Gyerünk, indulás! – adta ki aparancsot Munch, és kiugrott a

fedezékből. A másik két férfi követte.Észak felé futottak, követték a németcsapatokat. A következő utca talán százméterre volt tőlük. Tudták, ha elérik,tovább mehetnek kelet felé.

Körülöttük tombolt a harc. Avisszavonuló hadtesttől leszakadt,fedezékek mögött rekedt oroszokfolyamatosan lőtték az előrenyomulónémet katonákat. Egy omlásnál hevestűzharc alakult ki. Legalább egy szakaszrohamosztagos védekezett a túlsóoldalon, folyamatosan tűz alatt tartva atámadókat. Az SS katonák fedezékekbekényszerültek, onnan lőtték az alkalmibarikád mögé bújt oroszokat. Egyvakmerő népi felkelő előbújt egy kilőttharckocsi mögül, és megcélozta az

omlást a vállán lévő Panzerschreckel. A88 milliméteres rakéta hatalmaslángcsóva és füst kíséretében hagyta el atubust, majd becsapódott az oroszokközé. A robbanást követően törmelék ésvér spriccelt szerteszét. A német katonákdiadalittasan felüvöltöttek, majdelőugráltak a fedezékekből, futvakövették a páncélosokat. Mögöttük ötvenméterrel két újabb rohamlöveg tört utatmagának a roncsok között.

– Itt jobbra! – kiáltotta Schenk, és akövetkező sarkon befordult.

A mellékutca járható volt, de oroszokvoltak benne, hat-nyolc katona, köztüksebesültek is. Rendezetlenül vonultakvissza. Egyikőjük futás közbenhátranézett. Észrevette őket. Rákiáltott

társaira, akik megfordultak, és tüzetnyitottak rájuk, miközben a házfalakhozlapulva folyamatosan hátráltak.

Schenk, Bale és Munch fedezék mögéugrottak, és viszonozták a tüzet. Két alakazonnal összeesett, egyikük kezébenaddig kattogott a PPS, míg ki nem fogyotta dobtárból a lőszer. Bale gondosancélzott, befogta az egyik, sántikálva futó,alacsony katonát, és elsütötte a fegyvert.A sorozat túl alacsonyan, a csípőjéntalálta el az oroszt. Az a becsapódáserejétől széttárt kezekkel bukott előre,elejtette a fegyverét, és elvágódott akövön. Megpróbált felállni, de lábaihasználhatatlanná váltak, visszazuhant akőre. Valószínűleg a gerincét találta elegy lövedék. Kezeivel húzta magát

előre, kétségbeesetten mászott menekülőtársai felé. Munch megeresztett még egyutolsó, hosszú sorozatot, majd előbújtaka fedezékből. Az oroszok már elhagytákaz utcát, csak a két holttest és sebesülttársuk maradt utánuk.

– Schenk, kutassa át azt a hullát! –utasította társát a hírszerző, majdleguggolt az egyik test mellé. A katonaegy tiszt volt. Valószínűleg ő vezette azegyik rohamcsapatot. A golyó a nyakáttalálta el, csillagos vállapját vérpettyezte be. Munch lecsatolta a holttestövéről a kulacsot és meglötyögtette.Szinte tele volt. Elvette kezéből a PPS-tés letépte a derékszíjon lévővászontáskát, amelyben a tartalék tárakvoltak. Lecsatolta a barna bőrből készült

pisztolytáskát. Kiforgatta a hulla zsebeit,leginkább valami élelmiszert keresett. Ajobb zsebben talált egy darab kenyeretés egy zsíros papírba burkolt csomagot.Az orrához emelte, és megszagolta.Élelemnek tűnt. Kiforgatta a hosszúkabát belső zsebét is, és egyigazolványszerű valamit talált. Azutcában sötét volt, meg sem próbáltaelolvasni. Zsebre vágta.

Bale közben beérte a szétlőtt csípőjűoroszt. A férfi felemelte arcát a földről,a képe fekete volt a koromtól,szemöldökét és haja egy részétleperzselte a tűz. Bale felé nyújtottakezét, és erőtlen, sírástól elfúló hangonkönyörgött életéért. A hasonmásmegcélozta a katona arcát, és lenyomta

az elsütőbillentyűt. Az MP44-es üresenkattant. Bale megfordította a fegyvert, ésa nehéz puska tusával teljes erejéből azorosz homlokára csapott. A férfi fejehangosan megreccsent, ahogy a kőnekütődött, majd gyorsan terebélyesedővértócsa jelent meg a tarkójánál. Ahasonmás elvette a halott kulacsát és atárakat, aztán eltette a férfi zsebébentalált féldoboznyi cigarettát és egybenzines öngyújtót. Az üres MP44-est atest mellé dobta. Visszament a dobtárasgéppisztolyért, ami tíz méterrel mögöttehevert a kövön, ahol az orosz katonaelejtette.

Továbbmentek. Mintegy két óra múlvaegy aprócska, mindössze két és fél méterszéles híd alá húzódtak be, amely a

csodával határos módon átvészelte abombatámadásokat. A kőből épültcsatorna a Spree folyó megáradt, piszkosvizét vezette. A lustán hömpölygőzöldesszürke víz komótosan nyaldosta azöld algával belepett köveket. Agéppisztolyokat a falnak támasztották,alig karnyújtásnyi távolságra. Evéshezkészülődtek, a halott oroszoktól elvettélelmiszert kipakolták a zsebeikből.Munch lehámozta a piszkos, zsírospapírt, kisimította, és a térdére terítette.

– Nálam ennyi van – mondtatársainak. – Egy darab szalonna, valamipiros por van rajta. Meg egy darabkenyér.

– Paprika. Azzal van beszórva –segítette ki Bale, majd felmutatta saját

szerzeményét. – Egy darab kolbász.És… – mondta teátrálisan, emelt hangon,majd zsebébe nyúlt – … akad még itt egykonzerv is. Schenk, maga mit talált?

A dezertőr kinyitotta zsákját, beletúrt,és sorra kipakolta a szerzeményeit.

– Egy darab kenyér, kissé száraz, egykonzerv, meg két szelet csokoládé.Amerikai – tette hozzá, miután megnéztea címkéket.

– Rendben, lássunk akkor hozzá –mondta Munch, és elővette zsebébőlbicskáját. Félbevágta a kenyeret, azegyik darabot átnyújtotta Bale-nek. Ahasonmás közben kibontotta a konzervet,és felszeletelte a tartósított húst.

– Végre! Iszonyú éhes vagyok! –jegyezte meg Schenk, majd tört egy

darab kenyeret, és nekilátott.Mindent befaltak. Bale végzett a

leghamarabb. Két perccel később márcsak paprikától pirosló ujjait nyalogatta.Nem lakott jól, de legalább kínzóéhségét sikerült valamelyestcsillapítania.

– Ez nagyon jól esett! Jó lenne mégvalami.

– Be kell, hogy érje ennyivel –jegyezte meg Munch, majdvisszautasította Schenk csokoládéját. –Kösz, nem, egyék meg!

– Tegye el! Később még jól jöhet –erősködött a dezertőr.

– Nem hiszem. Fáj a fogam. Kiesettegy tömésem.

– Esetleg egy cigarettát? – ajánlotta

Bale, majd előkotorta zsebéből a gyűröttpaklit. Gondosan megszámolta aszálakat, majd körbekínálta.

– Honnan szerezte? – kérdezte Munch.– Az egyik orosznál találtam, még

tizenkét szál van benne. Öngyújtót iskaptunk hozzá – mondta a hasonmás,mutatta fel a fém készséget. A vékonykalángot kétszer is elfújta a szél, mireharmadjára sikerült a tenyerévelmegvédeni. Tüzet adott társainak, majd őis rágyújtott. A durvára vágott, feketekapadohány nagyon erős volt, büdös éskeserű – de főleg büdös – szagaleginkább a benzingőzre emlékeztette. Amásodik slukk után erősenelgondolkodott rajta, az oroszok nemugyanazon üzemekben gyártják-e a

harckocsikat, mint a cigarettát: a lángolóT34-esnek volt hasonló szaga. Köhögnikezdett.

– Látom, nem szívott még ilyet –jegyezte meg Schenk vigyorogva. – Nemegy nagy szám, de odakint, a keletifronton, egyetlen dobozért két adagkenyeret és levest is megadnak, vagyhárom és fél, sőt, néha négy márkát is.Bár a pénznek nem volt valami nagyértéke ott – tette hozzá.

– Azért a francia cigarettát valahogyjobban szeretem. Hogy van a bordája? –kérdezte Munch.

– Viszonylag jól. Be van gyulladva, ésfáj, de nem annyira, mint előtte. Ez azötlet a szíjjal sokat segített, talánpihentetni kellene, az biztos jót tenne

neki – jegyezte meg keserűen Schenk,azzal lecsavarta a kulacsa kupakját, ésivott egy kortyot.

– Ha ezen túl vagyunk, a legjobbellátásban lesz része, megígérem –mondta Munch, majd egy utolsót szívotta bagóból, és a csikket a csatornábadobta. Zsíros ujjait a hosszúszövetkabátba törölte, aztán figyelmét azoroszoktól elvett holmikraösszpontosította. Átnézte a PPS-t,begyakorolt mozdulatokkal levette azüres dobot, és új, teli tárat illesztett afegyverre. A térdéhez támasztotta agéppisztolyt, majd elővette a zsebéből atiszt oldaláról lecsatolt pisztolytáskát.Nem kevés örömmel tapasztalta, hogyegy 7.62-es kaliberű, frissen olajozott,

szemlátomást vadonatúj Tokarevbirtokába jutott. Beleszagolt a csövébe.A kezében tartott revolvert még alig páralkalommal sütötték csak el. Munchnagyon kedvelte a Tokarevet, több ízbenis lőtt már ilyen fegyverrel. Pontos,nehéz körülmények között is megbízhatótársat ismert meg benne. Kivette a tárat,majd egyesével kifejtette belőle agolyókat. Nyolc lőszer volt benne. Apisztoly tele volt, a barna bőrből varrotttáskában pedig további két tartalék tárraakadt. Ráadásul a Tokarevhezhasználhatta a PPS lőszereit is.Visszatette a golyókat a helyükre. Apisztolytáskát eldobta, a fegyvert és atartalék tárakat pedig a jobb zsebébesüllyesztette.

– Látom, ért az orosz fegyverekhez –jegyezte meg Schenk. – Le meremfogadni, hogy nem először van a kezébeilyesmit. Hol tanulta?

– Számos fegyvertípusra kaptamkiképzést – válaszolta Munch. –Amerikai és angol eszközökre, orosztechnikára és persze németre is. Bár azamerikai hadsereg kötelékébe tartozom,be kell, hogy valljam, a Tokarevnél jobbpisztollyal még nem találkoztam.Lényegesen jobb, mint a német Walthervagy az amerikai Colt. Sokkalpontosabb, soha nem hagyja cserben azembert, és könnyű hozzá lőszert találni.Roppant praktikus darab. Vizsgálják át afegyvereket, ismerkedjenek velük! Jobbmost, mint éles helyzetben – mondta a

hírszerző.Míg a többiek az orosz

haditechnikával ismerkedtek, Muchnakeszébe jutott az igazolvány, amelyei ahalott tisztnél talált. A kivette abelsőzsebéből a vörös bőrbe kötöttiratot, majd kinyitotta. Vékony darab,volt, sokkal vékonyabb, mint egykatonakönyv. Mindössze két lap azegész. Nem is igazolvány, hanem egyfélefényképes azonosító kártya, olyan,amilyet a politikai osztály emberei és ahírszerzők kapnak. Munch anyanyelviszinten bírta az oroszt.

Az egykori tulajdonos neve PjotrKurcsakov volt, rangja százados, koraharmincöt év, magasságaszáznyolcvankét centi, lakhelye

Moszkva.Az adatok nagyjából passzoltak

Munchra, és a fénykép is hasonlított. Egyfelületes szemlélőt ennyivel már meglehet téveszteni. A személyi feljegyzésekután tekintete a fejlécre siklott. Azigazolványt a Vörös Hadsereghírszerzése állította ki. Munch nehezentudta visszafojtani örömét. Piszkosulnagy mázlija van, gondolta, annyi szent.Előbb a dezertőr, majd a fegyverek, avíz, az élelem és most a papír. Ez azazonosító még igen jó szolgálatot tehet,akár az életét is megmentheti. Gyorsanbecsukta hát, zsebébe süllyesztette, majdtársai felé fordult.

– Mit gondol, Schenk, hogyan tovább?– Nos… – gondolkodott el a dezertőr

– már nagyon közel vagyunk. Alig egy-két kilométer, mindössze pár utca választel minket a háztól. Ami jó, hogy azoroszok még nincsenek itt, ezért legalábbvelük nem lesz problémánk. Azejtőernyősök és az SS közösen védik ezta szektort. Elég sokan vannak.Lövöldözéssel semmire sem megyünk.Esetleg van valami ötletük?

– Van – válaszolta Munch kurtán.Kinyitotta zsákját, és elővette belőle akarszalagot, amelyet még a bázisonkezdett el hímezni, és a DC-3 fedélzeténfejezett be. – Eddig csak azért nemvettem elő, mert nem akartamkockáztatni.

– A Führer személyes futárainakszalagja – füttyentett elismerően Schenk.

– Munch, maga készült. Egész okos.– Talán így már menni fog. Arról

viszont fogalmam sincs, hogy juthatnánkbe a célobjektumba. Jó lenne, ha eltudnánk kerülni a lövöldözést. Nemkecsegtet sok sikerrel. Hányan védik azépületet, Schenk?

– Nem is tudom… talán huszonöt-harminc fő. Hitler személyes testőrségeés még pár SS katona. De lehet, hogyazóta többen vannak.

– Bale, az eligazításon azt mondták,hogy maga a kulcs. Gondolom, ezt úgyértették, hogy a fizikai hasonlóságátkihasználva bejuthatunk. De most más ahaja, és a bajusza is hiányzik – soroltaMunch a problémákat.

– A ruha tényleg elveszett, de ne

aggódjon a külsőm miatt! Itt van mindena zsebeimben: a sminkkészlet, a paróka,az álbajusz. Még jól jöhet, de nem ez alényeg – nyugtatta meg Bale.

– Hanem? Mi az, ami számít? –kérdezte Munch.

– Az, ami itt van – mondta Bale, ésöklével finoman megkocogtatta jobbhalántékát.

– Ezt hogy érti?– Úgy, hogy ismerem, és mindent

tudok róla. És ami a legfontosabb, hogyismerem azokat a szavakat, amelyekrevágyik. És van még itt valami… valamiigazán fontos – mondta Baletitokzatosan, majd felhúzta kabátjánakujját, és megmutatta a bal alkarjára lévőtetovált szimbólumot. – Ez itt a lényeg –

mutatta a tetoválást. Fekete színű és köralakú jel, középen két világos kereszttel,sugárirányú vonalakkal és a körülöttehúzódó gyűrűben germán rúnaírással.

– Mi ez? – kérdezte Munch. Hiábakutatott emlékezetében, még soha nemtalálkozott ezzel a mintával. – Magalátott már ilyet, Schenk?

– Nem, még soha – ingatta fejét adezertőr, miközben képtelen volt levenniszemét a pénzérménél alig nagyobbtetoválásról.

– Ez a Thule Társaság jele. A ThuleTársaság egy okkultizmussal foglalkozótitkos csoport, Hitler az alapító tagok,közé tartozik. A társaság tagjait még aharmincas évek végén lekapcsolták aHírszerzés emberei, szépen lassan,

egyenként. Úgy öt éve valamennyien azamerikai hadseregnek dolgoznak.Egyetlen ember nem volt hajlandóegyüttműködni, egy régész, aki azótarejtélyes körülmények között öngyilkoslett, valahol Ausztriában. A szervezetenkeresztül folyamatosan dezinformáltákHitlert, hosszú éveken át. A legutolsóüzenet szerint a Thule Társaságmegtalálta a Szent Grált, és készenállnak a ceremóniára, amelyhalhatatlanná teszi, és emberfelettierővel ruházza fel a Führert. Hitler márnagyon várja a követet, akit persze énfogok alakítani. Szóval ez a mibelépőnk. Nem fogunk sem lövöldözni,sem verekedni. Minden ki van találva.Egyszerűen be fogunk sétálni, és ami

szintén nem elhanyagolható, hogy ki istudunk jönni vele.

– Ez egy baromság – jegyezte megMunch.

– Lehet, hogy baromság, de nem acélszemély számára. Ő nagyon is hiszbenne. Mit gondol, miért szónokolt annyimindenféle csodafegyverről meg istenihatalomról?

– Ezt szépen kifundálták – bólintottelismerően Schenk.

– Hát igen. Talán mégsem annyiraalulinformált a mi titkosszolgálatunk,mint azt maga elsőre gondolta.

Munch intett a többieknek, mire azokgyorsan összekapkodták afelszerelésüket. A hírszerző felhúzta abal karjára a szalagot, és kibújt a híd

alól. A többiek követték, majd határozottléptekkel elindultak a város központjafelé.

Magabiztosan masíroztak keresztül anémet katonák csoportjai között. Munchtrükkje remekül működött. A futárszalaghatalmas biztonságot adott, szinteérinthetetlenné tette őket. Az a párkatona, aki igazoltatni akarta anyilvánvalóan illetéktelen helyen lófrálónépi felkelőket, a kabát bal ujjara húzottsárga szalag láttán azonnal visszafordult.Egyetlen egyszer kerültek veszélyeshelyzetbe, mikor egy tudatlan ejtőernyőspuskát fogott rájuk, de amikor a felettesemegjelent, alaposan megfenyítette ameggondolatlanul viselkedő katonát, éselnézést kért tőlük. Munch igen jól

játszotta a felháborodott futár szerepét.Hangosan kiabált az ejtőernyősökparancsnokával, és keményen fejéreolvasta a történteket. Még azt iskilátásba helyezte, hogy beszámol aFührernek.

– Mi a francért nem vette hamarabbelő ezt a vackot? – vetette oda BaleMunchnak két utcával odébb.

– Mert meglehetősen feltűnő egy ilyenszalaggal bohóckodni, ráadásulkockázatos is. Végszükség esetéretartogattam.

– Szerintem folyamatosankrízishelyzetben vagyunk, mióta földetért a lábunk – jegyezte meg Bale.

Munch válasz nélkül hagyta akifakadást. Minél mélyebben hatoltak be

a Birodalmi Kancelláriának és aReichstagnak helyet adó kormányzatikerületbe, annál több és jobbanfelszerelt Waffen-SS szakasszaltalálkoztak. Ezek a férfiak nem olyanokvoltak, mint a külvárosban állomásozó,szedett-vedett Volkssturm, Hitlerjugendvagy Wehrmacht alakulatok. Nem voltakköztük sem gyerekek, sem aggastyánok.Ezek a katonák elszántak voltak, ésfegyelmezettek. Csendben várakoztak abarikádok mögött, a páncéltörő lövegekés a harckocsik mellett. Ezek a férfiaknem szenvedtek kétségektől. Készenálltak az utolsó harcra, hogy életüketáldozzák a szemük láttára összeomlóbirodalomért.

Bale eddig csak megvetést és undort

érzett a birodalmi katonák iránt, amelybemost valami furcsa szánalom vegyült.Szánalom azok iránt, akik nem elégbátrak ahhoz, hogy megkérdőjelezzék ahatalom igazát, sem pedig elégértelmesek hozzá, hogymegkülönböztessék a demokráciáraépítkező rendet az egyszemélyesdiktatúrától. Számára ezek a férfiak márnem voltak többek puszta báboknál,kiürült emberi testeknél, akikből régkihalt a gondolkodás ösztöne, és azértelem helyére egy központi akaratköltözött.

– Az az épület lesz az – súgta SchenkMunchnak, és a sarkon álló rezidenciafelé biccentett.

Az emeletes ház vörös téglából

készült, teteje lapos volt, erkélye szürkegránittal díszített. Ablakai kiütve,téglával berakva, középen csupánkeskeny lőrések maradtak a kőművesekmunkája nyomán. Az utcára nyíló kapuelőtt Waffen-SS katonák őrködtek.Nyolcan voltak, fegyverzetüketpisztolyok, Gew43 típusú puskák ésMP44-es géppisztolyok alkották. A házelőtti fedezékből MG42-es géppuskákcsöve meredezett, legalább nyolc darabvolt belőlük felállványozva. Mellettükhárom páncéltörő ágyú állt.

Munch biztos volt benne, hogy azutcára néző ablakokban is géppuskákvannak, a tetőn pedig minden bizonnyalmesterlövészek figyelnek. Az épületneka bevételéhez legalább százötven ember

szükséges, gondolta Munch, vagy mégtöbb, és életében először hálát adott azamerikai titkosszolgálat embereinek.Remélte, hogy a Bale által felvázolt tervtényleg működni fog. Ha elég okosaklesznek, nem fognak belekeverednisemmiféle lövöldözésbe. Csak ki és be,a kísérőkkel pedig majd csak elbánnakvalahogy, miután kijutottak a városból.

Határozottan lépdeltek keresztül abarikádokon, egyenesen az őrök felé. AzSS katonák azonnal fegyvert szegeztekrájuk.

– Halt! – állt eléjük egy tiszt.– Heil Hitler! – lendültek magasba a

karok.– Mi dolguk erre? – szegezte nekik a

kérdést a rangidős katona, egy magas,

barna hajú, kék szemű tiszt.– A Führer különleges személyi

futárszolgálatához tartozom – válaszoltaMunch, és úgy fordult, hogy az őrök islássák a karszalagot. Igyekezett lepleznia feszültségét. Ez a pillanat volt a tervleggyengébb láncszeme. Az azonosítóközel sem olyan tökéletes, mint azeredeti, gépi szövésű darabok. A tisztszerencsére csak egyetlen futó pillantástvetett a karszalagra.

– Kit keresnek, mi a küldemény? –kérdezte.

– A rangidős tisztet keressük. Ő pediga küldemény – válaszolta Munch, mireBale előlépett.

– Azonosítsa magát! – szólította fel atiszt a hasonmást.

– Arthur Heinrick. – felelte Bale,majd felgyűrte kabátujját, hogymegmutassa az alkarjára tetovált ábrát. –Az azonosítóm.

A őrség parancsnoka megnézte arajzolatot, majd parancsot adott az egyikkatonának. A férfi tisztelgett, bement azépületbe. A többiek leengedték afegyvereket.

Bale zavarban volt. Nem értette, miértnem kísérik őket azonnal a rangidős tisztelé. Ha Schenk tévedett a Führer hollététilletően, rövid harc várt rájuk. Azmindenesetre bizalomra adott okot, hogyegyetlen puska sem szegeződött rájuk.

A kapuban egy rangjelzés nélküli,fekete SS ruhát viselő férfi jelent meg.Nem volt más fegyvere, csak a

derékszíjára csatolt pisztoly.– Heil Hitler! – köszöntötte őket, majd

egyenként kezet fogott a csoporttagjaival. – Önök tehát a futárok. Márnagyon vártuk magukat. Kérem,kövessenek!

Beléptek a kapun, majd átvágtak akicsiny udvaron, ahol további katonákállomásoztak. A falak mellettgránátosládák, lőszerrakaszok, puskák éspáncéltörő fegyverek sorakoztak. Munchmegpróbálta feltűnés nélkül felmérni akörnyezetet. Szerette, ha úgy ment bevalahová, ha tudta, hogyan fog kijutni.Óvatossága nem egyszer az életétmentette meg.

Felmérte a katonák számát éselhelyezkedését, a fegyverzetüket, a

fizikai térjellemzőit. Az udvar huszonötméter hosszú és húsz méter széles,fedezékek nélküli, a főbejárat szűkfolyosója további tíz méter. Mindensarokban négy-négy SS katona állt, afolyosón további négy. A tetőn amesterlövészek, és ott voltak még abejárat előtti őrök. Az épület védelmeerős volt, és nehezen kikezdhető.

A német tiszt átvezette őket azudvaron, majd le egy hosszú és meredeklépcsőn, amely robbanószereknek éspáncélelhárító fegyvereknek ellenálló,több réteg, hengerelt acéllemezbőlösszehegesztett ajtóba torkollott. Azárszerkezetet három számtárcsahelyettesítette. A tiszt beállította amegfelelő kombinációt, és kinyitotta a

masszív, legalább huszonöt centimétervastag ajtót, aztán félreállt, és utatengedett a csoportnak. Munch átlépett aküszöbön, és rájött, hogy, hamenekülniük kell, ötlete sem lenne,merre induljanak. A tiszt becsukta azajtót, majd eltekerte a tárcsákat. Azárszerkezet hangos kattanással ugrott ahelyére. Munch egyrereménytelenebbnek látta a helyzetüket. Atárcsák nullától százig voltak kalibrálva,ami egymillió kombinációs lehetőségetjelentett.

Folytatták útjukat lefelé. A lépcsőhosszú volt, meredek, a gyenge világításmiatt nem látták a végét. A bunkerlegalább tíz méterrel feküdt a talajszintalatt. Harminc lépcsőfokonként beugrók

voltak a falba építve, amelyekbenlángszórókkal és géppisztolyokkalfelszerelt katonák őrködtek. A lépcsőalján az út háromfelé ágazott. Ők jobbrafordultak, és egy hosszú, egyenesfolyosón haladtak tovább. A bunkerbentökéletes csend honolt. A termekhangszigeteltek lehettek. Számos ajtómellett haladtak el, amelyek mögötttitokzatos fegyverraktárakat, kísérletilaboratóriumokat, operatív részlegeketés kommunikációs központokat sejtettek.A nyílászárók biztonsági fémötvözetbőlkészültek, és számkombinációs zárakvédték őket.

Őröket nem láttak, bár sejtették, hogylegalább egy századnyi katonaállomásozhat a föld alatti épületben. A

tiszt megállt egy ajtó előtt, beállította amegfelelő kombinációt, és előre engedtea társaságot. Bale lépett be először,Munch követte, és Schenk zárta a sort.

Egy tízszer tíz méteres szobábajutottak. A terem falait katonai térképek,gondosan kifeszített fekete-fehér-piros,horogkeresztes lobogók, keretekbefoglalt fényképek díszítették. Az előteretegy hatalmas terepasztal foglalta el,amelyen Berlin és a várost környezőterület egy az ezerhez arányú makettjeállt. A miniatűr házak között apróhorogkeresztes és vörös csillagoszászlók, páncélosszázadokat és egyébharci egységeket szimbolizáló jelzésekvoltak. Száznál is több vörös színű, aligkét és fél tucatnyi birodalmi sassal

mintázott. A terepasztalt aprócskalámpák sárga fénye világította meg. Aterem végén, egy hatalmas, sötét fábólkészült íróasztal mögötti karosszékbenAdolf Hitler, a Harmadik Birodalomkorlátlan teljhatalmú diktátora ült.Valamennyien tisztelegtek. Munchvégigmérte a Führert, a férfit, aki annyimás ember mellett közvetett módon az őéletét is felforgatta. Adolf Hitler arcasápadt volt, szemei zavarosak, a hajazilált. Nem úgy nézett ki, mint akinekmár a neve puszta említésétől is rettegésfogja el keletet és nyugatot, akimegteremtett egy tébolyult világrendet,és akinek lelkiismeretét milliónyi életkioltása terheli.

Tekintete – és az asztalon álló, félig

üres palack – arról árulkodott, hogy aBirodalom vezetője nem teljesen józan.

– Követek érkeztek, meinFührer – jelentett a tiszt.

– Követek, hm… – válaszolta Hitler.Hangja mély volt és tompa. – Mifélekövetek? – kérdezte, majd felállt. Hátamögött összefonta kezeit, és nyugtalanuljárkálni kezdett az asztal mögött.

Bale kilépett a sorból, alaposanmegnézte a férfit, és a német tiszt feléfordult.

– Ez az ember nem Adolf Hitler –jelentette ki ellentmondást nem tűrőhangon. – A Führer személyesen ismerengem, ez a férfi pedig nem tudja, hogyki vagyok. Nekünk az igazi Führerrelkell beszélnünk. Nagyon fontos

információt hoztunk, amelyet csakis nekiadhatunk át. Olyan információt, amelymegfordíthatja a háború menetét.Vezessen minket a Führerhez! – fordult atiszt felé.

Az asztal mögött sétáló férfi hirtelenmegállt. Az asztalra támaszkodott, majdlesütötte tekintetét, és felköhögött:nyilvánvalóan zavarban volt. Amegfelelő szavakat kereste, de a szájacsak remegett, képtelen volt megszólalni.

– Nem hiszem el… – hitetlenkedett atiszt, miközben felváltva nézett hol Bale-re, hol pedig arra a férfira, akit ő AdolfHitlernek vélt. – Az nem lehet…

– Be tudom bizonyítani – mondtaBale, majd folytatta. – Adolf Hitler azegyik szeánszon, amelyen magam is jelen

voltam, véráldozatot mutatott be. A jobbkarján, közvetlen a könyökhajlat alattvan egy sebhely, amely a rituális tőrpengéjétől keletkezett. Kizárólag egybizonyos penge képes ilyen sebhelyetejteni – fejezte be, majd feltűrtekabátujját, és feltartotta kezét, úgymutatta a könyöke alatti keskeny és fehér,hullámos heget.

– A kezét! – szólította fel a tiszt az ál-Hitlert, és tétova mozdulatokkal elővetterevolverét. – Mutassa, mein Führer!

– Elég… elég… – reagált amegszólított férfi és a székbe rogyott. –Nem az vagyok, akinek gondolnak…Nem én vagyok Adolf Hitler.

– Árulás történt! Aljas árulás! –motyogta a tiszt elképedve, majd az ajtó

felé hátrált, miközben fegyverét ahasonmásra szegezte. – Azonnalriasztom az őrséget. Maguk vigyázzanakaz árulóra! – utasította a csoportot.

Schenk reagált a leggyorsabban.Előkapta az övén hordott bajonettet, és apengét markolatig a német oldalábamártotta. A szúrás mély volt, és pontos.A borotvaéles kés átvágta a veseartériát.A tiszt azonnal meghalt, egyetlenkiáltásra sem maradt ideje. Schenk azösszecsukló holttest hóna alá nyúlt, ésfinoman elfektette a földön. Munchközben lekapta válláról a fegyvert éscsövét az ál-Hitlerre irányozta.

– Kik… maguk? Maguk… megölték atestőrség parancsnokát… maguk akkornem is németek… – hebegte a hasonmás

rettegve végigmérve a csoportot. – Megakarnak ölni? Istenem, könyörüljenekrajtam!… Nem én vagyok Hitler… énnem is… egyáltalán nem is vagyoknáci…

– Nyugodjon meg, ember! Nemakarjuk bántani. Hajlandó segíteninekünk? Nincs túl sok időnk, szóvalfeleljen igennel vagy nemmel! – tette fela kérdést Munch, miközben a fegyvertfolyamatosan a hasonmásra tartotta.

– Igen… természetesen.– Rendben. Bale, töltsön neki egy kis

konyakot abból a palackból! Hogyhívják?

– Karel… Karel Hrebiesky… –válaszolta a férfi, és mohón kortyolt akezébe adott pohárból.

– Maga cseh? – kérdezte Munch.– Igen, cseh vagyok. Hat éve raboltak

el, és kényszerítettek Adolf Hitlerszemélyes szolgálatára – válaszolta,majd ivott még egy kortyot. A konyaktólnémi szín költözött arcára.

– Mikor hozták ide?– Úgy két, két és fél órája. A

Reichstag épületén keresztül kísértek át,egy föld alatti folyosón. Én bejöttem,Hitler pedig kisétált.

– Merre mentek? – kérdezte Baleremegő hangon. A nyugalom törékenyálcája, amelyet az elmúlt percek soránmagára erőltetett, hirtelen szétfoszlott.Bale ideges volt, és tanácstalan. Ha nekiis feltűnt a trükk, a fickó az amerikaiakatsem tudja majd megtéveszteni.

– Csak azt tudom, hogy Hitler aReichstag elé kérte a személyestestőrségének néhány tagját. Valószínűlega föld alatti reptér felé menekültek,délnyugatnak.

– Hol van az a reptér?! Mondja már,ne hallgasson! – borult ki Bale.

– Hagyja abba! – szólt közbe Munch.– A legfontosabb az, hogy kijussunkinnen. Ez az ember nem eshet ki aszerepéből. Nélküle nem jutunk ki innen.Közös az érdekünk, Karel. Ha élni akar,együtt kell működnie velünk.

– Vele ugyan sosem fog kijutni! –vetette közbe Bale, és öklével azasztalra ütött. – Nézzenek már rá!Legalább két-három centivel magasabb,mint Hitler, rossz a beszédtechnikája,

érezhető a cseh akcentusa, nem tudkonfrontálódni, és az orra is keskeny. Ahasonlatosság édeskevés. Nem ő fogjacsinálni. Én viszem ki magukat.

Schenk elnyomta az időközben féligszívott, orosz cigarettát, a bűzlő csikketa terepasztalra pöckölte, aztán felállt amahagóni székből.

– Felőlem, csinálhatja maga is, degyorsan találjanak ki valami okosat, mertnekem nincs kedvem itt megdögleni! –jelentette ki a dezertőr.

– Oké. Csak szépen sorjában.Hrebiesky vetkőzzön le! – mondta Bale,majd elővette zsebéből a parókát, ésvégignézett a hasonmáson.

Munch nem hitte, hogy Baleelképzelése beválik, de jobb ötlete neki

sem volt. Mivel a Reichstagbanállomásozó katonák alig pár órája látták,ahogy a Führer elhagyja az épületet, afelettük lévő parancsnokságon keresztülkellett távozniuk. Két és fél órahátrányban lehettek a Hitlert menekítőkonvojjal szemben. Ha sikerül kijutniuk,könnyen beérhetik őket.

Munch sejtette, hogy Hitler nem fogüres kézzel menekülni. Dél-Amerika,Vatikán, vagy Svájc lehet a célja, odapedig pénz kell. Sok pénz. Mindeztösszeszedni pedig időbe került. Alegrosszabb esetben az előnye egy óralehetett.

Bale felvette a cseh ruháját, kifestettemagát, végül felragasztotta a parókát ésaz álbajuszt. Már a puszta fizikai

hasonlóság is megdöbbentő volt, demikor Bale imitálni kezdte Hitlerjárását, fejtartását és hanghordozását,mindenki tátott szájjal bámult.Különösen Karel Hrebieskyre gyakoroltkomoly hatást a színész bemutatója.

– Maga sokkalta jobban játsszaHitlert, mint bármelyik hasonmás, akiveleddig találkoztam! – jegyezte megámuldozva.

– Szerintem menni fog. Csak bízzanakbennem! – válaszolta Bale, majdóvatosan megigazította a parókáját.

Schenk száraz pengével, kapkodó,durva mozdulatokkal leborotválta a csehférfi bajuszát, majd tessék-lássék módonmegnyeste a haját.

– Ne vacakoljon vele sokat, a lényeg

az, hogy ne bukjon ki a sapka alól! –jegyezte meg Munch, majd hozzátette. –Koszolja be a képét, meg a kezeit!

Bale közben összeszedte magát, ésmegpróbálta átgondolni a teendőket.

– Van egy kellemetlen kis problémánk,amelyet saját erőből nem fogok tudni,megoldani. Ott az az ajtó és nekem nincsrá semmi ötletem. Bár ha… – tűnődöttel, és egy pillanatra lehunyta szemeit.

– Arra gondol, hogy is juthatunk ki abunkerből? A számkombinációs zárra? –kérdezte Schenk, majd összeborzoltaHrebiesky üstökét.

– Piszok vacak dolog ám az a zár…egymillió lehetséges variáció. Talán idekellene rendelni egy tisztet, aki tudja akombinációt – vetette fel Munch.

– Az nagyon feltűnő lenne – ingatta afejét Bale.

– Ne törődjenek a számokkal! Nemhallották a tárcsák kattogását? – kérdezteSchenk talányos hangon.

– Miről beszél? – nézett visszaMunch.

– Most mondtam, hogy a kattogás.Abszolút zenei hallásom van.Megfigyeltem, hogy a megfelelő állásbanegy terccel alacsonyabb a kattanásfelharmonikusa. Ha nem hangoskodnak,és hagynak fülelni, akkor mindenrendben lesz. Kijutunk külső segítségnélkül is.

– Rendben! Csapjunk hát bele! –mondta Munch és Bale kezébe adta azasztalon lévő telefonkészüléket. –

Utasítsa a fentieket, hogy készüljenek fela szállításunkra! Ne kérjen sok kísérőt,csak pár embert és egy féllánctalpast!

Munch őszinte meglepetésére a tervvalamennyi mozzanata simán ment. Balemár a telefonálás során is nagyotalakított. Roppant arrogánsán beszélt, ésalaposan letorkolta a vonal túlsó felénlévő német tisztet. A lépcsőn őrt állókatonák sorra tisztelegtek nekik, Baleegyiknek-másiknak vissza is intett.Schenknek kevesebb, mint két perckellett a zár kinyitásához. Lassan forgattaa tárcsákat, és csak a kattogó hangraösszpontosított.

Miközben keresztülmentek azudvaron, a tisztelgő katonák sorfalaközött, Bale tökéletesen alakította

Hitlert. Még ahhoz is volt lélekjelenléte,hogy megálljon az SS katonák előtt,büszkén végigmérje őket, és pár buzdítószót szóljon hozzájuk. Munch úgy érezte,hogy hasonmás még örömét is leli akockázatos színjátékban. Kisségörnyedten, de határozottan lépkedett,kezeit összekulcsolta a háta mögött.Schenk és a cseh mögötte haladtak, asort Munch zárta. A férfi nem volt biztosbenne, hogy sikerül átejteni a katonákat,ezért indulás előtt csőre töltötte aTokarevet, és betárazta a géppisztolyt.

A páncélozott csapatszállító jármű,egy átalakított SdKfz 250-es az épületelőtt várta őket. Bale mindössze négytestőrt kért maguk mellé, és egy kísérőjárművet, őket is csak a feltűnés

elkerülése végett. Átsétáltak a folyosóna katonák sorfala között, és beszálltak asárga színűre festett féllánctalpasba. Ajobb oldali padsort foglalták el. Schenka vezetőülés mögé ült, majd Bale ésHrebiesky következett. Munch asarokban gubbasztott, közvetlenül az ajtómellett, ahonnan átlátta a jármű teljesszállítóterét. A feketeruhás Waffen-SSkatonák velük szemben foglaltak helyet.A Neu motorja felhörgött, és a járműcsikorogva elindult.

Három vagy négy utcával lejjebb Baleparancsot adott a kísérő járműparancsnokának. A zöld SdKfz 252-esbalra fordult, és leszakadt a szállítójárműről. Munch ránézett Schenkre,szemével jelzett neki, majd jobbjával

benyúlt a zsebébe. Megsimogatta a hidegacélt, majd megmarkolta a Tokarevet.Ujját az elsütőbillentyűre simította, éscélzott. Nem vette elő a fegyvert, akabáton keresztül tüzelt. A vastag szövetletompította a pisztoly hangját. Munchegyetlen másodperc alatt kilőtte a teljestárat. Mellmagasságra célzott ésvalamennyi golyója talált. Az SSkatonáknak arra sem maradt idejük, hogya fegyvereikhez kapjanak.

Közben Schenk elővette a csizmájaszárába rejtett bajonettet, és a sofőrmögé ugrott. Bal tenyerével keményenmegmarkolta a férfi állat, majdfelfeszítette a fejét, és elvágta torkát.

Az irányítás nélkül maradt járműhatalmas csattanással ütközött neki egy

lámpaoszlopnak, kidöntötte, jobb oldalilánc talpával fölszaladt rá, majd egyháznak sodródott. Nagyot zökkent ajármű, a szállítótér falain lévőrekeszekben tárolt fegyverek ésfelszerelések kiestek a helyükről. Aholttestek lecsúsztak a padról, az egyikWaffen-SS katona hullája Schenknekzuhant. A német kétségbeesetten próbáltmegkapaszkodni a sofőrülés mellettipáncéllemezben, de elesett. Vakolat ésmészpor vált le a homlokzatról észuhogott a féllánctalpas szállítóterébe.Egy nagyobb darab pont Bale fejéreesett. Az ütközés pár másodpercreelkábította a csoport tagjait.

Lassan tápászkodtak fel. Bale-nek fájta feje, ruhájának egyik ujja leszakadt,

zubbonyának válla és melle mészportólfehérlett. A vaskeresztjét vöröslővérpöttyök színezték.

– Mindenki rendben van? – kérdezteMunch, miközben újratárazta aTokarevet. – Bale, az a maga vére?

– Nem… az egyik hulláról fröccsentrám, azt hiszem… csak a fejem fáj –válaszolta a hasonmás, majd levettesapkáját, és ujjai hegyével óvatosanvégigsimított a feje búbján. – Delegalább nem vérzik.

– Hányinger, szédülés?– Semmi, csak egy kicsit még kába

vagyok.– A többiek? Schenk?– Rendben, jól vagyok.– Hrebiesky?

– Csak a könyököm vágtam be apadlólemezbe, amikor elestem.

– Jó, akkor dobjuk ki ezeket afickókat, és induljunk!

Munch kinyitotta a szállítótérkétszárnyú ajtaját. Megragadta az egyiknémet holttest ruháját, és az ajtó felévonszolta. Leugrott a járműről, majdmegpróbálta lecibálni a hullát, de a férfilába beleakadt a páncéllemezbe.

– Segítsenek már! – utasította társait.Schenk azonnal ott termett,kiszabadította a nyitószerkezet és azoldalfal közé szorult bakancsot. Közöserővel kidobták a hullát. A test tompapuffanással zuhant a romokra. Arrébbgurult, a férfi feje hangos reccsenésselütődön a lámpaoszlopnak.

– Ez biztos fájt – kommentálta adezertőr, majd sorra kihúzta a többitestet is. Utoljára a sofőrt cibálta ki avezetőülésből. A negyvenes férfiruhájának elejét teljesen átitatta azátvágott torokból spriccelő vér.

– Oké, indulhatunk – mondta Munch,majd felpattant a járműre, és bezárta azajtókat. – Bale, öltözzön át! Dobja le azta parókát meg a bajuszt! Hrebiesky,merre mehetett a konvoj?

– Le, dél felé, a Könighstrasseirányába.

– Ott van a honi légvédelem egyikközpontja, mellette áll egy gyár. Afőépület alagsorából lehet lejutni abunkerbe, ahol a repülőgépek vannak.Van egy álcázott kijárata a reptér felé.

Reméljük nincs még orosz kézen –egészítette ki a cseh szavait Bale.

Munch elismerően nézett ahasonmásra, miközben helyet foglalt avezetőülésben. Beindította a motort, éssebességbe tette a járművet. Nagyotkattant a váltó, majd megcsikordult afőtengely, ahogy a rükvercbe tett járműátmászott a kidöntött lámpaoszlopon.

Közel egy órán keresztül zötykölődtekát a rommá lőtt városon. A Neu lánctalpacsúnyán nyikorgott, a motor egyenetlenüljárt. Már egészen közel voltak afrontvonalhoz. Egyre hangosabb volt azágyúzás, egyre nagyobb a forgalom.Páncélosok és katonákkal tömöttcsapatszállítók zörögtek dél felé, hogyfeltartóztassák a Zsukov vezetette Első

Ukrán Front rohamcsapatait.Csatlakoztak egy konvojhoz. A

csoport elején két Párduc haladt,mögöttük négy elaggott féllánctalpaszörgött. A harckocsik utat törtek atörmelék között, így megkönnyítették akísérő járművek haladását. Az út szélénálló fegyveresek üdvözölték az erősítést,fejük fölé emelték puskáikat, hangosankiabáltak, és az öklüket rázták.

– Bale, maga honnan tud erről areptér-dologról? – kérdezte Munch,miközben kényelmetlenül fészkelődött asofőrülésben. A jármű nagyon rázott, avibrációtól a vezetőoldali kitekintőnyílást védő páncéllemez folyamatosanleesett, lehetetlenné téve a normáliskilátást. Munch káromkodva nyúlt ki az

apró résen, bal kezével próbálta tartani aborítéknyi mérete ellenére is nehéz,harminc milliméter vastag páncéllemezt.A kényelmetlen pozitúrától és afolyamatos rázkódástól gyorsanmegfájdult a csuklója.

– Mit kérdezett? Ne haragudjon, denem hallottam.

– Hogy honnan tud erről a reptérről? –ismételte meg a kérdést Munch,miközben kikerült egy aknatölcsért. Aféllánctalpas fogasléces kormányművekemény volt, a volán mozgatása komolyfizikai erőkifejtést igényelt.

– Mondtam, hogy mindent tudok róla.Mármint Hitlerről. Én ilyen kiképzéstkaptam. Harc helyett ezt tanultam. Ezértküldtek magukkal.

– Ott, a DC-3-as fedélzetén még afene sem gondolta volna, hogy valaha isa hasznunkra lehet – vetette oda Munchkíméletlenül. – Azóta kissé változott ahelyzet.

– Na látja, még maga is tévedhet.– Milyen messze van a bunker?– Még három utca, és… – válaszolta

Hrebiesky.Váratlanul hatalmas robbanás

hallatszott. Előttük mindössze hatvanméterre tűz és fekete füst borította be azutcát. A kavarodást hatalmas csattanáskövette. A másodlagos detonáció, halehet, még ennél is hangosabb volt.Azonnal megszólalt az egyik harckocsihetvenöt milliméteres lövege.Dörrenését egy, az előzőnél valamivel

kevésbé intenzív robbanás követte.Halálüvöltés és káromkodás vegyült azajba.

– A kurva életbe! Mi történt? –kiáltotta Schenk, miközben felpattanva apadra kilesett az oldalpáncél felett.

Munch megállt, és felugrott avezetőülésre. Nagyon rosszak voltak alátási viszonyok, de egy váratlanszélfuvallat széttépte az előttükgomolygó sötét füstöt, és előtűnt egylángokban álló Párduc. Vagyis az, amimaradt belőle. A tornyot telibe találtaegy orosz páncélvadász, a kupolaleszakadt, a levegőbe repült, és rázuhanta mögötte haladó csapatszállítóra. Atöbb tonnás lángoló vas a szállítótérreesett. A bent ülő katonák azonnal

szörnyet haltak. A tankban tárolt lőszerberobbant, és begyulladt a tartályokbanlévő, több száz liternyi benzin.

A másik Párduc a roncs mellett állt, ésviszonozta a tüzet. Az épen maradtféllánctalpasokról leugráltak a katonák,többségük kezében hatalmasPanzerschrenk volt. Fedezékbe húzódvapróbálták megtalálni a támadókat, de azutcán terjengő füst lehetetlenné tette acélpontok bemérését. A Párduc eközbenfolyamatosan tüzelt, egészen addig, mégegy jól célzott lövedék ahomlokpáncélzatába nem csapódott. Azéles csattanást tompa robbanás követtemajd a periszkópokból, levegőztetőnyílásokból és ventillátorszűrőkbőlsárga tűznyalábok csaptak ki.

– A kurva életbe, milyen tank képesígy kilőni egy Párducot? – kérdezteSchenk. – Én még soha nem láttam ilyet!

– Ez egy JS-2-es. A Sztálinok. 122milliméteres lövegük van, még egyTigrissel is képesek elbánni – válaszoltaMunch, majd hátramenetbe tette aféllánctalpast, és keményen a gázralépett. – El kell tűnnünk innen, mielőttminket is kilőnek! Kapaszkodjanak!

A motor vadul felhördült, atengelykapcsoló fémes sikolyt hallatott,a jármű meglódult. Mivel avisszapillantó tükrök már rég letörtek,Munch szinte találomra navigált.Befordult egy utcasarkon, majd ötvenméter megtétele után, egy észak felényíló mellékutcánál megállt. Rátaposott

a kuplungra, próbálta sebességbe tenni aNeut, de a váltó ellenállt. Káromkodottegyet, majd keményen megrántotta a kart.Hangos csikorgás hallatszott akardándoboz felől, amelyet durvakattanás követett. A jármű váltóművemegadta magát.

– Szálljanak ki! Azonnal! – kiáltottaMunch, és felpattant a vezetőülésből.Csúnyán beverte fejét a páncéllemezbe.Éles fájdalom hasított belé, a homlokavérezni kezdett. Az ajtó felé taszítottaHrebieskyt, aztán maga is kiugrott ajárműből.

Kinézett a páncél mögül. Az utcánheves tűzharc dúlt. A lángolóharcjárművek között német katonákrohantak, hogy feltartóztassák az orosz

támadást. A tisztek üvöltésétPanzerschrenkek dörgése nyomta el.Füst, égő hús és a forró acél szagaárasztotta el az orrukat. Az oroszrohamcsapatok közel jártak, és gyorsannyomultak előre.

– Bale, hozza a másik lángszórót! –kiáltotta Schenk, miközben a baloldalipáncéllemezre rögzített Flammenwerfer42-est rögzítő bilincsekkel kioldásávalbajlódott.

– Ne szarozzanak már azzal avacakkal! – kiáltotta Munch idegesen, ésisméi kinézett a féllánctalpas nyújtottafedezékből. – Itt vannak az oroszok!

– Mindjárt megvan! – válaszoltaSchenk, aztán kioldotta az utolsóbilincset. A lángszóró nagyot csattant a

padlólemezen. A dezertőr vállára vette aPPS-t és két kézzel felemelte atizennyolc kilónál is nehezebb FIW41-est.

– Segítsen már! – szólt oda Munchnek.A férfi kinyújtotta kezét, megragadta ésátemelte a magas küszöbön a súlyosfegyvert. Schenk leugrott a járműről.Hírszerző a férfi mögé állt, úgy tartotta alángszórót, miközben a dezertőrfelcsatolta a széles vászonhevedereket.

Közben Bale is leszerelte a jobboldali Flammenwerfert, és Hrebieskysegítségével leemelte a járműről.

– Adja ide! – kiáltotta Munch, majdhátára vette a szerkezetet. Folyamatosanhátráltak. Az orosz JS-2-es tankokközben áthatoltak a megsemmisített

konvoj roncsai között. Hatalmas méretű,olajzöldre festett járművek voltak,lehetetlenül hosszú lövegcsövekkel, atornyokon cirill betűs feliratokkal.Folyamatosan tüzeltek, széleslánctalpaik nyomában kifordultak azutcát borító kockakövek. A harckocsiktornya mögött sárgászöld uniformistviselő katonák guggoltak, kezükbenszakadatlanul kerepeltek a PPS-ek. Egyakna eltalálta a mellettük álló épületet, aromok a mozgásképtelenné váltféllánctalpasra zuhantak. Szürke ésvöröses porfelhő takarta el az utcát,amelyen épphogy csak átsejlettek aszomszéd utcában fellobbanó vöröstüzek lidércfényei.

– Indulás! – kiáltotta Munch, és

futásnak eredt.Nyugat felé szaladtak, abban bízva,

hogy az orosz támadás még nem terjedtki a szomszédos utcákra. Tudták, hogynem menekülhetnek visszafelé, hiszakkor végképp elveszítik a célpontot.Átrohantak a romok között, a hátukmögött a csatazaj egyre hangosabbá vált.Alig száz métert haladtak, de a lángszórórosszul rögzített hevederei márfájdalmasan húzták Munch hátát, apalackok minden lépésnél nekicsapódtaka vállának. A pusztító erejű, félelmetesFlammenwerfer harminc méterrekilövellő lángjai hatalmas pusztítástvittek véghez az ellenséges katonákközött, nem is szólva a fegyver elrettentőés demoralizáló hatásáról. A katonák

valamennyien rettegtek ettől afegyvertől. Az égési sérülésektől valófélelmet csak nagyon kevesen tudtáklegyőzni. A legtöbbjükre nagyobb hatástgyakorolt a lángszóró látványa, mint egyszázadnyi harckocsié.

– Erre! – kiáltotta Hrebiesky, éslefordult egy zöldségkereskedés mellett.A bolt ablakait légnyomás törte be, azüvegszilánkok csillogó szőnyegebeborította a járdát. Az utca fegyverescivilekkel és katonákkal volt tele, akikfedezékük mögött lapulva várták azoroszokat. Két Hetzer páncélvadász éshárom páncéltörő ágyú támogatta agyalogosokat.

Azonnal kihátráltak az utcából.Tovább akartak indulni nyugat felé, de az

utat egy érkező konvoj zárta el. Elől egyhatalmas Vadásztigris dübörgött, mögöttekét féllánctalpas és egy parancsnokiállásponttá alakított, rádiós Mercedesteherautó. Az oszlophoz tartozott mégegy Kübelwagen és hárommotorkerékpár, az oldalkocsikon MG42-es géppuskák zörögtek. A Tigrisbefordult a sarkon, majd nyikorogvamegállt.

– Mi ez? Mi a fene ez? – kérdezteSchenk. – Hogy kerül ide egy teherautó?És miért kíséri páncélos?

Munch leguggolt egy fedezék mögé, ésképtelen volt levenni a szemét aMercedesről.

– Mit csinál? Mi a francot csinál? –kérdezte Bale, és ráncigálni kezdte a

férfi zubbonyát. – Jönnek az oroszok!Menjünk tovább!

– Elég legyen! – szólt rá Schenk. –Merre akar menni? Mögöttünk oroszokvannak, előttünk a front. A konvojon nemtudunk átjutni. Ha menekülni próbálunk,hátba lőnek minket, mint az árulókat. Eztakarja? – tette hozzá és Bale szemébenézett.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezteHrebiesky, majd kilesett a fedezékülszolgáló leomlott házfal mögül.

– Itt mindjárt kitör a ribillió. Hallják?Már legfeljebb egy kilométerre vannaktőlünk az oroszok. Megvárjuk, mégideérnek, és akkor indulunk tovább. Azorosz rohamcsapat elvonja majd anémetek figyelmét. Merre van az a

reptér?– Jóval elöltünk. Még vagy egy,

másfél kilométerrel lejjebb. Márbizonyosan elfoglalták az, oroszok –felelte a cseh.

– Akkor azért van itt a Vadásztigris.Ez lesz az ellentámadás éke, az őfeladata hogy utat törjön. Láttak márilyen teherautót? Vajon miért vanlefüggönyözve az ablaka? – kérdezteMunch, majd alaposabban szemügyrevette a Mercedest. A dobozról az egyikhelyen letört a szürkére mázolt fa,elővillant alóla a tompa fényűacéllemez. – Nézzék csak! – mutatottoda.

– Ez egy páncélozott kocsi – vonta lea nyilvánvaló következtetést Schenk,

majd a doboz tetején lévő antennakeretrenézett. – Nagy teljesítményű rádióval, ésmég a Vadásztigris is… meg a kísérők…

– Lehet, hogy megtaláltuk azemberünket – jelentette ki Munch.

– Úgy érti, hogy…? – nézett rá aférfira Bale.

– Ez az út vezet a reptér felé, nem? Akonvoj a Birodalmi Kancellária felőlérkezett, igaz?

– Akkor mit tegyünk? Foglaljuk el aMercedest? – nézett hitetlenkedve Bale.

– A Tigris előre fog törni. Azért vanitt, hogy utat csináljon a Mercedesnek.Egyelőre követjük a teherautót.

Alig fejezhette be Munch a mondatot,mire a hatalmas, hetven tonnás páncélostüzet nyitott. A 122 milliméteres löveg

pusztító dörgését hosszasanvisszhangozták a házfalak. A kockáhozhasonló felépítményű harckocsi pármásodperc elteltével ismét tüzelt, majdfelüvöltött a motorja, és a nehéz acéltestmozgásba lendült. Széles lánctalpai alattmélyen megsüllyedt az útburkolat. AVadásztigris mellett szinte eltörpülőHetzerek szorosan rátapadva követték avezérjárművet. A védekezésreberendezkedett német csapatokparancsnoka rohamot rendelt. A katonáka fedezékekből kiugrálva a támadásbalendült páncélosok után eredtek. Ebben apillanatban elindult a konvoj, és követtea harckocsikat.

– Futás! – kiáltotta Munch és kiugrotta fedezékből.

Az ezer-ezerkétszáz katonából állóegység gyorsan haladt előre, a puskákdurrogását és a géppisztolyokkerepelését elnyomta a Vadásztigris nagykaliberű lövegének fülsüketítő hangja.Az ék élén haladó páncélosokfolyamatosan lőtték az orosz csapatokat,miközben iszonyú sebességgel gázoltakát a roncsokon. Egy kilőtt, lángokbanálló orosz TM-es tűnt fel előttük, néhányméterrel mögötte egy másik harckocsi,amelynek lánctalpát egy gránát szaggattaszét. A tank ugyan mozgásképtelennévált, de az orrába szerelt géppuskafolyamatosan kattogott, a személyzetmásik három tagja a T34-es mögé bújvatüzelt a rohamozó németekre. Az elölfutók közül sokakat eltaláltak a 7,62-es

orosz lövedékek, a sebesült és halottnémetek testéből vér fröccsent, mielőttelterültek volna a kövön. Az ék hegyétadó németek közül hárman-négyenmegálltak, fedezékbe bújtak, éskézigránátokat dobtak az oroszok felé. Arobbanások nyomán vörös tüzek csaptakfel, a szerteszálló repeszek visításábahalálsikolyok vegyültek. A Vadásztigrisközben elérte az orosz harckocsikat,páncél csattant a páncélnak, félrelökteőket az útból, miközben széleslánctalpaival eltiporta a T34-esparancsnokát, aki sebesülten feküdt aföldön. A tiszt üvöltését és a csontokrecsegését elnyomta a csatazaj, a férfiteste egyetlen másodperc alatt véres-mocskos masszává vált.

Tovább szaladtak, egymás utánhagyták maguk mögött a lángolóroncsokat és az elesett oroszokholttesteit. Tíz-tizenöt méterrel előttükgránátok robbantak, egy német tisztet ésmellette szaladó társait cafatokra tépte adetonáció. Belsőségek és végtagokrepültek szerte szét, vérpermet szállt. Apáncélosokban azonban nem tudtak kártokozni a könnyű gyalogsági fegyverek.

Munchék a fal mellett futottak, zártcsoportban, közvetlenül a teherautóelőtt. A német ellentámadás váratlanhevessége gyorsan felőrölte az oroszrohamcsapatok ellenállását, aVadásztigris láttán pedig pánik tört ki azellenséges katonák között. Kétszer ugyanrálőttek a nagy kaliberű gyalogsági

páncéltörő ágyúkból, de a lövedékekképtelenek voltak áttörni a harckocsi150 milliméter vastag frontpáncélzatát.Ugyanígy hiába tüzeltek a T34/85-östankok, nem tudták megállítani azeszeveszett sebességgel dübörgőacélmonstrumot.

Az Első Ukrán Frontrohamcsapatainak vesztesége egyre csaknőtt. A németek a diadaltól megittasodvatörtek előre.

Ekkor hallották meg a bombázókzúgását. A katonák lassítottak ésfürkészni kezdték az eget. A Vadásztigristornyán hangos csattanással csapódott kia fedél. Egy SS katona bújt elő, éshelyezkedett el a légvédelmi géppuskamögött. Az MG42-es csövét lelfelé

billentette, majd keményen rácsapott afegyver závárzatára.

A kötelékbe rendeződött Il-2-escsatarepülőgépek alacsonyan támadtak.Az első gép elhibázta a németcsapatokat, a bombák előttük mintegyszázötven méterrel, az oroszok közöttrobbantak fel. A Vadásztigris légvédelmifegyvere kattogni kezdett, az MG42-esvadul szórta a csillogó rézhüvelyeket.Az Il-2-es átrepült a németek fölött, agéppuskás már szinte guggolt, úgy okádtaa vasat a fölöttük alig nyolcvan-százméteres magasságban elhaladó gépre.

A második csatarepülő pilótájaprecízebb volt. Az egyik száz kilósbomba telibe találta a Vadásztigrist. Aharckocsi lángba borult és irányt vesztve

belerohant egy emeletes házhomlokzatába. Hatalmas robajjal temettebe az alázúduló törmelék, szürke téglákkopogtak a páncélzaton.

Az Il-2-esek gépágyúiból fényestorkolattüzek törtek elő, a húszmilliméteres lövedékek a rohamozónémetek közé csapódtak. A katonákkétségbeesetten próbáltak fedezékekmögé bújni, de a folyamatosan hullóbombák elől a romok és a roncsok semadhattak menedéket.

Az egyik Hetzer találatot kapott, aharcjármű vékony páncélja azonnalátszakadt. A jármű felrobbant, azoldalára dőlt, és úgy ontotta magából afüstöt. Az ellentámadás megtorpant, anémetek kétségbeesetten próbálták

tartani az állásaikat, de az Il-2-esekfolyamatosan támadták az oszlopot. AMercedes vezetőfülkéje találatot kapott,a sofőr holtan bukott rá akormánykerékre.

– Gyerünk! Most! – kiáltotta Munch,és a körülötte záporozó lövedékekkelmit sem törődve, vakmerően futni kezdetta teherautó felé. Feltépte az ajtót, majdkét kézzel megragadta a sofőr holttestét,és kihúzta a kocsiból. Az átlőtt mellkasútiszt bucskázott egyet a kövön, majdvégképp elterült. Két gyors mozdulattallecsatolta hátáról a lángszórót, az ülésredobta, majd felmászott a kabinba.

– Gyerünk már! – kiáltotta Munch afedezékben lapuló társainak, Hrebieskyrövid tétovázás után felállt, a kocsi felé

indult, de alig lépett kettőt, mikor afelettük elszálló Il-2-es gépágyútüzeeltalálta. A 20 milliméteres lövedéklerobbantotta a férfi fejét. A szétroncsoltnyakból vér spriccelt, a test még egypillanatig állva maradt, majd eldőlt.

– Gyerünk! – üvöltötte Munch.Schenk felugrott a fedezékből, és futni

kezdett a Mercedes felé, Bale párlépéssel mögötte rohant. A halálrarémült férfi falfehér arcát vér és korommocskolta be, remegő lábakkal,kétségbeesetten botladozott a holttestekközött. Schenk elérte a teherautót,felugrott a küszöbre és megkapaszkodotta visszapillantó tükör keretében.

– Jöjjön már! – kiabálta, miközbenvadul integetett Bale felé.

A férfi megkerülte a járművet, ésbeugrott a vezetőfülkébe. Munchhátramenetbe tette a Mercedest, éspadlólemezig nyomta a gázpedált.Élesen balra fordította a kormányt, akocsi megbillent, kifarolt, elsodort egyholttestet, majd két métert csúszott atörmeléken.

Munch egyesbe kapcsolt, és rátaposotta gázra. A Mercedes meglódult,kikerülte a mögötte álló, lángolóféllánctalpast, majd felszaladt a járdára.A széles felépítmény éppen hogy csakelfért a fal és a roncs között. Schenkválláról lerepült a PPS, a katona aligtudott megkapaszkodni avisszapillantóban. Majdnem leesett ajárműről, válla még így is durván

nekiütődött a ház falának. A hírszerzőbehajtott egy szűk mellékutcába,visszakapcsolt, és tövig nyomta a gázt. Ateherautó motorja felbömbölt, ahogyelérte a maximális fordulatszámot.

– Tudja használni a lángszórót?! –üvöltötte Bale felé. – Nyissa ki azt aszelepet, és nyomja le a másik kart! Haoroszokat lát a közelben, tüzeljen!

Bale kezébe vette a FIW 41-es csövét.Megpróbálta letekerni az ablakot, de akallantyú ellenállt, se fel, se le nem akartmozdulni. Úgy döntött nem vacakolttovább a karral, és lábainál lévőfeszítővassal az üvegbe vágott. Aszerteszálló szilánkok nagy része azutcán landolt, de a fülkébe is jutottbelőlük. Bale a lángszóró tubusát

kidugta a kitört ablakon, és próbaképpenlőtt egyet a fegyverrel. A speciálisfémötvözetből készült cső sötét szájasárga és vörös tüzel okádott, az égővegyszer fekete mintákat festett a házakfalára.

– Ne pazarolja a muníciót! – szólt ráMunch. – A tartályban csak tízmásodpercre elegendő anyag van!

– Lassítson ember! Mindjárt leesek! –kiáltotta az autó oldalán lógó Schenk.

Munch csökkentette a sebességet,majd megállt.

– Másszon be! – üvöltötte túl azalapjáraton zakatoló motort. Schenkleugrott a küszöbről és megkerülte akocsit. Bale kinyitotta az ajtót ésfelsegítette a dezertőrt. Munch gázt adott.

– Ki kellene nyitni a dobozt, hogymegnézzük, jó madarat kaptuk-e el! –javasolta Schenk.

– Először is vissza kell vonulnunkvalami biztonságosabb helyre. Ezen akörnyéken nyüzsögnek az oroszok.

Hirtelen lövedék csapódott aszélvédőbe, és hangos koppanással álltmeg a páncéllemezen. Szerencsére senkitsem talált el. Előttük mintegy hetven-nyolcvan méterrel egy orosz gyalogosrohamosztag állt, tüzérségi és páncélostámogatás nélkül. A katonák célba vettéka feléjük száguldó Mercedest majd tüzetnyitottak rá. Schenk kidugta a lángszórócsövét a golyó ütötte lyukon, éskinyitotta a fegyver szelepét.

– Még ne tüzeljenek! Túl messze

vannak! Még ne! Még ne… Most! –kiáltott Munch.

Schenk és Bale tüzet nyitottak. Az égővegyszer harminc méternyire lövelltelőre, teljesen beborította az oroszokat.Sokan közülük azonnal meghaltak, atúlélők pedig üvöltözve szaladtak szerteszét. Ruhájuk lángokban állt,kétségbeesetten forgolódtak a földön,hogy eloltsák, de a speciális keverékkelátitatott ruha kitartóan égett. Egy másikrohamosztag tűnt fel a szomszédmellékutcából, de a teherautó felőlérkező lángcsóvák visszavonulásrakésztették őket. Bale feléjük irányította atubust, és tüzet nyitott.

– Kapaszkodjanak! – figyelmeztettetársait Munch, mikor keresztülhajtottak

az orosz holttesteken. A teherautóhatalmasat zökkent.

Munch másfél óra múlva lassított,majd befordult egy lebombázott udvarba.A Mercedes már a végét járta. Fogytánvolt a benzin, a motor köhögött éskihagyott, a váltómű akadozott, és afőtengely is fülsértően csikorgott. Munchegy félig leomlott házban parkolt le, azéppen maradt falak az utcáról nézveeltakarták a kormos teherautót. A férfielfordította a gyújtáskulcsot, a motorelhallgatott. Schenk ledobta a lángszórótubusát, és hátradőlt. Hangosanszuszogott. Bale a műszerfalra dőlt, éslehunyta szemeit.

– A kurva életbe… – sóhajtott, majdfelemelte a fejét. – A kurva életbe, a

fülke! Nézzük meg a fülkét!Leszálltak a kabinból. Megálltak az

építmény bal oldalán lévő ajtó előtt, éstanácstalanul összenéztek.

– Bale, maga megy előre! – adta ki azutasítást Munch.

A hasonmás megragadta a kilincset, éspróbálta kinyitni az ajtót. Nem nyílt,belülről volt bezárva. Rángatni kezdte,de a zár nem adta meg magát. Ökléveldörömbölni kezdett a fémlemezen.

– Mein Führer! Mein Führer! Nyissaki az ajtót! – kiáltotta. – Mein Führer…

– Halkabban már, maga eszelős! –ripakodott rá Schenk. – Halkabban, mertmindenki megtudja, hogy itt vagyunk!Lehetnek oroszok a környéken!

– Rendben – válaszolta Bale, majd

jóval szolidabb hangerőn folytatta. –Mein Führer! A nevem Arthur Heinrick!Én vagyok a követ! A Thule társaságtóljöttem!

Bentről, a fülkéből halk mocorgáshallatszott, majd kattant a zár, és résnyirenyílt az ajtó. Munch megragadta a PPS-t,és a kilincs felé nyúlt.

– Ne! Ne maga! – állította meg Bale. –Bízzák rám!

– Mein Führer! Engedélyt kérekbelépni!

– Engedélyezem – válaszolta a jólismert hang, a Harmadik Birodalomvezérének hangja.

Bale fellépett a küszöbre, kitárta azajtót, és bebújt a felépítménybe. Odabentfélhomály volt.

– Azért vagyunk itt, hogy kivigyük önt,Mein Führer. A Thule társaság márkészen áll a ceremóniára. Új-svábföldrekell mennünk. A tengeralattjáró márvárja önt.

– Igen, igen. Már értesítettek, hogymegkerült a Szent Grál. Az örök élettitka, hehe… Az örök élet titka… –kacagott fel Hitler. Nevetése harsányvolt, és beteges, éles hangja fel és alábucskázott.

Egy őrült kacaja, gondolta Bale. Tehátaz amerikai pszichiáterek nem tévedtek aszemélyiségprofil megalkotásakor: akrízis hatására a Führeren ténylegelhatalmasodott az elmebaj.

– A Szent Grál, hehehe… –kotkodácsolta – Örökké fogok élni!

Örökké!! Németország mindenek felett!!– Mein Führer, a környéken

hemzsegnek az oroszok. Tisztelettelkérem…

– Hogy mer maga parancsolni nekem?Ki maga?! – csattant fel Hitler, majdhangja lenyugodott. – Igen, igen,csendesebben. Az a mocskoskommunista vörös horda… mind elfognak pusztulni. Nemsokáravalamennyien el fognak pusztulni,eltöröljük őket a föld színéről. Az akurafi Sztálin… egy áruló… Vigyenek kiinnen, és meglátják, csodákat fogoktenni!

– Csak hárman vagyunk, de mindentmeg teszünk önért. Kivisszük innen –ígérte Bale. – Megengedi, hogy

elhúzzam a függönyt?– Csak tegye, katona.Bale a felépítmény bal oldalán lévő

ablakhoz lépett, és elhúzta a nyersvászonszövetet. Halk csörgéssel futottak végiga karikák a karnis felületén, és a késődélután vöröses fénye behatolt apáncélozott mobil utasterébe.

A felépítmény berendezését egysarokasztal, néhány szék és egy modern,nagy teljesítményű rádiós apparátjelentette. A Harmadik Birodalomteljhatalmú ura a kommunikációs asztalmellett ült. Egyszerű, jelzés nélküli,gyűrött egyenruha volt rajta, se sapkát,se sisakot nem viselt. Derékszíjakikapcsolva, a zubbony nyaka nyitva.Sötét haja csapzottan tapadt homlokára,

arca borostás, szemei félelmet ésőrületet tükröztek. Jobbjában egy P38-ast szorongatott.

Bale felhúzta kabátjának az ujját, ésalkarját a gyér fényre tartotta.Megmutatta a tetoválását.

– Nincs szükség arra a fegyverre,mein Führer. Arthur Heinrick vagyok, aThule társaság tagja. Ismer engem.

– Maga kiváló régésztudós és hűkatona. Sokat hallottam már magáról. Demost menjen! Fáradt vagyok, és pihenniakarok.

– Nincs sok időnk, mein Führer. Ahelyzetünk kritikus, körülöttünkmindenhol oroszok vannak. Beszélnemkell a társaimmal. Ki kell törnünkBerlinből, uram, át az orosz vonalakon.

Nem lesz könnyű.– Rendben, katona. Most távozzon!– Igen, mein Führer!Bale tisztelgett, majd elhagyta a

kabint. A többiek döbbent arccal vártakrá odakint. A hasonmás intett nekik,aztán nekiálltak, hogy valamipihenőhelyet keressenek maguknak. Aromok között találtak egy lyukasmatracot és egy épen maradt széket. Azülőalkalmatosságokat a Mercedes melléhúzták. A vezetőfülke és a fal közöttfoglaltak helyet, ahonnan egy lyukon átkiláttak az utcára.

Schenk szeretett volna tüzet gyújtani,de Munch lebeszélte róla. A lángokfalakra felkúszó fényét könnyenészrevehette volna egy arra járó orosz

alakulat. A környék kihalt volt, de többirányból is hallottak lövéseket. Agéppisztolyokat folyamatosan kéznéltartották. Élelmük egyáltalán nem volt,ráadásul a maradék vizüket is régenmegitták. Éhesen és fáradtan kuporogtaka romok között. A menekülés útjátigyekeztek megtalálni. Már vagy harmincperce tanakodtak, de eddig nem tudtakéletképes stratégiát kiötleni. Közbenegyre hűvösebbre fordult az est, félnyolc körül feltámadt a szél, majd az esőis eleredt. Kövér vízcseppek hullottakalá a fekete felhőkből.

– Hideg van – jegyezte meg Bale, ésfelhajtotta kabátja gallérját.

– Rendben, próbáljuk megösszefoglalni az eddigieket, hogy tiszta

képet kapjunk a helyzetünkről – vágottbele Munch. – A legnagyobb problémaaz, hogy nem tudjuk biztosan, a frontmelyik oldalán vagyunk. Valószínű, hogyaz orosz vonalak mögött. Nem hiszem,hogy a németek visszaverték volna azukrán front rohamcsapatait. A ruszkiknagyon sokan vannak, ráadásul erőspáncélos és légi támogatást kapnak.Rengeteg hadi- és emberanyaguk van. Afront valahol egy-másfél kilométerreelőttünk húzódhat.

– Nincs valakinél egy cigaretta? –kérdezte reménykedve Bale.

– Nálam még van egy kevés –válaszolta Schenk, majd belekotortzsebébe és előhalászott egy gyűröttdobozt, amelyben néhány kókadt szál

bagó zörgött. – Tessék, gyújtsanak rá! –kínálta körbe.

– Takarják el a tüzet! – figyelmeztettetársait Munch, majd folytatta. – Szóval afront előttünk van, ezek szerintkörülöttünk orosz csapatok vannak. Kikell jutnunk Berlinből, nyugat felé. Elkell érnünk az amerikai területet.

– Jobb lenne minél hamarabbelindulni – tanácsolta Schenk.

– Már alig van muníciónk, nekemösszesen egy tartalék táram maradt. Hatűzharcba keveredünk, képtelenekleszünk megvédeni magunkat – vetettefel Bale.

– A lángszórók? – kérdezte Munch.– Mindkettő üres – válaszolta a

hasonmás.

– Nekem már tartalék táram sincs,csak az, ami a géppisztolyban van. Ésfélig már az is kifutott – mondta Schenk.

– A teherautó tankjában van mégvalamennyi benzin, és itt a romok közöttláttam egy doboz mosóport, megpalackokat. Rongyunk van – közölteMunch.

– Molotov-koktél?– Jól bevált módszer. Ne mondja,

hogy még sosem használt ilyesmit.– De, egyszer vagy kétszer a keleti

fronton – válaszolta Schenk, majd mélyetszívott a cigarettából, amelynek parázslóvégét összezárt tenyerébe rejtette.

Ekkor hirtelen, egyetlen végtelenpillanatra elhallgatott az ágyúzás, éscsend ült a csoportra.

– Bale, biztos benne, hogy Hitler vana kocsiban? – kérdezte Munch suttogva.

– Kétség nem fér hozzá. Ő az.– Csinálni kell valamit az arcával. Az

nem elég, ha orosz uniformist húzunk rá.– A rohadt életbe… kész idegbaj ez az

egész! – fakadt ki Bale. – Végre megvana célszemély, és mi itt ülünk.Körülöttünk mindenhol oroszok, akikelvileg a szövetségeseink, de nemazonosíthatjuk magunkat. Akár a sajátszövetségeseink is megölhetnek…

– Ne essen kétségbe, Greg! Eddig iselboldogultunk valahogy, majd csaksikerül kijutnunk innen. – biztatta Muncha hasonmást. Bale visszanézett rá.Tekintete minden fáradtsága ellenére ishatározott volt, szinte már vádló,

egyértelmű üzenetet közvetített: ezt ugyete sem gondolod komolyan, cimbora? –rótta meg társát. Munch elfordult, utolsótszívott cigarettájából, majd elnyomta acsikket.

– Beszél valaki oroszul? Mert én aligvalamit – kérdezte Schenk.

– Anyanyelvi szinten – válaszoltaMunch.

– Én is, úgy erős középfokon, beloruszakcentussal. Ez is része volt akiképzésnek – tette hozzá Bale.

– Ez jó. Akkor először is ruhákat kellszereznünk. Elég sok a halott. Az lesz alegjobb, ha az orosz uniformisokat anémet ruha fölé vesszük – foglalta összeaz elhangzottakat Schenk.

– Igaza van – vette át a szót Munch. –

Utána át kell jutni az orosz vonalakon,nyugat felé. Előbb német területre, majdamerikaira. Aztán már hívhatunksegítséget.

– Ezt hogy képzeli? – kérdezte Bale.– A boríték, amit maga is kapott, egy

rádiófrekvenciát tartalmaz. Nyilván azona hullámsávon várják abejelentkezésünket, ha sikerrelteljesítettük a küldetést. Tegnapnyitottam ki, még maguk aludtak. Akiutunk legalább biztosítva lesz. Hogyvan a bordája? – szólította meg Munch adezertőrt.

– Tűrhetően. Fáj, de azért mégelviselhető. És maga? Nem néz ki jól –felelte Schenk, pedig látszott rajta, hogynem mond igazat. A kezei remegtek, arca

piros volt. Valószínűleg magas lázkínozta.

– Jól vagyok – hazudta Munch. Fáradtvolt, és iszonyúan fájt a foga. Bármitmegadott volna egyfájdalomcsillapítóért. Érezte, hogy erejea végét járja. Nem akart mást, csakminél gyorsabban befejezni az akciót.Erősen izzadt, és egyre nehezebbenkoncentrált, de mindent összevetve nemlátta reménytelennek a helyzetét. Tudta,hogy ha sikerül megőriznie hidegvérét,és továbbra is okosan viselkedik, akkornemsokára lezárhatja az ügyet. Aztánvégre biztonságban pihenhet, lesz ágy ésmeleg étel, előléptetés és boldogöregkor.

– Akkor először is ruhákat kell

szereznünk – mondta Bale.– Az oroszok minden erejükkel a

gyors előrenyomuláson vannak. Abüntetőszázadokat élő pajzskénthasználják a rohamcsapatok előtt, szóvalnem hiszem, hogy ennyi idő alatteltakarították volna az elesetteket –jegyezte meg Schenk.

– Egy ember egy óra alatt elintézhetiaz egészet. Beszélek oroszul, én megyek– ajánlkozott Munch.

– Nem – közölte Bale. – Szükségünkvan magára, hogy eljussunk az amerikaivonalakig. Ahhoz pedig pihent emberkell. Bármivel is áltatja magát, nagyonszarul néz ki. Pár ruhát én is be tudokgyűjteni. Addig maguk borotválják meg aFührert, de legyenek vele udvariasak!

Nagyon sértődékeny és hiú alak. Ha nembánnak vele előzékenyen, még megy, éspanaszt emel az oroszoknál.

– Ez egyáltalán nem veszélytelendolog, Bale – figyelmeztette Munch ahasonmást.

– Tisztában vagyok vele, és higgye el,nem azért teszem, hogy hősködjek. Ez alegésszerűbb lehetőség. Schenk nemmehet, mert nem beszél oroszul. Magarossz bőrben van, pedig a java még csakmost következik. Szükségünk vanmagára, Munch. Ha hibázik, sosemjutunk ki innen.

– Rendben – egyezett bele a férfi. – Itta zsákom, vigye magával! Ebbepakoljon. Van még muníciója?

– Egyetlen tár.

– Nekem is van még egy. Tessék,vegye el! Ha tud, szerezzen lőszert is! Éslegyen nagyon óvatos!

– Köszönöm – mondta Bale, és elvettea dobtárakat. – Akkor egy óra. Egyperccel se több. Ha nem jövök vissza,induljanak el nélkülem! – lépett ki akapualjból a hasonmás.

Szorosan a házfalakra tapadvalopódzott. Az utca kacskaringós volt,beláthatatlan és sötét. Az éj csillagtalan,a holdat sűrű, fekete felhők takarták.fényt csak az utcában elszórtan égőromok csempészlek a feketeségbe.

Bale nem tudta, merre induljon. Végülúgy döntött, nem kockáztat, és azon azútvonalon megy vissza, amerrőlérkeztek. Igyekezett minél kisebb zajt

csapni. Vizes kezeivel a PPS-tszorongatta. Az esővíztől nedves acélsíkos érintése volt az egyetlen dolog,ami biztonságérzettel töltötte el.

Semmit sem látott. Fülelni próbált, dea gránátrobbanások, a csata-repülőgépekfolyamatos zúgása, a Sztálin-orgonákharsány és idegtépő sikolya minden mástelnyomott. Bale el nem tudta képzelni,honnan lehet az oroszoknak ennyihadianyaga. Mióta bejutottak Berlinbe,szinte folyamatosan lőtték a várost.

A szél közben irányt változtatott, és afront forró, nehéz, halálszagú levegőjéthozta magával az utcába. A hasonmásmegállt, letörölte arcáról a vízcseppeket,majd tovább indult. Véletlenül rálépettegy kőre, amely kifordult lába alól.

Elcsúszott a járda esőtől síkosburkolatán. Alig tudta megtartani azegyensúlyát, majdnem elesett. A kezérekellett támaszkodnia. Megállt, ésmélyeket lélegzett, pár másodpercrelehunyta szemeit. Szeretett volnapihenni, de eszébe jutott a hatvanperceshatáridő.

Tovább indult, most még óvatosabbanhaladt előre. Jobb könyökével szinteérintette a falat, a fegyver csövétmellmagasságban tartotta, mutatóujja azelsütőbillentyűn, tüzelésre készen.Kikerülte egy, az utca túloldalán lobogótűz fényét, körülnézett, és megállt egypillanatra hallgatózni. A szomszédutcából, a kanyar mögül robajt hallott.Az egyenetlenül járó, nagy lökettérfogatú

motor zakatolásába emberi hangokvegyültek, majd egy fényszóró sárgacsóvája vetült a szemközti házfalakra. Ajármű balra fordult, egyenesen feléjetartott.

Gyorsan egy omlás mögé húzódott, éskikandikált. Négy hatalmas traktorközeledett. Óriás, púposra rakottmezőgazdasági utánfutókat vonszoltak.Hiába erőlködött, nem tudta azonosítania traktorok rakományát. A nehéz katonaivontatók nagyokat zökkenve haladtak azutca felszaggatott kövezetén, az alvázakés a futóművek minden egyes kátyúnálcsúnyán nyikorogtak.

Az elöl haladó traktor vezetőjehátrakiáltott a társainak. Oroszul beszélt.Bale kezdett ideges lenni. A vontatók

csigalassú tempója nem sok jót ígért.Legalább tíz percbe fog kerülni, míg

elhaladnak – gondolta.Már negyedórája volt, hogy otthagyta

társait, és még egyetlen ruhát nem talált.Erős késztetést érzett rá, hogyfelugorjon, és berohanjon a tőle húszméterre lévő mellékutcába, de afényszórók minden bizonnyal megtaláltákvolna. Nyugalmat erőltetett magára, ésvárt. Hallgatta a traktorok csikorgását, amotorok zörgését, a front felől jövőzajokat és a sofőrök orosz nyelvűüvöltözését.

Az első jármű már csak néhányméterre volt tőle. A sofőr mellett kétkatona ült a vontatón, mindkettőnélfegyverek. Bale lehúzta a fejét, és

meglapult a romok mögött. Amikorlegközelebb kitekintett a fedezék mögülaz első két traktor már elhaladt előtte. Aharmadik épp a fülénél dübörgött.Hatalmas öntöttvas hátsó kerekei aligkarnyújtásnyira voltak tőle. A gépolajbűze furcsa, undorító kipárolgásokkalkeveredett, megperzselt hús, vér ésbelsőségek szagával. Bale az oszlopélén haladó járműre nézett. A közelbenégő roncs vörös fénye megvilágította azegymásra dobált, sárgászöld egyenruhásorosz katonák holttesteit. Bale hirtelenizzadni kezdett. Letörölte homlokáról asós verejtékkel keveredő esővizet, ésvisszahúzta fejét. Agya lázasan pörgött.Az orosz ruhák az orra előtt voltak. Csaka kezét kellett volna kinyújtania értük.

A kurva életbe! – gondolta, és egypillanatra eluralkodott rajta akétségbeesés, de három másodpercmúlva már tudta, hogy mit kell tennie.

Megvárta, még az utolsó vontató iselhalad mellette. Mikor a jármű tízméterre eltávolodott, felállt afedezékből, és utána osont. A motorpokoli durrogása, az alváz zörgéséből ésaz oroszok kiabálásából kikerekedőhangzavar elnyomta lépéseinek zaját. Akatonák szerencsére menetiránnyalszemben ültek, így nem vették észre.Vállára vette a PPS-t, és az utánfutóplatója mögé lopózott.

Megragadott egy lelógó kart, éscibálni kezdte. Nem mozdult. Erősenmegrántotta, mire a hulla legördült az

utánfutóról. A traktor dübörgéseelnyomta a puffanás hangját, az oroszoknem vettek észre semmit. Bale azárnyékba húzta a testei, majdvisszaosont, és megismételte aműveletet. A második test egy alacsony,sovány férfi hullája volt, könnyű voltleszedni a platóról, de ahogy átbukott aperemen, a vére Bale-re csörgött.Megtapogatta a testet; iszony és undoröntötte el, mikor rájött, hogy a férfifejének legnagyobb része hiányzik.Hiába kereste, a felső állkapocs felettorr, homlok és koponya helyett csak élescsontszilánkokat és roncsolt, véresszövetet értek az ujjai. Oldalra gurítottaaz élettelen férfitestet, majd ismét avontatmányhoz mászott és folytatta a

hullarablást.Két perc múlva már az oroszokról

lehúzott ruhákat gyömöszölte a Munchtólkapott zsákba. A trikóra-gatyáravetkőztetett holttesteket behúzta egykapualjba, kezébe kapta a dobtárasgéppisztolyt, és búvóhelyük felé indult.

Az út szerencsére eseménytelenül telt.Amikor az udvarra érve Bale kiszórta azsák tartalmát, a társai mellé guggolt, ésközösen túrták szét a ruhakupacot. Azubbonyok, a nadrágok véresek ésmocskosak, sok helyen szakadtak voltak,de a célnak megfeleltek.

– Nagyszerű – jegyezte meg Munch,miközben megforgatta a kezében tartottruhát. – Ez egy rendész egyenruha.Hatalmas szerencsénk van. Arról a

kabátról viszont szedjék le a karszalagotés a kitüntetéseket! Nagyon feltűnőlenne.

Gyorsan átöltöztek, majd zsebeiktartalmát is átrakták a sárgászöldzubbonyok zsebeibe. A Führerkomikusan festett új ruhájában. Balenehezen állta meg mosoly nélkül.Leborotvált bajuszának helye kivillant aképét borító másfél napos borostából, azorosz egyenruha bő volt rá, ráadásulMunch a haját is levágta. Piszkos arcárólsugárzott a gőg és az őrület, miközbenhalkan káromkodott.

– A pokolba is! Hogy ilyenmaskarában kelljen bohóckodnom!Nekem! Egy kommunista vörösmaskarában! Ez példátlan…

– Mein Führer, ha lenne máslehetőségünk, nem kellett volnamagunkra öltenünk a vörös disznókuniformisát. Bármilyen ruha is vanrajtunk, mi a Harmadik Birodalomharcosai vagyunk. Ha kijutunk innen,nemsokára megváltoznak a dolgok. Nefeledje, a Társaság már várja önt!Készen állunk a ceremóniára – próbáltaBale menteni a helyzetet.

– Ez az, katona! Helyesen beszélt!Minden meg fog változni! – szónokoltHitler, és minden egyes szónál a térdéreütött. – Maguk megmentették az életem,és meg fogják menteni Németországot is!Had fogjak önökkel kezet! – mondta, ésmegragadta Bale jobbját. Hosszasanrázta, majd a férfi vállát is megveregette.

– Valamennyien kitüntetést fognakkapni! Személyesen fogom kitüntetnimagukat!

Munch alig tudta leplezni undorát,miközben Adolf Hitler a kezétszorongatta.

– Már tíz is elmúlt. Menni kellene –mondta Schenk.

– Arthur, esetleg talált valamimuníciót? – kérdezte Munch Bale-től.

– Nem. Sajnos nem.– Mindegy, akkor majd így

boldogulunk. Én megyek elől, HerrArthur követ a Führerrel, és Schenk,maga lesz a hátvéd. Lőszerünk nincs sok,úgyhogy használják a Molotov-koktélokat! Találtam egy-két diaképet,azokat is beleraktam a koktélba, úgyhogy

jó nagyokat fognak robbanni – soroltaMunch a tudnivalókat.

– Induljunk. Mein Führer, kérem,legyen nagyon óvatos! Még a vonalakatel nem érjük, ne beszéljen! Ez magára isvonatkozik, Schenk. Ha nem muszáj, mégcsak ne is suttogjanak! Ha valami bajvan, én beszélek. Ha magukat kérdezik,Herr Arthur válaszol.

A többiek biccentettek, mire ahírszerző kilépett az utcára.

Nyugatnak tartottak, egyenesen a frontfelé. A hideg szél kövér víz-cseppeketfújt az arcukba. Az úton mentek. Amerész ötlet a katonai rendészekuniformisát viselő Munch fejéből pattantki. Az egyenruhák álcáját kihasználvapróbáltak meg átjutni a vonalakon. Már

közel harminc perce, a Vörös Hadseregáltal ellenőrzött területen mozogtak. Egyvillanegyeden keresztül haladtak,amelyben a büntetőszázadokba beosztottorosz katonák dolgoztak. Néhányközlegény és hosszú kabátot viselő tisztfelügyelete mellett. A fenyítésben lévőférfiak nagyobb része romokat takarított,kisebb hányaduk pedig hullákat pakolt ahatalmas traktorokra kötött utánfutókplatójára. Előtte kiforgatták a holttestekzsebeit, elvették a katonakönyvüket,fegyvereiket és a náluk talált muníciót. Afelhasználható hadianyagot mentették. Ahullákat egy kupacba húzták, a tárakat, abajonetteket és a lőfegyvereket pedigkülön ládákba pakolták. Az egyik férfitalált egy MP44-es géppisztolyt, amelyet

hosszasan vizsgált. Nyilván sosemtalálkozott még a modern, németkézifegyverrel. Az egyik tiszt észrevettea bámészkodót, és rákiáltott, mire akatona a többi közé dobta a géppisztolyt.A közlegények Munch vállapját látvántisztelegtek a csoportnak. A hírszerzőkurta, kimért mozdulatokkal viszonozta aköszönést. Munch annyira magabiztosanés természetesen viselkedett, hogy senkinem merte igazoltatni. Bale őszinténcsodálta társa hidegvérét és rutinját.Tudta, hogy Munch fáradt és beteg,mégis teljesen hitelesnek tűnt a VörösHadsereg katonai rendészénekszerepében.

Maguk mögött hagyták a hatalmastraktorokat és a hullákkal megrakott

mezőgazdasági utánfutókat. Befordultakegy sarkon. A szomszéd utcábanutászoszlop menetelt, a katonákfémdetektorokat, hatalmas kábeldobokat,detonátorokat és egyéb szerszámokatcipeltek. Hozzáverődtek a negyven-ötven főt számláló csoporthoz. Az útonpáncélosok sorakoztak, legalábbharminc-harmincöt harckocsi. Főlegzöldre festett T34/85-ösök, de voltakköztük félelmetes JS-2-esek ésdobozszerű, fix felépítménnyelrendelkező SU-155-ös páncélvadászokis. Sok harcjármű tornyára különbözőfeliratokat pingáltak, amelyek aSzovjetuniót, Sztálint, a népet és a pártotéltették, de voltak köztük olyan jelzésekis, amelyek a páncélos építésére

felhasznált anyagi és emberi erőforrásokeredetére, vagy a harckocsiszemélyzetének civil foglalkozásárautaltak. „A moszkvai varrónőkfelajánlásából épült”, „A Vörös Májustraktorgyár munkásainak pénzéből”, vagy„143. Mezőgazdasági Szövetkezetdolgozói”– olvasta Bale. A páncélosokközött voltak zsákmányolt németdarabok, amelyekre csak sebtébenfestették fel a vörös csillagot, de a járműeredeti, sárga alapon foltos, illetvekukacos német kamuflázsát érintetlenülhagyták.

Az oszlop azért állt, mert avisszavonuló német csapatok több házatis felrobbantottak, hogy eltorlaszolják azelőrenyomuló oroszok útját. A német

hadvezetés újabb védelmi gyűrűt akartvonni a város központja köré. Számosirányból hallottak nagy erejűrobbanásokat, amelyeket az összedőlőépületek robaja követett. Ezek adetonációk lényegesen hangosabbakvoltak, mint a becsapódó orosz gránátokés a csatarepülőkről leszórt bombákrobbanásai. A zajból ítélve ádáz harcdúlt előttük, a támadó csapatok éjjel isfolyamatosan rohamozták a védőket, azelőrenyomulás hevessége cseppet semcsökkent.

Munch tovább vezette a csapatot, azoszlop eleje felé. Repülők húztak elfelettük, középmotoros konstrukciójúamerikai P-39-esek, amelyeket ahadisegély-egyezmény keretén belül

utaltak ki a Szovjetuniónak. A V-alakbanszálló vadászok csak megfigyeléseketvégeztek, amelyek alapján Zsukov ésvezérkara a végső, mindent elsöprőtámadást megtervezheti.

A felrobbantott házak romjai közöttutászok serénykedtek. Töltetekethelyeztek el, detonátorokat rögzítettek,és drótokat kapcsoltak össze. A jelekbőlítélve a technikusok folyosót akartakrobbantani a három méternél ismagasabb torlaszba. A munkaterületetkét hatalmas, légvédelmi reflektorvilágította meg. Laposan érkezőfényükben lehetetlenül hosszúra nyúltakaz orosz katonák árnyékai. A csoportmunkáját három tiszt koordinálta, akiképp a páncélosszázad parancsnokaival

tárgyaltak.– Erre nem fogunk tudni átjutni – súgta

oda oroszul Bale Munchnak.– Ne aggódjon! Mindjárt megoldódik

a helyzet – válaszolta a hírszerzőmagabiztosan.

– Hogy érti ezt? – kérdezett visszahasonmás.

– Maradjanak itt! Azonnal jövök –adta ki az utasítást Munch, majd elindulta húsz méterre lévő csoport felé.

Magabiztosan haladt, érezte, hogyeljött az ő pillanata, az a perc, amelyéletét két, egymástól élesen elkülönülőszakaszra fogja tagolni: az előttre és azutánra. Egy pillanatra elragadta aképzelete. Ő, Thomas Munch, akielfogta, és a hadsereg kezére juttatta

Adolf Hitlert; hős lesz, akinek nevét éscselekedeteit tanítani fogják aziskolában, a titkosszolgálat embereitpedig az ő tapasztalatai alapján fogjákkiképezni. Leszerelhet, és ismét együttlehel a családjával. Számára itt és mostfog véget érni a háború, ennél afelrobbantott épületnél. Még tizenötméter és vége lesz ennek az iszonyatnak,ami hatnál több évet ragadott el azéletéből.

Bale és Schenk ugyan nem értették,mit csinál, de bíztak benne. Szorosanközrefogták a hangosan szuszogó Hitlert,és őt figyelték. Munch megállt,tisztelgett, majd vett egy mély levegőt, ésbelekezdett.

– Alezredes úr! Kérek engedélyt

jelenteni!A megszólított férfi az Első Ukrán

Front tisztje volt, magas és testes,bajusza vastag, arca beesett, egyenruhájakoszos és viseletes. Véreres szemeivelvégigmérte az ismeretlent, majdidegesen intett kezével.

– Megadom, őrvezető. Legyen rövid,sok a dolgunk!

– Uram, a valódi rangom százados, anevem Pjotr Kurcsakov. A hírszerzéstisztje vagyok.

– Akkor igazolja magát, katona! –dörrent rá a tiszt.

Munch belekotort zsebébe, és az oroszkatonától elszedett azonosítót kereste.Tisztában volt vele, hogy ezzel azazonosítóval csak ideig-óráig tudja

fedezni magát, de bízott benne, hogymiután feladja Hitlert, be tudjabizonyítani valódi személyazonosságát.Átforgatta a kabát mély zsebét, akülönböző kaliberű lőszereket, aTokarev pisztolyt és a hozzá tartozótárakat, az óráját, a bicskáját, de nemtalálta az igazolványt. A tisztek egyrebizalmatlanabbak lettek. Munch mármásodjára túrta át a zsebet, mikor végreráakadt az okmányra. A vékonyazonosító lapjai közé valami beakadt,ezért nem ismerte fel elsőre. Előhúzta,és a fény felé tartotta, hogy valamennyiorosz tiszt láthassa.

Munch egyetlen pillantást vetett csak anyitott tenyerén fekvő igazolványra, ésmár tudta, hogy hatalmas hibát követett

el. Túlságosan is elbízta magát, éséletében először nem volt elégkörültekintő. Az igazolvány fedelei közészorult tárgy, a PartizánvadászÉrdemérem volt, amit még a leromboltfaluban találtak. Saját szavai csengtek afülébe: „Ha az oroszok valakinél ilyettalálnak, nem sokat kérdezősködnek,azonnal lelövik…”

Egyetlen tizedmásodpercre dermedtcsend lett úrrá a Vörös Hadseregtisztjein. Elképedve bámultákkígyófészekbe döfött kardot ábrázolóezüstmedált. Munch érezte, hogy nemmenekülhet, hogy ezúttal nemmagyarázhatja ki magát. Nem volt máslehetősége, mint a harc. Ösztönösendöntött. A géppisztoly dobtára szinte

üres volt, ezért a Tokarevért nyúlt.A fekete bőrkabátot viselő

harckocsizó parancsnok azonbangyorsabb volt nála. Munch még elő semtudta húzni a fegyvert, mikor a férfikezében felugatott a PPS. A sorozat ahírszerző mellkasába csapódott. Azonnalmeghalt.

BERLIN1945. ÁPRILIS 27. – 22:00,

ÉJSZAKAA csoport tagjai nem értették, mit

csinál a társuk. Schenket elfoglalta, hogyHitlert vigyázta, nehogy a Führer valamiesztelenséget csináljon, és lebuktassaőket. Bale figyelt, és hallgatózni próbált,de csak összefüggéstelen töredékekjutottak el füléig. Látta, hogy Munch a

zsebébe nyúl, és mutat valamit azoroszoknak. Egy másodperc múlva márholtan feküdt a romok között.

Bale megdermedt. Tudta, hogymenekülniük kell, de képtelen voltmegmozdulni. Lassan mégis hátrálnikezdett, maga mögött tolva társait, ki areflektorok fényének a holdudvarából,be a sötétbe. Senki sem figyelt rájuk, azoroszok a közeli lövések hallatán afelrobbantott házak irányába futottak.Bale ösztönösen cselekedett. Karonragadta a Führert, megfordult, ésbeugrott az egyik kapualjba.

– Kutassák át a környéket, és mindengyanús katonát igazoltassanak! – csattantaz alezredes parancsa. Az oroszokcsoportokra oszoltak, és szétszóródtak,

nekiláttak átfésülni a környező utcákat.– Mi történt! Mi történt!

Válaszoljanak! – követelődzött Hitler,miközben Bale vállát rázta.

– Mein Führer, tisztelettel kérem, hogyhalkabban beszéljen! Megtalálhatnakminket – csendesítette a férfit.

Beljebb húzódtak a háromemeletesbérház udvarára. Sötét volt, óvatosanhátráltak, de Schenk még így isbelerúgott egy fémből préselt konyhaiedénybe. A lábas arrébb gurult, majdbeleesett egy fedél nélküli aknanyílásba,és csobbanva érkezett a szennyvízbe.

– A rohadt életbe! – szisszent fel adezertőr.

– Nem fogok itt bujkálni a sötétben!Menjenek ki és öljék meg őket! Mindet!

Öljék meg a mocskos oroszokat! –hisztériázott Hitler. Schenk nem sokatteketóriázott: tenyerét a Führer szájáratapasztotta, úgy hallgattatta el az borultelméjű diktátort. Bale közel hajoltHitlerhez, megfogta a vállát, és halkan,de igen határozottan szólt hozzá.

– Mein Führer, nem tudjuk megölniőket, mert rengetegen vannak, mi pedigcsak ketten. Ne feledje, hogy épségbenkell kijutnia Berlinből, és hogy márvárja a Társaság Új-svábföldön!Nyugodjon meg, és viselkedjenhiggadtan! Schenk, engedje el a Führert!

– Rendben, akkor mit tegyünk? –kérdezte a dezertőr.

– Nem tudom. Itt nem maradhatunk. Azorosz vonalak mögött vagyunk, Munch

lebukott… nélküle sokkal nehezebb lesz.Ha kimegyünk az utcára, az elsőellenőrzésen lebukunk. Nincsenekpapírjaink, és csak én beszélek oroszul –válaszolta Bale. – Nem tudom, mittegyünk.

– Én tudom – mondta Schenk. – Acsatorna. A csatornán keresztül fogunkmenni.

– Ott nem tudunk tájékozódni – vetetteellen Bale.

– Készítsünk fáklyát. Van nálunkbenzin és ruha. Minden adott. Csaknyugatra kell tartani, ennyi az egész.Egyszerű lesz.

– Nincsenek járőrök a csatornákban?– kérdezte Bale.

– Nem tudom. Van jobb ötlete?

– Nincs.– Akkor készüljünk! Szerezzünk

valamit, amire rátekerhetjük a fáklyát! –zárta le a vitát Schenk.

Keresgélni kezdtek az udvaron lévőromok között. Bale gyorsan ráakadt egymásfél méter hosszú, csuklóvastagságúegyenes fára. Kettétörte, majd az egyikfelét társának nyújtotta. Kinyitotta azsákját, és kivette belőle a németuniformis nadrágját. Késével elvágta, éscsíkokra hasította a durva szövetet, majdfeltekerte. Elővette az egyik Molotov-koktélt, kihúzta belőle a kanócot, és apalack tartalmát a gombóccá tekertvászonra csorgatta. A ruha nedves volt,de Bale nagyon remélte, hogy meg foggyulladni. Megismételte a műveletet

Schenk fáklyájával is, majd bezárta azsákot, és a vállára vette.

– Induljunk! Én megyek elől, a Führerkövet, maga zár, Schenk.

– Inkább mennék előre én, HerrArthur. Jobb lesz úgy, higgye el! –mondta Schenk, majd felkapta a zsákját,és elindult lefelé a létrán. Bakancsakopogott az acélcsőből hegesztettfokokon, majd halk csobbanáshallatszott, ahogy leért.

– Jöjjön, Mein Führer! – szólt fel.Egy perc múlva valamennyien a

csatorna büdös és sűrű, térdig érővizében tapostak. Meggyújtották afáklyákat. Ahogy a benzin kékes lángjafellobbant, patkányok futottak szerte széta keskeny folyosón. Mintegy három,

három és fél méterrel lehettek az utcaszintje alatt. Schenk ment elől. A PPStusát a hóna alá vette, jobbjával amarkolatot szorongatta, mutatóujja aravaszon, baljában a sercegve lobogófáklyát tartotta.

Megközelítőleg három órát menetelteka csatornában, egyenesen nyugat felé.Bale szerint két-három kilométerttehettek meg. A boltíves mennyezetrőllecsorgó mocskos víz teljesen átitatta ahajukat és a ruhájukat. Már vagy tucatnyitermen vágtak keresztül, amelyekbenszivattyúk és különböző hatalmas,rozsdás felületű csövek voltak. Háromízben süllyedtek csípőig a szennyvízben,a büdös folyadék teljesen átáztatta azorosz uniformisukat. Nagyon fáztak,

éhesek voltak, és szomjasak. A levegőnehéz volt, és fullasztó.

Bale szája teljesen kiszáradt. Utoljárahat órája ivott pár kortyot, és márlegalább tizenkét órája nem evett egyfalatot sem. Lassan haladtak, és Balenem volt biztos benne, hogy ebben atempóban az oroszok elé tudnak vágni.Előbb-utóbb fel kellett menniük afelszínre.

Időnként dübörgést hallottak fentről,ilyenkor Hitler rettegve pislogott felfelé.A Führer némán lépkedett közöttük,valószínűleg megértette, hogy a túlélésérdekében nyugton kell maradnia.

Az elmúlt órák során a hasonmássokat morfondírozott Munch halálán.Próbálta összerakni az eseményeket, de

nem sok kiindulási alapot talált. Munchvalami kártyát vagy azonosítót mutatottfel a tiszteknek, azzal próbálta igazoltamagát. Miután elővette, azonnalmegölték. Bale képtelen volt felfogni mitörténhetett.

– Állj! Omlás – suttogta Schenk, és abaljában tartott fáklyát előre nyújtotta.

Tőlük alig három-négy méterre acsatorna boltíves mennyezete beomlott,és eltorlaszolta az utat. Az alagútátjárhatatlanná vált. Nyilvánvaló volt,hogy ebbe az irányba nem juthatnak át.

– A francba is. Hallották? – suttogtaSchenk.

– Mit? – kérdezett vissza Bale.Bárhogy is fülelt, csak a falakról csorgóvíz hangját hallotta.

– Őrjárat. Oltsa el a fáklyát! Azonnal– válaszolta a dezertőr, és a térdig érőzavaros szennyvízbe mártotta az égővásznat. A láng halk sistergéssel elhalt.Bale követte a példáját.

– Mit tegyünk?– Zsákutcában vagyunk. Talán ide nem

néznek be. Vegye elő a Molotov-koktélokat, és az öngyújtóját!Maradjanak csendben! – súgta Schenk.

Néhány másodperccel később Balemeghallotta a zajokat. Lépésektoccsantak a távolban, beszéd foszlányokjutottak el hozzájuk. A nedvesen csillogófalak visszaverték a közeledő fáklyákkékes fényét. Az őrjárat egyenesenfeléjük tartott.

A fal mellé lapultak, próbáltak elbújni

a sötétben. Schenk a PPS-t a járőrök feléirányította, baljával Bale vállát fogta. Aférfiak mintegy harminc méterrel lehettektőlük, és egyre közeledtek. A fáklyákfénye csak szűk körön belül világítottameg a csatornát. Teljes csendben voltak,Bale már kezében tartotta az öngyújtót ésa Molotov-koktélt. Mikor az őrjárat márcsak tizenöt méterre volt, Schenkelengedte a hasonmás vállát. A férfi akabátja mögé rejtette a tűzszerszámot ésa palackokat. A láng azonnal belekapotta benzinnel átitatott rongyba. A járőrökfelfigyeltek a sercegésre, abban apillanatban elhallgattak.

Bale feléjük hajította az elsőMolotov-koktélt, majd rögtön utána amásodikat. A palackok fej magasságban

robbantak szét, a lángoló benzin-mosópor-celluloid keverék beborította acsoportot. A katonák felüvöltöttek, éscsapkodni kezdtek a karjaikkal. Ebben apillanatban szólalt meg a Schenkkezében tartott PPS. A sorozat azonnalleterítette a szakasz elején haladókatonát. A dezertőr úgy mozgatta afegyver csövét, mintha csak pázsitotlocsolna. A lángoló alakoktekebábúkként dőltek el, ahogy a golyókaz élő húsba csapódtak. Kétmásodperccel később már csak négyholttest lebegett a szennyvízben, azegyenruhák vízből kiálló részei méglángoltak.

– Siessünk! Vissza és fel! – adta ki azutasítást Schenk.

– Maga szerint vannak társaik? –kérdezte Bale.

– Nem tudom. Valószínű. De erre nemmehetünk tovább, nem kockáztathatunk.Fel kell mennünk, fel az utcára.

Épp a holttestek mellett gázolták amocskos vizet, mikor megtörtént abaleset. Az egyik orosz hátán lévőlángszóró szelepe kitágult a hőtől, a gázsivítva tört elő, majd felrobbant.Szerencséjükre a palackban már aliglehetett hajtóanyag, és a detonáció aligvolt nagyobb, mint egy másfél méterátmérőjű gömb. A tűz hangospukkanással oszlott szét, de mégellobbanása előtt beterítette a sor végénfutó Führert. A lángok ellepték AdolfHitler mellkasát, arcát, majd a haja is

lángra kapott. A Harmadik Birodalomvezére felüvöltött, és a vízbe vetettemagát. Bale és Schenk visszafordultak,kiemelték testét a szennyből, majd azöngyújtó bizonytalan lángjánálszemügyre vették a sérüléseit.

Adolf Hitler arcának legnagyobbrésze megégett, haja és szemöldökeleperzselődött, de az égés csak a bőrfelületét érte, nem károsított mélyebbszövetállományt.

– Nyissa ki a szemét, mein Führer! –kérte Bale.

Hitler görcsösen felköhögött, majderőnek erejével felnyitotta a szemhéját. –Jól van? – kérdezte Schenk.

– Igen, csak az arcom… éget, nagyonéget. Fáj. És a fejbőröm is. Mi lesz

velem? – kérdezte riadtan. – Mi lesz aBirodalommal?

– Semmi komoly baja nem esett,nyugodjon meg! Csak felületi sérülés.Jöjjön, indulnunk kell!

Bale hazudott. Tudta, hogy a sérülésveszélyes lehet. A seb könnyenelfertőződhet a belekerült szennyvíztől.Felsegítette a Führert, majd a hóna alányúlt, és úgy támogatta. Hitler némán,automatikusan lépdelt. Valószínűlegsokkot kapott.

Egy elágazáshoz értek. Schenk találtegy vaslétrát, és elindult rajta felfelé.Amikor elérte az utcaszintet, óvatosanfelnyitotta a csatornafedőt, majdkikukucskált a pár centis résen. Akörnyék nyugodt volt. Felemelte a nehéz

fémlapot, majd kibújt a kör alakúnyíláson.

Egy tűzfal mellett voltak, amelyenhatalmas lyukat ütött egy tank, mikoráttört rajta. Körülöttük lebombázottházak és aknatölcsérek, égő roncsok ésholttestek, oroszok, németek feküdtekszázszámra. A leomlott téglák között egynémet gyalogsági páncéltörő ágyúfüstölt, mellette az aszfalton aHitlerjugend-fiúkból állókezelőszemélyzet. Valamennyien halottakvoltak. A hangokból ítélve néhány százméterrel előttük heves harcok dúltak.

– Jöjjenek! Gyorsan! – szólt letársainak, majd felhúzta a sebesültFührert. A férfi arca nagyon csúnyánnézett ki. A sérült hámréteg skarlátvörös

volt, és sárgás váladék gyöngyözött amegnyílt pólusokból. Hitler elvétett egylépcsőfokot, majdnem visszaesett acsatornába, de Schenk még időben megtudta ragadni a kabátját. A HarmadikBirodalom sebesült vezére hangosanzilált és köhögött. Utána Bale feje tűntfel a csatorna szűk nyílásában.

– Most merre? – kérdezte a hasonmás.– Az oroszok arra vannak – mutatta

Schenk. – Át kell törnünk a vonalakon anémetek felé. Ott nagyobb biztonságbanleszünk. El kell érni valahogy azamerikai vonalakat. Induljunk!

Felkapták a zsákokat, és futni kezdtek.Keresztülbukdácsoltak a leomlott tűzfalromjain, a csatazaj irányába tartottak. Akét hadsereg tüzérsége a környéket a

földdel tette egyenlővé, egyetlen épenmaradt ház nem volt, amerre a szemellátott. Átvágtak egy rommá lőtt utcán,ahol visszarendelt orosz rohamcsapatokvárták a bevetési parancsot a T34-estankok mellett. Körülöttük ágyúkdörögtek, hatalmas tarackokkal lőtték amég ép házakat és a német harcállásokat.Kicsit feljebb négy darab Sztálin-orgonával felszerelt orosz teherautó állt.A rakéták fülsértő sivítással hagylak elaz indítósíneket, majd sárga és vöröscsíkokat húzva tűnlek el az éjszakában.Egy aknavetős század serénykedett ateherautók mellett, a katonákfolyamatosan dobálták a gránátokat atompa fényű csövekbe, majdösszekuporodtak, és kezeiket a füleikre

szorították, mielőtt a lövedék hangoscsattanással robbant ki a tubusból.

A levegő nehéz volt a füst és arobbanószerek maró szagától. Iszonyúvolt a hangzavar. Körülöttük katonákfutottak, harcjárművek robogtak mindkétirányba. Egy cukrászda romjai közöttsebtébe kialakított rádiósposzt állt,tábori asztalokkal és generátorokatszállító teherautókkal. A kommunikációsközpont mellett futottak, mikor egy tiszthirtelen felpattant székéről és Schenkremutatott.

– Azonnal jöjjön ide, katona! –kiáltotta.

Schenk nem sokat beszélt oroszul, demegértette az egyszerű parancsot. Nemtudta, mit tegyen.

– Magának szóltam! – a tiszt hangjaszinte kettéhasította az emberek, gépekés detonációk keltette ricsajt.

Schenk Bale-re nézett, nyelt egyet,majd remegő hangon megszólalt.

– Jusson ki, és küldjön értem! – kértea hasonmást, majd elindult a tiszt felé.

– Ígérem, így lesz – válaszolta Bale.Nem is nézett vissza, úgy haladt

tovább. Tudta, hogy egyedül kellbefejezni a küldetést. Fogalma sem voltróla, hogy is tudná végrehajtani azeredeti tervet. Nyilvánvaló volt, hogyegyedül, a sebesült és öntudatlanHitlerrel nem fog átjutni az elsővonalakon.

Ekkor szólaltak meg a front túloldalána német ütegek, zárótűzzel árasztva el az

ellenséges állásokat. Egy gránát tizenötméterrel mellettük csapódott be. Arobbanás testeket dobott fel, és vérrelpermetezte be a maró szagú levegőt. Egyizzó szilánk Bale lábába fúródott,kevéssel a jobb térdhajlat alatt.Összerogyott a fájdalomtól. A sebnagyon vérzett. A férfi kihúzta lábából azarasznyi hosszú, görbe vasdarabot, ésszitkozódva elhajította. Összeszorítottafogait, felállt, tovább indult. A roncsoltseb minden egyes lépéssel jobban ésjobban lüktetett. Bale-nek hirtelentámadt egy ötlete. Megfordult, ésvisszafelé, az orosz tartalékos állományegységei felé igyekezett.

– Felcser! Felcser! – kiabálta, majdodasúgta az öntudatlan Hitlernek: –

Mein Führer, ne szólaljon meg! Bármitis mondanak, maradjon csendben! Majdén beszélek. Ne feledje, ki kell jutnunkBerlinből!

Tovább botladozott a katonák között,miközben felcserért kiáltozott. Egyrohamcsapat majdnem elsodorta, alángszórókkal és gyalogsági páncéltörőlövegekkel felszerelt katonák egy T34-esmellett futottak, egyenesen az első vonalfelé. A tank kipufogójából előtörőfekete, büdös korom az arcába vágott,ahogy elugrott az eszeveszettsebességgel rohanó, zöld acélmonstrumelől. Feltápászkodott, és felsegítette aFührert, aki már alig tudott járni,leginkább csak vonszolta magát. Ahasonmás kis híján megsüketült a zajtól,

a lába hevesen szaggatott. Balemegragadta egy katona vállát, éselkeseredetten a képébe üvöltött.

– Hol van a felcser?!– Arra láttam, a sebesültszállító

kocsik mellett! – üvöltötte túl a férfi azajt, és fegyvere csövével mutatta azirányt.

Tovább vánszorogtak a romok mellett,folyamatosan kerülgetve a rohanókatonákat és a robbanásokat. Baleátlépett egy hatalmas vértócsában fekvőholttesten. A fiatal férfinak mindkét lábátletépte egy gránát. Mellettük újabbharckocsioszlop dübörgött, a páncélosokmotorházát szinte ellepték arohamosztagosok.

Végül egy lángokban álló sarokház

mellett találta meg az egészségügyiszázad katonáit és az amerikai Dodgeteherautókat. A fehér alapon vöröskereszttel jelölt sebesültszállítók nemrégérkezhettek.

– Felcsert! Felcsert! – üvöltötte Balezokogva, miközben az ájult Adolf Hitlertestét maga után vonszolta.

Egy fehér köpenyes férfi sietettfeléjük. Bale gyorsan elmondta mitörtént, mire az orvos fertőtlenítette asebét, és bekötözte a lábát. Vizet kapott,miközben egy másik egészségügyiskatona Hitler arcát tekerte be pólyával,majd morfiumot fecskendezett vénájába.A fehér gézt azonnal átitatta a vér és asárgás genny, ami a felhólyagosodott bőrpólusaiból szivárgott. A Führer az égési

sérülés állal okozott fájdalomtól sokkotkapott, és elájult.

– Tegyék fel a kocsira! Maga velükmehet – rendelkezett az egészségügyitiszt.

A Dodge teherautóból átalakítottmentőjármű raktere masszív dögszagotárasztott, ezt a szagot Bale eddig csakvágóhídon érzett. A kiszélesítettfelépítményben hat hordágy fért el.Minden helyet kihasználtak, a sebesültekvállai szinte összeértek. A falak és apadló büdös volt, mocskos és véres. Azautó iszonyatosan rázott, de az a tény,hogy távolodnak a fronttól, megnyugtattaBale-t.

Ahogy a teherkocsi lassított,megnyikordultak a hátsó felfüggesztés

laprugói. Befordultak egy sarkon. Ahasonmás lehunyta egy pillanatra szemeités próbálta kitalálni, mi legyen akövetkező lépés. Hitler az alatta lévőhordágyon feküdt, halkan nyöszörgött,valószínű, hogy a morfium sem tudtateljes egészében elűzni a fájdalmait. Alegközelebbi orosz tábori kórház felétartottak. Onnan már könnyebb leszmegszökni, morfondírozott, majd jobbkarját átpréselte a hordágy és afelépítmény teteje közötti keskeny résen.Megtapogatta zubbonya bal zsebét,amelyben megroppant az eligazításonkapott boríték kemény papírja. Arádiófrekvencia nála volt.

A sebe fájt és lüktetett, de tudta, hogysérülése nem annyira súlyos, hogy

lehetetlenné tegye a szökést. Az elmúltnapokban felgyűlt fáradtság ólomkéntnehezedett tudatára. A szemhéja folytonle akart csukódni. Egyre nehezebbentudott csak ellenállni az alváselodázhatatlan kényszerének. Még hat-nyolc órát kellett kibírnia valahogy.Aztán majd aludhat. Sokat.

LONDON, MI-6 LABOR

1945. ÁPRILIS 30. – 14:00,DÉLUTÁN

– Biztos benne, hogy nem egyezik akét minta? – kérdezte David Jones amikroszkóp fölé görnyedő, fehér köpenytviselő orvostól.

– A vér- és a hajminták nem fedikegymást, és az ujjlenyomatok sem. Nemtudom, ki ez az ember, de úgy tűnik nemaz, akit maguk keresnek. Bár ahasonlóság megdöbbentő – válaszolta azősz szakállt viselő doktor, majd felvettea készülék mellé helyezett szarukeretesszemüvegét. Felállt a székről, és egymásik, fehér fóliával borított asztalhozlépett. Felvette az egyik mappát, és a

hírszerzés embere felé nyújtotta. – Haakarja, megnézheti saját maga is.

David Jones kinyitotta a kartont, majdcsalódottan átlapozta a benne lévőpapírokat.

– Rendben van, doktor úr! Nagyonköszönöm a segítségét! Kérem,szolgáltassa vissza a vizsgálati mintákat.

– Tudom, most mi következik –mondta az orvos és elmosolyodott: őszesszakállához és a szemei körül futószarkalábakhoz furcsa módon kisfiús,kaján mosoly társult. – Nem láttamsemmit, nem hallottam semmit, nembeszélek semmiről. Mindig így megy ez,ha az ember a kormánynak dolgozik.

– Pontosan – válaszolta Jones, csak őnem mosolygott.

LONDONTÓL KELETRE, A BRITHADÜGYMINISZTÉRIUM TISZTIKÓRHÁZA 1945. MÁJUS 5. – 18:10,ESTE

Gregory Bale a vele szemben lévőfaliórára nézett. Hat óra tíz perc volt.Közel tizennégy órát aludt folyamatosan.Felkapcsolta a villanyt, megemelte azágy támláját, és ülő helyzetbe tornáztamagát. Ivott egy korty vizet azéjjeliszekrényre készített pohárból, majdbefúrta magát a puha párnák közé.

Mindent összevetve igen jól éreztemagát, már a lába sem fájt. A fehérrefestett, egyágyas szoba tágas volt, a kosztremek és bőséges. Az egyébszolgáltatásokra sem lehetett panasza.Könyvek, rádiókészülék, gramofon és

kedvenc Edith Piaf lemezei álltak az ágymelletti kisasztalon. Minden reggel négyfriss napilapot és két színes magazinthozott be a nővér. Egy különlegesenfelszerelt katonai kórházban volt. Azintézet helyét nem árulták el, neki megvolt annyi esze, hogy ne kérdezze.Gyanúja szerint valahol brit területenlehetett.

Már többször is kihallgatták, és ősorra elmeséli mindent. Mindig ugyanaza három személy jött. Csak David Jonestismerte közülük. A másik két férfi nemárulta el a nevét. Ötven körül járó, őszbefordult halántékú férfiak voltak. Drága,sötét zakóban, egyenszürkenyakkendőben. Többnyire ők kérdeztek.A szavait szalagra vették, a hangfelvétel

mellett egy gyorsíró is lejegyezte azelhangzottakat. Már három ízben adottszámot az akció pontos menetéről.Mindannyiszor részletesen elmesélte, mitörtént velük a DC-3-as lezuhanása után.Jobbára csak néhány kérdésben tértek elegymástól ezek a kihallgatások.

Ő mindenről beszámolt. A Berlinbentapasztalt eseményekről, az oroszhadseregről, David White haláláról, azostromról, a dezertőrről, és sokat beszéltMunchról. Egy-egy találkozás két és fél,három órát vett igénybe. Mikor amagnetofon szalagja lejárt, udvariasanmegállították elbeszélését. A tekercsetvisszacsévélték, és leemelték az orsóról,gondosan bedobozolták, a szürkekartonpapírt azonosító jelzéssel látták el,

majd új szalagot helyeztek amagnetofonra, és intettek, hogy folytassa.

Miután Schenket elfogták az oroszok,és ők mentőautóval kimenekültek az elsővonalból, több mint két órán keresztülzötykölődtek, mire elérték a VörösHadsereg Berlin határában felállítotttábori kórházát. Adolf Hitler végigeszméletlen volt. Miután megérkeztek ahatalmas vörös keresztes sátrakhoz, Balekiszökött, és a tábori konyháról lopotthenteskéssel megölte az egyik menőautósofőrjét. Elvette a ruháit és a papírjait,majd elkötötte a Dodge teherautót. Azeszméletlen Führert egy felcsersegítségével vitte ki a kórházból. Azthazudta, át kell helyezni egy másikrészlegbe. Senki nem törődött vele, hová

is viszi a bekötözött fejű sebesültet.Körülbelül hetven kilométert haladt

észak felé, nyílt terepet keresett. ADodgenak nagyon kemény volt agázpedálja, az út megviselte Bale sérültlábát. Miután megtalálta a megfelelőterületet, a mentőkocsi rádiójánkapcsolatba lépett a 101-es bázissal.Bemondta a kódot, mire az amerikaiakbemérték helyzetét. A teherautót a közelierdősávba rejtette, ott várta a felmentőcsapat érkezését. Alig két óra múlvalandolt a felázott mezőn egy feketérefestett, jelzés nélküli DC-3-as, kerekeinyomán felverődött a zöldessárga fű és abarna sár. Sötét ruhás fegyveresekugráltak le a gépről, és aminek mégnáluk is jobban örült a hasonmás, két

orvos.Tíz óra múlva már egy Bretagne

melletti tanyán ébredt, ahol az amerikaititkosszolgálat rendezte be ideiglenesbázisát. Hitlert ekkorra mártovábbszállították. David Jones és a kétmásik itt hallgatták ki először. Ezutánszállították át ebbe a katonai kórházba. Akórterem ajtaja kinyílt, és Jones lépett berajta. Egyedül volt, bal kezében egyösszetekert újságkupacot szorongatott.

– Hogy s mint, Gregory? – köszöntöttea férfit, majd belső zsebébe nyúlt, és egykrómozott felületű, lapos flaskát húzottki belőle.

– Remekül – válaszolta Bale, és aflaskára sandított. – Talán azt is nekemhozta?

– Igen – mondta Jones, és az újságokataz éjjeliszekrényre dobta, apálinkáspalackot pedig Bale felényújtotta. – Bár az orvosok ellenezték,de gondoltam a skót whisky sosemárthat.

A hasonmás lecsavarta a kupakot, ésnagyot kortyolt a flaskából. Az ital öregvolt, csodálatosan erős, finomansimogatta végig a nyelőcsövét. Elemeltea szájáról a palackot, és elégedettencsettintett a nyelvével.

– Maga aztán ért a jó piához!– Tartsa meg, mint apró ajándékot.

Fogyassza egészséggel! – válaszoltaJones, és leült az ágy melletti székre.

– Gondolom, nem azért jött, hogyleitasson – sóhajtott fel Bale.

– Eltalálta. Arra gondoltam,beszélgethetnénk egy kicsit a jövőjéről –mondta Jones jelentőségteljesen, éskigombolta a zakóját.

– Figyelemmel hallgatom.– Nos, Gregory, maga végrehajtotta a

lehetetlent, ráadásul remekül csinálta.Valószínűleg tudja, mit akarok mondani,de nem akarom kikerülni a dolgot. Sem aKeselyű-műveletről, sem az elmúlnapokban történtekről nem, szólhat sohasenkinek, még a halálos ágyán sem! Ahivatalos változat szerint Adolf Hitleröngyilkos lett. Mérget ivott, és meghalt,még mielőtt az orosz csapatok betörtek aKancellária épületébe. A világ így tudja,és ez így is fog maradni. Ugyanez igaz aKeselyű-műveletre is. Ha megszegi a

szabályokat, öt perc múlva ott lesz atitkosszolgálat, és azonnal megölikmagát. Vésse alaposan az eszébe! Habármi hülyeséget csinál, engem ismagával ránt. Akkor pedig nem leszsenki, aki megvédje.

– Nem csinálok baromságot – ígérteBale.

– Jó. Ne feledje, a hivatalos álláspontszerint maga halott. Újszemélyazonosságot kap, és egy házatvalahol északon. Lesz egy Chevy Bel,Airja és állami nyugdíja, amibőlrendesen meg tud élni. Mindössze ennyitgarantálhatok.

– Én egy szerény ember vagyok,kevéssel is beérem – válaszolta Bale.

– Rendben. Még maga előtt áll egy

műtét, el fogják távolítani a tetoválását.Négy-öt nap múlva elhagyhatja akórházat. Addig még egyszer fel fogomkeresni, hogy egyeztessük a részleteket.Addig gondolkodjon el rajta, holszeretne élni!

WASHINGTON D.C.1945. MÁJUS 20. – 14:40,

DÉLUTÁNA Hadügyminisztérium alagsorában

lévő vetítőben tökéletes csend honolt.Csak a nyolcmilliméteres némafilmpergése hallatszott. A teremben négyentartózkodtak. David Jones, Jack Girling,George C. Walker tábornok és egy tiszt aBelső Elhárítástól.

A háromszor két méteres vásznon együres zuhanyzó képe volt. A fehér

csempével kirakott falak és padló, tompafényű acélcsövek, csillogóra polírozottalumínium zuhanyrózsák. A kamera afürdő ajtóval szemközti felső sarkábólvette az eseményeket. Néhánymásodperc elteltével egy világos köntöstviselő alak lépett be a zuhanyzóba,kezében szappan és törölköző. Azötvenes férfi arcát és homlokát féliggyógyult, égési hegek csúfították.Fejbőre vörös volt, tar koponyáján sötétfoltokban ütközött ki a frissen növő haj.

– Az alany balesetet szenvedett abázison, és megsérült. Ezért heges azarca – kommentálta Jones a látottakat.Kortyolt egyet a kezében tartottásványvízből, majd a poharat a berregővetítőgép mellé helyezte.

A férfi levette a köntöst és a fűtött U-vasra hajtotta. A szappant az orvosiacélból készült tálcába helyezte, majdfelakasztotta a törölközőjét. A zuhany aláállt, megcsavarta a melegvíz csapját, dea rózsából nem jött víz. Szájamozgásából ítélve káromkodott, majdrácsapolt a csaptelepre. Semmi semtörtént. A férfi ütközésig tekerte a pirosműanyag-gombot, aztán ijedten nézett azuhanyrózsára.

Szemei kikerekedtek, arca eltorzult,görcsösen felköhögött, és a torkáhozkapott, majd összeesett. Még rúgott egyutolsót, teste megremegett, és maga aláürített.

– Ennyi volt a hetes számú felvétel –mondta David Jones, és kikapcsolta a

vetítőt. Felkattintotta a villanyt, majdcigarettára gyújtott úgy folytatta.

– Mint láthatták, mind a hét alanyttöröltük. A Keselyű-műveletrevonatkozó feljegyzéseketmegsemmisítettük. A program létezéséiigazoló bizonyítékok az utolsóigelpusztultak.

– Remekül csinálta, Jones. A jelentéseis precíz. Javasolni fogom azelőléptetését – mondta az ismeretlenférfi, majd felállt, és megigazítottaegyenruháját. – Uraim, akkor végeztünk– tette hozzá a Belső Elhárítás embere,majd hanyagul tisztelgett, és kiment ateremből.

– David, megiszunk egy kávétvalahol? – kérdezte Girling.

– Részemről akár egy ebéd is belefér.Nagyon éhes vagyok – válaszolta Jones.

WASHINGTON D.C, MCCOULDRIVER'S INN

1945. MÁJUS 20. – 12:20, DÉL– Képtelen vagyok megenni –

szuszogta Jack Girling, mutatóujjávaleltolta magától a tányért. – Fel nemfoghatom, hogy tudsz ennyit zabálni –nézett a hírszerző üres tányérjára, majdfelemelte üres csészéjét, és intett apincérnőnek. A fiatal, hidrogénszőkelány az asztaluknál termett, és kitöltötte akávét. Az elnök embere élvezettelkortyolt bele a forró feketébe, majdelővett a zsebéből egy doboz LuckyStrike-ot. A szűrő nélküli cigarettát egydarabig az ujjai között pörgette, majd

szájába vette, és rágyújtott. –Gondoltam, tudni akarod, hogymegoldottuk-e a mi kis problémánkat.

– Nos? Mi lett azzal a ruszkiügynökkel? – kérdezte Jones teli szájjal.

– A múlt héten a Medvebocs nagyonbeteg lett. Öngyilkosságot követett el –válaszolta Girling. Mélyen beleszívottcigarettájába, és egy pillanatnyi tűnődésután kifújta a füstöt. – Medvebocsnakannyi, nem brummog többet. És tudod, kivolt az? Thurston százados a 101-esktől.Jones, úgy őszintén, te gondoltad volna,hogy ő az?

– Akármelyikük lehetett volna – vontvállat a hírszerző. – Végül is ö ajánlotta,hogy vegyük be a „németet” a csapatba.Mi is volt a neve, valami Munch?

– Igen. Kettős ügynök volt. Mi azthittük nekünk dolgozik, közben már aháború előtt lepaktált az oroszokkal.Még jó, hogy ez a Bale túlélte. Ha nemlátja, hogy Thomas Munch feladja magáta ruszkiknak, sosem jövünk rá, hogy kivolt az. Én végig White-ra gyanakodtam,és azt hittem, Mike Sands ezredes aMedvebocs. Thomas Greed is rá tippelt,azért is kértem, hogy maradj mellette.Azt hittem, ő súg az oroszoknak, errekiderül, hogy a szürke Thurstonszázados. Lehet, hogy pályát kelleneváltoztatnom.

– Én megalapítom a Howe, Fletcher &Jones Co. építészeti vállalatot, ésmegváltoztatom a nevét. A Jones leszelől. Lecserélem a levélpapírt, meg a

borítékokat. Ha akarod, beveszlektárselnöknek – nevette a hírszerző.

– Legalább arra rájöttem, hogy a 101-esek vezérkarában kell keresni azinformátort. Thurston okos volt, éshiggadt, aki, ha kell, csendben is tudmaradni. Valamivel ki kellett ugrasztania bokorból. Még jó, hogy beszervezte azorosz ügynököt a csoportba. Hírszerzésiszempontból ugyan nem érte meg akockázatot, de a politikai oldal felőlnézve hatalmas tőkét lehetett volnakovácsolni belőle. Gondolj csak bele,mit nem adott volna Sztálinnál azért, haMoszkvában bíróság elé állíthatjaHitlert! Már így is mindenhol azthangsúlyozzák, hogy az európai fronton ővégezte el a munka oroszlánrészét. Ha

megkaparintja a diktátort, komolyfegyvertényt mondhatott volna magáénak.– Milyen sikerrel zárult a tisztogatás?

– Thurston mentén visszafejtettük aszálakat. Négy ügynököt buktatunk le,mind az oroszoknak dolgoztak. Még egytechnikus is volt köztük, rajta keresztülvitték ki az információt.

– Akkor most, gondolom, előléptetnek– tapogatózott Jones.

– Tegnap kerestek fel ez ügyben. Csaka fizetésemelést fogadtam el, azelőléptetést visszautasítottam. De perszefelkínálták, ahogy neked is. Teelfogadod?

– Még nem tudom. Alkalomadtán majdeltűnődök rajta.

– Mi lett a hetedikkel? Remélem,

alaposan eldugtad. Nagy kockázatotvállaltál ezzel a lépéssel. Ha Bale bukik,akkor neked annyi. Egyszerűbb lelt volnaelintézni – morfondírozott Girling.

– Nem volt hozzá gyomrom. Adtamneki egy esélyt, és ő kihasználta. Kerítettmaga helyett valaki mást.

– Kár, hogy nem az igazit hozta el!– Igen, de ezt kettőnkön kívül csak

nagyon kevesen tudják. Például azoroszok nem – somolygott az orra alattJones. – A hírszerzésünk márisjelentelte, hogy Sztálin Zsukovon keresiaz igazi Hitlert.

– Honnan tudják?– Bale szerint a velük tartó németet

elfogták az oroszok. Ő joggal hihette,hogy a Führer került a kezeik közé.

Mindenesetre Bale életben marad. Éntökéletesen megbízok benne, és ennyimost elég – felelte Jones lakonikusan,majd intett. – Kisasszony, fizetek!

HARMADIK KÖNYVBERLIN, VÁROSKÖZPONT1945. ÁPRILIS 27. – 02:32A frontvonal felé tartó Tigris és a

mögötte haladó Mercedes teherautó mégkevesebb feltűnést keltett, mint befeléjövet. Skorzeny a bevált módszernekmegfelelően a páncélos parancsnokiállásában pózolt. Az egyik deszantosátvette Karl helyét a páncéloslövészeként, a másik pedig beült arottenführer mellé a teherautóba, hogyszükség esetén a segítségére legyen. Aterhüktől megszabadult oldalkocsis

motorok a harckocsi előtt igyekeztekmegnyitni az utat.

Mióta elindultak a BirodalmiKancelláriától folyamatosan haladtak. Avárosban egyre nehezebbé vált aközlekedés. A mindenfelé felállítottbarikádok helyenként a Tigris számára islehetetlenné tették az áthaladást. Jónéhányszor előfordult, hogy kerülniükkellett, és végül Skorzeny már azonkezdett aggódni, hogy a páncélosbanlévő üzemanyag elég legyen.

Miután hajnali egy körül elhagyták azutolsó ellenőrző pontot, a szolgálatbanlévő katonák figyelmeztették őket, hogyutánuk már a frontvonal következik.

Az ezredes bízott benne, hogy aFührer bunker dolgozószobájában látott

térkép helyes, és a Berlint északrólvalamint délről harapófogóba záró oroszcsapatok között a város nyugati részemég német kézen van. Ellenállásramindenképp számított, de úgy számolta,hogy a Tigrissel gyors áttörést hajthatnakvégre, és, mielőtt a bolsevikok észbekaphatnának, elérik a repteret. Onnanpedig már néhány óra alatt elérhetikSalzburgot.

A tervben persze komoly szerepetkapott a szerencse. Ha véletlenülbelefutnak egy orosz páncélosokból állóegységbe, vagy a Douglas C-47-estlelövik a saját vadászaik, akkor semmitsem tehetnek. A Németországbankavargó káoszt azonban már nem lehetettkiszámítani.

Skorzeny megpróbált sodródni azárral, és alkalmanként egy erőteljescsapással a megfelelő parthoz közelíteni.

Az ellenőrző pont után hátrahagyták amotorkerékpárokat, és lassabb tempóraváltottak. A felderítési innentől kezdvekét egymást fedező deszantos vette át,akik a vámpír egységeknél használatoséjjellátókkal tájékozódtak a sötétben.Egyikük mindig a Tigris testén utazvapihent. A kint lévők az eredeti MP44-esek helyett, a majd egy kilóvalkönnyebb MP40-es géppisztolyokathasználták az akkumulátorosfelszereléshez. A gyalogos felderítőkmunkája a barikádok közti lavírozástugyan megkönnyítette, de még így isnagyon lelassította a haladásukat. Az

utolsó órában alig három kilométerthaladtak nyugat felé.

A Tigris hirtelen hatalmas zökkenésselmegállt. Skorzeny ösztönösen összébbhúzta magát, mielőtt körülnézett. Azegyik felderítőjük görnyedten futvaközelített feléjük. Kezével jelezte nekik,hogy álljanak meg. Szerencsére Heinz –vele ellentétben – észrevette adeszantost.

– A következő barikád már a tűzvonal– jelentett a katona, miutánfelkapaszkodott a harckocsira. – AVolkssturm látott egy KV-I-esnehézharckocsit néhány T34-eskíséretében.

– Kerülünk – mondta habozás nélkülSkorzeny. – Letérünk a Könighstrasséről

a kisutcákba, és ott próbálunk megátlavírozni közöttük – utasította rádiónHeinzet. A Tigris nekilódult, és letért afőútról. A deszantosok a romokonkeresztül igyekeztek eléjük kerülni.

Az első három T34-essel negyedóramúltán akadtak össze. Aközepesharckocsi-egységet azéjjellátóval felszerelt felderítők vettékészre, és értesítették Skorzenyt, mielőttazok még megláthatták volna a Tigrist.

A nehézpáncélos azonnal lehúzódottaz utca közepéről, és az egyik törmelékhalom mögé rejtőzve lőpozíciót vett fel.A Karl vezette Mercedes visszatolatott,és egy utcával feljebb elrejtőzött a házakközött. A deszantosok behúzódtak astatikailag még ép épületek alagsorába,

hogy ha szükséges, onnan támogathassáka Tigrist a harcban. Az egyikük egyRaketen Panzerbuchse 4-est tartott akezében, amit még a kancelláriaépületéből hozott magával.

Az orosz harckocsik kél tucatgyalogos felderítő támogatásávalfordultak be a mellékutcába. Jóvalóvatosabbak voltak, mint tegnapdélelőtti társaik. Az ezredes megvárta,míg mind a három páncélos kibújik asarok mögül, és bekerül a Tigrislővonalába.

Az első lövés a sorban utoljáraérkezőt találta el. A 88 milliméterespáncéltörő lövedék harcképtelenné teltetankot, és ezzel elvágta a másik kettőmenekülési útvonalát. A Tigris a

következő csapást az élen haladóramérte, amelyik ekkorra már eszeveszettsebességgel menekült a környező házakfelé. A tüzér ezúttal elvétette a célpontot,és a KwK 36-os a T34-es mögöttvonuló, későn ocsúdó gyalogságot lőtte.A robbanás mindent elborító porfelhőtteremetett az utca közepére, a németharckocsira tégla és utcakődarabokpotyogtak.

A középen haladó orosz páncélosekkorra fedezte fel a törmelék mögöttlapuló ellenfelét, és azonnal tüzet nyitottrá. A gránát tank előtti a kövek közécsapódott, és végleg elvakította a Tigrisszemélyzetét.

– Előre, áttörünk a porfelhőn! – adtaki a parancsot Skorzeny, mire Heinz

elindította a harckocsit, ésátkapaszkodtak az előttük lévőtörmelékhalmon.

Amint kibukkantak az átláthatatlanmassza túloldalán, az ezredesmegpillantotta a hátrafelé igyekvő T34-est. A két páncélos közel ugyan abban apillanatban tüzelt. Az orosz harckocsilövedéke egy hangos klanggal lepattanta Tigris 10 centiméter vastagfrontpáncélzatáról, az Ukrán Frontönjárólövegének nem volt ilyenszerencséje. A páncéltörő lövedékleszakította a tornyát, és hatalmas lyukatütött a testébe.

– Teljes sebességgel előre! – kiáltottaSkorzeny a mikrofonba, mire a tanknekilódult, és az orosz gyalogság közé

gázolt.A házak szélét elért utolsó T34-es ezt

a pillanatot választotta a tüzelésre. Alövedék elkerülte a veszett tempóbanelőrelendülő német harckocsit, és amögött lévő épületbe csapódott.

Warger géppuskája hirtelen rákezdetta zakatolásra, és az ezredes még aperiszkópon keresztül is jól látta ahosszúkabátos, bolsevik katonákszétszakadó testét. Erre, mintha csakihletet kapott volna, felugatott akupolába épített MG34-es is, és atoronyban gyorsan felforrósodott alevegő.

– A kilőtt T-34-est használjukfedezéknek! – kiabálta túl a zajtSkorzeny, és a teljes sebességgel

száguldó Tigris, ha lassan is, de iránytváltott.

Újabb detonáció rázta meg akörnyékei, de a német harckocsisértetlen maradt. A páncélos elérte amég mindig lángoló tankot, és elrejtőzötta fedezékében. A két géppuska megállásnélkül szórta az ólmot, az ellenségesgyalogság fejvesztve menekült.

– Álljunk célra! – utasította a tüzértSkorzeny. – Warger folytassa tovább,nehogy valamelyiknek eszébe jussonvisszafordulni!

A torony fordulni kezdett, az ezredes aperiszkópra tapasztotta a szemét, és aharmadik T34-est kereste. A harckocsimég mindig az utca oldalában állt.Panzerbuchse 54-es lövedéke a

lánctalpát kapta el, és mozgásképtelennétette. Motortérből fekete füst szállt fel,és láthatólag kupolát mozgató hidraulikais megsérült, mert a páncélos csöve csakakadozva fordult a Tigris felé. Skorzenylövésze nem sokkal az előtt adta megneki a kegyelemdöfést, mielőtt az oroszcélra tarthatott volna. A lövés amotorteret érte, és végleg lefagyasztottaa tornyát. A T34-es teteje kivágódott,mire a páncéltörőt kezelő deszantoslekaszálta a kimászni igyekvő alakot.Egy pillanattal később fekete füst dőlt kia nyíláson. A másik német gyalogos egyközeli törmelékkupacról átmászott aharckocsi testére, kibiztosította akezében lévő kézigránátot, aztán bedobtaa kezelőtérbe. A tank megremegett, a

fekete füst hatalmas felhőt préselt kimagából.

Skorzeny kinyitotta a tetőt, és intett afelderítőknek, hogy jöjjenek közelebb. Ahárom deszantos helyett csupán kettőjelentkezett. Az ezredes kérdésérekiderült, hogy a szerencsétlenül jártkatona pont a menekülő T34-es útjábanrejtőzött el, és amikor menekülni kezdett,az orosz géppuskás végzett vele.

– Szóljanak a rottenführernek!Azonnal indulunk tovább. Warger,csináljon már valamit azzal a rádióval, aMercedesben is van egy. Vegye fel velüka kapcsolatot! – igyekezett gyorsanindulásra késszé lenni a csapatát.

– Sajnos csak a kommunikációsegységgel tudnánk érintkezésbe lépni,

uram, azt pedig Jürgens rottenführer neméri el – felelt a rádióslövész.

– Akkor piszok nehéz dolgunk lesz –summázta a fejleményeket Skorzeny.

Két perccel később már a Tigristőlkitelő teljes sebességgel haladtak areptér felé. Az egyik felderítő aharckocsi tornya mögött utazott, és egyzsákmányolt orosz Degtyarjev Pohotnyigolyószóróval tisztogatta az utat. Amásik a mögöttük robogó Mercedesparancsnoki kocsi tetején hasalt, és acsapat egyetlen MG44-esével fedezte azék hátulját. Az első néhány kilométerencsak szórványos ellenállásba ütköztek,amelynek leküzdésére bőven elég volt apáncélos tekintélye, és a hirtelen háromhelyről is felvillanó torkolattűz. A

fejvesztve menekülő oroszok szélessávot nyitottak a konvoj előtt, ami ajárművek nagy sebessége miattelegendőnek bizonyult a folyamatoselőretörésre.

A száguldás végére egy KV-I-esnehézharckocsi tett pontot. Már csak alignéhány kilométerre jártak a földalattihangártól, amikor egy sarkot követőenbelefutottak az orosz páncélosba. Azellenséges jármű egy keresztutcában állt.Valószínűleg a kitartóan előrenyomulóTigrisnek állított csapdát. A német tanknagy sebessége azonban még így ismeglephette, mert a lövész elhalasztottaa remek pillanatot, amikor afeketekeresztes harckocsi átment előtteés az oldalát mutatta felé. A 152

milliméteres ágyú ennek ellenére elsült,a lövedék a páncélos és a mögötteérkező parancsnoki kocsi közöttátsüvítve a keresztutca folytatásában állóemeletes házba csapódott, és szétvetetteaz oldalát.

Karl lélekjelenlétét megőrizve gáztadott, és mielőtt még újratölthették volnaa KV-I-est, vagy a géppuskás észbekaphatott volna, átszáguldott akereszteződésen. Megelőzte a Tigrist, éselé került, hogy a Führer védve legyen alomhán mozduló orosz harckocsitól.

– Heinz, tartsa a sebességet! Atoronnyal fordulunk – adta ki a parancsotSkorzeny, miután lehúzta a tetőt, és aszemét rátapasztotta a hevesen ugrálóperiszkópra. – Az épület sarkát célozza!

Nem kell kilőnünk, elég ha lelassítjuk. ATigris gyorsabb a KV-I-esnél – kiáltotta,miközben mindkét kézzel kapaszkodott aszűk parancsnoki állásban.

A kupola menet közben hátrafordult,és a kereszteződésre irányult. Atörmeléken és szeméthalmokon keresztültörtető Tigrisben szinte lehetetlenné válta célzás. A már órák óta magasfordulatszámon dolgozó Maybach motorcsakúgy ontotta magából a hőt, és most,hogy a tetőn lévő csapóajtó is zárva volt,a forróság meggyűlt a szűk térben. Azolajszag egyre erősebbé vált, ahogy aharckocsi tovább növelte a sebességét.

– Heinz, ha szólok, azonnal álljonmeg, amint fix a cél, lőjön! – utasította avezetőt és a tüzért Skorzeny. –

Készüljenek második áldásra! – intett atöltőkezelőnek.

A KV-I-es orra néhány másodperccelkésőbb felbukkant a kereszteződéssarkában. Az oroszok addig akartákhátba, vagy oldalba lőni a Tigrist, amígaz még képtelen volt átlőhetetlenfrontpáncélzatát szembefordítani azellenfelével. Skorzeny megálljtparancsolt Heinznek, a lövegkezelőnéhány másodpercnyi célzást követőentüzelt. A gránát az orosz páncéloselejébe csapódott, de a rossz szög miattszikrákat hányva lepattant róla, és egysarki házba csapódott.

– Semmi, második csapás! – kiáltottaSkorzeny, de a töltőkezelő már enélkül istette a dolgát.

A bolsevikok valószínűlegszámíthattak az ellenállásra, mert azezredes számításaival ellentétbenlassítás nélkül nyomultak tovább, ésamint a 150 milliméteres ágyúcsőtüzelési pozícióba került rálőttek aTigrisre. Szerencsére a KV-I-es ishasonló nehézségekkel küszködött, minta mozgó német harckocsi, és lövedékirányt tévesztve a célpont felettcsapódott be egy emeletes házba.Téglaszilánkok, vakolatdarabok, és porborította be Skorzeny periszkópját,lehetetlenné téve a kilátást.

– Hogy állt a második lövés? –kérdezte a tüzért.

– Körülbelül jó volt – kiáltotta alövegkezelő.

– Tűz! – adta ki a parancsot.A KwK 36-os eldördült, majd néhány

töredékmásodperccel későbbbekövetkezett a detonáció. Azeredményből továbbra sem, láttaksemmit sem.

– Előre! – mondta Skorzeny. Mire apáncélos távolodni kezdett akereszteződéstől.

Amint kiértek a porfelhőből, azonnalnekiállt megkeresni a Mercedest. Aparancsnoki kocsivá alakított teherautókét utcával odébb, egy épületvédelmében várakozott. Az ezredeskinyitotta az ajtót, és intett Karlnak, hogyinduljanak. A harckocsi belsejénekforrósága után a tavaszi este hűvösesokkolólag hatott. Ahogy a hideg levegő

kisöpörte a Tigris szűk kezelőterét a bentlévők beleborzongtak az érintésébe. Aférfi sehol sem látta a tank testén utazódeszantost. A Mercedes eléjük került, éshatalmas tempóban igyekezett minéltávolabb kerülni az orosz páncélostól.

– Amint kibukkan a porból rálövünk –szólt a parancsnoki sisak mikrofonjábaSkorzeny, és becsukta a tetőt. Alövegkezelő bólintott, hogy megértette aparancsot.

Az oroszok valószínűleg jobbanláthattak, mint ők, mert az ezredes mégsemmit sem észlelt a KV-I-esből, amikoraz már rájuk lőtt. Az ágyúlövedék aTigris alá csapódott, és egy pillanat alattmozgásképtelenné tette. A harckocsi alendületétől hajtva keresztbefordult az

úton. A sebhelyes férfi feje a találatkövetkeztében nekiütődött a toronyszélének, és a homlokából azonnal vércsordult a szemébe. Körbenézett, ésmegnyugodva konstatálta, hogy a bentülők közül senki sem sérült meg nálasúlyosabban. A fülke páncélzataszerencsére kitartott.

Skorzeny felfigyelt a torkolattűzre, ésutasította a lövegkezelőt. A toronyhidraulikája szerencsére még működött,és néhány másodperccel később a 88milliméteres löveg eldördült. Abecsapódást követő légnyomás egypillanatra láthatóvá tette a porfelhőbenrejtőzködő orosz páncélos detonációtóleltorzuló testét, aztán már csak a lángokvöröse és a füst feketesége jelezte, hogy

ezúttal a KV-I-es sem úszta meg. ATigris a biztonság kedvéért még egyszermeglőtte a veszteglő harckocsit, aztán azezredes kiszállt, hogy felmérje a károkat.Wargert a tüzér és a töltőkezelőtársaságában kiküldte, hogy ellenőrizzéka porfelhőt.

Skorzeny rövid szemlélődés utánmegállapította, hogy a jobboldalilánctalp levált ezzel a tankvégérvényesen mozgásképtelen lett. Amotor szintén használhatatlan állapotbakerült, ami eleve lehetetlenné tettmindenféle javítási próbálkozást. MireSkorzeny végzett a károk felmérésével, adeszantosok is visszatértek.

Jelentésük szerint, az orosz páncélosmegsemmisült, a kezelőszemélyzet bent

égett. Ezen felül megtalálták a hiányzódeszantost. A katona fejét sisakostólkettőbe szelte egy tenyérnyi repesz.

Heinz kiszerelte a rádiós állás MG34-esét, és a maradék töltényhevederekkelegyütt kiemelte a harckocsiból. Márhajnalodon, mire a géppuskátbeszerelték a Mercedes első ülésére. Ajobboldali ablakot kiütötték, hogy tágabbtüzelési szöget biztosítsanak afegyvernek. A kocsin továbbra is hármanutaztak, míg a Tigris kezelőszemélyzetegyalogosan folytatta tovább az útját.

Alig negyedórával később egykendőjét lobogtató orosz katona tűnt felelőttük alig száz méterre. A deszantosokmeglapultak a furcsa látványra, aparancsnoki kocsi egy keresztutca

védelmébe húzódott. Skorzeny aszeméhez emelte a messzelátóját, ésmegnyugodva fedezte fel, hogy sötétzöldegyenruhát viselő katona kendőjerózsaszín. Az ardenneki hadjárat soránaz amerikaiak közé beépült németdeszantosok ilyen jelzések segítségévelismerték fel egymást.

– Rudel az, vagy valamelyik embere –szólt hátra a többi felderítőnek, és azomladékok adta fedezéket kihasználvaelőre indult.

Mint utóbb kiderült az álruhásbolsevik Helmut Rudel volt. A katonabeszámolója után nyilvánvalóvá vált,hogy az eredetileg tervbe vett módonnem közelíthetik meg a repülőteret. Aföldalatti hangárt észrevették az oroszok,

és még tegnap délután elfoglalták. Azösszecsapás során Rudel három emberemeghalt. Gerhard Streibuntersturmführer szintén ott veszett, akatonái vagy elestek, vagy szétszóródtaka környéken. A két deszantos az utolsókközött hagyta el az állását, hogy mégidőben figyelmeztethessék a visszatérőegységet.

– A repteret alig egy szakasz oroszőrzi, a valódi gondot a közelilégvédelmi állás képezi, ahol több, mintegy század állomásozik – magyaráztaHelmut Rudel, miután felhúzódtak egymég jó állapotban lévő bérház másodikemeletére.

– Valószínűleg arra az esetre hagytákhátra őket, ha Wenck tábornok betörne

Berlinbe, hogy hátba kapja az oroszokat– biccentett Skorzeny, aztán belenézett amesszelátójába, és végig fürkészte aterepet. A Flak 18-as légvédelmi ágyúkkörül két Su 152-est látott legalább egyszázad sötétzöld ruhás orosz katonatársaságában. – A kifutó tiszta, de a 88-asok könnyűszerrel lelőnek minket, hamegpróbálunk felszállni a Douglas C-47-sel – konstatálta a látványt azezredes.

– Az egész olyan lenne, mint egykivégzés – értett egyet vele Karl Jürgensrottenführer. – A gyakorlócélpontokat isnehezebb eltalálni, mint felszállásközben azt a nehézkes csapatszállítót.Amíg a Flakkok üzemképesek, esélyünksincs.

– A Tigris nélkül lehetetlen bevenniazt a pontot. A két nehézharckocsi elevelehetetlenné teszi a feladatot, és akkormég nem ejtettünk szót a gyalogságról –rázta a fejét Skorzeny. – Mit gondol,működőképesek még egyáltalán a C-47-es? – fordult Rudelhez az ezredes.

– Fogalmam sincs, az őrségnagyságára is csak az elvonuló oroszokszámából következtettem.

Csend telepedett a társaságra. Azeredeti terv egyrekivitelezhetetlenebbnek látszott.

– Van egy ötletem – szólalt meghirtelen a Rottenführer. – Ott van még aza kísérleti vadászgép. Ha kapnék egyszabad kifutót, és valamennyi időt, akkorhathatósan lefoglalnám vele a

légvédelmi egységet, amíg Douglasfelszáll.

– Feltéve, ha a gépek sértetlenek.Mindenesetre megér egy próbát –gondolkodott hangosan Skorzeny. – Hasikerül életet lehelni a vadászgépbe,akkor érdemes megkockáztatni egyelterelő támadást a légvédelmi központellen. Ehhez persze előbb el kell foglalnia hangárt. Lehetőleg minélcsendesebben. Karl, mit tudott szerezni?

– Van hat Wellrodunk a britkülönleges alakulatoktól, többieknekmarad a bajonett – felelt a rottenführer.

– Ha valóban csak egy szakasz őrzi agépeket, több is, mint elég – mondtaelégedetten az ezredes.

– Helmut, vigyen magával két katonát,

és kerítsenek orosz egyenruhákat azegész társaságnak! Karl, szedje össze aWellrodokat, és négyet osszon ki belőleazoknak, akik nem tudnak oroszul! Amaradék kettő a miénk lesz. Warger ésHeinz Galland a Führer mellettmaradnak. Legyen náluk az MG34-es, amegmaradt Pohotnyi golyószóró és azMG44-es annyi lőszerrel, amennyit csakakarnak. Mercedes maradjon ott, ahovárejtették. Tíz perc múlva eligazítás a házalagsorában – indította útnak minkétemberét Skorzeny. Ő még egy ideig fentmaradt, és a igyekezett minél pontosabbképre szert tenni a parkettagyárelhelyezkedését illetően.

A terve végtelenül egyszerű volt.Orosz katonáknak álcázzák magukat,

behatolnak az épületbe, és ahangtompítós Wellrodokkal, valamint abajonettekkel ártalmatlanná teszik azőrséget. Skorzeny tudta, hogy HelmutRudel jól beszél oroszul, és hogy aremek kiképzést kapott Amt IV SD-Ausland deszantosokat ehhez hasonlófeladatokra készítették fel. Ha a bolsevikkatonák nem számítanak kifejezetttámadásra, ennyi elég lehet. A másikesetben még mindig ott volt a lehetőség,hogy a Mercedesszel megpróbálnakátvágni Wenck tábornok csapataiig, ésonnan kérnek további segítséget.

– Csak akkor támadjuk meg őket, hajelt adok – mondta tíz perccel később aföldszinti eligazításon. – Emlékezzenekvissza a kiképzésen tanultakra, és

helyezkedjenek el úgy, hogy a lehetőlegrövidebb idő alatt a lehetőlegnagyobb kárt okozhassuk azellenségnek! Helmut, ha kérdezik,mondja meg nekik, hogy a légvédelmiközpontot keressük, és kérjen pontosútbaigazítást. Ha én nem lövök, nemtámadunk. Egyszerűen eljövünk onnan,és visszatérünk ide a kocsihoz. Havalami balul ütne ki, ugyanitt lesz agyülekező. Mindenki megértette? Remek,induljon, Helmut, mostantól magairányít!

A deszantos biccentett, aztán az oroszegyenruhába bújt német katonák élén aföldalatti hangár felé indult. Skorzenyharmadikként csatlakozott a nyolcemberből álló csoportba, hogy szükség

esetén elég közel legyen azuntersturmführerhez. Előtte a csapatmásik, oroszul tudó deszantosa haladt.

A parkettagyárat minden továbbinehézség nélkül elérték. Jöttükre háromsötétzöldkabátos katona lépett elő aromok közül, és további kettő jelent megegy-egy Moszin-Nagantmesterlövészpuskával a kezében azemeleten. Az őrök szemlátomást örültekaz érkezésüknek, és hangos kiabálássalköszöntötték őket. A komiszárcigarettával kínálta Helmutot, és intettneki, hogy adja tovább a többiek felé.Ahogy a doboz körbejárt Skorzeny aszemével intett Karlnak az emelten lévő,jobboldali orvlövész felé. A rottenführeralig észrevehetően biccentett, aztán

mintha csak elfáradt volna, kivált atöbbiek közül, és nekitámaszkodott azegyik falmaradványnak. A két oroszultudó deszantos eközben a három lenti őrközelébe került, és igyekezett szóvaltartani őket.

Skorzeny benyúlt a kabátja alá,hosszan célzott, aztán meghúzta aravaszt. A fegyver megugrott a kezében,az emeleten lévő őr hangtalanulösszerogyott. A lövés alig volthangosabb, mint egy elfojtott szisszenés.A Wellrod csövében felsorakoztatott,olajozott bőr alátétek jól végezték adolgukat.

Az életben maradt orosz katonáknakmég meglepődni sem maradt idejük. Azelső lövést újabbak követték, és a jól

összehangolt akció eredményeképpenegy pillanattal később már öt bolsevikfegyveres feküdt a földön. EgyedülHelmutnak kellett használnia abajonettjét, a többiekkel a Wellrodokgolyói végeztek. Az ezredes intett adeszantosoknak, mire azok a romok közérejtették a hullákat. Skorzeny felhúzta azegylövetű fegyvert, és továbbikéslekedés nélkül a hangár lejárata feléindult.

– Mondott valami érdekeset? –kérdezte menetközben Helmutot akomiszár eldugott holtteste felé mutatva.

– Csak a háború végének örültek, éshogy élve megúszták – rázta a fejét adeszantos.

Az ezredes – nyomában az egység

többi tagjával – lement a repülőkhözvezető lépcsőn, mellbe lőtte afordulóban cigarettázó magányos őrt, ésmiután ismét tüzelőképes állapotba hoztaa fegyvert, belépett a csarnokba.Odalent, harminc-harmincöt lépéstávolságban további négy katona ivott ahangár oldalában felállított ládáknaktámaszkodva.

A belépő orosz egyenruhások láttán azég felé emelték a poharaikat, éshangosan kurjongattak. Skorzeny csak tízlépésről tüzelt, amikor a választ hiábaváró őrök kezdtek gyanút fogni. A hatWellrod egy szempillantás alatt végzettaz őrökkel.

– Ellenőrizzék a repülőgépeket! – adtaki az utasítást az ezredes, mire Karl és

Helmut Rudel a hangár közepe feléindult.

Skorzeny a földön fekvő halottakhozlépett, és nekilátott, hogy átkutassa aruhájukat. Lehajolt a legközelebbi mellé,és kihajtotta a kabátját. A 7,62milliméteres, orosz Szimonov karabélyekkor dördült el. Az ezredes ösztönösena földre vetette magát, és az ellenfeletkereste.

Helmut Rudel a betonon vergődöttfélúton a Douglas C-47-estől. A torkacsupa vér volt. Mindkét kezét a sebreszorította, és szólni képtelenülrángatózott. Karl Jürgens teljes erejébőlkeresztbe futott a hangáron, és avadászgép fedezékét igyekezett elérni. ASzimonov ismét eldördült, és a

rottenführer elvágódott a betonon.Skorzeny a hangár túlsó végében, a

kapu mellett látta felvillanni atorkolattüzet. Az ekkora távolságrahasználhatatlan Wellrodot a földreejtette, és lekapta a vállán lógó PPS-t.Egy rövid sorozattal megszórta azörvlövész környékét, aztán a deszantosokfedezettüze mellett, a ládák takarásbanmegindult előre. Már csak alig ötvenméternyire járt a kaputól, de a Szimonovmég mindig hallgatott. Az ezredeslőpozíciót vett fel, aztán kinézett afedezéke mögül.

Az orosz katona a földön feküdt apuska kifordult a kezei közül. Skorzenyfolyamatosan célra tartva közelített meg.Az őr már nem élt. Egy eltévedt lövedék

átütötte a homlokát, és iszamós lucsokkáváltoztatta a koponyája hátsó felét. Azezredes nem látta értelmét, hogyközelebbről is megvizsgálja a halottat. Atest alatt terjengő vörös folt minden másbizonyítéknál ékesebben beszélt. Intett amögötte érkező két deszantosnak, hogybiztosítsák a kapu környékét, aztánmegfordult.

Mire elérte a sebesülteket HelmutRudel már meghalt. A férfit a torkán érteaz orosz golyója, a deszantos egységszanitéce semmit sem tehetett érte. Arottenführer a többiek között állt, éskutya baja sem volt.

– Eldobtam magam. Nem akartamtovább céltábla lenni az agyaggalamblövészeten – felelte a ki nem mondott

kérdésre az altiszt.Skorzeny bólintott. Tudta, hogy hibát

követett el, amikor túlzottmagabiztosságában nem kutatták át azegész hangárt. Helmut Rudel halála az őlelkén száradt.

– Álljon egy őr a lejárati ajtó elé! –mondta, aztán maga indult a Douglas C-47-es felé, hogy ellenőrizze.

Miután felért a fedélzetre, ésátvizsgálta a kijelzőket, úgy tűnt, a géprendben van. A repülő jó állapotbanvolt, a tankja csordultig teli. Minden jelarra mutatott, hogy nem olyan rég egyhosszabb útra készítették elő. Amintvégzett, lejött a fedélzetről, és magáhozintette a rottenführert.

– Az elfogó vadász?

– Kiváló állapotban van. Azüzemanyag akár még Salzburgig is eléglehet, ha nem tart sokáig a herce-hurcaBerlin felett.

– Rendben. Azonnal küldessen ki kétembert a Führerért! Warger hagyja hátraa Mercedest, és gyalogosan kísérjék átAdolf Hitlert. A többiek keressenekfedezéket a parkettagyárban, ésbiztosítsák a kíséret útját! Használják aMoszin-Naganokat, ha szükséges!

Az altiszt maga köré gyűjtötte adeszantosokat, és gyors tempóban kiadtaaz utasításokat. Két katona azonnalelindult a feljáró felé, a többiekátkutatták az oroszok hulláit, és némikéséssel követték őket felfelé. Skorzenyintett Karlnak, hogy maradjon odalent. A

rottenführer megállt az SS-Sturmbannführer mellett.

– Mondja csak, Karl, mióta isharcolunk mi együtt? – nézett azőszbecsavarodott férfira.

Az altiszt megdöbbent, és egypillanatnyit megkésve válaszolt.

– Kijev óta, uram.– Maga volt az első ember, akiről

biztosan tudtam, hogy lesz helye aKülföldi Hírszerző Szolgálatnál.

– Köszönöm, uram!– Hányszor léptették elő?– Négyszer, uram.– Mi volt a legmagasabb rangja?– Untersturmführer, uram.– Vaskereszt?– Első osztályú, uram. 43

szeptemberében.– A Duce – mosolyodott el Skorzeny

az emlék hatására.– Az ön gépén voltam – lazult el

valamelyest a rottenführer is.– Hányszor fokozták le?– Ötször, uram.– Úgy vettem észre nem igazán

zavarja.– Valóban, uram, egyáltalán nem

zavar.– Maga remek katona. Látom a

többieket sem érdekli a rangja.– Én is így vettem észre, ezredes úr.– Tudja, hogy nem sok esélye van a

túlélésre, ha felszáll ezzel a vadásszal?– Igen uram, tisztában vagyok vele.– Rendben van, Karl. Maradjon itt, és

vigyázzon a gépekre! A Führer érkezéseután megbeszéljük a továbbiakat –mondta Skorzeny, és felment a felszínre.

Egészen a második szintigmerészkedett, ahonnan már szemmeltarthatta mind a légvédelmi központot,mind a Führer kíséretét. Hosszan figyeltea két SU 152-est, és végül a gyors,rajtaütésszerű gyalogsági támadásmellett döntött, amit folyamatosvisszavonulással fejeznek be, ésaknazárral fedeznek.

Adolf Hitler negyedórával későbbérkezett meg a négy katona kíséretében.Skorzeny Wargert és egy másik repülnitudó deszantost azonnal a Douglas C-47fedélzetére küldött. Heinznek parancsotadott a megfelelő útszakasz

elaknásítására, aztán személyesen kísértea Führert a gépre, és gondoskodott róla,hogy a körülményekhez képest a lehetőlegnagyobb kényelmet biztosítsa aszámára. A diktátor fáradtnak tűnt, éslevertnek. Az ezredes úgy érezte, abirodalom széthullása egyben az őszemélyiségének megtöréséhez isvezetett. Egyedül akkor látta felélénkülniegy pillanatra, amikor elmondta szeretettvezérének, hogy a barátai milyenelőkészületeket tettek Argentínában afogadására. Az államférfi ekkor egykicsit megnyugodott, és idővel még enniis kért. Skorzeny boldog volt, hogy ismétélni látja.

Miután közös erővel szabaddá tették ahangár kijáratát, a deszantosoknak tartott

eligazítás még a szokásosnál isrövidebb, és lényegre törőbb volt. Avadászgép felszállását követően aszállítógépnek hét perc múlva kellettmegkezdenie a felszállást, attólfüggetlenül, hogy az elterelő támadástindító SS alakulat visszatért-e a DouglasC-47-eshez.

Az ezredes fél órát adott magának, ésaz őt követő négy deszantosnak, hogymegfelelő támadópozíciót foglaljanak ela Flakokat kezelő oroszok közelében. ATigrisből kiszerelt MG34-est végül egyvalamikori kádgyár első szintjénhelyezték el, alig kétszáz méterre abolsevik századtól. A mindössze kéttartalék dobtárral rendelkezőgolyószórót a várható ellentámadás

útjában helyezték el, míg a könnyenmozgatható MG44-essel avisszavonulást szándékoztakhathatósabban fedezni. Az SS tiszt nemakart felesleges kockázatot vállalniazzal, hogy túlságosan megközelítik abolsevik állásokat, ugyanakkor azoroszok teljes figyelmét magukra akartairányítani. Indulás előtt összeszedte azösszes RG 42-es védőgránátot ahátramaradt deszantosoktól, és magáhozvette a tartalékot is.

Amt IV SD-Ausland különlegesegység katonái a felszerelésükhöztartozó bőrszíj segítségével kétszázméterről parittyázták be az oroszhadseregben rendszeresítettkézigránátokat, a légvédelmi állást védő

katonák közé. Az első alkalommal négy,a második hullámban három „lövedék”csapódott a pihenő gyalogság közé, ésrobbant fel néhány másodperceskéséssel, iszonyatos kavarodást okozva.Egy pillanattal később rákezdett a tetőnelhelyezett MG34-es, és a végsőkigfokozta a káoszt.

Skorzeny további három gránátot lőttki találomra a házak rejtekéből, mirefelkerregett a Pohotnyi. Az ezredesekkor feladta a pozícióját, ésmásodmagával oldalba kapta agolyószórót támadó orosz egységeket.Ezalatt Heinz Galland az MG44-esselegymaga biztosította a másik oldalt,nehogy idő előtt bekerítsék őket. Az SStiszt elszaladt egy viszonylag épen

maradt ház mellett, a hátsó ajtónkeresztül behatolt az épületbe, aztánkísérőjével együtt megtámadta afedezékről fedezékre lopózó oroszokat.

Hirtelen feltűnésük, a beköszönőkéntelőreküldött kézigránátok és akoncentrált tűz megtette a hatását. Ameglepett támadóegység megállt, azelőrenyomulás meglassult, és abolsevikok hét katonát vesztettek, mire amaradék rádöbbentek, hogy ellenfeleikcsupán ketten vannak. Ám mirecselekedhettek volna, a deszantosokelhagyták a házat, és két hátrahagyottgránáttal berobbantották maguk mögöttaz utat.

Skorzeny rohanva indult a Pohotnyifelé, és a ház sarkát elérve oldalról,

célzás nélkül újabb sorozatot lőtt agolyószóró tűzvonalában lévő oroszokra.A fél tárat ellőtte, miközben átvágott aszomszéd épületig. Még alig tett három-négy lépést, amikor a mögötte érkeződeszantos is bekapcsolódott határtalanlőszerpocsékolásba. A párhuzamos utcaegy szempillantás alatt zümmögő, süvítőgolyókkal lett tele. A támadók teljesenmegzavarodtak a mindenfelől érkezőszakadatlan tűzre, és egy pillanatrameglapultak a fedezékeikben.

Az ezredes elérte a golyószórót, és amásik deszantos segítségével ismételtengránátokkal szórták meg a gyorsanromossá tett utat. A támadás lendületevégleg megtört, az oroszokvisszahúzódtak. Skorzeny intett a másik

két németnek, mire a kiürült Pohotnyithátrahagyva megkezdték avisszavonulást az akadozva tüzelőMG34-es felé. A géppuskát általában kétember kezelte, de most, hogy igyekeztekvalóságosnál nagyobbnak feltüntetni azerőiket kénytelenek voltak magára,hagyni a lövészt.

Hirtelen miden mást elnyomó süvítéstörte meg a kézifegyverek kerepelését, ésazt követően hatalmas detonációremegtette meg a környéket. Az ezredesa földre zuhant, a kezéből kiesett a PPS.Felült, körülnézett, és úgy tűnt, hármójukközül ő volt a legszerencsésebb. APohotnyit kezelő deszantost egyszerűenfélbevágta valami. A másik katona avállán sérül meg, de nem tűnt súlyosak a

seb. Skorzeny feje zúgott alégnyomástól, de igyekezettfeltápászkodni, miközben a kezétnyújtotta vérző karú társának. Felvette aPPS-t a földről, és az MG34-es feléindult. Csak most vette észre, hogy azépület, ahol a géppuskát elhelyezték,összedőlt, és a helyén hatalmas porfelhőkavarogott. A SU 152-esek szemlátomástmegelégelték a történteket.

– Vissza a hangárhoz! – kiáltotta azezredes, és botladozva, bizonytalanléptekkel indult a reptér irányába.

Csak ők ketten érték el a parkettagyárépületét. Heinz Galland MG44-esénekhangja egy ideig még elkísérte őket,aztán a gépkarabély végleg elhallgatott.Körülbelül ekkortájt üvöltött fel a fejük

felett a Ta-152H1 vadászgép motorja, ésnyitott tüzet mindhárom géppuskájábólegyszerre a légvédelmi állásra. Azoroszok valószínűleg csak ekkorfedezték fel a német gépet, mert jócskánmegkéstek a válaszadással.

A két deszantos már a hangárban járt,amikor az első aknák felrobbantakmögöttük. Üldözőik ekkor érték el azutolsó védvonalat. A Douglas C-47-eslégcsavarjai már jártak, a két katonafelszállt a gépre, és Skorzeny kiadta azindulási parancsot. A csapatszállítónekilendült, felkapaszkodott a kifutóra,aztán irányba állt. A motorokfelbődültek, és a repülő megkezdte afelszállást. Az ezredes a pilótafülke felébotorkált, de félúton feladta a harcot, és

leült nem sokkal a Führer mellett.Kinézett az ablakon. A felszállópálya

körül álló házak iszonyú sebességgelsiklottak el előtte. A gép orra hirtelenemelkedni kezdett, aztán a Douglas C-47-es elszakadt a földtől, és az épületekfölé emelkedett. Skorzeny a vadászgépetkereste a tekintetével, de sehol sem látta.Átbotorkált a másik oldalra, épp időbenahhoz, hogy lássa, ahogy Karl Jürgensrottenführer gépe megsemmisül egylánggolyóban. Ekkorra a csapatszállítómár a légvédelmi ütegek lőtávjánakfelénél járt.

Skorzeny megfordult, és pillantása ahalálfélelemmel küszködő Führer arcáraesett. A férfi ajkai remegtek, az arcaizzadságban úszott, a szemei meredten

bámultak előre. Pont olyan volt, mintbárki más. A felismerés szinte fizikaifájdalmat okozott az ezredesnek.

Az oroszok csak jóval később vettékészre őket. Megpróbálkoztak ugyan mégnéhány lövéssel, de a szürkefüstpamacsok csak jóval a gép farkamögött tűntek fel. A Douglas C-47-esnyugodt stabilitással repült továbbSalzburg felé. Negyedóra múltán lassanelmaradtak alattuk Berlin házai. Acsapatszállító újabb öt perc elteltévelelrejtőzött a négyezer méter magasanvonuló, összefüggő felhőzetben.

Ottó Skorzeny ekkor felállt, és afélelmével küszködő másik férfihezlépett. Az ránézett kurta bajusza fölül, ésigyekezett visszanyerni méltóságát.

– Maga ugye nem ő? – kérdezte azezredes néhány pillanattal később.

– Miről beszél, Sturmbannführer?– Arról, hogy nem köszönt el a

kutyáktól. Úgy hagyta ott Blondit ésWolfot mintha nem is a sajátjai lettekvolna – ingatta a fejét szomorúanSkorzeny.

A másik megláthatott valamit atekintetében, mert nem folytatta továbbaz alakoskodást.

– Igaza van, nem ő vagyok. Akkorállított be a helyére, amikor kiküldtemagát a dolgozószobába. Azt mondta,legyek ő, és maga kijuttat engemBerlinből. Arra lettem kiképezve, hogybármikor a helyébe állhassak, és márnem is reménykedtem benne, hogy élve

megúszom. Erre ott termett a híres OttóSkorzeny, és felkínálta nekem a reményt– akadtak el a férfi szavai.

Az SS-Sturmbannführer magára hagytaaz imitátort, és saját gondolataivalelfoglaltan lerogyott a fedélzet másikvégében lévő székre. Pillantása asebesült deszantosra esett, aki vérzőkarját szorongatva figyelte őt. Skorzenybiztos volt benne, hogy a motorokzúgásától semmit sem hallhatott azelőbbi beszélgetésből.

Hirtelen Karl Jürgens vonásai jelentekmeg a szemei előtt. Megpróbáltaelképzelni az SS-Rottenführert a háborúvégeztével, és belátta, hogy képtelen rá.Helyette minduntalan az ősz férfielégedett arca villant elé, ahogy ujjait a

vadászgép gépágyúinak elsütőbillentyűintartva a Führeréért hal hősi halált.Ezután sorba jelent meg előtte HelmutRudel, Heinz Galland és a többideszantos képe. Rövid gondolkodás utánrá kellett döbbennie, hogy szívesencserélne bármelyikükkel. Hiszen, amikorelindult, készen állt rá, hogy az életétadja Adolf Hitler akaratáért. AHarmadik Birodalom legfőbb uránakakarata pedig az volt, hogy Berlinbenmaradjon, és szeretett városában érjeutol a halál. Az ezredes újra maga előttlátta a Führert, ahogy a nappaliban ülveBlondit simogatja. Most értette meg,hogy egy fáradt, beteg öregembert látott,akinek semmi más vágya nem volt, mintnyugalomban meghalni.

Skorzeny felnézett, és a pillantása asebesült deszantoséval találkozott. Aférfin látszott, hogy alig áll a lábán, derettenetesen boldog. A Führerbiztonságban volt, és ők egyre távolabbkerültek az ostromlott Berlintől.

A Sturmbannführer bíztatólagelmosolyodott, aztán a katonához ment,hogy bekötözze a sebét.

– Megcsináltuk, ezredes úr, aHarmadik Birodalom tovább fog élni! –mondta túláradó örömmel a deszantos.

– Igen, katona, és maga részese voltennek a hőstettnek – felelte Skorzeny, ésamikor magába nézett, legnagyobbmegdöbbenésére csak elégedettségettalált.

EPILÓGUS OTTÓ SKORZENY

TÖRTENETÉHEZA lovagkereszttel kitüntetett SS-

Sturmbannführer 1945. május elejénesett fogságba az ausztriai Salzburgközelében, nem sokkal azután, hogyzsákmányolt gépével leszállt a városhozközeli szövetséges kézen lévő reptérre.A környéken rejtőző embereisegítségével sikeresen kitört a katonaiobjektumot őrző, meglepett amerikaikatonák közül, és a közeli erdőbemenekült.

Helyzetük azonban Adolf Hitlerhivatalosan bejelentett halálátkövetően tarthatatlanná vált, és OttóSkorzeny a megadás mellett döntött.

A híres és hírhedt náci tisztet kétéven keresztül az osztrák város

közelében felállított táborban tartottákfogva, miközben különböző háborúsbűnöket igyekeztek rábizonyítani. Nohaaz SS-Sturmbannführer meglehetősenegyéni módon alakította át a háborúíratlan törvényeit, egyetlen esetben semtudtak épkézláb vádakat felállítani veleszemben.

Ottó Skorzeny három, éven keresztülállt a szövetséges igazságszolgáltatásrendelkezésére, míg végül megunta amind inkább elhúzódó per előkészítésieljárásokat, és egy borongás hajnalonmegszökött a Darmstadt mellett álló,rehabilitációs táborból.

Ezzel az utolsó csínnyel „Európalegveszélyesebb embere” ismét szabadlett, ám őrült és lehetetlent kísértő

akcióinak sora egyáltalán nem értvéget…